Történelemtudomány

2024. július 4.2024. július 3.

Purcsi Adrienn: Történeti esszé, avagy röviden a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő nemzetiségi politikáról és a revízióról

Mi is pontosan a Szent István-i állameszme? Hogyan, miért is jelenik meg és terjed el a Horthy-korszak politikai gondolkodásában? Továbbá milyen vonásai vannak a koncepció jegyében megjelenő nemzetiségi politikának? Ezek azok a kérdések, amelyekre a történettudomány nem adott még számunkra sem definíciót, sem pedig pontos választ. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a legtöbb kutató számára az eszmetörténet, az eszmerendszerek vizsgálata egy rendkívül ingoványos terep, ahová nem szívesen merészkednek. A téma esetében is nagy kihívás egy kutatónak röviden, lényegretörően, mégis komplexen megfogalmazni, hogy mit is értünk a Szent István-i állameszme és ennek jegyében megjelenő revíziós és kisebbségi politika alatt.

Írásunkban megpróbálunk választ adni a fent megfogalmazott kérdésekre. Elsőként fontos tisztázni, hogy hogyan és miért jelenik meg az állameszme? Talán erre a legegyszerűbb felelni. A trianoni békediktátum hívja életre, valamint az országban kialakuló bizonytalanságra egyfajta ösztönös társadalmi reakció az eszme elveinek hirdetése, amelyet majd később a Horthy-korszak keresztény-konzervatív politikai elitje is zászlajára tűz. Az állameszme példaként tekint Szent István Birodalmára és az ő politikájára, amelyhez való visszatérés volt a végső cél a trianoni Magyarországon. Szerencsére nem kell nagyon sokáig kutatnunk definíció után, Teleki Pál pedig tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „Ez a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, tehát a Duna-medence állameszméje. Minden itt élő embert közös életbe, egységes életformába, együttes törekvésekbe szervez. „^{^[1]}

A Szent István-i államkoncepció magában hordoz két fontos, egymással összefüggő közéleti kérdést, ezekre megoldást is kínál. Az egyik a revízió, a másik pedig a nemzetiségi kérdés. Ezeknek hangsúlyozása elengedhetetlen, ha a koncepciót vizsgáljuk. A fentiek ismeretében nagyon egyszerűen kikövetkeztethető, hogy a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő revíziós politika végső és egyetlen célja Szent István Birodalmának helyreállítása, kisebb eltérések a megvalósításában, kivitelezésének módjában figyelhetőek meg. Ám van még egy fontos vonás a Birodalom helyreállításának gondolata mögött és ez nem más, mint a kisebbségi kérdés. Korábbi kutatásokban ez nem kapott hangsúlyos szerepet, pedig koránt sem elhanyagolható. Ugyanis a koncepció megfogalmazza azt, hogy miként kellett volna korábban, illetve meghatározza azt is, hogy miként kell bánni most a nemzetiségekkel, ha majd az elszakított országrészek újra egyesülnek.

Trianon bekövetkeztének oka az állameszme képviselői szerint az, hogy az ország letért a Szent István által kijelölt útról és ez igaz a nemzetiségi politikára is. Így tehát a mielőbbi megoldás az, hogy az ország elkezd bánni úgy a nemzetiségeivel, mint ahogy tette azt Szent István korában. De mit is jelent ez pontosan? Ezt Bethlen István fogalmazza meg a legpontosabban: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell fékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem pedig úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.” Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat csupán a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, ennek vezetésére pedig csak és kizárólag a magyar nép alkalmas.^{^[2]}

Összességében véleményünk szerint azok a jelentős kormányzati politikai személyiségek, akiknek gondolkodását az állameszme áthatotta, mint például Teleki Pál, Bethlen István, mind egyetértettek abban, hogy a középkori magyar nemzetiségi politikához kell visszatérni, az az egyetlen helyes út, és az ezt követő korok nemzetiségi politikája nem vitte helyes irányba a magyarok és a nemzetiségiek kapcsolatát, kiélezte az ellentéteket. Nem merül ki ennyiben a koncepció, ugyanis nem csupán ez a nemzetiségi politika lenne a követendő a vezetés számára, de ehhez szükséges természetesen a határok visszaállítása is, és nem utolsó sorban a magyarok vezető szerepe, ugyanis ők azok, akik Szent István óta összetartják a birodalmat és vezetik az itt élő népeket. Föderalisztikus összefogásra van szükség, hiszen csak ezáltal lehet virágzó ez a terület. El kell érni, hogy a határon túlra került nemzetiségek ismét az anyaországhoz akarjanak csatlakozni. Mindezen kiemelt és néhol sarkított pontok mellett persze megfigyelhetőek különbözőségek például a kivitelezés tekintetében is a különböző politikai személyiségek gondolatrendszerében. A közös és kiemelten lényeges elemei az állameszmének azonban az fent kiemeltek. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy mind ez elméletben nagyon jól működhetett volna, és rendkívül hangzatos célokat tűztek ki a politikusok. Ám meglátásunk szerint ennek a politikának a végrehajtása igencsak komplex feladat, melyet különböző tényezők, mint például az elcsatolt területeken lévő nemzetiségek magyarok ellen való hangolása nehezített meg. Azonban mindezen nehézségek, kérdések, problémák ellenére fontos helyet foglal el a Szent István-i állameszme a Horthy korszak politikai gondolkodásában.

Bibliográfia

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940.

Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20.

Hivatkozások

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4. ↑
Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Farkas Péter: „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes” – Szempontok a veszprémi püspökség egyházi nemességének 13-14. századi történetéhez (adózás, bíráskodás, birtoklás)

Az egyházi nemesség középkori története nem tartozik a magyar történettudomány által leginkább feldolgozott témák közé. Az egyházi nemesek kérdése leginkább a jog- és társadalomtörténet kutatói számára sokszor nem volt megkerülhető. Szalay László már a 19. század közepén említést tesz az egyházi nemesekről, megfogalmazásában „védenc vitézek” jelzővel látta el őket, és a magyarországi főpapok fegyveres egységeinek részeként tekintett rájuk.^{^[1]} Az egyházi nemességről írott első összefoglaló tanulmány Székely Ottokár tollából született meg 1935 folyamán.^{^[2]} Rendelkezünk több tematikus jellegű összefoglalással. A kérdés jogtörténeti feldolgozását Holub József^{^[3]} és Bónis György^{^[4]} kezdte meg. Az egyházi nemesek legfontosabb szolgálata kezdetben katonai jellegű volt, ennek ellenére hadtörténeti szempontokat is figyelembe vevő – és mindemellett összefoglaló igényű – írással csak Borosy András jelentkezett.^{^[5]} Mindössze két egyházi intézmény nemességével kapcsolatban rendelkezünk feldolgozással: Ozorai József az esztergomi érsekség,^{^[6]} míg Szabó Csaba a tihanyi apátság esetében tette ezt meg.^{^[7]} Az egyházi nemesség a Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század című kötet fogalmai között is helyet kapott.^{^[8]}

Az egyházi birtokokon először a bencés apátságok területén, a 11. század folyamán találkozunk fegyveres szolgálatot ellátó népelemekkel.^{^[9]} A következő évszázadok folyamán pedig a világi egyházi intézmények keretei között itt találkozunk katonai szolgálattal ellátott népeket, akikből az egyházi nemesség a későbbiek során kialakul. Az egyházi nagybirtok előkelőit kell bennük látnunk. Az említett társadalmi réteget az évszázadok során különböző elnevezésekkel illették. A kezdetben használt miles megnevezés után a 11. század folyamán a iobagio kifejezés jelent meg, a magyarországi okleveles anyagban a kifejezéssel először az esztergomi érsekség népei között találkozunk az 1111. év során.^{^[10]} Az időben második előfordulása a jobbágy kifejezésnek az 1116 és 1131 közé keltezhető, Acha „veszprémi nem nemtelen jobbágy” (Acha Vespremiensis Joubagio non ignobilis) személyével kapcsolatos diplomában található, aki a pannonhalmi apátság számára négy szolgát, szőlőt, malmot és egy kárpitot adományoz lelki üdvének biztosításáért.^{^[11]} Felmerült a szakirodalom soraiban, hogy itt a veszprémi egyház jobbágyáról szólt a diploma.^{^[12]} Az egyházi jobbágy megfeleltetés ellen szól néhány körülmény: egyházi nagybirtokokon tartózkodó jobbágyok kapcsán az egyházi, vagy azon egyházi intézményre utaló jelző, melynek az említett személy szolgál, egyetlen oklevélből sem hiányzik a korszakban a státuszok megnevezéseinek sorai közül.^{^[13]} Az egyházi jobbágy státusz ellen szól azon körülmény is, mely szerint a veszprémi egyházmegye területén (amúgy a 13. század közepétől szétvált káptalan és püspökség esetében egyaránt) nem találunk egy végrendelkezést sem a vizsgált réteg kapcsán. Györffy György ezen adat kapcsán jegyezte meg, hogy Acha földet nem adományozott, szőlőt és malmot pedig bármilyen közrendű létesíthetett más földjén úgy, hogy szabadon rendelkezett vele (így a nemes jobbágyok esetében is találkozunk a későbbiek során olyan esettel, ahol az általa létesített szőlőt eladta),^{^[14]} mégsem találkozunk sem szőlő, sem malom esetében hasonló tartalmú, más egyházi intézmény számára adományozó végrendelkezéssel a veszprémi egyház nemes jobbágyainak kötelékében. Egyházi jobbágyként való azonosítását tehát nem tartjuk megfelelőnek. Acha esetében a várjobbágy megfeleltetés is fellelhető.^{^[15]} Az egyházi jobbágyok fő kötelessége a katonai szolgálat teljesítésére volt. A kezdetben fellelhető miles kifejezés is erre utal.^{^[16]} A 13. század közepén az elnevezésük sorába már bekerül a „hadakozó” (exercitualis, exercituantes, exercituare debentes, bellatores) jelző is a jobbágy szó mellé.^{^[17]} A veszprémi püspökség népei között is találkozunk „hadakozó jobbágyok” megnevezéssel, először 1285-ben (iobagionum nostrorum exercitualium),^{^[18]} a 14. század derekáig mint gyakori jelző jelenik meg, későbbiek során „hadakozó nemes jobbágy” formában is gyakran előfordul.^{^[19]} A vizsgált időszakban a nemes jobbágy elnevezés a leggyakrabban feltűnő megjelölés. Ezen körülmény miatt a dolgozatban a nemes jobbágy megnevezést alkalmazom a továbbiakban a vizsgált társadalmi réteggel kapcsolatban. A történettudomány a nemes jobbágy megnevezés feloldásával kapcsolatban leginkább Mályusz Elemér koncepcióját tette magáévá. Mályusz Elemér 1942-ben, magyar köznemesség kialakulásával foglalkozó, a Századok folyóirat hasábjain megjelent nagy hatású tanulmányában lefektetett, tatárjárás után lezajlott úgynevezett hadügyi reformmal kapcsolatos nézeteiben fejtette ki, hogy a nobilis jelző vélekedése szerint a korszerű, nehézpáncélos fegyverzetet jelentette.^{^[20]} Bónis György is erre a koncepcióra építette óvatos megfogalmazását.^{^[21]} Borosy András szintén Mályusz Elemér elméletére alapozta véleményét.^{^[22]} A Mályusz Elemér által kidolgozott elméletnek ellentmond az a tény is, hogy többször szerepel a nemes tag mellett a hadakozó jelző is: „hadakozó nemes jobbágy” formában.^{^[23]} Márpedig ha a nobilis kifejezés – ahogy Mályusz Elemér tanulmányában megfogalmazta-, már eleve egy harcost jelöl, tehát felesleges lenne jelezni elsődleges, katonai szolgálatát még egy alkalommal a megnevezés során. A 14. század során is él még a szókapcsolat, miután a nemes jobbágyoknak már alkalma nyílott a katonai szolgálatot akár pénzen megváltani – így katonai szolgálatuk elvesztette elsődlegességét -, így csak a katonai szolgálattal való egyenes arányú azonosítását, általánosítását elvethetjük. A nemes jobbágy jelentéstartalma véleményem szerint mindössze szolgálatuk előkelő jellege körül mozgott: a katonáskodás és a birtokigazgatás kétségtelenül előkelő kötelezettségnek számított az egyházi nagybirtokon is, és ezt juttatta kifejezésre ez a fogalom is. A nemes jobbágy szófordulat megjelenésének időpontja sem lehet véletlen: a 13. század első felének jelentős társadalmi változásainak folyamában keletkezhetett. Másodsorban meg kell említenünk, hogy a kifejezés első tagja nagy valószínűséggel a jobbágy kifejezés volt, amihez később csatlakozott csak a nemes jelző. Megállapíthatjuk a megfogalmazás teljes mértékben ésszerű és megfejthető, amint Szilágyi Lóránd jelezte a jobbágy szóval kapcsolatban, hogy az eredetileg alárendelt néprétegre utal,^{^[24]} úgy a nemes (bár a nobilis szó jelentése is változásokon ment át, előkelő jelentéstartalma azért mindvégig fennmaradt) pedig az előkelő pozícióra utalhat az egyházi birtok keretén belül, tehát az egyház alárendeltjeinek – tehát szolgáló népeinek – előkelőit kell itt látnunk. Már Holub József is észrevette ezen új megfogalmazás szükségességét, mivel a XIII. század közepétől már a jobbágy, mint jelző a kialakulóban lévő egységes „paraszt-osztály” (a későbbi jobbágyság) megjelölésére is szolgált már.^{^[25]} Mint már említettük, az 1232-es kehidai oklevélben találjuk meg először, a veszprémi egyház (káptalan) népei kapcsán.^{^[26]} A veszprémi püspökség területén is az általunk vizsgált korszakban a leggyakrabban előforduló elnevezéssel van dolgunk.^{^[27]} A magyar középkor utolsó másfél évszázadában már a praedialis volt a leggyakoribb megnevezésük.^{^[28]} A veszprémi püspökség területén, az általunk kitűzött időintervallumig terjedő forrásanyagban is találkozunk a kifejezéssel, mint more prediali, azaz prediális módon történő birtoklással.^{^[29]}

A veszprémi püspökség egyházi nemességének eredetét nem ismerjük, a réteg kialakulásáról pontos képet rajzolni nem tudunk. Mint már említésre került, Acha és a kehidai oklevél nemes jobbágy szereplői nem a veszprémi püspökség kötelékébe tartoztak. Az első említés a szepezdi rokonság hosszú státuszperét lezáró 1392-es diplomában tartalmilag átírt 1243-as oklevél vonatkozó adata lehet. Eszerint 1243-ben szepezdi nemesek (a diploma szerint őseik zalai várjobbágyok voltak, akik eljutottak az országos nemesség fokozatáig is) kérték arra a veszprémi püspököt, hogy az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe vegye fel őket birtokaikkal együtt.^{^[30]} A korai időszakban az egyházi – zömmel kondicionárius – népek felemelése a nemes jobbágyok közé volt a leggyakoribb eset.^{^[31]} A későbbiekben, a 14. században már jellemző, hogy a veszprémi püspökség kötelékén kívülről érkeztek a nemes jobbágyi szolgálatba birtokaikkal belépők, akik többségben nemesi származásúak voltak.^{^[32]}

A veszprémi püspökség nemes jobbágyaival az alábbi településeken találkozunk az általunk vizsgált időszakban: a Zala vármegyei Szepezden,^{^[33]} Szőllősön,^{^[34]} Ábrahámon,^{^[35]} Árokfőn,^{^[36]} Köveskálon,^{^[37]} Úrbélen,^{^[38]} Füreden,^{^[39]} Kékfüreden^{^[40]} és Keszin,^{^[41]} Felső-Keszin,^{^[42]} a Tolna vármegyei Chat-on,^{^[43]} valamint a Veszprém vármegyei Nivegyen,^{^[44]} Szentjakabon,^{^[45]} Berényhidán^{^[46]} és Vámoson.^{^[47]}

Birtoklás

A magyar történettudomány néhány esetben már szólt az egyházi nemesek birtoklásának kérdésköréről. Ozorai József érintette először a kérdést, aki le is szögezte, hogy az egyházi nemesség földbirtoklása összefügg katonai szolgálatukkal: apáról fiúra öröklődött a hadakozási kötelezettség, ha erre alkalmas férfiutód nem volt, akkor a birtok visszaszáll az adományozó főpapra.^{^[48]} Szekfű Gyula alapvető monográfiájának számító, a serviensek és familiárisok kérdéskörét tárgyaló társadalomtörténeti munkájában írta le, hogy az egyházi nemesek, mint az egyházi nagybirtok legelőkelőbb népei, birtokjoggal is rendelkeztek.^{^[49]} Székely Ottokár jegyezte le, hogy az egyházi nemesek földbirtokot kaptak, amely életfogytig élt és csak egyenes ágon öröklődött, kiváltságaikat az országos nemesekével azonosnak tartotta.^{^[50]} Fekete Nagy Antal szerint az egyházi nemesek földbirtoka katonai szolgálatukból ered, birtokuk korán örökletessé válik, ennek ellenére a föld az egyházé marad.^{^[51]} Szabó István a predális – tehát az egyháznemesi – birtokot nem sorolja sem a jobbágyi, sem a nemesi birtokok közé. A prédium történetét feldolgozó írásában szól arról, hogy a predialisták birtokukat örökbérletbe kapták meg az adományozó egyházi földesúrtól, ennek értelmében hűberes szolgálat terhelte azt.^{^[52]} A hazai szakirodalom főleg az örökléssel kapcsolatos megállapításai mellett érdemes a birtoklás kérdését intézményi szinten is megvizsgálni, hogy a motiváló tényezők is felszínre bukkanjanak az általános jellegű megállapítások mellett.

Vizsgált forrásanyagunk is tartalmaz adatokat a veszprémi püspöki nemesek birtoklásával kapcsolatban. Az egyházi nemes abban az esetben, ha az egyházak szolgáló népei közül emelték fel, az intézménytől kapott birtokot, aminek feltétele az előírt szolgálat teljesítése volt. Az intézmény keretein kívülről érkező – általában nemesi vagy királyi serviens származású – személyek örökölt és vásárolt birtokaikkal együtt kell, hogy az egyházi szolgálatot teljesítsék. Néhány esetben ki is kötötték a belépés tényét rögzítő oklevél fogalmazói: Vamus- i Aykasnak nevezett Pál fia Fábiánt, valamint testvérét a veszprémi püspökség hadakozó nemes jobbágyai közé veszik fel ugyanazzal a szabadsággal, amivel a többi nemes jobbágy is bír, akik önként léptek a püspök szolgálatába, hogy nyugodtabban élhessenek örökölt és vásárolt földjeikkel. Ebben az esetben a belépők motivációját az ország akkori zavaros állapotában találhatjuk meg.^{^[53]}

A birtoklás egyik alapja a hűség volt.^{^[54]} Hűtlenség esetén – mint azt többször meg is fogalmazták – a birtok visszaszáll az egyházra.^{^[55]} László veszprémi püspök 1363-ban olyan birtokot adományozott László fia Antal nemes jobbágynak, melyet előtte szintén püspöki nemesektől vett el hűtlen magatartás címén. László püspök indoklása szerint a püspökség ellenfeleihez csatlakoztak az említett nemes jobbágyok (circa speciales nostros emulos commorarunt), és csak többszöri figyelmeztetés után vette el az említett birtokot tőlük. A történet érdekessége, hogy nem sokkal a püspökség elnyerése után László veszprémi püspök és királnyéi kancellár szemlét tartott az egyház birtokai felett, ekkor került elő László fia Antal, akinek kérdéses volt a jogcíme Chaath – i birtokán. László fia Antal egy féltestvére számára, Mesko püspök által kiadott adománylevelet mutatott be. A püspök egyháza érdekeivel ellentétes döntésnek ítélte ezt, és elvette a birtokot. Mesko püspök tevékenységével kapcsolatban többször merültek fel vádak, melyeket idézve megtudjuk például, hogy a káptalan beleegyezése nélkül az egyház birtokait, könyveit, ruháit, kelyheit és értéktárgyait elzálogosította, valamint több ízben püspöki kondícionárius elemeket érdemtelenül fel is szabadított, s tett így egyházi nemessé. ^{^[56]} Azonban, hogy László fia Antal se maradjon birtok nélkül (inpossessionatus), a hűtlenség miatt elkobzott Gereth-i telket és tartozékait (cum terris arabilibus, feneto et nouella seu rubeto ad fundum pertinentibus) átadták neki.^{^[57]} A végeredmény nem csak azt bizonyítja, hogy a hűtlenség valós vagy alaptalan vádja milyen következményekkel járhatott, hanem azt is, hogy a püspökség érdekeinek megfelelően helyezhette át egyik birtokra a másikra a nemes jobbágyokat. Mivel az egyházi nemesek birtoklása szolgálathoz (servitium) volt kötött, ezért annak nem teljesítése vagy elmulasztása is státusz – és birtokvesztéssel járt.^{^[58]} Lipoldus fia Lipoldus utódai 1323-ban végrendelkezés útján váltak egyházi nemes jobbággyá. Örökös hiányában a birtokot két részre osztotta: az egyik felét nővérének fiaira hagyta, feleségére pedig a másik felét, azzal a kikötéssel, hogy felesége jövendőbeli férje, valamint nővérének fiai a püspök nemes jobbágyai lesznek, és teljesítik is az így előírt szolgálatot. Lipoldus fia Lipoldusnak már életében az volt a szándéka, hogy belép az egyházi kötelékbe, kívánságát csak úgy lehetett teljesíteni, ha férfiak biztosítják azokat az egyház által kirótt kötelezettségeket, amelyek között a katonai szolgálat is jelentős szerepet kap. A végrendelkező motivációját az a tény adja, hogy a birtokokat a veszprémi püspökség birtokai övezik, így ebben a gyűrűben életképtelen lett volna ez a nemesi birtok, főleg ha az egyházra általánosan jellemző – Nivegy-völgyben és térségében is, ahol a kérdéses birtok elhelyezkedik – különösen erős birtokkoncentráló akaratát is figyelembe vesszük.^{^[59]} Kísértetiesen hasonló történettel találkozunk 1385 folyamán, amikor egy Kezeu-i Zala vármegyei országos nemes csatlakozik a nemes jobbágyok kötelékéhez, mivel egyébként a birtokait teljesen körbe zárják az egyházi nemesek birtokai.^{^[60]}

Az egyházi nemesek birtokai egyenes ágon öröklődtek. Örökös nélkül elhalt nemes jobbágy birtoka visszakerül az intézmény keze alá, amellyel az szabadon rendelkezhetett. Nem volt ritka, hogy nemes jobbágyoknak adományozták a felszabadult földbirtokot. Benedek veszprémi püspök 1302-ben az örökös nélkül elhunyt Mátyás püspöki nemes birtokát – már egy korábbi, ránk maradt oklevelében – Miklós fia Péternek és Tamás fia Saulnak, szintén püspöki nemes jobbágyoknak adományozza. Mivel a földek a Guerech-i nemes jobbágyok földjeivel együttesen terültek el, ezért szükség volt az említett nemes jobbágyok beleegyezésére. Utóbbi fejlemény a közös birtoklásra vezethető vissza, és általános jelenségnek is tekinthető az ilyen esetek során a többi egyházi nemes hozzájárulásának kikérése. Azt, hogy a püspök már előre rendezte az ügyet, jelzi számunkra, hogy Mátyás örökös nélküli halála várható volt, így birtokáról is lehetett már rendelkezni.^{^[61]} 1299-ben Kázmér szepezdi nemes jobbágy lányára és annak férjére hagyja birtokát, a püspök beleegyezését pedig a nemes jobbágyi szolgálat vállalásával sikerült elérnie. Tehát ezzel Kázmér veje is egyházi nemes lett.^{^[62]} János veszprémi püspök 1353-ban örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Cosma fia Beke egykori nemes jobbágy Arukfeu-i telkét és tartozékait (sessionem seu fundum curie) adományozza el atyai háza egykori szolgálójának (famula), Pál özvegyének, Roka (dictus) János, a – szintén veszprémi egyház Arukfeu-i nemes jobbágya – anyósának: Elena nemes asszonynak a régi szolgálatokra és szegénységére való tekintettel.^{^[63]}

Az egyházi nemesek is rendelkezhettek bizonyos korlátok között – természetesen főpapi engedély mellett – birtokaikról. Lehetőségük volt annak eladására is. Találkozunk olyan eseménnyel is, mikor nemes jobbágy szintén nemes jobbágy rokonainak adja el birtokának egy részét.^{^[64]} Heem fia Pál fia Benedek a püspök Berynhyda-i nemes jobbágyától és fiaitól: Jánostól és Istvántól 24 nehézsúlyú – márkája 10 pensa volt^{^[65]} – dénármárkán^{^[66]} (pro viginti quatuor marcis denariorum gravis ponderis) vásárolt, a plébánia szomszédságában két darabbal fekvő szőlőbirtokát megvásárolta. Az eset azzal folytatódik, hogy a vásárló elajándékozta azt a veszprémi székesegyház Szent László-oltárának gondozására, illetve az oltár mindenkori rector-ának ellátására. Azonban a vételárból még maradt kilenc márkányi tartozás a nemes jobbágyok felé, és a püspök felszólította Pált, hogy a szőlőt eredeti tulajdonosuknak adja vissza, amíg Pál vagy az oltárigazgató a fennmaradó összeget nem téríti meg nekik. Ahogy már korábban említettük, abban nincs semmi rendkívüli, hogy szőlő eladásával találkozunk, mivel szőlőt és malmot minden közrendű létesíthetett és szabadon is rendelkezhetett vele.^{^[67]} A püspökség tehát védelmet nyújtott nemes jobbágyainak az anyagi kár elkerülése végett. Arra is volt lehetőség, hogy birtokaik mellé vásároljanak még területeket: 1335-ben nemes jobbágy vásárol nemes jobbágytól birtokot,^{^[68]} László fia: Gergely nemes 1339 során egy részbirtokát öt dénármárka összegért két püspöki nemes jobbágynak adja el.^{^[69]} Nemesek és nemes jobbágyok közötti birtokcserére is volt lehetőség: Tywan fiai: Pál és János, Dyzl-i nemesek a Kezeu-i nemes jobbágyok hozzájárulásával, Dyzl-ben levő két hold szántójukat Simon fia Laudeusnak és Miklós fia Tamásnak, Kezu-i nemes jobbágyoknak egy sessiojával^{^[70]} cserélték el.^{^[71]} Mint már láthattunk, volt rá példa, hogy a meglévő földjeik mellé a püspök még adományoz birtokot.^{^[72]} Néhol felfedezhető, hogy a püspök vásárol vissza nemes jobbágyoktól még általa adományozott földeket és azoknak tartozékait.^{^[73]} Az előző mellett egy esetet találunk forrásainkban, ahol a püspökség vásárol vissza földbirtokot. Zlaudus veszprémi püspök 1256-ban földet adományozott Berényben Absolon mester számára. Az oklevélből megtudjuk, hogy Absolon mester apja is már a püspökség jobbágya volt (magister Absolon, filius Ioachimi de Vrbel iobbagionis episcopatus Wesprimiensis).^{^[74]} Nagy valószínűséggel az apa jobbágysága esetén inkább a szó előkelő jelentésére kell gondolnunk, mivel korai elnevezéssel van itt még dolgunk – mint már szóltunk róla az elnevezéseket taglaló fejezet soraiban-, mint valamiféle kondicionárius szolgálattal terhelt férfival. Absolon előkelőségére utal magister címe is. Később, 1315-ben egy birtokcsere kapcsán kerül elő ismét Absolon és birtoka. Itt arról értesülünk, hogy azt a birtokot, amelyet Zlaudus püspök nemes jobbágyának (nobili iobagioni suo), Absolon comesnek adományozott, annak fiaitól István püspök visszavásárolta.^{^[75]} Absolon nemes jobbágyok közötti előkelő státuszára utal, hogy itt már, mint nemes jobbágy szerepel, valamint ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy megjelenik neve mellett a comes jelző.^{^[76]} A jobbágy – nemes jobbágy elnevezés különbségét jelen esetben abban kell látnunk, hogy 1315-re már megszilárdulhatott a nemes jobbágy formula, viszont Absolon státuszát tekintve nem látunk különbséget a két oklevél között. Absolon fiai tekintetében sem látunk okot kételkedésre nemes jobbágyságuk tekintetében. 1339-ben az oklevél megerősítése során újból lejegyzik az eladás tényét.^{^[77]} A birtok visszavásárlásában a motiváló tényezőt a püspökség terjeszkedésében és birtokkoncentráló akaratában kell látnunk a jelentős szőlőtermő vidéknek számító Nivegy-völgyben.^{^[78]} István püspök az 1315-ös diploma tartalma szerint Nemty-i Heym fiai: László és Pál valamint testvéreik: György és Heym Nivegy-völgyben fekvő, szentjakabi népekkel és másokkal közösen birtokolt földjét kapja meg azokért Zaar Beren-i (Szárberény) földekért és tartozékaiért (benne foglaltatnak telkek, házak, egyéb épületek, kaszálók, erdőhasználat és halászóhelyek a Balatonon), melyeket vissza vásárolt Absolon fiaitól.^{^[79]} Értékét tekintve megfelelő cserealapnak bizonyult tehát a nemes jobbágyoktól vissza vásárolt birtok. Abban az egyedülálló esetben, amikor egy nemes jobbágy sikeresen szabadulni tudott az egyházi uralom alól, természetesen birtokaival együtt tehette meg ezt.^{^[80]}

Úgy tűnik, hogy a nemes jobbágyok is igyekeztek rokonságuk keretei között tartani birtokaikat. Baarch fiai: Lőrinc és István, valamint Inar-i Vid fiai: Domonkos és Pál (az utóbbi féltestvére: Cosma nevében is) veszprémi püspöki nemes jobbágyok rokonság és szomszédság címén adják el 26 budai számítású (compoti Budensis) márkáért Nyuigh falu határában lévő örökölt birtokukat, mely malommal, szőlőkkel, trágyázott és parlagon fekvő földekkel rendelkezett, mégpedig Fekete János fiainak: Jánosnak és Péternek és Chekeu fia Domonkosnak, akik szintén püspöki nemes jobbágyok voltak.^{^[81]} Itt az eladók állították a vevőikről, hogy azok rokonaiknak számítottak. Nagy valószínűséggel László fia Antal is féltestvére, István útján, aki Mesko püspöktől kapta az adománylevelét, jutott birtokához.^{^[82]}

A legtöbb egyházi nemes kis birtokon élt, életmódjuk sokban hasonlított az egytelkes nemesekéhez, és ritkának számít, hogy az adott birtokmennyiségét növelni tudták volna. Néhány esetben malom^{^[83]} és szőlő^{^[84]} is van a tulajdonukban. Birtokaik értékéről mindössze néhány elszórt információ alapján tudakozódhatunk – csak adás-vétellel kapcsolatos forrásokban -, ezek alapján összegző igénnyel készült képet nem tudunk rajzolni. Az 1335-ös év folyamán 26 budai számítású márkáért adnak el nemes jobbágyok egy igen értékes birtokot malommal ellátva, szintén nemes jobbágyoknak.^{^[85]} Itt a malom^{^[86]} jelenléte bizonyosan növelhette az értéket. Később, 1339-ben öt dénármárkáért vett meg két nemes jobbágy egy birtokrészt.^{^[87]} Berényhida településen 24 nehézsúlyú dénármárka (melynek márkája 10 pensa) értékben vettek meg két darabban fekvő szőlőbirtokot egyházi nemesektől.^{^[88]} Minden bizonnyal értékes szőlőről van szó.^{^[89]} János fia János Kezeu- i nemes az egyházi szolgálatba összesen 45,5 hold szántófölddel 14 helyen szétszórva, Mátyás fia Miklós egyházi nemes jobbágy dél felől szomszédos telkével Vrbeel falujában a hozzá tartozó kerttel, egy falcustrumnyi^{^[90]} réttel és minden egyéb tartozékával, valamint a püspök Vrbeel-i püspöki nemes jobbágyok erdőjében lévő öt falcustrumnyi réttel lép be a nemes jobbágyok soraiba.^{^[91]} Ez viszont már tekintélyes birtokmennyiségnek számított.

A birtoklással kapcsolatban szólnunk kell a nemes jobbágyi kötelékbe belépők által kikötött kilépési biztosítékról is. Lényege, hogy a nemes jobbágyokhoz csatlakozó, többnyire országos nemesi származású belépők kilépési garanciát szereznek arra az esetre, ha püspökség nem tartja be a belépési szerződésben foglalt feltételeket. A szepezdi rokonság státuszperének végét lezáró okmány tartalmazza annak az 1243. június 27. napjára datálható oklevélnek a tartalmát, amelyben szintén megtalálható az említett formula, így megállapíthatjuk, hogy a püspökség területén először, szintén országos nemesi származású belépők esetében találkozunk kilépési garanciával.^{^[92]} Néhol még azt is külön kikötik, hogy a belépők az általuk létesített építményeket is magukkal viheti.^{^[93]} Felemelt egyházi szolgáló népek esetében a kilépési biztosíték jelenlétével nem találkozunk, ez a tény is differenciálttá teszi a nemes jobbágyságot. Ennek okait abban kell látnunk, hogy az egyházi eredetű népeket nem akarta elveszteni az adott intézmény, és ennek még az esélyét sem kívánta megadni. Másfelől az említésre került népelemek esetében az egyházi birtokon élők közötti társadalmi emelkedés sem tette volna logikussá a kilépést az egyházi nemes szolgálat alól. Egyébként a 14. század folyamán jelentkező mozgalmat, melynek célja a nemes jobbágyok egyházi szolgálat alól való megszabadulása volt, leginkább előkelő nemesi származású nemes jobbágyok vezették a veszprémi egyházmegye területén is, pont a kilépési garancia kitételére támaszkodva.

Leszögezhetjük, hogy a veszprémi püspökség birtokain élő nemes jobbágyok között vagyoni és a birtoklási jog tekintetében is tapasztalható különbséggel kell számolnunk. Birtokaik fölött csak korlátozottan rendelkezhettek.

Státusz- és birtokperek

A veszprémi püspöki tartományban több, nemes jobbágyokat is érintő státuszper folyt le a XIV. század folyamán. A szepezdi rokonság majd egy évszázadon át tartó pereskedését Bolla Ilona dolgozta fel nagy hatású tanulmányban.^{^[94]} Nem haszontalan röviden összefoglalni a szepezdiek és püspök közötti viszálykodás történetét. Még 1243-ban négy szepezdi országos nemes birtokával együtt kérte felvételét a püspöki nemes jobbágyok közé. Az oklevélben a csatlakozott nemesek leszögezték, hogy a jövőben ők vagy leszármazottjaik abban az esetben, ha ki akarnak lépni a nemes jobbágyok közül, ezt minden ellentmondás nélkül megtehessék, és újra az országos nemesek közé térhessenek vissza.^{^[95]} Később egyikük, Kázmér 1299 során, püspöki jóváhagyással vejére hagyta birtokát. A püspök azt a feltételt kötötte ki, hogy az örökös férj viselje a jobbágyi terheket a továbbiakban is, aki így szintén nemes jobbágy lett. A döntés azonban a rokonság tiltakozását váltotta ki. Ahogy Bolla Ilona már észrevette, a rokonság ellenállása megfelelt az országos nemesség öröklési rendjéhez való ragaszkodásnak, tehát a nemesi joghoz ragaszkodtak egyházi nemes jobbágyként is.^{^[96]} 1332-ben a hiteleshelyi és királyi ember megállapította, hogy a rokonság az országos nemesek soraiba tartozik.^{^[97]} Azonban ennek ellenére is kénytelenek voltak elismerni egyházi nemes jobbágyságukat és beletörődni sorsukba. Egy évvel később egy másik leszármazott nyilvánította magát országos nemesnek.^{^[98]}. 1335-ben a Tapolcán tartott nádori gyűlésen a rokonság egyik tagja, Bede ismét előhozta országos nemességük ügyét. A nádori ítéletlevél a korábbi, 1243-as oklevélre hivatkozva elmarasztalta Bedét, a püspökség hadakozó jobbágyai közül valónak mondtak ki, és visszaadta a püspöknek „conditionarius” szolgálatra”.^{^[99]} A küzdelem 1385 folyamán vett új lendületet. Ekkor még élt a rokonságban nemességük tudata. A pert leányai nevében az özvegy Erzsébet nemes asszony vitte tovább. A püspökség a kérdés újbóli felvetésére erőszakkal reagált: a püspökség emberei, akik között nemes jobbágyok is voltak, házára törtek, súlyos károkat okoztak és a birtokra vonatkozó okleveleket elvitték.^{^[100]} Erzsébet nemes asszonynak 1391-ben sikerült Mária királynő révén leányait fiúsítani és a pert folytatta, egy szintén a rokonságból származó másik özvegyasszony segítségével.^{^[101]} Az ügy 1392-ben, Demeter országbíró ítéletlevelével zárult le. Az országbíró elé az ügyet az özvegyek vitték. A per során a belépést tartalmazó diplomát a püspök tudta felmutatni, mivel az 1386-os támadás után az nála volt. A pert végül az özvegy és lányai javára döntötték el, az alapján, hogy a négy nemes jobbágynak állt országos nemes az 1243-as oklevélben kikötötte a kilépés lehetőségét és a visszatérés lehetőségét a nemesek közé. Tehát bármikor jogukban áll kilépni az egyházi nemesség kötelékéből.^{^[102]} A hosszas pereskedés tehát sikerrel koronázta a szepezdiek törekvését. A Bolla által feldolgozott per története valóban jellemző képet rajzol a püspökség merev hozzáállásáról, nemeseihez való minden áron ragaszkodásáról, valamint az egyházi szolgálatba belépett országos nemesek helyzetével kapcsolatban is. Úgy véljük azonban, hogy a szepezdi eset mellett a kor többi püspöki nemes jobbágyokkal kapcsolatos státusz – és birtokperét is érdemes figyelembe vennünk, hogy valós és általánosan jellemző képet kaphassunk mind a nemes jobbágyok, mind a püspökség lehetőségeiről és motivációiról.

Balázs és fia Miklós esete

Az 1341-es év során a zalavári monostor apátja, György mester örsi prépostot, veszprémi kanonokot, valamint féltestvéreit: Balázst és Mihály a monostor harcoló nemes jobbágyainak (in numerum nobilium iobagionum ecclesie nostre exercituantium) sorába felvette és a veszprémi püspökség Nyrad nevű birtoka mellett fekvő Budun birtok felét adja nekik, tartozékaikkal együtt, a szolgálat teljesítése fejében. A szolgálatok felsorolását tekintve igen értékes forrással van dolgunk: évente egy alkalommal el kell kísérnie egyiküknek az apátot az esztergomi zsinatra vagy más útjára – a lovas szolgálatot hét bécsi széles dénárpensán megválthatták -, Budun birtokon kápolnát kell építeniük és jobbágyokat telepíteni, ha az apát kiszáll a birtokra tized- vagy tizenketted magával meg kell vendégelnie, valamint az apát a királyi táborba vonulásakor hadjárat alkalmával, egyiküknek el kell kísérnie az apátot mint a többi harcolni köteles jobbágy. Ezen szolgálatok sokkal inkább jellemzőek az apátságok hadakozó jobbágyainak állapotára. Érdekes, hogy a szöveg szerint a prépost rokonai és a prépost is nemes jobbágyai lesznek a zalai monostornak. Azon, hogy György prépost mentesül a hadjáratban való részvétel szolgálata alól nincs semmi rendkívüli, már csak magas pozícióját, valamint esetleges magas korát – 1348-ban, mint néhai prépostról hallunk – tekintetbe véve sem. ^{^[103]} Néhány évvel ezután, 1348-ban már arról hallunk, hogy a veszprémi püspökség Zala vármegyei Naztre nevű birtokát és a Beren-i püspöki birtok határai között lévő egykor Középmalomnak nevezett birtokot tartozékaival Pál fiainak: Balázsnak és Mihálynak, a néhai György prépost testvéreinek adja cserébe a szintén Zala vármegyei Bodon birtokért, amelyet nemes jobbágyi szolgálatuk fejében kaptak meg, János veszprémi püspök a káptalan beleegyezésével. A püspök még azt a kitételt is vállalta, hogy a zalavári apátnak fizetendő évi egy nehézsúlyú márka censust magára vállalja.^{^[104]} János püspököt valószínűséggel nagyban motiválhatta az a tény is, hogy a birtok mellett püspöki területek helyezkedett el, s ezért megszerzése egy kisebb birtokkoncentrációt vonhatott maga után. Még ugyanebben az évben tudjuk meg, hogy István veszprémi őrkanonok elmondása alapján a káptalan beleegyezése és engedélye nélkül történt meg az említett birtokcsere, annak ellenére, hogy a szerződésen megtalálható annak pecsétje. Ezt azzal magyarázza, hogy a káptalan pecsétjét a püspök két évig tartó gyűlölködése és az üldöztetés félelme miatt, tehát kényszer hatására adta a szerződésre. Mivel az ügylet István őrkanonok szerint az egyházra nézve előnytelen, ezért a püspököt a cserétől, Balázst pedig az új birtok elfoglalásától tiltotta el.^{^[105]} A veszprémi káptalan beleegyezésére a püspökséggel Naztre településen való közös birtoklása miatt volt mindenképpen szükségszerű.^{^[106]} A két 1348-ban íródott oklevél egyébiránt nem említi meg György mester testvéreinek státuszát.

Az ügy egy évtizedet követően lángolt fel újra. A fehérvári káptalan előtt László püspök előadta azon vádjait, mely szerint János – neki közvetlen elődje – püspök önhatalmúlag cserélte el a káptalannal közös tulajdonban lévő Naztre birtokot. László püspök is megemlíti, hogy a csere után az egyház egy jóval értéktelenebb területet kapott kézhez. Kiemeli azt a tényt is, hogy cserélni csak előnyös esetben szokás, és Balázst eltiltja Naztre birtoklásától, a csereszerződést pedig érvénytelennek nyilvánítja. Ráadásul Balázst sem tartotta megfelelő cserepartnernek, mivel véleménye szerint Bodun nem volt a tulajdona, hanem azt csak bérelte a zalai monostortól.^{^[107]} Tehát a birtoklás módját és ebből következően a státuszukat is megkérdőjelezte László püspök. Amint György prépost testvéreinek 1341. évi oklevele is mutatja, nemes jobbágyi jogon és szolgáltatások terhe mellett bírták a földet, amellyel csak rendkívül korlátozott módon rendelkezhettek. Birtokcserében nemes jobbágyok is vehetett részt. Ehhez szükséges volt azon intézmény hozzájárulása, amelynek szolgáltak.^{^[108]} A zalavári apátság hozzájárulásáról a kérdéses csere tekintetében itt nem hallunk. Census fizetése pedig nem azonos a bérléssel, ne feledjük el, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai között is találkozunk a jelenséggel.^{^[109]}

Az ügy csúcspontja az 1369-es év volt. A püspöki kísérletek a csere érvénytelenítésére eddig nem jártak sikerrel. 1369. január 27-én a fehérvári keresztes konvent jelentette I. Lajos királynak, hogy parancsára január 25-én kézbesítette azt a parancslevelet, mely Balázs és fia Miklós számára írtak. A parancslevél szerint Balázs és fia Miklós a veszprémi püspök jobbágyai (!) emberemlékezetet meghaladó idő óta, akik Naztre-i nemeseknek mondták magukat és úgy is viselkedtek, urukat elhagyták, ezért a fölöttük gyakorolt királyi védnökségről is lemondtak (tutelam et protectionem suam regalem… resignasset).^{^[110]} Egyértelműen látszik Balázs és fia kapcsán az önkényes társadalmi emelkedésre való törekvés, közismert lehetett és a király szeme előtt sem maradhatott titokban. György mester rokonainál az eredetet tekintve az előkelő, esetleg nemesi származás nem zárható ki. Az, hogy ennek az emléke tovább élhetett, nem meglepő, hiszen a szepezdiek esetében is tapasztalhattuk.^{^[111]} Viszont kilépési garanciával a szerződésben nem találkozunk. Közben a püspökséggel folytatott perük is tovább haladt még a tél folyamán. Bebek István országbíró 1369. február 16-án arra utasította Balázs fia Miklóst, hogy mutassa be március 14-én azt a diplomát, mellyel állítása szerint jogosan, oklevéllel biztosítva telepedett le a Naztre-i birtokon (in possessione Noztre…vigore instrumentali resedissent).^{^[112]} Itt már reagál a vádakra Balázs fia Miklós. Még ezen is túllépve a hatalmaskodás eszközét is felhasználta: a fehérvári káptalan jelentése szerint még január 26-án Balázs fia Miklós Nagy Páltól, a püspök Naztre-i jobbágyától négy ökröt, négy méhcsaládot (apes), egy sertést, egy szekeret és ingóságokat. Később, február 26-án három ökröt és öt sertést vitt el a püspök egy másik Naztre-i jobbágyától, név szerint Bálinttól, május 23. napján pedig ugyanott, egy Mauritius nevű püspöki jobbágyot és rokonát, egy árva leányt, öt szarvasmarha elvételével károsította meg. A pusztítás mértékét jelzi, hogy a hatalmaskodás után a 15 jobbágycsaládból négy maradt csak helyén, a többiek pedig elmenekültek. A fehérvári káptalan itt is a veszprémi egyház Naztre-i harcoló jobbágyának nevezi Miklóst (iobagio exercitualis), aki hamis módon (falso) tartja magát nemesnek.^{^[113]} Merész cselekedeteivel mintegy jelezte Miklós, hogy semmi esetre sem kíván visszatérni az egyházi szolgálat alá. A püspök sem maradt sokáig adósa: június 1-én, amikor Balázs fia Miklós éppen Visegrádon tartózkodott a per miatt, kihasználta az alkalmat és jobbágyai Miklóstól négy ökröt hajtottak el, valamint Mauritius jobbágyot visszatelepítették az egyház egy másik, fajszi birtokára.^{^[114]} A hatalmaskodások után 1369. év augusztus elsején végre döntés született: Szécsi Miklós országbíró utasította a fehérvári káptalant, hogy küldje ki egy emberét, kíséretében egy királyi emberrel, a szomszédok és a határos birtokosok jelenlétében szeptember 3-án iktassa be a püspököt Nazte, míg Miklóst Bodun birtokába, a püspöki földön létesített szőlőt pedig becsültessen fel, mivel azt még Miklós létesítette.^{^[115]} Tehát a döntés az eredeti állapotot állította helyre. Szeptember 3-án minden ellentmondás nélkül sikerült a peres feleket beiktatni birtokaikba, a szőlő értékét pedig három nehézsúlyú márkában adták meg (in tribus marcis gravis ponderis).^{^[116]} A pereskedésre pontot végleg Szécsi Miklós országbíró 1370. február 5-én kelt ítélete tett.^{^[117]} Az ítéletlevél összefoglalja az ügyet. Szerepeltek benne mind a püspökség, mind Balázs és fia Miklós által felhozott oklevelek. A püspökség fő érve az egész pereskedés során az volt, hogy nem a saját, hanem a – valóban – zalavári monostori földet bocsátották cserébe az egyháznak, amely e miatt kárt szenvedett. Az 1348-as csereügyletet semmisnek nyilvánították. Azt a két házat, amelyet Miklós és atyja épített, eladhatja Miklós vagy el is szállíthatja azokat. A szőlő kérdése is rendeződött: a Miklós által Naztre-n létesített szőlőt később a megállapított áron eladhatta a püspöknek. A szőlő borát az 1369-es évben még Miklós fogja megkapni. A hosszú per után végeredményben az egyháznak sikerült célját elérnie. Természetesen sokkal nagyobb siker lett volna, ha sikerül a nemes jobbágyi kötelékben tartani Miklóst, így az egyház alá tartozott volna mindkét birtok.

A zalavári monostor volt nemes jobbágyainak státuszának kérdése mindvégig a birtokcsere meg nem történté tétele körül forgott. Ha sikerült volna bizonyítani minden kétséget kizáróan a püspökségnek, hogy saját nemes jobbágyairól van szó, nyugodtan semmissé tehette volna a cserét. Ugyanis, ha érdekei úgy kívánták, akár tetszés szerint el is mozdíthatta birtokukról nemes jobbágyait.^{^[118]} Státusz tekintetében a püspökség a birtokcsere napjától fogva egyházi nemes jobbágyként tekintettek Balázsra és fiára is. Az ügyet lezáró ítéletlevél szerint Miklós azzal védekezett, hogy nem a saját, hanem az egyház hibájából nem teljesítette felé a köteles szolgálatot, mivel az nem fizette meg a csereszerződésben megállapított censust a zalavári apátnak a belépést követő éven kívül, így azt is nekik kellett megfizetni.^{^[119]} Tehát mindkét fél önkényesen viselkedett. Balázs és fia Miklós kivonták magukat az egyház szolgálatából, az erre törekvő akarat tökéletesen jellemző a 14. században tapasztalt folyamatokra. Mivel státuszukról nem született döntés, nem helyezték vissza őket az egyház szolgálatába, ezért e tekintetben küzdelmüket akár sikeresnek is nevezhetjük. Valószínűleg nemesként él tovább Miklós Bodun-i birtokán. A veszprémi püspökség tekintetében pedig le kell szögeznünk, hogy még a szepezdiek esetében sem tapasztalható lépéssel álltak elő, mégpedig az önkényes státuszváltással. A csereszerződés megkötése még nem garantálta, hogy Balázs és fia a jövőben nemes jobbágyai lesznek a veszprémi püspökségnek. Ezt a fegyvert vetették be annak érdekében, hogy semmissé tegyenek egy, az egyházra káros csereügyletet. Balázs és fia nemes jobbágyságának vádja később meg is szilárdult és a per során a vélt státuszhoz mereven ragaszkodott a veszprémi püspökség.

Sámson fia István és birtokának esete

Említést érdemel Sámson fia István esete. Sámson fia István és György a veszprémi püspök nemes jobbágyai egy 1339. június 19-én kelt diploma lejegyzése szerint öt dénármárka értékben vették meg a Keyked-i László fia: Gergely nemes, a néhai Balázs fia: István Fired-i birtokaiból származó részbirtokát, amely annak idején hozomány és jegyajándék címén jutott az ő kezükre.^{^[120]} Tehát ebben az esetben nemes jobbágyok vásárolnak birtokot egy nemestől. Sámson fia Istvánnal (itt már püspöki jobbágy megnevezéssel: iobagio episcopalis), 1343-ban is találkozunk, amikor is Ferenc, Mesko püspök veszprémi várnagya és curiájának bírája esküt ítélt meg a Fired-i Péter fia: János ellenében, az utóbbinak a szomszédságában levő telek ügyében. ^{^[121]} Fired-i Péter fia: János nem jelent meg a tárgyaláson, ezért a várnagy meg is büntette.^{^[122]} Későbbiekben is előkerül Sámson fia István, amikor is János választott veszprémi püspök hozzájárult egyházának néhány Keek–i birtokrészének (particulas possessionarias) eladásához. Megtudjuk azt is, hogy Sámson fia István részére a területet már egy alkalommal felkínálta a püspök korábban.^{^[123]} Később János veszprémi választott püspök bizonyította, hogy Boda fia György, János fia Mihály, Zeuke (dictus) Pál fia Lőrinc, Cheke fia Miklós, Damján fia Miklós, Bálint fia Miklós, Wendeg fia Mychias és Péter fia László a püspökség Keek-i nemes jobbágyai, szemben Sámson fia István ezzel ellentétes állításával. Az oklevél előadja, hogy Sámson fia István hat napot várt az említettekre, akik május első napján nem jelentek meg ítélőszéke előtt.^{^[124]} János püspök bizonyította, hogy az említettek valóban a püspökség nemes jobbágyai, így Sámson fia István terve nem járt sikerrel. Annyi bizonyosan megállapítható Sámson fia Istvánnal kapcsolatban, hogy a nemes jobbágyok vagyonosabb – azon kevesek közé tartozott, aki vásárolni tudott birtokot – és valószínűleg előkelőbb és vagyonosabb részéhez tartozhatott, elegendő, ha csak bíráskodási jogára gondolunk.

Sámson fia István birtokának kérdése halálát követően bonyodalmakat okozott. I. Lajos király Demeter bíboros és esztergomi érsek közbenjárására az örökösök nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István Zala vármegyében fekvő részbirtokát új adomány címén Keek-i Orozlan fia Jánosnak adta.^{^[125]} Itt még a Sámson fia István által 1339-ben vásárolt részbirtokról van szó. Az ügy érdekessége, hogy a királyi hatalom adományozza el a birtokot – még ha az esztergomi érsek tanácsára is teszi -, ugyanis a nemes jobbágy örökös nélküli halála után a részbirtok is a veszprémi püspökségre kellett volna, hogy visszaszálljon. A püspökség nem hagyta annyiban a dolgot, 1384-ben már a kérdéses részbirtokkal kapcsolatban perről van tudomásunk. Ekkor Garai Miklós nádor Benedek veszprémi püspök bejelentésére az örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István részbirtokával kapcsolatban folyó per során a püspök ügyvédje felhatalmazása nélkül alkalmazott okleveles bizonyítást (instrumenta exhibere assumpsisset). Garai Miklós nádor úgy határozott, hogy az országos szokás szerint az adott ügyvédi kijelentés visszavonása hat márka bírságpénzt von maga után (responsionem… procuratoris cum gravamine sex marcarum… de iure et iuxta regni consuetudinem… revocare posse).^{^[126]} Itt egyet nem értés volt tapasztalható az ügyvéd és a püspök között. Később, még 1384-ben királyi jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága előtt folyik már az ügy. Benedek veszprémi püspök ügyvédje kijelenti, hogy megbízóját okleveles alapon illeti meg a birtok (instrumentali vigore), és ezt az írást be is fogja majd mutatni. A kitűzött határnapon a püspök nem jelent meg, ezért Mária királynő 1384. újra megidézte, majd 1385. január 13.-ra halasztotta az ügy tárgyalását a felek kérésére. Ekkor már egy Gergely nevű ügyvéddel találkozunk a püspök oldalán. Nyilvánvalóan régi ügyvédje teljesítményével elégedetlen volt a püspök, így nem kell meglepődnünk menesztésén. Gergely ügyvéd a régi ügyvéd által tett kijelentéseket visszavonja, és kijelenti, hogy Sámson fia István, akinek részbirtokát Orozlan fia János a királytól kapta adományul, a veszprémi püspökség nemes jobbágya volt, örökös hátra hagyása nélküli halála után pedig a birtok vissza szállt volna az egyházra. Ennek fényében kijelentette, hogy a király azt nem adományozhatta volna el jogosan, mindezt pedig tanúvallatás útján kívánta volna bizonyítani. Ezért 1385. március 15.-ére halasztják a per további tárgyalását, hogy a tanúk vallomását tartalmazó okleveleket is az adott határidőre el tudják hozni.^{^[127]} Az oklevelek bemutatásáról egy 1385. október 21-én kelt diploma tudósít.^{^[128]} Orozlan fia János az 1385. március 15-i tárgyaláson már bemutatta I. Lajos királynak 1381. június 28-án kelt adománylevelét. A püspöki ügyvéd pedig később Lajos király 1359. április 8-i, a veszprémi káptalannak 1339. június 19-i, Ferencnek, Mesko püspök veszprémi várnagyának és curiája bírájának (iudex curie) 1343. szeptember 30-i és 1343. november 17-i, végül János veszprémi püspöknek szintén két, 1346 és 1351 közé keltezhető oklevelét mutatta be bizonyíték gyanánt. Ezen diplomák közül Orozlan fia János csak a királyi okleveleket fogadta el bizonyítékként, a többit – mint azt Kumorovitz L. Bernát is észrevette – magánokleveleknek minősítette.^{^[129]} Gergely püspöki ügyvéd is lépett, és újabb köztudományvételt kért (communis inquisitio), amit már Orozlan fia János nem kívánt. Ezért az október 6-án lefolyt tárgyaláson a fehérvári káptalannak rendelték el, hogy a perelt birtokrész elhatárolását, nagyságát, valamint termékenységének megállapítását végezze el. A fehérvári káptalan jelentése szerint mikor ezt meg akarták tenni, a püspököt képviselő Péter veszprémi kanonok ellent mondott és a püspöki kézen lévő földet nem engedte felbecsülni, csak Sámson fia István halála után fennmaradt egész Keek-i birtok felbecsüléséhez járult hozzá.^{^[130]} Erre reagálva Orozlan fia János ügyvédje: Zeulus-i Demeter fia Miklós is kijelentette, hogy a védence kezén lévő föld felbecsüléséhez csak abban az esetben járul hozzá, ha annak a püspök birtokában levő részét is felbecsülik, mire Péter mester veszprémi kanonok, püspöki ügyvéd azt felelte, hogy nagyobb biztonság okából és országos szokás szerint mind a két fél birtokában levő Sámson fia István-féle Fyred-i földeket szükséges felbecsültetni.^{^[131]} Természetesen mindkét ügyvéd el akarta kerülni, hogy ügyfelét bármiféle sérelem, birtokveszteség érhesse. Az egyház is nyilvánvalóan ragaszkodott az őt megillető részhez. Megállapítható, hogy a püspökség itt is mereven ragaszkodott nemes jobbágyainak birtokához. Mint már többször is láthattuk nemes jobbágyai és azok birtokai fölött szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, ebben csak néhány esetben a királyi akarat gátolhatta meg.^{^[132]} A királyi akarattal – gondoljunk csak I. Lajos oklevelére – szemben a kompromisszumos megoldás után a kérdéses birtok felét sikerül csak visszaszerezniük.

Adózás

Az egyházi nemesek birtokai nem voltak feltétlenül adómentesek. A veszprémi püspökség területén végzett vizsgálódásaink is erre a megállapításra vezettek minket. Az első lényeges lépés a veszprémi egyházmegye területén 1276-ban történt, amikor is veszprémi káptalan népei számára olyan kiváltságot adott a királyi hatalom, mely megtiltotta a bárók és nemesek descensusát^{^[133]} büntetés terhe mellett, amely 1000 márka pénzbírság vagy teljes vagyonelkobzást is jelenthetett. A döntést az utóbbi idők pusztításival indokolták.^{^[134]} Az engedély indoklása teljesen érthető, elegendő, ha csak Csák nembeli Péter szintén 1276-os pusztításaira gondolunk Veszprém városában.^{^[135]} A kiváltság tehát a káptalan nemes jobbágyaira is vonatkozott. Egyébként erőszakos descensusra akadt példa a korszakban, Leurente fia Tamás püspökségi és káptalani területeken egyaránt elkövette ezt a bűnt.^{^[136]} A káptalan kérésére az oklevelet 1323 folyamán Károly Róbert megerősítette.^{^[137]} Az 1254-es fehérvári egyház privilégiumának mintájára készült az oklevél, és ott is találkozunk a szállásadási kötelezettség eltiltásával.^{^[138]}

Amikor 1307-ben Abram faluból származó Máté fia Máté a veszprémi egyház nemes jobbágyai közé emeltetett, új státuszával évenkénti termény- és bortized adásának kötelezettségét is magára vállalta.^{^[139]} Lehetséges, hogy korábban mentes volt az előbbi szolgáltatás alól és régi státuszában ez a szolgáltatás még nem szerepelt.

1343-ban már arról olvasunk, hogy Tywan fiai: Pált és Jánost, Dyzl-i nemesek, miután a nemes jobbágyok kötelekébe kerültek, mentesítik a collecta^{^[140]} szolgáltatása alól: élelmet sem kell szolgáltatniuk általános királyi mozgósítás esetén sem, ahogy a veszprémi egyház szokása szerint külön adózni szokás (nulo debito, nullaque collecta, que ratione exercituationis… iuxta… ecclesie nostre approbatam consuetudinem tempore generalis exercitus regii imponitur).^{^[141]} Jelen esetben egy a veszprémi egyház területén általánosnak látszó adó alól kapnak felmentést az oklevél szereplői. Ezek szerint pénzzel váltották meg a katonai szolgálatot a nemes jobbágyok is, azonban a fent említett szolgáltatás fizetése alól is lehetséges volt mentesülni, mint a fent említett eset is mutatta. Az adatra már Holub József is felfigyelt.^{^[142]} A 14. században az egyházi nemesek kapcsán több alkalommal is találkozunk a katonai szolgálat pénzzel történő megváltásával, amely sorba az említett veszprémi eset is illeszkedik. Az 1318-as évben a győri püspökség nemes jobbágyai évi két részletben 2 márka fizetése (Szent György napja: április 24. Szent Mihály Arkangyal ünnepe: szeptember 29.)^{^[143]} fejében váltják meg a katonai szolgálat terheit.^{^[144]} Később, 1338-ban arról értesülünk, hogy a győri püspökség nemes jobbágyai bár kötelesek részt venni a hadjáratokban, de ezt a kötelezettséget akár meg is válthatják szintén évi két részletben két márka befizetésével.^{^[145]} Holub József a győri püspöki nemesek kapcsán 1358-ból közöl adatot a katonai jellegű szolgálat lehetséges megváltásáról.^{^[146]} A zalai monostor bizonyos nemes jobbágyai 1341-ben hét bécsi széles dénárpensa fejében (septem pensas denariorum latorum Viennensium) az apát lovas kíséretének szolgálatát válthatják meg, de a megfogalmazásból arra is következtethetünk, hogy az a katonai szolgálatra is érvényes lehetett (ratione exercituationis antedicte).^{^[147]} A szekszárdi apátság nemes jobbágyai hadi adó címén 1382-ban 100 forintot fizetnek.^{^[148]} A pannonhalmi apátság füssi prediálisai 1383 során három márkát kötelesek fizetni abban az esetben, ha nem állítanak ki hadjárat alkalmával egy tegzes, vagyis könnyűlovas harcost.^{^[149]} Tisztán látható, hogy az egyházi nemesek a 14. században már megválthatják pénzen hadakozó jellegű szolgálatukat. Ez a körülmény arra is enged következtetni, hogy királyi hatalom – ahogy valószínűleg az egyházi földesúri is – sokkal inkább tartott igényt adójukra, mely összeg megfelelő felszerelésű, ekkoriban már leginkább zsoldos harcosok kiállításának lehetőségét adta meg, mintsem számított volna a kétes harcértékű nemes jobbágyok katonai szolgálatára, fegyveres jelenlétére a királyi hadjáratok során.^{^[150]} Azon folyamat leírásában, mely az egyházi nemesek katonai szolgálatának értékvesztését és időleges megszűnését jelentette, Borosy András példáját követve a demilitarizáció kifejezéssel illethetjük.^{^[151]} A veszprémi püspöki nemeseknél is tapasztalható ez a folyamat, melyre az említett adónemen kívül az a tényező is utal, hogy a forrásanyagban a 14. század második felében eltűnik a hadakozó jelző – amely azelőtt szolgálatuk jellegét is mintegy jelölte – a megnevezésük mellől.^{^[152]} Az úgynevezett demilitarizálódás okait a már előbb említett királyi és főpapi akaraton kívül a hadszervezeten belül bekövetkezett változások is adhatták, mint például a zsoldosság hazai megjelenése és nagyobb arányú elterjedése a 14. század során.^{^[153]} Mindezek mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházi nemesek esetében jelentkezik a 14. század folyamán az egyházi szolgálatból való szabadulás akarata is – erről tanúskodnak a század státuszperei is többek közöt-, és ezzel együtt a társadalmi emelkedés vágya is tetten érhető jelenségnek nevezhető. Mindezek mellett a katonai szolgálat ellátását sok esetben nehezítette, hogy – mint láthattuk többször is – a birtokot adó is terhelhette, valamint nem csak a hadakozás servitium-át kellett az egyházi nemesnek teljesítenie.^{^[154]}

1362-ben -ban a lucrum camarae (kamarahaszna)^{^[155]} alól kapnak felmentést a veszprémi egyház nemes jobbágyai.^{^[156]} Nagy Lajos király által kiadott, 1362. június 30.-án kelt diploma mentességet adott a veszprémi egyház nemes jobbágyainak a lucrum camarae alól, amelyet a veszprémi káptalan részére írt át a fehérvári káptalan iménti, ránk maradt oklevelünkben,1362. július 9-én. Ezen körülményeket figyelembe véve a püspöki nemes jobbágyokra is érvényesnek kell, hogy tartsuk az említett felmentést. A 14. század folyamán az adónem alól az esztergomi érsekség nemes jobbágyai is mentességet kapnak.^{^[157]}

1385 folyamán a püspöki nemes jobbágyok közé belépő Kezeu-i volt országos nemesek mentességet kapnak a census^{^[158]} és a collecta fizetése alól.^{^[159]} Az esztergomi érseki nemes jobbágyok már a 13. század folyamán mentesültek az említett két adófajta fizetése alól és más szolgálatokra sincsenek kötelezve.^{^[160]} A garamszentbenedeki apátság esetében például még 1400-ban is találkozunk collecta szolgáltatásával.^{^[161]}

Leszögezhetjük, az egyházi nemesség birtokainak teljes adómentessége felé vezető úton a 14. század lényeges eredményeket hozott. Az adómentesség a magyar középkor végére vált csak általánossá az egyházi nemesek birtokain. A regionális jellegű vizsgálataink arra mutattak rá, hogy csak bizonyos adónemek alól kapott mentességet a nemes jobbágyok egy meghatározott része. A legtöbb esetben nemesi származású belépők kapnak ilyen felmentést, nagy valószínűséggel azért, hogy a nemes jobbágyok közé való belépést tegyék vonzóbbá. Úgy látszik tehát, hogy olykor a – természetesen a birtokaikkal együtt belépő – nemesek adózási kedvezményekhez is jutottak, amely kedvezmények később lesznek csak a nemes jobbágyság egésze számára elérhetőek. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy általános érvényű felmentéssel csak a szállásadó és a kamarahaszna esetében találkozunk, és mind a kétszer a királyi hatalom felől érkezett a kiváltság. A veszprémi püspökség esetében nem tapasztalható olyan általános adómentességre törekvés az egyház felől, mint például az esztergomi érsekség területén tapasztalható volt.

Bíráskodás

Az egyházak bíráskodási önállósága felé vezető úton fontos pont volt, amikor 1231-ben kimondták, hogy az ispánok nem ítélkezhetnek az egyházi falvak fölött, 1290 folyamán ezt újból kimondták, azzal kiegészítve, hogy az érsekek, püspökök és a kiváltságos helyzetű egyházak népei fölött csak a király mondhat ítéletet.^{^[162]} A következő lépés azt volt, hogy az egyházak megszerezték a népeik feletti bírói hatalmat. A magyarországi egyházi intézmények közül bíráskodási kiváltságot, mentességet a királyi bíráskodás alól (immunitas)^{^[163]} először az esztergomi érsekség kapott, törvénykezési immunitas-t már 1232 során elérte.^{^[164]} Az esztergomi egyház népeit, kondicionáriusait és nemeseit (az 1262. évre datálható privilégium lehetővé tette nemesek számára is, hogy birtokaikat az egyházra hagyhassák, valamint hogy belépjenek az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe is) felmentik a királyi udvarbíró, az ország nádora, a megyésispánok bíráskodása alól. Az egyházi népek felett a bíráskodás feladatát ezentúl az érsekség megbízott nádora, udvarbírája vagy ispánja fogja ellátni.^{^[165]} A veszprémi káptalan már 1276 folyamán kap bíráskodási kiváltságot IV. László királytól. A királyi hatalom a privilégium kiadásának okaként azokat a pusztításokat jelölte meg, melyeket a veszprémi káptalan a közelmúltban elszenvedett. A kiváltságlevél kimondja, hogy a veszprémi egyház Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és egyéb vármegyékben lakó jobbágyai, valamint minden más státusz alatt élő népei csak a Veszpém városi vicecomes, a veszprémi prépost vagy dékán, vagy ezek távollétében a kanonokok közül a káptalan által kirendelt személy előtt lehet csak pert indítani. Természetesen, mint az előző esetben is, a káptalani nemes jobbágyokra is vonatkozik a privilégium.^{^[166]} Az oklevél az 1254-es, fehérvári egyház számára készített bíráskodási privilégiumra hivatkozik, és ennek mintájára is készült.^{^[167]} A veszprémi püspökség bíráskodási kiváltságát 1324-re datálhatjuk, ugyancsak okként az elmúlt ínséges időszak pusztításait figyelembe véve, valamint Herricus püspök és királynéi kancellár eredményes szolgálatai miatt. A diploma szól arról is, hogy a püspökség már Károly Róbert uralma előtt kapott ilyen tartamú privilégiumot.^{^[168]} A bíráskodási kiváltság a püspökség minden vazallusát, hadakozó jobbágyát, vendégjobbágyait (hospes-eit), kondícionáriusait valamint minden egyéb egyházához szolgáló népét (universos et singulos vasallos, iobagiones tam exercituales, quam hospites seu populares homines, servos conditionarios et alios quoslibet ad ipsam ecclesiam pertinentes) kiveszi az országos bírák joghatósága alól, utódaikra és örököseikre is vonatkozóan. Ezentúl peres ügyeikben a püspök és annak megbízott officiálisa lesz a bírájuk (coram episcopo Wesprimiensi et officiali suo seu iudice per ipsum deputato). Olyan kitétellel, hogy a püspök is a királyi jelenlét bírósága elé idézhető abban az esetben, ha a jogszolgáltatást megtagadná, vagy igazságtalanság gyanújába keveredne (tunc episcopus ad regiam presentiam cum eadem causa possit legitime evocari).^{^[169]} Tehát lehetővé vált a püspök felelősségre vonása is. Talán ez a kitétel volt az, amelyik lehetővé tette, hogy a perek során a király vagy a nádor döntsön egy ügyben, mely az egyházi szolgáló és a püspök között zajlott. Később, 1334-ben mindkét előbb említett privilégiumot megerősítette Drugeth Vilmos nádor, és ismét megerősíti azon tartalmukat, mely szerint a két intézmény alá tartozó szabad serviensek, harcoló jobbágyok és más népeik is (servientes liberos seu exercituantes iobagiones et populos ad episcopum, prepositum et capitulum… pertinentes) mentesek a nádor, valamint helyetteseinek bíráskodása alól.^{^[170]}

A nemes jobbágyok számára az első lépés a jogszolgáltatásban az volt, amikor a püspöki officiálisok bíráskodása alól vették ki őket. Az 1327. év folyamán egy a nemesi jobbágyi kötelékhez csatlakozó nemest arról biztosítanak, hogy kiveszik a püspöki officiálisok bíráskodása alól (heredumque successores nullus officialium nostrorum; vel successorum nostrorum officiales).^{^[171]} Borosy András az adat alapján ismételten általános érvényű megállapításokat tett.^{^[172]} Későbbiekben, 1385 folyamán ismét egy hasonló esemény tárul elénk: szintén egy a kötelékhez csatlakozó nemes kap felmentést a püspökség sümegi várnagyainak és officiálisainak joghatósága alól, a mindenkori püspök ítélkezik peres ügyeikben.^{^[173]} Utóbbi adat, szemben idézett Borosy András állításával, azt támasztja alá, hogy a veszprémi püspökség részéről ebben az időszakban nem volt általános az officiálisok bíráskodása alól való felmentése a nemes jobbágyságnak. Később, 1385-ben felesleges lett volna a felmentés, ha már egy általánosan elterjedt szokásról lenne szó. Itt inkább arra gondolhatunk, hogy a veszprémi püspökség kedvezőbb belépési feltételekkel akarta vonzóvá tenni az egyházi nemes szolgálatot az értékes, birtokkal csatlakozó nemesek számára. A belépők számára természetesen kedvező volt az a helyzet, hogy nemes jobbágyi szolgálatuk megkezdésekor már az officiálisok nem ítélkezhettek felettük. Mindezekből az következik, hogy az officiálisok joghatósága a 14. század során a nemes jobbágyok felett még érvényben volt, bár akadtak olyan előkelő származású nemes jobbágyok, akik sikeresen elkerülték. Érdekesnek mondható, hogy officiális bíráskodás jelenlétével csak egy esetben találkozunk. Sámson fia István püspöki nemes jobbágy azzal vádolt meg néhány személyt, hogy ők nem a püspökség nemes jobbágyai. Sámson fia István ítélőszéke előtt hat napig nem jelentek meg a vádlottak, hanem a püspökhöz fordultak. János veszprémi püspök viszont bizonyította, hogy a vádlott személyek az egyház valódi nemes jobbágyai.^{^[174]} Mivel Sámson fia István ítélőszékkel rendelkezik, és nem látszik, hogy területi jogkörrel bíró tisztségviselőnek (comes terrestris, comes curialis), ezért csakis az officiális bíráskodás jelenlétét tudjuk itt valószínűsíteni. Mint láthattuk, a vádlottak egy magasabb jogszolgáltatási fórumon keresték igazukat – ezt sikerrel is tették -, és Sámson fia István ítélőszéke előtt meg sem jelentek, ami annak – tehát ezzel párhuzamban az officiális bíráskodásnak is talán – tekintélyét is jelezheti. Lényeges, hogy ebben az esetben találkozunk először forrásanyagunkban azzal az eshetőséggel, hogy egy Ahogy a veszprémi püspökség területén, úgy más intézményben is találkozunk a nemes jobbágyság azon akaratával a XIV. század folyamán, mely szerint officiálisaik bíráskodása alól akarnak megszabadulni.^{^[175]} Törekvésük sikerrel járt, a következő évszázadokban már nem találkozunk az officiálisok ítélkezés jelenlétével a nemes jobbágyok felett.^{^[176]}

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak a püspök által kinevezett területi ispánjával (comes terrestris nobilium iobagionum episcopalium) 1347-ben találkozunk először. A tisztséget a püspökség sümegi várnagya látta el.^{^[177]} Bíráskodásáról 1385-ből van adatunk, akkor az előbb említett, az egyháznemesi szolgálatba belépő személy kapott felmentést a comes terrestris joghatósága alól.^{^[178]} A területi ispán jelen esetben nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy hatásköre csak egy bizonyos területen élő nemes jobbágyokra korlátozódott, jogköre valószínűleg nem terjedt ki a veszprémi püspökség összes nemes jobbágyára. Tehát korlátozott jogkörrel rendelkező tisztségviselővel van itt dolgunk. Nem egyedi jelenségről van szó, más intézmények is állítottak nemes jobbágyaik élére, bíráskodási jogkörrel is bíró tisztségviselőket: az esztergomi érsek nemes jobbágyainak nádora (palatinus) van,^{^[179]} a pécsi püspökség egyházi nemeseinek területi ispánjáról (terrestris comes) is tudunk,^{^[180]} a kalocsai érsekség sárközi nemes jobbágyainak ispánjáról is van tudomásunk.^{^[181]} A veszprémi káptalan területi ispánjáról is van tudomásunk.^{^[182]}

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak közgyűléseiről (generalis congregatio) is van tudomásunk. Az eddigi első ismert nemes jobbágyi közgyűlés szintén az esztergomi érsekséghez köthető: 1255-ben IV. Béla király hívott össze gyűlést számukra Vácott, hogy az érsek panaszára bizonyos vadkerti hadakozó jobbágyok ügyét megtárgyalják, akik országos nemesek akartak lenni, ezért az egyházi szolgálatba való visszatérésre szólítják fel őket.^{^[183]} Itt az országos nemesek nagyobb szabadságát megirigylő egyházi hadakozó jobbágyok esete kerül terítékre, a végeredmény is bizonyítja, hogy mennyire nehéz volt szabadulni az egyházi szolgálat alól. A veszprémi püspöki tartományban először 1331-ben, Nowa faluban tartott nemes jobbágyi közgyűlésről van tudomásunk.^{^[184]} Az 1331-ben tartott közgyűlés érdekessége, hogy az ítélkezésre volt hivatott a püspök és a hatalmaskodással vádolt Saul fia Salamon a veszprémi püspökség nemes jobbágya közötti peres ügyben! A közgyűlés tekintélyét emelte, hogy Henrik püspök meghívására András vasvári prépost is részt vett rajta tanúként, valamint országos nemesek is jelen voltak, akik önként jelentek meg. A közgyűlésnek nem mindennapi vége szakadt: Salamon nem ismerte el a bíróságot és el is hagyta azt az ítélethozatal előtt. 1343-ban már arról hallunk, hogy a nemes jobbágyi kötelékbe belépő személynek a többi nemes jobbággyal együtt alkalmas időben meg kell jelennie a generalis congregatio-n.^{^[185]} Amint láthattunk a nemes jobbágyi közgyűlések peres ügyek fórumai is voltak, akár ítélkezési jogkörrel is bírhattak. Meg kell állapítanunk a fent leírtak alapján, hogy nem spontán, nemes jobbágyi akaratra jöttek létre, hanem külső tényezők hatására. Az egyházi nemesek bíráskodási önállóságának létrejöttében fontos lépcsőfoknak tekinthetők ezek a gyűlések. Ez a folyamat majd az egyházi nemesi székek kifejlődésében jut majd el a csúcspontjára. Az egyházi nemesi székek leginkább csak a koraújkor időszakára bontakoznak ki teljes egészében. Az esztergomi érseki nemesek Vajka, Verebély, Érseklél, Garamszentgyörgy, a győri püspöki nemesek Tapolcafő és Vecse, a győri káptalani nemesek Bácsa, míg a szekszárdi apátság nemesei Fajsz településen hozták létre székeiket.^{^[186]} A veszprémi püspökség területén hasonló nemesi szék nem mutatható ki.

Találkozunk olyan esettel is, ahol püspöki nemesek egy birtokper során, mint ülnökök vesznek részt (nobilibus ecclesie nobiscum insedentibus) a sümegi várnagy és területi ispán (comes terrestris) oldalán.^{^[187]} Más esetben pedig a veszprémi püspök mellett tanúskodnak egy birtokperben.^{^[188]}

A szakirodalom soraiban elterjedt a kérdéssel kapcsolatban azon nézet, mely szerint az egyházi nemesek szabadságát, tekintélyét jelentősen emelte a királyi serviens-ek, valamint az országos nemesek belépése.^{^[189]} A megállapítással nagyjából egyet is érthetünk. A veszprémi püspökség esetében tapasztaltak viszont azt is megmutatják egyszersmind a számunkra, hogy ezt az emelkedést csak a többi nemes jobbágy állapotának figyelembevételével értékelhetjük. A püspöki officiálisok bíráskodása alóli kivétele – példának okáért – csak a belépőkre vonatkozott, általánosan elfogadottá értelemszerűen ezért csak a későbbiekben válhatott. A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak esetében is azt láthatjuk, hogy bizonyos szabadság egyszeri megjelenése nem az egész réteget öleli át, és az adott szabadság megszerzése különböző időpontokban kellett, hogy megtörténjen. Az egyházi nemesség bíráskodási önállósodása is egy hosszú folyamat eredménye: először az intézmény szerzi meg népei fellett a bíráskodás jogát, majd a birtok vezető rétege, vagyis az egyházi nemesek fölé helyez az intézmény egy, leginkább regionálisnak tetsző hatáskörű, bíráskodási jogkörrel ellátott tisztségviselő személyt. Az officiálisok joghatósága alóli kivétele az első lépcsőjét, a nemesi közgyűlések megjelenése pedig már a jogi önállóság egyfajta valós szintjét jelentette, a csúcsot pedig természetesen a nemesi székek megalakulása jelezte.

Összegzés

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai először leginkább az egyház kondicionárius népei közül kerültek ki. A 14. század folyamán már az egyházon kívülről érkezett önkéntes belépők vannak többségben, akik egyébként zömmel nemesi származásúak. A 14. század derekán folyamán a püspöki nemesek katonai szolgálata már jelentéktelennek tűnik, és adó (ratione exercituationis) formájában meg is váltották hadakozási kötelezettségüket. Az egyházi nemesek katonai szolgálatának háttérbe szorulása a veszprémi püspöki tartományban nem számít egyedülálló jelenségnek, nagyon hasonlatos folyamatról van szó az ország más egyházi intézményeiben tapasztaltakkal ekkoriban.

Birtoklás tekintetében korlátozott szabadsággal rendelkeztek a nemes jobbágyok: püspöki engedéllyel részt vehettek birtokcserében, birtok megvételében, illetve annak eladásában is. A belépő nemesek esetében találkozunk az egyházi szolgálatból való kilépés lehetőségének biztosításával is. A 14. századi státuszperek vizsgálata során azt tapasztaltuk, hogy a püspökség mereven és minden körülmények között ragaszkodott nemes jobbágyaihoz, és ezzel együtt azok birtokaihoz is. A veszprémi püspökség eszközök tekintetében sem válogatott: az önkényes státuszváltás és a fegyveres hatalmaskodás lehetőségét is felhasználta annak érdekében, hogy nemes jobbágyai esetleges elszakadásával járó birtokvesztést semmiképp se szenvedje el.

Az egyházi nemesek birtokainak adómentességének elérése is egy folyamat volt, mely intézményenként változó módon folyt le. Bizonyos adónemek alól felmentést vizsgált korszakunkban leginkább a nemesi származású belépők kaptak (census, collecta) a veszprémi püspöki területeken, így is vonzóbbá téve az egyházi szolgálatot számukra. Általános jellegű felmentésekkel nem találkozunk a püspökség részéről, és az egyetlen, kamarahaszna alóli mentesülés a királyi hatalom felől érkezett.

A bíráskodási önállóság elérése is egy több lépcsőből álló folyamat része volt: az első lépés az egyház bíráskodási kiváltságának elérése. A nemes jobbágyokat érintő jogszolgáltatási kiváltságok csak ezután következhettek. Itt is azt tapasztaljuk, mint az adózás és a birtoklás tekintetében: a kiváltságok csak a belépőkre érvényesek és nem általánosan az egész társadalmi rétegre. A veszprémi püspökség nemes jobbágyai között tehát mind jogi, mind pedig gazdasági tekintetben különbség volt tapasztalható. A 14. században a nemesi származású belépők lényegesen kedvezőbbnek mondható helyzete a veszprémi püspökség birtokszerző és koncentráló akaratában is keresendő.

Bibliográfia

Források

Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Erdélyi László – Sörös Pongrác: A pannonhalmi Szent-Benedek- rend története, Budapest, Kiadja a pannonhalmi Szent-Benedek-rend, I-XII/B, 1902-1916.

Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Ipolyi Arnold, NAGY Imre és VÉGHELY Dezső: Budapest, Hazai Okmánytár. I-VIII., 1876, reprint: Pápa, 2004.

Luksics Pál – Nagy Imre – Nagy Iván – Kammerer Ernő – Véghely Dezső (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, I-XII., 1872- 1931.

Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Fényképgyűjtemény.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely,2006.

Mályusz Elemér, Borsa Iván és C. Tóth Norbert: Zsigmondkori Oklevéltár. Magyar Országos Levéltár Kiadványai, Budapest, 1993.

Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, 1886-1890.

Knausz Nándor: (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–III. kötet., Strigonii, 1874; 1882; 1924.

Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, Szeged, 2006.

Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémiai Kiadó, I-II, 1923 – 1987.

Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Szakirodalom

Baumgarten Ferenc: A Saint – Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal (Diplomatikai tanulmány), Századok, XL. évf., 1906, 389–411.

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon, Értekezések a történeti tudományok köréből, Budapest, 1983.

Bolla Ilona: Egy XIV. századi státusper és tanulságai, in H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 39–46.

BOROSY András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban, Az egyházak hadakozó népei, Hadtörténelmi Közlemények 1987/4, 607–641.

B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, in: Családtörténet, heraldika, honismeret, Arcanum DVD Könyvtár IV, Budapest, Arcanum. Adatbázis Kft, 2002.

Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Hadtörténelmi Közlemények, 1936. 1–57., 169–202, Különlenyomat: Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó, 1936.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Politzer Kiadó, 1946.

Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1915.

Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240-241., /11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8., 188–191.

Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009.

Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1895.

Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 159–184.

Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin-Társulat, 1879.

Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963.

Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983.

Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1916.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, I-II, 1943-1944.

Holub József: Az egyházi nemesség jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából, Passim.

Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla, Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891.

Kőfalvi Tamás: „….a rosszat rosszal tetézve…”, Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon, Szeged, 2006.

Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada, Budapest, Gondolat, 1981.

Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Kristó Gyula: Szent István király pécsváradi okleveléről, in: Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.

Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása, Századok LXXVI. évf., 1942, 272-305., 407–434.

Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, XII évf., 1916, 13–15.

Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion 1887, 268–271., 362–380., 512–528.

Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion 1887. 100–116., 195-211., 261–268.

Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2., 107–143.

Szabó Csaba: Az egyházi nemesek a középkorban (Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei), Pápai Múzeumi Értesítő, III. évf., 1992/3-4, 101–115.

Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 7–30.

Szalay László: Magyarország története. I.- VI/3, Lipcse, Pest, 1852-1862.

Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV, Budapest, 1918.

Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIII. 3., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1912.

Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. 1-10.k. Wien. 1931-1940., 1935., 8–52.

Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok. LXXI évf, 1937. 1-54., 136–202.

Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire, Történeti Szemle, III évf., 1914/3, 435–451.

Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság, Századok, LXI évf, 1927-1928. 243–290., 351–414.

Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész, Veszprém Megyei Múzeumok Közleménye, 1984, 603–618.

Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1999.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2005.

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól., in: Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 42, Zalaegerszeg, 1997, 7–21.

Hivatkozások

Szalay László: Magyarország története, I. Leipzig, 1852, 126–127. ↑
Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve, 1935. 28–52. (A továbbiakban: Székely 1935.). Eckhart Ferenc nagy hatású munkájában az egyházi nemesek kérdéséről szóló soraiban Székely Ottokár eredményeit használja fel. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1946, 52. (A továbbiakban: Eckhart 1946.). ↑
Holub József: Az egyházi nemesek jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából. Passim. (A továbbiakban: Holub 1947.) ↑
Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003, 186–215. (A továbbiakban: Bónis 2003). ↑
Borosy András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Az egyházak hadakozó népei. Hadtörténelmi Közlemények. 1987/4. 637. (A továbbiakban: Borosy 1987.). ↑
Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion, 1887, 100–116., 195-211., 261-268. ↑
Szabó Csaba: Egyházi nemesek a középkorban. Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei, Acta Musei Papensis. Pápai Múzeumi Értesítő, 1992/3-4, 101–115. (A továbbiakban: Szabó 1992.). ↑
„Az egyházi birtok népeinek elitjét alkotó társadalmi réteg, amelynek feladata a birtokigazgatás, illetve a katonáskodás volt. Eredetileg jobbágynak, majd harcos, 1232-től nemes jobbágynak, a 13. század végétől pedig szolgálati birtokuk alapján egyre inkább praediálisnak nevezték őket. Eredetüket tekintve lehettek szolgák vagy közszabadok. Egyfelől az adományozó személy az egyházhoz jutatott szolgái egy részét kötelezte erre a szolgálatra, illetve az egyházi földesúr maga rendelt népei közül egyeseket jutalomból erre a feladatra, másfelől közszabadok földdel vagy föld nélkül az egyházi földesúr szolgálatába álltak, és védelem fejében vállalták a kötöttséget és a vele járó terheket. Az utóbbiak lépésükkel lemondtak szabadságukról, az egyházi függéstől csak akkor szabadulhattak meg, ha beálláskor biztosították maguknak a kilépés lehetőségét. Nem országos, hanem partikuláris nemesekről van szó. Közvetlenül az egyházi földesuraság joghatósága alá tartoztak, de sajátos önkormányzattal rendelkeztek: nemesi megye mintájára létrehozták saját bírói széküket. Helyzetük kedvezőbb volt a jobbágyoknál: katonáskodtak vagy helyette pénzt fizettek. A magyarországi egyházi nemesek életmódja az egytelkes nemesekéhez állta közel, a szlavóniaiak tehetősebbek voltak: falvak fellett rendelkeztek.” Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. (A továbbiakban: KMTL). 181-182. (A szócikk Solymosi László munkája). ↑
Az 1015-re datált, valószínűleg interpolált pécsváradi alapítólevélben a következő szerepel:„liberis scilicet ducentis militibus”(Az alapítólevél szövegére, valamint problematikájára: Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből. XXIV., Budapest 1918., Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891., Kristó Gyula: Szent István pécsváradi okleveléről, in Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.)., 1055. Tihany: Erdélyi László–Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. ( A továbbiakban: PRT). X. 487., 1067 körül Százd: Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.(A továbbiakban:ÁUO.) I. 24. „XXX equites, XX Ungari et (X) Bisseni”., 1091. Somogyvár: Baumgarten Ferenc: A Saint-Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. (Diplomatikai tanulmány), Századok, 1906, 40, 405–406. „centum militum domus”. A forrásszöveg legújabb kiadása: Kiss Gergely: Feljegyzés a somogyvári apátság alapításáról, in Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1050 – 1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2006, 135–141. ↑
„Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”. 1111. Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Arcanum, CD-ROM, Budapest, 2004. VII/4. 57–59. ( A továbbiakban: Fejér.). Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, 1916, 13–15., Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok, 71. 1937. 19. (A továbbiakban: Szilágyi 1937.). ↑
1116-1131. Erdélyi László – Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. (A továbbiakban: PRT). I. 595. ↑
Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1895, 16–17., 1116–1131. PRT. I. 595. (A kötet ezen része Erdélyi László munkája)., Borosy 1987., 626., Szabó 1992., 101 ↑
Néhány, időben nem túl távoli példát azért érdemes megemlíteni: 1111. Fejér VII/4. 57-59. A esztergomi érsekség népei kapcsán előkerülő kifejezés már említi az egyházi tagot:„Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”., 1163. Fejér. II. 165. A zágrábi püspökség népei kapcsán: „ Bernaldus episcopus predicte ecclesiae suique iobagiones”., 1181. Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémai Kiadó, I-II. 1923-187. (A továbbiakban: Reg. Arp.). I. 202. A szamosmenti apátság népeinek összeírása kapcsán: „quidam iobagiones monasterii”, super dictos iobagiones, sunt iobagiones in equis servientes., 1211. ÁUO. I. 61. A tihanyi apátság népeinek összeírása kapcsán:”ioubagiones ecclesie”, „ioubagiones equites ecclesie”. ↑
Györffy 1983., 471. ↑
Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire. Történeti Szemle. 1914/3, 437–438., Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin Társulat Nyomdája, 1915, 93. (A továbbiakban: Erdélyi 1915.). (Mint látható, Erdélyi László véleménye is változott a kérdésben)., Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983, 471. (Egyébként Györffy György itt tévesen azonosítja Acha esetét a jobbágy szó első megjelenéseként)., Zsoldos Attila. A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 16. ↑
„A miles az egyházi birtokon, mint egyházi jobbágy jelenik meg.” Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963, I., 258. ↑
A kifejezés első megjelenése az esztergomi érsekség népeihez köthető: 1255. Knauz Nándor (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I-III. Strigonii. 1874., 1882., 1924. (A továbbiakban: Mon. Strig.). I. 422. ↑
Először 1285-ben: „iobagionum nostrorum exercitualium”. Ipolyi Arnold, Nagy Imre és Véghely Dezső: Hazai Okmánytár. I-VIII. Budapest. 1876. reprint: Pápa. 2004. (A továbbiakban: HO). V. 57. ↑
1291. Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, Budapest, 1886-1890. (A továbbiakban: ZO.) I. 102. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. I. 108. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1309. ZO. I. 130. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”, Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. (A továbbiakban: Veszp. Reg.). 1318. Veszp. Reg. 91. iobagionum ecclesie exercituare debentium., 1326. Veszp. Reg. 162. „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. HO. III. 87. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1334. Veszp. Reg. 263. „exercituantes iobagiones”., 1335. Veszp. Reg. 269. „iobagionum exercituare debentium”. ↑
„Adataink szerint a tatárjárás után a királyság törekvése arra irányult, hogy régi nagy tömegű, de gyenge fegyverzetű hadsereg helyébe nehéz fegyverzetű, „modern” haderőt állítson, még ha a reform avval a következménnyel járna is, hogy a létszám tetemesen csökken. Ugyancsak okleveles adatok azonban arról is tanúskodnak, hogy a változást követően a lándzsások, jobbágyfiúk és az egyházi harcos jobbágyok nevéhez a „nobilis” jelző járult. Mivel ennek az elnevezésnek a feltűnése nem magyarázható a véletlennel, fel kell tennünk, hogy a nemes szónak a jelentése XIII. század közepén ez volt: nehéz fegyverzetű páncélos katona, egyszerűen: lovag. Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76, 1942, 283. ↑
„ A nobilis megjelölés talán itt is a korszerű harci felszerelés megszerzéséhez és használatához fűződött.” Bónis 2003., 147. ↑
„A XIII. században az egyháznagyok igyekeztek hadakozó népeiket ütőképes haderővé fejleszteni, fegyverzetüket korszerűsíteni. Lehetséges, hogy ezzel függ össze a „nemes jobbágy” kifejezés.”. .Borosy 1987., 628. ↑
1291. ZO. I. 102. „numerum nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. 108. in numerum nobilium iobagionum exercituancium., 1301. Veszp. Reg. 1. „nobiles iobagiones ecclesie Wesprimiensis exercituare debentes gaudere”., 1309. HO. IV. 117. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”., 1313. Veszp. Reg. 63.„numerum exercituantium iobagionum nostrorum”., 1314. Veszp. Reg. 72., 1314.Veszp. Reg. 71. „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes”., 1326. Veszp. Reg. 162. „ut nobiles iobagiones seu exercituales”., „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. Veszp.Reg. 175., HO. III. 73. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1352. Veszp. Reg. 440. „nobiles iobagiones exercituare debentes”., 1377. Veszp. Reg. 713. „nobilium iobagionum exercituantium”, „nobilium ecclesie nostre…exercituantium”. ↑
Szilágyi 1937., 19. ↑
Holub 1947., 4–5., „A nemes, nobilis szót a XIII. században kezdik ugyan másokra is használni, így a várjobbágyokra és az egyházaknak előkelő, harcos népeire is (nobilis ecclesiae, nobiles exercituantes), de ezekkel mindig élesen szembeállítják az országos nemeseket (noblies regni), akiknek a földjét semmiféle szolgálat, conditio sem terheli mert az egyedüli kötelességük a király szolgálata nem a birtokot, hanem a személyüket megkötő szolgálat, servitium volt.” Holub József: A magyar alkotmánytörténet vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, 1943, I., 108. ↑
1232. ZO. II. 643-644. A szakcikkek hasábjain eltérő magyarázatok találhatóak arra vonatkozóan, hogy itt a veszprémi püspökség vagy esetleg káptalan nemes jobbágyaival találkozunk az oklevélben tanúként. Borosy András a püspökség nemes jobbágyainak tartja őket (Borosy 1987., 628.). Zsoldos Attila pedig káptalani nemes jobbágyoknak tekinti őket (Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól, in Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok, Zalaegerszeg, Zalai Gyűjtemény, 1997, 42. 14.). A Léderer Emma szerkesztette történeti szöveggyűjtemény (Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964, 332–333. is a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak tartja őket, csak mint a későbbi, Bertényi Iván által szerkesztett (Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris, 2000, 400–401.) kiadás is. A káptalani nemes jobbágyként való azonosítás sokkal valószínűbbnek látszik, tekintve, hogy a szöveg a káptalan tanúinak felsorolásakor szól róluk: Gregorius decanus Wesprimiensis, Sacerdos Barnabas, magister Endre canonici Wesprimienses, Scynke, Adam de Pulach, et multi iobagiones nobiles eiusdem ecclesie.. Ezen körülmény után nem lehet kétséges, hogy mely intézmény kereteihez is tartoztak valójában a kehidai oklevél nemes jobbágyai. ↑
1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., 1293-1305. Veszp. Reg. 29., 1314. Veszp. Reg. 71., 1315. Veszp. Reg. 76., 1315. Veszp. Reg. 78., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., 1323. Veszp. Reg. 138., 1324. Veszp. Reg. 153., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. HO. III. 87., 1331. Veszp. Reg. 223., 1331. Veszp. Reg. 224., 1331. Veszp. Reg. 225., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 254., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1335. Veszp. Reg. 270., 1343. Veszp. Reg. 382., 1344. Veszp. Reg. 392., 1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszp. Reg. 398., 1347. Veszp. Reg. 405., 1348. Veszp. Reg. 408., 1350. Veszp. Reg. 425., 1353. Veszpr. Reg. 455., 1362. Veszp. Reg. 556., 1369. Veszp. Reg. 632., 1370. Veszp. Reg. 657., 1377. Veszp. Reg. 713., 1379. Veszp. Reg. 732., 1385. Veszp. Reg. 821., 1385. Veszp. Reg. 826., 1392. Zsigmond-kori oklevéltár.(A továbbiakban: ZSO) I. 2413. ↑
Holub József 1327-re teszi első megjelenését. Holub 1947. 5. Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy a Dráván túl eső részeken már jóval előbb, a XIII. század végén találkozunk az egyházi hadakozó jobbágy praedialis elnevezésével, ahogy azt Borosy András is lejegyezte. Az első esetet egyébként Borosy András az 1293-as évre helyezi. Borosy 1987., 637. ↑
1353. Veszp.Reg. 451., 1386. Veszp.Reg. 841. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az egyházmegyével kapcsolatos forrásanyagban egy adott személyre vonatkozóan, és nem birtok vagy éppenséggel a birtoklás megnevezésével kapcsolatban először 1369-ben, és a fehérvári káptalan nemes jobbágyaival kapcsolatban kerül elő az adott kifejezés: „similiter predialis viginti”. 1369. Veszp.Reg. 634. ↑
1392. ZSO. I. 2413., Bolla Ilona. Egy XIV. századi státusper és tanulságai. In: H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv, (A továbbiakban: Bolla 1984.) 39, ↑
Tizedszedők közül felemeltek: 1285. HO. V. 57., az egyház kondicionárius jobbágyai közül felemeltek: 1291. ZO. I. 102. a diplomát 1377-ben megerősítették: Veszp. Reg. 713., 1292. ZO. I. 108., 1307. ZO. I. 126, Veszp. Reg. 33. ↑
1314. Veszp. Reg. 71. és 72., Az oklevél megerősítése: 1324. Veszp. Reg. 153., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., ZO. I. 146., 1323. Veszp. Reg. 138., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73., 1343. Veszp. Reg. 382., 1350. Veszp. Reg. 425., 1385. Veszp. Reg. 826. ↑
1331. Veszpr. Reg. 223., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1392. ZSO. I. 2413. ↑
1318. ZO. I. 146., Veszp. Reg. 93. ↑
1307. ZO. I. 126., Veszp. Reg. 33. ↑
1353. Veszp. Reg. 455. ↑
1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1984, 610. ↑
1256. Fejér. IV/2. 403–404., 1315. Veszp. Reg. 76., 1339. Veszp. Reg. 315. ↑
1326. Veszp. Reg. 162. ↑
1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszpr. Reg. 398. ↑
1343. Veszp. Reg. 382., 1347. Veszp. Reg. 405., 1385. Veszp. Reg. 826. A mai Gyulakeszivel azonosítható a település. ↑
1327. Veszp. Reg. 175. ↑
1363. Veszp. Reg. 369. ↑
1323. Veszp. Reg. 138., 1335. Veszp. Reg. 275. ↑
1323. Veszp. Reg. 138. ↑
1363. Veszp. Reg. 560. ↑
1285. HO. V. 57., 1314. Veszp. Reg. 71., 1318. Veszp. Reg. 91. A mai Nemesvámosról van itt szó. ↑
Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion, 1887, 26–271., 362–280., 512–528. ↑
Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII. 3., Budapest, 1912, 8. (A továbbiakban: Szekfű 1912.). ↑
Székely 1935., 33–35. Amint már említettük, Eckhart Ferenc Székely Ottokár eredményeit használta fel a kérdés vázolása során: Eckhart 1946., 52. ↑
Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 172. ↑
Szabó István mindezek hatására a predialistákat tekintette a korabeli magyar társadalom legjellegzetesebb hűbéres rétegének. Kutatásai arra vezették, hogy az úgynevezett „more prediali”, azaz prediális módon birtoklás először az 1240-es években a zágrábi püspökség területén jelent meg, és innen terjedt el ez az ország többi intézményében is. Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 67., 81. és 99. ↑
1315. Veszp. Reg. 91. ↑
Bónis 2003., 154. ↑
Bónis 2003., 155–156., 1336. Veszp. Reg. 278., 1341. Veszp. Reg. 334. ↑
.1340. Veszp. Reg. 333. ↑
1363. Veszp. Reg. 566. ↑
Bónis 2003., 155–156. ↑
Kumorovitz L. Bernát tévesen azonosítja Lipoldus nővérének fiait az unokanővéreinek a fiaiként (filiis sororarium suarum). 1323. Veszp. Reg. 138. ↑
1385. Veszp. Reg. 826. ↑
1302. Veszp. Reg. 10. ↑
A szepezdi rokonság státuszperének végső mozzanatáról van szó, az oklevél tartalma későbbi átiratban maradt ránk. 1392. ZSO. I. 2413., Bolla 1984. 39-40., Holub 1947. 17.82/a. lábjegyzet. ↑
1353. Veszp. Reg. 455. Holub József is felismeri az iménti eset fontosságát, és ki is emeli, hogy a prédiumot nő vagy özvegy is örökölheti annak fényében, hogy nekik vagy férjüknek a nemes jobbágyi szolgálatokat a továbbiakban is teljesítenie kell. Több adatot is közölt, többet között az említett 1323-as esetet is (Veszp. Reg. 138.). Holub 1947., 17. 82. lábjegyzet. ↑
1335. Veszp. Reg. 270 és 275. ↑
A pensa számítási pénz volt, 30 vagy 40 dénár tett ki általában 1 pensát. KMTL 542. (A szócikk Gedai István munkája). ↑
A dénármárka a középkorban elterjedt pénznem volt, amely az 1 márka (245,5g) nemesfémből, mint pénzverési alapsúlyból vert dénárok számának meghatározásából ered. Kőfalvi Tamás: „…a rosszat rosszal tetézve…”. Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon. Szeged 2006. (A továbbiakban: Kőfalvi 2006.). 64. 184. lábjegyzet. ↑
1363. Veszp. Reg. 560.. Györffy 1983., 471. ↑
1335. Veszp. Reg. 270. és 275. ↑
1339. Veszp. Reg. 317. ↑
Sessio: a telek középlatin nyelvű megfelelőinek egyike. ↑
1343. Veszp. Reg. 382. ↑
1256. Fejér IV/2. 403-404., 1302. Veszp. Reg. 10., 1366. Veszp. Reg. 566. ↑
1315. Veszp. Reg. 76. ↑
1256. Fejér. IV/2. 403-404. ↑
1315. Veszp. Reg. 76. ↑
A comes jelzőt egyébként nem csak ispánok megjelölésére használták ekkoriban, hanem egyszerűen az előkelőség egyik szinonimájaként is. Kőfalvi 2006., 55., 151. lábjegyzet. ↑
1339. Veszp. Reg. 315. ↑
Csánki Dezső tudósítása szerint a veszprémi püspökség a következőképp birtokolt területeket a Nivegy-völgyben: „Ezenkívül birtokos a hét Nivegy faluban (1269.) jelesül Csicsón (1272. 1473. nemes-jobbágyokkal), Szent-Jakabon vagyis Sz.-Jakabfalván (1306. 1318. 1379. 1446.), Herenden (1306. 1318. 1446.), Tagyonban (1306. 1318. 1466.) s a hihetőleg szintén ide számítható: Árokfő (1353. 1430. 1466.), Szent-Bereczk vagy Sz.-Bereczk-falva (1354. 1430. 1466.), és Szent-Antal vagy Sz.-Antalfalva (nemes-jobbágyokkal, pl. 1478 körül) helységekben; nemes jobbágy: Sz.-Antalfa (1478. lehet csak kb.), Árokfő, Nivegy.” Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. kötet. A veszprémi püspökség birtokai Zala megyében. 518727, in Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum DVD könyvtár IV., Budapest, Arcanum Adatbázis Kft., 2002. Megállapíthatjuk, hogy a Nivegy-völgyben történt püspöki birtokszerzés fő időszaka a XIII-XIV. század lehetett. ↑
1315. Veszp. Reg. 76. ↑
1275. Reg. Arp. 2637. ↑
1335. Veszp. Reg. 270 és 275. ↑
1363. Veszp. Reg. 566. ↑
1302. Veszp. Reg. 10., 1335. Veszp. Reg. 270 és 275., 1348. Veszp. Reg. 408. ↑
1363. Veszp. Reg. 560., 1369. Veszp. Reg. 651., 1370. Veszp. Reg. 657. ↑
1335. Veszp. Reg. 270. és 275. ↑
A malmok értékességéről lásd: Kőfalvi 2006., 58. 163. lábjegyzet. ↑
1339. Veszp. Reg. 317. ↑
1363. Veszp. Reg. 560. ↑
1277-ben a Tolna megyei Csegén 3 hold szőlő és 2 hold szőlőnek való föld ért 4 dénármárkát, míg 1283-ban a Zala megyei Pécsölyön 1 hold szőlő 3 bécsi dénármárkát ért. 1300-ban a szintén Zala megyei Szőllősön 1 hold szőlő és mellette található 1 hold föld 10 pensa bécsi dénárt ért. Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest. 1916. 514-515. Ez a néhány adat is arra utal, hogy a szőlők esetében változatos árakkal és értékkel kell számolnunk. Mindezek mellett azt megállapíthatjuk, hogy az 1363-ból származó szőlőérték mindenképp magasnak számított az adott korszakban. ↑
Falcustrum: „Középkori területmérték, mely az egy ember által egy nap alatt lekaszálható terület országonként változó nagyságát fejezte ki.” Kőfalvi 2006., 126., 308. lábjegyzet. ↑
1385. Veszp. Reg. 826. ↑
1323. Veszp. Reg. 138., 1327. Veszp. Reg. 175., 1392. ZSO. I. 2413. ↑
1343. Veszp. Reg. 382. ↑
Bolla 1984., 39–46. Bolla Ilona összefoglalta az említett státuszpert a jogilag egységes jobbágyosztályról írott monográfiájában is, azonban itt a szepezdi rokonságot tévesen tartja a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak. Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új Sorozat. Budapest. 1983. (A továbbiakban: Bolla., 1983.). 267–269. ↑
Az 1243. június 27.-re datált oklevél az 1392-es, Demeter országbíró által hozott ítéletlevélben maradt ránk, tartalmilag átírva.1392. ZSO. I. 2413. ↑
1392. ZSO. I. 2413. ↑
1332.Veszp. Reg. 239. ↑
1333.Veszp. Reg. 254. ↑
1335 Veszp. Reg. 269. ↑
1386.Veszp. Reg. 841, 842 és 843. ↑
1391. ZSO. I. 2041. ↑
1392. ZSO. I. 2413. ↑
1341. Veszp. Reg. 334.↑
Itt már egyébként az eddigre elhunyt György prépost testvéreiről és nem a féltestvéreiről hallunk. 1348. Veszp. Reg. 408. ↑
. „pro censu annuali”. Évenkénti census fizetése fejében birtokolta Balázs Budun-t 1348. Veszp. Reg. 411. ↑
1359. Veszp. Reg. 519. ↑
1359. Veszp. Reg. 519. ↑
1343. Veszp. Reg. 382. A veszprémi püspök hagyta jóvá nemes jobbágyai számára egy birtokrész cseréjét. A birtokcsere után a püspökség nemes jobbágyai lettek az említett nemesek, ezt a körülményt talán birtokaik elszigelteltségével is magyarázhatjuk, mint sok esetben itt sem volt „életképes” a nemesi birtok a birtokkoncentrációra törekvő egyház területeinek gyűrűjében. Zsoldos Attila mutatott rá a nagyberényi királynéi harcosok esetét vizsgálva, hogy a veszprémi káptalan birtokai által körbe zártan nem tudtak ellenállni a nyomásnak, a káptalan birtokkoncentráló akaratának és beléptek annak harcos jobbágyai közé. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. MTA Történettudományi Intézete. Budapest. 2005. 70. A királynéi harcosok esete is jól példázza az imént megállapított gondolatot. ↑
Jóval későbbi adat, és még itt is szerepel a census, mely alól felmentést kap a nemes jobbágy. A felmentésre nyilván azért volt szükség, mert még élt ez a szolgáltatásfajta. 1385. Veszp. Reg. 826.↑
Érdekes jelenség, hogy jobbágyként említik őket. A későbbi nemes jobbágy elnevezések esetükben bizonyítják, hogy azonos jelentéstartalommal van itt dolgunk 1369. Veszp. Reg. 631. ↑
Bolla 1984., 41. ↑
. Itt már Balázs fia Miklóst említ a szöveg. Későbbiekben sem találkozunk Balázs nevével. Lehetséges, hogy időközben meghalt 1369. Veszp. Reg. 632. ↑
. Kumorovitz L. Bernát a diploma keltét 1369. május 23. és augusztus 1. közé teszi, mivel előbbi dátum a nyomozás utolsó napja, augusztus 1.-én pedig a fehérvári káptalan jelentése már a bíróságon van. 1369. Veszp. Reg. 635.↑
1369. Veszp. Reg. 636. ↑
1369. Veszp. Reg. 645. ↑
1369. Veszp. Reg. 647. ↑
1370. Veszp. Reg. 657. ↑
1363. Veszp. Reg. 566. ↑
1370. Veszp. Reg. 657. ↑
1339. Veszp. Reg. 317. ↑
1343. Veszp. Reg. 384. Kumorovitz L. Bernát szerint a diploma datálásával kapcsolatban akadtak problémák:„Évszáma a rongált szövegből nem vehető ki. Mivel tartalmi tekintetben összefügg az 1343. novembert 17.-i oklevéllel, ennek keltét is 1343-ra kell tennünk.” 131. lábjegyzet. ↑
1343. Veszp. Reg. 385. ↑
1346-1351. Veszp. Reg. 397. Kumorovitz L. Bernát a datálás során felmerülő kételyeket azzal oldotta fel, hogy János 1346 és 1351 között volt választott veszprémi püspök. Erre lásd: 139. lábjegyzet. ↑
1346-1351. Veszp. Reg. 398. Csakúgy, mint az előző diploma kapcsán, Kumorovitz L. Bernát megjegyzi, hogy az évszám a rongált szövegből nem vehető ki, és azért teszi 1346 és 1351 közé a diploma keletkezését, mert János akkoriban töltötte be a választott veszprémi püspöki címet. Erre lásd: 140. lábjegyzet. ↑
1381. Veszp. Reg. 745. ↑
1384. Veszp. Reg. 808. ↑
1385. Veszp. Reg. 821. ↑
1385. Veszp. Reg. 832. ↑
1385. Veszp. Reg. 832. 346. lábjegyzet. ↑
1386. Veszp. Reg. 845. ↑
1386. Veszp. Reg. 846. ↑
Az 1275-ben a kilépő nemes jobbágyok is a királyi akaratnak köszönhetik szabadulásukat az egyházi kötelékből. 1275. Reg. Arp. 2637. ↑
Szállásadó, szállásadási kötelezettség. A természetben lerótt szolgáltatások közé tartozott. ↑
1276. Reg. Arp. 2716. ↑
Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979, 224–231. ↑
1318. Veszp. Reg. 90. ↑
Veszp. Reg. 134. ↑
1254. Fejér. IV/2. 230-233. , Reg. Arp. 1012. Szentpétery Imre az oklevelet hamisnak tartja. ↑
1307. ZO. I. 126., Vesz. Reg. 33. ↑
A collecta egy adónem, melyet először II. András vetette ki, és mint rendkívüli királyi adó létezett. Német és cseh területen szintén megtalálható volt. Az Anjou-k uralkodása alatt is szedték, főleg hadjáratok céljaira fordítva az így befolyt összeget. Főleg az egyház (!) igyekezett népeit kivonni collecta fizetése alól. Királynői collecta is létezett. Pénzben vagy terményben akár az egész országban szedhették, vagy annak csak egy részén. Nemesek mentesek voltak fizetése alól. A XIV. század folyamán földesúri szolgáltatássá vált, hadjáratok idején a jobbágyokra rótt kötelezettség volt. Eckhart 1946., 157. Az említett 14. századi esetekben is minden bizonnyal földesúri collecta szedéséről volt szó. ↑
1343. Veszp. Reg. 382. ↑
„ A XIV. század derekán már arról olvasunk, hogy pénzzel megválthatták katonai szolgálatukat, mert a veszprémi püspök általános felkelés esetében ratione exercituationis collectát vetett ki rájuk. Ez azt mutatja, hogy nem kellett fegyverrel szolgálniok, s az oklevélnek abból a megjegyzéséből, hogy ez „iuxta eiusdem ecclesie approbatam consuetudinem” történt, arra következtethetünk, hogy régebbi gyakorlat volt már ekkor.” Holub 1947., 11. ↑
Az időpontok nem lehetnek véletlenek, Szent-Mihály ünnepétől várták az időjárás hidegre fordulását, Szent-György pedig a jó időjáráshoz, a tavasz kezdetének tartották számon Európa több területén. A megadott időpontok összefügghetnek a mezőgazdasági munkák lefolyásával is. ↑
1318. Fejér VIII/2. 195–197. ↑
1338. Dl. 25092., Egyébként Borosy András nagy jelentőséget tulajdonított az iménti oklevélnek: „ A XIV. században már az egyházi nemes jobbágyok bizonyos fokú „demilitarizálódása” következett be. Az 1330-as években a nemes jobbágyok a hadba vonulást pénzért megválthatták. Kálmán győri püspök meghagyja officiálisainak, hogy nemes jobbágyai fellett ne ítélkezzenek, tőlük semmilyen taksát, vagy ajándékot ne szedjenek, mert e jobbágyok szükség esetén kötelesek hadba vonulni, vagy ehelyett évi két részletben 2-2 márkát kell fizetniük.” Borosy 1987., 633. ↑
1358. Holub. 1947., 11., Dl. 292914. ↑
1341. Veszp. Reg. 334. ↑
Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin Társulat, 1879. (A továbbiakban: Fraknói 1879.). 43–44. ↑
PRT. II. 569., Holub 1947., 11–12. A tegzes megjelölés könnyűlovas tartalmi jelentésére – már Holub József is annak értékelte az adat alapján a szó jelentését -: „ Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a XIII. század második felében és a XIV. században a hazai íjász könnyűlovasság megnevezésének terminológiája – „nemzetiségre” való tekintet nélkül – azonos volt: elsőként 1264-ben említ egy oklevél tegzeseket, azaz pharetrariusokat, majd a névtelen szerző gestája szerint 1350-ben Lackfi István a saját és testvére „háza népével” 100 fegyveressel és 50 tegzessel győzte le a Lajos király elfogására készülődő német zsoldosokat Itáliában, s Himfi Péter bolgár bán 1366. október 20-án kelt levelében is fegyveresekről és tegzesekről írt.” B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010 121. ↑
Deér József már az egész Anjou-kori magyar társadalom „demilitarizáltságáról” ír, amely átterjedt az egyházi nemes jobbágyokra is. Vélekedése szerint az egyházi földesurak ekkor már sokkal szívesebben látták nemes jobbágyaik adóját, mint katonai szolgálatát, mert nagyobb értékkel bíró zsoldosokat fogadhattak fel belőlük, akik jártasak voltak a várak védelmében és a külföldi háborúkban is gond nélkül bevethetőek voltak. Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Pécs, Dunántúl Pécs Egyetemi Kiadó, 1936, 11 és 58. ↑
Borosy 1987., 633. ↑
A 14. század második felében mindössze kétszer előforduló jelző közül az egyik egy korábbi oklevél átiratában szerepel: 1377. Veszp. Reg. 713. A következő oklevél átiratáról van szó: 1291. ZO. I. 102. A század során más intézmények esetében is megfigyelhető ez a változás, 1382-ben már nem említi a hadakozó jelzőt a szekszárdi nemes jobbágyokkal kapcsolatban a szöveg, a prediálisok kapcsán tehát már szó sincs hadakozásról, jelzők tekintetében sem. Fraknói 1879., 43–44. A későbbiekben Bolla Ilona hívta fel erre az adatra a figyelmet. Bolla 1983. 272-273. 117. lábjegyzet. A hadakozó jelzővel az egyházi nemesekkel kapcsán a XV. században már csak elvétve találkozunk. A pécsi káptalan népeivel kapcsolatban kerül elő: nobilium exercituantium iobagionum ecclesie. 1400. Nagy Imre (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1888, V., 167. ↑
A zsoldosságra: Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2, 107–143. ↑
A hadtörténeti kérdés fontosságát jelzi Szabó Csaba megállapítása a tihanyi apátság nemeseivel kapcsolatban, amely szerint 15. századi eltűnésük összefüggésbe hozható a hadszervezet változásaival és az egyházi nemesek jelentéktelen katonai erejével. Szabó 1992. 111. Az egyházi nemesség demilitarizálódási folyamatának vizsgálata, az okok felderítése a teljes középkori forrásanyag figyelembevételével lenne szükséges, és külön dolgozat kereti között is lenne tárgyalandó. ↑
A lucrum camarae a pénzverés haszna, királyi felségjogból származó úgynevezett regálé – jövedelem. A királyi hatalom a pénz belső értékét, ezüsttartalmát leszállította, névleges értékének megtartása mellett. A pénzt gyakran kivonták a forgalomból, az új pénz kibocsátása után a régit már tilos volt használni. Eckhart 1946., 157–158. ↑
1362. Veszp. Reg. 556. ↑
Bónis 2003., 155. ↑
Adónem, földbér. Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója volt, amely a földesúri népek XIII. századi gazdasági, jogi egyesülésével a jobbágytársadalom meghatározó adója lett egészen megszűnéséig. A census a telket érintette, nagysága is a méreteihez igazodott. A XIII. századi változatos összegek mellett a XIV. században egy aranyforint körüli összeget jelentett. Kezdetben két, majd három részletben fizették: Szent György (április 24.), Szent Mihály (szeptember 29.) és Szent Márton (november 11.) napján. KMTL. 137 (A szócikk Solymosi László munkája). Más intézmények nemes jobbágyaik esetében találunk példát cenzus fizetésére, a zalai monostor nemes jobbágyai évi egy nehézsúlyú dénármárkát fizettek. 1341. Veszp. Reg. 334. ↑
1385. Veszp. Reg. 826. ↑
Bónis 2003., 155. ↑
Bónis 2003., 155. ↑
Bónis 2003., 147. ↑
Az immunitas a birtokra vonatkozó kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói immunitas alapozta meg mind az egyházi, mind a földesúri bíráskodást. Lényege, hogy a földesúr birtokának lakó fölött bíráskodhatott. Elterjedésével kapcsolatban az egyik nézet szerint 1200 körül nyerték el az egyházi világi földesurak. A másik, szakirodalomban megtalálható nézet viszont azt állítja, hogy az egyházi földesurak már a 11-12. század során élvezték ezt a kiváltságot. KMTL. 281. (A szócikk Solymosi László munkája). ↑
1232. ÁUO. XI. 167. ↑
1262. Reg. Arp. 1302., Mon. Strig. I. 618., Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1979. 173-174., Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Gondolat. Budapest. 1981. 129. ↑
„ut iobagiones et populi universi capituli ipsius ecclesie liberi sive originariis seu asscripticiis aliisve quibuslibet conditionibus irretiti in Wesprimiensi, Zaladiensi, Symigiensi, Tolnensi aliisve comitatibus constituti coram vicecomite Wesprimiensis civitatis pro tempore constituto et eiusdem loci preposito vel decano dumtaxat eisque absentibus aliquo ex canonicis ad hoc per capitulum deputato possint et debeant conveniri ita”. 1276. Reg. Arp. 2716. A diplomát I. Károly 1323 folyamán megerősítette: Veszp. Reg. 134. ↑
1254. Fejér. IV/2. 230-233., Reg. Arp. 1012. ↑
Ilyen tartalmú oklevél egyébiránt nem ismeretes előttünk. Az 1276-os, káptalani privilégiummal való összekapcsolását pedig semmi sem támasztja alá. Azonban egy Károly Róbert korát megelőző privilégium létét nincs okunk teljes mértékben kétségbe vonni, mivel a citált diploma is szól róla. ↑
1324. Veszp. Reg. 152., DF 200964. ↑
1334. Veszp. Reg. 263., DF 200900. ↑
1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73. ↑
„Henrik veszprémi püspökség 1327-ben biztosítja Ilerk fia Jakab nemest, ki összes javaival a püspökség védelme alá helyezte magát, hogy a püspökség többi nemes jobbágyaival azonos szabadságot fog élvezni, azaz nem tartozik az officiális ítélőszéke alá, hanem csak a püspök ítélkezik fölötte.”. Borosy 1987., 638. ↑
1385. Veszp. Reg. 826. A püspökség sümegi várnagyaival, mint a nemes jobbágyok területi ispánjaival (comes terrestris) találkozunk 1347- ben: Veszp. Reg. 405. ↑
1346-1351. Veszp. Reg. 398. ↑
A győri püspökség nemes jobbágyairól van szó jelen esetben. 1338. DL 25092. ↑
Bónis György is kiemeli, hogy a gazdatisztek (tehát az officiálisok) nem ítélkezhettek a nemes jobbágyok felett, csak a főpap nádora, udvarbírája, ispánja, földbírája tehette ezt meg. Bónis 2003., 160. ↑
1347. Veszp. Reg. 405. ↑
1385. Veszp. Reg. 826. ↑
1272. Mons. Strig. I. 603– 604., Reg. Arp. 2200., Bolla 1983., 270., 113. lábjegyzet. ↑
1406. ZSO. II. 4430., Bolla 1983., 269. A pécsi püspökség esetében itt a várnagy és nemes jobbágyok területi ispánja (comes terrestris) azonos személy. Fedeles Tamás: A püspökség és székeskáptalan birtokai, gazdálkodása, in Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009, 433. ↑
Itt szintén egy területi hatáskörrel bíró ispánról van szó. Petyeni István kalocsai várnagy „comes nobilium archiepiscopalium de Sarkuz”.1387. ZSO. I. 88. Bolla 1983., 269.↑
Elye terrestris comitis. Az oklevél szövegéből nem derül ki pontosan, hogy ebben az esetben a veszprémi káptalan nemes jobbágyai fölé is helyezett comes terrestris-ről van e szó. 1285. HO. 57.↑
1255. Mons. Strig I. 422- 424., Reg. Arp. 1048. ↑
1331. Veszp. Reg. 224 és 225. A 224. regeszta közli a Kumorovitz L. Bernát által érdekesnek (!) aposztrofált oklevél eredeti szövegét is. Bolla 1983. 270. 113. lábjegyzet. ↑
1343. Veszp. Reg. 382. ↑
Bónis 2003., 162. Bónis György itt tévesen köti a fajszi egyháznemesi széket a pannonhalmi főapátság nemeseihez. Az egyházi nemesek székeinek kérdésköre sem tisztázott a történettudományban. Csak az esztergomi érsekség nemes jobbágyainak verebélyi székével kapcsolatban tudunk mindössze összefoglaló igényű írást említeni: Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240–241.,/11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8. 188–191. Fraknói 1879., 42–46. ↑
1347. Veszp. Reg. 405. ↑
1293-1305. Veszp. Reg. 29. Erdélyi László is már szólt róla a pannonhalmi apátság egyházi nemesei kapcsán, hogy a katonai jellegű szolgálatok mellett az apátságot perek során is képviselniük kellett. Erdélyi 1915. 6. ↑
Bónis 2003., 147., Szekfű 1912., 10–12., Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok, 61-62, 1927, 380–381. ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Turi Zsolt: Egy pragmatikus konfliktus: lengyel katonai tevékenység az észak-magyarországi vármegyékben 1918-ban

Bevezetés

Az első világháború után újjászületett Lengyelországot 1918 és 1922 között Piłsudski kormányfő irányítja^{^[1]}, Magyarországon pedig az 1918. október végi őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzás igyekszik egyszerre stabilizálni és mégis átalakítani az országot^{^[2]}. A két állam közötti információ áramlását nehezítette, hogy a forradalmak, majd pedig a lengyel-szovjet háború miatt a hivatalos diplomáciai csatornák kiépülése sokáig elhúzódott.^{^[3]}

A tárgyalt térség sajátosságai

Szepes és Árva vármegyék az egykori Magyar Királyág két legészakibb közigazgatási területei voltak, melyek Zakopanét és annak közvetlen környezetét fogták közre. Jelentőségük abban állt, hogy a területen keresztül vezetett a Közép-Magyarországról Krakkóba menő kereskedelmi út^{^[4]}. A terület benépesítése tartósan a 13. században kezdődött. Az első jelentős népcsoportot a lengyelek jelentették, északról ugyanis ezek a területek könnyebben megközelíthetőek mint délről. A térség a 14. század elejéig a Lengyel Királysághoz tartozott, majd Károly Róbert regnálása alatt a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Ezt követően fokozódtak a betelepítések, és a középső területeken megjelentek a német, főleg szász lakosok, délen pedig a szlovákok. 1412-ben Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak 16 szepességi várost^{^[5]} kölcsön fejében. A területek akkor kerültek vissza Magyarországhoz amikor Mária Terézia 1769-ben visszafoglalta azokat.^{^[6]}

A Szepesség sok szempontból volt a történelmi Magyarország legösszetettebb területe, a 19. századra pedig már az ország legurbanizáltibb vármegyéje. A kedvezőtlen mezőgazdasági viszonyok, a krumplivész és az azt követő éhínség miatt még ugyanebben a században nagymértékű elvándorlás indult a Kárpát-medence belseje és a tengerentúl felé, jelentősebb szepesi diaszpórát hozva létre az Egyesült Államokban.^{^[7]} A térség, de különösen Zólyom, Árva, Turóc és Liptó vármegyék sajátossága, hogy míg a 16. századi nemesség döntő része magyar volt, addig a felsorolt területeken keveredett a szlovák és a magyar nemesség. Ennek kiváló bizonyítékai azok a térségből származó, majd elmagyarosodott családnevek, mint a Podmaniczky, Ostrosics és a Szvatojánszkyból lett Szentiványi is.^{^[8]}

Árva társadalmi viszonyai a polgárosodás korában sem tartoztak a hasonló fejlődési pályát mutató vármegyék közé. Az 1910-es években a Magyar Királyságban a földbirtokkal rendelkező parasztok 2 százaléka tartozott a gazdagparasztok, 12 százaléka a középparasztok, 51 százaléka pedig a kisparasztok közé. 35 százalék 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A kis- és középparaszt közötti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem^{^[9]} jelentette. Országosan ehhez átlagosan 20 hold művelt terület kellett, a Felvidéken viszont 50-55 hold, amit az északi és keleti megyékben a birtokos parasztoknak csupán 1-2 százaléka tudott elérni, Árvában pedig csupán 0,2 százaléka.^{^[10]} Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalt két vármegye és térsége több szempontból is jelentős eltéréseket mutatott az országos tendenciákhoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térség ne kötődött volna ezer szállal a magyar államhoz és a magyar kultúrához. A mai napig számos erre utaló emlék található a térségben, melyekről 2005-ben Udvarhelyi Nándor “A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei” címmel jelentetett meg egy cikket a Honismereti Szövetség folyóiratában. Az írás ismerteti a két vármegye jelenleg Lengyelországhoz tartozó részének történetét és földrajzi viszonyait, valamint bemutatja azokat a helyszíneket, amelyek az egykori magyar fennhatóság idejéről tanúskodnak. Ki kell emelni ezek közül az Orava (Orawka) településen álló Keresztelő Szent János templomot, ahol megtaláljuk Lippai György esztergomi érsek címerét és az Árpád-házi szent királyok, püspökszentek és Magyarországhoz köthető szerzetesek festett képeit az oltáron.^{^[11]} A régi idők egy másik fontos tanúja a Liptói-havasokban található Felsőlipnica (Lipnica Mala) falu, melynek temploma Szent István nevét viseli. Érdemes még megemlíteni Podvilket (Podwilk) is, innen származott ugyanis a Divéky család, melynek legismertebb tagja a lengyel-magyar kapcsolatokkal is sokat foglalkozó Divéky Adorján volt. A szepességi lengyel részek legfontosabb emlékhelye Nedec (Niedzica) vára. Története során számos átépítésen és bővítésen esett át és rengetegszer cserélt gazdát. Kiemelt fontosságát az adta, hogy a Dunajec völgyében vezető út mellé épült, így annak védelmére kiválóan alkalmas volt.^{^[12]} A térségben találunk Szent Erzsébetről, Szent Katalinról és Szent Sebestyénről elnevezett templomot is, Frigyesvágásán (Frydman) pedig egy olyan kétszintes pincerendszert, mely a Tokajból Lengyelországba szállított borok palackozására és tárolására szolgált.^{^[13]}

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

1918 őszén lengyel katonai alakulatok jelentek meg a tárgyalt két vármegye területén. November 7-én a lengyel külügyminisztérium táviratban tudatta Tytus Filipowicz-csal, a Lengyel Köztársaság Bécsbe kihelyezett képviselőjével, hogy a lengyel hadsereghez tartozó egységek betörést hajtottak végre a Szepességbe és Árvába:

„…Utasítsa az illetékes hatóságokat Budapesten, hogy közöljék, hogy a lengyel csapatok betörése a Szepességbe (Spisz) és Árvában (Orawa) a lengyel kormány tudta nélkül történt.”^{^[14]}

A kassai katonai kerülethez tartozó Iglón állomásozó géppuskás tanfolyam parancsnoka pontosan beszámolt a Szepesófalut megszálló lengyel egységekről a budapesti Hadügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a községet egy lengyel főhadnagy irányítása alatt 12 légionista megszállta. A géppuskatanfolyam parancsnoka azt is tudni vélte, hogy további külföldi egységek megérkezése várható a környező települések megszállására. Hozzátette azt is, hogy sürgősen tájékoztatást kér arról, hogy az ott tartózkodó egységei hogyan viszonyuljanak a megszálló erőkhöz. November 11-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya táviratot küldött a budapesti, szegedi, pozsonyi, kassai és kolozsvári katonai kerületek parancsnokságainak, melyben a cseh és lengyel erőkkel szembeni fellépésről rendelkeztek. A tájékoztatás szerint minden, az ország területére betört (cseh és lengyel) egység ellen fegyveres ellenállás fejtendő ki.^{^[15]} Egy nappal később, 12-én Bartha Albert hadügyminiszter már kimondottan Szepes vármegye főispánja részére küldött üzenetet, melyben beszámolt az Iglóból befutó jelentésről, és a főispán közbenjárását kérte a lengyel kormánynál ezeknek a tevékenységeknek a beszüntetésére.^{^[16]}

Ugyanezen a napon jelent meg a lengyel kormánynak a magyar kormányhoz intézett jegyzéke Szepesség és Árva ügyében:

Budapest, 1918. november 12.

A lengyel kormány nemrég újságokból szerzett tudomást arról, hogy néhány lengyel különítmény, miután átlépte a magyar határt, a Szepesség és Árva területének egy részét elfoglalta. Ezek az események a lengyel kormány tudta nélkül történtek, a kormánynak a legőszintébb kívánsága a baráti kapcsolat és a jószomszédság fenntartása Magyarország és Lengyelország között. Mindeközben ez nem jelenti azt, hogy Lengyelország lemond jogairól a már említett két területen. A Szepesség és Árva-vidék nagy részén lengyelek élnek, és ezen ok miatt a területek jövőjének kérdése a két állam közti különleges tárgyalások témája kell, hogy legyen.^{^[17]}

November 20-án Müller, a magyar kormány szepességi megbízottja Lőcséröl küldött jelentést a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya részére, melynek tárgya egy újabb kialakulóban lévő lengyel betörés. A szöveg szerint Neu Markt és Neu Sandez (magyarul Újszandec, lengyelül Nowy Sącz) településeken egyrészt toboroznak, másrészt már eleve nagy erőkkel rendelkeznek a lengyelek, melyekkel a Szepességbe és Árvába terveznek betörni. Említik azt is, hogy a főszolgabíró nagyobb számú katonaságot kér. A térség akkori állapotát jól érzékelteti az a rész, melyben a levél írója kifejezetten kéri, hogy a segítségül küldött katonaság hozzon magával élelmiszert, mert Késmárk és Szepes megyék lakossága is szükséget szenved, rekvirálni pedig nem lehet.^{^[18]} A jelentésre válaszul Bartha Albert hadügyminiszter november 22-én táviratban kért tájékoztatást a lengyel kormánytól a Magyarországon tevékenykedő egységeiket illetően.^{^[19]} 23-án Tadeusz Stamirowski, a lengyel állam budapesti képviselője „A Nap” tudósítójának nyilatkozott Lengyelország álláspontjáról az északi vármegyékkel kapcsolatban. A beszédben elutasította azt a véleményt, mi szerint 20-30 ezer fős sereggel be akarnának törni Magyarországba, a bizonyos helységek lengyel alakulatok általi megszállása pedig szerinte határmenti alegységek vagy a kistérségi Nemzeti Tanácsok saját akciói lehetnek. Elmondta azt is, őt felhatalmazták arra, hogy közölje, Lengyelország azt kívánja, hogy Magyarország területi integritása megmaradjon^{^[20]} és a két ország között semmilyen érdekellentét sem áll fenn. Rögtön ezután azonban ellentmondás támad a szövegben, hiszen a következő bekezdésben kifejti: amennyiben lehetőségük lenne rá, a szóban forgó területekre bevonulnának.^{^[21]}

December 15-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya a lengyelek Ólublóra^{^[22]} való bevonulásáról adott ki tájékoztatót. Ebben a kassai katonai kerület jelentésére hivatkoznak, amely szerint a lengyelek célja a városban a csehek megtámadása. A megszállók katonai erejét 500 és 10 ezer közé becsülik, tehát részleteiben biztosan nem volt módjuk a támadó erők megfigyelésére. A jelentés kitér arra is, hogy a jelenleg megszállás alatt álló területek egybeesnek azokkal a helységekkel, melyeket a csehek általi megszállás miatt a magyar erőknek ki kell üríteni. Ez a tény a jelentés további részében egy részletesebb kalkulálást eredményezett, melyben a szöveg fogalmazója felveti az alábbi kérdéseket: ha a lengyelek álláspontjuk szerint jó viszonyt akarnak ápolni a magyar állammal, akkor ez a mostani lépésük barátságos vagy ellenséges szándékúként értelmezhető-e? Felveti azt is, hogy a magyar észak-keleti vármegyék megszállása milyen erők által lenne kívánatos, és ebben mi szerepe lenne a magyar fegyveres erőknek. Végül kifejtik, hogy ennek az ügynek a részletesebb tárgyalás már nem a Katonapolitikai Osztályra, hanem a külügyminiszterre kell, hogy tartozzon.^{^[23]} A Kassai katonai kerület parancsnokságáról befutó távirat beszámolt arról is, hogy Poprád határrendőrség 15-i esti jelentése szerint a lengyelek Podolinig nyomultak előre.^{^[24]}

Ahogy korábban olvastuk, a Szepes és Árva településeit megszálló lengyel csapatok etnikai alapon indokolták meg a tárgyalt területen végzett tevékenységüket. Az állami szintű kommunikációban ettől némileg eltérő megközelítést tapasztalunk, ha beleolvasunk a varsói külügyminisztériumnak a Lengyel Köztársaság bécsi követségéhez küldött átiratába, melyet Stanisław Szeptycki altábornagy Fernand Vixnek, a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság budapesti elnökének küldött levelével kapcsolatban írtak. Az iratban az altábornagy beszámol róla, hogy Osztrák-Szilézia határán és Dél-Galíciában a csehek csapatokat vontak össze és megszállták Trencsén vármegye északi részét elfoglalva a lengyelek lakta területen található Kasza nevű települést. Kiemeli azt is, hogy a csehek behatoltak Árva és Szepes vármegyék északi területeire, ahol elfoglalták Késmárkot és Lubló irányába haladnak. Az altábornagy figyelmeztet rá, hogyha az előnyomulás folytatódik, az fegyveres összecsapást eredményezhet a lengyel és a cseh csapatok között, ezért a lengyel vezérkar nevében az ezredes közbenjárását kéri, hogy „akadályozza meg a két szláv nép közötti esetleges vérontást”^{^[25]}. Hozzáteszi: „Mivel a határok kérdését a békekonferenciának kell rendeznie és ebből következően Lengyelország nem törekszik arra, kész helyzetet hozzon létre, úgy véljük, hogy a cseheknek is szigorúan ezt az elvet kell betartaniuk.”^{^[26]} Figyelmeztet arra is, hogy bár a lengyel fél abszolút nyitott a kiegyezésre, azonban a Csehország és Lengyelország közötti konfliktus azt eredményezné, hogy a lengyel kormány kénytelen lenne keletről, a bolsevikok által fenyegetett területről csapatokat átvezényelni a csehek által megtámadott körzetbe. A visszavonuló német hadsereg által hagyott űrt kitöltő bolsevik bandák rémképének emlegetése nyilván egyfajta nyomásgyakorlás szerepét töltötte be a levélben, melyhez még hozzáteszi azt is, hogy a cseh-lengyel konfliktus súlyos belső zavargásokat és anarchiát eredményezhet, ami arra kényszerítené az antantot, hogy jelentős katonai erőt küldjön az érintett területre. Szeptycki altábornagy levele tehát nem csupán az eredetileg tárgyalt vármegyék területén végbemenő folyamatokról számol be, hanem előre vetíti azt is, hogy a lokális konfliktus eszkalációja hogyan hatna az egész térség geopolitikai helyzetére.^{^[27]} A csehek elleni lengyel fellépés jó példája az a röpcédula is, melyet- a szöveg szerint- Lengyelországban önálló ezredet alkotó szepességi és árvai önkéntesek címeztek az ugyancsak szepességi és árvai katonáknak. A cédula szövege felhívja a figyelmet Felső-Árva és Felső-Szepesség vitatott hovatartozására, a csehek jogtalan toborzására és azok természetét tolvajnak írja le. Megemlíti azt is, hogy nem feltételezik társaikról, hogy önként csatlakoznának a csehekhez, elbújniuk azonban értelmetlen, amire a szöveg egy bizonyos jablonkai esetet hoz fel példának, ahol a cédula szerint lengyel katonákat lőttek agyon. Helyette a következőt javasolják:

Mi eljöttünk ide, a mieinkhez Lengyelországba, és jó itt nekünk. Saját ezredünk van szülőföldünk megvédésére. Testvérek! Mindannyian errefelé figyeljetek! Egyetlenegy embert se a cseheknek! Itt jelentkezzetek. Várunk benneteket!

Szepességi és árvai kollégáitok!^{^[28]}

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

A „Kurjer Warszawski” nevű varsói napilap 1918. november 17-i számában a krakkói „Ilustrowany Kuryer Codzienny”-re hivatkozva közli, hogy

…Sucha Górába^{^[29]} Árvában, amelyet jó egy hete elfoglalt egy lengyel katonai alegység Legocki hadnaggyal az élén, 5 magyar csendőr, a falu vezetője és a helyi határőrség parancsnoka egy (magyar) őrnagy társaságában megérkeztek Trstenába^{^[30]}. Ezek az urak német nyelven megkérdezték Legocki hadnagyot, hogy miért jött ide Árvába? Legocki hadnagy a kapott parancs értelmében azt válaszolta, hogy a népek önrendelkezési joga alapján elfoglalta a lengyel falvakat Árvában. A magyarok azt nyilatkozták, hogy nem követelik maguknak a lengyel falvakat és elhagyták a települést.^{^[31]}

A cikk további része szerint a Szepességben és Árvában mindenhol lelkesedéssel fogadták a lengyel csapatokat, Árvában pedig több település is szavazással döntött a Lengyelországhoz való csatlakozásról. Szintén beszámol egy esetről, amikor a szepességi Lehnica^{^[32]} nevű település környékén egy lengyel alegység elfoglalt egy fűrésztelepet. A cikk szerint négy nappal később megjelent egy magyar katonai alegység, és felsőbb parancsra hivatkozva követelte a helység elhagyását, fegyverhasználattal fenyegetve. Miután a lengyel parancsnok tiltakozott a főispánnál (a szerkesztő szerint a polgármesternél) Szepesófalun a lengyel nemzet megsértéséért a főispán Budapestre telefonált, ahonnan azt az instrukciót kapta, hogy fejezze ki sajnálatát a lengyel hatóságok előtt, és a magyar katonai egység vonuljon vissza, mely a szöveg szerint meg is történt.

A jelentősebb magyarországi lapok is foglalkoztak az északi vármegyékben zajló eseményekkel. A Pesti Hírlap 1918. november 12-i számában az ország számos pontján zajló rendbontásokról számolnak be. A cikk szerint Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékben rosszak az állapotok, nihilizmus és anarchia uralkodik. Hozzáteszik, a felsőmagyarországi vármegyékben fosztogatás tapasztalható, melynek elsőszámú célpontjai a zsidók, jegyzők és a papság.^{^[33]} A november 24-i számukban már részletesebben számoltak be az eseményekről. Mint írják, a közrend és a biztonság helyreállítása az ország egész területén javuló tendenciát mutat, és az utóbbi napokban zavargásokról és fosztogatásokról hírek már csak szórványosan érkeztek, azonban többek között Árva és Gömör vármegyékben továbbra is feszült a hangulat. A cikk írója a helyzet feloldását a magyar köztársasági hadsereg működőképességének elérésben látja.^{^[34]} Szintén a Pesti Hírlap számolt be egy rendkívül érdekes esetről. A lap ugyanezen a napon megjelent számában egy bekezdésben arról olvashatunk, hogy egy magyar katona, aki Prágából Késmárkra utazott, magával vitte a prágai Národní výbor engedélyével megjelent új térképét, amelyen Árva és az Árva vármegyétől keletre eső Liptó, Szepes és Sáros vármegyék az immár független Lengyelország részeiként vannak feltüntetve, az Árvától nyugatra eső vármegyék pedig a csehszlovák állam részeiként.^{^[35]}

A Népszavában is megtaláljuk a lengyelek jelenlétének nyomait. November 17-én megjelent 272-ik számukban idézik a késmárki Nemzeti Tanács Szepes vármegye népéhez intézett felhívását:

Cseh és lengyel agitátorok járnak közöttünk és különösen a tótokat izgatják az egyik vagy másik államhoz való csatlakozásra. Ezen izgatókat küldjétek haza, mert még nincs itt az ideje annak, hogy eldöntsük, hová akarunk tartozni, erről remélhetőleg mielőbb egybeülendő békekonferencia fog dönteni és mindnyájan bele fogunk nyugodni annak döntésébe. Addig azonban a magyar állam kötelékébe tartozunk azon egyszerű okból, mert csak így leszünk képesek a rendet föntartani [sic!].^{^[36]}

A lap december 1-jei számában ismét találkozunk a „Kurjer Warszawski” által említett Legocki hadnagy nevével. Egy cikk beszámol róla, hogy Árva megye Szuchahora, Habovka, Jablonka és Pekelnik^{^[37]} nevű községeibe lengyel legionáriusok nyomultak be. A vezetőjüket Lugocki György hadnagyként mutatják be, aki a cikk szerint kijelentette: a községek hívására jöttek, hogy a rendet fenntartsák. Elmondása szerint nem szeretnék megsérteni a magyar állam integritását, és azonnal elhagyják Magyarországot, amint a magyar hatóságok képesek lesznek a rendet fenntartani. Hozzáteszi azt is, hogy a lengyel légionisták semmiféle tárgyalásba a cseh és szlovák egyégekkel, és nem hajlandóak eltűrni az ő propagandájukat a gorál községekben, melyeket, ha kell, fegyverrel is megvédenek azok ellen.^{^[38]} A Népszava december 18-i számában közölte a Hadügyminisztérium sajtóosztálya által az idegen csapatokról készített jelentését. Ebben a lengyelekre vonatkozóan megjegyzik, hogy csapataik megérkeztek Ólublóra. A szöveg érdekességként említi, hogy a csehekkel Kassáért vívott harcban a lengyel légió a magyarok mellé állt, de végül az éjjeli órákban megcáfolták az összetűzés hírét.^{^[39]} A három nappal később megjelent számban már kifejezettan a lengyel megszállásról írnak. Egy jelentésre hivatkozva közlik, hogy a lengyel kormány hamarosan elrendelheti Trencsén, Árva és Szepes vármegyék azon helységeinek a megszállását, amelyeknek lakosai lengyel névvel rendelkeznek. A jelentés kitér arra is, hogy a lengyel kormány nyilatkozata ezt azért tartja szükségesnek, hogy elkerülhető legyen a cseh megszállás, és a lengyel kormány a határkérdések végleges rendezését a békekonferenciától várja.^{^[40]}

Összegzés

Az 1918-as év őszén és telén történt lengyel határsértések számos konfliktusra adtak okot a lengyel és a magyar politikai körök között, ennek ellenére viszont nem okoztak maradandó sérelmeket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az általuk megszállt területeken már egyébként is terjedt a cseh befolyás és a magyar politikai vezetés inkább a lengyel, mintsem a cseh megszállást látta kedvezőbbnek északi területein. Másrészt a magyar politikai körökben ekkor már tudatosulnia kellett, hogy valamilyen mértékben mindenképpen fogja területi veszteség érni a magyar államot, és nem akarták elveszíteni Lengyelország szimpátiáját azzal, hogy a végletekig fellépnek minden határsértés ellen. Ezt remekül alátámasztja az az előterjesztés, melyet a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya hozott létre a lengyel–ukrán–magyar kapcsolatok megszervezésével kapcsolatban: rögtön a szöveg elején felvázolják, hogy a cseh és román területi követelések Magyarországgal szemben minden bizonnyal a nevezett két állam közös határának a létrehozását célozzák meg. Az előterjesztés szerint ez azért lenne hátrányos, mert a magyar állam el lenne választva Lengyelországtól, melyhez az érdekközösségen kívül ezeréves barátság is hozzákapcsolja, illetve ugyanezeket az érveket sorolja fel Ukrajnával kapcsolatban is. Hozzáteszi, az osztály szerint semmilyen akadálya sincsen annak, hogy Ukrajnával a lengyelekhez hasonlatos barátságot kössenek. Katonai szempontból ugyancsak a cseh–román közeledésre adott válaszul a magyar–lengyel és magyar–ukrán kapcsolatok elmélyítését tűzi ki célul. Felvetik azt az esetet is, melyben a csehek területi követelései által közvetlen érintkezésbe kerülhetne a cseh és a román állam, és egy ellenséges gyűrű venné körül Magyarországot Lengyelországtól elválasztva.^{^[41]}

Ez a rendkívül realista előrejelzés, mint tudjuk beigazolódott, Lengyelország azonban megmaradt baráti országnak a következő időszakban is. Ennek egyik legfőbb oka a Teschen körüli lengyel–csehszlovák területi vita. Erről a nézetkülönbségről, Lengyelország magyarok iránti rokonszenvéről, és végül a Szepességben és Árvában kiírt népszavazásról is beszámol az az irat, melyet Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter küldött a francia külügyi képviselőnek 1923. július 31-én:

…A két ország arra az elhatározásra jutott, hogy 1921. november 6-án aláírja a prágai politikai egyezményt, amely elismerte érdekeik közösségét, és- egyéb rendelkezések mellett-követelményként írta elő a függőben maradt vitás kérdéseknek-nevezetesen annak, amelynek jelenleg a Javorina nevű kisebb terület a tárgya- közvetlen tárgyalások útján történő rendezését. Javorina a Szepességben (Spitz) található, ez Teschen és Árva (Orawa) térségével együtt azon a korábbi osztrák-magyar területrészen fekszik, amelyre vonatkozóan a szövetséges és társult főhatalmak 1919. szeptember 27-én népszavazás kiírását határozták el…^{^[42]}

Az egykori Magyar Királyság legészakibb területei tehát részben csehszlovák, részben pedig lengyel fennhatóság alá kerültek.

Bibliográfia

Felhasznált forrásgyűjtemények

Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927. Budapest, 2010. Felhasznált szöveg: 56.

Varga E. László: Két jóbarát – Források és iratok a magyar–lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918-1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021. Felhasznált szövegek: 6., 16., 17., 20., 24., 32., 36., 37., 47., 48., 49., 52., 59.

Felhasznált szakirodalom

Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 2006.

Felhasznált tanulmányok

Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu

UDVARHELYI Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33.évfolyam, 2005.

KONRAD Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június

Felhasznált sajtótermékek

Pesti Hírlap:

Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évf., 265. szám, 1918. november 12., 8.

Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4–5.

Népszava:

Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.

Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.

A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI. évf., 299. szám, 1918. december 18., 8.

Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.

Hivatkozások

*Jelen tanulmány a szerző első KRE-DIt folyóiratban közölt írása.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 295. ↑
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 604. ↑
Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában – Lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Budapest, 2020, 9. ↑
Lengyelországban a középkorra nyúlik vissza a magyar – különösen a tokaji – bor ivásának a szokása. A lengyel–magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyaljához való viszonyáról Balassa Iván írt tanulmányt, Kiss Gy. Csaba pedig „A 20. század lengyel irodalmáról” című könyvében egy külön fejezetben foglalkozik a tokaji bor lengyelországi fogyasztásának történetével ↑
Többek között Podolint, Lublót és Iglót a hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt. Amíg ezek a területek a lengyel uralkodó fennhatósága alá tartoztak egy esetenként kinevezett sztaroszta igazgatta őket. Valójában 13 városról és 3 várkastélyról van szó. ↑
Konrad Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június, 47. ↑
Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu ↑
Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 349. ↑
50 korona földadó ↑
Romsics Ignác: Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 716. ↑
Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33. évfolyam, 2005. 90. ↑
Uo., 91. ↑
Uo., 93. ↑
Varga E. László: Két jóbarát – források és iratok a magyar-lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918–1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021, 6. sz. 91. ↑
Uo., 16. sz., 97. ↑
Uo., 17. sz., 97. ↑
Uo., 20. sz., 98. ↑
Uo., 32. sz., 105. ↑
Uo., 36. sz., 110. ↑
Egy nappal korábban a „Köztársasági Újság” egy cikke az északi vármegyékben zajló eseményekkel kapcsolatban a lengyeleket hálátlannak nevezi amiért a magyarok évszázados barátságát úgy hálálják meg, hogy ők is el akarnak rabolni az ország testéből egy darabot. A szöveg írója figyelmeztet rá, hogy az északi területeket lengyel agitátorok árasztják el, akik fellázítják a lakosságot. ↑
Varga: Két jóbarát, 37. sz., 111. ↑
Ólubló (szlovákul Stará Ľubovňa, lengyelül Stara Lubowla) a Szepesség északi részének központja, jelenleg az Eperjesi kerület része ↑
Varga: Két jóbarát, 47. sz., 121–122. ↑
Uo., 49. sz., 124. ↑
Uo., 52. sz., 126. ↑
Uo., 52. sz., 126. ↑
Uo., 52. sz., 126. ↑
Uo., 59. sz., 133. ↑
Sucha Góra a település lengyel neve, magyarul Szuchahora, szlovákul Suchá Hora. ↑
Trstená a település szlovák neve, magyarul Trsztena vagy Árvanádasd ↑
Varga: Két jóbarát, 24. sz., 100. ↑
Mai magyar neve: Lehnic, szlovákul: Lechnica. ↑
Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évfolyam, 265. szám, 1918. november 12., 8. ↑
Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4. ↑
Uo., 5. ↑
Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9. ↑
Mai nevükön: Suchá Hora (Szlovákia), Habovka (Szlovákia), Jabłonka (Lengyelország), Piekielnik (Lengyelország) ↑
Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4. ↑
A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI., évf., 299. szám, 1918. december 18., 3. ↑
Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3. ↑
Varga: Két jóbarát, 48. sz., 122–123. ↑
Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927, Budapest, 2010., 56. szöveg, 95. ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Gyócsi Ádám: A keresztényszigeti országgyűlés és a szultáni „gratuláló levél”

Thököly Imre személyével és tevékenységével kapcsolatban jóllehet napjainkban is születnek – ha nem is nagyszámú és nagyobb volumenű – munkák, mégis a témával kapcsolatos alapok lerakását, és ezzel összefüggésben a jelen dolgozat tárgyául szolgáló keresztényszigeti országgyűlés és az ún. szultáni „gratuláló levél” első taglalását a messzebbi múltban találjuk, méghozzá a kiegyezést követő időszakban. Azt követően egészen napjainkig, a történettudomány figyelmét még Thökölyvel kapcsolatban is más és más események kötötték le,^{^[1]} mint például az, amire én e rövid értekezés keretében vállalkoztam.

„A haldokló erdélyi fejedelemségnek egyik legérdekesebb, drámai fordulatokban gazdag fejezete Thököly Imrének a kurucz királynak erdélyi fejedelemsége, az itteni pünkösdi királysága.”^{^[2]} E szavakkal indul Szádeczky Lajos tanulmánya az 1898-as Századokban. A történet pedig úgy kezdődött, hogy 1690. augusztus 21-én – Szeben városától nem messze – megvívták a zernyesti csatát az erdélyi-császári hadak és Thököly Imre török-tatár-kuruc csapatai^{^[3]} között – ez utóbbiak győzelmével.^{^[4]} A csatában meghalt Teleki Mihály (1634–1690) erdélyi kancellár, az akkori fejedelemség legfontosabb embere, jelen minőségében pedig az erdélyi hadak generálisa, valamint Thököly fogságába került Donat Johann Heissler (1648–1696) császári generális, a fejedelemség akkori Habsburg katonai parancsnoka.

A szóban forgó csata másnapját Thököly a harctéren töltötte. Összeszedette az elesett katonákat, és kiválogattatta őket, így a török-tatár-kuruc seregből ki-ki a maga halottait temette el. A kuruc vezér mindeközben nem feledkezett meg az ellenfél elesett katonáinak is megadni a végtisztességet, valamint azt sem, hogy jelentést küldjön az éppen a nisi táborban tartózkodó III. Szulejmán szultánnak (ur. 1687–1691) „fényes” győzelméről,^{^[5]} amelyre adott szultáni gratuláló levelet kívánom magyar fordításban jelen értekezésemben közreadni. Mielőtt ennek eleget tennék, röviden felvázolom e szóban forgó levél megérkezéséig az eseményeket. Ennek tartalmának ismertetését követően pedig ejtek néhány szót a keresztényszigeti országgyűlésről, ahol elhangzott.

Thököly már az elejétől fogva uralma megerősítéséhez a mellette lévő török csapatok mellett a belső erőkre kívánt támaszkodni. Ez nem volt nehéz! Még augusztus 22-én örömmel vette Brassó városának három tagból álló üdvözlő és hódoló küldöttségét. Kifejtette nekik, hogy Jézus nevében kezdte meg a csatát és Isten adta számára a fényes győzelmet.^{^[6]}

Brassó városa másnap élelmet is szállított táborába, ezt annak ellenére tette, hogy előző éjjel a brassói német őrség parancsnoka, behúzódva a várba, ellenállásra szólította fel a városlakókat és jelentős élelmiszert csikart ki tőlük. Mindezekhez hozzájárult az is, hogy még augusztus 22-én kiküldte – reverzális mellett – a csatában fogságba került Béldi Dávidot, ez év áprilisában meghalt Apafi Mihály fejedelem (ur. 1661–1690) ellenlábasának Béldi Pálnak a fiát, hogy „szólítsa fel meghódolásra az ország lakosait, úri és főrendi tagjait”. Ez alatt pedig tudatta a fennálló helyzetet az emberekkel, jelesül, hogy a – fejedelemségben tartózkodó – német mezei had jó része megsemmisült, a várakban lévő csekély – főleg német – őrség pedig ellenállásra nem alkalmas. A székely székek és a magyar vármegyék nagy része, de még a szászok is, ez utóbbiak a „hitsors miatt” is készséggel csatlakoztak a lutheránus Thökölyhez.^{^[7]}

A korábban számtalan alkalommal kifosztott nép^{^[8]} egy része szabadítót látott benne, míg mások – ezt is el kell mondani – a hatalmi politika játékszerét, akinek hadai ugyanúgy prédálták az országot. A brassói tartózkodása után Thököly Székelyföldre vonult, ahol a székelység megnyerésére törekedett, jól tudván, hogy fejedelemségének alapját a székelyek által kiállított haderő adhatja. Augusztus végén sorra hódoltak be neki a székely székek is. Minél gyorsabb megnyerésükre azért is volt nagy szükség, mert a csata hírére rémület szállta meg Székelyföldet és az ott élő emberek a török-tatár hadak rémhírére az erdőkbe és hegyekbe menekültek.^{^[9]}

Időközben megjött Thököly (mintegy 2 ezer janicsárból álló) tartalékserege és (30-40 db mezei és mozsárágyúból álló) tüzérsége is a Barcaságba.^{^[10]} Távolabbi városokból is érkeztek deputációk Thökölyhez. Constantin Cantemir, a moldvai vajda (ur. 1685–1693), de még Sobieski János lengyel király (ur. 1674–1696) követei is megjöttek, hogy üdvözöljék Thökölyt a prázsmári táborban és az – ilyenkor szokott módon – ajándék gyanánt paripákat, kardokat és buzogányokat hoztak magukkal. Az országot azonban ekkor ismét sajnálatos, de megszokott módon kuruc, török, tatár és havasalföldi csapatok prédálták.^{^[11]}

Miután hatalmába kerítette Erdély déli és keleti részét, Gyulafehérvárra küldött ki regálisokat, azaz hivatalos megbízottakat, hogy odahívja a rendeket országgyűlésre szeptember 15-i dátummal.^{^[12]} Ő maga is Gyulafehérvárra vonult. Meghívta erre többek között a Zernyestről Kolozsvárra menekült főméltóságokat, Apor Istvánt (1638-1704), a székely székek főkirálybíráját, Alvinczy Pétert (1639-1701), az ország ítélőmesterét, s czegei Vass Györgyöt (1658/59–1705) is, Teleki Mihály unokaöccsét, akinek naplójában olvashatjuk a Thököly számára a szultán által június 8-án kiállított athname, azaz szultáni szerződéslevél szövegét korabeli magyar fordításban. Ennek latin nyelvű változatát nagy historikusunk Pray György (1723–1801) is közli az Epistolae procerum III. kötetének 476. oldalán, azonban tévesen – ahogy a czegei Vass hagyatékot rendező Nagy Gyula mondja^{^[13]} – egy 1681-es levélhez fűzött jegyzetben.^{^[14]} Ebben a levélben a budai pasa a hűségben való további kitartásra buzdít és az 1681-es athnaméból kér egy másolatot.^{^[15]} A levél címzettje tehát akkor még nem Thököly, miként Pray írja, hanem Apafi.

Thököly időközben igyekezett óvintézkedéseket tenni az országhatáron kívüli Habsburg zsoldban álló német seregek ellen is, mivel korábban csak az országban bennlévő, de nem nagy létszámú német csapatokra mért csapást Zernyestnél. Emberei egy részét így Fogaras vidékére és Királyföldre küldte, hogy szállják meg azokat és biztosítsák a Déli-Kárpátok szorosait. Thököly maga is igyekezett a fősereggel minél hamarabb előre nyomulni az ország belsejébe.^{^[16]}

A brassói vár ostromával nem szándékozta húzni az időt – bár megegyezési ajánlatot küldött a polgárokkal a német parancsnokhoz, ami nem vezetett eredményre. Végül katonákkal záratta körül a várat. Maga szeptember 4-én pedig Földvár mellé vonult.^{^[17]} Innen írta 7-én következő pátenslevelét Erdély rendjeinek. Ebben felhívta a figyelmet az ellenségre, azaz a német katonák oltalma alá menekülőkre, mint pl. a Kolozsvárott tartózkodó s a kiskorú Apafi Mihály mellett lévő főurakra. A hűtlenségen ért emberekre halálbüntetést szabott ki. Azok számára, akik alávetik neki magukat, oltalmat ígért. A pátens kimondta, hogy a németet büntetlenül ölhetik az országban, egyben Segesvárhoz rendelte küldeni a településeken lakó minden ötödik férfiembert (sic!) hadba szálláshoz Berthóti Zsigmond parancsnoksága alá. Végül pedig közölte, hogy a török császár fővezére és I. Szelim (ur. megszakításokkal 1671–1704) krími tatár kán egyik fia, Gázi Giráj szultán, aki később apja örökébe lép, haderejével útban van Erdély felé.^{^[18]}

Mialatt a Kolozsvárra menekült főurak is kiadtak egy Thökölyével ellentétes hangvételű pátenst a lakosságnak, amelyben jelezték, hogy „most közelébb az felséges badensis fejedelem^{^[19]} kevés napok alatt derék hadakkal bejő”,^{^[20]} Thököly tovább haladt Segesvár felé s talán itt változtathatta meg útirányát és eredeti tervét, hogy Gyulafehérvárra menjen,^{^[21]} ahova – miként fentebb írtam – szeptember 15-re az országgyűlést hirdette,^{^[22]} s e helyett a Nagyszeben melletti Keresztényszigetre hívta össze ugyanarra az időpontra a rendeket. A három nemzet többsége ide el is küldte követeit. A keresztényszigeti országgyűlés törvényeinek a bevezetésében Thököly a helyváltoztatással kapcsolatban azt írja, hogy „1690. szeptember 15-re általunk Gyulafehérvár városunkba hirdetett és a hadak nagy száma miatt, nehogy a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár és környéke elpusztuljon, Keresztényszigetre, Szeben, szász székhely közelében lévő helységbe áthelyezett országgyűlésen” gyűltek össze az erdélyi rendek.^{^[23]} Valószínűleg azonban az lehetett az oka, hogy Thökölynek tudomása volt a közeledő német hadakról és ezek elől ment beljebb az országban. Fejedelemmé választása az országgyűlésen szeptember 22-én ment végbe.^{^[24]} Jelen voltak – ha nem is teljes számban – az erdélyi főurak és a rendek mellett a tatár kán, a havasalföldi vajda, Constantin Brancoveanu (ur. 1688–1714), a portától érkezett kapucsi basa, s az új szerdár, Musztafa basa, aki a szultán „nyájas” levelét is magával hozta a nisi táborból, díszkaftánokkal együtt Thököly és tíz főbb híve számára.^{^[25]} Mindezekről a szultán „gratuláló levelében” is olvashatunk. A szóban forgó iratot török eredetiből egykorúlag fordították latinra.^{^[26]} A latin változatot^{^[27]} Thaly Kálmán közli a Monumenta Hungariae Historica XXIV. kötetében, amelynek szövege az általam készített magyar fordításban^{^[28]} a következő^{^[29]}:

A Messiást hívő nemzetség fejedelmei legdicsőbbikének, a keresztények között az előkelők támasztékának, a Nazarénus nép közdolgai irányítójának, a serény és harcias, rettenetes és félelmetes, merész és erőteljes hősnek, Felső-Magyarország és Erdély jelenlegi dicső fejedelmének Thököly Imrének, kinek legyen jó vége! Midőn megérkeznek (hozzád) a fenséges királyi leveleink, (már) ismeretes számunkra az, amit elküldött leveleidben jeleztél győzedelmes királyi táborunk felé, hogy Ottomán birodalmam kötelékeiből kifolyólag örökös Birtokomba, Erdélybe, győzelmektől híres hadseregemmel behatoltál, és a fent említett terület Rukál^{^[30]} nevű szorosán harci készültségben (az országba történő) bemenetel el lévén zárva, az istentelen és fonák németséget és annak mélyen fekvő és silány táborát a Fenséges Uralkodó Isten kegyelméből kiirtva elpusztítottad, leigázva megaláztad, és közülük többeket kardélre hánytál, a megmaradottakat pedig a fogság kötelékeivel és láncaival megkötözted, minden sáncukat, tüzérségüket és hadi málhájukat elfoglaltad. Mivel mindezeket, amik előadattak, a világot átfogó királyi ismeretemmel beláttam, elnyerted jóságos uralkodói érdeklődésemet és bőkezűségemmel összekötött becses megbecsülésemet, abban a reményben és várakozásban, hogy Isten segítségével ezután is az én Fényes Portám magas építményének és oszlopokkal megerősített fenséges palotámnak minden további kötelezettségét hűséggel és a lélek őszinte hevével fogod teljesíteni, az uralkodói magasság irántad megmutatkozó nagy hálájával és a királyi felség kegyének kiválóság tekintetében megnyilvánuló túláradásával, tetszésünkből és kedvezésünkből neked egy megtisztelő uralkodói ruha (kaftán) és az oldalad mellett lévő tíz jeles férfinak is megtisztelő ruha küldetett, Királyi Felség e szóban forgó levelével együtt utaltattak ki és küldettek el; míg megérkeznek, kell, hogy tetszésből és kegyből ajándékozott megtisztelő, királyi és fenséges ruhákat, teljes tisztelettel és megbecsüléssel fogadva, miután felvetted, dicsőséggel és tisztességgel viseld, a Fejedelmek fejedelmével, Ozi tartomány híres kormányzójával, Musztafával, az Erdélybe küldött s győzelmektől híres hadseregem jelenlegi fővezérével, kinek legyen örök dicsősége, és a többi Kormányzóval és a hadsereg többi Vezérével, törekedj minden igyekezettel és figyelemmel jó egyetértésben előre haladni, a mondott területet Isten kegyelméből az ellenség kezei közül kiragadni és felszabadítani, annak felkavart állapotát megváltoztatva a dolgokat jó rendbe és elrendezésbe visszaállítani. Erdély meghódoló, oltalmat kérő és a Fényes Portának engedelmeskedő és magukat alávető lakói javaikban és személyükben ne háborgattassanak; (irántuk) uralkodói méltóságom örök árnyékában szíves védelmet és tiszteletet tanúsíts, ellenben azoknak, akik az igaz hit művelői iránt sem engedelmességet sem meghunyászkodást nem tanúsítanak, lázadásban és felkelésben végig kitartanak, semmi fajta biztonság nem engedtethetik meg, megölésükre, elfogatásukra, győzelmektől híres hadseregemmel mind javaik és mind vagyonuk elragadására és elvételére, és kíméletlen csapással a megérdemelt büntetésük elhatározására fordíts a jövőben minden gondot és erőt, nem másként a kormányozandó és irányítandó tartományban, az alattvalók megvédelmezésére és megóvására. Hogy elnyerhesd királyi méltóságom végrehajtása által az uralkodói nagyság változatos kegyeit és a királyi hatalmasság jóindulatú érdeklődését, ne felejtkezzél el mindezekhez lelkesen hozzátenni és szorgalmasan harcra késznek mutatkozni, valamint a dolgok szükséges állásáról tájékoztatással szolgálni és az új híreket a Fényes Portámnak következetesen elbeszélni.

Az irat egyértelműen fogalmaz: egyszerre dicsér, bátorít, szólít fel a további küzdelmekre, és teszi ezt úgy, hogy további török csapatokat nem helyez számára kilátásba. A levél elolvasása után most pedig nézzük meg, hogy a korábban a Teleki Mihály mellett tevékenykedő és a Zernyesti csatában kuruc fogságba került Cserei Mihály (1667–1756) hogyan emlékszik vissza a fejedelemválasztás napjára: „Ott nagy pompával, dob, trombita, sípszó, puskaropogás alatt a templomban fejedelemségre inauguráltaték, megesküvén a conditiók szerint az országnak, és pompás vendégséggel, a havasalyföldi vajda is jelen lévén, nagy örömmel eltöltik ezt a napot”.^{^[31]}

Egyhangúnak tekinthető fejedelemmé választásában nem csak a rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál enyhébbnek mutatkozó török főség elismerésének is. A most már erdélyi fejedelem Thököly keresztényszigeti cikkelyei hangsúlyozták,^{^[32]} hogy ő, Thököly Imre török segítséggel a „boldog emlékezetű néhai Bethlen Gábor kegyelmes erdélyi fejedelem idejebéli szabadságot megadta”, s az ország adóját a Bethlen korabeli, immár jelképesnek számító 10 ezer tallérra szállította le. A gyűlésen rendeletet hoztak birtokai visszaadásáról, honfiúsították a vele tartó bujdosókat, visszaállították a szabad fejedelemválasztás intézményét, valamint a bevett vallások rendszerét. Elismerte ugyan, hogy a három nemzetből való tanáccsal kormányoz, de valójában teljes mértékben szuverén módon intézkedett. Végezetül pedig még egy tetemes had ellátására elegendő 40 napi élelmet rótt ki a vármegyékre, városokra és székekre.^{^[33]}

Az összehívott országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, ellenben Thököly a Habsburg udvarral. Mivel Thököly jól tudta, hogy az Erdélyben kialakult helyzetet a török hadjárat kimenetele, s még inkább a miatta stratégiát váltó és felé közeledő Badeni Lajos dönti el, a fogságába esett d’Oriát megegyezési ajánlattal Bécsbe küldte I. Lipót császárhoz és királyhoz (ur. 1657–1705). Újfent késznek mutatkozott volna most is csatlakozni csapataival a török ellen harcoló császári armadához, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg, mialatt Velence és Lengyelország garantálja a megegyezést. Thököly már tanult Apafi erőviszonyokat mérlegelő korábbi politikájából, de nem eleget.^{^[34]} Igaz, emellett a körülmények sem voltak kellően adottak! Nagyobb hangsúly esett, mint látjuk, személyi érdekeire, mint az ország érdekeire – bár tudjuk, hogy sokszor e két érdek egybefonódhat. Talán előre is látta az újdonsült fejedelem, hogy a nagyvezír nem fogja sem időben, sem kellőképpen megsegíteni. Előbb-utóbb magára fog maradni, s akkor nem marad más hátra, mint megpróbálni a lehetetlent és leállni „az nímettel paktálni”. Lipót azonban válaszában Thökölytől azt várta, hogy először ő bizonyítsa be tettekkel feléje megnyilvánuló hűségét, és utána kész megkegyelmezni neki, és visszaadni jószágait. Lipót békülékenynek tűnő válaszadása egyértelműen az 1690-es év török sikereinek, többek között Nándorfehérvár elfoglalásának volt betudható.^{^[35]} A fent említett d’Oriának azt is meg kellett kérdeznie Lipóttól, hogy az udvar feleségét, Zrínyi Ilonát (1643–1703) fogolynak tekinti-e, s így váltságdíj vagy cserealku fejében szabadon bocsátaná-e az illusztris foglyot.^{^[36]} Lipót szeptember 24-i levelében írta, hogy Zrínyi Ilonának jóllehet nem volna szabad elhagynia Bécset, de Heisslerért, és d’Oriáért^{^[37]} cserébe mégis szabadon bocsátja.^{^[38]} D’Oria október 23-24-e táján fog majd visszaérkezni Brassón át Lipót válaszával az akkor már hátráló Thököly táborába.^{^[39]}

A keresztényszigeti országgyűlést már szeptember 29-én Badeni Lajos közeledése miatt be kellett zárni, mivel az őrgróf átlépte Erdély határát.^{^[40]} Mielőtt feloszlott volna, szeptember 28-án még egy pátenst adott ki az új erdélyi fejedelem a keresztényszigeti mezőn, melyben a továbbra is a török császár és a tatár kán útban lévő segítségével bíztatta az erdélyieket. Erre szavát is adta, bár ekkorra már bizonyosan tudnia kellett, hogy a török magára hagyta. Megparancsolta, hogy rendek fejenként keljenek fel és siessenek táborába, valamint a föld népét is fegyverbe szólította. Székelyföld felé vette útját,^{^[41]} miközben idegen segédhadai, köztük a törökök sorra elhagyták. Hamarosan kivonult Erdélyből és többé már nem fordulhatott vissza.^{^[42]}

Mindezek tükrében hiábavalónak tűnik a szultánnak a Thököly győzelme miatti gratulációja, mivel a török annak kiaknázásában már nem volt kellően eltökélt és motivált. A levélnek mindösszesen történeti és esztétikai értéke maradt az utókorra, egyéb jelentősége már a keletkezését követően elhalványult – jóllehet többre lett volna hivatva, akár csak maga Thököly Imre.

Bibliográfia

Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 17. kötet, Budapest, 1928–1942.

Benczédi László (szerk.): Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983.

Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. 1898

Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661–1711. Budapest, 1983.

Deák Farkas (szerk.): A bujdosók levéltára. Budapest, 1877.

Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981.

Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig II. kötet, Budapest, 1986.

Mészáros Kálmán (szerk.): Magyarország hadtörténete II. – Az oszmán hódítás kora, 1526-1718, Budapest, 2020.

Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., Budapest, 1896.

Nagy Iván (közli): Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887.

Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténelmi közlemények, 2003/3–4, 633–669.

Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae III. Budae, 1806.

Pray György: Historia Regum Hungariae Stirpis Austriacae. Budae, 1799.

Röder, Philip: Der Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken grössentheils nach bis jetzt unbenützen Handschriften. Zweiter Band, Carlsruhe, 1842.

R. Várkonyi Ágnes: Magyarország visszafoglalása 1683–1699. Budapest, 1987.

Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006.

Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983.

Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857.

Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230–247, 420–433, 328– 339, 499–509, 621–631, 695.

Szilágyi Sándor (szerk.): Erdélyi Országgyűlési Emlékek 20. 1688–1691. 34. fejezet, 1688-1691. Törvények és okiratok. Budapest, 1897.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai (1686-1705). Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873.

Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig. Budapest, 1972.

Hivatkozások

Thököly életét elsősorban 1685. év végéig szokták figyelemmel kísérni. Az ekkor bekövetkezett rövid idejű török fogságát követően személye – sajnálatos módon – már kiesik az érdeklődés középpontjából. Ezzel kapcsolatban lásd: Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230. ↑
Havasalföldiek, illetve az akkori szóhasználattal oláhországiak is voltak Thököly seregében, azonban visszahagyta őket útja során, hogy a Kárpátok lejtőit felügyeljék – nem bízván ugyanis feltétlenül hűségükben. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888, 213) ↑
A csata és vele együtt Thököly hadmozdulatai az 1690-es év nagy török ellentámadás részét képezték. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly, 230. ↑
Uo., 328. ↑
Uo., 230. ↑
Meglátásom szerint a tárgyalt időszakban – tehát a falszabadító háborúk idején – a korábbi vészterhes (17. század eleji és közepi) időkhöz képest összességében némileg „nyugodtabb” időket élt Erdély nemes és nemtelen lakossága. Ennek ábrázolásához nyújt kiváló képet Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., 1896. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly, 330–331. ↑
Uo., 331–332. (Mintegy 13-16 ezer főre kell tenni a Thökölyvel a zernyesti síkon felállt katonák számát, így hozzávetőlegesen kétszerese lehetett Thököly serege az erdélyi-német haderőnek. Erről lásd: Szalay Béla: Thököly havasi útja. Hadtörténelmi közlemények, 1910, 141.) ↑
Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983, 243. ↑
Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661-1711. Budapest, 1983, 229. ↑
Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass, 101. ↑
Az 1681-es athnaméval Papp Sándor foglalkozik tanulmányában. Ebben idéz egy levelet, amelyet Apafi írt 1683-ban Eszterházy Pál (1635-1713) nádornak és amelyben az olvasható, hogy Apafi az 1666-ban Murány várában készült feltételek alapján kívánta a törökkel rendezni a dolgokat, Thököly ellenben – írta Apafi – készíttetett egy olyan levelet a magyar megyékkel és rendekkel, amely értelmében azok nem kívánják Apafi uralkodását, ellenben Thökölyt szívesen látnák uruknak. Apafi leveléből az is kiderül, hogy kapott a szultántól kapott egy athnamét, amelyet később visszavontak és visszavittek a törökök. Thököly nevére pedig – folytatja – csak egy kinevező iratot, úgynevezett annuentiát állítottak ki – majd az 1682. évben. 1681-ben Erdélybe – az az évi királyi magyarországi hadjárattal összefüggésben – először egy szultáni fermánt, azaz parancsot küldtek ki, amely előírta a hadjárathoz való csatlakozást, másodjára pedig a szóban forgó athnamét, amelyhez a rendek egy kérelemlevelet is szoktak előzetesen benyújtani a Portára. Ezt az iratot azonban nem Apafi nevére, hanem általánosságban a magyar nemzet számára állították ki. Mindebből fakadóan egy vita bontakozott ki a bujdosó magyarok és az erdélyiek között, hogy a szerződéslevél kinek is biztosít hatalmat a Habsburgoktól visszafoglalt magyar területek felett. Az okmány kézbesítéséről fennmaradt Uzun Ibrahim budai pasa levele, melyből megtudható, hogy az athnamét azért küldték el Apafinak, mert őt bízták meg a magyar ügyek kézben tartásával, és a levélben kéri, hogy küldje el neki a szerződéslevél másolatát Saban csausz által. (Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténeti közlemények, 2003/3–4, 648–649.) Pray tehát helytelenül az 1681-es athname helyett az 1690-es athnamét tűzte hozzá lábjegyzetben a pasa leveléhez. Hozzáteszem, a tévesen csatolt athnaméban Apafiról, már mint elhunyt fejedelemről van szó. Praytól szokatlan figyelmetlenség és/vagy az elmondott történések lehettek az okai az irat rossz helyen történő közlésének. ↑
Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae. III., Budae, 1806, 475–476. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly, 332. ↑
Uo., 332–333. ↑
A pátens rendes szövege többek között czegei Vass György naplójában is megtalálható. (Nagy Gyula (szerk.) Czegei Vass, 94–96.) ↑
Badeni Lajos (1655–1707) volt az 1690-es év Habsburg csapatainak fővezére a Duna-medencében. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly, 334–335. ↑
Uo., 335. ↑
Az Erdély történetében – feltehetően tévesen – azt olvashatjuk, hogy maga az országgyűlés csak szeptember 25-én nyílt meg (Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig. II., Budapest, 1986, 880.) ↑
„…in generalibus…Comitijs ad diem 15 Mensis Septembris Anni Domini Millesimi Sexcentesimi Nonagesimi, in Civitatem nostram Albam-Juliam per nos promulgatis ob multitudinem bellorum ne sedes eadem Regalis et districtus ejusdem desolaretur, in possesione Keresztény-Szigeth sedeque Saxonicali Szeben existente, transmutatis…” (Közli Thaly Kálmán:Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai. 1686–1705. Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868, 63.) ↑
Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006, 92. ↑
Szádeczky Lajos: Thököly, 337. ↑
A szöveget publikáló Thaly szerint a levélnek mind az eredeti török példánya, mind az egykorú latin fordítása Vörösvárott, a Rákóczi-Aspremont-Erdődy levéltárban volt az ő idejében megtalálható. (Thaly Kálmán: Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873, 395.) A Pinka partján fekvő volt Vas vármegyei Vasvörösvárt 1920-ban Ausztriához „csatolták”, mai neve Rotentum an der Pinka. Borovszky Samu a következőket írja Vörösvári levéltárról: „Itt van a híres vörösvári, mór ízlésben épült és gróf Erdődy Gyula tulajdonát képező, nagyszabású kastély, mely arról is nevezetes, hogy itt őrzik a kastély egyik tágas toronyszobájában II. Rákóczy Ferencznek annak idején sokat kutatott titkos levéltárát. Itt van elhelyezve az Erdődy-család gazdag, rendezett levéltára is. A kastély, mely remek park közepén, magaslaton áll, egyike az ország legszebb épületeinek. Berendezése is fényes és igazi előkelő ízlésre vall.” (Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. Budapest, 1898, 115–116.) ↑
Uo., 393. ↑
A szöveg teljes magyar fordítására mindezidáig nem bukkantam rá. Kisebb-nagyobb részek magyar transzlációját közlik csak az egyes szakirodalmak. ↑
„Gloriossimo Principum gentis Messiam credentis, sustentaculo magnatum inter Christianos, directori negotiorum publicorum populi Nazareni, strenuo ac bellicoso, formidablili ac terribili, animoso ac valoroso heroi, glorioso moderno Superioris-Hungariae et Transylvaniae Principi Emerico Thököly, cujus extrema sunt foelicia!Cum pervenerint literae regiae ac augustae, notum sit, quod ex annexis Imperii mei Ottomanici haereditariam meam possesionem Transiylvaneae regionem, cum exercitu meo victoriis inclyto te penetrasse, ac in praedictae regionis passu montis Rukal jam in procinctu praecludendi ingressus existentes improbos ac perversos Germanos castraque eorum depressa ac vilia, gratia Dei possessoris Celsitudinis, extirpando delevisse, subigendo humiliasse, plerosque eorum in pabulum gladiorum cessisse, relictos autem captivitatis vinculis et catenis vinctos fuisse, omnes munitiones tormentarias et belllica impedimenta occupasse, ad victoriosa mea regia castra literis missis significasti.Dum ea omnia quaecunque repraesentata sunt, notitia mea regia mundi comprehensiva optime complexa fuissent, benignam imperialem meam propensionem ac pretiosam aestimationem liberalitate mea conjunctam nactus es, ea spe autem et expectatione, ut favente Deo de hinc quoque Fulgidae meae Portae sublimis fabricae et Excelsae meae Aulae columnis firmatae, omne servitium fideliter et cum candore animi praestiturus eris, erga te summa gratia sublimitatis imperialis, et excellentia favoris Celsitudinis regalis emanando, tibi uno vestimento honorifico imperiali et eximiis viris ad latus tuum existentibus decem vestimentis honorificis favorabiliter et gratiose collatis, praesentibus literis Regiae Majestatis assignata et missa sunt; dum pervenirent, oportet, quod favorabiliter et gratiose largita vestimenta honorifica, regia ac eminentia, cum omni reverentia et honore obviando, postquam iisdem indutus, pro gloria et decore duxeris, cum Principe Principum, Illustri Gubernatore Provinciae Ozj, moderno Supremo Duce exercituum meorum victoriis inclytorum ad partes Transylvanicas deputatorum Musztafa cujus prosperitas sit perpetua, ac aliis Gubernatoribus ac Ducibus exercituum, juxta bonam concordiam procedere, praedictamque regionem Divina Gratia manibus hostium totaliter eripere et liberare, ac confuso ejus statu, amoto negotia in bonos ordines, dispositinesque redigere omni studio ac deligentia nitaris.Incolarum regionis Transylvaniae se dedentium, protectinemque implorantium ac Excelsae meae Portae obsequentium et se submittentium bonis et personis non molestatis; in umbra perpetua benignitatis meae imperialis gratiosam protectionem et observantiam largito, e contra cultoribus verae fidei obsecundationem et submissionem non facientibus, in rebellione et seditione perseverantibus, nulla penitus securitate concessa, in eorum internecione, incaptivatione, et bonis ac facultatibus, cum exercitu meo victoriis inclyto diripi et depraedari faciendis, ac cum rigorosa afflictione meritas eorum poenas statuendis omnem curam et robur, haud secus in gubernanda et administranda provincia, protegendis et defendendis subditis adhibito.
Ut cum beneplaciti regiae meae dignitas executione, varios favores sublimitatis imperialis, et benignas propensiones excellentiae regiae consequi valeas, his animuno applicare et diligenter intentum fieri, informationique necessarios rerum status et nova nuntia consecutive Excelsae meae Portae notificare et exponere non desinas.” (Közli: Thaly: Thököly, 1873, 393–395.) ↑
Valószínűleg Rukur, Rucar (van Rukkor is) nevű havasalföldi határközségről van szó. ↑
Cserei Mihály: Erdély, 230. ↑
Az artikulusokra vonatkozóan lásd: Thaly: Thököly, 1868, 63–84. ↑
Thaly: Thököly, 1868, 83–84. ↑
Köpeczi Béla: Erdély története, 880. ↑
Angyal Dávid: Thököly, 220–221. ↑
Pray szerint a Rákóczi árvákat: Ferencet és Juliannát is kérte. (Pray György: Historia regum stirpis Austriacae. Budae, 1799. 307.) ↑
Heissler és d’Oria szabadon bocsátásáért Thököly kezdetben még 25 ezer aranyat kívánt kapni, de a pénz lassan gyűlt össze. Ráadásul d’Orianak Thököly táborához való visszatérte után a foglyokról szóló alkudozásokat egy időre félbeszakította Köprülü Musztafa nagyvezér (1637–1691), aki követelte Thökölytől az előkelő foglyok török kézre bocsátását – ezekre a fejedelem azonban nem volt hajlandó. (Angyal Dávid: Thököly, 228.) Erre hivatkozik Thököly is 1691 áprilisában Vidinből keltezett és feleségéhez írott levelében, amelyben panaszkodva írta, hogy „Hajszler és Dória uraimék éretted s több híveim feleségeknek elbocsáttatások iránt inhibeáltatván az fővezértül, s noha kezembül őket ki nem vették, de meg sem engedték eddig való elbocsáttatásokat”. (Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század. II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981, 486.) Később a fentebbi összeg 7 ezer aranyra fog csökkenni, talán mert d’Oria időközben meghalt. (Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857, 498.) Komáromi szerint: Karas/Krassó folyó mellett lévő Férpalánkon „halt meg a kurucok keze alatt, Marchio Doria, az császár generálisa” (Közli Nagy Iván: Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887, 4.) ↑
Angyal Dávid: Thököly, 228. ↑
Szádeczky: Thököly, 426. ↑
„Datum in praedicta possessione Kersztényszigeth, Die 29 Mensis Septembris Anno 1690.” (Thaly: Thököly, 1868, 84.) ↑
Szádeczky: Thököly, 338. ↑
Hogy mennyire volt taktikus, vagy éppen elhibázott lépés Thökölytől a (ki)hátrálás és ezzel együtt új fejedelemségének a teljes feladása, az már egy külön értekezés tárgyát képezi. ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Bödő Krisztián: Vásárosnaményi báró Eötvös Ignác tartozásai és hitelezői

Háttér^{^[1]}

Eötvös József édesapja, ifj. Eötvös Ignác (1786-1851) tárnokmester 1841-ben azzal kereste meg a miskolci székhelyű Borsod vármegyei törvényszéket, hogy bejelentse fizetésképtelenségét és csődöt kérjen saját maga ellen az 1840. évi XXII. törvénycikk értelmében:

„Miután hitelezőink nagyobb része véletlenül kielégítését szorgalmaztatja, az idő pedig, melyben bennünket ezen hatalmas követelések környékeznek, úgy jószágainkkal több évek óta búsan tapasztalt terméketlensége, s több elemi csapások által történt illetése, valamint az ingatlan jószágok is mostani becstelensége miatt, tetemes adósságok siettetett letisztázásra vagy csak kellő biztosítására is oly alkalmatlan és ellenséges, hogy mi más egyéb ez évben szenvedett képtelen veszteségeinkbe figyelmezvén értékünket minden hitelezőink teljes kifizetésére elégtelennek lenni előre látjuk. […] míg követelési és adósságbeli állapotunk tökéletes előadására elegendő adatokat szerezhetnénk, méltóztassék a Tekintetes Törvényszék […] ellenünk a csődületet elrendelni.”^{^[2]}

Csőd általában valamely hitelező vagy hitelezői csoport kezdeményezésére – ahogy a korszakban fogalmaztak – ütött ki. Az, hogy Eötvös Ignác maga kért csődöt saját maga ellen, már önmagában felvet néhány kérdést, jóllehet nem is annyira ez a tény teszi érdekessé a tárnokmester csődperét, ha nem sokkal inkább az, hogy több mint fél évszázadig tartott. A bejelentést követően Borsod vármegye törvényszéke azonnal aktivizálta magát és 1841. szeptember 20-án megindította a csődeljárást.^{^[3]} Csődtömeggondnokot és perügyelőt választottak, utasították az érdekelt vármegyéket, hogy azonnal írják össze Eötvös Ignác ingó és ingatlan javait, majd vegyék azt mielőbb bírói zár (sequestrum) alá.^{^[4]} A bírói zár alá vett vagyon adta az ún. csődtömeget (vagy röviden tömeget), amelynek eladásából fizették (volna) ki a hitelezőket egy bonyolult osztályozási lista alapján.^{^[5]}

A törvény célja az volt, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben a csődpereket gyorsan és gördülékenyen folytassák le.^{^[6]} Ez nem is volt problematikus azokban az esetekben, amikor az adósság nem volt számottevő és amikor a hitelezői kör sem volt kiterjedt, illetőleg az adós nem rendelkezett a szélrózsa minden irányában ingó és ingatlan vagyonnal. Eötvös Ignácnak kiterjedt hitelezői köre volt, elég csupán arra utalnunk, hogy 280 keresetlevelet adtak be a báró ellen.^{^[7]} Nemcsak Borsod, de Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékben is rendelkezett tulajdonnal, nem is beszélve Fejérről, ahol az Eötvös-vagyon legértékesebb része, az ercsi uradalom feküdt.^{^[8]} A csődeljárást egy ízben a bécsi udvar több mint egy évre leállította, a számtalan igényper és fellebbezés elnyújtotta az eljárást, szakadatlan jogi kardoskodás zajlott egyes javak megmentéséért, különösen Eötvös Dénes részéről. A szabadságharc elsodorta az ügyet, a neoabszolutizmus évtizedében újranyitották, majd 1867-től kezdték az osztályozási lajstrom szerint kifizetni a hitelezőket,^{^[9]} de ez sem ment gördülékenyen. Végül 1899-ben zárták le a pert úgy, hogy sem a vagyonbukott Eötvös Ignác, sem a családi vagyont megmenteni igyekvő Eötvös Dénes nem élt.^{^[10]}

E rövid tanulmányban nem célunk részletesen bemutatni a csődper fázisait, csupán utaltunk rá, hogy egy több évtizedes folyamatról és a történeti kutatás számára jelenleg is fontos családról van szó. Célunk ugyanakkor összegyűjteni azokat a tartozásokat, adósságokat, amelyeket Eötvös Ignác a csőd kitörése előtt halmozott fel, és amelyek nyilvánvaló előzményei annak, hogy a báró 1841-ben bejelentette fizetésképtelenségét. Az adósságokról – uradalmi és családi levéltár híján^{^[11]} – a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek tájékoztatnak bennünket.

Be-és kitáblázási jegyzőkönyv, mint forrásbázis

A be-és kitáblázási jegyzőkönyvek a nemesi közgyűlési iratokhoz tartoznak, kvázi a közgyűlési jegyzőkönyvek segédkönyvei, ezekben rögzítették – kérés esetén és díjszabás mellett – az adósságokat. Noha a vaskos kötetek kétségtelenül hasznos források egy adott vármegye hitelforgalmának vizsgálatához,^{^[12]} korántsem teljeskörű forrásokról van szó, hiszen az adósságok betáblázása (intabulatio) nem volt kötelező. A hitelezőnek nemfizetés esetén kétségkívül hasznos volt, mert erre hivatkozva pert indíthatott, de a váltó- és csődtörvény bevezetése előtt ezek a peres eljárások – ha az adós földbirtokos volt – nem a hitelezők győzelmével végződtek. Ráadásul amennyiben az adós a kamatokat rendesen törlesztette, s végül a tőkepénzt is visszafizette, a kölcsön – ami a vármegyei adminisztrációt illeti – nyom nélkül maradt.^{^[13]} Különösen problematikus a kitáblázás (extabulatio), az adósság megszűntetésének kérdése, ugyanis a kitáblázott tőkeérték meg sem közelíti a betáblázott tőkeértéket, ebből többen a nemesség eladósodására következtettek, jóllehet a forrásbázis ehhez a megállapításhoz egyoldalú, hiszen nem látjuk azt, hogy a kamatok fizetés mennyiben valósult meg.^{^[14]}

A jegyzőkönyvek vezetése nem egyidőben kezdődött és az adminisztrációs gyakorlat is inkonzekvens volt. Optimális esetben rögzítették az adós és a hitelező nevét, az összeget és a tartozásról szóló kötelezvény (obligatio) vagy váltó keletkezési idejét. Egyes esetekben részletesen feljegyezték az adós kötelezettségeit, a fizetendő kamat mértékét és a tartozás természetét.

Betáblázott adósságot ott találhatunk, ahol az adósnak ingó vagy ingatlan java feküdt.^{^[15]} Eötvös Ignác esetén éppen a csődper iratanyaga nyújtott segítséget abban, hogy hol lelhetjük fel a báró ellen intabulált összegeket, hiszen a csődbíróság minden olyan törvényhatósággal levelezést folytatott, ahol a vagyonbukott bárónak a csődtömeghez csatolandó javai voltak. A kutatást éppen ezért Borsod vármegyén kívül Fejér, Zemplén, Szabolcs, Szatmár, Bereg, Nógrád és Tolna vármegyékben is le kellett folytatni. Mivel ezeket a segédkönyveket eltérő módon vezették, az összes vármegye anyagát ugyanolyan kritérium alapján nem lehetett feldolgozni, sőt bizonyos esetekben az is előfordult, hogy a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek nem maradtak fenn. Előfordult egyes vármegyékben az is, hogy az adósságokat duplán rögzítették, és a közgyűlési jegyzőkönyvekbe is megtalálhatók. Az alábbi táblázatban megyei bontásban összegezzük e két forrástípus kutathatóságát.

A kutatás Heves, Tolna és Bereg vármegyék esetén bizonyult eredménytelennek, bár tegyük hozzá, hogy Tolnában a család egy kaszálóval és réttel rendelkezett,^{^[16]} így kétséges, hogy e javakra bárki is betábláztatott volna valamilyen adósságot. Nemkülönben Hevesben, ahol a vármegye jelentése szerint csupán Eger város határában némely szőlővel rendelkezett Eötvös Ignác.^{^[17]} Bereg iratanyagának hiánya már nagyobb probléma,^{^[18]} hiszen a család döntően Északkelet-Magyarországon rendelkezett birtokokkal. Nógrádban az iratanyag hiánytalansága ellenére nem találtunk tartozást Eötvös Ignác neve alatt. Borsod, Zemplén, Fejér, Szabolcs és Szatmár esetén a kutatás eredményes volt.

Adósságok

Csődper esetén a vagyonbukott saját adósságai mellett a család ősi adósságaiért is felelt, így nemcsak ifj. Eötvös Ignác (1786-1851), hanem id. Eötvös Ignác főispán (1763-1838) adósságaira is tekintettel voltunk. Borsodban tábláztatták be a legtöbb, összesen 133, míg Fejérben 69 rendbeli követelést. Szabolcsban és Zemplénben 32-32, míg Szatmárban csupán 4 követelés szerepel, azonban ez nem jelent 271 tartozást, hiszen egy-egy hitelező több vármegyében – biztonsági okokból – is betábláztatta az adósságot.^{^[19]} A jegyzőkönyvek összevetésével 214 rendbeli követelés jelenik meg id. és ifj. Eötvös Ignácnál.^{^[20]} Az már önmagában jelzésértékű, hogy a számszerűsített adatokból Borsod és Fejér tűnik ki. Ez nem véletlen, egyrészt a birtokok számából, másrészt pedig a birtokok minőségéből adódik, amellyel a hitelezők is nyilvánvalóan tisztában voltak. Borsodban számos Eötvös-érdekeltség feküdt (pl.: Tiszatarján, Sály, Vatta, Geszt), míg Fejérben csak a Szentiváni részpusztaság (ma Alsószentiván) és az ercsi uradalom, utóbbi viszont roppant értékes volt és ahogy a csődper során meg is jegyezték, Ercsi nélkül a hitelezők kielégítése esélytelen volt.^{^[21]}

Egyedül Szabolcs vármegye anyagában bukkant fel a csődpert időben jócskán megelőző adósságtétel id. Eötvös Ignác neve mellett.^{^[22]} Az esetek túlnyomó többségében a csőd kitörése előtt egy-két hónappal adminisztrálták a kölcsönöket, általában augusztus hónap valamely közgyűlési időszakában. Elvétve fordult elő, hogy a „későn ébredő” hitelezők a csőd kitörése után intabulálták követeléseiket. Különös számba megy, hogy néhány hónap leforgása alatt ennyi személynek eszébe jutott betábláztatni az adósságokat. Természetesen az 1840. évi „hiteltörvények” megnövelték a törvényhatóságoknak ezt a típusú adminisztrációját,^{^[23]} de ez a nagyságrend ennek ellenére is szembetűnő.

Egy köztudottan adósságokkal rendelkező személy halála ösztönözhette arra a hitelezőket, hogy betábláztassák a követeléseiket.^{^[24]} Gángó Gábor is arra a megállapításra jutott, hogy id. Eötvös Ignác 1838. június 12-én bekövetkező halála állhat a hitelezői fellépés mögött.^{^[25]} Nem elhanyagolható szempont és valóban tekintélyes summával tartozott a főispán, de miért vártak három évet a hitelezők? Pulszky Ferenc naplóbejegyzéseit ugyan kellő kritikával kell illetni, de Eötvös Ignác vagyonbukása kapcsán ezt írja:

„Bécsben ez időben pénzválság ütött ki, melynek legfőbb áldozata a Geymüller nagy bankház lett s ennek bukása következtében Eötvös Ignác, a tárnok. Ez mindig akvirált jószágokat, nagy részben hitelbe, főleg pedig az ercsi uradalmat, melyet ideiglenes jogcímmel bírt, mindenáron meg akarta örökíteni családjában, de amint a pénzpiac állapota szorult, s a hitel szűkült, mindaz, kinek birtoka adóssággal volt terhelve, nem tarthatta fönn magát.”^{^[26]}

Ez az elmélet – tegyük hozzá nyilvánvalóan Pulszky nyomán – jelenik meg Grünwald Bélánál is.^{^[27]} Az eddigi kutatások alapján Eötvös Ignác és a bécsi bankház között kétségtelenül fennállt egy anyagi kapcsolat, már csak azért is, mert az Eötvös-csőd forrásanyagában a Geymüller bankház csődtömegének perügyelője szintén követeléseket támasztott Eötvös Ignác csődtömege ellen, azaz Eötvös Ignác biztosan tartozott a bankháznak.^{^[28]} A bankház bukásáról 1841. július első felében kezdtek cikkezni a magyar lapok.^{^[29]} Abban az esetben, ha ez a kapcsolat a család hitelezői körében is ismert volt, akkor nem meglepő, hogy a Geymüller & Co. bukását követő egy és másfél hónappal betábláztatták követeléseiket Eötvös Ignác ellen. A tőke – egy ilyen pénzügyi krízisben – nyilvánvalóan menekítette magát, a bizalom megszűnt.^{^[30]} Úgy véljük, hogy inkább ez kapcsolódik a betáblázott összegek közel egyidejű megjelenéséhez, semmint id. Eötvös Ignác halála.

A képen szöveg, képernyőkép, sor, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

1. ábra ifj. Eötvös Ignác ellen betáblázott követelések pengőforintban Borsod, Fejér, Zemplén és Szatmár vármegyék jegyzőkönyvei alapján^{^[31]}

A követelések jelentős részét pengőforintban tábláztatták be, de szórványosan előfordult váltóforint és arany is. A váltóforintot 2,5-es osztóval, az aranyat – körmöci aranynak tekintve – 4,5-es szorzóval váltottuk át pengőforintra.^{^[32]} A diagramon szereplő adósságok 996 266 pengőforintra rúgnak, de ebbe még bele kell számolnunk azokat a Szabolcs vármegyében betáblázott tételeket (összesen 23 920 pengőforint),^{^[33]} amelyeknél a kölcsönzés időpontja ismeretlen. Az összegyűjtött betáblázások alapján tehát 1 020 186 pengőforint tartozásról beszélhetünk. Ehhez hozzá kell vennünk id. Eötvös Ignác adósságait, az ún. ősi adósságokat, amely 84 242 pengőforint.

A képen szöveg, képernyőkép, Párhuzamos, sor látható Automatikusan generált leírás

2. ábra id. Eötvös Ignác ellen betáblázott követelések pengőforintban Borsod, Fejér, Zemplén vármegyék jegyzőkönyvei alapján^{^[34]}

Az apa adósságainak szórása egyenletesebb. Ifj. Eötvös Ignác esetén aligha lehet drasztikus eladósodásról beszélni a rendelkezésre álló adatok alapján az 1830-as évek közepéig.^{^[35]} A tartozások felhalmozása az 1830-as évek második felétől szembetűnő, a csődper évében felvett kölcsönök száma és nagyságrendje pedig tetemes, 1812-1837 közötti években felvett kölcsönök összesített értéke majdnem eléri az 1841-ben felvett tőkeértéket, jóllehet 1841-re csupán 28 rendbeli követelést datálhatunk a 214-ből. Egyelőre kérdés, hogy mivel állhat kapcsolatban 1841 nagyarányú kölcsönforgalma. Célszerűnek tűnhet összefüggésbe hozni azzal, hogy a csődper kitörése előtt az Eötvös család megvásárolta az ercsi uradalmat akkori tulajdonosától, Szapáry Vincétől. Az adás-vételi szerződés értelmében az uradalom 1 100 000 pengőforintért kelt el. A teljes összeget nem kellett készpénzben kifizetni, de a Szapáry család adósságait Eötvös Dénesnek át kellett vállalnia.^{^[36]} Ettől függetlenül a nagybirtok megvásárlása komoly tőkét igényelt. Véleményünk szerint ez részben magyarázatot adhat ifj. Eötvös Ignác tartozásaira. Ezeket a tartozásokat nem értelmezhetjük minden esetben tényleges készpénzfelvételnek, hiszen nem ismerjük a kölcsön természetét. Rokon adósságának átvállalása? Áruhitel? Örökség kifizetése? Özvegyek és árvák pénzei? Birtokvásárlás? Zálogkiváltás?^{^[37]} Természetesen minden esetben tartozást testesít meg egy-egy betáblázott összeg, de nem következik belőle a pazarló arisztokrata képe, aki életmódjának fenntartására hatalmas pénzeket vett fel annak tudatában, hogy ősi szabadságjogai megvédik őt és birtokát. A pazarlásnak ráadásul némiképp ellentmond az is, hogy számos tétel a 2000 pengőforintot sem érte el és olyan személyektől származnak, akiknek a beazonosítása – társadalmi státuszukból adódóan – nehéz vagy éppen lehetetlen. Nehezen képzelhető el, hogy például özvegy Ritter Magdolna 400 pengőforintja nélkülözhetetlen volt a család számára,^{^[38]} különösen annak fényében, hogy magasabb körökből is jutottak pénzhez.

A hitelezők

A hitelezői hálózat egy nehezebb kérdéskör. Egyrészt a hivatalnokok számtalan esetben rosszul írták fel a neveket,^{^[39]} amelyek, ha csak a közgyűlési jegyzőkönyvben szerepelnek, más információt nem árulnak el. Ellenben, ha az illető valamilyen folyamodást írt vagy a betáblázandó összeget levélben írta meg és fennmaradt, nagy valószínűséggel identifikálta magát vagy legalább a levél tartalmazza a települést, ahol kelt. Ez már leszűkíti a kört.^{^[40]} A bejegyzett kereskedőket a korban már egyre gyakoribb összeírások, cégjegyzékek révén azonosíthatjuk, ráadásul a digitalizált folyóiratok és hírlapok segítségével gyakran bővebb információkat szerezhetünk a polgári-kereskedő csoportról, amely nagy arányban képviselte magát az Eötvös család hitelezői körében. A nemesi, arisztokrata származású személyeket a rendelkezésre álló genealógiai munkák révén – gondolunk itt Nagy Iván vagy Kempelen Béla műveire – könnyen regisztrálhatjuk. Az egyházi intézmények nevét pedig minden esetben rögzítették. Azonban így is rengeteg név „lóg a levegőben”. Vajon determinálja-e az azonosítás nehézsége a személy társadalmi státuszát? Állítható-e, hogy az „egyéb” kategória olyan „egyszerű embereket” takar, akik nem tartoznak sem a polgári, sem a nemesi rendhez? Ez nyilván nem ilyen egyszerű. Annál pedig a késő rendi Magyarország társadalma messze sokszínűbb volt, hogy csupán rendi kategóriákban gondolkozzunk, hiszen például egy-egy azonosított esetben uradalmi tiszt,^{^[41]} hivatalnok^{^[42]} is hitelezőként lépett fel.^{^[43]}

Az azonosíthatatlan személyek neve előtt gyakran bukkan fel az özvegy, ritkábban az árva jelző. E személyek esetén feltehetőleg arról lehet szó, hogy az uradalom kasszája kvázi takarékpénztár jelleget töltött be és ezek a személyek bizalommal, hitellel helyezték el kis magtakarításukat kamat reményében az uradalmi pénztárban.^{^[44]}

Vegyünk egy pillantást azokra a hitelezőkre, akik Fejér vármegyében tábláztatták be a követeléseiket. Az egyik legmagasabb összeget (41 762 pengőforint) egy bizonyos J. A. Valero, pesti nagykereskedő biztosította Eötvös Ignácnak,^{^[45]} aki egyike volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítóinak Széchenyi István és számos tehetősebb zsidó kereskedő, így például Wodianer Sámuel és Ullmann Móric mellett.^{^[46]} Vagyonát textilgyártással alapozta meg, számos érdekeltsége mellett kiemelkedő volt a pesti selyemgyára.^{^[47]} Burgmann Károly, aki 9500 pengőforintot kölcsönözött,^{^[48]} csakugyan nagykereskedő és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítói között, később az igazgatói székben is megtaláljuk.^{^[49]} Bidermann Mihály Lázár bécsi bankár, vagyonát gyapjúkereskedelemmel alapozta meg.^{^[50]} A kereskedői-polgári csoportot erősíti továbbá a Fejér vármegyei betáblázók közül Egger Eduárd, aki folyamodványaiban pesti orvos(tanár)ként hivatkozik magára, ugyanakkor a bejegyzett kereskedők között is megtaláljuk a nevét,^{^[51]} illetve Magyar J. Dávid pesti kereskedő.^{^[52]} Juhász János és Tschida János székesfehérvári polgárok, előbbi fakereskedéssel, utóbbi fűszerkereskedéssel foglalkozott.^{^[53]} A Vágvecséről (Nyitra) származó Neuschloss Izsák fanagykereskedő szintén a vagyon és a vállalkozás megalapozója volt, az 1830-as évek közepén már kiterjedt telephálózattal rendelkeztek, köztük Újpesten is.^{^[54]} Mózes Ábrahám és Zsidó József neve árulkodó,^{^[55]} Say József pedig székesfehérvári gyógyszerész volt.^{^[56]} A Fejér megyei születésű, s csakugyan Fejérben, Kálózon elhunyt Kustor István uradalmi számvevő,^{^[57]} míg az alsógallai születésű Jurkovits Mátyás adószedő volt.^{^[58]}

A hitelélet felélénkülését szorgalmazó reformkori törvények előtt az egyház meghatározó szerepet játszott a kölcsönzésben.^{^[59]} Nem véletlen, hogy a fenti táblázatban a Bakonyszombathelyi pénztár – jelentős összeggel – és az egri főkáptalan is a hitelezők sorát növeli. Egy másik csoport a nemesi, bárói hitelezők köre. Noszlopi (Noszlopy) Jozefa például a nemes Noszlopy Gáspár honvédőrnagy testvére volt.^{^[60]} Miháldi báró Splényi József (1781-1849) alezredes, unokahúga, báró Splényi Mária Anna pedig vásárosnaményi Eötvös Miklós^{^[61]} felesége volt.^{^[62]} Ebből a házasságból született id. Eötvös Ignác, Eötvös József nagyapja, így itt egy rokoni kapcsolat is fennáll. A hitelezők között szerepel az ekkor még csupán nemesi címet birtokló vizeki Tallián Jusztina (-1844), akinek férje ádámföldi Bornemissza Gábor volt,^{^[63]} testvére, vizeki Tallián Zsófia pedig annak a pészaki Bajzáth Józsefnek (1770-1850) lett a felesége, aki szintén kölcsönzött Eötvös Ignácnak.^{^[64]} Báró Fechtig Ferdinánd 1803-ban szerzett honfiúsítást (indigenatus), vendéghallgatóként tanult a Hohenheimi Mezőgazdasági Akadémián, lengyeltóti uradalmát az okszerű gazdálkodás jegyében vezette.^{^[65]} Végül a nemesi réteget erősíti pészaki Bázel József, Bihar vármegyei földbirtokos.^{^[66]} A hitelezői kör erősen heterogén jellegét mutatják a további vármegyék adatai is, jóllehet Borsod-Szabolcs-Szatmár esetén erősebben jelennek meg hitelezőként a különböző egyházi alapítványok.^{^[67]}

Összegzés

A rövid tanulmánnyal rávilágítottunk egy neves arisztokrata család csődperének előzményére azzal, hogy összegyűjtöttük azokat a tartozásokat, adósságokat, amelyeket a csőd kiütése előtt a vármegyei jegyzőkönyvekben betábláztattak. A forrásadottságok nem voltak egyenletesek, hiszen például Heves és Bereg vármegyében nem tudtuk elvégezni a kutatást. Megállapítottuk, hogy bár Eötvös Ignác bukott meg, édesapja is jelentős adósságot hagyott hátra. A tartozások betáblázásának dátumaiból arra következtettünk, hogy valóban szoros kapcsolat áll fenn az 1841-es pénzügyi krízissel, különösen a bécsi székhelyű Geymüller bankház bukásával. A kölcsönök felvétele ifj. Eötvös Ignác esetén korántsem egyenletes, az 1830-as évek második felétől dinamikus növekedés figyelhető meg, a csődper évében pedig kritikusan nagy tartozást halmozott fel, amely további kérdéseket vet fel. Megállapítottuk, hogy a hitelezői kör heterogén volt, jelentős arányban megjelennek a kereskedők.

A kutatás további fázisában össze kívánjuk vetni a betáblázott tartozásokat azokkal a keresetlevekkel, amelyeket a csődbíróságnak nyújtottak be a hitelezők. Úgy véljük, hogy minden betáblázott összeget megtalálunk a keresetlevelek között, ugyanakkor a keresetlevelek alapján kiegészíthetővé válik a tartozás mértéke és a hitelezők száma is, hiszen – ahogy arra a tanulmány elején utaltunk – a betáblázások gyakorlata esetleges volt.

Bibliográfia

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára

HU-MNL-FVmL-IV.3.a. – Közgyűlési jegyzőkönyvek (Protocolla congregationum)

HU-MNL-FVmL-IV.3.c. – Közgyűlési iratok (1790-1848)

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.a. – Közgyűlési, részgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvek (1569-1847)

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. – Közgyűlési és törvényszéki iratok (1790-1847)

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.k. – Be-és kitáblázási jegyzőkönyvek (1756-1858)

HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. – A közgyűlés be-és kitáblázási iratai (1770-1849)

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. – Közgyűlési jegyzőkönyvek (1550-1848)

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.h. – Betáblázási jegyzőkönyvek (1824-1848)

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. – Betáblázási jegyzőkönyvek (1833-1842)

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL-X (4) – Anyakönyvi gyűjtemény

Korabeli folyóiratok, közlönyök, naplók

Budapesti Közlöny, 1. évf., 1867/221.

Budapesti Tudósító 1848, Buda, 1848.

Handels-und Gewerbs-Kalender 1848, Pest, 1848.

Jelenkor, 10. évf., 1841/57.

Magyar Kereskedelmi Almanach 1845 évre, Pest, 1845.

Pesti Hirlap, 1842/123.

Pesti Napló, 50. évf., 1899/76.

Pulszky Ferenc: Életem és korom I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958.

Online források

Pannon Digitális Egyesített Archívum (OSZK PANDea) – gyászjelentések

https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/111768

Kálóz – halotti anyakönyvi kivonatok

https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:939J-X3SB-F6?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3A6N39-3RZF&action=view

Alsógalla – házassági anyakönyvi kivonatok

https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:939J-XF9V-D4?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3A6N34-2BZ3&action=view

Szakirodalom

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Magvető, Budapest, 1989.

Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 4., Pest, 1839.

Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841-1847), Századok, 146. évf., 2012/3, 1401–1419.

Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei a rendi Magyarországon 1790-1848, Pécs, 1927.

Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012.

Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok, Budapest, 1937.

Kövér György: Hitelkonverziók, Aetas, 25. évf., 2010/2, 45–75.

Kurucz György: Főnemesi hitelforgalom és betáblázási tőkeértékek Tolna, Baranya, Zala és Vas vármegyében a 18-19. század fordulóján, Történelmi Szemle, LXIV. évf., 2022/4, 689–708.

Mérei Gyula: Magyarország gazdasága, in: Mérei Gyula-Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790-1848. I., Budapest, Akadémia, 1983.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948.

Miszjuk Mihajlo – Kutassy Ilona: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Beregszászi Osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1918/1919-ig és 1938-1944/1945-ig, Budapest, 2014.

Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, VIII. kötet, Pest, 1861.

Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pótlék kötet, Pest, 1868.

Pétervári Máté: Az első magyar csődtörvény országgyűlési vitája és a szabályozást meghatározó alapelvek, Glosse Iuridica, 8. évf., 2021/4, 245–269.

Somorjai Szabolcs: Hiteltörténet a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek alapján a 18. századmásodik és a 19. század első felében. A megyei hitelezés Csongrád, Fejér és Pest-Pilis-Solt vármegye példáján keresztül, Budapest, 2014.

Szögi László: Somogy vármegye peregrinusai, 1265-1918, in: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére, Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14., Budapest, 2015, 21–31.

Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéshez Somogyban 1756-1812, Budapest, 1979.

Hivatkozások

Ez a tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-II-KRE-10 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. ↑
Eötvös Ignác csődületet kérő folyamodó levelének másolata. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1842/162. ↑
Az Eötvös-csőd kapcsán eddig egyetlen tanulmány született. Gángó Gábor a csődpert 1841-1847 között vizsgálta, de 1847 korántsem jelentette az eljárás végét, már csak azért sem, mert a végrehajtás 1847-ben nem indult meg. A tanulmány azzal az alapvető céllal született, hogy Eötvös József élettörténetéhez szolgáljon adalékokkal, de a csőd hátterét és az eljárás egyes fázisait is bemutatja. Ld.: Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841-1847), Századok, 146. évf., 2012/3, 1401–1419. ↑
Pl.: HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/3631. ↑
A csődületről szóló 1840. évi XXII. törvénycikk (a továbbiakban 1840:XXII. tc.) 81–93. §. ↑
A csődtörvény kodifikációjáról ld.: Pétervári Máté: Az első magyar csődtörvény országgyűlési vitája és a szabályozást meghatározó alapelvek, Glosse Iuridica, 8. évf., 2021/4, 245–269. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1844/1294-1575. ↑
Az ercsi uradalom több szempontból is az Eötvös-érdekeltségek legfontosabb része volt függetlenül attól, hogy Eötvös Ignác csak bérelte azt a tényleges földbirtokostól, Szapáry Vincétől. Egyrészt területi kiterjedése meghaladta a többi ingatlant, földrajzi fekvése kedvezőbb szállítási és értékesítési potenciállal bírt, a korábbi haszonbérlő pedig költséghatékony beruházásokkal racionalizált birtokot hagyott hátra. Az ercsi uradalomról ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet,Budapest, 1948, 50-54. ↑
Budapesti Közlöny, 1. évf., 1867/221, 2612. ↑
Pesti Napló, 50. évf., 1899/76, 9. ↑
A vásárosnaményi Eötvös család iratanyagát a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltár őrzi, azonban a tekintélyes mennyiségű irat nem a bárói ághoz kapcsolódik. ↑
A témához elsősorban ld.: Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéshez Somogyban 1756-1812, Budapest, 1979. ↑
Kurucz György is arra hívja fel a figyelmet, hogy nemesi, főnemesi családok anyagi helyzetéről, esetleges eladósodásáról reális képet a betáblázási jegyzőkönyvek alapján nem lehet nyerni, ehhez szükségszerű az uradalmi pénztárak hitelforgalommal kapcsolatos nyilvántartásait is megvizsgálni. Kurucz György: Főnemesi hitelforgalom és betáblázási tőkeértékek Tolna, Baranya, Zala és Vas vármegyében a 18-19. század fordulóján, Történelmi Szemle, LXIV. évf., 2022/4, 689–708. ↑
Somorjai Szabolcs: Hiteltörténet a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek alapján a 18. század második és a 19. század első felében. A megyei hitelezés Csongrád, Fejér és Pest-Pilis-Solt vármegye példáján keresztül, Budapest, 2014, 220. ↑
Az 1840. évi betáblázásról szóló törvény értelmében adósságot betáblázni már csak ingatlan javakra lehetett. ↑
HU-MNL-TVmL-IV.1.b. 1842/3421. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1842/4926. ↑
A 19. századi tűzvész után az első világháború viszontagságai miatt sérült a levéltár. A vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek tárgymutatói töredékesen maradtak fenn 1514-1912 között, amelyből lefeljebb a tartozás tényére, de nem a tartozás konkrétumaira derülne fény. Az iratanyagot a kárpátaljai Beregszászon őrzik, a fennálló háborús helyzet miatt a kutatást egyelőre nem tudjuk elvégezni. Miszjuk Mihajlo – Kutassy Ilona: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Beregszászi Osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1918/1919-ig és 1938-1944/1945-ig, Budapest, 2014, 8., 19. ↑
Például Zemplén vármegyében betáblázott 32 rendbeli követelésből csupán 14 egyedi eset, a többi a borsodi adminisztrációban is szerepel. Papmezei Bázel József földbirtokos jelentősnek tekinthető, az eredeti 57 000 pengőforintra rúgó követeléséből fennmaradt 22 000 pengőforintos tartozását Fejér (HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3453.), Borsod (HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/3446.), Zemplén (HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet, 1841/597.) és Szabolcs (HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. 1841/1504.) vármegyében is betábláztatta. A jegyzőkönyvek összevetése éppen ezért nem maradhat el, különösen, hogy a neveket többféleképpen írták le, ráadásul éppen Bázel József esetén Fejérben még 57 000 pengőforintot tábláztatott be, de a további vármegyékben már szerepel az a kitétel, hogy ebből 35 000 pengőforintot már visszafizettek. ↑
A követelések száma nem egyenlő a hitelezők számával, hiszen egy hitelező számos tartozást betábláztathatott. Például Tótis Izsák – vélhetőleg kereskedő – örökösei hat rendbeli követelést nyújtottak be Borsodban. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2886. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1842/1906. ↑
Pl. báró Splény család felé két rendbeli tartozásuk volt 1818-ban, de azt 1825-ben extabulálták. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.h. 2. kötet, p. 1637. ↑
Szatmár vármegyében például 1834-ben 31, 1835-ben 44 adósságot tábláztattak be, de 1840-ben már 154, 1841-ben pedig 125 esetet rögzítettek. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. ↑
Hangyás Dávid hivatalnok és földesúr halála előtt nem tábláztak be ellene adósságot, de halála után egy év leforgása alatt 30 követelést intabuláltak. Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei a rendi Magyarországon 1790-1848, Pécs, 1927, 26. ↑
Gángó: A báró Eötvös, 1407. ↑
Pulszky Ferenc: Életem és korom I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958, 183. ↑
Grünwald: Széchenyi magánhitelügyi, 130. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.a. 1844/1431. ↑
Jelenkor, 10. évf., 1841/57, 233–234. ↑
Mérei Gyula: Magyarország gazdasága, in: Mérei Gyula-Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790-1848. I., Budapest, Akadémia, 1983, 319. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2849-2851, 2852-2855, 2864-2865, 2883, 2885, 2885½, 2903, 2904, 2941-2945, 2970-2972, 2985-2987, 3051, 3249-3252, 3339-3352, 3446, 3907-3909.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/1887-1895, 2857, 2858, 2872-2885, 2910, 3372, 3452, 3459-3466, 3644-3649, 3651-3654, 4350-4353, 4385, 4389-4391, 4780.; HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. 1841/43-44, 86-87.; HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet 1841/603, 605, 620-626, 628-629, 643, 824-825. A Szabolcs vármegyében betáblázott 33 adósságtételből 23 darabot már Borsodban regisztráltak korábban, így 10 tétel maradt, de ezt a diagramon nem tudjuk ábrázolni, mert a kölcsönzés dátumát nem írták fel. A kölcsönzés időpontjának hiánya egyúttal az adós kilétét sem pontosítja. Szabolcsban konzekvensen „Ötves Ignác” szerepel, nem derül ki, mikor beszélhetünk az apa és mikor a vagyonbukott fiú adósságáról, ezeket a tételeket ifj. Eötvös Ignáchoz számítottuk. A csődper tekintetében nincs jelentősége, hiszen minden tétel őt terhelte. ↑
Kövér György számításait vettem alapul. Kövér György: Hitelkonverziók, Aetas, 25. évf., 2010/2, 47. ↑
HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. 1841/1257, 1407, 1476, 1478, 1482-1483, 1505, 1507-1509. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2852, 2856, 2884, 2885-2886, 2903, 3050, 3248, 3344, 3465, 3909.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3454-3458.; HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet 1841/824. ↑
Id. Eötvös Ignác esetén az első kölcsönügyletet 1797-re tudjuk datálni. 1797 és 1840 között nincs ellen betáblázás és nincs nyoma adóssági pernek. Ez egyértelműen arra utal, hogy a kamatok fizetése rendben megtörtént, a főispán bizalmat, hitelt élvezett. Ebben az esetben pedig eladósodásról nem lehet beszélni. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/3431. ↑
Többek között Tóth Tibor mutatott rá, hogy a 19. század elején – a napóleoni háborúk alatt – a vizsgált adósságok mögött birtokvásárlás és zálogkiváltás, illetőleg a gazdaság korszerűsítése dominált, de természetesen presztízsberuházásokra is költöttek. Tóth: A kölcsönforgalom kérdéséhez, 39–44. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/2879. ↑
Fejérben a közgyűlési jegyzőkönyvben például Tscheda János szerepel, míg egy hitelezői folyamodásban már Csida János. ↑
Például Juhász János esetében. Juhász Jánosból feltehetőleg elég sok élt Fejérben, országos szintről nem is beszélve, ugyanakkor egyik folyamodó levelében székesfehérvári deszkakereskedőként utal magára. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1843/4595. ↑
HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2884. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3652-3654. ↑
Az anyakönyvi kivonatok abban eligazíthatnak bennünket, hogy az adott személy milyen státusszal, foglalkozással rendelkezett, azonban pusztán név alapján lehetetlen feladat az azonosítás. Lakhely leszűkíti ugyan a kört, de így is tetemes időt ölel fel a keresés. ↑
Az uradalmi pénztár takarékpénztári funkciójáról legújabban ld.: Kurucz: Főnemesi hitelforgalom, 689–708. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/1888-1895. ↑
Pesti Hirlap, 1842/123, 1. ↑
Handels-und Gewerbs-Kalender 1848, Pest,1848, 86. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3372. ↑
Budapesti Tudósító 1848, Buda, 1848, 158. ↑
Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok, Budapest, 1937, 49–51.; Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Magvető, Budapest, 1989, 80.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3462. ↑
Magyar Kereskedelmi Almanach 1845 évre, Pest, 1845, 33. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3649. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/4217. A csődper nyitását követően a kancellária útján, a bécsi váltótörvényszék határozata alapján egy bizonyos Bondi Henrik Leopold bécsi kereskedő 3300 pengőforintnyi, Eötvös Ignác elleni követéséről is jelentést kapott a megye. Az adósságlevél keltét nem ismerjük. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1842/3. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1843/4595. ↑
Berkovits 1981: 33. ↑
HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3644-3648., HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/4352-4353. ↑
OSZK PANDea. Say József gyászjelentése, 1858. márc. 23. (Letöltés: 2024. április 07.) ↑
Kálóz, halotti anyakönyvi kivonat, Kustor István 1858. jún. 4. (Letöltés: 2024. április 07.) ↑
Alsógalla, házassági anyakönyvi kivonat, Mathias Jurkovitsch, 1828. máj. 22. (Letöltés: 2024. április 07.) ↑
Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 160. ↑
Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, VIII. kötet, Pest, 1861, 166. ↑
HU-MNL-OL-X (4) 2593. 1. köt. 323. ↑
HU-MNL-OL-X (4) 2505. 1. köt. 104. ↑
Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pótlék kötet, Pest, 1868, 151. ↑
OSZK PANDea. Pészaki Bajzáth Józsefné szül. Tallián Zsófia gyászjelentése (1874. dec. 31.) (Letöltés: 2024. április 07.) ↑
Szögi László: Somogy vármegye peregrinusai, 1265-1918, in: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére, Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14., Budapest, 2015, 25. Ez a kapcsolat a tekintetben is fontos, hogy mind a lengyeltóti, mind az ercsi uradalom mintagazdaság volt. ↑
Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 4., Pest, 1839, 129.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3453. ↑
Különösen igaz a katolikus egyház különböző pénztárainak hitelezése id. Eötvös Ignác esetén. Grünwald Béla fejti ki a hitelforrások átalakulását a reformkorban, s az egyház hitelező szerepét a korai időszakra teszi, de azzal már nem értünk egyet, hogy ez a típusú hitelforrás kimerült a reformkor utolsó évtizedére. Szatmár vármegyében betáblázott tételek mindegyike a nagyváradi katolikus egyházhoz kapcsolódik az 1830-as évekből. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. 1841/43–44., 86–87. ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Pétsy Zsolt Balázs: Jelentés a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról (1986)

Jelen forrásközlés célja a címben szereplő levéltári dokumentum forrásalapon történő szöveges ismertetése, valamint a forrás történelmi jelentőségének bemutatása tudományos kutatási szempontból.

Az itt bemutatott, egy egységet képező négy eredeti dokumentum az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya (továbbiakban: Agit. Prop.) 1986-os iratai között található meg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában (MNL OL)^{^[1]}. A forrás a következő dokumentumokból áll: egy eredetileg 14 számozott példányban, magyar nyelven készült, 11 oldalból álló emlékeztető egy példánya, egy 5 számozott példányban készült egyoldalas összefoglaló jelentés egy példánya, valamint két rövid kísérőlevél, melyeket Miklós Imre^{^[2]}, az Állami Egyházügyi Hivatal^{^[3]} (továbbiakban: ÁEH) elnöke küldött Simó Endrének,^{^[4]} az Agit. Prop. Osztály munkatársának, illetve Lakatos Ernőnek,^{^[5]} az Agit. Prop. Osztály vezetőjének, csatolva az említett emlékeztetőt és a jelentést.

A szocialista országok különböző állami koordináló (hol gyámkodó) szervezeteket hoztak létre az egyházak felügyeletére. Magyarországon ezt a funkciót az Állami Egyházügyi Hivatal töltötte be. A magyar, a csehszlovák, a lengyel, az NDK, a szovjet, a vietnami és a kubai egyházügyi hivatal képviselői 1986 januárjában Budapesten folytattak tanácskozást. Ezt a konzultatív találkozót a bemutatott jelentés szerint az egyházügyi hivatalok vezetőinek egy korábbi, 1984. évi prágai megbeszélésén a magyar ÁEH kezdeményezte a Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos politikájának elemzése és a gyakorlati lépésekre vonatkozó javaslatok kidolgozása céljából.

Az említett országokból érkezett delegációk ezen az egyeztetésen emlékeztetőt fogadtak el a szocialista egyházügyi hivatalok vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására, mely tartalmazta valamennyi fél javaslatait. Az emlékeztető alapján az ÁEH 1986. február 5-i dátummal egy összefoglaló jelentést készített, és a két dokumentumot együtt megküldte közvetlenül az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya részére. A jelentést az Agit. Prop. Osztály láttamozta.

Az 1986-os évből vagy az 1980-as évekből a témához kapcsolódó további dokumentumot az iratanyagok között – az ÁEH vagy az MSZMP levéltári iratai között – a kutatások során nem találtam. További kutatást végzek ugyanakkor a tárgykörhöz kapcsolódó források fellelhetőségére vonatkozóan. Amennyiben további, például más irathoz kapcsolva fellelhetők kiegészítő információk, úgy azok további forrásközlést alapoznak meg.

Fontos a fentiekkel kapcsolatban megemlíteni azt a hazai körülményt is, hogy 1964-ben Magyarország és a Szentszék megállapodást írt alá, melynek lényege, hogy annak alapján a Vatikán beleegyezett, hogy csak olyan katolikus püspököket nevez ki Magyarországra, akiket a magyar állam nem kifogásol.^{^[6]} Az ÁEH 1963 és 1988 között rendszeresen folytatott a Vatikánnal tárgyalásokat Budapesten, illetve Rómában. A megbeszéléseken szóba kerültek egyházi vezetői (püspöki és érseki) kinevezések is. Az 1986-os és 1987-es tárgyalásokról készült beszámolók, jelentések szintén az MNL OL Agit. Prop. Osztálytól származó dokumentumaiban találhatóak meg.

A forrásközlésben szereplő iratok jelentősége, hogy azokon keresztül bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen formában folytak az egyeztetések szocialista egyházügyi szervezetek között, valamint, hogy az ÁEH vezetője hogyan adott tájékoztatást az Agit. Prop. Osztálynak a konkrét ügyekben. Ki kell emelni továbbá a megbeszélés azon következtetését, mely szerint a vatikáni politika eddiginél elmélyültebb, differenciáltabb elemzésére van szükség, valamint a gyakorlati-politikai tennivalók sokoldalú egyeztetésére.

A szocialista pártállami vezetés úgy tekintette, hogy a hivatalos katolikus egyházi hierarchia mellett létezik és működik egy párhuzamos, illegális hierarchia is, amelyet a Vatikán irányít.^{^[7]} Ez az elgondolás mindvégig meghatározta a gyakorlatban a szocialista állam egyházakhoz való viszonyát.^{^[8]}

Bár a pártállam a vallás kérdését hivatalosan magánügynek tekintette, és ez így jelent meg az állami propagandában is, ugyanakkor az egyházak és a vallásosság elleni küzdelem folyamatosan jelen volt a hatalomgyakorlásában. Az állampárti vezetés teret akart adni az ateizmusnak és a materializmusnak.^{^[9]} Ennek egyik eszköze a párt és állami propaganda, másik az ÁEH gyakorlatban kifejtett tevékenysége, illetve az állambiztonsági szervek ügynöki tevékenysége^{^[10]} volt. Jelen forrásközlés célja, hogy bemutassa, hogyan jelentett az ÁEH a pártállami propaganda állami irányítói felé, annak érdekében, hogy teljesítse ideológiai küldését.

A találkozón az egyházügyi hivatalok konkrét javaslatokat is megfogalmaztak az együttműködés továbbfejlesztésének fő irányaival és a gyakorlati teendőkkel kapcsolatban. Az emlékeztető – ahogyan azt a jelentés, a kísérőlevél is tartalmazza – valamennyi fél javaslatát magában foglalja. A részt vevő országok sorát – talán nem meglepő módon – a Szovjetunió álláspontjának és az általa megfogalmazott irányvonalnak ismertetése nyitja meg a forrás szövegében.

A szovjet fél által előadott központi irányvonalban meghatározott szempontok, elvárásként, elérendő célkitűzésként is értelmezhetőek, ezek valamennyi további hozzászólásban megismétlődnek, visszaköszönnek. Elvi kijelentésként olvashatjuk, hogy az 1978-ban a pápai trónra lépett II. János Pál által követett politika annak lényegét tekintve maga is reakciós, és az imperializmus érdekeit szolgálja.

Elsődleges – a szocialista pártállamok által régóta megfogalmazott – cél, hogy le kell leplezni a Vatikán politikájának reakciós lényegét, valamint segíteni kell a katolikusok tömegeinek bevonását az évtizedes távlatokra visszatekintő ún. békeharcba. Továbbá a katolikus egyházban belső ellenzéket kell kialakítani, amelyen keresztül ellenhatást kell gyakorolni a reakciós – azaz a „haladó” erők visszaszorítására és az elavult rendszer és intézmények visszaállítására törekvő^{^[11]} – elemekre, magára a pápára és végső soron a vatikáni egyházpolitikára is. Az egyházi szereplők megosztása – emellett az egyházi személyek felosztása reakciós és haladó személyekre, csoportokra – magának a békemozgalmaknak^{^[12]} is mögöttes ideológiája, annak konkrét mozgatóeleme. Mindezek mellett pedig a különböző nemzetközi egyházi szervezetekben minden lehetőséget meg kell ragadni, és fel kell használni a vatikáni politika bírálatára.

Határozott fellépés szükséges a harmadik világban is, ellensúlyozni szükséges a Vatikán reakciósnak minősített politikáját a felszabadítási teológia^{^[13]} képviselőivel való tevékenység aktivizálásával. Ez utóbbi a kereszténység társadalomformáló szerepét kívánja az elnyomás alatt élő társadalmi elemek minél szélesebb körben történő felszabadítására felhasználni.

A fentiek elérésére módszertani célokat és elvárásokat fogalmaztak meg, melyek elsősorban az egyházpolitikai információk rendszeres cseréjét, további delegációcseréket, a tapasztalatok átadását, a békepárti, haladó egyházi erőkkel való kapcsolatok erősítését jelentették.

A békeharc központi eleme az atomfegyverek leszerelése köré csoportosul a szocialista egyházi hivatalok álláspontjában. Az emlékeztető utal maga is a genfi találkozóra, Gorbacsov és Reagan személyesen az előző évben, 1985-ben találkozott először.^{^[14]} A leszerelési tárgyalások az 1980-as évek közepén a világpolitikában napi szinten jelenlévő téma és kérdés volt, gyakorlati előrelépések megvalósulása kísérte azokat az évtized során.

A többi szocialista ország esetében érdemes egy-egy történelmi aspektust kiemelni. Lengyelország álláspontja – a fentiekkel összhangban – az, hogy fel kell lépni a Vatikán szocialista országok belügyeibe való beavatkozása ellen. A lengyel pártállami vezetés az egyházi reakciós elemek beavatkozását látta a lengyelországi belpolitikai események akkori alakulása mögött.^{^[15]}

Magyarország a megkötött vatikáni megállapodással, illetve a rendszeres tárgyalások okán szerzett tapasztalatokat a Vatikánnal fennálló kétoldalú kapcsolatok terén. A magyar álláspont szerint a Vatikánnal folyó kétoldalú tárgyalások során (a szocialista egyházügyi hivatal és a Vatikán viszonylatában) határozott fellépés szükséges az egyházi állam olyan állásfoglalásaival szemben, amelyek a szocialista, általában pedig a haladó rendszerek ellen irányulnak.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság rövid, lényegre törő véleménye az volt, hogy javaslataik azonosak a már mások által előterjesztett javaslatokkal, egyúttal kifejezték az egyetértésüket, a közös munka jövőbeni folytatásának hangsúlyozása mellett.

Az irat titkos minősítését már feloldották.^{^[16]} Tekintettel arra, hogy a forrás szöveg (és nem képek) formájában jelenik meg, így annak közléshez az MNL OL engedélye nem szükséges.

Tudományos szempontból az irat tartalmának jelentősége az alábbiakban foglalható össze:

1. 1. maga az Agit. Prop. Osztály részére történő jelentéstétel ténye,
  2. a jelentés alapját képező emlékeztető ideológiai és gyakorlati tartalma,
  3. a szocialista egyházügyi szervezetek, hivatalok találkozójának, szervezett tanácskozása,
  4. ezen hivatalok közötti szoros együttműködés és koordináció, és annak fentiekben ismertetett fókuszpontjai.

Fentieket alapul véve például további vizsgálat tárgya lehet, hogy az egyes országok milyen egyedi jellemzőkkel bírnak, mikben tértek el egymástól, mikben mutattak hasonlóságot, illetve az egyedi jellemzők milyen eltérő szervezeti megoldásokat alapoztak meg az egyes volt szocialista országokban.

Összefoglalva, további kutatások alapját képezhetik az alább közölt dokumentumok, a posztszovjet országok, valamint a kelet-közép-európai volt szocialista országok közötti kapcsolatok vonatkozásában, és kifejezetten az egyházakkal szembeni fellépés módszertanának alaposabb és közelebbi vizsgálatára. Érdemes továbbá kiterjeszteni a kutatást – a szélesebb körű, kettőnél több ország részvételével zajló megbeszélések mellett – a kétoldalú találkozókra vonatkozóan is.

1. Az Állami Egyházügyi Hivatal jelentése a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról

Ag/183

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

Szigorúan titkos!

0025/1-4/1986.

Készült: 5 példányban (1 lap)

2. sz. példány

Melléklet: 1 db (11 lap)

Jelentés

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról

A csehszlovák, a kubai, a lengyel, az NDK-beli, a szovjet, a vietnami és a magyar egyházügyi hivatal képviselői^{^[17]} 1986. január 28–29-én Budapesten tanácskoztak. A konzultatív találkozót az egyházügyi hivatalok vezetőinek 1984. évi prágai megbeszélésén^{^[18]} hivatalunk kezdeményezte a Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos politikájának elemzése és a gyakorlati lépésekre vonatkozó javaslatok kidolgozása céljából.

A tanácskozáson résztvevők nagy hangsúllyal fogalmazták meg, hogy az eddiginél rendszeresebb együttműködésre, a vatikáni politika elmélyültebb, differenciáltabb elemzésére és gyakorlati-politikai tennivalóink sokoldalú egyeztetésére van szükség. Javaslatokat tettek együttműködésünk továbbfejlesztésének fő irányaira és a gyakorlati teendőkre.

A delegációk a szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására valamennyi érintett fél javaslatait tartalmazó mellékelt emlékeztetőt fogadták el.

Budapest, 1986. február 5.

Miklós Imre

2. Kísérőlevél az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának az Állami Egyházügyi Hivatal által küldött Emlékeztetőhöz^{^[19]}

Ag/182

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

ELNÖK

Szigorúan titkos!

0025/1-3/1986.

1 db melléklet

Simó Endre elvtársnak,

MSZMP KB Agit. Prop. Osztály

Budapest

Kedves Simó Elvtárs!

Mellékelten küldöm a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek budapesti tanácskozásáról készült Emlékeztetőt.

Budapest, 1986. február 5.

Elvtársi üdvözlettel:

Miklós Imre

3. Az Állami Egyházügyi Hivatal által készített emlékeztető a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek találkozójáról (címlap és tartalmi oldalak)

Ag/182

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

Szigorúan titkos! 0025/1-3/1986.

Készült: 14 példányban (11 lap)

10. sz. példány

Emlékeztető

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek találkozójáról

Budapest, 1986. jan. 28–29.

Emlékeztető

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív találkozójáról

A tanácskozásra Budapesten, 1986. január 28–29-én, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, a Kubai Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió, a Vietnami Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság egyházügyi hivatalai képviselőinek^{^[20]} részvételével került sor.

A megbeszélések során az említett szocialista országok képviselői áttekintették a Vatikán politikájának fő vonásait. A közös helyzetértékelés alapján a konzultatív találkozón az egyes küldöttségek a szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására az alábbi ajánlásokat tették:

SZOVJETUNIÓ

1. Elméleti igényességgel, kellő differenciáltsággal leplezzük le a Vatikán politikájának reakciós lényegét, a marxizmussal és a létező szocializmussal szembeni ellenségességét. Állandóan hangsúlyozzuk, különösen a harmadik világ országainak szánt kiadványokban, hogy a jelenlegi pápa, II. János Pál^{^[21]} által az összes probléma „keresztényi” megoldására alkalmasnak tartott út lényegét tekintve reakciós és objektíve az imperializmus érdekeit szolgálja.

2. Közös erőfeszítéssel, minden lehetséges módon segítsük a katolikusok széles tömegeinek bevonását a békeharcba. Ebben feltehetően nagy lehetőségek és perspektívák nyílnak meg azzal összefüggésben, hogy a testvéri államok helyeslik és támogatják a szovjet állam békeszerető kezdeményezéseit, a genfi csúcsértekezlet^{^[22]} eredményeit, különösen azokat a leszerelési javaslatokat, amelyeket M. Sz. Gorbacsov^{^[23]} elvtársnak, az SzKP^{^[24]} KB^{^[25]} főtitkárának ismeretes nyilatkozata tartalmaz.

3. Miután számos katolikus püspök és pap elégedetlen a Vatikán jelenlegi vezetőjének bel- és külpolitikájával, használjuk ki ezt a körülményt egy aktív, belső ellenzék kialakítására, hogy ellenhatást gyakoroljunk a pápa olyan intézkedéseivel szemben, amelyek ellentétesek elődeinek – XIII. János és VI. Pál – politikájával:

4. Szélesebben használjuk ki lehetőségeinket a nemzetközi egyházi szervezetekben (EVT,^{^[26]} KBK,^{^[27]} BK,^{^[28]} EEK,^{^[29]} stb.) arra, hogy bíráljuk a Vatikán politikájának negatív vonásait – különösen a nemzeti felszabadítási mozgalmakkal, valamint a szociális problémákkal kapcsolatban.

Aktivizálnunk kell tevékenységünket a felszabadítási teológia képviselőivel, hogy ellensúlyozzuk a Vatikán reakciós politikáját Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaiban.

5. A Vatikán képviselőivel folytatandó kétoldalú tárgyalásokon határozottan lépjünk fel azok ellen az akciók ellen, amelyek objektíve a szocialista országok és a haladó mozgalmak, szervezetek ellen irányulnak. Tegyük rendszeressé – diplomáciai és egyéb csatornákon keresztül – az egyházpolitikai információk cseréjét.

6. Szélesíteni kell a kapcsolatokat a katolikus egyház reálpolitikai, a béke ügye mellett fellépni kész erőivel, egyes személyek és küldöttségek meghívása útján. Ezen személyek és delegációk látogatásának befejeztével kívánatosnak tartjuk tájékoztató jelleggel – az információk cseréjét.

7. A szocialista országok egyházai közötti kapcsolatok további fejlesztése érdekében készek vagyunk megvitatni azt a javaslatot, mely szerint további egyházi delegáció-cseréket bonyolítsunk le.

8. Szükségesnek tartjuk a differenciált, gyors válaszadást az olyan vatikáni propaganda kampányok ellen, amelyek a katolikus papok haladó szervezeteinek, valamint egyes szocialista országok egyházainak diszkreditálására irányulnak.

Ennek érdekében célszerűnek látjuk a rendszeres tapasztalatcserét a propaganda anyagok, folyóiratok, napilapok cikkeinek, könyveknek, rádió- és TV-nyilatkozatoknak, filmeknek, videokazettáknak kölcsönös megismertetését. Megítélésünk szerint szükséges lenne közös álláspontunk kialakítása a lelkiismereti szabadság kérdésében.

9. Aktívan fel kell használnunk a Vatikán ellen a protestáns egyházak és más felekezetek pozícióit.

KUBAI KÖZTÁRSASÁG

1. Differenciált politikával hozzá kell járulni az egyházon belüli ellentétek elmélyítéséhez, magunk köré kell tömöríteni és támogatnunk kell a legjobb álláspontok képviselőit a konzervatív és imperialistabarát elemekkel szemben.

2. Hatást kell gyakorolni annak érdekében, hogy az intézményes egyház pozitív és határozott álláspontot foglaljon el a jelenlegi nemzetközi helyzet alapvető problémáival kapcsolatban. (A béke, a leszerelés, az apartheid, az új gazdasági világrend problémái.)

3. Támogatni kell az egyházon belüli haladó áramlatokat – mint például a felszabadítás teológiáját – a keresztények részvételét a forradalmi és népi folyamatokban. Hasznos lenne, ha a felszabadítási teológia képviselői ellátogatnának a szocialista országokba, hogy közvetlenül megismerjék országaink életét. Támogatnunk kell őket nézeteik terjesztésében és a szocialista országokból egyházi képviselők latin-amerikai látogatása lenne kívánatos a fenti célok érdekében.

4. Konkrét intézkedéseket kell kidolgozni annak érdekében, hogy gyengítsük az egyház legreakciósabb képviselőinek befolyását, az általuk irányított szervezetek (CELAM^{^[30]}, Opus Dei^{^[31]}, Áldozás és Szabadság Neokatekumen mozgalom^{^[32]}, Vallás és Demokrácia Intézet^{^[33]}) tevékenységét.

5. Bővíteni kell a kapcsolatokat és befolyásunkat az Egyházak Világtanácsában, valamint más nemzetközi, illetve regionális keresztény intézményekben, amelyek a nemzetközi politikai és vallási életben pozitív álláspontot képviselnek, megakadályozva ezzel a Vatikánnak azt a szándékát, hogy hatást gyakoroljon ezekre az intézményekre.

6. Szükségesnek tartjuk a rendszeres információ- és dokumentumcserét, ami lehetővé teszi az egyház politikájának és belső helyzetének teljesebb áttekintését.

7. Hatékonyabb együttműködésre van szükség a konkrét, közös akciók kidolgozásában azokkal az országokkal, amelyekre a Vatikán politikája irányul.

MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG

1. A Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos aktív, differenciált politikai vonalvezetésére rugalmas, kezdeményező, összehangolt és offenzív politikai, diplomáciai ellenlépésekkel kell válaszolnunk, amelyekben a közvetlen és közvetett akciók egyaránt megfelelő súllyal és arányban kapnak helyet.

2. A Vatikán politikai törekvéseinek és belső ellentéteinek feltárása érdekében gondos elemzőmunka, az érintett szocialista országok operatívabb koordinációja – rendszeres időközönként konzultatív találkozók összehívása – szükséges.

A szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek tanácskozásain – a közös helyzetértékelés tapasztalatai alapján – folyamatosan egyeztessük vatikáni politikánk fő irányait.

3. A Vatikánnal folyó kétoldalú tárgyalások során kezdeményezően és határozottan lépjünk fel olyan vatikáni állásfoglalásokkal szemben (a Hittani Kongregáció instrukciója a felszabadítás teológiájával kapcsolatban, a papok politikai, közéleti tevékenységtől való eltiltása, stb.) amelyek alapvetően a szocialista országok és más haladó rendszerek ellen irányulnak.

4. Az egyes nemzeti katolikus egyházakban meglévő politikai szövetségeseink bevonásával törekedjünk sokirányú, pozitív hatást gyakorolni az egyházi világközpontban működő progresszív, a reálpolitika mellett elkötelezett erőkre, amelyek készek a dialógus folytatására és a szocialista országokkal fennálló kapcsolatok rendszerében az értékek megőrzésére és továbbvitelére.

5. További erőfeszítést igényel a szocialista országokban működő katolikus egyházak közötti kapcsolatok fejlesztése, a pozitív kölcsönhatások megerősítése, egymás és a belső viszonyok jobb megismerését előmozdító találkozások kezdeményezése. A szocializmus vonzerejét elsősorban a szocialista állam és az egyházak politikai érdekeinknek megfelelő együttműködésének, a hívő emberek társadalmi megbecsülésének sokoldalú fejlesztésével az egyházpolitikai viszonyok területén is fokozni kell.

6. Szükségesnek látjuk a politikailag haladó, nyugat-európai és harmadik világbeli egyházi irányzatok képviselőivel a kapcsolatok felvételét és kiszélesítését, valamint – egyeztetett terv alapján – közös akciók szervezését.

A harmadik világban tevékenykedő progresszív egyházi irányzatok közvetett támogatásának egyik gyakorlati módszere lehet a felszabadítási teológia kiemelkedő személyiségei (E. Cardenal^{^[34]}, F. Cardenal^{^[35]}, L. Boff^{^[36]}, G. Gutiérrez^{^[37]} és mások) – a Vatikán újkonzervatív erőivel^{^[38]} polemizáló – műveinek a szocialista országok könyvkiadói részéről történő megjelentetése.

7. A szocialista országok katolikus egyházainak vezetői az eddigieknél aktívabban vegyenek részt a különböző nemzetközi konferenciákon és egyházi fórumokon; hallassák szavukat olyan jelentős, mindenkit érintő kérdésekben, mint a világbéke megőrzése, a leszerelés és a háborús konfliktusok elhárítása.

Mind tartalmi, mind szervezeti vonatkozásban szükségesnek látjuk az Európai Katolikusok Berlini Konferenciája^{^[39]} tevékenységének a megváltozott egyházpolitikai helyzetnek megfelelő megújítását.

8. Fejlesztenünk, szélesítenünk kell a szocialista országok együttműködését a marxista valláselméleti tevékenység, valamint az egyházpolitikai propagandamunka területén. A propagandamunkában a marxista–keresztény dialógusra, politikai együttműködésre való készségünk és nyitottságunk hangsúlyozása mellett határozottan és következetesen, ugyanakkor differenciáltan, elméleti igényességgel szükséges bírálnunk a Vatikán politikai vonalvezetésének szocialista-ellenes, retrográd vonásait.

Ennek megfelelően összehangolt, gyors reagálásra, differenciált fellépésre van szükség az egyes szocialista országok egyházpolitikai helyzetét, egyházait érintő, a valóságot nélkülöző, manipulált politikai propaganda kampányokkal szemben. Fejlesztenünk kell a nyugati világ felé irányuló propagandamunkánkat, egyházpolitikai viszonyaink hiteles bemutatása érdekében.

NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

1. A vatikáni politika differenciált, sokoldalú elemzése érdekében a szocialista országok között az eddigieknél hatékonyabb munkamegosztást kell kialakítani.

Pl: szükséges lenne, ha a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottsága Vallásügyi Osztálya megvizsgálná a vatikáni politika és a felszabadítási teológia viszonyát, valamint az egyházak helyzetét az Amerikai Egyesült Államokban.

Az NDK Egyházügyi Államtitkársága tanulmányozza a Német Szövetségi Köztársaság katolikus püspöki karának befolyását a vatikáni politika alakulására.

2. Konkrét tématervben szükséges megvizsgálnunk a Vatikán állásfoglalását az alábbi kérdésekben: a béke, a társadalmi haladás, az emberi jogok kérdése, Európa jövőjének ügye, az ENSZ és a Vatikán viszonya, az antikommunista egyházi intézmények tevékenysége.

LENGYEL NÉPKÖZTÁRSASÁG

1. A Vatikán és a szocialista országok közötti együttműködés – módszereit és intenzitását tekintve – az adott ország és a Vatikán kapcsolatától függően különbözik egymástól, ezért céljaink elérése érdekében szükségesnek tartjuk egyházpolitikai tevékenységünk egyeztetését.

2. Ennek megfelelően támogatnunk kell a Vatikánban azokat az erőket, amelyek a kelet–nyugati kapcsolatok fejlődését elősegítik, különös tekintettel a világbéke megvédését szolgáló kezdeményezésekre, valamint a leszerelést és az enyhülést támogató erőkre.

Fel kell lépnünk a Vatikán azon irányzatai ellen, amelyek a konzervatív, integrista vonalat erősítik, különös tekintettel a felszabaditás teológiáját ellenzőkre, valamint azokra, akik hátráltatják a katolikusok és marxisták együttműködését a világbéke megvédése és a társadalmi igazságosság előmozdítása érdekében.

Fel kell lépnünk a Vatikánnak a marxizmus–leninizmus és a szocialista országok elleni támadásaival, országaink belügyeibe való beavatkozási kísérleteivel szemben. Nem szabad megengednünk, hogy a Vatikán szembeállítsa egymással az egyes szocialista országokat.

3. Fel kell ismernünk és ki kell használnunk a Vatikán általános érdekei és a katolikus egyház partikuláris érdekeltségei ellentétét az egyes szocialista országokban.

4. A szocialista közösség országaiban fejlesztenünk kell a haladó katolikusok és a felszabadítási teológia képviselői közötti kapcsolatokat. Ennek érdekében szükségesnek tartjuk delegációk cseréjét, valamint a progresszív, a kommunistákkal együttműködésre kész egyházi erők álláspontjának megismertetését. Ezzel összefüggésben kezdeményezzük a felszabadítási teológia képviselői műveinek kiadását.

5. Mélyrehatóan elemezzük a Vatikán politikájának alakulását, folytassunk rendszeres tapasztalatcserét egyházpolitikánk fő irányainak összehangolása érdekében.

6. A katolikus egyház politikájának sokoldalú, komplex vizsgálata céljából szélesebb körben szükséges bevonni a tudományos ateizmus és a valláselmélet kérdéseivel foglalkozó kutatóintézeteket, valamint erősíteni kell az ezen intézmények között meglévő munkakapcsolatokat.

Távlati terveink sorába megfontolásra ajánljuk egy nemzetközi kutatóintézet létrehozását, amely az egyes vallásokat, valamint a vallások társadalom-politikai hatását tanulmányozná.

VIETNAMI SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG

1. Fokozni kell erőfeszítéseinket, hogy megállítsuk és visszavessük a Vatikán reakciós törekvéseit, csökkentsük tekintélyét, befolyását. Magasabb színvonalra szükséges emelni a szocialista országok katolikusainak haladó mozgalmait.

Ezen az elvi alapon kell orientálnunk országaink katolikus egyházait a szocialista társadalmi rendszer támogatására, a béke védelmére, a nemzeti felszabaditásért, a demokráciáért és a társadalmi haladásért folytatott küzdelem érdekében.

2. A szocialista országok egyházügyi hivatalainak rendszeres koordinációja szükséges a Vatikán stratégiai és taktikai terveinek, belső ellentmondásainak feltárásához. Ezzel összefüggésben tanulmányozni kell a katolikus tömegek álláspontjának alakulását a világ országaiban. Folyamatosan ki kell cserélni információinkat, hogy alaposan elemezhessük a Vatikán politikáját, és kimunkáljuk egyházpolitikai tevékenységünk sokoldalú összehangolását.

3. Növelni kell a hívők és a haladó papok politikai felkészültségét. Országépítő céljaink érdekében hatékonyan működjünk együtt az egyházi szervezetekkel és mozgalmakkal. Mozgósítsuk a vallásos embereket a szocializmus építésében és a világ békéjéért folyó harcban való aktív részvételre.

4. Az eddigieknél hatékonyabban kell felhasználnunk az információs eszközöket a II. Vatikáni Zsinat tanításának és II. János Pál pápa politikájának az elemzésére, a Vatikán reakciós erőinek az Egyesült Államokkal való szövetsége leleplezésére. A szocialista országok püspöki karaira befolyást kell gyakorolnunk annak érdekében, hogy ne válhassanak a Vatikán reakciós köreinek eszközeivé. Leplezzük le a Vatikán ilyen irányú törekvéseit, elsősorban a hívő tömegek és a papság körében.

5. Folytassuk szilárd, elvi alapokon nyugvó marxista–leninista egyházpolitikánkat, mozgósítsuk a hívő tömegeket a szocializmus építéséből fakadó feladatok végrehajtására. Erősítsük szövetségünket a politikailag haladó lelkészekkel, egyházi személyiségekkel.

6. Erősítenünk kell a papság és a hívő tömegek körében a különböző demokratikus törekvéseket, mozgalmakat, a harmadik világ, és elsősorban Latin-Amerika országaiban. Ösztönözzük akcióikat a Vatikán konzervatív törekvéseivel szemben. Ennek megfelelően sokoldalúan támogassuk a felszabadítási teológia és a népi egyház képviselőit, a nicaraguai forradalmi folyamat mellett elkötelezett katolikus népi tömegeket. Használjuk fel a Vatikánnal folytatandó politikánk alakításánál a világegyházban fellelhető irányzatok közötti ellentmondásokat.

7. Bővítenünk és fejlesztenünk kell a szocialista országok katolikus szervezeteinek, mozgalmainak nemzetközi befolyását. Szélesíteni kell kapcsolataikat, javítani szükséges a közös akciók összehangolásának feltételeit.

CSEHSZLOVÁK SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG

1. Miután a csehszlovák javaslatok azonosak a szocialista országok képviselői által előterjesztett ajánlásokkal, szeretnénk kifejezésre juttatni egyetértésünket. Javasoljuk, hogy közös munkánkat folytassuk a jövőben is. Az elfogadott intézkedéseket rendszeresen értékeljük és beszéljük meg az egyes szocialista országokat érintő feladatokat. Folyamatosan egészítsük ki ismereteinket és vonjuk le a szükséges következtetéseket egyházpolitikai munkánk továbbfejlesztése érdekében.

Budapest, 1986. január 29.

4. Kísérőlevél az Állami Egyházügyi Hivatal által Lakatos Ernőnek, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága vezetője számára a szocialista országok egyházügyi hivatalainak budapesti konzultatív találkozójáról készült jelentéshez és emlékeztetőhöz^{^[40]}

Ag/183

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

ELNÖK

Szigorúan titkos!

0025/1-4/1986.

Melléklet: 12 lap

Lakatos Ernő elvtársnak,

az MSZMP KB Agit. Prop. Osztály vezetője

Kedves Lakatos Elvtárs!

A szocialista országok állami egyházügyi hivatalai képviselőinek Budapesten 1986. január 28–29-én tartott konzultatív tanácskozásáról szóló jelentésünket a delegációk által elfogadott emlékeztetővel együtt csatoltan előterjesztem.

Budapest, 1986. február 5.

Elvtársi üdvözlettel:

Miklós Imre

Bibliográfia

Levéltári forrás

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MNL Magyar Nemzeti Levéltár (1000-2100) OL Országos Levéltár (1000-21. sz.); Az 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai (1945-2004); Magyar Szocialista Munkáspárt (1945-2004); M-KS 288 MSZMP Központi Szervei (1945-2004); M-KS 288-22 Agitációs és Propaganda Osztály (Társadalompolitikai Osztály) (1957-1989); 1986 Az Agitációs és Propaganda Osztály 1986. évi iratai. (1986); 22. ő. e. Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, egyéb minisztériumok, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal anyagai (1986).

Felhasznált irodalom

Bárczi Géza – Országh László (szerk.): Reakció (szócikk), A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959–1962, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/reakcio-47536/.

Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303.

Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében az 1950-es években, valamint a korai Kádár-korszak idején (1950-1962), doktori (PhD) értekezés, Eger, 2021.

Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964), doktori értekezés, PPKE, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/3/
Javor_Miklos_disszertacio.pdf.

Miklós Imre: Az egyházak Magyarországon, Képes Újság, 15. évf. 1974/51. 6.

Mitrovits Miklós: Gdańskban kezdődött a lengyel rendszerváltás, Múlt-kor történelmi portál, 2009. február 6.,

https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_.

Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár korszakban, Egyháztörténelmi Szemle III. évf., 2002/2. 74–86.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori disszertáció, 2014. https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/40125.

Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal.

Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere.

Németh Jánosné: Az MSZMP központi vezető szervei üléseinek napirendi jegyzékei, IV. kötet 1981–1989, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2001, 390., 443., https://mnl.gov.hu/docstore/2502.

Ratzinger, Joseph: Instruction on Certain Aspects of the Theology of Liberation, 1984 augusztus 6., (angolul) https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/
rc_con_cfaith_doc_19840806_theology-liberation_en.html.

Roberts, Sam: Fernando Cardenal, Nicaraguan Priest Who Defied Pope, Dies at 82, The New York Times, 2016. február 23. https://www.nytimes.com/2016/02/24/world/americas/fernando-cardenal-nicaraguan-priest-who-defied-pope-dies-at-82.html.

Sinkó Ferenc: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája, Vigilia, 1968/7, 483–484.

Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980–1981, ArchívNet – XX. századi történeti források, 2. évf. (2002/1),

https://www.archivnet.hu/politika/az_mszmp_es_a_lengyelorszagi_valsag_19801981.html.

A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendje, https://www.abtl.hu/sites/default/
files/forrasok/ugyrend_1.pdf.

Borghesi’s ‘Catholic Discordance’ revisits neoconservatism in the church, National Catholic Reporter, 2022. március 28., https://www.ncronline.org/opinion/ncr-voices/borghesis-catholic-discordance-revisits-neoconservatism-church.

Ernesto Cardenal, Britannica, https://www.britannica.com/biography/Ernesto-Cardenal.

Az Európai Egyházak Konferenciája, Evangélikus Élet, 2004/18,

https://zope.lutheran.hu/ujsagok/evelet/archivum/2004/18/62.

Fragment Manifestu Polskiego Komitetu Wyzwolenia Narodowego z 22 lipca 1944 roku, https://warszawa.ipn.gov.pl/download/88/52321/zRoDlA.pdf.

Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/.

Ul. PKWN, Nazwy do zmiany, Dekomunizacja przestrzeni publicznej, Instytut Pamięci Narodowej (IPN), https://ipn.gov.pl/pl/upamietnianie/dekomunizacja/zmiany-nazw-ulic/nazwy-ulic/nazwy-do-zmiany/38480,ul-PKWN.html.

Ustanowienie Narodowego Święta Odrodzenia Polski, Dziennik Ustaw, 1945.32.194, https://www.prawo.pl/akty/dz-u-1945-32-194,16778751.html.

Hivatkozások

A dokumentum a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található meg, az alábbi struktúra szerint: MNL Magyar Nemzeti Levéltár (1000-2100) OL Országos Levéltár (1000-21. sz.); Az 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai (1945-2004); Magyar Szocialista Munkáspárt (1945-2004); M-KS 288 MSZMP Központi Szervei (1945-2004); M-KS 288-22 Agitációs és Propaganda Osztály (Társadalompolitikai Osztály); (1957-1989); 1986 Az Agitációs és Propaganda Osztály 1986. évi iratai. (1986); 22. ő. e. Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, egyéb minisztériumok, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal anyagai (1986). ↑
Miklós Imre (1927–2003) az ÁEH elnöke (1971–1989). Forrás: Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Nemzeti Emlékezet Bizottsága Tudástár, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal (Letöltés: 2024. április 19.), https://neb.hu/asset/phpPa1z7j.pdf (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Lásd: Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Simó Endre neve előfordul személyi javaslatok között a következő levéltári segédletben: Németh Jánosné: Az MSZMP központi vezető szervei üléseinek napirendi jegyzékei, IV. kötet 1981–1989, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2001, 390.,443., https://mnl.gov.hu/docstore/2502 (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Lakatos Ernő (1930–2018) kommunista politikus, újságíró, diplomata, az Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) Agitációs és Propaganda Osztály (APO) vezetője (1982–1988). Párt-Állam-Párt, A pártállam állampárti funkcionáriusainak adatbázisa, 1948–1989 Magyar Nemzeti Levéltár – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://www.paap.hu/ords/f?p=2013:3:::NO:3:P3_PERSON_ID:87571 (Letöltés: 2024. április 19.), MÚOSZ: Elhunyt Lakatos Ernő, 2018, https://muosz.hu/2018/12/22/elhunyt-lakatos-erno/ (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Az 1964-es magyar–szentszéki megállapodás 1. számú, bizalmas mellékletében rögzítették azt az eljárásrendet, amely formailag nem sértette a pápai kinevezési jogot, a gyakorlatban viszont a Szentszék vagy a püspöki kar által felterjesztett, és a kormánnyal előzetesen egyeztetett listából választott jelöltet, vagy közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökén keresztül előzetesen megbizonyosodott arról, hogy a kormánynak nincsen kifogása a kinevezés ellen. Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303. ↑
Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori disszertáció, 2014, 158. https://edit.elte.hu/xmlui/
handle/10831/40125 (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Ezt a hozzáállást jól jellemzi az alábbi nyilatkozat is: „Az egyházak haladó erőivel kialakult együttműködés nem jelenti azt, hogy feladtuk volna az egyházakban még meglevő reakciós erők elleni harcot. Nem működünk együtt azokkal, akik ellenségei népünknek, a békének. A szocialista állam ellen elkövetett bűncselekményért, a törvények megsértéséért, legyen az elkövető hívő vagy nem hívő, a felelősséget mindenkinek vállalni kell.” Miklós Imre: Az egyházak Magyarországon, Képes Újság, 15. évf., 1974/51, 6. ↑
Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár korszakban, Egyháztörténelmi Szemle, III. évf., 2002/2, 74–86. ↑
A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendje szerint szervezetileg a BM III/I. Csoportfőnöksége, III/I-4. Osztálya volt az illetékes (lásd: „Vatikán és a cionista szervezetek elleni hírszerzés, papi emigráció”) A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendjehttps://www.abtl.hu/sites/default/files/forrasok/ugyrend_1.pdf (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Bárczi Géza – Országh László (szerk.): Reakció (szócikk), A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959–1962, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/reakcio-47536/ (Letöltés: 2024. június 2.) ↑
A szocialista pártállamok által megtervezett és útjára indított, majd a párt által a háttérből mozgatott papi békemozgalom a központilag helyesnek vélt politikai-hatalmi célok megvalósítására volt valójában hivatott. A békemozgalmat és a benne tevékenykedő papok (békepapok) békemozgalmi létét és szerepét kifejezetten a kommunista párt tervezte meg és alakította saját hatalmi céljaira, a mozgalom Magyarországon 1950 és 1989 között működött. A papi békemozgalom, illetve a „békeharc” mögöttes célja valójában a társadalom úgymond nem haladó, illetve reakciós vallásos elemeinek visszaszorítása, az egyházi vezetők kommunista diktatúrával való együttműködésének kikényszerítése, végső soron pedig az egyházak belső hierarchikus struktúrájának megtörése, bomlasztása volt. Békemozgalom (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, https://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html, (Letöltés: 2024. április 19.), további irodalom például: Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében az 1950-es években, valamint a korai Kádár-korszak idején (1950-1962), doktori (PhD) disszertáció, Eger, 2021, 140–141, 267–268, (Letöltés: 2024. április 19.). ↑
Lásd: Cselényi István Gábor: Fölszabadítás teológiája (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, https://lexikon.katolikus.hu/F/fölszabadítás teológiája.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti viszony feszült volt különösen a Szovjetunió 1979-ben kezdődött afganisztáni inváziója óta. Bár Ronald Reagan amerikai elnök 1981-es hivatalba lépésétől kezdve kereste a kapcsolatot a szovjet vezetéssel, a két nagyhatalom közötti legmagasabb szintű személyes találkozóra csak azután kerülhetett sor, hogy 1985-ben Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára. A két vezető 1985. november 19-én találkozott Genfben, és bár maga a találkozó különösebb eredmények nélkül zárult, a személyes találkozás megnyitotta az utat a további párbeszéd előtt. Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Lengyelországban 1981. december 13-án a pártállam hadiállapotot vezetett be a politikai hatalom megtartása, illetve a hatalom megerősítése érdekében, az összetett társadalmi ellenállási folyamatok megállítása céljából. A folyamatosan és drasztikusan romló gazdasági helyzet és az következtében kialakuló sztrájkok nyomán a lengyel kommunista vezetés engedélyezte a kommunista pártól független szakszervezeti mozgalmak alapítását. Ennek nyomán regionális alapon szerveződött meg a Szolidaritás mozgalom („Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetek). A mozgalomhoz ellenzéki csoportok, sőt párttagok is csatlakoztak, továbbá a mozgalom lényegében a lengyel katolikus egyház és a lengyel származású II. János Pál támogatását is magáénak tudhatta. A hadiállapot idején 1982-ben a Szolidaritást a lengyel pártállami vezetés betiltotta, 1983. július 22-én feloldotta a hadiállapotot. Egészen a rendszerváltásig számos jogkorlátozás érvényesült, de a Szolidaritás betiltása ellenére nem szűnt meg létezni, a lengyel szocialista pártállami rendszer megszűnéséhez vezető társadalmi, illetve nemzetközi folyamatokat már nem lehetett megállítani. Mitrovits Miklós: Gdańskban kezdődött a lengyel rendszerváltás, Múlt-kor történelmi portál, 2009. február 6.,https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_ (Letöltés: 2024. április 19.), Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980–1981, ArchívNet – XX. századi történeti források, 2. évf. (2002/1), https://www.archivnet.hu/politika/az_mszmp_es_a_lengyelorszagi_valsag_19801981.html, (Letöltés: 2024. április 19.)Július 22-e, Lengyelország Újjászületésének napja hivatalos ünnep volt 1989-ig, a szovjet vezetés által támogatott ideiglenes kormány, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944-es július 22-i megalakulására emlékezve. Ul. PKWN, Nazwy do zmiany, Dekomunizacja przestrzeni publicznej, Instytut Pamięci Narodowej (IPN), https://ipn.gov.pl/pl/upamietnianie/dekomunizacja/zmiany-nazw-ulic/nazwy-ulic/nazwy-do-zmiany/38480,ul-PKWN.html (Letöltés: 2024. április 24.), Ustanowienie Narodowego Święta Odrodzenia Polski, Dziennik Ustaw, 1945.32.194, https://www.prawo.pl/akty/dz-u-1945-32-194,16778751.html (Letöltés: 2024. április 24.), Fragment Manifestu Polskiego Komitetu Wyzwolenia Narodowegoz 22 lipca 1944 roku, https://warszawa.ipn.gov.pl/download/88/52321/zRoDlA.pdf (Letöltés: 2024. április 24.) ↑
A titkos minősítés az iraton szereplő rájegyzés szerint 1999. május 5-én került megszüntetésre. ↑
A forrás nem tartalmazza név szerint a tárgyaló küldöttségek tagjait, az Állami Egyházügyi Hivatal az Agitációs és Propaganda Osztálynak az elfogadott emlékeztető átiratát küldte csak meg, aláírások nélkül. A nevek az itt fellelt iratok között másik dokumentumban sem szerepelnek. ↑
Az említett 1984-es találkozóról sajnos nem találtam iratot a levéltárban. Az 1986-os évből további irat nem került csatolásra, illetve keresővel sem leltem fel olyan egységet, mely ehhez kapcsolódna. Az 1984-es évről szintén nem találtam iratot, ugyanakkor amennyiben más potenciális címzettek iratai között a későbbiekben – esetleg más irathoz kapcsolva – előkerül további dokumentum, az további forrásközlést alapozhat meg. ↑
Kézzel rájegyezve: „Lakatos et. Tájékoztatásul [olvashatatlan] II. 6.” Más írással: „Láttam. Köszönettel visszaküldöm. L.” ↑
A képviselők felsorolása név szerint nem szerepel a dokumentumban. Bővebben lásd a 20. lábjegyzetnél. ↑
II. János Pál (1920–2005), római katolikus pápa (1978–2005), János Pál, II, Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/J/János Pál, II..html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–2022), a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára 1985–1990 ↑
A Szovjetunió Kommunista Pártja ↑
Központi Bizottság ↑
Egyházak Világtanácsa. Lásd: https://lexikon.katolikus.hu/E/Egyházak Világtanácsa.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Keresztyén Békekonferencia. Bővebben: Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgaloma Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964), doktori értekezés, PPKE, 2020, https://real-phd.mtak.hu/
1031/3/Javor_Miklos_disszertacio.pdf (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Európai Katolikusok Berlini Konferenciája. Bővebben: Sinkó Ferenc: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája, Vigilia, 1968/7, 483–484. ↑
Európai Egyházak Konferenciája, Evangélikus Élet, 2004/18. https://zope.lutheran.hu/ujsagok/evelet/archivum/
2004/18/62 (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Consejo Episcopal Latinoamericano, Latin-amerikai Püspöki Tanács, 1955-ben, XII. Pius pápa által alapított szervezet https://celam.org (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
„Isten Műve”, Josemaría Escrivá de Balaguer (szent József Mária) 1928-ban alapította Spanyolországban. Célja a mindennapi munka folyamán megvalósítani az életszentséget és az apostolkodásra szóló általános hivatást. 1950-ben XII. Pius pápa hivatalosan is jóváhagyta. Opus Dei (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/O/Opus Dei.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Comunione e Liberazione, https://clonline.org (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
El instituto sobre la religión y la democracia. ↑
Ernesto Cardenal (1925–2020) nicaraguai katolikus pap, költő, politikus, a felszabadítási teológia képviselője. Részt vett az 1979-es nicaraguai sandinista felkelésben, és a későbbi sandinista kormányban kulturális miniszterként. II. János Pál pápa eltiltotta a szentségek végzésétől aktív politikai szerepvállalása miatt, amit 2019-ben Ferenc pápa oldott fel. Ernesto Cardenal, Britannica, https://www.britannica.com/biography/Ernesto-Cardenal (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Fernando Cardenal (1934–2016) nicaraguai jezsuita pap, a felszabadítási teológia képviselője, Ernesto Cardenal öccse. 1984–1990 oktatási miniszter a sandinista kormányban. II. János Pál pápa 1984-ben felfüggesztette a papi hivatásból, miután nem volt hajlandó kilépni a kormányból, és kizárták a jezsuita rendből. Roberts, Sam: Fernando Cardenal, Nicaraguan Priest Who Defied Pope, Dies at 82, The New York Times, 2016. február 23. https://www.nytimes.com/2016/02/24/world/americas/fernando-cardenal-nicaraguan-priest-who-defied-pope-dies-at-82.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Leonardo Boff a fölszabadítás teológiája nevű teológiai irányzat legismertebb képviselője, lásd: Cselényi István Gábor: Fölszabadítás teológiája, Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/F/fölszabadítás teológiája.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Gustavo Gutiérrez a felszabadítás teológiájának képviselőjeként kifejtette, hogy a fölszabadítást és a fejlődést az „ember síkján”, személyes síkon kell végrehajtani. Uo. ↑
A Vatikán álláspontja a felszabadítás teológiájáról olvasható például a következő dokumentumban angolul: Ratzinger, Joseph: Instruction on Certain Aspects of the Theology of Liberation, 1984 augusztus 6., https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_19840806_theology-liberation_en.html (Letöltés: 2024. április 19.) Ennek egyik fő megállapítása, hogy az egyháznak nem szabad megfeledkeznie a nélkülözőkről, azonban a felszabadítás teológiája nem kellően kritikus módon használja a marxista gondolkodás különböző irányzataiból kölcsönzött fogalmakat, és egyes álláspontjai összeegyeztethetetlenek az emberiség keresztény látásmódjával.Massimo Borghesi, a Perugiai Egyetem erkölcsfilozófiai professzora megállapítása szerint az 1970-es évek katolikus-marxista messianizmusát a 80-as években felváltotta a neokonzervatív mozgalom, melyet a következő cikk idéz: Borghesi’s ‘Catholic Discordance’ revisits neoconservatism in the church, National Catholic Reporter, 2022. március 28. https://www.ncronline.org/opinion/ncr-voices/borghesis-catholic-discordance-revisits-neoconservatism-church (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
Bővebben: Sinkó: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája. ↑
Kézírással rájegyezve a dokumentumra: „Lássa Boros et.” Más tollal és kézírással: „L. Boros” ↑

2024. július 4.2024. július 3.

Pétsy Zsolt Balázs: A békepapok és a pártállami hatalomgyakorlás Magyarországon (történelmi esszé)

A szocialista pártállam által megtervezett és útjára indított, majd a párt által a háttérből mozgatott papi békemozgalom^{^[1]} a központilag helyesnek vélt politikai-hatalmi célok megvalósítására volt valójában hivatott. Elnevezése és nyilvánosan hangoztatott céljai alapján egy ilyen mozgalmat a kívülálló – ideológiai szempontból – akár „haladónak” is gondolhatott volna. Számos tanulmány született a békepapokról és rendszerváltást megelőzően betöltött szerepükről.^{^[2]} Elsődlegesen arra az aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szocialista államhatalom ideológiai célok mentén kívánta szolgálatába állítani békepapokat, kifejezetten az általa „klerikális reakciós elemekként” meghatározott személyek elleni küzdelme során. A nyomásgyakorló és befolyásoló pártérdekek inspirálták a papi békemozgalom hatalomgyakorlók általi létrejöttét, melyeket a pártállam a saját érvrendszere szempontjából ideológiailag alátámasztott. A békemozgalmat és a papok békemozgalmi létét és szerepét kifejezetten a kommunista párt tervezte meg és alakította Magyarországon saját hatalmi céljaira, hűen követve ezzel is a párt ideológiai irányvonalát és az erre vonatkozó kommunista modellt.

Induljunk ki ebből az igen mesterségesen hangzó szóösszetételéből – békepapok – érzékelhető, hogy a békemozgalomban részt vevő papok feladata – küldetése – nyilvánvaló volt a pártállami ideológia szempontjából. Ők voltak azok, akik a párt által hangozatott békeharc mellett kellett, hogy kiálljanak a szocialista béketábort támogatva, egy háborúmentes, ideális világ képét követve, melyet csak a szocialista demokráciák képesek biztosítani az imperialista hatalmakkal szemben, széles társadalmi tömegeket megmozgatva és egyúttal saját „pártjukra” állítva. Nézzük meg továbbá, hogy honnan eredeztethető a mozgalom egyházi vonatkozásban. A szocialista-kommunista diktatúra 1950-ben hozta létre a Katolikus Papok Országos Békebizottságát Magyarországon, a nemzetközi békemozgalmakat alapul véve, kifejezetten tehát szovjet mintára, saját hatalmi céljai, valamint a pártérdekek által vezérelve.^{^[3]} Az országos, valamint területi szinten kibontakozó egyházi békemozgalmak valamint az azok tevékenységét megyénként szervező békebizottságok esetében az alapul szolgáló szovjet minta lényege tévedhetetlenül egyértelmű volt: a mögöttes cél a társadalom „nem haladó”, illetve „reakciós”, vallásos elemeinek visszaszorítása, az egyházi vezetők kommunista diktatúrával való együttműködésének kikényszerítése, az egyházak belső hierarchikus struktúrájának megtörése, bomlasztása.

A legfontosabb strukturális változás a papi békemozgalom életében az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódik, melynek leverését követően kis idővel már újra is indították a párt részéről a mozgalmat, a Hazafias Népfront, mint ernyőszervezet keretei között. A nemzetközi, illetve a hazai békemozgalmakban nemcsak katolikusok, hanem más keresztény egyházak is részt vettek. A Katolikus Egyházhoz ugyanakkor egy újonnan létrejött szervezet, az Opus Pacis volt a közvetlen kapcsolódás, melyet a pártvezetés nyomására hozott létre a magyar katolikus püspöki kar, annak érdekében, hogy a testület támogassa az Országos Béketanács békegondolatát a papság és a hívek körében.

A pártállam ideológiai, marxista alapon nyugvó elgondolása az volt, hogy a hívő embereket politikailag a pártállam felé lehet terelni, továbbá, hogy az egyházi szervezetekben pártállami kontrollt lehessen gyakorolni. Az állami intézkedések lényege egyszerűen megfogalmazható: ki kell kényszeríteni a párt kontrollját az egyházi szereplők felett. A marxizmus és kereszténység viszonyáról Lukács György^{^[4]}, a nemzetközileg is ismert filozófus, marxista gondolkodó 1970-ben így vélekedett: „Ma, amikor a vallás válsága a vallásos emberek többségét érinti, érzékenyebbé válnak a marxizmus iránt, és közreműködésüket a politikai-társadalmi életben egyáltalán nem tartom jelentéktelennek.”^{^[5]} Ahogyan Lukács György megállapítja, az egyház és társadalom viszonya a történelem különböző korszakaiban az alkalmazkodások sorát mutatja, az általa dialógusnak nevezett kapcsolat jellegét szemléletesen, jól érzékelteti egy másik idézete: „Ha pedig az egyház olykor a marxisták álláspontját támogatja, nem látom okát, miért ne támogatnák a marxisták az egyházat.”^{^[6]}

A papi békemozgalom hazánkban a szocialista blokk országai közül talán a leghosszabb ideig tudott működni és érvényesülni, időben távolodva az ötvenes évektől a „békepapság” súlya és szerepe a mögöttes ideológiai és hatalmi célok azonossága mellett – a társadalmi, politikai változásokkal kölcsönhatásban, illetve azok hatására is – fokozatosan csökkent. A többi, volt szocialista ország közül példaként említhetnénk még Csehszlovákiát (ahol először jött létre ilyen mozgalom), vagy Lengyelországot, ahol ugyancsak létezett és működött hosszabb-rövidebb ideig hasonló szerveződés, utóbbi esetben az ottani „békepapokat” például „hazafias papoknak”^{^[7]} nevezték. Egyáltalán nem elhanyagolható körülmény, hogy a pártállamok egyházakkal szembeni harcának nyilvános eszköze az ideológia – és annak megjelenése a sajtóorgánumokban és a médiákban, – titkos eszköze pedig a belügyi és állambiztonsági szervek fellépése volt. Egy, a politikai nyomozó szerv által ügynökként foglalkoztatott pap jelentéseiben a legtanulságosabb az a vélemény, melyet egyik paptársa elmondása alapján jegyzett fel, e szerint lényegében aki nem jár békegyűlésre, vagy nagyon rendes ember, vagy besúgó.^{^[8]}

Az egyházak feletti pártállami kontroll további fontos eszköze volt egy külön erre a célra létrehozott szakigazgatási intézmény. Magyarországon ez volt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), mely 1951 és 1989 között működött.^{^[9]} Az ÁEH preferálta a békepapok különböző posztokra történő kinevezését az egyházmegyei vezetésbe. A pártállam a békepapokon keresztül szerette volna elérni az alsópapság és a főpapság szembeállítását. A kinevezésekkel kapcsolatosan is – nemcsak a békepapok tevékenységével összefüggésben – folyamatosan kapott jelentéseket, jellemrajzokat a területi pártszervektől, referenseitől, a tanácsoktól egyaránt. Folyamatosan információkat szolgáltatott a területi, illetve központi pártszervek részére (az MSZMP KB mellett működő Agitációs és Propaganda Osztálynak is), illetve a Külügyminisztériumon keresztül a külképviseletek felé is. Területi koordinációs értekezletekre is sor került (rendszeres jelleggel), ahol egészen járási, illetve városi szinten kerültek meghatározásra a konkrét feladatok, köztük a békepapokkal, papi békemozgalommal kapcsolatos központi elvárások is. Fontos volt a területi szervezettség és lefedettség, mivel a hívőkkel és a papokkal az államhatalom elgondolása szerint – mely levéltári forrásokkal is alátámasztható^{^[10]} – foglalkozni kell helyben is, ott ahol élnek.

A társadalmi befolyásolás egyik záloga az írott, nyomtatott sajtó volt, hiszen nyomtatott formában is volt mód a képviselt eszmék és gondolatok terjesztésének az egyházak társadalmi szerepével kapcsolatosan. A Budapesten megjelenő „A Kereszt” a békepapi mozgalom hivatalos szócsövének szerepét töltötte be.^{^[11]} A lapot a Vatikán 1956-ban indexre tette, így kénytelenek voltak megszüntetni, és egy, a püspkökkari cenzor által ellenőrzött új lapot alapítani, ez volt a „Katolikus Szó”.^{^[12]} A „Katolikus Szó” békepapokkal kapcsolatos társadalmi üzenetei közül álljon itt néhány^{^[13]}: az államot nem szabad támadni^{^[14]} (1956); a békepapok vigyázzanak paptársaik magatartására^{^[15]} (1958); a békepapok nem törekednek a hierarchikus posztok elfoglalására^{^[16]}; a keresztény ember nyugodtan és bátran állhat a szocializmus építésének ügye mellé!^{^[17]} (1959); az állam és az egyház közötti jó viszony jelentős tényezője a papi békemozgalom^{^[18]}, a békemozgalom nem szovjet szervezkedés, a katolikus egyház is békét akar (1961).^{^[19]}Hasonló cikkek más egyházak lapjaiban is megjelentek: a Reformátusok Lapja 1959-ben beszámol Vető Lajosnak^{^[20]} az Országos Béketanács Református és Evangélikus Egyházi Bizottságai közös gyűlésén elmondott beszédéről: „A békéért az egyházi emberek együtt dolgozhatnak a más világnézetet követő kommunistákkal is. […] A háborúk a tőkés társadalmi rend lényegéből következnek, viszont a szocializmus lényegéhez tartozik a béke.”^{^[21]} Ezek az üzenetek burkoltan magukban hordoznak egy mögöttes tartalmat, érzékelhetővé teszik a látszat mögötti valóságot is.

A békepapok létezése és tevékenysége a hivatalos egyházi szervezetet is olyan helyzetbe hozta, hogy – mint ebben az esetben is – ki kellett alakítania saját álláspontját, illetőleg hivatalos viszonyát a papi békemozgalomhoz és annak különböző szereplőihez.^{^[22]} Például egyes egyházi személyeket, akik a mozgalommal kapcsolatosan politikai szerepet vállaltak, az egyházi vezetés büntetéssel sújtott: 1958-ban több személyt kiközösített parlamenti tevékenységük és a békemozgalomban vállalt szerepük miatt. A büntető rendelkezést 1971-ben a Szentszék megszüntette.^{^[23]} Külön kutatási irány lehet, ha kifejezetten az egyházak szemszögéből vizsgáljuk meg a békepapok politikai tevékenységét. A békepapok szerepe a szocialista pártállamban így összegezhető: részvétele az egyházi reakció elleni harcban, politikai befolyásoló tevékenység kifejtése kiemelten az egyházi vezetők irányában, illetve a politikai befolyásolási mérték növelése.

Az ÁEH betöltötte a neki szánt állami funkciókat, így például az állam megkötötte egyezményeit az egyházi szereplőkkel, hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. 1964-ben Magyarország és a Szentszék megállapodást írt alá, melynek lényege, hogy annak alapján a Vatikán beleegyezett, hogy csak olyan püspököket nevez ki Magyarországra, akiket a magyar állam nem kifogásol.^{^[24]}

1989. májusában az esztergomi érsek, Paskai László^{^[25]} még tárgyalást folytatott az Országos Béketanáccsal a békemozgalom esetleges megújításáról. Paskai végül 1989. november 20-án^{^[26]} hivatalosan megszüntette a katolikus papi békemozgalmat (felmentette az Opus Pacis igazgatóját, valamint az OBKB^{^[27]} főtitkárát).^{^[28]} A rendszerváltás előestéjén azonban a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény^{^[29]} előkészítésének időszaka és ténye megalapozta az ÁEH megszűnését^{^[30]} is, majd általában a korszakhoz köthető békepapok tevékenységének végét is elhozta, végül a papi békemozgalom elhalt Magyarországon, a békepapok tevékenysége nem lesz összeegyeztethető az új szabályozással.

A pártállam politikai-hatalmi és az ezek mögött álló ideológiai céljai mentén a békepapokat kifejezetten a „klerikális reakciós elemekként” meghatározott egyházi személyekkel és hívőkkel szemben folytatott harcában saját érdekei mentén állította szolgálatába. A politikai-hatalmi érdekek jól körvonalazhatóan megjelennek a papi békemozgalom mögöttes ideológiájában, mely tartalmilag valójában így az egyházakkal szembeni harcra irányuló párttörekvéssel azonosítható.

Nemcsak az államhatalmi-pártállami érdekek oldaláról történő – gyakorlati szempontú – megközelítés az egyedüli vizsgálódási lehetőség a békepapok történelmi szerepével kapcsolatosan, a tárgykör vizsgálatának fókuszát érdemes – akár önállóan – az ideológiai-filozófiai fókuszú megközelítéssel meghatározni. A papi békemozgalom államhatalom által irányított tevékenysége és a nyilvánosságban megjelent hivatalos békecélkitűzések közötti különbségek a levéltári iratokban^{^[31]} szövegszerűen is kézzelfoghatóvá válnak. A békemozgalom országos szervezetrendszerének, valamint a megyei békebizottságok helyi szinten kifejtett működésének részletesebb vizsgálatának kifejezetten része, fontos aspektusa lehet a békepapok társadalomra és hívőkre gyakorolt hatásának közvetlen kutatása (akár például a szövetkezeti, gazdasági folyamatok alakulása, vagy akár a papok, a hívők, illetve a hitoktatásban résztvevők számának változásai a szocialista korszakban). Ennek során az említett ideológiai hátteret és ellentmondást szintén indokolt figyelembe venni.

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

Dr. Diós István – dr. Viczián János (szerk.) Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/.

Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2

Gergely Jenő: Egyházak, in A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html.

Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf – page=43.

Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html.

Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/.

Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012

Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995

Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240

Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014. https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf.

Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022,

https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956.

Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006.

A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372.

Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf.

Levéltári források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

ÁBTL 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. Ügynök

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL M-KS 276-65, Rákosi Mátyás titkári iratai

HU-MNL-OL XIX-A-21-c, Adattár

Vera and Donald Blinken Open Society Archives

at Central European University, Budapest, Hungary

HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Hungarian Unit, Subject Files, Egyház: Békepapok

Hivatkozott jogszabályok

1989. évi 14. törvényerejű rendelet

1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról.

További irodalom

Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278

Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018., 173–177

Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100

Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964): Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/, 68–125.

Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf.

Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199.

Hivatkozások

Meghatározását lásd: Békemozgalom, Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html (Letöltés: 2024. április 13.). ↑
Például lásd: Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.), Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995; Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018, 173–177; Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199; Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100; Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278; Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964) : Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/ 68–125 (Letöltés: 2024. május 23.); Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240. ↑
Lukács György (1885–1971): filozófus, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja, emellett politikai szerepet is vállalt a Tanácsköztársaság idején és a kommunista hatalomátvétel után. (Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf, (Letöltés: 2024. május 23.); Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/ (Letöltés: 2024. május 23.) Nemzetközileg is ismert 20. századi marxista filozófus, aki foglalkozott a vallás és marxizmus viszonyával is. ↑
Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf#page=43 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
Uo. ↑
Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012, 34. ↑
Belügyminisztérium Fejérmegyei Rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya, 1961–1964, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. ügynök ↑
Köpeczi Bócz: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége; Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014.https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
„A területi állami szervek vezetőinek egyházpolitikai szemlélete és tevékenysége. A járási hivatalok, a városi tanácsok vezetői jól ismerik a párt egyházpolitikájának irányelveit, a bevezetőben megjelölt dokumentumait, az egyházpolitika társadalmi, politikai, ideológiai összefüggéseit.” Tájékoztató a járási–városi egyházpolitikai koordinációs értekezletekről. 1975. október 11., HU-MNL-OL XIX-A-21-c-000.1, 8. ↑
Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/ (Letöltés: 2024. április 13.), 75. ↑
A békepapokkal kapcsolatos cikkekről sajtófigyelés található a Szabad Európa Rádió magyar egységének a Blinken OSA Archívumban megtalálható sajtóarchívumában. Az itt felsorolt példák a következő jelzetek alatt találhatók: HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Egyház: Békepapok, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest. ↑
„Felbecsülhetetlen káros lenne katolikus életünkre, ha a kialakult új légkörben elterjedne az az egyesekben kifejezésre is jutott gondolat, hogy most már mindent szabad, még az államellenes kijelentés is.” Oláh Károly, kiskunfélegyházi plébános felszólalásából a papi békemozgalom országos választmányi ülésén, Katolikus Szó, 1956. szeptember 23., 2. Oláh Károly a papi békemozgalom elnökeként is működött, a szószékéről többször is beszélt a téeszesítésről, amit a hívei „megnyugvással, legtöbben egyetértéssel” fogadtak, amikor viszont a város másik templomában beszélt erről, „ez a hang ott szokatlan volt, a hívek egy része névtelen levelekben juttatta kifejezésre rosszallását, amiért a szószéken isten akaratával ellenkező̋ kifejezéseket használt, sürgette híveit a tönkremenésben.” – Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2. ↑
„A Hazafias Népfront munkájában a béke szolgálatát vállaló és a népének hűséget esküdött papság természetesen szintén nem élhet politikamentes életet, mert nem párttag ugyan, azonban nemzeti létünk alkotó eleme. E politikai tevékenység területén is a lelkiismereti megkötöttségen belül sok lehetőség nyílik mindnyájunk számára és ebben eligazítást adni megyei katolikus békebizottságok feladata.” Beresztóczy Miklós, katolikus békebizottságok 1958. október 23-országos értekezletén tartott referátumában hangzott el, Katolikus Szó, 1958. november 2., 3. Beresztóczy Miklós (1905–1973) címzetes prépost, politikus. Részt vett a Katolikus Papok Országos Békebizottsága megszervezésében 1950-ben, annak elnöke volt fennállása alatt (1950–1956), 1957-től az Országos Békebizottság Katolikus Bizottságának elnöke. Országgyűlési képviselő (1953–1973), az Országgyűlés alelnöke (1961–1963). Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
„Mi a hierarchiához való viszonyunkat úgy sem akarjuk értelmezni, hogy hierarchikus posztok elfoglalására törekednénk. Nem vagyunk sem hatalom-, sem állás-, sem cím-, sem jövedelemhajhászók.” Katolikus Szó, 1958. november 2., 2. ↑
Katolikus Szó, 1959. október 18., 2. ↑
Feladatainkról, Katolikus Szó, 1959. augusztus 23., 1. ↑
Katolikus Szó, 1959. május 31., 3. ↑
Vető Lajos (1904–1989) evangélikus püspök, 1935-ben vallástudományból egyetemi doktorátust szerzett. Országos Béketanács elnökségi tagja, a Hazafias Népfront Elnökségi Tanácsának tagja, 1953–1971 között országgyűlési képviselő. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
Reformátusok Lapja, 1959. május 24., 1., a Szabad Európa Rádió sajtófigyelése alapján. HU OSA 300-40-1, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest. ↑
Békepapi mozgalom (szócikk). Gergely Jenő: Egyházak, A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html; szócikk: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index1096.html (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006, 16–17. ↑
Az 1964-es magyar–szentszéki megállapodás 1. számú, bizalmas mellékletében rögzítették azt az eljárásrendet, amely formailag nem sértette a pápai kinevezési jogot, a gyakorlatban viszont a Szentszék vagy a püspöki kar által felterjesztett, és a kormánnyal előzetesen egyeztetett listából választott jelöltet, vagy közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökén keresztül előzetesen megbizonyosodott arról, hogy a kormánynak nincsen kifogása a kinevezés ellen. (A melléklet szövege szerint: „akikre vonatkozólag a [püspöki] konferencia elnöke azt tartja, hogy a Kormánynak nincsenek megalapozott ellenzési okai”) Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303. ↑
Paskai László (1927–2015), ferences szerzetes, 1979-től veszprémi megyéspüspök, 1986-tól koadjutor kalocsai érsek, 1986–1990 a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, 1987-től esztergomi érsek, 1988-tól bíboros. Magyar Katolikus Lexikon ↑
A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
Az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, rövidítve OBKB: Magyar Katolikus Lexikon https://lexikon.katolikus.hu/O/Országos Béketanács Katolikus Bizottsága.html (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995, 247–253. ↑
1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról. ↑
Az ÁEH 1989. június 30-ával jogutód nélkül került megszüntetésre az 1989. évi 14. törvényerejű rendelet által. ↑
Rákosi Mátyás titkári iratai, HU-MNL-OL-M-KS 276-65; Adattár, HU-MNL-OL-XIX-A-21-c. ↑

2023. december 30.2023. december 30.

Papp Ádám: A klebelsbergi neonacionalizmus katolikus sajtórecepciójáról a Katolikus Szemle cikkeinek tükrében

Klebelsberg Kunó és az átalakuló ideológiai mező sajátosságai

Az első világháború egyik záróakkordjaként a magyar politikai és ideológiai vérkeringést is utolérte a történelem „rémülete”: a világtörténelem addigi legvéresebb fegyveres konfliktusának elvesztését kísérő, katasztrofális mértékű összeomlás – a trianoni diktátum által kiváltott elementáris erejű társadalmi traumával párosulva – mind a magyar belpolitikai, mind a kulturális és intellektuális élet terrénumaiban radikális mértékű átalakulási folyamatokat generált, amelyek de facto az eddigi társadalmi és szellemi vérkeringés valamennyi vonatkozását alapjaiban érintették^{^[1]}. Az előállott, gyökeresen újnak mondható konstellációban pedig számos olyan politikai, kulturális és ideológiai természetű reláció került zárójelbe, melyek mindezidáig axiómának számítottak. Különösen heves – és általánosnak mondható – elutasítás tárgya lett a Gyurgyák János terjedelmes monográfiájában^{^[2]} „eötvös-deáki politikai nemzetkoncepciónak” nevezett ideológiai konstrukció, melynek legismertebb ostorozói körébe mindenekelőtt – különösen Három Nemzedék című opusának keretei között – a történész Szekfű Gyula és az író Szabó Dezső sorolhatóak. Kettejük kritikai élét – mint azt tanulmányában Kovács Dávid maga is meggyőzően kimutatta, számos konszenzusos pont kapcsolja össze egymással, közös nevezőt jelentett érvrendszerükben a liberális berendezkedés heves bírálata^{^[3]}, Szekfű „siralmas véget ért jogi fikciója^{^[4]}” és Szabó „irtózatos Bábele^{^[5]}” között aligha mutatható ki érdemi eltérés. Mindketten a – már frazeológiájában is kártékonynak bélyegzett^{^[6]} – liberális érának a magyar társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vérkeringés egészére gyakorolt romboló hatásrendszeréből, illetőleg magának a liberalizmusnak az emberi természetet végletekig félreismerő, megalapozatlan antropológiai optimizmusából vezették le a trianoni kataklizmához vezető magyar hanyatlásfolyamat örvényét, kiegészítve a bűnlajstromot a magyar szabadelvű politikai elit szűklátókörűségének ostorozásával, s összekapcsolva egy, a magyar társadalom egészét is hibáztató, „negatív” nemzeti karakterológiával^{^[7]}.

A trianoni országvesztést követő években született meg az a közös szellemi platform, amely – átmenetileg – a történész Szekfűt és a kultúrpolitikus Klebelsberg Kunót is egymás mellé állította.

A későbbiek folyamán az ő vezetésükkel formálódó intellektuális közeget is felcímkézte az utókor a „reformkonzervatív^{^[8]}” jelzőjével – jóllehet így, ebben a formában e megjelölést voltaképpen egyikük sem vindikálta kifejezetten magának. Az intellektuális háttér közösségét világosan demonstrálja Klebelsberg Szekfűhöz intézett 1921-es évi levele^{^[9]}, amelyben a Három Nemzedék^{^[10]} antiliberális hanyatlástörténete mellett Tormay Cecile és az irodalomtörténész Horváth János egy-egy munkájában vélte megpillanthatónak az általa elképzelt keresztény konzervatív ideológiai éra legfőbb szellemi legitimációs támaszát. A Klebelsberg-féle neonacionalizmus eszmei természetéről a modern historiográfiában Gyurgyák és Kovács számos tekintetben hasonló értékeléssel él: eszerint a kapcsolódó gondolatkör a közelmúlt nemzetszemléletének variánsait egyként a történelem süllyesztőjébe utalta; a politikai nemzetkoncepció érvényét a trianoni országszabdalás, a függetlenségi platformról felfakadó gondolatkísérleteket pedig a Habsburg „ellenlábas” megszűnése anullálta. Továbbá, ez a szellemi orientáció egyfelől az általános nemzeti-kulturális szintemelkedés, másfelől a – részben jövőbe kitolt, részben pedig a tényleges társadalompolitikai gyakorlat által meg is csalatott – emancipatorikus célzatú szociálpolitikai cselekvés tartópillérein nyugodott volna. Gyurgyák és Kovács interpretációjának talán egyetlen különbsége a szintén klebelsbergi megfogalmazásban ismertté lett „kultúrfölény” gondolata, mely a magyarság környező kelet-közép európai népcsoportokkal szembeni kulturális-művelődési prioritására apellált. Mi ehhez talán azt tehetjük hozzá, hogy bár ez a nemzetkoncepció maga is számos tekintetben a Három Nemzedék antiliberális konzervativizmusát osztotta, végül – hosszabb távon – korántsem jutott domináns szerepre a korabeli magyar szellemi élet identitásdiskurzusaiban^{^[11]}: előremutató társadalompolitikai aktivizmusának hajója léket kapott a 20-as évek – az eredeti tervekhez képest – alaposan minimalizált földreformján, maga Szekfű pedig, tapasztalva a 20-as évek politikájának csupán névlegesen reformer jellegét, gyorsan búcsút intett azon zászlóshajó-szerepkörnek, amelyet – mint Klebelsbergtől idézett levelünk is demonstrálta – szisztémájának keretei között eredetileg maga a kultúrpolitikus szánt neki. A 20-as évek második felében a Magyar Szemle főszerkesztőjeként közzétett, a latifundium történelmi érdemeit méltató cikkei is egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Szemléletében a valódi reformer társadalompolitika – a klebelsbergi neonacionalizmus olyannyira fontos tartóoszlopa – majd csak a Bethlen-éra elmúltát követően értékelődik fel újra.

Klebelsberg neonacionalizmusa – A társadalmi és kulturális megújhodás programja

Mint már értekezésünk bevezetőjében részletesen is érintettük, a döntően Klebelesberg Kunó nevével összefűződött neonacionalizmus – melynek gondolati struktúráját szerzője végül önálló kötetben is kiadott cikksorozatban vázolta fel – a 20-as évek második felének hazai szellemi miliőjében átmenetileg meghatározó nemzetértelmezési horizonttá emelkedett; s alapvetően katolikus sajtórecepciója is ennek megfelelően kezelte. Annál különösebbnek hat, hogy a kor legalábbis dominánsnak mondható katolikus sajtóorgánumainak sorában jószerivel egyedül a Katolikus Szemlében találkozunk igazán érdeminek mondható értékelésekkel – egyetlen publicista tollából. A lap hasábjain publikáló Túri Béla mintha már a kapcsolódó koncepciót taglaló írásának^{^[12]} kezdő felütésében is defenzívába húzódna, ugyanis – mint írja – „A neonacionalizmus (…) amint távolról sem akar szakítás lenni a tradicióval (…), úgy nem akarja megkisebbíteni az elődök hazaszeretetét sem”. S hasonlóképpen egyúttal „nem akarja azt sem állítani, hogy eddig nem tudták volna munkás szeretettel szeretni a hazát^{^[13]}”. Az alapgondolat tehát – mint azt szerzőnk a kötet Bethlen István miniszterelnök által írott előszavának meglátásaira támaszkodva részletesen ismerteti – „(…) a gyökeréig változott viszonyok között élő magyarság eszményeinek és gondolatvilágának az új körülményekhez való szabása és kijelölése azoknak a töretlen utaknak, amelyeken haladva az ország újjáépítése megtörténhetik”. Mindezen szempontok figyelembe vételével pedig a neonacionalizmus fogalma heterogén gondolati tartalom hordozója: egyszersmind kultúrpolitikai, (etno)pedagógiai és végső soron államfilozófiai doktrina, mely egyúttal azon feladat elvégzésére is hivatott, hogy önnön szellemiségének „(…) mint elméleti államtani koncepciónak a történelemhez való viszonyát” is tisztázza. Eme megfontolások alapján konkludál Túri végül oda, miszerint „(…) a neonacionalizmus mint új nemzeti ideológia is jelentkezik”, amely „(…) a cselekvő és alkotó embert emeli eszményképpé az ifjúság és a nemzet elé^{^[14]}”. Utóbbi gondolattal fűződik össze egyszersmind annak magyarázata is, ahogyan a hazai pedagógustársadalomhoz intézett „körlevelében” úgyszólván „(…) a munkás magyar embert állítja eszményképül minden fokú magyar iskola elé”, minekutána Túri olvasatában e vonatkozó körlevél úgyszólván a Canto del Lavoro – prózai változatba öntött – magyar megfelelőjévé emelkedik^{^[15]}. Ebben a kontextusban egyúttal a „(…) minden répréteget áthatónak és mindenkit egybekapcsolónak” szánt nemzeti eszmény úgyszólván „népbarát” és szociálisan érzékeny vonatkozásai kerülnek előtérbe, minekutána a Túri frazeológiájában „népiesnek” nevezett politikai cselekvési irány egyszerre viseli magán a kultúr-és társadalompolitikai pragmatizmus ismertetőjegyeit. Megállapítása szerint ugyanis „A föld a hazához rögzíti a haza szülötteit, a kultúra emberi tudatra emeli polgárait, de a boldogság otthonává a jó szociálpolitika teszi a falut, a várost”. Amidőn – mint Klebelesberget idézve Túri maga is írja – „(…) a nyomor és a küszködés légkörében nő a kozmopolitizmus, fogy a honszeretet^{^[16]}, akkor valóban igaz, hogy nem ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, a kultúrpolitikának, az alsó néposztály érdekeit szolgáló közgazdasági politikának, a népbarát kormányzatnak és a hazafiságnak összefonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, mely a haza földjéhez köti a hazafiakat^{^[17]}”. Szerzőnk e ponton hívja fel a figyelmet a szociálpolitikai célkitűzések keresztény etikai dimenziójára, másfelől ugyanakkor a népesedési trendet baljós jövendő kibontakozás felé terelő anomáliák (elmondása szerint „a családi élet meglazulása”, illetőleg „a gyermekszoba üressége, stb.”) számára is annak világos bizonyítékai, hogy „(…) a nemzet organizmusának alapsejtjei egészségükben vannak megtámadva^{^[18]}”. Ebben leli tehát magyarázatát, hogy a célok között szerepel – közelebbről aligha túlzottan konkretizált formában – „a házasságok tisztasága és tartóssága, a magyar gyermek, a magyar élet védelme”.Mindazonáltal eme szempontok is elsősorban alárendelt komponensei a kitűzött tulajdonképpeni ideálnak: „A neonacionalizmus lényeges alkotóeleme (…) hogy úgy szervezzük a magyar munkát, a magyar hazafiságot, az ősi patriotizmust (…) oly célok felé vezessük, melyektől a magyar faj megerősödését és hazánk feltámadását várjuk”, s természetesen „(…) a területi épség helyreállítását”. Mindezek nyomán vetődik fel, pontosan hová is – Túri szóhasználatával élve – „(…) gyökerezik elméleti államtani és tartalmi szempontból a neonacionalizmus ideológiája”? Túri Klebelsberg – keserű hangvétele mellett is reálisnak mondható – helyzetfelismerését parafrazeálva („Akármilyen gyászos, szégyenteljes körülmények között is, de függetlenek lettünk”) konstatálja a politikai koordináta-rendszer gyökeres megváltozását, melynek révén a magyar nacionalizmus a világháborús összeomlás, a trianoni kataklizma és a dinasztikus kontinuitás megszakadása után „(…) új viszonyok között és új tartalommal lépett fel”, mivel „(…) Trianon óta új országgal és új nemzettel van dolgunk”. De miben is áll mindezek lényege? Egyfelől: az osztrák „méhkaptár” keretfeltételei között vívott sokévszázados küzdelem a rendi szabadságjogok, majd az állami autonómia kiszélesítéséért, végül a nemzeti szabadság érvényesítéséért éppúgy zárójelbe került, s örökre a múlt rekvizitumai közé sorolódott, mint ahogyan az ezen történelmi szembenállás produktumaként kitermelődött ellenzéki-függetlenségi oppozíció kurucos mentalitása is végleg relevanciáját vesztette. De súlytalanná vált a történelmi Magyarország kisebbségi népcsoportjaival folytatott kötélhúzás is; a trianoni országvesztés által – ámbár magyar nemzeti szempontból kivált katasztrofális végkimenetellel – utóbbi küzdelem maga is véget ért. Ebben a koordináta-rendszerben tehát a hagyományos magyar nacionalizmus – mindenekelőtt az előbbi szemponttal összecsatoltan – a nemzeti lét külső keretfeltételeinek tagadásaként, mint egyértelmű negáció jelentkezett. Ellenben „(…) a függetlenségi gondolat helyébe lépett új végcélja, a területépség helyreállítása csak akkor érhető el, ha a korábban negatívumként jelentkező nacionalizmus most nagy pozitív törekvéssé alakul át^{^[19]}”. A nemzet-és nacionalizmusértelemzés ezen irányváltása ugyanakkor a már fentebb érintett szociális érzékenység szempontjain túl egy másik társadalompolitikai megfontolás hordozója is; a „produktív és konstruktív” emberek szolidaritásának megfogalmazott programja felül kell írja a korábbi „negatív nacionalizmus” káros társadalomlélektani következményeit: a „nemakarunk” idővel mélyen rögzült szociálpszichológiai attitűdjét mely mindeddig „rányomta bélyegét a magyar típusra és egyéniségre”. A régi típusú nacionalizmus vázolt feladatainak e kontextusában sajátosan fonódnak össze tehát egymással a karakterológiai mellékzöngével ellátott társadalomkritikai és az etnopedagógiai reflexiók. Mindazonáltal Túri a neonacionalista gondolatkör mozgásterének bizonyos határait is rögzíteni igyekszik: e tekintetben óva int az új nemzeti eszmény „történelmi megalapozásának” és államfilozófiájának átpolitizálódásától, „(…) amit a kultúrmunka és a nemzetnevelés nem tűr meg, s ami könnyen megbosszulja magát”. Ez praktikusan kettőt jelent: egyfelől, a célul kitűzött nemzetnevelés nem válhat olyan kártékony és hamis emlékezeti kultúra szülőanyjává, melyben Magyarország és a Habsburg Birodalom négyszáz éves közös történelme a puszta nemzeti eltévelyedés iskolapéldájává degradálódik. Miként hibás attitűd volt a múltban ugyanis a függetlenségi ábránd naiv kergetése, úgy ma sem bír több relevanciával ama gondolat, miszerint „Magyarország minden szövetség nélkül biztosabb jövő elé néz, mintha szövetségest keres, mint a múltban^{^[20]}”. Az ügy aktuálpolitikai relevanciája a korabeli olvasó számára is egyértelmű lehetett: a Monarchia felbomlása és a trianoni diktátum eredményeként előállott helyzet szerzőnknél csupán „bizonyos formai függetlenség” gyanánt vehető számításba, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy „igazi magyar jövőnk zálogául nézzük”. Az integrális revízióra irányuló törekvések szempontjából ugyanis a másokkal való partnerséget nélkülöző, önerőre támaszkodó, társtalan magyar magány könnyen öngyilkos magatartásnak bizonyulhat. S másfelől: „(…) vigyáznunk kell, hogy a neonacionalizmus történelmi megalapozásával másoknak se adjunk módot arra, hogy az új alapból több következtetést vonjanak le, mint amennyi az új és több munkához szükséges”. Amely utóbbi kitétel minden valószínűség szerint a magyar fajvédő mozgalommal szembeni kései figyelmeztetésként nyerhetett szerzőnk tollából megfogalmazást^{^[21]}. A magyarság megváltozott helyzetének tekintetében pedig ismételten előkerülnek a trianoni diktátum következményei is, hiszen (…) a nemzetiségektől elszakadva e részben is változott a nacionalizmus tartalma^{^[22]}”. Az országcsonkítás tragédiája csakis átmeneti állapotként vehető tudomásul: a jelen helyzet reális felismerése, s a belőle levont konzekvenciák nem tehetik zárójelbe az integrális revízióra való törekvést, a neonacionalizmus tulajdonképpeni programját; „(…) amikor Klebelsberg Kunó az integritás kérdését a nenacionalizmus ideológiájából nem csak nem rekeszti ki, hanem egyenesen végcélul tűzi ki, már ipso facto nem lehet úgy gondolkozni és nem arra kellene készülnünk, mintha nem más nemzetiségekkel együtt akarnók történelmi utunkat folytatni ezer év után. Vagyis a neonacionalizmus tartalmából nemcsak nem esett ki a magyar állameszme megismertetésének és megszerettetésének munkája, hanem más körülmények között más hangsúlyt, más színezetet kapott^{^[23]}”. Amely utóbbi megfontolás a fentebb már érintett „egyedül nem megy” problematikus elemére is praktikusan visszautal, ezúttal azonban talán némiképp módosított formában: ebben a keretben a revízió nem egyszerűen a sors – magyar nemzeti szempontból kedvező – megváltozásával a nemzetiségekre oktrojálandó produktumként gondolandó el, sokkalta inkább azon – reálisnak remélt – koncepció nyer benne megfogalmazást, miszerint az ezeréves országhatárok visszaállítása az egykori kisebbségek számára is vonzó alternatívaként válik újra fölvethetővé. S végül ismét jelentkezik a tárgyalásmódban már elemzésünk kezdetén említett defenzív attitűd, amely a hagyományként rögzült kuruc-labanc kontroverziára is megfelelni igyekezvén egyfajta kiegyenlítésként kíván hatni: a klebelsbergi nemzetkoncepció történelemszemlélete nem érvényesül olyannyira „az elvi precizitás szigorúságával”, hogy a „kurucos” magatartás múltbeli hibáival és túlzásaival egyetemben a függetlenségi hagyomány egészét is a vádlottak padjára óhajtaná ültetni. Tudniillik, ez utóbbi körből is rekrutálódtak olyan számban „a magyarság erejét fejlesztő államférfiak”, hogy a múltbeli nemzeti-függetlenségi oppozíció is méltán vindikálhassa önmagának az „erős nacionalizmus” dicsőségéért járó glóriát. Mindez pedig Túri olvasatában annak is ékes bizonyítéka, „(…) hogy az élet, a nemzeti történelmi folyamat nem tűr és nem akar olyan definiciókat, melyek (…) mindig merevek és avatatlanok vagy sablon szerint gondolkozó emberek részéről jelszavakul használtatnak, ami rendesen csak kárt és ellentéteket okoz^{^[24]}”. Mert hogyan is valósulhatna meg másképp – tehetnénk hozzá – a „produktív és konstruktív emberek” egymás közti szolidaritásának magasztos eszménye? Cikkírónk értékelése szerint ezek a megfontolások akár természetesnek is tarthatók, az elmondottakat követve szándékosan tágra nyitott szemlélődési horizont mélyen pragmatikus megfontolásokkal fűződik össze, ugyanis – mint záró megjegyzésében maga is írja – „a neonacionalizmus nem csak a politikai viszonyok változása folytán, de öntudatosan és céltudatosan keresi azokat a módokat, (…) melyek a magyar faj megerősödését és általa a magyar nemzeti cél elérését segítik elő^{^[25]}”.

Klebelsberg neonacionalizmusa a magyar „kultúrfölény” kontextusában

Nem kétséges, hogy amidőn Túri mindössze egyetlen év elteltével egy újfent megjelenő Klebelsberg-kötet^{^[26]} recenzálására^{^[27]} vállalkozott, továbbra is ugyanazon szempontot ragadta meg a kultúrpolitikus neonacionalista eszményvilágának egyik legfőbb cementáló elemeként, amelyet első cikkgyűjteményének értékelése folyamán is a vonatkozó ideál egyik centrális gondolati paneljévé avatott. Eszerint Klebelsberg célja jelen esetben sem más, mint hogy „(…) maga mellé sorakoztassa fegyver-és munkatársakul mindazokat, kik meg vannak győződve, hogy Magyarországra nézve lenni vagy nem lenni kérdése a magasabb műveltség, a kultúrfölény^{^[28]}” Európa ama pontján, hol ezer éve a nyugati kultúra őre és fáklyája Kelet felé^{^[29]}”. Másfelől, Túri immár egyenesen „történelmi átváltást jelentő időkről” nyilatkozik, mikorra végképp illuzórikussá vált a korábbi idők gyakorlata, mely a kultúrpolitika cselekvési körét csakis az anyagi-materiális háttértényezők kiterjedtségének keretei között volt képes kijelölni^{^[30]}; „nincs időnk várni, míg anyagilag megerősödhetünk, hogy azután próbáljuk behozni a kultúra terén azt, amivel elmaradtunk”. Sürgető nyomatékkal hozzá is fűzve egyúttal, miszerint „Ha elmaradunk, végleg lemaradunk^{^[31]}”. Ám ugyanilyen fokozott hangsúllyal vetődik fel a neonacionalizmus kiemelt jelentőségű tartópillérei közé sorolt szociális fejlődés motívuma is – a korabeli nemzetpolitikai megfontolásoktól a legkevésbé sem függetlenül: a kapcsolódó cikkanyagok szociálpolitikai direktíváit elemezve Túri lelkesen ünnepli „(…) a magyar nemzet ama rétegének kulturális emelését, (…) melyben pedig a magyar faj ősereje szunnyad: az Alföld népében^{^[32]}”. Míg végül immár szenvedélyes akklamációként rezonál szerzőnk abbeli ujjongása, miszerint „Öröm arra nézve még csak gondolni is, hogy eljő az idő, mikor az alföldi és tanyai népnek életereje ömlődik át a magyar életbe, mint felfrissítő, alkotó hatalom^{^[33]}”. Ámbár, Túri maga sem feledi el mindehhez hozzáfűzni, hogy e szerves nemzeti alkotómunkát csupán a „liberális kor szellemi hagyatékától” és „a keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött entellektüelek” aknamunkájától szükséges félteni. Figyelembe véve, hogyan jutottak végül a kor folyamán e nemes társadalmi reformvíziók jószerivel egytől-egyig ebek harmincadjára,^{^[34]} különösen fájdalmas annak észrevételezése részünkről, mennyire látványosan hagyta szerzőnk is a felszín által becsapni önmagát: Túri sem érzékelte ugyanis, milyen sötét robajjal zuhan végül bele a vágyott víziók és a társadalmi rögvalóság között tátongó szakadék mélységébe az egyoldalúvá degradálódott antiliberális beszédmód szekere. S talán a hitelesség ebbéli hiányától nem is függetleníthető a magunk berzenkedése afölött, amit Túri kritikája vált ki Klebelsberg úgyszólván „hamis” frazeológiájával kapcsolatosan. Szerzőnk számára az oktatásügyi miniszter általa is idézett kijelentése a forradalmi és ellenforradalmi ideológiák egyként meddő természetéről^{^[35]} érthetetlennek és emészthetetlennek bizonyult: amíg a kultúrpolitikus szemszögéből mindez a jobb-és baloldali radikalizmusoktól való azonos távolságtartás igényének kifejezése volt, addig Túri számára ez az attitűd csakis képzavarként volt elmarasztalható. Értékelésében a részben Klebelsberg nevével összeforrott keresztény-nemzeti kurzus maga volt az az ellenforradalmi éra, amely az egyébiránt minden másban rajongásig dicsért közéleti szereplő működését is lehetővé tette; s amely koordináta-rendszerben a Küzdelmek Könyve maga is az „új szellemű kultúrpolitikának az útjelzője”: részese annak a munkának, „(…) melyben a nemzet arra törekszik, hogy szomszédait a kulturális nemes versenyben felülmúlja és lépést tartani igyekezzék a nyugati nagy nemzetekkel – megőrizve ezeréves tradícióit, keresztény menzeti mivoltát”.

A klebelsbergi koncepció pragmatikus narrátora? – Kornis Gyula a Katolikus Szemle értékelésében

Egészében véve bízvást állítható, hogy Klebelsberg nemzetkoncepciójának fogadtatása a Katolikus Szemle hasábjain – a recenzálás feladatát egyedüli publicistaként elvégző Túri Béla tollából – még akkor is igen pozitívnak volt mondható, ha egyébiránt fentebb jegyzett kritikai reflexiói sem hiányoztak értékeléséből. Mindazonáltal, amilyen mértékben vált Klebelsberg a neonacionalizmus elméleti kontúrjait felvázoló teoretikussá, ugyanilyen módon bizonyult pályatársa – a modern historiográfiában mindmáig méltatlanul mellőzött – Kornis Gyula a vonatkozó eszmekör tarttalmának mintegy „konkretizálójaként” értékelhetőnek. Túri jelen elemzéséből^{^[36]} ugyanis már egyértelműen kiviláglik, hogy a piarista tudós Nemzeti megújhodás címen megjelent írásában^{^[37]} „(…) azt írja meg, hogy a nemzeti megújhodásnak mikép kell bekövetkeznie a neonacionalista program alapján”. Szerzőnk interpretációjában Kornis a trianoni kataklizma kettős társadalomlélektani hatásrendszeréből indul ki: egyfelől, evidenciaként rajzolódott ki a kollektív nemzeti önvizsgálat elementáris igénye, hiszen „(…) minden nagy nemzeti szerencsétlenség után természetes a nemzet kollektív lelkiismeretének számonkérő szava a nemzeti tragédia okai után”. Másrészt azonban a bukás keserű fájdalma nagyszabású felhajtóerő forrásának is bizonyult, mivel az új helyzetben „nemcsak a győző, de a legyőzött népek nacionalizmusának ható ereje is megsokszorozódott”. Az országszabdalás előtti korszak úgyszólván „negatív” nacionalizmusának kettős oppozíciójával (függetlenségi eszmény versus küzdelem a nemzetiségekkel) kapcsolatos gondolati panel jelen esetben is előkerül, az új helyzetben kikristályosodó ellenségkép azonban immár bizonyos differenciálódás irányába mutat: a „saját húsunkból feltáplált” konglomerátumokkal és nagy szövetségeseiknek még szélesebb világgyűrűjével” a revízió érdekében folytatott küzdelemnek ezúttal már nem egyszerűen a liberális kor örökségével szembeni oppozíció és – mint korábban láttuk – a „keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött intellektüelek” elleni harc a társutasa. A küzdelem másik hengsúlyos eleme háború úgyszólván „a másik fronton az internacionalizmussal szemben, mely nemzeti öntudatunkat, sajátos értékünket akarja csökkenteni^{^[38]}”. Az ily módon meghatározott ellenséggel szemben pedig – immár klasszikusnak ható módon – a „belső erősödés” ekkortájt olyannyira gyakran hangoztatott eszközét, valamint „nemzeti egyéniségünk értékének emelését” ajánlja gyógyírül. A közelmúlt nemzeti mulasztásainak számbavételét illetően – Túri olvasatában – Kornis maga is messzemenőkig hű maradt a szekfűi Három Nemzedékben is világosan kirajzolódó kritikai szempontokhoz: a puszta „jelszópolitikává” degradálódott függetlenségi ethosz bírálata párosul a nemzetfenntartónak elgondolt társadalmi rétegeket pártfogolni hivatott szociálpolitika hiányának rögzítésével. Az sem állítható, hogy az utóbbi terület vonatkozásában részletezett elemek bármily módon is eltérnének mindattól, amelynek hiányát maga Szekfű is számonkérte a liberális korszakon (földreform, a népegészség-és népoktatás helyzetének fejlesztése, a nagyvárosi proletariátus iránti fokozott szociális érzékenység, a birtokos parasztság és a történelmi középosztály védelme, stb.). Túri ábrázolásából világosan kitetszik, hogy Kornis e problémákat a jelenre nézvést is érvényesnek tartja, amit kiegészít a Trianon nyomán irdatlanul felduzzadt állami tisztviselői réteg megannyi szociális problémája, mely utóbbi „a közterheket elviselhetetlenné teszi”. Mindazonáltal elmondható, hogy a szociális nyomor Kornis művéből kikiáltó tapasztalata Túrit is meggyőzte afelől, hogy túlterebélyesíteni a művelődési politika akciórádiuszát a pénzügyi realitások világán talán mégsem olyannyira bölcs módszer a vágyott nemzeti-kulturális megújulás szolgálatában, tehát a két szempont egymással való szerves összekapcsolása, arányaik egymással való kiegyenlítése kínálkozik az egyedüli racionális megoldásként: Kornis kapcsolódó szempontjait^{^[39]} összegezvén immár szerzőnk maga is a kiegyenlítés felé látszik hajlani. Summázata szerint ugyanis „A nemzeti fejlődés két egyenrangú tényezője: a vagyonosodás és kultúra közötti természetes viszonynál fogva együtt és egyszerre^{^[40]}”. Hovatovább, immár a korábbiakban érintett „kultúrfölény” gondolatának hangsúlyosabb átértékelése is fokozott erővel ötlik szemünkbe: Túri tolmácsolásában kiderül, hogy a vonatkozó klebelsbergi eszmény a Kornis-féle olvasat keretei között kétségkívül lágyabb, döntően etikai természetű kategóriává szelídül^{^[41]}. Mint recenzánsunk maga is megjegyzi, „(…) Kornis a kultúrfölényt elsősorban erkölcsi fölénynek tartja”, mely „(…) akkor a legnagyobb, midőn (…) a nemzeti erények személytelenek és a nemzet minden tagjában élnek és ez úton hatványozzák a nemzeti energiát^{^[42]}”. Másfelől, külön is érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a kultúr-és művelődéspolitika konkrétumainak tekintetében a kortárs katolikus sajtóvilág keretei közt talán először szólal meg a 30-as évek közepétől kifejezetten axiomatikusan megfogalmazott igény az ún. „nemzeti tudományosság” után. Mint szerzőnk írja, „(…) irodalom, képzőművészet, tudomány is maradjon universalitásuk mellett is a nemzeti talajba gyökerezett, különben se nemzetfenntartó erő, se igazi emberi érték nem lészen”. A jövővel kapcsolatos hangvétel pedig inkább helyeződik a reményre, semmint hogy nemzetsirató pesszimizmusba torkolljék: „(…) Kornis (…) ha látja is a nagy bajokat, (…) bátran hirdeti, hogy (…) a baj nem organikus, csak funkcionális”. Szerzőnk maga is az eddig vázoltak alapján konkludál oda, miszerint e funkcionális problémamegoldás feladata vállaltan a neonacionalizmus programjáé. Siker továbbá – hogyan is lett volna másként elképzelhető – „(…) csak akkor lehetséges, ha a magyar lét (…) sajátos tartalmán épül és bontakozik ki tovább a neonacionalizmus, és a nemzeti ezeréves fejlődés szerves elemévé válik”.

Konklúzió

Az eddig elmondottak alapján igazoltnak mondható, hogy az 1920-as évek katolikus sajtóirodalma – melynek jelen munkánk keretei között a Katolikus Szemle az egyedüli tanúja – kifejezett elismeréssel karolta föl a klebelsbergi nemzetértelmezés intencióit. E tapasztalat – nézetünk szerint – döntően azzal magyarázható, hogy a neonacionalizmus által meghirdetett cselekvési alternatívák olyan szempontokkal (döntően a kultúr-és oktatáspolitikai fejlesztés ügyével) fűződtek össze, amelyek minden akadály nélkül becsatornázhatónak bizonyultak a kései Bethlen-érában is hegemón helyzetben maradt politikai katolicizmus szisztémájába. A gazdaság-és szociálpolitikai reformok ügyét illetően azonban már ez nem állítható. Döntően csupán az általános célirányokkal kapcsolatos retorika szóvirágaiba ütközünk: bár Klebelsberg – s önmagában ennek validitását az általunk vizsgált cikkekben sem vitatták – világosan fűzte össze a társadalompolitikai változtatások ügyét a nemzeti megmaradás sorskérdésével, valójában az előbbi tekintetében a kor katolikus publicistái sem jutottak el annak felismeréséig, hogy ennek pragmatikus megvalósítása milyen alapfeltételhez is kötött valójában. A vázolt eszmény ugyanis természetszerűen megkövetelte volna mindenekelőtt annak elfogadását, amelyet egyébiránt épp maga a rendszer utasított el, s amely nélkül a korabeli magyar társadalmi realitások keretei között a szociális felszabadulás és a nemzeti szellemű művelődéspolitika kettős megvalósulása eleve lebírhatatlan akadályokba ütközött: az általános és kötelező földreformot. Nézetünk szerint e tekintetben a recepciót végző Túri Béla és lapja, a Katolikus Szemle egyaránt ugyanazon konzervativizmus csapdájába esett, mint amely a politikai katolicizmus struktúrájának egészét is jellemezte ekkoriban. A szükséges szociális eltökéltség alól valójában épp azon konzervatív ismeretelméleti háttér húzta ki a talajt, amely – mint láttuk – még az egyébiránt általuk tisztelt Kornis ellenében is nyíltan vállallta önnön „ellenforradalmi” jellegét. A mindezzel együtt járó gyakorlati reformképtelenségben ragadhatjuk meg annak okát, amiért a neonacionalizmus vonzereje legkésőbb a 30-as évekre semmivé foszlott, s így helyébe végül szükségszerűen új elgondolások léptek.

Bibliográfia

Szakirodalom

ifj. Bertényi Iván: A századforduló politikai irányzatai és gróf Tisza István, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó,2009, 34–72.

Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról, Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195-199.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012,

Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés – Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója; in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–104.

Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 59–75.

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011.

Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről, in Uő,: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212.

Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 9–36.

Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 114–136.

Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus; in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 186–213.

Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011.

Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 387–388.

Felhasznált források

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest., Athenaeum, 1928, 168–172.

Klebelsberg Kuno: Új magyar típus, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 1928, 139–143.

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro; in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum, 1928, 168–172.

Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 4. évf., 9. szám, 809-812.

Klebelsberg Kuno: Küzdelmek Könyve, Budapest, Athenaeum, 1929

Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 449–457.

Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 6. füzet, 562–563.

Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669.

Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.

Hivatkozások

Mint tanulmányában Kovács Dávid írja: „A dualizmus korának hivatalos állam-és nemzetfelfogása, asszimilációs szemlélete, liberalizmusa (…) mind a vádlottak padjára került” (Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 62.). ↑
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 54–89. ↑
Noha a Trianon utáni időszak hazai gondolkodástörténetében a dualizmus kori szabadelvű éra általános össztűz alá került, ez a szellemi orientációváltás egyedül az 1918-1920 között végbement drámai események láncolatával még nem magyarázható meg kielégítően. Az előzmények körébe sorolandó a magyar nacionalizmus jellegének – a századfordulótól mind világosabban érzékelhető – antiliberális irányváltása, amely maga ugyanakkor a magyar nemzeti liberalizmus századfordulói válságától sem választható el. Ifj. Bertényi Iván megállapítása szerint a 20. század előestéjére a 67-es konszenzust és annak nemzeti szabadelvű örökségét már nem csupán a függetlenségi párt egyes prominensei kezdték látványosan megtagadni az erősödő függetlenségi nacionalizmus jegyében, de a kialakulóban lévő, új típusú baloldali progresszív és nemzeti-konzervatív csoportosulások is ideológiai ellenfelet láttak a szabadelvű kor hagyatékában. Hovatovább, Ifj. Bertényi megállapítása szerint „(…) a liberális elitpolitizálással szemben mind komolyabb tömegekre támaszkodó új irányzatok (…) kiterjesztették a harcot a politika által addig jórészt érintetlenül hagyott területekre is” (Lásd: ifj. Bertényi Iván: A századelő politikai irányzatai és gróf Tisza István, in. Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány; Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 60.). E küzdelem dichotomikus természetét olyan ellentétpárok juttatták kifejezésre, mint a „progresszív” és „népnemzeti” irodalom, illetőleg a „haladó” és „reakciós” avagy „zsidó” tudomány antagonizmusai, a megcsontosodott nemzeti liberalizmus hagyatékával szembeni elutasításuk azonban közös volt. Takáts József maga is felhívja figyelmünket a századelőtől az ideológiai szférában lezajlott változások merőben antiliberális természetére, megállapítása szerint ugyanis „A magyar liberalizmus a századelőn nem tudott olyan válaszokat kimunkálni a kor nagy kérdéseire, amelyek sikeresek lehettek volna az eszmék piacán”. Ebbe a keretbe illeszkedik ama megjegyzése is, miszerint a Társadalomtudományi Társaság által 1904-ben A társadalmi fejlődés iránya címen rendezett konferencián az egymással szemben álló agrárius konzervatívok, keresztényszocialisták, radikálisok, szociáldemokraták és anarchisták között mindösszesen azon kérdés megítélésében született konszenzus, hogy a liberalizmus immár halott és terméketlen idollá devalválódott (Lásd Takáts: József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 87.). ↑
Lásd: Szekfű Gyula: Állam-és nemzetfenntartás, 12., in Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években; in Uő.: Nemzetfelfogás, 68. ↑
Szabó Dezső: Gr. Tisza István, in: Egyenes úton; in: Kovács: Szabó, 68. ↑
Kivált Szekfű Három Nemzedékének militánsan antiliberális szemléletmódját legalábbis találóan érzékelteti Miskolczy Ambrus rövid megjegyzése, miszerint Szekfű „a liberális diskurzus politikai erőképző jellegét a szép szavak csáberejeként mutatta be”, maga a mű pedig egyfajta konzervatív indíttatású -Miskolczy szóhasználatával élve – „ideológiai fertőtlenítés” célját szolgálta (Lásd: Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest Napvilág Kiadó, 2001, 74.). ↑
Legalábbis a „nemzeti bűnök” lajstromának összeállítása tekintetében szintén kevéssé érződik Szekfű és Szabó felfogása között érdemi különbség. Trencsényi szerint Szekfűnél „a magyar faji karakterológia vázlata olyan erkölcsi vonásokat említ, mint a realitásérzék hiánya és töredezett erkölcsi szemlélet, ami szerinte mind a túlzott társadalmi differenciálódás következménye” (Lásd: Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 368.). Tekintetbe véve azonban, hogy utóbbi jelenség is történetileg a liberális korszak következményeként kellett tételeződjék, az antiliberális ismeretelméleti megalapozottság ebben a kontextusban sem vitatható. Ahogyan A magyar bortermelő lelki alkata címen írott elemzésének liberalizmus-ellenessége sem: a magyar gazdának a liberális szabadpiacon boldogulni képtelen mentalitását megrajzolva (kapcsolódó megjegyzése szerint „a magyar faj nem kapitalisztikus tehetség”) gyakorlatilag egy olyan nemzeti karakterológiát nyújt, amely már önmagában is a szabadelvűség hazai adoptálhatóságának cáfolatát hirdeti (Lásd: Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata, in Uő., in Erős Vilmos: (szerk.) Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 231–291.). Ezenközben Szabó Dezső kapcsolódó gondolatait Gyurgyák mutatja be úgy, hogy „(…) a nemes és nagylelkű, következésképpen élhetetlen magyar faj, (…) a fajok örök balekja a modern kapitalista kor anyagiassága és kegyetlen versenye miatt folyamatosan tért veszít más fajokkal (…) szemben” (Lásd: Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012, 55.). E karakterológiai reflexió antiliberális mellékzöngéje önmagában is közelíti Szabó felfogását Szekfű fentebb demonstrált látószögéhez. ↑
Tanulmányában Kovács érintette a kérdést: megállapítása szerint a „reformkonzervatív” jelző utókori történészlelemény”, Szekfű nyelvszóhasználatában is inkább a „konzervatív reform”, illetőleg a „konzervatív reformer” szóösszetételeibe ütközünk (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás, 93.). ↑
Mint azt Klebelsberg 1921 nyarán Szekfűnek címzett levelében világosan megfogalmazta: „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, (…..) a te Három Nemzedékedet, Tormay Ceclie Bujdosókönyvét és azután (…) Horvát János Aranytól Adyig című füzetét. Ha nem is értetek talán mindenben egyet, egy irányt képviseltek, s nevetek egyben program lenne” (EKK G 628, Szekfű Gyula levelezése: Klebelsberg Kuno levelei Szekfű Gyulának; idézi: Miskolczy: Szellem és nemzet, 79.). Az is lett: az 1923 és 1940 között megjelentetett Napkelet című lap – a Magyar Szemlével egyetemben – egyértelműen e két világégés közötti keresztény-konzervatív eszmevilág egyik legismertebb publicisztikai közvetítőjévé vált, s ezen ideológiai preferenciák kapcsolódó tablóját a főszerkesztő Tormay Séta a szentmihályi parkban című indító szépprózájában talán mindenki másnál plasztikusabban festette meg. Mint utóbbival összefüggésben Sipos Lajos írja: „Az évszázados úri fák és a régi kastély változatlanságot sugalló hátterében körvonalazódott egy offenzív irodalmi-kulturális kánon is. Ennek lényege a Bethlen István és Klebelsberg Kuno által megkonstruált neonacionalista-értékkonzervatív államideológia (…)” (Lásd: Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in. Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 121.). ↑
Pars pro toto: Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212. ↑
Ehhez hozzá is fűzhetjük, hogy a neonacionalizmus koncepcióját a korban több irányból is hevesen támadták: Szabó Dezső különösen harsányan- és nem utolsósorban önnön markánsan németellenes attitűdjeitől hajtva – marasztalta el Klebelsberg gondolatait „a germán életakarat megnyilvánulásaként”. A Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományt leértékelő, német-magyar történeti közösségben gondolkodó orientációt mindenestül úgy kritizálta, mint amely „(…) a germánság érdekeinek szempontjából történik” (Lásd: Szabó Dezső: Neonacionalizmus. Gróf Klebelsberg könyve. Harmadik közlemény, Előörs, 1928, 7.; Idézi: Kovács D.: Uo. 101.). Vagyis: többé-kevésbé ugyanazon szempontok alapján tett szemrehányást a kultúrpolitikusnak, mint amilyen kritikai reflexiókkal – jóval később – a Szekfű-Hóman tandem által írott Magyar Történet meglátásai ellenében – Németh László is élt. Utóbbi maga is arra hivatkozva utasította el narratívájukat, miszerint szerzői „(…) más népből jöttek, és azt akarják bizonyítani, milyen jól járt velük a magyar nemzet”, miáltal a két szerző „nekünk csinál magunk ellen múltat” (Németh László: Kiforgatnak múltunkból, in Uő.: Sorskérdések, Budapest, Magvető Kiadó, 1989, 510–514.; idézi: Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011, 307.). ↑
Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 8. szám, 449–457. ↑
Uo., 447. ↑
Már érintett monográfiájában Gyurgyák maga is külön hangsúlyozza a kultúrpolitikus ebbéli intencióinak jelentőségét, mint a vonatkozó eszménnyel kapcsolatos ismertetésében írja, a neonacionalizmusnak számos nemes célkitűzésén kívül alapvető törekvése „(…) a még meglévő produktív és konstruktív emberek szolidaritásának elősegítése” (Lásd: Gyurgyák: Ezzé lett, 313.). S valóban: Új magyar típus címen írott munkájában Klebelsberg egyenesen arról nyilatkozik, hogy „(…) a neonacionalizmus főfeladata egy új magyar eszménynek, egy új magyar embertípusnak a kimunkálása; aki keveset beszél és szónokol, de annál többet dolgozik és alkot” (Lásd: Uő.: Új magyar típus; in Uő.: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum,, 1928, 142.). Vissza is utalva egyúttal egy korábbi – a hazai pedagógustársadalomhoz intézett – körlevelére, melynek keretei között elmondása szerint szintén „ilyen új magyar típus kimunkálására” buzdított. ↑
E ponton megjegyzendő: egyfelől, a dolgozatunk előző jegyzetében említett körlevél kétségkívül jelentős visszhangokat vetett, a korabeli kormányzati érához igen közel álló Nemzeti Újság névtelenül nyilatkozó cikkírója például egyenesen „(…) a céltudatos nemzeti munka megszervezésének kulturális programjaként” méltatta (Lásd: Magyar program; Nemzeti újság, 1928, 10. évf. 11. szám, 1–2.). Nem sokkal később Klebelsberg maga egyik cikkében (Il Canto del Lavoro; in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 2. kiadás, 1928, 168–172.) az olasz Edmondo Rossoni és Libero Bovio Il Canto del Lavoro című költeményét ünnepelte a munka fasiszta szellemű himnikus apotheózisaként, tudniillik – mint a kultúrpolitikust idézve Túri maga is írja: „A munka himnusza azt a szabadságot dicsőíti, amely (…) a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenségben áll”. Bár a Túri által érintett újévi körlevélre jelen cikkében maga Klebelsberg is visszautal (ő maga egészen pontosan „a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenség” víziója kapcsán jegyzi meg: „Amint újévi körlevelemben rámutattam, a magyar tanítóra e téren is a legnemesebb és a legfontosabb nemzeti hivatás vár” (Lásd: Klebelsberg: Uo. 170.), a Túri által megformált kontextusban a közoktatásügyi miniszter utóbbi cikke mutatkozik hangsúlyosabbnak. Annál is inkább, mivel a Klebelsberg írásában olvasható Rossoni-Bovio szerzőpáros strófarészletét („Hirdesd, hogy a munka fény, élet, dicsőség, hogy a munka a szabadság fegyvere és zászlaja”) maga Túri is idézi de facto „a fasizmus dalaként”. ↑
Talán nem túlzás e ponton rámutatnunk ama sajátos analógiára, mely az író Szabó Dezső elhíresült századfordulói figyelmeztetése („Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”; hovatovább „Lehet valaki valóságos Leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal, s akkor bizony hazafias érzései is vele pusztulnak.”; Lásd: Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 9. szám., 810.) és a tartalmilag kapcsolódó klebelsbergi iránymutatás között fennáll. Elgondolkodtatónak hat ugyanis annak észrevételezése, hogy a Szabó által egyébiránt megvetett neonacionalizmus közel két évtizeddel később végső soron interpretálta az író azon gondolatait, amelyeket egyébiránt még épp nyugatos korszakában fejtett ki, s melyek első leírásuk idején még kifejezetten botrányt idéztek elő, minekutána fel is mentették akkori főreáliskolai tanári állásából. ↑
Túri: Neonacionalizmus, 451–452. ↑
Uo., 452. ↑
Uo., 454. ↑
Uo., 455. ↑
Bár a klebelsbergi neonacionalizmust vajmi kevés gondolati elem fűzte össze a magyar fajvédők eszményeivel, a Túri által említett „új alap” vonatkozásában talán mégis föllelhető némi közös nevező. Hacsak nem marasztaljuk el égbekiáltó aránytévesztésként ama föltevést, hogy az új nacionalizmus kétségkívül újdonatúj társadalmi attitűdök után kiáltó szempontrendszere valamelyest rokoníthatónak tűnik a fajvédők ideáljával, akik – ismételten Gyurgyákot idézve – „egy új magyar ember megteremtésének szükségességéről szónokoltak” (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 217.). A jövendő nemzeti kibontakozás érdekében hirdetett megújulás programját – még ha rekvizitumaik különböztek is – Túri elfogadhatta egyfajta közös új alapként, melyből a magyar fajvédelem valóban „több következtetést” vont le, mint amennyit a klebelsbergi neonacionalizmus – és az amögött meghúzódó politikai katolicizmus szisztémája – indokoltnak tartott. Előbbiek társadalompolitikai radikalizmusa legalábbis elhelyezhető lehetett a szerzőnk által érintett – és nemkívánatosnak ítélt – többletkonklúziók körében. ↑
Túri: Neonacionalizmus, 456. ↑
Uo., 455. ↑
Uo., 456-457. ↑
Uo., 457. ↑
Jelen esetben valójában Klebelsberg újabb cikkgyűjteményének (Uő.: Küzdelmek Könyve, Budapest, Franklin Társulat, 1929.) kiadásáról van szó. ↑
Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve, Katolikus Szemle, 1929, 43. kötet, 6. füzet, 562–563. ↑
A szóban forgó kultúrfölény momentuma természetesen az 1928-as évi recenzióban még időrendi okok miatt sem képezhette vizsgálódás tárgyát. Az újabb historiográfia keretein belül Gyurgyák János ezt a gondolatkört bírálta a klebelsbergi elgondolás mintegy „zavaró”, kvázi apolitikus és méltánytalan mozzanataként (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 313–314.). Gyurgyáknál pragmatikusabb szempontok alapján értékelte a kultúrfölény elméletét Drabancz M. Róbert, aki tanulmányában egyfelől azon szempontra helyezte a hangsúlyt, miszerint „(…) a kormányzat a kultúrfölény-programban tudta megfogalmazni és napirenden tartani a trianoni békeszerződés felülvizsgálatának vágyát anélkül, hogy kiváltotta volna a nagyhatalmak rosszallását”, másrészt „(…) Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét (…) cselekvésprogram magvalósítására” (Ehhez lásd: Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról; Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195–199.). Ujváry Gábor pedig a klebelsbergi gondolat relevanciáját egyfelől a trianoni kataklizma utáni belső megerősödés igényét kielégíteni hivatott kulturális építkezés tézisében határozta meg, továbbá meglátása szerint a kultúrpolitikus azzal is tisztában volt, hogy „(…) a világban elfoglalt kulturális pozíció az ország megítélését is jelentősen befolyásolja, és ezáltal visszahat a kül-és a belpolitikára is. Tulajdonképp ez volt a klebelsbergi kultúrfölény-elmélet lényege”. Ujváry megjegyzi továbbá, hogy e tézisnek természetesen volt a revízióval összefűződő gondolatköre is, hiszen mint – Drabanczhoz hasonlóan maga is megállapítja „a revízió a két világháború közötti magyar politikának az a legkisebb közös többszöröse volt, amelyben szinte mindenki (szélső)jobbtól (szélső)balig egyetértett” (Lásd: Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 387–388.). Márpedig ez utóbbi megfontolások függvényében a vitatott klebelsbergi attitűd már kevésbé is érződik olyannyira „apolitikusnak”. ↑
Külön is figyelemre méltó Magyarország külpolitikai pozicionálásának kontinuitása a 19. század utolsó harmadától a Horthy-korszak végéig, ékes bizonyságául annak is, hogy a nemzeti liberális korszak egyes nemzetszemléleti elemei valóban újraírhatóak lettek a két világégés közötti időszak nacionalista diskurzusaiban. A magyar önpozicionálás relevanciáját legplasztikusabban Kállay Béni foglalta össze művében (Uő.: Magyarország a Kelet és a Nyugat határán, Budapest, MTA, 1883.), melyben – többek között – valóban a Nyugat művelődési produktumainak keleti irányú közvetítése is hangsúlyos elemként szerepelt, s e gondolat – mint azt Túri ebbéli reflexiója is mutatja -a magyar szerepértelmezésnek is integráns eleme maradt (Pars pro toto: Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban, in.: Uő: Történelem, történetírás, hagyomány, 27.). ↑
Az eddig elmondottak függvényében immár érthetőnek is hat számunkra, miért nem lehetett a továbbiakban a tőkehiány a kulturális és művelődési szféra fejlesztésének kerékkötője. A hozzáállás megváltozása a korban annál is inkább szembeszökő lehetett, mivel a dualizmus kori poltikai elit valóban nem kívánta túlterjeszteni a kultúrpolitikai cselekvés akciórádiuszát azon a határon, amelyet a gazdaság általános állapota és a pénzügyi rentábilitás kritériumai még elérhetővé tettek. S ezen még az 1880-as évek meghatározó kultúrpolitikusa, Trefort Ágoston sem tudott érdemben változtatni. Mint tanulmányában ifj. Bertényi Iván maga is megállapítja, „Mindaddig, amíg a magyar állam költségvetése deficites és a legfőbb elv a spórolás volt, nem tudott a mégoly üdvösnek elismert változtatásokra elegendő forrásokat rendelni”, illetőleg meglátása szerint Trefort is „tudta, hogy szükség lenne több és színvonalasabb (…) állami iskolára, harmadik egyetemre, de nem tudta megvalósítani” (Lásd újra: ifj. Bertényi: A századforduló, in: Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 38.) – noha a vonatkozó időszak komoly és nagyszabású művelődési fejlődésének ténye vitathatatlan. ↑
Feltűnő, hogy a korban mennyire jól megférhetett egymás mellett a kulturális prioritás tézise és a környező népektől való „lemaradással” kapcsolatos aggodalom. Átalunk már fentebb érintett elemzésében Ujváry ugyan a kultúrfölény-gondolat kontextusában, de kifejezetten a korban népszerű szociál-és/vagy nacionáldarwinista elméletek produktumaként értelmezte Klebelsberg felfogásának ezen aspektusát. Állítását alátámasztandó a kultúrpolitikus egy 1928-as évi, a kultusztárca költségvetési vitájában elmondott beszédének szövegrészletére hivatkozik, amelyben Klebelsberg Magyarország és a trianoni utódállamok viszonyrendszerét négy, úgyszólván „a történelem országútján” robogó – és egymással versenyző – gépkocsi metaforájával igyekezett megvilágítani. Ebben az összefüggésben tette föl az oktatásügyi miniszter ama kérdést, miszerint „(…) akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi (…) mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon (…)?” (Idézi: Ujvári: Klebelsberg Kuno, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 388.). ↑
Túri: Küzdelmek, 563. ↑
E gondolat a későbbiek folyamán mindenekelőtt Szekfű számára magasztosult alapvető vonatkoztatási ponttá: a kor meghatározó konzervatív teoretikusa egyértelműen a „történelmi” és „úri” jelzőkkel illetett, dzsentroid mentalitása okán általa is sokszor bírált középosztály paraszti elemekkel való felfrissítését vázolta ideális társadalmi reformprogramként (Pars pro toto: Gyurgyák: Ezzé lett, 347–360.). ↑
A klebelsbergi doktrinából legalábbis a nemzeti szellemű oktatás programja kétségkívül eljutott a megvalósulás fázisába, ám az oktatásügyi miniszter által támasztott másik fő kritérium, a vagyonmegoszlás korrekciója, az átfogó szociális reformok bevezetése végeredményben már az első – az eredeti tervekhez képest alaposan kilúgozott – földreform után egyértelműen lekerült a napirendről. A szükséges politikai akarat ugyanis ehhez valójában alapvetően hiányzott, Klebelsberg pedig – Kovács értékelése szerint – „(…) látva a hatalmi realitásokat (…) kompromisszumot kötött. Nem adta fel az igényt a vagyonmegoszlás korrekciójára, azonban elfogadta, hogy ennek megvalósítására csak a jövőben kerülhet sor” (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon; Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 100.). Mint majd látni fogjuk, valójában jelen vizsgált cikkeink szerzőjét is – a kor katolicizmusát sokáig alapvetően jellemző – konzervativizmus akadályozta abban, hogy a klebelsbergi program gyakorlatba való átültetésének valódi eszközeit felismerje. Ám általában is elmondható, hogy a politikai katolicizmus modellje – nem utolsósorban önnön nagy kiterjedésű birtokállománya végett – valójában eleve nem hajlott drasztikusabb társadalmi változásokra (Lásd: Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 186–213.). ↑
Túri ebbéli értetlensége egyébiránt avégett is különösnek hat, mivel Klebelsberg e tekintetben már korábban is világosan közzétett állásfoglalását: a fentebb vizsgált Neonacionalizmus című cikkgyűjtemény keretei között ő maga történetesen épp egy januári értekezésében fejtette ki, miszerint a Bethlen-éra egyik fő feladata épp az lett, hogy „(…) úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja és a normális életet helyreállítsa. E részben jellemző, hogy sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem (…), amely a nemzet állandó birtokállományának kiegészítő része lenne” (Lásd: Klebelsberg Kunó: A magyar neonacionalizmus, in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest., Athenaeum, 1928, 121.). ↑
Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669. ↑
Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás, Budapest, Eggenberger Könyvkereskedés, 1929, ↑
Vonatkozó, 34 oldalas munkájának bevezető soraiban Kornis a Klebelsberg-féle neonacionalizmust egyenesen „új lelkeket formálni hivatott ideológia” és „nemzetnevelő pszichotechnika” gyanánt prezentálja, hozzá is fűzve egyúttal, hogy „Ma a magyar nacionalizmusnak két fronton kell harcolnia: egyfelől az elcsatolt területek kisebbségi magyarságának védelmében a bennünket körülvevő népek nacionalizmusa ellen, másfelől az internacionalizmussal szemben, mely a munkásságot világszerte a szociáldemokrata és kommunista pártba tömöríti”. Márpedig Kornis – a fenyegetés súlyosságát tudatosítani igyekezvén – e konstellációból egyenesen oda konkludál, miszerint „(…) a magyar nemzeti eszme külső és belső ellenségeinek száma s hatalmi ereje történelmünkben eddig példátlan módon felfokozódott” (Lásd: Kornis: Uo., 12–13.). ↑
Kornis megjegyzése szerint ’A tömegvagyonosodás tömegkultúrát tételez fel: csak a műveltebb tömeg képes okszerűen gazdálkodni, a természet erőit ügyesen kiaknázni, gazdaságilag a többi nemzettel versenyképessé emelkedni. Ezen a ponton gazdaságpolitika és kultúrpolitika nemhogy ellentétben állanak, de egyenest egybeesnek” (Kornis: Uo. 17.). ↑
E tekintetben megjegyzendő, hogy művében Kornis valójában kevés erre vonatkozó konkrétummal élt: nem vitás ugyan, hogy a magyar gazdaság akkori állapotát maga is a trianoni diktátum következtében előállott „százfejű hydraproblémaként” látta, s hogy a „trianoni szegénység” állapotából való kilábalást „a magyar jövő legsarkalatosabb alapkérdéseként” (Lásd: Kornis: Uo., 16–17.) ismerte el, tényleges direktívákkal azonban e téren nemigen tudott előállni. ↑
A Katolikus Szemle hasábjain a lap egy másik publicistája is hasonlóképp etikai relációkkal telített koncepcióként prezentálta a kapcsolódó gondolatkört, mégpedig e tekintetben Kornis (Lásd: Kornis Gyula: Kultúrfölényünk kérdése, in Uő.: Kultúra és politika, Budapest, Franklin Társulat, 1928, 42–48.) kifejezetten ezen problematikát taglaló munkáját idézve: „Jelenlegi aránytalanul nagyobb kultúrfölényünk folytonos hangoztatása, a büszke másranézés és lenézés helyett sokkal fontosabb, s a nemzetre életbe vágóbb, ha Széchenyi kiméletlen önismeretre valló törekvésének szellemében nemzeti kultúránk ügyében kollektív lelkiismeretvizsgálást tartunk: nagy, állandó konfessziót, vajon megteszünk-e mindent nemzeti műveltségünk integritásának megőrzésére és továbbfejlesztésére?” (Idézi: Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.; Lásd: Kornis: Uo., 46.). ↑
E gondolati vonalvezetés a mellérendelt elvi panelekkel társítva („nemzeti önismeret”, „munkakedv” a lélek belső erejével végzett munka” és „az új embertípus aktivizmusa”, stb.) már valóban közelebb áll az általunk fentebb említett Drabancz értékeléséhez, miszerint – újfent Dranabacz narratíváját idézve – „Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét gyakorlati cselekvésprogram megvalósítására” (Lásd újra: Drabancz M. R..: Egy európai magyar kultúrpolitikus, 197.). Az általunk is világosan érzékelhető eltérés nyilvánvalóan abban áll, hogy a Drabancz által az oktatási miniszter alakjához kötött értelmezés a publicista Túrinál kifejezetten Kornis személyére vonatkoztatva nyer megfogalmazást. ↑

2023. december 30.2023. december 30.

Purcsi Adrienn – Berta Kristóf: „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?” – Adalékok Szabó Dezső József körúti emléktáblájának elhelyezéséhez

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső a XX. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb személyisége volt, akit egyik politikai csoport sem tudott tartósan kisajátítani, jóllehet, önmagát sem tudta besorolni a létező politikai formációkba. Nem véletlen tehát, hogy mind életében, mind pedig halála után komoly vitákat szült világnézete, ellentmondásos személye, majd emlékezete. Jelen írásunkban Szabó Dezső első, József körúti emléktáblájának történetéhez igyekszünk adalékokkal szolgálni.

Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott egy református nagycsaládba.^{^[1]} Egész szellemiségét az Erdélyben erőteljesen jelenlévő 1848-1849-es forradalom és szabadságharc (negyvennyolcas) mentalitása határozta meg, amelyre később majd a Református Kollégium ellenzéki légköre is ráerősített.^{^[2]} Ám nem csupán ezek jellemezték gondolkodását, mert bár sajátos világlátással rendelkezett, fontos kiemelni eszmeiségét meghatározó egyéb személyeket, eszméket, irányzatokat, amelyekkel főleg Kolozsvárott, majd a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozott. Szülővárosának középiskolájában a negyvennyolcas mentalitás mellett Napóleon személye is nagy hatással volt Szabó Dezsőre és gondolkodását hosszú ideig formálta.^{^[3]}

Az Eötvös Kollégium esetében két tanárát fontos kiemelnünk. Közülük a legnagyobb hatást Jérôme Tharaud (1874-1953), valamint Lucien Bézard (1881-1912) gyakorolták rá. Szabó Dezső az Életeim című munkájában, ekképpen emlékezik meg Tharaudról: „éber orral szimatolt minden új gondolat után és sok ösztönzést kaptam tőle”.^{^[4]} Valamint a másik jelentős befolyást gyakorló tanára Lucien Bezard, ő ismertette meg a középkori művészettel, filozófiával, ő adta a középkor képének alapjait, amelyet az évek során végig változatlanul őriz meg Szabó.^{^[5]} Szabó Dezső 1918-ban ily módon nyilatkozott arról, hogy miket, és kiket olvasott és kik hatottak még rá: „Gyermekkorom a 16. évig Jókai-é volt. Hugo Nyomorultjai évekig mozgattak és egészen még nem haltak meg. Állandó kisérőim: a Biblia, Krisztus követése, Csongor és Tünde, Petőfi, Berzsenyi, Bánk-bán, a három görög tragikus író, Horatius, Molière, Hamlet…”^{^[6]}

Az ifjút 1848-49 eszméi és Kossuth Lajos írásai a nemzeti radikalizmussal keresztelték meg. Élete során reáliskolai tanárként kiemelt szerepet játszik életében a „politikai pártkeresés”. Elsőként 1906-1908-ban Székesfehérvárott még jobboldali radikális nézeteket hangoztat, majd Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén az 1910-es évektől a baloldalon, a polgári radikálisoknál a Nyugat-ban próbált nézeteinek hallgatóságot találni, és ekkoriban kap kiemelt szerepet Ady Endre forradalmi költészete is gondolkodásában. Az I. világháborút elítélte, az őszirózsás forradalmat, sőt, még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, ám úgy gondolta, hogy a forradalmat kisiklatták, hiszen semmilyen érdemi intézkedés nem történt, amely a magyar nemzet és parasztság gazdasági, társadalmi felszabadítására irányult volna.^{^[7]}

Ekkor fokozatosan eltávolodik a baloldali radikálisoktól és ismét „átkerül” a radikális jobboldalra, ahol 1919-1923 között sürgős és gyökeres reformokat sürget, de csalódnia kell: az 1920-as évek közepétől már a keresztény-nemzeti Horthy-rendszert is bíráló írásai jelennek meg, ezáltal elindul a szakítási folyamat a jobboldallal is. Ekkor elkezdi kialakítani sajátos „szabódezsős” ideológiáját, saját folyóiratot indít és politikai témájú előadásokat is tart a Zeneakadémián. Ez némi sikerrel jár, ugyanis a középiskolás, egyetemista fiatalok felfigyelnek gondolatiságára, mondandójának egyik fő motívumára a parasztság felemelésének, a magyar társadalom átfogó megújhodásának szükségességére. 1906 óta folyamatosan követelte például földreformot, az általános választójogot, a szellemi szabadságot. Ennek további jelentősége abban rejlik, hogy a későbbiekben a népi írók, a falukutató szociográfusok szellemi atyjukként tekintenek Szabó Dezső személyére.^{^[8]}

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Miért a Nemzeti Parasztpárt akart Szabó Dezső számára emlékművet állítani? Az író határozott és konzekvens parasztközpontú ideológiája nagy hatást gyakorolt azokra az értelmiségiekre, akik 1939-ben megalakították a radikális nézeteket valló Nemzeti Parasztpártot. Ő nem volt a párt tagja, ellenben a párt tagjainak jelentős része tekintett rá példaképként, sokszor hivatkoztak rá, idézték gondolatait, bár tudták, hogy elsősorban ideológus és nem politikus. A teljesség igénye nélkül a következő – Szabó Dezső írásait ismerő – népi írókat említhetjük a Nemzeti Parasztpárt tagjai között: Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter. Utóbbinak később lesz majd jelentős szerepe az emléktábla állítása során, ő hagyja jóvá az emléktábla tervét, az avatásnál ő mond beszédet, melyben megemlékezik Szabó Dezsőről.

Miért maradt el évekig az emléktábla felállítása? Az egyik és legnyilvánvalóbb ok a háborúba és annak a befejezésében keresendő: a romok eltakarítása, a termelés újraindítása mindennél fontosabb volt. A kormánypártok közötti nézeteltérések és a Nemzeti Parasztpártban végbemenő politikai harcok és átrendeződések is mindenképpen kiemelendők. A szocialista, polgári és centrista gondolkodású parasztpártiak közötti mindennapos konfliktusok valószínűleg elvonták a népi írók figyelmét, hiszen már 1945-ben megindul a párt felbomlása a kommunista befolyás hatására. Mindenképpen fontos kiemelni az egyik legmarkánsabb ütközési pontot a pártban, amely nem más, mint a földkérdés, a földreform védelme. E kérdéskör a két világháború közötti Magyarország politikai gondolkodásában, továbbá Szabó Dezső munkáiban is visszaköszön.

A parasztpárt vezetésének baloldala erősíteni, jobboldala gyengíteni akarta a kommunistákkal való együttműködést. Veres Péter a két oldal között egyensúlyozva végül a kommunistákban látta a szövetségest: „Liberálisokkal éppen úgy nem működhetünk együtt, mint a konzervatívokkal, marad tehát – mint lehetséges szövetséges – a kommunisták vezette baloldal”. Szabó Dezső emléktáblát kaphat, de nagy emlékművet nem. ^{^[9]}

Az emléktábla ötlete 1946 végén már bizonyosan felmerült a Parasztpárt köreiben, ugyanis tudjuk, hogy ekkor kapott felkérést B. Farkas Ferenctől a tábla megtervezésére és kivitelezésére Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész. A Parasztpártban magas tisztséget betöltő B. Farkas Ferenc (1903-1966) ekkor a Magyar Művészeti Tanács főtitkára volt. Jól ismerte Andrássy Kurta műveit, gondolkodását, így nem meglepő, hogy őt bízta meg az emlékmű elkészítésével.

Andrássy Kurta János fiatal művész korában találkozott Szabó Dezsővel, olvasta írásait. Az 1930-as években ismerte meg a „Mestert” és vele együtt a népi mozgalom képviselőit, akik ekkoriban többnyire Szabó Dezső körül csoportosultak.^{^[10]} Ezeknek az ismeretségeknek fontos szerepük volt az 1945 utáni átmeneti években is. A fiatal szobrász, gyermekkori élményei nyomán, korábban is szívesen foglalkozott a paraszti élet, a népi gondolatvilág által ihletett témákkal, Szabó Dezső „szellemi köre” — amellyel az 1930-as évek második felétől érintkezett aktívabban — pedig csak megerősítette elhivatásában, amelyről később így vallott: „én a magyar nép művésze akarok lenni. Számomra egyetlen közösség van: a magyar nép közössége. […] én a dolgozó tömeget, a parasztságot és a munkásságot tartottam a nemzet gerincének. Ezeknek a gazdasági és szociális megerősítését tartottam a legfontosabb feladatnak. Figyeltem a vidéket és láttam, hogy éppen a legmagyarabb vidékek népe a legelhagyatottabb.”^{^[11]}

Saját kérésére még életében megmintázta Szabó Dezsőt, azonban, nem sokkal később kettejük kapcsolata megromlott. Jól mutatja az író nehéz emberi természetét, hogy míg korábban az egyik legnagyobb népi tehetségnek tartotta Andrássy Kurtát, 1939-ben már lenézte őt és nem kívánt többet találkozni vele. „Én többé Szabó Dezsővel nem találkoztam. – írta Andrássy Kurta – Nagy szellem volt, de gyarló ember. Gyarlósága sajnos szellemi értékére is rávetette árnyékát. Nagyon fáradságos munkába kerül majd, ha hagyatékának maradandó értékeit, emberi gyengeségeinek salakhegyéből ki akarják bányászni. Én bevallom, nagyon sokat tanultam tőle.”^{^[12]}

Ennek ellenére a szobrász élete végéig tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Szabó Dezső emléke méltó módon fennmaradjon az utókor számára. 1988-ban alapítótagja volt az akkor megalakult Szabó Dezső Emléktársaságnak. A később felállított Gellért-hegyi emlékmű elkészítését már csak idős korára hivatkozva nem vállalta el.^{^[13]} Amikor 1946 végén felkérést kapott az első Szabó Dezső emléktábla elkészítésére, egyértelmű volt, hogy az a József körúti ház homlokzatán kerül majd elhelyezésre.^{^[14]}

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én költözött be a József körút 31/a. számú házban található lakásába és itt lakott egészen 1945 januárjában bekövetkezett haláláig. Utolsó napjairól Ur György szegedi újságíró tudósított, aki a főváros ostromának nehéz napjait a „Mesterrel” együtt szenvedte el.

Ur György sorait olvasva — amelyekben az újságíró idézi Szabó Dezső „pinceelőadásait” — az embernek az lehet a benyomása, hogy az angolszász bombázások és a szovjet fegyverek tüze arra késztette Szabó Dezsőt, hogy számba vegye életét. Gondolatvilágának „lepárolt” esszenciája a légópincében elmondott dörgedelmes – sajátosan szabódezsős – előadásaiban korábban talán sosem tapasztalt, lényegre törő módon jelent meg. Másként fogalmazva, ezekből az előadásokból jól látszik, hogy az író gondolkodásnak lényegi és állandó elemei – többek közt a parasztság felemelésének szükségessége – változatlanul megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy nem ő változott folyamatosan, hanem a politikai és társadalmi környezete.

A légiriadók idején összegyűlt hallgatóság éppúgy hallhatta elképzeléseit a népi gondolatról, a jövő Magyarországáról, mint a német veszélyről. Megrögzötten ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az eljövendő magyar élet fellendítői a nép soraiból kerülnek majd ki és a parasztságból jövő értelmiség ragadja magához a politikai vezetést.^{^[15]} Nem tudhatta, hogy a háború utáni – főképp paraszti származású – politikusok, értelmiségiek részleges hatalomgyakorlása csupán rövidéletű átmenet lesz, vagy nyitánya egy tragikus diktatúrának.

„A magyarság megújhodása legfőképpen a magyar parasztságon múlik, -mondta a pincében is- bármilyen senkiházi pipogya, megalkuvó „értelmiséget” dobott is ki eddig önmagából. Mégis ott van az erő! […] A föld felmorzsolt fiai válthatják és váltják is valósággá a magyar álmokat. Ez megdönthetetlen érzésem.^{^[16]} […] Várható, hogy az eljövendő Magyarország demokratikus berendezésű lesz. Ha az állami és társadalmi élet minden fontos pozíciójában a magyar népi tömegekből és a magyar parasztságból feltört őserők ülnek, majdnem biztos, hogy az általuk élettel megtöltött demokratikus berendezkedés a nemzet számára újabb ezer évet jelent.”^{^[17]}

Az ostrom előrehaladtával egyre zárkózottabbá és óvatosabbá vált az író. Korábban nyíltan hangoztatta a németekről szóló elképzeléseit, az utolsó napokban azonban Ur György szerint, „mikor politikáról beszélt és nem megbízható ember érkezett a közelbe, Szabó Dezső hirtelen a következőket mondta: – Hogy szereti maga sóskát? Levesnek vagy főzeléknek?”

1945 január elején a szovjet csapatok már súlyos harcokat vívtak a pesti oldal birtoklásáért, így a József körúti házat ért belövések egyre gyakoribbá váltak. 1945 január 13-án, néhány nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt a délutáni órákban Szabó Dezső rosszul lett és nem sokkal később meghalt. A halál beálltát követően a lakók számba vették az írónál lévő személyes tárgyakat, majd holttestét előbb az udvaron, később pedig ideiglenesen a ház liftaknájában helyezték el, hogy megóvják a belövésektől.

Két nappal később a szomszédok egy konyhaszekrényből koporsót ácsoltak az elhunyt író számára, amelyet rövid időre a Rákóczi téren helyeztek el. A tüzérségi és aknavető gránátok becsapódásai ellenére a koporsó sértetlen maradt, így 1945. január 23-án a tér fagyott földjét kemény munkával feltörve, tisztelői ott temették el Szabó Dezsőt. „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?”^{^[18]} – kérdezte egy alkalommal az író a légópincében. Ágyúdörgés közepette, 15-20 ember vett részt temetésén. Cikkünk első felében már írtunk arról, hogy milyen okok is játszottak közre abban, hogy Szabó Dezsőt -végakarata ellenére- nem temették át a Gellérthegyre, sőt, hosszú ideig a Kerepesi-úti temetőbe sem.

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

A Rákóczi téren álló, egyszerű, fakereszttel jelölt sír évekig az íróra való emlékezés színhelye lett. 1946 novemberében, Halottak napja alkalmából Veres Péter rövid beszédben emlékezett meg Szabó Dezsőről és gondolatai nyomán hangsúlyozta a magyar nép összetartásának fontosságát. Egy évvel később, 1947. november 1-jén Szabó Dezső tisztelői ismét ellátogattak a Rákóczi-téri sírhoz. Ugyanekkor, délután 2 órakor került sor a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt falusi érdekvédelmi szervezete, a Magyar Parasztszövetség által közösen készíttetett emléktábla elhelyezésére és avatására a József körút 31/a. számú ház homlokzatán. Veres Péternek az emléktábla alatt mondott szavai a következő évtizedeket ismerő kései olvasó számára különösen tragikusan, de legalább is ironikusan hatnak: „Szabó Dezső egész életét tette fel arra, hogy egy nagyon nehéz történelmi korszakban több évtizedes aléltság és elbágyadás után önmagára ébressze a magyar nemzetet, hogy ne lehessen soha többé idegen akaratok, idegen eszmék, idegen urak szolgálatában se vágóhídra vinni, se rabszolgaságra kötelezni.”^{^[19]}

Nehéz évek következtek. Szabó Dezsőnek nem rendeztek nagy temetést, bármennyire is reménykedett ebben az ostrom alatt. Ebben a tekintetben Ur Györgynek is csalódnia kellett, jóllehet, korábban az íróra emlékezve magasztos temetést vizionált: „Neki, lesz igaza! Nagy temetése lesz! Ott lesz az az ifjúság, amelyet ő tanított a szabadságra, magyarságra, megnem alkuvásra. Egy ország lesz ott a temetésén, felszabadultan, egymásra találva és egymásért dolgozva a szebb és boldogabb jövendőért.”^{^[20]}

Bibliográfia

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1-2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002

Bartók Béla: A Szabó Dezső-recepció (1945-1979), Líceum Kiadó, Eger, 2008.

BOLVÁRI-TAKÁCS Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban, in Zempléni Múzsa: Társadalomtudományi és Kulturális folyóirat XI., 2011.

Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002.

Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975.

Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása, Budapest, é.n.

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)

Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019.

Szabó Dezső munkái

Szabó Dezső: A bölcsőtől Budapestig, Budapest, Bethlen Nyomda Rt., 1944.

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből In: Nyugat, 7. évfolyam, 20.szám 1914. július-december.

Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007.

Napilapok

Veres Péter beszélt Szabó Dezső emléktáblájának leleplezésén, A Reggel, 1947. november 3.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

Hivatkozások

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.) ↑
Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 17–20. ↑
Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 67–71. ↑
Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 124. ↑
Nagy: Szabó, 30–31. ↑
Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása ,Budapest, é.n. 128–129. ↑
Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007, 593–595. ↑
Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002, 131–133. ↑
Salamon Konrád: Baloldali Blokk- Népi megosztottság, Új Forrás, XXIX. évf., 1997/1.. https://epa.oszk.hu/00000/00016/00021/970118.htm (Letöltés: 2023. október 01.) ↑
Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 123. ↑
Uo., 134. ↑
Uo,. 230. ↑
Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019, 26. ↑
Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 98. ↑
Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6. ↑
Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20. ↑
Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6. ↑
Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6. ↑
A Reggel, XX. évf. 44. szám, 1947. november 3., 4. ↑
Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6. ↑

2023. december 30.2023. december 30.

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Szülőfalum társadalma és gazdasága a hosszú 19. században

Bevezetés

A falukutatásban, – bár sokat fejlődött az elmúlt évtizedek alatt -, még nagyon sok a tennivaló, hiszen számos magyarországi településről csupán részleges információk találhatók meg a történettudományban. Célom ezzel a tanulmánnyal, hogy Magyarország 19. századi történetét a szülőfalum történelmével egészítsem ki. Egyúttal bemutatom, hogy az általam tárgyalt időszak hogyan hatott a település mindennapi társadalmi és gazdasági életére. A mikrotörténeti tanulmányomat elsősorban azokra a forrásokra építem, amelyeket a levéltárakban leltem fel, továbbá a falubeliek által leírt visszaemlékezésekre is építek.^{^[1]}

Nagyfüged a 19. században

Nagyfüged mindennapjait a 19. század első éveiben Napóleon korabeli háborús időszak is meghatározta, különösen, amikor Napóleon hadai 1809-ben benyomultak Magyarország területére. A magyar nemesség, köztük a fügedi nemesek is, Napóleonban a francia forradalom örökösét látták és fegyverbe szálltak a magyar határokat fenyegető francia csapatok ellen. Heves és Külső-Szolnok vármegyéből 1133 gyalogos és 526 lovas csatlakozott a nemesi felkeléshez. Fügedről a 17 nemes akkor csatlakozott a szerveződő erőkhöz, amikor a nemesi felkelő sereg észak-kelet-magyarországi csapata, parancsnokuk gróf Hadik András vezetésével egy ideig Egerben rendezték be a székhelyüket.^{^[2]} Magyar haderőnek azonban nem sikerült feltartóztatnia a francia haderőt – Győrnél 1809. július 14-én vereséget szenvedtek.^{^[3]}

A folyamatos háborúk a magyar mezőgazdaság számára fellendülést hoztak, így a nagybirtokok majorságai mellett a közép és birtokos nemesség is bekapcsolódott az értékesítésbe. Mindezt számukra is vonzóvá tették a növekvő árak és az a tény, hogy a gyengébb minőségű mezőgazdasági termékek is immár eladhatóvá váltak. A földművelők többsége nem gondolkodhatott drága eszközök beszerzésén vagy bérmunkások nagyobb számban történő alkalmazásában, így a művelésbe vont föld területét bővítették. Erre az időszakra jellemző maradt a robotoltató, háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés. A korszerűsített nagybirtokon terjedt a vetésforgó, és egységes nagy táblákat alakítottak ki: erre vasekét és vetőgépet használtak. Az országban a kereskedelem nagyobbrészt szárazföldi útvonalon zajlott.^{^[4]} Az úthálózat gerincét a postautak adták, ez minden tizedik településen, így Nagyfügeden is keresztülment. A falu további fejlődése érdekében a gazdasági megszorítások közepette is 1821. november 13-án elkészült a faluban az Árokszállásra vezető úton épített tölgyfa híd,^{^[5]} és egy további hidat is kijavítottak 1831-ben.^{^[6]} Maguk a hidak a falun keresztül haladó kereskedelmi útvonal és a mezőgazdasági munkák miatt is fontosak voltak. Az utak építésében és karbantartásában az állam alig vállalt szerepet, ezt elsősorban a vármegyék végezték,^{^[7]} a jobbágyok ingyenes közmunkájával, a fügedi jobbágyok is tevékenyen részt vettek az úthálózat karbantartásában. 1843. május 10-én katonai felmérés is készült az utak használatáról, amelyet Baglits Miklós aljegyző és Lipkos József almérnök végzett el a faluban a 18325-ös alispáni körlevél értelmében.^{^[8]} Az utak állapotát a faluban „csinálatlan, de járhatóként” jellemezték és a falu katonai szállásképességét szintén felmérték. Ez akkor 120 gyalogost és 40 lovast jelentett.^{^[9]} Fügedet az alábbi úthálózatba sorolták be: Maklártól Hatvanig, Gyöngyösről Hevesig, átkelőhely Kassáról Ó Gradiska és Mitrovitz felé; Szihalomtól Árokszállásig a Jászságban. Továbbá Egerből Déva, Árokszállás és Mitrovitz felé.^{^[10]} Mindeközben folyamatosan nőtt a falu lakossága a 19. században.^{^[11]}

Nagyfüged lakossága a 19. században

Társadalmi szempontból afalubeli parasztságon belüli differenciálódás, azaz a telkes jobbágyok arányának a csökkenése a zsellérekével szemben, 1828-ban még nem mutatkozott. Az 1828-ban elkészült járási sommázat és az 1828. évi adóösszeírás vegyes képet mutatott már abból adódóan is, hogy nem egyezik meg a két felmérés. Földek alapján a járási szerint a falu 483 kis hold szántóval és 204 kishold kaszálóval rendelkezett, az országos összeírás csak 252 kishold kaszálót említett meg.^{^[12]} A 19. század első felében jól kimutatható, hogy a jobbágytelek felaprózódásával párhuzamosan felszökött a kuriális vagy földesúri funduson lakó majorsági zsellérek, földnélküliek száma.

A zsellérek a konvenciós majorsági cselédek és a telkes gazdák közel ezer állatot legeltettek a legelőn, de mint mondták, az Almásy urak állatállománya, kiszorítja az ő állataikat. A bírák kérésére a megye elrendelte, hogy ezután csak azok a konvenciósok tarthattak állatot a közös legelőn, akik az adóösszeírás folyamán a szerződéseiket be tudták mutatni a szolgabírónak.^{^[13]} A 19. század közepére a parasztság felső rétegének sikerült bekapcsolódnia az árutermelésbe. Igaerejük révén több telket is birtokolhattak és bevételre tettek szert, ezeken pedig napszámosokat tudtak foglalkoztatni, ugyanis a zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Amit a 19. század elején a legnagyobb birtokos Almásy Károly, Almásy Manó, valamint Czövek, Csányi, Darvas, Halassy, Hellebronth, Majzik, Ondrekovich, Rakovszky, Saághy, Bíró családok és gr. La Motte is kihasználták.^{^[14]} Ők 1844-ben a napszámosoknak a következő béreket állapították meg: „1 lovas szekér egésznapra 2 pengő, félnapra 1 pengő. Egy nyereg ló szolgával együtt 1 nap 1 pengő, 1/2 nap 30 garas. Egy szekérhordó ló egésznapra 1 pengő, ˝1/2 napra 30 garas. 1 embernek 1 nap 20 garas, 1/2 nap 10 garas. 1 levélhordó embernek 12 garas, 1 csajkásnak 1 nap 48 garas, ˝ nap pedig, 24 garas. Egy négy lovas kocsi pedig 1napra 1.12 pengőbe került.”^{^[15]}

A falubeli felsőparasztság megerősödését jól jelzi az állatállomány számának a növekedése is, – maguk a falubeliek elsősorban a földrajzi adottságok miatt juhot és szarvasmarhát tenyésztettek, miközben ebben az időszakban lótartás és a sertés tenyésztés számottevően visszaesett. Az állatállomány ekkor a következő volt a források szerint:

Közben a Magyar Királyi Helyhatósági Tanács 1835. június 27-én kiadott egy rendeletet,^{^[16]} amely a céhes ipart volt hivatott megerősíteni. Ennek érdekében a vándoriparosokat, vagyis a céhen kívüli mestereket és a cigányokat vissza kellett fordítani, ki kellett toloncolni a faluból, amennyiben azok munkát akartak volna vállalni.^{^[17]} 1836 előtt a fügedi lakosok az alapvető élelmiszer és takarmánynövények mellett dohányt is termeltek.^{^[18]} A dohánytermelőknek különböző rendeleteket hoztak a leadásról, a betakarításról és a kifizetésről. Ilyen volt a következő is: „Kincstári Gyárakban szükséges, Magyar országi dohány mennyiséget ezen túl a Dohány Ügyelő Igazgatóság fogja beváltás után beszerezni. A beváltás kezdődik Április Hólnap közepén és végződik Június Hólnap utóján az ide egyező szám alatt rekesztetett.”^{^[19]} A beváltás árát is szabályozták, Tolnán és Szegeden 6 Ft-ot, Debrecenben pedig 5.45 Ft-ot fizettek mázsájáért. Dohányt vásárolni is lehetett, Pesten 12 krajcár, Szegeden 30 krajcár, Debrecenben és Vácott 1 Ft volt. 1836-ban, Heves megyében a dohány leadását május 2-ára írták elő Egerben.^{^[20]}

Nagyfüged a 19. század első felében a gazdasági fejlődésének csúcspontját az 1840-es évek utolsó éveiben érte el,^{^[21]} amikor is növekedett a megművelt földek aránya.

Az ország állami bevételei az állami vagyonműködésből és az adó jellegű jövedelmekből származtak. A bevétel a Kamara, a Helytartótanács és a hadsereg pénztárába folyt, a nagyobb része pedig Bécsbe vándorolt. Így volt ez a falu adójával is, amit az 1845/46-ik az 1847-ik és az 1848. évi adóösszeírás is megerősít.

Az adókon kívül fizették a deperditát.^{^[22]} Ez a rendelkezés kötelezte a jobbágyokat, hogy a náluk elszállásolt katonáknak élelmiszereket és egyéb természetbeni juttatásokat adjanak előre meghatározott áron.^{^[23]} Továbbá úgynevezett forsponttal (hosszúfuvarral) is tartoztak. Ekkor sót kellett szállítaniuk Szolnokról Pestre azon személyeknek, akik igavonó állattal és kocsival rendelkeztek. 1841-tól módosult a fuvarozás menetrendje – már nem Pestre, hanem Hatvanba szállították a sót. Azért 1844-ben szállítottak még egyszerre Szolnokról Pestre és Poroszlóról Hatvanba. 1805-ben Füged 2300 Ft adót fizetett, ide beleértendő Kisfüged adója is. A falut jól gazdálkodó településnek tartották, Nagyúttal, Kompolttal és Detkkel együtt.^{^[24]} Az adót, amit a birtokok mérete szerint vetettek ki, Gazh Bertalannak adták le. A következő években a falu egyre több adót fizetett, de emellett fejlődött is. Továbbá 1844-ben a katonaság részére a deperditaként még három öl fát is adtak. A fa adója 20 sessio (házhely) után történt, házhelyenként négy lábbal mérve. A nemesek adóssága ekkor 540.121 bankó volt, ebből 264.46 Ft-ot bankóban, a többit a falu szegénysége miatt terményadóval tudták le.^{^[25]} Mindez a 1832/VI. törvénycikk (tc.) 11§-ik alapján történt, amely rögzítette a jobbágytelket használó nemes megadóztatását: „Jobbágytelki állományoktól, belső telki földjeiktől és úrbéri legelőjüktől, tűzi épületi és úrbéri haszonvételektől nem adóznak- mind a Hadi és a házi pénztárba adóznak. Ezeket össze kell gyűjteni és a Földesúrnak és a Szolgabírónak kell bemutatni. Ezután a főszolgabíró tudósította a Közgyűlési bírót, hogy mennyit fizettek be a hadi illetve a Verbung pénztárba és a Házi pénztárba. Mennyi a lemaradás, ha van és mikor kell ezeket rendezni.”^{^[26]}

Amikor 1830-ban I. Ferenc halála után V. Ferdinándot választották meg királynak, az uralkodó haláláról országszerte megemlékeztek és mindenhol felolvasták a testamentumát.^{^[27]} Az új király, V. Ferdinánd uralkodása idején megtartott 1839-1840-es országgyűlésen a megerősödő ellenzék nyomására törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot a földesúri joghatóság fenntartásával, szabályozták a jobbágyörökösödést, és lehetővé tették a kereskedelem űzését is. Továbbá az 1840/IX. tc. a mezei őrség felállításáról, vagyis a csősz szolgálat megszervezéséről rendelkezett. Így a faluban is megszervezték a mezei őrséget és a csősznek fel is kellett esküdnie:

„Én N.N esküszöm az élő istenre s. a. k. hogy ezen gondviselésem alá bízott n: n: vagy fogva abban található minden nemű árokra, kerítésre, gazdaságokra, gazdasági épületre, kutakra , edényekre, kertekre, boglyákra úgy szintén az abban található biztonságos utakra azokon épült hidakra, karfákra, védfalakra, út és tilalom mutató oszlopokra, minden tőlem kitelhető szorgalommal és hittel fel fogok vigyázni és azokat bár minemű károktól oltalmazni. A kártevőket személyválogatás nélkül vagy megváltságolni vagy lelkiösmeretesen feljelentsem és bevallom, más ártatlanra hamisan nem fogom. Idő közben hit nélkül el nem hagyom, s amit gondviselésem alá bizattak, mind azokról számot adok. Isten engem úgy segéllyen.”^{^[28]}

A falu további korszerűsítése érdekében 1841-ben hozzáláttak Füged egyetlen kőhídjának a felépítéséhez, amely a településen áthaladó személy- és teherszállítást is megkönnyítette. A munkálatokat Markmüller Gyula főmérnök irányította és az átkelőt Hinsch Márton építette föl 1844. január 9-re.^{^[29]}

Nagyfüged hídja az 1800-as évekből.^{^[30]}

Az 1848-as év újabb változásokat hozott a falu mindennapjaiba, amikor is az áprilisi törvények értelmében, 1848. május 1-én Heves megyében is megszervezték az országgyűlési választási kerületeket.^{^[31]} Heves megyét nyolc választási kerületre osztották szét, „Szolnok, Mezőtúr, Abád-Szalók, Tiszanána, Kápolna, Füged, Gyöngyöspata és Pétervására.”^{^[32]} A fügedi választási kerülethez tartozott: „Sár (Abasár), Balpüsköki, Tarnóca, Nagyút, Zsadány, Bod, Alatka, Fogacs, Boconád, Méra, Zaránk, Erk, Tarnaörs, Visznek, Tarcsa, Füged, Karácsond, Ludas, Detk, Ugra, Halmaj, Visonta, Markaz, Domoszló, Adács, Vámosgyörk, Vécs, Halász, Felnána, Vertesmart és Verpelét.”^{^[33]}

1848. május 1-én a megyei közgyűlés megválasztotta a megye állandó bizottmány tagjait, köztük 11 nagyfügedi illetőségű személyt. Megválasztották még az országgyűlési választások előkészítésére és lebonyolítására a törvényben előírt központi választmányt és ekkor jelölték ki a kerületek háromfős összeíró bizottságának tagjait is. A fügedi kerületben Gosztonyi Antal, gróf Wartensleben Ágoston és Szabó István tarnamérai jegyző volt az összeíró biztos.^{^[34]}

A Batthyány-kormány május 19-én, az országgyűlés összehívását július 2-ra határozta el. A rendelet kihirdetése és propagálása a megyékben a központi választmányok feladata volt.^{^[35]} A választói névjegyzék összeírását június 3-a és június 18-a között végezték el, az országgyűlési választást pedig június 26-ra írták ki. A választók névjegyzékébe a 20. életévét betöltött férfiak kerülhettek be különféle jogcímek alapján. A nemesi származásúak automatikusan választójoggal rendelkeztek, mások számára a törvény vagyoni cenzust határozott meg.^{^[36]} Választópolgár lehetett az, aki 300 ezüstforint értékű házzal vagy földdel bírt a királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községben. Egyéb községekben, köztük Fügeden is, amely ebben az évben vált úrbéres községgé. A faluban azon személy lehetett választópolgár, aki 1/4 volt úrbéri telekkel, vagy ezzel egyenértékű földdel rendelkezett. Választó lehetett még, aki a saját fölbirtokából vagy saját vagyonából évi 100 ezüstforint jövedelmet fel tudott mutatni. Idetartoztak azon személyek is, akik kereskedőként vagy gyárosként állandó lakhellyel vagy saját műhellyel rendelkeztek. Ez a rendszer egészen 1918-ig maradt érvényben és a következőképp alakult a források alapján:^{^[37]}

Szavazáskor a választások eredményes lebonyolítása érdekében Nagyfügeden, valamint a faluhoz tartozó Puszta Kis- Fügeden és Puszta-Tarcsán a IX. rendőrőrs 7. számú kirendeltsége tartózkodott.^{^[38]} A névsorban szereplő személyekre hárult az a feladat, hogy megszavazzák a választási kerület országgyűlési képviselőjét. A képviselő választások kimutatásai szerint a dualizmusban a következőképpen történt:

Az 1848/XXII. tc. értelmében a nemzetőrség felállítása is elkezdődött – törvényileg szabályozták, hogy ki lehetett a nemzetőrség tagja. Nemzetőr lehetett tehát minden 20–50 év közötti férfi, akié 1/2 telek vagy ennek megfelelő értékű ingatlan kizárólagos joga, illetve 100 pengőforint évi tiszta jövedelme volt. Batthyány miniszterelnök április 21-én kiadott rendeletében úgy intézkedett, hogy azokon a helyeken, ahol ellenszenv mutatkozna, az összeírást ne kezdjék meg. Május 25-én, a 296. számú rendeletében egyenesen megtiltotta a lajstromba vételt. A nemzetőrségről szóló törvény 6.§-a értelmében a vármegye közgyűlése a „Nemzeti őrsereg alakítására és előbb összeírására mindegyik szolgabíró mellé egy kiküldött tag gyanánt egy-egy esküdtet is kirendelt”, működésüket azonban a lakóhelyükre korlátozta.^{^[39]} Nagyfügeden az összeírást Németh Albert alszolgabíró és Bíró Albert esküdt végezte el, akik kezdetben bizalmatlanságot tapasztaltak.^{^[40]} A faluból 131-en álltak be a nemzetőrségbe,^{^[41]} ebből 15 személy tagja volt a délvidékre, Kulára induló nemzetőr csapatoknak. A nemzetőrséget három zászlóaljba sorolták: a falubelieket az I. zászlóaljba kerültek, amely a Tarna menti települések 4263 nemzetőrét tömörítette magában.^{^[42]} A Tarna járásból 800-an jelentkeztek nemzetőrnek.^{^[43]}

Miután 1848. szeptember 2-án a Móga altábornagy vezette magyar sereg legyőzte az országra támadó Jelačič horvát bánt és hadseregét Pákozd és Sukoró között, kezdetét vette az honvédő háború Magyarországon. Kossuth Lajos utasítására Almásy Pál, Recsky András és Tamássy kapitány Heves megyében felkelésre szólította fel a megye népét.^{^[44]} A népfelkelés szervezésében a legfőbb szempont volt, hogy minél több lovast állítsanak ki. A verbuválást a tiszántúli területeken Recsky András, a fennmaradó területen, így Fügeden is Almásy Pál és a mellé segéd kormánybiztosként kinevezett Papp Pál végezte. A szabadságharc folyamán a nemzetőrség mellett 11 fő harcolt gyalogos honvédként és 11 fő vett részt a megyei bizottság munkájában.^{^[45]} Heves megyéből, 1848. december 12-re 800–1.000 lovast sikerült kiállítani, ebből Nagyfüged öt lovast szerelt fel.

A szabadságharc ideje alatt a honvédseregek 1849. február 26-a és 27-e között a kápolnai csatában vereséget szenvedtek. A néphagyomány szerint, ezen időszak alatt gyújtotta fel a falu hídját Nagyút és Nagyfüged között egy huszárcsapat. A kutatásaim során nem találtam annak bizonyítékát, hogy ez valóban így történt volna. Azt viszont biztosan lehet állítani, hogy 1848-ban a híd megsérült és csak 1851-re sikerült kijavítani.^{^[46]} A harcok folyamán a faluban vagy annak környékén nem volt komolyabb harci tevékenység, ellenben a falut érinthették a csatározások során a császáriak, a magyarok és később az orosz csapatok is.^{^[47]}

Kossuth Lajos 1849. április 14-én a képviselőháznak debreceni nagytemplomban tartott nyilvános ülésén kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozat nem szólt az államformáról, így Magyarország király nélküli királysággá vált, ezért kapott Kossuth kormányzó-elnöki címet. Kormányzó-elnöki rendeletében még április 19-én kimondta Kossuth az úrbéri kérdéssel kapcsolatban, hogy a jobbágyság kezében lévő földet úrbéresnek (vagyis felszabadultnak) kell tekinteni mindaddig, míg a földesúr a bíróság előtt az ellenkezőjét nem bizonyítja.^{^[48]} Így vált Nagyfüged is úrbéres faluvá. 1849 júniusában indult meg az egyesített császári és cári haderő támadása az ország ellen, amely szabadságharc leverését jelentette.

A dualizmus korában

A levert forradalom után az új uralkodó, Ferenc József nyílt önkényuralmat vezetett be. Ez időtájt, 1850-ben a megyei önkormányzat is megszűnt. A megye hatáskörét, szerkezetét az 1853. január 19-én kelt kormányrendelet szabályozta.^{^[49]} A megyei hatóság, mint politikai közigazgatási főhatóság működött a megye területén. Az egyenes adózást a pénzügyi igazgatóság intézte. A megye hatósága alá vonták a szolgabírákat és a városi hivatalnokokat, csak a megyében működő kormányközeg nem volt a szolgabírói hivatal alá rendelve. A megyei hatóság ügyeit a megyefőnök intézte. 1853. március 3-án úrbéri pátenst bocsátottak ki, amely kimondta a jobbágy szolgáltatások megszüntetését és a volt földesurak kártalanítását az országos jövedelmekből.

Nagyfügeden ez nem okozott a későbbiek folyamán különösebb birtokjogi változásokat. Az 1865. évi birtok megosztás szerint az úrbéri birtokjogok megoszlása a következő volt: Almásy Károly és Manó 13-, Bíró, Darvas és Majzik családok 3-, Robicseké és Ondrejovicsé 4- és egyéb nemes családok, mint Bálintfi István, Bodó és Lukács családok 2.5 telekkel rendelkeztek. A majorsági birtok és paraszti birtok telek és katasztrális holdakra átszámítva a következő volt: jobbágyszántó 1077-, ebből maradványföld 534-, úrbéri rét 267-, elkülönített legelő 266 kat. hold, majorsági szántó a faluban 145- kat. hold, úrbéri telek mennyiség 25.5-, telkes jobbágy 59-, úrbéri házas zsellér 63- és majorsági zsellér 27 telekkel rendelkezett.^{^[50]} Ez telek nagyságcsoportok szerint: egy fő 2-, öt személy 1-, két ember 6/8-, tizenhat fő 4/8-, négy ember 3/8-, tizenhét személy 2/8-, tizenegy fő 1/8- és egy-egy személy 7/16- és 3/16 telekkel rendelkezett.^{^[51]}

1865-ben Bécs tapogatódzó politikának köszönhetően Deák 1865 húsvétján a Pesti Naplóban közzétette álláspontját. A 48-as állapotok visszaállítása helyett, egy olyan alkotmányos rendezést kívánt megvalósítani, amely a császárnak és a magyar rendeknek is elfogadható volt.^{^[52]} Ezek után 1867-ben létrejött a kiegyezés, s megalakult az Osztrák–Magyar Monarchia.

A dualista állam első rendelkezései között volt az 1871-ben kibocsátott törvénycikkely a községek és a rendezett tanáccsal bíró városok működéséről. Ez a rendelet a polgári községi igazgatás alapját jelentette, azonban a legnagyobb nehézséget a korabeli magyarországi közigazgatási gyakorlatnak és községi közigazgatásnak a modernizálása okozta.^{^[53]} Az 1871/XVIII. törvénycikk szerint Nagyfügedre a következők vonatkoztak. A település rendezett tanáccsal nem bírt, de az állam által rárótt feladatokat képes volt teljesíteni. A község a törvény korlátai között önállóan intézhette a saját belügyeit, végrehajthatta a törvénynek és a törvényhatóságoknak az állami és törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendeleteit.^{^[54]} Közigazgatási ügyekben a község fellebbviteli hatósága első fokon a törvényhatóság és másod fokon a kormány volt. Ez kiterjedt minden a község területén lakó vagy tartózkodó személyre, a községben és annak területén található minden ingó és ingatlan vagyonra. A falu a saját ügyeiben határozhatott, és szabályrendeletet alkothatott. Határozatait és szabályrendeleteit saját választott elöljárói és közegei hajtották végre. Rendelkeztek a község vagyona fölött, közösségi adót vetettek ki és szedték be. Kötelességük volt gondoskodni a tisztán közösségi utakról és egyéb közlekedési eszközökről, hasonlóan gondoskodni kellett még a faluban található iskolákról és más rokon intézményekről. Kezelni kellett a tűz- és szegényügyet és a közrendőrséget, ezáltal kötelessége volt gyakorolnia és teljesíteni kellett mindazon jogokat és kötelezettségeket, amelyek a községet törvény szerint megillették.^{^[55]}

A község az önkormányzati jogát a képviselő-testülete által gyakorolhatta.^{^[56]} A képviselő-testület felerészben a választóközösség választottjaiból, felerészben pedig a legtöbb egyenes állami adót fizető községi lakosból vagy birtokos nagykorú honpolgárból állt. A választás alá nem eső képviselők névjegyzékét minden évben kiigazították. A kiigazítást az adókimutatás alapján Fügeden a szolgabíró végezte el, akit a képviselő-testület választott. A küldöttség a kitűzött és kihirdetett napokon nyilvánosan tartotta az üléseit, s az eljárásról a képviselőtestületnek indokolt jelentést kellett tennie. A községi képviselők számát a mindenkori népesség száma határozta meg, tehát minden 100 személy után egy képviselőt választottak.^{^[57]} A képviselő választások során az a személy is újraválasztható, aki már korábban kilépett a képviselő-testületből. A választás napját a faluban a szolgabíró tűzte ki. Amennyiben a szavazólap több nevet tartalmazott, mint ahány bizottsági tagot a község, illetőleg a közösségi választókerület választásra jogosult volt, a választók által önkényesen ráírt neveket nem vették számításba. A választásokat a község választási kerületeit nézve három nap alatt kellett befejezni. A szavazatok megszámlálása nyilvánosan történt, s erről jegyzőkönyvet vezettek. A szavazás eredményét a választási elnök a helyszínen azonnal kihirdette, s az eljárásról a képviselő testületnek alapos jelentést kellett leadnia. A közgyűlés elnöke Nagyfügeden a mindenkori bíró volt. A képviselő-testület határozatait és a törvényhatóság rendeleteit a községi elöljáróság hajtotta végre a faluban. A faluban az elöljáró testület, a bíróból és a helyettesből, legalább négy tanácsbeliből, pénztárnokból, községi jegyzőből, illetőleg jegyzőkből, közgyámból, és amikor volt rendes orvos, községi orvosból állt. A polgármester évi rendes fizetése nem lehetett kevesebb, mint amit az illető törvényhatóság a szolgabírák részére megállapított. A községi jegyző fizetését Nagyfügedre nézve a képviselő-testület meghallgatásával a törvényhatóság állapította meg.^{^[58]} A községi elöljáróság választását a tisztújító közgyűléseken végezték, a tisztújító szék elnöke a szolgabíró volt Fügeden. A kijelölés jogát a képviselő-testület gyakorolta, s a tisztújítószék határidejét a szolgabíró jelölte meg. A választás felkiáltás vagy szavazás útján történt. 1871-ben Nagyfügedet nagyközséggé nyilvánították.^{^[59]} 1872-ben a képviselő-testület létszámát a szolgabíróhoz felterjesztett szabályrendelet 30 főben határozta meg, amelyet a szolgabíró 977/1872. számú szabályrendelete 20 főre módosított.^{^[60]} A faluban kötelezően csak a február első hetére előírt tavaszi és a november első hetére előírt őszi ülést kellett megtartani. Az elöljáróságát 1872-ben a bíró, a helyettes vagy törvénybíró, nyolc tanácsnok, a jegyző és a közgyám alkotta. A bíró egyúttal a községi pénztárnok is feladatát ellátta. A község szolgaszemélyzete a kisbíróból vagy hivatalszolgából és a belrendőrből vagy hadnagyból állt.^{^[61]}

Későbbiek folyamán tovább bővült az önkormányzat jogköre, mert ők dönthettek a faluban történő be- és visszaköltözésről is. Ezt a döntést 1886/IV. tc. 2-3 §-a alapján hozták, amely szerint „a tömegesen visszatelepülők községi illetőségét a belügyminiszter, Horvát- Szlavónországot illetően a bán a szükséghez képest hivatalokból állapítja meg.”^{^[62]} Tehát a testület döntötte el, hogy elfogadta-e helybelinek a kérvényező személyeket.^{^[63]} A képviselő-testület határozata szerint, hogy valaki fügedi illetőséget nyerjen, ahhoz az 1886/XX. tc. 10 §-ának kellett eleget tennie. Ebben a négy év tartózkodást és a megfelelő adófizetését tették kritériummá. „Nagyfügedinek” lenni ebben az időben rangot jelentett. Azonban nem csak beköltözni akartak Nagyfügedre az emberek, hanem sokan el is költöztek a településről. 1907-től kezdődően egészen 1914-ig több falubeli lakos hagyta el a hazáját az Ultonia és a Pannónia nevű hajók fedélzetén, és meg sem álltak az Egyesült Államokig, és mindezt a jobb megélhetés reményében tették.^{^[64]}

A 19. század végén a legnagyobb ütemben a vasút fejlődött – a vasúthálózat elérte az ausztriai sűrűséget, és Kelet-Európában a legsűrűbb volt. Döntő tényezője volt a belső piac nagyarányú fejlődésének, egyik legnagyobb előmozdítója lett a mezőgazdaság és az ipar növekedésének. A 19. század végén az államháztartás bevételei nem tartottak lépést a kiadások növekedésével. A kiadások csökkentése érdekében létrehozták az úgynevezett egyenes adókat (föld-, ház-, jövedelem-, és személyes kereseti adó) és a közvetett adókat (a szesz-, bor-, hús és cukoradó). A legfontosabb és legnagyobb összegű a földadó volt, 1875-ben törvényt hoztak a kataszteri tiszta jövedelem új megállapítására,^{^[65]} ezzel egyenes arányban megnövekedett a többi egyenes adó is. 1895-ben Fügeden a gazdák 4771 kat. holdon és 181 kat. hold közlegelőn dolgoztak, ezeket a területeket ellenőrizte egy gazdasági elöljáróság, két mezőőr és két pásztor.^{^[66]} A faluban az 1895. évi állami adó 8267,70 forint volt, és erre jött még a kiszabott pótadó.^{^[67]} A századvégi birtokrendezések során a parasztságot, az általa korábban művelt földek nagyobb hányadától megfosztották. Így a mezőgazdaságról sok paraszti család és nagyobb gazdálkodó áttért az állattartásra. Ezek közül a legfontosabb a sertés és a szarvasmarha tenyésztés volt. Az állattartásra való áttérésnek fontos tényezője volt, hogy az ebben az időszakban megjelenő gabonaválság lényeges hatást gyakorolt a parasztság gazdálkodására, így volt ez Fügeden is. A szarvasmarha állomány a faluban is teljesen kicserélődött, az új állatok tejhozama 67 százalékkal és súlyuk 46 kilóval is több lehetett a régi fajta szarvasmarhákhoz képest. 1880-ban a marhakór szerencsésen elkerülte a falut.^{^[68]} Fügeden a szarvasmarhákon kívül juhot, kecskét, sertést és lovat tenyésztettek. Méntenyésztés szempontjából a falu 1896-ben a Tiszafüredi járásba került, Poroszlóval, Tiszafüreddel, Tiszanánával, Tiszaszőlőssel és Tarnaörssel egyetemben.^{^[69]} 1911. október 11-én a fedeztetési állomás újbóli létrehozása okán Szökő Pált, Csesznok Mihályt bízták meg, hogy megfelelő fedezőméneket szerezzenek be.^{^[70]} Ezen a hat fedező állomáson, 20 fedezőmén volt. A ménállomás adataiból kiderült, hogy Fügeden két fedező mén volt, ezek a mének az 1912. évben 121 kancát fedeztettek be.^{^[71]}

Beér Henrik pedig elindította a községben a magán marhatenyészetét, ami Pinzgaui fajtájú marhákból állott. Gazdasága bővítése érdekében Beér Henrik társként maga mellé vette Hecht urat, akivel közösen már 165 Pinzgaui marhát tartottak a nagyfügedi telepen. Ez okán is az 1908. április 6-i ülésen meghatározták az önkormányzatban a vágóbiztosnak, hogy vágásonként mennyi díjat kellett beszednie. Tehát szarvasmarhánként 60-, növendékenként 30-, a sertés 30- és a juh után 10 fillért kellett kifizetni. A faluban 1912-ben kidolgozták a hússzabály vizsgálati rendeletet.^{^[72]}

A község területén szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést csak magánvágóhídon volt szabad levágni, feldolgozni és leszúrni.^{^[73]} A húsvizsgálatokért díjat kellett fizetni: Szarvasmarha és növendék után 1k/db, borjú 50f/db, juh és kecske 30 f/db, bárány 10 f/db, sertés 80 f/db, süldő 40 f/db és a malac után 20 f/db kellett befizetni. „A vágási időszakok április 15-től augusztus 31-ig, valamint szeptember 1-je és április 14-e között tartottak.”^{^[74]}

A község elöljárója engedélyével máskor is lehetett vágni (időben), mint a fentiek. Ekkor kétszeres díjat fizetett fizetnie a vágatónak és a világításról is neki kellett gondoskodnia. Méltánylandó esetekben vághattak, de csak nappali órákban kétszeres díj ellenében. Kényszervágás esetén bármikor engedély nélkül lehetett vágni. Hetedszer, az idegen helyről hozott vágóállatot a vágóhídon vizsgálat alá helyezték.^{^[75]} Nyolcadszor, a megállapított húsvizsgálati díjak a húsvizsgálót illették meg, amelyet havi részletben nyugta ellenében vett fel.^{^[76]} A levágott állatok húsát tiszta járművön és letakarva lehetett szállítani. A pecsenyehúshoz és az I. osztályú húshoz legfeljebb 10 százalék a többi húshoz csak 5 százalék nyomtaték adható.^{^[77]}. A településnek

Az 1873-as gazdasági válság után a 19. század végétől és a 20. század első évtizedében a mezőgazdaság termelési és értékesítési feltételei minden szempontból javultak. Ezáltal a faluban elsősorban nem a búzatermő terület kiterjesztésére, hanem a nagyobb terméshozamra és a művelésre fordítottak figyelmet. A mezőgazdaság üzemi átalakulása és a technikai fejlődés következtében jelentősen átalakult a mezőgazdasági munka rendje.^{^[78]} Megjelentek a traktorok, az arató és a vetőgépek, ezek közül a leglátványosabb fejlődésen a cséplés esett át. A mezőgazdasági fejlődés további előmozdítója volt a háromnyomásos határhasználati rendszer.^{^[79]} Itt kihasználták és megművelték a rendelkezésre álló összes földet. A falubelieknek különböző közmunkákat kellett elvégezni a község számára, de ezt pénzért is meg lehetett váltani. Ez a következő volt a falu dualizmuskori gazdaság eredményeinek a kimutatásai alapján.^{^[80]}

Az országban a nyugalmat az 1875 októberében Tisza Kálmán vezetésével megalakuló kormány hozta. 1876-ban Heves megyéről levált Külső-Szolnok, s önálló megyeként működött tovább. 1882-ben Magyarországon először öltött nagyobb méreteket a kivándorlás, elsősorban az Egyesült Államok területére, de a falut csupán néhány fő hagyta el. A falut ekkor 1.498 fő lakta, mintegy 4.771 katasztrális holdon gazdálkodtak rajta, illetve a megye járási átalakulása következtében 1883-ban a Tarnai járásból a Gyöngyösi járásba került a falu.^{^[81]} A falu legnagyobb birtokosai a 19. században is az Almásyak voltak. A családból Almásy Manó és Károly kastélyt épített a faluban 1885-ben.^{^[82]}

A nagyfügedi kastély.^{^[83]}

A mezőgazdaság és az ipar mellett a gazdaság harmadik főágazata a kereskedelem volt, Ennek hagyományos szereplői a házaló vándorkereskedők, a szatócsok, kofák és a kupecek, valamint maguk a termelők. Színterei az utak, a falusi vegyesboltok, a vásárok és a piacok. A települések többségében főleg a falvakban, egyelőre maradtak a mindenes vegyeskereskedések, illetve az újonnan létesített és a mérsékelt áraival konkurensként fellépő szövetkezeti hálózat, a Hangya üzletei.^{^[84]}

A kereskedelem megerősödésének a hatására az 1900 utáni években Fügeden is megjelentek a vásárok. A piaci helyek bérléséből az önkormányzat szintén bevételhez jutott. Így volt ez 1908-ban is amikor, meghatározták az árusoktól a vásárok alkalmával a helypénzi jogon- beszedett befizetések nagyságát.^{^[85]} Minden felnőtt ló, szarvasmarha után 10 f/db, növendék állat, továbbá juh kecske sertés után pedig 6 f/db. Minden kirakodó sátor után 1 koronát és minden kocsin áruló után 20 fillért kellett befizetni. A háborús kiadások az országot szinte a gazdasági megszűnés határára szorították, a pengő elértéktelenedett, az infláció az egeket ostromolta, ezzel a települések létezése került veszélybe. A szegények élelmezéséhez szükséges gabonát az önkormányzat vásárolta meg, erre a célra kölcsönt vett fel. Ezen állapotokat jól mutatják a község számadásának mutatói a források alapján.

Ezt a képet árnyalja a falu kezelésében álló alapok és alapítványok forrás alapú értékarányos kimutatása is.^{^[86]}

1911-re a falu újabb pénzbevételi forráshoz jutott, mert a falu egyik legnagyobb birtokosa, Kilián Ernő 1911. november 13-án Budapesten meghalt, és 5.000 koronát hagyott a községre, ennek az illetékét a falu fizette ki. Az elhunyt a végrendeletében kikötötte, hogy az általa adományozott pénzt az úthálózat fejlesztésére szabad csak költeni. Ezért jött létre Nagyfügeden a „Községi utcák fejlesztésére és szépítésére tett alapítványa” és az erre szánt összeget az „Egri Egyház megyei Alapítványok” nevű pénzintézetben helyezték el. A kamatokat a községi elöljáróság kezelte. Az alapítványt peres és peren kívüli ügyekben a községi jegyző képviselte. Az alapító levelet, négy példányban készítették el. Kapott belőle Nagyfüged elöljárósága, a Heves vármegyei Törvényhatóság, a Magyar királyi Belügy Minisztérium és a budapesti Közalapítványi Királyi Igazgatóság. A bevételi oldalt tovább erősítette, hogy elnyerte 1912-ben a község az Országos Állatvásár jogát. ^{^[87]}

Változások a századfordulón

Tisza Kálmán 1886-ban egységesítette a megyerendszert. Felszámolta a szabad kerületeket, szabályozta a községi közigazgatást és a közigazgatási költségek fedezetét, csökkentette a törvényhatósági joggal felruházott városok számát és növelte a kormány által kinevezett főispánok szerepét. 1887-ben az nagyfügedi önkormányzatban a tanácsosok száma a felére csökkent, ugyanakkor az elöljáróság tagja lett a körorvos is. Az önkormányzat hetente köteles volt ülésezni az önmaga által megállapított időpontban^{^[88]}.

1890-ben Fügedet a magyar állam állandó „Gyermekmenhely” felállítására kötelezte.^{^[89]} Ez 1894-re valósult meg, amikor is ideiglenes nyári gyermek menedékház nyílt meg 108 fővel.^{^[90]} Ide azon szülők hozták a gyermekeiket, akik a mezőgazdasági munka miatt nem tudtak nekik megfelelő felügyeletet biztosítani. Ezen időszakban erősödött meg a nagycsalád intézménye is, amelyben többnyire földműveléssel foglalkoztak. A paraszt nem engedte bérmunkássá válni a gyermekeit és az örökösöknek a felosztott birtok nem lett volna elég egy család eltartására, így egyetlen mód maradt, nem önállósodtak, hanem közösen művelték meg a földjeiket. Tehát ebben az együttélési formában is hatalmas szerepet játszott a gazdasági kényszer.^{^[91]} Az 1894. június 21-én a főrendiház által elfogadott polgári házasságról szóló törvény értelmében, a falut önálló anyakönyvi kerületté nyilvánították. Nagyfüged 1895-től lett önálló anyakönyvi terület, előtte 1716-1724 között Tarnamérával, 1724-33 között Karácsonddal alkotott közös római katolikus anyakönyvi kerületet, 1733-től-1895-ig önálló római katolikus anyakönyvi kerület volt.^{^[92]} A dualizmus ideje alatt ez a következőt jelentette az alispáni jelentések tükrében.

A dualizmus idején is történt fejlesztés a faluban – 1893-ra növekedett az utak hossza 1.6 kilométer (km) volt, ebből 1.483 km kiépített és 0.117 km pedig kiépítetlen.^{^[93]} A falu útjai 1891 óta a megyei úthálózatba voltak bekapcsolva. A teljes úthálózatot a falu tartotta karban, a 9254/a/1891 miniszteri rendelet értelmében, ehhez csatlakozott még az útszakaszokon átívelő híd karbantartása is. Az első komolyabb útberuházás 1880-ban történt, amikor is Füged és Heves között 560 folyóméter út épült. 1894-ben indult fejlődésnek a Detk, Ludas, Nagyfüged, Tarnaméra, Boconád és Heves útvonal, hiszen 29.678 kilométer út volt ezen a szakaszon.^{^[94]} Ez 20.0243 km kőlappal kiépített, 9.635 km kiépítetlen utat, 14 átereszt és 9 hidat jelentett. Nagyfügeden is kőlappal való burkolás útján fejlesztették a községi úthálózatot. Gyöngyös járás legfontosabb útvonala a Gyöngyös-Karácsond útvonal és ennek a folytatása a karácsondi Vasút úti megállóhelytől-Nagyfügedig terjedt. Ez az útvonal nem tartozott a megye megyei rangú útjai közé. Fügednek ebből 1.8 km úttal rendelkezett, amiből 1.4 km kiépített és 0.4 km pedig kiépítetlen volt.^{^[95]} 1902-re építették ki a faluban az úthálózatot és 1904. július 9-én engedélyezték a nagyfügedi út teljes kiépítését, mert így könnyebb volt az Alföld felől a falun áthaladó forgalmat lebonyolítani.^{^[96]}

1897-re Nagyfügedet közbiztonsági szempontból a Tiszafüredi járásban szerepeltették,^{^[97]} a faluban ekkor egy őrsvezető és öt csendőr tartózkodott, fügedi csendőrség a 124. számú őrs számot viselte.^{^[98]} 1898-ra azonban közbiztonsági szempontból átkerült az egri szakaszba,^{^[99]} majd 1900-ban áthelyezték a Miskolci IV. szakaszba.^{^[100]} A magyar királyi csendőrség az alábbi nyomozásokban járt el rendszerint: „A király megsértése, hatóság elleni erőszak. Magánosok (egyedül élő emberek) elleni erőszak, pénzhamisítás, szemérem elleni cselekmény. Továbbá gyilkosság, szándékos emberölés, emberi élet és a test épség elleni egyéb cselekmények, rablás, rablógyilkosság, gyújtogatás, lopás, egyéb vagyon elleni cselekmények, egyéb büntettek és vétségek.”^{^[101]}

Az elmúlt években a pénzviszonyok javulásával a középítkezések némi lendületet vettek, ez egy istálló és egy kút megépítését jelentette.^{^[102]} Továbbá az 1903. március 11-én megtartott rendkívüli közgyűlésen anyagi támogatásban részesítették a Heves megyei Siketnéma Intézetet.^{^[103]} A gazdasági fejlődés egészen 1910-ig tartott, mikor is nagyfügedi testület az állandó pénzügyi hiány miatt nem tudta a kötelezettségét csak a pótadóból fedezni. Nagyobb volumenű építkezésekből 15.000 korona hátralék volt és a fennálló községi pótadónak a nagyobb részét nem tudták behajtani. Ezért a képviselő testület úgy határozott, hogy a II. osztályú adóval nem rótt háztulajdonosok a községi pótadón kívül három koronát – és azok, akik a házon kívüli földbirtokkal is rendelkeztek, de a III. osztályú kereseti adót nem fizették, azok négy koronát adót fizettek a községnek.

Az önkormányzat a pénzügyi hiány mielőbbi rendezése érdekében még a falu által birtokolt vadászati jogokat is bérbe adta. A faluban három vadászati területet volt.^{^[104]} Az első a Bene-pataktól délre eső terület, vagyis a Bene-patak, a nagyúti, a zaránki és a tarnazsadányi határ által keretbe foglalt terület. A második a Bene-patak és a karácsondi út közötti terület, vagyis délen a Benepatak és Kilián Ernő földbirtoka, északon a karácsondi és a nagyúti határ valamint a híd és nyugaton a karácsondi út által határolt terület. Harmadsorban a község nyugati területe, vagyis északon a Kis-Czinér és a karácsondi út, délen a viszneki út, keleten a Bene-patak és nyugaton az adácsi út által határolt terület. A vadászterületek árverése március 30-án zajlott le.^{^[105]} Aki az árverésen részt kívánt venni, annak előtte a kikiáltási ár 10%-át be kellett fizetnie, mint bánatpénzt a községi bírónak.^{^[106]} Ez az összeg a bérlő utolsó befizetésébe tartozott, amit minden év augusztus elsejéig be kellett fizetnie. A vadászterületen és a községben a lóhátas és az agaras vadászat tilos volt, és a kár okozójának a föld tulajdonosának okozott kárt meg kellett térítenie. A vadászterület bérleti joga 1911. augusztus 15-től 1917. július 31-ig tartott. Az első terület bérleti jogát Szilágyi János vette meg 90-, a másodikét Kilián Ernő 71- és a harmadik területet Beér Henrik adácsi lakos 286 koronáért.^{^[107]}

1912 februárjára a falu kulturális élete is felpezsdült, mert Ingyenes Népkönyvtár is létesült, melynek Magnin Alfréd lett a vezetője. A könyvek kölcsönzésére szabályokat hoztak: minden lakos kölcsönözhetett két hétig, más lakosú személy is kaphatott könyvet, de azzal a feltétellel, hogy két helybéli személynek jót kellett állnia érte. A könyvet bármikor megvizsgálhatták, a bírónak kellett lepecsételnie. A könyveket címtárazni és sorszámozni kellett, kötelesek voltak zárható szekrényben tárolni. A könyv visszavételét átvétellel igazolták, az esetleges rongálást a kölcsönző térítette meg.^{^[108]} A fejlesztés érdekében 1912. május 28-án meghatározták a magánembereknek szánt postai kézbesítés módját. Arra törekedtek, hogy a faluban tartózkodó magánembereknek érkező, elismervényre kézbesítendő mindennemű postai küldeményeket postai kézbesítő okmányokban szereplő címzettek kapják meg.^{^[109]} Ezen személyek személyazonosságának a megállapítása, igazolása vagy kézjegyük valódiságának hitelesítése Kovács István községi bíró feladata volt. A teljes felelősség és kártérítési kötelezettség terhe mellett látta el a feladatot.

Mire lehullanak a falevelek…

Az első világháborút 1914 nyarán a Monarchia és Szerbia között meglévő több évtizedes konfliktus robbantotta ki, s a trónörökös halála adta az ürügyet a harcra.^{^[110]}Az észak magyarországi régióban már a háború előtt is két gyalogezred tartózkodott, az egyik a 10. Magyar Királyi gyalogezred Miskolc központtal és a 60. Császári és Királyi gyalogezred Eger központtal.^{^[111]} A mozgósítás idején a nagyfügedi lakosokat többnyire ebbe a két ezredbe sorozták be zömmel.^{^[112]}

A háború közepette is működnie kellett a képviselő-testületnek. Az önkormányzati ülésen elfogadták Nagy Sándornak a korlátlan italmérési indítványát, amely addig szabályozva volt. A korlátlan italmérés azt jelentette, hogy a nyitástól–zárásig árulhatott szeszesitalt. Az önkormányzat hadikölcsönt vásárolt, de a képviselő-testület a pénzügyminiszterhez fordult segítségért, mert a fogyasztási adókból nem folyt be elegendő pénz. A háborús helyzet miatt a kocsmák korlátozott nyitvatartás mellett üzemelhettek, és a lakodalmak is szüneteltek.^{^[113]}

A háború előrehaladtával egyre több nagyfügedi lakos harcolt a fronton, – közülük Balog József, valamint Ollári Mihály is kitüntették magukat a harcok során.^{^[114]} 1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Halálát Fügeden november 30-án jelentették be.^{^[115]} Az új uralkodó a magyar trónon IV. Károly lett és maga vette át személyesen a hadsereg főparancsnokságát is. Közben a háború az Antant hatalmak javára dőlt el, ezért IV. Károly a Monarchia megmentését célzó utolsó kísérleteinek egyikeként 1918. október 17-én nyilvánosságra hozta manifesztumát, amely szerint a Monarchia államszövetséggé alakult volna át. Ezzel az indítványával elkésett, mert a birodalomban élő nemzetiségek az Antant támogatásával sorra kikiáltották a függetlenségüket. A kiáltvány értelmében, 1918 októberében minden 21. életévét betöltött monarchiabeli állampolgár szavazati jogot kapott és a választókerületek is módosultak. Így szűnt meg a fügedi választókerület és került át a gyöngyösi járás választókerületébe. Az első világháború elvesztése és a Monarchia felbomlása, valamint annak gazdasági és morális hatása súlyosan érintette a falut.

Összegzés

Nagyfüged a 19.. században is töretlenül fejlődött, hiszen amikor elérte fejlődése csúcspontját, a választókerület központjává tették és megkapta a Nagyközség címet is. A stabilitás és a vele járó innováció meghozta gyümölcsét, hiszen a falu lélekszáma is folyamatos gyarapodott, ami több mint 2.000 főt is meghaladta. Magát a települést is érték közben különböző gazdasági károk, amely természeti csapásból, emberi mulasztásból és a falura ható országos politikából is fakadt, így stagnálás jelei felfedezhetők és jól kimutathatók a falu történetében. Nagyfüged sem maradhatott ki a korszak nagy háborúiból, ahol szép számmal képviseltették magukat a nagyfügedi lakosok is. A XX.. század elején – a Monarchia felbomlása után – ez a település is veszített a jelentőségéből. A falutörténet árnyaltabbá tétele érdekében további kutatásokra van szükség.

Bibliográfia

Baranyai Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső – Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, Kapisztrány-Nyomda, 1936.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985. (a szerző saját kiadása).

Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Grabovszky Kamill: Reminiszcencia egy teljesen megsemmisült családi kastélyról, Budapest, 2001.

Hajagos József: Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3. 24 – 53.

Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyar Történeti Statisztika helységtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

P. Kovács Melinda – Kozma György – BERTALAN Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnok megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon, III. kötet, (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.

Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin Társulat, 1897.

Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai 1808-1944(-1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004.

Pajkossy Gábor (szerk.): Magyarország története a 19. században –szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon., Szeged, Acta Historica, 2005.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, 1975.

SZY, Tibor (szerk.): Hungarians in America: A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas; Hungarian University Association, New York, Hungarian University Association, 1963.

Források jegyzéke

Heves Megyei Levéltár

1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881.

1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1887. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1888.

1888. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1889.

1889. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1890.

1890. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1891.

1891. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1892.

1892. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1893.

1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895.

1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897.

1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898

1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899.

1899. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901.

1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1903. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2, – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora

MNL, HML, IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1904. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1905. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1906. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1907. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1908. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/6. – Az 1911. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1912. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1914. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/8. – Az 1913. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-7/a-b/25.

MNL, HML, IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b/36. – Nagyfüged lakóinak vagyonai után kivetett adó az 1846. katonai évre

MNL, HML, IV-8/170.

MNL, HML, IV-8/48.

MNL, HML, IV-8/81.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1835. 536 sz.

MNL, HML, Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz.

MNL, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830-45

MNL, HML, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.

MNL, HML, V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28.

Hadtörténeti Levéltár

HL, Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.

HL, Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.

HL, M. Kir. Huszárezred. 3656/3567- 4.

Egyéb források

www.ellisisland.org.

Táblázatok forrásjegyzéke

1. táblázat

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975. 377.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911, 21.

2. táblázat

Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.

3. táblázat

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig. 11-12.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/48.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

4. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

5. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

6. táblázat

MNL. HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885. 8-9.

7. táblázat

Dr. Borovszky Samu. 1909. 629-631.; 635.; 641.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 16.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 8.

HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

8. táblázat

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 15.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 23.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908. 32.

1908. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1909. 15.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910. 18.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911. 15.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 12.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 14.

9. táblázat

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.315.

MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 81.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906. 180.

10. táblázat

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 161-64.

Kép

MNL, HML, Nagyfüged község iratai. IV-8/81.

http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm

Hivatkozások

Kutatásaimat a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL.) és a Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban MNL. HML.) végeztem. A falubeliek által írt vissza emlékezések eseménytörténete jól összeegyeztethető a forrásokkal és a 19. századi magyar történeti munkákkal, azonban léteznek olyan kimutatások, amelyek eltérnek a korabeli Nagyfüged község irataiban megtalálható adatoktól, így ezeket nem vettem figyelembe a tanulmányom készítése során. Lásd.; Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, Nagyfüged, (a szerző saját kiadása), illetve Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997. Az utóbbiak azért is mondhatók fontosnak, mert község iratainak az anyagai közül a nem megfelelő tárolás következtében több évnyi anyag megsemmisült és ezekben a könyvekben találunk utalásokat ezen időszakokra. ↑
Borovszky Samu, Dr: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 590. ↑
Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 143. ↑
Uo., 23. ↑
116. 45 Ft-ot fizettek érte. MNL. HML. IV-8/48. ↑
Ez a hídépítési munkálat 1738.38 ezüst dénárba került. MNL. HML. IV-8/170.; MNL. HML. IV-8/81. ↑
Gergely: Magyarország története a 19. században, 23. ↑
MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13. ↑
Minden házba két gyalogos katonát lehetett volna elszállásolni. ↑
MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13. ↑
A falu 1911- ben 129 fővel gyarapodott, s ez 6 %-os növekedést jelentett. Az érdekessége a népszámlálásnak, hogy 96 fő távol maradt. A tanulmányban szereplő táblázatok forrásjegyzéke a bibliográfiában lelhető fel. ↑
Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest,{ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 11–12. ↑
MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú. ↑
Majzik Alajosnak, – Józsefnek,- Rudolfnak és Id. és Ifj. Sándornak volt birtoka a faluban. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai, 1830–45. ↑
Uo. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
Ebben az időben a cigányság körében magas volt azoknak a száma, akik értettek a kovácsmesterséghez, valamint olcsóbban dolgoztak, mint a céhes mesterek. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
Uo. ↑
Uo. ↑
A település fejlődése mellett Nagyfüged neve a falubeli lakosok által is ismertté vált 1827-31 között alapították meg a Magyar Tudós Társaságot, és ebből alakul meg később a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudós Társaságba kezdetben a Nyelvtudomány, Filozófia, Történetírás, Matematika, Törvény- és Természettudomány jeles képviselőit vették be, így került soraiba a fügedi származású Imre János is 1830-ban. Imre János Nagyfügeden született 1790. október 6-án és Pesten halt meg 1832. május 12-én. Filozófus, egyetemi tanár és 1830-tól a Magyar Tudós Társaság rendes tagja volt. A pesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, s 1813-ban lett a teológia doktora. 1822-től tanított a pesti egyetemen és a karon elsőként adott elő magyarul bölcsészetet. Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 465. ↑
Gergely: Magyarország története a 19. században, 30. ↑
Amennyiben a meghatározott ár (regulamentaris), alacsonyabb volt, mint a valóságos érték, ez veszteséget okozott a szolgáltatást nyújtók számára. Ezért kapta a deperdita nevet. Uo. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
Fügeden Manyó Gábor főadószedő végezte az összeírást. Uo. ↑
Uo. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1835, 536 sz. A törvénycikkely rendelkezett továbbá arról, hogy ha valaki a háza előtt vagy a máshol lévő csatornába szemetet dob, vagy másképpen szennyezést okoz, azt pénzbüntetésre ítélték MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/81. ↑
MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-8/81. A képet készítette Vendriczki Róbert. ↑
MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-1/a 151.4. ↑
Uo. ↑
Uo. ↑
Hajagos József: : Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3, 47–48. ↑
Uo. 48. ↑
Pajkossy Gábor: Magyarország története a 19. században – szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 230. ↑
Régi jogon ez a bárói, grófi és egyéb nemesi kiváltságot jelentett. Jövedelem szerint, 343 100 Ft évi tiszta jövedelmet jelentett. Értelmiségi alapon, ez okleveles tanítót, tanárt, magántanítót, jegyzőt, és segédjegyzőt, lelkészt, plébánost, ügyvédet, jogászt, bírót, kántort és gazdatisztet jelentett. Kézművesség alapján saját üzlete volt vagy a foglalkozása csizmadia, suszter, kovácsmester, kerékgyártó vagy kádár stb volt..; ↑
1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883, 14. ↑
MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV. 367/1848. ↑
Uo. ↑
Kovács P. Melinda-Kozma György-Bertalan Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnokmegyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999. 357-360 és a MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt). ↑
53 település nemzetőreit tömörítette magába az I. zászlóalj. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt). ↑
Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, 4. köt., Eger, Érseki Lyceumi Könyvnyomda, 1893, 399. ↑
Uo., 403. ↑
MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/2 é.n. ↑
HML-8/48 A nagyfügedi híd javításának iratai 1851. ↑
Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata: az ellentámadás problémája 1849 februárjában, Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1975, 159. ↑
Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 335. ↑
MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-7/a-b/25. ↑
Uo., 377. ↑
Uo., 379. ↑
Gergely: Magyarország története a 19. században, 36. ↑
Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon. Acta Historica, Szeged, 2005. https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/acthist/article/view/10453. (Letöltés: 2022.12.11.) ↑
Borovszky: Heves vármegye, 631 ↑
Uo., 671. ↑
Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 555–567. ↑
Uo., 560. ↑
Uo., 562. ↑
Uo., 567. ↑
Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004, 97–98. ↑
Uo., 97–98. ↑
Dr. Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek. FranklinTársulat, Bp., 1897, 296. ↑
Ezt a 3§-a értelmében tehették meg: „a tömegesen visszatelepülők a visszahonosítást akár valamennyien, akár a különböző helyekre települtek, az egy helyre települtek együttesen, és ugyanegy folyamatban kérhetik és ezért semminemű illetéket vagy díjat nem tartoztak” Uo. ↑
Minden egyes fügedi származású lakos a fiumei kikötőből indult el az Ultonia és Pannónia hajók fedélzetén az amerikai kontinensre. Tibor Szy: Hungarians in America – A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas, New York, Hungarian University Association, 1963, 563.; www.ellisisland.org. (Letöltés: 2023. január 15.) ↑
A kataszteri munkálatoknál a földbirtokosok a dzsentri család férfitagjait a becslőbizottságba bejuttatták. Ezek a biztosok a nagy- és a középbirtokosok földjeit alacsonyabb kataszteri osztályba, ellenben a parasztok hasonló minőségű földjeit magasabb besorolásba helyezték. Így földbirtokosoknak alacsonyabb adót kellett fizetniük. ↑
1895. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1896, 70–71. ↑
Uo., 10. ↑
1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881, 48. ↑
1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897, 71. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13. ↑
1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 121. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341. ↑
A magán vágóhídnak a földművelésügyi minisztérium által 101309/1910 rendeletében előírtakkal kellettrendelkezni. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341. ↑
Kilójáért 1 fillért kellett befizetni. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 343. ↑
Méréskor a mérleg kiegyenlítésére a serpenyőbe helyeztek a kívánt árufajtával megegyező húsdarabkát. ↑
Megjelent a vető és a cséplőgép. ↑
Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), 1. köt, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 29. ↑
1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1883.,1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1903., 1903. évi Alispáni jelentés, Eger, 1903., 1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1905.,1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906., 1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907., 1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908., 1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.; 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912., 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913. ↑
Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), 2004. 97-98. ↑
Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, (nincs oldalszámozás.). ↑
A nagyfügedi kastély. http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm (Utolsó hozzáférés:2022.12.13.) ↑
Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet. 37. ↑
Uo., 178. ↑
„Hangya kötelékébe” tartozó Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.;. A fogyasztási alapot a gyöngyösi Takarék és Hitelszövetkezetben helyezték el. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 319. ↑
1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 84. ↑
Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978). 97-98. ↑
Ennek az évi állandó egyenes adója 11225 Ft volt. Ennek a 3%-t 336.75 Ft-ot az intézet fenntartására kellett költeni. 508 ↑
1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895, 16. ↑
Gergely: Magyarország története a 19. században, 405. ↑
Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 142. ↑
Gergely: Magyarország története a 19. században, 48–49. ↑
1894. évi Alispáni jelentés, Eger, 1895. Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 16. ↑
1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 135. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 60–61. ↑
1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898, 71. ↑
1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24-25. ↑
Ezen kívül még a Tiszafüredi járásból is áthelyezték a méntenyésztés miatt. 1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899, 52. ↑
1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900, 67. ↑
1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24–25. ↑
1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903, 13. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 14. ↑
Uo., 260–61. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 260–261. ↑
A kikiáltási ár az I.- 90-, a II.- 65- és a III. területre 160 korona volt. Uo., 260-261. ↑
Uo., 260-261. ↑
MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 299., 302–304. ↑
Az 1904/104746 kelt belügyminiszteri rendelet értelmében. Értesítőt, elismervényt, átadó vevényt, utalványelismervényt és szállítólevelet kell alatta érteni. ↑
A szemben álló hadseregek vezetői úgy gondolták, hogy őszre már véget is ér a háború. Ezért a harcbavonuló katonák között az járta, „[m]ire lehullanak a falevelek otthon leszünk.” Galántai József: Az I. világháború, Budapest, Korona Kiadó, 2000, 43. ↑
HL. Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.; HL. Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60. ↑
A 60. ezredbe például az alábbi fügedi lakosokat sorozták be (mellettük a besorozás dátuma és frontszolgálati helye): Nagy Joachim 1915. május 19. Kniaridnovo, Szucsik Ferenc 1914. október 25 Rudnik. Vitai János 1915. május 19. Kniaridnovo, Bozsik Flórián 1915. június 16 Kniaridnovo, Bencze János 1915. június 8. Preparowce, Lelik József 1915. július 10. Doberdó, Fazekas Joachim 1915. július 16. Petrylow, Csík Miklós 1915. július 15. Viskoljay. A 10. ezredbe meg Bencze Istvánt sorozták be. ↑
MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 19. ↑
HL. 3656/3567- 4. M. Kir. Huszárezred. Továbbá Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, 1936, 111. és 191-192 ↑
MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914–28, 51. ↑

Bibliográfia

Hivatkozások

Birtoklás

Státusz- és birtokperek

Balázs és fia Miklós esete

Sámson fia István és birtokának esete

Adózás

Bíráskodás

Összegzés

Bibliográfia

Hivatkozások

Bevezetés

A tárgyalt térség sajátosságai

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

Összegzés

Bibliográfia

Hivatkozások

Bibliográfia

Hivatkozások

Háttér[1]

Be-és kitáblázási jegyzőkönyv, mint forrásbázis

Adósságok

A hitelezők

Összegzés

Bibliográfia

Hivatkozások

Bibliográfia

Hivatkozások

Bibliográfia

Hivatkozások

Klebelsberg Kunó és az átalakuló ideológiai mező sajátosságai

Klebelsberg neonacionalizmusa – A társadalmi és kulturális megújhodás programja

Klebelsberg neonacionalizmusa a magyar „kultúrfölény” kontextusában

A klebelsbergi koncepció pragmatikus narrátora? – Kornis Gyula a Katolikus Szemle értékelésében

Konklúzió

Bibliográfia

Hivatkozások

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

Bibliográfia

Hivatkozások

Bevezetés

Nagyfüged a 19. században

A dualizmus korában

Változások a századfordulón

Mire lehullanak a falevelek…

Összegzés

Bibliográfia

Hivatkozások

Háttér^{^[1]}