Beküldve:

Timári Krisztián: James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire (recenzió)

James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire, Philadelphia, Pen and Sword Books ltd, 2022. 214.p.

James Falkner történész új könyve egyfajta ötvözet a régebben megjelent műveinek és Savoyai Jenő herceg katonai karrierjének. Az író a spanyol örökösödési háborúról (1701-1714) már több könyvet is készített, ahol a megjelent művekben a nagyobb ütközetek és hadvezérek kaptak főbb szerepet. Az életmű írásban a szerző a tapasztalatát és jól megfontolt felépítését alkalmazza. Savoyai Jenő életének is kiemelkedő szakasza volt a spanyol örökösödési háború, így az újonnan megjelent mű javarészt már az író korábbi éveiben kutatott eseményeket is bemutatja.

A kötet forrásbázisából kiemelkednek a bécsi Udvari Haditanács levéltárában (ÖstA-Kriegsarchiv) őrzött katonai jelentések, beszámolók, térképek, amelyek a tábornagy katonai múltját mutatják be. Az iratanyag vizsgálata kiegészül a korszakban a herceg életében vagy halála után megjelent művekkel. A korabeli művek felhasználása kiindulópontként szolgált Falkner számára. Ezeknek a használata bizonyítja, hogy Savoyai Jenő már életében nemzetközi elismerésnek örvendett, amit a szerző többször is kiemel. A szakirodalom között a hadtörténeti munkák alkotják a mű szinte egészét. A kötetben időrendi sorrendben haladunk végig Savoyai Jenő korai éveitől kezdve. A lineáris haladás a fejezeteknél a könnyebb átszellemülést segíti elő. A bőséges bevezetés és a történeti-földrajzi kontextus bemutatása mellett az író a gyakran átláthatatlan diplomácia történettel is sikeresen megküzd.

Falkner az első fejezetekben részletes leírást ad az Oszmán Birodalom, a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom haderejéről, annak katonai hierarchiájáról és egyes egységek harcértékéről egyaránt. A hadseregek összehasonlítása kiemelt státuszt kap végig a műben. Az író világosan bemutatja és alátámasztja, hogy a herceg egész életében, néhány békésebb évet leszámítva állandóan mozgásban volt az adott katonai kötelékben Nyugat-Európától egészen a balkáni területekig. A francia és oszmán területeken zajló háború diplomáciai okok miatt gyakran egy időbe esett, így a politikatörténet a hadtörténet mellé elengedhetetlennek bizonyul a szerző meglátása szerint.

A könyv célja a címben is helyet kapott. A korszak egyik legkiválóbb hadvezérének stratégiai, hadászati zsenialitását kívánja bemutatni, de olvasmányosabban és lényegretörőbben, az eddig megjelent szakirodalomhoz képest. Ezt a megállapítást a könyv hossza is bizonyítja, mivel az alig több mint 150 oldal. A hangsúly azokon a főbb összecsapásokon volt, ahol a herceg katonai képessége a lehető legjobban a felszínre tört. Így például a zentai csata is külön fejezetet kapott, ezenfelül ez az első rész, ahol az író bővebben kifejti a herceg taktikai érzékét és stratégiai elképzeléseit, mindezt szerzői kommentárral. A zentai csatához hasonlóan a későbbi fejezetekben lévő Turini csatával vagy a Blenheimi ütközettel szintén ugyanezeket az álláspontokat és irányvonalakat figyelhetjük meg.

Az innentől következő hét fejezet fókuszál a spanyol örökösödési háború eseményeire. A megüresedett spanyol trónra a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom is egyaránt igényt tartott. A Habsburgok spanyol férfi ágának kihalása után az osztrák Habsburg ág családi és dinasztikus kapcsolatok révén akarta a trónutódlás kérdését rendezni, míg a Francia Királyság szintén dinasztikus kapcsolatok útján tartott igényt a trónra. Végül XIV. Lajos (1643-1714) unokáját Anjou hercegét, a későbbi V. Fülöpöt (1683-1746) még II. Károly (1665-1700) spanyol király utolsó éveiben megválasztották örökösnek. A diplomáciai bonyodalmat végül a hadszíntereken kívánták rendezni.

A könyvben jól érezhető, hogy ezek a fejezetek a legkidolgozottabbak és a legjobban felépített fejezetek, utalva az író több évtizedes ismereteire a témáról. A fókusz részleges áthelyezése az ellenséges vezérkari, politikai szereplőkre tudatos volt, hogy a herceg gondolkodásmódja és értékrendje jobban elhelyezhető legyen térben és időben. Megismerhetjük Savoyai Jenő kevésbé ismert és közölt magánéletét, szokásait, esetleges felmerülő problémákra adott reakcióit, így még komplexebb képet kaphatunk róla. Külön fejezetet kapott a tábornagy életében döntő fontosságú megbízatása, amikor a császár kinevezte az Udvari Haditanács élére. Falkner nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai pozíciójának betöltése, amit egészen haláláig viselt, óriási elvárásokat is jelentett. A herceg felé támasztott elvárások már a harctereken bőven túlmutattak és a politika területén is jelentkeztek. Mindemellett a pozíció előnyeként szolgált a nagyobb stratégiai szabadság a harcterületeken.

A diplomáciai kapcsolatok és összefüggések kiemelése Falkner számára ugyanannyira fontos volt, mint az ütközetek katonai leírása, így az eseményeket nem csak a tábornagy, hanem akár egyes országok szemszögéből is láthatjuk. A Francia Királyság kiemelése a legerősebb bár XIV. Lajos érdekei átformálták a herceg előzetes elképzeléseit. Innentől fogva válik egyre gyakoribbá, hogy a szerző beemel hosszabb idézeteket. Az idézetek szorosan kapcsolódnak a szöveghez és megfelelő kohéziót is alkotnak azzal. Az író szorosan épít a hangulatvilágra, így a kommentárjaival, illetve a Blenheimi fejezetnél elsőként megjelent képi illusztrációkkal próbálja az olvasót magával ragadni. A színes festmények, portrék kiváló vizuális anyagként hatnak.

A spanyol örökösödési háború második felében a Habsburg Birodalom kétfrontos háborúra kényszerült II. Rákóczi Ferenc felkelése miatt. A szerző többször is kiemelte azt a problémakört, hogy Savoyai Jenő hozzáértése mindkét harctéren szükséges lett volna, de az elmozdítása a fontosabb nyugati harctérről nem volt lehetséges. A tábornagy felértékelődése folyamatosan növekedett a fejezetek alatt. Az elismerések ellenére Falkner megpróbál objektív maradni és igyekszik kiemelni a herceg hibáit, gyengeségeit is. Az író még nagyobb hangsúlyt fektet ezekben a fejezetekben az ellenséges haderő és taktika megismerésére, illetve a tábornagy személyes kapcsolataira a hadseregben. Marlborough herceggel való kapcsolatának bemutatása talán az egyik legmélyebb szál a történetben.

Az objektivitás kérdésköre már szóba került, sőt végig szerepet kapott a műben, mivel az író kitért a tábornagyot is sújtó vereségekre, rossz diplomáciai döntésekre is. A csalódottság és egy vesztes háború képe Savoyai Jenő életében és a műben is egyaránt nyomatékosan lett kiemelve. A tizedik fejezetben került központba a Malplaquet-i összecsapás, ami súlyos árat követelt mindkét fél részéről, de az egyik legmeghatározóbb katonai győzelme volt a hercegnek. Falkner hangsúlyozza, hogy a csata után következő diplomáciai és politikai folyamatok, amiben bár maga a herceg is próbált részt venni, végül beárnyalták ezt a győzelmet.

Összeségében a mű több aspektust tartalmaz, mindamellett számos újdonságot kiegészítő információt közöl mind a korszak gazdasága, kultúrája és egyéb érdekességei iránt, ami megkülönbözteti sok hasonló műtől. A hadvezér katonai zsenialitásán túl a szerző megpróbálja az embert is bemutatni, amihez korabeli forrásokat és visszaemlékezéseket is felhasznál. A fejezetek közötti idő és térbeli ugrások, viszont néhol zavaróak tudnak lenni, még akkor is, ha azok kihagyása, amiatt történt, hogy azok az évek kevésbé voltak eseménydúsak és a herceg sem tartózkodott a csatatereken. A könyv erőssége, hogy a gyakran nehezen értelmezhető hadmozdulatokat és taktikákat is jól értelmezhetően, de nem korlátolt módon adja át az olvasónak.

Beküldve:

Balogh Atilla: Harc a lángok ellen – A Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikája (1931–1935)

Bevezetés

A történelemtudomány eddig nem foglalkozott igazán részletesen a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájával. A hiány indokolttá tette e téma feldolgozását, a kutatási eredmények tanulmány formájában történő megjelentetését. További érvet jelentett, hogy napjainkban (2022) – ahogy az 1930-as évek első felében is – gazdasági válság sújtja hazánkat. Ily módon érdemes volt megvizsgálni, hogy a belügyi tárca akkoriban milyen válaszokat adott e szakterületen a válság kihívásaira.

Jelen tanulmányomban a korabeli – 1930-as évekbeli – belügyminisztériumi szaknyelvet alkalmazom. A szaknyelv egyébként számos eseteben egyezik a 2020-as évek elején alkalmazott tűzoltósági szaknyelvvel. Az 1930-as években leginkább a tűzrendészet kifejezést használta a szakma, a tűzvédelem kifejezést jóval kevesebbszer.

A szakterület irányítása

A belügyi tárca IX/a. Igazgatási rendészeti alosztálya irányítása alatt állt szakterület.[3] Az alábbiak mind a tűzrendészet szakterületéhez tartoztak: Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam ügyei; konkrét tűzrendészeti ügyek; tűzoltói díszérem adományozása; ásványolaj, acetiléngáz gyártása, tartása, raktározása.[4] A vizsgált időszakunkban e téren a legfőbb döntéseket Keresztes-Fischer belügyminiszter, illetve az illetékes osztályvezetők, osztályvezető-helyettesek, alosztályvezetők (Csatáry Béla, Tomcsányi Kálmán, Kontz Endre, Fiáth Miklós) hozták. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség pedig gyakran adott szakmai tanácsot a belügyi tárcának.

Források

A levéltári források sajnálatos módon hiányosan maradtak fenn a kutatók számára. Az iratanyag több mint 90%-a hiányzik. A levéltári források kapcsán leginkább a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratait kell megemlíteni.

Igen fontos autentikus forrásnak minősülnek a szakterületen kiadott jogszabályok. Ezek a Belügyi Közlöny, a Tűzrendészeti Közlöny számaiban fellelhetőek. A korabeli rendeletek általában valamilyen probléma megoldását szolgálták, ily módon a szakterülettel kapcsolatos területen bőséges forrásul szolgálnak.

Megemlítendő, hogy a Tűzrendészeti Közlöny a szakterülettel kapcsolatos belügyminiszteri rendeleteken túl számos esetben tartalmaz szakcikkeket, amelyek technikai újításokkal, a magyar tűzrendészet állapotával, a jelentősebb tűzesetekkel stb. (is) foglalkoznak. A szerzők jelentős része a tűzoltóság szolgálatában állt. Ily módon írásaik célja az (is) volt, hogy felhívják a figyelmet a szakterületükkel kapcsolatos pénzhiányra, s magasabb anyagi forrásokat szerezzenek a hatóságoktól. A terjedelemi korlátok miatt csupán a korabeli cikkek egy részét emelhetem ki. Balogh Dezső tűzoltóparancsnok; Labiner Gyula tűzoltóparancsnok, Lukács Zoltán tűzrendészeti felügyelő, a csendőrségtől Toldi Árpád parancsnok (szárny) cikkei[5] helyesen állapították meg az 1930-as évek elejéről, hogy a magyarországi tűzrendészet a közigazgatás „mostoha gyermeke”, pénzhiánnyal sújtott, bizonyos szempontból elmaradott terület. Rehák Tamás tűzoltóparancsnok cikkében[6] helytállóan világított rá arra, hogy az 1930-as évek elején a vízszerzés elhanyagoltságának kérdése az egyik „legfájóbb pontja” volt a magyar vidék tűzrendészetének.

A szaksajtón túl az egyéb sajtótermékek kapcsán elmondható, hogy a jelentős tűzvészekről beszámoltak, néhol szenzációhajhász módon. Az országgyűlési felszólalások kapcsán elmondható, hogy igen ritkán került szóba a tűzrendészet és a tűzoltóság témája.[7] A közvéleményt, a képviselőket nem igazán foglalkoztatta e terület. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy számos olyan probléma volt a nagy gazdasági világválság éveiben, amelyek tulajdonképpen „elterelték” a közvélemény, a sajtó figyelmét e szakterületről.

A „lángok elleni harc” köréből be kell számolnom Erdély Ernő tűzoltó-főparancsnok – a korszak egyik legjelentősebb tűzoltósági szakértője – művéről,[8] amelyben a tűzoltóságok szervezését, felszereléseit, szolgálatát, ügykezelését helytálló módon mutatja be.

A szakirodalom rövid ismertetése

A IX/a. Igazgatási rendészet alosztályhoz tartozó tűzrendészet történetében – történészi értelemben – sok a „fehér folt”. Az említésre méltó szakirodalomra az a jellemző, hogy a tűzrendészet[9] történetének egészét próbálják összefoglalni, vagy pedig egyes települések tűzoltóságának a történetét kívánták feldolgozni.[10] Az előbbi csoportból Szilágyi Jánostól A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig[11] c. művet, illetve a Tarján Rezső és Minárovics János által írt Az önkéntes tűzoltóság történetéből[12] c. munkát kell megemlíteni. E munkák csupán érintőlegesen foglalkoznak az 1930-as évek elejével.

A rendszerváltás utáni időszakról elmondható, hogy számos olyan írás született, amely egy-egy település tűzoltóságának történetét dolgozta fel.[13] Az utóbbiak azonban nem foglalkoznak részletesen az 1930-as évek első felével. Heizler Zoltán a Magyar Tűzoltó Szövetség százötven éve (1870–2020) c. művében arra tett kísérletet, hogy összefoglalja a szövetség életét a kezdetektől a jelenig. Az 1930-as évek első felével csupán érintőlegesen foglalkozik. A mű általánosságban véve elfogultságtól mentes. Az egyéb, rendszerváltás után született tanulmányok sem vizsgálják alaposan az 1930-as évek első felét.

Előzmények

Az I. világháború okozta problémák jelentősen nehezítették a magyar tűzrendészet fejlődését. Legfőképpen a pénzügyi források csekélysége rótt igen nagy terhet e szakterület vállára. A Horthy-korszakban nem államosították a tűzoltóságokat, az önkormányzatok (városok, községek) hatáskörébe tartoztak a helyi tűzoltóságok. Az állam legfőképpen a Belügyminisztériumon keresztül tudott hatni a tűzrendészetre.

Az 1920-as évek első feléről általánosságban elmondható, hogy a községek és városok viszonylag kevés pénzügyi forrást szántak a helyi tűzoltóságok fejlesztésére. A községek egy részében egyébként nem is létezett tűzoltóság. A Bethlen-kormány pedig nem kezelte elsődleges problémaként a kérdést, hiszen tudták, hogy a városok, de főleg a községek pénzügyi helyzete számos esetben nem engedheti meg magának azt, hogy több pénzt juttasson a tűzrendészet számára.

Az 1920-as évek második felében említendő változás történt. A Bethlen-kormány megteremtette az állam pénzügyi stabilitását, a szegényebb települések egy részének monetáris helyzete is kielégítőbbé vált, ami lehetővé tette, hogy az addig elhanyagolt tűzrendészet is nagyobb támogatásokat kapjon. A másik tényező az a számos tűzeset, amely súlyos anyagi károkat okozott a Bethlen-kormány idején. A Belügyminisztérium az addig „polcra tett” problémát megpróbálta orvosolni. Eredményként „megszületett” azon jogszabály,[14] amely nyomán jelentős fejlesztésekre került sor. Említésre méltó még, hogy 1927-ben „született” azon törvény, amely lehetővé tette, hogy a városok és községek tűzrendészeti kiadásaik fedezésére tűzvédelmi járulékok kivetésére és beszedésére jogosultak legyenek.[15] Jellemző volt azonban, hogy a törvényhatóságok számos esetben nem hagyták jóvá a fenti járulék kivetését.[16] Az utóbbi azzal magyarázható, hogy a törvényhatóságok általában nem kezelték elsődleges fontosságú szakterületként a tűzrendészetet. A tűzoltóságok egy részének fenntartása és fejlesztése emiatt (is) sanyarú helyzetbe került.

Az említett fejlesztési kísérletek lángja hamar kialudni kezdett, miután a nagy gazdasági világválság hatásai hazánkat is elérték. A tűzoltószerek szállítása jelentős mértékben csökkent. A tűzrendészetre szánt és csökkentett pénzügyi források nem voltak elegendőek arra, hogy jelentős fejlesztéseket vigyenek véghez. A tűzoltótisztek hivatalos képzése is akadozott, hiszen 1931 nyaráig mindössze – az évben – 53 tűzoltótiszt végzett sikeresen a tűzoltótiszt-tanfolyamon.[17] Az ország tűzrendészetének hatékonyabb működéséhez a fenti szám többszörösére lett volna szükség.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterként tehát a fenti problémákat örökölte meg Scitovszky Béla belügyminisztertől. Keresztes-Fischer tudta, hogy az állam és az önkormányzatok pénzügyi nehézségei lehetetlenné teszik, hogy e szakterület minden problémája megoldást nyerjen.

A szakterület pénzügyi keretei

Az 1930-as évek első felében évente 10 millió P alatti összegeket fordítottak e területre. A vizsgált időszakunk közepén – 1933-ban – még a 6 millió P-t sem érték el a tűzrendészetre fordított kiadások.[18] Feltételezhető, hogy amennyiben államosították volna a tűzoltóságokat, abban az esetben sem költhettek volna sokkal magasabb mértékű összegeket – a nagy gazdasági világválság idején – a fenti célra. A tűzoltóságok több mint fele egyébként önkéntes alapon működött ekkoriban,[19] tehát a magyar társadalom egy része sok áldozatott hozott azért, hogy valamilyen szinten biztosítsák településük, embertársaik védelmét.

Az állami költségvetésen belül a Belügyminisztériumhoz tartozó költségvetés Közbiztonsági és közrendészeti szolgálat cím alatt lévő vegyes közrendészeti kiadásokon belül szerepeltek a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások. Idetartoztak: a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség kiadásai, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Testület és az 1928. évi 254.300/B. M. számú rendelettel szervezett Magyar Országos Tűzoltó Tisztképző Tanfolyam részére adott államsegélyek, a tűzrendészet fejlesztésével kapcsolatos költségek, illetve a 25 évi érdemes tűzoltói tevékenység jutalmazására alapított díszérem költségei. A költségvetések azonban nem mutatták meg, hogy pontosan mekkora részt kapott az említett vegyes közrendészeti kiadásokból a tűzrendészet területe. Annyi viszont bizonyos, hogy a vegyes közrendészeti kiadások rovatra fordított pénzösszegeket az 1931/32. költségvetési évről közel 35%-kal csökkentették az 1934/35. költségvetési évre.[20] Az egyéb közrendészeti kiadásokra fordított pénzösszeg pedig 20%-kal csökkent az 1931/32. költségvetési évről (26.000 P) az 1931/34. költségvetési évre 20.800 P). Sajnálatos módon az állami zárszámadásokból sem lehet megtudni, hogy a belügyi tárca pontosan mekkora pénzösszegeket költött a tűzrendészethez tartozó kiadásokra, hiszen a vegyes közrendészeti kiadásokon belüli kiadásokat már nem mutatták be. Le kell szögezni, hogy a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások jelentős részét nem a belügyi tárca adta, hanem a községek, városok költségvetése terhelődött a fentiekkel. A helyi tűzoltóságok helyzete tulajdonképpen attól függött, hogy milyen volt az adott település pénzügyi helyzete, illetve attól, hogy volt-e rá politikai akarat, hogy erre nagyobb pénzt fordítsanak.

A belügyi tárca és a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség

Az 1930-as évek első felében is a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség volt az a szakmai szerveződés, amely a „tűzoltótársadalom” mellett teljes mellszélességgel kiállt, s hűségesen képviselte az érdekeiket. Keresztes-Fischer minisztersége kezdeti szakaszában 1931. október 1-jén találkozott először a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségével.[21] Az esemény mindkét oldal számára fontos volt, hiszen kölcsönös érdeknek minősült a jó kapcsolat.

1931 őszén a Tűzoltó-Szövetség alighanem legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megvédjék az állami illetménycsökkentésektől a tűzoltókat. A belügyminiszterhez küldött felterjesztést Keresztes-Fischer a pénzügyminiszterrel való egyeztetés után elutasította.[22] E kiváltságban 1931-ben csak a fegyveres testületek altiszti és legénységi állományú tagjai részesültek. Ezen ügy kapcsán is érzékelhető, hogy a fegyveres testületek előnyt élveztek a tűzoltóságokkal szemben. A kormány – beleértve a belügyminisztert – a szűken értelmezett államrend fenntartását tartotta az elsődleges feladatnak. A tűzrendészet azonban olyan terület volt, amely elsődlegesen nem az államellenes mozgalmakkal, illetve a bűnözőkkel foglalkozott. Ezzel magyarázható, hogy a belügyminiszter – szem előtt tartva az államcsőd elkerülését – sem állt ki teljes mellszélességgel a tűzvédelem ügyéért. A Tűzoltó-Szövetség természetesen nem adta fel a tűzoltók illetményeiért folyó küzdelmet, azonban a lobbierejük ideiglenes gyengesége, illetve a gazdasági válság tulajdonképpen lehetetlenné tette a célok elérését.

A Belügyminisztérium egyébként évente átlagosan néhány száz esetben fordult szakmai véleményezés, tanácskérés céljából a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetséghez. Az utóbbi pedig átlagosan havonta tett előterjesztést, javaslatot a belügyi tárcához. Az utóbbi számos esetben megfogadta a szövetség tanácsait. Legfőképpen azokat, amelyek nem jártak nagyobb pénzügyi teherrel.[23]

Az országos szövetség egyik nagy eredménye az időszakban azon adókedvezmény kiharcolása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy valamilyen szinten megkönnyítsék a nehéz helyzetben lévő tűzoltóságok életét. Ugyan az adóügyek kapcsán a Pénzügyminisztérium volt illetékes, a Belügyminisztériumnak is szerepe volt abban, hogy a támogatás „megszülessen”. Egy 1934-ben kiadott jogszabály értelmében a községi tűzoltójárművek közúti járműadójuknak csupán 10%-át kellett befizetniük.[24] Az utóbbi jelentős pozitívum. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség egyébként az egész Horthy-korszak alatt szinte mindent megtett, hogy támogatásokat, könnyítéseket eszközöljön ki az államtól a tűzoltóságok számára. Az efféle jelenség a vizsgált időszakunkra különösen jellemző volt., hiszen a gazdasági válság okozta problémák arra sarkallták a szövetséget, hogy még erőteljesebben „kopogtassanak” az állam ajtaján.

1933-ban már jelentőségteljes munkálatok folytak az új tűzrendészeti kormányrendelet-tervezet kapcsán.[25] A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség tisztán szakmai alapon kívánta megalkotni az igen fontos jogszabályt. Az említett szakmai közeg értékes tanácsokkal látta el a belügyi tárcát. A lángok elleni harc kulcskérdése volt az, hogy milyen kormányrendelet születik. Az alapos és hosszadalmas tervezgetés előnye volt, hogy minden apró részlet kidolgozása szigorúan szakmai alapon történt. A hátrányt pedig az jelentette, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején nem sikerült kiadni az igen fontos kormányrendeletet. Az 1936: X. tc.[26] tulajdonképpen ezekből a tervezgetésekből (is) alakult ki. A Keresztes-Fischer vezette tárca érdeme tehát az, hogy majdnem kiváló tervezetet hagyott rá Kozma Miklós (következő) belügyminiszterre. A Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájának egyik hibája, hogy egyes esetekben lassú volt. A bürokratikus rendszerben viszonylag sok ideig tartott, amíg egyes ügyek keresztül futottak a rendszeren. Jó példa erre, hogy a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség 1933-ban több rendelettervezetet kidolgozott, majd felterjesztett a belügyi tárcához.[27] A rendelettervezetek azonban még 1935 elején sem kerültek elfogadásra, pedig nagy szükség lett volna rájuk.

A tűzoltóképzés

A tűzoltók képzése a magyar tűzrendészet egyik fő „építőköve” volt. A tűzoltóképzés részletes – bár nem minden részletre kiterjedő – szabályozása az 1920-as évek végén történt meg. A jogszabály a Magyar Országos Tűzoltótiszt-képző Tanfolyam és a kerületi tűzoltótanfolyamok felállításáról, szervezetéről szólt, de a szabályzatukat is tartalmazta.[28] Pozitívum, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején elindult az első továbbképző tiszti tanfolyam,[29] amely a korszerű, szakmai tudás elmélyítését célozta meg. A tiszti állomány szaktudása ily módon emelkedést ért el.

A vizsgált időszakunkban előfordult, hogy egyesek rosszul értelmeztek egy-egy tűzrendészettel kapcsolatos jogszabályt. Ilyen ügyekben a belügyminiszter tisztázta a helyzetet. Ilyen eset volt annak tisztázása, hogy hivatásos tűzoltóság főparancsnokául kizárólag olyan személy alkalmazható, aki a Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam tűzoltótiszti képesítéssel rendelkezik.[30] A szakmailag fontos döntés kiküszöbölte, hogy alkalmatlan személy kerüljön vezetői pozícióba.

A vizsgált időszakunkban számos eset tanúskodik arról a jelenségről, hogy egyes személyek – szakképzettség nélkül – tiszti, altiszti pozíciót töltöttek be. A Belügyminisztérium jogszabályt adott ki ezen ügyben. Ennek értelmében a már alkalmazásban lévő hivatásos tűzoltótisztek és altisztek a hiányzó képzettség utólagos megszerzésére rendszerint nem voltak kötelezhetők.[31] A Belügyminisztérium attól tartott, hogy a pályaelhagyók száma emelkedett volna, ha utólag kötelezik a fenti személyeket a tanfolyam elvégzésére. Az említett személyek elbocsátásával sok esetben csak nehézséget okoztak volna, ugyanis nem mindig volt olyan személy, akivel pótolható lett volna az előző.

Az 1930-as évek első felében a tűzrendészet érdeke megkövetelte, hogy több állampolgár rendelkezzen szakszerű tűzrendészeti ismeretekkel, illetve azt, hogy több tűzoltó szakképzettségű személlyel gazdagodjon az ország. A fentiek miatt a Belügyminisztérium nyomása következtében néhol 1932-ben – vidéken – megkezdődött a leventék egy részének tűzrendészeti kiképzése.[32] Az üdvözlendő intézkedés népszerűsítette a tűzoltói pályát, valamint olyan gyakorlati tűzoltással kapcsolatos tudást adott át a fiatalság egy részének, amely minden bizonnyal – legalább részben – megtérült. Azt is meg kell említeni azonban, hogy a fenti tudás idővel „elkophatott” idővel a fiatalok fejében, hiszen előfordulhatott, hogy valaki évekig nem alkalmazta a gyakorlatban.

Hasonló célt szolgált az is, hogy a Belügyminisztérium elrendelte a községi közigazgatási tanfolyamokon a tűzrendészet és tűzoltás elméleti és gyakorlati részének megfelelő óraszámban való taníttatását.[33] Ily módon megnyílt a lehetőség, hogy a közigazgatás alsó szintjein lévő személyek használható tűzrendészeti tudást szerezzenek. Említést érdemel, hogy a belügyi tárca rendszeresen ajánlotta a Tűzrendészeti Közlönyt az önkormányzatok számára. Az utóbbi lehetőséget biztosított az önkormányzatok számára, hogy a tűzrendészet legjelentősebb hazai lapja által értékes szakmai információkhoz jussanak.

1932-ig évente – nagyságrendileg – hasonló számú személy végezte el sikeresen valamelyik tűzoltótanfolyamot. 1933-tól jelentősen növekedett a szakképzettséget szerzők száma. Érdekesség, hogy 1933-ban rekordszámú (869 fő) állampolgár végzett sikeresen.[34] A javulásban nagy szerepe volt a Belügyminisztériumnak. A fenti siker a nehéz körülmények, a gazdasági válság ellenére is jelentős előrehaladásnak minősül, azonban a tűzrendészet érdeke megkövetelte volna azt, hogy a fenti számok még magasabbak legyenek. Az ország pénzügyi nehézségeivel magyarázható, hogy a Belügyminisztérium nagyobb eredményt nem tudott elérni a képzés területén.

Felszerelés, egyenruházat

Említendő változások történtek a felszerelés, egyenruházat terén is. A tűzoltó technika terén az 1920-as, 1930-as évek jelentős fejlődést hoztak. A világ több pontján is megjelentek a kis súlyú, nagy munkaképességű benzinmotor-hajtású turbófecskendők; a szárazporoltók; a fojtógázas oltókészülékek; a kézioltókészülékek; a mérgesgázok elleni védőeszközök stb.[35] A technológiai fejlődés tehát elhozta annak lehetőségét, hogy a tűzrendészet nagy lépést tegyen előre. A problémát az jelentette, hogy a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi helyzet általában nem engedte meg, hogy a felszerelések területen jelentős fejlődés menjen végbe. Ki kell emelnünk a községeket, ahol gyakran lehetett hallani a vezetőktől, hogy: „Itt sosem volt tűz”. A községek vezetése azon okból kifolyólag, hogy a tűzvész valóban nem volt naponta előforduló jelenség, gyakran nem is fordított túlságosan nagy figyelmet e területre. Ahol pedig a helyi vezetőség egyet is értett a tűzrendészet fejlesztésével, hajlandók lettek volna magasabb pénzügyi forrást biztosítani a fent ügyért, ott pedig általában a pénz hiányzott hozzá. A belügyi tárca egyébként 1931 októberében elrendelte, hogy a községek nagyobb összegű tűzoltófelszerelések beszerzésére ne fordítsanak pénzt.[36]

A tűzoltószerek beszerzése hazánkban jelentős mértékben csökkent a gazdasági világválság idejében. Beszédes, hogy hazánkban 1925-ben még 8 nagy gyár és kereskedelmi vállalat foglalkozott tűzoltószerek gyártásával és eladásával; 1935-ben már csak 4 fenti típusú gyár működött Magyarországon. Megemlítendő az is, hogy a fentiek jelentős mértékben csökkentett munkáslétszámmal és munkaidővel dolgoztak.[37] Az említett terület újjáélesztése nem kizárólag a magyar tűzrendészet, hanem a gazdasági élet érdeke is volt. A vizsgált időszakunkban a Belügyminisztérium egyes intézkedéseivel megpróbálta a hazai tűzoltószer- és más iparterületek élénkítését elindítani. Megemlítendő például, hogy a Belügyminisztérium 1933-ban elérte, hogy kizárólag magyar gyártmányú, hordozható tűzifecskendőhöz használható benzinmotorokat vásároljanak a tűzoltóságok számára.[38] A hazai ipart támogató politika a tűzrendészet kapcsán megnyilvánult abban is, hogy hazai gyártású gummirozott tömlőket vásárolták meg a tűzoltóságok számára. A kismotorfecskendők kapcsán megemlítendő, hogy a hazai ipar műszaki használhatóság tekintetében a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenértékű volt.[39] A felszerelés kapcsán megemlítendő továbbá a magyar találmányú és gyártmányú szárazoltógép, amely egy univerzális oltóegység volt. A gáz-, por- és hőoltás módszereit testesítette meg. Budapest a 2. gépet is beszerezte 1931–1932-ben.[40] A német tűzoltó szaksajtó elismeréssel nyilatkozott a magyar találmányról.[41]

A Belügyminisztérium, illetve a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség a külföldi – leginkább német, osztrák – tűzrendészet fejlődését is figyelemmel kísérte. Az újítások egy részét átvették. Megemlítendő például a nyomótömlőkkel kapcsolatos újítás átvétele.[42]

A vizsgált időszakunkban az országban az önkéntes tűzoltók egyenruházata, rangjelzései egységesen szabályozottak voltak, viszont a hivatásos tűzoltók rangjelzései eltérést mutathattak Budapesten és a községekben. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy az önkéntesekkel kapcsolatban az állam volt illetékes, a hivatásosoknál pedig a helyi város, község vezetése. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség próbálta elérni az egységesítést, azonban a gazdasági válság következtében az utóbbi nem minősült elsődlegesen fontos feladatnak a tűzrendészet területén. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség – a belügyi tárca támogatásával – 1932-ben elhatározta a hivatásos tűzoltóságok egyenruhájának egységesítését,[43] azonban az átállás – pénzügyi okok miatt is – hosszú évek alatt valósult meg. A probléma egyébként valóban nem nevezhető jelentősnek, hiszen az elsődleges feladat a tűzoltás volt, az egyenruhák különbőzősége olyan hiányosság volt, amely – különösen a gazdasági világválság sújtotta Magyarországon – „elnapolható” volt.

Egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek

A megelőző tűzrendészeti intézkedések, vagy azok végrehajtásnak hiánya problémát jelentett az 1930-as évek első felében. [44] Ekkor – a vidéki területeken belül is – leginkább a kisebb települések, a községek tűzrendészeti állapota volt aggodalmat keltő. Mint említettem, számos helyen nem is létezett helyi tűzoltóság.[45] A települések – amennyiben volt helyi tűzoltóság – általában sanyarú pénzügyi helyzetük miatt általában csak minimális összegeket költöttek a fentiekre. A felsőbb fokú közigazgatási hatóságok több alkalommal is – rendeletek formájában – próbálták rávenni a községeket az említett hiányosságok orvoslására. Az utóbbinak azonban gyakran nem volt foganatja. A belügyi tárca pedig számos esetben tehetetlen volt, mert tudták, hogy a községek egy részének vezetésében ugyan megvan a politikai akarat a tűzrendészet fejlesztésére, de a megfelelő mennyiségű pénzügyi forrás viszont hiányzik. Az egyik legerőteljesebb hangnemű rendelet 1932 októberében jelent meg. A minisztérium sürgette az érintett községeket, hogy minél hamarabb szervezzék meg a helyi tűzoltóságokat.[46] Az utóbbi azonban nem hozott érdemi változást.

A 230.000/1925 B. M. sz. rendeletet, illetve az egyéb tűzrendészeti jogszabályok egy részét az ország nagy részében még 1935-ben sem hajtották végre. Ráadásul számos törvényhatóságban nem alakult meg a törvényhatósági tűzoltószövetség. A válság következtében a miniszter által elrendelt állásokból számos pozíciót nem töltöttek be. Ahol nem volt tűzrendészeti felügyelői állás, sok esetben ott voltak a legpusztítóbb tűzvészek. A súlyos tűzrendészeti mulasztások tehát jellemzőek voltak a községek egy részénél.

A fent vázolt helyzetnek – a munkaerő szempontjából – nem tett jót, hogy az 1930-as évek első felében előfordult, hogy egyes tűzoltók a kötelezettségeiket nem kívánták teljesíteni. E területet úgy kívánta szabályozni a belügyi tárca, hogy abból némi pénzügyi előny is érje a tűzrendészetet. A belügyi tárca a pénzügyminiszter egyetértésével engedélyezte, hogy az olyan községekben, ahol hivatásos tűzoltóság volt, a tűzoltói szolgálatra kötelezettek egy része a kötelezettség teljesítése alól magát váltságdíj kifizetése ellenében megválthassa.[47] Az így befolyt összegek a község tűzrendészeti kiadások fedezésére szolgált.

A tűzoltóság tekintélyét, érdekérvényesítő-képességét a vizsgált időszakunkban nem igazán sikerült építeni. Amennyiben a helyi önkormányzatokban a helyi tűzoltóságok parancsnokai mind képviseltethették volna magukat – ahogy ezt egyes, korabeli tűzoltótisztek szorgalmazták is[48] –, a vidéki, községi tűzrendészet valószínűleg kissé jobb állapotban lett volna.

Le kell szögezni azt is, hogy nem minden probléma megoldása volt lehetetlen. Az 1930-as évek elején például még gyakori jelenség volt a közutakon, hogy a járművek vezetői a tűzoltók elől nem mindig tértek ki az úttest baloldalára. Ily módon akadályozták a tűzoltók munkáját. A fővárosban a rendőrfőkapitány – a belügyi tárca egyetértésével – tett intézkedéseket arra vonatkozólag, hogy az említett jelenség megszűnjön.[49] A 250.000/1929. B. M. rendelet 6.§-ába ütköző kihágás miatt lehetett feljelentést tenni a fenti ügyben.[50] Az a jelenség, hogy a járművek vezetői nem mindig tértek ki a tűzoltóautók elől, nem az erkölcs számlájára írható. Egyszerűen sokan nem ismerték a gyakorlatot.

A 230.000/1925. B. M. sz. körrendelet szerint az önkormányzati közigazgatási testületeknek a tűzrendészeti szabályrendeletüket korszerűsíteniük kellett. Nagyobb részük végrehajtotta az utóbbit, azonban 1932-re ismét módosításra szorultak a szabályrendeletek, hiszen az újabb tűzvédelmi szempontokhoz alkalmazkodni kellett. Előrelépés, hogy a Belügyminisztérium egy mintaszabály-rendeletet adott ki segítségnyújtás képpen. Ily módon az önkormányzatok egyszerűbben korszerűsíthették a fentieket.

A Belügyminisztérium a tűzrendészeti problémák egy részét úgy kívánta orvosolni a községek területén, hogy az ínségmunkák keretében a tűzrendészet fejlesztését is segítsék. Kifejezetten a vízkészletek kialakításáról, gyűjtéséről volt szó.[51] Az ínségmunkák a társdalom „alján” álló állampolgárok egy részének munkát tudott adni. Mint korábban említettem, a vízszerzés hiánya volt a vidéki, községi tűzrendészet egyik „legégetőbb” problémája. 1932-1933 fordulóján kezdett megindulni a fenti terv végrehajtása.

A tűzrendészet megelőzéssel kapcsolatos intézkedései kapcsán be kell számolnunk arról, hogy 1933-ig a gyakorlat szerint a tűzoltótiszteknek csak a tűzesetek színhelyén volt közvetlen intézkedési joguk. Ezen évben egy elvi jelentőségű kúriai ítélet kimondta, hogy a tűzoltótiszt intézkedési joga akkor is fennáll, ha a tűzbiztonságra veszélyessé válható szabálytalanság haladéktalan megszüntetéséről van szó.[52] A szakmai szempontból kiváló döntés a megelőző tűzrendészet fejlődését jelentette.

A tűzrendészeti hatáskörökkel összefüggő problémák terén említésre méltó, hogy a belügyi tárca egy elvi jelentőségű határozatában tisztázta a régóta vajúdó kérdést, hogy az államvasutak területén a tűzoltóság-e az illetékes tűzrendészeti ügyekben. A döntés szerint a válasz: igen.[53] A hatásköri témában további probléma volt, hogy előfordult, hogy a hatályos jogi szabályozás helytelelen értelmezéséből probléma adódott:

Ismételten előfordult (az 1930-as évek elején – B. A.), hogy a m. kir. rendőrség működési területén lévő mozgófényképüzemek tűzrendészeti vizsgálata tekintetében úgy a rendőrség mint a tűzrendészeti hatóság intézkedett s az ily módon párhuzamosan kiadott tűzrendészeti határozatok sokszor egymással ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.

A belügyi tárca végül jogi felvilágosítást adott a témában, hogy a jövőben ne történjenek hatásköri összeütközések.[54]

A tűzeseteket 1933 nyarától csak a másodfokú tűzrendészeti hatósághoz kellett bejelenteni, így a Belügyminisztérium túlterheltsége csökkent.[55] Ezen intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a közigazgatással kapcsolatos politikájába. Ennek egyik lényege az volt, hogy a kisebb jelentőségű ügyeket az alsóbb fokú közigazgatási hatóságokhoz próbálta áttenni, ily módon a tárcának több lehetősége nyílt a valódi irányításra.

Érdekesség, hogy a tűzoltóságok egy részét olyan feladatokra is felkészítették, amelyek egyébként nem kizárólag a tűzrendészethez tartoztak. A Vasvármegyei Tűzoltószövetség a tűzoltókiképzést kibővítette lövészkiképzéssel, illetve gáz- és légvédelemmel is.[56] A lövészkiképzés államhatalmi szempontból előnyt jelentett, ugyanis háborús helyzet, vagy hasonló vészhelyzet esetén a tűzoltók egy része ideiglenesen – jobb híján – akár más feladatokra is alkalmassá válhatott.

A tűzoltók motiválására, elismerésére kiváló eszköz volt a kitüntetés. A belügyi tárca 1932-ben a tűzoltás és mentés terén 25 éven át kifejtett érdemes tevékenység jutalmazása iránt benyújtott kérések felterjesztése tekintetében egységesítette a gyakorlatot,[57] hiszen azelőtt tulajdonképpen káosz uralkodott ebben a témában. E racionalizáló intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc közigazgatási politikájába, amely egyik lényege az észszerűtlen eljárások, gyakorlatok kiiktatása volt.

Voltak olyan területek, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódtak a tűzrendészethez. Jó példa erre a kéményseprés. Az ilyen területeknél előfordult az 1930-as évek első felében, hogy a jogi szabályozás – tűzrendészeti szempontból – kissé hiányos volt. A fentiek mellett az is fontos megállapítás, hogy a kéményseprés ekkoriban mégis kissé szakszerűbbé vált,[58] mint az 1920-as években.

Az egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek terén az is megemlítendő, hogy a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszter egyetértésével az acetiléngáz előállításáról és felhasználásáról szóló szabályrendeletet módosította. Az acetiléngáz készülékek legmagasabb túlnyomása kapcsán 0,15-ről 1,5-re emelték azt a légkörnyomási értéket, amelyet már tilos volt meghaladni.[59]

A biztosítótársaságok és a tűzrendészet

A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség megpróbálta elérni, hogy a biztosítótársaságok járuljanak hozzá pénzügyileg a tűzrendészet támogatásához.[60] A tűzkárbiztosító-társaságok és a tűzoltóságok közötti ellentét kapcsán a Belügyminisztériumnak az lett volna az egyik feladata, hogy kompromisszumra „kényszerítse” a feleket. A vizsgált időszakunkban az utóbbi nem valósult meg. A belügyi tárca nem kívánt ellenségeket szerezni, ugyanakkor a tűzrendészet – biztosítótársaságok általi – pénzügyi támogatásához hozzájárult volna.

A biztosítóintézetek és a tűzrendészet viszonya – más okok miatt sem volt – minden szempontból felhőtlen. Megemlítendő, hogy 1934-ben egyes biztosítóintézetek tűzoltók egy részét használták fel arra, hogy ily módon egyszerűbben kössenek biztosításokat. Az adott tűzoltó – csekély díjazás fejében – egyenruhában járt az ügynökkel. Az utóbbi tulajdonképpen a hatósági támogatás látszatát keltette. A belügyi tárca elérte, hogy ilyen jelenség a jövőben ne forduljon elő.[61] Az intézkedés hátránya az volt, hogy ily módon az említett tűzoltók egy részét megfosztották a jövedelem kiegészítésétől. A gazdasági válság idején ez nehézséget jelentett egyes személyeknek.

A biztosítótárasságok kapcsán megemlítendő az is, hogy a nagy gazdasági világválság idején a szándékos tűzokozás esetei szaporodtak. a tulajdonosok egy része így kívánt pénzt szerezni a biztosítótól.[62] A Belügyminisztérium ezen ügyben – a megelőzést tekintve – nem találhatott megoldást.

Összefoglalás

Keresztes-Fischer minisztersége idején a bejelentett tűzesetek száma évről-évre emelkedett. 1931-ben 5839-et,[63] 1935-ben már 8558 tűzesetet jelentettek be.[64] A rendelkezésre álló adatok[65] szerint hozzávetőlegesen minden 2. tűzvésznél a tűzoltók – sok eseteben hősiesen – részt vettek a lángok elleni harcban. A fennmaradt adatok szerint a tűzvészeknél 90% feletti arányban történt tűzoltási kísérlet.[66]

A fenti oldalakon kikristályosodik, hogy a vizsgált időszakunkban a magyar tűzrendészet legfőképpen olyan területeken fejlődött, amelyekhez nem volt szükséges igazán nagy mennyiségű pénzügyi forrás. A tűzoltóképzés érte el az egyik legnagyobb eredményt. A tűzoltóságok és egyéb hatóságok, közegek közötti hatásköri problémák megoldása kapcsán is jelentős előrelépés történt.

A tűzrendészeti igazgatás is több szempontból fejlődést mutatott, ám a tűzrendészeti jogszabályalkotás több esetben lassacskán lépegetett előre. A vizsgált években problémát jelentett, hogy nem volt igazán egységes a szabályozás. A legalább 150 jogszabály különböző helyeken volt fellelhető. A tűzrendészeti jogforrások szétszórtan „hevertek”. Nem volt egy olyan egységes jogszabálygyűjtemény, amely megkönnyítette volna a magyar tűzrendészeti jog átlátását. Az utóbbi kissé átláthatatlanná tette a rendszert. Érdemes lett volna olyan jogszabálygyűjteményt kiadni, amely maradéktalanul tartalmazza jogszabályokat. A tűzrendészeti kormányrendelet-tervezettel kapcsolatos munkálatok egyébként igazolják, hogy a belügyi tárca felismerte a probléma jelentőségét. A belügyi tárca tűzrendészeti politikájának fontos eleme volt, hogy megalkossák az egységes, részletes szabályozást, amely a fő jogforrássá válhatott volna. A tervezet azonban lassan készült. Az utóbbi több okkal magyarázható. Keresztes-Fischer elvárta, hogy minden részlet tökéletes, alaposan átgondolt, sok szakértő által véleményezett legyen. Ezen módszer pozitívuma volt, hogy szakmai szempontból magas színvonalú volt maga a tervezet. A hátrányt pedig az jelentette, hogy emiatt folyamatosan halasztották a tervezet elfogadását. További magyarázat, hogy a belügyi tárca túlterhelt volt ekkoriban. A nagy számú – viszonylag jelentéktelen – ügy elintézése megfosztotta a tárcát kapacitásának egy részétől. Ily módon a valódi irányítással, a reformtervekkel kevesebbet tudtak foglalkozzanak.

A tűzrendészeti jogszabályok egyik hiányossága volt, hogy a lakosság széles rétegeinek nem adtak módot arra, hogy a tűzvész elleni védekezésben olyan mértékű képzésben részesüljenek, ami elengedhetetlen feltétele lett volna a tűzvész elleni hatékony harcnak. Az viszont a belügyi tárca mentségére szól, hogy a nagy gazdasági világválság miatt fennálló nehézségek mellett nem volt arra lehetőség, hogy a lakosság egésze képzésben részesüljön.

A felszerelések, illetve a helyi tűzoltóságok nem megfelelő mennyisége jelentett olyan problémát, amelyet a belügyi tárca – pénzügyi forrás hiányában – nem tudott megoldani. Megemlítendő, hogy az országos tűzrendészeti felügyelő állás megléte működőképesebbé tette volna a tűzrendészet működését. Az állás felállítására nem került sok az 1930-as évek első felében.

A források tükrében elmondható, hogy a szakterület problémáinak egy részét megoldotta a belügyi tárca. A nem megoldott problémák leginkább a pénzhiány, az időhiány, a belügyi tárca munkakapacitásnak túlterheltsége miatt voltak jelen. Véleményem szerint a belügyi tárca tűzrendészeti politikájáról elmondható, hogy igazán jelentős hibát nem követtek el, leginkább a rossz körülmények miatt nem lehetett megoldani a problémák egy részét.

Keresztes-Fischer Ferenc után Kozma Miklós került a belügyminiszteri bársonyszékbe, akinek nagy érdeme, hogy minisztersége idején – 1936-ban – „megszületett” a szakterület első törvénye, amely a Horthy-korszak alighanem legjelentősebb lépése volt a „lángok elleni harc” terén jogi szempontból. A törvény megalkotása kapcsán Gömbös Gyula miniszterelnöknek is nagy szerepe volt, ugyanis szorgalmazta, hogy végre törvényben szabályozzák e szakterületet.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL OL – BM – K 150

Korabeli szakkönyv

Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930.

Korabeli szakcikkek

A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159.

Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130.

Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131.

Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 134–136.

Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148–150.

Feuerschutz, 1930/7.

Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43.

Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.

Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.

Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19.

Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1, 3–6.

Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186.

Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53.

Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147.

Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170.

Az Országgyűlés Nyomtatványai

Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931–1935.

Jegyzőkönyvek a Magyar Országos Tűzoltó-szövetség üléseiről

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165.

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179.

Állami költségvetések

1931/32. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1931.

1932/33. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1932.

Állami költségvetés az 1933/34. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1933.

Állami költségvetés az 1934/35. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1934.

Jelentések, statisztikai évkönyvek

A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933.

A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1934.

A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1936.

Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 97–104.

Közlönyök, jogszabályokat tartalmazó kiadványok

Belügyi Közlöny, XVI. évf, 1931, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVII. évf, 1932, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVIII. évf, 1933, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1926.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1929.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1930.

Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Cím-és névtár

Magyarország tiszti cím- és névtára, M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, XLII. évf., 1932, Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda.

Szakirodalom (1945 után)

Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.

Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.

Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.

Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.

Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.

Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.

Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4., 621-622.

Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, Tűzoltó Múzeum évkönyve, VII. évf., 116–138.

Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.)

Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989.

Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968.

Hivatkozások

  1. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 130. ↑
  2. A korabeli tűzoltótársadalom jelentős személye, a budapesti hivatásos tűzoltóság főorvosa, a budapesti Önkéntes tűzoltóság alparancsnoka, a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének tagja. ↑
  3. Az 1932-es új beosztás alapján. ↑
  4. Magyarország tiszti cím- és névtára, 1932, 13. ↑
  5. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 129–130.; Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.; Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.; Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170. ↑
  6. Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53. ↑
  7. Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931-1935. ↑
  8. Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930. ↑
  9. Tűzoltással kapcsolatos ügyek. ↑
  10. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.; Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989. stb. ↑
  11. Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.) ↑
  12. Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968. ↑
  13. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.; Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.; Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.; Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.; Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.; Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4, 621–622.; Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, in Tűzoltó Múzeum évkönyve, 7. évf., 116–138. stb. ↑
  14. 230.000./1925. (04. 04.) BM. kr., Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, 249–259. ↑
  15. 1927: V. tc. 45. §.https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92700005.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D40, letöltés ideje: 2021. 07. 05.) ↑
  16. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11. 157–158. ↑
  17. Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130. ↑
  18. Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148. ↑
  19. Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19. ↑
  20. Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1931/32, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1932/33, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1933/34, 74–75.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1934/35, 69. ↑
  21. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül. Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165. ↑
  22. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179. ↑
  23. A korabeli Tűzrendészeti Közlönyökből összeszámlálható. ↑
  24. 104.000./1934. (06. 29.) PM. r. Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 122. ↑
  25. MNL OL – BM – K 150 – 3576. cs. ↑
  26. (https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=93600010.TV&targetdate=&printTitle=1936.+%C3%A9vi+X.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev, letöltés ideje: 2022. 05. 30.) ↑
  27. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 98. ↑
  28. 254.300/1928. (05. 30.) BM. r., Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, 345–356. ↑
  29. Továbbképző tiszti tanfolyam, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 156. ↑
  30. 199.133/1931. (d. n.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/5, 73. ↑
  31. 198100/1934. (07. 20.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 123. ↑
  32. 25.207./1932. (06. 03.) kig. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/6, 89. ↑
  33. 198.444/1931. (06. 23.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 122. ↑
  34. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 102. ↑
  35. Uo., 97. ↑
  36. 95.439/1931. (10. 17.) BM. kr., Belügyi Közlöny, XVI. évf., 1931/44, 592–593. ↑
  37. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, 103. ↑
  38. 161.002/1933. (09. 19.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 202. ↑
  39. Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön; Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186. ↑
  40. Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1. 3–6. ↑
  41. Feuerschutz. 1930/7. ↑
  42. Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9. 134. ↑
  43. A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159. ↑
  44. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19. ↑
  45. Számos forrás bizonyítja az utóbbi állítást: a korabeli Tűzrendészeti Közlöny, a korabeli szakcikkek, a különböző rendeletek. ↑
  46. 126.300/1932. (10. 12.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173. ↑
  47. 125.081/1932/ (10. 24.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173–174. ↑
  48. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 158. ↑
  49. Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43. ↑
  50. 250.000/1929. (08. 08.) BM. kr. 6. §., Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, 1281. ↑
  51. 127.939/1932. (01. 09.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/2, 25. ↑
  52. M. kir. Kúria B. I. 361/1932. sz., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/7, 98. ↑
  53. 157.767/1933. IX. a. BM. határozat, Tűzrendészeti Közlöny. XXXI. évf., 1933/9, 131. ↑
  54. 156.195/1933. (01. 12.) BM. kr., Belügyi Közlöny. XXXVIII. évf., 1933/4, 49–50. ↑
  55. 160.557./1933. (07. 14.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/8, 122. ↑
  56. Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131. ↑
  57. 126.500/1932. (10. 30.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173. ↑
  58. 113.420/1932. (06. 17.) KM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 123. ↑
  59. 161.449/1932. (12. 09.) KM. r., Belügyi Közlöny, XXXVII. évf., 1932/54, 805–806. ↑
  60. Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147. ↑
  61. 198.593/1934. (09. 05.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/10, 155. ↑
  62. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19. ↑
  63. A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933, 250. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  64. A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 285. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  65. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  66. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv) ↑

 

Beküldve:

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája

Háttér

A Fejér vármegyében elterülő Szapáry-birtokot, az ercsi uradalmat a hagyomány szerint 1795-ben vette kezelésbe Joseph von Lilien báró,[1] aki a Theresianumban elsajátított mezőgazdasági ismeretei és vállalkozói attitűdjei révén mintagazdasággá fejlesztette a 24 000 holdat kitevő majorságot.[2] A sikert jól mutatja, hogy már a 19. század publicisztikai írásai sem mulasztották el magasztalni a Magyar Királyságban kivételesnek számító invenciózus vállalkozást.[3]

A múlt század utolsó tizedében történt, hogy báró Lilien, a nagy mezőgazda, e megyének legszebb uradalmát, Ercsit […] haszonbérbe vevé, s messzenéző tekintetével e megye gazdasági jobb jövendőjének alapjait lerakta. Mind az, mi e megyében jelenleg fenn áll, e férfiu eszközléseire vihető vissza, s meg lehet ma is még téres legelők foglalnák el a szép rónaságok legnagyobb részét.[4]

A fenti idézetből is kitűnik, hogy az ercsi uradalom fejlesztése – a rossz forrásadottságok ellenére – releváns téma, már csak azért is, mert e birtokracionalizáció nem állt meg a kiterjedt puszták határainál, hanem hatást gyakorolt a környező uradalmakra is, különösen igaz ez a Brunszvik Ferenc kezelése alatt álló martonvásári, illetve a József nádor birtokolta alcsúti jószágokra.[5]

Lilien fejlesztései és céljai végső soron a neves mezőgazdász, Albrecht Thaer elveit tükrözik, melynek lényege, hogy az agrártermelésben is érvényesüljön a tőkés szemlélet, a profitorientáltság, s hogy a birtokos a megfelelő személyi apparátussal és anyagi ráfordítással nyereséget termelő mezőgazdasági üzemet hozzon létre.[6] A földesúri és az úrbéres földek tagosítása, a legelők elkülönítése az ambiciózus báró legfontosabb feladatai közé tartozott, hiszen ezek tették lehetővé az önálló majorok létrehozását, amelyek egyaránt magukon viselték az extenzív és az intenzív gazdálkodás formáit, előbbit elsősorban azért, mert a napóleoni háborúk konjunkturális hatásai a gabonafélék kiterjedt művelését ösztönözték, ugyanakkor éppen az ebből származó bevétel biztosította a nagyobb tőke-és munkaigényű belterjes talajgazdálkodás kibontakozását.[7] Az önálló majorok kialakítása nem történt és nem is történhetett egy időben, mivel a kiépítés, az eszközök beszerzése, a földek előkészítése komoly anyagi ráfordítást igényelt Fejér vármegyében is, ahol „a múlt század végén még csak legelőkkel, gulyákkal s juhnyájakkal találkozhattunk. E béres pusztákat ez időben birkások birták haszonbérben, s a földesurak gazdaágaikkal mit sem törődtek.”[8] A 18. században, amelyre az idézet utal, szintén ilyen birkás puszta volt az ercsi uradalomhoz tartozó Besnyő is,[9] amelynek 18-19. századi történetét, gazdasági szerepében bekövetkező változásait e tanulmány kívánja röviden nyomon követni.[10]

A helyszín

Az ercsi uradalom Ercsi község központtal Fejér vármegyében, a legkevesebb települést magában foglaló Bicskei járásban helyezkedett el Batta község és Adony mezőváros között, két postastációra Buda városától a Duna jobb partján. Keletről a Duna partszakasza, észak-nyugatról a Baracskai közbirtokosság és Ráckeresztúr, nyugatról a Velencei közbirtokosság határolta. A termékeny táj nagy változatosságot mutat, hiszen löszös táblák, völgyközi platók és hordalékkúpfelszínek is megtalálhatók benne, a folyóvíz miatt pedig magaspartok is jellemzik.[11] A víz elválaszthatatlan volt a lakosság életétől, de nemcsak a Duna, hanem egyéb vizek is befolyással voltak az uradalom életére, így például a Gerecsében eredő Váli-víz, amely Baracskán keresztül az ercsi uradalom területén áthaladva a nádas tavat táplálva, Iváncsa pusztánál torkollik a Dunába.[12]

Az úthálózat a 18. században és a 19. század első harmadában sem volt megfelelő, hiszen a földutak egy-egy nagyobb esőzés vagy éppen a Duna kiáradása miatt könnyen járhatatlanná váltak. Az első katonai felmérés során, 1782-1785 között készített országleírás szerint a vármegye székhelyére, Székesfehérvárra Ercsiből földúton keresztül lehetett eljutni, az Adonyba vezető út pedig esőzés és áradás esetén járhatatlan volt, így az arra tartóknak a dombokon keresztül kerülőúton kellett megközelítenie a mezővárost.[13] A vármegyében 1799-ben tizenkilenc fontosabb posta-, kereskedelmi és összekötő utat írtak össze, amelyből Ercsit a postaút Tétény és Dunaföldvár közötti szakasza érintette,[14] amelynek legmostohább része éppen Érd és Ercsi között húzódott és az érdiek, (százhalom)battaiak, ercsiek gyakori karbantartási munkálatai ellenére sem állta ki a természet erőpróbáit.[15]

Az uradalomhoz számos puszta tartozott a 19. században: Göböljárás,[16] Rácz-Szent Péter és Agg-Szent Péter, illetve a legdélebben, Adonytól északra fekvő Alsó-és Felső-Besnyő,[17] amelyek közvetlen kapcsolatát a Dunával Iváncsa puszta zárta el kelet felől. A terület ugyan vízhiányos, hiszen egyetlen jelentősebb folyó sem halad a földeken keresztül, a csekély talajvíz pedig a Váli-völgy felé szivárog, de a löszös mezőségi talaj és a tagolatlan felszín miatt megfelelő időjárási viszontagságok mellett kiterjedt szántóföldi növénytermesztésre igen alkalmasak e puszták.[18]

Besnyő a 18. század első felében

Az Ercsi falut is birtokló Dombay család kihalása után elhagyatott pusztaként szállt a koronára Besnyő, amely aztán Ercsivel együtt Szapáry Péter kezére került III. Ferdinánd birtokadományozása révén 1650-ben,[19] azonban tényleges hatalomváltás nem történt, hiszen ekkor a terület még török fennhatóság alatt állt, az elenyésző rác lakosságot pedig a roppant megterhelő kettős adóztatás sújtotta.[20] A budai kamarai számvevőség a 17. század végén a falvak bevétele kapcsán készített egy összeírást, amely Desnyő (Besnyő) területét 26 egész-és 14 féltelekre becsüli, legelőjét pedig 600 birka legeltetésére tartotta alkalmasnak.[21] Lakosságszámra vonatkozó adatok nem állnak rendelkezésre a török kiűzését, illetve a Rákóczi szabadságharcot követő időszakokból sem,[22] azonban Besnyőnek nem sikerült falu rangjára emelkednie, a 18-19. században mindvégig jogok és privilégiumok nélküli pusztaként szerepel az összeírásokban.[23]

A terület pontos elhelyezkedése és neve a 17. század végén és a 18. század első felében nem egyértelmű, azonban az 1750-es években lefolytatott határvizsgálatok során keletkezett tanúkihallgatások írásos iratanyaga éppen erre vonatkozóan nyújt támpontokat. A falu eredeti neve a török időkben Széplak volt, de az Ercsi Uraság meg tiltotta volna, ne hívattassék Széplaknak, hanem Besnyőnek, mert aki Széplaknak hívja, fogja a nyelvét elmeczeti az Groff eő nagysága.[24] A kettős adóztatás réme mellett az állandó háborúk, a forspont és a Duna áradásai miatt a lakosság elhagyta az akkor még közvetlen vízparti kapcsolattal bíró falut és nyugati irányba vándorolt tovább, ahogy azt több tanú is egyhangúlag idézte fel az 1757-es tanúkihallgatás alkalmával:

[a]z öregektűl hallotta, hogy a mult török háboruban elsőben Besnyői falu volt a Duna mellett, hol most a Besnyői vendég fogado vagyon, és onnét a török és katona járás külletett Besnyeieknek ki az hegyre menni, s a kettős halomnak egyikéhez, melly föl részrűl vagyon szállottak, és ott meg telepedtek. Ezen kettős halomnak lévő helyrül ismét túlabb mentek, hol az Ercsieknek a mostani szallásaik vagynak, azon okbul, hogy az Török és a katonaság az forspontozás miatt az utat arra csinálta [értsd követték őket – kiemelés tőlem B.K.].[25]

A széplakiak (vagy besnyőiek) az iváncsai, szabolcsi, nyéki pusztákkal közrefogott területen vándoroltak, de a megpróbáltatások elől nem tudtak elmenekülni, amely nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a 18. század elejére a katolikus rác lakossággal bíró település elnéptelenedett, templom és reprezentációs épület nem állt itt, gazdasági épületei közül elhagyatott borozót, mészárszéket és egy malmot jegyeztek fel, amelynek rendes vize nem volt.[26]

A Szapáryak hiába bírták Besnyőt a 17. század közepétől, tényleges befolyást, gazdaságra vonatkozó elképzeléseket a török kiűzéséig érvényesíteni sem tudtak volna, ráadásul a Fejér vármegyében lévő jószágok mind távol estek a família központjától, a mai Szlovénia területén található Muraszombattól.[27] Gazdasági kontextusban kulcsfontosságú forrásunk egy 1733. évi uradalmi összeírás, amely az ercsi jószág bevételeit tartalmazza. Ebben a lajstromban szerepel Besnyő puszta is, amelyet a baracskai Szűcs család 50 forintért bérelt birkás legelőként. Korizmics László[28] a Mezei gazdaság könyve című munkájában utal arra, hogy 1736-ból, 1737-ből és 1738-ból is látott eredeti számadást, amelyet Szapáry Péter számára készített az uradalom tiszttartója, Vucskics Miklós. E számadások szerint a besnyői puszta árendája ezekben az években is 50 forintot tett ki,[29] amely jól jelzi a föld értéktelenségét, hiszen, ha figyelembe vesszük, hogy kb. 5000-6000 hold nagyságú területről van szó, akkor az holdanként kevesebb mint egy forint bevételt jelent az uradalomnak.[30]

Szűcs Péter és Szűcs Pál a 18. század elején Komárom vármegyéből érkeztek Fejér vármegyébe, a család központja Baracskában volt, de a „bevált” kisnemesi vagyongyarapítási stratégiát alkalmazva további földeket vettek haszonbérbe a környező uradalmakban (Baracska mellett még Iváncsa, Jégháza, Besnyő),[31] s azokon göbölyös (marhás) és birkás gazdákként tevékenykedtek,[32] a terület intenzív szántóművelésére ilyen keretek között természetesen nem került sor. Minthogy a földesúr és Szűcs Péter között köttetett szerződés nem maradt fenn egyik család iratai között sem, így a bérbeadás további elemeit nem ismerjük.[33]

bevétel neme bevétel összege
A közösség adója 100 forint
A sörfőző ház haszonbérlete 20 forint
A bolt haszonbérlete 5 forint
Rácz-Szent Péteri puszta legelőként való árendálása 40 forint
A közösség árendája 27 forint 50 krajcár
Besnyői puszta legelőként való árendálása 50 forint
összesen 242 forint 50 krajcár

1. táblázat Az ercsi uradalom bevételei 1733-ban[34]

Besnyő a 18. század második felében

Szapáry Péter a hatalmas kiterjedésű legelőterületet 1773-ban több egységre (plaga) osztotta Petrás Márton,[35] Petrás Pál,[36] Loninger Mihály,[37] Redl Pál[38] és Szűcs Pál[39] között, s az uradalom számukra ugyanolyan mintát követő szerződést (contractus) írt. Minden területi egységet a szokásos módon tizenkét évre bocsájtotta haszonbérbe a földesúr, s ezt a tizenkét évet csupán „a jószomszédi harmónia” megszegése esetén rövidítette meg azzal, hogy más kezére juttatta a földet. A családi iratanyagokban megőrzött rövid szerződések nem térnek ki a fizetési kötelezettségekre, csupán meghatározza, hogy évente két részletben kell az összeget az ercsi uradalom kasszájába befizetni,[40] jóllehet a Szűcs Pállal kötött szerződésnek további egy példánya is fennmaradt, amely szerint a terület éves haszonbérleti díja 1230 forint, valószínűleg a többi bérlemény esetén is hasonló összegről lehetett szó. Az egyes egységek birkás legelőként való alkalmazása mellett megjelent a nyomásos gazdálkodás is, amit kifejezetten a földesúr kötött ki a szerződésben.[41]

1. kép A besnyői puszta egy részén évtizedekig gazdálkodó baracskai Szűcs család genealógiája[42]

A prédiumból 1773-ban szintén részt kapó Petrás család birtokgazdálkodásáról pontosabb képet kapunk egy 1784-ből származó inventáriumból, amelyben a „vén bolond” Petrás Pál ingó és ingatlan vagyonát írták össze. Intenzív gazdálkodásra és birtokszervezésre utalnak az alacsony költségigénnyel felépített, sárból (vályogból) készült épületek, úgy mint – a kétszobás lakóházat nem számítva – a sütőház, az állatállomány tartását szolgáló különböző istállók és a kétszobás, kéménnyel ellátott birkás ház, illetve a szerszámok és betakarított javak tárolására szolgáló pincék és padlások. A szántóföldi növénytermesztést nemcsak az egyszerű gépek és szerszámok, de a tárolókban felhalmozott gabonanövények (búza, rozs, árpa, kukorica stb.)[43] és a szérűskerteken lévő kazalok is igazolják.[44]

Petrás Pál ingó és ingatlan javai, 1784
pince kilenc darab különféle edény
ház három ruhás láda, három almárium, három szék, rézóra, két asztal, tálak és evőeszközök
lisztes kamra három hombár, hét hordó, tányérok és edények
padlás különféle élelmiszerek
kukoricapadlás mezőgazdasági eszközökhöz való kerekek, rosta, csutkás kukorica, árpa, zab
faragóműhely fúrók, vésők, fogók, fejszék, szerszám-és épületfa
udvar deszkák, talicska, hat vasabroncsos hordó, két faabroncsos hordó, két csöbör, kapa, ásó, lapát, fejsze, ölfa
granárium liszt, korpa, bükköny, tiszta búza, rozsos búza, rozs, árpa, két gereblye
szérűskertek három szénaboglya, moharkazal, zabosztag, rozsosztag, búzaosztag, három árpaszalma kazal, négy búzaszalma kazal
épületek sárból épített kétszobás ház, egy kiskamra, egy nagykamra, sütőház, birkás ház két szobával, rozzant kocsmaház pincével, cselédkunyhók, sárból épített granárium két padlással, száz ökörnek való istálló, négy lóra való sárból épített istálló, egy istálló deszkapadlással, tej-és zöldségtartó kamra padlás nélkül, pince, faragóház, baromfiól, disznóól
állatállomány 2785 juh, 96 jármos ökör, 152 gulyás marha, 7 kocsis ló, 50 sertés,
szerszámok, eszközök 8 szekér, 18 eke, 4 kocsi, egy vasborona, 5 szántóvas, egy szénametsző vas

2. táblázat Petrás Pál inventáriumának kivonata

A terület sokat őrzött meg „eredeti” állattartó profiljából is, amelyre az elterülő füves puszta kifejezetten alkalmas volt. Legnagyobb számban juhokat tartottak, azon belül a kosok (1775 db), ürük (631 db) és az egyéves bárányok (329 darab) adták az állomány gerincét. Ezeknek gyapja számottevő bevételt hozhatott. A marhaállomány 248 darabból állt, amelynek közel 39%-át földműves munkákra használták fel jármos ökörként, míg a fennmaradó gulyás marhák közül fiatal borjú vagy üsző 46%-ot tett ki, míg az idősebb üszők 31%-ot. A fejős tehenek csupán az állomány 8%-át tették ki, így komolyabb tejgazdaságról nem lehetett szó. A sertések száma 50 darab volt, drága fenntartásuk miatt a lovakból volt a legkevesebb, hat darab a kocsisoknak rendelve.[45]

2. kép A Petrás család nemességvizsgálatához készült genealógia[46]

A 1773-ban bérleményi viszonyba került családok nemesi iratai között csak a Petrás családnál jelenik meg Besnyő, a Szűcs, a Redl és a Loninger család iratanyaga sem tartalmaz arra vonatkozó adalékokat, hogy a 1780-as évektől bármilyen kontextusban (gazdasági, jogi, alkalmazotti) is kapcsolódnának Besnyőhöz. A 18. század végén, II. József által elrendelt első katonai felméréshez készített térképen már Alsó-Besnyő és Felső-Besnyő van feltüntetve, de mivel falu rangjára egyik sem emelkedett, így az országleírás csupán Ercsihez tartozó prédiumként tartja azokat számon. [47] Feltételezhetjük, hogy mindkét területen a Petrás család vált és maradt is érdekelt. Petrás Pál fentebb részletezett vagyona és a hozzá készült testamentum körül kibontakozó jogi viták során egyes dokumentumok keltezésénél 1785-ben már Felső-Besnyő szerepel,[48] míg egy 1813-re dalált dokumentum azt jegyzi meg, hogy Petrás András immár negyven éve vezeti az alsó-besnyői gazdaságot.[49] A hatalmas puszta kettéválásához a családi indíttatások mellett nyilvánvalóan az 1773-as évhez köthető, szerződésekben rögzített területi felosztások is hozzájárultak.

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

3. kép Az ercsi uradalom déli része az első katonai felmérés során készült térképen

Besnyő a 19. század első harmadában

A fentebb említett Petrás András 1811 április 6-án kötött új bérleti szerződést gróf Szapáry Jánossal: „[…] a nevezett Alsó-Besnyő puszta, amit sok éve árendás címén tartottam, 1803 óta azonban már kezesként bírom, amely igazgatásom alatt fáradhatatlan szorgalmam révén gyarapszik […]”.[50] A megújított, tíz évre szóló haszonbérlemény éves díja 12 000 forint volt, de a szerződés kitér arra is, hogy Petrás András az elmúlt években 87 246 forint értékben végzett fejlesztéseket,[51] de a konkrét invesztíciókat nem jegyezték le, ahogy elveszett az 1813-ban megírt testamentumhoz rendelt ingó és ingatlan vagyonok lajstroma is.[52]

Lilien báró érkezése Ercsibe nem jelentette rögtön az összes puszta egyidejű haszonvételezését, hiszen egyrészt meg kellett várni az érvényben lévő szerződések lejártát, másrészt pedig az okszerű gazdálkodás kialakítása csupán fokozatosan volt megvalósítható.[53] Arról, hogy Lilien mikor vette kézbe Felső-Besnyőt, nincs pontos tudomásunk, de utoljára 1798-ban szerepel az anyakönyvi kivonatokban egy bizonyos Grosi Gáborhoz kapcsolva, akinek állapotához a pap azt jegyezte fel, hogy „Dni Arendatoris Főlső-Besnyőnsis”[54] volt. Alsó-Besnyő ennél pontosabban határolható be. Petrás András neve utoljára 1821-ben szerepel a nemesi összeírásokban, Lilien pedig egy 1823-ban publikált írásában utal arra, hogy: „[e]gy ötödik gazdaság 2700 holdat tesz ki. Abból kifolyólag, hogy ez korábban bérbe volt adva és én személy szerint elsőként csak két éve vettem a saját kezelésembe Ez a gazdaság egészen eddig nem kerülhetett ez én elgondolásom szerinti művelésre.” [55] Ezzel egybevág az is, hogy Szapáry János tíz évre adta bérbe Petrásnak a pusztát, ezt követően a báró vette át.

Lilien az uradalomba integrálta a pusztákat, önálló majorokká alakítva azokat. Alsó-és Felső-Besnyőt is három különálló „zónára” osztotta. A külső zónában huszonnégy osztagból álló váltógazdálkodást folytattak, egy-egy osztag kb. 80 holdat tett ki és itt döntően gabonaféléket termesztettek (árpa, zab, búza, kukorica), de az ugar nem szűnt meg, hiszen az uradalom nem lett volna képes ekkora területet trágyával ellátni, így egy osztag három évig birkalegelőként funkcionált. Ez a külső rész az egész pusztagazdaság (Prädial-Wirtschaft) 70%-át tette ki.[56] A középső zónába eső földeket tizenhat osztagra osztotta fel a báró, mindegyik osztag kb. 12 holdat tett ki, ami a teljes majorgazdaság 7%-át jelentette, de ez jóval intenzívebb művelés alatt állt, mint a külső egység, hiszen az uradalom fokozatosan növekvő állatállománya révén az osztagok egy részét el tudták látni trágyával. Éppen a trágyázás biztosítása miatt szükségszerű volt a takarmánynövények termesztése, ami döntően ebben a „belső zónában” valósult meg: lucerna, bükköny, burgundi répa, török kukorica és burgonya (frühe Erdäpfel, gemeine Erdäpfel).[57]

1. ábra Lilien reformjainak egyszerűsített ábrája

A belső majorban is érvényesült a téri központosítás elve. Bár az uradalom területén több, az úrbéres legelőktől elkülönített földesúri legelő (pascuum dominalis) is működött, az egyes pusztamajorok belső területén is alakítottak ki legelőket, hogy rosszabb idő esetén az akolhoz közel is lehetőség legyen a legeltetésre.[58] Az itt felállított épületek alacsony költségvetéssel vályogból, a tetőszerkezet tűzvédelmi szempontból roppant veszélyes nádból készült, de Lilien ezeket egymástól akkora távolságra helyeztette el, hogy a tűz ne terjedjen át egyik gazdasági épületről a másikra. A tisztilakkal szemben állt a magtár (granárium), egyik oldalról a hajdúk és a kocsisok lakhelye, másik oldalról a lóistálló állt, ezzel mintegy tökéletes négyzetes elrendezés jött létre. Ettől távolabb volt a béresek lakrésze, az ököristálló és a szekérszín, a juhászok lakrésze és a juhakol szintén külön egységet alkottak.[59] Bár az épületek leírása az ercsi uradalomban évekig szolgáló Korizmics Lászlótól származik, érdemes megjegyezni, hogy a második katonai felmérés során készített térképen jól kivehetőek a lilieni rendezés alapjai.[60]

4. kép Felső-Besnyő belmajora a második katonai felmérés során készített térképen

A besnyői puszták integrálása magával vonta az uradalmi alkalmazottak megjelenését is. A „fehérgalléros” hivatali (officialis) tisztektől élesen elváltak a gazdaságirányítás gyakorlati ellátói és a mezőgazdasági-üzemi egységek őrzői, felügyelői. Feladatukat és számukat illetően a báró pontos adatokat közöl. A majorrá fejlesztett pusztákon, így Felső-és Alsó-Besnyőn is egy-egy kasznár dolgozott.[61] Alájuk tartoztak az ispánok (spanus), akik gyakran a parasztok közül kerültek ki, amelyet elsősorban a mezőgazdasági életben, munkában szerzett tapasztalatok indokoltak, hiszen a gazdasági munkálatokat közvetlenül ők irányították,[62] az uradalom pedig részletes útmutatót, szabályokat fogalmazott meg, így például azt is, hogy a pusztabéli ispánok: „[a]z ökrös szekereknek kenése az Uradalom Teremesztményéből készitett Kalamászal való éles megparantsoltatott.”[63] A pusztagazdaságokban a kiterjedt, extenzív növénytermesztés miatt három-három ispán dolgozott.[64]

A gazdaságirányítás alatt helyezkedtek el a rendészeti feladatot ellátó szolgák, akiknek változatos elnevezései között szerepel az anyakönyvekben hajdo, obequitator (kerülő), satrapa, custos campi, custos agror, csősz. A leggyakrabban a hajdo vagy hajdonis szerepel. Minthogy az ercsi major fundus instructus tekintetében a leginkább felszerelt, így ott négy, míg a külső gazdaságokban két-két kerülő vigyázta a rendet, illetve hajtotta munkára a jobbágyokat.[65] Egy-egy ilyen művelés alá vont praedium kiterjedése megközelítette a 2700-3000 holdat, így felmerül a kérdés, hogy elegendő-e mindösszesen két rendészeti személyt alkalmazni, hiszen racionálisnak tűnhet, hogy minél nagyobb a major, annál több felvigyázót rendel ki az uraság. De ez nem itt állja meg a helyét minden esetben, hiszen azokban az uradalmakban, ahol a tagosítás végbement, ott kevesebb konfliktusra került sor a jobbágyokkal, akik gyakran nem tartották be a kijelölt határokat.[66]

Összegzés

A tanulmány célja az volt, hogy kísérletet tegyen egy forráshiányos puszta történetének és funkcióváltásainak felvázolására. Míg Besnyő a 18. század elején a török háborúk hatása miatt egy elnéptelendett terület volt, addig a század második felében a földesúr, Szapáry Péter gazdasági céljainak megfelelve birkás legelőként hasznosult kisnemesi családok kezén, a század végére pedig egyértelműen kimutatható, hogy a Petrás família birtokgazdálkodása alatt egyszerű gazdasági épületek és mezőgazdasági eszközök invesztálása mellett a puszta túllépett a legelőként való hasznosuláson és kezdetét vette a szántóföldi növénytermesztés. A 19. század első harmadában pedig a teljes uradalom egyedüli haszonbérlőjévé váló Joseph von Lilien báró az okszerű gazdálkodás elvei mentén önálló majorokká fejlesztette Felső-és Alsó-Besnyőt, mely fejlesztések a későbbi évtizedekben is kimutathatóak.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007.

Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885.

Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 119-160.

Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844.

Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151-168.

Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69-128.

Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Károly János: Fejér vármegye története 1. Székesfehérvár, 1896.

Katus László: A modern Magyarország születése. Pécs, Kronosz, 2012.

Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.

Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 139-155.

Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. In: Magyar Történelmi Tár, 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottmánya, 1860.

Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935.

Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841.

Vályi András: Magyar országnak leírása 1., Buda, 1796.

Felhasznált folyóiratok

André, Christian Karl (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen. 45. szám, 1823. 349-359.

Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40-42.

Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351-353.

Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 134-148.

Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 35–68.

Felhasznált levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér megyei levéltára

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Ercsi

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Besnyő

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Iváncsa

HU-MNL-FML-IV.3.c – Fejér vármegye közgyűlésének iratai

HU-MNL-FML-IV.72.c – Fejér vármegye nemességének iratai

HU-MNL-FML-XII. 18. – A Petrás család iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Leváltára

MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24

MNL OL A, Magyar kancelláriai levéltár

MNL OL E, Magyar kincstári leváltárak

Bécsi Állami Leváltár

AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A – Konskriptionen

Hivatkozások

  1. A szakirodalomban egyöntetűen 1795 szerepel arra vonatkozóan, hogy mikor vette át a birtokot Lilien apósától, Szapáry Péter gróftól. Ez az évszám Korizmics László révén került a köztudatba, aki fiatal korában kasznárként dolgozott az uradalomban. 1855-ben többedmagával adta ki a Mezei Gazdaság könyve című könyvet, amelyben kulcsfontosságú információt közöl az uradalom jellemzőiről, s köztük szerepel az 1795-ös évszám is. Ezt az évszámot nem áll módunkban forrásokkal igazolni, azonban elvetni sincs okunk. Lilien már az 1780-as évek végén levelezett apósával az uradalom fejlesztéséről, az 1790-es évek második felében pedig a keresztelési anyakönyvi kivonatok igazolják, hogy Lilien báró családja adott esetben keresztszülőséget vállalt a helyi elöljárók gyermekeinél. ↑
  2. Lilien 1760-tól 1771-ig élt és tanult a bécsi császári és királyi Theresianumban (Collegium Theresianum), ahol nemcsak a nemesi erények és különböző stúdiumok elsajátítását várták el tőle, hanem a felvilágosult abszolutizmus jegyében azt is, hogy az állam számára hasznossá váljon, az elitnek azon tagjává, aki a haza (Vaterland) előmozdítására törekszik. Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 135–137. Az intézet falai között az 1760-as évektől kezdett kibontakozni a mezőgazdaságtan (Landwirtschaftslehre), amelynek sikerességét szolgálta az ehhez létrehozott gazdasági-botanikus kert is. Feltételezhetjük, hogy ez a tudományág hatott bárónk későbbi tevékenységére. Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 46–47. ↑
  3. Az ercsi uradalom legbővebb ismertetését ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948, 50–53. ↑
  4. Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351. ↑
  5. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 521. ↑
  6. Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 144. ↑
  7. Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 142-146. ↑
  8. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351. ↑
  9. A Magyar Királyságban több Besnyő, illetve Besenyő nevű falu és puszta is volt a 18-19. században. Ezeket részletesen ld.: Vályi András: Magyar országnak leírása 1. Buda, 1796, 196-197. A tanulmány címében szereplő Besnyő alatt itt Felső és Alsó Besnyő pusztákat értjük, amelyek csupán részei a mai Besnyő településnek. Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151, 161. ↑
  10. Fényes Elek címben megjelölt idézete Felső-Besnyőre vonatkozik. Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844, 101. ↑
  11. Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69. ↑
  12. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 19. ↑
  13. MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24. Az országleírásról részletesen ld.: Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 121–162. ↑
  14. HU-MNL-FML-IV.3.c 1799. feb. 16-án folyt. közgyűlés, 16. számú irat ↑
  15. Például 1822-ben, amikor a hóolvadás tette járhatatlanná a Budára vezető postautat, amely azért is volt hátrány, mert az ercsi jobbágyok egyik bevételi lehetősége volt, hogy a kenyeret vittek fel Budára. HU-MNL-FML-IV.3.c. 1822. júl. 8-én folyt. közgyűlés, 122. számú irat. A 1830-as évek végén a központi hatalom is felismerte, hogy a paraszti rétegek nem terhelhetők a megyei utak karbantartásával, így bizonyos távolságonként útigazgatók kirendelésére született javaslat. HU-MNL-FML-IV.3.c 1838. máj. 25-én folyt. közgyűlés, 799. számú irat. ↑
  16. Fejér vármegyében az alcsúti uradalomhoz is tartozott egy szintén Göböljárás nevű puszta. Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885, 175. ↑
  17. A puszták teljes megyei összeírását ld.: HU-MNL-FML-IV.3.c 1841. okt. 23-án folyt. közgyűlés, 4242. számú irat. Létezett az uradalomban egy Kisbesnyő nevet viselő puszta is, azonban itt nem folytattak földművelést, hanem a közösség legelőjétől szigorúan elkülönített urasági legelő (pascuum dominalis) volt, amelyen egy 1814. évi vízrajzi térkép alapján ’L’ alakú birkaakol is létesült. ld.: S12 – Div. XIII. – No.429. ↑
  18. Hetényi: Besnyő, 152. ↑
  19. OL. Kancelláriai Lt. A. 35. Conceptus exped. 1650. n. 241. ↑
  20. A keresztény földesúrnak egy karmazsin színű vörös bőrből varrt csizmát kellett fizetniük, a töröknek pedig fejpénz kellett fizetniük. Besnyő pozícióját jól jelzi, hogy Ercsi falunak jóval magasabb adókötelezettsége volt mindkét fél felé, hiszen Szapáry Péternek cenzust is fizettek, illetve a házak száma alapján és a termények után is készpénzben kellett fizetniük a törököknek. MNL OL E 156 -a. – Fasc.060. – No.059. 8-9. 1651-ben például törökkel való összecsapás kapcsán a Szapáry testvérek az ercsi és a rácz-szent-péteri jobbágyaik marháját hajtották el, válaszul arra, hogy a lakosok nem szolgáltatták be az adót. Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról, in, Toldy Ferenc (szerk.): Magyar Történelmi Tár 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, 1860, 82. ↑
  21. HU MNL OL E 156 – a. – Fasc. 066. – No. 030. 6. ↑
  22. 1699-es datálással készült egy udvari konskripció, amely a Duna menti településeket térképezte fel. Ebben az összeírásban Besnyő faluként szerepel, lakosokat azonban – Ercsivel ellentétben – nem vesz lajstromba, így feltehetőleg az összeírás idején (18. század első évei, évtizedei) elnéptelenedett területről beszélhetünk. Az összeírás készítője feljegyezte, hogy a török időszakban 140 ház állt itt. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31. ↑
  23. Hetényi: Besnyő, 154. ↑
  24. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő p. 12. ↑
  25. Hasonló álláspontot képviselt a második tanút is: „[…] hogy elsőben a Duna mellett, hol a mostani Besnyői fogadó vagyon, az után kettős Halomnél az Hegyen, a kettős Halomnak egyikénél melly föl szélrűl vagyon harmadszor pedig killebb, hol most az Ercsi Lakosoknak szállásaik vagynak, volt az Besnyői Falu, és azt ez utóbit kis Besnyőnek, a kettős Halomnél levőt pedig Nagy Besnyőnek hívták […]” HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 5–6. 1758-ban újabb tanúkihallgatást folytattak le Besnyő kapcsán, mert a Tőtősi família Széplak helyét kereste. Összesen öt tanút hallgattak ki három kérdésről: Ahol most az ercsi lakosok besnyői szállásaik vannak, az a területi Besnyő vagy Széplak? Volt-e ott a magyar katonaságnak kvártélya? Állt-e templom, ahol most ercsi lakosok besnyői szállásai vannak? Az öt tanúból egyik sem igazolta, hogy ahol az ercsi lakosok besnyői szállásai vannak, azt valaha is Széplaknak nevezték volna. Ötből mind az öt tanú azt vallotta, hogy a szállásterületek helyén régen falu volt („Új-Besnyő”), de egyik szerint sem állt ott templom, hanem a katolikus rácok temploma az ún. „Régi Besnyőnél” volt, a kettős halomnál. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Iváncsa, p. 60–64. ↑
  26. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31–32. ↑
  27. A Szapáry család muraszombati kastélyáról részletesen ld.: Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007, 43–48. ↑
  28. Korizmics László kapcsán ld.: Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40. ↑
  29. Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855, 349. ↑
  30. Uo., 349. ↑
  31. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 6. számú irat ↑
  32. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 99. számú irat ↑
  33. Feltehetőleg a szerződésben tizenkét éves periódusban határozták meg a bérbeadást. ↑
  34. A táblázat nem tartalmazza a terményadókat. Készült az 1733. évi összeírás alapján HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 17. ↑
  35. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat ↑
  36. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 21. számú irat ↑
  37. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 22. számú irat ↑
  38. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 23. számú irat ↑
  39. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 24. számú irat. A szerződéskötés után két évvel, 1775-ben Szűcs Pál meghalt és egy évekig elhúzódó vita vette kezdetét Szűcs Pál fia, Szűcs László és Szűcs Pál húgának férje, Pázmándy János között arról, hogy kit illet a bérleti jog, az ügy kivizsgálását Mária Terézia 1777-ben rendelte el. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 16. számú irat. Végül Szűcs Pál fia, László maradt a besnyői gazdaságban, noha a Pázmándy Jánost támogató ercsi tiszttartó nem riadt károkozástól: „[…] Blondok vattok, miert szolgállyátok a Szűcs Lászlót, mert ezután a többi Marhátokat is el hajtom, és mind az Uratokat, mind magatokat Koldussá teszlek.” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 42. ↑
  40. „Sz. Mihály napján az másik felit pediglen jövő Sz. György napján Ercsi Cassámban bé fizetni, és azt jelentett Terminusokon hallasztás nélkül meg adni köteleztessék […]” HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat ↑
  41. „[…] Ercsi jószágomban jelesűl penig annak Határi mellett valo Sz. Peteri és Besnyői Pusztaim egy darab marha járó plágát, mely tudni illik Baracskai Határ felűl Loninger Mihály és Iváncsa felűl Petrás Mártony Porciojának advicináltatik és azok kőzött […] adtam és engedtem arendába […] Szűcs Pál Uramnak […] Ezerket szász harmincs rhénus forintokért […].” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 29. ↑
  42. HU-MNL-FML-IV.72.c. 43. doboz, 99. számú irat ↑
  43. Összesen 5650 pozsonyi mérő gabonát tároltak ekkor a padlásokon. ↑
  44. Bár a pincékben tároltak bort is, szőlőtermesztést nem folytattak Besnyőn, erre nem utalnak az eszközök sem, ellenben a Petrások Tordason is árendáltak területet, ahol szőlőművelést folytattak. „Egy régi Préss-ház dűllő félben rongos tetőre, melyben egy régi gyalog préss vagyon helyeztetve, ugyegy uj Préssház mint egy 10 öles hoszára, négy öles pedig szélességire nézve […] alatt kettős Pincze, mint egy tizen nyolc öles hosszú, kétt őles pedig szilességű […].” HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 31-34. számú iratok ↑
  45. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 34-35. számú iratok ↑
  46. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 100. számú irat. Petrás János címeres nemeslevelét 1760-ban hirdették ki, fiai (János, András és Márton) nemességvitató pere 1785-ben ért véget számukra kedvező ítélettel. Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935, 172. ↑
  47. Az első katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; „Fölsö Besenyű és Also Besenyű” puszták jól láthatók a Duna vonalától keletre az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2074618.558457768%2C5964577.30957929%2C2110830.60060787%2C5976988.772047097 (Letöltés: 2022. augusztus 17.) Ha figyelembe vesszük Petrás Pál ingatlan javait és a térképen feltüntetett épületek számát, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy Felső-Besnyőn vagy legalábbis Felső-Besnyő központtal vezette birtokát. ↑
  48. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 110. számú irat ↑
  49. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  50. „[…] in dicto Praedio Alsó-Besnyő quod pluribus Annis Arenda titulo tenueram, inde vero ab Anno 1803 titulo Pignoris possederam, per me proaccendente indefessa industria mea procuratam esse […].” HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  51. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  52. A testamentum alapján a pusztát Petrás András fia, a birtokkezelésben jártas, helyi viszonyokat jól ismerő Petrás Márton kapta árendába négy évre annak fejében, hogy édesapját idős kora miatt ellátja. Ez a szerződés nem befolyásolta a Szapáryval kötött szerződést. „Ne hogy azon arendatitius Contractus, mellyet N. M. Gróf Szapáry János Ő Excellentiájával Besnyői puszta eránt kötöttem, ezen változás által valamiben megsértődjék, akarom ugyan, hogy ezen megjedzett esztendők alatt tőlem ajánlott mód szerint Haszonvévője légyen Besnyői Pusztának Márton fiam, mellyre is magamat lekötelezem, jussomnak azonban főm-tartására minden támadható ellenvetésekben engemet Márton fiam az Pusztának régi mód szerint való arendatitius birtokosának vallani, és tartani köteles légyen, mint Magam, mint Maga, ’s mint többi Gyermekem bátorságára.” HU-MNL-FML-XII. 18., 1. számú irat. Petrás András végül még 1821-ben is Alsó-Besnyő árendátoraként szerepel a nemesi összeírásokban, Márton fiával kötött további szerződések nem maradtak fenn, így feltehetőleg csupán ebben a négy évben gazdálkodott Petrás Márton. ↑
  53. Érdemes itt röviden utalni József nádor alcsúti mintagazdaságára, amely a szakirodalom szerint Lilien tanácsai alapján kezdett fejlődni. Az alcsúti uradalom hat, egymástól elkülönült és önmagában működő majorságból állt, de ezek a gazdaságok több év leforgása alatt váltak ténylegesen működőképessé. József nádor már 1819-ben megkapja a birtokot, de az acsai majort csak 1825-ben kezdik fejleszteni, míg az utolsót, a hatodik gazdaságot (bányavölgyi major) pedig 1836-ban állítják fel. E példa is jól mutatja, hogy a fejlesztéseket rövidtávon nem lehetett megvalósítani. Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841, 20–22. ↑
  54. Az ercsi római katolikus plébánia keresztelési anyakönyvi kivonata, 1792-1824, pag. 84. 1798. 10. 18., www.familysearch.org (Letöltés: 2022. október 29.) ↑
  55. „Eine fünfte Wirthschaft enthält 2700 Joch. Da diese Wirthschaft früher verpachtet war, und ich selbe erst seit zwei Jahren in eigene Administration genommen habe, konnte diese Wirthschaft bis jezt noch nicht nach meinem Sinne eingetheilt werden.” Emanuel Frhr. v. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn In: Christian Karl André (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, 45. szám, 1823, 357. Fontos megjegyezni, hogy bár Bartenstein írásáról van szó, az ercsi uradalom működéséről szóló melléklet Lilien báró közlésében került a folyóiratba. ↑
  56. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 356. ↑
  57. Uo., 357. Egy racionalizált birtok földesurának célja az volt, hogy minél magasabb hozamot érjen el a szemterméses gabonanövényekből, hiszen annak eladása a birtok egyik fő bevételi forrása volt, a napóleoni háborúk idején pedig az elsődleges. Nagyobb hozamot viszont csak akkor tudott elérni, ha növelte a takarmánynövények termesztését, ezzel pedig az állatállományt, ami lehetővé tette a szélesebb körű trágyázást, ami a föld humuszhiányát pótolta. Az ún. holsteini rendszernek éppen az lényege, hogy a szemes növények rovására történjen a takarmánynövények termesztése, de ez komoly anyagi ráfordítást és a gazdaság ideiglenes veszteségességét is jelenti. Török: Alcsúth gazdasági tekintetben, 24. ↑
  58. Korizmics–Benkő–Morócz: Mezei gazdaság könyve, 375. ↑
  59. Uo., 374. ↑
  60. A második katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; Felső-Besnyő belmajorában elrendezett épületek jól láthatóak az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2085612.9753307684%2C5972427.57301931%2C2093156.3545596616%2C5975155.419466238 (Letöltés: 2022. október 30.) ↑
  61. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358. ↑
  62. Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 121. ↑
  63. Közgyűlési iratok HU-MNL-FML-IV.3.c 1823. 3. 182. ↑
  64. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358. ↑
  65. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 126. ↑
  66. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 123-124. ↑
Beküldve:

Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között

Bevezetés

Az önálló magyar hírszerzés és katonai attasészolgálat 1918-ban az I. világháború végét követően alakult meg. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek értelmében,[1] Magyarországnak meg volt tiltva, hogy külképviseletein az adott fogadó országba hivatalosan is katonai attasét küldhessen. A katonai attasék feladata lett volna a honvédség képviselete a célországban, valamint a hírszerzés szervezése, vezetése is helyben. Elsősorban utóbbi miatt vált szükségessé a békeszerződés tiltásának kijátszása. Ennek érdekében jött létre a rejtés, amely azt jelentette, a katonai attasékat úgy küldték ki a külképviseletre, hogy diplomáciai rangot kaptak, tehát követségi titkárként, vagy konzulként voltak bejelentve.

Ennek a rejtett időszaknak 1927-ben lett vége, amikor a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonult Magyarországról. Innentől hivatalosan is lehetett katonai attasékat küldeni külföldre. Csehszlovákia esetében ez a dátum 1928. Az addig eltelt majdnem egy évtized alatt három rejtett katonai attasé, vagy, ahogy akkor fogalmaztak, katonai szakelőadó teljesített szolgálatot Prágában. Elsődleges feladatuk a hírszerzés, a csehszlovák hadseregről bárminemű információ gyűjtése volt.

Bajnóczy József

Bajnóczy József Szinérváralján született 1888. február 27-én. A Ludovika Akadémia elvégzését követően 1908-ban avatták hadnaggyá. 1913 májusában főhadnagy lett. Az első világháború alatt,1915 szeptemberében, századossá nevezték ki.[2] Szolgált a cs. és kir. 72. gyalogezredben, majd ezt követően egy prágai gyalogezredhez helyezték át. Felesége cseh származású volt. A Hadügyi Népbiztosság küldte ki a leszereléssel kapcsolatos ügyek intézése végett Prágába, így került az I. világháború után újra érintkezésbe a csehekkel. Bajnóczy a Monarchia alatt szolgált Pozsonyban, majd Prágában, így elegendő tapasztalattal rendelkezett mind nyelvi, mind kulturális szempontól a térséget illetően, nyelvi szempontból is. A Hadügyminisztérium katonapolitikai osztályáról került katonai kiküldöttként 1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején, Prágába. Személye kapóra jött Kun Béláék bukása után is, ezért katonai szakelőadóként, 1920 májusában kinevezték és megkezdte rejtett katonai attaséi, azaz katonai szakelőadói tevékenységét. 1922. szeptember 1-től őrnagyi rendfokozatot kapott.[3]

Prágai szolgálatát 1923-ban fejezte be. Ezt követően Szófiába került, ahol egy évig szintén katonai szakelőadóként működött. 1926 májusában alezredessé lépett elő. 1929 novemberétől pedig már ezredesként szolgált. Az 1930-as évek elején tanár a Hadiakadémián. 1937 májusában kinevezték vezérőrnaggyá. 1939 és 1941 között a VI. hadtest parancsnoka, 1940-től már altábornagyi rendfokozatban. 1942 májusában kapott vezérezredesi rendfokozatot.[4] A háború alatt kettő és fél évig a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese volt. 1944 júliusában került sor nyugdíjazására.

1918-ban véget ért az I. világháború. Ezt követően megkezdődtek a béketárgyalások. Az európai politikai térképen pedig hatalmi átrendeződések folyamatai kezdődtek el, mentek végbe. Magyarországon lezajlott az őszirózsás forradalom, Károly Mihály kormányt alakított. 1919. március 21-én beköszöntött a Tanácsköztársaság időszaka. Ez az új rendszer Bajnóczy számára is feladatokat adott Prágában. 1920 elején meghívták Magyarországot a béketárgyalásokra. Alig egy hónapra voltunk a trianoni békeszerződés aláírásától.

Bajnóczy József számára – még a Monarchia idején ott töltött szolgálata alapján – nem volt ismeretlen terep a csehszlovák főváros, amikor 1920-ban megkezdte hírszerzési tevékenységét a prágai magyar külképviselet beosztottjaként.

Első jelentését 1920. január 15-én írta, amelyet még Bécsen keresztül jutatott el Budapestre. Alapvető feladata volt a csehszlovák hadsereg erejének és békeszervezésének a felderítése, vagy bármilyen más, a hadsereggel kapcsolatos információ közlése.[5] Ez a jelentés eddig nem került elő, azonban megtalálható egy 1920. január 26-i jelentés egy bizonyos Brokk fedőnevű személytől, amelynek legelső mondata arra utal, hogy a szöveg a január 15-i jelentés folytatása.[6] A január 26-i jelentéssel kapcsolatban két következtetést lehet levonni. Mivel Prágából érkezett és katonai tárgyú hírekről szól, lehetséges, hogy Bajnóczy a megfogalmazója. Azt is tudjuk, hogy január 15-én írta első jelentését, amelyre hivatkozik is. Az imént említett okokból kifolyólag Brokk fedőnevet Bajnóczynak tulajdonítom, amelyet csak megerősíthet az a tény, hogy az ezen az álnéven később is írt jelentéseket.

A szervezet kiépülésének kezdeti fázisára – ekkor keletkeztek az első írások a katonai attasék feladatköreiről is – mutat rá, hogy a hírszerzés vezetőjének, Sztojakovics Demeternek[7] (aki a Tanácsköztársaság idején, majd a Nemzeti Hadseregben is a hírszerzés és kémelhárítás vezetője, később berlini követ, 1944-ben miniszterelnök; neve 1925-től Sztójay Döme) 1920-ban szabályoznia kellett, hogy egyes jelentések, ügyek kihez és milyen formában kerülhetnek, melyek a különösen fontosak, és melyek nem. Az alábbi irat[8] szabályozta a térképrajzoló osztály működését is. Ebből kitűnik, hogy rengeteg irat, jelentés érkezett be a hírszerzéshez, amelyeknek egy része nem is bírt jelentőséggel, így szabályozni kellett ezen anyagok befogadását.[9]

1920 januárjában, Horthy Miklós aláírásával adtak közre egy felhívást,[10] amely a kémkedésről és hivatalos ügyek bizalmas kezeléséről szólt. Az írás kiindulópontja az volt, hogy az ellenséges országok kémjei sok információt tudnak gyűjteni a magyar hadseregről. Ennek okai pedig visszavezethetők a „bizalmas tárgyú iratok könnyelmű kezelésére, a hadsereg tagjainak meggondolatlan fecsegéseire és elővigyázatlan megjegyzéseire”.[11] Az irat szerint ugyanis nem elsősorban az ellenséges kémek érdeme a sok megszerzett adat, hanem a magyar katonák és hatóságok figyelmetlensége, valamint a bizalmas iratok nem megfelelő kezelése az okozója.

1921-ben IV. Károly visszatérési kísérleteiről a központ mindig tájékoztatta a katonai szakelőadókat. Így Bajnóczy József is megkapta ezeket a rövid helyzetjelentéseket, amelyeket rejtjelezett táviratokként küldtek el. Bajnóczy Prága I., illetve a második távirat esetében Prága névvel szerepel a címzettek listáján. Az ügyben írt harmadik táviratnak van külön Prágára vonatkozó része is. Sztojakovics ebben utasítja Bajnóczyt, hogy tegyen jelentést, miszerint biztosított-e a jelentéstétel távirati úton Prága és Budapest között, a bécsi hírszerző irodán keresztül. Továbbá a jelentésnek azt is tartalmaznia kell, hogy ha a katonai szakelőadók „internáltatnának vagy elutaznának” akkor is biztosítva van-e a kapcsolattartás ezen módja, ha kell, akkor az ottani lengyel attasén keresztül.[12] Ebből a kijelentésből látszik, hogy bár az ellenséges országok felé a magyar vezetés igyekezett rejtve működtetni katonai attaséit, a baráti országok irányába, mint például Lengyelország, ezt nem tartotta feltétlenül szükségesnek.

A korszakban keletkezett jelentésekből kitűnik, hogy a csehszlovákiai magyar hírszerzés egyik fontos feladata volt a csehszlovák hadseregnek, különösen a magyar irányban létező felvonulási terveivel kapcsolatos információk gyűjtése. A hírszerzési központ számára 1921. december 22-én, karácsonyi ajándékként érkezett Bajnóczyék jelentése a csehszlovák hadseregnek a Harcászati irányelvek a határ fedezésére elnevezést viselő dokumentumáról.[13] Ezt követte 1922. március 23-án a Kisentente hadműveleti terve elnevezésű dokumentum,[14] amelyet szintén a hírszerzés küldött Prágából.

Bajnóczy József 1922-től követségi titkári címet kapott a prágai magyar külképviseleten. Eddigre a katonai szakelőadói feladatai is kibővültek. Belpolitikai téren figyelemmel kellett kísérnie a csehszlovák politikában az esetleges balratolódást, a kommunista hatalomátvétel lehetőségeit. Megfigyelés alatt kellett tartania az autonómiára törekvő szlovák politikai tényezőket. További feladata volt a kisebbségi problémák szemmel tartása, különösképpen a magyar kisebbséget illetően. Az irredenta szervezetekről való információgyűjtés is beletartozott a megfigyelések sorába.

Külpolitikai szempontból figyelemmel kellett kísérnie az antant és a csehszlovák kapcsolat alakulását, főleg a katonai vonatkozású kérdésekben. A csehszlovákok viszonyát szemmel kellett tartania a szomszédos államaikkal. Figyelnie kellett a csehszlovák–osztrák fellépéseket a magyar monarchisztikus törekvések ellen. Jelentenie kellett a pánszlávizmus jeleiről. Továbbá adatokat kellett gyűjtenie és továbbítania a kisantant tevékenységéről. Kiemelt fontosságú feladat volt bármilyen anyag megszerzése a csehszlovák hadseregről.

1922 júliusának elején egy igen érdekes, a hírszerzés működésének néhány fontos részletére rávilágító irat készült el a hírszerzés szervezetén belül, amelyet a rejtett katonai attasék is megkaptak. Ez az írás a különböző hírszerzési jelentések küldésének módjáról, közvetítéséről ír le szabályokat, utasításokat, tanácsokat. Az irat fő témája, hogy mi történik akkor, ha a jelentés küldése során valamilyen rendkívül helyzet következik be, amely annak célba érését nehezítené. Ilyen „nem kívánatos helyzet” lehet a határzár, postazár vagy vasúti forgalom beszüntetése. Az irat szerint ezekben az esetekben szinte lehetetlenné válik az ilyen titkos iratok kézbesítése. Ezért egy bonyolultabb, de biztonságosnak ítélt módszert vázoltak fel az utasításban, amelynek alapját a fedőcímek képezik. Ezért annak érdekében, hogy a jelentések sikeresen megérkezzenek, közvetítő személyeket kell beiktatni a rendszerbe. Ők az úgynevezett fedőcímek. Két formáját különbözteti meg a szöveg. Az egyik a leadó fedőcím: tulajdonképpen az ő feladatuk volt a végső kézbesítés, hogy a hozzájuk beérkezett postát a katonai szakelőadónak vagy az arra kijelölt rendeltetési helynek átadják. A másik a közvetítő fedőcím: nekik értelemszerűen a jelentések továbbítása, közvetítése volt a feladatuk egy általuk ismert leadó fedőcím részére. A katonai szakelőadók számára előírták, hogy minden, különösen a nekik fontos fedőcímet ismerniük kell. Az írás különleges esetként kezeli, ha Magyarország körülzárása valósulna meg valamilyen formában. Az irat leszögezi, hogy nem lehet politikailag megbízhatatlan személyeket, vagy (feltehetően a csehszlovákok által) megfigyelt személyeket beszervezni a fedőcímes hálózatba. A fedőcímek nem ismerhetik a levelek tartalmát, azokat „kényesebb magánügyben tett szívességnek minősítsék”. Az összegzésben a magyar katonai szakelőadók feladatául azt szabják, hogy a fedőcím-hálózat kiépítéséhez minden rejtett katonai attasénak 2-4 leadó fedőcímet és 4-8 közvetítő fedőcímet kell szereznie. Természetesen ezeket a fedőcímeket a központ is ellenőrizni fogja úgy, hogy próbaleveleket adnak majd postára, amikről nincs tudomása a katonai szakelőadónak, és megnézik, hogy ezen esetekben is kifogástalanul működnek-e a fedőcímek és a közvetítők.[15]

1922 júliusának elején egy Bajnóczyhoz köthető jelentésben a Népszövetségben tapasztalható cseh és ukrán ellentétekről számol be. Az információi itt a csehek belső köreiből származik, egy titkártól, akitől egy beszélgetés során tudott meg különböző adatokat. A fő téma Kárpátalja kérdése. Az informátor nem kevesebbet állít, mint Kárpátalja visszaszerzése „ügyes politikával békés úton elérhető lenne”. Indoklása szerint ugyanis a csehszlovákok ezt a területet azért kapták, hogy összeköttetésük legyen a keleti szlávsággal, valamint mert támogatják az ukránokat Kelet-Galícia megszerzésében.[16]

A Bajnóczy lebukását előidéző eset, a különböző csehszlovák mozgósítási tervek megszerzése volt. Ezek voltak az úgynevezett „H”, „P” és „PH” tervek, ahogy a jelentésekben szerepelnek. Bár Bajnóczy neve egyik jelentésben sincs leírva, a később részletezendő újsághírek, a jelentések nyelvezete, különösen az egyik jelentés utolsó két bekezdése alapján, személyének kiléte bizonyos volt. Egy alkalommal távirati utasítást kér arra vonatkozóan, hogy a „H” tervet is beszerezze-e, másszor felhívja a figyelmet arra, forrása nagyon jó volt és szakmai, ezért kéri, hogy a szerzett anyagokat rendkívül bizalmasan kezeljék.[17] A fennmaradt és eddig felkutatott iratok szerint a csehszlovák haditervek ügyében több alkalommal, 1922. július 10-én, 20-án, 27-én és augusztus 3-án is írhatott Bajnóczy jelentést. Továbbá fennmaradt a lefotózott haditervek legépelt és lefordított változata is, melyek közül az egyik, a „H” terv 140 oldal hosszúságú volt. Megszerzése is költséges volt, Bajnóczy szerint 15 000 koronáért tudta volna „megrendelni”.[18] Ezek a felvonulási tervek, bár egy jóval korábbi, 1920. december 1-i állapotot tükröznek, Bajnóczy informátora szerint még akkor, 1922 nyarán is érvényesek voltak és csupán pár kiegészítéssel látták el őket azóta.[19]

A Národni Listy című csehszlovák lap 1922. október 6-i számában számol be arról, hogy Bajnóczy József kémkedési ügyben keveredett. Az cikk címe: A prágai magyar követség kémkedést folytat hadseregünkben.[20] Az újság szerint a brnói kerületi parancsnokság beszervezett katonatisztjei bizalmas iratokat fényképeztek le és küldtek a magyar követségre, Prágába. A csehszlovák katonai vezetés állítólag hamis, bizalmas levelekkel buktatta le Bajnóczy beépített emberét, aki Novakovszky György hadnagy volt. Segítője pedig egy bizonyos Karl Schwabe, aki brno-i jogász. A lebukásukkor Schwabe lakásán házkutatást tartottak, amely során kiderült, hogy Schwabe testvére nemrég Prágába ment Bajnóczyhoz, hogy figyelmeztesse bátyját a veszélyre, azonban nem járt sikerrel. Az egész Schwabe családot letartóztatták. Az írás kifejti, hogy a kémkedés mögött egyértelműen Bajnóczy József áll. Továbbá beszámol arról is, hogy tevékenységét követségi alkalmazottként végezte, mivel Magyarországnak tilos lenne katonai attasékat küldenie. A cikk írója a végén bizakodva ad annak hangot, hogy a gyanúsítottakat a törvény teljes erejével el fogják ítélni. Az esetet a Slovenský denník is megírta. Arról értekeznek, hogy kirobbant kémkedési botrány sokkal szerteágazóbb. Véleményük szerint az utóbbi időben több csehszlovák katonatiszt is járt Budapesten, amelyek többek voltak, mint egyszerű látogatások.[21]

Bajnóczy esetében bár nem került sor perre, a botrány miatt 1923 februárjában visszahívták Magyarországra. Később katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) Szófiába küldték.

Bajnóczy Józsefről kémkedés gyanúja miatt – az indoklás szerint 1944-ben amerikai tisztekkel érintkezett – 1950-ben az ÁVH-nál aktát nyitottak. A róla készült jelentésekben megszólalt egy Szabó János nevű százados, aki elmondta, hogy Bajnóczy nagyon jó kapcsolatot ápolt két későbbi magyar prágai katonai attaséval, Fleischhacker Rezsővel, az utódjával és Ujszászy Istvánnal is.

vitéz dr. Fleischhacker Rezső

Későbbi nevén (1927-től) Andorka Rezső. 1891. november 8-án Sopronban született. A Ludovika Akadémián végzett 1914-ben. Szolgált Stromfeld Aurél mellett a Tanácsköztársaság hadseregében. Utána belépett a Nemzeti Hadseregbe, részt vett a szovjetek irányában tárgyaló és intézkedő hadifogolycsere-biztosság munkájában. 1923-ban került katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) a prágai magyar követségre.

Ezt követően szintén katonai attaséként működött Varsóban. 1937–1938-ban a VKF 2. osztályának vezetője volt. 1939 májusától egészen addig, amíg Németország megtámadta a Szovjetuniót, vezérőrnagyként követ volt Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. A németek magyarországi megszállásának kezdetén a Gestapo letartóztatta és Mauthausenbe vitte, innen 1945-ben súlyos betegen tért haza. A háború után megjárta az Andrássy út 60-at és internálták Kistarcsára is. 1961-ben hunyt el.

Fleischhacker Rezső volt a második katonai attasé Prágában. Ő váltotta Bajnóczy Józsefet, akit haza kellett hívni, a fent leírt kémbotrány miatt. Fleischhacker tehát folytatta elődje megkezdett munkáját. Szintén rejtett katonai attaséként, úgynevezett katonai szakelőadóként irányította a hírszerzést és végezte a rá kiszabott feladatokat.

A katonai attasé által írt jelentések alapján megállapítható, hogy az 1920-as évek közepén kitüntetett figyelmet kapott magyar részről a csehszlovák–lengyel viszony alakulása. Lengyelország, mint baráti állam közeledése az egyik legnagyobb ellenség, Csehszlovákia felé aggodalommal töltötte el a magyar vezetést, így fontos volt információkat beszerezni a két ország közötti kapcsolat formálódásáról.

A magyar katonai attasé érdeklődése a csehszlovák–lengyel viszony iránt egy beszélgetést követően alakult ki. Fleischhacker 1925 áprilisában megbeszélést tartott a prágai lengyel követség egyik követségi titkárával, egy bizonyos Scerbinskyvel. Az 1925. április 22-én kelt jelentés a lengyel követségi titkárral való beszélgetést illetően két témát érintett. Először a lengyel fél érdeklődött a magyar–orosz viszonyról. A magyar attasé Scerbinskynek viselkedéséből megállapította, hogy a lengyel követségi titkárnak utasításba adták: tudjon meg mindent a magyar–orosz kapcsolatról, különösen egy esetleges katonai egyezményről a két ország között. Úgy látta, hogy a lengyelt nem elégítik ki válaszai, aki egyre behatóbban érdeklődött. Ezt követően Fleischhacker terelte át a témát a csehszlovák–lengyel viszony kérdéskörére. Scerbinsky kifejtette neki, hogy a két állam által megkötött szerződés csupán a Lengyelországba irányuló hadianyag-szállításról rendelkezik, mint politikailag meghatározó része az egyezménynek, ezen felül pedig erősen bizonygatta, hogy csupán „ártatlan kereskedelmi és arbitrage”, azaz döntőbíráskodási jellege van a többi közös szerződésüknek. Kiemelte, hogy a két ország a német törekvésekkel szemben igyekszik politikailag együttműködni, amelyet egyezmény formájában már meg is kötöttek. A magyar fél számára égető kérdés volt ebben a helyzetben, hogy megtudja, hogyan állnak a lengyelek a kisantanthoz, felmerült-e náluk a csatlakozás. Ezt a kérdést Fleischhacker is feltette. A lengyel válasza az volt, hogy számukra nincs értelme belépni abba a szövetségi tömörülésbe. Elmondása szerint abban Lengyelországnak nincs keresnivalója. A lengyeleknek az az érdekük, mondta Scerbinsky, hogy olyan blokkhoz tartozzanak, ahol támogatást kaphatnak céljaik eléréséhez.[22]

Fleischhacker a beszélgetést követően, hogy még több információt szerezzen, felkereste az orosz követséget Prágában. Itt Kalinával, a követség első titkárával folytatott le beszélgetést, ahol kikérte az oroszok véleményét a jelenlegi csehszlovák–lengyel viszonyról. Kalina elmondása szerint az oroszokat csupán a fegyverszállítási egyezmény sérti. Fleischhacker a beszélgetés során az orosz–csehszlovák kereskedelmi kapcsolatok alakulásáról érdeklődött egy, a sajtóban megjelent hír kapcsán. Az oroszok ugyanis, válaszul a csehszlovák–lengyel megegyezésre, megszüntették prágai kereskedelmi kirendeltségüket, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak. Bár a beszélgetés során Kalina eleinte tagadta, végül mégis bevallotta a magyar katonai attasénak a lépés szándékosságát.[23]

Fleischhacker a Kalinával folytatott beszélgetésről szóló jelentésének összefoglalójában kettő, korábban írott, a lengyel katonai attaséval lefolytatott beszélgetéséről írt beszámolójára hivatkozik. Ezek a jelentések a levéltári kutatás során nem kerültek elő. A hivatkozott jelentésekben az áll, hogy Durski alezredes,[24] aki ekkor a prágai lengyel követség katonai attaséja volt, bevallotta magyar kollégájának, hogy valóban zajlanak a csehszlovákok és a lengyel között katonapolitikai jellegű tárgyalások, amelyeknek központi témája a hadianyag-szállítás. A katonai megegyezés Németország ellen irányul a két ország részéről. Ennek meglétére a magyar attasé szintén Durski alezredest hozza fel, aki többek között Jan Syrový tábornokkal[25] is tárgyalt erről. Továbbá „egy estélyen egy őszinte pillanatban”[26] bevallotta a katonapolitikai egyezmény létezését (a csehszlovákok és lengyelek között) Fleischhackernek is. A magyar katonai attasé végső következtetése az ebben az ügyben, hogy bár tényként lehet kezelni, hogy a csehszlovákok és a lengyelek egy katonai jellegű megállapodást kötöttek, amely magyar részről aggodalomra adhatna okot, azonban Flesichhacker szerint „a szerződésnek sok praktikus értelmet egy fegyveres konfliktus esetére, tulajdonítani nem lehet”.[27] Egyik fő okának a csehszlovák vezetői körökből származó információira alapozza, ahol egyre inkább a németekkel való békés megegyezést hangoztatják.[28]

Fleischhacker Rezső előbb részletezett jelentése eljutott Walko Lajos[29] külügyminiszterig. Ez rávilágít az ügy jelentőségére magyar részről. A külügyminiszter is kifejti, hogy a magyar külpolitika számára a csehszlovákok és a lengyel közeledése, különösen katonai szempontból, létfontosságú kérdés. Walko így utasítást ad Fleischhackernek, a csehszlovák–lengyel viszony további szemmel tartását és legnagyobb figyelemmel történő kísérését kéri tőle, hiszen „Csehszlovákia és Lengyelország politikai viszonyának alakulása reánk nézve igen nagy fontossággal bír”.[30] Továbbá meghagyta, hogy az újonnan szerzett értesülésekről a magyar katonai attasénak haladéktalanul be kell számolnia neki is.[31]

A csehszlovákok és a lengyelek közeledésének katonai jellege nem hagyta nyugodni a magyar vezetést. A kérdés rendkívüliségét mutatja, hogy egy 1925 augusztusában Fleischhacker által írt jelentéshez csatolt megjegyzésben az olvasható, hogy az „összes külállomások utasítva lettek a cseh–lengyel közeledés megfigyelésére”.[32] A feltárt iratok közül, két beérkezett jelentésből – amelyek az előbb említett központi utasítást követően készültek – vonhatunk le következtetéseket. Az egyik egy bizonyos „Cseh” fedőnevű, a másik egy „Orosz” fedőnevű ügynök jelentése. A fedőnevek az adott országban, tehát Csehszlovákiában és Oroszországban szolgálatot teljesítő magyar katonai attasékat jelölhetik. Ezt bizonyítja, hogy a „Cseh” fedőnevű, a már korábban elküldött jelentéseire és diplomatákkal, katonai vezetőkkel való tárgyalásaira hivatkozik jelentésének elején. A jelentések tartalma között ellentmondások vannak, amely a központ számára is feltűnik, így megjegyzésben írják le, hogy a kapott adatokat „Német” – minden bizonnyal a berlini magyar katonai attasé – által ellenőriztetni kívánják, és miután minden jelentés beérkezett, akkor vonnak le következtetéseket. Míg Fleischhacker azt állítja, hogy létezik egy csehszlovák–lengyel katonai egyezmény német és orosz irányba, addig a másik jelentés cáfolja egy ilyen megállapodás létrejöttét.[33]

1925-ben a frankhamisítási botrány[34] a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalja. Az egyiket maga a katonai attasé írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ, Dr. Masirevich Szilárd[35] aláírása szerepel. A másik jelentést a prágai magyar követ jegyzi, amiben Fleischhackertől származó információkat közöl. Az attasé jelentése első felében a csehszlovákiai lapokra hivatkozva közli a csehszlovák álláspontot a frankhamisítás ügyével kapcsolatban. Ezt követően beszámol a cseh és német üzleti, politikai, diplomáciai körökben tapasztalható hangulatról. Végezetül pedig közli a lengyel katonai attaséval, Durski alezredessel folytatott beszélgetésének eredményét. Fleischhacker felhívja a figyelmet arra, hogy a frankhamisítási ügy kapcsán megélénkült a csehszlovák hírszerzés tevékenysége is. Elmondása szerint azon dolgoznak, hogy kompromittáló összefüggéseket találjanak a hamis pénzek és a prágai magyar követség, vagy más prágai magyar szervezetek között. A csehszlovák hírszerzés ezen tevékenységére a magyar katonai attasé abból következtet, hogy mindig látogatást tesz nála egy csehszlovák hírszerző, aki így akar a „nem létező bizonyítékok birtokába jutni”. A magyar attasé azonban ebben egy új lehetőséget lát. Szerinte ugyanis ezen az ügynökön keresztül akár megtévesztő, hamis információkat is lehetne kiadni a hamisításról, ezáltal félrevezetve a csehszlovák hírszerzést.[36]

Az, hogy ez a jelentés biztosan Fleischhacker írása, arra bizonyíték a prágai magyar követnek szintén a frankhamisítási ügyben tett követi beszámolója. Ebben a követ Fleischhackerre a „követség egyik tagjaként” hivatkozik, aki beszélgetést „folytatott a mai napon Durski alezredessel az itteni lengyel követség katonai attaséjával”. A beszélgetés során szóba került egy találkozó, amelyen cseh és francia katonatisztek vettek részt, a fő téma pedig a frankhamisítás volt. A lengyel katonai attasétól kapott információk alapján Fleischhacker arról számol be, hogy az eseményen jelenlevők szerint ezzel az üggyel Magyarország hosszú időre megszűnt tényező lenni politikai téren, valamint „el van intézve az a nyomás, amit Csehország déli határán az örökös magyar fenyegetés váltott ki”. Szerintük ezzel sokáig képtelen lesz Magyarország a határok megváltoztatására, akár békésen, akár fegyveresen. Az esemény főszónoka Eugène Mittelhauser[37] francia tábornok volt, aki ekkor a Francia Katonai Missziót vezette Csehszlovákiában. A magyar attasé azt is megtudta, hogy a francia katonatiszt a beszédeivel csak bizonygatni akarta nélkülözhetetlenségét a csehszlovák katonatisztek előtt.[38]

vitéz Székely János

Székely János 1889. szeptember 30-án született Pécs városában. 1909. augusztus 18-tól hadnagy. Az I. világháború kitörése előtt, 1914. május 1-jén főhadnagy lett. 1916. augusztus elején századosi rendfokozatot kapott. 1923 szeptemberében őrnaggyá nevezték ki. Ezt követően az alezredesi kinevezésének dátuma ismeretlen. A csehszlovák hírszerzés adatai szerint Székely 1925-ig Sztojakovics munkatársa volt a hírszerzésnél.[39] Beosztása ott eddig nem ismert. Rejtett katonai attaséként, azaz katonai szakelőadóként szolgált Prágában, 1926 júliusától 1928. május 10-ig. Visszahívása után, 1928 és 1931 között a HM VI-2. osztályába volt beosztva. 1933 februárjától ezredesi, 1938 októberétől vezérőrnagyi rendfokozatban szolgált. 1940 novemberében helyezték nyugállományba. A II. világháború után, 1945 októberében altábornaggyá nevezték ki. 92 éves korában, 1982. március 20-án hunyt el Budapesten.[40]

Székely János a prágai katonai attaséi pozícióban Fleischhacker Rezsőt váltotta. A két világháború közötti prágai katonai attasék közül az ő szolgálati ideje a legrövidebb, a két évet sem éri el. Egy 1926. június 18-án kelt minisztertanácsi jegyzőkönyvben van arról szó, hogy Székely János lenne az új katonai szakelőadó a csehszlovák fővárosban. Elődje felváltását úgy indokolják itt, hogy „Fleischhacker Rezső II. osztályu követségi titkári címmel felruházott követségi attachét más beosztásban kívánja alkalmazni”[41] a miniszter. Továbbá hozzájárulást kér ahhoz, hogy az altanácsnok Székely Jánost kinevezhessék erre a pozícióra. A Külügyi Közlöny az 1926. évi 6. számában közölte le a döntés eredményét, miszerint 1926. július 10-én vitéz Székely Jánost II. osztályú követségi titkárrá nevezték ki a prágai külképviseletre.[42] Ami azt jelenti, hogy attaséi, vagy ekkor még névileg katonai szakelőadói, feladatait ilyen diplomáciai szerepkörbe ágyazva kellett végeznie. Ezért, mivel ez egy egyszerű áthelyezésnek tűnik, nem volt hírértéke, sem a magyarországi lapok, sem a Prágai Magyar Hírlap nem tesz róla említést.

Kinevezésének évében zajlik a frankhamisítási botrány pere, ráadásul az év végén bevezetik Magyarországon az új pénznemet, a pengőt. 1926-os hivatalba lépéséig számos esemény történt már Csehszlovákiában is: elfogadták az 1920-as nyelvtörvény módosítását, módosították a bírósági járások határait. Decemberre a csehszlovák véderőbizottság jóváhagyta a haderőalapról szóló költségvetési törvényjavaslatot is.[43] Prágába érkezésének idején zajlanak a magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezmény létrejöttének folyamatai (az 1926 júniusi tárgyalás például, nem sokkal Székely kinevezése után[44]), amelyek először egy augusztusi megállapodáshoz vezettek a két fél között a legnagyobb kedvezmény elvére vonatkozóan, majd végül az 1927-es aláírásához az egyezménynek.[45]

Székely János külszolgálata alatt zajlik le a magyar katonai attaséi szolgálat két világháború történetének egyik jelentős változása is. Miután 1927-ben a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonul Magyarországról, lehetőség nyílik arra, hogy a magyar vezetés immáron ne rejtve, különböző diplomáciai rangba bújtatva küldjön ki katonai attaséi feladatok ellátására katonai szakelőadókat, hanem hivatalosan delegáljon katonai attasét a magyar külképviseletekre. Ez Csehszlovákia vonatkozásában 1928-ban következett be.

A frankhamisítási botrány a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalta. Az egyiket maga Székely János írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ Dr. Masirevich Szilárd aláírása szerepelt. A másikat – az előbbitől különálló iratot – a prágai magyar követ írta meg, amelyben Székely Jánostól származó információkat közölt.

Szintén 1927-ben Székely János prágai tartózkodása alatt készült egy vélemény Budapesten arról, hogyan szabályozzák a katonai szakelőadók lótartását külszolgálatuk alatt. A szöveg lényege, hogy amikor az adott katonatiszt külszolgálatra megy, a lovát a kincstár tulajdonába veszi, és amikor majd visszatér külföldről, ismét a nevére lesz íratva a ló. Ez a szakelőadókra nézve egy előnyös döntés volt a központ részéről, mert így előbbieknek joguk van ahhoz, hogy döntsenek visszatérésükkor arról: szeretnék-e korábbi lovukat vagy sem.[46]

1927 szeptemberében egy, feltehetően Székely János által írt jelentés számolt be arról, hogy a csehszlovák nemzetvédelmi miniszter más, magasrangú katonatisztekkel együtt a Felvidéken és Kárpátalján körútra indult. Az információk „ezen utra vonatkozólag bizalmas forrásból”[47] származnak. A meg nem nevezett, feltehetően a hírszerzői hálózathoz tartozó egyén elmondásai alapján a tanulmányút megnevezés csak fedése az útnak, valójában a helyi katonai és politikai viszonyok megismerése volt a cél.[48]

1928. február 3-i dátummal Székely Jánoshoz köthető egy jelentés. Ez az írás egy kisantant-országok részvételével is zajló konferencia esetleges híréről számol be, ahol állítólag a közös főparancsnokság kérdését tárgyalták. Egy meg nem nevezett bizalmas forrás és az olasz katonai attasé nyomán a „Cseh” fedőnéven működő ügynök jelentése szolgáltat információkat. Ez a „Cseh” fedőnév már a korábbi katonai szakelőadók esetében is előkerült. A hírekkel ellentétben, eddig nem tartottak semmilyen francia kezdeményezésű cseh–román–jugoszláv–lengyel konferenciát. Egy ekkora méretű rendezvényt nem lehetett volna titokban tartani a nyilvánosság előtt – véli az attasé. Túl feltűnő lett volna ilyen nagyszámú katonatiszt érkezése az országba. A lengyel katonai attasétól megtudta Székely, hogy a lengyel katonai körök nem hajlandóak részt venni egy ilyen megbeszélésen, mert nem látják szükségét egy szorosabb együttműködésnek a csehszlovák hadsereggel. Azonban ez a konferencia a lengyelek nélkül is összeülne, áll a jelentésben. Az olasz katonai attasé ezt a hírt a konferenciáról Budapesten és Rómán keresztül kapta meg. Szerinte nem kizárt, hogy a francia katonai misszió fog Prágában ülésezni. A budapesti központ a jelentés kapcsán hivatkozik a „Lengyel” fedőnevű, véleményem szerint a varsói magyar katonai attasét takarható ügynök négy jelentésére is, a prágai kisantant-értekezlettel kapcsolatban. Mint kiderül, Székely János jelentésének tartalma szöges ellentéte a lengyelországi kollégája által leírtaknak. A központ által hozzáfűzöttekből az is kiderül, hogy „Cseh”, azaz Székely János utasítást kapott arra, hogy folytassa a felderítést a konferencia kapcsán.[49]

Egy héttel később egy jelentésben arról számol be az attasé, hogy Plzeň-ben jugoszláv katonatisztek tartózkodnak, bizonyos Jaksimovics tábornok vezetésével. Ezeket az információkat az olasz katonai attasétól szerezte be, mert elmondása szerint kevés ideje volt, így folyamodott ahhoz, hogy ne maga derítse ki. Az olasz katonai attasé érdeklődött a kisantant-konferencia után, de arról továbbra sincs hír, hogy meg lenne tartva. Ennek a konferenciának a hírét egy francia tiszt is cáfolta.[50] Az alábbi információkat Székely János központi utasításra tette. Az utasítás az volt, hogy az említett Jaksimovics tábornokot szemmel tartsa és jelentsen útjáról, úti céljairól.[51]

Egy március elején kelt jelentésben tisztázódni látszik a kisantant-konferencia meglétének kérdése. Elképzelhető, hogy egy lehetséges főparancsnoki konferenciát tévesztettek össze az éves kisantant-összejövetellel. A jugoszlávtól pedig egy tábornokuk, az iratban Jaksimovics néven szerepel, aki már februárban az országban járt, Plzeň-ben műszaki anyagok után érdeklődött.[52]

Székely János attaséi szolgálatának utolsó hónapjaiban, 1928 januárjában és februárjában készült egy jelentés a Prágában tartott kisantant-tárgyalásokról. Az adatok forrásaként egy bizonyos „India” fedőnevű ember van megjelölve, aki „az osztály alkalmi adatszolgáltatója”.[53] Feltételezhető, hogy Székely tudott róla, de a neve nincs említve a jelentésben. Pontosan mit jelent az, hogy alkalmi adatszolgáltató, az nem derül ki. Lehetett olyan személy, aki kint élt Prágában és időnként küldött haza jelentéseket, amikor valami fontos történt, de az is lehet, hogy olyan személyről van szó, akit a hírszerzés küldött ki meghatározott időre. Ha a második eset lenne az igaz, akkor köszönhetően a csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztérium listájának, legalább négy főről tudunk, akik ekkor hírszerzési feladattal lettek kiküldve Csehszlovákiába.[54] Harmadik lehetőségként még az is elképzelhető, hogy olyan csehszlovák személyről van szó, akit a magyar hírszerzés szervezett be helyben.

Ahogy a kinevezésekor, úgy a leváltása idején sem említik az újságok név szerint Székely Jánost, hiszen ő hivatalosan csak egy volt a sok követségi alkalmazott közül. A személycseréről 1928. május 10-én számoltak be az újságok, ekkor kezdte meg hat évig tartó katonai attaséi szolgálatát vitéz lófő Lakatos Géza őrnagy (később vezérezredes és Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke), az első hivatalos magyar katonai attasé Csehszlovákiában.

Összegzés

A rejtett magyar katonai attaséknak Csehszlovákiában az 1920-as években egy rendkívül ellenséges környezetben kellett titkos munkájukat végezniük, mely sokszor nem volt egyszerű feladat. A csehszlovák titkosszolgálat előtt nem is nagyon tudott titokban maradni a rejtés, akik mindent megtettek – olykor sikerrel, lásd Bajnóczy esetét –, hogy botrányba keverjék és ezzel elérjék kényszerű visszahívásukat.

A fennmaradt hírszerzési iratokat illetően, a 1930-as évekhez viszonyítva, ahol több száz ilyen dokumentum maradt ránk, jóval kevesebb jelentés maradt fent a tanulmányt által tárgyalt időszakból. E forrásbeli hiányosságot jól kiegészítik ugyanakkor a különböző újságcikkek, beszámolók. Mindezek fényében elmondható, hogy a húszas években rendkívül intenzív hírszerzési tevékenység folyt magyar részről csehszlovák területen. Ennek eredményei – többek között – azok a titkos iratok, amelyek jelen írásban megjelentek.

A téma további kutatási lehetőségeket rejt magában. Minthogy a két ország, a trianoni békeszerződés óta fennálló ellenséges viszonya miatt igyekezett egymás hadseregéről, hadiiparáról a lehető legtöbb információt összegyűjteni. Az 1920-as években nem csak a magyar hírszerzés volt tevékeny Csehszlovákiában, hanem a csehszlovák hírszerzés is rendkívüli intenzitással dolgozott Magyarországon. Így a magyar mellett a csehslzovák hírszerzés magyarországi működésének és ezáltal a magyar kémelhárítás munkájának megismerése is a kutatás további folytatására ad lehetőséget a későbbiekben.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat

Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat

Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat

Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat

Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat

Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk

HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n.

HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat

Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat

Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül

Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat

Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről.

Sajtó források

A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9.

Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2.

MTI Bizalmas értesítés. 1922. október 7.

Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27.

Internetes hivatkozások

Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e (Letöltés: 2021. február 03.)

1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.)

Szakirodalomjegyzék

Egyszerzős kötetek

Haraszti György: Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007.

Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945, Budapest, Ister, 2001.

Szerkesztett kötetek

Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 115–144.

Tanulmányok

Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 73–95.

Hivatkozások

  1. 1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.) ↑
  2. Haraszti György: Vallomások a holtak házából. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007, 616. ↑
  3. Uo., 616. ↑
  4. Uo.,616. ↑
  5. Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 376. ↑
  6. HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat ↑
  7. Sztójay Döme (1883–1946): a hírszerző és elhárító csoport vezetője 1925-ig, ezt követően Berlinben katonai attasé, majd követ, 1944-től 5 hónapon át miniszterelnök és külügyminiszter. ↑
  8. HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat ↑
  9. Uo. ↑
  10. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  11. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  12. Uo. ↑
  13. Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat ↑
  14. Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat ↑
  15. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat ↑
  16. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat ↑
  17. Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat ↑
  18. Uo. ↑
  19. Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat ↑
  20. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  21. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  22. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  23. Uo. ↑
  24. Antoni Durski-Trzaska (1895– 1982): az I. világháborúban 1917-ig a Lengyel Légióban szolgált, utána az olasz fronton harcolt. 1923 áprilisa és 1926 áprilisa között lengyel katonai attasé volt Prágában. 1939 szeptemberében német fogságba esett. 1945-ben szabadult, haláláig Franciaországban élt. ↑
  25. Jan Syrový (1888– 1970): a Csehszlovák Légió katonája. Csehszlovák vezérkari főnök 1926 és 1933 között. 1938-ban az elsőbécsi döntés idején Csehszlovákia miniszterelnöke. ↑
  26. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  27. Uo. ↑
  28. Uo. ↑
  29. Walko Lajos (1880–1954): volt kereskedelmi- és pénzügyminiszter is, a Bethlen- és Károlyi-kormány alatt külügyminiszterként szolgált. ↑
  30. Uo. ↑
  31. Uo. ↑
  32. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  33. Uo. ↑
  34. A frankhamisítási botrány 1925. december 19-én robbant ki, amikor Hágában letartóztatták Jankovich Arisztid vezérkari ezredest. A terv az volt, hogy többmillió hamis ezerfrankost akartak beváltani egy bankban és ezzel bosszút állni Franciaországon a trianoni békeszerződésért. Lásd: Romsics Ignác: Franciaország, Bethlen és a frankhamisítás, Történelmi Szemle, XVI. évf., 1983/1, 67–87.; Ablonczy Balázs: A frankhamisítás, Múltunk, LIII. évf., 2008/1, 29–56. ↑
  35. dr Masiervich Szilárd (1879–1944): szerb származású magyar diplomata, aki Bécsben, Prágában, Berlinben és Londonban is volt követ a két világháború között. ↑
  36. HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk ↑
  37. Eugène Mittelhauser (1873–1949): francia tábornok, a csehszlovákiai francia katonai misszió vezetője és a csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke 1921–1925 között. ↑
  38. Uo. ↑
  39. Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről. ↑
  40. Haraszti: Vallomások, 624. ↑
  41. Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e, (Letöltés: 2021. február 03.) ↑
  42. Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27. ↑
  43. Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2. ↑
  44. A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások: Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9. ↑
  45. Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 120. ↑
  46. HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n. ↑
  47. HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat ↑
  48. Uo. ↑
  49. Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat ↑
  50. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  51. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  52. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  53. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  54. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑

 

Beküldve:

Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

„Európé” szívének védelmében

Közép-Európa, mint politikai, kulturális és gazdaságföldrajzi fogalom a XIX. század közepe óta használatos, amely földrajzilag Európa keleti és nyugati része között elhelyezkedő régiót jelöli. A térség precízebb meghatározása mindig az adott kontextustól, azaz az aktuálisan uralkodó kulturális és politikai elképzelésektől függ. Történelmi perspektívából tekintve a következő két felfogás vetélkedik egymással: egyfelől az, amelyik szerint Németország befolyási övezetének tekinti Európa keleti felét, másfelől az, amelyik kulturális megfontolásból kiindulva a német és orosz hegemoniális törekvések között élő kis népek történelméből fakadó közös érdekeket hangsúlyozza. Közép-Európa közös történelmi régióként való értelmezése több pontatlanságot és túlzott egyszerűsítéseket von maga után, mert sem földrajzi értelemben, sem időtlen kontinuumnak nem lehet tekinteni, hiszen csupán egyes korszakaiban ragadható meg a térség. Az 1968-as prágai tavasztól az 1989-es bársonyos forradalomig elsősorban „metaforaként” használták Közép-Európát, míg a lokális rendszerváltoztatások után az 1991-es Visegrádi Egyezményt követően politikai szövetségről.[1] Mindezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy jelenleg Magyarország egy közös európai övezethez tartozik, mely múltját és hagyományait tekintve kapcsolódott a nyugathoz, de széles sávban érintkezett kelettel is, ahol az államok etnikailag vegyes területeken működtek; ezért a homogén nemzetállamiságra való törekvésük számos tragédiát szült.[2]

A rendszerváltoztatást megelőzően is a magyar ellenzék Európa ezen köztes régiójának egyik legfontosabb szerepének azt tekintette, hogy a soknyelvű és multikulturális államok együtt tudjak működni, illetve képesek legyenek együtt felvállalni a kelet és nyugat közti közvetítő szerepet[3]. Így jól láthatóvá válik az is, hogy az 1989-ben elindult folyamatok többek voltak erkölcsi magatartásból adódó szolidaritásnál; politikai állásfoglalásnak[4], diplomáciai nyitásnak, azaz a kívánt biztonságpolitikai együttműködéshez vezető út alapköveinek minősültek, melyek a köztes Európa nómenklatúráját igyekezett átalakítani.[5]

A rendszerváltoztatást megelőzően a Magyar Demokrata Fórum 1989. január 17-én angol nyelvű üzenetet küldött a véresen levert prágai emlékező tüntetést elszenvedőknek, hogy kifejezzék együttérzésüket. Bohumil Doležal[6] magyar nyelven fejezte ki köszönetét. Az az év január 11-én alakult meg Szlovén Demokrata Szövetség pedig az MDF szlovén paralleljeként jellemezte magát s legfőbb céljának a parlamentáris demokrácia bevezetését űzte ki célul.[7] Március 15-én Wacław Felczak[8] már lengyel-magyar sorsközösségről írt Kiss Gy. Csabának. Ő Szent Istvánhoz és Vitéz Boleszlávhoz vezette vissza a két ország kapcsolatát. Március 16-án Cserhalmi György a francia Libération[9] címlapján helyezte a nagyközönség szívére a közép-európai fejleményeket. Maga Véronique Soulé pedig párhuzamot vont Budapest és Varsó között, azzal az apró különbséggel, hogy míg Lengyelországban már 1981 táján elkezdődött az ellenzék szerveződni, addig a Magyar Népköztársaságban ez csupán az utóbbi években volt elmondható. Március 25-én pedig Oplatka András[10] magyarországi elemzése jelent meg a Neue Zücher Zeitungban. [11] Ő úgy vélte, hogy az MSZMP 700 000-es tagsága mellett az új politikai erők szabad választások esetén jó eséllyel indulhatnak 1990-ben, mert a több. mint 40 éves kommunista uralomból elege volt az ország túlnyomó részének. S pontosan ezért keresi nómenklatúra a kiegyezés lehetőségeit.[12]

Václav Havel[13] Jiří Dienstbierrel[14], a későbbi szövetségi külügyminiszterrel, már az 1980-as években ellenzékként kísérletet tettek egy lehetséges csehszlovák Európa-politika alapelveinek megfogalmazására s mikor végül az 1990-es választások után pozícióba kerülte Magyarország számára is néha hasznos politikát folytattak.[15] Számos olyan nemzetközi rendezvényen. Ahol Václav Havel beszédet mondott, illetve segítséget kért, egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy nem csak az ő országának, de Magyarországnak és Lengyelországnak is segítségre van szüksége, mert a három ország csak együtt folytathatja útját Európa felé.[16]

1990. január 12-13-án Dienstbier[17] külügyminiszter magyarországi látogatása során Horn Gyula külügyminiszterrel és Németh Miklós miniszterelnökkel arról tárgyalt, hogy a két ország kapcsolataiban nyitandó új fejezet részleteinek megvitatása előtt tisztázni kellett, hol voltak a jószomszédi kapcsolatok gátjai, miben rejlettek a problémák. Ezek között az élen szerepelt a bős-nagymarosi vízlépcső és a magyar kisebbség ügye, melyeket a szövetségi kormány folyamatosan arra hivatkozva, hogy ezek a Szlovák Köztársaság hatáskörébe tartoznak, nem kezelte. Így valódi párbeszédre nem került sor a két állam között, mert az északi szomszéd csak a két ország legáltalánosabb szintű együttműködésére vonatkozó feladatokkal foglalkozott. Pozsonyban Für Lajos[18] és Miroslav Vacek[19] tábornok igyekezett a két ország katonai szövetségét megoldani. Szintén a szlovák fővárosban tárgyalt a két ország központi bankjának elnöke, s arra jutottak, hogy a két ország pénznemeinek keresztaránya a dollár árfolyamának függvényében alakítják. Pontosan ezek indokok miatt is volt lényeges, hogy Jeszenszky Géza[20] magyar külügyminiszter 1990 szeptemberében Pozsonyba látogatott. Ott a szlovák Vladimir Mečiarral[21] a magyar-szlovák helyzet finomításán tárgyaltak. Tisztázták, hogy a magyar parlament nem kívánt határmódosítást, valamint leszögezte, hogy elismeri az 1947-es határokat és 1975-ös Helsinki-Záróokmánynak dokumentumoknak a határok sérthetetlenségére vonatkozó tételeit. Ezen felül Jeszenszky hangsúlyozta, hogy Magyarország a bős-nagymarosi vízlépcső leállítását szorgalmazta, mert az természeti károkat okozott. Az év november 29-30-án újra találkoztak, ahol Mečiar azt panaszolta, hogy a magyar fél nem kommunikált elég hathatósan velük. Tovább fokozta a feszültséget az is, hogy a magyar vezetés az osztrák határról az észak-, észak-keleti szlovák határra csoportosította hadseregét. Válaszul a szlovákok a magyar határra vonták katonáikat és ezt a szituációt csak a két védelmi miniszter pozsonyi találkozója oldotta fel, ahol arról egyeztek meg, hogy a demokratizálási folyamattal összefüggésben rendezik a két hadsereg közötti viszonyt.[22] Így a miniszterek a mér elfogadott jaltai és helsinkii dokumentumokat követve elcsendesítették a hadsereget.[23] Mindezek mellett, 1990-től Közép-Európa új demokráciáinak egyik fő célja az volt, hogy egyikük se váljon katonai fenyegetés vagy szubverzió[24] ugródeszkájává a Szovjetunió ellen, vagy éppen annak oldalán. A régió megszabadult a történelem egyik legnagyobb birodalmának szorításából, de az itt élő államokon is múlt, hogy új falakat emel-e maga köré vagy energikusan hozzákezd a meglévők lebontására.[25]

A magyar védelmi politika vezetése tisztán látta, hogy a térségének többnek kell lennie, mint puffer államok egy régiójának a Nyugat és a Szovjetunió között, ezért is igyekezett többek között Antall József[26] és Václav Havel[27] a nyugati államoktól katonai szövetség garanciáját megkapni. Felismerték, hogy Európa epicentrumában biztos pontot az európai rend által megkövetelt gazdasági előnyök és szavatolt emberi jogok tudják nyújtani. Magyar oldalról erre azért is volt szükség, hogy a Romániában kisebbségként élő magyarokat jobb helyzetbe hozzák.[28]

A magyar külpolitika a rendszerváltoztatás idején a Visegrádi Együttműködés[29] nélkül nem vizsgálható. Ez utóbbi nem csak egy olyan külpolitikai regionális közös út, amelynek hátterében egymással egybevágó geopolitikai érdekek álltak, s állnak, hanem (kelet-)közép-európai múlt átfogó értelmezése és egyben stratégiai célokkal rendelkező jövőépítés is. Amikor 1991. február 15-én Visegrádon újra zászlót bontottak a Visegrádi Négyek, az országoknak azt kellett elérniük, hogy a szovjet csapatok zavarok nélkül, véglegesen hagyják el térségüket. Továbbá, hogy vissza kellett térnie közéjük az elveszejtett, de hőn vágyott szabadságnak is. Már az 1989 és 1990-es évek sorsfordító pillanataiban is jól látszott, hogy a cseh, magyar, lengyel és szlovák együttműködés a kölcsönös érdekképviselet mellett egyben (kelet-)közép-európai értékőrzés is, mindazé, amit meg lehetett menteni a XX. századi diktatúrák rendőrcsizmáitól. Azonban a várva várt nagy kitárulkozások után, s a térség, ma már történelminek tekinthető szükségszerűségére, amely megkívánta a legalább ezeréves közös múlt tanulságainak is a számbavételét és értékelését. Ezt az ezer év alatt megjárt utat törte szét az, hogy a Szudétáktól a Keleti-Kárpátokig és Baltikumtól az Adriai-tengerig húzódó nagy térség a XIV. század első negyedétől 1991-ig nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt, amelyben az immanens közép-európai – a visegrádi – érdekrendszert felülírta a Habsburgoké és oszmánoké, valamint a Romanovoké és Hohenzollernekeké[30]. a XX. században pedig a Harmadik Birodalomé és végül a Szovjetunióé. 1989 és 1990-es lengyel, csehszlovák és magyar belső változások, a demokratikus viszonyok helyreállítása, valamint a fenyegető szovjet haderő kivonulása tette lehetővé a Visegrádi Egység visszatértét a félévezrede félrecsúszott saját történelméhez. [31] Lengyelek, csehek, szlovákok s magyarok végre sorsuk saját alakítói lehettek, ami lehetővé tette számukra, hogy geopolitikai és geo-stratégiai evidenciáikhoz hazatérhettek. Emiatt alapozhattak arra a sajátos tényre, hogy térségük társadalma és kultúrája, a külső beavatkozások ellenére is, megannyi politikai és társadalmi sajátosság, valamint a nemzeti tudat elsöpörhetetlen ereje miatt, regionális egységben maradt, vagy kisebb-nagyobb késésekkel párhuzamosan változott. A külső birodalmi erők ugyan el tudták torzítani (Kelet-) Közép-Európát társadalmilag, politikailag és kulturálisan, de azok lényegi elemei a társadalmi szívósságának[32] köszönhetően konzerválódtak, s így egy egybefüggő, országokon átívelő struktúrát tudtak visszalehelni az életbe 1991-ben. S ez közös dinamikát adott mindannak, amely Budapest – Pozsony – Prága és Varsó négyszögében az elmúlt időszakban történt. Sőt, a bennük elő közös történelmi múlt, szétágazásai okán, kihatással lett a négyszögön kívüli fővárosok döntéshozóit is, amely Visegrádi Négyek[33] együttműködésében a mai napig meg is jelenik. [34]

Az eddigiek vizsgálatban kijelenthető, hogy a rendszerváltoztatás több évszázadra visszanyúló küzdelmek folyamatának egy részeként, az európai köztes mező népeinek az autonómiáért és az önrendelkezésért vívott harcának jelenkori folytatása volt. A magyar biztonságpolitikai vezetés igyekezett a közös történelmi alapokon nyugvó multikulturális régiót békés úton a közös érdekérvényesítések során a nyugat és kelet között közvetíteni, hogy visszafoglalhassa a két oldal közötti közvetítő kapocs szerepét.

Továbbá, az 1989 márciusában valódi többes jelöltes választásokat tartottak a törvényhozásban, a Népi Küldöttek Kongresszusában[35]. Gorbacsov[36] demokratizálást akart, de a pártvezető szerepét is meg akarta őrizni. 1990-ben a Népi Küldöttek Kongresszusa megválasztotta Gorbacsovot a Szovjetunió elnökének újonnan létrehozott posztjára. Az elnöki rendszer bevezetése fontos lépést jelentett a szovjet alkotmányosság történetében. A kongresszus elfogadta annak gondolatát, hogy a kormányzat élén a nép által választott elnök álljon. A rendkívüli körülményekre, valamint a kialakuló hatalmi vákuumra való tekintettel Gorbacsovot nem közvetlenül a nép, hanem a kongresszus választotta meg. Ez a döntés Gorbacsov szempontjából tragikus volt, mert a népfelség elvének alkalmazása népszavazással megerősítette volna pozícióját, tekintélyét.[37] A kettős elnöki hatalom 1991. december 25-én megszűnt. Gorbacsov belátta, hogy nincs mit keresnie a Kremlben, s ekkor le is mondott. Ezzel formálisan is megszűnt létezni a Szovjetunió.[38] Az egymást gyorsan követő események divergálnak. A centrifugális és centripetális erők szinkronban működnek, jelezve a politikai állapotok átmeneti jellegét. A kohéziós erők működése több összetevőből jön létre, melyek közül a legfontosabb a centrifugális erő összetevői közül a katonai – ipari komplexum összetartó ereje voltak.[39]

Későbbiekben, a Szovjetunió megszűnésével, melyet a globalizációs világtörténeti folyamat eredményének tekintik a történészek,[40] mint például Fukuyama[41], aki sajátos apoteózisként, az USA világ felett aratott győzelmeként, az amerikai demokratikus modell világra való kiteljesedésében ezt, hibásan[42] a történelem végének tartotta.[43] A Szovjetunió felbomlására több külső indikátor volt hatással, csoportosításuk szerint kettő: politikai és morális vonatkozásúak. A szovjet birodalom, illetve a Varsói Szerződés[44] összetartó ereje maga a szovjet pártállam volt. A magyar rendszerváltoztatással egyik legfontosabb politikai ugródeszkája az SZKP kártyavárként való összeomlása, s vele együtt a Varsói Szerződés összedőlése volt.

Összességében elmondható, hogy a magyar biztonságpolitikai gondolkodásnak[45] és annak főszereplőinek – beleértve a Magyar Honvédséget és a katonai vezetést – a rendkívül rövid időintervallumon belül nagyon sok egymással párhuzamosan jelentkező – részben a titkosszolgálatok révén előre jelzett[46], de döntően váratlan – feladattal és kihívással kellett megbirkóznia. Döntéseik meghozatalában szakmai felkészülésükön túl jelentős szerepet játszott felelősségvállalásuk és szerteágazó ismereteik összessége, valamint hazai és külföldi kapcsolataik minősége, melyek jelentősen befolyásolt a Visegrádi Együttműködés.

Kétségtelen, hogy a biztonságpolitikai szempontból a tárgyalt időszak legnagyobb sikerének a viszonylagos békés rendszerátmenet tekinthető, amely mellett ki kell hangsúlyozni, hogy ez időszakban a Magyar Néphadsereg nem csupán intakt maradt, hanem sajátos megoldásai révén jelentős szerepet játszott a törékeny politikai és katonai egyensúly fenntartásában. A további kutatási terveim a témával tovább vizsgálva az alábbiak.

Magyar szemszögből a rendszerváltoztatás és a Varsó Szerződésből való kiválás a bemutatott védelmi politikai tényezők szemszögéből kijelenthető, hogy csakis az ismertetett komplex folyamatok hatására vállhatott 1999.03.12-én a NATO tagjává, illetve 2004.05.01-én az EU tagállamává a Magyar Köztársaság, s így aktív szereplőjévé válnia a globális, euro-transzatlanti politikai színtérnek. Az ENSZ és az EBESZ már napjaink magyar biztonságpolitikai prioritásainak vitális tényezőivé váltak. Ezek az eredmények az általam tanulmányozott hosszú és sikeres folyamatok nem jöhettek volna létre a rendszerváltoztatás és a hidegháború utáni első magyar megválasztott kormány működése, de leginkább a szovjet csapatok kivonása (1989-1991) nélkül, mert ekkor kellett önállóan kialakítania kül- és biztonságpolitikáját.

Ezekből kifolyólag a NATO-hoz való csatlakozás biztonság-, kül- illetve energiapolitikai érdekszféráit szeretném tovább kutatni, mely túlmutatna a Visegrádi Együttműködés keretein. Az eddig birtokomba került elsődleges- és másodlagos források gyökereinek tovább kutatásával egy globális hálózatrendszerhez igazodó magyar védelmi hálózat, struktúra.

Bibliográfia

Szakirodalom

Bába, Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben. Szombathely, YeloPrint KFT, 2017.

Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig – Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében, in Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44.

Brix, Emil – Busek, Erhard: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője? Szombathely, Savaria University Press, 2019.

Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994.

Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98.

Kenéz, Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig, Budapest, Akkord Kiadó, 2006.

Kiss, Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989. Személyes történelem, Nap Kiadó, Budapest, 2019.

Kissinger, Henry: Word Order: Reflections on the Character of Nations and teh Course of History, London, Penguin Press HC., 2014.

Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321.

Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188.

Internetes hivatkozások

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_a_magyar_politikai_rendszer/ch14s02.html

https://www.britannica.com/biography/Vaclav-Havel

https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar

https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum

Hivatkozások

  1. Emil Brix – Erhard Busek: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője?, Szombathely, Savaria University Press, 2019, 22–25. ↑
  2. Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321. ↑
  3. Kiss Gy. Csaba külpolitikai credója pont ezen alapult, ő a következőképpen gondolkodott: „Illúzió lenne azt hinni, hogy önmagában sikeres lehet egy magyar reform. Érdemes tekintetbe venni, hogy Magyarország milyen nagymértékben össze van kapcsolva közvetlen szomszédjaival: a nemzet számottevő része ezekben az országokban él, a természeti és gazdasági földrajz sűrű hálózata fűz egybe. Gazdasági és civilizációs szintünk viszonylag közel van egymáshoz. A közép-európai kölcsönös megértés és együttműködés külpolitikai gondolkodásunk egyik vezérelvévé kell váljon. Különösen a kölcsönös bizalom és közeledés légkörének megteremtése fontos aktuális feladat…” Kiss Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989, Budapest, Nap Kiadó, Budapest. 2019, 120. ↑
  4. Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer-negyedszázad után, Budapest, Osiris Kiadó, 2015. http://real.mtak.hu/32842/7/A_magyar_politikai_rendszer_-_negyedszazad_utan_nyomdai.pdf (Letöltés: 2022. november 4.) ↑
  5. Kovács: Közép, 25. ↑
  6. Bohumil Doležal (1940. január 17.- ) cseh irodalomkritikus, politikus és egykori disszidens. Az 1989-es bársonyos forradalom után beválasztották a csehszlovák parlament szövetségi kamarájába. Később megválasztották a kamarába. 1992-1993 körül Václav Klaus (a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság akkori pénzügyminisztere, majd békés szétválása után a Cseh Köztársaság miniszterelnöke) politikai főtanácsadójaként dolgozott. ↑
  7. Kiss: Harminc, 140. ↑
  8. Wacław Felczak (Golbice, 1916.05.29. – Varsó, 1993.10.23.) lengyel történész, egyetemi tanár, a XX. századi Közép-Európa-, magyar – lengyel kapcsolatok szakértője. ↑
  9. Jean-Paul Sartre és Serge July 1973-ban alapított francia napilapja, amely az 1968-as párizsi politikai hagyomány eszméit képviselve hivatott a gazdasági- és politikai híreket olvasóival közölni. ↑
  10. Oplatka András (Budapest, 1942.02.05. – Zürich, 2020.05.27.) magyar származású svájci történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. ↑
  11. Ennél a pontnál azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar ellenzék alapvetően más úton indult el, mint a lengyel, mert a kezdettől sokféleség és rétegesség jellemezte, míg a lengyeleknél a lakosság majdnem 9%-a tömörült a Szolidaritás alatt 1989 végén. A Magyar Demokrata Fórumon belül is létezett egymás mellett ekkor. A 30’000 ellenzéki tagnak a fele tartozott az MDF-hez. A párt megosztottságát növelte a népi-urbánus nézetkülönbség.Kiss: Harminc, 176–184. ↑
  12. Kovács: Közép, 25. ↑
  13. https://www.britannica.com/biography/Vaclav–Havel (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  14. 1986-ban Dienstbier Álmodozás Európáról címmel kötetbe foglalta össze akkori elképzeléseit, melyeket 1990-ben jelentetett meg.Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98. ↑
  15. Hamberger: A Cseh, 53–98. ↑
  16. Kovács: Közép, 25. ↑
  17. Jiří Dienstbier (Kladno, 1937.04.20. – Prága, 2011.01.08.) cseh politikus, újságíró. 1977-ben elsők között írta alá a Charta ’77 ellenzéki felhívást, melynek hosszabb ideig a szóvivője volt. 1979-ben három év börtönbüntetésre ítélték. 1982-es szabadulása után tűzoltóként dolgozott, és folytatta ellenzéki tevékenységét is. A bársonyos forradalmat követően a szövetségi kormány külügyminisztere lett. 1989. december 23-án Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszterrel jelképesen együtt számolták fel a vasfüggönyt a csehszlovák–nyugatnémet határon Rozvadovnál. ↑
  18. Für Lajos (Egyházasrádóc, 1930.12.21. – Budapest, 2013.10.22.) történész, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, illetve 1990 – 1994 között honvédelmi miniszter. ↑
  19. Miroslav Vacek (Kolin, 1935.08.29. – ), az1989 novemberi bársonyos forradalom utáni első csehszlovák védelmi miniszter, aki a korábbi rendszerben a kommunista állambiztonság titkos ügynöke volt. ↑
  20. Jeszenszky Géza (budapest, 1941.11.10.- ) történész, az Antall-kormány külügyminisztere, később amerikai-, norvég-, illetve izlandi nagykövet volt. ↑
  21. https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  22. Hamberger: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, 99–106. ↑
  23. Kovács: Közép, 25. ↑
  24. A szubverzió itt a korszak társadalmának meglazításával és annak átalakulásának megsürgetésével a bizonytalan környezet megteremtését jelenti. ↑
  25. Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188. ↑
  26. Antall József Tihamér (Pestújhely, 1932.04.08. – Budapest, 1993.12.12.) a rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök. ↑
  27. https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  28. Kovács: Közép, 25–26. ↑
  29. A Visegrádi Együttműködés az 1335-ös visegrádi királytalálkozó szellemiségében felújított gazdasági-politikai összefogást igyekezett serkenteni a rendszerváltoztatás idején 3, ma már 4 tagállama között. ↑
  30. A Hihenzollern-ház 1415-től Brandenburgnak számos őrgrófot, 1525-től a Porosz Hercegségnek és 1881-től a Román Királyságnak pedig uralkodókat adott. ↑
  31. Uo. 25–26. ↑
  32. Pont erre az adottságra hívta fel a figyelmet már jóval a rendszerváltoztatás előtt a magyar Bibó István,(1911-1979) aki elsősorban az eltérő fejlődésjegyeket vizsgálta és Szűcs Jenő (1928-1988), a cseh Milan ↑
  33. Az 1991.02.15-én létrejött Visegrádi Együttműködés az 1993-ban két külön állammá szerveződött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság tagságával vált „négy személyessé”. ↑
  34. Uo. 25–26. ↑
  35. 1989. 03. 26. és 05 21. között tartották a Szovjetunió történetének első részben szabad parlamenti választását. Ez alatt az időszak alatt szavaztak az új legmagasabb szintű hatalmi szervnek, a Népi Küldöttek Kongresszusának a tagjairól. mozgósítva a szavazókat. A részvételi arány 90% fölött volt. ↑
  36. Mihail Gorbacsov (Privolnoje, 1931.03.02. – Moszkva, 2022.08.30.) 1985-től a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, ezt követően a Szovjetunió elnöke. A reform kísérletekben gazdag tevékenységéjért 1990-ben Nobel békedíjat kapott, s 1991.12.25-én pedig elnöki tisztségéről lemondva bejelentette a Szovjetunió megszűnését. ↑
  37. Henry Kissinger: Word order: Reflections ont he Character of Nations and the Course of History, London, Pinguin Press, 2014, 210–242. ↑
  38. Kenéz Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Budapest, Akkord Kiadó, 2006, 380–381. ↑
  39. Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig, Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében in, Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44, 16–19. ↑
  40. Bertalan: A GULAG, 16–19. ↑
  41. Yosihiro Francis Fukuyama (1952.11.27. – ), japán származású amerikai közgazdász, filozófus és politikus. Eddigi működése alatt javarész neokonzervatív szemlélettel alkotott. ↑
  42. A cikk szerzőjének megállapítása azzal az érveléssel, mégpedig, hogy a szovjet erőpólust a kínai kezdi felváltani. ↑
  43. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. ↑
  44. 1955.05.14 és 1991.12.25.között a Szovjetunió által irányított gazdasági- és politikai szervezet, mely a szocialista- kommunista kelet- és közép-európai államokat fogta össze. ↑
  45. A Visegrádi Együttműködést kulturális alapjain kihasználta, bár fegyverkezési szempontból viszont mellőzte. ↑
  46. Bába Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben, Szombathely, YeloPrint KFT, 2017, 63–75. ↑

 

Beküldve:

Juhász Eszter: Oslay József Oswald OFM, az Egri Norma és a Ferences Szegénygondozó Nővérek (Congregatio Sororum Pauperibus Succurrentium) rendjének alapítása

Bevezetés

A Katolikus Egyház két háború közötti hazai szegénygondozásának megkerülhetetlen rendszere az Egri Norma. A Norma alapítója, Oslay Oswald, ahogy a nővérek nevezték a „Főatya”, kiváló szónok, elkötelezett gyóntató, emellett igazi tudós pap volt, aki minden munkájába hatalmas lendülettel vetette bele magát. Igazi nagy lélek volt, mély spiritualitással, emberszeretettel, elfogadással. Amikor a Ferences Rend[1] megvonta tőle a bizalmat és Szegedre internálta,[2] némi gyötrelem után ezt is elfogadta: „[…] mint derült égből a villámcsapás ért a dolog. Két napig zúgott, dühöngött a lelkem, mint az orkán, mint a tenger. Harmadnapon, szentmise után így szóltam magamhoz: Páter Oswald, te vagy az, aki száz meg ezer léleknek oly sokszor beszéltél a Kereszt misztériumáról, a megaláztatásokról, a félreállítottságról, a lélek sötét éjszakájáról? Csak nem leszel gyáva, mikor most neked is ez jutott osztályrészül?! Lecsendesedett a lelkem.”[3]

Elfogadta, hogy a sok munkás, aktív és nagy tettekkel teli év után egyszer csak nem rendfőnök többé, sőt, a számára oly kedves szegénygondozást is megvonták tőle. A nővérek azonban sohasem pártoltak el sem tőle, sem a ferences közösségtől. Bár a rend vezetése megszakította a kapcsolatot a nővérekkel és ezt Oslaynak is megtiltották, ők továbbra is Szent Ferenc leányaiként tekintettek magukra.[4]

Oslay Oswald szerzetesi és papi életútja[5]

Oslay József 1879. április 17-én született a Zala vármegyei kisközségben, Filócon.[6] Gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk. 1895-ben lépett be a Ferences Rendbe, a Szent László királyról elnevezett Ladislaita tartományba,[7] Segesden. Szerzetesi nevét a VII. században élt Szent Oswaldról[8] kapta. Noviciátusát[9] 1985. szeptember 14-én kezdte meg és két év újoncidő után, 1896. szeptember 15-én, tett egyszerű fogadalmat. Egyszerű fogadalmasként Pécsre került, hogy 1896 szeptemberétől két évig filozófiát és egy évig teológiát tanuljon, 1899 szeptemberéig. Ekkor Bajára került, teológiát tanult. Örök fogadalmat 1900. április 22-én tett, a következő évben pedig, 1901. augusztus 24-én, pappá szentelték.[10] Pappá szentelése után Dunaföldvárra került, ahol egészen 1911 szeptemberéig szolgált. Filozófiatanár, vicemagiszter, novíciusmagiszter volt, majd a klerikusok magisztere[11] lett. 1911-ben Bajára került, ahol ismét a klerikusok magisztere lett. Itt 1912-től gvardián[12] lett, de még ugyanebben az évben Máriagyűdre került, ahol házfőnök és plébános helyettes volt. Közben tanári szakvizsgát és teológia tanári vizsgát tett. 1914–1923 között Gyöngyösön szolgált: magiszter, a dogmatika tanára és a Vincés Karitász[13] igazgatója lett. Itt került először közeli kapcsolatba a szegénygondozás kérdésével, nehézségeivel, mely kérdések később az Egri Norma létrehozására ösztönözték. Gyöngyösön 1915–1921 között definitor,[14] 1922-től pedig custos.[15] 1923-ban Egerbe került és igen sokféle területen működött: házfőnök, szemináriumi és székesegyházi gyóntató, gvardián, magiszter, Szent Ferenc harmadrendjének[16] igazgatója lett. 1925-ben kultúr- és lelkigyakorlatos házat alapított, a Szent Ferenc Otthont. Egy évvel később ő lett a provincia valamennyi intézetének prefektusa. A Kapisztránus Tartomány Gyöngyösön megtartott káptalanja, 1928. július 26-án megválasztotta a rendtartomány főnökévé. Tartományfőnökként fogott hozzá szegénygondozási rendszere, az Egri Norma elindításához. Tartományfőnöksége alatt, 1929-ben indult el a magyar ferencesek kínai missziója, melynek központja a budapesti Pasaréti Ferences Rendház lett és a fővárosba helyezte a Kapisztránus provincia központját is. Mielőtt a ferencesek 1931-ben ismét provinciálist választottak, a rend generálisa, Bonaventura Marrani (1865–1947),[17] arról értesítette a káptalant, hogy Oslay József Oswald nem választható meg újra tartományfőnöknek, mivel figyelmét egészen a szegénygondozásnak kell szentelje, ezért a generális Szécsénybe helyezte. Itt közel volt az új ferences női közösség Ludányhalásziban levő noviciátusához, így a szegénygondozás vezetője és a nővérek lelki igazgatója lett. A következő években hitszónokként és a szegénygondozás apostolaként bejárta az egész országot. 1937-ban Szegedre helyezték és egyben felmentették a Ferences Szegénygondozó Nővérek igazgatói tisztéből. E tény országos megdöbbenést keltett, mivel ekkorra a Norma már országszerte elterjedt és működött,[18] ám Leonardo Bello (1882–1944)[19] generális nem adott magyarázatot.

1941-től Oslay Pasaréten élt, majd 1943–1948-ig ismét egri házfőnök lett, plébános és a ferences harmadrendiek igazgatója. 1947-ben Czapik Gyula (1887-1956)[20] egri érsek érseki tanácsossá nevezte ki, ám 1948-ban ismét Pasarétre helyezték, ahol hivatalosan gyóntatóként működött, egészen 1959 márciusáig. Ekkor a Mártírok úti[21] rendházba helyezték. Itt ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját, a gyémántmisét. A Széher úti kórházban halt meg 1962. szeptember 9-én. Szabó Imre (1901–1976),[22] esztergomi segédpüspök temette 1962. szeptember 13-án, a Farkasréti temetőben. Temetésén számos egyházi elöljáró, püspök vett részt és természetesen a Ferences Szegénygondozó Nővérek immár feloszlatott közösségének több mint száz tagja.[23]

Oslay Oswald és a szociális igazságosság

A Magyar Ferences Levéltár anyagában Oslay Oswald több írása is olvasható, ezek egyike a szociális igazságosságot boncolgatja.[24] Ebben a rendalapító kitér a személyek eltulajdoníthatatlan jogaira, úgy mint életjog, észjogok, munkához való jog, örömjog, erkölcsjog, vallásjog, becsületjog. Az állam szociálpolitikájában, szociális tevékenységében morális és karitatív elveket lát szükségesnek. A morális elvek alapján szükséges az anyák és csecsemők, a gyermekek, ifjak és alkalmazottak, a munkanélküliek és munkaképtelenek védelme, míg a karitatív elvek a gyógyíthatatlanok életvédelmében nyilvánulnak meg.

Leszögezi, az ember társas lény,[25] ezt a Bibliából igazolja.[26] Az élet minden területe közösségi, az egész társadalom egymásra szorul, az egész világ egymással társul. A szociális természetet maga Isten oltotta belénk. Az ember „társasulási ösztöne” eltompíthatatlan és elpusztíthatatlan. Ezt a társasulási ösztönt a Szegénygondozó Nővérek nemhogy eltompítani, de épp kiélesíteni akarják, mindenkinek javára: Nemcsak magamnak élni, hanem másoknak javára lenni. Bár az ember társas lény, nem olvadhat fel a társadalomban, mindig egyed marad.[27] Egyedként pedig belerögzül abba a tájba, közegbe, amelyben létrejött, ha ebből kiszakítják, megsínyli.[28]

A személy, mint a társadalom kimagasló eleme, védelemre szorul. Ehhez pedig embervédelmi politika kell, ami már Krisztusi eszme. Megelőző, preventív, szociális védelmet és posztventív, utólagos, karitatív védelmet egyaránt adni a személynek – tulajdonképpen ez a Szegénygondozó Nővérek kettős feladata. A társadalomnak egyedi és közösségi aspektusa is van: biztosítania a testi életet, segíteni az értelem kiművelését, a megfelelő munkához jutást, az esztétikai élményeket, a vallásos viszonyt Istennel, a megbecsülést. Mindezt a szociális társadalomnak kell biztosítani, ez volna az elérendő cél, a „szociális célmagaslat.” De az önzetlen krisztusi szeretet, a karitász és az önfeláldozó hősiesség ettől még messze van. Aki szegénygondozó nővér, az minden emberrel társul, de a társadalomban sosem olvadhat fel.

Ezután értekezik a legkisebb társadalmi társaság, a család szerepéről. Eszerint a család a társadalom élő szerve, Isten-rendelte intézménye, a társadalom fennmaradására, élet születésére és az emberi személyiség kibontakoztatására. A család egyben erkölcsi testület, ahol férfi és nő „egy testté lesznek,”[29] s amelyben a gyermek, a hűség és a személyesség alapvetések. Mivel a család ugyanakkor a társadalom szerve is, ezért a családnak, a házasságnak nagy jelentősége van a társadalmi életre nézve is.[30] Mivel pedig pedig a társadalom alapjai és szegeletei a családok, a szegénygondozó nővérek pedig a társadalom elesettjeinek felemelésén munkálkodnak, így rendkívül jól kell ismerniük a család belső, társadalmi, vallási életét.

Oslay ezután a kor népszerű társadalompolitikai gondolata, a hivatásrendiség felé fordul. Úgy gondolja, aki a szociális munkában jót és jól akar cselekedni, annak ismernie kell a társadalmi osztályokat, az állásrendeket, s ezek közé szeretetet és békét kell vinni és mindenképp ki kell zárni az önzést. A nagy feladat, a pogány társadalmat evangéliumi eszmékkel és krisztusi elvekkel felemelni, nemesíteni, az önzés helyébe az önzetlen Isten-szeretetet tenni, mert Krisztus társadalmában nincs személyválogatás, nem az a lényeges különbség, hogy valaki szolga vagy szabad, iparos vagy tanár, görög vagy szláv. Az igazi különbség az, hogy valaki Krisztus kegyelmében vagy Krisztus kegyelme nélkül él.[31]

Az Egri Norma alapítása és működése

A nyugat-európai szegénygondozásban a 20. század első felében nagyjából kétféle alapmodell létezett és működött. A zárt rendszerű, angol modell, amely dologházakba kényszerítette a szegényeket és a nyílt rendszerű, német modell, amelyben az esetek legnagyobb részében otthoni szegénygondozás folyt. Az angol modell gyökerei egészen az I. Erzsébet által 1601-ben kiadott Poor Relief Act-ig nyúlnak vissza.[32] Ezen első szegénytörvény szerint a szegénygondozás a községek feladata volt. Megkülönböztették az érdemes (idősek, fogyatékkal élők, betegek, gyerekek) és érdemtelen (munkakerülők, csavargók, koldusok) szegényeket. A pénzben, élelemben, ruhában adott segélyek mellett már a XVII. század végén felállították az első dologházakat is – elsőként Bristolban – a munkaképes szegények számára. E házakra ekkor még nem volt egységes törvényi szabályozás, gyakorlatilag az a település hozta létre ezeket, amelyik akarta. 1723-ban viszont az angol parlament elfogadta a dologház törvényt, amely szerint az a szegény, aki segélyt akar kapni, köteles dologházba menni és ott dolgozni. 1723 és 1750 között mintegy 600 községi dologház épült, amelyek azonban rendkívül költségesen működtek.

1834-ben elfogadták az új szegénytörvényt, amely nevében kiegészítésként, valójában egészen új törvényként jelenik meg.[33] E törvény értelmében létrejött a Szegényügyi Bizottság, amelynek tagjai felügyelték a szegénysegélyezést. Minden községnek dologházat kellett építenie, amely község ehhez túl kicsi volt, más községekkel közösen épített egyet. Az immár kötelező dologházakban általában nyomorúságos körülmények között éltek és dolgoztak az emberek. A dologházakba kényszerített munkaképes szegények olcsó munkaerőt jelentettek. Bár a XX. század elejére a dologházak jórészt idős és munkaképtelen szegények menedékei lettek, a szegénytörvények Angliában hivatalosan csak 1948-ban szűntek meg.

A dologházak életéről szemléletes és fájdalmas képet festenek az angol író, Charles Dickens művei. Dickens 1838-as Twist Olivér-jében így ábrázolja a dologházak sivár valóságát:

Olivér, az egyházfi biztatására, mély meghajlással köszönte meg az uraknak, hogy ezentúl a művelődését és a hasznos mesterséget ilyen szerencsésen egyesítő kóctépéssel foglalkozhat majd, aztán gyorsan kituszkolták; egy nagy hálóterembe vitték, ahol durva, kemény fekhelyen lassan álomba sírta magát. […] Az egyházközségi tanács tagjai valamennyien rendkívül bölcs, komoly gondolkodású, nagy tudású férfiak voltak. […] Meghozták tehát azt a döntést, hogy ezentúl minden szegény ember szabadon választhat (mert ők senkit nem akarnak kényszeríteni, ők aztán nem) az intézetben való lassú éhhalál és a gyorsabb között, ami az utcán várt rájuk. Evégből szerződést kötöttek a vízművekkel, hogy lássa el a dologházat korlátlan mennyiségű vízzel; meg egy malommal, hogy szállítson nekik időnként egy kevés zablisztet; s elrendeltek napi háromszori étkezésnek egy-egy tányér híg zabkását, ráadásul hetenként kétszer egy fej hagymát és vasárnaponként egy fél zsemlét.[34]

A szegénygondozás másik pólusa a németországi nyílt szegénygondozás volt. A modell a Rajna-vidéki[35] Elberfeld[36] volt, ahol az 1852-ben bevezetett elberfeldi rendszer szolgált az Egri Norma egyik mintájaként. Elberfeldet szegénygondozási kerületekre osztották, a szegénygondozást pedig önkéntesek végezték. A nyílt szegénygondozás mellett a zárt rendszer intézményei is jelen voltak: szegényház, árvaház, menhely, kórházak. Hamar kiderült viszont, hogy az önkéntesek munkája nem elegendő. Az elberfeldi rendszert Rudolf Schwander, Straßburg polgármestere fejlesztette tovább. A decentralizált elberfeldi rendszert centralizálták, a segélyezés mértékét és módját központilag határozták meg és az önkéntesek mellett fizetett segítőket alkalmaztak.[37] Végül Frankfurtban jött létre az állami/hatósági és a magánjótékonykodás olyan vegyülete, amely később az Egri Norma működésében is megjelent.

Az Egri Norma alapítója Oslay Oswald, példának tekintette a külföldi szegénygondozási modelleket – különösen a német rendszert – és mindegyikből átvette azok legjobb elemeit, hogy egyetlen rendszerré gyúrja őket össze.[38] Oslay felismerte, hogy a szociális erők széttagoltak, így működésképtelenek. Az 1927-ben alapított Egri Normában alapvetően egy vegyes szegénygondozási modellt képzelt el, amelyben állami, helyi (városi), egyházi szervezetek és önkéntesek működnek együtt.[39] Egy ilyen újszerű szegénygondozási elképzelés felkeltette az állam érdeklődését is.

Vass József (1877–1930)[40] népjóléti és munkaügyi miniszter kezdeményezésére 1926. október 24–30. között ülésezett az Közegészségi és társadalompolitikai Országos Értekezlet, amely megvitatta a korszak számos fontos szociális, társadalmi, társadalombiztosítási, munkaügyi, közegészségügyi kérdését.[41] Az értekezlet egyik kiemelt témaköre volt a Szegényügy és közjótékonyság. E téma arra volt hivatott, hogy felmérje, miként viszonyulnának a korszak szociálpolitikai szakemberei egy újszerű, állami, társadalmi és egyházi összefogáson alapuló, preventív szegénygondozási forma bevezetéséhez.[42] Kiderült, hogy bár az értekezleten a korszak legjelesebb szociálpolitikusai vettek részt, a szegényügyet a legtöbben vagy egyáltalán nem ismerték, vagy pusztán szeretetházak működésével orvosolható problémaként kezelték.[43] Talán ezen értekezlet és a szegényügy hűvös fogadtatásának következménye, hogy az új szegénygondozási modellt nem rögtön országos szinten vezették be.

Egerben Oslay elképzelése pártfogóra talált az egri érsek, Szmrecsányi Lajos (1851–1943)[44] személyében. Oslay néhány rendtársát is beavatta szegénygondozási tervébe, majd „előkészítette” a várost: 1927 őszén konferenciabeszédek[45] sorozatát tartotta az egri ferences templomban, melyek témája a szegény-kérdés, a szociális gondoskodás volt. E beszédekben elemezte a koldulás, a koldusok „működését” és azt az elképzelést, miszerint a koldusoknak szánt alamizsnát nem is a koldusok kezébe kell adni, hanem rendszeres adományként egy közös pénztárba befizetni,[46] hogy onnan szervezett és különféle módon szétosszák a rászorulók között. Úgy gondolta, a szegénysegélyezés nem pusztán a társadalom feladata, de széles társadalmi összefogás nélkülözhetetlen a megoldásához. Evvel együtt szükségesnek érezte, hogy az új szegénygondozás vezetése egyházi kézben maradjon, ezért életre hívott egy ferences női szerzetesi közösséget, akik életüket egészen a szegények szolgálatának szentelik. Ezzel létrejött a Ferences Szegénygondozó Nővérek közössége. Az alapítók Páhok Mária, Mária Franciska nővér (1909–1973)[47] és Kroumann Mária, Mária Magdolna nővér (?–1970)[48] voltak.[49] A közösség tagjai Krisztust akarták szolgálni úgy, hogy felkarolják a társadalom legelesettebbjeit, a koldusokat, a hajléktalanokat, az öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt és akik senkinek sem kellettek.

Az új közösséget egész Eger segítette: Oslay beszédeinek hatására az egész város megmozdult, és valamiképp mindenki bekapcsolódott a Norma működésébe. Ennek nagyszerűsége éppen abban állt, hogy bár önmagában sem az állam, sem a társadalom, sem semelyik egyház nem volt elég erős, hogy a szegénységet felszámolja, a Norma összefogta ezeket és így, közösen és szervezetten már sikeresen küzdöttek a tömeges szegénység ellen. A Norma nem pusztán szegénysegélyezés, sokkal inkább szegénygondozás volt, mégpedig egyszerre testi és lelki szegénygondozás.[50] Trak Géza (1877–1936)[51] egri polgármester lelkesen felkarolta Oslay kezdeményezését: már 1927 decemberében megalakult Egerben a Szegénygondozó Bizottság, melynek tagjai vallási és társadalmi hovatartozástól függetlenül vállalták a szükséges források összegyűjtését, a szegénykataszter összeállítását és elbírálását és a segélyek szétosztását.[52] A Bizottság élén maga a polgármester állt.

Az Egri Norma hivatalosan 1928. január 2-án kezdett működni. Tulajdonképpen nyílt és zárt, vegyes, rendszeres és rendkívüli segélyezést valósított meg. Nyílt, mert az esetek legnagyobb részében otthoni szegénygondozás folyt, zárt, mert a teljesen magatehetetleneket, öregeket szeretetházakban gondozták. Vegyes segélyezés, mert a segélyezettek különféle formákban kapták az élethez szükséges javakat. Rendszeres, mert pl. a munkaképteleneket vagy a betegeket folyamatosan segélyezték és rendkívüli, mert az épp kereset nélkül lévőket is támogatták. Különféle ellátási, segélyezési formákat valósítottak meg: napi ebéd, napi kenyér, élelmiszer-adomány havonta, tüzelő, lakbérsegély, ruhaadomány, pénzbeli segély, egyéb/rendkívüli segély.[53]

Az Egri Norma szegénygondozási rendszere három pilléren nyugodott: együttműködött benne a Szegénygondozó Hivatal és a Szegényügyi Bizottság az állam oldaláról, az Adománygyűjtő Hölgybizottságok, akik önkéntesek voltak és a Szegénygondozó Nővérek, mint egyházi közösség.

A Szegénygondozó Hivatal végezte az adminisztrációt és képviselte várost, a hatóságot.[54] A Hivatal nyilvántartotta a város segélyre szoruló szegényeit, felvette adataikat, lakáskörülményeiket, ezek után környezettanulmányt rendelt el, elbírálta a támogatási igényt, majd évente jelentést készített az elvégzett munkáról. De ennél még többet is tett, igyekezett bizalmi kapcsolatot kiépíteni a rászorulók és a Hivatal között.[55]

Az Adománygyűjtő Hölgybizottságok gyűjtötték össze a Norma működéséhez szükséges adományokat.[56] „A koldusnak ne adakozzék senki!”[57] – ez volt a Norma egyik alapja. Amit neki adnál, add rendszeres adomány formájában a városnak, ez majd szétosztja a rászorulók között. A várost 24 kerületre osztották[58] és a Hölgybizottság tagjai gyűjtőkönyvvel járták a számukra kijelölt területet, amely általában néhány utcát jelentett.[59] Ám az adományok összegyűjtése nem volt egyszerű. Volt, ahol szívesen fogadták őket, mások teljesen elutasították a „koldusváltság” megfizetését. Sok alázat, türelem, empátia kellett a munkájukhoz. Az adakozók, attól függően, hogy magányszemélyek, esetleg üzletek voltak, a várostól kaptak egy táblát: „Koldusok! Alamizsnánkat a városi Szegénygondozó Hivatal kezeli!” vagy „Tilos a koldulás! Az üzlet tulajdonosa a szegénysegélyezést havonként megváltja!” szöveggel. E táblákat kitették a házakra, lakások ajtóira, üzletekre, így akarván elkerülni a koldusok kéregetését.[60] Ha úgy hozta a szükség, a Szegénygondozó Nővérek is besegítettek az adományok összegyűjtésébe és ők maguk is járták az utcákat, akár a vidéket is, a kellő mennyiségű adomány érdekében.

A Norma működésének alapja azonban egy olyan közösség volt, amely hivatásszerűen végezte a szegénygondozást: ők a Ferences Szegénygondozó Nővérek.[61] A Nővérek végezték a tulajdonképpeni munkát: felkutatták a szegényeket, gondosan kivizsgálták a beérkezett szegénységi jelentéseket, környezettanulmányt készítettek, majd megállapították a segélyezés mértékét és formáját, a segélyezett rászorultsági foka és szükségletei mértékében, hogy sem ellátatlanság, sem pedig túlsegélyezés ne lehessen.[62]

A rendszert a Szegényügyi Bizottság fogta össze, amely koordinálta az adománygyűjtést és megfogalmazta a Norma működésének alapelveit, programját. Elnöke a mindenkori polgármester volt, tagjai a szegényügyi előadó, a jótékonysági egyesületek, felekezetek küldöttei, a tisztiorvosok, a rendőrkapitányság vezetője és esetleg az Adománygyűjtő Hölgybizottságok tagjai.[63]

Az Egri Norma újszerűsége abban állt, hogy összefogta mindazokat a jótékonykodó egyesületeket, amelyek eddig egymástól függetlenül működtek és összehangolta tevékenységüket. Olyan, eddig nem létező együttműködést valósított meg, amely valódi közösségteremtő erő volt. Tulajdonképpen a város közös problémáját, a koldulást, a város közösségben akarta megoldani. A Norma személyes kapcsolatot hozott létre a rászoruló szegények és az őket segítők között. Kiemelkedő szerepe volt a nővéreknek, akik minden szegényben Krisztust látták és nemcsak testi, de lelki gondozást is végeztek. Sokféle világi és egyházi programot szerveztek, szeretetet, elfogadást adtak, emberi méltóságot építettek fel.[64]

Bár a Norma nem tudta a koldus-kérdést teljes egészében megszüntetni, mégis, Eger sikere a szegénygondozásban hamar országos hírre tett szert és egymás után több városban is bevezették az Egri Norma rendszerét.[65] Végül Kozma Miklós (1884–1941)[66] belügyminiszter 1936-ban országosan kötelezővé tette a városokban (Budapesten minden kerületben) és a nagyobb községekben a Norma bevezetését; ezzel az Egri Norma Magyar Norma[67] lett.

A Ferences Szegénygondozó Nővérek Kongregációja – az alapítás évei

„A Szegénygondozó Nővérek Társulata úgy jelentkezik a világ előtt, mint új evangéliumi tanács, új isteni tanács és eszme, mely szerint a Társulat tagjai minden egyes szegénykének szolgálatába szegődnek, azokat úgy óhajtják szolgálni, mint uraikat és úrnőiket, s ezzel a szamaritánusi tevékenységet a társadalom legkisebbjei felé kiterjesztik. E kiterjesztés hármas irgalmassági kört óhajt megindítani az Egri Normában (szegénygondozók, adománygyűjtők s adakozók körét), hogy minél többen legyenek a világon irgalmasak, hogy általa irgalmasságot, nagyobb kegyelmet, s a bűnök elengedését nyerjenek!!!! Ebben a munkában a Társulat áldozatosságra teszi a IV. fogadalmat.”[68]

A közösség kifejezetten azért jött létre, hogy az új szegénygondozási rendszeren, az Egri Normán keresztül a társadalom elesettjeit szolgálja. Az alapítás nem ment könnyen. Bár az alapító, Oslay Oswald valószínűleg kezdettől úgy gondolta, a szegénygondozó munkát egy kifejezetten erre alapított szerzetesközösségre kellene bízni, mivel a szegénygondozást nem egyszerűen karitatív módon kívánta megszervezni, egy új szerveződő közösség nővéreinek száma egyszerűen nem lehetett elégséges egy ilyen nagy horderejű és rengeteg embert kívánó program megvalósításához.[69]

Az első nővérek

Az új közösség első nővérei, akik főleg a Szent Ferenc Harmadik Rendjéből érkeztek, 1930. szeptember 14-én kezdték meg a noviciátust.[70] Páhok Mária, Franciska nővér, Tóth Teréz, Heléna nővér, Bóta Rozália, Januária nővér, Pataki Erzsébet, Filippa nővér, Koblischke Aurélia, Julianna nővér, Havasi Rózsa, Kamilla nővér, Wendl Erzsébet, Márta nővér, Kósa Anna, Alexandrina nővér, Holló Matild, Flóra nővér, Vajda Ilona, Klára nővér, Hamar Erzsébet, Róza nővér, Turtsányi Edit, Marianna nővér, Győri Ilona, Grácia nővér, Lukács Paula, Alojzia nővér, Bíró Júlia, Borbála nővér, Judt Stefánia, Rozália nővér, Fedrich Teréz, Ágnes nővér, Polszki Irma, Tekla nővér, Gaál Julianna, Ambrózia nővér, Kolonits Margit, Antónia nővér, Kádár Magda, Emerika nővér, Füzesi Anna, Krescentia nővér.[71] A noviciátusba lépő nővérek sorrendje a szegénygondozásba lépésük sorrendjét mutatja, eszerint a későbbi rendfőnök, Páhok Mária, Franciska nővér[72] került először kapcsolatba az Egri Normával. A listát az alapító, Oslay Oswald állította össze és küldte el Szmrecsányi Lajos, egri érseknek, 1930. szeptember 9-én. Ebből kitűnik, hogy a jelöltek szinte kivétel nélkül már hosszabb-rövidebb ideje az egri szegénygondozásban dolgoztak.[73] Oslay levelében kérte az érseket, fogadja el a leendő novíciákat, akiket ő mind személyesen ismer és „lelkiismerete nyugodt szavával” ajánl.[74] A noviciátusra Oslay szigorú klauzúrát kért. Az érsek válaszában jelezte, hogy a beöltözési szentmisét maga fogja celebrálni 1930. szeptember 14-én, vasárnap reggel 9 órakor. Egyben arról is tájékoztatta Oslayt, hogy kinevezi a Társaság igazgatójává, és rendes gyóntatójává.[75] Bíztató szavakkal bocsátotta útjára az új közösséget: „Bizton remélem, hogy Ft. Atyaságod ennek a korszerű és nagyra hivatott intézménynek további fejlesztésén és felvirágoztatásán is az eddigi ernyedetlen buzgalmával fog fáradozni, s így a társaság nem csak székvárosomnak, hanem a szociális bajokban sínylődőd egész országunknak is nagy javára fog szolgálni.”[76]

Arról, hogy Oslay már szabályzatot is alkotott a nővérek számára, egy 1930. november 5-én kelt levélből értesülünk, melyet a rendalapító Stefánia hercegnőnek[77] írt. A levélben Oslay tájékoztatta a királyi hercegnőt a szegénygondozó nővérek önfeláldozó munkájáról a szegények között, az egri szegénygondozás rendszeréről és működéséről, és egyben kérte a királyi hercegnő támogatását.[78] Az egyházmegyei jogon működő Ferences Szegénygondozó Nővérek részére készült szabályzatot[79] Szmrecsányi érsek 1931. február 3-án kelt levelében hagyta jóvá.[80]

Az új közösség 1931-ben házat vásárolt Ludányhalásziban,[81] ahol a rend noviciátusát készültek megnyitni.[82] Közben az első novíciák lassan újoncévük végéhez közeledtek. Húsz nővér töltötte ki az újoncévet,[83] amely 1931. szeptember 15-én járt le, ők pedig egy évre szóló egyszerű fogadalomra készültek. A fogadalom kivételével Szmrecsányi érsek Ivánovich Emil (1874-1946)[84] apátkanonokot bízta meg. A fogadalomtétel 1931. szeptember 15-én le is zajlott. „Az a mély áhítat, s a könnyekig való meghatottság, mellyel a nővérek a szertartás alatt viselkedtek, azt a reményt nyújtják, hogy bennük az egyház a szegények gondozására hasznos munkásokat nyert.”[85] Szmrecsányi érsek egyben kérte Serédi Jusztinián (1884-1945)[86] bíborost, engedélyezze, hogy a Szegénygondozó Nővérek újoncházát Ludányban[87] megnyithassa, mivel ez az Esztergomi Egyházmegyéhez tartozott.[88]

Közben, az Egri Norma sikerét látva, elkezdtek érkezni a kérések Oslay atyához illetve Szmrecsányi érsekhez, hogy az újonnan fogadalmat tett nővérek Eger mellett más városokban is letelepedjenek, ott megvalósítva a szegénygondozás egri rendszerét.[89] Baja,[90] Kecskemét, Szolnok,[91] Gyöngyös voltak az első városok, ahol az új rendszerű szegénygondozás meghonosodott. A nővérek dispositióját[92] Oslay atya terjesztette Szmrecsányi érsek elé, 1931. szeptember 12-én, vagyis még a fogadalomtétel előtt.[93] Eszerint az egri házfőnök Mária Flóra nővér, a ludányi újoncházat Mária Kamilla nővér vezeti, a novicmesternő[94] pedig Mária Franciska nővér lenne. A bajai ház élére Mária Januária nővér, a gyöngyösi élére Mária Heléna nővér, a kecskeméti élére Mária Emerika, a szolnoki élére pedig Mária Márta nővér kerülne. Az érsek 1931. szeptember 15-én jóváhagyta a kért helyezéseket és buzdító szavakkal indította el a fiatal közösséget: „Mikor az új Társaság első fogadalmas tagjai a krisztusi irgalmas szeretet jegyében átveszik nagyfontosságú munkakörüket, buzgón kérem a jó Istent, hogy tegye gyümölcsözővé a Társaság áldozatos munkáját.”[95]

Miközben az első fogadalmas nővérek kirepültek, máris újabb újoncok érkeztek. Oslay Oswald már 1931. szeptember 17-én jelezte Szmrecsányi érseknek, hogy a Nővérek újabb noviciátust indítanak, ezúttal huszonhét jelölt, kik már korábban a szegénygondozásban dolgoztak, szerzetesként folytatnák hivatásukat. Az újoncok beöltözésére Oslay atya ismét az érseket kérte.[96] Az érsek azonban figyelmeztette Oslay atyát, hogy a felvétel immár a rendfőnök dolga, illetőleg felmerült a harminc évnél idősebb majdani rendtagok felvétele csakúgy, mint a megfelelő képzettség hiánya, illetve a túl hosszú jelöltség is. Bár tudomásul vette a megelőző lelkigyakorlatot, a beöltözést csak a hiányosságok pótlása után engedélyezte.[97] Oslay 1931. szeptember 30-án válaszolt az érseknek, mely levélben igyekezett tisztázni a korábban aggályos körülményeket[98] és kérte az érseket, vállalná-e ismét a novíciák beöltöztetését. Az érsek megadta az engedélyt az újabb beöltözésre, és megbízta Ivánovich Emilt, hogy végezze el a szertartást, 1931. október 3-án, a rend egri házának kápolnájában.[99] Ám Oslay Oswald október 4-én kelt levele szerint a beöltözési szertartást[100] végül ő vezette, mégpedig a ludányi templomban.[101] A nővérek még ezévi, budapesti megtelepedését is engedélyezte mind Hanauer püspök, mind Serédi bíboros.[102]

A következő években nem emelkedett drámaian a beöltöző nővérek száma.[103] Ám az ellátandó munka, amelynek elvégzésére országszerte hívták őket, folyamatosan növekedett. „A munka, amely mindannyiunk számára személyes élmény volt és részleteiben gyönyörű” írja Mária Gizella nővér visszaemlékezésében.[104] Tulajdonképpen ez volt az Egri Norma egyik legnagyobb nehézsége: ott működött igazán jól, ahol a Szegénygondozó Nővérek közössége is részt vett benne. Ők azonban nem álltak rendelkezése korlátlan számban. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy milyen fiatal is volt ez a közösség, természetes, hogy nem volt még nagy számú rendtagság.

Az első házak

Az Egri Norma természetesen Egerben[105] indult meg először, 1928 januárjában.[106] A Szegénygondozó Bizottság első elnöke Trak Géza polgármester, igazgatója Roznik Rajnér (1887–1965),[107] a ferencesek egri házfőnöke volt. A Bizottság további tíz tagja közül kiemeljük Mária Kamilla nővért,[108] aki a Szegénygondozó Nővéreket képviselte és egyben a Bizottság jegyzője volt, dr. Petró Kálmán,[109] országgyűlési képviselőt, dr. Czigler Henrik (?–1932),[110] városi főorvost és Domán Béla szabómestert,[111] így érzékelhető, milyen vegyes összetételű volt a Bizottság, hogy a város minden lakosa között működni tudjon. Az Adománygyűjtő Hölgybizottság 64 tagja járta Eger utcáit, hogy a koldusok helyett, de a koldusok számára kolduljon.[112]

Baján[113] már az Egri Norma megtelepedése előtt is működött szegénygondozó rendszer, így amikor a Nővérek[114] is megkezdték munkájukat, tulajdonképpen folytattak a korábban bejáratott rendszert és új elemekkel egészítették ki.[115] A Szegényügyi Bizottság elnöke itt is a polgármester volt.[116] A Gyűjtőhölgyek jóval többen voltak mint Egerben,[117] ebből is látszik, hogy itt már jól működő szegénygondozás folyt.[118] Néhány hónappal később, 1929 szeptemberében, Esztergomban is megindult a Norma szerinti szegénygondozás. A Szegényügyi Bizottságban itt nem volt tag a polgármester,[119] annak egyházi elnöke, Mátéffy Viktor (1881–1948)[120] volt. A Gyűjtőhölgyek Esztergomban csak 25-en voltak.[121] A kecskeméti szegénygondozás, amelynek működése 1929. november 1-jén indult meg,[122] igazán különleges volt a korszakban, valódi ökumenikus jelleggel bírt. A Szegényügyi Bizottság elnöke a polgármester, Zimay Károly (1873–1962)[123] mellett a Bizottság tagja volt többek között, a város főrabbija, a református főgondnok és a ferences házfőnök is. A szegénygondozó munkát pedig a katolikus nővérek és a református diakonisszák együtt végezték. Munkájuk anyagi alapját 150 (!) gyűjtőhölgy igyekezett megszerezni.[124] A hatvani szegénygondozás 1929 decemberében indult meg. A Szegénygondozó Bizottság feje, Lévay Mihály (1862–1948)[125] prépost-plébános munkáját egy meglehetősen nagy létszámú tagság segítette, ezért is különös, hogy a gyűjtőhölgyek mindössze 25-en voltak.[126] Szolnokon,[127] 1930 februárjában, hosszú tanulmányozás és a város felkészítése után kezdte meg működését az Egri Norma.[128] A polgármester, dr. Tóth Tamás (1893-1941)[129] rendkívüli elszántsággal vetette bele magát a szervezésbe.[130] Némi újítást is bevezetett a rendszerbe, hisz a Szegényügyi Hivatalt városi intézményként hozta létre, mivel úgy gondolta, a szegénygondozó rendszernek elsősorban hatósági, városi jellegűnek kell lennie. E munkában nagy segítségére volt a 117 tagú Hölgybizottság.[131] Az 1930. március 1-jén Gyöngyösön megindult szegénygondozást[132] a polgármester, dr. Puky Árpád (1877–1959)[133] által vezetett Szegényügyi Bizottság és 46 adománygyűjtő hölgy segítette.[134] A Sátoraljaújhelyen megindult szegénygondozás[135] is ökumenikus jellegű volt: a Szegényügyi Bizottságban, az elnöklő polgármester[136] mellett helyet kapott a főrabbi, az evangélikus főesperes és a görögkatolikus főesperes, csakúgy, mint Habsburg Mária Alice főhercegnő (1893–1962).[137]

A következő években a házak, a nővérekhez hasonlóan, egyre gyarapodtak: Szombathely polgármestere már 1931 őszén Mikes János püspök engedélyét kérte, a Szegénygondozó Nővérek városba telepítésére. A püspök támogatta a kérést, egyben jelezte ezt Szmrecsányi Lajos egri érseknek.[138] Veszprém, Vác, Salgótarján, Győr, Pécs[139] is csatlakoztak. 1931 novemberében a budapesti, Lipótváros-Lőportárdűlő Árpádházi Boldog Margitról nevezett plébánia is nővéreket kért, a „Caritas ügyek hathatós előmozdítása tárgyában kiküldendő nővérek” kapcsán.[140] Szinte ezzel egy időben Újpest polgármestere, Semsey Aladár (1872–1950)[141] négy szegénygondozó nővért kért, „[…] Újpest megyei város Szeretetházában elhelyezett százhuszonöt elaggott férfi és nő gondozására.”[142] Bár egyelőre négy nővért kért, ám mivel „az egri norma szerint való szegénygondozást 1932. év tavaszán valósítanám meg” mivel „[…] Újpest az országnak legnagyobb vidéki gyárvárosa, ahol legtöbb a gyári munkás és az élet hajótöröttje. Ha valahol, úgy Újpesten van legelsősorban szükség a szegénygondozó nővérek áldásos, lelkes munkájára.”[143] A kérések, hogy a nővérek menjenek és segítsék a szegénygondozó munkát, folyamatosan érkeztek. Ám, ahogy korábban is írtuk, egy ilyen fiatal közösség, noha jelöltjei, novíciái évről évre jelentős számban voltak, nem tudott minden kérésnek eleget tenni.

Bár a nővérek is, a házak is sokasodtak, az Egri Norma pedig egyre ismertebb és elterjedtebb lett, a nővéreknek egy sajátos, belső problémával kellett szembesülniük: 1937-ben Oslay atyának távoznia kellett a szegénygondozás éléről, sőt, a nővéreket a Ferences Rend is ellökte magától. „Árvák vagyunk, nagyon árvák. Elvették tőlünk az áldott Alapító Atyánkat. […] Lássák kis nővérkék, a szent kongregációnk magárahagyatottságban él… megverték a pásztort… Mi pedig rimánkodhatunk, senki meg nem hallja szavunkat […] Mindenki elhagyott, mindenki elhagyott.”[144] Ők mégis kitartottak és sohasem pártoltak el Szent Ferenc gondolataitól és Rendjétől.

A Norma 1944–45-ben, elsősorban anyagi források hiányában megszűnt működni, 1950-ben pedig a Szegénygondozó Nővérek közösségét is feloszlatták. Ma létezik egy Egri Norma Alapítvány, amely Eger város és a régió kulturális és történelmi örökségével, egészséges életmóddal, családsegítéssel foglalkozik és a Szegénygondozó Nővérek közössége is újjáéledt, de az Egri Norma, a régi módon, nem működik többé.

Végezetül álljanak itt a Főatya szavai arról, milyen lelkülettel akarta útjukra indítani a szegénygondozó nővéreket: „A lelki jóság az ő hivatásához tartozik a legszorosabban s Istenanyjukat csak úgy követhetik, ha tökéletesen jóságosak. Törekedjen tehát minden ferences szegénygondozó testvér arra, hogy a noviciátusi szent idő alatt a lelke teljen meg túláradásig a Szegénygondozók Társaságának szellemével. Hogy a noviciát(us) végén, mikor a munka terére lép, « körüljárván mindenütt jót cselekedjen » mint az Úr Jézus, aki a tökéletes jót tette. [Hogy] fönnmaradjon mindig a ferences szegénygondozás. [Hogy] gyönyörűsége legyen a szegények testi és lelki előmenetele. [Hogy] hagyja figyelmen kívül a megátalkodottakat, a javíthatatlan rosszakat, akár a szegények között legyenek azok, akár nem. Kérje buzgón égi Atyját, legyen ő a jóknak nagy jutalma, s alázatosan esedezzen, hogy a bűnösöknek legyen irgalmas Istene.”[145] „Minden Szegénygondozó Nővér legyen a Szentlélek temploma, amelyben nyitva áll az Atyához az ablak… ragyogó legyen […] a templom belseje! … Csak így lesz meg bennünk az Atya jósága, a Fiú irgalma, a Szentlélek szeretete, s az önmagunk iránti alázatosság szentsége. […] Fölszegezve éljenek a szociális bajok keresztfáján! Négy fogadalmuk legyen a négy szög, amelyek, ha fájnak is, de krisztusiasan vigasztaljanak is.”[146]

Bibliográfia

Levéltári és sajtó források

Egri Főegyházmegyei Levéltár (EFL) Szmrecsányi György Szegénygondozó Nővérek 3 doboz

Magyar Ferences Levéltár (MFL). Oslay Osvald hagyatéka. 1–4. doboz

Egri népújság, 1927. december 7.

Nyomtatott források

Balogh Andor – Kovrig Béla (szerk.): Társadalompolitikai feladataink. Az 1926. október 24–30-ig tartott közegészségügyi és társadalompolitikai országos értekezlet munkálatai, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1927.

Bartal Anna Mária: Szociálpolitika és nonprofit szektor a két háború között Magyarországon, in Paksi Borbála – Hegedűs Rita – Bozsonyi Károly (szerk.): Szociológiai műhelytanulmányok, Colloquamur, Budapest, BKE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, 1997, 23–49.

Dickens, Charles: Twist Olivér, ford. Bálint György, Ottlik Géza átdolgozásában, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957. http://mek.oszk.hu/00300/00368/00368.pdf

Diós István (szerk.) – Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 2004- http://lexikon.katolikus.hu/

Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Az Egri Norma Vácott 1931–1948., Vác, K. n., 2003.

Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Váci Páli Szent Vince Egylet (1888–1913) és a Váci Páli Szent Vince Szeretetegyesület (1923–1950) működése, Vác, K. n., 2007.

Egresi Katalin: Szociálpolitika Magyarországon. Nézetek, programok és törvények 1919–1939, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008.

Egy Ferences Szegénygondozó Nővér feljegyzései Balogh M. Gizella nővér visszaemlékezései, Esztergom, Ferences Szegénygondozó Nővérek Kongregációja, 2015.

Merk Zsuzsa: Szent Ferenc leányai Baján. Háztörténet 1929–1948. A bajai Ferences Szegénygondozó Nővérek feljegyzései, Bajai dolgozatok 14., Baja, Türr István Múzeum Múzeumbarátok Köre Alapítvány, 2003.

Pálos Károly: Szegénység, szegénygondozás [előszó Mikes János], Szombathely, Pálos, 1934.

Petró Kálmán: Az Egri Norma 1927–1932, Tanulmány, Eger, Petró Kálmán, 1932.

Vargha Dezső: A Horthy-korszak két leghíresebb ínségenyhítési rendszere, az Egri és a Pécsi Norma, in Fülöp Miklós – Vonyó József (szerk.): Történeti tanulmányok Dél-Pannoniából: A dél-dunántúli történészek II. regionális konferenciájának válogatott előadásai, Pécs, 1988. december 18–19., Pécs, Magyar Történelmi Társulat–Pannon História Alapítvány, 1994, 126– 136.

Vraukó Tamás: Az angliai szegénytörvények, 1834–1914, Klió, III. évf., 1994/1. 96–102.

Szakirodalom

Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München, Aurora Könyvek, 2000.

Adriányi Gábor: A katolikus Egyház története a XX. században. Kelet-, Közép- és Dél-Európában, Budapest, Kairosz Kiadó, 2005.

Beke Margit: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között, Dissertationes hungaricae ex historia Ecclesiae, München–Budapest, Aurora, 1992.

Cora Zoltán: Kovrig Béla és a produktív szociálpolitika, in Buhály Attila – Reszler Gábor– Szoboszlay György (szerk.): Falak és választóvonalak a történelemben, Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Történettudományi és Filozófia Intézet, 2014, 193–205.

Csepely György: Szegénygondozás. Az egri norma. Külön lenyomat Csepely György min. o. t. és P. Oslay Oswald O.F.M. cikkeiből. Budapest, Egri Ferences Szegénygondozó Nővérek, 1931.

Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon; [a VIII. fejezet szerzője Cs. Rothermel Erika], Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1977.

Csorna Kálmán: A szegénygondozás Budapesten. Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, É. n.

Esztergár Lajos: Gyakorlati szociálpolitika. Pécs szabad királyi város szociálpolitikai beszámolója, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, 1933.

Esztergár Lajos: A szociálpolitika tételes jogi alapja, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, 1936.

Esztergár Lajos: A szociális közigazgatás, Budapest, Állami Nyomda, 1939.

Esztergár Lajos: A szociális munka útján, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet–Mayer A. Géza és Társai, 1940.

Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc (közzéad.): A magyar szociálpolitika feladatai. A vármegyei szociális tanácsadók és közjóléti előadók pécsi országos szociálpolitikai értekezletén elhangzott előadások, Pécs, Kultúra, 1940.

Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, Budapest, Magvető Könyvkiadó. Gyorsuló Idő, 1986.

Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, Budapest, Kávé Kiadó, 1998.

Ferge Zsuzsa: Szociálpolitika és társadalom. Válogatás Ferge Zsuzsa tanulmányaiból, Budapest, T-Twins Kiadó, 1991.

Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Budapest, Pannonica Kiadó, 1999.

Gergely Jenő: A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919–1944, Budapest, Gondolat, 1984.

Göllesz Viktor [összeáll.]: Mozaikok a szociális gondoskodás hazai történetéből 1–2., Budapest, Szociális Munka Alapítvány, 1993–1997.

Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

Hámori Péter: „Szegények mindig lesznek veletek…”. Tanulmányok a szociálpolitika történetéből, Pázmány Társadalomtudomány 2., Budapest–Piliscsaba, LOISIR Kft., 2006.

Hay, J. R: The Origins of the Liberal Welfare Reforms 1906–1914, Studies in Economic and Social History, London, Macmillan Education, 1990.

Dr. Homolyai Rezső: Városi önkormányzat. A városigazgatási politika vázlata, Statisztikai Közlemények 95. Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1943.

King, Steven – Tomkins, Alannah (ed.): The Poor in England, 1700–1850: An Economy of Makeshifts. Manchester–New York, Manchester University Press, 2003.

Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században., I. kötet, Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Szekszárd, Babits Kiadó, 1996.

Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században., II. kötet, Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság, Szekszárd, Babits Kiadó, 1997.

Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika (1920–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2011.

Kovrig Béla: Szociálpolitika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936.

Nyilas Mihály (vál. és szerk.): Szociálpolitika-történeti szöveggyűjtemény, Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület–ELTE TáTK Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék, 2008.

Molnár Frigyes: A szociális Egyház az emberért, Budapest, Korda, 1935.

Muzslay István S. J.: Az Egyház szociális tanítása, Budapest, Márton Áron Kiadó, 1997.

Nagy Balázs Vince: A veszprémi szegénygondozás az 1930-as években, Veszprém megye Kincsestára 10.

Pik Katalin: A szociális munka története Magyarországon, Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, 2001.

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Glatz Ferenc (szerk.): Magyarországi pártprogramok 19191944, Budapest, ELTE–Eötvös Kiadó, 2003.

Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz I–II., Budapest, Bencés Kiadó, 1995–1996.

Ragadics Tamás: Egyházi szociális tevékenység Magyarországon, Szociális Szemle, XII. évf., 2019/1–2, 77–90.

Stipta István: Adalék a Horthy-korszak szociális igazgatásának történetéhez: az Egri Norma. in Homoki-Nagy Mária – Hajdú József (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Czúcz Ottó egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016, 599–606.

Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története I–III., Budapest, Ecclesia Kiadó, 1987.

Szilágyi Csaba (szerk.): Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó–Barankovics István Alapítvány–Faludi Ferenc Akadémia, 2008.

Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Századvég Kiadó, 2003.

Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2009.

Tomka Béla: Szociálpolitika – Fejlődés, formák, összehasonlítások, Budapest, Osiris Kiadó, 2015.

Tomka Miklós – Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Budapest, SzIT, 1993.

Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege – Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon, 1919–1944, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2016.

Varga László: Szociális reform és hivatásrendiség, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1941.

Vargha Dezső: Pécs thj. város szociálpolitikai tevékenysége, 1936–1944, Pécs, Baranya Megyei Levéltár, 1985.

Hivatkozások

  1. Ordo Fratrum Minorum, OFM. Assisi Szent Ferenc által, a XIII. században alapított koldulórend. http://lexikon.katolikus.hu/K/Kisebb%20Testv%C3%A9rek%20Rendje.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  2. 1937–1941 között. ↑
  3. Fehér Júlia Klotild, Vincés nővér visszaemlékezése, Oslay Oswald temetése kapcsán, 1962. október 10-én írt levélben. http://lexikon.katolikus.hu/F/Feh%C3%A9r.html (Letöltés: 2021. október 26.) és Magyar Ferences Levéltár (MFL). Oslay Osvald hagyatéka. 1. doboz. ↑
  4. A Ferences Rend minden kapcsolatot megszakított a nővérekkel, melyet szigorúan belső ügyként kezeltek és sem az egri érseknek, sem a bíborosnak nem engedtek beleszólást. E tiltás levéltári forrásainak felkutatása még a szerzőre vár. ↑
  5. Oslay szerzetesi és papi életútja követhető azon a nyomtatványon, amelyen valamennyi szolgálati helye, az ott végzett munka és az ott töltött idő olvasható. MFL. Oslay Osvald hagyatéka, 2. doboz. ↑
  6. Ma Szlovénia, Filovci. ↑
  7. Magyar-horvát ferences rendtartomány, amelyet a rend 1900-ban megszűntetett. Az ebbe tartozó konventek egy része a mariánus (a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére alapított), egy része a kapisztránus (Kapisztrán Szent Jánosról nevezett), egy másik része pedig a Szent Cirill és Metód tartományhoz került. http://lexikon.katolikus.hu/L/ladiszlait%C3%A1k.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  8. Szent Oswald (604–641/42), a kora középkori angol-szász Northumbria királya volt, 633-tól haláláig. Országában a kereszténység igazi meghonosítója. http://lexikon.katolikus.hu/O/Oszvald.html és http://justus.anglican.org/resources/bio/218.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  9. Újoncév. A szerzetesrendbe lépés utáni 1–2 év. http://lexikon.katolikus.hu/N/nov%C3%ADci%C3%A1tus.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  10. Szerzetesrendekben a pappá szentelést megelőzi az örök fogadalom. ↑
  11. A szerzetesrendekben az újoncok elöljárója. http://lexikon.katolikus.hu/M/magiszter.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  12. Házfőnök. http://lexikon.katolikus.hu/G/gvardi%C3%A1n.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  13. A karitász, mint mozgalom elindítójaként Páli Szent Vincét tiszteljük, aki a XVII. századi Franciaországban azokon a helyeken, ahol papként szolgált, megszervezte a szegénysorsú betegek ápolását és árva gyermekeket pártfogolt. Megalapította az Irgalmas Nővérek közösségét, szegények és betegek gondozására. Innen a Vincés Karitász név. http://lexikon.katolikus.hu/V/Vince.html (Letöltés: 2021. október26.) ↑
  14. Elöljáró. http://lexikon.katolikus.hu/D/definitor.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  15. A tartományfőnök helyettese. http://lexikon.katolikus.hu/C/custos.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  16. Ez inkább a Ferences Világi Rendet jelentette, akik Szent Ferenc Reguláját követve, világi életükben kötődtek valamely ferences közösséghez. http://lexikon.katolikus.hu/F/Ferences%20Vil%C3%A1gi%20Rend.html (Letöltés: 2021. október 26.) ↑
  17. Olasz katolikus pap, ferences szerzetes, a Ferences Rend 110. általános rendfőnöke, 1927–1933 között. https://profilbaru.com/article/List_of_Ministers_General_of_the_Order_of_Friars_Minor (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  18. Sőt, ekkor már országos szinten kötelező volt, vagyis mind Oslay, mind a rendszer nagy sikere. ↑
  19. Olasz katolikus pap, ferences szerzetes, a Ferences Rend 111. általános rendfőnöke, 1933–1944 között. https://profilbaru.com/article/List_of_Ministers_General_of_the_Order_of_Friars_Minor (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  20. Magyar katolikus pap, 1939-től veszprémi püspök, 1943-tól haláláig egri érsek. http://lexikon.katolikus.hu/C/Czapik.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  21. Ma Margit körút. ↑
  22. Magyar katolikus pap. 1951-től esztergomi segédpüspök. 1969-től az esztergomi egyházmegye apostoli kormányzója (az esztergomi érsek, Mindszenty József, a budapesti amerikai nagykövetségen „tartózkodik”) http://lexikon.katolikus.hu/S/Szab%C3%B3.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  23. Oslay Oswald életrajzi adatairól lásd http://lexikon.katolikus.hu/O/Oslay.html (Letöltés: 2022. december 21.), Merk Zsuzsa: Szent Ferenc leányai Baján. Háztörténet 1929–1948. A bajai Ferences Szegénygondozó Nővérek feljegyzései, Bajai dolgozatok 14., Baja, Türr István Múzeum Múzeumbarátok Köre Alapítvány, 2003. ↑
  24. Szociális igazságosság, Valláserkölcs, Krisztusi erénytan, Ferences Szegénygondozó Testvérek vallásélete, Lelkigyakorlatos beszédek. Írásai nagy része a Szegénygondozó Nővéreknek szól. MFL. Oslay Oswald hagyatéka, 1–4. doboz. ↑
  25. Eus sociale – szociális lény. ↑
  26. Gen 2, 18-23. ↑
  27. Ugyanígy a szegénygondozó nővér sem olvadhat fel a közösségben. ↑
  28. Ezeket az elveket Oslay a szegénygondozó nővérek működésébe, az Egri norma rendszerébe is beépíti. A szegénygondozásban nem az a cél, hogy a szegényeket kiszakítsák környezetükből, hanem saját környezetükben gondozták a rászorulókat. ↑
  29. Gen 2, 24. ↑
  30. Nem véletlen Oslay érdeklődése a család és a házasság intézménye iránt. 1930. december 31-én jelent meg XI. Pius pápa Casti connubii kezdetű enciklikája a keresztény házasságról. Figyelemmel a család és a társadalom mai helyzetére, szükségleteire, tévedéseire és bűneire. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=123 (Letöltés: 2021. november 25.) ↑
  31. Az értekezés további részében a társadalom nagyobb közületei, a községek, járások, megyék társadalmi szerepéről, az államról, mint a társadalom legnagyobb közületéről, annak eredetéről, céljáról ír. ↑
  32. A törvényt Angliában és Walesben vezették be. A törvény szövegét lásd: https://www.workhouses.org.uk/poorlaws/1601act.shtml (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  33. Poor Law Amendment Act (New Poor Law) A törvény szövegét lásd: https://www.workhouses.org.uk/poorlaws/1834intro.shtml (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  34. Dickens, Charles: Twist Olivér, ford. Bálint György, Ottlik Géza átdolgozásában, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957. http://mek.oszk.hu/00300/00368/00368.pdf, 18. (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  35. Ma Észak-Rajna-Westfália tartomány. ↑
  36. A város ma már nem önálló település: 1929-ben 4 másik településsel együtt Wuppertal része lett. ↑
  37. Bizonyos értelemben itt születik meg a modern szociális munka. ↑
  38. Bartal Anna Mária: Szociálpolitika és nonprofit szektor a két háború között Magyarországon, in Paksi Borbála – Hegedűs Rita – Bozsonyi Károly (szerk.): Szociológiai műhelytanulmányok, Colloquamur, Budapest, BKE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, 1997, 32. ↑
  39. A Norma kidolgozásában társa Csepely György, miniszteri osztálytanácsos volt. ↑
  40. Magyar katolikus pap, politikus. Teleki Pál első kormányában (1921–1921) először közélelmezési (tárca nélküli), majd vallás- és közoktatásügyi miniszter. Bethlen István kormányában (1921–1931) először vallás- és közoktatásügyi, majd 1922-től haláláig népjóléti és munkaügyi miniszter. 1924-től kalocsai nagyprépost. A lex Vass I. (1927) és a lex Vass II. (1928) szociálpolitikai törvények kidolgozója. http://lexikon.katolikus.hu/V/Vass.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  41. Az értekezletről témáival és előadásaival kapcsolatban lásd: Balogh Andor – Kovrig Béla (szerk.): Társadalompolitikai feladataink. Az 1926. október 24–30-ig tartott közegészségügyi és társadalompolitikai országos értekezlet munkálatai, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1927. ↑
  42. Bartal: Szociálpolitika, 33. ↑
  43. Egresi Katalin: Szociálpolitika Magyarországon. Nézetek, programok és törvények 1919–1939, Budapest, Napvilág Kiadó, 2010, 66. ↑
  44. Magyar katolikus pap, egri érsek (1912–1943).http://lexikon.katolikus.hu/S/Szmrecs%C3%A1nyi.html (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  45. Szentmisével egybekötött lelkigyakorlatos elmélkedés; igehirdető műfajhttp://lexikon.katolikus.hu/K/konferenciabesz%C3%A9d.html (Letöltés: 2022. január 10.) ↑
  46. Petró Kálmán: Az Egri Norma 1927–1932, Tanulmány, Eger, Petró Kálmán, 1932, 8. ↑
  47. A Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségének egyik alapítója és első rendfőnöke. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4629/1930. ↑
  48. A Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségének egyik alapítója és helyettes rendfőnöke. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4629/1930. ↑
  49. Érdekes, hogy bár mindketten pécsi származásúak, a Szegénygondozó Nővérek sosem telepedtek meg Pécsett. ↑
  50. Pálos Károly: Szegénység, szegénygondozás [előszó Mikes János], Szombathely, Pálos, 1934, 71–73. ↑
  51. Intze-Trak Géza 1924–1935 között Eger polgármestere. http://lexikon.katolikus.hu/T/Trak.html (Letöltés: 2021. augusztus 15.) ↑
  52. Egri népújság, 1927. december 7., 2. ↑
  53. Pl. tisztálkodási szerek, ágynemű, utazási segély illetve a téli hónapokban extra élelmiszer. ↑
  54. Egri népújság, 1927. december 7., 76. ↑
  55. Bartal: Szociálpolitika, 35. ↑
  56. Az Adománygyűjtő Hölgyek így tulajdonképpen az Egri Norma „koldusai” lettek. ↑
  57. Pálos: Szegénység, 84. ↑
  58. Vargha Dezső: A Horthy-korszak két leghíresebb ínségenyhítési rendszere, az Egri és a Pécsi Norma, in Fülöp Miklós – Vonyó József (szerk.): Történeti tanulmányok Dél-Pannoniából: A dél-dunántúli történészek II. regionális konferenciájának válogatott előadásai, Pécs, 1988. december 18–19., Pécs, Magyar Történelmi Társulat–Pannon História Alapítvány, 1994, 127. ↑
  59. Egerben 44 megbecsült, tiszteletreméltó hölgy kezdte meg e munkát. Petró: Az Egri, 15. ↑
  60. Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Az Egri Norma Vácott 1931–1948, Vác, K. n. 2003, 15. ↑
  61. Sororum Pauperibus Succurrentium, SFPS. Alapításuk történetét ld. később. ↑
  62. Pálos: Szegénység, 92. ↑
  63. Bartal: Szociálpolitika, 35. ↑
  64. Az Egri Norma. http://www.szegenygondozo.ofm.hu/szegen2.htm (Letöltés: 2021. 09. 15.) ↑
  65. Baja – 1929. július 1., Esztergom – 1929. szeptember 1., Kecskemét – 1929. november 1., Hatvan – 1929. december 1., Szolnok – 1930. február 15., Gyöngyös – 1930. március 1., Sátoraljaújhely – 1930. december 1., Petró: Az Egri, 35–61. ↑
  66. A Darányi-kormány belügyminisztere 1936–1937 között. ↑
  67. http://lexikon.katolikus.hu/M/Magyar%20Norma.html (Letöltés: 2021. szeptember 15.) ↑
  68. Valláserkölcséletünk. Kálvária-hegyen. III. kötet. MFL. Oslay Oswald hagyatéka, 1. doboz. ↑
  69. Oslay egy 1931. december 22-én kelt leveléből kiderül, hogy a rendalapításkor magáénak tudta dr. Vass József, akkori népjóléti és munkaügyi miniszter támogatását: „[…] ne félj semmit Oswald, én mögötted vagyok, anyagilag a kezdetén mindenben megalapozlak.” EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6822/1931. ↑
  70. Erre az engedélyt Rómából a Congregatio Negotiis Religiosorum Sodalium adta meg 1930. február 27-én. ↑
  71. Valamennyi nővér első neve Mária, a Szűzanya tiszteletére. Az első nővérekről létezik egy kézzel írott és egy gépelt lista. A gépelt lista egy része nem látható, így a listáról még hiányzik egy nővér. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4629/1930. ↑
  72. „Máriácska,” ahogy a rendben nevezték, s ahogy a mai nővérek is emlékeznek rá, Oslay Oswaldot annak pécsi tartózkodása során ismerte meg. ↑
  73. A feljegyzésben az alapító valamennyi jelöltnél feltüntette ezt az adatot is. ↑
  74. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4629/1930. ↑
  75. Rendkívüli gyóntatóvá pedig Kőnig Kelemen, egri ferences házfőnököt nevezte ki. ↑
  76. Szmrecsányi Lajos válaszlevele Oslay Oswaldnak. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4629/1930. ↑
  77. Belgiumi Stefánia Klotild Lujza Hermina Mária Sarolta hercegnő (1864–1945): belga királyi hercegnő, Ferenc József császár és király néhai fiának és trónörökösének, Rudolfnak özvegye, később herceg Lónyai Elemér Ödön, magyar arisztokrata hitvese. ↑
  78. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6066/1930. ↑
  79. Nyomtatásban nem jelent meg. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 599/1931. ↑
  80. Uo. ↑
  81. Nógrád megye ↑
  82. Erre az engedélyt Serédi Jusztinián, EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek 3790/1931. ↑
  83. Eredetileg 24-en öltöztek be, közülük négyen betegség miatt kiléptek. Oslay Oswald levele Szmrecsányi Lajos egri érsekhez. 1931. augusztus 29. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek 4388/1931. ↑
  84. Magyar katolikus pap, teológiai tanár, apátkanonok. ↑
  85. Ivánovich Emil levele Szmrecsányi érseknek. 1931. szeptember. 21. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4388/1931. ↑
  86. Eredeti neve Szapucsek György. Magyar katolikus pap, bencés szerzetes, egyházjogász, teológiai tanár, bíboros, 1927-től haláláig esztergomi érsek. http://lexikon.katolikus.hu/S/Ser%C3%A9di.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  87. Ludányhalászi. ↑
  88. Serédi meg is adja az engedélyt, 1931. szeptember 9-én. ↑
  89. A nővéreket a városok kérték, de megtelepedésükhöz az egri érsek és a helyi püspök/érsek engedélye kellett. ↑
  90. Gróf Zichy Gyula kalocsai érsek (1871–1942) engedélyével. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4388/1931. ↑
  91. Hanauer Á. István (1869–1942) váci püspök engedélyével. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4388/1931. ↑
  92. Helyezés; egyházi elöljárótól kapott rendelkezés bizonyos egyházi beosztásra. http://lexikon.katolikus.hu/D/dispositio.html (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  93. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  94. Az újoncok, novíciák elöljárója. ↑
  95. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  96. Adamcsik Izabella, Barchetty Olga, Bujdosó Borbála, Deák Katalin, Dobozi Erzsébet, Eperjesi Mária, Garbacz Jolán, Hegedüs Erzsébet, Hevér Julianna, Kovács Erzsébet, Krohmann Magdolna (neve helyesen Kroumann; hamarosan a rend egyik elöljárója lett), Locker Hermina, Molnár Rozália, Molnár Ilona, Majer Matild, Matuska Mária, Pálinkás Otilia, Szabó Piroska, Szabó Margit, Sipos Katalin, Schmidt Mária, Stuhl Emilia, Tamás Mária, Tótpál Margit, Witterle Mária, Wittinghof Gabriella, Zombori Mária EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4816/1931. ↑
  97. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4816/1931. ↑
  98. A 30 éven felüli rendtagok estében kiemelte, hogy azok azért „maradtak le” az egy évvel korábbi beöltözésről, mert az egri, a bajai és a szolnoki szegénygondozásban dolgoztak. Azaz szolgálatuk miatt lépték át a 30. életévre vonatkozó korhatárt. ↑
  99. Szmrecsányi érsek levele Ivánovichnak. 1931. október 1. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4943/1931. ↑
  100. Wittinghof Gabriella kivételével mind beöltöztek. Az ő esetében édesanyja betegsége támasztott akadályt. ↑
  101. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4943/1931. ↑
  102. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6556a/1931. ↑
  103. 1933-ban 24, 1934-ben 23. ↑
  104. Egy Ferences Szegénygondozó Nővér feljegyzései Balogh M. Gizella nővér visszaemlékezései, Esztergom Ferences Szegénygondozó Nővérek Kongregációja, 2015, 8. ↑
  105. Négy nővér maradt Egerben, a ludányhalászi noviciátusba pedig két nővér került. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  106. Már korábban elkezdett működni, 1927 szeptemberében. Petró: Az Egri, 33. ↑
  107. Magyar katolikus pap, ferences szerzetes, teológiai tanár. ↑
  108. Havasi Rózsáról életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  109. Az Egri Norma első öt évéről írt könyve a kor kiváló kordokumentuma. ↑
  110. Egri orvos, tanár, Eger ügyvezető főorvosa, tiszti főorvosa. ↑
  111. Domán Béláról életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  112. Petró: Az Egri, 33–34. ↑
  113. Az egyházi engedélyt Zichy Gyula kalocsai érsek adta meg. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4388/1931. ↑
  114. Négy nővér került Bajára. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  115. 1929. július 1-jén kezdték meg munkájukat a nővérek. ↑
  116. Vojnics Ferenc (1879–1962). Nevét 1931-ben Borbíró Ferencre magyarosította. Baja polgármestere 1915–1918 és 1921–1937 között. ↑
  117. 108 gyűjtőhölgy járta Baja utcáit. ↑
  118. Petró: Az Egri, 35–38. ↑
  119. Bár dr. Glatz Gyula sem elnöke, sem tagja nem volt hivatalosan a Bizottságnak, annak működését és az esztergomi szegénygondozást végig támogatta. Ezt őrzi ma a nevét viselő Komárom Esztergom Megyei Integrált Szociális Intézmény Glatz Gyula Idősek Klubja, Esztergomban. ↑
  120. Magyar katolikus pap, prépost-plébános, Esztergom országgyűlési képviselője 1926–1934 között. ↑
  121. Petró: Az Egri, 39–41. ↑
  122. Három nővér kezdte meg a munkát. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  123. Jogász, Kecskemét polgármestere 1922-1934 között. https://mek.oszk.hu/13100/13166/13166.pdf 6; 29–30. (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  124. Petró: Az Egri, 42-47. ↑
  125. Magyar katolikus pap, hatvani prépost-plébános. http://lexikon.katolikus.hu/L/L%C3%A9vay.html (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  126. Részt vett benne a református lelkész felesége itt, vagyis itt is volt némi ökumené. ↑
  127. Itt is három nővér kezdte meg a munkát. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  128. A Nővérek kecskeméti és szolnoki megtelepedését engedélyezte Hanauer Á. István, váci püspök. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4388/1931. ↑
  129. Jogász, keresztény politikus, Szolnok polgármestere 1925–1937 között. http://www.zounuk.hu/hu/wiki/toth-tamas-1893-1941 (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  130. Ő lett a Szegényügyi bizottság elnöke. ↑
  131. Petró: Az Egri, 50–58. ↑
  132. Itt három nővér kezdte meg a munkát. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 4554/1931. ↑
  133. Ügyvéd, Gyöngyös polgármestere 1919–1942 között. ↑
  134. Petró: Az Egri, 59–60. ↑
  135. Uo., 61–62. ↑
  136. Dr. Orbán Kálmán. ↑
  137. Habsburg-Tescheni Frigyes, osztrák főherceg és Isabella von Croÿ-Dülmen hercegnő lánya, báró Friedrich Heinrich Waldbott von Bassenheim felesége. ↑
  138. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 1552/1931. Mikes püspök csak a szegényházban engedte a nővérek működését, városi szegénygondozásban nem. ↑
  139. Bár itt, Esztergár Lajos polgármester elképzelései alapján, némileg másképp működött a rendszer, ezért is hívták Pécsi Normának. ↑
  140. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6083/1931. ↑
  141. Jogász, politikus, miniszteri biztos, Újpest polgármestere 1922-1930 között. http://lexikon.katolikus.hu/S/Semsey.html (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  142. EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6227/1931. ↑
  143. Uo. ↑
  144. Lelkigyakorlat a nyolcadik noviciátus számára. A lelkigyakorlatot, Oslay távollétében és a tiltásban, miszerint nem kommunikálhat a nővérekkel, a rendfőnöknő, Páhok Mária Franciska nővér, rendi elöljáró vezette. MFL. Oslay Osvald hagyatéka, 1. doboz. ↑
  145. Ferences Szegénygondozó Testvérek vallásélete. MFL. Oslay Osvald hagyatéka, 1. doboz. ↑
  146. Valláserkölcséletünk. Kálvária-hegyen. III. kötet. MFL. Oslay Oswald hagyatéka, 1. doboz. ↑
Beküldve:

Lőrinczi Dénes: Adalékok Sepsiszentgyörgy rendvédelméhez (1877–1913)

A sepsiszentgyörgyi rendőrség

1876-ban létrejött az a vármegyerendezés, amely az első világháború végéig meghatározta a székelyföldi települések közigazgatási beosztását. Ennek értelmében megszűntek a korábbi székely székrendszerek és az országos átszervezés metódusaként felállították Háromszék vármegyét a Sepsi-, Kézdi-, Orbai- és a Miklósvári járásokból.

Az újonnan létrejött megye székhelyének Sepsiszentgyörgyöt választották. Kijelölését egyrészt földrajzi elhelyezkedésének köszönhette, másrészt pedig a már korábbról örökölt nagyobb közigazgatási szerepének, valamint annak, hogy az akkori település határában kiépítették a székely huszár határőr parancsnokságot. Mindezek ellenére az egyértelmű városi arculattól a 19. század második felében még igencsak távol állt a település, sokáig a falvak reprezentatív jegyei jellemezték. A környező székelyföldi mezővárosok közül a 18. század második felében felállított székely huszár határőrezred parancsnokság hozta el az első látványosabb változásokat Sepsiszentgyörgyön, majd 1829–1832 között felépítették annak területén a Székházat. A falusias képet tovább erősítette az a tény, hogy az 1848–1849-es jobbágyfelszabadításig Sepsiszentgyörgyön egyszerre létezett városi és földesúri (falusi) közigazgatás. Mindez mellett ráadásul 1880-ban még a városhoz csatolták Szemerját (Szent Mária-Boldogasszonyfalvát) is.[1]

Sepsiszentgyörgyi látkép a református vártemplom tornyából a 19. század végéről.

A város a dualizmus időszakában Háromszék megyeszékhelye. A következőkben azt kívánom érinteni, hogy az adott település közbiztonságában miként játszott szerepet a Magyar Királyi Csendőrség.

Háromszék megyeszékhelyének testülete a dualizmus időszakában saját költségvetéséből fenntartotta a maga rendőrhatóságát, amelynek hatásköre közvetlenül a város személy- és vagyonbiztonságára terjedt ki, „újítást legfeljebb az abszolutisztikus uralom idején itt működött osztrák rendőrség hagyatékából” hasznosított tovább.[2]

Sepsiszentgyörgy rendőrkapitánya 1895-től 1897. október 2-ig Szabó Kálmán,[3] amikor is kinevezték városi főjegyzőnek,[4] helyét Sübek Ede foglalta el, aki hivatalosan 1898. február 15-től töltötte be a rendőrség elöljárói tisztségét.[5] A helyi rendőrség további állományát képezte Nagy Miklós rendőrtollnok és községi bíró, valamint 2 segédszemélyzeti díjnok. A tényleges rendvédelmi teendőket pedig 1 rendőrőrmester és 8 rendőr látta el, akik közül 3 altiszti rangban teljesített szolgálatot.[6] A későbbiekben a rendőrállomány életében történtek még személyi változások, de a keretlétszám bővítésére az első világháborúig nem került sort.

1881-ben a fővárosi rendőrség állami fennhatóság alá került. Az államosított budapesti rendőrhatósághoz képest a vidéki rendőrségek elmaradottsága egyre jobban kezdett kiérződni.[7] Sepsiszentgyörgyön a rendőrőrsöt 1898-tól kezdték el folyamatosan korszerűsíteni, az állomány tagjait pedig különböző juttatásokkal támogatták. 1898-ben megújították a városi rendőrség szervezeti szabályrendeletét, beépítve a „segélynyújtás balesetek és sérülések alkalmával” függeléket.[8] Ugyanazon évben célszerűen átalakították a rendőrség hivatalos helyiségét. A rendőrőrsöt egy szobával kibővítették, a helyiséget újrafestették, valamint modernizálták berendezését. A rendőrség udvarán szilárd anyagból építve, fedél alá helyezték a tolonctanyát, 2 rendőri zárkát és a raktárhelyiséget. Az átalakítás összköltsége 1300 forintba került.[9] 1903-ban a budapesti „Nemzeti” baleset biztosító társaságnál a terepen szolgálatot teljesítő rendőrtisztet és a 8 rendőrt biztosították balesetek esetére.[10] 1911-ben a rendőrségnél addig használt szuronyos lőfegyvereket forgópisztolyokra cserélték ki.[11] Ugyanebben az évben mindössze csak 7 rendőr teljesített rendvédelmi szolgálatot, ezért a város képviselőtestülete fejenként, 60-60 korona rendkívüli segélyt utalt ki a számukra.[12] A belügyminisztérium 1913 tavaszán pedig 4000 korona államsegélyt folyósított a sepsiszentgyörgyi rendőrség testületi kiegészítésére.[13]

A közbiztonság megerősítésére tett kísérletek

A tárgyalt időszakban (1895–1913) a település polgármestere Ifj. Gödri Ferenc volt. Az általa összegzett korabeli közigazgatási jelentésekből kiderül, hogy a személyzet gyarapítására az első világháború beköszöntéig nem kerülhetett sor, ennek ellenére azonban a létszámnövelésre igény és próbálkozás az évek során több formában történt. Első alkalommal 1899-ben adott hangot beszámolójában a helyi rendőrség túlterheltségének problémáiról,[14] de nemcsak a terepen szolgálatot teljesítő állomány küzdött a megszaporodott feladatokkal, hanem később 1910-ben már arról tájékoztat, hogy az „ügyforgalom növekedése s új törvények és eljárási szabályok életbeléptetése miatt beállott munkaszaporulat miatt úgy a fogalmazó-, mint a segédszemélyzet elégtelenné vált s szükségesnek mutatkozik a rendőrkapitányság újra szervezése s a hivatali helyiség kibővítése.”[15] Az állításának megvizsgálása céljából, tekintsük át az általa lejegyzett rendőrkapitányi-, kihágási és bűnügyi iktatókra érkezett számokat 1896-tól 1913-ig.

Évszám Beérkezett ügy Megoldódott Hátramaradott
1896 3268 3260 8
1897 3526 3524 2
1898 3526 3511 15
1899 4515 4486 29
1900 4381 4364 17
1901 4400 4392 8
1902 4895 4837 58
1903 4032 4031 1
1904 4175 4174 1
1905 2992 2992 0
1906 3906 3906 0
1907 3747 3747 0
1908 4235 4235 0
1909 4519 4519 0
1910 4527 4527 0
1911 4630 4630 0
1912 4188 4188 0
1913 4095 4095 0

Beérkezett rendőrkapitányi ügyek 1896–1913 között.

Évszám Kihágások Elintézett kihágás Hátramaradott
1896 633 567 66
1897 531 468 63
1898 560 537 23
1899 644 626 18
1900 551 529 22
1901 471 460 11
1902 452 438 14
1903 516 510 6
1904 545 527 18
1905 643 636 7
1906 684 673 11
1907 488 487 1
1908 572 570 2
1909 665 654 11
1910 659 657 2
1911 761 761 0
1912 542 542 0
1913 800 800 0

Kihágási ügyek 1986–1913 között.

Évszám Bűnügyi eset Feltárt Hátramaradott
1896 70 69 1
1897 93 90 3
1898 79 78 1
1899 74 74 0
1900 414 412 2
1901 432 429 3
1902 441 434 7
1903 477 472 5
1904 482 451 1
1905 530 530 0
1906 493 493 0
1907 499 499 0
1908 445 445 0
1909 541 541 0
1910 563 563 0
1911 565 565 0
1912 688 688 0
1913 996 996 0

Bűnügyi adatok 1896–1913 között.

A táblázatokból jól látható, hogy a rendőrkapitány számára beérkezett ügyek, illetve a szabálysértő kihágások és a bűnügyi esetek[16] száma valóban folyamatosan növekedett az évek során, ennek ellenére azonban azok döntő többségét sikerült megoldaniuk.

A századfordulót követően tehát a helyi rendvédelem sürgős megreformálását szorgalmazták, ugyanis „a rendőrséggel szemben napról-napra” emelkedtek az igények.[17] Ráadásul a városban időközben (1903-tól) elkezdett dohánygyár kiépítésénél folyamatosan egy rendőr jelenlétére volt szükség.[18] 1904. február 5-től kezdve öt napig a sepsiszentgyörgyi Jókai-nyomda szedőszemélyzete lépett sztrájkba a béremelés érdekében, majd április 20-án, az országos vasúti sztrájk okozott közlekedési zavart, megbolygatva a helyiek mindennapjait.[19]

A rendőrállomány iránt megnövekedett igényt Sepsiszentgyörgy önkormányzata a város költségvetésből nem tudta biztosítani, ezért 1903 első hónapjaiban a Belügyminisztériumhoz folyamodtak, hogy államköltségen próbálják meg emelni a helyi rendőrség létszámát.[20] Kérelmüket ugyanazon év február 28-án visszautasították.[21]

Az elutasító választ követően merült fel az a gondolat, hogy a közbiztonsági teendők ellátásával a Magyar Királyi Csendőrséget bízzák meg. A tárgyalásokat megelőzően ugyanis már ismert volt a sepsiszentgyörgyiek előtt a csendőrség eredményessége és hatékonysága. Sőt a felek között megindult tárgyalások előtt Sepsiszentgyörgyön már létezett csendőrőrs, amelynek tagjai elsődlegesen a falvak és azok környékének a közbiztonságáért feleltek.[22] Természetesen alkalomadtán nem hunytak szemet és szükség esetén – vagy felkérésre – elősegítették a városi rendőrség, valamint a közigazgatási apparátus munkáját. Íme néhány csendőri eseményjelentés még a 19. század utolsó évtizedeiből, amelyekről a városi elöljárói is tudomással bírtak. Az alispáni hivatalnak írt csendőrségi eseményjelentésekben – mások mellett – a következő esetek olvashatók:

Jelentés egy tűzesetről

[1877] augusztus 24-én este 1/2 8 óra tájt ott helyt Sas Miklós félszerében állítólag vigyázatlanságból tűz ütött ki, mi által ennek félszere és egy istállója 150 forint nem biztosítva kárral, továbbá Nagy Gyula ottani mészáros 1 háza, 1 nyári konyhája, 1 vágó kamara, 1 csűr, 1 istálló és szín, széna, árpa, gazdasági eszközök, 1 ló, 22 hizlalt sertést, avas háj, faggyú, 8 ökörbőr és többféle házi bútorai összesen 5820 forint kárral, mely 2200 forintig volt biztosítva, a tűz martaléka lett. Háromszékmegye főispánja, valamint a városi tanács több tagja jelen lévén közvetlen tudomásuk van.[23]

Jelentés egy állítólagos bétörési lopásról

Jelenti, hogy [1878] november 27-én bévonult ellenőrző járőr Salamon Antal őrmester tudomásul vette miszerint, november 24-én Szemeria községben este 10 órakor midőn Müller Jenőné asszony szolgálójával a lakszobájában volt, az ablakon kétszer zerrenést hallott, melyet a külső ablak (kettős ablak lévén) felső szegletéből egy kis darab üveg betörött, mire a szolgáló az udvarra kifutott, s 2-3-szor tolvajt kiáltott, mely kiáltásra a szomszédok is kigyűltek s többen éjjeli 12 óráig a kapukban leselkedtek, de nem vettem semmi gyanús körülményt észre. Azután éjjeli 12 órakor Müller Jenőné asszony is a házból kijövén a szolgálóval az ajtót bezárta és a szomszéd Vermesinéhez ment hálni. 25-én reggel pedig midőn Müllerné haza indult a szolgáját előre küldötte, ki a ház ajtóját egy kissé kinyitva találta, mit asszonyával tudatván, s azután együttesen mentek be a házba, hol egy szekrényből, könyvben tartott részint bankjegy, részint ezüst és rézpénzből állott 27 forint vélt értékben, és egy néhány ruhadarab hiányzott. A többi apróság tárgyak pedig a szoba padozatán elvoltak szórva. Salamon Antal őrmester ezen lopási eset felvétele végett a Müller Jenőné házához ment, hol az ablakon történt kis törésen kívül semmi erőszakosság nyom sem látszik, s a további puhatolásokból kiderült, miszerint Müllerné férje Kézdivásárhelyt pénztári ellenőr, és a nőnek igen nagy vágyai volnának valami ürügy mellett Kézdivásárhelyen leendő lakást kieszközölni, minél fogva valóbbszínű, hogy ezen esemény a nő által eszközöltetett ki, mert azt sem tudta megmondani, hogy körülbelől mennyi lehetett bankjegy a pénzből, és hát hogy tarthatna ezüst vagy rézpénzt könyvben. Ezen eseményről az ott helybéli kir. járásbíróságnak jelentés tétetett.

Letartóztatás lopásért

[1879] augusztus 3-án Fodor Sándor csendőr járőrvezető Madár Pár csendőrrel ott helyben járőrködés alkalmával gidófalvi Balázs Kulit és Balázs Jánost mivel a vásároni tolongás közt maksai Csiki István zsebéből 1 forint 50 krajcár kiloptak letartóztatta s a város kapitányságnak átadta.

Kárégés

Sepsiszentgyörgyön Salati András csűréből [1884] november 18-án este 1/2 7 órakor eddig ismeretlen módon tűz ütött ki és leégett ezen csűr a benne elhelyezve volt takarmány, gazdasági tárgy és egy cséplőgéppel együtt, becsü szerint 3650 forint értékben. A csűr az “Adriai” s a gép a “Phönix” társulatnál volt biztosítva. Ember élet vagy állat nem forgott veszélyben. Az óltásnál Antal József őrsvezető és Tartler György csendőr működtek 18-án este 1/2 7 órától éjjel 12 óráig az eset az ottani rendőrség által helyben székelő királyi járásbíróságnak bejelentetett a nyomozás tovább folytattatik.[24]

Rablógyilkosság és gyanúsított tettes letartóztatása

Sepsiszentgyörgy-szemeriai részén az út mélyedésben [1885] március 5-én egy ismeretlen hulla találtatott fel ottani lakósok által, melyen a Sepsiszentgyörgyről kiszállott törvényes bizottság erőszakos megfojtási halált állapított meg. Ennek alapján a sepsiszentgyörgyi őrsről március 5-én este 6 órától 6-a délután 3 óráig kivezényelt 1/10 nyomozó járőr Fartler György és Róbert Frigyes csendőrök ez ügyben nyomoztak és kiderítették, hogy a hulla hidvégi Péter Veres Jánosé, ki március 4-én 160 forint pénzzel azért ment volt Sepsiszentgyörgyre, hogy ottan magának két ökröt vásároljon, mi azonban nem sikerülvén, odavaló Jakab Andrással indult vissza Hidvégre. A káros derékszíjja (dűszű) a hulla mellett találtatott, de üresen, habár a meggyilkolt felesége azt adta fel, hogy férje hazulról való elindulása előtt, érintett összeget abba tette volt be. Jakab András erre nézve, hogy Péter Veres Jánossal meddig folytatta útját, kihallgatva, magát igazolni nem tudta, tehát rabló gyilkosság alapos gyanúja miatt letartóztatott és a hidvégi őrs által 4 számú tényleírás kíséretében a sepsiszentgyörgyi kir. Járásbíóságnak átadatott. Gyanusítottnál szigorú házmotozás is vétetett elő, de az is eredményhez nem vezetvén, az ezen büntett teljes tisztázásáig mindkét őrs részéről tovább folytattatik. A sepsiszentgyörgyi és földvári szolgabírói hivatalnak a jelentések megtétettek. A hulla törvényes bonczolás után eltemettetett. A két őrs nyomozási végeredménye annak idejében bejelentetni fog.

[1887] Lopás és három gyanúsított elfogása a rendőrség által

Sepsiszentgyörgyi Bogdán Artur háza ablakát 1886. dec. 30-án éjjel ismeretlen tettesek betörve a lakhelyiségbe másztak és onnan 7 darab köntöst, 1 muffot, 1 rend fekete szalon férfiruhát, 6 kávés, 6 evő, 1 zöldséges és 2 levesmerő ezüstkanalat, 8 pár kést és 8 pár villát ezüstből Z.J. és B.K. monogrammal, 1 ezüst cukortartó fekete elefánt csonttokkal, 2 ezüst hamutartót, egy lámpa alját bronzból, 1 szivartartót ezüstből és egy zöld plüst 400 forint becsértékben elloptak. Salamon Antal őrmester, Csibi Tamás, Bodosi Ferencz és Timár Péter csendőrök a rendőrségnek segélykezve a tettesek után nyomoztak, de eddig csipán azon eredménnyel, hogy a rendőrség gidófalvi Balló Antal sepsiszentgyörgyi Vetési Károlytól Bakisi Józsefet némi gyanukat alapján letartóztatta. A nyomozás az őrs és rendőrség révén folytattatik. A szomszédos őrsök ezen esetről az őrs által értesítve vannak.[25]

Letartóztatás pénzhamisítás gyanújáért

[1888] augusztus 8-án délután Császár Bálint sepsiszentgyörgyi polgármester arról értesítette az őrsöt, hogy a városban egy idegen egyén érkezett, kit azon gyanú terhel, hogy 5 francos romániai bankjegy hamisítással foglalkozik. Csorja Barabás őrmester, Bedner János és Krosz Mátyás csendőr az illető felkeresésére indulva, szekeresét Nagy József vendéglőjében találta, de a keresett egyén már elmenekült volt, hanem rövid idő múlva Előpatak felé vezető útvonalon utoléretvén letartóztatott, ekkor előadta, miszerint ő brassói illetőségű Klosz György és pinczéri állást keresett Sepsiszentgyörgyön. A nyomozás folyamán kiderült, hogy nevezettel egyidejűleg még egy más idegen úriember is érkezett a városba, de az Nagy József vendéglős által értesülvén a helyzetről elmenekült. Klosz György pedig július közepén szintén megfordult a városba és Nagy vendéglőjébe szállva, Salati András ottani lakóssal gyakran értekezett. Később utóbbi Sandrik Sándor a “Jókai” nyomda vezetőjét is oda hivatta s közölték vele, hogy egy sárga rézbe metszett géppel készített nyomtatványuk, – habár a festék kék színű – ha megszárad veres színű lesz, tehát nekik olya festékre volna szükségük, mely akkor is megtartja eredeti (kék) színét ha megszárad. A nyomdavezető egy bécsi czéget nevezett meg, honnan Salati még aznap rendelt 24 forintra festéket. Klosz György augusztus 6-án újból érintkezett Salatival és valószínűleg ekkor vette át tőle a festéket, mely későbben Nagy vendéglős udvarán levő ürszékben elrejtve találtatott. Nevezett polgármester úr által vezetett vizsgálat során Salati András és ugyancsak sepsiszentgyörgyi Antal Dénes ellen a bűnrészesség gyanúja merülvén fel, letartóztattak és a sepsiszentgyörgyi királyi járásbíróságnak átadattak. A járőr által letartóztatott Klosz György pedig – habár mindent tagad, mint alaposan gyanúsított, 2 számú tényleírás mellett, ugyanezen királyi járásbíróságnak azon hozzáadással adatott át, hogy Brassóban levő lakásán megtartott házmotozás alkalmával oly tárgy, mely a pénzhamisításra vonatkozna, nem találtatott. Az elmenekült idegen kiléte miután Klosz vonakodik őtet megnevezni, nem volt megállapítható, a nyomozás folytattatik.

Tüzeset

Sepsiszentgyörgyi Sikó Béla sütőjéből [1888] május 14-én délután 1/2 5 órakor tűz ütött ki s az 10 forint becsértékben elégett, biztosítva nem volt. Emberélet vagy állat nem veszélyeztett. Kádár János őrsvezető, Szamosi Aladár csendőrrel a tűz oltásánál közreműködött s azután a tűz kiütése tárgyában nyomozva, azt derítették ki, hogy a tűz a káros cselédei vigyázatlansága által keletkezett. Az őrs a sepsiszentgyörgyi kir. járásbíróság és szolgabírói hivatalnak mivel közvetlen tudomással bírtak jelentést nem tett.

Rendőrség által eszközölt letartóztatás ökör lopásáért

Szígyártó Dénes csendőr [1889] augusztus 8-án szolgálatban arról szerzett tudomást, hogy Szemerjai Serester Ferencznek egy 75 frt értékű ökrét az ottani csordából sepsiszentgyörgyi Krucza János és Ruzsa György augusztus 1-én ellopta. A lopott ökör tettesek által ugyancsak sepsiszentgyörgyi Sikó Ferencz mészárosnak árusítatott el 14 forinton, ki azt a rá következő nap le is vágatta, erről a sepsiszentgyörgyi rendőrség azonnal értesülvén, tetteseket, valamint Sikó mészárost is letartóztatta és az ottani kir. Járásbíróságnak átadta. Az eset bejelentetett a sepsiszentgyörgyi szolgabírói hivatalnak.[26]

Tüzeset vigyázatlanságból

Furus Géza szemerjai lakós csűré [1891] december 3-án este 8 órakor kigyúlt és a benne volt takarmánnyal együtt 600 forint értékben elégett. Biztosítva volt a csűr 150 forintig a “Magyar általános” társulatnál. Ember élet vagy állat nem esett áldozatul. Tamás Gergely őrsvezető Benczédi Dániel csendőrbéli járőr a tűz eloltásánál közreműködött és kideríette, hogy Nagy János a káros kocsisa ittas állapotban a tűz kiütése előtt többször a csürben járt szénáért, tehát vigyázatlanság forog fenn, mert a gyulás azon a helyen keletkezett s honnan a kocsis szénát vitt, ki annyira megvolt ittasodva, hogy magával is tehetetlen volt. Az esetről a sepsiszentgyörgyi kir. járásbíróság és városi rendőrkapitányság közvetlen tudomással bírt, jelentés nem tétetett.[27]

Lopás és a tettesek letartóztatása

[1892] szeptember 26-án László Péter csendőr sétálás alkalmával Sepsiszentgyörgyön értesült, hogy Ádám György brassói lakós mellénye zsebéből július hó folyamán egy ezüst zsebóra 18 forint értékben ellopatott. Nevezett csendőr a lopott órát Fichser Adolf sepsiszentgyörgyi ismerősénél megtalálta, mely alkalommal kiderült, hogy az órát Wéber József brassói lakós zálogosította el 5 forint sör árában ki beismerése szerint az órát Brassóban tartózkodó öccse Wében Miksa zsebéből lopta el. Nevezett letartóztatott és tényvázlattal az órával együtt, mint bűnjellel a sepsiszentgyörgyi kir. járásbíróságnak azon hozzáadással adatott át, hogy a Wéber Miksa letartóztatása végett, a brassói őrs megkerestetett, a szolgabírói hivatalnak jelentés tétetett.[28]

Egy egyén betörés és lopás miatti letartóztatása

Folyó évi [1893] szeptember hó 12-én éjjel Artcz Anzelmó sepsiszentgyörgyi lakós kárára 466 forint készpénz és egy 15 forint értékű ezüst zsebóra ismeretlen tettes által ellopatott, ki midőn a káros aludt az ablakon mászott be hozzá.

Rusz János őrmester és Isztráté Demeter csendőrből állott járőrnek sikerült erélyes nyomozás után a tettest, Kispista György árkosi lakós személyében kideríteni, ki már két ízben betörési lopásért büntetve volt. Nevezett tettes tettét tagadta, de nála mint, közártalmú egyénnél midőn házmotozás tartatott, a párnában a toll közé elrejtve volt 270 forint pénz és az óra megtaláltatott.

A tettes tagadja, miszerint 300 forintnál többet lopott volna el, hiányzó 30 forintból vett egy malaczot, 13 forint 50 korona, egy felsőt és egy mellényt 11 forinton. A maradékot elköltötte, a malacz a község elöljáróságnak átadatott, elismervény mellett. A tettes pedig a sepsiszentgyörgyi kir. járásbíróságnak adatott át, tényvázlattal, 270 forint. készpénz, egy ezüst órával s felsővel és mellénnyel mint bünjelvénnyel. A sepsiszentgyörgyi szolgabírói hivatalnak jelentés tétetett.[29]

Letartóztatás lopásért

Rusz János őrmester, Isztráte Demeter csendőrrel [1895] január 27-én Sepsiszentgyörgyön értesült, hogy odavaló “Miske és Fehér” czégbolt ajtajából, ugyan aznap délután, egy ismeretlen tettes, egy 8 forint értékű paplant ellopott. A járőr a nyomozást bevezetve sikerült a tettest Köröspatakon, odavaló ifj, Hamar Antal közártalmú egyén személyében feltalálni, ki a lopást miután a paplan megtaláltatott, önként beismerte. Nevezett letartóztatott s a megtalált paplannak mint bűnjellel 1 számú tényvázlat mellett a helybeli kir. járásbíóságnak átadatott. A szolgabírói hivatalnak jelentés tétetett.[30]

Egy egyén feljelentése testi sértés miatt

Nagy Pál csendőr járőrvezető és Antal Lajos csendőrből állott járőr bevonulván jelentette, hogy [1896] augusztus 16-án a sepsiszentgyörgyi határban Pap György sepsiszentgyörgyi lakós, Szabó Nikuláe mátéfalvi lakost, azért mert lekaszált árpáján feküdni találta. Annyira megverte, hogy az ez által okozott sérülések begyógyulására orvosi vélemény szerint 18-20 napi igényeltetik. Nevezett a sepsiszentgyörgyi kir. járásbíróságnak és az ugyanottani szolgabírói hivatalnak bejelenttetett.[31]

Az osztrák-magyar kiegyezést követően, majd 1876-tól, amikor is a magyar kormány az Erdély (és a Horvát-Szlavón) vidéki rendvédelem ügyintézését átvállalta az osztrák féltől, lényegesen megjavult a lakosság és a csendőrség közötti bizalom. A csendőrség katonai rendszabályzat alatt, a Belügyminisztérium hatáskörében működött. E rendvédelmi szerv hatékonyan tudott együttműködni a polgári hatóságokkal, a lakosság pedig bizalommal merte segítségét kérni személy- és tulajdonát ért károsodások esetében, mindezeknek köszönhetően elismerték és tiszteletben tartották őket.[32]

A Magyar Királyi Csendőrség hatékonysága a város és a vármegye lakói számára tehát már korábbról ismert volt. A csendőrség intézménytörténetével számos munka foglalkozott, ezért itt annak részletes bemutatására nem térek ki.[33] A Sepsiszentgyörgyön fennállt szakasz- majd őrsparancsnokság 1877 és 1914 között 7 és 9 fős létszámmal biztosította a rendvédelmet a környező vidék számára.

Ifj. Gödri Ferenc polgármester szorgalmazására és a városi képviselőtestület egyetértésben úgy határoztak, hogy 1905-től a város belterületén a közrendészetet átadják a már említett, ismert és bevált Magyar Királyi Csendőrségnek. Erre vonatkozóan 1904-ben megkezdődtek a tárgyalások a város és a Belügyminisztérium képviselői között.[34]

Sepsiszentgyörgy új rendvédelmi egységének a felállításával kapcsolatosan, 1904. július 8-án a Belügyminisztérium képviseletében a városba érkezett Kostka Pál m. kir. csendőrezredes. Az önkormányzat és a csendőrség képviselője között lezajlott megegyezés alapján, mindkét fél elismerte, hogy szükséges volna egy nagyobb létszámú rendvédelmi állomány elhelyezése a városban. Megállapodás jött létre, amelynek értelmében egy csendőrőrmesterből és 10 csendőrből fogják felállítani a sepsiszentgyörgyi városi magyar kir. csendőrőrsöt, amely 1905. október 1-én – a belügyminisztérium garantálásával – megkezdi majd a működését.[35] A személyes konzultációt követően, a Belügyminisztérium feltételként megszabta, hogy a csendőrség felállításának és szolgálatteljesítésének a költségeit a településnek magára kell vállalnia. A csendőri szolgálatteljesítés éves költsége 12.596 korona 42 fillért jelentett, az őrs berendezése pedig egyszeri alkalommal 4610 koronát és 24 fillért igényelt volna.[36]

Sepsiszentgyörgy önkormányzata ismertette a Belügyminisztériummal, hogy saját költségvetéséből évente mindössze csupán 3000 koronát tud biztosítani a városi csendőrőrs számára. A berendezésre és a felszerelésre kért összeget illetően pedig 10 év alatt részletekben, kamatmentesen tudják törleszteni évente 461 korona 2 fillérrel. A szükséges összeg elérése érdekében a rendőrlegénység létszámát csökkenteni tervezték, úgy, hogy mindössze 1 fogházőrt, 1 rendőrségi hivatalszolga-kézbesítőt és 2 rendőrt hagytak volna meg, a fennmaradó különbözetet pedig a közpénztárból kívánták fedezni.[37]

Az önkormányzat által felvázolt anyagi fedezetet és a kért kedvezményeket a Belügyminisztérium 1905. május 19-én az 52192 sz. alatt kelt rendeletével jóváhagyta. Kérvényezték a városvezetéstől, hogy ők is foglalják határozatukat írásba. Az érdemi elkötelezettséget a sepsiszentgyörgyi képviselőtestület egyhangúlag elfogadta, amit 1010-1905. sz. alatt hozott határozatában Háromszék vármegye törvényhatósága is megerősített. A döntésről értesítették a város lakosságát is.[38]

A tervezett városi csendőrőrs 1905. október 1-től kezdődő működése végül is elmaradt. Október 18-án arról tájékoztatta a Belügyminisztérium a vármegye alispánját, hogy kénytelenek a különbözetek fedezetének hiánya miatt a csendőrőrs szolgálatba állítását elhalasztani, mindaddig amíg rendes állami költségvetés keretében nem tudják biztosítani a felállításával járó teljes összeget.[39] Sepsiszentgyörgy képviselőtestületének a leiratot kénytelen volt elfogadnia, ezt követően pedig megbízták a rendőrkapitányt, hogy a rendőrállománnyal továbbra is lássák el a közrendészeti feladatokat.[40]

A városi csendőrőrs kiépítésének lehetőségével a képviselőtestület 1911-ig próbálkozott. A jelentős összegre való tekintettel 1912. január 27-én, a 7. jegyzőkönyvi pont alatt már nem remélték a közbiztonság ilyen jellegű átszervezését.[41] Az egyedül kivitelezhető megoldásnak ezért azt látták és abban reménykedtek, hogy állami költségvetésbe kerül a rendőrség állományának költségvetése, amelyet szükség esetén saját hozzájárulással még kiegészíthetnek. A polgármester által összegzett közigazgatási jelentésekből – korai halála miatt – 1912-ig követhető nyomon a közbiztonság kérdésköre, azonban minden bizonnyal a rendvédelmi feladatok ellátásában aligha módosult valami 1913-tól az első világháború kitöréséig.

Bibliográfia

Levéltári források

Román Nemzeti Levéltár, Kovászna Megyei Osztály, Háromszék megyei iratok, (RNL KVO) F. 9., Alipsáni iratok, állag szám 842 és 850. (1877–1896)

Felhasznált irodalom

Bálint Dénes polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1913 évi közigazgatási állapotáról, XVIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda Részvénytársulat, 1914. XI., 5.

Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1869 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvén-társulat, 1898.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1898 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvény-társulat, 1899.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1899 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvény-Társulat, 1900.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1902 évi közigazgatási állapotáról, VII. évfolyam, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1903.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1903 évi közigazgatási állapotáról, VIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1904.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1904 évi közigazgatási állapotáról, IX. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1905.

Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1905 évi közigazgatási állapotáról, X. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1906.

Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1910 évi közigazgatási állapotáról, XV. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1911.

Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1911 évi közigazgatási állapotáról, XVI. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1912.

Málik Lóránd helyettes polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1912 évi közigazgatási állapotáról, XVII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda Részvénytársulat, 1913. XI. 6.

Borbély Zoltán – dr. Kapy Rezső (szerk.): A 60 éves magyar rendőrség 1881–1941., Budapest, Halász Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, 1942.

Háromszék-Vármegye, Magyarország és külföld. Ungarn und das Ausland, 1900. jan. 20., IV. évf., 1. sz. 14.

Tisztek Csendőrségi Zsebkönyvek: Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendőrség számára 1. évfolyam. Budapest, Franklin Kiadó, 1887.

A felhasznált képek a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárából származnak.

Hivatkozások

  1. A közös költségvetésre 1912 januárjától került sor. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1911 évi közigazgatási állapotáról, XVI. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1912, 6. ↑
  2. Borbély Zoltán – dr. Kapy Rezső (szerk.): A 60 éves magyar rendőrség 1881–1941., Budapest, Halász Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, 1942., 392. ↑
  3. Háromszék-Vármegye, Magyarország és külföld. Ungarn und das Ausland,1900. jan. 20., IV. évf., 1. sz. 14. ↑
  4. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1869 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvén-társulat, 1898, 13. ↑
  5. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1898 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvény-társulat, 1899., 23. ↑
  6. Uo. 23. ↑
  7. Borbély Zoltán – dr. Kapy Rezső (szerk.): A 60 éves magyar rendőrség 1881-1941., Budapest, Halász Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, 1942, 392. ↑
  8. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1898 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvény-társulat, 1899, 5. ↑
  9. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése 55–60. ↑
  10. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1903 évi közigazgatási állapotáról, VIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1904, 7. ↑
  11. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1910 évi közigazgatási állapotáról, XV. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1911, 5. ↑
  12. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1911 évi közigazgatási állapotáról, XVI. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1912, 9. ↑
  13. Bálint Dénes polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1913 évi közigazgatási állapotáról, XVIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda Részvénytársulat, 1914. XI., 5. ↑
  14. A rendőrlegénység minden tagjára 24 óránként átlag 18-20 órai szolgálat esett s így részükre naponként alig 6 órai pihenő jutott. E túlfeszített szolgálatot a legénységnek még mindig igen csekély száma okozza. Az igen hosszú napi szolgálat pedig a pontosság és lelkiismeretesség rovására megy. A rendőrséggel szemben napról-napra emelkedő igényeket, csak a legénység létszámának emelésével lehetne kielégíteni.” Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v., 1899 évi közigazgatási állapotáról, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-Részvény-Társulat, 1900., 35. ↑
  15. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1910 évi közigazgatási állapotáról, XV. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1911., 15. ↑
  16. Ebbe a kategóriába sorolták a hatóság és magánszemélyek elleni erőszakot, az öngyilkos eseteket, a szemérem elleni cselekményeket, a szándékos emberölést, az ember élete és testi épsége elleni egyéb cselekményeket, a rablást, a gyújtogatást, a lopást, a vagyon elleni egyéb cselekményeket, valamint az egyéb bűntetteket és vétségeket. ↑
  17. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1902 évi közigazgatási állapotáról, VII. évfolyam, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1903, 21. ↑
  18. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1903 évi közigazgatási állapotáról, VIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1904, 23. ↑
  19. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1904 évi közigazgatási állapotáról, IX. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1905, 47. ↑
  20. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsi-Szent-György r. t. v. 1902 évi közigazgatási állapotáról, VII. évfolyam, Sepsi-Szentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája, 1903, 22. ↑
  21. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1903 évi közigazgatási állapotáról, VIII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1904, 6. ↑
  22. A csendőri eseményjelentések alapján a következő települések közbiztonságáért feleltek: Angyalos, Aldoboly, Árkos, Előpatak, Étfalva, Feldoboly, Fotos-Martonos, Gidófalva, Illyefalva, Kálnok, Kilyén, Kökös, Kőröspatak, Oltszem, Sepsiszentkirály, Szotyor, Szemerja, Zoltán. ↑
  23. Román Nemzeti Levéltár, Kovászna Megyei Osztály, Háromszék megyei iratok, (továbbiakban: RNL KVO) F. 9., Alispáni iratok, állag szám 850., Főispáni iratok 155. ie. ↑
  24. RNL KVO. Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok, állag szám 850., Főispáni iratok 155. ie. ↑
  25. RNL KVO. Háromszék megyei iratok, F. 9., Alispáni iratok, állag szám 842. II. Problémaosztály. II/14. ↑
  26. RNL KVO, Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok, állag szám 842. II. Problémaosztály. 21/1889. ↑
  27. RNL KVO, Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok állag szám 842. II. Problémaosztály. II/10 ↑
  28. RNL KVO, Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok állag szám 842. II. Problémaosztály. II/5 ↑
  29. RNL KVO, Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok, állag szám. 842. II. Problémaosztály. II/11. ↑
  30. RNL KVO, Háromszék megyei iratok F. 9., Alispáni iratok, állag szám 842. II. Problémaosztály. II/22. ↑
  31. RNL KVO, F. 9., Alispáni iratok, állag szám 842. II. Problémaosztály. II/15. ↑
  32. Tisztek Csendőrségi Zsebkönyvek: Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendőrség számára 1. évfolyam. Budapest, 1887, Franklin Kiadó, 112. ↑
  33. Csapó Csaba: A Magyar Királyi Csendőrség története 1881–1914, Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 1999.; Kövendy Károly (szerk.): A Magyar Királyi Csendőrség a törvény és a rend szolgálatában 1881–1945. A csendőr békében, háborúban és emigrációban. Torontó, Sovereign, 1973.; Némethy Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség szervezete, szolgálata és viszonya a közigazgatási hatóságokhoz. 1. köt. A Magyar Királyi Csendőrség hatásköre, jogai, szolgálati teendői és eljárása. 1–3.köt A Magyar Királyi Csendőrség viszonya a közigazgatási hatóságokhoz. Országos Központi Községi Nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1900.; Parádi József: A határszéli csendőrség 1891–1914, Budapest, Határőrség, 1984.; Parádi József: Rendvédelem a határokon a XIX-XX. században. 2 köt. Csendőrség a határőrizetben. Budapest, Tipico Design Kft. 2003.; Parádi József: A magyar királyi csendőrség. Az első magyar polgári, központosított, közbiztonsági őrtestület 1881-1945. Budapest, s. n., 2012; Preszly Lóránd: A Magyar Királyi Csendőrség története 1881-1918. Budapest, 1920.; Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendőrség oknyomozó története. Cleveland, Árpád Könyvkiadó, 1980. ↑
  34. Ifj. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1904 évi közigazgatási állapotáról, IX. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1905, 20–21. ↑
  35. Gödri Ferencz polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1905 évi közigazgatási állapotáról, X. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda-R.-T. Könyvnyomdája 1906, 11. ↑
  36. Uo. 13. ↑
  37. Uo. 13. ↑
  38. Uo. 12. ↑
  39. Uo. 12. ↑
  40. Uo. 13. ↑
  41. Málik Lóránd helyettes polgármester jelentése Sepsiszentgyörgy r. t. v. 1912 évi közigazgatási állapotáról, XVII. évfolyam, Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda Részvénytársulat, 1913. XI. 6. ↑
Beküldve:

Mati Márton: A Magyar Vöröskereszt Misszió szerepe a szibériai hadifoglyok hazaszállításában

A hadifogolykérdés az első világháború előtt

A XIX. század véres háborús eseményei egyre inkább ráébresztették a nagyhatalmak vezetőit, hogy ideje tisztázni, egy nemzetek közötti megegyezéssel szabályozni, a hadviselés jogi kereteit. A konfliktusok során a megsebesült, vagy hadifogságba esett katonák ügye számított a legrendezetlenebb területnek. A sebesültek irányába mutató első komolyabb humánus lépés nem nagyhatalmi szinten jelentkezett. A svájci Jean Henri Dunant[1] az 1859-es solferinói vérengzés hatására mozgalmat indított, amelynek köszönhetően 1880-ban megszületett a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, mely szervezet az alapításától kezdve azzal a céllal működött, hogy a háborúkban megsebesült katonákat és civileket ápolja és támogassa.

A hadifoglyok jogi helyzetének rendezését elsősorban Oroszország uralkodója, II. Sándor karolta fel. A cár egy nemzetközi fórum összehívását szorgalmazta, ahol a hadviselés és azon belül a hadifogság kérdésének tisztázását szerette volna jogi keretek közé szorítani. A téma megvitatására, 1874-ben Brüsszelben 15 állam képviseletében összeült egy konferencia. A nemzetközi értekezlet azonban nem hozott átütő sikert, ennek hátterében sokan az országok közötti óriási bizalmatlanságot vélték. A megegyezés elmaradásának köszönhetően, az orosz uralkodó által is támogatott kérdésben nem történt jelentős előrelépés, a hadifogság nemzetközi jog által rögzített szabályozására nem kerülhetett sor 1874-ben. II. Sándor unokája, II. Miklós folytatta nagyapja elképzeléseit. A cár, 26 állam képviseletével 1899-ben Hágába hívott össze egy nemzetközi értekezletet. A konferencia végén a résztvevő államok nyilatkozatot írtak alá, amelynek köszönhetően megszületett a szárazföldi és tengeri hadviselés nemzetközi joggal szabályozott egyezménye.[2] Évekkel később 1906-ban Genfben megerősítették a hágai egyezményt, majd egy évvel később a holland királynő I. Vilma, ismételten Hágába hívott össze egy konferenciát, amelyre ezúttal több résztvevő érkezett, összesen 44 állam küldte el képviselőit a nemzetközi értekezletre. A tárgyalás legfőbb eredményének tekinthetjük, hogy a résztvevő országok igyekeztek nemzetközi jogi szinten is szabályozni a hadifogság kérdését. Az 1907-es egyezmény[3] mellékletének második fejezete foglalkozik a háború során hadifogságba esett katonák ügyével. A melléklet 16 cikken keresztül tárgyalja a hadifogsággal kapcsolatban felmerülhető problémákat. Olyan témakörök kerültek jogi szabályozások alá, mint például a fogva tartó felelősségének meghatározása, a hadifoglyok elszállásolásának kérdése, vagy éppen a kényszermunka meghatározása és annak alkalmazása a fogvatartottak körében. Az érintett fejezet utolsó cikke a 20. Ebben a cikkben fogalmazták meg a foglyok hazaszállításának kérdését, mely a következőképpen hangzott: „A béke megkötése után a hadifoglyokat a lehető legrövidebb idő alatt vissza kell bocsátani hazájukba.”[4] Sajnálatos, hogy a megállapodás szövegezői pont az egyik legfontosabb kérdést nem kellő mélységben gondolták végig. Az egyetlen mondatban megadott instrukció, több rendkívül fontos kérdésre sem tért ki. Például nem határozza meg, hogy a háborúban résztvevő felek közül melyik fél a felelős a hadifoglyok hazaszállításáért, továbbá arra sem tér ki a mondat, hogy kinek kell állnia a hazaszállítás során felmerülő költségeket. A felületes megfogalmazással súlyos problémákat okoztak az egyezmény írói. Az első világháború végén a győztes hatalmak gyakran visszaéltek a nem kellően megfogalmazott utasítással. A leggyakoribb visszaélések a foglyok szállítási költségével adódtak.[5]

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadifogoly veszteségeiről

Az első világháború alatt a hadifogságba esettekről és a veszteségekről pontos adataink nincsenek. A mai napig nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a háború során hány fő is eshetett hadifogságba az osztrák-magyar oldalon harcoló katonák közül. A téma kutatói már többször próbálták meghatározni a valós számot, azonban a források hiányossága miatt csak a becsléseket, vagy az eredeti számhoz közelítő adatot tudtak megadni. Az első, a témával foglalkozó magyar szerzők által szerkesztett nagyszabású munka, az 1931-ben megjelent Hadifogoly Magyarok Története[6] volt. A mű az osztrák származású dr. Gaston Bodart hadtörténész és statisztikus számításait vette alapul. A szakember szerint az első világháborúban a központi hatalmak oldaláról összesen 3.330.000 fő hadifogoly kerülhetett az antant és szövetségeseinek fogságába. Dr. Bodart továbbá azt állította, hogy a több mint 3 milliós számból, 1.673.000 fő az osztrák-magyar hadseregében szolgálatát teljesítő katona volt. Ha az említett számhoz hozzáadjuk azt a körülbelül 837.000 eltűntként számon tartott osztrák–magyar katonát, akkor több mint 2 és fél milliós számot kapunk.[7]

A második világháborút követően Józsa Antal kezdett ismételten az első világháborús hadifogság történetével foglalkozni. A témával foglalkozó terjedelmes munkájában[8] a szerző 2 millió fő körül állapítja meg a háború alatt fogságba esett osztrák – magyar hadifoglyok számát, azonban, ha ehhez a számhoz hozzáadjuk a még eltűntek létszámát, akkor majdnem a 3 millió főt megközelítő számot kapunk.[9] Alon Rachamimov izraeli történész, a keleti front hadifogolykérdésével foglalkozó könyve szerint körülbelül 2.770.000 osztrák–magyar katona eshetett az ellenséges szövetségesek fogságába. Rachamimov munkájában Hans Weiland és Leopold Kern szerkesztésben megjelent In Feindeshand: Die Gefangenschaft im Weltkriege in Einzeldarstellungen[10] című grandiózus munka számításait használja fel. Továbbá Rachamimov a két osztrák szerzőre hivatkozva megjegyzi, hogy az osztrák–magyar hadifoglyok többsége, mintegy 2 millió fő keleti, vagyis orosz táborokban volt fogságban.[11]

Még nehezebb feladat annak a megállapítása, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékében szolgáló hadifogságba esett katonák közül pontosan hány magyar származású lehetett. A hadifoglyok számával kapcsolatban vannak ugyan próbálkozások és elképzelések, azonban ennek a pontos meghatározása mára már szinte teljességgel lehetetlen.[12] Jelen tanulmányunkban szereplő, a Szibéria távol-keleti régiójában lévő hadifogolytáborokban raboskodó magyar foglyok létszáma a fent említett számok töredékét sem tették ki. Az orosz, majd a bolsevik hatalom elleni intervenció következtében 1918-tól amerikai, illetve japán felügyelet alá került táborokban a magyar származású hadifoglyok létszáma 10.000–15.000 fő körül lehetett. Ez a szám természetesen állandóan változott. Köszönhetően az orosz polgárháborúnak, nyugatról folyamatosan újabb és újabb hadifogoly szállítmányok érkeztek a térségbe, ezzel túlzsúfolttá téve az oroszországi tengermelléki táborokat. Ugyanakkor a szám, az 1919 második felétől fokozatosan beinduló hazaszállításoknak köszönhetően folyamatosan csökkent. Dell’Adami Géza, a Magyar Vöröskeresztes Misszió vezetője és egyben a kelet-szibériai hazaszállítás fő koordinátora szerint, az irányítása alatt működő misszió körülbelül 8.000 magyar volt hadifoglyot szállított haza 1920 októbere és 1921 szeptembere között. Ezen felül az utódállamok által hazaszállított magyar nemzetiségű hadifoglyok száma Dell’Adami szerint 5.000 fő körül lehetett. Ezen állítások ismeretében a Szibéria távol-keleti részéről összesen és hivatalosan körülbelül 13.000 magyart szállítottak haza évekkel az első világháború befejezése után.[13]

Előkészületek a kelet-szibériai hadifoglyok hazaszállításához és a Magyar Vöröskereszt Misszió megalapítása

A Nagy háborút követően Magyarországon rendkívül kiszámíthatatlan korszak köszöntött be. A vesztes háború, a Tanácsköztársaság időszaka, illetve a megszállás, komolyan megtépázta a magyar állam kincstárát és közigazgatását. A proletárdiktatúra bukását és a román megszállást követően egyre fokozódott az új kormányra nehezedő társadalmi nyomás, melynek egyik gyújtópontjában a hadifoglyok hazaszállításának ügye állt.

Nyugatról, akadozva ugyan, de már 1918 végén megindultak a hazaszállítások. Azonban keleten, főleg a polgárháborús helyzetnek köszönhetően, sokkal összetettebb volt a helyzet. Az oroszok a központi hatalmakkal kötött különbéke alkalmával[14] kölcsönös fogolycseréről egyeztek meg. Egyes becslések szerint a megállapodást követően Oroszország nyugati részéről 1918. október végéig mintegy 6–700.000 osztrák–magyar hadifoglyot szállítottak haza.[15]

Az orosz polgárháború eszkalálódása és szibériai irányba történő kitolódása nagyban megnehezítette a keleti hadifogságba esettek hazaszállítását. Ugyan Koppenhágában, 1920. május 29-én[16] született egy új megállapodás Szovjet-Oroszország és Magyarország között a hadifoglyok kicseréléséről, azonban a keleten uralkodó háborús helyzetnek és a politikai destabilizációnak köszönhetően a hadifoglyok hazaszállításának megszervezése komoly akadályokba ütközött. Az orosz fogságba esettek közül voltak olyanok, akik inkább hazaszöktek, minthogy megvárják a hivatalos szállítás megkezdését. A legkilátástalanabb helyzetben a Szibéria távol-keleti részén fogvatartottak voltak.[17] A bolsevik és a fehér seregek közötti összecsapások, illetve a transzszibériai vasút vonalán történő harcok teljes mértékben elvágták az ott raboskodókat Európától. A háborúból adódó kiszámíthatatlan állapotnak köszönhetően a szárazföldön történő hazaszállításra, illetve egyéni hazaszökések megszervezésére szinte semmiféle lehetőség sem adódott. A hadifoglyok amúgy is kilátástalan helyzetén tovább rontott a Monarchia kapitulációja és nemzetállamokra történő szétesése. Az egységes külügyi képviselettel rendelkező Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása hihetetlenül nagy károkat okozott a hazaszállítással kapcsolatos tárgyalások menetében. A Monarchiából leválasztott, önálló külügyi tapasztalattal nem rendelkező és csekély diplomáciai értékkel bíró Magyarország magára maradt.

A párizsi békekonferencia 1920. március 13-án[18] értesítette Magyarország kormányát, hogy engedélyezi egy magyar küldöttség Szibériába utazását, azzal a céllal, hogy megkezdje az ott ragadt több mint 10 ezer magyar hadifogoly hazaszállításához az előkészületeket. A Honvédelmi Minisztériumban működő Hadifogoly Osztály vezetője Kirchner Sándor ezredes kapta a feladatot, hogy a Magyar Vöröskereszt védnöksége alatt működő missziót megszervezze, és a térségbe küldje. A mentőakció vezetésére a Hadifogoly Osztálynál 36-an is jelentkeztek, végül az ezredes a misszió élére a szibériai hadifogságot is megjárt Tarczali Dell’Adami Géza századost nevezte ki.[19]

Dell'Adami kép

Tarczali Dell’Adami Géza fényképe a Megváltás Szibériából című könyvéből

Dell’Adami Géza százados háború alatti tevékenységéről nem sok adattal rendelkezünk. Amit biztosan tudunk, hogy még a háború elején eshetett hadifogságba. Több hadifogolytáborban is járhatott, azonban 1916-ban a berezovkai hadifogolytáborban letartóztatták. Állítólag megtámadta a tábort őrző kegyetlenkedő kozákokat, akik folyamatosan kínozták és sanyargatták a tehetetlen hadifoglyokat. Az egyszemélyes támadás végül tömegverekedésbe torkollott, aminek következtében lázadás vádjával egy orosz polgári börtönbe szállították Dell’Adami Gézát.[20] Valamikor az 1917-es év végén feltételezhetően ebből a börtönből szökhetett meg és tért haza Magyarországra.[21] Nem sokkal hazaérkezése után a Magyar Vöröskereszt berni kirendeltségére küldték, ahol a magyar hadifoglyok hazaszállításának koordinálásáért felelt. Kirchner ezredes választása valószínűleg azért eshetett Dell’Adami Gézára, mert mint egykori hadifogoly nagy tapasztalattal rendelkezhetett a szibériai állapotokról. Természetesen az is a százados kinevezése mellett szólhatott, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tisztviselőivel is igen jó viszonyt alakított ki a berni tartózkodása alatt. A Magyar Vöröskereszt Misszió második tagjának a szintén szibériai hadifogságot megjárt dr. Kovács István orvos őrnagyot jelölték ki, aki feladatul a hadifoglyok egészségügyi ellenőrzését kapta.

Az óriási feladat lebonyolításához a Hadifogoly Osztály munkatársai számításai szerint legalább 3 millió amerikai dollárt[22] kellett előteremteni. Mivel a háborút követően a magyar állam a hazaszállítási feladatokra és a Magyar Vöröskereszt Misszió működésére nem volt képes ekkora összeget elkülöníteni, más megoldást kellett találnia Dell’Adamiéknak. A csőd szélén álló Magyarország kölcsönre sem számíthatott. Nem volt olyan állam a háború után, amely egy vesztes, a végletekig eladósodott országnak hitelt biztosított volna. Végül a mentőakcióban résztvevőknek az az elképzelése támadt, hogy nemzetközi jótékonysági gyűjtések során próbálják előteremteni a hazaszállításhoz szükséges összeget.[23] Az ötlet valószínűleg onnan származhatott, hogy Magyarországra is eljutott a híre annak, hogy az Amerikai Egyesült Államokban több amerikai–magyar lap a háború alatt és azt követően is, kiemelten foglalkozott a szibériai fogságban szenvedők helyzetével. Az amerikai újsághírek szerint az Egyesült Államokban élő magyarok több alkalommal is bizonyították a magyarságot érintő esetekben a segítő szándékukat.

Az Amerikai Magyar Reformátusok Lapja az 1919. augusztus 23-ai számában,[24] arról számolt be, hogy a Youngstowni Magyar Egyletek és Egyházak Nagybizottsága még augusztus 9-én, több, az összmagyarságot érintő határozatot fogadtatott el a youngstowni magyar diaszpóra legfőbb képviselőivel. A határozatok között olvashatunk egy felhívást is, mely arra kéri az amerikai magyarokat, hogy a szibériai hadifogságban szenvedő honfitársaik megsegítése céljából az Egyesült Államokban élő magyarok nagygyűlését hívják össze. Az említett rész így hangzott: „… Kimondja továbbá, hogy okvetlenül szükségesnek tartja a Szibériában sínylődő magyar foglyok megsegítését, valamint az odahaza szenvedők megsegítését. Ezen okból szükségesnek látja egy országos értekezlet megtartását, melynek egybehívását ajánlja az Amerikai Magyar Szövetségnek avval a kérelemmel, hogy hacsak lehetséges, úgy az értekezlet helyéül Youngs- town-t válassza ki.”[25]

Elképzelhető, hogy az amerikai hírekről és akciókról a Hadifogoly Osztály munkatársai is értesültek. Ha ez így történt, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Kirchner ezredes és Dell’Adami Géza ezen ismeret alapján döntött úgy, hogy a Magyar Vöröskereszt Misszió az amerikai segélyező akciókat felhasználva az Egyesült Államokon keresztül utazva jusson el Vlagyivosztokba. A terveik szerint a szibériai hadifoglyok számára adománygyűjtő kampányt szerveznek az amerikai–magyar és izraelita közösségekkel, illetve segélyszervezetekkel együtt, mely gyűjtéstől azt remélték, hogy a hazaszállítás jelentős részét fogja fedezni.[26]

Az amerikai gyűjtőakció

A hazaszállítással megbízott mentőmisszió szervezéséről még az Amerikában élő magyar diaszpóra is értesült. Az Amerikai Magyar Hírlap 1920. április 8.-ai száma arról írt, hogy a szibériai hadifoglyok megsegítésére Magyar Vöröskereszt Missziót hoztak létre és 2-3 héten belül Amerikába indul, hogy az országon keresztül utazva Vlagyivosztokba jusson.[27] Az újságcikk tudósításával ellentétben Dell’Adamiék már korábban, április első hetében útnak tudtak indulni. Amint a misszió tagjai megkapták az utazáshoz szükséges hivatalos okmányokat a Külügyminisztériumtól és beszerezték a munkájukat támogató ajánlóleveleket Ulysses Grant-Smithtől,[28] a Magyarországon állomásozó amerikai követtől, elhagyták Budapestet.

A misszió 1920. április 14.-én a franciaországi Cherbourgból hajózott ki, majd egy héttel később, április 22-én érkezett meg New York kikötőjébe, ahol az Amerikai Magyar Segélyegyesület[29] elnöke, Barna Bertalan fogadta őket.[30] Az elnök kitörő örömmel köszöntötte a misszió tagjait és közölte velük, hogy másnap, 23-án éppen New Yorkban tartanak egy gyűlést, amelyen a Szibériában raboskodó hadifoglyok megsegítéséről fognak tárgyalni amerikai segélyszervezetek. Az Egyesült Államokban hónapok óta több, az amerikai magyarsághoz köthető szervezet és újság foglalkozott a Szibériában rekedt hadifoglyok reménytelen helyzetével. Ezek az egyesületek és sajtóorgánumok már a múltban is több alkalommal szerveztek gyűjtéseket, önkéntes adakozásokat az óhazát érintő ügyekben.[31] Barna Bertalan, az Amerikai Magyar Segélyegyesület elnöke május közepéig legalább 300 ezer dollár összegyűjtését ígérte a Magyar Vöröskereszt Missziónak.[32]

Dell’Adami Géza visszaemlékezésében arról számolt be, hogy az amerikai magyarság milyen egységesen, szinte egy emberként összefogva állt ki a hazaszállítás ügye mellett[33]. Azonban a misszióvezető állításával és tapasztalatával ellentétben, kissé árnyaltabb helyzet bontakozik ki, ha a korabeli magyar tulajdonú folyóiratokba is beleolvasunk .[34] Az Amerikai Magyar Hírlap április 29-ei száma nyíltan kritizálja a magyar diaszpóra körében legolvasottabb lapok, a Szabadság és a Népszava szerkesztőségét, felróván nekik, hogy ezek a lapok csak most, hogy a misszió tagjai ténylegesen az országban vannak hajlandóak a szibériai rabságban szenvedők sorsával foglalkozni.[35] Az ilyen és ehhez hasonló írásoktól eltekintve, Dell’Adami visszaemlékezéséből és a gyűjtésben, támogatásban résztvevő szervezetek tevékeny munkájából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy dacára a kisebb nézeteltéréseknek, Amerika magyarjai össze tudtak fogni egy közös ügy érdekében.

A hazaszállítással kapcsolatos első gyűlés, amin a misszió tagjai is részt tudtak venni, az érkezésük másnapján volt esedékes. Ezen az alkalmon három kimagasló pénzbeli előjegyzés is született. Az Amerikai Vöröskereszt Egylet 250.000 dollár, az Amerikai Magyarok Segélyegyesülete 300.000 dollár, az Izraelita Segélyegyesület[36] pedig 250.000 dollár összegyűjtését ígérte a szibériai hadifoglyok megsegítésére.[37] A pénzbeli jegyzések mellett a résztvevők megalapították az Amerikai Hazatelepítő Bizottságot,[38] mely szervezet legfőbb feladata a gyűjtések során befolyt pénzösszeg kezelésén felül, a szibériai fogságban szenvedő osztrák, magyar és galíciai hadifoglyok hazaszállításához szükséges hajók bérlése volt. A Bizottságnak később igen komoly támasza lett a Magyar Vöröskereszt Misszió, a vlagyivosztoki működésük során.

A new yorki gyűlést követően a misszió tagjai számos rendezvényen, segélyező esten és gyűjtésen vettek részt.[39] Amíg Dell’Adamiék az Államokban tartózkodtak, addig a helyi magyar nyelvű újságok folyamatosan közöltek minden olyan eseményt, amely valamilyen módon a szibériai hadifoglyok megmentéséért tevékenykedő Magyar Vöröskereszt Misszióhoz kötődött. Egyik alkalommal dr. Kovács István homesteadi[40] látogatásáról a következőképpen számolt be az Amerikai Magyar Reformátusok május 15-ei száma:

… Este 8 órakor a Carnegie könyvtár dísztermében meglehetős szép számú közönség gyűlt össze, hogy meghallgassa a Veres Kereszt egyleti küldöttek előadását. Akik eljöttek, azoknak lekéből bizonyára soha nem fog kitörlődni annak az eleven és megható eladásnak emléke, a melyet Dr. Kovács István, Sztankayné úrnő és a többi kiváló szónokok tartottak. Az estélyt Mrs. Hetey zongorajátéka nyitotta meg, majd a Homesteadi M. Dalárda szép éneke után Ranky Bertalan mutatta be elsőnek Dr. Kovács Istvánt, ki közel egy óráig tartott folyékony és lebilincselő előadásban rajzolta meg a szibériai fogoly magyarok nyomorúságos helyzetét. Utána Sztankayné úrnő adta át a magyarországi anyák hálás köszönetét az amerikai magyarok részére azon adományokért, miket innen az éhező gyermekek táplálására juttatott magyarságunk … A lelkes dalárdisták vállalkoztak a szereteti adományok összeszedésére, mely adományok összege 162 dollár volt. A homesteadi magyarság részéről ez csak kezdete a nemes és áldott czélra való adomány nyújtásnak, mert hisszük, hogy városunkban MINDEN magyar ember meg fogja hozni azt az áldozatot, mit tőle a magyar testvéri segítő szeretet szent érzése megkíván. Mint értesülünk, a Homesteadi I. M. önképzőkör Női osztálya egymaga 200 dollárt adományozott az irgalmasság és hazafias ügy nemes czéljára.[41]

Mint az idézett részből is kiderül, a hadifoglyok ügye ténylegesen téma volt és foglalkoztatta az amerikai magyar közösségeket. Dell’Adamiék amerikai körútját nem csak a magyar diaszpóra prominens folyóiratai, úgymint a Népszava vagy a Szabadság követte, hanem helyi, kevésbé olvasott lapok is beszámoltak szinte minden fontosabb eseményről. Gyakran invitálták a helyi lapok a magyar lakosságot a misszió előadásaira, ezzel is kifejezve az ügy fontosságát.

C:\Users\Márton\AppData\Local\Microsoft\Windows\INetCache\Content.Word\Amerikai Magyar Hírlap május 13.-ai száma dr. Kovács.jpg

Dr. Kovács István fényképe a youngstowni előadásról szóló cikkben, az Amerikai Magyar Hírlap 1920. május 13-ai számában

A misszió, nagyjából egy hónapos kampányútja végén, 1920. május 24-én, Seattle kikötőjéből a Katori Maru gőzös fedélzetén hagyta el az Amerikai Egyesült Államokat.[42] Dell’Adamiék következő úti célja Tokió volt, ahol a japán kormánnyal[43] és segélyszervezetekkel szándékoztak a szibériai helyzetről tárgyalni. A misszió nagy meglepetésére mind a japán minisztériumok,[44] mind pedig a Japán Vöröskereszt szívélyesen fogadta látogatásukat. Dell’Adamiéknak még a Japán Vöröskereszt Egylet két vezetőjével, Isiguró algróffal és Hirojama alelnökkel is sikerült személyesen egyeztetniük. Mindkét japán tisztviselő ígéretet tett az eddig támogatások folytatására, illetve a magyar küldöttségnek ajánlólevelet is biztosított a vlagyivosztoki vöröskereszt japán kirendeltségéhez.[45] A rövid, de annál sikeresebb japáni tartózkodást követően, június 15-én, egy Curugából[46] induló hajóval hagyták el a szigetországot, hogy három nap múlva megérkezzenek küldetésük színterére, Vlagyivosztokba.

Helyszíni előkészületek

A magyar hadifoglyok érdekeit a Magyar Vöröskereszt Misszió megérkezéséig a vlagyivosztoki dán konzul, Möller Holst[47] képviselte. Gyakori volt, hogy a dánok mellett a térségben szolgálatot teljesítő svéd diplomaták is közreműködtek, segítettek a szerencsétlen körülmények között élőknek. A támogatás Dell’Adamiék megérkezését követően sem maradt abba, a skandinávok továbbra is tartották a kapcsolatot a hadifoglyokkal és önfeláldozóan segítették a magyar misszió munkatársait is. A Magyar Vöröskeresztes Misszió az érkezése előtt sürgönyt küldött Vlagyivosztokba, amelyben tudatták a magyar hadifoglyokkal, hogy várhatóan június közepére érkeznek Oroszország tengermelléki régiójába.[48] A táviratot követően a dán konzul és a hadifoglyok támogatásával működő, Magyar Hazaszállító Iroda nevében, június 6-án, Saáry Jenő főhadnagy a következő üzenetet juttatta el a térség magyarlakta táboraiba:

Amerikából jött sürgönyi értesítés szerint az összes hadifoglyok tengeren való hazaszállítása a nyár folyamán biztosítva van. E célra öt nagy amerikai transzporthajó áll a június hóban Kelet-Szibériába érkező magyar és osztrák vörös-keresztes bizottságok rendelkezésére! Vlagyivosztokban egy a hazaszállítást előkészítő központi iroda létesült, mely minden innen elérhető és hazautazni vágyó hadifoglyot regisztrál. Mozogjon tehát mindenki, aki csak szerét ejtheti, kelet felé! A nyikolszk-usszrijski hadifogolytábor a szállítmányok behajózásáig mindenkit felvesz! Kérjük ezen értesítés széltében-hosszában való gyors terjesztését! Saáry Jenő fhdgy. A Magyar Hazaszállító Iroda vezetője.[49]

Aki csak a levelet olvasta, izgatottan várta a küldöttséget. A foglyokat leginkább az érdekelte, hogy a misszió tagjai milyen hírekkel érkeznek szülőhazájukból, és természetesen az, hogy mikor hagyhatják el végre Szibériát. A lelkesedés és izgatottság sorait fedezhetjük fel az egyik hadifogoly, Martin Ferenc visszaemlékezésében is. Az esemény híréről ő ekképpen fogalmazott:

Június 1-jén végre az első hivatalos hírt kapjuk hazaszállításunkra vonatkozólag. A távirat szerint a magyar bizottság e hó közepén ideérkezik; hazaszállításunk július-augusztus hó folyamán biztos. Az öröm óriási. Igaz, hogy a pesszimisták ezt is lerontják: ők még most is fogadást ajánlanak, hogy ebben az évben nem megyünk. Januárban ugyan én is erre fogadtam, csakhogy akkor tényleg kilátástalan volt a helyzetünk; a fogadás különben is csak egy jen volt.[50]

Dell’Adamiék 1920. június 18-án[51] érkeztek meg Vlagyivosztok kikötőjébe, majd miután a városban berendezték a misszió irodáját, hozzáfogtak és felkeresték a magyarok által is lakott táborokat. Vlagyivosztok környezetében három táborról tudjuk, hogy magyarokat is tartottak a foglyok között. A legközelebbi ilyen fogolytábor,[52] a kikötőváros közelében, mondhatni a külvárosban épült, amely a misszió látogatásakor már japán[53] felügyelet alatt állt. A másik két tábor a Vlagyivosztoktól 100 kilométerre található Nyikolszk-Usszurijszk városa mellett állt. A két tábor közül az egyik az oroszok, míg a másik, a vlagyivosztokihoz hasonlóan a japánok igazgatása alatt állt.[54]

A misszió tagjai június 26-án utaztak Nyikolszk-Usszurijszkba, ahol a hadifogolytábor magyarjai nagy ünnepség keretében fogadták a kiszabadításukra érkező vöröskereszteseket. Az egyik hadifogoly, Mati Vendel a családjának küldött levelében így emlékezik vissza az eseményre:

…Nagyon nehezen vártuk őket, végre itt vannak! Fogadtuk őket a tölünk telhető legünepíesebben. Diadalkaput állítottunk fel részükre, ahol levett kalappal könyes szemekel haladtak keresztül amint a piros-fehér-zöld lobogónkat meglátták, csak annyit mondtak itt még élnek magyarok. Aztán Egekig harsogó éljenel üdvözöltük őket. Eztán elmondták jövetelük célját amerikai útjukat és gyüjtésük eredményét, Drága hazánk szomorú sorsát, amit fuldokló zokogással végig halgattunk. És aztán… együttesen zenekarunk kiséretével énekeltük az Áld meg Isten a Magyart!!![55]

A felemelő pillanatról Dell’Adami Géza is megemlékezett, ő így jegyezte le a történteket a misszió munkásságáról szóló könyvében:

Virágos díszkapuval fogadtak minket. Három magyar zászló közül ragyogott ránk az ››Isten hozott‹!‹‹ Amerre utunk vitt, virágok szerte. A kocsik begördültek a tábor udvarára. Önkénytelenül levettük a kalapunkat. Megváltóik gyanánt fogadtak bennünket, kik csak halvány reménysugárral jöttünk. A felelősség súlya hatványozottan nehezedett rám. És mégis – ez volt életem legmagasztosabb pillanata.

Ötezren lehettek, akik itt körülöveztek bennünket. Magyarország minden részéből, népünknek minden rétegéből valók. Megannyi láncszeme egy szilárd egységnek!

A tiszamenti, kárpátalji, vagy erdélyi földmíves mellett ott állt a hivatásos tiszt, a tanár, a bíró, hivatalnok, ügyvéd, kereskedő. Valamennyi a saját gondjaival, múltjával, életfölfogásával, egyéniségével…

…Megnyugtattuk őket. Meg fogjuk menteni, akit csak elér a kezünk. Kibontottuk előttük az amerikai magyarok ajándékát a piros-fehér-zöld selyemlobogót. ››Nem, nem soha!‹‹ – csillogott feléjük a három aranyszó.

Megindító volt a pillanat! A faji öntudat és büszkeség, melyet beragyogott a magyarság igaz ügyének varázshatalma, tömör egységbe kovácsolt minden lelket, mely dacolt nyomorral gyalázattal, megaláztatással! S midőn felhangzott az ››Isten áldd meg a magyart!‹‹ és mi födetlen fővel álltunk a szibériai nehéz felhők alatt, csonka hazára, értünk aggódó, értünk imádkozó szeretteinkre gondolva, könny gyűlt szemekbe.[56]

A Magyar Vöröskereszt Misszió tagjainak látványa és az ünnepi hangulat lelket öntött a több éve raboskodókba, végre saját szemükkel láthatták, hogy megérkeztek az övéik és idővel haza fogják őket juttatni. Mint a könyvből idézett szövegrészből kiderül, Dell’Adamiék is átérezték a helyzet súlyosságát. Az eseményt követően, amint csak lehetett nekiláttak nehéz feladatuknak, mindenáron hajót kellett szerezniük az elcsigázott magyar hadifoglyok elszállításához. A hazaszállítás szervezése mellett a Magyar Vöröskereszt Missziónak számtalan egyéb feladata is adódott. Többek között ellenőrizte a fogolytáborok ellátottságát, fenntartotta a kapcsolatot az intervenciós csapatok parancsnokságaival, folytonos egyeztetésben állt a helyi kormányzatok képviselőivel. Ráadásul arra is volt példa, hogy az egészségügyi szerek beszerzésénél játszott közvetítő szerepet a táborok parancsnokságai és segélyszervezetek között.

Rengeteg Dell’Adami által gépelt irat[57] tanúskodik arról, hogy a százados milyen emberfeletti munkát végzett. Minden nap több kérvényt, sürgönyt és parancsot írt. Természetesen nem elhanyagolható segítőinek erőfeszítése sem, az iroda négy alkalmazottja minden esetben a misszióvezető rendelkezésére állt. Dr. Kovács István orvos őrnagy felügyelte a tábori kórházak rendes működését és ellátottságát, Varga Béla zászlós intézte a misszió kiadásait és egyéb pénzügyeit. A misszió főtolmácsa, dr. Lehóczky István bonyolította az idegenekkel, főleg az oroszokkal való tárgyalásokat. Végül, de nem utolsósorban, Saáry Jenő főhadnagy felelt az egyik legfontosabb tábor, Nyikolszk-Usszurijszkért. Továbbá a misszió vezetője szintén az agilis főhadnagyot bízta meg a majdani hazautazással kapcsolatos helyi adminisztratív és szervezési feladatokkal is.

A Saáry Jenő által, még június 6-ai dátummal keltezett, a Magyar Vöröskereszt Misszió érkezését hirdető felhívás nem ért el látható eredményt. Meglehetősen kevés hadifogoly jelentkezett a gyülekező helyként kijelölt Nyikolszk-Usszurijszk táborában. Ennek egyik oka az lehetett, hogy számos magyar hadifogoly a bolsevik csapatok ellenőrzése alatt álló táborokból elmenekült és a környező erdőkbe vette be magát, majd távol minden településtől, remeteként bujkált a vadonban.[58] Továbbá azok a hadifoglyok sem értesülhettek az üzenetről, akik a kommunisták táboraiban sínylődtek. A vörös gárdisták gondosan ügyeltek arra, hogy fogva tartottjaik ne értesüljenek a Magyar Vöröskereszt vlagyivosztoki missziójának ténykedéséről. Ennek tükrében Dell’Adamiéknak döntést kellett hozniuk: ha a hadifoglyok nem jelentkeznek a felhívásra, akkor a missziónak kell értük menni és kiszabadítani annyi magyar katonát a bolsevikok által ellenőrzött táborokból, amennyit csak lehetőségük engedi.

A Magyar Vöröskeresztes Misszió megbízásából három hadifogolymentő expedíciót szerveztek a bolsevikok által ellenőrzött területekre. A feladatra a hadifoglyok közül önkéntesek jelentkeztek, akiknek a misszió még a menleveleket is beszerezte a térséget ellenőrző hadseregektől.

Északi irányba Károly Gusztáv és Nagy János zászlósok indultak, az ő céljuk a Habarovszk és Nikolajevszk környéki táborok feltérképezése volt. A két zászlós küldetése sikerrel járt, 151 hadifoglyot hoztak magukkal Nikolajevszkből és 11-et Kamcsatkából.[59] Nyugatra Krisztinkovics Pál zászlóst küldték, akit a Blagovjescsenszk és Harbin melletti táborok átkutatásával bízott meg Dell’Adami Géza. Amint a zászlós a bolsevikok által ellenőrzött területre ért, a helyi erők felszólították, hogy 24 órán belül hagyja el a területüket, mert ha nem teszi, kémkedés vádja miatt kivégzik. Így Krisztinkovics Pál küldetése nem járt teljes sikerrel, azonban amikor az elzárt magyar hadifoglyok megtudták, hogy a zászlós milyen céllal próbálta felkeresni táboraikat, a fenyegetések ellenére 112-en megszöktek és szerencsésen eljutottak Nyikolszk-Usszurijszkba.[60] A Transzszibériai vasútvonal mentén Fein Jenő hadnagy és segítői próbáltak hadifoglyokat felkutatni. A Csita és Verhnyeugyinszk környéki táborokból körülbelül 400 magyar hadifoglyot szabadítottak ki. Burjátföldtől nyugatabbra azonban nem tudtak Fein hadnagyék tovább jutni, ugyanis a térségben komoly harcok folytak a bolsevik és a fehér erők között. A véres összecsapásoknak köszönhetően a belső-szibériai[61] hadifogolytáborokban raboskodó magyaroknak a hazautazással egészen 1921 januárjáig várniuk kellett, ugyanis csak ekkorra nyugodott meg a térség olyan mértékben, hogy nyugati irányba is megindulhatott a vasúton történő szállítás.[62] Az expedícióknak és ténykedéseiknek hírére, 1920 ősz végére, tél elejére több mint 5.000 magyar hadifoglyot sikerült különböző bolsevikok által felügyelt táborokból kimenteni.

A nyugatról érkező hadifoglyok között voltak olyanok, akik rettegtek a japánoktól, ugyanis sokan közülük kényszersorozás következtében a Vörös Hadsereg oldalán, fegyverrel küzdöttek az intervenciós csapatok ellen. Ezek a hadifoglyok attól tartottak, hogy a japánok rajtuk fogják megtorolni halott bajtársaik életét. Szerencséjükre, a feltételezett retorzió elmaradt. Azonban voltak a nyugatról érkező hadifoglyok között olyanok is, akik korábban önként álltak a vörösök oldalára és vállalták a bolsevik propaganda terjesztését. Az egyik ilyen eset Sós Imre zászlós és társához köthető. A két hadifogoly 1920 szeptemberében érkezett a nyikolszk-usszurijszki táborba, és nem sokkal elhelyezésük után hozzáláttak a foglyok izgatásához. Végül a két agitátort a táborparancsnokság őrizetbe vette, majd Dell’Adamihoz kísérte kihallgatásra. Kiderült, hogy mindketten a Blagovescsenszk melletti, vörösök által felügyelt táborból érkeztek azzal a feladattal, hogy a kommunista eszmét terjesszenek a magyar hadifoglyok körében.[63] Sós zászlóson kívül szép számmal akadtak még nyugatról érkezett hadifoglyok, akiket a kommunista eszmék megérintettek. Ezeket a foglyokat, miután a nyikolszk-usszurijszki táborba megérkeztek, a YMCA.[64] vette kezelésbe. A keresztény segélyszervezet oktató, nevelő munkával sokukat le tudta beszélni a bolsevista nézetek terjesztéséről.

3_kep_Krisztinkovics Pál_engedély

Krisztinkovics Pál zászlós engedélye – HM HIM 1390. Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 A Vlagyivosztoki Magyar Vöröskereszt Misszió különböző szibériai táborokba küldött meghatalmazottjainak megbízó levelei 1920.

A nyugatról folyamatosan érkező hadifogoly-szállítmányok meglehetősen zsúfolttá tették a nyikolszk-usszurijszki tábort. A fogolytábor lakossága egyre csak növekedett és evvel párhuzamosan növekedett a tábori ellátással és élettel járó gondok mértéke. Mivel kezdett egyre átláthatatlanabbá válni a helyzet, ráadásul egyes táborokban a túlzsúfoltság miatt szinte nyomorogtak a hadifoglyok, az Amerikai Vöröskereszt szibériai megbízottja, Lievy őrnagy, azzal a céllal, hogy a szervezés egy kézben összpontosuljon, létrehozta az Amerikai Hazatelepítő Bizottság vlagyivosztoki kirendeltségét.[65] A Bizottságban különböző, a mentésben résztvevő segélyszervezetek[66] is helyet kaptak. A vlagyivosztoki kirendeltség leginkább azzal a céllal jött létre, hogy megkönnyítse és felgyorsítsa a kapcsolattartást a new yorki székhelyű Amerikai Hazatelepítő Bizottsággal.

Augusztusra a magyaroknak ígért hajók nem érkeztek meg, ami egyre elégedetlenebbé és elkeseredettebbé tette a hadifoglyokat. Néhányan közülük nem bírták idegileg a további megpróbáltatásokat, annyira felőrlődtek, hogy öngyilkosságot követtek el. Sok fogoly egyszerűen nem tudta elviselni, hogy míg a német, osztrák, vagy csehszlovák foglyoknak folyton biztosítva voltak a hazaszállító transzporthajók, addig a magyarok az egyedüliek, akik még mindig hajó nélkül várakoztak a Vlagyivosztokhoz közeli gyűjtőtáborokban. A hazaszállítás helyzetét tovább rontotta, hogy a misszió pénze egyre csak fogyott. A hadifoglyok megnövekedett száma sokkal több többletköltséget, kiadást jelentett Dell’Adamiéknak, mint ahogy számoltak vele. Kezdett világossá válni, hogy az a körülbelül 1 millió amerikai dollár, ami az Amerikai Hazatelepítő Bizottsághoz befolyt, nem lesz elegendő nemhogy a hazaszállításhoz, de még a hadifoglyok ellátásához sem.[67]

A hazaszállításról

A magyar hadifoglyok számára az első szállítóhajót 1920 nyarának elején, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának, dr. Georges Montandonnak sikerült lefoglalnia. Ez a hajó a Sunko Maru volt, amelynek fedélzetén összesen 606 magyar hagyhatta el Szovjet-Oroszországot. Akik nem jutottak fel a Sunko Marura, azok egészen Dell’Adamiék érkezéséig magukra hagytatva búslakodtak barakkjaikban. A Magyar Vöröskereszt Misszió megjelenése és az amerikai segélyszervezetek által megígért hajók rövid ideig ugyan, de új reménnyel töltötték el a megtört hadifoglyokat. Azonban a hajók augusztusi elmaradása ismét pesszimista fátyollal terítette be több magyar hadifogoly meggyötört lelkét. A Sunko Marut követően csak néhány száz, leginkább beteg hadifogoly szabadulhatott a kelet-szibériai táborokból. Augusztusban és szeptemberben az Amerikai Bizottság közbenjárásának köszönhetően, 419 beteg, vagy idős hadifogolynak tudtak biztosítani helyet a más nemzetek által rendelt hajókra. Az említett két hónapban, a legtöbben a President Grant és a Heffron gőzösökön hagyták el Vlagyivosztokot.[68]

Az augusztusi és szeptemberi válságos időszakot követően, végül az Amerikai Hazatelepítő Bizottsággal együttesen sikerült az első magyar hadifogoly-szállítmányt útnak indítani. A Scharnhorst gőzös, október 5-én 2.200 fővel [69] a fedélzetén indult el Trieszt kikötőjébe. Az első kimondottan magyar szállítmány után 20 nappal indult a Mainam, amelyet fedélzetén 1.765[70] magyarral a második nagy szállítmányként jegyeztek. 1920 októberétől fogva Dell’Adamiéknak még öthajónyi hadifoglyot, körülbelül 3.700 főt sikerült hazaszállítaniuk. A hajók bérlésénél, a foglyok szállításnál és a behajózásnál rendszeresen adódtak konfliktusok, amelyek közül a „feketén” utazó hadifoglyok jelentették a legnagyobb feszültséget. Martin Ferenc a Mainam gőzössel indult haza október 25-én, az ő behajózásukkor is sok bonyodalmat okoztak a hajókra illegálisan feljutó potyautasok. Martin Ferenc egykori hadifogoly így emlékszik vissza az eseményre: „A beszállítás körül nagy rendetlenség uralkodott, mert kb. ötven jogosult utas lemaradt, míg több mint száz jogosulatlan, ún. fekete utas előbb furakodott fel. A bizottság csak kétezer utast olvasott le, s az úton derült ki, hogy ötvenhattal még több is van.”[71]

Októbertől kezdve megindult a folyamatos hazaszállítás. Ennek köszönhetően a táborokban lévő férőhelyek sorra szabadultak fel, ezzel helyet biztosítva a nyugatról érkező további hadifogoly-szállítmányok részére. A Magyar Vöröskeresztes Misszió végül 1921. szeptember 9-én hagyta el Vlagyivosztokot a Crook hajó fedélzetén.[72] Ezen a régi gőzösön utazott a misszió vezetőségének többsége és még körülbelül 600 egyéb nemzetiségű volt hadifogoly. A Magyar Vöröskeresztes Misszió 15, embert próbáló hónap után befejezte áldozatos munkáját, amellyel mintegy 8 ezer magyar hadifoglyot mentett meg Szibéria legkeletibb részéről. A 2 hónapnyi hajóút után, november 9-én, az utolsó, magyarokat is szállító transzporthajó is megérkezett Trieszt kikötőjébe.

Dell’Adami Géza, feladata elvégzése után kormányzói dicséretben részesült. A Magyar Vöröskereszt Misszió történetéről és munkájáról Saáry Jenővel közösen 1925-ben könyvet jelentetett meg, „Megváltás Szibériából” címmel. Katonai és önzetlen teljesítményéért Dell’Adami Gézát 1934-ben a Magyar érdemrend tiszti keresztjével[73] tüntették ki.

Bibliográfia

BAJA Benedek – PILCH Jenő – LUKINICH Imre – ZILAHY Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1-2. kötet, Budapest, Athenaeum, 1931.

BONHARDT Attila: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, in: Hadtörténelmi közlemények, XCVIII. évf. 1985/3.

JÓZSA Antal: Háború, hadifogság, forradalom; Magyar internacionalista hadifoglyok az 1917-es cári oroszországi forradalmakban, Budapest, Akadémia Kiadó, 1970.

MARTIN Kornél: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, in: Hadtörténelmi Közlemények, CXIV. évf. 2001/1.

RACHAMIMIV, Alon: POWS and the Great war, Captivity on the Eastern Front; Legacy of the Great War, New York, Berg, 2002.

TARCZALI DELL’ADAMI Géza: Megváltás Szibériából, Budapest, Stephaneum, 1925.

Hivatkozások

  1. A források egy része Jean Henri Dunant, más részük Jean-Henry Dunant vagy Jean Henry Dunantként hivatkozik a Vöröskereszt alapítójára. ↑
  2. Az első hágai egyezményen még csak érintőlegesen tárgyaltak a hadifogság ügyéről, azonban a konferencia elindított egy folyamatot, aminek következtében évekkel később írásba foglalták a hadifogságot érintő kérdéseket is. ↑
  3. A második Hágai egyezményt 1913. évi XLIII. törvénycikként fogadta el az OrszággyűlésEzer év törvényei: https://web.archive.org/web/20170606182344/https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=7239(Letöltés: 2021. április 24.) ↑
  4. Baja Benedek – Pilch Jenő – Lukinich Imre – Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1. köt, Budapest, Athenaeum, 1931. 45. ↑
  5. A győztes hatalmak gyakran a vesztesekkel fizettették meg nem csak a saját fogságba esett honfitársaik hazaszállításának, hanem a vesztes államok hadifoglyainak hazaszállításának költségeit is. ↑
  6. Baja Benedek – Pilch Jenő – Lukinich Imre – Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1-2. köt, Budapest, Athenaeum, 1931. ↑
  7. Fontos megjegyeznünk, hogy az eltűntek közül sajnos nem mindenki került hadifogságba. ↑
  8. Józsa Antal: Háború, hadifogság, forradalom; Magyar internacionalista hadifoglyok az 1917-es cári oroszországi forradalmakban, Budapest, Akadémia Kiadó, 1970. ↑
  9. Uo. 92 – 96. ↑
  10. Hans Weiland – Leopold Kern (szerk.): In Feindeshand; Die Gefangenschaft im Weltkriege in Einzeldarstellungen, Bécs, 1931. ↑
  11. Alon Rachamimov: POWS and the Great war, Captivity on the Eastern Front; Legacy of the Great War, New York, Berg, 2002, 31. ↑
  12. Egyes számítások szerint csupán az orosz hadifogságba esett magyar nemzetiségű hadifoglyok száma 500.000 és 600.000 fő körülre tehető. ↑
  13. Tarczali Dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából, Budapest, Stephaneum, 1925, 178-179. ↑
  14. 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki béke ↑
  15. Baja et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 2. köt., 553. ↑
  16. Honvédelmi Minisztérium (továbbiakban: HM) Hadtörténeti Intézet és Múzeum (továbbiakban HIM) 1369. Magyar hadifogoly fogadó bizottság, Stettin szn/1920 ↑
  17. Miután Magyarország kormánya értesült a hadifoglyok körében uralkodó nyomorról, a Békekonferencia külön engedélyével a Nemzetközi Vöröskereszt térségbe kiküldött képviselőjének, dr. Montandonnak összesen 280.000 svájci frankot, 10.000 amerikai dollárt és 600.000 orosz rubelt utaltatott át a hadifoglyok támogatására. (Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 26-27.) ↑
  18. Bonhardt Attila: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, Hadtörténelmi közlemények, XCVIII. évf. 1985/3. 580. ↑
  19. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 31. ↑
  20. Baja et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 2. köt., 145. ↑
  21. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 28. ↑
  22. Uo. 32. ↑
  23. Uo: 28. ↑
  24. Segítsünk Szülőhazánkon! Youngstowni derék magyarok, Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, XX. évf. 34. szám, 1919.augusztus 23. https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1919/?pg=319&layout=s&query=szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 14.) ↑
  25. uo https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1919/?pg=319&layout=s&query=szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 14.) ↑
  26. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 580. ↑
  27. Szibériai hadifoglyaink hazaszállítása, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 15. szám, 1920. április 8. https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-08/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  28. „1919. december 4-én Ulysses Grant-Smith-t nevezték ki az Egyesült Államok magyarországi megbízottjának azzal a céllal, hogy jelentést tegyen a politikai fejleményekről, valamint elősegítse a kereskedelmet.” https://washington.mfa.gov.hu/page/fontos-datumok (Letöltés: 2021. április 27.) ↑
  29. American Relief Comittee fogr Hungarian Sufferers ↑
  30. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 44. ↑
  31. Uo 44. Dell’Adami arról ír, hogy az Amerikai Magyar Segélyegyesület a közelmúltban 500.000 dolláros segélyt gyűjtött nyomorgó magyar gyermekeknek ↑
  32. Uo. 44. ↑
  33. Uo. 48. ↑
  34. Munkánkban csak az online elérhető, digitalizált hírlapokat tudtuk átnézni. Azonban ebből a pár cikkből is kiderül, hogy korántsem volt olyan egységes az amerikai magyarság, mint ahogy Dell’Adami Géza visszaemlékezésében bemutatja. A teljesebb kép érdekében, további kutatások szükségeltetnek az Amerikai Egyesült Államokban működő magyar diaszpórához köthető folyóiratok körében. ↑
  35. A szibériai hadifoglyokért, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 18. szám, 1920. április 29.https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-29/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  36. A támogatók angol megnevezése: American Red Cross, American Relief Committee for Hungarian Sufferers, Joint Distribution Committee for Jewish War Sufferers. ↑
  37. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 45. ↑
  38. American Repatration Committee ↑
  39. A misszió több olyan amerikai városban is járt, ahol jelentős magyar kisebbség élt. Így előadást tartottak többek között Pittsburghben, Clevelandben, Detroitban és New York több kerületében is. ↑
  40. Homestead egykor Pennsylvania államában lévő önálló település volt. Napjainkban Pittsburgh elővárosát képző városrész. ↑
  41. Szibériai fogoly testvéreinkért, Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, XXI. évf., 20. szám, 1920.05.15. https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1920/?pg=287&layout=s&query=Szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 18.) ↑
  42. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 51. ↑
  43. Erre azért volt szükség, mert Vlagyivosztok és a környékén lévő táborok japán megszállás alatt álltak. ↑
  44. Dell’Adamiék egyeztetést folytattak a Külügy- és Hadügyminisztérium illetékeseivel is. ↑
  45. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 55. ↑
  46. 敦賀 (Tsuruga): Japán kikötőváros 500 km-re Tokiótól nyugatra. ↑
  47. A szibériai fogoly magyarok köszönete és kérelme, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 16. szám, 1920. április 15. https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-15/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  48. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 585. ↑
  49. HM HIM 1390 Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 1/920 ↑
  50. Martin Kornél: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, in: Hadtörténelmi Közlemények, CXIV. évf. 2001/1. 180. ↑
  51. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 58. ↑
  52. A hadifogolytábor neve Pervaja-Rjecska volt. ↑
  53. A térséget egy időben, majdnem a Bajkál-tóig japán és amerikai intervenciós csapatok tartották megszállva, akik a polgárháborúban harcoló fehérek támogatására érkeztek 1918 augusztusában. ↑
  54. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 583-584. ↑
  55. Levél Mati Vendel hagyatékából. A levél keltezése 1920. augusztus 12. ↑
  56. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 67 – 68. ↑
  57. A Hadtörténeti Levéltárban található Magyar Vöröskereszt Misszióhoz tartozó 3 doboz, főleg Dell’Adami Géza által írt leveleket, dokumentumokat tartalmazza. ↑
  58. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 99. ↑
  59. Uo. 103. ↑
  60. Uo. 104. ↑
  61. A leginkább érintett táborok: Irkutszk, Krasznojarszk, Acsinszk, Omszk ↑
  62. Dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából, 163. ↑
  63. HM HIM 1390 Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 540/920 ↑
  64. Young Men’s Christian Association, magyar fordításban Fiatalok Keresztény Egyesülete. ↑
  65. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 117. ↑
  66. Az Amerikai Magyarok Segélyegyesülete és a Young Men’s Christian Association is képviselőket küldött a vlagyivosztoki Bizottságba. ↑
  67. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 206. ↑
  68. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 178. ↑
  69. Az utasok közül 2200-ból 1963 magyar hadifogoly volt. ↑
  70. Összesen 1838 fő utazott a hajón. Ebből 25 osztrák, 60 galíciai és 165 cseh volt. Bonhardt 599. ↑
  71. Martin: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, 184. ↑
  72. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 251. ↑
  73. Magyarország tiszti cím és névtára 1941. ↑

 

Beküldve:

Vendriczki Róbert: Kémjátszma Vietnamban – A vietnami magyar misszió a Pax rezidentúra forrásainak tükrében

Bevezetés

Az 1973-75 között Dél-Vietnam[1] területén a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB)[2] keretén belül szolgálatot teljesítő magyar misszióról több könyv és tanulmány jelent meg, viszont az ezen belül tevékenykedő »polgári hírszerző Pax rezidentúráról« – amely a vietnami hírszerzési akciókat szervezte -, csak utalásokat találhatunk. Fontos, hogy ennek a korszaknak a titkosszolgálati anyagai sem kerültek még teljes feldolgozásra. Célom, hogy a rezidentúrára vonatkozó kutatásaim eredményeivel, melyek között akadnak eddig nem közölt állambiztonsági források is, kiegészítsem a korábban megjelent művek következtetéseit.[3] Tanulmányomban bemutatom a Pax rezidentúra létrejöttét és működését a NEFB-ben belül, kitérve az ehhez kapcsolódó politikai helyzetre is.

1964-ben Czinege Lajos honvédelmi miniszter és Benkei András belügyminiszter aláírták az együttműködési megállapodást a Magyar Néphadsereg Vezérkar (MNVK) 2. Csoportfőnökség és az Állambiztonsági (Belügyminisztérium (BM) III.) Főcsoportfőnökség szervei között.[4] Ez a szerződés meghatározta a rezidentúrák számára az együttműködés megvalósításának módját, a külföldön folytatott operatív és tájékoztató munkában.[5] Ennek a lehetőségét és nemzetközi kereteit egy Bécsben, 1961. április 18-án aláírt diplomáciai kapcsolatokról szóló nemzetközi szerződés teremtette meg,[6] aminek keretében biztosították a külföldön hírszerző tevékenységet végző személy diplomáciai mentességét, a képviselet védelmét, valamint azt is, hogy a külképviselet tagjai szabadon érintkezhettek a kormányukkal, és erre használhatták a futárszolgálatot, illetve a rejtjeles vagy a számjeles üzeneteket is.[7] Ez lehetővé tette, hogy a polgári hírszerzés, tágabb értelmezésében, jól kihasználva a diplomáciai fedőmunkáját, kiterjedtebb operatív és tájékoztató munkát végezzen. Ez alapján végezte a Pax rezidentúra is a munkáját, Dél-Vietnamban.

Felkészülés a kiküldetésre

1972. október 19-én, tehát még a párizsi egyezmény aláírása előtt, Hoang Cuong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) budapesti nagykövete, arról tájékoztatta Fock Jenőt, a Minisztertanács elnökét, hogy a Magyar Népköztársaság felkérést kapott a NEFB-ben való részvételre, amit a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának (KB) Politikai Bizottsága az október 24-i ülésén el is fogadott.[8] Ezzel megkezdődött a magyar misszió keretén belül létrehozott Pax rezidentúra felkészülése a kiküldetésre.[9] 1972. november 28-án a Vietnami Ellenőrző Bizottsággal kapcsolatos kérdések miatt a magyar és a lengyel külügyminisztérium vegyesbizottsági megbeszélésére került sor.[10] A lengyel állambiztonság részéről Jan Slowikowski ezredes ismertette a NEFB szervezeti felépítését, majd kiemelte, hogy a Bizottságban a lengyel állambiztonsági szerveknek csak elhárítási feladataik voltak a korábbi, 1954-es genfi egyezmény által szavatolt vietnami misszióban.[11] Politikai információszerzést egyáltalán nem folytattak és így semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztek ezen a téren. Ellenben más szempontból voltak tapasztalataik és külön kitért a munka szempontjából fontos ügynöki operatív helyzet ismertetésére, illetve a munka feltételeivel kapcsolatos kérdésekre is. Kiemelte, hogy a dél-vietnami lakosság, a saigoni államapparátus hivatalos szerveinek, tisztviselőinek és katonáinak morális helyzete olyan, hogy az operatív célok elérését anyagi támogatással könnyebben és gyorsabban meg lehet valósítani. Anyagi eszköz igénybevételével nemcsak értesüléshez, hanem a legmodernebb katonai felszereléshez is hozzájuthatnak, még a legsúlyosabb politikai helyzetben is.[12] A különleges helyzet miatt felhívta a figyelmet a küldöttség tagjaira leselkedő veszélyhelyzetekre is, többek között a beszervezés veszélyére.[13] A forrásokból megállapítható az is, hogy a szocialista tagozat rezidentúrái között jó volt a kapcsolat és a munkaviszony a kiküldetés alatt.

A lengyel küldöttség tanácsait és tapasztalatait felhasználva kezdődött meg a felkészülés a misszióban végrehajtandó feladatokra. A felkészítés során a Pax rezidentúra tagjai az alábbi három területen sajátítottak el speciális ismereteket: (1) Operatív elméleti felkészülés keretében ismereteket szereztek az indokínai térségre és Dél-Vietnamra vonatkozóan a III/I-2 (osztály) anyagából. (2) Az ügyszerű felkészítés során megismerkedtek a csoporthoz tartozó hálózati személyekkel és azok személyi anyagával. (3) A speciális felkészülésen tanulmányozták az általános és a speciális fotózást,[14] az összeköttetési eszközök és biztonsági berendezések használatát, rejtjelezést, futárösszeköttetést, általános katonai alapismereteket, valamint tanulmányozták a III/I-6 osztály által a Vietnami Köztársaságról (VK) frissen megszerzett politikai és országismereti anyagokat.

1974-re némiképpen átalakult a felkészülés, mert részt kellett venni azokon az előadásokon is, amelyeket a rezidentúra új tagjainak tartottak a dél-vietnámi helyzetről, az operatív és egyéb tapasztalatokról. A rezidentúra leendő tagjainál figyelembe vették korábbi operatív és külföldi munkában szerzett tapasztalataikat is, ezáltal az operatív elméleti és ügyszerű felkészítést összevonták.[15] Az operatív-technikai felkészítés során a legfejlettebb fotóeszközök kezelését és alkalmazását, és a hangrögzítő berendezések működését sajátították el.[16] Új elemként megjelent az információs értékelő munka és a pénzügyi felkészülés is. Ha a rendelkezésre álló idő lehetővé tette, akkor további felkészítési feladatokat is elvégeztek, mint a figyelő munkával kapcsolatos ismeretek, a személytelen összeköttetés, a lőgyakorlat és a tereptan.[17]

Szolgálatban

A párizsi egyezmény megkötése előtt egy nappal, 1973. január 26-án, kiutazott a magyar kontingens első csoportja, köztük a rezidentúra dolgozóival, és a békemegállapodás napján, január 27-én, szolgálatba állt a saigoni központban, élén Rybka Géza hírszerző alezredessel.[18] Két szálláskörletben történt meg a törzs elhelyezése, az egyik a város szállodáiban,[19] a másik a Tan Son Nhut-i támaszponton, a VK-ban állomásozó amerikai Katonai Csoportosítás 7. légierő csoportjának egyik épületében.[20] Az utóbbiban alakították ki a munkairodákat, a rádióállomást és a biztonsági körletet is. A rezidentúra számára a konkrét szolgálatba állás a Vietnamba való kiérkezés után, 1973. február 5-én kezdődött meg.[21] Az operatív és tájékoztató munkát főleg Saigonban végezték, de a párizsi egyezmény által kialakított körzetekbe is kerültek kihelyezésre angol nyelvtudásuk miatt és tolmács feladatokat is elláttak. A munkájuk során a saigoni- és az amerikai elhárítás már a kezdetektől folyamatosan megfigyelte őket.[22]

A hírszerző munka során a Pax rezidentúrának elsősorban a következő tárgykörökben kellett megfelelő minőségű és értékű híreket szereznie, az 1/1/6/72 számú utasításnak megfelelően: a NEFB tevékenységéről, a magyar képviselet misszión belüli és azon kívüli tevékenységéről, a dél-vietnami belső helyzetről, a saigoni rezsim és a Dél-vietnami Forradalmi Kormány (DIFK) szándékairól a NEFB-el kapcsolatosan, a tagállamok tevékenységéről és a tagállamokkal való együttműködés kérdéseiről, valamint a saigoni rezsim és a DIFK stratégiai és taktikai elképzeléseiről is. Ez kiegészült még a délkelet-ázsiai erőviszonyokban várható változásokkal és az amerikai kormány várható reakcióival, a kialakult vietnami helyzettel kapcsolatosan.[23]

A jelentésekben jól kimutatható a magyar tagozat fedése alatt működő Pax rezidentúra, munkája, mely túlmutatott azon, hogy a párizsi egyezmény aláírásának megfelelően lehetőséget biztosított a missziónak a tűzszünet ellenőrzésére, betartatására, az amerikai és vele szövetséges csapatok kivonásának, katonai támaszpontjaik leszerelésének, a hadifogolycserék lebonyolításának felügyeletére.[24] A hírszerzés operatív eszközeinek és módszereinek felhasználásával elő kellett segíteni, hogy a térség politikai átrendeződése a Varsói Szerződés fő külpolitikai irányvonalának megfelelően menjen végbe. Ennek érdekében információkat szereztek a Dél-Vietnammal kapcsolatos amerikai és kínai tervekről is.[25] A legfontosabb kérdés az volt, vajon e két ország milyen hatalmi elrendeződést látna szívesen és mit tesz ennek elősegítése érdekében, valamint milyen kérdéskörökben alakult ki egyetértés vagy épp ellentét közöttük. Mindezek mellett a saigoni rezsim belső viszonyairól, annak ellenzékéről és a Dél-vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormányról is információkat szereztek be. A felderítés során elsősorban a DIFK erejére, befolyására, terveire és az őket támogató politikai csoportosulásokra voltak kíváncsiak, de vizsgálták a Pekinggel való kapcsolatokat is. A hírszerzési munka megszervezésénél, és a munkamódszerek kialakításánál figyelembe kellett venni azt is, hogy Dél-Vietnamot nem tekintették célországnak,[26] hanem az Egyesült Államok és a Kína politikája ellen folytatott küzdelem harci terepének.[27] A rezidentúrának törekednie kellett még a katonai társszervvel (MNVK 2. Csoportfőnökség) való kapcsolattartásra is, mivel egymással párhuzamosan folytatták az információszerzést, ám teljesen más vezetési elvek alapján.[28] A katonai elhárítás által megszerzett adatok egyrészét átadták a szovjet hírszerzésnek.[29] A hírszerzés vezetője rendszeresen utazott Vientiánba és Hanoiba, hogy egyeztető megbeszéléseket folytasson.[30] A szovjet hírszerzés hírigényében előkelő helyet foglaltak el a kínaiak tevékenységére vonatkozó kérdések az indokínai térségben. A megszerzett információkat megosztották a Szovjetunióval, a Vietnami Demokratikus Köztársasággal és a DIFK-kel.

A rezidentúra tagjai fedőbeosztásban végezték a munkájukat. Közülük egy fő dolgozott az NEFB székházban,[31] hat fő a tábori irodaháznál, egy fő orvosként,[32] két fő rejtjelezőként, egy fő hivatalsegédként, egy fő TÜK-kezelőként,[33] egy fő pedig beszerzőként dolgozott.[34] A rezidentúrán végzett munkájukért a fedőszervtől fizetést kaptak,[35] amelyből a családjuk Magyarországon a teljes külügyi illetményüket kézhez kapta.[36]

A Pax rezidentúra fizetési kimutatása

Név Kulcsszám Alapfizetés dollárban Helyi pótlék

dollárban

 Ruhapótlék dollárban Összesen

dollárban
Rezidentúra vezető 5/A 476 119 48 643
Rezidentúra vezetőhelyettes 5/A 476 119 48 643
Beosztott 7/A 404 101 40 545
Beosztott 4/A 528 132 53 713
Beosztott 9/A 352 88 35 475
Beosztott 9/A 352 88 35 475

Bár 1973 márciusában az amerikai haderő utolsó egységei is elhagyták Dél-Vietnam területét, az amerikai hírszerző és elhárító szervek a Vietnami Köztársaságban maradtak. Így a Saigonban lévő amerikai diplomaták és más fedőbeosztásban dolgozó CIA beosztottak tovább folytatták operatív tevékenységüket.[37] A magyar hírszerzési források szerint[38] az amerikai diplomaták rendkívül aktív tevékenységet végeztek a magyar és a lengyel delegációval történő kapcsolatteremtésben.[39] Közülük kiemelkedik a magyar származású Thomas Polgar, a CIA indokínai kirendeltségének vezetője. Az Egyesült Államok nagykövetségének politikai részlegén vagy a NEFB-el foglalkozó osztályán alkalmaztak olyan diplomatákat, akik beszéltek magyar vagy lengyel nyelven és próbálták rávenni az embereket a disszidálásra. Az amerikai hírszerzés számára külön célkategóriát képezett a szocialista tagozat saigoni képviseleteinek adminisztratív állománya. A CIA számára Saigonban rendkívül kedvezőek voltak a körülmények a nagyszámú amerikai intézmény megléte miatt (bárok és egyéb szórakozási és szabadidős létesítmények), amelyeket a szocialista delegáció tagjai gyakran meglátogattak.

Vietnam, az amerikai csapatkivonás után

Az amerikai csapatkivonás után egyértelművé vált, hogy Hanoi és Saigon nem képes rendezni a vitákat. Ezzel kezdetét vette a polgárháború új szakasza a két országrész között. Ezért a dél-vietnami hivatalos szervek magatartása a NEFB-bel szemben nem volt egyértelmű. A jelentések szerint kezdetben arra számítottak, hogy ennek a korlátozott hatáskörű szervezetnek a működése, Indonézia és Kanada részvételével, nem fogja zavarni a tűzszünet utáni saigoni katonai és politikai akciókat.[40] Sőt, kihasználva a szervezet korlátait, úgy gondolták, ezeket fedezni is fogja. Amikor kiderült, hogy a Bizottsággal szembeni elvárások nem valósultak meg, ellenségként kezelték a NEFB-t.[41] A rezidentúra operatív munkáját nehezítette, hogy a misszió kevés dél-vietnami szervezettel biztosított legális kapcsolattartási lehetőséget.[42] A kezdeti időszakban az indonéz és a kanadai kontingens tagjain kívül egyedül a külföldi újságírók és állampolgárok körében nyílt lehetőség az információszerzésre és kapcsolatépítésre.[43] A hírszerző munka során fontos volt az angol nyelvtudás, mivel a NEFB munkanyelve az angol volt, de a francia nyelvtudást is preferálták, mert Dél-Vietnamban a 30-35 éven felüli tanult emberek a francia nyelvet beszélték második nyelvként (Indokína korábban a francia gyarmatbirodalom része volt).[44] A hírszerzés szempontjából súlypontot az újságírókra helyezték, mert ők sokrétű kapcsolatrendszerrel rendelkeztek a saigoni katonai és a polgári ellenzéki körökben vagy jó kapcsolatot ápoltak a Vietnami Köztársaság vezető köreivel, annak hírszerzésével és az amerikai hírszerzéssel.[45] Minden tőlük megszerzett információt több forrásból erősítettek meg.

A sajtóban, a hírközlésben dolgozó személyeken és a NEFB tagozaton kívül a rezidentúra dolgozói más célszemélyekkel is felvették a kapcsolatot, több-kevesebb sikerrel: az emigrációban tartózkodó, különböző pártállású és politikai nézetű vietnami személyek, akik hazatértek; a dél-vietnami politikusok;[46] különböző rendfokozatú katonatisztek; magasabb képesítéssel rendelkező tudományos szakemberek; a Saigonba akkreditált amerikai diplomaták, katonai és gazdasági szakemberek. A fentiek mellett komoly potenciált láttak még a japán és az amerikai segélyprogram-szervezet dolgozóiban is. Kiemelten kezelték a dél-vietnami nemzetiség,[47] valamint különösen a buddhista és katolikus papok körében végzett hírszerző munkát is.[48] A lengyel tagozat ellenben kiterjedtebb kapcsolati hálóval rendelkezett Dél-Vietnamban, ez pedig a korábbi vietnami missziós részvételének volt köszönhető.[49]

A Pax rezidentúra dolgozói a magyar küldöttség munkájáról, helyzetéről már a kezdeti időszakban jelentették, hogy az állomány egy része teljesen alkalmatlan a vietnami misszió által megkívánt munkakörök feladataira, és emellett a nyelvi hiányosságokat is kiemelték.[50] Mentségként felhozták, hogy a delegáció személyi állományi összetételének kialakításakor kevés információ állt rendelkezésre a NEFB várható tevékenységéről. Ebből fakadóan olyan helyzet alakult ki már a munka kezdetén, hogy a magyar küldöttség egész tevékenységét mindössze egy tucat ember végezte, akinek aránytalanul sok volt a feladata. Az időigényes elfoglaltságok miatt gyakorlatilag több ember helyett is dolgoztak.[51] Kitértek arra is, hogy az együttműködés vonatkozásában mind a fedőszerv vezetőjével, mind a társszervek illetékeseivel jó a kapcsolatuk, azok igényelték a tanácsaikat, sőt kérték a segítségüket. Azonban a Pax rezidentúra nem kapta meg a VK-ban működő katonai szerv vezetésétől és az MNVK 2. Csoportfőnökségtől a kért segítséget, ezért a viták és az összetűzések mindennapossá váltak. Továbbá a Külügyminisztérium (KÜM) és a rezidentúra kapcsolata sem volt ideális, mert a helyzetismeret hiányában a KÜM vezetőitől olyan utasításokat kaptak, amelyek megnehezítették az operatív feladatok elvégzését. Ezért nem tudták a kívánalmaknak megfelelően végezni a munkájukat, az operatív vonalon. Többek között ezért is hívhatták össze 1973. június 18-án a Vietnami Koordinációs Kormánybizottság ülését, ahol a Magyar Népköztársaság NEFB-ben működő képviseletének a feladatait vitatták meg.[52] Közösen elfogadták, hogy a magyar missziónak belső szervezeti vonatkozásban egységes szervezetként kell működnie és ezért egyszemélyi felelősnek a képviselet vezetőjét tették meg, illetve fokozták az együttműködést a Saigonban működő DIFK képviselettel is, a missziós tevékenységek kapcsán. A NEFB szerveiben végzett munkát, kivéve a különleges katonai ismereteket igénylőket, megosztották a külügyi és a katonai kiküldöttek között, a feladatok zömét pedig a lengyel tagozattal közösen hajtották végre.[53] Ezért 1973. szeptember 5-én a magyar rezidentúra átadta a lengyel társszerveknek azoknak a magyar disszidenseknek a névsorát, a jellemzésükkel együtt, akik kihasználva a magyar-lengyel együttműködést, vélhetően kapcsolatot teremthettek volna velük.

1973 szeptemberére az operatív munka tekintetében nem változott a helyzet, mert az illetékes rezidentúrák nem tartották be a koordinációs kormánybizottság által hozott intézkedéseket.[54] Mindez az operatív munka rovására ment. Szeptemberre lecsökkent a rezidentúráról táviratban és futárral felterjesztett tájékoztatások száma, továbbá a képviselet megszüntette azt az információs munkára kialakított gyakorlatot, mely szerint a fedőszerv vezetőjének átadott tájékoztatásokat egyúttal a központnak is felterjesztették.[55] Egyedül gazdasági téren történt előrelépés, mert a NEFB és Magyarország pénzügyi helyzetét figyelembe véve arra törekedtek, hogy a saigoni képviselet utánpótlási gondjait a helyszínen rendezzék, ezt főleg a környező országokból biztosítva. Ezzel kihasználták az 1961. évi bécsi nemzetközi szerződés által a diplomaták számára biztosított illeték és adómentesség jelentette előnyöket.[56]

A rezidentúra munkájának mindennapjait Hernádi András[57] halála rázta meg.[58] Ebben a feszült légkörben bonyolították le a rezidentúra váltását 1973 és 1974 között, három ütemben.[59]

A második év vietnami szolgálatban

Az 1974. évre javult a helyzet és a rezidentúra minőségi javuláson ment keresztül, az operatív hírszerző és tájékoztató munka területén, illetve kiemelt szerepét kapott.[60] A hírszerző munkát javították a KÜM illetékeseivel, bár a csoport fiatal és tapasztalatlan diplomatákból állt, de a nyelvtudásuk révén a fedőszervi állásaikban (külügyi és diplomáciai beosztások) sikerült kibővíteniük társadalmi kapcsolataikat és az általuk megszerzett értesülésekből állt a külügyi jelentések döntő része. Ebből az következhetett, hogy jobban megismerték a dél-vietnami országos társadalmi és politikai viszonyokat. A misszió fedésében minőségileg is jobb információs és operatív munkát tudtak végezni a Vietnami Köztársaság területén, mint más országok követségei (hírszerzői),[61] akik nem voltak résztvevői a missziónak.[62] A minőségi hírszerző munkát az is segítette, hogy a misszión keresztül bejáratosak voltak az amerikai követség katonai attaséjának a hivatalába, a DAO-ba (Defense Attaché’s Office), az ott található sportkomplexumot használták az információszerzésre illetve kikapcsolódásra is a diplomaták.[63] Az MNVK 2. Csoportfőnökség rezidentúrája a NEFB-munkát olyan fedőszervi feladatnak tekintette, aminek a végrehajtása lehetővé tette az operatív feladatok elvégzését is.[64]

A Dél-Vietnam helyzetével kapcsolatos külügyi tájékoztatók egy részét, ahogyan a jelentésekből is kiderül, főképpen amerikai, japán, francia és nyugatnémet tudósítókkal folytatott eszmecserék alkalmával kapták.[65] Ezeket az értesüléseket a DIFK kádereivel folytatott beszélgetések során ellenőrizték.[66] Valamint a DIFK kérésére és az ő segítségükkel vették fel olyan dél-vietnami egyházi és politikai körökbe tartozó személyekkel a kapcsolatot, akik információkat szolgáltattak a magyar hírszerzésnek. A DIFK is számos alkalommal adott tájékoztatást valamint a dél-vietnami helyzetre vonatkozó részletes elemzéseket a Pax rezidentúrának,[67] de sokszor segítséget is kértek tőlük. Azonban többször is előfordult, hogy a DIFK ellentétes információkat adott a magyar hírszerzésnek.[68] Két ilyen esetet hoz fel a rezidentúra operatív jelentése. Az első esetben hogy John Spraegens amerikai újságíró, aki a Pax rezidentúra egy dolgozójával jó kapcsolatot alakított ki, és arra kérte az ügynököt, hogy szerezze meg az amerikai foglyok listáját és ellentételezésképpen átnyújtotta a Világbank legújabb jelentését, amely friss adatokat tartalmazott Dél-Vietnam politikai és gazdasági helyzetére vonatkozóan. Miután a rezidens felkereste a DIFK összekötőjét a fogolylista ügyében, akik azt el is készítették, de végül egy másik amerikai újságírónak adták át egy őket érdeklő anyagért. A második esetben Van alezredes, a DIFK NEFB-hez küldött vezetője fontosnak látszó adatokat mondott el a VK egyik magasrangú katonatisztjéről és az amerikai barátairól szerzett értesülésekről és tervekről. Amikor a rezidens ezt a hírt próbálta megerősíteni egy másik DIFK-es összekötő tisztet kérdezett meg erről, aki már egy teljesen ellentétes adatot szolgáltatott.[69] A jelentésben lévő esetek is azt bizonyítják, hogy a DIFK nem mindig tartotta be a játékszabályokat és feltételezhetően önálló politikát is folytatott. A rezidentúra arra gyanakodott, hogy ebben az időszakban DIFK-re jobban hatott Peking, mint Moszkva.[70] Úgy gondolták, hogy Kína így akart nyomást gyakorolni a számukra kedvező értelemben a konfliktus résztvevőire.[71]

1974 februárjában a nagykövet és a rezidens között nézeteltérés alakult ki a jelentőmunkával kapcsolatban, ezért a rezidentúra, a Tárcaközi Bizottság határozatai alapján folytatta tovább az operatív munkát. A probléma oka az volt, hogy az amerikai kapcsolatok által Dél-Vietnam helyzetéről befolyt információk egy részének a minősége nem volt egyenesen arányos a rezidentúra által ráfordított idővel, pénzzel és energiával. Annyi haszna azért volt, hogy tanulmányozták az amerikai operatív szervek dolgozói és az általuk foglalkoztatott (külsős) személyek tevékenységét, módszereit és a munkájuk irányítását. Miután a tapasztalatokat leszűrték, ezután olyan európai és ázsiai diplomatákkal, újságírókkal, értelmiségiekkel és üzletemberekkel vették fel a kapcsolatot, akiknek közvetve vagy közvetlenül amerikai vagy kínai kapcsolati érintettsége volt.[72]

A magyar tagozatnál a misszióban folytatott munka nehézségein túl a morálnak nem tett jót Mikó Lajos 1974. április 23-án bekövetkezett disszidálása sem.[73] A lefolytatott vizsgálat a búcsúlevélből és más adatokból azt feltételezte, hogy a disszidálás nem politikai okokból következett be.[74] Ennek hatására intézkedéseket foganatosítottak, ezért 1974. május 11-18. között helyszíni ellenőrzést tartottak a saigoni rezidentúra tagjai között. Ennek során komoly hiányosságokat tapasztaltak. Akadtak olyan személyek, akik a titkos anyagot a saját szálláshelyükre vitték és ott is tárolták.[75] Az 1974. év első részében azonban sikerült a belső problémákat megoldaniuk, amelynek jelentős része a misszió polgári és katonai részlegvezetőinek az ellentéteiből adódott.[76]

Az általános biztonsági helyzet szorosan függött a Vietnamot érintő gazdasági, politikai és az általános harci helyzettől, amelyek bénítólag hatottak a NEFB-re is. A hónapok óta tartó feszült helyzet és a bizonytalanság miatt már látszottak a fizikai és a szellemi fáradtság jelei is, amit tovább erősített az ellenük folyó sajtó- és rádió kampány is.[77] Továbbá a magyar tagozat egészségügyi helyzete is leromlott 1974 első felére légúti panaszok következtében.[78] 1974 első félévében a saigoni részről a szocilista tagozat ellen a sajtóban és a rádióban jelentős ellenkampány folyt, és ezzel párhuzamosan folytatódott az ellenséges hírszerző szervek tevékenysége is. Több esetet is említenek ezzel kapcsolatban. Például, 1974. május 12-én a vung tau-i strandon a saigoni amerikai nagykövetség egy dolgozója filmfelvételt készített az ott tartózkodó magyarokról. Valamint Rátz Károly KÜM rejtjelezőt egy ismeretlen amerikai állampolgár azzal kereste fel, hogy találkozzanak a városban valahol és beszélgessenek. Mindettől függetlenül a rezidentúra az operatív helyzetet a háborús körülményekre való tekintettel jónak ítélte meg, bár a fedőmunkájuk során (vidéki utazások, fogolycsere) gyakran kerültek veszélyes helyzetbe.[79]

Változások az információszerzés területén

A rezidentúra 1974 májusában kiemelkedő eredményeket ért el az ún. „sötét” információszerző tevékenység területén. Vagyis a korlátozott hálózati lehetőségek ellenére is gyorsan és kielégítették a központi és a baráti szervek aktuális hírigényeit Dél-Vietnammal kapcsolatban. Ezt úgy tudták elérni, hogy a helyi politikai és operatív sajátosságokat, valamint a gyorsan változó harci cselekményeket is egyre inkább figyelembe vették.[80] Ebben az évben a misszióban messze a legkiemelkedőbb kapcsolatépítési és hírszerző lehetőséget szervezetileg a sajtós munkatárs adta. Ő tartotta a kapcsolatot a DIFK-kel, nyugati sajtósokkal és a „VK-beli harmadik erő” kapcsolattartóival. Az e feladatot ellátó személy a futár és az összekötő is egy személyben a három csoport között. A sajtós munkatárs kezelte a különböző csoportok információit és elősegítette az információ- és dokumentum-cseréket is. A vietnamiakkal való kapcsolatépítés szempontjából a legjobb összeköttetést az összeköttető és biztosító részleg biztosította.[81] A rezidentúra tagjai az egymás közötti megbeszélésre, illetve az operatív munka szempontjából kiemelten fontos személlyel történő kapcsolattartásra a saigoni Hotel Continental kerthelyiségét használták. De az olyan hírközlőkkel is itt találkoztak, akik a számukra fontos hírforrásokkal voltak kapcsolatban és csak másodkézből tudtak információt szállítani.[82]

A forrásokból az is jól kimutatható, hogy 1974-re megemelkedett az elemző, sőt, néha az előrejelző jelentések száma. Az események alakulása felértékelte a magyar hírszerzés saigoni tevékenységét. A legjelentősebb információ talán Giang ezredestől, DIFK egyik vezetőjétől hangzott el, aki Kína elleni nacionalista kijelentést tett. Mivel nyílt színvallás eddig nem történt a DIFK részéről, ez volt az első ilyen eset, amit egy felelős vezetőtől dokumentáltak. Kiemelkedőnek tartom még azt is, hogy ez év júliusában a DIFK számára sikerült megteremteni a rezidentúrának a kapcsolatot a Harmadik Erővel. Ennek során Chan Tin atya a Harmadik Erő haladó katolikus szárnyának egyik vezetője értékes dokumentumokat adott át a DIFK részére és bemutatta a rezidentúra egyik munkatársának Tran Huu lelkészt, aki szintén a haladó baloldali katolikus szárny egyik vezéregyénisége volt.[83] Ezután a rezidentúra részéről folyamatos volt a kapcsolattartás velük.

Dél-Vietnamban a Harmadik Erő igen széles társadalmi beágyazottsággal bírt, hiszen tagsága a katolikus papság egy részén kívül a buddhista szerzetesek, a dél-vietnami értelmiségiek (tanárok, újságírók, stb.), a polgárság, a vidéki lakosság, a városi munkavállalók, a déli ellenzéki pártok tagjai, a saigoni államapparátus és a fegyveres erők vezérkara köreiből került ki. A jelentések szerint a harmadik politikai erőt három fő irányzatra lehetett osztani: a Thieu adminisztráció részét képző jobboldali erők, melyek Thieu ellenesek voltak, de Amerika-barát politikát folytattak;[84] a Semleges rész,[85] amely az amerikai Demokrata Pártra és Japánra támaszkodott; valamint a Haladó Erő,[86] amely többé-kevésbé az Amerika ellenes vonalat képviselte. Mind a három irányzatban az volt a közös, hogy Dél-Vietnam vezetőjével, Nguyen Van Thieu-vel szemben foglaltak állást és a vietnami háború befejezését akarták előmozdítani. A politikai csoportok közötti különbség a külpolitikai kapcsolatrendszerükben, gazdasági befolyásukban és a DIFK-hez fűződő viszonyukban volt.[87] A Harmadik Erővel, illetve annak képviselőivel a kapcsolatot többnyire az MNVK 2. Csoportfőnökség társrezidentúrája tartotta fenn, valamint közvetített a Harmadik Erő és a DIFK között. Ám amikor ezt a kapcsolati hálót a DIFK hivatalossá akarta tenni,[88] egy minisztériumi állásfoglalás érkezett, amely egyértelművé tette a DIFK számára, hogy „a magyar NEFB képviseletnek nem volt, nincs és jelenleg nem is lehet semmiféle politikai közvetítőszerepe a két dél-vietnami fél között – még kevésbé vállalhat ilyet magára bizonyos dél-vietnami politikai személyiségek, csoportok és a DIFK vonatkozásában.”[89] Ezután minden közeledést és kapcsolatfelvételi kísérletet el kellett hárítani és indokolt volt jelenteni. Ez ügyben csak a Központ engedélyével és az általa meghatározott módon és formában lehetett kapcsolatot teremteni, felvenni.

Az operatív területen végzendő munkát tovább bonyolította Kína egyre jobban érzékelhető dél-vietnami szerepvállalása is, mert mind a kínai Kommunista Párt, mind a Kuomintang szervezetében egy-egy önálló osztály foglalkozott a Dél-Vietnamban élő kínaiakkal. Ennek megfelelően Saigonban mindkét irányvonal képviselői jelen voltak és illegális szervező munkát folytattak.[90] Az év második felében az amerikai hírszerzés és elhárítás is fokozta a politikai befolyást és ráhatást a lengyel katonai és polgári állományú beosztottakra.[91] A céljuk az volt, hogy ellentéteket szítsanak a lengyel tagozaton belül, valamint a magyar-lengyel együttműködést is lehetőség szerint akadályozzák.[92] Ezt a munkát nagyban megkönnyíthette a rezidentúra és Lőrincz Nagy János nagykövet között kialakult érdekellentét. A nagykövet fegyelmi eljárást indított a rezidentúra két dolgozója ellen, mert meg volt győződve arról, hogy az ügynökök nem a külügynek, hanem a rezidentúrának szerezték elsősorban az információkat.[93] A rezidentúra vezetőjének sikerült elsimítani az ügyet a nagykövettel, aki megjegyezte, hogy mindezek ellenére a rezidentúra tevékenységével és együttműködésével elégedett volt. [94]A jelentések kiemelik még a fegyelmi helyzet romlását is, amelynek okát a következetlenségben és a kiadott feladatok végrehajtása ellenőrzésének elmulasztásában látták.[95] Továbbá a hangulatot is zavaró tényezőként említik meg még azt is, hogy a váltási terveket nem tartották be az előírásnak megfelelően.

1974. szeptember 15. és október 10. közötti időszakban Dél-Vietnam általános helyzete tovább romlott, a közbiztonság alacsony színvonala mellett megjelentek a NEFB ellen irányuló erősödő tömegmozgalmak és egyéb megmozdulások is.[96] A magyar kontingens általános biztonságát a saigoni politikai helyzet határozta meg. Az állomány hangulatának javítását az otthonról kapott hírek gyakorításával, közös programok szervezésével és a szabadidő hasznos eltöltésével próbálták oldani. 1974. november 10. és 1975. január 7. között zajlott le a katonai- és a külügyi állomány jelentős részének a váltása. Eközben a Tan Son Nuth-i táborban és a szállodákban atrocitások érték a misszió tagjait.[97] A jelentések rendkívüli eseményekről is beszámolnak, amelyek a misszió katonáival történtek. 1974 novemberében Nán Gyula alezredest a támaszponton lévő lakásán ismeretlen tettesek megtámadták és kirabolták, majd a távollétében a lakókocsiját ismételten kifosztották.[98] Szintén ebben a hónapban, Saigonban a magyar misszió egy tagja által vezetett gépkocsi elé vágott egy katonai jármű és elzárta az útját. Két katona, aki szolgálaton kívül volt, ki akarta szállítani a magyar diplomatát a kocsijából, amin jól látható volt a NEFB „ICCS” jelzés, de sikerült ezt a provokációt is elhárítani. Továbbá november 28-án nagyarányú tüntetés volt Saigonban, így a Tan Son Nuth-i bázist nem lehetett elhagyni, mert kijárási tilalmat rendeltek el.[99]

Az utolsó év

1975 elején a rezidentúra és a külképviselet mindennapi helyzetét a kiújuló harci cselekmények és a városban fokozódó feszültség határozta meg. A NEFB szocialista tagozata elleni tüntetések száma növekedett. A misszió tagozatainak a biztonsági helyzetét a Thieu rendszer által hozott intézkedések határozták meg.[100] A magyar delegáció tagjainál érezhető volt a bizonytalanság és a szorongás. A központból nem tudtak kimozdulni és ezért a szocialista tagozat személyi állománya jobb híján az amerikai bombázógépek szerelőivel billiárdozott.[101] A NEFB is szinte megszűnt létezni, a résztvevő küldöttségek számára csak a saját testi épségük védelme élvezett prioritást. Ilyen volt például az indonéz tagozat megnyilvánulása is. A párizsi szerződés értelmében a gépkocsikon csak felségjelzést és a NEFB zászlót használhatták a misszió tagjai, de az indonéz tagozat a szélvédő üvegére felfestette az „INDONESIA” feliratot, hogy ne keverjék őket össze a szocialista tagozattal.[102]

Az 1975. évben a háborús helyzet végül a DIFK és a VDK javára dőlt el. A Vietnam újra egyesítéséért vívott háború, a Ho Shi Minh hadművelet 1975. január 9-én kezdődött meg a Központi Fennsíkon, Ban Me Thuotnál. Bár az év elején megindított hadművelet számos sikert is elkönyvelhetett, azonban Hanoi és a DIFK nem tervezett a katonai győzelem teljes kivívását eredményező totális támadást.[103] A DIFK továbbra is fenntartotta azt az álláspontját, hogy hajlandó egy a Thieu rezsim uralmát felváltó kormánnyal folytatni a párizsi tárgyalásokat az egyezmény végrehajtásáról. Ezért a Pax rezidentúra segítségét kérték abban, hogy szerezzenek be információkat az USA szándékairól, és derítsék fel a saigoni csapatok mozgását, ütőképességét és harci szellemét. Emellett a légibázisok amerikai személyzetének a mozgása is érdekelte őket. Valamint az is, hogy a fontosabb nyugati sajtóorgánumok hogyan vélekednek a helyzet alakulásáról. Sikerült kideríteniük, hogy a VK vezérkarában úgy értékelték a kialakult hadihelyzetet, hogy a kommunista erők, nem a főváros elfoglalását, hanem Saigon elszigetelését tűzték ki célul. Valamint a dél-vietnami katonaság fegyveres erőinek a harci morálja nagyon alacsony fokon áll és utánpótlási gondokkal is küzdöttek. Szintén katonai körökből szivárgott ki az a hír is, hogy Thieu elnök nem bízott a saját tábornokaiban és a fővárosban tapasztalható katonai és rendőri készültség nem egy esetleges DIFK támadás okán alakult ki, hanem az elnök puccstól való félelmének a következménye volt.[104]

A DIFK álláspontja 1975 márciusában változott meg, amikor elfoglalták Da Nang városát, és nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be a küzdelmekbe és nem is nyújt semmilyen segítséget Dél-Vietnamnak. Ez után úgy vélte, hogy képesek lesznek még ebben az évben elfoglalni Saigont és kapitulációra kényszeríteni a Vietnami Köztársaságot. Az észak-vietnami hadvezetés gondolataiban azonban az fogalmazódott meg, hogy mindezt csak az 1976-os évben lehet majd kivitelezni, de a DIFK álláspontja nyert és hozzáfogtak Saigon elfoglalásának az előkészítéséhez.[105] A DIFK, hogy Saigon elfoglalásának az elősegítése érdekében propaganda tevékenységbe kezdett a főváros és környékén, még a katolikus papság egy része is segítette. A DIFK kiadott egy tízpontos röpiratot, hogy „ne féljenek a kommunistáktól, ne engedelmeskedjenek a kiürítési parancsnak, várják meg a harcok elvonulását és segédkezzenek az újjáépítésben.”[106] A kialakult hadihelyzet miatt a saigoni kormány kijárási tilalmat rendelt el.

A DIFK és Hanoi katonai műveletei április második felében indultak meg Saigon ellen és ebben az időszakban a fedőszervtől a külképviseleti létszámcsökkentésnek megfelelően hazarendelték a titkos munkatársakat.[107] Ettől függetlenül végezték a mindennapos információszerző munkájukat és fenntartották a Tan Son Nhut-i légitámaszponton és a szállodában lakókkal a kapcsolatot.[108] Az operatív jelentések három tárgykörre szűkültek le: Saigon körül 80 km-re kialakított védelmi gyűrű áttöréséről, a Thieu elleni sorozatos puccskísérletekről, amely végül a távozását eredményezték és az amerikai beavatkozás lehetőségeiről.[109]

A végjáték

1975. április 28-án az indonéz tagozat elhagyta Vietnam területét. Ezzel egy időben megkezdődött az amerikai személyzet kimentése és Saigon ostroma is. Az ostrom miatt az amerikai és más nyugati tudósítók gyorsabb ütemben folytatták családtagjaik kimentését, a város elhagyását. A saigoni nagykövetség is közölte a Dél-Vietnamban tartózkodó amerikai állampolgárokkal, a mindenkire vonatkozó evakuálás jelzését az FM hullámhosszon működő amerikai rádióadón keresztül.[110] A rádióban leadott jelzést követően a kijelölt pontokon gyülekeztek, amit az amerikai tengerészgyalogos egységek biztosítottak. Az elszállítást helikopterekkel végezték, a vietnami partok közelében tartózkodó amerikai hadihajókra. Voltak olyan amerikai állampolgárok is, akik megtagadták a kiürítési utasítást, helyette bevárták a „felszabadító erőket” és felajánlották nekik a szolgálatukat.[111] 1975. április 29-én az amerikai diplomáciai személyzet utolsó tagjai is elhagyták a várost.

Ugyanezen a napon a magyar származású Thomas Polgár, a CIA indokínai kirendeltségének vezetője utasítására indult el az a konvoj, amelyik kimentette a lengyel és a magyar tagozat Saigonban maradt tagjait.[112]

1975. április 30-án a Ho Shi Minh hadművelet záró akkordjaként a DIFK és az észak-vietnámi hadsereg elfoglalta Saigont. A harcok után, 1975. május 8-án, a magyar küldöttség elhagyta Vietnam területét.[113]

Összegzés

Elmondható, hogy a vietnami szolgálat volt az első olyan modernkori nemzetközi békefenntartó misszió, amelyben a szocialista Magyarország részt vett, és ahol ráadásul a világ katonai hatalmai is érintettek voltak.

Bár a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság nem tudta teljesíteni a párizsi egyezmény által meghatározott feladatait, a magyar tagozaton belül ténykedő Pax rezidentúra munkája sikeresnek mondható. A NEFB-ben való részvétel komoly kihívások elé állította a rezidentúrát, amely a kezdeti nehézségeken túl, viszonylag gyorsan alkalmazkodott a helyi körülményekhez és kiemelkedő eredményeket ért el az ún. „sötét” információszerző tevékenység területén. A megszabott irányvonal, a kiújuló harcok és a NEFB két pártra szakadása mellett a magyar kontingensen belül is ellentétek jelentek meg. Ez kezdetben a külügyi és a katonai tagozat eltérő gondolkodásában jelent meg, később a disszidálások, illetve a szocialista tagozatot érő atrocitások is feszültséget és bizonytalanságot keltettek. Jól kirajzolódik még a forrásokból, hogy a NEFB-en belüli napi munkafeladatokon túl meghatározott operatív és tájékoztató munkát végzett a katonai hírszerzés társrezidentúrájával együtt. Ezáltal Saigonban és a körzetekben történő szolgálat felvétele után sikeresen képviselte a Moszkva dominálta Varsói Szerződés által megszabott – így a kádári Magyarország által is képviselt – irányvonalat, amely Vietnam újra egyesítését célozta meg, a szovjet érdekeket figyelembe véve. Mindemelett a NEFB-ben való részvétel tovább erősítette a magyar-vietnami kapcsolatokat és ez a baráti kapcsolatrendszer mind a mai napig jól érzékelhető a két ország között.

Bibliográfia

Levéltári források, gyűjtemények

Állambiztonsági parancsgyűjtemény. https://abparancsok.hu/node/1631

ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 1.

ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 2.

ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 3.

A Belügyminisztérium III/6. Osztály Ügyrendje https://www.abtl.hu/sites/default/files/forrasok/ugyrend_11.pdf

Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=96500022.tvr&fbclid=IwAR0-HMq5ocYprailJP7Mps9KORAru4aXKKx-lzQO3-jzI88OIGnGKSC2uv4

MNL. OL. M-KS. 288. f. 5/594. ő. e. https://adatbazisokonline.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp_mdp/HU_MNL_OL_M-KS_288_05_05940.pdf#search=&page=15.

MNL. OL. IX-J-63-a VNEB. 23. doboz.

MNL. OL. XIX-J-63-a VNEB. 34. doboz.

Felhasznált irodalom

Ilkei Csaba dr.: Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások X. http://www.utolag.com/Ilkei/PressRezidentura/PressRezidentura.htm

Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnamban 1973-1975. Zrínyi Kiadó; Budapest. 2020.

Kovács Béla dr.: Halálút. Milu Könyvek, 1991.

Práczki István: Kémjátszmák. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2014.

Snepp, Frank: Decent Interval. Random House. 1977.

Hivatkozások

  1. Vietnamot az 1954. évi genfi fegyverszüneti egyezmény értelmében a 17.-ik szélességi foknál húzódó demarkációs vonal mentén felosztották és ezeken a területeken jött létre a Vietnami Demokratikus Köztársaság (északi rész) és a Vietnami Köztársaság (déli rész). ↑
  2. A vietnami háború lezárását és a béke helyreállítását célzó egyezményt 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Ez a megállapodás szavatolta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB) felállítását, amelynek keretén belül 1973 és 1975 között a Vietnami Köztársaság területén magyar diplomaták és katonák is teljesítettek szolgálatot. Hazánk mellett Lengyelország (szocialista tagozat), illetve Indonézia és Kanada (kapitalista tagozat) vett részt a misszióban. Az utóbbi 1973-as kiválását követően a helyét Irán vette át. A párizsi békemegállapodás által meghatározott feladatok közül a két vietnami fél közötti fogoly- és fegyverzetcserék felügyelete, valamint a tűzszünet betartatása volt a legfontosabb. ↑
  3. A kutatásaimat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) végeztem. ↑
  4. A rezidentúra meghatározása a következő: Állambiztonsági operatív feladatok ellátására szolgáló konspirált szervezeti forma, amely állambiztonsági tisztekből, vagy hálózati tagokból áll, vezetője a rezidens. Jellege szerint leggyakrabban: külföldi vagy belföldi (hazai bázisú), legális vagy illegális; funkcióját tekintve: fő-, irány-, cél- és kiegészítő rezidentúra. http://www.utolag.com/Ilkei/PressRezidentura/PressRezidentura.htm (Letöltés: 2021.01.17.) ↑
  5. Vélhetően kivárták, hogy hatályba lépjen a nemzetközi jogi keret és utána kihasználták ennek az előnyeit. https://abparancsok.hu/node/1631 (Letöltés: 2021.03.14.) ↑
  6. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1965. szeptember 24-én helyezte hatályba és tette a belső jog részévé. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=96500022.tvr&fbclid=IwAR0-HMq5ocYprailJP7Mps9KORAru4aXKKx-lzQO3-jzI88OIGnGKSC2uv4 (Letöltés: 2021.03.14.) ↑
  7. A diplomáciai képviselet rádió-adóállomást csak a fogadó állam hozzájárulásával rendezhette be és használhatta (27. cikkely). Uo. ↑
  8. https://adatbazisokonline.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp_mdp/HU_MNL_OL_M-KS_288_05_05940.pdf#search=&page=15. In. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL. OL.) MSZMP Politikai Bizottság 1972. október 24.+(288. f. 5/594. ő. e.). 15. (Letöltés: 2021.02.01.) ↑
  9. A Pax rezidentúra a (Hírszerző csoportfőnökség) BM/I-6 osztályához tartozott. Maga az osztály a BM. III. Főcsoportfőnökség személyzeti végrehajtó és szakirányító szerve volt és az állambiztonsági miniszterhelyettesnek alárendeltségébe tartozott. Ezen az osztályon tájékoztató, értékelő és elemző- dokumentációs munkát végeztek. https://www.abtl.hu/sites/default/files/forrasok/ugyrend_11.pdf (Letöltés: 2021.03.14.) ↑
  10. Ebben állambiztonsági szervezetek is képviseltették magukat. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 1. in A felállítandó Vietnami Ellenőrző Bizottsággal kapcsolatos konzultáció. Budapest, 1972. november 28. Készítette: Pados Gábor r. alez. osztályvezető. BM. III/I-6. Osztály 67/9-5077-72. ↑
  11. Uo. 10. ↑
  12. Az utasításoknak megfelelően a rezidentúrának meghatározott stratégiai információszerzést kellett végeznie az amerikai haderő által alkalmazott katonai optikai műszerek, infravörös célzó és tájékozódó eszközökkel kapcsolatban. Emellett technikai információkat kellett szerezni harckocsik, rakéták, tüzérségi fegyverek, repülőgépek kapcsán is, valamint a lombtalanító szerek és a herbicidek (gyomírtó) tömeges alkalmazásával kapcsolatos kísérletek eredményeiről és a felhasználás mértékéről is. Uo. 67-70-169/73. 57. ↑
  13. A rezidentúra jelentései szerint a beszervezést az amerikai hírszerzés nem anyagai vagy pressziós alapon tervezte meg, hanem speciális eszmei alapon. A lengyel ezredes szerint a módszerük a politikai kompromisszum volt, ahol a rendszerek között fennálló ellentétek helyett a két generáció, „a fiatalok és az öregek ellentétét próbálták kihasználni, mint a leglényegesebb politikai kérdést hangsúlyozni.” ↑
  14. MINOX fényképezés, dokumentumok fotózása, fotóeszközök alkalmazása trópusi körülmények között. ↑
  15. A rezidentúra érdeklődési körébe tartozó terület operatív ügynöki helyzetet, a munka során meghatározott direktívákat, a kapcsolati rendszereket, valamint az operatív és a fedőmunka sajátosságait ismerhették meg a BM III/I 6. osztály beszerzett anyagából valamint a személyes konzultációkból. A felkészülés során tanulmányozták a rezidentúrára kihelyezett hírszerző tisztek személyi anyagát. Szükség esetén az illetékes személyügyi tisztekkel és a szakmai vezetőkkel is tudtak tanácskozni. ÁBTL3.2.6 8-065/2. Madari Dániel r. őrnagy kihelyezésre történő felkészítés terve, Budapest, 1974. február. 01. 67/16-172/74. 220.; Szombathelyi Gyula r. százados elvtárs kihelyezésre történő felkészítési terve. Budapest, 1974.10.04. 67/9-4678/74.10.14. 276–277. ↑
  16. Uo. In Kalota Béla r. szds. elvtárs kihelyezésre történő felkészítési terve. Bp., 1974.09.10. 67/9-4139/74. 271–272. Nagy Lajos felkészítése 1974. szeptember 15-től és 1974. október 15-ig tartott. Ezután a belpolitikai csoportba osztották be és a munkája más országok követségeivel és állampolgárjaival való kapcsolatépítés volt. ↑
  17. A személytelen összeköttetést témakörében a „Tárgyi postaláda szervezése és használata” című tananyagot használták. Így tartotta a kapcsolatot az ügynök és az informátor. ↑
  18. Rybka Géza 1973. januártól 1974. februárig vezette a rezidentúrát. Őt követte Madari Dániel r.őrgy., Keszthelyi László és Zentai János r. alezredes. ↑
  19. A Hotel Majestic-ben, Hotel Astor-ban és Hotel Continental Palace-ban voltak elszállásolva. ↑
  20. US Army Group Seventh Air Force Group. ↑
  21. Ez a dátum az akklimatizálódáshoz és a beilleszkedéshez köthető a források szerint. ↑
  22. A kijelölt körzetek körzetparancsnokságára is 1973. február 5-én települtek ki. ↑
  23. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 1. Aktuális hírigények küldése. 1/1/6/72 sz. utasítás. Bp. 1973.01.31. ↑
  24. Uo. A Pax rezidentúra munkaterve. Budapest, 1973. 02. 20. 67/9-805/73.02.20 ↑
  25. Uo. 70. ↑
  26. A Magyar Népköztársaság nem létesített diplomáciai kapcsolatot a Vietnami Köztársasággal, mert nem illet bele a hosszútávú szovjet külpolitikai elképzelésekbe. ↑
  27. Mindez összefüggött azzal, hogy a Kínai Népköztársaság (KNK) az 1960-as évektől megkérdőjelezte Moszkva vezető szerepét a szocialista táboron belül, ami a szovjet-kínai viszony fokozatos megromlásához vezetett. ↑
  28. Kezdetben nem volt meg a megfelelő kapcsolat, ez csak 1973.02.22-től változott meg, amikor is utasítást kapott a rezidentúra vezetője, hogy törekedjen a minél szorosabb kapcsolatra a katonai társszerv vezetőjével. Uo. A katonai társszerv saigoni rezidensével történő együttműködésről. Saigon. 1973.02.22. 67/9-837/73. számú utasítás. 86–87. ↑
  29. A katonai hírszerzés információinak egy részét közvetlenül átadták a szovjet katonai hírszerzés Vientianéban lévő regionális főrezidentúrájának. ↑
  30. A katonai Felderítő Szolgálat rezidentúrájának a rezidense volt, Kőszegvári Tibor ezredes, Gombos Károly ezredes és Tóth G. János ezredes. Kemény János-Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnamban 1973-1975. Zrínyi Kiadó; Bp. 2020. 367–371. ↑
  31. A munkaköréből fakadóan feladata volt, hogy figyelemmel kísérje a NEFB irodán alkalmazott helybeli állampolgárok tevékenységét. ↑
  32. Feladata a francia kórház alkalmazottjaival való kapcsolatépítés volt. ↑
  33. TÜK, Titkos Ügykezelés. Feladata biztonsági vonalon ellenőrizni, hogy dél-vietnami NEFB alkalmazott ne léphessen be a „Titkos” irodába. ↑
  34. Uo. A misszión belüli működő hálózat. 67/9-2470/73. ↑
  35. Uo. A saigoni rezidentúrán szolgálatot teljesítő hírszerző tisztek pótléka. 67/9-2223/73. ↑
  36. A külügyi illetmény a fedőszervi magyarországi illetmény és a hírszerző tiszti fizetésük közötti illetmény különbözetet jelentette forintban. ↑
  37. Amerikai Központi Hírszerző Ügynökség. ↑
  38. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 2. Saigoni rezidentúránk 1974. 03. 14-i futárpostájáról. Budapest, 1974. március 27. 173/68/74. 76–78. ↑
  39. 1974-ben már amerikai hölgyeket is tudatosan foglalkoztattak a kapcsolatfelvételre, akik a jelentések szerint céltudatosan káderezték az „elvtársakat”. Az amerikai hírszerzés módszerébe beletartozott a gátló és dezorganizáló tevékenység is. ↑
  40. A magyar és a lengyel kontingenst egy rájuk kényszerített nem kívánatos tehernek tekinthették a kezdeti időszakban. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 1. Értékelés a várható eseményekről, az ebből adódó operatív lehetőségekről. Saigon; 1973.03.19. 67/9-1367/73.03.26. ↑
  41. A kezdeti időszakban ez abban nyilvánult meg, hogy megnehezítették a mindennapi élet- és munkakörülményeket. Uo. 127. ↑
  42. Ezek a következők voltak: Dél-Vietnami Összekötő Hivatal (South Vietnamese Mission in charge of Relation with the International Commission of Control and Supervision (ICCS)), A Négyes Katonai Bizottságban résztvevő dél-vietnami delegáció (RVN Military Delegation the FOUR-Party Central Joint Military Comission), az amerikai nagykövetség, a Négyes Katonai Bizottságban részt vevő amerikai katonai delegáció (ICCS Unit) és a Bizottsággal üzleti kapcsolatban álló amerikai vállalatok. ↑
  43. A kanadai és az indonéz tagozatával a kapcsolatot szélesíteni a Tan Son Nhut-i tiszti és tiszthelyettesi klubban tudták leginkább, de idejártak még az amerikai vállalatok tisztviselői és alkalmazottai is. ↑
  44. A helyzet és a nyelvismeret miatt elsősorban a rezidentúrának a saigoni francia és a franciául beszélő kanadai körökben való kapcsolatépítés volt a feladata. ↑
  45. Uo. Carlos et. munkaterve. / Munkaterv: 1973.március 1-től június 1-ig/; 67/9-1376/73.03.26. ↑
  46. Ezen személyeket a politikai jövőjük miatt nem tartották értékes forrásnak. ↑
  47. A Dél-Vietnamban élő kisebbségi lakosok alatt az itt élő kínai lakosságot értették. De fontosak voltak még a számukra a régóta ott élő vagy a francia gyarmatosítás idején odakerült külföldiek, diplomaták (elsősorban kambodzsai, laoszi, de lehetőség szerint francia is), akik ellenszenvvel kezelték az amerikai beavatkozást. De fokozott figyelmet fordítottak az angol diplomatákra is és az olyan amerikai személyekre is, akiktől minőségi híreket lehet szerezni. ↑
  48. A magyarországi hírszerző központ is fontosnak tartotta ennek jelentőségét. ↑
  49. A saigoni politikai delegációban és a körzeti- és helyi csoportok tolmácsai is a lengyel hírszerzés embere voltak. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 2. Egyeztető megbeszélés a lengyel hírszerzéssel a saigoni operatív helyzetről. Budapest, 1974.02.25. Sz.n. 59. ↑
  50. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 1. A magyar delegáció általános helyzetéről. Saigon; 1973. 03.19. Lehel fn. ügynök. 67/9-1412/73. 132–134. ↑
  51. Uo. Torda Endréné ügye. 67/9-789/73. sz. utasítás. Őt a feladatokra nem kellett felkészíteni, mert már több alkalommal is végzett hasonló titkárnői munkát. ↑
  52. Uo. A Vietnami Koordinációs Kormánybizottság üléséről. 000852/9/1973. 183–193. ↑
  53. Uo. Találkozók a lengyel társszerv rezidensével. Saigon, 1973.09.05. 67/9-3975/76.09.11. ↑
  54. Uo. A koordinációs kormánybizottság emlékeztetőjének felterjesztése. Saigon, 1973.09.21. 67/9-4344/73.09.15. ↑
  55. Uo. A rezidentúra információs munkájáról. Bp., 1973.09.06. 15/4/6/73 sz. utasítás. 257. ↑
  56. Ezt a 28. cikkely tartalmazza. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=96500022.tvr&fbclid=IwAR0-HMq5ocYprailJP7Mps9KORAru4aXKKx-lzQO3-jzI88OIGnGKSC2uv4 (Letöltés: 2021.03.14.) ↑
  57. A jelentésekben Havas fedőnevű ügynökként szerepelt. ↑
  58. Az 1973. decembert 10-én elvégzett boncolás szerint a halál oka a misszióval összefüggésbe nem hozható betegség volt. Uo. Havas elvtárs halála. Saigon, 1973.12.12. 67/9-5836/73.12.08 és Feljegyzés: Saigon. 1973.12.11. 299. ↑
  59. Uo. A végleges hazatérés ütemtervére vonatkozó javaslat. Saigon, 1973. 08.08. 67/9-3652/73.08.11. ↑
  60. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/ 2. Váltással kapcsolatos feladatok végrehajtásának megkezdése. Saigon, 1974. nov. 26. ↑
  61. Német Szövetségi Hírszerzés (BND), a francia Deuxieme Bureau és a brit Intelligence Service. Práczki István: Kémjátszmák. Kárpátia Stúdió, Bp. 2014.247. A szerző az MNVK 2. Csoportfőnökség hírszerző alezredeseként szolgált a NEFB-ben, a harmadik turnusban, 1974. szeptember és 1975. május 9. között. ↑
  62. Nagyobb volt a mozgási és kapcsolattartási lehetőségük (társadalmi kapcsolatok sok vonatkozásban is kiterjedt lehetőségét jelentette), és az információs források feltérképezése is könnyebb volt. ↑
  63. Dr. Kovács Béla: Halálút. Milu Könyvek, 1991. 66–67. A szerző a BM III/I. Csoportfőnökség hírszerzőjeként szolgált a NEFB-ben. ↑
  64. Uo. Megbeszélés a képviselet vezetőivel. Saigon, 02.10. 67/9-746/74.II.15 ↑
  65. A jelentésekből az derült ki, hogy a rezidentúra John Spraegens amerikai újságíróval építette ki az egyik legjobb kapcsolatot Szemesvári fedőnevű (fn.) ügynök révén. ↑
  66. De a káderekkel folytatott beszélgetések során erősítették meg a saigoni kormány embereitől és a diplomatáktól kapott tájékoztatásokat is. ↑
  67. Ezen adatok alapján ismerte meg a magyar hírszerzés a nyugati tudósítókat és kaptak róluk részletes jelentést is. ↑
  68. Uo. Saigoni rezidentúránk 1974. 04. 02-i futárpostájáról. ↑
  69. Ezek mindig akkor derültek ki, amikor több forrásból is egyeztették őket. ↑
  70. Mindezt a Hirosaki Yamada japán újságíró által adott információra építették, akinek még tudomása volt arról is a jelentés szerint, hogy Kína nagyobb katonai és gazdasági segélyt nyújtott nekik, mint a Szovjetunió. Uo. Saigoni rezidentúránk 1974.04.06-i futárpostájáról. Bp. 1974.04.29. 67/9-1915/1974. ↑
  71. Uo. Rajnai Sándor r.vőrgy. Főcsoportfőnökhelyettes: Jelentem a rendelkezésemre álló információkból készült összefoglalót felterjesztem. /Karasz Lajos r.vőrgy., miniszterhelyettesnek/. Bp. 1974.04.29. 112–114. ↑
  72. Uo. Rezidentúrával kapcsolatos ügyek. Saigon, 1974.02.25. 5/3-6/74 számú utasítás 6-tól. 68. ↑
  73. A magyar tagozatból korábban Wallner György, 1973. március l0-én disszidált, valamint a saigoni ausztrál nagykövetségen menedékjogot kért és kapott. Magyar Nemzeti Levéltár (MNL). OL. IX-J-63-a VNEB.23. doboz. ↑
  74. Uo. In.: Saigoni rezidentúránk 1974. május 3-i futárpostájáról. Bp.19784.05.08.67/9-2153/74. ↑
  75. Uo. A saigoni rezidentúra helyszíni ellenőrzéséről. /Pados Gábor r.alezredes, osztályvezető/. Bp., 1974.05.28-án. 67/9-2591/74. ↑
  76. Uo. A PAX rezidentúra helyzete. Saigon, 1974. június 20. ↑
  77. Uo. Saigoni rezidentúránk 1974. június 22-i futárpostájáról. Budapest, 1974. július 09. Zentai János r. alez. 67/9-……../1974. ↑
  78. Uo. A KÜM munkatársak egészségügyi helyzete 1974. április 16 és július 31 között. 196–202. ↑
  79. Uo. Összefoglaló a május havi biztonsági helyzetről. Saigon, 1974. június 03. 67/9-3026/74. 154–159. ↑
  80. A saigoni rezidentúra helyszíni ellenőrzéséről. Budapest, 1974. május. 28. 67/9-2591/74. ↑
  81. ÁBTL. 3.2.6. 8-065/3. A következő váltásban kijövő hírszerzőtisztjeink és a munkatársaink fedőbeosztásáról. Saigon, 1974. november. 18. 62/9-5528/74. ↑
  82. Ezt az indirekt források közé sorolták. ↑
  83. Uo. „Kapcsolatfelvétel a Harmadik Erővel” című jelentésből. 175. ↑
  84. Duong Van Minh tábornok és köre, az An Quang buddhista szervezet (egy része a CIA és a kínai Kuomintang ellenőrzése alatt állt), Vu Van Mau képviselő csoportja, Tran Van Tuyen csoportja és a Dél-vietnami Katolikus Csoport. ↑
  85. Csoportosulásai a következők voltak: Au Truong Thanh -, Ngo Cong Duc újságíró -, Nguyen Van Tam és Tran Van Huu – és Phan Ba Cam csoportja. ↑
  86. Elfogadták a béke és semlegesség elvét, de a párizsi egyezmény betartatása mellett szálltak síkra. Csoportosulásai a következők voltak: Haladó Nemzeti Erő, a Nők Mozgalma az Élethez Való Jogért és a Békéért Harcoló Emberek. ↑
  87. MNL. OL. XIX-J-63-a 34. doboz. In. DIFK értékelés a harmadik politikai erőről; 00575/3. ↑
  88. ÁBTL3.2.6 8-065/2. A KÜM utasítása a Harmadik Erővel fenntartott kapcsolatokra vonatkozóan. Saigon, 1974. 09.17. 67/9-4780/74.09.16. 299. ↑
  89. Saigoni politikusok bizalmas kezdeményezései a magyar Képviseletnél. Hiv. szám. 190/1974. Uo. 300. ↑
  90. A Kínai Népköztársaság (KNK) Központi Bizottsága (KP) új részleget hoztak létre, amelynek feladata volt, hogy a Saigonban és a Delta vidék környékén élő kínai nemzetiségiek között meglévő kommunista szervezeteket közvetlen irányítsa, amely Sanghajból történt. Abbas indonéz ezredes hívta fel a rezidentúrának a figyelmét a kínai befolyás erősödésére. Uo. In. Indonéz értékelés a kínaiak délkelet-ázsiai befolyásáról. 269. Ezt erősítette meg a Jánossy fn. titkosmunkatárs, akit Kiem ezredes a DIFK delegációja egyik tagja tájékoztatta. Uo. In.: A Kínai KP tevékenysége a dél-vietnami nemzetiség körében. 270. ↑
  91. 1974. október 29-én Kenesei István tart.hadnagyot tervezett hazautazása előtt soron kívül haza rendelték az ellenséges hírszerző szervek beszervezési kísérletének gyanúja miatt. ↑
  92. Uo. A lengyel társszerv saigoni rezidentúrájának tevékenysége és tapasztalatai. Bp., 1974.08.05. 15/1/6/74. sz. utasítása. 209–215. ↑
  93. Szemesvári fn. ügynök és Darmai Ferenc. Uo. 294. ↑
  94. Bár maga a rezidentúra vezetője sem tudta, hogy miért csinálta ezt a nagykövet. A feltételezése szerint kifogásolta az ügynök munkáját. Uo. 295. ↑
  95. Itt a hatásköri lista hiányára és olyan esetekre utalnak, amikor a vizsgálat során nem lehetett megállapítani a felelősséget egyes korábbi ellenőrzések miatt. ↑
  96. A saigoni NEFB titkársági épületébe és a magyar hivatalba is betörtek ismertelen tettesek. ÁBTL3.2.6 8-065/2. In. Biztonsági helyzet szeptember 15 és október 10 közötti időszakban. Saigon. 1974.10.10. 296–298. ↑
  97. ÁBTL3.2.6 8-065/3. Biztonsági helyzet 1974. november 10.-1975. január 7 között; Saigon 1975. január 7. 62-/9-268/75.I. 20. ↑
  98. Uo. Saigoni rezidentúránk 1974. november 26-i futárpostájáról. 62/9-5590/74. ↑
  99. Uo. Biztonsági helyzet 1974. november 10.-1975. január 7. között; Saigon 1975. január 7. 62-/9-268/75.I. 20. ↑
  100. Uo. Saigoni rezidentúránk 1975. február 27-i futárpostájáról. Budapest, 1975. Február 27. 67/85-9/75. ↑
  101. Uo. Biztonsági helyzet 1975. január 26. – február 21. között. Saigon, 1975.02.22. 62/86-3/75.II.26. ↑
  102. Uo. Biztonsági helyzet 1975.01.10-25 közötti időszakban; Saigon. 1975. 01.25. 62/9-549/75.I. 28. ↑
  103. Ezt Van alezredes a DIFK delegáció vezetője mondta el. Uo. Saigoni rezidentúránk januári futárpostájáról; Budapest. 1975. január 28. 62/9-465/75. ↑
  104. Uo. A DIFK Saigon elleni támadásának lehetősége, VK hadseregen belüli problémák; Thieu elnök félelme egy esetleges puccstól.164–166. ↑
  105. Az (informátor) Kowsar, iráni diplomata, a rezidentúra egyik dolgozójának elmondott véleménye beigazolódott, mert a VDK és a DIFK vitájában az utóbbi álláspont nyert és Saigon ostromába belekezdtek. A DIFK a főváros elfoglalására törekedett, addig a VDK a helyzet konszolidálást akarta elérni. Uo. Saigoni rezidentúránk 1975. április futárpostájából, Budapest, 1975.04.25. ↑
  106. Uo. Saigoni rezidentúránk 1975. április 2-i futárpostájáról. Budapest, 1975. április. 06. 67/85-9/2/ ↑
  107. Uo. Vö. A Pax Rezidentúra helyzete. Saigon, 1975.04.21 67/83-119/75 67/85-9/3/75 és Saigoni rezidentúránk 1975. április futárpostájából, Budapest, 1975.04.25. ↑
  108. Az ostrom második napjáig maradt csak a szállodai szálláshelyükön a kontingens tagjainak egy része. Az ostrom végét a Tan Son Nhut-i támaszponton élik át. ↑
  109. Uo. Saigoni rezidentúránk 1975. április futárpostájából, Budapest, 1975.04.25. ↑
  110. A kiürítésre felszólító jelek a következők voltak: „The temperature is 105 degrees and rising”. Utána pedig Bing Crosby „White Christmas” című dalát sugározták. ↑
  111. Uo. 11. ↑
  112. A magyar tagozat is, mint más külképviselet tagjai igénybe vette az USA segítségét is. Vö. Snepp Frank: Decent Interval. Random House.1977. 496-498.; Práczki: Kémjátszmák.279–291. és az ÁBTL. 3.2.6. 8-0665/3. A Pax Rezidentúra helyzete. Saigon, 1975.04.21 67/83-119/75 és 67/85-9/3/75. ↑
  113. Pax Rezidentúra helyzete. Budapest, 1975.05.09. Nábrádi titkos munkatárs jelentette, hogy a saigoni NEFB küldöttség a mai nappal (1975.05.08.) véglegesen hazatért. ↑
Beküldve:

Juhász Eszter: Egy lehetetlen katolikus egyházközösség a főváros szívében – A budapesti Szent Rita plébánia alapításának (1945-1952) története

A második világháborút követően a Magyar Katolikus Egyháznak újfajta kihívásokkal kellett szembenéznie: nemcsak a háborús vereséget követő sokk, de a Szovjetunió árnyékában a kommunizmus veszélye is megjelent. Mindszenty József (1892–1975) bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek[1] úgy látta, hogy a rendkívüli helyzetben a hívek ellátása mindennél előbbre való, melyhez a fővárosban egyházkormányzati változások szükségesek.

Új lelkészségek a fővárosban

A hívek jobb ellátása érdekében 1946-ban Mindszenty bíboros átszervezte a budapesti esperesi kerületek rendszerét, s a korábbi három helyett, hét esperesi kerületre osztotta a fővárost,[2] továbbá négy új lelkészséget[3] is alapított. A bíboros terve az volt, hogy a 25 ezer főnél többet ellátó plébániákat széthasítja.[4] Ezért már 1945 őszén bekérte a nagy budapesti plébániák hívőinek létszámát. Ezekből kiderült, hogy a terézvárosi plébánia 29701, az erzsébetvárosi 36561, a józsefvárosi pedig 49578 hívet látott el.

Az előmunkálatokat Witz Béla (1889–1962), budapesti érseki általános helytartó végezte el. 1945 decemberében készített egy feljegyzést a hercegprímásnak, melyben részletezte a lehetőségeket, problémákat és feladatokat, melyek az új alapítások előtt állnak.[5] Általánosságban vizsgálta meg a felbontandó hét nagy plébániát és ezek területét, s a következőkre jutott: Józsefváros, Erzsébetváros, Terézváros és Külső-Ferencváros viszonylag kis területen fekszik és lakossága nagy számú, a nagy plébániák felbontása itt egyszerű lehet. Azonban Szentimreváros, Óbuda és Magdolnaváros nagy területű, kevés lakosú, így itt a bontás problémát jelenthet, hisz az új plébániák, lelkészségek későbbi megélhetése, s a megmaradóké is, komoly nehézségbe ütközhet. Ráadásul, a kegyuraság kérdése is felmerült, hisz a főváros nem fog elbírni ennyi új plébániát, emiatt az új alapítások nem mindegyike lehet plébánia. A legnagyobb problémát azonban a misézőhely, a lelkészlakás és a gyűlésterem okozta, mert ezek a főváros legnagyobb részén nem álltak rendelkezésre. Az érseki helytartó fentiek felkutatása kérdésében igen okosan érvelt: „…a legjobb lesz, ha ezt nem készen adjuk, hanem ha ez az érdekeltek tevékenysége lesz már. Amit én adok, az sohasem oly jó, még ha jobb, mint az, amit valaki saját maga teremt … ügyes, lelkes papok választandók a misszióra … ez a pap … meg fogja oldani azt, ami központilag oly nehéznek tűnik fel.”[6]

A szerveződő négy új lelkészség vezetőt is kapott: Óbudára Draskovits Károly (1913–1972), Józsefvárosba Glázer Miklós (1911–1977), Erzsébetvárosba (helyileg a Józsefvárosban van ez is) dr. Galambos János (1911–1982), Terézvárosba Olbrich Béla (1898–1962) került.[7]

Mindszenty bíboros folyamatosan konzultált az új esperesi kerületek és lelkészségek ügyében Budapest mint kegyúr polgármesterével, dr. Kővágó Józseffel (1913–1996). Az új lelkészségek létrejöttéről a bíboros 1946. április 1-jén tájékoztatta hivatalosan a polgármestert,[8] aki biztosította az új lelkészek javadalmazását, ám tájékoztatta a bíborost, hogy a főváros rendkívül nehéz és szűkös anyagi körülményei miatt kápolnáról és lelkészlakásról gondoskodni egyelőre nem tud, ám az 1946 tavaszi–nyári építkezések során, legalábbis lakásról, megpróbál gondoskodni.[9]

A bíboros azonban nemcsak széthasította a meglévő nagy plébániákat, hanem a fővárosi esperesi kerületek rendszerét is megváltoztatta. Ennek kimunkálásában ismét Witz Béla volt segítségére. Az érseki helytartó igen örvendetesnek tartotta a hercegprímás ezen elgondolását és „a pastoráció komoly elmélyülését… és a papságnak egy igazi testvéri és apostoli együttesbe fogását” várta tőle.[10] Witz Béla konzultált az esperesekkel, s a korábbi három budapesti esperesi kerület helyett a főváros budai oldalán három, a pesti oldalon pedig négy esperesi kerület létrehozását javasolta. A budai oldalon nehezebb volt az új esperességek kialakítása, a távolságok, illetve a Buda környéki települések miatt. A terv szerint a pesti oldalon egy-egy esperesi kerületbe 7–8 plébánia, lelkészség tartozna, s még ez is elég feladatot adna az egyébként plébános espereseknek.[11]

Végül 1946. augusztus 6-án adta ki Mindszenty bíboros dekrétumát az új budapesti esperesi kerületek beosztásának tárgyában. Ez némi változtatással a korábbi terv megvalósulása.[12] Az Erzsébetvárosi plébániából kihasítandó lelkészség a Kerepesi út–Rákóczi út–József körút–Bérkocsis utca–Nagyfuvaros utca–Erdélyi utca (ma Bauer Sándor utca)–Fiumei út (később Mező Imre, ma ismét Fiumei út)–Festetics utca által határolt területre terjedt ki.[13]

Az új lelkészség (a majdani Szent Rita) a Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Pesti-Déli Espereskerületbe került, a Józsefvárosi, a Magyarok Nagyasszonya, a Páli Szent Vince és a Szent Kereszt plébániával, a Jó Pásztor és a Béke Királynéja lelkészséggel. Az új esperesi kerület első esperese dr. Töttösy Miklós (1881–1967) prépost, pápai kamarás, Budapest Középső-Ferencvárosi plébános lett.[14]

Az új lelkészségek vezetői védőszentet kértek kápolnájuknak, templomuknak. Dr. Galambos János kérése: 1. Szent Rita, kinek tisztelete az Angolkisasszonyok szerzetesi közösségének, különös tekintettel Urbancsek Margitnak (1879–1964) a közvetítésével[15] került Magyarországra, s akit a „lehetetlen ügyek” védőszentjeként is ismernek; 2. Szent János evangélista; 3. Szent Cecília; 4. Szent Miklós. Glázer Miklós kérése: 1. Regina Pacis;[16] 2. Szent Ágnes. Olbrich Béla kérése: 1. Mária Szíve Engesztelése (azonban kiderült, ilyen templom már van); 2. Szeplőtelen Fogantatás.[17] Draskovits Károly ekkor még nem kért templomának védőszentet, később Jézus Szívét kérte.[18]

A Szent Rita lelkészség megalapítása

Miközben az új lelkészség hivatalosan még létre sem jött, dr. Galambos János oly lelkes szervezésbe kezdett, hogy már 1946. január végén jelentett is új lelkészségéről az érseki helytartó felé.[19] Bejárta és felmérte területét, felbecsülte a hívek számát. Az általános helytartóval egyetértésben változásokat hajtott végre a lelkészség eredeti határaiban, valamint misézőhelyet keresett. Úgy gondolta, a Bezerédi utcai iskola alagsora volna erre alkalmas, ám azt a Vas utcai kereskedelmi iskola[20] használta, hetente kétszer. A Bezerédi utcában lehetőség lett volna egy iroda kialakítására is, e helyiségben azonban jegyközpont működött. A Vas utcai iskola igazgatója szívesen átadta volna a helyiséget, ám ehhez a főváros engedélyére volt szükség. Galambos János ezért új helyet keresett, s talált is, mégpedig a Kun utcában, a Kalocsai Iskolanővérek házában, az itteni, körülbelül 60 főt befogadó kápolnában.[21]

1946. április 1-jén Mindszenty bíboros hivatalos kinevező iratával megalakult az új lelkészség, melyet a főpásztor teljes plébániai jogkörrel ruházott fel.[22] Vezető lelkésze dr. Galambos János lett, aki korábban a Szent István Bazilika segédlelkésze volt.

Az új lelkészség működése

Az egyházközség

A lelkészség megalakulásával párhuzamosan meg kellett szervezni az egyházközséget. 1946. május 5-én össze is ült a jelölőbizottság, melynek tagjai dr. Galambos János, dr. Homolyai Rezső (1891–1962), Keresztes Máté,[23] Lillin József (1895–1957) és Szentfülöpi Sebestyén[24] voltak. Feladatuk az új egyházközségi képviselőtestület taglétszámának meghatározása, a jelöltek listájának összeállítása, valamint a választás helyének és idejének meghatározása volt. Megállapodtak, hogy a képviselőtestület rendes tagjának 30 főt, póttagnak 15 főt jelölnek. A választás helye a Kun utca 3. sz. alatti lelkészi hivatal, a választás ideje pedig 1946. május 20. A jelölő listát május 5–19. között nyilvános szemlére kihelyezték.

A képviselőtestület megválasztása 1946. május 20-án megtörtént. A választásról Antal Béla,[25] a választási küldöttség elnöke számolt be a jelölőbizottságnak, rögtön a választást követően. A képviselőtestület és egyházközségi tanács alakuló közgyűlése 1946. július 1-jén lezajlott.[26] Az igazoló bizottság rendben találta az eljárást, így a megválasztott képviselők esküt tettek. Az Érseki Helytartóság is rendben találta a választást, s a maga részéről kinevezte dr. Fülöp Ferencet,[27] dr. Szenkláray Jánost (1906–1989), dr. Nedeczky Lászlót (1913–2008), dr. Szellnár Aladárt (1884–1971), Gáspár Gusztávot (1908–1953) és Kladek Mária Szidónia[28] nővért a képviselőtestület tagjává.[29] A képviselőtestület világi elnökévé választották dr. Ambrózy Kálmánt (az egyházi elnök a lelkész, Galambos János),[30] alelnök lett Demuth János[31] és Lillin József. Az új gondnok Jandik Ferenc (1894–1967), a jegyző Pázmán József,[32] a pénztáros pedig Keresztes Máté lett. A vezető tisztségviselők mellé 12 tanácstagot (hat póttagot) és négytagú Felszólalási választmányt választottak. Az esperesi kerület tanácstagjául delegálták Antal Bélát, Kiszély Ferencet,[33] Pázmán Józsefet és Ribényi Kamillót.[34] A Számvizsgáló bizottság tagja lett Hantos Antal,[35] Rolkó Sándor[36] és Techlár Ernő.[37] Az ügyész dr. Nedeczky László, ügyvéd lett.

Ambrózy Kálmán világi elnök igen szép szavakkal indította útra az új képviselőtestület munkáját: „Csoda, hogy mi életben maradtunk Budapest szörnyű ostroma után! Hiszen ezen a vidéken két tűz között éltünk. Nem hitte volna még akkor senki, hogy mi, itt a romok felett, 1946-ban már új egyházközséget fogunk alapítani! Tudjuk, hogy munkánk sikerrel jár, mert csak fizikailag rom a főváros, lelkileg nem. Nem bűnös ez a város, hisz telve vannak templomaink imádkozó emberekkel. … Legyünk itt együtt, mint nagy család…”[38]

Az egyházközség novemberi gyűlésén már a következő évi költségvetésről tanácskoztak. Rendkívül takarékosan bántak a befolyt egyházi adókkal és adományokkal, mivel tudták, hamarosan templomot kell építeniük.[39] A templom mellett tervbe vették saját kultúrház építését is,[40] ez azonban több kérdést is felvetett. Eredetileg az óvoda udvarán álló nyitott színt akarták átalakítani, ám felmerült a kérdés, mi lesz, ha a kormányzat megszünteti az Óvoda Egyesületet, vagyonát pedig államosítja. Mégis, dr. Szentkláray János aggodalma ellenére, a tanács és a képviselőtestület végül megszavazta a kultúrház építését.

Az 1947. év első egyházközségi gyűlése február 27-én volt. Megtárgyalták az 1946-os számadásokat, amit a számvizsgáló bizottság rendben talált, az egyesületek vezetői pedig részletesen beszámoltak az elvégzett munkáról. A novemberi képviselőtestületi gyűlésen sok mindenről tárgyaltak. Talán érezték, hogy hamarosan nehéz idők következnek. Megtárgyalták az 1948-ra előirányzott költségvetést. Elégedetlenek voltak az egyházi adó beszedőjével, s megvonták tőle a fizetési meghagyások kézbesítéséért kiutalt 10 fillért/darab folyósítását. A jegyzőkönyvben olvasható, hogy a lelkészséghez tartozó mintegy 11200 hívőnek mintegy fele fizette csak az egyházi adót. Az Óvoda Egyesületet képviselő Kladek Mária Szidónia távozott a testületből, Ságodi Ferenc[41] pedig lemondott; helyükre Dávid József[42] és Techlár Ernő póttag lépett elő.

A képviselőtestület Aranykönyvet is nyitott, mindjárt kettőt is: az egyiket a lelkészséget felkereső jeles személyeknek, ezt maga Mindszenty hercegprímás nyitotta meg; a másikat pedig arra, hogy abba majd feljegyzik az egyházközség tagjainak nevét. Úgy határoztak, ezt is valamilyen ünnepélyes aktussal nyitják meg.[43]

Az 1947-es év zárszámadása már 1948 januári keltezésű. Az 1947-re előirányzott költségvetést ugyan bőven túllépték, de sikerült mindent megvalósítani. A lelkészség kiadásai jóval magasabbak voltak mint a bevételek, ám ez a hívek nagylelkű áldozatkészsége folytán mégis teljes egészében megtérült. A pénztári adatokat a számvizsgáló bizottság is rendben találta. Tervbe vették kerítés és vaskapu építését, és ismét felmerült a saját kultúrház lehetősége.[44] Ez azonban több kérdést is felvetett. Eredetileg az óvoda udvarán álló nyitott színt akarták átalakítani, ám ekkorra az egyházak, egyházi szervezetek számtalan megszorítást éltek meg.

Az 1949-es év már annak bizonyságával indult, hogy az egyházak komoly megszorításokra számíthatnak. Ettől az évtől kezdve a források drámaian lecsökkentek nemcsak a plébániai irattárban, de az Esztergomi Prímási Levéltárban is. A plébánia irattárában egyetlen irat maradt fenn ebből az évből, az Egyházközségi tanács július 1-jei ülésének jegyzőkönyve. A tanácsülésen már sem a világi elnök, sem a tanácstagok nagy része nem vett részt, s magának a tanácsnak a további munkája is bizonytalanná vált.

Az ’50-es évekből a plébánia irattárában jobbára csak leltárak, építkezéssel-felújítással kapcsolatos iratok, zárszámadások, költségvetések maradtak fenn. Sajnos, nem maradt fenn a korszak Hirdetőkönyve sem, amely információkkal szolgálhatna.[45]

A képviselőtestületből és a tanácsból 1950-ben további tagok távoztak, a létszám körülbelül a felére csökkent. Galambos János már 1949-ben megkérdőjelezte, lesznek-e még „hivatalos” üléseik, ám azt megemlítette, hogy valamilyen módon „össze fognak jönni.”[46] A testület működésének hiányát mutatja a lelkész 1951-es terve, miszerint szerette volna újjáéleszteni a Képviselőtestület, ezért már januárban új tagok kinevezését kérte az érseki helytartótól, dr. Szabó Imrétől (1901–1976). Ő ki is nevezett 14 tagot, akiknek a nevét egy kézírásos lista rögzíti.[47] Hozzájuk csatlakozott még az egyházi elnök és a kisegítő lelkészek is.

Az egyházközségi képviselőtestület és tanács újbóli megalakulásáról, működéséről 1952-ből nem maradt feljegyzés. Egyetlen, a lelkész által írott lista áll rendelkezésünkre, melyet valószínűleg távozása előtt állíthatott össze. A névsorban az előző évben kinevezettek közül mindössze hatan szerepelnek. Ez mutatja, milyen nagy volt a fluktuáció: egyházi hivatalban nyíltan szerepet vállalni ekkor veszélyes dolog volt.

Hitélet, lelkiség

Az első szentmise 1946. április 2-án, az első házasságkötés április 7-én volt.[48] Az első keresztelés április 10-én történt, méghozzá két felnőtt-keresztség,[49] s a megkereszteltek másnap egyházi házasságot is kötöttek. Dr. Galambos János kérésére[50] és dr. Tarnóczy János kerületi esperes ajánlására Witz Béla budapesti érseki helytartó kinevezte Kiszély Ferencet templomgondnokká.[51] Beiktatása lett az új egyházközség első igazi közösségi ünneplése, mintegy 1200 hívő részvételével. A beiktatást dr. Tarnóczy János prépost-plébános és Csertő Sándor (1913–1982) érseki titkár végezte.[52]

Szentmisék kezdetben vasár- és ünnepnapokon de. 8, 9, 10, hétköznapokon reggel ½ 7 és 7 órakor voltak. A vasárnapi 10 órás nagymisén a Tűzoltózenekar játszott, majd utána térzenét is adtak.[53] Gyóntatás minden szentmise alatt zajlott,[54] beteghez sürgős esetben bármikor, nem sürgős esetben a reggeli misék után men­tek ki.

A következő években a szentmisék száma folyamatosan nőtt. Szentmisét mondtak vasárnap és ünnepnapokon 7, 8, 9, 10, 12 órakor,[55] hétköznap reggel ½  7, 7 és 8 órakor; litánia volt minden ünnep előtt, minden szombaton, első csütörtökön és első pénteken este 6-kor; gyónni lehetett a misék, litániák előtt és után.

A lelkészség vonzáskörébe rengeteg gyerek tartozott, olyannyira, hogy vasár- és ünnepnap külön iskolás mise volt számukra, a de. 9 órai, alkalmanként mintegy 350–400 résztvevővel. Különösen a Köztársaság-téri iskola növendékei voltak nagy számban jelen, köszönhetően az ottani hitoktatók fáradozásának.

1952-ben, hétköznap, hivatalosan három, vasár- és ünnepnap hét szentmisét mondtak.[56] A lelkész, a káplánok és a kisegítők mellé még a szemináriumból is jött misézni valamelyik épp ráérő VI. éves, felszentelt pap, hogy az évi mintegy tíz ezer hívőt ellássa. A szentmisék száma 1953-ban továbbra is magas, akár 10–15 egy nap,[57] vagyis a hívek lelkesedése nem csökkent.

Ám nemcsak a rengeteg szentmise építette a lelkiséget. Minden hónap első vasárnapján szentségimádás volt. Nagyböjtben külön lelkigyakorlatot tartottak férfiaknak és nőknek és a hívők sokasága vett részt az esperesi kerület keresztúti ájtatosságain, a Golgota téri Kálvárián.[58] Litániát mondtak szombaton, vasár- és ünnepnapokon délután. A májusi litániák előtt különböző szónokok mondtak szentbeszédeket, a júniusi litáni­ákon pedig hetenként háromszor volt szentbeszéd, vendégszónokokkal. Megtartották az Úrnapi és Jézus Szíve körmenetet, melyen a hívek nagy számban vettek részt. Sőt, 1950-ben, külön engedéllyel, még feltámadási körmenetet is tarthattak, a Kun utca–Vay Ádám utca–Köztársaság tér–Kun utca útvonalon. Tulajdonképpen csak a háztömböt kerülhették meg, de 1950-ben, a vallásszabadság korlátozásának, az egyházak ellehetetlenítésének, a szerzetesrendek feloszlatásának évében ez is nagy dolog volt. Ráadásul a Jézus Szíve körmenetet ebben az évben tarthatták meg utoljára.[59]

A lelkészség természetesen kezdettől megtartotta az elsőcsütörtöki[60] és elsőpénteki[61] ájtatosságokat, 1950-ben pedig bevezették az elsőszombati ájtatosságot is,[62] külön a papságért való könyörgésekkel.[63] Az első ünnepélyes elsőszombatot Ferenczy Géza (1889–1961), Bakáts téri plébános tartotta, ’Sigmond Ernő SJ (1897–1983) prédikált.[64] Ezeket az elsőheti ájtatosságokat az ’50-es években is mindig megtartották.

A „hivatalos” Szent Rita tisztelet

A templomba továbbra is özönlött a sok Szent Rita tisztelő, a lehetetlen ügyek védőszentjének pártfogását keresve. Ezért Galambos János kiépítette e tisztelet hivatalos formáját. 1948 szeptemberében bevezette a csütörtöki Rita napot, reggel 8 órai szentmisével, szentbeszéddel, este 6 órakor pedig Szent Rita litániával.[65] A szentmisét és litániát a jelenlevő hívek szándékára ajánlották fel. Bevezette Szent Rita tiszteletére a „15 csütörtök ájtatosságot” is, amit a május 22-i Szent Rita búcsút megelőző 15 csütörtökön tartottak, emlékezve Rita 15 éven át viselt tövisére.[66]

1949. február közepén megkezdődött a „15 csütörtök ájtatosság”, mely Szent Rita májusi ünnepéig tartott. A búcsún, amely óriási tömegeket vonzott és rengetegen jöttek az ország más részeiből is, dr. Sárközy Pál (1884–1957), pannonhalmi kormányzó apát, későbbi főapát mondta az ünnepi szentmisét.[67]

A papok számára segédeszközül dr. Galambos János elhatározta egy Szent Rita füzet összeállítását. Erre felkérte Radó Polikárp OSB (1899–1974) professzort, kinek Dombos József Fülöp OSB (1914–1978) is segítségére volt. Ebben összefoglalták Szent Rita életrajzát, a Ritához forduló imákat, énekeket, ájtatosságokat. Így összeállt a „15 csütörtök ájtatosságokra”[68] alkalmas gondolatok, imák, énekek gyűjteménye, élén Szent Rita liturgikus himnuszával,[69] a végén pedig könyörgéssel, s a híveknek szánt tanácsokkal, miként végezzék a „15 csütörtök ájtatosságot”. A füzet közli Szent Rita magánhasználatra engedélyezett litániáját, továbbá a mise után vé­gezhető Szent Rita imát és búcsúimát, a betegek imáját, hálaadó imát, valamint a családi békéért végezhető könyörgést. Szerepel benne az ún. Szent Rita Rózsakoszorú is, mely tulajdonképpen hétszemes rózsafüzér.[70] Az ’50-es, ’60-as és ’70-es években a szentmisék és az egyházi ünnepek mellett a „15 csütörtök ájtatosság” a lelkészség hitéletének továbbra is biztos eleme volt; minden évben megtartották és mindig a hívők sokaságát vonzotta.

A papság

Dr. Galambos János vezető lelkész eleinte segédlelkész nélkül volt, de az egyházi teendőkben sokat segített neki Schmidt Gyula (1878–1949) pápai kamarás, nyugalmazott hittanár, Bógen László (1901–1989) hitoktató és Gáspár Gusztáv (1908–1953) kórházi lelkész, hittanár. A lelkész 1947-ben jelezte, hogy nem győzi már egyedül a rengeteg munkát, így kisegítő lelkész alkalmazása vált szükségessé: Rózsavölgyi László (1919–1987) hittanár érkezett. 1948-ban Schmidt Gyula, aki 1946-tól segítette a lelkészség munkáját, a lelkészség területére költözött, így már a napi teendőkben is részt tudott vállalni.

Az 1948. évi XXXIII. törvénycikk alapján az állam átvette a nem állami fenntartású iskolák fenntartását és vagyontárgyaik is az állam tulajdonába kerülnek.[71] Az így megszüntetett Baross utcai Bencés Gimnáziumból Galambos János két kisegítő lelkészt kapott Dombos József Fülöp OSB[72] és Kapuy Vitá1 OSB (1913–1995) személyében.[73] Továbbra is kisegített Bógen László hitoktató is. 1949 márciusában elhunyt Schmidt Gyula pápai kamarás, aki szinte kezdettől részt vett a lelkészség működésében, misézett, gyóntatott, hitoktatott.

A Szent Rita lelkészség pezsgő életét, az itt szolgáló lelkészek elfoglaltságát és a magas budapesti pap-számot jelzi, hogy a Szent Rita lelkészség területéhez tartozó Alföldi utcai szeretetotthonba Witz Béla budapesti érseki helytartó nem „helyi” papot küldött, hanem Agárdi László piaristát (1883–1965).[74]

Az ’50-es években a Szent Ritában továbbra is rendkívül sok pap szolgált, hosszabb-rövidebb ideig, hivatalosan, vagy épp nem. 1950-ben az állandó misézők száma legalább 4 és több kisegítő is működött. 1951 márciusában újabb kisegítő érkezett, dr. Nagy János (1907–1974) hittanár, ám őt hamarosan máshová helyezték. Ebben az évben távozott Kapuy Vitál Károly OSB is, Győrbe ment és az ottani rendház gondnoka lett.[75] Viszont a lelkészség két káplánnal gyarapodott: az eddig már kisegítőként is itt szolgáló Dombos József Fülöp OSB és Józsa Árpád (1885–1968)[76] is megkapták kápláni kinevezésüket. Ebből és a szóbeli visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a lelkészség továbbra is rengeteg hívőt látott el. Bógen László hittanár, aki a kezdetek óta segítette a lelkészség és a lelkész munkáját, 1952-ben nyugdíjba vonult, így a délelőttök nagy részét a gyóntatásnak szentelhette.

Galambos János a káplánok és a kisegítők mellett szívesen látott vendég misézőket is, így a feloszlatott szerzetesrendekből is olyanokat, akik valamilyen világi foglalkozásban kerestek megélhetést. A hívek oly sok szentmisét rendeltek, hogy mindenkinek jutott munka. 1952. szeptember 1-jével Galambos Jánost áthelyezték a budapesti, Rokolya utcai Segítő Szűz Mária plébániára. Galambos Jánosnak, kinek neve egyet jelentett egy új katolikus közösség születésével, pezsgő életével, mennie kellett. Helyét dr. Korompai Lajos (1912–1993) hitoktató vette át mint vezető lelkész. Korompai Lajos gondosan és a hívek megelégedésére végezte a lelkipásztori teendőket, ám, a Historia Domus szerint, egészségi állapota nem bírta és 1952. december 8-án visszavonult.[77] Helyette, megbízottként, Józsa Árpád vitte tovább az ügyeket, egészen 1953. szeptember 15-ig. Józsa Árpád lemondott a vendég misézőkről. Dombos József Fülöp OSB továbbra is káplán, Bógen László misé­ző és gyóntató volt.

1953. szeptember l5-ével dr. Korompai Lajos helyett dr. Gergely József (1901–1982) lett a vezető lelkész.[78] Gergely József működésének kezdetén nagy lendülettel fogott munkába, de hamar kiderült, ő nem reformer, nem akar drámai változásokat. Ebben pont Galambos János ellentettje.[79]

Primíciák

1948 júniusában volt az első primícia[80] a templomban: az egyházközség területéről származó Kormos Ottó (1924–1972) mondta első miséjét.1953. június 21-én, vasárnap este a Szent Ritában mondta első szentmiséjét Réthy László, aki szintén a lelkészség területéről származott és már a lelkészség indulásában is részt vett mint ministráns, és segített Galambos János lelkésznek a fiatalok foglalkoztatásában. Kézvezetője Józsa Árpád, ünnepi szónoka dr. Vajda József (1912–1978) esztergomi teológiai tanár, vicerektor volt. A primícián mintegy 8000 hívő vett részt. Réthy László volt az első igazi Ritás pap, aki nemcsak a lelkészség területéről származott, de ifjúságát is a Ritában töltötte. Újmiséjén olyan sokan voltak, hogy még este 9-kor is újmisés áldást osztott.[81]

Hitoktatás

A hitoktatást tekintve a lelkészséghez tartozott a Köztársaság téri[82]Általános Iskola, melyhez kapcsolódva a Dr. Török Béláról elnevezett községi népiskola nagyothallók részére, a Bezerédi utcai Általános Iskola, a Homok utcai Általános Iskola, a Mosonyi utcai Állami Kisegítő Iskola, az Erdélyi utcai szakiskola és a Népszínház utcai Felsőipari Iskola.[83]

1949-ben, az év végi iskolai hittanvizsgákon az egyházi vezetők elnököltek és megelégedve látták a gyerekek remek teljesítményét és a hitoktatók munkájának eredményét. Ekkor még 12 hitoktató dolgozott a lelkészséghez tartozó iskolákban.[84] A tanév végén, 1949. szeptember 1-jével, az Elnöki Tanács eltörölte a kötelező és bevezette a válaszható hitoktatást.[85]

Az Elnöki Tanács 1950. szeptember 15-én újabb törvényerejű rendeletet adott ki a hitoktatás kérdésében. Ez elrendelte, hogy a fakultatív hittanórákat csak az utolsó tanítási óra után lehet megtartani. Emellett a hitoktatás többé nem az egyes iskolák „belügye” volt: az iskolai hittancsoportokat kerületenként összevonták. Ezáltal a VIII. kerület iskoláiban mindösszesen két hittancsoport maradt, egy alsó- és egy felső tagozatos vegyes csoport, a két hitoktató pedig Kratochwilla Sarolta[86] és Olbrich Erzsébet lett.[87]

A hitoktatás és a hitoktatók kérdése 1951-ben is kiemelt fontosságú volt. Egyrészt, mert a hitoktatásra járó gyerekeket és szüleiket sokféle atrocitás érte, másrészt mert a hitoktatók egy része nem kapott fizetést, így ezekkel az egyháznak valamit kezdenie kellett.[88] Sajnos, a hitoktatók nagy része 1951 szeptemberében távozásra kényszerült. Az iskolai hitoktatásról az ’50-es évek közepétől szinte semmit nem tudunk. Továbbra is volt viszont templomi hitoktatás, elsőáldozásra, bérmálkozásra felkészítő hittan.

Elsőáldozás, bérmálás

Az 1949-es elsőáldozáson közel 200-an járultak először az Oltáriszentséghez, három iskolából. Június 7-én volt a lelkészség első bérmálása a templomban, 433 bérmálkozóval és mintegy 2000 hívővel. A bérmálást dr. Meszlényi Zoltán Lajos (1892–1951), esztergomi segédpüspök végezte.[89]

Mivel az elsőáldozókról egészen 1999-ig nem kellett anyakönyvet vezetni, az ’50-es évekből pedig sem feljegyzés, sem statisztika, sem a Hirdetőkönyv nem maradt fenn, ezért nem tudjuk, a Szent Rita korai éveiben pontosan mennyi elsőáldozó volt évente. Ám a néhány fennmaradt fényképből következtetni tudunk ezek nagy számára.

Más a helyzet a bérmálások tekintetében, hisz a bérmálkozókról anyakönyvet kellett vezetni, ám a Szent Rita lelkészség Bérmálási anyakönyve 1950 és 1979 között nincs meg. Megnehezíti a helyzetet, hogy az ’50-es évek bérmálásai nem feltétlenül a bérmálkozók „saját” templomában voltak, hanem körzetesítve.[90] A bérmálási oktatást is be kellett jelenteni a Végrehajtó Bizottságnak, hogy ki tartja, mikor, hol és hányan vannak a bérmálkozók.[91]

Egyesületi élet

Egyesületek, szakosztályok, kórus

Rögtön az alapításkor elkezdtek működni a vallásos élet különféle egyesületei. Már a lelkészség alapításakor megkezdte működését a Hitbuzgalmi Szakosztály.[92] Szervezésében 20 férfi és 12 nő 3 napos lelkigyakorlaton is részt vett 1946 tavaszán. A férfiak a Manrézában,[93] a nők pedig Pécelen.

Az asszonyok részére megalakult az Oltáregyesület[94] Kiszély Ferencné vezetésével.[95] Létrejött a Szent Rita Leánykör,[96] melyben a nagyobb lányokkal Kiszély Ferencné, a kisebbekkel Mahrer Éva[97] foglalkozott. A lányok hitoktatásban részesültek, de szórakozásra is volt alkalmuk. A férfiak részére Credo[98] egyesületet hozott létre a lelkész, mely havonta tartotta összejöveteleit.

A lelkész a gyerekeket, az ifjúságot törekedett bevonni az egyházközség életébe is. Maga tanította be a ministránsokat, a ministráns-gárda egyre gyarapodott, a nagyobb fiúk számára pedig Ifjúsági Kört szervezett. Az iskolák közül kettőben Szívgárda,[99] illetve Szívtestőrség[100] is pezsdítette az ifjúság valláserkölcsi életét.

Kultúresteket is terveztek, helyiség hiányában ezek megrendezésére az evangélikusoktól béreltek termet az Alföldi (később Kállai Éva, ma újra Alföldi) utcában. Gyűlésekre a Kun utca 3. szám alatti óvoda hátsó udvarában levő épületet használták. Elindult az énekkar szervezése is. 1946 tavaszától Gáspár Gusztáv hittanár tartott előadássorozatot (3 hónap–12 előadás), „Az örök Egyház” címmel, melyen alkalmanként mintegy 300 hívő vett részt.[101]

A lelkészség első Karácsonya bensőséges ünnepléssel zajlott. Galambos János megszervezte a Szent Család szállást keres népi ájtatosságot: ennek során estéről estére más-más családhoz vitték a Szent Család képét; ez rendkívül összekapcsolta a közösséget. Az éjféli misén annyian voltak, hogy be sem fértek a nővérek kápolnájába, sem az óvoda udvarába, még az utcán is álltak, ezért a szentmise közben kinyitották az ablakokat, hogy az utcán állók is részt tudjanak venni. A lelkészséghez tartozó ifjúság együtt szilveszterezett,[102] a képviselőtestület egyik tagjának, Halász Pálnak,[103] majd a későbbi lelkész, ekkor még „Ritás” fiatal, Réthy László szüleinek lakásában. Maga a lelkész is felkereste a mulatságot, együtt köszöntötték az újévet, majd az ifjúság közösen részt vett a hajnali szentmisén is.[104]

A lelkész megszervezte a házapostoli rendszert, amit Mindszenty hercegprímás is nagyon szorgalmazott. Hosszas szervezés, hívőlátogatás után végre a lelkészséghez tartozó mind a 288 házban sikerül házapostolt[105] találni. Emellett 44 utca- és 6 körzetapostolt is választottak. A rendszert folyton megújították, kiegészítették, hogy ne váljon működésképtelenné. A házapostolok részére a lelkész már 1946-ban két tanfolyamot is tartott és havonta találkozott velük.[106]

Az 1947-es év jó előjelekkel indult: a területén élő több mint 11200 hívő[107] közül sokat elért, megmozgatott az új lelkészség, sőt, nemcsak a hívőket, de a nem hívőket is megérintette ez a pezsgés. Az egyházközség élete továbbra is a Kun u. 3. sz. alatt folyt. Működött a Credo, az Oltáregyesület, a Szent Rita leánykör, az Ifjúsági kör. Megalakult az egyházközségi cserkészcsapat, ide a gyermekeket 6–18 éves korig várták, s volt külön kör a cselédlányoknak is.

Színjátszó kör is alakult. Megindultak a kultúrestek, szavalóesteket tartottak, színdarabokat adtak elő (pl. Bródy Sándor: A tanítónő és Darvas József: Szakadék c. művét), sőt, táncdélutánok is voltak, saját zenekarral.[108] A kulturális szakosztály működéséről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy 1947-től az Oltáregyesülettel közösen rendeztek „családi napokat”, melyeken olykor neves művészek is felléptek; ilyen volt pl. Nagy Izabella énekesnő (1896-1960).[109]

A családok körében nagyon népszerű lett a Jézus Szívéhez való felajánlkozás, mintegy 200 család ajánlotta fel magát, s ezek aztán sokféle lelki programot, szentségimádást, szentórát szerveztek. Közben az énekkar élére karnagyot hívtak, Galambos János javaslatára Ivanics Gyulát.[110] Ivanics Gyula[111] Zeneakadémiát végzett, 4 gyermekes, gyakorló katolikus, akire nemcsak az énekkart és a zenei életet, de a fiú ifjúságot is rábízták.[112]

Augusztus 20-án, Szent István király ünnepén a Szent Rita lelkészség mintegy 2500 tagja vett részt a korszak utolsó Szent Jobb körmenetén, melyet Mindszenty József hercegprímás vezetett.[113] Nem tudjuk, megvalósult-e az egyházközség korábbi terve, mely szerint december 18–22-én ismét lelkigyakorlatot tartanak, a férfiak a Manrézában, a nők a péceli Caroleanumban.[114] Egyre fontosabb lett a saját kultúrház kérdése, azért is, mert 1948-tól a korábban bérelt Kállai Éva utcai helyiséget már nem adták oda az evangélikusok. Ezután a kultúrestekhez rövid időre a Csokonai utcában béreltek helyiséget a Méhész Szövetségtől.[115]

Tudjuk, hogy még 1948-ban is működött a Szent Rita Leánykör három csoportja a különböző korú leányok részére, a férfiak Credo egyesülete, továbbá az Oltáregyesület, bár létszáma az 1947-es 238-ról 21-re csökkent. Az év folyamán azonban végleg megszűnt a cserkészcsapat, de a kb. 40 tagú ministráns-gárda továbbra is megtartotta összejöveteleit. A ministránsok ifjúsági vezetői között találjuk az ifjú Réthy Lászlót, aki később lelkésze lesz a Szent Ritának.

Emellett az Egyház is egyre komolyabb fenyegetésben élte napjait. Zajlott a Boldogasszony-év, de mindenhonnan megszorító intézkedéseket lehetett hallani. Az év második felében az egyesületek közül csak az Oltáregyesület maradt meg. Megszűnt az Óvoda Egyesület is, így a szomszédos telek és a helyiségek használatáról le kellett mondani. Ősztől a kulturális rendezvények pótlására a kápolnában rövid ájtatosság keretében kezdték megtartani a „családi estéket”, különböző témájú beszédekkel. Az első beszédeket dr. Szunyogh Xavér Ferenc OSB (1895–1980) tartotta, a szentségekről.

Bár a szakosztályok, hivatalosan, nem jöhettek össze, azért a korábbi tagok továbbra is buzgón segítették az egyházközségi élet fenntartását. Ezt a célt szolgálta a Józsefvárosi Színház[116] előadásain való közös részvétel is.

1949-ben, a minden egyházat érintő megszorítások ellenére, a Szent Rita virágzott. Továbbra is zajlottak a családi szentórák, családfelajánlások: az év első felében 60 család csatlakozott a Jézus Szíve mozgalomhoz. A családi szentórák keretén belül 1948 novemberétől először Szunyogh Xavér Ferenc OSB, majd Szívós Donát OSB (1898–1973) tartott elmélkedéseket, a keresztény házasságról.

Az Oltáregyesület rendületlenül kitartott. Működésére az 1950-es leltárból következtethetünk, mely az 1948/49-es évre 10 miseruhát és 4 dalmatikát[117] említ, de végül csak 2 palást kapcsán jelezte a vásárlási engedélyt. A többit, valamint egyházi fehérneműket és kézimunkákat valószínűleg az Oltáregyesület készítette, nagy buzgalommal.

Május közepén P. Szarvas Miklós (1890–1965) apostoli prefektus vetített képes előadást tartott a kínai magyar misszió életéről. A megjelent hívek a misszió céljaira 500 Ft felajánlást tettek és vállalták egy kínai gyermek missziós neveltetésének költségeit is.

A lelkészséghez tartozó hívek továbbra is eljártak a Józsefvárosi Színház előadásaira, sőt, a színház az egyházközség számára fenntartott előadásokat, s az ebből befolyó jegyeladásokból még bevétele is volt az egyházközségnek.

1950-ben is visszatért Szunyogh Xavér Ferenc OSB, hogy a Szentév[118] keretében, a szentmiséről tartson beszédsorozatot a hívőknek.[119] Ez azért is fontos volt, hisz még a II. Vatikáni zsinat előtt vagyunk, vagyis a szentmise latinul folyt, a pap pedig háttal a hívőknek misézett. A szentmiséhez szorosan kapcsolódnak a ministránsok, akikből a Szent Ritában sosem volt hiány.[120] Velük 1949 óta Dombos József Fülöp OSB foglalkozott.[121]

Az év első felében még voltak családi szentórák, sőt, kultúrestek, ezek azonban lassan elhaltak. Ennek egyik oka a hatalom nyomása volt, a másik viszont az, hogy a hívek rengeteg misét kértek, s sokszor a templom oltárainál egyszerre több mise is folyt. Működött a Szent Rita kórus, számukra beszereztek 30 db Harmonia Sacrát,[122] bővült a könyvtár,[123] többek között Szentírásokkal és Kempis Tamás Krisztus követése című művének több példányával. Nem tudjuk, volt-e Rózsafüzér Társulat,[124] de valószínűsíthető, bár működéséről, titokcseréről adat nem maradt fenn. Egy másik ima-közösség is működhetett, bár erről sem tudunk semmit, ez pedig a Szent Rita Rózsakoszorú.[125]

Karitász

Folyamatosan működött a Karitász; a háborút követő szegénység miatt erre volt a legnagyobb szükség. A Karitász elnöke Kiszély Ferenc lett. Népkonyhát állítottak fel, a Karitász-központ erre a célra segélyt utalt ki; a Karitászban részt vevő hölgyek pedig mintegy 180 személyre főztek minden nap. A Népkonyha mellett a Karitász részt vett a beteglátogatás rendszerében is, valamint a szegénygondozásban. A beteglátogatás fő működtetői dr. Fülöp Ferenc orvos és Kiszély Ferenc gyógyszerész voltak. Ők felkeresték otthonaikban a betegeket, orvosságokat szereztek nekik, olyanokat is, melyeket a Karitász központ nem tudott kiutalni. A Karitász tevékenységében kiemelkedik Grőger Erzsébet[126] munkája, aki fáradhatatlanul kutatott fel újabb és újabb forrásokat a Karitász szükségleteinek fedezésére. A Karitász 20 taggal működött és mintegy 170 családot gondozott. Ezek közül 20 állandó gondozott volt, s elláttak több fekvőbeteget is. Ruhaszállítmányok érkeztek, a plébánia területén levő házak is nagylelkű felajánlásokat tettek, gyűlt a Szent Antal persely, működött a szeretetkonyha. A Karitász 1947-ben azt is tervbe vette, hogy a plébániához tartozó, nehéz sorsú gyerekeket nyaralni viszi. Ennek költségeit már év elejétől gyűjtötték, a szülők is hozzájárultak, Karitász–vásárt is rendeztek, a Szívgárda előadást tartott, hogy a nagy terv megvalósuljon. Végül 35 gyereket nyaraltattak nyáron, Bátán, 3 hétig; munkások és hadifoglyok gyermekeit. A nyaraltatás egyik célja a gyerekek felhízlalása volt, fel is jegyezték súlygyarapodásukat: a legkevesebb 1,2 kg, a legtöbb 4 kg volt. Emellett sokféle lelki és egyéb programot is rendeztek a gyerekeknek.[127] A nyaralás mellett a nyár folyamán még több közös programot, kirándulást szerveztek a plébánia gyermekeinek.[128] Amennyiben az időjárás engedte, vasárnaponként családi napot rendeztek, műsorral, mely után a fiatalok játszhattak, de akár táncolhattak is. A kisgyerekek minden csütörtök délután bábszínházat élvezhettek, a felnőtteknek pedig rendelkezésre állt a 300 kö­tetesre bővült könyvtár.

1947 augusztusában megérkezett a Karitász működési szabályzata, feladatai, melyet a Szent Erzsébet Karitász Központ állított össze. E feladatok rendkívül sokrétűek, teljes összhangban az ország, s a lakosok kétségbeejtő fizikai-lelki állapotával.[129]

1947 karácsonyán mintegy 300 személyt és családot részesítettek segélyben, a Karitász munkatársai lelkesen dolgoztak, a megajánlások emelkedtek. A vezető lelkész hetente kétszer a tervek és problémák megbeszélésére hívta a férfiakat. Volt is mit megbeszélni, mert nemcsak örömteli dolgok történtek: 1948-ban a szegénykonyha beszüntette működését, mivel a Karitász (hivatalosan) nem működhetett.[130] Ettől kezdve a hivatalosan már nem működő Karitász főleg a Szent Antal perselyből segélyezte 28 állandó gondozottját – nem rendeztek többé külön gyűjtéseket –, de emellett sikerült alkalmi segélyeket juttatni a rászorulóknak, pl. lakbér, tanulmányi támogatás céljából. Sőt, a kegyúr egy alkalomra szóló külön engedélyével, 1948-ban 24 ministráns fiú nyaralhatott Zamárdiban és 10 lány nyaraltatását is tervezték. Családi nehézségek miatt családoknál is elhelyeztek három lányt Keszthelyen, kettőt pedig Pomázon. Az egyházközség hozzájárulásával két lány a KLOSZ,[131] kettő pedig a DL[132] tanfolyamán vehetett részt. Bár már mindkettőt betiltották, feloszlatták, ezek helyi szinten tovább működtek. Hivatalosan nem, de a Karitász az ’50-es években is működött, igaz, már nem szervezetten, hanem egyéni segélyezéssel.

Népmisszió

Rendkívüli fontosságú esemény következett 1947 tavaszán, Budapesten: Népmissziót[133] hirdetett az Esztergomi Érsekség, március 24–április 3. között. Ez volt a főváros második missziós mozgalma.[134] Sőt, ez a mostani Nagy-Budapesti Népmisszió volt, vagyis a főváros mellett az Esztergomi- és Váci Egyházmegye is részt vett. Ezzel a város fizikai újjáépítése mellett lelki újjáéledését is szolgálni akarták.[135] A Népmissziót az Actio Catholica[136] égisze alatt Badalik Bertalan OP (1890–1965),[137] az Actio Catholica hitbuzgalmi szakosztályának elnöke szervezte. A fővárost missziós kerületekre osztották, ezekhez kapcsolódva vettek részt a plébániák, lelkészségek. Természetesen a Szent Rita is részt vett, Pálos Antal SJ (1914–2005)[138] volt a missziós atya.

Az egyházközség megtervezte a különféle feladatokat. Elhatározták azt is, hogy nemcsak az egyházközség, de a tagok egyenként is szervezésbe fognak, ki-ki a maga háza táján hirdeti a Népmissziós eseményeket, hívja a lakosságot, s erre a feladatra valamennyi házapostolt, hívőt is felkérték, hogy a lelkészség területének minden lakosához eljusson a Népmisszió híre. Sőt, még versenyt is hirdettek, ki tud több „hívőt” megmozgatni.[139] És megérte a sok előkészület, mert a Népmisszió rendkívüli siker lett. Naponta mintegy 900 fő kereste fel a Szent Ritát, vett részt szentmisén, egyéb programokon. Külön öröm, hogy a Népmisszió után 25 házasságrendezés is történt.[140] A Népmisszió egyébként is óriási siker volt: Budapesten és környékén 130 missziós helyen több mint 180 ezer gyónót, több mint 460 ezer áldozót jegyeztek fel, s közel 400 házasságrendezés is történt.[141]

A templom

A lelkészség eleinte a Józsefvárosi Óvoda Egyesület engedélyével a Kun u. 3. sz. alatti óvoda épületében nyert elhelyezést. A Kun utcai óvodát ekkor a Kalocsai Iskolanővérek vezették.[142]

A Szent Rita lelkészség kezdettől arra építette terveit, hogy a Kun u. 5. sz. alatti telket, melyen elhagyott, romos épületek álltak és mely a főváros tulajdonát képezte, elkéri a fővárostól mint kegyúrtól, a Kun utca 3. szám alatti óvoda udvarával együtt, de úgy, hogy továbbra is teret hagy az óvoda céljaira. Ezen a területen felépülhetett volna a templom és a plébánia épülete is. Az Óvoda Egyesület, jogainak fenntartásával, kész lett volna e megoldásba belemenni. Viszont szükség lett volna a Kun utca 3. számú ház házmesteri lakására is, ám ennek megszerzése meglehetősen kétséges volt.

A legnagyobb terv és a legnagyobb feladat a saját templom építése volt. A lelkész már 1946. április végén oltárkövet kért a majd megépülő templom számára.[143] A templom építésére folyamatosan gyűjtöttek, s bármennyire is nélkülöztek az emberek, adakoztak. Ott volt viszont a „hely” kérdése. Mivel az új lelkészség elindulásakor már tavasz volt, így, amennyiben az idő engedte, sok hívő esetén szentmisét az óvoda udvarán is tudtak tartani. Ám a hívek száma szinte napról-napra gyarapodott, az óvodai kápolna, sőt, néha az udvar is, kicsinek bizonyult, s egyre sürgetőbben merült fel az önálló templom megépítése. A Kun utca 5. szám alatti telek igen alkalmasnak látszott, s végül 1946. augusztus 5-én kelt levélben a lelkészség a telek tulajdonosához, a fővároshoz fordult. A képviselőtestület nevében az egyházi és világi elnök megfogalmazta, hogy az új lelkészség területén egyedül a Tisza Kálmán téren (hamarosan Köztársaság, ma II. János Pál pápa tér) volna elég hely egy templom felépítésére. Ám, ha ez mégsem volna lehetséges, úgy kérik a fővárost, hogy a Kun utca 3. és 5. szám alatti, szomszédos telkeket, melyek a főváros tulajdonában vannak, ráadásul az 5. szám alatti telek beépítetlen is, bocsássa a lelkészség rendelkezésére.[144] A távlati terv az volt, hogy a két telket egyesítik. A terület közepén felépülhetett volna egy minden szükségletet kielégítő templom, a bal oldali (déli) rész lett volna a lelkészség területe, a jobb oldali (északi) pedig maradt volna óvoda. Erre várták a főváros válaszát.

A szeptember 8-i egyházközségi tanácsülésen dr. Galambos János lelkész tájékoztatta a tanácsot, hogy az egyházközség a Kun utca 3. és 5. szám alatti telkeket kéri a fővárostól templom, plébániahivatal, lelkészlakás, kultúrház felépítésére. Közölte azt is, hogy az Óvoda Egyesület telkének használatáról lemondott az egyházközség javára, de úgy, hogy a telken az óvoda működése továbbra is folyhasson. Ez ügyben a fővároshoz újabb beadvány küldését is megszavazták. A tanácsülés tárgyalt a Kun utca 5. szám alatti telken álló fészerről és ennek rendbetételéről is, mivel a szentmiséket egyelőre a szabadban tartják, viszont bármikor beköszönthet az esős, hideg idő, így ez a fészer lehetne a miséző hely addig is, amíg a templom elkészül.[145] A főváros válasza szeptember 23-i keltezésű. Ebben engedélyezte a lelkészségnek a helységek helyreállítását, sőt, 1500 Ft-tal hozzá is járult.[146]

Templomépítés

A hívek száma továbbra is gyarapodott, ám szerencsére a jó idő besegített és a miséket és más programokat továbbra is az óvoda udvarán tudták tartani, de a lelkészség egyre inkább várta a főváros válaszát, a felépítendő saját templom ügyében. A főváros végül 1947. május 7-én kelt levelében nyilatkozott: ebben engedélyezte az óvoda melletti telken (Kun utca 5.) álló romos épületek (Központi Javítóműhely Gumijavító Műhelye) felújítását és kápolna céljára való használatát.[147] Az épületet folyó hó 15-ig át is kellett adni.[148] Az átadásról szóló határozat végül május 21-ei keltezésű, melyet az egyházközség világi elnöke május 22-én, épp Szent Rita napján kapott kézhez![149] Erről haladéktalanul értesítette a lelkészt is.[150]

Az 1947. május 24-ei átadásról határozat készült. Az átadás-átvételen részt vett az egyházközség részéről dr. Galambos János, Jandik Ferenc gondnok, Keresztes Máté, Lillin József, dr. Szenkláray János. A főváros részéről Czika Béla mérnök,[151] Kézdy Pál főmérnök,[152] dr. Gerő László műszaki tanácsos (1909–1995) és dr. Schindler Pál tanácsjegyző.[153] A Központi Javítóműhelyt Horváth Vince[154] gumijavító műhely osztályvezető képviselte. A bizottság tagjai a telket, s a rajta levő építményeket átvizsgálták. Átadásra került egy 10×10 m területű favázas, cseréptetős épület, mely bombatalálattól sérült, ám villany- és vízvezetékkel rendelkezik. Egy 8×4 m területű, az előbbi épülethez kapcsolódó helyiség, kátránypapírral fedve, hiányos betonpadlóval, árammérővel (ipari). Egy 6×3 m területű, kéthelyiséges faépület, használható állapotban, árammérővel, telefonkészülékkel – ez szintén a lelkészséghez kerül. Egy 8×3 m területű, mennyezet nélküli, fából épült raktár és egy 2×2 m területű vízöblítéses WC-vel ellátott mellékhelyiség. Az átadott terület 308,70 négyszögöl, minden szomszédos telek felől zárva, az utcafronton kerítés, vaskapuval. Megállapították, hogy a területet korábban bérlő Nyitrai Ferencnek semmiféle ingó- és ingatlan vagyona nincs a területen. Az ipari árammérőt kikapcsolták, a Központi Javítóműhely képviselője pedig közölte, hogy a telken lévő épületeket a székesfőváros építtette, így annak tulajdonát képezik. A polgármesteri hivatal megbízottai felhívták a gondnok figyelmét arra is, hogy az épületek használatához a kerületi mérnöki hivataltól használhatási engedélyt kell kérni. Ezután az elkészült jegyzőkönyvet felolvasták és valamennyien aláírták.[155] Megvan hát a telek és van épület is! Sajnos, a székesfőváros nem engedte át a Kun utca 3. sz. alatti telket, kivéve a korábban is használt kamrát, így templom és plébániaépület építéséről le kellett mondani, de kápolna épülhetett.

A területet és az épületeket Ijjász Ferenc[156] egyházi szakértővel is felbecsültették – épp a székesfőváros tulajdonában lévő épületek miatt. A becsüs úgy ítélte meg, hogy a favázas főépület a csatlakozó építményekkel együtt, rozzant tetővel, belövéssel, bedőléssel fenyegető falakkal csak bontási anyagnak felel meg, az újjáépítés pedig akár 55–60000 Ft-ba is kerülhet.[157] De mégis elkezdődhetett a munka!

A főváros pénzt nem adott, bár megszavaztak 5000 Ft-ot, de a kommunista alpolgármester, Fodor Gyula (1901–1975), nem járult hozzá az összeg kifizetéséhez, viszont az Érseki Helytartóság 14000 Ft-tal hozzájárult a költségekhez. Ez, valamint a lelkészség megtakarítása, lehetővé tette a munkálatokat, viszont a berendezésre nem maradt pénz. Az építkezéssel járó teendők ellátására Kiszély Ferenc kapott megbízást.

A telek elején balról állt egy romos volt szódavíz-üzem, ezt lebontották. Az utcai front közepétől befelé kb. 15 méterre egy 4 m széles és 8 m hosszú alacsony építmény vezetett a 10×10 m alapterületű, ugyancsak alacsony helyiségbe. Ez jobbról érintkezett a Kun utca 3. sz. alatti telken álló kamrával, mely 5 m széles és 8 m hosszú. Ez a helyiség pár méterrel eltolódva feküdt a Kun utca 5. alatti épületekkel, ráadásul kb. fél méterrel magasabban is állt az előbbieknél. Ezt a Kun utca 3. felől befalazták és hozzácsatolták a 10×10-es főépülethez – ezzel oldalkápolna és sekrestye céljaira volt hasznosítható. A tetőzetet renoválták, gerendaoszlopokkal támasztották alá, a falakat megerősítették. Az udvar jobb oldalán kialakítottak két irodahelyiséget, egy tanácstermet és egy nyilvános WC-t. A kápolnába nyitottak egy új, iroda felőli bejáratot is. A kőműves, ács, asztalos, villanyszerelő munkákkal nagyjából július végére elkészültek, ezután következhetett a festés. A költségek már ekkor kb. 36 000 Ft-ot tettek ki. A munkálatok végső befejezése, majd a kápolna berendezése azonban eltartott egészen októberig. A felszentelésig a szentmisék továbbra is a Kun utca 3. sz. udvarán voltak.[158]

Az építkezés befejeztével igen fontos volt az újonnan megépített épületek értékének ismételt felbecslése, ha a főváros oldaláról valamilyen probléma merülne fel a tulajdonjog kérdésében. Az épületekre, tereprendezésre kb. 31 ezer forintot költöttek,[159] s a becsüs, ki a korábbi állapotokat is ismerte, kijelentette, a teleknek annyi értéke van, amennyit az építkezés során ráköltöttek. Ezek az értékek kívánatossá tennék, hogy a lelkészség területét állandó őrszoba védje, így ennek építéséről is döntöttek.

A templom felszentelése

A lelkész már június 24-én kelt levelében kérte a Hercegprímást, hogy szeptember 7-én vagy 14-én szentelje fel az új kápolnát.[160] A bíboros válaszolt is, s tájékoztatta a lelkészt, hogy számára egyik időpont sem megfelelő, mivel teljesen be van táblázva.[161] Ezután a lelkész az augusztus 31-i időpontot kérte,[162] ám Mindszenty bíborosnak ez az időpont sem volt megfelelő, de végül október 19-re vállalta a szentelést.[163] A kápolna felszentelésével kapcsolatos szervezésnek 1947 nyarán nekifogtak. Öttagú bizottság jött létre,[164] amely minden hétfőn ülésezett a teendők megbeszélésére. Őket segítették a különböző egyesületek. Megállapodnak, hogy a szentelésen a rendet cserkészcsapat biztosítja majd. A szentelést követően egyszerű vendéglátást is terveztek, délutánra pedig különféle kulturális programokat, melyhez színpad állítását is tervbe vették.[165]

Végül elérkezett október. Az utolsó simításokat az október 7-i egyházközségi gyűlésen tisztázták.[166] Megtárgyalták az ünnepség menetét, az egész nap forgatókönyvét. Rögzítették a meghívandók listáját – polgármester, tűzoltóparancsnok, budapesti érseki helytartó stb., azt, hogy kik járulhatnak Mindszenty elé.[167] 1947. október 19-én, vasárnap reggel 9 órakor kezdődött a Szent Rita lelkészség kápolnájának, a hozzá tartozó egyházi épületeknek és a harangnak megáldása. Az ünnepségen sok ezer hívő vett részt, hirdetve Szent Rita kultuszának elterjedését.[168]

A templom bővítése

A templom, s egyéb épületek, felszerelések védelmére 1948 tavaszán kerítést és kaput építettek, megáldásuk április 25-én, a 10 órai szentmise után volt. Sőt, már előkészültek a kultúrház építésére is: az udvaron állt 28000 tégla, Galambos János pedig téglajegyeket árusított.

Hamarosan megindult a kápolna mögötti telken az építkezés: a telket beépítették egészen a végéig, mintegy 20 méter hosszan. A készülő épületre két oldalbejáratot vágtak, a Kápolnához csatlakozó végén pedig egy öltözőhelyiséget, pénztár fülkét, ruhatárat építettek.[169] A terem végében állították fel a közben elkészült színpadot, de felszereltek egy fából készült oltárt is, Mária szoborral. Az elkészült helyiséget tolóajtóval és függönnyel választották el a kápolnától. A terem így többféle célt szolgálhatott: hitbuzgalmi összejöveteleket és szentmisét egyaránt lehetett itt tartani.

A főváros a kápolna kibővítéséhez az engedélyt 1948 szeptemberében adta meg, úgy, hogy a lelkészség minden tervet, számítást bemutat a polgármesternek, az építkezést saját költségén végzi el, ám a felépített részek azonnal a főváros tulajdonába kerülnek át.[170] A kápolnához csatolták az előtte álló „nyúlványt” is, ezzel kialakították a bejáratot.

A lelkész novemberben tájékoztatta Mindszenty bíborost az elkészült építkezésekről. Megírta, hogy a kápolna bővítése először oldal,[171] majd hátrafelé[172] történt meg, s így, össze is nyitva a tereket, akár 800 főt is be tud fogadni a Szent Rita.[173] 1948 végén a lelkésznek egy merész lépést kell tennie: félő volt, hogy a MADISZ[174] elveheti a plébániai kultúrhelyiséget, ahogy tették ezt sok helyen. Ezért Galambos János megnyitotta a kultúrterem és a kápolna közötti falat, a kultúrterem végébe „oltárt” állított, így megelőzve a terem esetleges elvételét.[175]

Ebben az évben került a kápolna ajtaja mellé a kőből faragott feszület, mely egy jámbor házas­pár adománya.

A templom, a lelkészség építése-szépítése 1949-ben is tovább folyt. Felépült a sekrestye melletti fáskamra, mely nem csak a tüzelő tárolására volt alkalmas, hanem az egyházi felszerelés egy részének tárolására is. Sikerült beszerezni kályhákat és tüzelőanyagot. Igen fontos lett volna a lelkészség anyagi helyzetéről, terveiről is beszélnie az egyházközségi tanácsnak, ám ekkor e kérdésben már minden döntés a polgármester kezében volt, az ő engedélye kellett minden beszerzéshez. A júliusi tanácsülésen megtárgyalták a költségvetést. Még mindig több volt a lelkészség bevétele, mint a kiadása. Figyelembe kellett venniük, hogy emelkedtek az adók, több lett a kiadás, az egyházközségnek pedig szorgalmaznia kellett az adózók[176] befizetéseit, melyet adószedők hajtanak be. Szerencsére a lelkészség hívei igen nagylelkűen adakoztak, így a korábban már említett Karitász tevékenységek is mind megvalósulhattak. Viszont a mostani helyzetben a tanács egyes tagjai és a lelkész is takarékosságra és óvatosságra intett.[177]

A kápolna és valamennyi hozzá tartozó épület eredetileg csak ideiglenes jelleggel épült és viszonylag kevés pénzből, ezért nem fordítottak nagy figyelmet a minőségre, anyagokra, megfelelő alapozásra. Ez viszont tulajdonképpen évenkénti tatarozást–javítást tett szükségessé: 1950-ben javítani kellett a mennyezetet, külső támpilléreket kellett állítani a kápolna mellé, le kellett kövezni a bejáratot és be kellett szerelni a szellőztető rendszert is.[178] A következő évben is szükség volt tatarozásra, ezúttal a tető szorult karbantartásra.[179]

1952 októberében a lelkészség beszámolót küldött a Főegyházmegyei Hatóságnak a korábban elvégzett javítási-helyreállítási munkákról. Ebből tudjuk, hogy tatarozni kellett a kápolnát és a többi épületet; szükségessé vált a generál tetőjavítás, a villanyvezetékek megerősítése, csatornakészítés és festés is. A jelentésből az is kiderül, hogy mindezen építkezésekhez, javításokhoz, melyek az évek során történtek, semmilyen állami segély nem érkezett. Az Egyházmegyei Hatóságtól jött az első három évben 35500 Ft, a többit pedig, ami több mint 70 ezer Ft, a hívek, a kápolna és az egyházközség tette hozzá.[180]

Lelkészlakás

Bár a templom megépült és a Szent Rita virágzott, a lelkészség továbbra sem rendelkezett lakhatási lehetőséggel. 1946 telén kaptak ugyan egy lakást a Köztársaság téren, ám az épületet hamarosan lebontották, a lelkésznek pedig a Bródy Sándor utcában jelöltek ki lakást, névre szólóan.[181] Még az 1950-es években sem tudott egyik lelkész, káplán sem helyben lakni, hisz lelkészlakás nem volt.[182]

Zárszó

A budapesti Szent Rita plébánia igen fiatal közösség, csak 1946-ban jött létre. Az Esztergomi Prímási Levéltár és a plébániai irattár anyaga bőséges az alapításról, a működés első éveiről, ám ezután elnémulnak a források. Ezt egy sajátos körülmény is előidézi: 1945-től kezdve Magyarország a Szovjetunió árnyékában élő, szovjet típusú állammá alakult, márpedig ez nem tűrte meg a különféle egyházak szabad működését. Az alkotmány garantálta ugyan a vallásszabadságot, de a valóságban ez nem volt lehetséges. Sorozatos megszorító intézkedések születtek az egyházak ellen: betiltották a különféle egyházi mozgalmakat, egyesületeket, bebörtönözték az egyházak vezetőit, az egyházak tulajdonai állami kézbe kerültek, államosították az egyházi iskolákat,[183] feloszlatták a szerzetesrendeket,[184] létrejött a békepapi mozgalom és az Állami Egyházügyi Hivatal.[185] Valamennyi egyház és hívő, aki továbbra is meg akarta tartani hitét, védekezésre kényszerült. Ennek részeként lassan megszűntek az egyházközségek írásbeli feljegyzései, beszámolói, minden közlés, tájékoztatás szóbelivé vált, az üldöztetéstől való félelem miatt. Galambos János rettentő szívóssággal egyben tartotta, fejlesztette a fiatal közösséget, s ez hamarosan a hatóságoknak is szemet szúrt: 1952-ben távoznia kellett. Az 1953-ban érkezett új lelkész, dr. Gergely József semmiben sem hasonlított elődjére: nem voltak különösebb tervei, sőt. Az, hogy a Szent Rita tovább élt, nem rajta múlt. Szent Rita tovább segítette ezt a kis, templomszerűtlen templomot, s a hozzá tartozó közösséget. Ezért lehet a Szent Rita plébánia ma is élő közösség. Nem úgy, persze, mint az alapítás éveiben, de még ma is abból építkezve hirdeti Szent Rita, a „lehetetlen ügyek szentjének” kultuszát.

Bibliográfia

Levéltári, irattári források

Mindszenty József, egyházkormányzati iratok 1945–1955. Prímási Levéltár Esztergom.

A Szent Rita lelkészség hiányzó Historia Domusának pótlási terve, 1946–1978, Szent Rita plébánia irattár, kézirat.

Szent Rita plébánia irattár: Bérmáltak anyakönyve, Halottak anyakönyve, Házasultak anyakönyve, Hitehagyottak anyakönyve, Kereszteltek anyakönyve, Megtértek anyakönyve, Képviselőtestületi jegyzőkönyvek, Hirdetőkönyv, rögzített szóbeli visszaemlékezések (CD, videókazetta), egyéb iratok.

Nyomtatott források

Beke Margit: Az Esztergomi (Esztergom-Budapesti) Főegyházmegye papsága 1892-2006, Budapest, Szent István Társulat, 2008.

Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala (szerk.): Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944-46. évről, Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Budapest, 1948.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára az 1970. évre, Főegyházmegyei Hivatal, Esztergom, 1970.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára 1989, Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság, Esztergom, 1989.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára és évkönyve 1982, Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság, Esztergom, 1982.

Schematismus venerabilis cleri Archidiocesis Strigoniensis pro Anno Domini 1947., Esztergomi Főegyházmegyei Hivatal, Esztergom, 1947.

Szabó Csaba (szerk.): Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953, Budapest, Osiris, 2000.

Szakirodalom

Adriányi Gábor: Az egyháztörténetírás mai igényei és módszertana, in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok I. kötet, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest, 1989, 325–335.

Balassay József: A kispesti, Wekerle-telepi plébánia és templom története, Balassay József, Budapest, 1998.

Dankó László: A szarvasi róm. kat. plébánia története, in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok I. kötet, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest, 1989, 9–45.

Diós István-Viczián János (Szerk.): Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 2009. http://lexikon.katolikus.hu

Firtel, Hilde: Heilige Rita von Cascia. Kanisius, München, 1964.

Gyóni Eszter: A katolikus egyház elleni propaganda 1950-ben, a katolikus egyház és az állam közti megegyezés aláírásáig, a korabeli sajtó tükrében, Távlatok, 2009/83. 61–63. http://www.tavlatok.hu/83/Gyoni_teljes.pdf

Horváth László: Nemesapáti plébánia története a Historia Domus alapján, Nemesapáti, 1989.

Katus László: A szegvári plébánia története, in Ecclesia semper reformanda et renovanda.

Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei, Pécs, PPHF, 2007.

Köbel Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” Az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatai Magyarországon 1945–1989 között, Budapest, Rejtjel, 2005.

Nagy Menyhért Mójzes: Egy tanulmányút kezdete (1950), VI. rész, Egri Fehér/Fekete, a Ciszterci Diákszövetség Egri Osztályának lapja, XV. évf. 1.(52.) sz., 2008. Húsvét, 7–10. http://www.ciszterciekegerben.hu/downloads/husvet2008.pdf

Pelle Ferenc: A 150 éves kevermesi római katolikus plébánia és templom története, Kevermesi Római Katolikus Egyházközség, Kevermes, 1985.

Santa Rita da Cascia, Vita e preghiere, Monasterio di S. Rita

Sicardo, Joseph Fr. O. S. A.: Casciai Szent Rita; Budapest, Etalon, 2012.

Szabó Csaba (Szerk.): Egyházügyi hangulat–jelentések 1951, 1953, Budapest, Osiris, 2000.

Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből” Szent Rita rózsája. Budapest, 2006.

Szerdahelyi Csongor (szerk.): Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia: 1940–2000, Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia, Budapest, 2000.

Dr. Vanyó Tihamér OSB: A plébániatörténetírás módszertana, Pannonhalma, 1941. Különlenyomat a Regnum Egyháztörténeti Évkönyv 1940-41. kötetéből.

Varga Szabolcs: A plébániai levéltárak forrásértéke a pécsi egyházmegyében, in A magyar egyháztörténet-írás forrásadottságai, Pécs, PPHF, 2006. 135–160.

Hivatkozások

  1. Mindszenty József (született Pehm József) 1944. március 4-től veszprémi püspök. 1945. augusztus 6-án XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki. 1946. február 21-től bíboros. VI. Pál pápa 1973. december 18-án megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, de az új esztergomi érseket, az addigi apostoli kormányzót, Lékai Lászlót (1910–1986) csak Mindszenty bíboros halála után nevezte ki. http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindszenty.html (Letöltés: 2022. augusztus 10.) ↑
  2. Prímási Levéltár Esztergom, Mindszenty József, egyházkormányzati iratok. 3120/1946. ↑
  3. Lelkészségek, de teljes plébániai jogkörrel. Valószínűleg azért nem rögtön plébániák, mert Budapest mint kegyúr nem bírná el, ráadásul mindegyik különleges helyen jött létre, nem lehetett tudni, meg tudnak-e maradni, plébániát pedig nem egyszerű megszüntetni. ↑
  4. 1945 márciusában a főváros lakossága 832800 fő, ebből Pest 633580, a VIII. kerület pedig 111430 fő. A VIII. ker. 1946 közepére számított népessége 131426 fő. ld. Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944–46. évről. Szerk.: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala. Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Budapest 1948, 12. 18. ↑
  5. PL, 4164/1945. ↑
  6. PL, 4164/1945. ↑
  7. PL, 1706/1946. ↑
  8. PL, Mindszenty József bíboros, hercegprímás levele dr. Kővágó József polgármesternek. 1946. április 1. ↑
  9. Szent Rita plébánia irattára, 221.518/1946. XI. ↑
  10. PL, 3120/1946. ↑
  11. PL, 3120/1946. Dr. Tarnóczy János (1902–1974) esperes is benyújtott egy párhuzamos tervet a pesti esperesi kerületekről. Witz Béla pedig egy másik tervet is beterjesztett, az egy plébánia – több egyházközség tervét, ám egyik sem valósult meg. PL, 3726/1946. ↑
  12. Az Óbudai plébániából kihasítandó lelkészség területe: külső Bécsi út–Vörösvári utca–Törzs utca–Solymár utca–Föld utca–Zápor utca–Nagyszombat utca–Bécsi út találkozásától egészen Pest határáig; a Józsefvárosi plébániából kihasítandó lelkészség: Bókay János utca–Baross utca–Kálvária tér Kőris utca felőli oldala–Örömvölgy utca–Ludoviceum utca–Üllői út; a Terézvárosi plébániából kihasítandó lelkészség: Podmaniczky utca–Aradi utca–Izabella utca–Ferdinánd-híd–Váczi út–Marx tér–Jókai utca–Teréz körút ↑
  13. PL, 738/1946. ↑
  14. PL, 3120/1946. ↑
  15. Kiszély Márta nővér (1920–2021) (eredetileg Angolkisasszonyok IBMV, ma Congregatio Jesu, CJ) szóbeli visszaemlékezése, 2007. június. Szent Rita plébánia irattár, CD ↑
  16. Béke Királynéja, ma Budapesti Béke Királynéja plébánia. ↑
  17. PL, 2110/1946. Az ekkor alapított Lovag utcai Szeplőtelen Fogantatás lelkészség 1959-ben megszűnt. ↑
  18. Ma Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia. ↑
  19. PL, 366/1946. ↑
  20. Ma BGSZC Széchenyi István Kereskedelmi Technikum. ↑
  21. PL, 366/1946. ↑
  22. PL, 1706/1946. ↑
  23. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  24. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  25. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  26. PL, 3633/1946. ↑
  27. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  28. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  29. A nővér a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának szerzetese. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. július 1. ↑
  30. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  31. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  32. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  33. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  34. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  35. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  36. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  37. Született 1889-ben. Halálának ideje nem áll rendelkezésre. ↑
  38. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. július 1. ↑
  39. Pénztári jelentés 1946 évről, Szent Rita Egyházközség, 1947. október 19. ↑
  40. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1948. január 20–22. ↑
  41. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  42. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  43. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13. ↑
  44. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1948. január 20–22. ↑
  45. 1964-től van Hirdetőkönyv. ↑
  46. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1949. július 1. ↑
  47. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. május 5. ↑
  48. Szent Rita plébánia, Kereszteltek anyakönyve I. 1. ↑
  49. Szent Rita plébánia, Házasultak anyakönyve I. p.1. Egyikük két katolikus, másikuk két elhalt izraelita szülő gyermeke. ↑
  50. PL, 20/1946. ↑
  51. PL, 1678/1946. ↑
  52. PL, 7133/1947. ↑
  53. Réthy László atya (1931–2006) és Tóth Sándor (1939–2019), az Új Ember újságírójának szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. Szent Rita plébánia irattár, videókazetta. ↑
  54. Szent Rita R. K. egyházközség, Actio Catholica, Bp., 1947. január. A kiadványon még Kun u. 3. szerepel. ↑
  55. A később készült Historia Domus délutáni szentmisét is említ, ám ezt csak 1950-ben engedélyezte XII. Pius pápa. ↑
  56. A szentmiséket úgy kell elképzelnünk, hogy egyszerre, egyidejűleg a templom valamennyi oltáránál misézett egy-egy pap. In Kiszély Márta nővér, IBMV szóbeli visszaemlékezése. Bp., 2007. június. ↑
  57. A hétköznapi miserend reggel ½ 7, 7, ½ 8, 8, 9, ½ 10; a 8 órás szentmise homíliával. Csütör­tökön Rita-nap, este 6-kor is szentmise, litániá­val. Vasár- és ünnepnap szentmise 7, 8, 9, ¼ 11, 12 és este 6 órakor. ↑
  58. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből” Szent Rita rózsája, Székelyhidi Anikó, 2006. 47. Ez a Kálvária ma a Rezső téren áll. ↑
  59. A hatóságok az 1950-es, ’60-as, ’70-es években is engedélyezték a feltámadási- és Úrnapi körmenetek megtartását, úgy, hogy ezek időpontját és útvonalát (Kun utca → Vay Ádám utca → Köztársaság tér → Kun utca) előre be kellett jelenteni a Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának és a rendőrségnek. Viszont a feltámadási körmenetet 1953-tól csak a kápolnában és az udvaron lehetett megtartani. ↑
  60. Minden hónap első csütörtökje az Oltáriszentség különleges tiszteletének napja. Diós István-Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993. http://lexikon.katolikus.hu/E/elsőcsütörtök.html (Letöltés: 2021. május 3.) ↑
  61. Minden hónap első péntekje, a Jézus Szíve Tisztelet napja. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/E/elsőpéntek.html (Letöltés: 2021. május 3.) ↑
  62. A hónap első szombatja, Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/E/els%C5%91szombat.html (Letöltés: 2021. május 3.) ↑
  63. Ezt később a „Nyáj a pásztorért” imádságnak nevezik. ↑
  64. ’Sigmond Ernő vádlottja és elítélje lesz az 1952-es, ún. „piaristák perének”. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/P/piarist%C3%A1k%20pere.html (Letöltés: 2021. május 3.) ↑
  65. A csütörtöki Rita-nap ma is misével, lelki programokkal várja Szent Rita tisztelőit. ↑
  66. Ma Nagykilenced. A lelkészség működésének kezdetén olyan sok volt a pap, hogy a „15 csütörtök ájtatosság” minden elmélkedését más-más atya tartotta. ↑
  67. A főapáti széket ekkor még hivatalosan Kelemen Krizosztom (1884–1950) töltötte be. ↑
  68. A Nagykilenced eredetileg 9 egymást követő elsőpéntek megtartása. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/N/nagykilenced.html (Letöltés: 2021. május 2.) A’60-as évek közepétől vezetett Hirdetőkönyv már Nagykilencednek nevezi a 15 csütörtököt. ↑
  69. Radó Polikárp fordítása. ↑
  70. Magyar egyházi jóváhagyás 2839/1949. sz. alatt. Ebben szerepel a Szent Rita Nagykilenced megnevezés. Nagykilenced: ld. a 68. lábjegyzetet. ↑
  71. Közel ötezer szerzetes vált rend- és munkanélkülivé. ↑
  72. Ordo Sancti Benedicti, Bencés rend ↑
  73. Működése elején a Szent Ritát „fiók bencés”, később „fiók jezsuita” plébániának hívták, az itt szolgáló bencés és jezsuita atyák nagy száma miatt. A gimnázium kápolnájából több felszerelési tárgy is érkezett. ↑
  74. PL, 4119/1948. ↑
  75. Kapuy Vitál Károly OSB, 1954-től besúgó volt, aki Rieger József, majd Marosi Zoltán fedőnéven jelentett 1954 és 1962 között az állambiztonsági szerveknek. Cúthné Gyóni Eszter: „Rieger József” fedőnevű ügynök jelenti. In Dénesi Tamás – Boros Zoltán: Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején III. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos levéltárában 2018. április 13-án rendezett konferencia előadásainak szerkeszett változata. ↑
  76. Józsa Árpád már nyugdíjas kórházi lelkész, de még 5 évig nagy lelkesedéssel szolgált. ↑
  77. László István egyik jelentéséből azonban úgy tudjuk, szó sem volt semmilyen betegségről. Korompainak az lett volna a feladata, hogy a lelkészség nyüzsgését, a Szent Rita tiszteletet leépítse, ezt azonban nem tette meg, ezért Sztálinvárosba küldték dolgozni. Azonban még felbukkant a Szent Ritában. In Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953, 201. 203. ↑
  78. Gergely József (született Gludovácz József) eredetileg veszprémi egyházmegyés pap, Veszprémben volt teológiai tanár, majd 1942-től püspöki taná­csos. A háború után Budapestre költözött és felvételt nyert az esztergomi egyházmegyébe. 1948-tól mint felsőkrisztinavárosi hitoktató, plébánoshelyettes szolgált, azután várbeli, majd városmajori káplánként működött. ↑
  79. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. PL, videókazetta ↑
  80. Újmise, a felszentelt pap első miséje. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/U/%C3%BAjmise.html (Letöltés: 2021. március 25.) ↑
  81. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. Későbbi újmisék: 1964. június 28-án Mádai István (1941–), aki a lelkészség területéről származott, mondott újmisét, 1967. június 19-én pedig a szintén innen származó Somogyi Győző (1942–) mondott első misét. 1972. június 24-én a szintén helyi Kapássy Ferenc (1946–2011) mondott újmisét. ↑
  82. 1946-ig Tisza Kálmán, ma II. János Pál pápa tér. ↑
  83. Hitoktatók az intézmények sorrendjében: Szekeres András püspöki tanácsos, Nagy Erzsébet tanárnő, Kratochwilla Sarolta; Bednarik Dénes; Bógen László, Bolváry Ödönné; Székely Ilona; Németh József; Incze Aurél; Ketterer Péter, kalocsai egyházmegyés. ↑
  84. PL, 3090/1950. ↑
  85. MKL, http://www.lexikon.katolikus.hu/V/vall%C3%A1soktat%C3%A1s%20megsz%C3%BCntet%C3%A9se.html (Letöltés: 2021. március 10.) ↑
  86. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  87. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. PL, 5409/1950. ↑
  88. PL, 326/1951. ↑
  89. Meszlényi Zoltán 1951-ben mártírhalált halt. 2009-ben boldoggá avatta XVI. Benedek pápa. ↑
  90. 1964-től megvan a Hirdetőkönyv, s ennek statisztikáiból ismerjük az elsőáldozók, bérmálkozók számát. ↑
  91. Ezen adatoknak nem jártam utána. ↑
  92. A Hitbuzgalmi Szakosztályok szervezték az egyházközségekben a lelkigyakorlatokat, zarándoklatokat és általában a helyi hitéletet. ↑
  93. A Manréza jezsuiták által vezettek lelkigyakorlatos ház, Pilisszentkereszt-Dobogókőn. ↑
  94. Az Oltáriszentség különleges tiszteletére és szegény templomok segítésére létrejött egyesület. Szentórákat, szentségimádásokat szerveznek, előteremtik, javítják a templom, az oltár felszerelését. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/O/olt%C3%A1regyes%C3%BClet.html (Letöltés: 2021. március 24.) ↑
  95. Tagjai Csanádi Ferencné, Dudás Gyuláné, Horváth Gyuláné, Horváth Istvánné, Gráber Éva, Mocznik Tiborné, Réthy Ernőné, Szabó Ferencné, Szentfülöpi Sebestyénné, Szikora Józsefné és mások. ↑
  96. A leánykörökben a lányokat hitoktatásban részesítették, de felkészítették őket a családi életre, sőt, műveltségüket is előmozdították. ↑
  97. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  98. A Credo katolikus férfiak egyesülete, a tagok kötelezték magukat a rendszeres szentmise hallgatásra, gyónásra, áldozásra és általában a buzgó katolikus életre. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/C/Credo%20Egyes%C3%BClet.html (Letöltés: 2021. március 24.) ↑
  99. A Jézus Szíve tisztelet és apostolkodás közössége a gyerekek körében. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/S/Sz%C3%ADvg%C3%A1rda.html (Letöltés: 2021. március 24.) ↑
  100. Jezsuiták által a Szívgárdából csak fiúk számára létrehozott közösség. ld. A Jézus Szíve tisztelet története. https://jezsuita.hu/a-jezus-szive-tisztelet-tortenete/ (Letöltés: 2021. március 24.) ↑
  101. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október. ↑
  102. A következő két évben is így volt. ↑
  103. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  104. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. ↑
  105. Mindszenty bíboros által kialakított rendszer. A plébániákhoz-lelkészségekhez tartozó hívek saját szűkebb körükben pasztorációs munkát végeztek és ahol kellett, segítettek is. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindszenty.html (Letöltés: 2021. március 24.) ↑
  106. PL, 7133/1947. ↑
  107. Józsefváros lakossága 1947-ben 130960 fő. Ezen a lakosságszámon 11 plébánia, lelkészség „osztozott”. A lakosságszámot a Székesfőváros Élelmiszerjegyközpontjának alapján közli a statisztika. In: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944–46. évről. Szerk. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala. Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Bp., 1948, 18. ↑
  108. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. ↑
  109. Nagy Izabella. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/n-ny-76F7D/nagy-izabella-76FF5/ (Letöltés: 2021. május 17.) ↑
  110. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. június 9. ↑
  111. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  112. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. július 14. ↑
  113. A Szent Jobb körmenet története. In Magyar Kurír, Bp., 2005. 08. 20. http://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-jobb-koermenet-toertenete-1 (Letöltés: 2021. május 17.) ↑
  114. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október. ↑
  115. Csokonai utca 8., az Országos Magyar Méhészeti Egyesület székháza, ahol Ambrózy Kálmán révén sikerült helyiséget bérelni. ↑
  116. A színház 1913-1949 között működött a Kálvária téren. ↑
  117. A dalmatika a diakónus liturgikus ruhája. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/D/dalmatika.html (Letöltés: 2021. május 15.) ↑
  118. http://lexikon.katolikus.hu/J/jubileumi%20%C3%A9v.html (Letöltés: 2021. május 4.) ↑
  119. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 51. ↑
  120. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. ↑
  121. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 50. ↑
  122. Bárdos Lajos-Kertész Gyula-dr. Rajeczky Benjamin: Harmonia Sacra. Magyar Kórus, Budapest, 1943. ↑
  123. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 51. ↑
  124. Olyan ima-közösség, melynek tagjai a rózsafüzér egy tizedét, egy titokkal elimádkozzák minden nap. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rózsafüzér%20Társulat.html (Letöltés: 2021. május 10.) ↑
  125. Ennek tagjai a Szent Rita rózsafüzért imádkozták minden nap. ↑
  126. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  127. Adatok a Karitász 1947. évi munkájáról. Plébániai irattár, 1947. ↑
  128. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. ↑
  129. A Karitász működési szabályzata, Budapest, 1947. augusztus 20. ↑
  130. Valamilyen módon azonban szinte minden egyházközségben tovább működött. ↑
  131. Katolikus Leányok Országos Szövetsége. ↑
  132. Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Országos Szövetsége. ↑
  133. A vallásosság fölélesztését és elmélyítését szolgáló prédikáció- és ájtatosság-sorozat. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/N/n%C3%A9pmisszi%C3%B3.html (Letöltés: 2021. március 25.) ↑
  134. Az első az I. világháború után volt. ↑
  135. PL, 7626/1947. ↑
  136. Az egyházmegyék határain túlnyúló mozgalom, mely a világi híveket is bevonja az egyház munkájába. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/A/Actio%20Catholica.html (Letöltés: 2021. március 25.) ↑
  137. Ordo Fratrum Praedicatorum, Prédikáló Testvérek Rendje, Domonkosok. ↑
  138. Societas Jesu, Jézus Társasága, jezsuita. ↑
  139. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. február 27. ↑
  140. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október. ↑
  141. PL, 7626/1947. ↑
  142. Az óvoda elődjét még Brunszvik Teréz alapította, 1828-ban, mint a főváros első kisdedóvóját. Ez először Budán, a grófnő szüleinek házában működött. Később a Mária utcába került át, az 1850-es évektől pedig a Kun utcába. Az óvodát 1918-ig a Keresztes Nővérek vezették, ekkor azonban a cseh konzulátus elfoglalta az épületet, 1927-ig. Ezt a hírneves intézményt vették át a Kalocsai Iskolanővérek 1927-ben a Józsefvárosi Kisdedóvó Egyesület megbízásából és működtették az óvodát egészen 1948-ig. 1948. júl. 1-től az intézmény Budapest, Állami Kisdedóvó néven működött tovább. A nővérek felmentésüket a fővárostól 1949. november 21-én kapták meg, az államtól pedig 1950. április 12-én. Ezután a nővéreknek az épületet is el kellett hagyniuk. ld. A Kalocsai Iskolanővérek részletes története. http://kalocsainoverek.hu/rtortenetunk.html (Letöltés: 2021. május 15.) ↑
  143. PL, 2301/1946. ↑
  144. Szent Rita plébániai irattár, A lelkészség levele a budapesti polgármesterhez; 1946. augusztus 5. ↑
  145. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. szeptember 8. ↑
  146. Szent Rita plébánia irattár, A főváros levele a Szent Rita lelkészséghez, 1946. szeptember 23. Meg kell jegyeznünk, hogy a Kun utca 5. sz. alatti telek ekkor még Nyitrai Ferenc ócskavas kereskedő bérleménye (1946. december 31-ig) ezért a főváros kikötötte, hogy vele is meg kell egyezni. ↑
  147. Ebben valószínűleg szerepe volt dr. Ambrózy Kálmánnak, aki nemcsak a Képviselőtestület világi elnöke, de székesfővárosi tanácsnok is volt. ↑
  148. Budapest Székesfőváros Polgármesterének határozata a Központi Javítóműhely Kun utcai régi telepének a Szent Rita egyházközség részére való átengedése tárgyában. 1947. május 7. ↑
  149. Budapest Székesfőváros Polgármesterének határozata a Központi Javítóműhely Szent Rita egyházközség részére való átadásáról. 1947. május 21. ↑
  150. Dr. Ambrózy Kálmán levele Galambos Jánoshoz. 1947. május 23. ↑
  151. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  152. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  153. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  154. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  155. Jegyzőkönyv a Budapest, Kun utca 5. sz. alatti székesfővárosi épületnek a Szent Rita egyházközség részére való átadásról. 1947. május 24. ↑
  156. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. ↑
  157. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13. ↑
  158. A főépület mögött, mely azelőtt gumijavító műhely volt, volt még egy nyitott szín, melyet ócs­kavas és hulladék tárolóként használtak, a telek bal sarkában pedig állt egy kamra; ezeket ugyancsak rendbe hozták, hogy a Nép­konyha használni tudja. ↑
  159. Pénztári jelentés 1947. október 1-ig, Plébániai irattár 1947. ↑
  160. PL, 323/1947. ↑
  161. PL, 4294/1947. ↑
  162. PL, 353/1947. ↑
  163. PL, 4694/1947. ↑
  164. Antal Béla, Buchta Ferenc, Dávid József, dr. Szelnár Aladár, dr. Szentkláray János ↑
  165. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. július 14. ↑
  166. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. október 7. ↑
  167. PL, 462/1947. ↑
  168. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13. ↑
  169. Ebből lett a mai Jézus Szíve kápolna. ↑
  170. Határozat a Szent Rita Egyházközség kápolnabővítéséről. Bognár József polgármester levele, 1948. szeptember 8–9. ↑
  171. Ezt dr. Beresztóczy Mik­lós prelátus (1905–1973) áldotta meg szeptember 24-én. ↑
  172. Werner Alajos pápai kamarás (1905–1978) áldotta meg. ↑
  173. PL, 8416/1948. ↑
  174. Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség ↑
  175. Szerdahelyi Csongor: Templommentő bátor papok, in Új Ember, 1998. április 12. ↑
  176. Megkülönböztettek A és B osztályú adózókat: az A osztályúak voltak a tehetősebbek. Evvel együtt júliusig csak az előirányzott adók fele folyt be. ↑
  177. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1949. július 1. ↑
  178. PL, 333/1952. ↑
  179. PL, 333/1952. ↑
  180. PL, 333/1952. ↑
  181. Ebből később az a probléma származott, hogy az új lelkész már nem költözhetett be ebbe a lakásba. ↑
  182. Az első olyan lelkész, aki a plébánia területén tudott lakni, Réthy László volt, de ő sem a plébánián, hanem a szüleinél. ↑
  183. Néhány református, evangélikus és zsidó iskola továbbra is működhetett, ám katolikus iskola egészen 1950-ig nem, innentől is csak 8 középiskola. http://lexikon.katolikus.hu/K/katolikus%20iskol%C3%A1k%20%C3%A1llamos%C3%ADt%C3%A1sa.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.) ↑
  184. Mindössze 4 rend maradhatott meg, 3 férfi rend, a bencések, a ferencesek, a piaristák és egy női, a Szegény Iskolanővérek közössége. http://lexikon.katolikus.hu/S/szerzetesrendek%20f%C3%B6loszlat%C3%A1sa.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.) ↑
  185. http://lexikon.katolikus.hu/A/%C3%81llami%20Egyh%C3%A1z%C3%BCgyi%20Hivatal.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.) ↑