Papp Ádám: A klebelsbergi neonacionalizmus katolikus sajtórecepciójáról a Katolikus Szemle cikkeinek tükrében

Klebelsberg Kunó és az átalakuló ideológiai mező sajátosságai

Az első világháború egyik záróakkordjaként a magyar politikai és ideológiai vérkeringést is utolérte a történelem „rémülete”: a világtörténelem addigi legvéresebb fegyveres konfliktusának elvesztését kísérő, katasztrofális mértékű összeomlás – a trianoni diktátum által kiváltott elementáris erejű társadalmi traumával párosulva – mind a magyar belpolitikai, mind a kulturális és intellektuális élet terrénumaiban radikális mértékű átalakulási folyamatokat generált, amelyek de facto az eddigi társadalmi és szellemi vérkeringés valamennyi vonatkozását alapjaiban érintették[1]. Az előállott, gyökeresen újnak mondható konstellációban pedig számos olyan politikai, kulturális és ideológiai természetű reláció került zárójelbe, melyek mindezidáig axiómának számítottak. Különösen heves – és általánosnak mondható – elutasítás tárgya lett a Gyurgyák János terjedelmes monográfiájában[2] „eötvös-deáki politikai nemzetkoncepciónak” nevezett ideológiai konstrukció, melynek legismertebb ostorozói körébe mindenekelőtt – különösen Három Nemzedék című opusának keretei között – a történész Szekfű Gyula és az író Szabó Dezső sorolhatóak. Kettejük kritikai élét – mint azt tanulmányában Kovács Dávid maga is meggyőzően kimutatta, számos konszenzusos pont kapcsolja össze egymással, közös nevezőt jelentett érvrendszerükben a liberális berendezkedés heves bírálata[3], Szekfű „siralmas véget ért jogi fikciója[4]” és Szabó „irtózatos Bábele[5]” között aligha mutatható ki érdemi eltérés. Mindketten a – már frazeológiájában is kártékonynak bélyegzett[6] – liberális érának a magyar társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vérkeringés egészére gyakorolt romboló hatásrendszeréből, illetőleg magának a liberalizmusnak az emberi természetet végletekig félreismerő, megalapozatlan antropológiai optimizmusából vezették le a trianoni kataklizmához vezető magyar hanyatlásfolyamat örvényét, kiegészítve a bűnlajstromot a magyar szabadelvű politikai elit szűklátókörűségének ostorozásával, s összekapcsolva egy, a magyar társadalom egészét is hibáztató, „negatív” nemzeti karakterológiával[7].

A trianoni országvesztést követő években született meg az a közös szellemi platform, amely – átmenetileg – a történész Szekfűt és a kultúrpolitikus Klebelsberg Kunót is egymás mellé állította.

A későbbiek folyamán az ő vezetésükkel formálódó intellektuális közeget is felcímkézte az utókor a „reformkonzervatív[8]” jelzőjével – jóllehet így, ebben a formában e megjelölést voltaképpen egyikük sem vindikálta kifejezetten magának. Az intellektuális háttér közösségét világosan demonstrálja Klebelsberg Szekfűhöz intézett 1921-es évi levele[9], amelyben a Három Nemzedék[10] antiliberális hanyatlástörténete mellett Tormay Cecile és az irodalomtörténész Horváth János egy-egy munkájában vélte megpillanthatónak az általa elképzelt keresztény konzervatív ideológiai éra legfőbb szellemi legitimációs támaszát. A Klebelsberg-féle neonacionalizmus eszmei természetéről a modern historiográfiában Gyurgyák és Kovács számos tekintetben hasonló értékeléssel él: eszerint a kapcsolódó gondolatkör a közelmúlt nemzetszemléletének variánsait egyként a történelem süllyesztőjébe utalta; a politikai nemzetkoncepció érvényét a trianoni országszabdalás, a függetlenségi platformról felfakadó gondolatkísérleteket pedig a Habsburg „ellenlábas” megszűnése anullálta. Továbbá, ez a szellemi orientáció egyfelől az általános nemzeti-kulturális szintemelkedés, másfelől a – részben jövőbe kitolt, részben pedig a tényleges társadalompolitikai gyakorlat által meg is csalatott – emancipatorikus célzatú szociálpolitikai cselekvés tartópillérein nyugodott volna. Gyurgyák és Kovács interpretációjának talán egyetlen különbsége a szintén klebelsbergi megfogalmazásban ismertté lett „kultúrfölény” gondolata, mely a magyarság környező kelet-közép európai népcsoportokkal szembeni kulturális-művelődési prioritására apellált. Mi ehhez talán azt tehetjük hozzá, hogy bár ez a nemzetkoncepció maga is számos tekintetben a Három Nemzedék antiliberális konzervativizmusát osztotta, végül – hosszabb távon – korántsem jutott domináns szerepre a korabeli magyar szellemi élet identitásdiskurzusaiban[11]: előremutató társadalompolitikai aktivizmusának hajója léket kapott a 20-as évek – az eredeti tervekhez képest – alaposan minimalizált földreformján, maga Szekfű pedig, tapasztalva a 20-as évek politikájának csupán névlegesen reformer jellegét, gyorsan búcsút intett azon zászlóshajó-szerepkörnek, amelyet – mint Klebelsbergtől idézett levelünk is demonstrálta – szisztémájának keretei között eredetileg maga a kultúrpolitikus szánt neki. A 20-as évek második felében a Magyar Szemle főszerkesztőjeként közzétett, a latifundium történelmi érdemeit méltató cikkei is egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Szemléletében a valódi reformer társadalompolitika – a klebelsbergi neonacionalizmus olyannyira fontos tartóoszlopa – majd csak a Bethlen-éra elmúltát követően értékelődik fel újra.

Klebelsberg neonacionalizmusa – A társadalmi és kulturális megújhodás programja

Mint már értekezésünk bevezetőjében részletesen is érintettük, a döntően Klebelesberg Kunó nevével összefűződött neonacionalizmus – melynek gondolati struktúráját szerzője végül önálló kötetben is kiadott cikksorozatban vázolta fel – a 20-as évek második felének hazai szellemi miliőjében átmenetileg meghatározó nemzetértelmezési horizonttá emelkedett; s alapvetően katolikus sajtórecepciója is ennek megfelelően kezelte. Annál különösebbnek hat, hogy a kor legalábbis dominánsnak mondható katolikus sajtóorgánumainak sorában jószerivel egyedül a Katolikus Szemlében találkozunk igazán érdeminek mondható értékelésekkel – egyetlen publicista tollából. A lap hasábjain publikáló Túri Béla mintha már a kapcsolódó koncepciót taglaló írásának[12] kezdő felütésében is defenzívába húzódna, ugyanis – mint írja – „A neonacionalizmus (…) amint távolról sem akar szakítás lenni a tradicióval (…), úgy nem akarja megkisebbíteni az elődök hazaszeretetét sem”. S hasonlóképpen egyúttal „nem akarja azt sem állítani, hogy eddig nem tudták volna munkás szeretettel szeretni a hazát[13]”. Az alapgondolat tehát – mint azt szerzőnk a kötet Bethlen István miniszterelnök által írott előszavának meglátásaira támaszkodva részletesen ismerteti – „(…) a gyökeréig változott viszonyok között élő magyarság eszményeinek és gondolatvilágának az új körülményekhez való szabása és kijelölése azoknak a töretlen utaknak, amelyeken haladva az ország újjáépítése megtörténhetik”. Mindezen szempontok figyelembe vételével pedig a neonacionalizmus fogalma heterogén gondolati tartalom hordozója: egyszersmind kultúrpolitikai, (etno)pedagógiai és végső soron államfilozófiai doktrina, mely egyúttal azon feladat elvégzésére is hivatott, hogy önnön szellemiségének „(…) mint elméleti államtani koncepciónak a történelemhez való viszonyát” is tisztázza. Eme megfontolások alapján konkludál Túri végül oda, miszerint „(…) a neonacionalizmus mint új nemzeti ideológia is jelentkezik”, amely „(…) a cselekvő és alkotó embert emeli eszményképpé az ifjúság és a nemzet elé[14]”. Utóbbi gondolattal fűződik össze egyszersmind annak magyarázata is, ahogyan a hazai pedagógustársadalomhoz intézett „körlevelében” úgyszólván „(…) a munkás magyar embert állítja eszményképül minden fokú magyar iskola elé”, minekutána Túri olvasatában e vonatkozó körlevél úgyszólván a Canto del Lavoro – prózai változatba öntött – magyar megfelelőjévé emelkedik[15]. Ebben a kontextusban egyúttal a „(…) minden répréteget áthatónak és mindenkit egybekapcsolónak” szánt nemzeti eszmény úgyszólván „népbarát” és szociálisan érzékeny vonatkozásai kerülnek előtérbe, minekutána a Túri frazeológiájában „népiesnek” nevezett politikai cselekvési irány egyszerre viseli magán a kultúr-és társadalompolitikai pragmatizmus ismertetőjegyeit. Megállapítása szerint ugyanis „A föld a hazához rögzíti a haza szülötteit, a kultúra emberi tudatra emeli polgárait, de a boldogság otthonává a jó szociálpolitika teszi a falut, a várost”. Amidőn – mint Klebelesberget idézve Túri maga is írja – „(…) a nyomor és a küszködés légkörében nő a kozmopolitizmus, fogy a honszeretet[16], akkor valóban igaz, hogy nem ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, a kultúrpolitikának, az alsó néposztály érdekeit szolgáló közgazdasági politikának, a népbarát kormányzatnak és a hazafiságnak összefonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, mely a haza földjéhez köti a hazafiakat[17]”. Szerzőnk e ponton hívja fel a figyelmet a szociálpolitikai célkitűzések keresztény etikai dimenziójára, másfelől ugyanakkor a népesedési trendet baljós jövendő kibontakozás felé terelő anomáliák (elmondása szerint „a családi élet meglazulása”, illetőleg „a gyermekszoba üressége, stb.”) számára is annak világos bizonyítékai, hogy „(…) a nemzet organizmusának alapsejtjei egészségükben vannak megtámadva[18]”. Ebben leli tehát magyarázatát, hogy a célok között szerepel – közelebbről aligha túlzottan konkretizált formában – „a házasságok tisztasága és tartóssága, a magyar gyermek, a magyar élet védelme”.Mindazonáltal eme szempontok is elsősorban alárendelt komponensei a kitűzött tulajdonképpeni ideálnak: „A neonacionalizmus lényeges alkotóeleme (…) hogy úgy szervezzük a magyar munkát, a magyar hazafiságot, az ősi patriotizmust (…) oly célok felé vezessük, melyektől a magyar faj megerősödését és hazánk feltámadását várjuk”, s természetesen „(…) a területi épség helyreállítását”. Mindezek nyomán vetődik fel, pontosan hová is – Túri szóhasználatával élve – „(…) gyökerezik elméleti államtani és tartalmi szempontból a neonacionalizmus ideológiája”? Túri Klebelsberg – keserű hangvétele mellett is reálisnak mondható – helyzetfelismerését parafrazeálva („Akármilyen gyászos, szégyenteljes körülmények között is, de függetlenek lettünk”) konstatálja a politikai koordináta-rendszer gyökeres megváltozását, melynek révén a magyar nacionalizmus a világháborús összeomlás, a trianoni kataklizma és a dinasztikus kontinuitás megszakadása után „(…) új viszonyok között és új tartalommal lépett fel”, mivel „(…) Trianon óta új országgal és új nemzettel van dolgunk”. De miben is áll mindezek lényege? Egyfelől: az osztrák „méhkaptár” keretfeltételei között vívott sokévszázados küzdelem a rendi szabadságjogok, majd az állami autonómia kiszélesítéséért, végül a nemzeti szabadság érvényesítéséért éppúgy zárójelbe került, s örökre a múlt rekvizitumai közé sorolódott, mint ahogyan az ezen történelmi szembenállás produktumaként kitermelődött ellenzéki-függetlenségi oppozíció kurucos mentalitása is végleg relevanciáját vesztette. De súlytalanná vált a történelmi Magyarország kisebbségi népcsoportjaival folytatott kötélhúzás is; a trianoni országvesztés által – ámbár magyar nemzeti szempontból kivált katasztrofális végkimenetellel – utóbbi küzdelem maga is véget ért. Ebben a koordináta-rendszerben tehát a hagyományos magyar nacionalizmus – mindenekelőtt az előbbi szemponttal összecsatoltan – a nemzeti lét külső keretfeltételeinek tagadásaként, mint egyértelmű negáció jelentkezett. Ellenben „(…) a függetlenségi gondolat helyébe lépett új végcélja, a területépség helyreállítása csak akkor érhető el, ha a korábban negatívumként jelentkező nacionalizmus most nagy pozitív törekvéssé alakul át[19]”. A nemzet-és nacionalizmusértelemzés ezen irányváltása ugyanakkor a már fentebb érintett szociális érzékenység szempontjain túl egy másik társadalompolitikai megfontolás hordozója is; a „produktív és konstruktív” emberek szolidaritásának megfogalmazott programja felül kell írja a korábbi „negatív nacionalizmus” káros társadalomlélektani következményeit: a „nemakarunk” idővel mélyen rögzült szociálpszichológiai attitűdjét mely mindeddig „rányomta bélyegét a magyar típusra és egyéniségre”. A régi típusú nacionalizmus vázolt feladatainak e kontextusában sajátosan fonódnak össze tehát egymással a karakterológiai mellékzöngével ellátott társadalomkritikai és az etnopedagógiai reflexiók. Mindazonáltal Túri a neonacionalista gondolatkör mozgásterének bizonyos határait is rögzíteni igyekszik: e tekintetben óva int az új nemzeti eszmény „történelmi megalapozásának” és államfilozófiájának átpolitizálódásától, „(…) amit a kultúrmunka és a nemzetnevelés nem tűr meg, s ami könnyen megbosszulja magát”. Ez praktikusan kettőt jelent: egyfelől, a célul kitűzött nemzetnevelés nem válhat olyan kártékony és hamis emlékezeti kultúra szülőanyjává, melyben Magyarország és a Habsburg Birodalom négyszáz éves közös történelme a puszta nemzeti eltévelyedés iskolapéldájává degradálódik. Miként hibás attitűd volt a múltban ugyanis a függetlenségi ábránd naiv kergetése, úgy ma sem bír több relevanciával ama gondolat, miszerint „Magyarország minden szövetség nélkül biztosabb jövő elé néz, mintha szövetségest keres, mint a múltban[20]”. Az ügy aktuálpolitikai relevanciája a korabeli olvasó számára is egyértelmű lehetett: a Monarchia felbomlása és a trianoni diktátum eredményeként előállott helyzet szerzőnknél csupán „bizonyos formai függetlenség” gyanánt vehető számításba, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy „igazi magyar jövőnk zálogául nézzük”. Az integrális revízióra irányuló törekvések szempontjából ugyanis a másokkal való partnerséget nélkülöző, önerőre támaszkodó, társtalan magyar magány könnyen öngyilkos magatartásnak bizonyulhat. S másfelől: „(…) vigyáznunk kell, hogy a neonacionalizmus történelmi megalapozásával másoknak se adjunk módot arra, hogy az új alapból több következtetést vonjanak le, mint amennyi az új és több munkához szükséges”. Amely utóbbi kitétel minden valószínűség szerint a magyar fajvédő mozgalommal szembeni kései figyelmeztetésként nyerhetett szerzőnk tollából megfogalmazást[21]. A magyarság megváltozott helyzetének tekintetében pedig ismételten előkerülnek a trianoni diktátum következményei is, hiszen (…) a nemzetiségektől elszakadva e részben is változott a nacionalizmus tartalma[22]”. Az országcsonkítás tragédiája csakis átmeneti állapotként vehető tudomásul: a jelen helyzet reális felismerése, s a belőle levont konzekvenciák nem tehetik zárójelbe az integrális revízióra való törekvést, a neonacionalizmus tulajdonképpeni programját; „(…) amikor Klebelsberg Kunó az integritás kérdését a nenacionalizmus ideológiájából nem csak nem rekeszti ki, hanem egyenesen végcélul tűzi ki, már ipso facto nem lehet úgy gondolkozni és nem arra kellene készülnünk, mintha nem más nemzetiségekkel együtt akarnók történelmi utunkat folytatni ezer év után. Vagyis a neonacionalizmus tartalmából nemcsak nem esett ki a magyar állameszme megismertetésének és megszerettetésének munkája, hanem más körülmények között más hangsúlyt, más színezetet kapott[23]”. Amely utóbbi megfontolás a fentebb már érintett „egyedül nem megy” problematikus elemére is praktikusan visszautal, ezúttal azonban talán némiképp módosított formában: ebben a keretben a revízió nem egyszerűen a sors – magyar nemzeti szempontból kedvező – megváltozásával a nemzetiségekre oktrojálandó produktumként gondolandó el, sokkalta inkább azon – reálisnak remélt – koncepció nyer benne megfogalmazást, miszerint az ezeréves országhatárok visszaállítása az egykori kisebbségek számára is vonzó alternatívaként válik újra fölvethetővé. S végül ismét jelentkezik a tárgyalásmódban már elemzésünk kezdetén említett defenzív attitűd, amely a hagyományként rögzült kuruc-labanc kontroverziára is megfelelni igyekezvén egyfajta kiegyenlítésként kíván hatni: a klebelsbergi nemzetkoncepció történelemszemlélete nem érvényesül olyannyira „az elvi precizitás szigorúságával”, hogy a „kurucos” magatartás múltbeli hibáival és túlzásaival egyetemben a függetlenségi hagyomány egészét is a vádlottak padjára óhajtaná ültetni. Tudniillik, ez utóbbi körből is rekrutálódtak olyan számban „a magyarság erejét fejlesztő államférfiak”, hogy a múltbeli nemzeti-függetlenségi oppozíció is méltán vindikálhassa önmagának az „erős nacionalizmus” dicsőségéért járó glóriát. Mindez pedig Túri olvasatában annak is ékes bizonyítéka, „(…) hogy az élet, a nemzeti történelmi folyamat nem tűr és nem akar olyan definiciókat, melyek (…) mindig merevek és avatatlanok vagy sablon szerint gondolkozó emberek részéről jelszavakul használtatnak, ami rendesen csak kárt és ellentéteket okoz[24]”. Mert hogyan is valósulhatna meg másképp – tehetnénk hozzá – a „produktív és konstruktív emberek” egymás közti szolidaritásának magasztos eszménye? Cikkírónk értékelése szerint ezek a megfontolások akár természetesnek is tarthatók, az elmondottakat követve szándékosan tágra nyitott szemlélődési horizont mélyen pragmatikus megfontolásokkal fűződik össze, ugyanis – mint záró megjegyzésében maga is írja – „a neonacionalizmus nem csak a politikai viszonyok változása folytán, de öntudatosan és céltudatosan keresi azokat a módokat, (…) melyek a magyar faj megerősödését és általa a magyar nemzeti cél elérését segítik elő[25]”.

Klebelsberg neonacionalizmusa a magyar „kultúrfölény” kontextusában

Nem kétséges, hogy amidőn Túri mindössze egyetlen év elteltével egy újfent megjelenő Klebelsberg-kötet[26] recenzálására[27] vállalkozott, továbbra is ugyanazon szempontot ragadta meg a kultúrpolitikus neonacionalista eszményvilágának egyik legfőbb cementáló elemeként, amelyet első cikkgyűjteményének értékelése folyamán is a vonatkozó ideál egyik centrális gondolati paneljévé avatott. Eszerint Klebelsberg célja jelen esetben sem más, mint hogy „(…) maga mellé sorakoztassa fegyver-és munkatársakul mindazokat, kik meg vannak győződve, hogy Magyarországra nézve lenni vagy nem lenni kérdése a magasabb műveltség, a kultúrfölény[28]” Európa ama pontján, hol ezer éve a nyugati kultúra őre és fáklyája Kelet felé[29]”. Másfelől, Túri immár egyenesen „történelmi átváltást jelentő időkről” nyilatkozik, mikorra végképp illuzórikussá vált a korábbi idők gyakorlata, mely a kultúrpolitika cselekvési körét csakis az anyagi-materiális háttértényezők kiterjedtségének keretei között volt képes kijelölni[30]; „nincs időnk várni, míg anyagilag megerősödhetünk, hogy azután próbáljuk behozni a kultúra terén azt, amivel elmaradtunk”. Sürgető nyomatékkal hozzá is fűzve egyúttal, miszerint „Ha elmaradunk, végleg lemaradunk[31]”. Ám ugyanilyen fokozott hangsúllyal vetődik fel a neonacionalizmus kiemelt jelentőségű tartópillérei közé sorolt szociális fejlődés motívuma is – a korabeli nemzetpolitikai megfontolásoktól a legkevésbé sem függetlenül: a kapcsolódó cikkanyagok szociálpolitikai direktíváit elemezve Túri lelkesen ünnepli „(…) a magyar nemzet ama rétegének kulturális emelését, (…) melyben pedig a magyar faj ősereje szunnyad: az Alföld népében[32]”. Míg végül immár szenvedélyes akklamációként rezonál szerzőnk abbeli ujjongása, miszerint „Öröm arra nézve még csak gondolni is, hogy eljő az idő, mikor az alföldi és tanyai népnek életereje ömlődik át a magyar életbe, mint felfrissítő, alkotó hatalom[33]”. Ámbár, Túri maga sem feledi el mindehhez hozzáfűzni, hogy e szerves nemzeti alkotómunkát csupán a „liberális kor szellemi hagyatékától” és „a keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött entellektüelek” aknamunkájától szükséges félteni. Figyelembe véve, hogyan jutottak végül a kor folyamán e nemes társadalmi reformvíziók jószerivel egytől-egyig ebek harmincadjára,[34] különösen fájdalmas annak észrevételezése részünkről, mennyire látványosan hagyta szerzőnk is a felszín által becsapni önmagát: Túri sem érzékelte ugyanis, milyen sötét robajjal zuhan végül bele a vágyott víziók és a társadalmi rögvalóság között tátongó szakadék mélységébe az egyoldalúvá degradálódott antiliberális beszédmód szekere. S talán a hitelesség ebbéli hiányától nem is függetleníthető a magunk berzenkedése afölött, amit Túri kritikája vált ki Klebelsberg úgyszólván „hamis” frazeológiájával kapcsolatosan. Szerzőnk számára az oktatásügyi miniszter általa is idézett kijelentése a forradalmi és ellenforradalmi ideológiák egyként meddő természetéről[35] érthetetlennek és emészthetetlennek bizonyult: amíg a kultúrpolitikus szemszögéből mindez a jobb-és baloldali radikalizmusoktól való azonos távolságtartás igényének kifejezése volt, addig Túri számára ez az attitűd csakis képzavarként volt elmarasztalható. Értékelésében a részben Klebelsberg nevével összeforrott keresztény-nemzeti kurzus maga volt az az ellenforradalmi éra, amely az egyébiránt minden másban rajongásig dicsért közéleti szereplő működését is lehetővé tette; s amely koordináta-rendszerben a Küzdelmek Könyve maga is az „új szellemű kultúrpolitikának az útjelzője”: részese annak a munkának, „(…) melyben a nemzet arra törekszik, hogy szomszédait a kulturális nemes versenyben felülmúlja és lépést tartani igyekezzék a nyugati nagy nemzetekkel – megőrizve ezeréves tradícióit, keresztény menzeti mivoltát”.

A klebelsbergi koncepció pragmatikus narrátora? – Kornis Gyula a Katolikus Szemle értékelésében

Egészében véve bízvást állítható, hogy Klebelsberg nemzetkoncepciójának fogadtatása a Katolikus Szemle hasábjain – a recenzálás feladatát egyedüli publicistaként elvégző Túri Béla tollából – még akkor is igen pozitívnak volt mondható, ha egyébiránt fentebb jegyzett kritikai reflexiói sem hiányoztak értékeléséből. Mindazonáltal, amilyen mértékben vált Klebelsberg a neonacionalizmus elméleti kontúrjait felvázoló teoretikussá, ugyanilyen módon bizonyult pályatársa – a modern historiográfiában mindmáig méltatlanul mellőzött – Kornis Gyula a vonatkozó eszmekör tarttalmának mintegy „konkretizálójaként” értékelhetőnek. Túri jelen elemzéséből[36] ugyanis már egyértelműen kiviláglik, hogy a piarista tudós Nemzeti megújhodás címen megjelent írásában[37] „(…) azt írja meg, hogy a nemzeti megújhodásnak mikép kell bekövetkeznie a neonacionalista program alapján”. Szerzőnk interpretációjában Kornis a trianoni kataklizma kettős társadalomlélektani hatásrendszeréből indul ki: egyfelől, evidenciaként rajzolódott ki a kollektív nemzeti önvizsgálat elementáris igénye, hiszen „(…) minden nagy nemzeti szerencsétlenség után természetes a nemzet kollektív lelkiismeretének számonkérő szava a nemzeti tragédia okai után”. Másrészt azonban a bukás keserű fájdalma nagyszabású felhajtóerő forrásának is bizonyult, mivel az új helyzetben „nemcsak a győző, de a legyőzött népek nacionalizmusának ható ereje is megsokszorozódott”. Az országszabdalás előtti korszak úgyszólván „negatív” nacionalizmusának kettős oppozíciójával (függetlenségi eszmény versus küzdelem a nemzetiségekkel) kapcsolatos gondolati panel jelen esetben is előkerül, az új helyzetben kikristályosodó ellenségkép azonban immár bizonyos differenciálódás irányába mutat: a „saját húsunkból feltáplált” konglomerátumokkal és nagy szövetségeseiknek még szélesebb világgyűrűjével” a revízió érdekében folytatott küzdelemnek ezúttal már nem egyszerűen a liberális kor örökségével szembeni oppozíció és – mint korábban láttuk – a „keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött intellektüelek” elleni harc a társutasa. A küzdelem másik hengsúlyos eleme háború úgyszólván „a másik fronton az internacionalizmussal szemben, mely nemzeti öntudatunkat, sajátos értékünket akarja csökkenteni[38]”. Az ily módon meghatározott ellenséggel szemben pedig – immár klasszikusnak ható módon – a „belső erősödés” ekkortájt olyannyira gyakran hangoztatott eszközét, valamint „nemzeti egyéniségünk értékének emelését” ajánlja gyógyírül. A közelmúlt nemzeti mulasztásainak számbavételét illetően – Túri olvasatában – Kornis maga is messzemenőkig hű maradt a szekfűi Három Nemzedékben is világosan kirajzolódó kritikai szempontokhoz: a puszta „jelszópolitikává” degradálódott függetlenségi ethosz bírálata párosul a nemzetfenntartónak elgondolt társadalmi rétegeket pártfogolni hivatott szociálpolitika hiányának rögzítésével. Az sem állítható, hogy az utóbbi terület vonatkozásában részletezett elemek bármily módon is eltérnének mindattól, amelynek hiányát maga Szekfű is számonkérte a liberális korszakon (földreform, a népegészség-és népoktatás helyzetének fejlesztése, a nagyvárosi proletariátus iránti fokozott szociális érzékenység, a birtokos parasztság és a történelmi középosztály védelme, stb.). Túri ábrázolásából világosan kitetszik, hogy Kornis e problémákat a jelenre nézvést is érvényesnek tartja, amit kiegészít a Trianon nyomán irdatlanul felduzzadt állami tisztviselői réteg megannyi szociális problémája, mely utóbbi „a közterheket elviselhetetlenné teszi”. Mindazonáltal elmondható, hogy a szociális nyomor Kornis művéből kikiáltó tapasztalata Túrit is meggyőzte afelől, hogy túlterebélyesíteni a művelődési politika akciórádiuszát a pénzügyi realitások világán talán mégsem olyannyira bölcs módszer a vágyott nemzeti-kulturális megújulás szolgálatában, tehát a két szempont egymással való szerves összekapcsolása, arányaik egymással való kiegyenlítése kínálkozik az egyedüli racionális megoldásként: Kornis kapcsolódó szempontjait[39] összegezvén immár szerzőnk maga is a kiegyenlítés felé látszik hajlani. Summázata szerint ugyanis „A nemzeti fejlődés két egyenrangú tényezője: a vagyonosodás és kultúra közötti természetes viszonynál fogva együtt és egyszerre[40]”. Hovatovább, immár a korábbiakban érintett „kultúrfölény” gondolatának hangsúlyosabb átértékelése is fokozott erővel ötlik szemünkbe: Túri tolmácsolásában kiderül, hogy a vonatkozó klebelsbergi eszmény a Kornis-féle olvasat keretei között kétségkívül lágyabb, döntően etikai természetű kategóriává szelídül[41]. Mint recenzánsunk maga is megjegyzi, „(…) Kornis a kultúrfölényt elsősorban erkölcsi fölénynek tartja”, mely „(…) akkor a legnagyobb, midőn (…) a nemzeti erények személytelenek és a nemzet minden tagjában élnek és ez úton hatványozzák a nemzeti energiát[42]”. Másfelől, külön is érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a kultúr-és művelődéspolitika konkrétumainak tekintetében a kortárs katolikus sajtóvilág keretei közt talán először szólal meg a 30-as évek közepétől kifejezetten axiomatikusan megfogalmazott igény az ún. „nemzeti tudományosság” után. Mint szerzőnk írja, „(…) irodalom, képzőművészet, tudomány is maradjon universalitásuk mellett is a nemzeti talajba gyökerezett, különben se nemzetfenntartó erő, se igazi emberi érték nem lészen”. A jövővel kapcsolatos hangvétel pedig inkább helyeződik a reményre, semmint hogy nemzetsirató pesszimizmusba torkolljék: „(…) Kornis (…) ha látja is a nagy bajokat, (…) bátran hirdeti, hogy (…) a baj nem organikus, csak funkcionális”. Szerzőnk maga is az eddig vázoltak alapján konkludál oda, miszerint e funkcionális problémamegoldás feladata vállaltan a neonacionalizmus programjáé. Siker továbbá – hogyan is lett volna másként elképzelhető – „(…) csak akkor lehetséges, ha a magyar lét (…) sajátos tartalmán épül és bontakozik ki tovább a neonacionalizmus, és a nemzeti ezeréves fejlődés szerves elemévé válik”.

Konklúzió

Az eddig elmondottak alapján igazoltnak mondható, hogy az 1920-as évek katolikus sajtóirodalma – melynek jelen munkánk keretei között a Katolikus Szemle az egyedüli tanúja – kifejezett elismeréssel karolta föl a klebelsbergi nemzetértelmezés intencióit. E tapasztalat – nézetünk szerint – döntően azzal magyarázható, hogy a neonacionalizmus által meghirdetett cselekvési alternatívák olyan szempontokkal (döntően a kultúr-és oktatáspolitikai fejlesztés ügyével) fűződtek össze, amelyek minden akadály nélkül becsatornázhatónak bizonyultak a kései Bethlen-érában is hegemón helyzetben maradt politikai katolicizmus szisztémájába. A gazdaság-és szociálpolitikai reformok ügyét illetően azonban már ez nem állítható. Döntően csupán az általános célirányokkal kapcsolatos retorika szóvirágaiba ütközünk: bár Klebelsberg – s önmagában ennek validitását az általunk vizsgált cikkekben sem vitatták – világosan fűzte össze a társadalompolitikai változtatások ügyét a nemzeti megmaradás sorskérdésével, valójában az előbbi tekintetében a kor katolikus publicistái sem jutottak el annak felismeréséig, hogy ennek pragmatikus megvalósítása milyen alapfeltételhez is kötött valójában. A vázolt eszmény ugyanis természetszerűen megkövetelte volna mindenekelőtt annak elfogadását, amelyet egyébiránt épp maga a rendszer utasított el, s amely nélkül a korabeli magyar társadalmi realitások keretei között a szociális felszabadulás és a nemzeti szellemű művelődéspolitika kettős megvalósulása eleve lebírhatatlan akadályokba ütközött: az általános és kötelező földreformot. Nézetünk szerint e tekintetben a recepciót végző Túri Béla és lapja, a Katolikus Szemle egyaránt ugyanazon konzervativizmus csapdájába esett, mint amely a politikai katolicizmus struktúrájának egészét is jellemezte ekkoriban. A szükséges szociális eltökéltség alól valójában épp azon konzervatív ismeretelméleti háttér húzta ki a talajt, amely – mint láttuk – még az egyébiránt általuk tisztelt Kornis ellenében is nyíltan vállallta önnön „ellenforradalmi” jellegét. A mindezzel együtt járó gyakorlati reformképtelenségben ragadhatjuk meg annak okát, amiért a neonacionalizmus vonzereje legkésőbb a 30-as évekre semmivé foszlott, s így helyébe végül szükségszerűen új elgondolások léptek.

Bibliográfia

Szakirodalom

ifj. Bertényi Iván: A századforduló politikai irányzatai és gróf Tisza István, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó,2009, 34–72.

Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról, Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195-199.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012,

Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés – Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója; in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–104.

Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 59–75.

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011.

Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről, in Uő,: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212.

Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 9–36.

Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 114–136.

Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus; in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 186–213.

Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011.

Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 387–388.

Felhasznált források

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest., Athenaeum, 1928, 168–172.

Klebelsberg Kuno: Új magyar típus, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 1928, 139–143.

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro; in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum, 1928, 168–172.

Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 4. évf., 9. szám, 809-812.

Klebelsberg Kuno: Küzdelmek Könyve, Budapest, Athenaeum, 1929

Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 449–457.

Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 6. füzet, 562–563.

Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669.

Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.

Hivatkozások

  1. Mint tanulmányában Kovács Dávid írja: „A dualizmus korának hivatalos állam-és nemzetfelfogása, asszimilációs szemlélete, liberalizmusa (…) mind a vádlottak padjára került” (Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 62.).
  2. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 54–89.
  3. Noha a Trianon utáni időszak hazai gondolkodástörténetében a dualizmus kori szabadelvű éra általános össztűz alá került, ez a szellemi orientációváltás egyedül az 1918-1920 között végbement drámai események láncolatával még nem magyarázható meg kielégítően. Az előzmények körébe sorolandó a magyar nacionalizmus jellegének – a századfordulótól mind világosabban érzékelhető – antiliberális irányváltása, amely maga ugyanakkor a magyar nemzeti liberalizmus századfordulói válságától sem választható el. Ifj. Bertényi Iván megállapítása szerint a 20. század előestéjére a 67-es konszenzust és annak nemzeti szabadelvű örökségét már nem csupán a függetlenségi párt egyes prominensei kezdték látványosan megtagadni az erősödő függetlenségi nacionalizmus jegyében, de a kialakulóban lévő, új típusú baloldali progresszív és nemzeti-konzervatív csoportosulások is ideológiai ellenfelet láttak a szabadelvű kor hagyatékában. Hovatovább, Ifj. Bertényi megállapítása szerint „(…) a liberális elitpolitizálással szemben mind komolyabb tömegekre támaszkodó új irányzatok (…) kiterjesztették a harcot a politika által addig jórészt érintetlenül hagyott területekre is” (Lásd: ifj. Bertényi Iván: A századelő politikai irányzatai és gróf Tisza István, in. Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány; Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 60.). E küzdelem dichotomikus természetét olyan ellentétpárok juttatták kifejezésre, mint a „progresszív” és „népnemzeti” irodalom, illetőleg a „haladó” és „reakciós” avagy „zsidó” tudomány antagonizmusai, a megcsontosodott nemzeti liberalizmus hagyatékával szembeni elutasításuk azonban közös volt. Takáts József maga is felhívja figyelmünket a századelőtől az ideológiai szférában lezajlott változások merőben antiliberális természetére, megállapítása szerint ugyanis „A magyar liberalizmus a századelőn nem tudott olyan válaszokat kimunkálni a kor nagy kérdéseire, amelyek sikeresek lehettek volna az eszmék piacán”. Ebbe a keretbe illeszkedik ama megjegyzése is, miszerint a Társadalomtudományi Társaság által 1904-ben A társadalmi fejlődés iránya címen rendezett konferencián az egymással szemben álló agrárius konzervatívok, keresztényszocialisták, radikálisok, szociáldemokraták és anarchisták között mindösszesen azon kérdés megítélésében született konszenzus, hogy a liberalizmus immár halott és terméketlen idollá devalválódott (Lásd Takáts: József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 87.).
  4. Lásd: Szekfű Gyula: Állam-és nemzetfenntartás, 12., in Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években; in Uő.: Nemzetfelfogás, 68.
  5. Szabó Dezső: Gr. Tisza István, in: Egyenes úton; in: Kovács: Szabó, 68.
  6. Kivált Szekfű Három Nemzedékének militánsan antiliberális szemléletmódját legalábbis találóan érzékelteti Miskolczy Ambrus rövid megjegyzése, miszerint Szekfű „a liberális diskurzus politikai erőképző jellegét a szép szavak csáberejeként mutatta be”, maga a mű pedig egyfajta konzervatív indíttatású -Miskolczy szóhasználatával élve – „ideológiai fertőtlenítés” célját szolgálta (Lásd: Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest Napvilág Kiadó, 2001, 74.).
  7. Legalábbis a „nemzeti bűnök” lajstromának összeállítása tekintetében szintén kevéssé érződik Szekfű és Szabó felfogása között érdemi különbség. Trencsényi szerint Szekfűnél „a magyar faji karakterológia vázlata olyan erkölcsi vonásokat említ, mint a realitásérzék hiánya és töredezett erkölcsi szemlélet, ami szerinte mind a túlzott társadalmi differenciálódás következménye” (Lásd: Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 368.). Tekintetbe véve azonban, hogy utóbbi jelenség is történetileg a liberális korszak következményeként kellett tételeződjék, az antiliberális ismeretelméleti megalapozottság ebben a kontextusban sem vitatható. Ahogyan A magyar bortermelő lelki alkata címen írott elemzésének liberalizmus-ellenessége sem: a magyar gazdának a liberális szabadpiacon boldogulni képtelen mentalitását megrajzolva (kapcsolódó megjegyzése szerint „a magyar faj nem kapitalisztikus tehetség”) gyakorlatilag egy olyan nemzeti karakterológiát nyújt, amely már önmagában is a szabadelvűség hazai adoptálhatóságának cáfolatát hirdeti (Lásd: Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata, in Uő., in Erős Vilmos: (szerk.) Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 231–291.). Ezenközben Szabó Dezső kapcsolódó gondolatait Gyurgyák mutatja be úgy, hogy „(…) a nemes és nagylelkű, következésképpen élhetetlen magyar faj, (…) a fajok örök balekja a modern kapitalista kor anyagiassága és kegyetlen versenye miatt folyamatosan tért veszít más fajokkal (…) szemben” (Lásd: Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012, 55.). E karakterológiai reflexió antiliberális mellékzöngéje önmagában is közelíti Szabó felfogását Szekfű fentebb demonstrált látószögéhez.
  8. Tanulmányában Kovács érintette a kérdést: megállapítása szerint a „reformkonzervatív” jelző utókori történészlelemény”, Szekfű nyelvszóhasználatában is inkább a „konzervatív reform”, illetőleg a „konzervatív reformer” szóösszetételeibe ütközünk (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás, 93.).
  9. Mint azt Klebelsberg 1921 nyarán Szekfűnek címzett levelében világosan megfogalmazta: „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, (…..) a te Három Nemzedékedet, Tormay Ceclie Bujdosókönyvét és azután (…) Horvát János Aranytól Adyig című füzetét. Ha nem is értetek talán mindenben egyet, egy irányt képviseltek, s nevetek egyben program lenne” (EKK G 628, Szekfű Gyula levelezése: Klebelsberg Kuno levelei Szekfű Gyulának; idézi: Miskolczy: Szellem és nemzet, 79.). Az is lett: az 1923 és 1940 között megjelentetett Napkelet című lap – a Magyar Szemlével egyetemben – egyértelműen e két világégés közötti keresztény-konzervatív eszmevilág egyik legismertebb publicisztikai közvetítőjévé vált, s ezen ideológiai preferenciák kapcsolódó tablóját a főszerkesztő Tormay Séta a szentmihályi parkban című indító szépprózájában talán mindenki másnál plasztikusabban festette meg. Mint utóbbival összefüggésben Sipos Lajos írja: „Az évszázados úri fák és a régi kastély változatlanságot sugalló hátterében körvonalazódott egy offenzív irodalmi-kulturális kánon is. Ennek lényege a Bethlen István és Klebelsberg Kuno által megkonstruált neonacionalista-értékkonzervatív államideológia (…)” (Lásd: Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in. Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 121.).
  10. Pars pro toto: Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212.
  11. Ehhez hozzá is fűzhetjük, hogy a neonacionalizmus koncepcióját a korban több irányból is hevesen támadták: Szabó Dezső különösen harsányan- és nem utolsósorban önnön markánsan németellenes attitűdjeitől hajtva – marasztalta el Klebelsberg gondolatait „a germán életakarat megnyilvánulásaként”. A Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományt leértékelő, német-magyar történeti közösségben gondolkodó orientációt mindenestül úgy kritizálta, mint amely „(…) a germánság érdekeinek szempontjából történik” (Lásd: Szabó Dezső: Neonacionalizmus. Gróf Klebelsberg könyve. Harmadik közlemény, Előörs, 1928, 7.; Idézi: Kovács D.: Uo. 101.). Vagyis: többé-kevésbé ugyanazon szempontok alapján tett szemrehányást a kultúrpolitikusnak, mint amilyen kritikai reflexiókkal – jóval később – a Szekfű-Hóman tandem által írott Magyar Történet meglátásai ellenében – Németh László is élt. Utóbbi maga is arra hivatkozva utasította el narratívájukat, miszerint szerzői „(…) más népből jöttek, és azt akarják bizonyítani, milyen jól járt velük a magyar nemzet”, miáltal a két szerző „nekünk csinál magunk ellen múltat” (Németh László: Kiforgatnak múltunkból, in Uő.: Sorskérdések, Budapest, Magvető Kiadó, 1989, 510–514.; idézi: Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011, 307.).
  12. Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 8. szám, 449–457.
  13. Uo., 447.
  14. Már érintett monográfiájában Gyurgyák maga is külön hangsúlyozza a kultúrpolitikus ebbéli intencióinak jelentőségét, mint a vonatkozó eszménnyel kapcsolatos ismertetésében írja, a neonacionalizmusnak számos nemes célkitűzésén kívül alapvető törekvése „(…) a még meglévő produktív és konstruktív emberek szolidaritásának elősegítése” (Lásd: Gyurgyák: Ezzé lett, 313.). S valóban: Új magyar típus címen írott munkájában Klebelsberg egyenesen arról nyilatkozik, hogy „(…) a neonacionalizmus főfeladata egy új magyar eszménynek, egy új magyar embertípusnak a kimunkálása; aki keveset beszél és szónokol, de annál többet dolgozik és alkot” (Lásd: Uő.: Új magyar típus; in Uő.: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum,, 1928, 142.). Vissza is utalva egyúttal egy korábbi – a hazai pedagógustársadalomhoz intézett – körlevelére, melynek keretei között elmondása szerint szintén „ilyen új magyar típus kimunkálására” buzdított.
  15. E ponton megjegyzendő: egyfelől, a dolgozatunk előző jegyzetében említett körlevél kétségkívül jelentős visszhangokat vetett, a korabeli kormányzati érához igen közel álló Nemzeti Újság névtelenül nyilatkozó cikkírója például egyenesen „(…) a céltudatos nemzeti munka megszervezésének kulturális programjaként” méltatta (Lásd: Magyar program; Nemzeti újság, 1928, 10. évf. 11. szám, 1–2.). Nem sokkal később Klebelsberg maga egyik cikkében (Il Canto del Lavoro; in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 2. kiadás, 1928, 168–172.) az olasz Edmondo Rossoni és Libero Bovio Il Canto del Lavoro című költeményét ünnepelte a munka fasiszta szellemű himnikus apotheózisaként, tudniillik – mint a kultúrpolitikust idézve Túri maga is írja: „A munka himnusza azt a szabadságot dicsőíti, amely (…) a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenségben áll”. Bár a Túri által érintett újévi körlevélre jelen cikkében maga Klebelsberg is visszautal (ő maga egészen pontosan „a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenség” víziója kapcsán jegyzi meg: „Amint újévi körlevelemben rámutattam, a magyar tanítóra e téren is a legnemesebb és a legfontosabb nemzeti hivatás vár” (Lásd: Klebelsberg: Uo. 170.), a Túri által megformált kontextusban a közoktatásügyi miniszter utóbbi cikke mutatkozik hangsúlyosabbnak. Annál is inkább, mivel a Klebelsberg írásában olvasható Rossoni-Bovio szerzőpáros strófarészletét („Hirdesd, hogy a munka fény, élet, dicsőség, hogy a munka a szabadság fegyvere és zászlaja”) maga Túri is idézi de facto „a fasizmus dalaként”.
  16. Talán nem túlzás e ponton rámutatnunk ama sajátos analógiára, mely az író Szabó Dezső elhíresült századfordulói figyelmeztetése („Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”; hovatovább „Lehet valaki valóságos Leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal, s akkor bizony hazafias érzései is vele pusztulnak.”; Lásd: Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 9. szám., 810.) és a tartalmilag kapcsolódó klebelsbergi iránymutatás között fennáll. Elgondolkodtatónak hat ugyanis annak észrevételezése, hogy a Szabó által egyébiránt megvetett neonacionalizmus közel két évtizeddel később végső soron interpretálta az író azon gondolatait, amelyeket egyébiránt még épp nyugatos korszakában fejtett ki, s melyek első leírásuk idején még kifejezetten botrányt idéztek elő, minekutána fel is mentették akkori főreáliskolai tanári állásából.
  17. Túri: Neonacionalizmus, 451–452.
  18. Uo., 452.
  19. Uo., 454.
  20. Uo., 455.
  21. Bár a klebelsbergi neonacionalizmust vajmi kevés gondolati elem fűzte össze a magyar fajvédők eszményeivel, a Túri által említett „új alap” vonatkozásában talán mégis föllelhető némi közös nevező. Hacsak nem marasztaljuk el égbekiáltó aránytévesztésként ama föltevést, hogy az új nacionalizmus kétségkívül újdonatúj társadalmi attitűdök után kiáltó szempontrendszere valamelyest rokoníthatónak tűnik a fajvédők ideáljával, akik – ismételten Gyurgyákot idézve – „egy új magyar ember megteremtésének szükségességéről szónokoltak” (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 217.). A jövendő nemzeti kibontakozás érdekében hirdetett megújulás programját – még ha rekvizitumaik különböztek is – Túri elfogadhatta egyfajta közös új alapként, melyből a magyar fajvédelem valóban „több következtetést” vont le, mint amennyit a klebelsbergi neonacionalizmus – és az amögött meghúzódó politikai katolicizmus szisztémája – indokoltnak tartott. Előbbiek társadalompolitikai radikalizmusa legalábbis elhelyezhető lehetett a szerzőnk által érintett – és nemkívánatosnak ítélt – többletkonklúziók körében.
  22. Túri: Neonacionalizmus, 456.
  23. Uo., 455.
  24. Uo., 456-457.
  25. Uo., 457.
  26. Jelen esetben valójában Klebelsberg újabb cikkgyűjteményének (Uő.: Küzdelmek Könyve, Budapest, Franklin Társulat, 1929.) kiadásáról van szó.
  27. Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve, Katolikus Szemle, 1929, 43. kötet, 6. füzet, 562–563.
  28. A szóban forgó kultúrfölény momentuma természetesen az 1928-as évi recenzióban még időrendi okok miatt sem képezhette vizsgálódás tárgyát. Az újabb historiográfia keretein belül Gyurgyák János ezt a gondolatkört bírálta a klebelsbergi elgondolás mintegy „zavaró”, kvázi apolitikus és méltánytalan mozzanataként (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 313–314.). Gyurgyáknál pragmatikusabb szempontok alapján értékelte a kultúrfölény elméletét Drabancz M. Róbert, aki tanulmányában egyfelől azon szempontra helyezte a hangsúlyt, miszerint „(…) a kormányzat a kultúrfölény-programban tudta megfogalmazni és napirenden tartani a trianoni békeszerződés felülvizsgálatának vágyát anélkül, hogy kiváltotta volna a nagyhatalmak rosszallását”, másrészt „(…) Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét (…) cselekvésprogram magvalósítására” (Ehhez lásd: Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról; Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195–199.). Ujváry Gábor pedig a klebelsbergi gondolat relevanciáját egyfelől a trianoni kataklizma utáni belső megerősödés igényét kielégíteni hivatott kulturális építkezés tézisében határozta meg, továbbá meglátása szerint a kultúrpolitikus azzal is tisztában volt, hogy „(…) a világban elfoglalt kulturális pozíció az ország megítélését is jelentősen befolyásolja, és ezáltal visszahat a kül-és a belpolitikára is. Tulajdonképp ez volt a klebelsbergi kultúrfölény-elmélet lényege”. Ujváry megjegyzi továbbá, hogy e tézisnek természetesen volt a revízióval összefűződő gondolatköre is, hiszen mint – Drabanczhoz hasonlóan maga is megállapítja „a revízió a két világháború közötti magyar politikának az a legkisebb közös többszöröse volt, amelyben szinte mindenki (szélső)jobbtól (szélső)balig egyetértett” (Lásd: Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 387–388.). Márpedig ez utóbbi megfontolások függvényében a vitatott klebelsbergi attitűd már kevésbé is érződik olyannyira „apolitikusnak”.
  29. Külön is figyelemre méltó Magyarország külpolitikai pozicionálásának kontinuitása a 19. század utolsó harmadától a Horthy-korszak végéig, ékes bizonyságául annak is, hogy a nemzeti liberális korszak egyes nemzetszemléleti elemei valóban újraírhatóak lettek a két világégés közötti időszak nacionalista diskurzusaiban. A magyar önpozicionálás relevanciáját legplasztikusabban Kállay Béni foglalta össze művében (Uő.: Magyarország a Kelet és a Nyugat határán, Budapest, MTA, 1883.), melyben – többek között – valóban a Nyugat művelődési produktumainak keleti irányú közvetítése is hangsúlyos elemként szerepelt, s e gondolat – mint azt Túri ebbéli reflexiója is mutatja -a magyar szerepértelmezésnek is integráns eleme maradt (Pars pro toto: Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban, in.: Uő: Történelem, történetírás, hagyomány, 27.).
  30. Az eddig elmondottak függvényében immár érthetőnek is hat számunkra, miért nem lehetett a továbbiakban a tőkehiány a kulturális és művelődési szféra fejlesztésének kerékkötője. A hozzáállás megváltozása a korban annál is inkább szembeszökő lehetett, mivel a dualizmus kori poltikai elit valóban nem kívánta túlterjeszteni a kultúrpolitikai cselekvés akciórádiuszát azon a határon, amelyet a gazdaság általános állapota és a pénzügyi rentábilitás kritériumai még elérhetővé tettek. S ezen még az 1880-as évek meghatározó kultúrpolitikusa, Trefort Ágoston sem tudott érdemben változtatni. Mint tanulmányában ifj. Bertényi Iván maga is megállapítja, „Mindaddig, amíg a magyar állam költségvetése deficites és a legfőbb elv a spórolás volt, nem tudott a mégoly üdvösnek elismert változtatásokra elegendő forrásokat rendelni”, illetőleg meglátása szerint Trefort is „tudta, hogy szükség lenne több és színvonalasabb (…) állami iskolára, harmadik egyetemre, de nem tudta megvalósítani” (Lásd újra: ifj. Bertényi: A századforduló, in: Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 38.) – noha a vonatkozó időszak komoly és nagyszabású művelődési fejlődésének ténye vitathatatlan.
  31. Feltűnő, hogy a korban mennyire jól megférhetett egymás mellett a kulturális prioritás tézise és a környező népektől való „lemaradással” kapcsolatos aggodalom. Átalunk már fentebb érintett elemzésében Ujváry ugyan a kultúrfölény-gondolat kontextusában, de kifejezetten a korban népszerű szociál-és/vagy nacionáldarwinista elméletek produktumaként értelmezte Klebelsberg felfogásának ezen aspektusát. Állítását alátámasztandó a kultúrpolitikus egy 1928-as évi, a kultusztárca költségvetési vitájában elmondott beszédének szövegrészletére hivatkozik, amelyben Klebelsberg Magyarország és a trianoni utódállamok viszonyrendszerét négy, úgyszólván „a történelem országútján” robogó – és egymással versenyző – gépkocsi metaforájával igyekezett megvilágítani. Ebben az összefüggésben tette föl az oktatásügyi miniszter ama kérdést, miszerint „(…) akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi (…) mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon (…)?” (Idézi: Ujvári: Klebelsberg Kuno, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 388.).
  32. Túri: Küzdelmek, 563.
  33. E gondolat a későbbiek folyamán mindenekelőtt Szekfű számára magasztosult alapvető vonatkoztatási ponttá: a kor meghatározó konzervatív teoretikusa egyértelműen a „történelmi” és „úri” jelzőkkel illetett, dzsentroid mentalitása okán általa is sokszor bírált középosztály paraszti elemekkel való felfrissítését vázolta ideális társadalmi reformprogramként (Pars pro toto: Gyurgyák: Ezzé lett, 347–360.).
  34. A klebelsbergi doktrinából legalábbis a nemzeti szellemű oktatás programja kétségkívül eljutott a megvalósulás fázisába, ám az oktatásügyi miniszter által támasztott másik fő kritérium, a vagyonmegoszlás korrekciója, az átfogó szociális reformok bevezetése végeredményben már az első – az eredeti tervekhez képest alaposan kilúgozott – földreform után egyértelműen lekerült a napirendről. A szükséges politikai akarat ugyanis ehhez valójában alapvetően hiányzott, Klebelsberg pedig – Kovács értékelése szerint – „(…) látva a hatalmi realitásokat (…) kompromisszumot kötött. Nem adta fel az igényt a vagyonmegoszlás korrekciójára, azonban elfogadta, hogy ennek megvalósítására csak a jövőben kerülhet sor” (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon; Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 100.). Mint majd látni fogjuk, valójában jelen vizsgált cikkeink szerzőjét is – a kor katolicizmusát sokáig alapvetően jellemző – konzervativizmus akadályozta abban, hogy a klebelsbergi program gyakorlatba való átültetésének valódi eszközeit felismerje. Ám általában is elmondható, hogy a politikai katolicizmus modellje – nem utolsósorban önnön nagy kiterjedésű birtokállománya végett – valójában eleve nem hajlott drasztikusabb társadalmi változásokra (Lásd: Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 186–213.).
  35. Túri ebbéli értetlensége egyébiránt avégett is különösnek hat, mivel Klebelsberg e tekintetben már korábban is világosan közzétett állásfoglalását: a fentebb vizsgált Neonacionalizmus című cikkgyűjtemény keretei között ő maga történetesen épp egy januári értekezésében fejtette ki, miszerint a Bethlen-éra egyik fő feladata épp az lett, hogy „(…) úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja és a normális életet helyreállítsa. E részben jellemző, hogy sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem (…), amely a nemzet állandó birtokállományának kiegészítő része lenne” (Lásd: Klebelsberg Kunó: A magyar neonacionalizmus, in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest., Athenaeum, 1928, 121.).
  36. Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669.
  37. Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás, Budapest, Eggenberger Könyvkereskedés, 1929,
  38. Vonatkozó, 34 oldalas munkájának bevezető soraiban Kornis a Klebelsberg-féle neonacionalizmust egyenesen „új lelkeket formálni hivatott ideológia” és „nemzetnevelő pszichotechnika” gyanánt prezentálja, hozzá is fűzve egyúttal, hogy „Ma a magyar nacionalizmusnak két fronton kell harcolnia: egyfelől az elcsatolt területek kisebbségi magyarságának védelmében a bennünket körülvevő népek nacionalizmusa ellen, másfelől az internacionalizmussal szemben, mely a munkásságot világszerte a szociáldemokrata és kommunista pártba tömöríti”. Márpedig Kornis – a fenyegetés súlyosságát tudatosítani igyekezvén – e konstellációból egyenesen oda konkludál, miszerint „(…) a magyar nemzeti eszme külső és belső ellenségeinek száma s hatalmi ereje történelmünkben eddig példátlan módon felfokozódott” (Lásd: Kornis: Uo., 12–13.).
  39. Kornis megjegyzése szerint ’A tömegvagyonosodás tömegkultúrát tételez fel: csak a műveltebb tömeg képes okszerűen gazdálkodni, a természet erőit ügyesen kiaknázni, gazdaságilag a többi nemzettel versenyképessé emelkedni. Ezen a ponton gazdaságpolitika és kultúrpolitika nemhogy ellentétben állanak, de egyenest egybeesnek” (Kornis: Uo. 17.).
  40. E tekintetben megjegyzendő, hogy művében Kornis valójában kevés erre vonatkozó konkrétummal élt: nem vitás ugyan, hogy a magyar gazdaság akkori állapotát maga is a trianoni diktátum következtében előállott „százfejű hydraproblémaként” látta, s hogy a „trianoni szegénység” állapotából való kilábalást „a magyar jövő legsarkalatosabb alapkérdéseként” (Lásd: Kornis: Uo., 16–17.) ismerte el, tényleges direktívákkal azonban e téren nemigen tudott előállni.
  41. A Katolikus Szemle hasábjain a lap egy másik publicistája is hasonlóképp etikai relációkkal telített koncepcióként prezentálta a kapcsolódó gondolatkört, mégpedig e tekintetben Kornis (Lásd: Kornis Gyula: Kultúrfölényünk kérdése, in Uő.: Kultúra és politika, Budapest, Franklin Társulat, 1928, 42–48.) kifejezetten ezen problematikát taglaló munkáját idézve: „Jelenlegi aránytalanul nagyobb kultúrfölényünk folytonos hangoztatása, a büszke másranézés és lenézés helyett sokkal fontosabb, s a nemzetre életbe vágóbb, ha Széchenyi kiméletlen önismeretre valló törekvésének szellemében nemzeti kultúránk ügyében kollektív lelkiismeretvizsgálást tartunk: nagy, állandó konfessziót, vajon megteszünk-e mindent nemzeti műveltségünk integritásának megőrzésére és továbbfejlesztésére?” (Idézi: Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.; Lásd: Kornis: Uo., 46.).
  42. E gondolati vonalvezetés a mellérendelt elvi panelekkel társítva („nemzeti önismeret”, „munkakedv” a lélek belső erejével végzett munka” és „az új embertípus aktivizmusa”, stb.) már valóban közelebb áll az általunk fentebb említett Drabancz értékeléséhez, miszerint – újfent Dranabacz narratíváját idézve – „Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét gyakorlati cselekvésprogram megvalósítására” (Lásd újra: Drabancz M. R..: Egy európai magyar kultúrpolitikus, 197.). Az általunk is világosan érzékelhető eltérés nyilvánvalóan abban áll, hogy a Drabancz által az oktatási miniszter alakjához kötött értelmezés a publicista Túrinál kifejezetten Kornis személyére vonatkoztatva nyer megfogalmazást.

 

Purcsi Adrienn – Berta Kristóf: „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?” – Adalékok Szabó Dezső József körúti emléktáblájának elhelyezéséhez

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső a XX. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb személyisége volt, akit egyik politikai csoport sem tudott tartósan kisajátítani, jóllehet, önmagát sem tudta besorolni a létező politikai formációkba. Nem véletlen tehát, hogy mind életében, mind pedig halála után komoly vitákat szült világnézete, ellentmondásos személye, majd emlékezete. Jelen írásunkban Szabó Dezső első, József körúti emléktáblájának történetéhez igyekszünk adalékokkal szolgálni.

Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott egy református nagycsaládba.[1] Egész szellemiségét az Erdélyben erőteljesen jelenlévő 1848-1849-es forradalom és szabadságharc (negyvennyolcas) mentalitása határozta meg, amelyre később majd a Református Kollégium ellenzéki légköre is ráerősített.[2] Ám nem csupán ezek jellemezték gondolkodását, mert bár sajátos világlátással rendelkezett, fontos kiemelni eszmeiségét meghatározó egyéb személyeket, eszméket, irányzatokat, amelyekkel főleg Kolozsvárott, majd a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozott. Szülővárosának középiskolájában a negyvennyolcas mentalitás mellett Napóleon személye is nagy hatással volt Szabó Dezsőre és gondolkodását hosszú ideig formálta.[3]

Az Eötvös Kollégium esetében két tanárát fontos kiemelnünk. Közülük a legnagyobb hatást Jérôme Tharaud (1874-1953), valamint Lucien Bézard (1881-1912) gyakorolták rá. Szabó Dezső az Életeim című munkájában, ekképpen emlékezik meg Tharaudról: „éber orral szimatolt minden új gondolat után és sok ösztönzést kaptam tőle”.[4] Valamint a másik jelentős befolyást gyakorló tanára Lucien Bezard, ő ismertette meg a középkori művészettel, filozófiával, ő adta a középkor képének alapjait, amelyet az évek során végig változatlanul őriz meg Szabó.[5] Szabó Dezső 1918-ban ily módon nyilatkozott arról, hogy miket, és kiket olvasott és kik hatottak még rá: „Gyermekkorom a 16. évig Jókai-é volt. Hugo Nyomorultjai évekig mozgattak és egészen még nem haltak meg. Állandó kisérőim: a Biblia, Krisztus követése, Csongor és Tünde, Petőfi, Berzsenyi, Bánk-bán, a három görög tragikus író, Horatius, Molière, Hamlet…”[6]

Az ifjút 1848-49 eszméi és Kossuth Lajos írásai a nemzeti radikalizmussal keresztelték meg. Élete során reáliskolai tanárként kiemelt szerepet játszik életében a „politikai pártkeresés”. Elsőként 1906-1908-ban Székesfehérvárott még jobboldali radikális nézeteket hangoztat, majd Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén az 1910-es évektől a baloldalon, a polgári radikálisoknál a Nyugat-ban próbált nézeteinek hallgatóságot találni, és ekkoriban kap kiemelt szerepet Ady Endre forradalmi költészete is gondolkodásában. Az I. világháborút elítélte, az őszirózsás forradalmat, sőt, még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, ám úgy gondolta, hogy a forradalmat kisiklatták, hiszen semmilyen érdemi intézkedés nem történt, amely a magyar nemzet és parasztság gazdasági, társadalmi felszabadítására irányult volna.[7]

Ekkor fokozatosan eltávolodik a baloldali radikálisoktól és ismét „átkerül” a radikális jobboldalra, ahol 1919-1923 között sürgős és gyökeres reformokat sürget, de csalódnia kell: az 1920-as évek közepétől már a keresztény-nemzeti Horthy-rendszert is bíráló írásai jelennek meg, ezáltal elindul a szakítási folyamat a jobboldallal is. Ekkor elkezdi kialakítani sajátos „szabódezsős” ideológiáját, saját folyóiratot indít és politikai témájú előadásokat is tart a Zeneakadémián. Ez némi sikerrel jár, ugyanis a középiskolás, egyetemista fiatalok felfigyelnek gondolatiságára, mondandójának egyik fő motívumára a parasztság felemelésének, a magyar társadalom átfogó megújhodásának szükségességére. 1906 óta folyamatosan követelte például földreformot, az általános választójogot, a szellemi szabadságot. Ennek további jelentősége abban rejlik, hogy a későbbiekben a népi írók, a falukutató szociográfusok szellemi atyjukként tekintenek Szabó Dezső személyére.[8]

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Miért a Nemzeti Parasztpárt akart Szabó Dezső számára emlékművet állítani? Az író határozott és konzekvens parasztközpontú ideológiája nagy hatást gyakorolt azokra az értelmiségiekre, akik 1939-ben megalakították a radikális nézeteket valló Nemzeti Parasztpártot. Ő nem volt a párt tagja, ellenben a párt tagjainak jelentős része tekintett rá példaképként, sokszor hivatkoztak rá, idézték gondolatait, bár tudták, hogy elsősorban ideológus és nem politikus. A teljesség igénye nélkül a következő – Szabó Dezső írásait ismerő – népi írókat említhetjük a Nemzeti Parasztpárt tagjai között: Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter. Utóbbinak később lesz majd jelentős szerepe az emléktábla állítása során, ő hagyja jóvá az emléktábla tervét, az avatásnál ő mond beszédet, melyben megemlékezik Szabó Dezsőről.

Miért maradt el évekig az emléktábla felállítása? Az egyik és legnyilvánvalóbb ok a háborúba és annak a befejezésében keresendő: a romok eltakarítása, a termelés újraindítása mindennél fontosabb volt. A kormánypártok közötti nézeteltérések és a Nemzeti Parasztpártban végbemenő politikai harcok és átrendeződések is mindenképpen kiemelendők. A szocialista, polgári és centrista gondolkodású parasztpártiak közötti mindennapos konfliktusok valószínűleg elvonták a népi írók figyelmét, hiszen már 1945-ben megindul a párt felbomlása a kommunista befolyás hatására. Mindenképpen fontos kiemelni az egyik legmarkánsabb ütközési pontot a pártban, amely nem más, mint a földkérdés, a földreform védelme. E kérdéskör a két világháború közötti Magyarország politikai gondolkodásában, továbbá Szabó Dezső munkáiban is visszaköszön.

A parasztpárt vezetésének baloldala erősíteni, jobboldala gyengíteni akarta a kommunistákkal való együttműködést. Veres Péter a két oldal között egyensúlyozva végül a kommunistákban látta a szövetségest: „Liberálisokkal éppen úgy nem működhetünk együtt, mint a konzervatívokkal, marad tehát – mint lehetséges szövetséges – a kommunisták vezette baloldal”. Szabó Dezső emléktáblát kaphat, de nagy emlékművet nem. [9]

Az emléktábla ötlete 1946 végén már bizonyosan felmerült a Parasztpárt köreiben, ugyanis tudjuk, hogy ekkor kapott felkérést B. Farkas Ferenctől a tábla megtervezésére és kivitelezésére Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész. A Parasztpártban magas tisztséget betöltő B. Farkas Ferenc (1903-1966) ekkor a Magyar Művészeti Tanács főtitkára volt. Jól ismerte Andrássy Kurta műveit, gondolkodását, így nem meglepő, hogy őt bízta meg az emlékmű elkészítésével.

Andrássy Kurta János fiatal művész korában találkozott Szabó Dezsővel, olvasta írásait. Az 1930-as években ismerte meg a „Mestert” és vele együtt a népi mozgalom képviselőit, akik ekkoriban többnyire Szabó Dezső körül csoportosultak.[10] Ezeknek az ismeretségeknek fontos szerepük volt az 1945 utáni átmeneti években is. A fiatal szobrász, gyermekkori élményei nyomán, korábban is szívesen foglalkozott a paraszti élet, a népi gondolatvilág által ihletett témákkal, Szabó Dezső „szellemi köre” — amellyel az 1930-as évek második felétől érintkezett aktívabban — pedig csak megerősítette elhivatásában, amelyről később így vallott: „én a magyar nép művésze akarok lenni. Számomra egyetlen közösség van: a magyar nép közössége. […] én a dolgozó tömeget, a parasztságot és a munkásságot tartottam a nemzet gerincének. Ezeknek a gazdasági és szociális megerősítését tartottam a legfontosabb feladatnak. Figyeltem a vidéket és láttam, hogy éppen a legmagyarabb vidékek népe a legelhagyatottabb.”[11]

Saját kérésére még életében megmintázta Szabó Dezsőt, azonban, nem sokkal később kettejük kapcsolata megromlott. Jól mutatja az író nehéz emberi természetét, hogy míg korábban az egyik legnagyobb népi tehetségnek tartotta Andrássy Kurtát, 1939-ben már lenézte őt és nem kívánt többet találkozni vele. „Én többé Szabó Dezsővel nem találkoztam. – írta Andrássy Kurta – Nagy szellem volt, de gyarló ember. Gyarlósága sajnos szellemi értékére is rávetette árnyékát. Nagyon fáradságos munkába kerül majd, ha hagyatékának maradandó értékeit, emberi gyengeségeinek salakhegyéből ki akarják bányászni. Én bevallom, nagyon sokat tanultam tőle.”[12]

Ennek ellenére a szobrász élete végéig tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Szabó Dezső emléke méltó módon fennmaradjon az utókor számára. 1988-ban alapítótagja volt az akkor megalakult Szabó Dezső Emléktársaságnak. A később felállított Gellért-hegyi emlékmű elkészítését már csak idős korára hivatkozva nem vállalta el.[13] Amikor 1946 végén felkérést kapott az első Szabó Dezső emléktábla elkészítésére, egyértelmű volt, hogy az a József körúti ház homlokzatán kerül majd elhelyezésre.[14]

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én költözött be a József körút 31/a. számú házban található lakásába és itt lakott egészen 1945 januárjában bekövetkezett haláláig. Utolsó napjairól Ur György szegedi újságíró tudósított, aki a főváros ostromának nehéz napjait a „Mesterrel” együtt szenvedte el.

Ur György sorait olvasva — amelyekben az újságíró idézi Szabó Dezső „pinceelőadásait” — az embernek az lehet a benyomása, hogy az angolszász bombázások és a szovjet fegyverek tüze arra késztette Szabó Dezsőt, hogy számba vegye életét. Gondolatvilágának „lepárolt” esszenciája a légópincében elmondott dörgedelmes – sajátosan szabódezsős – előadásaiban korábban talán sosem tapasztalt, lényegre törő módon jelent meg. Másként fogalmazva, ezekből az előadásokból jól látszik, hogy az író gondolkodásnak lényegi és állandó elemei – többek közt a parasztság felemelésének szükségessége – változatlanul megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy nem ő változott folyamatosan, hanem a politikai és társadalmi környezete.

A légiriadók idején összegyűlt hallgatóság éppúgy hallhatta elképzeléseit a népi gondolatról, a jövő Magyarországáról, mint a német veszélyről. Megrögzötten ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az eljövendő magyar élet fellendítői a nép soraiból kerülnek majd ki és a parasztságból jövő értelmiség ragadja magához a politikai vezetést.[15] Nem tudhatta, hogy a háború utáni – főképp paraszti származású – politikusok, értelmiségiek részleges hatalomgyakorlása csupán rövidéletű átmenet lesz, vagy nyitánya egy tragikus diktatúrának.

„A magyarság megújhodása legfőképpen a magyar parasztságon múlik, -mondta a pincében is- bármilyen senkiházi pipogya, megalkuvó „értelmiséget” dobott is ki eddig önmagából. Mégis ott van az erő! […] A föld felmorzsolt fiai válthatják és váltják is valósággá a magyar álmokat. Ez megdönthetetlen érzésem.[16] […] Várható, hogy az eljövendő Magyarország demokratikus berendezésű lesz. Ha az állami és társadalmi élet minden fontos pozíciójában a magyar népi tömegekből és a magyar parasztságból feltört őserők ülnek, majdnem biztos, hogy az általuk élettel megtöltött demokratikus berendezkedés a nemzet számára újabb ezer évet jelent.”[17]

Az ostrom előrehaladtával egyre zárkózottabbá és óvatosabbá vált az író. Korábban nyíltan hangoztatta a németekről szóló elképzeléseit, az utolsó napokban azonban Ur György szerint, „mikor politikáról beszélt és nem megbízható ember érkezett a közelbe, Szabó Dezső hirtelen a következőket mondta: – Hogy szereti maga sóskát? Levesnek vagy főzeléknek?”

1945 január elején a szovjet csapatok már súlyos harcokat vívtak a pesti oldal birtoklásáért, így a József körúti házat ért belövések egyre gyakoribbá váltak. 1945 január 13-án, néhány nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt a délutáni órákban Szabó Dezső rosszul lett és nem sokkal később meghalt. A halál beálltát követően a lakók számba vették az írónál lévő személyes tárgyakat, majd holttestét előbb az udvaron, később pedig ideiglenesen a ház liftaknájában helyezték el, hogy megóvják a belövésektől.

Két nappal később a szomszédok egy konyhaszekrényből koporsót ácsoltak az elhunyt író számára, amelyet rövid időre a Rákóczi téren helyeztek el. A tüzérségi és aknavető gránátok becsapódásai ellenére a koporsó sértetlen maradt, így 1945. január 23-án a tér fagyott földjét kemény munkával feltörve, tisztelői ott temették el Szabó Dezsőt. „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?”[18] – kérdezte egy alkalommal az író a légópincében. Ágyúdörgés közepette, 15-20 ember vett részt temetésén. Cikkünk első felében már írtunk arról, hogy milyen okok is játszottak közre abban, hogy Szabó Dezsőt -végakarata ellenére- nem temették át a Gellérthegyre, sőt, hosszú ideig a Kerepesi-úti temetőbe sem.

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

A Rákóczi téren álló, egyszerű, fakereszttel jelölt sír évekig az íróra való emlékezés színhelye lett. 1946 novemberében, Halottak napja alkalmából Veres Péter rövid beszédben emlékezett meg Szabó Dezsőről és gondolatai nyomán hangsúlyozta a magyar nép összetartásának fontosságát. Egy évvel később, 1947. november 1-jén Szabó Dezső tisztelői ismét ellátogattak a Rákóczi-téri sírhoz. Ugyanekkor, délután 2 órakor került sor a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt falusi érdekvédelmi szervezete, a Magyar Parasztszövetség által közösen készíttetett emléktábla elhelyezésére és avatására a József körút 31/a. számú ház homlokzatán. Veres Péternek az emléktábla alatt mondott szavai a következő évtizedeket ismerő kései olvasó számára különösen tragikusan, de legalább is ironikusan hatnak: „Szabó Dezső egész életét tette fel arra, hogy egy nagyon nehéz történelmi korszakban több évtizedes aléltság és elbágyadás után önmagára ébressze a magyar nemzetet, hogy ne lehessen soha többé idegen akaratok, idegen eszmék, idegen urak szolgálatában se vágóhídra vinni, se rabszolgaságra kötelezni.”[19]

Nehéz évek következtek. Szabó Dezsőnek nem rendeztek nagy temetést, bármennyire is reménykedett ebben az ostrom alatt. Ebben a tekintetben Ur Györgynek is csalódnia kellett, jóllehet, korábban az íróra emlékezve magasztos temetést vizionált: „Neki, lesz igaza! Nagy temetése lesz! Ott lesz az az ifjúság, amelyet ő tanított a szabadságra, magyarságra, megnem alkuvásra. Egy ország lesz ott a temetésén, felszabadultan, egymásra találva és egymásért dolgozva a szebb és boldogabb jövendőért.”[20]

Bibliográfia

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1-2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002

Bartók Béla: A Szabó Dezső-recepció (1945-1979), Líceum Kiadó, Eger, 2008.

BOLVÁRI-TAKÁCS Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban, in Zempléni Múzsa: Társadalomtudományi és Kulturális folyóirat XI., 2011.

Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002.

Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975.

Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása, Budapest, é.n.

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)

Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019.

Szabó Dezső munkái

Szabó Dezső: A bölcsőtől Budapestig, Budapest, Bethlen Nyomda Rt., 1944.

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből In: Nyugat, 7. évfolyam, 20.szám 1914. július-december.

Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007.

Napilapok

Veres Péter beszélt Szabó Dezső emléktáblájának leleplezésén, A Reggel, 1947. november 3.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

Hivatkozások

  1. Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)
  2. Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 17–20.
  3. Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 67–71.
  4. Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 124.
  5. Nagy: Szabó, 30–31.
  6. Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása ,Budapest, é.n. 128–129.
  7. Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007, 593–595.
  8. Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002, 131–133.
  9. Salamon Konrád: Baloldali Blokk- Népi megosztottság, Új Forrás, XXIX. évf., 1997/1.. https://epa.oszk.hu/00000/00016/00021/970118.htm (Letöltés: 2023. október 01.)
  10. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 123.
  11. Uo., 134.
  12. Uo,. 230.
  13. Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019, 26.
  14. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 98.
  15. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.
  16. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.
  17. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.
  18. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.
  19. A Reggel, XX. évf. 44. szám, 1947. november 3., 4.
  20. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

 

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Szülőfalum társadalma és gazdasága a hosszú 19. században

Bevezetés

A falukutatásban, – bár sokat fejlődött az elmúlt évtizedek alatt -, még nagyon sok a tennivaló, hiszen számos magyarországi településről csupán részleges információk találhatók meg a történettudományban. Célom ezzel a tanulmánnyal, hogy Magyarország 19. századi történetét a szülőfalum történelmével egészítsem ki. Egyúttal bemutatom, hogy az általam tárgyalt időszak hogyan hatott a település mindennapi társadalmi és gazdasági életére. A mikrotörténeti tanulmányomat elsősorban azokra a forrásokra építem, amelyeket a levéltárakban leltem fel, továbbá a falubeliek által leírt visszaemlékezésekre is építek.[1]

Nagyfüged a 19. században

Nagyfüged mindennapjait a 19. század első éveiben Napóleon korabeli háborús időszak is meghatározta, különösen, amikor Napóleon hadai 1809-ben benyomultak Magyarország területére. A magyar nemesség, köztük a fügedi nemesek is, Napóleonban a francia forradalom örökösét látták és fegyverbe szálltak a magyar határokat fenyegető francia csapatok ellen. Heves és Külső-Szolnok vármegyéből 1133 gyalogos és 526 lovas csatlakozott a nemesi felkeléshez. Fügedről a 17 nemes akkor csatlakozott a szerveződő erőkhöz, amikor a nemesi felkelő sereg észak-kelet-magyarországi csapata, parancsnokuk gróf Hadik András vezetésével egy ideig Egerben rendezték be a székhelyüket.[2] Magyar haderőnek azonban nem sikerült feltartóztatnia a francia haderőt – Győrnél 1809. július 14-én vereséget szenvedtek.[3]

A folyamatos háborúk a magyar mezőgazdaság számára fellendülést hoztak, így a nagybirtokok majorságai mellett a közép és birtokos nemesség is bekapcsolódott az értékesítésbe. Mindezt számukra is vonzóvá tették a növekvő árak és az a tény, hogy a gyengébb minőségű mezőgazdasági termékek is immár eladhatóvá váltak. A földművelők többsége nem gondolkodhatott drága eszközök beszerzésén vagy bérmunkások nagyobb számban történő alkalmazásában, így a művelésbe vont föld területét bővítették. Erre az időszakra jellemző maradt a robotoltató, háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés. A korszerűsített nagybirtokon terjedt a vetésforgó, és egységes nagy táblákat alakítottak ki: erre vasekét és vetőgépet használtak. Az országban a kereskedelem nagyobbrészt szárazföldi útvonalon zajlott.[4] Az úthálózat gerincét a postautak adták, ez minden tizedik településen, így Nagyfügeden is keresztülment. A falu további fejlődése érdekében a gazdasági megszorítások közepette is 1821. november 13-án elkészült a faluban az Árokszállásra vezető úton épített tölgyfa híd,[5] és egy további hidat is kijavítottak 1831-ben.[6] Maguk a hidak a falun keresztül haladó kereskedelmi útvonal és a mezőgazdasági munkák miatt is fontosak voltak. Az utak építésében és karbantartásában az állam alig vállalt szerepet, ezt elsősorban a vármegyék végezték,[7] a jobbágyok ingyenes közmunkájával, a fügedi jobbágyok is tevékenyen részt vettek az úthálózat karbantartásában. 1843. május 10-én katonai felmérés is készült az utak használatáról, amelyet Baglits Miklós aljegyző és Lipkos József almérnök végzett el a faluban a 18325-ös alispáni körlevél értelmében.[8] Az utak állapotát a faluban „csinálatlan, de járhatóként” jellemezték és a falu katonai szállásképességét szintén felmérték. Ez akkor 120 gyalogost és 40 lovast jelentett.[9] Fügedet az alábbi úthálózatba sorolták be: Maklártól Hatvanig, Gyöngyösről Hevesig, átkelőhely Kassáról Ó Gradiska és Mitrovitz felé; Szihalomtól Árokszállásig a Jászságban. Továbbá Egerből Déva, Árokszállás és Mitrovitz felé.[10] Mindeközben folyamatosan nőtt a falu lakossága a 19. században.[11]

  1. Nagyfüged lakossága a 19. században

Társadalmi szempontból afalubeli parasztságon belüli differenciálódás, azaz a telkes jobbágyok arányának a csökkenése a zsellérekével szemben, 1828-ban még nem mutatkozott. Az 1828-ban elkészült járási sommázat és az 1828. évi adóösszeírás vegyes képet mutatott már abból adódóan is, hogy nem egyezik meg a két felmérés. Földek alapján a járási szerint a falu 483 kis hold szántóval és 204 kishold kaszálóval rendelkezett, az országos összeírás csak 252 kishold kaszálót említett meg.[12] A 19. század első felében jól kimutatható, hogy a jobbágytelek felaprózódásával párhuzamosan felszökött a kuriális vagy földesúri funduson lakó majorsági zsellérek, földnélküliek száma.

A zsellérek a konvenciós majorsági cselédek és a telkes gazdák közel ezer állatot legeltettek a legelőn, de mint mondták, az Almásy urak állatállománya, kiszorítja az ő állataikat. A bírák kérésére a megye elrendelte, hogy ezután csak azok a konvenciósok tarthattak állatot a közös legelőn, akik az adóösszeírás folyamán a szerződéseiket be tudták mutatni a szolgabírónak.[13] A 19. század közepére a parasztság felső rétegének sikerült bekapcsolódnia az árutermelésbe. Igaerejük révén több telket is birtokolhattak és bevételre tettek szert, ezeken pedig napszámosokat tudtak foglalkoztatni, ugyanis a zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Amit a 19. század elején a legnagyobb birtokos Almásy Károly, Almásy Manó, valamint Czövek, Csányi, Darvas, Halassy, Hellebronth, Majzik, Ondrekovich, Rakovszky, Saághy, Bíró családok és gr. La Motte is kihasználták.[14] Ők 1844-ben a napszámosoknak a következő béreket állapították meg: „1 lovas szekér egésznapra 2 pengő, félnapra 1 pengő. Egy nyereg ló szolgával együtt 1 nap 1 pengő, 1/2 nap 30 garas. Egy szekérhordó ló egésznapra 1 pengő, ˝1/2 napra 30 garas. 1 embernek 1 nap 20 garas, 1/2 nap 10 garas. 1 levélhordó embernek 12 garas, 1 csajkásnak 1 nap 48 garas, ˝ nap pedig, 24 garas. Egy négy lovas kocsi pedig 1napra 1.12 pengőbe került.”[15]

A falubeli felsőparasztság megerősödését jól jelzi az állatállomány számának a növekedése is, – maguk a falubeliek elsősorban a földrajzi adottságok miatt juhot és szarvasmarhát tenyésztettek, miközben ebben az időszakban lótartás és a sertés tenyésztés számottevően visszaesett. Az állatállomány ekkor a következő volt a források szerint:

Közben a Magyar Királyi Helyhatósági Tanács 1835. június 27-én kiadott egy rendeletet,[16] amely a céhes ipart volt hivatott megerősíteni. Ennek érdekében a vándoriparosokat, vagyis a céhen kívüli mestereket és a cigányokat vissza kellett fordítani, ki kellett toloncolni a faluból, amennyiben azok munkát akartak volna vállalni.[17] 1836 előtt a fügedi lakosok az alapvető élelmiszer és takarmánynövények mellett dohányt is termeltek.[18] A dohánytermelőknek különböző rendeleteket hoztak a leadásról, a betakarításról és a kifizetésről. Ilyen volt a következő is: „Kincstári Gyárakban szükséges, Magyar országi dohány mennyiséget ezen túl a Dohány Ügyelő Igazgatóság fogja beváltás után beszerezni. A beváltás kezdődik Április Hólnap közepén és végződik Június Hólnap utóján az ide egyező szám alatt rekesztetett.”[19] A beváltás árát is szabályozták, Tolnán és Szegeden 6 Ft-ot, Debrecenben pedig 5.45 Ft-ot fizettek mázsájáért. Dohányt vásárolni is lehetett, Pesten 12 krajcár, Szegeden 30 krajcár, Debrecenben és Vácott 1 Ft volt. 1836-ban, Heves megyében a dohány leadását május 2-ára írták elő Egerben.[20]

Nagyfüged a 19. század első felében a gazdasági fejlődésének csúcspontját az 1840-es évek utolsó éveiben érte el,[21] amikor is növekedett a megművelt földek aránya.

Az ország állami bevételei az állami vagyonműködésből és az adó jellegű jövedelmekből származtak. A bevétel a Kamara, a Helytartótanács és a hadsereg pénztárába folyt, a nagyobb része pedig Bécsbe vándorolt. Így volt ez a falu adójával is, amit az 1845/46-ik az 1847-ik és az 1848. évi adóösszeírás is megerősít.

Az adókon kívül fizették a deperditát.[22] Ez a rendelkezés kötelezte a jobbágyokat, hogy a náluk elszállásolt katonáknak élelmiszereket és egyéb természetbeni juttatásokat adjanak előre meghatározott áron.[23] Továbbá úgynevezett forsponttal (hosszúfuvarral) is tartoztak. Ekkor sót kellett szállítaniuk Szolnokról Pestre azon személyeknek, akik igavonó állattal és kocsival rendelkeztek. 1841-tól módosult a fuvarozás menetrendje – már nem Pestre, hanem Hatvanba szállították a sót. Azért 1844-ben szállítottak még egyszerre Szolnokról Pestre és Poroszlóról Hatvanba. 1805-ben Füged 2300 Ft adót fizetett, ide beleértendő Kisfüged adója is. A falut jól gazdálkodó településnek tartották, Nagyúttal, Kompolttal és Detkkel együtt.[24] Az adót, amit a birtokok mérete szerint vetettek ki, Gazh Bertalannak adták le. A következő években a falu egyre több adót fizetett, de emellett fejlődött is. Továbbá 1844-ben a katonaság részére a deperditaként még három öl fát is adtak. A fa adója 20 sessio (házhely) után történt, házhelyenként négy lábbal mérve. A nemesek adóssága ekkor 540.121 bankó volt, ebből 264.46 Ft-ot bankóban, a többit a falu szegénysége miatt terményadóval tudták le.[25] Mindez a 1832/VI. törvénycikk (tc.) 11§-ik alapján történt, amely rögzítette a jobbágytelket használó nemes megadóztatását: „Jobbágytelki állományoktól, belső telki földjeiktől és úrbéri legelőjüktől, tűzi épületi és úrbéri haszonvételektől nem adóznak- mind a Hadi és a házi pénztárba adóznak. Ezeket össze kell gyűjteni és a Földesúrnak és a Szolgabírónak kell bemutatni. Ezután a főszolgabíró tudósította a Közgyűlési bírót, hogy mennyit fizettek be a hadi illetve a Verbung pénztárba és a Házi pénztárba. Mennyi a lemaradás, ha van és mikor kell ezeket rendezni.”[26]

Amikor 1830-ban I. Ferenc halála után V. Ferdinándot választották meg királynak, az uralkodó haláláról országszerte megemlékeztek és mindenhol felolvasták a testamentumát.[27] Az új király, V. Ferdinánd uralkodása idején megtartott 1839-1840-es országgyűlésen a megerősödő ellenzék nyomására törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot a földesúri joghatóság fenntartásával, szabályozták a jobbágyörökösödést, és lehetővé tették a kereskedelem űzését is. Továbbá az 1840/IX. tc. a mezei őrség felállításáról, vagyis a csősz szolgálat megszervezéséről rendelkezett. Így a faluban is megszervezték a mezei őrséget és a csősznek fel is kellett esküdnie:

„Én N.N esküszöm az élő istenre s. a. k. hogy ezen gondviselésem alá bízott n: n: vagy fogva abban található minden nemű árokra, kerítésre, gazdaságokra, gazdasági épületre, kutakra , edényekre, kertekre, boglyákra úgy szintén az abban található biztonságos utakra azokon épült hidakra, karfákra, védfalakra, út és tilalom mutató oszlopokra, minden tőlem kitelhető szorgalommal és hittel fel fogok vigyázni és azokat bár minemű károktól oltalmazni. A kártevőket személyválogatás nélkül vagy megváltságolni vagy lelkiösmeretesen feljelentsem és bevallom, más ártatlanra hamisan nem fogom. Idő közben hit nélkül el nem hagyom, s amit gondviselésem alá bizattak, mind azokról számot adok. Isten engem úgy segéllyen.”[28]

A falu további korszerűsítése érdekében 1841-ben hozzáláttak Füged egyetlen kőhídjának a felépítéséhez, amely a településen áthaladó személy- és teherszállítást is megkönnyítette. A munkálatokat Markmüller Gyula főmérnök irányította és az átkelőt Hinsch Márton építette föl 1844. január 9-re.[29]

Nagyfüged hídja az 1800-as évekből.[30]

Az 1848-as év újabb változásokat hozott a falu mindennapjaiba, amikor is az áprilisi törvények értelmében, 1848. május 1-én Heves megyében is megszervezték az országgyűlési választási kerületeket.[31] Heves megyét nyolc választási kerületre osztották szét, „Szolnok, Mezőtúr, Abád-Szalók, Tiszanána, Kápolna, Füged, Gyöngyöspata és Pétervására.”[32] A fügedi választási kerülethez tartozott: „Sár (Abasár), Balpüsköki, Tarnóca, Nagyút, Zsadány, Bod, Alatka, Fogacs, Boconád, Méra, Zaránk, Erk, Tarnaörs, Visznek, Tarcsa, Füged, Karácsond, Ludas, Detk, Ugra, Halmaj, Visonta, Markaz, Domoszló, Adács, Vámosgyörk, Vécs, Halász, Felnána, Vertesmart és Verpelét.”[33]

1848. május 1-én a megyei közgyűlés megválasztotta a megye állandó bizottmány tagjait, köztük 11 nagyfügedi illetőségű személyt. Megválasztották még az országgyűlési választások előkészítésére és lebonyolítására a törvényben előírt központi választmányt és ekkor jelölték ki a kerületek háromfős összeíró bizottságának tagjait is. A fügedi kerületben Gosztonyi Antal, gróf Wartensleben Ágoston és Szabó István tarnamérai jegyző volt az összeíró biztos.[34]

A Batthyány-kormány május 19-én, az országgyűlés összehívását július 2-ra határozta el. A rendelet kihirdetése és propagálása a megyékben a központi választmányok feladata volt.[35] A választói névjegyzék összeírását június 3-a és június 18-a között végezték el, az országgyűlési választást pedig június 26-ra írták ki. A választók névjegyzékébe a 20. életévét betöltött férfiak kerülhettek be különféle jogcímek alapján. A nemesi származásúak automatikusan választójoggal rendelkeztek, mások számára a törvény vagyoni cenzust határozott meg.[36] Választópolgár lehetett az, aki 300 ezüstforint értékű házzal vagy földdel bírt a királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községben. Egyéb községekben, köztük Fügeden is, amely ebben az évben vált úrbéres községgé. A faluban azon személy lehetett választópolgár, aki 1/4 volt úrbéri telekkel, vagy ezzel egyenértékű földdel rendelkezett. Választó lehetett még, aki a saját fölbirtokából vagy saját vagyonából évi 100 ezüstforint jövedelmet fel tudott mutatni. Idetartoztak azon személyek is, akik kereskedőként vagy gyárosként állandó lakhellyel vagy saját műhellyel rendelkeztek. Ez a rendszer egészen 1918-ig maradt érvényben és a következőképp alakult a források alapján:[37]

Szavazáskor a választások eredményes lebonyolítása érdekében Nagyfügeden, valamint a faluhoz tartozó Puszta Kis- Fügeden és Puszta-Tarcsán a IX. rendőrőrs 7. számú kirendeltsége tartózkodott.[38] A névsorban szereplő személyekre hárult az a feladat, hogy megszavazzák a választási kerület országgyűlési képviselőjét. A képviselő választások kimutatásai szerint a dualizmusban a következőképpen történt:

Az 1848/XXII. tc. értelmében a nemzetőrség felállítása is elkezdődött – törvényileg szabályozták, hogy ki lehetett a nemzetőrség tagja. Nemzetőr lehetett tehát minden 20–50 év közötti férfi, akié 1/2 telek vagy ennek megfelelő értékű ingatlan kizárólagos joga, illetve 100 pengőforint évi tiszta jövedelme volt. Batthyány miniszterelnök április 21-én kiadott rendeletében úgy intézkedett, hogy azokon a helyeken, ahol ellenszenv mutatkozna, az összeírást ne kezdjék meg. Május 25-én, a 296. számú rendeletében egyenesen megtiltotta a lajstromba vételt. A nemzetőrségről szóló törvény 6.§-a értelmében a vármegye közgyűlése a „Nemzeti őrsereg alakítására és előbb összeírására mindegyik szolgabíró mellé egy kiküldött tag gyanánt egy-egy esküdtet is kirendelt”, működésüket azonban a lakóhelyükre korlátozta.[39] Nagyfügeden az összeírást Németh Albert alszolgabíró és Bíró Albert esküdt végezte el, akik kezdetben bizalmatlanságot tapasztaltak.[40] A faluból 131-en álltak be a nemzetőrségbe,[41] ebből 15 személy tagja volt a délvidékre, Kulára induló nemzetőr csapatoknak. A nemzetőrséget három zászlóaljba sorolták: a falubelieket az I. zászlóaljba kerültek, amely a Tarna menti települések 4263 nemzetőrét tömörítette magában.[42] A Tarna járásból 800-an jelentkeztek nemzetőrnek.[43]

Miután 1848. szeptember 2-án a Móga altábornagy vezette magyar sereg legyőzte az országra támadó Jelačič horvát bánt és hadseregét Pákozd és Sukoró között, kezdetét vette az honvédő háború Magyarországon. Kossuth Lajos utasítására Almásy Pál, Recsky András és Tamássy kapitány Heves megyében felkelésre szólította fel a megye népét.[44] A népfelkelés szervezésében a legfőbb szempont volt, hogy minél több lovast állítsanak ki. A verbuválást a tiszántúli területeken Recsky András, a fennmaradó területen, így Fügeden is Almásy Pál és a mellé segéd kormánybiztosként kinevezett Papp Pál végezte. A szabadságharc folyamán a nemzetőrség mellett 11 fő harcolt gyalogos honvédként és 11 fő vett részt a megyei bizottság munkájában.[45] Heves megyéből, 1848. december 12-re 800–1.000 lovast sikerült kiállítani, ebből Nagyfüged öt lovast szerelt fel.

A szabadságharc ideje alatt a honvédseregek 1849. február 26-a és 27-e között a kápolnai csatában vereséget szenvedtek. A néphagyomány szerint, ezen időszak alatt gyújtotta fel a falu hídját Nagyút és Nagyfüged között egy huszárcsapat. A kutatásaim során nem találtam annak bizonyítékát, hogy ez valóban így történt volna. Azt viszont biztosan lehet állítani, hogy 1848-ban a híd megsérült és csak 1851-re sikerült kijavítani.[46] A harcok folyamán a faluban vagy annak környékén nem volt komolyabb harci tevékenység, ellenben a falut érinthették a csatározások során a császáriak, a magyarok és később az orosz csapatok is.[47]

Kossuth Lajos 1849. április 14-én a képviselőháznak debreceni nagytemplomban tartott nyilvános ülésén kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozat nem szólt az államformáról, így Magyarország király nélküli királysággá vált, ezért kapott Kossuth kormányzó-elnöki címet. Kormányzó-elnöki rendeletében még április 19-én kimondta Kossuth az úrbéri kérdéssel kapcsolatban, hogy a jobbágyság kezében lévő földet úrbéresnek (vagyis felszabadultnak) kell tekinteni mindaddig, míg a földesúr a bíróság előtt az ellenkezőjét nem bizonyítja.[48] Így vált Nagyfüged is úrbéres faluvá. 1849 júniusában indult meg az egyesített császári és cári haderő támadása az ország ellen, amely szabadságharc leverését jelentette.

A dualizmus korában

A levert forradalom után az új uralkodó, Ferenc József nyílt önkényuralmat vezetett be. Ez időtájt, 1850-ben a megyei önkormányzat is megszűnt. A megye hatáskörét, szerkezetét az 1853. január 19-én kelt kormányrendelet szabályozta.[49] A megyei hatóság, mint politikai közigazgatási főhatóság működött a megye területén. Az egyenes adózást a pénzügyi igazgatóság intézte. A megye hatósága alá vonták a szolgabírákat és a városi hivatalnokokat, csak a megyében működő kormányközeg nem volt a szolgabírói hivatal alá rendelve. A megyei hatóság ügyeit a megyefőnök intézte. 1853. március 3-án úrbéri pátenst bocsátottak ki, amely kimondta a jobbágy szolgáltatások megszüntetését és a volt földesurak kártalanítását az országos jövedelmekből.

Nagyfügeden ez nem okozott a későbbiek folyamán különösebb birtokjogi változásokat. Az 1865. évi birtok megosztás szerint az úrbéri birtokjogok megoszlása a következő volt: Almásy Károly és Manó 13-, Bíró, Darvas és Majzik családok 3-, Robicseké és Ondrejovicsé 4- és egyéb nemes családok, mint Bálintfi István, Bodó és Lukács családok 2.5 telekkel rendelkeztek. A majorsági birtok és paraszti birtok telek és katasztrális holdakra átszámítva a következő volt: jobbágyszántó 1077-, ebből maradványföld 534-, úrbéri rét 267-, elkülönített legelő 266 kat. hold, majorsági szántó a faluban 145- kat. hold, úrbéri telek mennyiség 25.5-, telkes jobbágy 59-, úrbéri házas zsellér 63- és majorsági zsellér 27 telekkel rendelkezett.[50] Ez telek nagyságcsoportok szerint: egy fő 2-, öt személy 1-, két ember 6/8-, tizenhat fő 4/8-, négy ember 3/8-, tizenhét személy 2/8-, tizenegy fő 1/8- és egy-egy személy 7/16- és 3/16 telekkel rendelkezett.[51]

1865-ben Bécs tapogatódzó politikának köszönhetően Deák 1865 húsvétján a Pesti Naplóban közzétette álláspontját. A 48-as állapotok visszaállítása helyett, egy olyan alkotmányos rendezést kívánt megvalósítani, amely a császárnak és a magyar rendeknek is elfogadható volt.[52] Ezek után 1867-ben létrejött a kiegyezés, s megalakult az Osztrák–Magyar Monarchia.

A dualista állam első rendelkezései között volt az 1871-ben kibocsátott törvénycikkely a községek és a rendezett tanáccsal bíró városok működéséről. Ez a rendelet a polgári községi igazgatás alapját jelentette, azonban a legnagyobb nehézséget a korabeli magyarországi közigazgatási gyakorlatnak és községi közigazgatásnak a modernizálása okozta.[53] Az 1871/XVIII. törvénycikk szerint Nagyfügedre a következők vonatkoztak. A település rendezett tanáccsal nem bírt, de az állam által rárótt feladatokat képes volt teljesíteni. A község a törvény korlátai között önállóan intézhette a saját belügyeit, végrehajthatta a törvénynek és a törvényhatóságoknak az állami és törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendeleteit.[54] Közigazgatási ügyekben a község fellebbviteli hatósága első fokon a törvényhatóság és másod fokon a kormány volt. Ez kiterjedt minden a község területén lakó vagy tartózkodó személyre, a községben és annak területén található minden ingó és ingatlan vagyonra. A falu a saját ügyeiben határozhatott, és szabályrendeletet alkothatott. Határozatait és szabályrendeleteit saját választott elöljárói és közegei hajtották végre. Rendelkeztek a község vagyona fölött, közösségi adót vetettek ki és szedték be. Kötelességük volt gondoskodni a tisztán közösségi utakról és egyéb közlekedési eszközökről, hasonlóan gondoskodni kellett még a faluban található iskolákról és más rokon intézményekről. Kezelni kellett a tűz- és szegényügyet és a közrendőrséget, ezáltal kötelessége volt gyakorolnia és teljesíteni kellett mindazon jogokat és kötelezettségeket, amelyek a községet törvény szerint megillették.[55]

A község az önkormányzati jogát a képviselő-testülete által gyakorolhatta.[56] A képviselő-testület felerészben a választóközösség választottjaiból, felerészben pedig a legtöbb egyenes állami adót fizető községi lakosból vagy birtokos nagykorú honpolgárból állt. A választás alá nem eső képviselők névjegyzékét minden évben kiigazították. A kiigazítást az adókimutatás alapján Fügeden a szolgabíró végezte el, akit a képviselő-testület választott. A küldöttség a kitűzött és kihirdetett napokon nyilvánosan tartotta az üléseit, s az eljárásról a képviselőtestületnek indokolt jelentést kellett tennie. A községi képviselők számát a mindenkori népesség száma határozta meg, tehát minden 100 személy után egy képviselőt választottak.[57] A képviselő választások során az a személy is újraválasztható, aki már korábban kilépett a képviselő-testületből. A választás napját a faluban a szolgabíró tűzte ki. Amennyiben a szavazólap több nevet tartalmazott, mint ahány bizottsági tagot a község, illetőleg a közösségi választókerület választásra jogosult volt, a választók által önkényesen ráírt neveket nem vették számításba. A választásokat a község választási kerületeit nézve három nap alatt kellett befejezni. A szavazatok megszámlálása nyilvánosan történt, s erről jegyzőkönyvet vezettek. A szavazás eredményét a választási elnök a helyszínen azonnal kihirdette, s az eljárásról a képviselő testületnek alapos jelentést kellett leadnia. A közgyűlés elnöke Nagyfügeden a mindenkori bíró volt. A képviselő-testület határozatait és a törvényhatóság rendeleteit a községi elöljáróság hajtotta végre a faluban. A faluban az elöljáró testület, a bíróból és a helyettesből, legalább négy tanácsbeliből, pénztárnokból, községi jegyzőből, illetőleg jegyzőkből, közgyámból, és amikor volt rendes orvos, községi orvosból állt. A polgármester évi rendes fizetése nem lehetett kevesebb, mint amit az illető törvényhatóság a szolgabírák részére megállapított. A községi jegyző fizetését Nagyfügedre nézve a képviselő-testület meghallgatásával a törvényhatóság állapította meg.[58] A községi elöljáróság választását a tisztújító közgyűléseken végezték, a tisztújító szék elnöke a szolgabíró volt Fügeden. A kijelölés jogát a képviselő-testület gyakorolta, s a tisztújítószék határidejét a szolgabíró jelölte meg. A választás felkiáltás vagy szavazás útján történt. 1871-ben Nagyfügedet nagyközséggé nyilvánították.[59] 1872-ben a képviselő-testület létszámát a szolgabíróhoz felterjesztett szabályrendelet 30 főben határozta meg, amelyet a szolgabíró 977/1872. számú szabályrendelete 20 főre módosított.[60] A faluban kötelezően csak a február első hetére előírt tavaszi és a november első hetére előírt őszi ülést kellett megtartani. Az elöljáróságát 1872-ben a bíró, a helyettes vagy törvénybíró, nyolc tanácsnok, a jegyző és a közgyám alkotta. A bíró egyúttal a községi pénztárnok is feladatát ellátta. A község szolgaszemélyzete a kisbíróból vagy hivatalszolgából és a belrendőrből vagy hadnagyból állt.[61]

Későbbiek folyamán tovább bővült az önkormányzat jogköre, mert ők dönthettek a faluban történő be- és visszaköltözésről is. Ezt a döntést 1886/IV. tc. 2-3 §-a alapján hozták, amely szerint „a tömegesen visszatelepülők községi illetőségét a belügyminiszter, Horvát- Szlavónországot illetően a bán a szükséghez képest hivatalokból állapítja meg.”[62] Tehát a testület döntötte el, hogy elfogadta-e helybelinek a kérvényező személyeket.[63] A képviselő-testület határozata szerint, hogy valaki fügedi illetőséget nyerjen, ahhoz az 1886/XX. tc. 10 §-ának kellett eleget tennie. Ebben a négy év tartózkodást és a megfelelő adófizetését tették kritériummá. „Nagyfügedinek” lenni ebben az időben rangot jelentett. Azonban nem csak beköltözni akartak Nagyfügedre az emberek, hanem sokan el is költöztek a településről. 1907-től kezdődően egészen 1914-ig több falubeli lakos hagyta el a hazáját az Ultonia és a Pannónia nevű hajók fedélzetén, és meg sem álltak az Egyesült Államokig, és mindezt a jobb megélhetés reményében tették.[64]

A 19. század végén a legnagyobb ütemben a vasút fejlődött – a vasúthálózat elérte az ausztriai sűrűséget, és Kelet-Európában a legsűrűbb volt. Döntő tényezője volt a belső piac nagyarányú fejlődésének, egyik legnagyobb előmozdítója lett a mezőgazdaság és az ipar növekedésének. A 19. század végén az államháztartás bevételei nem tartottak lépést a kiadások növekedésével. A kiadások csökkentése érdekében létrehozták az úgynevezett egyenes adókat (föld-, ház-, jövedelem-, és személyes kereseti adó) és a közvetett adókat (a szesz-, bor-, hús és cukoradó). A legfontosabb és legnagyobb összegű a földadó volt, 1875-ben törvényt hoztak a kataszteri tiszta jövedelem új megállapítására,[65] ezzel egyenes arányban megnövekedett a többi egyenes adó is. 1895-ben Fügeden a gazdák 4771 kat. holdon és 181 kat. hold közlegelőn dolgoztak, ezeket a területeket ellenőrizte egy gazdasági elöljáróság, két mezőőr és két pásztor.[66] A faluban az 1895. évi állami adó 8267,70 forint volt, és erre jött még a kiszabott pótadó.[67] A századvégi birtokrendezések során a parasztságot, az általa korábban művelt földek nagyobb hányadától megfosztották. Így a mezőgazdaságról sok paraszti család és nagyobb gazdálkodó áttért az állattartásra. Ezek közül a legfontosabb a sertés és a szarvasmarha tenyésztés volt. Az állattartásra való áttérésnek fontos tényezője volt, hogy az ebben az időszakban megjelenő gabonaválság lényeges hatást gyakorolt a parasztság gazdálkodására, így volt ez Fügeden is. A szarvasmarha állomány a faluban is teljesen kicserélődött, az új állatok tejhozama 67 százalékkal és súlyuk 46 kilóval is több lehetett a régi fajta szarvasmarhákhoz képest. 1880-ban a marhakór szerencsésen elkerülte a falut.[68] Fügeden a szarvasmarhákon kívül juhot, kecskét, sertést és lovat tenyésztettek. Méntenyésztés szempontjából a falu 1896-ben a Tiszafüredi járásba került, Poroszlóval, Tiszafüreddel, Tiszanánával, Tiszaszőlőssel és Tarnaörssel egyetemben.[69] 1911. október 11-én a fedeztetési állomás újbóli létrehozása okán Szökő Pált, Csesznok Mihályt bízták meg, hogy megfelelő fedezőméneket szerezzenek be.[70] Ezen a hat fedező állomáson, 20 fedezőmén volt. A ménállomás adataiból kiderült, hogy Fügeden két fedező mén volt, ezek a mének az 1912. évben 121 kancát fedeztettek be.[71]

Beér Henrik pedig elindította a községben a magán marhatenyészetét, ami Pinzgaui fajtájú marhákból állott. Gazdasága bővítése érdekében Beér Henrik társként maga mellé vette Hecht urat, akivel közösen már 165 Pinzgaui marhát tartottak a nagyfügedi telepen. Ez okán is az 1908. április 6-i ülésen meghatározták az önkormányzatban a vágóbiztosnak, hogy vágásonként mennyi díjat kellett beszednie. Tehát szarvasmarhánként 60-, növendékenként 30-, a sertés 30- és a juh után 10 fillért kellett kifizetni. A faluban 1912-ben kidolgozták a hússzabály vizsgálati rendeletet.[72]

A község területén szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést csak magánvágóhídon volt szabad levágni, feldolgozni és leszúrni.[73] A húsvizsgálatokért díjat kellett fizetni: Szarvasmarha és növendék után 1k/db, borjú 50f/db, juh és kecske 30 f/db, bárány 10 f/db, sertés 80 f/db, süldő 40 f/db és a malac után 20 f/db kellett befizetni. „A vágási időszakok április 15-től augusztus 31-ig, valamint szeptember 1-je és április 14-e között tartottak.”[74]

A község elöljárója engedélyével máskor is lehetett vágni (időben), mint a fentiek. Ekkor kétszeres díjat fizetett fizetnie a vágatónak és a világításról is neki kellett gondoskodnia. Méltánylandó esetekben vághattak, de csak nappali órákban kétszeres díj ellenében. Kényszervágás esetén bármikor engedély nélkül lehetett vágni. Hetedszer, az idegen helyről hozott vágóállatot a vágóhídon vizsgálat alá helyezték.[75] Nyolcadszor, a megállapított húsvizsgálati díjak a húsvizsgálót illették meg, amelyet havi részletben nyugta ellenében vett fel.[76] A levágott állatok húsát tiszta járművön és letakarva lehetett szállítani. A pecsenyehúshoz és az I. osztályú húshoz legfeljebb 10 százalék a többi húshoz csak 5 százalék nyomtaték adható.[77]. A településnek

Az 1873-as gazdasági válság után a 19. század végétől és a 20. század első évtizedében a mezőgazdaság termelési és értékesítési feltételei minden szempontból javultak. Ezáltal a faluban elsősorban nem a búzatermő terület kiterjesztésére, hanem a nagyobb terméshozamra és a művelésre fordítottak figyelmet. A mezőgazdaság üzemi átalakulása és a technikai fejlődés következtében jelentősen átalakult a mezőgazdasági munka rendje.[78] Megjelentek a traktorok, az arató és a vetőgépek, ezek közül a leglátványosabb fejlődésen a cséplés esett át. A mezőgazdasági fejlődés további előmozdítója volt a háromnyomásos határhasználati rendszer.[79] Itt kihasználták és megművelték a rendelkezésre álló összes földet. A falubelieknek különböző közmunkákat kellett elvégezni a község számára, de ezt pénzért is meg lehetett váltani. Ez a következő volt a falu dualizmuskori gazdaság eredményeinek a kimutatásai alapján.[80]

Az országban a nyugalmat az 1875 októberében Tisza Kálmán vezetésével megalakuló kormány hozta. 1876-ban Heves megyéről levált Külső-Szolnok, s önálló megyeként működött tovább. 1882-ben Magyarországon először öltött nagyobb méreteket a kivándorlás, elsősorban az Egyesült Államok területére, de a falut csupán néhány fő hagyta el. A falut ekkor 1.498 fő lakta, mintegy 4.771 katasztrális holdon gazdálkodtak rajta, illetve a megye járási átalakulása következtében 1883-ban a Tarnai járásból a Gyöngyösi járásba került a falu.[81] A falu legnagyobb birtokosai a 19. században is az Almásyak voltak. A családból Almásy Manó és Károly kastélyt épített a faluban 1885-ben.[82]

http://users.atw.hu/kastelyok/10-nagyfuged1.jpg

A nagyfügedi kastély.[83]

A mezőgazdaság és az ipar mellett a gazdaság harmadik főágazata a kereskedelem volt, Ennek hagyományos szereplői a házaló vándorkereskedők, a szatócsok, kofák és a kupecek, valamint maguk a termelők. Színterei az utak, a falusi vegyesboltok, a vásárok és a piacok. A települések többségében főleg a falvakban, egyelőre maradtak a mindenes vegyeskereskedések, illetve az újonnan létesített és a mérsékelt áraival konkurensként fellépő szövetkezeti hálózat, a Hangya üzletei.[84]

A kereskedelem megerősödésének a hatására az 1900 utáni években Fügeden is megjelentek a vásárok. A piaci helyek bérléséből az önkormányzat szintén bevételhez jutott. Így volt ez 1908-ban is amikor, meghatározták az árusoktól a vásárok alkalmával a helypénzi jogon- beszedett befizetések nagyságát.[85] Minden felnőtt ló, szarvasmarha után 10 f/db, növendék állat, továbbá juh kecske sertés után pedig 6 f/db. Minden kirakodó sátor után 1 koronát és minden kocsin áruló után 20 fillért kellett befizetni. A háborús kiadások az országot szinte a gazdasági megszűnés határára szorították, a pengő elértéktelenedett, az infláció az egeket ostromolta, ezzel a települések létezése került veszélybe. A szegények élelmezéséhez szükséges gabonát az önkormányzat vásárolta meg, erre a célra kölcsönt vett fel. Ezen állapotokat jól mutatják a község számadásának mutatói a források alapján.

Ezt a képet árnyalja a falu kezelésében álló alapok és alapítványok forrás alapú értékarányos kimutatása is.[86]

1911-re a falu újabb pénzbevételi forráshoz jutott, mert a falu egyik legnagyobb birtokosa, Kilián Ernő 1911. november 13-án Budapesten meghalt, és 5.000 koronát hagyott a községre, ennek az illetékét a falu fizette ki. Az elhunyt a végrendeletében kikötötte, hogy az általa adományozott pénzt az úthálózat fejlesztésére szabad csak költeni. Ezért jött létre Nagyfügeden a „Községi utcák fejlesztésére és szépítésére tett alapítványa” és az erre szánt összeget az „Egri Egyház megyei Alapítványok” nevű pénzintézetben helyezték el. A kamatokat a községi elöljáróság kezelte. Az alapítványt peres és peren kívüli ügyekben a községi jegyző képviselte. Az alapító levelet, négy példányban készítették el. Kapott belőle Nagyfüged elöljárósága, a Heves vármegyei Törvényhatóság, a Magyar királyi Belügy Minisztérium és a budapesti Közalapítványi Királyi Igazgatóság. A bevételi oldalt tovább erősítette, hogy elnyerte 1912-ben a község az Országos Állatvásár jogát. [87]

Változások a századfordulón

Tisza Kálmán 1886-ban egységesítette a megyerendszert. Felszámolta a szabad kerületeket, szabályozta a községi közigazgatást és a közigazgatási költségek fedezetét, csökkentette a törvényhatósági joggal felruházott városok számát és növelte a kormány által kinevezett főispánok szerepét. 1887-ben az nagyfügedi önkormányzatban a tanácsosok száma a felére csökkent, ugyanakkor az elöljáróság tagja lett a körorvos is. Az önkormányzat hetente köteles volt ülésezni az önmaga által megállapított időpontban[88].

1890-ben Fügedet a magyar állam állandó „Gyermekmenhely” felállítására kötelezte.[89] Ez 1894-re valósult meg, amikor is ideiglenes nyári gyermek menedékház nyílt meg 108 fővel.[90] Ide azon szülők hozták a gyermekeiket, akik a mezőgazdasági munka miatt nem tudtak nekik megfelelő felügyeletet biztosítani. Ezen időszakban erősödött meg a nagycsalád intézménye is, amelyben többnyire földműveléssel foglalkoztak. A paraszt nem engedte bérmunkássá válni a gyermekeit és az örökösöknek a felosztott birtok nem lett volna elég egy család eltartására, így egyetlen mód maradt, nem önállósodtak, hanem közösen művelték meg a földjeiket. Tehát ebben az együttélési formában is hatalmas szerepet játszott a gazdasági kényszer.[91] Az 1894. június 21-én a főrendiház által elfogadott polgári házasságról szóló törvény értelmében, a falut önálló anyakönyvi kerületté nyilvánították. Nagyfüged 1895-től lett önálló anyakönyvi terület, előtte 1716-1724 között Tarnamérával, 1724-33 között Karácsonddal alkotott közös római katolikus anyakönyvi kerületet, 1733-től-1895-ig önálló római katolikus anyakönyvi kerület volt.[92] A dualizmus ideje alatt ez a következőt jelentette az alispáni jelentések tükrében.

A dualizmus idején is történt fejlesztés a faluban – 1893-ra növekedett az utak hossza 1.6 kilométer (km) volt, ebből 1.483 km kiépített és 0.117 km pedig kiépítetlen.[93] A falu útjai 1891 óta a megyei úthálózatba voltak bekapcsolva. A teljes úthálózatot a falu tartotta karban, a 9254/a/1891 miniszteri rendelet értelmében, ehhez csatlakozott még az útszakaszokon átívelő híd karbantartása is. Az első komolyabb útberuházás 1880-ban történt, amikor is Füged és Heves között 560 folyóméter út épült. 1894-ben indult fejlődésnek a Detk, Ludas, Nagyfüged, Tarnaméra, Boconád és Heves útvonal, hiszen 29.678 kilométer út volt ezen a szakaszon.[94] Ez 20.0243 km kőlappal kiépített, 9.635 km kiépítetlen utat, 14 átereszt és 9 hidat jelentett. Nagyfügeden is kőlappal való burkolás útján fejlesztették a községi úthálózatot. Gyöngyös járás legfontosabb útvonala a Gyöngyös-Karácsond útvonal és ennek a folytatása a karácsondi Vasút úti megállóhelytől-Nagyfügedig terjedt. Ez az útvonal nem tartozott a megye megyei rangú útjai közé. Fügednek ebből 1.8 km úttal rendelkezett, amiből 1.4 km kiépített és 0.4 km pedig kiépítetlen volt.[95] 1902-re építették ki a faluban az úthálózatot és 1904. július 9-én engedélyezték a nagyfügedi út teljes kiépítését, mert így könnyebb volt az Alföld felől a falun áthaladó forgalmat lebonyolítani.[96]

1897-re Nagyfügedet közbiztonsági szempontból a Tiszafüredi járásban szerepeltették,[97] a faluban ekkor egy őrsvezető és öt csendőr tartózkodott, fügedi csendőrség a 124. számú őrs számot viselte.[98] 1898-ra azonban közbiztonsági szempontból átkerült az egri szakaszba,[99] majd 1900-ban áthelyezték a Miskolci IV. szakaszba.[100] A magyar királyi csendőrség az alábbi nyomozásokban járt el rendszerint: „A király megsértése, hatóság elleni erőszak. Magánosok (egyedül élő emberek) elleni erőszak, pénzhamisítás, szemérem elleni cselekmény. Továbbá gyilkosság, szándékos emberölés, emberi élet és a test épség elleni egyéb cselekmények, rablás, rablógyilkosság, gyújtogatás, lopás, egyéb vagyon elleni cselekmények, egyéb büntettek és vétségek.”[101]

Az elmúlt években a pénzviszonyok javulásával a középítkezések némi lendületet vettek, ez egy istálló és egy kút megépítését jelentette.[102] Továbbá az 1903. március 11-én megtartott rendkívüli közgyűlésen anyagi támogatásban részesítették a Heves megyei Siketnéma Intézetet.[103] A gazdasági fejlődés egészen 1910-ig tartott, mikor is nagyfügedi testület az állandó pénzügyi hiány miatt nem tudta a kötelezettségét csak a pótadóból fedezni. Nagyobb volumenű építkezésekből 15.000 korona hátralék volt és a fennálló községi pótadónak a nagyobb részét nem tudták behajtani. Ezért a képviselő testület úgy határozott, hogy a II. osztályú adóval nem rótt háztulajdonosok a községi pótadón kívül három koronát ­– és azok, akik a házon kívüli földbirtokkal is rendelkeztek, de a III. osztályú kereseti adót nem fizették, azok négy koronát adót fizettek a községnek.

Az önkormányzat a pénzügyi hiány mielőbbi rendezése érdekében még a falu által birtokolt vadászati jogokat is bérbe adta. A faluban három vadászati területet volt.[104] Az első a Bene-pataktól délre eső terület, vagyis a Bene-patak, a nagyúti, a zaránki és a tarnazsadányi határ által keretbe foglalt terület. A második a Bene-patak és a karácsondi út közötti terület, vagyis délen a Benepatak és Kilián Ernő földbirtoka, északon a karácsondi és a nagyúti határ valamint a híd és nyugaton a karácsondi út által határolt terület. Harmadsorban a község nyugati területe, vagyis északon a Kis-Czinér és a karácsondi út, délen a viszneki út, keleten a Bene-patak és nyugaton az adácsi út által határolt terület. A vadászterületek árverése március 30-án zajlott le.[105] Aki az árverésen részt kívánt venni, annak előtte a kikiáltási ár 10%-át be kellett fizetnie, mint bánatpénzt a községi bírónak.[106] Ez az összeg a bérlő utolsó befizetésébe tartozott, amit minden év augusztus elsejéig be kellett fizetnie. A vadászterületen és a községben a lóhátas és az agaras vadászat tilos volt, és a kár okozójának a föld tulajdonosának okozott kárt meg kellett térítenie. A vadászterület bérleti joga 1911. augusztus 15-től 1917. július 31-ig tartott. Az első terület bérleti jogát Szilágyi János vette meg 90-, a másodikét Kilián Ernő 71- és a harmadik területet Beér Henrik adácsi lakos 286 koronáért.[107]

1912 februárjára a falu kulturális élete is felpezsdült, mert Ingyenes Népkönyvtár is létesült, melynek Magnin Alfréd lett a vezetője. A könyvek kölcsönzésére szabályokat hoztak: minden lakos kölcsönözhetett két hétig, más lakosú személy is kaphatott könyvet, de azzal a feltétellel, hogy két helybéli személynek jót kellett állnia érte. A könyvet bármikor megvizsgálhatták, a bírónak kellett lepecsételnie. A könyveket címtárazni és sorszámozni kellett, kötelesek voltak zárható szekrényben tárolni. A könyv visszavételét átvétellel igazolták, az esetleges rongálást a kölcsönző térítette meg.[108] A fejlesztés érdekében 1912. május 28-án meghatározták a magánembereknek szánt postai kézbesítés módját. Arra törekedtek, hogy a faluban tartózkodó magánembereknek érkező, elismervényre kézbesítendő mindennemű postai küldeményeket postai kézbesítő okmányokban szereplő címzettek kapják meg.[109] Ezen személyek személyazonosságának a megállapítása, igazolása vagy kézjegyük valódiságának hitelesítése Kovács István községi bíró feladata volt. A teljes felelősség és kártérítési kötelezettség terhe mellett látta el a feladatot.

Mire lehullanak a falevelek…

Az első világháborút 1914 nyarán a Monarchia és Szerbia között meglévő több évtizedes konfliktus robbantotta ki, s a trónörökös halála adta az ürügyet a harcra.[110]Az észak magyarországi régióban már a háború előtt is két gyalogezred tartózkodott, az egyik a 10. Magyar Királyi gyalogezred Miskolc központtal és a 60. Császári és Királyi gyalogezred Eger központtal.[111] A mozgósítás idején a nagyfügedi lakosokat többnyire ebbe a két ezredbe sorozták be zömmel.[112]

A háború közepette is működnie kellett a képviselő-testületnek. Az önkormányzati ülésen elfogadták Nagy Sándornak a korlátlan italmérési indítványát, amely addig szabályozva volt. A korlátlan italmérés azt jelentette, hogy a nyitástól–zárásig árulhatott szeszesitalt. Az önkormányzat hadikölcsönt vásárolt, de a képviselő-testület a pénzügyminiszterhez fordult segítségért, mert a fogyasztási adókból nem folyt be elegendő pénz. A háborús helyzet miatt a kocsmák korlátozott nyitvatartás mellett üzemelhettek, és a lakodalmak is szüneteltek.[113]

A háború előrehaladtával egyre több nagyfügedi lakos harcolt a fronton, – közülük Balog József, valamint Ollári Mihály is kitüntették magukat a harcok során.[114] 1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Halálát Fügeden november 30-án jelentették be.[115] Az új uralkodó a magyar trónon IV. Károly lett és maga vette át személyesen a hadsereg főparancsnokságát is. Közben a háború az Antant hatalmak javára dőlt el, ezért IV. Károly a Monarchia megmentését célzó utolsó kísérleteinek egyikeként 1918. október 17-én nyilvánosságra hozta manifesztumát, amely szerint a Monarchia államszövetséggé alakult volna át. Ezzel az indítványával elkésett, mert a birodalomban élő nemzetiségek az Antant támogatásával sorra kikiáltották a függetlenségüket. A kiáltvány értelmében, 1918 októberében minden 21. életévét betöltött monarchiabeli állampolgár szavazati jogot kapott és a választókerületek is módosultak. Így szűnt meg a fügedi választókerület és került át a gyöngyösi járás választókerületébe. Az első világháború elvesztése és a Monarchia felbomlása, valamint annak gazdasági és morális hatása súlyosan érintette a falut.

Összegzés

Nagyfüged a 19.. században is töretlenül fejlődött, hiszen amikor elérte fejlődése csúcspontját, a választókerület központjává tették és megkapta a Nagyközség címet is. A stabilitás és a vele járó innováció meghozta gyümölcsét, hiszen a falu lélekszáma is folyamatos gyarapodott, ami több mint 2.000 főt is meghaladta. Magát a települést is érték közben különböző gazdasági károk, amely természeti csapásból, emberi mulasztásból és a falura ható országos politikából is fakadt, így stagnálás jelei felfedezhetők és jól kimutathatók a falu történetében. Nagyfüged sem maradhatott ki a korszak nagy háborúiból, ahol szép számmal képviseltették magukat a nagyfügedi lakosok is. A XX.. század elején – a Monarchia felbomlása után – ez a település is veszített a jelentőségéből. A falutörténet árnyaltabbá tétele érdekében további kutatásokra van szükség.

Bibliográfia

Baranyai Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső – Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, Kapisztrány-Nyomda, 1936.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985. (a szerző saját kiadása).

Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Grabovszky Kamill: Reminiszcencia egy teljesen megsemmisült családi kastélyról, Budapest, 2001.

Hajagos József: Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3. 24 – 53.

Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyar Történeti Statisztika helységtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

P. Kovács Melinda – Kozma György – BERTALAN Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnok megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon, III. kötet, (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.

Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin Társulat, 1897.

Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai 1808-1944(-1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004.

Pajkossy Gábor (szerk.): Magyarország története a 19. századbanszöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon., Szeged, Acta Historica, 2005.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, 1975.

SZY, Tibor (szerk.): Hungarians in America: A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas; Hungarian University Association, New York, Hungarian University Association, 1963.

Források jegyzéke

Heves Megyei Levéltár

1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881.

1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1887. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1888.

1888. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1889.

1889. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1890.

1890. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1891.

1891. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1892.

1892. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1893.

1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895.

1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897.

1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898

1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899.

1899. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901.

1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1903. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2, – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora

MNL, HML, IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1904. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1905. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1906. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1907. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1908. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/6. – Az 1911. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1912. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1914. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/8. – Az 1913. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-7/a-b/25.

MNL, HML, IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b/36. – Nagyfüged lakóinak vagyonai után kivetett adó az 1846. katonai évre

MNL, HML, IV-8/170.

MNL, HML, IV-8/48.

MNL, HML, IV-8/81.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1835. 536 sz.

MNL, HML, Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz.

MNL, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830-45

MNL, HML, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.

MNL, HML, V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28.

Hadtörténeti Levéltár

HL, Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.

HL, Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.

HL, M. Kir. Huszárezred. 3656/3567- 4.

Egyéb források

www.ellisisland.org.

Táblázatok forrásjegyzéke

1. táblázat

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975. 377.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911, 21.

2. táblázat

Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.

3. táblázat

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig. 11-12.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/48.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

4. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

5. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

6. táblázat

MNL. HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885. 8-9.

7. táblázat

Dr. Borovszky Samu. 1909. 629-631.; 635.; 641.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 16.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 8.

HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

8. táblázat

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 15.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 23.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908. 32.

1908. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1909. 15.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910. 18.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911. 15.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 12.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 14.

9. táblázat

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.315.

MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 81.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906. 180.

10. táblázat

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 161-64.

Kép

MNL, HML, Nagyfüged község iratai. IV-8/81.

http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm

Hivatkozások

  1. Kutatásaimat a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL.) és a Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban MNL. HML.) végeztem. A falubeliek által írt vissza emlékezések eseménytörténete jól összeegyeztethető a forrásokkal és a 19. századi magyar történeti munkákkal, azonban léteznek olyan kimutatások, amelyek eltérnek a korabeli Nagyfüged község irataiban megtalálható adatoktól, így ezeket nem vettem figyelembe a tanulmányom készítése során. Lásd.; Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, Nagyfüged, (a szerző saját kiadása), illetve Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997. Az utóbbiak azért is mondhatók fontosnak, mert község iratainak az anyagai közül a nem megfelelő tárolás következtében több évnyi anyag megsemmisült és ezekben a könyvekben találunk utalásokat ezen időszakokra.
  2. Borovszky Samu, Dr: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 590.
  3. Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 143.
  4. Uo., 23.
  5. 116. 45 Ft-ot fizettek érte. MNL. HML. IV-8/48.
  6. Ez a hídépítési munkálat 1738.38 ezüst dénárba került. MNL. HML. IV-8/170.; MNL. HML. IV-8/81.
  7. Gergely: Magyarország története a 19. században, 23.
  8. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13.
  9. Minden házba két gyalogos katonát lehetett volna elszállásolni.
  10. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13.
  11. A falu 1911- ben 129 fővel gyarapodott, s ez 6 %-os növekedést jelentett. Az érdekessége a népszámlálásnak, hogy 96 fő távol maradt. A tanulmányban szereplő táblázatok forrásjegyzéke a bibliográfiában lelhető fel.
  12. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest,{ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 11–12.
  13. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.
  14. Majzik Alajosnak, – Józsefnek,- Rudolfnak és Id. és Ifj. Sándornak volt birtoka a faluban. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai, 1830–45.
  15. Uo.
  16. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  17. Ebben az időben a cigányság körében magas volt azoknak a száma, akik értettek a kovácsmesterséghez, valamint olcsóbban dolgoztak, mint a céhes mesterek.
  18. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  19. Uo.
  20. Uo.
  21. A település fejlődése mellett Nagyfüged neve a falubeli lakosok által is ismertté vált 1827-31 között alapították meg a Magyar Tudós Társaságot, és ebből alakul meg később a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudós Társaságba kezdetben a Nyelvtudomány, Filozófia, Történetírás, Matematika, Törvény- és Természettudomány jeles képviselőit vették be, így került soraiba a fügedi származású Imre János is 1830-ban. Imre János Nagyfügeden született 1790. október 6-án és Pesten halt meg 1832. május 12-én. Filozófus, egyetemi tanár és 1830-tól a Magyar Tudós Társaság rendes tagja volt. A pesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, s 1813-ban lett a teológia doktora. 1822-től tanított a pesti egyetemen és a karon elsőként adott elő magyarul bölcsészetet. Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 465.
  22. Gergely: Magyarország története a 19. században, 30.
  23. Amennyiben a meghatározott ár (regulamentaris), alacsonyabb volt, mint a valóságos érték, ez veszteséget okozott a szolgáltatást nyújtók számára. Ezért kapta a deperdita nevet. Uo.
  24. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  25. Fügeden Manyó Gábor főadószedő végezte az összeírást. Uo.
  26. Uo.
  27. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45.
  28. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1835, 536 sz. A törvénycikkely rendelkezett továbbá arról, hogy ha valaki a háza előtt vagy a máshol lévő csatornába szemetet dob, vagy másképpen szennyezést okoz, azt pénzbüntetésre ítélték MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45.
  29. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/81.
  30. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-8/81. A képet készítette Vendriczki Róbert.
  31. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-1/a 151.4.
  32. Uo.
  33. Uo.
  34. Hajagos József: : Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3, 47–48.
  35. Uo. 48.
  36. Pajkossy Gábor: Magyarország története a 19. században – szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 230.
  37. Régi jogon ez a bárói, grófi és egyéb nemesi kiváltságot jelentett. Jövedelem szerint, 343 100 Ft évi tiszta jövedelmet jelentett. Értelmiségi alapon, ez okleveles tanítót, tanárt, magántanítót, jegyzőt, és segédjegyzőt, lelkészt, plébánost, ügyvédet, jogászt, bírót, kántort és gazdatisztet jelentett. Kézművesség alapján saját üzlete volt vagy a foglalkozása csizmadia, suszter, kovácsmester, kerékgyártó vagy kádár stb volt..;
  38. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883, 14.
  39. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV. 367/1848.
  40. Uo.
  41. Kovács P. Melinda-Kozma György-Bertalan Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnokmegyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999. 357-360 és a MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt).
  42. 53 település nemzetőreit tömörítette magába az I. zászlóalj. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt).
  43. Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, 4. köt., Eger, Érseki Lyceumi Könyvnyomda, 1893, 399.
  44. Uo., 403.
  45. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/2 é.n.
  46. HML-8/48 A nagyfügedi híd javításának iratai 1851.
  47. Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata: az ellentámadás problémája 1849 februárjában, Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1975, 159.
  48. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 335.
  49. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-7/a-b/25.
  50. Uo., 377.
  51. Uo., 379.
  52. Gergely: Magyarország története a 19. században, 36.
  53. Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon. Acta Historica, Szeged, 2005. https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/acthist/article/view/10453. (Letöltés: 2022.12.11.)
  54. Borovszky: Heves vármegye, 631
  55. Uo., 671.
  56. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 555–567.
  57. Uo., 560.
  58. Uo., 562.
  59. Uo., 567.
  60. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004, 97–98.
  61. Uo., 97–98.
  62. Dr. Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek. FranklinTársulat, Bp., 1897, 296.
  63. Ezt a 3§-a értelmében tehették meg: „a tömegesen visszatelepülők a visszahonosítást akár valamennyien, akár a különböző helyekre települtek, az egy helyre települtek együttesen, és ugyanegy folyamatban kérhetik és ezért semminemű illetéket vagy díjat nem tartoztak” Uo.
  64. Minden egyes fügedi származású lakos a fiumei kikötőből indult el az Ultonia és Pannónia hajók fedélzetén az amerikai kontinensre. Tibor Szy: Hungarians in AmericaA Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas, New York, Hungarian University Association, 1963, 563.; www.ellisisland.org. (Letöltés: 2023. január 15.)
  65. A kataszteri munkálatoknál a földbirtokosok a dzsentri család férfitagjait a becslőbizottságba bejuttatták. Ezek a biztosok a nagy- és a középbirtokosok földjeit alacsonyabb kataszteri osztályba, ellenben a parasztok hasonló minőségű földjeit magasabb besorolásba helyezték. Így földbirtokosoknak alacsonyabb adót kellett fizetniük.
  66. 1895. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1896, 70–71.
  67. Uo., 10.
  68. 1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881, 48.
  69. 1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897, 71.
  70. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313.
  71. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 121.
  72. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341.
  73. A magán vágóhídnak a földművelésügyi minisztérium által 101309/1910 rendeletében előírtakkal kellettrendelkezni.
  74. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341.
  75. Kilójáért 1 fillért kellett befizetni.
  76. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 343.
  77. Méréskor a mérleg kiegyenlítésére a serpenyőbe helyeztek a kívánt árufajtával megegyező húsdarabkát.
  78. Megjelent a vető és a cséplőgép.
  79. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), 1. köt, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 29.
  80. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1883.,1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1903., 1903. évi Alispáni jelentés, Eger, 1903., 1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1905.,1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906., 1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907., 1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908., 1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.; 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912., 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.
  81. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), 2004. 97-98.
  82. Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, (nincs oldalszámozás.).
  83. A nagyfügedi kastély. http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm (Utolsó hozzáférés:2022.12.13.)
  84. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet. 37.
  85. Uo., 178.
  86. „Hangya kötelékébe” tartozó Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.;. A fogyasztási alapot a gyöngyösi Takarék és Hitelszövetkezetben helyezték el. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 319.
  87. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 84.
  88. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978). 97-98.
  89. Ennek az évi állandó egyenes adója 11225 Ft volt. Ennek a 3%-t 336.75 Ft-ot az intézet fenntartására kellett költeni. 508
  90. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895, 16.
  91. Gergely: Magyarország története a 19. században, 405.
  92. Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 142.
  93. Gergely: Magyarország története a 19. században, 48–49.
  94. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, 1895. Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 16.
  95. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 135.
  96. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 60–61.
  97. 1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898, 71.
  98. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24-25.
  99. Ezen kívül még a Tiszafüredi járásból is áthelyezték a méntenyésztés miatt. 1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899, 52.
  100. 1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900, 67.
  101. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24–25.
  102. 1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903, 13.
  103. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313, 14.
  104. Uo., 260–61.
  105. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313, 260–261.
  106. A kikiáltási ár az I.- 90-, a II.- 65- és a III. területre 160 korona volt. Uo., 260-261.
  107. Uo., 260-261.
  108. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 299., 302–304.
  109. Az 1904/104746 kelt belügyminiszteri rendelet értelmében. Értesítőt, elismervényt, átadó vevényt, utalványelismervényt és szállítólevelet kell alatta érteni.
  110. A szemben álló hadseregek vezetői úgy gondolták, hogy őszre már véget is ér a háború. Ezért a harcbavonuló katonák között az járta, „[m]ire lehullanak a falevelek otthon leszünk.” Galántai József: Az I. világháború, Budapest, Korona Kiadó, 2000, 43.
  111. HL. Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.; HL. Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.
  112. A 60. ezredbe például az alábbi fügedi lakosokat sorozták be (mellettük a besorozás dátuma és frontszolgálati helye): Nagy Joachim 1915. május 19. Kniaridnovo, Szucsik Ferenc 1914. október 25 Rudnik. Vitai János 1915. május 19. Kniaridnovo, Bozsik Flórián 1915. június 16 Kniaridnovo, Bencze János 1915. június 8. Preparowce, Lelik József 1915. július 10. Doberdó, Fazekas Joachim 1915. július 16. Petrylow, Csík Miklós 1915. július 15. Viskoljay. A 10. ezredbe meg Bencze Istvánt sorozták be.
  113. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 19.
  114. HL. 3656/3567- 4. M. Kir. Huszárezred. Továbbá Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, 1936, 111. és 191-192
  115. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914–28, 51.

 

Zmák Tamás: Burján Károly és Miklóssy István szabadkőművesellenes publicisztikája

Bevezetés

„…Végül újból és ismételten hangsúlyozom, hogy a vezetőszempont, amely engem e szerény pár sor közlésére bírt, merőben tudományos jellegű, t.i. az analizáló gondolkodás fejlesztése, s ezzel kapcsolatban az egyénértelmi működésének oly irányba való terelése — persze az individuális korlátoknak csakis lehetséges széttolásával—hogy a speciálisban is megtalálja az általánost, ami a különböző speciális esetek rendszerbe foglalhatóságát, egybefüggését s így áttekinthetőségét biztosítja. Aki tehát a kritikus szemüvegét fordítja e rövid elmefuttatásra, ítélkezése alapjául ugyancsak a jelzett szempontot szíveskedjék választani. Még csak egyet akarok hozzátenni: Egy biztos, ítéleteiben a dolgok belső összefüggését folyton szem előtt tartó, összes egyes, szeparált ismereteit egységbe foglalni törekvő gondolkodási mód számára szilárd alapot vetni, ez lebeg ideálként szemeim előtt. Ha ez a gondolat vezető principium gyanánt fog irányt szabni nemcsak egyes tantárgyak tanítása keretében, hanem minden speciális tudomány közlése közben is, egyfelől az egyént mintegy kautélákkal látjuk el mások kijelentéseiben foglalt elvek kritikátlan elfogadásával szemben, tehát az egyén részéről a szociális élet nagyon változatos kapcsolataiban, jelenségeiben bátrabb, határozottabb megnyilatkozás fog jelentkezni, másfelől kétségtelen, hogy az individuum érzelmi világán belül is kedvező irányban fogja hatását éreztetni, ami azonban már egy külön pszichológiai probléma tárgyalási szféráján belül eső vizsgálat tárgyát képezi.”[1]

Burján Károly matematika szakos tanárnak fentebb olvasható sorai egy több oldalas matematikai műveletsor zárógondolatai, mely mondatokból Burjánnak az egész akkori politikai közegre vonatkoztatott kritikus szemléletét is kiolvashatjuk. Burján Károly mint mélyen vallásos, protestánsnak született, ám a római katolicizmus politikai szárnyán küldetéstudatát meglelő tanár pályafutása során az egész országra, de kiváltképp a magyar szellemi életre és közoktatásra, így a magyar ifjúságra leselkedő veszélyt vélt felfedezni a korszak magyar szabadkőművességében. Felfogásának számos művében, valamint a Bangha Béla szerkesztése alatt álló Magyar Kultúra című jezsuita lap általa publikált cikkeiben hangot adott. Szellemi harcostársa és egyben tanárkollégája volt Miklóssy István, aki maga is aktívan, országos visszhangot keltve hívta fel a figyelmet a korabeli magyar szabadkőművesség oktatáspolitikai jelenlétére.

Kik voltak ők? Mi motiválhatta a két pedagógust világ- és társadalomszemléletük hangos és veretes kinyilvánítására? Véleményük és szempontrendszerük mennyire feleltethető meg a jelenleg rendelkezésünkre álló ismereteknek? Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat kutatásomban, melyet ebben a cikkben kívánok részletekbe menően kifejteni és az olvasók elé tárni.

Az István úti Magyar Királyi Állami Szent István főgimnázium

A tágabb kontextus megismerése érdekében először a VII. kerületi István úti Magyar Királyi Állami Szent István főgimnáziummal kapcsolatos rendelkezésünkre álló ismereteket tekintem át a vizsgálat tárgyát képező években, ahol a két oktató hosszú éveken át dolgozott.

Az intézmény – kezdetben Budapesti VII. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium – működését az intézmény értesítői az 1901-1902-es tanévtől mutatják be. A kezdeti évek vizsgálatához a gimnázium 2009-ben kiadott évkönyvét kivonatoltam.[2]

Az iskola tanári állománya kezdetben 38 főből állt. A tantestület összetétele meglehetősen magasan kvalifikáltnak mondható, hiszen tagjai között publicistákat, a tudományos élet előadóit, cikkek íróit, lapok szerkesztőit, könyvek, tankönyvek megalkotóit, tudományos fokozattal bíró oktatókat találunk. A tanárok heti kötelező óraszáma jellemzően nem haladta meg a 16-18 órát. Ez részben privilégiumnak volt tekinthető, másrészről viszont elvárást is támasztott a tanárokkal szemben, abban a tekintetben, hogy a közéletben, polgári és tudományos társaságokban tagságokat vállaljanak.

Fontos, hogy 186 diák nem helybeli tanuló volt, így más közösségek/községek gyermekeivel is meg tudott ismerkedni az őket oktató tanár. Összesen kilenc diákkirándulásra került sor 1901-1902-ben, melyek közt látogatásra vitték a gyermekeket a Cséry-féle szemétrakodó telepre, közvágóhídra és mentőegyesülethez is. Az évben Ifjúsági Kör is működött, ahol előadásaikat mutathatták be a tanulók. Segélygyűjtő alap életre hívására is sor került az iskolában. 1902-ben 150-en érettségiztek, melyet 80%-ban tudtak csak teljesíteni. Ma ez döbbenetes szigornak minősülne.

Ebben az évben a teljes tanulói létszám 1231 fő volt. Ebből 705 izraelita, 415 római katolikus, a többi felekezet képviselői az 50 főt sem érték el. Az osztályok létszáma 32 és 59 fő közt mozgott. A szülők főleg értelmiségi, köztisztviselői, kereskedői rétegből jöttek. Átlag 32,5 tanuló jutott egy tanárra, ami az országos viszonyokhoz képest igencsak ideális aránynak volt mondható. A tanári kar kiemelte ars poeticájában, hogy a tantárgyak megtanításán túlmenően nagy hangsúlyt kívánnak helyezni a vallási és erkölcsi nevelésre.

1903. novemberében Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter levélben emeli ki, hogy a „tantestület tagjai tudományos szellemű, a nemzet eszményeit követő »kultúr harczosok «”. 1904. április 18-án jelent meg látogatásra a Wlassicsot követő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Berzeviczy Albert. Az intézmény mély társadalmi beágyazottságát mutatja a fenti személyeken túl, hogy gróf Csáky Albin főrendiházi elnök felesége, Bolza Anna grófnő töltötte be a zászlóanyai méltóságot.

1904-1905-ben hiába, hogy még nem volt meg évfolyam szinten a VIII. osztály, ez az oktatási intézmény számított az ország legnépesebb iskolájának a maga 978 tanulójával. A vallási, hitoktatási tevékenység ellenőrzése magas szinten zajlott le. Dr. Breznay Béla – pápai kamarás, egyetemi tanár – a római katolikus, dr. Munkácsi Bernát – az MTA tagja – az izraelita vallásúak hittanvizsgáján jelent meg a fenti tanévben.

1907-ben megalakult a „Segítő Egyesület” a szegény tanulók támogatására. Juba Adolf iskolaorvos beszámolója elgondolkodtatónak mondható. E szerint 226 tanuló a szemére panaszkodott, 112 pedig hibás beszédűnek számított.

Összefoglalásul megállapítható, az iskola hatalmas létszámú, így reprezentatívnak tekinthető. A főgimnázium szociálisan viszonylag széles látókörű, a tantestület tapasztalati úton tisztában kellett legyen a korabeli magyar társadalmi viszonyok egyes jellegzetességeivel. Az országos átlagnál sokkal kevesebb gyerek jut egy tanárra, ami az oktatás színvonalát segítette. A vidéki származású tanulók korlátozottan ugyan, de képviseltetik magukat, így a fővároson kívüli világot is jól ismerhette az oktató. A zsidó származású gyerekekkel és családokkal általános, rendszeres a napi kapcsolattartás. Mélyen vallásos, fegyelmezett, nagy követelményeket támasztó az intézmény. A tanárok közéleti élénk szerepvállalását aktívan ösztönözte az iskola. A reáltárgyak, természettudományok jelen vannak a tantervben, de az iskola, a korabeli gimnáziumokra, főgimnáziumokra jellemző módon inkább a klasszikus és humán tárgyak, valamint a hittan oktatására helyezték a hangsúlyt. Az iskola társadalmi beágyazottsága kiemeltnek nevezhető, így az itt tanító tanároktól feltehetően elvárt a fennálló társadalmi renddel történő azonosulás. A katonai gyakorlatok, céllövészet, hazafias militarizmus fontos szerepet töltöttek be a főgimnázium vezetésének értékrendjében.

Burján Károly

A környezeti tényezők feltárását követően tekintsük át Burján Károly és Miklóssy István szabadkőművesellenes publicisztikáját és a velük kapcsolatos elérhető adatokat! Burján Károly okleveles tanár volt, aki 1902 és 1919 között tanította a geometriát és számtant átlag heti 17 órában. Az iskola 1924-1925-ös értesítője az „Iskolánk múltja” cikkben említi az intézményben hajdan vagy aktuálisan oktató tanárok között Miklóssy és az akkorra már elhunyt Burján nevét: „Az említettek közül tudományos, irodalmi és pedagógiai munkásságukkal kitűnő érdemeket szereztek:….Miklóssy István publicista;…Burján Károly publicista.”[3]

Burján Károly a szabadkőművességgel behatóan 1912-ben a Stephaneum Nyomda gondozásában megjelent A keresztyénség és a magyarság veszedelme (A radikálisok kultúrája) című írásában foglalkozott. Művében saját értelmezésében tekinti át a szabadkőművesség, materialisták, szabadgondolkodók, ateisták, radikálisok aktivitását, mely nézetrendszert erős antiszemita szemléletmód hatotta át. A hazai materialisták szabadkőműves, „tudományos”, „faji” újságjának a Huszadik Századot tekinti. Felfogása szerint a legszegényebb rétegeknek nincs más kapaszkodója, mint a vallás. Ezen sajtó pedig a maga materialista kinyilatkoztatásaival éppen ezen szegény rétegek lelkitámasza alól rántja ki a talajt.

A tudomány ebben az esetben csupán álarc, melyet egy „faji dominanciára” való törekvés visel magán. „De ezek az anker-közi és gyár-utcai doktor urak, bármilyen praktikus körültekintéssel dolgoznak is, számon kívül hagynak egy lényeges körülményt…”[4] Burján szóhasználatában visszatérő az „anker-közi” kifejezés, mely a korszak radikális egyetemi ifjúságára, a Galilei Körre utal, akiket már a korszakban előszeretettel azonosítottak egyes politikai körök a zsidósággal, valamint szabadkőműves fiókszervezetet láttak benne.

Felfogása szerint eljött egész Európában a keresztény megújhodás kora, mely az ateista, materialista kisebbséget félre fogja állítani. Könyvében, akárcsak egyéb publikációiban visszatérően hangoztatott tényező a magyar zsidóság általa sikertelennek tekintett asszimilációja. Az integráció Burján olvasatában felszínesre sikeredett és kimerült a névváltoztatásban és a magyar nyelv megtanulásában: „az empirikus hátteret bizonyára a Telekitér vagy a kies Máramaros néprajzi tanulmányozása szolgáltatta ezekhez a megállapításokhoz…nevezhetjük őket radikálisoknak, materialistáknak, nemzetközieknek, szabadgondolkodóknak, úttörőknek vagy épen nihilistáknak…”[5] A lényegen az elnevezés nem változtat, amint fogalmaz.

A megnevezett csoportok sajtójához sorolja a „szabadkőmíves irányítások szerint működő” Huszadik Századot; a Nyugatot; a Szabadgondoltot; a Fényes Samu-féle Úttörőt; a szintén szabadkőművesnek tartott Világot, valamint a nemzetközi szociáldemokratának bélyegzett Népszavát.[6] Nézetei szerint ezen orgánumoknak ekkorra már nem titkolt célja volt a magyarság megosztása. Legnagyobb veszedelmet mégis az említett mozgalmak vallásellenességében, „keresztyénség iránt érzett vad gyűlölet” –ben látja.

Górcső alá veszi a radikálisok azon nézetét, miszerint a korszak magyar iskolarendszere túl nagy hangsúlyt helyez a klasszikus tudományokra, a latinos, „deákos” nevelésre és alig vagy egyáltalán nem tanítja Marxot, Spencert, a szociológiát, a természettudományokat, vagy a darwinizmust. Erre adott válasza: „minden elfogulatlanul gondolkodó ember vallja, hogy iskoláinkon sok igazítani, javítani való van, de rosszra az iskola nem tanít s főképen nem hazudik.”[7]

Elemzésének visszatérő mondanivalója, hogy a nemrégiben bevándorolt, részben vagy egyáltalán nem asszimilálódott csoportok és a hagyományos magyar középosztály értelmisége között állandó harc folyik. Még ennél is fontosabb ugyanakkor Burján olvasatában, hogy a radikálisok, szabadgondolkodók régi, félfeudális Magyarországgal szembeni kritikájából magyar- és keresztényellenességet érzett ki.

A magyar intelligencia gerincének a magyar birtokos nemességet, középosztályt tekinti, amelynek ellenségei a radikális csoportok. Burján szerint ezen tömörüléseknek érdeke és célja nemzeti múltunk lekicsinylése. Véleménye szerint a radikálisok a birtokosok elleni hergelés okán keresik a kapcsolatot a parasztsággal, mely kapcsolatfelvételhez a szociológia tudományában látják az eszközt.

Hangsúlyozza, hogy a régi 1848-as magyar reformnemesség oly’ nagylétszámú társadalmi réteget képezett, mely joggal képviselte a teljes magyarságot. Nagyobb társadalmi felhatalmazással, „mint az az 5000 szabadkőmíves és függeléke gyanánt működő radikális szervezet, amelynek lármájától olyan hangos ez az ország.”[8]

Burján szerint megindult egy 1867 óta tartó honfoglalás, mely szabadgondolkodás és kulturális fejlődés jelszavakkal leplezi magát.[9] „Nem hiszem, hogy a keresztyén magyar társadalom állott valaha ilyen nehéz küzdelmek előtt. Hitétől, nemzetiségétől, eszményi és anyagi javaitól készül megfosztani egy kicsiny, de jól szervezett, eszközökben nem válogatós, mindenre elszánt tábor.” [10]

Burján Károly a további években visszatérő szerzőjévé vált a Bangha Béla jezsuita szerzetes, teológus, szerkesztő, író által életre hívott Magyar Kultúra folyóiratnak. A páter nem titkolt célja volt, hogy éppen a fent is megnevezett, a Társadalomtudományi Társaság gondozásában működő Huszadik Századhoz hasonlatosan színvonalas katolikus, de mindenekelőtt keresztény folyóiratot hozzon létre. Bangha Béla a korszakban egy olyan harcos, politizáló keresztény mozgalmat, sajtóorgánumot kívánt létrehozni, mely mind a Prohászka Ottokár-féle keresztény szociális, mint a Katholikus néppárti, mind pedig az uralkodói körökkel folytonosan kompromisszumot kereső Samassa József egri érsek fémjelezte irányvonalaktól eltért.[11]

Bangha meglelte a harcostársat Burján Károlyban, aki protestánsként a keresztény egység megtestesítőjeként jelenhetett meg a lap munkatársai között. Bangha ugyanis előbbre helyezte a politikai és ideológiai egységet a felekezeti hovatartozásnál.[12] Burján úgy érezhette, ezen a fórumon kibontakoztathatja nézetrendszerét. 1913-ban publikált Szabadkőmíves előnyomulás címmel a folyóiratban.[13] A cikkben bemutatja a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületét és a szervezet újságját, az Új Korszakot. A szervezetet és annak újságját szabadkőművesnek nevezi, valamint tényként kezeli, hogy tagságuk és szerkesztőségük zsidó tanítókból és tanárokból áll. Gróf Zichy János kultuszminiszter az Egyesületet feloszlatta, ám a lap a szabadkőműves páholyok támogatásával tovább tudott működni. Bevallottan nincs róla információja, hogy miként halad az Új Korszak lapján keresztül a páholyok munkája, ám úgy véli, megkezdődött a magyar néptanítók között a szabadkőműves páholyok „lélekfogdosása”. Burján szerint mivel a többségében keresztény magyar tanár- és tanítótársadalomban a szabadkőművesek nem járhattak sikerrel, ezért megkezdték az egyes országos tanári egyesületekben, kongresszusokban átvenni a vezető szerepeket, vagy újakat létrehozni, melyre vonatkozóan a Kelet szabadkőműves közlönyből citált utalásokat. Véleménye szerint Budapestet a szabadkőművesség irányítja, mely egy elterjedt politikai toposz lehetett ezekben az években, ugyanis az Országgyűlésben is voltak képviselők, akik ilyen kinyilatkoztatásokkal éltek előszeretettel ekkoriban.[14]

Burján számára ez esetben sem volt kérdés, hogy alanyai, a szabadkőművesek nem tekinthetők sem kereszténynek, sem magyarnak. Aggodalma szerint a fővárosi magyar tanügy és iskolák szabadkőműves szellemben fognak átformálódni, majd „a magyar tanügyet és munkásait a nemzetközi nihilizmus magyarországi fiókja, a szabadkőművesség fogja pórázon vezetni.”[15]

Még ugyanebben az évben állást foglalt az iskolai reformok kérdésével kapcsolatban is A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai című írásában.[16] Ebben hitet tesz amellett, hogy a középiskolának, kiváltképp a gimnáziumnak nem lehet kizárólagos célja, hogy gyakorlati ismereteket adjon át, de szükséges, hogy a gimnáziumi oktatás gerince a továbbiakban is a keresztény nevelés és erkölcs, valamint a klasszikus humántudományos műveltség kell, legyen. Ennek célja pedig olyan kulturált diákok kinevelése, akik a későbbiek során maguk is újra tudják termelni a kultúrát.

„Csak nagy eszmények szolgálatában lehet nagyot alkotni, anyagi haszonszerzés érdekében nem. Anyagiakért való küzdelemnek vannak áldozatai, de vértanúi nincsenek”[17]

„…ha a humán, klasszikus gondolkodást, a klasszikus műveltség észjárását ez a természettudományos gondolkodás nélkülözi, az az anyagra szegezi a szemet, az ész önámításához, az erkölcsi értékek lekicsinyléséhez vezet.”[18]

Olvasata szerint erre vezethető vissza, hogy azon értelmiségi, politikai körök, melyek a természettudományokra fókuszálnak, erkölcsi deficitben szenvednek. Kijelenti, jól észrevehető, kik követelik a klasszikus és keresztény kultúra háttérbeszorítását: a szabadkőműves Úttörő, a Huszadik Század, a Galilei kör. A gimnáziumban elsajátítható klasszikus műveltség összefügg a nemzeti műveltséggel, ezért okunk van ragaszkodni hozzá. „A gimnázium maradjon meg annak az elite-iskolának, mely a nemzeti társadalom számára a tudást magáért a tudásért is kedvelő, harmonikus értelmi és érzelmi életet élő, az empirikus rendeltetést meghaladó eszmények szolgálatára kész, intelligens gárdát bocsásson ki falai közül.”[19] Burjánnak ebben a cikkében érhető tetten leginkább kitapinthatóan a korszak magyar értelmiségét foglalkoztató és azt sokszor szétválasztó természettudományos – klasszikus humánműveltség / materialista – idealista nézetrendszerek szembenállása.

1914-ben az Országos Radikális Párt megalakulásával foglalkozik, melyet a Szabadkőművesek zászlóbontása c. cikkben közöl le a lap.[20] Bevallottan azért kívánt ezzel a politikai formációval foglalkozni, mert a nemzetközi nihilizmus és szabadkőművesség politikai színrelépését látja benne. Ugyanakkor csak a „Galilei-körbe diszponált diákgyermekek” hiszik el, hogy a szabadkőművesség humanitárius célokat szolgál – Burján szerint.[21] Jászi Oszkárra utalva úgy látja, a párt vezetése jórészt azokból kerültek ki, akik az 1890-es években végezték az egyetemet: „Igen, erre az időpontra esik a liberális irányzat delelése, az egyházpolitikai törvények megalkotása, az iskolák államosításának tömeges megkezdése.”[22]

A cikkben levezeti, hogy a szabadkőművesség a nemzeti társadalom keresztény jellegét kívánja felszámolni, mely folyamat első lépései egyikeként a keresztényeket elüldözték a szabadkőműves páholyokból – így Burján. A továbbiakban a Radikális Párt földosztási programját bírálja burkolt zsidóellenes felütéssel: „Kérdezzük másodszor, váljon a radikálisszabadkőműves párt vezetősége olyan összetételű-e, hogy képviselői azonosíthatók a magyar föld népének bajait, szenvedéseit megértő és átérző személyekkel?”[23] Ellentmondásokat lehet felfedezni, hiszen cikkében kifejti, magyar földbirtokkérdésekről csak az értekezzen, aki ismeri az azt művelő társadalmi réteget. Önellentmondásba keveredik, hiszen A keresztyénség és a magyarság veszedelme című értekezésében azon ütközött meg, a Társadalomtudományi Társaság tagjai magyar földművesek egy csoportját tanulmányozták.[24] Végül a Radikális Párt vezetőinek névsorával kívánja azt sugalmazni, származásuk okán nem ismerhetik a magyar parasztságot érintő kérdéseket.

A háború kitörését a Háborúnk és a szabadkőműves irodalom-cikkben üdvözli.[25] Szemléletmódját áthatja a korabeli politikai katolicizmus azon meggyőződése – melynek egyik fő képviselője éppen Bangha Béla volt -, miszerint a háború kitörése a tömegek kereszténységbe vetett hitét ismételten megerősítette, a kereszténység újjászületését és az ateista, radikális mozgalmak visszavonulását látva a kibontakozó eseményekben.[26] Nem mulasztja el emellett megjegyezni, hogy minden vallás- és nemzetellenes propaganda a Monarchiában a szabadkőműves páholyokból indult ki.[27]

A háború sodrásában 1917-ben Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőmívesség-ben bontja ki azon véleményét, hogy az antanthatalmak diplomáciai tervei az olasz, francia, angol, szerb páholyokban születtek meg, mely tervezetek – igencsak zavarosan kifejtett módon – egybevágnak a magyar szabadkőművesség „hazaáruló” jelszavaival és a Jászi-féle nemzetiségi tervekkel.[28]

A Magyar Kultúra még ugyanezen számában A zsidókérdés c. cikkben[29] a Magyarországra bevándorolt zsidóság szociológiai tanulmányozásával kapcsolatban jut arra a következtetésre, a zsidóság asszimilációja csupán „élelmes alkalmazkodás”.[30] Az általa sikertelennek ítélt integráció jelentősége többek között abban mutatkozik meg, hogy „…a magyar szabadkőmívesség törekvéseinek tartalmát és célját ma zsidók határozzák meg…”.[31] Megközelítőleg utóbbi cikkek írásakor Burján egészségi állapota erősen megromlott, így kénytelen volt visszavonulni a gimnázium igazgatói irodájára adminisztratív munkára.[32] 1920. február 23-án hosszas betegeskedés után elhunyt.

A Magyar Kultúra 1921-es számában „B.B.” aláírással maga Bangha Béla búcsúzott el tőle:

„…te eltávoztál körünkből, s most hogy a hosszú tél után újra kitavaszodott, te nem üdvözlöd velünk együtt a kikelet mosolyát. S a földlyukakból újra elősurranó földalattiakra sem szegzed már rá aggódó, figyelő, megtorló szemedet; tőled már nem kell félniök azoknak, akiket valaha megreszkettetett a buzogányod. Szegény jó Burján Károly, te is hősi halott vagy, hősi halottja eszméinknek…”[33]

Miklóssy István

Burján Károly kollégája, Miklóssy István maga is termékeny publicistának bizonyult az évek során. Miklóssy a geometria, mennyiség- és természettan oktatója volt. A gimnázium értesítője szerint: az Orsz. Közoktatásügyi Tanács tagja, a VII. ker. római katholikus egyházközség alelnöke, a kath. írók és újságírók Pázmány Egyesületének és több társadalmi egyesületnek választmányi tagja. Volt népf. százados, a Signum Laudis tulajdonosa. Az elmúlt iskolai év folyamán cikksorozatokat és cikkeket írt a Magyarság és az Uj Nemzedék című napilapokba.”[34]

Miklóssy igen nagy hangsúlyt helyezett a céllövészetre, hiszen az iskola egyletének vezetésén túl ide vonatkozó cikket is írt: „Jelentés a céllövő tanfolyamról (Ifjúságunk katonai neveléséről).”[35] Az iskola 1913/1914. évi értesítője szerint pedig: Miklóssy István: „Kéziratban benyújtotta a honv. Miniszter Úrnak »Az ifjúság előkészítése katonai szolgálatra külföldön« című a honvédelmi minisztérium pályázatán első díjat nyert dolgozatát.”[36]

Vizsgálódásunk tárgya szerint Miklóssy első műve, mely a szabadkőművességre irányította a figyelmet a Veszedelmes tünetek iskoláinkban c. kiadványa volt, amit a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület 1911-es közgyűlésén fel is olvasott. Ebben kifejti, hogy a magyar iskolai és szellemi életben olyan eszmék kezdtek terjedni, melyek nemzet- és keresztényellenesek. Az új ideológiákkal szemben a katolikus tanárságnak fel kell venni a harcot, hirdeti. Az új tanok terjesztői főképpen a magyar iskolákat és ifjúságot kívánják megszerezni maguknak, hiszen így nyert ügyük van, kezükben a jövő értelmisége. Ennek okán szomorúan konstatálja, hogy míg az „ellenség” kezdi bekebelezni az iskolákat, addig a keresztény tanári tábor tétlen.

Maga is rámutat a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete (MTSZE) – mint radikális tanítói szervezetnek – létrejöttére. Kifejtése szerint a szervezet és sajtóorgánuma, az Új Korszak mögött a szabadkőműves páholyokat kell keresni, így Burjánéhoz hasonlatos következtetésekre jut. Az MTSZE célja Miklóssy értelmezése szerint a tanítóság tömegeinek megnyerése a szabadkőműves és szabadgondolkodó szervezetek számára.

Legnagyobb veszélynek véli, hogy a MTSZE és egyes páholyok célkitűzése a felekezet- és hittannélküli iskolarendszer létrehozása volt. Forrásként a Világ napilapot, valamint a Kelet című hivatalos szabadkőműves közlönyt használta fel. Félelmei szerint a szabadkőműves tanítók és tanárok már meg is kezdték eszméik terjesztését a tanulók között. Ezek az eszmék szerinte ateisták, megtagadják Istent és a hazát, a fennálló rendet tervezik felforgatni.

Gondolatmenetét határozati javaslatával zárja négy pontban. Ezek szerint: a közgyűlés tiltakozzon a páholyok és egyes tanítói csoportok összefonódása ellen; a katolikus iskolák tanítói és tanárai erősítsék meg intézményeikben a katolikus és hazafias oktatási szellemet; memorandum intézése a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, miszerint a miniszter lépjen fel a „szabadkőműves és szabadgondolkodó tanárok aknamunkája” ellen; végül a memorandum és körirat megszerkesztésére bizottságot állítson fel a közgyűlés.[37]

Miklóssy következő műve az 1912-es A szabadkőművesség önleleplezése címet viselte a Szent István Társulat gondozásában. Ezen munkájára immár a szabadkőművesek is reagáltak a Keletben.[38] Az írásban Miklóssy jórészt a Kelet közlönyre támaszkodik, kisebb részben a radikálisabb hangvételű, ám szintén szabadkőműves Dél folyóiratra.

Véleménye szerint a szabadkőműves eszmék jelenléte az elemi iskoláktól a felsőoktatásig tapasztalható. Ismételten kitér a Somogyi Béla szabadkőműves tanár által a páholygyűlésen bejelentett és létrehozott Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületére, mely működését gróf Apponyi Albert betiltott, utódja Székely Ferenc viszont engedélyezett.

Miklóssy az általa felhasznált orgánumok cikkrészleteiből, páholygyűlések összefoglalóiból igyekezett kiemelni azon mondatokat, elemeket, melyek valóban az oktatásügy reformjával foglalkoztak, ám az elemzést indulatosan, a holisztikus szemléletmódot mellőzve hajtotta végre, kontextusból kiemelve gondolatokat.

Külön foglalkozik a szabadkőművesség jelenlétével a tanárság körében.[39] Miklóssy alapvetése, hogy a tanárság szent feladata a jövő fiataljainak hazafias és keresztény, vallásos nevelése. Ebből fakad az, hogy állandó háború van a szabadkőművesség és az egyháziak között a tanárság „lelkéért”, ugyanis mindenki bennük látja a szövetségest az ifjúság megnyerésére, így hosszútávon a társadalomformálásra. Ehhez kapcsolódóan értekezik a felsőoktatás ifjúságáról,[40] akikre az általa idézett források alapján szintén stratégiai partnerként tekintenek a páholyok, lévén a jövő értelmiségi bázisáról van szó.

Ugyancsak 1912-es keltezésű a Stephaneum Nyomda által kiadott írása, mely a Nyílt interpelláció a Belügyminiszter Úrhoz, a magyarországi szabadkőművesség állam- és társadalomfelforgató törekvései ügyében címet viseli. Ebben korábbi kiadványaihoz hasonlóan felszólítja előszavában a keresztény magyar társadalmat a páholyokkal szembeni önvédelemre. A mű nyelvezete nemmentes a személyeskedő, indulatos hangvételtől. Miklóssy szerint a páholyok igazi céljai az állam és egyház összeroppantására irányulnak. Ahogyan korábban Burján, Miklóssy is kihangsúlyozza, hogy tudomása szerint a páholytagok nagy része izraelita gyökerekkel bír, így meggyőződése szerint tevékenységük nem szolgálhatja a keresztény Magyarországot. A Kelet, Dél, Úttörő lapokból vett idézeteivel felhívja a figyelmet a szabadkőművesség és az egyetemistákból álló Galilei Kör összefonódására, a szabadkőműves diákinternátusra, a szabadgondolkodó szellemben történő gyereknevelésre, illetve a szabadkőműves szemléletű történelemoktatásra.

Harc az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében

Miklóssy István szavai különösen nagy feltűnést keltettek egyes oktatói körökben és polémiát eredményeztek, mely az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében bontakozott ki. A középiskolai tanár függetlensége címmel[41] dr. Gulyás István debreceni református főgimnáziumi tanár tartott felolvasást a debreceni tanári kör 1911. május 28-ai gyűlésén. Ekkor Gulyás kifejezetten a Veszedelmes tünetek iskoláinkban írást emelte ki. Fő következtetése, hogy Miklóssy és társai mindenkit szabadkőművesnek tartanak, aki nincs egy véleményen velük. Gulyás szerint lényeges pont, hogy Miklóssy a katolikus tanárok között egy kisebbséget képvisel csupán, akik mögött egy „klerikális párt” áll.[42]

Miklóssy elszigeteltségére példaként hozza, hogy az ezer fős Katholikus Tanár Egyesületből 26-an voltak csak jelen Miklóssy felolvasásakor.[43] Felszólítja továbbá Miklóssyt, tartózkodjon a hangulatkeltéstől és uszítástól. Szavai szerint:

„Mi meg vagyunk győződve s ebben a meggyőződésünkben sem az ők fenyegetése, sem semmi más hatalom meg nem ingathat, hogy a magyar tanárnak, álljon bármelyik hitfelekezet által fenntartott iskola szolgálatában, amint az iskola küszöbét átlépi, csak az igazság, csak a felekezeti mázzal be nem vont tudomány és a magyar nemzeti előrehaladás mindennél szentebb ügyét szabad látnia és munkálnia; és hogy ezt a nemes munkát csak úgy végezheti igazán, eredményesen, ha növendékeinek lelkéből igyekszik kiirtani mindent, ami ennek a hazának polgárait egymástól elválaszthatná s igyekszik beoltani mindazt, ami a lelkek összeforrasztására alkalmas…De tiltakozunk az ellen, hogy ezért bennünket, akik így vélekedünk, nevezzenek bár érte szabadkőműveseknek vagy szabadgondolkodóknak, a vallástalanság vádjával sújthasson akár Miklóssy István, akár más.”[44]

A debreceni tanár úgy vélte, Miklóssy véletlenszerűen kiragadott cikkrészletekre hivatkozva kíván messzemenő következtetéseket levonni. Hiányolja Miklóssytól a konkrét szabadkőműves iskolák, személyek felsorolását. Ezek hiányában megalapozatlan vádaskodásként kezeli Miklóssy szavait.

Miklóssy a Gulyás-féle cikkre VÁLASZ címmel[45] replikázott, melynek utolsó bekezdése szerint:

„Még csak azt jegyzem meg, hogy Gulyás Istvánnak, aki legönzetlenebb hazafias célú és irányú előadásom révén könnyelműen és felületesen pellengérre akart állítani a nagy nyilvánosság előtt, azon kijelentésével, hogy »az egész iskolát« »általánosságban« meggyanúsítással illettem, — bárhol bármit ír is rólam ebben az ügyben, nem válaszolok. Fölajánlottam azonban a módot hozzá, hogy bíróság előtt tárgyaljunk — ha tetszik.”[46]

Álláspontját és szavai hitelességét még egyszer a Nyilatkozat-ban[47] erősítette meg. A két tanárember között a későbbiekben tovább burjánzó vitát végül maga az országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, Négyesy László zárta le Miklóssy cikkéről c. írásával.[48] Ebben erősen kritikus hangvételt üt meg Négyesy. Úgy véli, Miklóssy egyedüli „programpontja”, hogy „le a szabadkőmívesekkel!”[49] „Elismerem, hogy Miklóssyt ebben az irányban őszinte meggyőződés vezeti. Neki komoly, szinte fanatikus hite, hogy csak a szabadkőmívességet kellene eltörölni s minden rendben volna.”[50]

Fontos pontokra érzett rá Négyesy: a páholyok és páholytagok különálló, önálló személyek, önálló véleménnyel, így néhány cikk idézése révén nem lehet az egész, egyébként sokezer fős szövetséget jellemezni. Ehhez kapcsolódóan Balassa József nyelvész professzort hozza fel példaként, akit Miklóssy mint páholytagot tetemre hív idézett szövegeiben. Négyesy szerint viszont olyan életmű áll előttünk Balassa esetében, mely megkérdőjelezhetetlenül a magyarságot szolgálja. „Nehéz elképzelni, hogy Balassától félteni kellene a magyar iskola szellemét.”[51]

Szintén lényeglátó, mikor artikulálja, a korszak radikális eszméi a szabadkőműves páholyok teljes felszámolásával is léteznének, azokat nem lehet kivonni az aktuális korszellemből, közbeszédből. Hovatovább a szabadkőművesség elleni harc nem egy tanártestület dolga. Hangsúlyozza, a Középiskolai Tanáregyesületnek nincsen kapcsolata a szabadkőművességgel, a tagságban előfordulnak páholytagok, ám a választmányi bizottságban nem. A tanárságnak jelenleg olyan nehézségei és problémái, kihívásai vannak, melyekről Miklóssy írásai feleslegesen elterelik a figyelmet. Nyilatkozatát így zárja: „Én kifejtettem a magam programmját, amely kizárja a szélsőségeket. Az elég konzervatív. Az a programm magában foglalja az iskola érdekeit és a tanárság eszményeit. Az nem gyűlölséget szít, hanem megértést és szeretetet hirdet. Én azt nem ismétlem, nem módosítom, és mellette maradok, ha egyedül maradok is. Ettől azonban nem félek.”[52]

A polémia ezzel lezárult, Négyesy már írása elején leszögezte, ha újabb cikk jelenik meg, ő arra nem felel. Miklóssy Istvánt később az 1924-25-ös tanévben erősen megromlott egészségügyi állapota okán felmentették a tanítás alól s szakfelügyelettel bízták meg az akkor már címzetes igazgatót, akit nagy megbecsültség övezett iskolájában.[53] Ahogy az egy évvel későbbi értesítő hírül adja:

„Miklóssy István távozása veszteség az intézetre nézve. 23 évet töltött köztünk és ezalatt az idő alatt mint ember és mint tanár egyaránt kiváló tagja volt a testületnek. Határozott, férfias fellépésével tiszteletet, szíves, megnyerő modorával rokonszenvet keltett maga iránt. Nagy szakképzettsége és az a készsége, amellyel a tudományos anyagot tanítványaival közölni tudta, kiválóan eredményessé tették tanári munkáját. A közélet terén kifejtett működésével is tiszteletet és megbecsülést szerzett magának és a tanári rendnek. Kartársainak, tanítványainak, ismerőseinek őszinte tisztelete, szeretete kíséri őt a betegségtől reá kényszerített korai nyugalomba.”[54]

1927-ben a Magyarság c. újság búcsúztatta, miután Miklóssy nem élte túl súlyos szívbetegségének operációját.[55]

A történeti kontextus

Burján Károly és Miklóssy István tárgyalt publicisztikájának áttekintése után felmerülhet a kérdés, valóban olyan számottevő volt a korszakban a szabadkőműves jelenlét a magyar oktatási rendszerben? Mit árul el nekünk erről a kérdésről a korszak és a körülmények rövid vizsgálata?

Az 1907-1913 közötti években valóban számos esetben izzott a közhangulat az oktatás ügye körül. A háttérben jellemzően gazdasági tényezők és okok voltak, melyhez erőteljes politikai harc is társult.[56] A vizsgált időszakban visszatérő társadalmi probléma volt, kiváltképpen a vidéki tanítók esetében az alacsony fizetés, mely nehézség a középiskolai tanárság egyes rétegeit is érzékenyen érintette.[57] A gazdaság egyes válságperiódusai különösen erősen csattantak rajtuk.

A magyar pedagógustársadalom létszáma a korábbi évekhez képest emelkedett, hiszen míg 1890-ben 35 000-en, 1910-ben már 56 000-en dolgoztak a tanügyben.[58] A tanítóság, de kiváltképpen a tanárság még mindig főleg férfiakból állt, „derékhaduk” átlagéletkora pedig 20 – 39 év közötti, tehát fiatal volt.[59] Érdekérvényesítő képességeiket tömegük mellett nagymértékben növelte, hogy a szakszervezeti struktúra hazai meghonosodása ebben a társadalmi rétegben is megfigyelhető volt.[60] A tanári, tanítói testületek egyre szervezettebbek lettek. Itt ki kell emelnünk a nagyvárosok, főleg a főváros tanártestületeit, melyek nagyobb tömegben, könnyebben tudtak hangot adni követeléseiknek, mint a vidéki, jellemzően egy tanítós iskolai környezet.

Az állami iskolák mindezen mozgalmaknak nagyobb szabadságot és mozgásteret biztosítottak. Budapest kiemelt övezet volt a tanárság megmozdulásai számára, mivel itt koncentrálódtak legnagyobb számban mind a pedagógusok, mind az állami iskolák.[61] Emellett a gazdasági válságok okozta anyagi problémák – az országos átlaghoz képest drágábbnak számító Budapesten – erőteljesebben éreztették hatásukat, így további politikai szerepvállalásra sarkallhatták a tanárságot.

Az ország oktatási intézményeinek még mindig közel háromnegyede valamely vallási felekezet felügyeletében működött.[62] E tényező korlátozta a tanári szervezkedéseket ezen intézményekben, ugyanakkor mivel az alacsony tanítói fizetéseket természetbeni juttatásokkal, esetleg kisebb földbirtokkal is ki tudták pótolni, így eleve kevesebb felhajtó ereje volt a pedagógusi elégedetlenségek kifejezésének a kisebb létszámú közösségekben.

Általános tapasztalat volt, hogy az állami fenntartású iskolák jobb körülményeket tudnak biztosítani az oktatásra, biztosabb egzisztenciát oktatóik számára, mint a felekezeti vagy községi fenntartású elemi és középiskolák. Folyamatosan szélesedő igény volt tehát az állami szektor bővítésére. Az 1910-es évek elején egyre gyakoribbakká váltak a tanártüntetések, demonstrációk.[63]

Általános jelenséggé vált, hogy a fennálló renddel szemben kritikus egyes politikai tömörülések, így a polgári radikálisok és szociáldemokraták keresték és általában meg is találták a kapcsolatot az egyes tanári csoportokkal.[64] Ebbe a sorba illeszkedik bele a magyar szabadkőművesség oktatáspolitikai tevékenysége is. Nem véletlen, hogy a korszak konfliktusos légkörében feltűnően gyakran került reflektorfénybe a magyar szabadkőművesség.

A 19. század végétől kimutathatóan egyre több tanító és tanár lett tagja az egyes hazai páholyoknak, kiváltképpen az állami és az egyes protestáns felekezetű intézményekben.[65] Ennek a szabadkőműves tanárállománynak közel negyede Budapesten, éppen a „legforrongóbb övezetben” élt, dolgozott. Vizsgálatunk éveiben arányuk a tagság 13 százalékát is elérte, akik közül többen is vezető szerepre tettek szert a páholyszövetségben.[66] A szabadkőművesség így valóban folytatott toborzást a tanárok között, ráérezve társadalmi közvetítőszerepük értékére. A tanártagok pedig, kiknek munkakörülményei összefüggtek a mindenkori állam berendezkedésével, a magyar szabadkőművesség számára kiemelt területté tették a magyar oktatásüggyel összefüggő kérdések megoldási programját. Ezt a folyamatot olvasmányos formában mutatja be Benedek Elek szintén szabadkőműves tanár fiának, Benedek Marcellnek a Vulkán – egy nemzedék regénye című műve.

Jól mutatja ezt a radikálisabb páholyok követelése, mely ingyenes, állami, felekezet- és hittannélküli iskolarendszert óhajtott. Utóbbi két követelés adta a legtöbb konfliktusforrást a mérsékeltebb páholytagokkal, de kiváltképp a katolikus egyházzal és intézményrendszerrel. A legtöbb oktatási intézmény ekkoriban még ugyanis a római katolikus egyház kezében volt, ezért bármi fajta radikális átalakítás ennek a felekezetnek a struktúráját sújtotta volna leginkább.

A páholyokkal való személyi szintű összefonódásban azért is láthattak fantáziát egyes tanárok, mert míg a polgári radikálisok és szociáldemokraták nem voltak jelen az Országgyűlésben, az egyes páholytagok képviselőként igen, ráadásul a szabadkőművesség kormányzati jóváhagyással, legálisan működött. Más kérdés, hogy létszámuk, befolyásuk sosem volt számottevő a kormányzatban,[67] nem alkottak egységes tömböt, hiszen mindegyik pártban voltak szabadkőművesek, akik így szemben álltak egymással. Ráadásul parlamenti állásfoglalásuk sok esetben gyökeresen eltért páholyaikban képviselt nézeteiktől, melyből számos konfliktus és bizalmi válság alakult ki a páholyszövetségben.[68]

Tevékenységük azonban mégis elegendő okot szolgáltatott, hogy éppen 1910-11-ben kisebb-nagyobb megszakításokkal sor kerüljön a Parlamentben a szabadkőművesekről folyó vitára. Ezen vitasorozaton Polónyi Géza képviselő maga is értekezett a már többször említett Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületéről:

„Ide tartozik még, hogy a Comenius-páholy munkájából a következőket ajánljam a t. ház figyelmébe (olvassa) : »A magyar szabadkőmivesség folytatta a kitűzött nagy progresszív czélok elérésére megindított küzdelmét a választói jog, a felekezetnélküli állami népoktatás és a szekularizáczió ügyében«. »A felekezetnélküli népoktatás ügyét a szabadkőmivesség a Magyarországi Tanítók Szabad-Egyesületének, és feloszlatása után az »Uj Korszak« czimű lap támogatásával igyekezett elősegíteni. Páholyunk részt vett az egyesület megalakításában, az egyesület pártoló tagja lett, résztvettünk az egyesület feloszlatása ellen tartott nyilvános gyűlésen, hozzájárultunk a gyűlés költségeihez s az »Uj Korszak« terjesztése czéljaira 2500 koronát szavaztunk meg…”[69]

Az 1906-ban létrehozott Egyesület elnöke, és az Új Korszak főszerkesztője, Somogyi Béla 1907-től valóban a Könyves Kálmán szabadkőműves páholy tagja volt,[70] amiképpen az egyesület és újság állományában is találunk páholytagokat:

„Mi, akik az egyesületet megalapítottuk, vezetjük és a lapot csináljuk, szabadkőművesek vagyunk. Az egyik alelnök Pfeifer Ignác testvérünk (Élénk éljenzés), műegyetemi magántanár, a másik Kemény János testvérünk, elemi iskolai vezetőtanító, a harmadik egyelőre én vagyok. A főtitkárunk felvétel alatt áll, a titkár, pénztáros, ellenőr, a választmányi tagok többsége szintén testvérünk. Ez tehát szabadkőműves tanárok és tanítók alapítása, és ez nem is lehet más a jövőben sem, mint szabadkőművesi intézmény.”[71]

Emellett az Új Korszak minden egyes számának fejlécén olvasható volt a lap mottója, mely szintén összecsengett a politizáló páholyok nézeteivel: „Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását, a tanitók és tanárok gazdasági helyzetének gyökeres javítását és mindennek előfeltételét, az általános, egyenlő és titkos választójogot!”

Burján és Miklóssy írásai nem véletlenül éppen ebben az időszakban születtek meg. Állásfoglalásuknak kétségtelenül volt egy szellemi síkja, ahol is kiálltak katolicizmusuk és a hittan iskolai jelenléte mellett, szemben az ezeket kritizáló hangokkal. Ezt alábecsülni semmi esetre sem szabad, hiszen oktatási intézményük nem felekezeti iskola volt, így közvetlen egyházi nyomás nem volt rajtuk. Érdemes ugyanitt megjegyezni, a radikális tanári egyesületekkel szemben ekkor kezdenek megalakulni „ellenválaszként” a keresztényszociális, konzervatív tanártestületek is.[72] Úgyszintén beszélhetünk a magyar tanárságon belüli politikai sík harcáról is, ahol a konzervatív és a progresszív oldal került szembe egymással riválisként világnézeti alapokon állva.

Meglátásom szerint a fentieken túlmenően egy gazdasági, egzisztenciális mozgatórugó is húzódott a háttérben. Amint az eddigiekből kiviláglik, a magyar tanítók és tanárok számottevő rétegei érezték megoldatlannak anyagi helyzetüket. Sokuk számára a biztos megélhetés előteremtése mellett kapacitás már nem maradt tudományos munkásság kifejtésére, így a tanárok között a hierarchián belüli előre jutási lehetőség sokszor egyáltalán nem volt.[73] Ugyanakkor, amint azt láthattuk, Burján, Miklóssy egy egészen kiemelt, budapesti főgimnáziumban taníthattak, mely jóval biztosabb megélhetést, karrierlehetőséget nyújtott, mint a legtöbb hazai oktatási intézmény.[74] Heti kötelező óraszámuk jelentősen kevesebb volt az országos átlagnál, így publikációk írására, nézeteik publikum előtti kinyilvánítására, egyesületekben való szerepvállalásra idejük, energiájuk is volt. A főgimnáziumuk közölt adatai arra is rávilágítanak, hogy intézményük közel állt a fennálló rend kormányzatához, így annak védelmezése elemi érdekük kellett, hogy legyen. A pedagógustársadalom alacsonyabb rétegeinek kitörési próbálkozásai így pozícióféltést is kiválthattak belőlük, illetve tanári csoportjukból. Itt példaként érdemes behozni a már hivatkozott Somogyi Bélát, aki elemi iskolai tanítóból verekedte fel magát az okleveles középiskolai tanári státuszba, ám pályája során több iskolába is elsodorta az élet. Más tapasztalatokkal, kevesebb egy helyben maradással, más életstratégiák kidolgozására szorult. Mindezek mellett a bérek és juttatások különbségeiből fakadó ellentéteket olykor maga a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is tovább szította.[75]

Presztízskérdésnek és újabb konfliktusforrásnak számított, hogy a korszakban gimnáziumból lehetett csak továbblépni egyetemre. Kereskedelmi, polgári iskolából, mely iskolafajtában rengeteg szabadkőműves tanár tanított országosan – kivált a fővárosban – nem.[76] Ugyancsak lényeges szempont volt a korszakban a természettudományokat, szociológiát, modern nyelveket előtérbe helyező progresszív és a klasszikus műveltséget, latinoktatást védelmező konzervatív értelmiségi elit konfrontálódása.

Ezekre a megoldatlan problémákra vezethető vissza, hogy 1918 végén a tanárság széles rétegei is üdvözölték a Károlyi-féle új forradalmi kormányzatot.[77] A szabadkőművesség rémképét így tehát nem lehet Burján és Miklóssy írásaiban a teljes kontextus nélkül értelmezni. Ez a „rém” önmagán jelentősen túlmutat és így a korabeli politikai, társadalmi, gazdasági feszültségek manifesztációjává vált. Általános emberi hibát követett el a két tanár: szerteágazó, bonyolult kérdésekre kívántak roppant módon leegyszerűsített válaszokat adni.

Összegzés

Burján Károly és Miklóssy István tehát reálisan látták, hogy létező jelenség volt a korszakban a szabadkőművesség és tanárság összefonódása. Hogy „közeli” példákat is hozzak, dr. Gulyás István, akivel Miklóssy vitát folytatott, az erdélyi Unió páholy tagja volt.[78] Miklóssy és Burján egyik tanártársa, dr. Hornyánszky Gyula pedig az Erzsébet páholyban volt három évig tag.[79] Hovatovább, Hornyánszky abban a kaposvári gimnáziumban tanított korábban, ahol Burján Károly diák volt.[80] Ugyancsak tény, hogy a Budapesti Tanári Kör testületében, ahol Miklóssy is helyet foglalt, a 44 tagból 11 fő bizonyíthatóan szabadkőműves volt.[81]

Rengeteg egyéb tényezőt azonban látványosan figyelmen kívül hagytak. Nem vették figyelembe munkáikban, hogy a szabadkőművesség jellemzően nem alakítója, elsősorban inkább csak hordozója minden aktuális korszellemnek, mely korszellem a páholyok tevékenysége nélkül is mozgásban van. A szabadkőművesség mint polgári egyesület csak résztvevője volt az eseményeknek – számos egyéb szereplő mellett – s nem mozgatója.

Bár tisztában voltak a magyar oktatásügy nehézségeivel, nem fordultak kellő empátiával a tanártársak irányába, segíteni feltárni és megoldani a problémák valós okait. Az általuk körüljárt téma komplexitásának megértését látszólag elmulasztották. Nem vizsgálták meg, hogy milyen rendkívül magas a protestáns felekezetűek jelenléte a páholyokban; milyen törésvonalak alakultak ki a szabadkőművességen belül, mely szövetségről így semmiképpen sem lehet monolittömbként beszélni. Nem világítottak rá, mennyire gyakoriak a fedeztetések (kilépések) a tagok között; a zsidókérdést pedig otromba toposzokkal kívánták megvilágítani, holott munkahelyi környezetük révén kellett legyenek személyes tapasztalataik a magyar zsidóság tagjaival.

Munkáik mégis fontos történeti dokumentumoknak és korlenyomatoknak mondhatók, hiszen remek áttekintést adnak a jelen kutatói számára az 1910-es évek Magyarországának oktatásügyi harcairól. Emellett példát nyújt, miképpen tud alapvetően irracionális félelmet, egész nézetrendszert kialakítani egy viharos változásokkal teli kor keltette frusztráció még magasan kvalifikált értelmiségiek körében is.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

Bangha Béla: Burján Károly emlékezetének, Magyar Kultúra, VIII. évf., 1-8. szám, 1921, 48.

Burján Károly: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24, szám, 1913, 417-422.

Gulyás István: A középiskolai tanár függetlensége, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 899-909.

Burján Károly: A természettudományos szociológia jubileuma, Magyar Kultúra, I. évf., 1-12. szám, 1913, 69-74.

Burján Károly: Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőmívesség, Magyar Kultúra, V. évf., 1-12. szám, 1917, 158 -165.

Burján Károly: A zsidókérdés, Magyar Kultúra, V. évf., 1-12. szám, 1917, 337 – 346.

Burján Károly: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, Magyar Kultúra, II. évf., 13-20. szám, 1914, 53 – 60.

Burján Károly: Szabadkőmíves előnyomulás, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913, 482 – 484.

Burján Károly: Szabadkőművesek zászlóbontása, Magyar Kultúra, II. évf., 1-12. szám, 1914, 529 – 533.

Együttes munka, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXII. évf., 13. szám, 1910. október, 333 – 345.

Gulyás István: Néhány szó Miklóssy István válaszára, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 989 – 991.

Miklóssy István igazgató meghalt, Magyarság, VIII. évf., 265., (2036.) szám, 1927. november, 9.

Miklóssy István: Nyilatkozat, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 525 – 546.

Miklóssy István: VÁLASZ »A KÖZÉPISKOLAI TANÁR FÜGGETLENSÉGE« CÍMŰ CIKKRE, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 939 – 942.

Négyessy László: A tanárkérdés, Magyar Figyelő, I. évf., 1911/2, 271 – 286.

Négyessy László: Miklóssy cikkéről, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLV. évf., 1-43. szám, 1911-1912, 362 – 367.

Vegyes hírek. Különfélék, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXIII. évf., 13. szám, 1911., 35 – 36.

Nyomtatott források

Burján Károly: A keresztyénség és a magyarság veszedelme. (A radikálisok kultúrája), Budapest, Szent István Társulat, 1912.

Miklóssy István: A szabadkőművesség önleleplezése, Budapest, Szent István Társulat, 1912.

Miklóssy István: Nyílt interpelláció a belügyminiszter úrhoz, a magyarországi szabadkőművesség állam- és társadalomfelforgató törekvései ügyében, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1912.

Miklóssy István: Veszedelmes tünetek iskoláinkban, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1911.

Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig, I. kötet, Budapest, Lőcsey, 1938 Budai-Bernwaller Ny, 1938.

Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei, A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig, II. kötet, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939.

Iskolai értesítők

A tanárok irodalmi működése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 12. tanév, 1913-1914, 17–18.

BURJÁN Károly: A középiskolai mathematikai oktatás fejlesztési irányának megjelölése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 4. tanév, 1905-1906, 14–30.

Iskolánk az 1925–26. iskolai évben, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1925-1926, 11 – 14.

Iskolánk és a háború, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 16. tanév, 1917-1918, 7–13.

Iskolánk múltja, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 3–4.

Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében, A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 20–30.

Tanári kar, A kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesítője, XXXVII. évf., 1900-1901. iskolai év, 1900, 29 – 31.

Szépirodalom

Benedek Marcell: Vulkán – egy nemzedék regénye, Budapest, Bíró Miklós kiadásában, 1918.

Szakirodalom

Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva: Magyar tanító 1901, Pécs, Iskolakultúra, 2001.

Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022.

Gál Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején, in Lengyel György (szerk.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19-20. századi magyar társadalomról Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 30–43.

Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977.

Ludwik, Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), Acta Poloniae Historica, 1974/30., 71–101.

Kelemen Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből, Pécs, Iskolakultúra, 2007.

Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, XVI. évf., 2006/2, 33–48.

Raffay Ernő: Az 1911-es szabadkőműves vita, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/1., 68–81.

Raffay Ernő: A magyar képviselőház 1911. évi szabadkőműves vitája, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/2., 38–49.

Raffay Ernő: A magyar országgyűlés 1910-1911. évi vitája a szabadkőművességről, Trianoni Szemle, 2. évf., 2010/3. 29–42.

Raffay Ernő: Politizáló Szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége (1906-1912), Budapest, 2012, 94–96.

Hivatkozások

  1. Burján Károly: A középiskolai mathematikai oktatás fejlesztési irányának megjelölése – A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, IV. tanév, 1905-1906, 30.
  2. Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében – A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 2030.
  3. Iskolánk múltja, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, Budapest, kiadó, 1924-1925, 4.
  4. Burján Károly: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, (A radikálisok kultúrája), Budapest, Szent István Társulat, 1912, 6.
  5. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 9.
  6. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 12.
  7. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 24.
  8. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 57.
  9. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 63.
  10. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 64.
  11. Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977, 44.
  12. Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), 48.
  13. Burján Károly: Szabadkőmíves előnyomulás, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913.
  14. Ezzel kapcsolatban lásd: Raffay Ernő: Az 1911-es szabadkőműves vita, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/1., 6881., Raffay Ernő: A magyar képviselőház 1911. évi szabadkőműves vitája, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/2., 38-49., Raffay Ernő: A magyar országgyűlés 1910-1911. évi vitája a szabadkőművességről, II. évf., 2010/3., 2942. Továbbá: Országgyűlési Könyvtár: Országgyűlési naplók, irományok mutatói 1867-1947: Képviselőházi naplók mutatói: Képviselőházi napló, 1910 – mutató: Szabadkőművesség kérdése.
  15. Burján: Szabadkőmíves előnyomulás, 484.
  16. Burján Károly: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913.
  17. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 418.
  18. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 419.
  19. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 422.
  20. Burján Károly: Szabadkőművesek zászlóbontása, Magyar Kultúra, II. évf., 1-12. szám, 1914.
  21. Burján: Szabadkőművesek zászlóbontása, 529.
  22. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 530.
  23. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 532.
  24. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 3940.
  25. Burján Károly: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, Magyar Kultúra, II. évf., 1320. szám, 1914.
  26. Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon, 5–126, 50.
  27. Burján: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, 60.
  28. Burján Károly: Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőművesség, Magyar Kultúra, V. évf. 1-12. szám, 1917.
  29. Burján Károly: A zsidókérdés, Magyar Kultúra, V. évf. 1-12. szám, 1917.
  30. Burján: A zsidókérdés, 337.
  31. Burján: A zsidókérdés, 344.
  32. Iskolánk és a háború, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 16. tanév, 1917-1918, 8.
  33. Bangha Béla: Burján Károly emlékezetének, Magyar Kultúra, VIII. évf., 1-8. szám, 1921, 48.
  34. A tanárok társadalmi és irodalmi munkássága – A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 8.
  35. Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében, A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 29.
  36. A tanárok irodalmi működése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 12. tanév, 1913-1914, 18.
  37. Miklóssy István: Veszedelmes tünetek iskoláinkban, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1911., 1213.
  38. Vegyes hírek. Különfélék, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXIII. évf. 13. szám, 1911, 35. Ugyanitt közli a Kelet, hogy Huszár Károly néppárti képviselő vezércikket írt Miklóssy könyvéről az Alkotmányba. Emellett a Magyarság 1927. novemberi száma is említi, hogy a képviselőházban többször foglalkoztak a művel.
  39. Miklóssy István: A szabadkőművesség önleleplezése, Szent István Társulat, 1912, 4460.
  40. Miklóssy: A szabadkőművesség önleleplezése, 1912, 6064.
  41. Gulyás István: A középiskolai tanár függetlensége, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  42. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 900.
  43. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 901.
  44. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 901.
  45. Miklóssy István: VÁLASZ »A KÖZÉPISKOLAI TANÁR FÜGGETLENSÉGE« CÍMŰ CIKKRE, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  46. Miklóssy: VÁLASZ, 942.
  47. Miklóssy István: Nyilatkozat, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  48. Négyessy László: Miklóssy cikkéről, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLV. évf., 1-43. szám, 1911-1912.
  49. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 363.
  50. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 363.
  51. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 365.
  52. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 367.
  53. A tanári testület működési köre, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 9.
  54. Iskolánk az 1925–26. iskolai évben, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1925-1926, 12.
  55. Miklóssy István igazgató meghalt, Magyarság, VIII. évf., 265. (2036.) szám, 1927. november, 9.
  56. A témával kapcsolatban lásd: Kelemen Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből, Pécs, Iskolakultúra, 2007.; Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, 2006/2., 3348.
  57. „Az általános ok, amelyet minden tisztviselői ágazat egyaránt érez, az, hogy az élet rémes módon megdrágult. Az államra nézve is ez egy véget nem érő probléma. Mit tegyen alkalmazottainak érdekében, hogy létfenntartásukban a fedezet lépést tartson a szükségletekkel?” Négyesy László: A tanárkérdés, Magyar Figyelő, I. évf., 1911-1912, 272.
  58. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 116.
  59. Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva: Magyar tanító, 1901, Pécs, Iskolakultúra, 2001, 18.
  60. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 2007, 10.
  61. Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, 2006/2., 3348, 35.
  62. Nagy: Magyar tanító, 1911-ben, 34.
  63. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 119120.
  64. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 116.
  65. Lásd: Gál Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején, in Lengyel György (szerk.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19-20. századi magyar társadalomról Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 3043.; Ludwik Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), Acta Poloniae Historica, 1974/30, 71101.
  66. Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), 95., 99.
  67. Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), 91.
  68. Raffay Ernő: Politizáló Szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége (1906-1912), Budapest, 2012, 9496.
  69. Országgyűlési Könyvtár: Országgyűlési naplók, irományok mutatói 1867-1947: Képviselőházi naplók mutatói: Képviselőházi napló, 1910 – mutató /S, Szabadkőmívesség kérdése, 1911. április 7., 512.
  70. Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig, 1. köt., Budapest, 1938 Budai-Bernwaller Ny., Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig, 2. köt., Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939, 312.
  71. Együttes munka, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXII. évf., 13. szám, 1910. október, 344.
  72. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 117.
  73. Négyesy: A tanárkérdés, 273.
  74. Négyesy: A tanárkérdés, 283.
  75. Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korábanImre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 146.
  76. Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában, 325.
  77. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 121.
  78. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, 116.
  79. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, 146.
  80. Tanári kar, A kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesítője, 1900-1901. iskolai év, XXXVII. évf., 29.
  81. Balassa József egyetemi tanár (Könyves Kálmán páholy), Perényi Adolf főreáliskolai tanár (László király p., később Losonczy p., végül Könyves Kálmán p.), Benedek Marcell főgimnáziumi tanár (Deák Ferenc p.), Ady Lajos főgimnáziumi tanár (Hungária p.), Ágner Lajos főgimnáziumi tanár (Március p.), Balogh Mór főreáliskolai tanár (Március p.), Endrei Ákos főgimnáziumi tanár (Erzsébet p., majd Berzsenyi p.), Jurantz Ireneus főreáliskolai tanár (Március p.), Kemény Ferenc reáliskolai igazgató (Eötvös p.), Lengyel Miklós (Deák Ferenc p.), Ravasz Árpád főgimnáziumi tanár (Madách p.).

Timári Krisztián Attila: Egy lelkes jozefinista munkássága: Johann Michael Schweighofer és az utolsó törökellenes háború

A kezdeti évek

A Habsburg Monarchia utolsó törökellenes háborújában (1788-1791) a birodalmi sajtó szerepe megkerülhetetlenné vált a publikum tájékoztatása terén, amit az újságok és a nyomtatványok láttak el elsősorban. Már korábban, a háború kitörése előtti években a jozefinizmus évtizedében a hírlapok, újságok és nyomdák száma is megsokszorozódott a tereziánus időszakhoz képest. Ez a felívelő tendencia számtalan új lehetőséget tartogatott magában, aminek köszönhetően a sajtó egyre erősebb szerepkört vállalt.

Az utolsó törökellenes háborúhoz kapcsolódó korabeli könyvek és nyomtatványok áttekintésénél az egyik leggyakoribb szerző Johann Michael Schweighofer (1755-1812) volt. Az ő nevével fémjelzett és kiadott munkáival sokrétűen kívánta tájékoztatni elsősorban a városi publikumot a háborút érintő politikai, katonai és gazdasági témákról egyaránt. A munkáit elsősorban a Bécsben akkor működő Zierch nyomdában adatta ki, ritkább esetben a Német-római Birodalom területén Lipcsében vagy Frankfurtban jelentek meg írásai. A publikációk tartalmi részét tekintve Schweighofer elkötelezett jozefinista volt, aki írásaival elsősorban a birodalom és császár érdekeit kívánta képviselni.

Az író és publicista életéről nagyon kevés információ áll rendelkezésre, sőt még a halálának időpontja sem egységes.[1] Schweighofer neve a munkáin kívül elsősorban nagyobb biográfiai lexikonokban maradt fent, ahonnan kevés információ nyerhető ki. Ezek alapján elmondható, hogy Grazban született 1755-ben és ott is kezdte meg tanulmányait, ahol megismerkedett a filozófiával és a bölcsészettudományokkal. Stúdiumait 1782-től a Habsburg Monarchia fővárosában, Bécsben folytatta, ahol jogot hallgatott. Befejezve a tanulmányait a magyar és erdélyi kancellárián tevékenykedett, mint bürokrata, de később szolgált Albert Kasimir von Sachsen-Teschen (1738-1822) herceg alatt is.[2] Az 1784-ben megjelent Oesterreichische Biedermanns-Chronik Schweighoferről a fiatal kora és az addig még kevés kiadott publikációja miatt röviden emlékezett meg róla. A krónika szerint ő egy patrióta gondolkodású fiatal férfi, aki sok erőfeszítésével kitűnteti magát, méghozzá a Habsburg Monarchia kereskedelmét illetően.[3]

Ahogyan az életrajzi lexikon is írta, Johann Michael Schweighofer pályafutását nem a politikával és a török háborúval kapcsolatos kiadványaival kezdte meg, hanem elsősorban a birodalom gazdaságát vizsgálta. A korai évek így egyfajta előszakaszként értékelhetőek, megmutatva a szerző sokoldalúságát. Az első tanulmányai között szerepelt a Habsburg Monarchia kereskedelme, amiről már 1782-ben többször is publikált, vagyis abban az évben, amikor Bécsbe került. A „Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer[4][5] – A kereskedelem nagysága II. József alatt, valamint gondolataim az új Fekete-tengeri kereskedelemről volt az első jelentős gazdasággal foglalkozó munkája.[6] A mű terjedelemben átlagosnak tekinthető, viszont a tanulmányt bőséges kommentárral látta, ami a későbbi években is védjegyévé vált a szerzőnek. Schweighofer sokszínűségét és tág érdeklődési körét már a kezdeti időszakban megcsillogtatta és a háború közeledtével a neve egyre ismertebb lett. A népszerűségével egyenesen arányosan növekedett a befolyásos barátainak a létszáma, akikkel sikerült egy erős információs-hálózatot kiépítenie. Az első jelentősebb év, ahol a publikációinak a száma drasztikus növekedésnek indult az 1787.évhez köthető, amikor legalább hét nyomtatott pályamunkát készített, a kereskedelemtől kezdve, az alkotmányjogokon át egészen a bécsi udvari parkokig. Az eseményekben sűrű év diplomáciai és katonai témákat is rejtett magában bőséggel.

A karrierje csúcsán, avagy a török ellenes háború megindulása és az 1788. évi hadjárat

1787-ig Schweighofer a nyomtatványokon kívül már a periodikusan megjelenő hírlapok, újságok terén is kipróbálta magát, mivel az ő szerkesztésében jelent meg 1786-1787 között a „Freundes angenehmer und nüztlicher Kenntnisse” és szintén 1787-ben a „Politischen Spiegels unserer Zeit.[7] Jól látható, hogy néhány év alatt a gazdasági témák után a kultúra, de elsősorban a politika és közélet vette át a főbb pozíciókat a megjelenő publikációkban.

Az 1787. évi események eszkalálódása miatt, úgy, mint a császár és a cárnő találkozása a Krím-félszigeten, illetve az Orosz Birodalom több éven át tartó fenyegető magatartása a Portával szemben háborúhoz vezettek, ami hivatalosan 1787. augusztus 24-én robbant ki a két fél között. A háború kitörése miatt II. József és a Habsburg Monarchia az Orosz Birodalommal korábban megkötött védelmi szövetség miatt rövid időn belül hadat kellett üzenjen a Portának, amit végül 1788. február 9-én végre is hajtott.[8]

Schweighofer a munkáit a városi olvasóközönségnek, a politikára és közéletre fogékony embereknek készítette. A közélet ebben az évben érthető módon nagyon érdeklődött a császár utazása felől, ami az utazásokkal együtt több hónapon át tartott. Az 1787. évi Krími találkozóról a Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson – II. Katalin, egy vázlat. Mellé Tauria és Herszon város leírása[9] című munkájában emlékezett meg. A műben hosszasan tárgyalta II. Katalin cárnő életét, majd a mű második felében a Tauria megnevezést a krími területekre alkalmazza, azon belül is a félszigetre és Herszon városra, aminek a földrajzi elhelyezkedését és történelmét próbálta meg felvázolni az olvasók számára. A politikai és diplomáciai változásokat előidéző találkozóról a szerző még nem vizionálta bele a Habsburg Monarchia bekapcsolódását a háborúba, annak ellenére, hogy az orosz-oszmán fél közötti feszültséget egyértelműen felfedezte. Ebben az évben megjelent munkái közül jóval nagyobb népszerűségnek örvendett a terjedelmében is hosszabb Politischer Zuschauer[10], ami műfaját tekintve periodika és összesen kilenc megjelent kötetből állt. A több kötetes munkát 1787-1790 között adatta ki Schweighofer, aminek a csúcspontját az 1788-1789. év alkotta. Az 1787. év végi kötet úgy, mint a későbbiek több különböző témát mutatott be az olvasóközönségnek, mindezt az orosz-oszmán háborúval kapcsolatban legyen szó katonai, kulturális, gazdasági vagy akár alkotmányjogról. Schweighofer az 1787-ben megjelent többi munkájával ellentétben itt már realizálta a háború lehetőségét, sőt a kötet egyik alfejezetében a „Der grosse Plan”, vagyis a „nagy terv” részben egyértelműen a közösen vívandó háborúról beszélt és azokról a területekről, amiket II. József császár a birodalomhoz fog csatolni.[11] Ez a megállapítás a kiadás időpontjában már nem meglepő, mivel október elejétől kezdve a birodalom katonasága és gazdasága is elkezdett felkészülni a közeljövőben vívandó háborúra az Oszmán Birodalom ellen. Ebben a kötetben az Oszmán Birodalom vezetője, vagyis a szultán és annak reguláris hadserege is rövidebb elemzést kapott, ahol megközelítőlegesen pontos létszámadatokat is közölt.[12] Schweighofer a bécsi udvarban lévő kapcsolatai miatt jól informáltnak tűnt, ami nagy hasznára lehetett a publikációi megírásánál.

1788. február 9-én hivatalosan is kitört a háború a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom között, ami az addigi viszonylagos állóvizet a sajtó területén is teljesen felborította.[13] Az újságok és hírlapok címlapjai megteltek a Portának átadott manifesztummal[14] és a birodalmi sajtót elárasztották a különböző megbízhatóságú hírek. Az újságokban megjelent hírek követésével azok gyakorisága és nagysága miatt az olvasó ugyan képbe kerülhetett a legfontosabb történésekkel, viszont a mélyebb összefüggéseket és a katonai hadműveleteket nem láthatta sem lineárisan, sem pedig összefüggően. Ezeket a problémákat, ha nem is tudta teljesen kezelni, de enyhíteni igen azok a nyomtatványok, amelyeknek a célja a publikum tájékoztatása volt bármilyen fajta eseményről. Az újságokkal szemben ezekre a munkákra sokkal több idő állt rendelkezésre, így adott esetben ezek a munkák kiforrottabbak is lettek. Az ilyen jellegű kiadványok esetében Schweighofer munkássága nélkülözhetetlen, mivel már az első hadjárati évben, vagyis 1788-ban a Politischer Zuschauer-t is beleszámítva 11 művet adott ki. A szerző céljainak a jobb átláthatóságot és a dezinformáció kiszorítását határozta meg, mindezt a saját szemszögén keresztül, vagyis az objektivitás hátrányára.

A Von dem gegenwärtigen Krieg der beiden Kaiserhöfe wieder die ottomanische Porte – A két császári udvar jelenlegi háborújáról az Oszmán Birodalommal szemben hosszúsága nem túl terjedelmes, mivel kevesebb, mint 80 oldalt foglalt magába. Visszatérő motívumként szolgál a műben, hogy az egymással szövetséges két udvar minden tekintetben erősebb, mint az Oszmán Birodalom. Nem meglepő módon ez a nyomtatvány inkább politikai jellegű, mintsem katonai, mivel az összecsapásokról nagyon keveset lehet benne olvasni. Ez a munka jó példa arra, hogy itt is és a későbbiekben is Schweighofer több rövid terjedelmű munkát csatolt össze, ami végül egy közepes hosszúságú kiadvánnyá állt össze. Ez a mű tartalmi értekét nagyban befolyásolhatja, mivel több témáról esik szó, viszont azok kifejtése sokkal rövidebb.

Jóval jelentősebb munkának számított a Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg – A Politischer Zuschauer gondolatai és megjegyzései a török háborúhoz, ahol Schweighofer már az első oldalaknál a szövetségi rendszer fenntartása mellett érvelt, mivel szerinte minden európai hatalom a saját erejét csak a saját szövetségesei révén tudja megerősíteni.[15] A kezdeti magvas gondolatokkal szemben a mű még mindig a Habsburg Monarchia háború előtti politikai előzményeit vázolta fel. A publikumhoz szóló részek itt egyértelműen azok, ahol hosszan bemutatja az Oszmán Birodalom alattvalóinak viselkedését és szokásait.[16] Az itt leírtak egy átlagos érdeklődő számára egyfajta „útikalauzként” szolgálhat, ami bár nagyon érdekes, a háború szempontjából kevésbé releváns. Az utolsó fejezetben Szerbia földrajzi fekvését és történeti múltját tekintette át a szerző. Az egyik legfigyelemre méltóbb gondolata a szerzőnek, hogy az eddigi törökellenes háborúk, különösen az előző 1736-1739 között lezajlott háború, szinte mindig balszerencsével végződtek.

Az 1788. év hadjáratát kívánta bemutatni a Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre 1788 – Megfigyelések az osztrákok, oroszok, svédek és törökök 1788. évi hadműveleteiről című munkájában. A kecsegtető címmel rendelkező tanulmány esetében az országok közötti hadüzeneteket mutatta be a szerző, úgy, mint az orosz vagy svéd hadüzenetet. Szó esett továbbá a császári hadsereg szerepléséről a hadjáratban, viszont ott is csak a hadtestekre való lebontás és azok szemszögéből a hadjárat rövid áttekintése történt meg. Ezt a fajta megoldást Johann Rautenstrauch (1746-1801) író is alkalmazta már az Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte – „Részletes napló a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom közötti legújabb háborúról” című munkájába.[17] Schweighofer nyomtatványa annyiban tért el a „korabeli riválisától”, hogy a magas rangú katonai vezetők által irányított zászlóaljak és lovasezredek alapján lehetett végig követni a háborút, ameddig a Rautenstrauch-féle munkában havonkénti leosztást alkalmazott a hadtesteknél, továbbá bőségesebb leírást adott a legkisebb a katonai konfrontációkról. A címadás itt is félrevezető, mivel semmilyen katonai vagy gazdasági adatokat, forrásokat nem közölt Schweighofer. Pozitívumként értékelhető, hogy a bánsági betörésről, a veteráni barlangért[18] folytatott harcokról, ha sokat nem is, de valamilyen szinten megemlékezett.[19] A katasztrofális karánsebesi csatához vezető bánsági betörés és annak következményei a sajtó és könyvkiadás szempontjából nagyon erősen korlátozott témának számított.

A Politische und kriegerische Mannigfaltigkeiten – Politikai és katonai sokszínűség a megszokott hosszúsága ellenére kiemelkedő alkotása a szerzőnek. Schweighofer a korábbi műveihez képest sokkal részletesebben foglalkozott a császári hadsereg által formált kordonról[20], a hadtestek szétosztásáról, azok katonai vezetéséről és az erődítmények állapotáról.[21] A mű felétől viszont újra a svéd-orosz háborút, illetve az orosz-oszmán összecsapásokat vizsgálta, úgy, mint például az orosz győzelemmel végződő limani tengeri ütközetet.

Végezetül az 1788-ban megjelent említésre méltóbb művek közül a Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten Megjegyzések a jelenlegi állami és háborús ügyekről című publikációját vizsgálhatjuk meg, amit ismét két fő részre bontott a szerző. A könyv második felében a fentebb is már említett katonai összecsapásokról emlékezett meg, viszonylag komolyabb újítások nélkül. Itt már erősen érezhető az ismétlődés és átvétel a munkák között. A nyomtatvány elején az európai udvarok hozzáállását a háborúhoz kívánta bemutatni. A fejezetben, olyan országok nyilvános véleményét is bemutatta, mint Velence, Dánia, Hollandia vagy akár a Porosz Királyság, ami ritkaságnak számít, mivel Schweighofer kortársai sem fordítottak nagy figyelmet az európai udvarok diplomáciájára a Porosz Királyságot és az Orosz Birodalmat kivéve.[22] Érthető módon Schweighofer az európai udvarok politikáját az alapján dicséri vagy értékeli negatívan, ahogy azok az országok hozzáállnak a Habsburg Monarchiához.

A császári hadsereg 1788. évi katonai eredményeit egyértelműen a Von den gegenwärtigen Kriegsvorfällen – A jelenlegi háborús eseményekről című munkájában részletezte. Itt esett szó a legnagyobb erődítmények ostromáról, úgy, mint Szabács, Dubica és itt mutatta be a szerző a Belgrád ellen megkísérelt katonai hadműveletek összegzését. Schweighofer a megszokott módon ezt a munkáját is kibővítette, hogy az olvasóközönség számára még érdekesebb és olvasmányosabb legyen. Ebben az esetben a marokkói oszmán vazallus és annak országának helyzetével, illetve a boszniai területek leírásával próbálta meg fenntartani a publikum érdeklődését.

A Politischer Zuschauer második kötetében a háború kirobbanásának okait vizsgálta ismét Schweighofer. A publikum számára viszont készített egy hosszabb a császári hadsereggel foglalkozó leírást, ahol a legfontosabb katonai ágazatokról, úgy, mint a gyalogság, lovasság és tüzérségről lehetett olvasni, mindezt kiegészítve a császári hadsereg rangjaival.[23] Jól látható ismét, hogy a konkrét hadi események szinte teljes mellőzése történt. A harmadik kötetben már olyan újabb gondolatokat próbál közvetíteni az olvasó felé, ahol a háború borzalmait ismertette.[24] Ez a megnyilvánulás egyedinek számított, mivel a sajtó, a propaganda és az egész bécsi udvar az úgynevezett „pozitív háborúsképet” kívánta fenntartani. Ebben a munkájában részletesen beszámolt a korszakban kisháborúnak nevezett jelenségről[25], amit a két háborúban álló hadsereg rendszeresen alkalmazott egymás ellen. Ennek oka elsősorban, hogy a két hadsereg között a jelentősebb összecsapások az 1788. hadjárati évben szinte alig történt és a háború inkább az erődítmények ostromát tűzte ki előzetes célként. A kötet végén több oldalon át elemezte a katonai helyzetet és arra a következtetésre jutott, hogy a császár meg fogja teremteni a lehetőséget egy mindent eldöntő összecsapásra, amin az egész hadjárat sorsa múlhat. Ennél a kijelentésnél részben igaza volt Schweighofernek, mivel a karánsebesi csata valóban eldöntötte az 1788. évi hadjáratot majdnem teljes mértékben.

Az 1788. évben megjelent többi alkotása a szerzőnek a politika és hadtörténelem szempontjából kevésbé releváns, viszont a gazdaság és a kultúra tekintetében jelentősek. A Von den sonderbahren Sitten und Gebräuchen am türkischen Hofe – A török udvar sajátos szokásairól és hagyományairól című kiadvány az Oszmán Birodalom kulturális életével, az államigazgatás területeivel és a Díván, vagyis az oszmán államtanács fontosabb embereivel foglalkozott, ami egyértelműen egy figyelemfelkeltő olvasnivaló. A Betrachtungen über die Ursachen und Folgen des gegenwärtigen Türkenkriegs – Gondolatok a jelenlegi török háború okairól és következményeiről pedig ismét javarészt az okokkal, előzményekkel foglalkozott, mindezt kiegészítve néhány predesztinációval, de semmilyen új megvilágítást nem közölt.

Schweighofer elmélkedései a háborúval kapcsolatban nem voltak egyedülállóak és igazából a korszak hangulatát és véleményét tükrözhette leginkább. A korábban már említett Rautenstrauch munkásságán kívül érdemes még megemlíteni a francia filozófus Constantin Francois Volney (1757-1820) Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg – Megjegyzések a jelenlegi török háborúról című munkáját.[26] A szerző két kérdést tesz fel az olvasó számára, amit ő saját maga válaszolt meg, mint például milyen okok vezettek a háború kirobbanásához vagy a Francia Királyságnak milyen kapcsolatot kellene ápolnia az Oszmán Birodalommal.

Érdekes módon a nagyon jó kapcsolatokkal és forrásokkal rendelkező Schweighofer a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent hadi jelentéseket, vagyis az úgynevezett „Kriegsvorfälle”-ket, amiből összesen 75 darab jelent 1788-ban nem építette be a munkáiba, habár nagyon kivételes esetben említésként szólt róla. Bár a Wiener Zeitung háborús csatolmányaiból sem rekonstruálható hiánytalanul a háború menete, annak ellenére bőséges híranyagot és igazolt eseményeket mutatott be.

Schweighofer az újságok szerkesztőinél és azok kiadóinál is hírnevet szerzett. A Politischer Zuschauer aktuálisan megjelenő köteteit a Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern bécsi kiadású újság folyamatosan leközölte, sőt a szerzőt és az újonnan megjelent kötet tartalmát is mindig nagyon meleg hangúan üdvözölte.[27] A Brünner Zeitung 1788. évi 27. számában az író munkásságára reflektált egy névtelen olvasó. Schweighofer egyik munkájában azt állította, hogy egy kis szerencsével minden a lehető legjobban fog történni a háborúval kapcsolatban, amire az olvasó hosszan fejtegette, hogy egy olyan erős hadsereg és olyan erős és kegyes császárnak, mint ami nekik van nincsen szükség semmilyen szerencsére, ahhoz hogy a háború az ő javukra billenjen.[28] Annak ellenére, hogy Schweighofer elkötelezett jozefinista és háborúpárti volt még nála is akadhattak problémák a nyilvánosság és sajtó területén, ha nem adta át megfelelően a gondolatait. Még érdekesebb, hogy ezeket a kritikákat, olyan emberektől kaphatta, akik hasonló nézetett képviselhettek, mint ő saját maga.

A publikum gyengülő érdeklődése a háború dolgai iránt

Az 1789. évben a háború iránti elszántság és lelkesedés a publikum részéről is jelentősen csökkent. Ennek fő okai az oszmánok betörése a bánságba és az előző évben elért viszonylag gyenge katonai eredmények legalábbis a korábbi elképzelésekhez képest. Ez a fajta „letargia” az íróra is hatással lehetett, mivel összesen öt munkát adott ki ebben az évben, beleértve ebbe a Politischer Zuschauer 1789.évi számát.

Schweighofer a fentebb említett munkájában ismét politikai összegzésekkel kezdett, amit a háborúban résztvevő európai udvarok szerint vizsgált külön-külön. A Habsburg Monarchiát ezúttal a geopolitika területén próbálta meg értékelni és ismét arra a következtetésre jutott, hogy az orosz szövetséggel mindenfajta veszély elhárult.[29] A Politischer Zuschauer köteteiben a szokásos militáris és politikai témáktól eltekintve[30] a legnagyobb újdonság a császár állapotával foglalkozó fejezet volt, amiben részletesen beszámol a császár már 1788 nyarán romló egészségügyi állapotáról, ami 1789 nyarára csak súlyosbodott.[31] A Wiener Zeitung a császár állapotáról az íróhoz képest részletesebben számolt be és a helyzetet is sokkal súlyosabbnak ítélte meg.[32] Az újságokban megjelent beszámolókat a császár betegségével kapcsolatban nem használta fel Schweighofer. A politika terén az 1789. év egyik legnagyobb változása volt a háborúban, amiről a Politischer Zuschauer is megemlékezett, hogy I.Abdul-Hamid (1725-1789) szultán április elején meghalt. Utóda az új szultán III.Szelim (1789-1807) a kortársak leírásai alapján fiatal forrófejű harcra vágyó uralkodónak értékelte, köztük Schweighofer is.

Az Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische PforteA császári hatalmak második kampányának megnyitása az Oszmán Birodalommal szemben című munkája volt az évben az első nagyobb alkotása, ami a jól megszokott módon két részre osztható. A nyomtatvány legelején nagy várakozásokat állít a következő hadjárati év elé, mivel állítása szerint a Földközi-tengertől egészen a Krími területekig földön és vízen egyaránt összecsapások lesznek soha addig nem látott mennyiségben.[33] A későbbi részekben egyszerűen felsorolja a császári hadsereg felső vezérkarát és azokról szól néhány elismerő szót. Ezt egy évvel korábban szintén megtette. Rövid betekintést nyújtott a dán és svéd hadsereg állapotáról is. A címhez hűbb második szekció tartalmazta a tényleges katonai hadműveleteket és összecsapásokat. A legjelentősebb eseményekről a szerző külön fejezetekben emlékezett meg, úgy, mint a cári hadsereg győzelme május 1-én Maczineni és Galács területén. A mű érthető módon csak a nyári hónapokig mutatta be az eseményeket. A hangsúly áthelyezés a cári hadseregre, azért volt indokolt, mivel a császári csapatok sikereiről sokkal rövidebben lehetett volna megemlékezni. Az 1789. év első felében a császári hadseregnél a főszerepet a védekezés és a Belgrád elleni ostrom előkészítése játszotta.

Egyértelműen a császári hadsereg legdicsőbb eredményeit 1789-ben Ernst Gideon von Loudon (1717-1790) tábornagy szolgáltatta, aki már július elején elfoglalta Berbir-t vagy másnéven Török-Gradiska erődítményét. Érdekes módon Schweighofer a Wiener Zeitungban megjelent „Kriegsvorfälle” -ből ismét nem vett át részleteket.[34] Az 1788 augusztusától szolgálatban lévő tábornagy addigi sikeres ostromait Belgrád 1789. októberében sikeresen végrehajtott ostromával tudta megkoronázni, mindezt kevesebb mint egy hónap alatt vitte véghez. Schweighofer természetesen azonnal két publikációt is kiadott az eseménnyel kapcsolatban. Az első munkában, aminek a címe Der glänzende Feldzug, oder Beschreibung des Hauptsieges der Oesterreicher über die Türken, und der Eroberung der Hauptfestung BelgradsA ragyogó hadjárat, avagy az osztrákoknak a törökök felett aratott fő győzelmének és Belgrád főerődjének elfoglalásának leírása szintén megtévesztő a címadás terén. A Belgrád erődítménye ellen végrehajtott ostrom csak részfejezetet kapott, de a címben szereplő „csillogó” szó egyértelmű utalás a sikerre. A megjelent munkában a hangsúly jelentős része a Havasalföld területén elért közös katonai sikerekre fókuszált, úgy, mint az augusztus 1-ei focsani csata és a szeptember 22.-én lezajlott Rimnik-i csata. A beszámoló részletes leírásokat tartalmazott, ahol több tíz oldalon keresztül magyarázta az eseményeket Schweighofer[35], ameddig a Belgráddal kapcsolatos eseményekre mindössze nyolc oldalt szentelt. A cím így ebben a formában ismét megtévesztő, mivel alig kerül szóba Belgrád 1789. évi ostroma és annak kivitelezése.

Az előző munkával ellentétben a Von der berühmten Belagerung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon 1789 – Belgrád híres ostroma és elfoglalása a hős Laudon által 1789-ben[36] című munka már teljes egészében hű a címéhez. Ebben a könyvben Belgrád ostromát már több fejezeten keresztül taglalja. Az újítás a szerző részéről, hogy a művet alfejezetekre bontja a jobb átláthatóságért, ami nagy strukturális előrelépést jelentett a korábban kiadott könyvekhez képest. Az ostrom leírás lényegre törő volt és a főbb eseményekre fókuszált, vagyis a szokásos képet tükrözte az író munkásságában. A Wiener Zeitung 1789. évi 81. számához tartozó csatolmányokban, amit október 10-én adtak ki az eseményeket összesen 18 oldalon át taglalták[37], ami majdnem rekord hosszúságnak számít a „Kriegsvorfälle” -ket tekintve. A megegyező hosszúságon túl végre valamilyen fajta átvétel is felfedezhető Schweighofer részéről, ami nagyon ritka, szinte példátlan volt addig. Hozzá kell tenni, hogy az egyezést megkönnyítette, hogy az erődítményben talált katonai leltárt és a kapitulációhoz tartozó paragrafusokat könnyebb és praktikusabb volt változtatás nélkül leközölni.

Érdekes módon a szerző ebben az évben nem készített egyetlen Loudon tábornagyról szóló publikációt, amiben az ő addig elért eredményeit és hőstetteit dicsérte volna, feltéve, ha a Belgrádról ostromáról szóló publikációt nem számoljuk. A kortársak megragadva az alkalmat nagy mennyiségű munkát készítettek a témában legyen az akár óda vagy hősi eposz.[38] Habár dicsérő költeményeket nem készített Schweighofer, mégis elkészített két korabeli munkát, ami a belgrádi eseményeket taglalja, ami viszont egy-két rövidebb és gyengébb volumenű munkát eltekintve nem készült, így azok páratlan munkának számítanak.

A második hadjárati év eseményeiről elmondható, hogy Schweighofer már jóval kevesebb mennyiségű nyomtatványt jelentetett meg, mint a háború első évében. Ez a visszaesést mutató tendencia csak tovább növekedett 1790-re, amikorra szinte teljes mértékben kifogyott az utolsó törökellenes háborúval foglalkozó publikációkból. Ebben az évben megjelent a Politischer Zuschauer 8. kötete, amiben a főszerepet a havasalföldi területek történelme, földrajzi, gazdasági és politikai leírása kapta.[39] A visszatekintés egyértelműen az egyesített császári csapatok dél felé történő előrehaladását akarta bemutatni a publikum számára érdekes mellékinformációkkal, mivel 1790-re ez a terület volt a legsikeresebb a háborúban.

A változások éve

Az 1790. év a háború forduló éveként is tekinthető, mivel II. József császár február 20.-án hosszú betegeskedés után meghalt és a trónon öccse II. Lipót követte, aki nem kívánta folytatni a harcokat az Oszmán Birodalommal szemben és a birodalom területén belül végbemenő destabilizálódó politikai állapotot kívánta elsősorban rendezni. II. József haláláról jelenlegi kutatási eredmények és tudásunk alapján nem készített Schweighofer megemlékező kiadványt, ami meglepő, hiszen a saját felemelkedése, népszerűsége is a császár uralkodásához, azon belül is az utolsó törökellenes háborúhoz köthető.[40] Ebben az évben II. József halála után néhány hónappal később 1790. július 14-én meghalt Loudon tábornagy is, akiről a császárhoz hasonlóan nagy mennyiségű gyászbeszéd, hősi költemény és egyéb műfajú dicsérő munka született.[41] Schweighofer róla sem emlékezett meg.

Bár II. József halálát nem örökítette meg, de elkészítette a Die Wahl eines deutschen Kaisers[42] című munkáját 1790-ben. Első pillantásként arra következtethetünk, hogy II. Lipót német-római császárrá való koronázása fog a középpontban elhelyezkedni, ezzel ellentétben azokról a tradíciókról és kialakult ceremóniai sorrendről olvashatunk, amelyek több évszázados hagyományokat őriztek.[43] Szintén a császárválasztással kapcsolatban készítette el az Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone[44] című tanulmányát is, amiben nemes egyszerűséggel a német-római császári koronát a Habsburg-dinasztia elidegenítetlen részének tartotta.[45] A két császárválasztással kapcsolatos kiadványán kívül, így az évben további egy műve jelent meg, amiben ismét Havasalföldi eseményekről számolt be a szerző.

Johann Michael Schweighofer munkássága az 1790. év után megszűnt a nyomtatott kiadványokat tekintve, mivel már nem csak az utolsó török ellenes háborúval kapcsolatban, hanem semmilyen másik politikai, kulturális, gazdasági vagy egyéb témában nem jelentetett meg írásokat. A publicista visszavonulásának okát nem tudjuk, de ideje bőven lehetett volna még rá, hiszen az 1812-ben bekövetkezett haláláig még több mint két évtized hátra volt. Ennek értelmében Schweighofer munkássága teljes mértékben egybeesik a jozefinizmus évtizedével, mivel első általunk ismert munkáját 1782-ben, míg az utolsót 1790-ben nyomtatta ki. Az utolsó török ellenes háború kirobbanásával induló pályafutása és a legaktívabb éve egyértelműen az első hadjárati év volt, vagyis 1788. Ez tekinthető pályafutásának csúcspontjaként is.

Schweighofer zsenialitása abban rejlett, hogy hamar meglátta a lehetőséget, hogy az elsősorban városi publikum nyitott a birodalom belső és külső ügyei iránt, főleg, ha háborúról van szó. A megjelent műveinek értékelésekor azt is hangsúlyozni kell, hogy bár mennyiségben elképesztően termékeny író volt, ezzel szemben az írások mondanivalója és az általa rendelkezésre álló források beépítése a munkáiba már gyengébb színvonalat képviselt. A címadásoknál nem elhanyagolható mennyiségben a cím félrevezető. Ennek ellenére elmondható, hogy kétségtelenül hitt a jozefinizmusban és a háború jogosságában. A műveinek kategorizálása nehéz feladat, mivel minden területről próbált megemlékezni a munkáiban. Az általa kiadott nyomtatványok egyértelműen az olvasóközönséghez, publikumhoz íródtak és nem árultak el nagyon szigorúan őrzött titkokat, ennek ellenére Schweighofer, mint publicista teljes mértékben megszemélyesítette azt, hogy ő egy lelkes jozefinista.

Bibliográfia

Források

Brünner Zeitung, X. évf., 5. szám, 1788. február 15.

Brünner Zeitung, X. évf., 27. szám, 1788. április 1.

Magyar Kurir, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 88. szám, 1787. november 3.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 6. szám, 1788. január 19.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 14. szám, 1788 február 16.

Ungarische Staats- Und Gelehrte Nachrichten, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 31. szám, 1789 április 18.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 38. szám., 1789. május 13.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 52. szám 1789. július 1., 12. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 53. szám 1789. július 4., 13. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 54. szám 1789. július 11., 14. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 55. szám 1789. július 15., 15. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVIII. évf., 81. szám., 1789. október 10., 37.-39. Kriegsvorfälle.

Szakirodalom

Blumauer, Johann Aloys: Das Lied von Belgrad, 1789.

Bube, von Wilhelm: Am Sarge Loudon’s, Wien, Gassler, 1790.

Denis, Johann Nepomuk Michael: Ueber Laudons Tod Der Barde und das Vaterland, Wien, Kurzbeck, 1790.

Ferrich, Georgio: Dem Unüberwindlichsten Helden Herrn Grafen Von Laudon, Wien, 1789.

Hammerdörfer, Karl: An Josephs Grabe: Ein Stein zu seinem künftigen Denkmale, Jena, Stranckmannische Buchdruckerei, 1790.

Haschka, Lorenz Leopold: Ode nach der Eroberung Belgrads: Gesungen von Lorenz Leopold Hascka im Oktober 1789, Wien, Kurzbeck, 1789.

Grueber, Wenzel von: Volkslied nach der Eroberung Belgrads gesungen den 14. Oktober 1789, Wien, Thaddäus Edl. Von Schmidbauer, 1789.

Krsowitz, Taubmann von: Loudons Tod und Grab, Wien, Ignatz Grund, 1790.

Rautenstrauch, Johann: Oesterreichische Biedermanns-Chronik, Freiheitsburg, im Verlag der Gebrüder Redlich, 1784.

Rautenstrauch, Johann: Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte, Wien, Joseph Stahel, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer, Wien, Kurzbeck, 1782.

Schweighofer, Johann Michael: Versuch über den gegenwärtigen Zustand der österreichischen Seehandlung, Wien, Baumesiter, 1782.

Schweighofer, Johann Michael: Ausführliches Beschreibung des Fürtenthums Wallachei,Wien, Zierch, 1790.

Schweighofer, Johann Michael: Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson, Wien, In der van Ghelenschen Buchhandlung, 1787.

Schweighofer, Johann Michael: Politischer Zuschauer, Band I-IX, Frankfurt und Wien, Zierch, 1787-1790.

Schweighofer, Johann Michael: Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg, Frankfurt, Bei Herren Zürch in der Singerstrasse im deutschen Haus, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre, Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Politische und kriegerische Mannigfaltigketien, Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Die Wahl eines deutschen Kaisers, sammt allen dabey vorfallenden Ceremonien und Rechten, Wien, 1790.

Schweighofer, Johann Michael: Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten,Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Johann Michael Schweighofer: Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische Pforte, Wien, Zierch, 1789.

Schweighofer, Johann Michael: Von der berühmten Belgareung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon 1789, Wien, Zierch, 1789.

Schweighofer, Johann Michael: Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone, 1790.

Strasser, Kurt: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, Wien, Verlag Notring der wissenschaftlichen Verbände Österreichs, 1962.

Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba, KRE-DIt, V. évf., 2022/1. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/timari-krisztian-attila-a-habsburg-birodalom-keleti-politikai-rendszere-es-utja-az-utolso-torokellenes-haboruba/.

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és Befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 396–418.

Tschnik, Cajetan: Loudons Leben und Heldenthaten, Wien, 1789.

Volney, Constantin Francois: Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg, Amsterdam, 1788.

Wurzbach, Constantin von: Biograpschises Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 32., Wien, Verlag der Universitäts-Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1876.

Zachar József: Jeney a portyázó, Budapest, Magvető Kiadó, 1986.

Hitvatkozások

  1. Kurt Strasser könyvében a halálának dátuma 1805, ameddig a többi lexikon egységesen az 1812.évet jelölte meg. Kurt Strasser: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, Wien, Verlag Notring der wissenschaftlichen Verbände Österreichs, 1962, 145.
  2. Constantin von Wurzbach: Biograpschises Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 32., Wien, Verlag der Universitäts-Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1876, 360.
  3. Johann Rautenstrauch: Oesterreichische Biedermanns-Chronik, Freiheitsburg, im Verlag der Gebrüder Redlich, 1784, 218.
  4. Johann Michael Schweighofer: Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer, Wien, Bei Joseph Edlen von Kurzbeck, 1782.
  5. A cikkben lévő idegen nyelvű címek tükör fordítással készültek, amire a jobb és könnyebb értelmezés miatt volt szükség.
  6. Hasonló gazdasági témájú volt még szintén: Johann Michael Schweighofer: Versuch über den gegenwärtigen Zustand der österreichischen Seehandlung, Wien, Baumesiter, 1782.
  7. Strasser: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, 145.
  8. A Habsburg Birodalom felkészüléséről az utolsó török ellenes háborúra és az osztrák-orosz diplomáciai szövetségről több információt nyújthat egy korábbi cikkem. Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba, KRE-DIt, V. évf., 2022/1. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/timari-krisztian-attila-a-habsburg-birodalom-keleti-politikai-rendszere-es-utja-az-utolso-torokellenes-haboruba/. (Letöltés: 2023. szeptember 26.)
  9. Johann Michael Schweighofer: Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson, Wien, In der van Ghelenschen Buchhandlung, 1787.
  10. Johann Michael Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band I-IX, Frankfurt und Wien, Zierch, 1787-1790.
  11. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1787, Band I., 1420.
  12. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1787, Band I., 6364.
  13. A sajtó közel fél éves periódusáról korábban már készítettem egy tanulmányt. Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és Befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 396–418.
  14. A manifesztumot először a Wiener Zeitung közölte le majd a hírt átvette és teljes egészében leközölte: Brünner Zeitung, X. évf., 5. szám, 1788. február 15., 105-107, Magyar Kurir, II. évf., 14. szám, 1788. február 16., 122-124, Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII.évf., 14. szám, 1788. február 16.,210-211, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 14. szám, 1788 február 16., Ungarische Staats- Und Gelehrte Nachrichten, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.,105107.
  15. Johann Michael Schweighofer: Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg, Frankfurt, Bei Herren Zürch in der Singerstrasse im deutschen Haus, 1788, 36.
  16. Schweighofer: Gedanken und Bemerkungen, 31-54.
  17. Johann Rautenstrauch: Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte, Wien, Joseph Stahel, 1788.
  18. A barlang Orsovától nem messze található a Duna mellett, amit valamilyen szinten erődítménnyé alakítottak át már a háború előtt.
  19. Erre példa: Johann Michael Schweighofer: Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre, Wien, Zierch, 1788, 154155.
  20. A Habsburg Monarchia határain felállított katonai védelmi vonal, ami Trieszttől egészen a Galíciai területekig tartott, ahonnan az év elején megindították a támadást az Oszmán Birodalommal szemben.
  21. Johann Michael Schweighofer: Politische und kriegerische Mannigfaltigketien, Wien, Zierch, 1788, 130.
  22. Johann Michael Schweighfoer: Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten,Wien, Zierch, 1788, 129.
  23. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1788, Band 2., 111135.
  24. Schweighofer: Politischer Zuschauer,1788, Band 3., 139142.
  25. Ennek a módszernek a lényege, hogy az ellenség területén gyorsan végrehajtott betöréseket hajtsanak végre, megzavarják az utánpótlási vonalakat és a kisebb katonai egységeket megsemmisítsék. Erről a harcmódról a hétéves háború alatt készült egy kézikönyv, amit Zachar József adott Jeney a portyázó címmel. Zachar József: Jeney a portyázó, Budapest, Magvető Kiadó, 1986.
  26. Constantin Francois Volney: Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg, Amsterdam, 1788.
  27. Ilyenre példa Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 82. szám, 1787. október 13. 61., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 88. szám, 1787. november 3. 157., illetve Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 6. szám, 1788. január 19. 89.
  28. Brünner Zeitung, X. évf., 27. szám, 1788. április 1., 211. A teljes szöveg a következőképpen szólt: Bei einer Parthei wo man gute Karten in der Hand hat, kömmt es auf Geschicklichkeit und nicht auf Glück an. Der Türk kann von Glück reden, wenn er diesesmal aus der Klemme sich windet, aber wir, bei unsern herrlichen Anstalten und bei unserer grossen Macht wir müssen nichts oder nur wenig vom Glück, sondern alles von der Geschichtlichkeit unserer Anführer erwarten. Dass wir bei Dubicza blutige Köpfe davon trugen,war keine Folge von der Missgunst des Glückes sondern von unserer Haftigkeit. Und endlich was haben wir denn um die Glücksgöttin, die uns zu Eugens Zeiten so herzlich gut war verbrochen, dass sie uns isst den Rücken kehren sollte?
  29. Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band VI, 1417.
  30. A Politisches Zuschauer 7. kötetében, ami a Francia Királyságban végbemenő forradalommal és közhangulattal volt elfoglalva a szerző teljes mértékben, így ott a török háború érthető módon visszaszorult.
  31. Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band VI., 4753.
  32. Erre példa: Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 31. szám, 1789 április 18.,953 és Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 38. szám., 1789. május 13., 1201.
  33. Johann Michael Schweighofer: Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische Pforte, Wien, Zierch, 1789, 15.
  34. Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 52-55. szám, 1789. július 1,4,11,15, 12.15., Kriegsvorfälle.
  35. A focsani csatát összesen 19 oldalon át tárgyalja, vagyis az 119 oldal között, ameddig a Rimnik-i ütközetet 3153 oldal között lehet megtalálni.
  36. Johann Michael Schweighofer: Von der berühmten Belgareung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon1789, Wien, Zierch, 1789.
  37. Wiener Zeitung, LXXXVIII. évf., 81. szám., 1789. október 10., 37.39. Kriegsvorfälle.
  38. Ezekre néhány példa: Wenzel von Grueber: Volkslied nach der Eroberung Belgrads gesungen den 14. Oktober 1789, Wien, Thaddäus Edl. Von Schmidbauer, 1789, Lorenz Leopold Haschka: Ode nach der Eroberung Belgrads: Gesungen von Lorenz Leopold Hascka im Oktober 1789, Wien, Kurzbeck, 1789, Georgio Ferrich: Dem Unüberwindlichsten Helden Herrn Grafen Von Laudon, Wien, 1789, Cajetan Tschink: Loudons Leben und Heldenthaten, Wien, 1789., Johann Aloys Blumauer: Das Lied von Belgrad, 1789.
  39. Johann Michael Schweighofer: Ausführliches Beschreibung des Fürtenthums Wallachei,Wien, Zierch, 1790.
  40. Az általam végzett összeírás alapján legalább 30 gyászbeszéd, emlékező irat, hősi eposz és egyéb publikáció jelent meg csak 1790.évben II. Józsefről.
  41. A tábornagy haláláról 1790.évben legalább 10 általam megtalált munka készült. Ezekre példa: Karl Hammerdörfer: An Josephs Grabe: Ein Stein zu seinem künftigen Denkmale, Jena, Stranckmannische Buchdruckerei, 1790; Taubmann von Krsowitz: Loudons Tod und Grab, Wien, Ignatz Grund, 1790; Wilhelm von Bube von Wilhelm: Am Sarge Loudon’s, Wien, Gassler, 1790 és Johann Nepomuk Michael Denis: Ueber Laudons Tod Der Barde und das Vaterland, Wien, Kurzbeck, 1790.
  42. Johann Michael Schweighofer: Die Wahl eines deutschen Kaisers, sammt allen dabey vorfallenden Ceremonien und Rechten, Wien, 1790.
  43. Az erről szóló részek a következőek. Schweighofer: Die Wahl eines deutschen Kaisers, 136.
  44. Johann Michael Schweighofer: Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone, 1790.
  45. Schweighofer: Unpartheyische Betrachtungen, 47.

 

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Szolnok adózó társadalma és az 1828. évi országos összeírás

Bevezetés[1]

Az 1828. évi országos összeírás adatait Bácskai Vera és Nagy Lajos a Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban című monográfiában publikálták, viszont demográfiai adatok becslésére nem használták fel. Szolnokot alközpontként[2] tüntetik fel, amely olyan nagyvárosokat vallott piacközpontjául, mint Gyöngyös, Eger, Pest-Buda és Debrecen.[3] Arra, hogy az utóbbi két piacközpont összekötése a vasútvonal segítségével közel harminc év alatt megtörtént. Az első lépéseket már az 1832–36-os országgyűlés eredményeként törvénybe foglalták.[4] Mindez 1831 után az összeírás nádor által kért kiigazítását követően történt, ezért a jegyzőkönyvek megtekintése mindenképpen fontos lenne annak megállapítására, milyen szerepet játszhatott az összeírás a vasútvonalak meghatározásában. A Pest–Szolnok vasútvonal átadására 1847. szeptember 1-jén került sor, amelyről a Pesti Hírlapban megjelent cikk is beszámolt: „A’ Tisza a’ Dunával össze van kapcsolva.”[5] A debreceni vonalat 1857. november 19-én adták át, és Szolnok egy második pályaudvart kapott.[6]

Az első és a második katonai felmérés között valójában nem került sor népesség összeírásra, ezért választottuk az 1828. évi országos összeírást arra, hogy a társadalom egy részére kiterjedő adatfelvétel segítségével a város társadalmi szerkezetét dokumentáljuk a század végéig tartó fellendülésének korai pillanatában.

A tanulmány fő célja megállapítani, hogyan nézett ki a viszonylag jelentőssé váló település adózó társadalma fejlődése kezdetén, és támpontot nyújtani a város társadalmának rekonstrukciójához a további társadalomtörténeti kutatások elvégzéséhez. Ez azt az időszakot jelenti, amikor a város Heves és Külső-Szolnok vármegye részét alkotta, valamint Bácskai Vera és Nagy Lajos egy alközpontként hivatkoznak a városra az összeírás adatai alapján. Ez a település mégis székhellyé válik az 1876. évi XXXIII. törvénycikk által elrendelt új közigazgatási beosztás szerint létrejött Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében. A törvény pontosan így szól: „Ezt képezik a Jászság, a Nagy-Kunság, Heves és Külső-Szolnok megyéknek a Tisza folyó bal partján fekvő területe, kivévén az egri törvényszékhez tartozó… községeket.[7] Az így kialakított megyéket az 1877. évi I. tc.[8] iktatja a véglegesen kialakított megyehatárokká.

A források bemutatása

A munka során felhasznált legfontosabb forrás, az 1828. évi országos összeírás (Conscriptio Regnicolaris) Szolnok városára vonatkozó, eredeti irategyüttes, amelyet a Heves Vármegyei Levéltárban (továbbiakban: HVL) őriznek.[9] Ennek az eredeti dokumentumok mellett része, az összeírásról készített javítás (Rectificata Conscriptio) is, amely egyes adatok újrafelvételét, korrigálását hajtotta végre, így a munkát ezen kiigazított adatok figyelembevételével végeztük el.

A forrás tartalmának okvetlenül fontos, részleteibe menő bemutatására és elemzésére ezúttal nem térünk ki, erre vonatkozóan korábbi eredményeinkre támaszkodva, az összeírás általános és városspecifikus jellemzőit vettük figyelembe.[10]

A Szolnokról rendelkezésre álló, az adózó társadalmat jellemző adatok közül a társadalmi státuszt és a vagyontárgyakra vonatkozóan bevezetett adatokat vettük figyelembe. Ezek közül külön bekezdésekben vizsgáljuk valamennyi főrovat adatait. Az adatok értékelését lehetőség szerint az összeírt személyek adatai mellé folytatólagosan bevezetett, és kiemelkedő fontossággal bíró kiegészítő információk figyelembevételével végeztük el, melynek köszönhetően olyan adatokat is képesek voltunk vizsgálni, melyek az összeírás szerkezetén belül külön rovat alatt nem, de alapvetően egységes rendszer szerint jelentek meg. A környező települések összeírásában esetlegesen fellelhető Szolnok városára vonatkozó adatokat a jelen feldolgozáshoz az adózó társadalom pillanatképszerű rekonstruálásához nem vettük figyelembe. A kutatás jelenlegi szakaszában kizárólag közvetlenül a városról fennmaradt dokumentumok képzik a vizsgálódás tárgyát.

Szolnok adózó társadalmának bemutatása

Az 1828. évi, szolnoki adózó társadalom jellemzéséhez és rekonstruálásához a korábbi tanulmányunkban bemutatott adatbázisunkat használtuk fel, amelynek elkészítésére vonatkozó módszertani jellemzőit korábban már ismertettük.[11] Az adózó társadalom ilyen jellegű vizsgálatához a statisztikai programok használata szükséges, ezért az adatbázisunk adatait megfelelő rendszerezés alapján Microsoft Excelben kódoltuk. A leíró statisztikai számításokat a JASP 0.16.4.0 verziójában készítettük el, amelynek az eredményeit közöljük és értelmezzük, hogy képet kaphassunk a város 1828. évi adózó társadalmáról. Az összeírás adatainak értelmezését az általunk készített diagramokkal és táblázatokkal végeztük el, amelyek mentén a társadalom részleges rekonstrukciójának módszereit mutatjuk be.

Háztartásokhoz tartozó adózók száma

Az összeírás 2. főrovatának (18 és 60 év közötti férfiak és nők száma név nélkül) segítségével az egyes háztartásokhoz tartozó adózók számát állapítottuk meg. 1665 háztartás közül 106-ban (6,37%) egy fő sem adózik, 337-ben (20,24%) 1 fő adóköteles, 976-ban (58,62%) 2, 140-ben (8,41%) 3, 94-ben (5,65%) 4, 7-ben (0,42%) 5, 4-ben (0,24%) 6 és 1-ben (0,06%) 7 adózó személy van. Az egy háztartásra jutó adózók számának átlaga 1,89 fő, medián és módusz is 2 adózó fő/háztartás. Az egy háztartáshoz tartozó adózók száma a leggyakrabban 1, vagy 2 személy. Azok a háztartások, ahol az adózók száma 2 fő, 2,9-szer többször jelennek meg az egyadózóssal szemben. Szolnokon tehát a kétadózós háztartási modell volt a legelterjedtebb.

1. diagram: Az adózó személyek megoszlása háztartásonként az adózó háztartásfőt is beleértve

Abban az esetben, ha az adózók száma 0 vagy 1, akkor a megjegyzések rovatban található információk magyarázatot adnak, mi az oka az adózók hiányának. Ennek oka sokrétű: a férj szolga vagy máshol, esetünkben ismeretlen településen szolgál; a családapa (paterfamilias) és/vagy családanya (materfamilias) idős, vagyis 60 év felettiek; a férj katona; a családapa, a családanya vagy az özvegy rokkant, vagyis valamilyen fogyatékossága van. Arra az esetre, ahol az adózók száma magasabb 2 főnél, két magyarázat van, amelyek egymással kombinálva is értelmet nyernek. Az első esetben a háztartáshoz tartoznak a gyermekek és azok feleségei, vagyis egy többgenerációs családmodell jelenik meg. A második esetben a háztartáshoz tartozó szolgák száma is befolyásolja az adózó személyek számát. A két eset együttes érvényesülésére a legjobb példa az összeírásban szereplő első személy Vidra Fran.,[12] akinek háztartásában 7 adózó személy él. Ezt a számot megkapjuk, ha az alábbiak szerint számolunk, ő maga és a felesége, három szolgájuk és egy fiuk, aki biztosan házas, is velük él.

Az adózó személyek társadalmi helyzete

Az összeírásban eredetileg 535 jobbágy, 746 házas zsellér, 356 házatlan zsellér és 34 olyan személy szerepelt, akiknek a társadalmi helyzete ismeretlen volt. Ha ezeket összeadjuk, akkor az ábra első oszlopában valójában 1671 névnek kellene szerepelni. Ez az ellentmondás abból fakad, hogy az összeíró biztosok számos helyen bizonytalanok voltak és sajátos megoldást alkalmaztak a táblázat kitöltése során. Azokat a személyeket, akik jobbágyok, de nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, jobbágyként és házatlan zsellérként is feljegyezték, majd a lap alján található összegzésben az egy sorban lévő mindkét jelölést hozzáadták a végösszeghez. Hat személynél alkalmazták a kettős jelölést, ebből adódóan a társadalmi helyzetükre vonatkozó adatok duplán szerepelnek az összeírásban. Ha ezeket az adatokat csak egyszer vesszük figyelembe, mint ahogyan mi a kódolás során külön számmal jelöltük őket, akkor 1665 személyre vonatkozó adatot kapunk. Az ezen adatokkal történő számításokat nem közöljük, mert nem szeretnénk pontatlan eredményeket megjeleníteni, viszont fontosnak tartottuk leírni, miért kell az összeírás javított adataival dolgozni ahhoz, hogy valósághűbb eredményekhez jussunk.

2. diagram: Szolnok adózó lakosságának társadalmi rétegződése

Az általunk használt javított összeírással korrigált adatállomány miatt eltérő számokkal dolgoztunk a fentebb ismertetetthez képest. 535 jobbágy (32,13%), 779 házas zsellér (46,79%), 349 házatlan zsellér (20,96%) és 2 olyan személy (0,12%) szerepel, akinek társadalmi helyzete ismeretlen, mert a rájuk vonatkozó adatokat nem pótolták a nádor által elrendelt javítás során.

Ennek oka az lehet, amit az összeírás első változatában a megjegyzések rovatban olvashatunk, vagyis ezek a személyek egyáltalán nem tartózkodnak a város területén, így kizárólag háztulajdonosként szerepelnek a személyek között. Az 1068-as számmal jelzett Hegedűs Math-nál megjegyzésként a következő olvasható: A ház tulajdonosa máshol lakik, ahol kocsmáros.[13] Az 1076-os számot viselő Kupay Josephus suec. személyénél a következő megjegyzés áll: A ház üres. Az utóbbi név mögött álló sueccessor magába foglalja, hogy a házat megörökölte, de letelepedésére vagy a házasságra nem a városban kerülhetett sor, hiszen csak egy háztulajdonnal rendelkezik, ami az üres jelzővel van, illetve, valamint egyéb a lakhelyére vagy szolga, katona létére vonatkozó adat sincs a megjegyzéseknél. A javítások feloldották a fentebb bemutatott problémakört, hogy a saját házzal nem rendelkező jobbágyokat a házatlan zsellérek közé is felvették. Megállapítható, hogy ezeket a személyeket csak jobbágy társadalmi státuszúként írták újból össze, emiatt a házatlan zsellérek száma 6-tal csökkent, valamint 1-nél korrigálták a társadalmi helyzetét házas zsellérre, ezért valójában 7-tel kevesebb házatlan zsellér van a javított összeírásban. Továbbá a jobbágyok száma változatlan maradt, míg a 33 ismeretlen személy közül 31 a házas zsellérek közé került. Ezek a változtatások mind indokolják a javított változat elkészítését, hiszen ezek ismeretével pontosabb képet kapunk a város 1828. évi adózó társadalmáról, akkor is, ha ezt évekkel később készítették el.

A háztartásbeli személyek

A háztartásban élőkről alaposabb képet szintén a 3. főrovat alrovataiban található adatok alapján kaphatunk, itt is a férfiakra vonatkozók vannak többségben. Háztartásbelinek számítanak azok a 18 és 60 év közöttiek az alrovatok alapján, akiket az adózó személyhez vagy rokoni kapcsolat fűzi, vagy rokoni kapcsolattól függetlenül valamilyen szolgáltatás fejében tartoznak a háztartáshoz. Ezek a személyek a férfitestvérek, a fiú- és lánygyermekek, szolgák, szolgálólányok[14]. Ennek kettős magyarázata lehet, vagy az adózó személyek nem adták meg a rájuk vonatkozó adatokat, vagy az írnokok figyelmen kívül hagyták ezeket. Bár ez utóbbi valószínűsége kisebb, mivel az összeírást végző két írnok közül az egyik nem megyebeli volt, ezért nem állt érdekében az adatok meghamisítása. Jelen dolgozat nem terjed ki a szolgálók számának más forrásanyagokkal történő szisztematikus kutatására, ezért ennek a kérdésnek a megválaszolását nyitva hagyjuk.

3. diagram: A háztartásban élő vér szerinti rokonok – férfitestvér, fiú-, lánygyermek – számának alakulása

A háztartások közül 181-ben egy fiú- (11,03%), 28-ban kettő fiú- (1,71%), 3-3-ban vagy 3 fiúgyermek (0,18%), vagy egy férfitestvér (0,18%), 14-ben egy lánygyermek (0,85%), 1-ben pedig egy fiú- és egy lánygyermek (0,06%) van az összeírás alapján, valamint 1411-ben nincs 18 és 60 év közötti az adózó gyermekének, fiútestvérének tekinthető személy (85,98%). Ezek a személyek a 18 és 60 év közötti adózó lakosság 8,13%-át teszik ki és átlagosan 1,15 rokon él azokban háztartásokban, ahol legalább egyet találunk.

A fiú- és lánygyermek arányával kapcsolatban megállapítható, hogy a szülőkkel élés nem függ a házasságkötés meglététől, viszont az nem minden esetben vonható le egyértelmű következtetésként, hogy a gyermek házas-e. Ennek ismertetésére az 5. sz. melléklet alapján kiválasztottunk a gyermekek számát figyelembe véve tetszőleges háztartásokat, amiket az adózók száma, gyermekek száma és neme, valamint a megjegyzés adatai szerint töltöttünk ki, megadva az adózó nevét és összeírásbeli számát.

Adózó sorszáma és neve Adózók száma Gyermekek száma, neme Megjegyzés Biztosan minden gyermek házas
54 Varitska Mich 3 1 férfi nem
915 Bitzman Jos 3 1 férfi A családapa öregség miatt hiányzik. igen
335 Csányi Geor Vid 4 2 férfi A családanya öregség miatt hiányzik. igen
925 Lévay Joannes 4 2 férfi A családapa öregség miatt hiányzik. nem
339 Nagy Mich 6 3 férfi A családapa és -anya kora miatt hiányzik. igen
1137 Deák Joa Vid 6 3 férfi A családanya öregség miatt hiányzik. igen
1152 Nagy Joa Vid 5* 3 férfi A családanya öregség miatt hiányzik. nem
227 Hamza Geor 2 1 nő A családapa magas kora miatt hiányzik. nem
377 Gergely Jos 4 1 nő igen
531 Mihályi Mart 5 1 férfi, 1 nő nem

1. táblázat: A családi állapothoz szükséges rovatok adatai

*A háztartáshoz tartozik 2 szolga.

Első lépésként a 18 és 60 év közötti adózók számát kell figyelembe venni, amelybe beletartozik az összeírásban név szerint szereplő személy is. Ezután a 14. főrovat megjegyzéseit kell elolvasni, amely a táblázatban is szereplő családapa és/vagy családanya idős korára vonatkozó információkat is tartalmazza. Ha egyik sem hiányzik az összeírásból, akkor mindkét fél beletartozik az adózó személyek köré, másik esetben őket nem tüntették fel az adózó személyek számánál. Ezekből kiindulva nemtől és gyermek számtól függetlenül egy általános megállapítást tehetünk. Amennyiben mindkét szülő szerepel a 2. főrovatban, és rajtuk kívül kettő vagy több személy van feltüntetve, és ezek nem szolgák, akkor az adott gyermekek közül annyi él házastársi kapcsolatban, ahányan hiányoznak a két szám alapján. Fordított esetben, ha a gyermekek számán felül nincsenek további személyek összeírva, akkor egyértelműen megállapítható, hogy a gyermek nem él házasságban[15], ezt a táblázat utolsó oszlopa is mutatja. A táblázatban található Nagy Joa. vid. háztartása több szempontból is érdekes, hiába van 5 adózó a családban, a fiai közül egyik sem házas, mert két szolga is velük él. Az özvegyeknél egyszerűbb megállapítani a családi viszonyokat, mert a nevek végén olvasható vid. a családi állapotra vonatkozik. Mivel a családi állapot vizsgálata nem feladata az összeírásnak, ezért feltehetően hiányosan tartalmaz információkat erre vonatkozóan. Arra a kérdésre, hogy a férj vagy a feleség szüleihez költöztek a házastársak, a számok ismeretében az a válasz adható, hogy általában a férfi családjához, ezért jelennek meg ők nagyobb arányban az összeírásban, de nem minden esetben, ahogy azt a táblázat is megerősíti. Ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk a családi kapcsolatokról és a családmodellről, szükséges lenne az összeírás adatainak összevetése a születési-, házassági- és halotti anyakönyvi kivonatokkal. A dolgozatunk erre nem terjed ki, mégis egy következő lépésként a társadalom rekonstruálásához fontos információk nyerhetők ki belőlük.

A férfitestvéreknél szintén a fentebb említett módszert használtuk. Ez alapján 2-ről biztosan megállapítható, hogy házas, mert az adózók száma 4 fő és a megjegyzés főrovat üres.[16] 1-ről nem állapíthatjuk meg, hogy biztosan házas, mert az adózók száma 3, és a megjegyzés főrovat nem tartalmaz arra vonatkozóan információt, hogy a háztartás bármely tagja egy fentebb említett ok miatt kimarad az összeírásból.[17]

4. diagram: A szolgák száma háztartásonként

A szolgák számát vizsgálva megállapítható, hogy a háztartások többségében (1591; 97,01%)) nincs, 47-ben 1 (2,87%), valamint 1-1 háztartásban 2 és 3 szolga (0,06%) van az összeírás szerint. A településen nem volt gyakori a szolgák alkalmazása, mert azoknak a háztartásoknak, ahol legalább egy szolga lakott, az együttes aránya százalékban kifejezve nem éri el az 5%-ot sem. Ez magyarázható azzal, hogy a városban viszonylag kevés ember volt, akinek szüksége lett volna szolgák alkalmazására, mert csak azoknál a személyeknél jelennek meg, akiknek viszonylag nagyobb szántója és számos haszonállata van. A városban élő szolgákra vonatkozóan fentebb tett megállapításunk szerint az 52 személyen felül további 19 eredendően szolnoki lakos szolgál máshol, vagyis életvitelszerűen más településen él.

Háztulajdon

Az adózó háztartásfőket figyelembe véve az adóköteles háztulajdonnal rendelkezők száma 1311 fő[18], amely az adózó lakosság kicsivel több, mint kétharmadát jelenti. A házatlan zsellérek számából (349 fő), valamint a már fentebb említett problémakör ismeretében tudjuk, hogy saját házzal nem rendelkező jobbágyok is éltek a településen. Ebből adódóan már lehet következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hány olyan személy él a településen, akik saját háztulajdonnal nem rendelkeznek. 355 olyan háztartásfőnek kellene szerepelnie az összeírásban, aki háztulajdonnal nem rendelkezik, de mégis 354 háztartásfőnek (21,26%) nincs saját háza.

5. diagram: Háztartások megoszlása a háztulajdon alapján

A javításokról szóló dokumentum magyarázatot ad arra, hogyan lehetséges, hogy a mi számolásunk és az összeírás javított változata között még mindig eltérés mutatkozik. Az eltérést az 1236-os számmal jelzett Mérszáros Joa. uxor adatai okozzák, amelyek alapján ő házatlan zsellér, de mégis van háztulajdona. Ezt az ellentmondást a javítás során sem korrigálták, hogy rendelkezik-e háztulajdonnal, ha igen, akkor a társadalmi státusza nem házatlan, hanem házas zsellér. Fordított esetben logikusan házatlan zsellér, aki nem rendelkezhet saját háztulajdonnal, hiszen akkor bérleményben lakik.

Azoknál a személyeknél, akik saját háztulajdonnal nem rendelkeznek, 6 jobbágy található, ők azok, akik korábban duplikálva jelentek meg az 1828. évi összeírásban. A rájuk vonatkozó többlet információk a megjegyzések főrovatban olvashatók. Ezek alapján 5 fő egy idegen házban lakik bérlőként,[19] és 1 személy kántor,[20] vagyis egyházi birtokon lakhat, amely az összeírásba az adómentesség miatt nem kerülhetett bele, de az állatállománya után köteles adót fizetni.

24 személyről tudjuk biztosan, hogy háztulajdonnal rendelkezik, de mégsem használja lakóhelyként az épületet, ők alkotják a háztulajdonosok 1,83%-át.[21] Őket további három csoportra tudjuk bontani a 14. főrovat szerint: 3 ház üres (0,23%), 8 személy másik házban (0,61%), 13 pedig máshol él (0,99%). Az utóbbit további alcsoportokra bontjuk: 1. nem tudjuk pontosan hol él, 2. tudjuk pontosan hol él. Az üres házak tulajdonosai között két férfi és egy özvegy található. Ezek közül az 1076-os számmal jelzett Kupay Jos. esetét fentebb már ismertettük, viszont ugyanez a következtetés az 1136-os számot viselő Sárkány Andr. esetében is helytálló. A harmadik személy Alberti Ant. vid. (1662.) már a név mögött jelzi a nő özvegy mivoltát, mindez arra enged következtetni, hogy elköltözött a férje halála utána valamelyik rokonához. A második eset, ha valaki nem a saját tulajdonú házában él. Itt egy személyről tudjuk biztosan hol él, mert a Császi Fran. (131.) sorában az összeírva a 121-nél megjegyzés szerepel,[22] valamint hozzá tartozó egyéb adatok a háztulajdonon kívül nincsenek az összeírásban. A 121-es számmal jelölt szintén Császi Fran. az előbbi apja, hiszen egy gyermeke van az összeírás szerint és 4 adózó él a háztartásban. Valójában az ifjabb Császi háza is tartozhatna az üresekhez vagy bérleményekhez, de ezzel kapcsolatban semmilyen adatot nem tartalmaz az összeírás. A további 7 személyről csak azt tudjuk, hogy másik házban élnek, de pontosabb információ nem áll rendelkezésünkre. Az utolsó csoportot azok alkotják, akik egyértelműen máshol élnek. Közülük 3 személy pontos lakhelyét ismerjük, mert ezt a megjegyzések alatt feltüntették. Czakó Geor. Uxor (13.) Derzsi-gáton,[23] Antal Steph. (383.) Tószegen,[24] és Viderman Mat. (1097.) Sz.Györgyön él.[25] Hegedűs Math.-ról (1068.) tudjuk, hogy máshol él, ő az egyetlen, akinél megtalálható az oka annak, miért nem a településen lakik. A további 9 személyre vonatkozóan nem rendelkezünk bővebb információval, hiszen a megjegyzéseknél csak arról tájékozódhatunk, hogy lakóhelyük máshol van, tehát nem tartoznak a város állandó lakói közé.

Foglalkozás szerinti megoszlás

A településen élőkre vonatkozóan több főrovat segítségével juthatunk információkhoz. A 3. főrovat alrovatai a társadalmi helyzetre, értelmiségiekre, valamint a foglalkozásra vonatkozóan rejtenek adatot. A javított változatban már kevesebb honoráciort találunk, mert a városi bíró[26] város jegyzői[27], és tanítója nem tartoznak közéjük, továbbá a kiskereskedők és mesteremberek csoportja 1-1 fővel bővült. Az 1828. évi összeírás utasítása alapján az előbbieket akkor is értelmiségiként kellett összeírni, ha nem voltak azok. A javítás után 8 értelmiségire, 175 mesteremberre és 5 kiskereskedőre vonatkozó adatokat találunk. Ezen adatok duplikálást tartalmaznak, mert egy személy honorácior és mesterember, egy másik pedig honorácior és kiskereskedő is, így korrigálva összesen 186 főről szólunk.

6. diagram: Név szerint összeírt adózó személyek megoszlása társadalmi helyzetük és foglalkozásuk szerint

A társadalmi státuszukat tekintve a honoráciorok többsége házas zsellér (5; 2,69%), de van 1 jobbágy (0,54%), 1 házatlan zsellér (0,54%), aki értelmiségi és mesterember, valamint 1 házas zsellér (0,54%), aki kereskedő is. A kiskereskedők közül 2 házas zsellér (1,08%) és 2 házatlan zsellér (1,08%). A mesteremberek többsége házas zsellér (144; 77,42%), de 30 házatlan zsellér (16,13%) mestersége révén idetartozik. Rájuk vonatkozó pontosabb adatokat a megjegyzések tartalmaznak, viszont a honoráciorokra vonatkozóan egy személynél találunk bővebb információt a foglalkozása tekintetében.

A mesterségek és foglalkozások szintén 186 személyre vonatkozó adatot rejtenek, akik nem a városvezetéssel kapcsolatos feladatot töltenek be. A 9. sz. mellékletben a már fentebb bemutatott 5 kiskereskedő és 175 iparos mesterségekre bontva látható, valamint ezeken kívül 1 bába, 1 juhász, 2 gyógyszerész, 1 tanító és 1 kántor jelenik meg. A tanító és a gyógyszerészek nem számítanak értelmiséginek, ezért a bába az egyetlen, aki a honoráciorokhoz tartozik.

A 31 foglalkozás közül kizárólag 1, a csizmadiák (1,47%) alkotják az összeírt lakosság több, mint 1%-át, őket követik a szűcsök, akik az összeírásban szereplők 0,71%-át teszik ki. 20 foglalkozást az adózók kevesebb mint 0,1%-a űz, 2-t a 0,1-0,19%-a, 3-at a 0,2-0,29% -a, valamint 4-et a 0,3-0,39%-a. Ennek alapján az adóösszeírásban szereplő személyek 5,27%-ának ismerjük foglalkozását, ha a katonák, szolgák, város vezetőség és tisztviselők adatait is hozzáadjuk, akkor a 10,17%-ról rendelkezünk valamilyen információval.

Az iparosokról a 3. főrovat 11. alrovata és a 14. főrovat segítségével lehet képet alkotni. Ez utóbbi megadja a foglalkozás latin nevét, és az iparossal dolgozó segédek számát, amelyet a 2. számú táblázat szemléltet.[28]

Mesterség Latinul Mesterséget űző összes iparos száma Iparosok Iparosok aránya az összes iparosokhoz képest (%)
segéd nélkül 1 segéddel 2 segéddel
ács asciarius 1 1 0,57
asztalos arcularius 10 6 4 5,71
bognár rotarius 3 3 1,71
csizmadia cothurnarius 52 38 14 29,71
festő tinctor 1 1 0,57
gombkötő nodularius 2 2 1,14
kádár vietor 6 6 3,43
kalapos pileator 11 10 1 6,29
kéményseprő spaciaminarius 1 1 0,57
kovács faber ferrarius 7 5 2 4,00
kőműves magister murariorum 1 1 0,57
könyvkötő compactor 1 1 0,57
kötélgyártó funifex 1 1 0,57
lakatos faber serarius 3 3 1,71
molnár molitor 11 9* 1 1 6,29
nyerges ephipiarius 1 1 0,57
szabó sartor 12 11 1 6,86
szíjgyártó lorarius 2 2 1,14
szűcs pellio 25 19 5 1 14,29
takács textor 12 8 4 6,86
tímár cerdo 7 6 1 4,00
üvegfúvó vitrarius 1 1 0,57
varga sutor 2 1 1 1,14
városi pék pistor 1 1 0,57
vasfazekas ahenarius 1 1 0,57
Összesen 175 136 35 4 100,00
Összesen (segédek) 0 35 8

2. táblázat: Az iparosok foglalkozási viszonyai

25 mesterség közül kevesebb, mint felének volt legalább egy segédje, és mindössze 4 iparos dolgozott két segéddel. Egyes mesterségeket űzők csak segéd nélkül dolgoznak, míg mások kizárólag segéddel. Ezek többnyire azoknál jelennek meg, ahol 1-3 személy űzi az adott mesterséget, bár a kádároknál megfigyelhető, hogy mind a 6 fő egyedül dolgozik. A kettő varga közül csak az egyik dolgozik segéddel. A legtöbb iparos csizmadia (29,71%). Őket követik a szűcsök (14,29%), a szabók (6,86%) takácsok (6,86%), kalaposok (6,29%), molnárok (6,29%), asztalosok (5,71%), kovácsok (4%), tímárok (4%) és kádárok (3,43%). Az egyéb 10 mesterséget űzők együttvéve 12,54%-ot tesznek ki. A csizmadiák munkájához szorosan kapcsolódnak a tímárok, hiszen az általuk megdolgozott bőr adja az alapanyagot számukra. A szűcsök számára a gyapjú fontos, melynek egy része a város állatállományát tekintve adott volt. Megállapítható, hogy a mesterségek összetétele sokszínű, bár némelyik kisebb arányban van képviselve, mégis ellátás szempontjából elengedőnek tekinthető ezek száma.

Gabonatermés

A gabonatermésre vonatkozóan csak a 6. főrovat 1. alrovatát, a jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona mennyiségét pozsonyi mérőben című rovatot töltötték ki. Bár megjelennek nem jobbágy személyek soraiban is adatok, hogy mennyi a vetéshez szükséges gabona, de ezek elírásra vezethetők vissza, és a közvetlenül alatta vagy felette összeírt jobbágyhoz tartozónak tekinthetők. Erre példa Mérszáros Joa. uxor (1236.), aki házatlan zsellérként 6 pozsonyi mérővel veti be a szántót, viszont az 1237-es számú Balázs Mich-nél (jobbágy) az adat helye üresen maradt.

7. diagram: A jobbágyok vetésre használt gabonamennyisége pozsonyi mérőben

Az összeírt 4506 pozsonyi mérő vetésre használt gabona összesen 535 háztartáshoz (32,13%) köthető, amely azt jelenti, hogy adózó háztartások mintegy egyharmada rendelkezett adóköteles földterülettel. A tulajdonosok közül 9 háztartásnál 3 pozsonyi mérőt (0,6%), 325-nél 6 pozsonyi mérőt (43,28%), 33-nál 9 pozsonyi mérőt (6,59%), 136-nál 12 pozsonyi mérőt (36,22%), 30-nál 18 pozsonyi mérőt (11,98%), valamint 2-nél 30 pozsonyi mérőt (1,33%) használtak vetésre. A vetésre használt gabona átlaga 8,42 pozsonyi mérő. Leggyakrabban 6 pozsonyi mérővel vetettek, viszont csupán két háztartás használ 30 pozsonyi mérőt, amely az összes jobbágy 0,37%-át jelenti, viszont 3,56-szor több a települési átlagnál.

A vetéshez szükséges gabona mennyiségére vonatkozó adatokat több esetben is korrigálták. Ezeket a módosításokat viszont egyben hajtották végre, az adózókhoz bevezetett mennyiségen a táblázatokon belül többé nem korrigáltak. Kutatásunk jelenlegi szakaszában a korrigált mennyiségek okozta nehézségek miatt, az eredetileg bevezetett adatokkal való számításokon felül, a javított adatokat nem vettük figyelembe. A korrigált mennyiséggel való számolás ugyanis – mint említettük – nem köthető egyetlen bevezetett háztartásfőhöz sem, így jelen esetben a módosítások okainak feltérképezése túlmutat jelen dolgozatunk keretein. Ezért jelenleg kizárólag az eredeti összeírásban található 4506 pozsonyi mérő vetésre használt gabonával számoltunk.

Összegezve a szántók nagyságát a bevetésre használt gabona mennyisége alapján határozták meg. Jelen dolgozatunkban főleg az adózó társadalmat vizsgáljuk, így a termésre és szántókra vonatkozó bővebb adatok kiszámítására és ismertetésére nem kerül sor. A hiányzó adatok pótlása a javítás során sem történt meg, így azon városok segítségével, ahol felírták ezeket, lehetne hozzávetőlegesen meghatározni azokat.

Állatállomány

Az állatállomány bemutatása szintén a jobbágyok adatai alapján lehetséges. A teljes állatállomány, amelyet faj és kor alapján írtak össze, 5029 állatot jelent. A 10. főrovat első három alrovatában összesen 1096 ökör (21,79%), 448 anyatehén (8,91%) és 135 meddő tehén (2,68%) van feltüntetve. 190 üsző és bika közül 52 db 3 évnél idősebb (1,03%), 138 db 2 évnél idősebb (2,74%). A lovak többsége, 940 db 3 évnél idősebb (18,69%), 3 db pedig 2 évnél idősebb (0,06%). A legmagasabb, 1936, az 1 évesnél idősebb juhok száma (38,5%), ezek őrzését és gondozását a juhász végzi, aki szerepel is az összeírottak között. Az 1 évnél idősebb sertések száma a juhokhoz viszonyítva csekélyebb (5,59%), mindössze 281.

8. diagram: A jobbágyok teljes állatállományának megoszlása fajta és kor szerint

A 10. és 11. főrovatok adatai háztartásra vannak bontva, a 9 alrovat alapján közöljük az összes jobbágyháztartás hány százaléka rendelkezik legalább egy ilyen állattal. A juhok száma magas, de csak a jobbágyok 28,04%-ának van. Ezzel szemben a juhoknál sokkal szélesebb körben elterjedt az ökör, a 3 évnél idősebb ló és az anyatehén, hiszen a jobbágy lakosság több, mint 65%-a bírja ezeket az állatokat. Az ökör a szállításban és a mezei munkában fontos, mint igás. A meddő tehenek a háztartások 20%-ában vannak jelen, és a jobbágyok 28,04%-a tart sertést. Az üszők és bikák közül a 3 évnél idősebbek (5,79%) kisebb arányban vannak az összeírásban a 2 évnél fiatalabbakhoz (17,2%) képest. A háztartások körében a legkisebb arányban a 2 évnél idősebb lovak jelennek meg (0,37%).

Nagyállatok
Az állatok összlétszáma kor és fajta szerint Háztartásonként tartott állatok darabszáma Állattal rendelkező háztartások száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma darabszámonként Állattal rendelkező háztartás/ összes jobbágy háztartás (%)
Ökrök
1096 2 190 380 69,16
4 166 664
6 6 36
8 2 16
Anyatehenek
448 1 322 322 71,59
2 57 114
3 4 12
Meddő tehenek
135 1 85 85 20,00
2 16 32
3 6 18
3 évnél idősebb üszők és bikák
52 1 19 19 5,79
2 9 18
4 1 4
5 1 5
6 1 6
2 évnél idősebb üszők és bikák
138 1 56 56 17,20
2 33 66
3 1 3
4 2 8
5 1 5
3 évnél idősebb lovak
940 1 1 1 65,98
2 193 386
3 85 255
4 72 288
5 2 10
2 évnél idősebb lovak
3 1 1 1 0,37
2 1 2
2812

3. táblázat: A háztartások állatállománya – nagyállatok

Apróállatok
Az állatok összlétszáma kor és fajta szerint Háztartásonként tartott állatok darabszáma Állattal rendelkező háztartások száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma a darabszámonként Állattal rendelkező háztartás/ összes jobbágy háztartás (%)
2 évesnél idősebb juhok
1936 5 1 5 28,04
6 1 6
7 1 7
8 7 56
9 3 27
10 70 700
12 11 132
13 1 13
14 1 14
15 32 480
16 1 16
20 12 240
25 3 75
30 3 90
35 1 35
40 1 40
2 évesnél idősebb sertések
281 1 148 148 39,07
2 53 106
3 5 15
4 3 12
2217

4. táblázat A háztartások állatállománya – apróállatok

Megállapítható, hogy az állatállomány összeírásban szereplő számait tekintve, egy viszonylag jelentős differenciálódás, anyagilag aránytalan eloszlás mutatkozik meg. Ennek oka a jobbágyok különböző anyagi helyzetére visszavezethető lenne, ha ezeket a gabonatermés hozammal és a pénzügyi adatokkal is képesek volnánk összevetni.

Fiatalabb személyek

Az összeírás elemzése során egyetlen rövidítés feloldása jelentette a legnagyobb kihívást, hiszen a szakirodalomban eltérő információkat találunk arra vonatkozóan, mit is jelenthetett a nevek elé bevezetett I. betű. Az összeírás – a kitöltési elveknek megfelelően – kizárólag egy felekezetre, az izraelitákra, vonatkozóan tartalmazhat adatokat,[29] amelynek egyik latin megfelelője lehet a iudaeus kifejezés. Erdei Aranka kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy a zsidókat vagy házatlan zsellérként, vagy házaló kereskedőként írták össze,[30] a táblázatunkat tekintve ez a többségre igaz lenne. Bohony Nándor 1985-ben arra a megállapításra jutott, hogy abban az esetben, ha két adóköteles háztartásfő ugyanazt a nevet viselte, akkor a junior szó megtalálható az ifjabb neve mögött.[31] A mi esetünkben bár a rövidítések a név előtt olvashatók, mégis úgy véltük, hogy ez utóbbi jelentést hordozhatja magában.

Sorszám Neve Társadalmi helyzet Mesterség Adózók száma Korcsoport
237 Szűr Mich. házatlan zsellér 2 18-60
238 Mondok Joa. jobbágy 2 18-60
260 Pintér Mich. házatlan zsellér 2 18-60
370 Ketskés Jos. Uxor házatlan zsellér 2 18-60
374 Fejér Joan.[32] házas zsellér 0 60 feletti
797 Rátz Joa. házatlan zsellér 1 18-60
974 Király Steph. házatlan zsellér csizmadia 1 18-60
1084 Lévi Joan. házatlan zsellér csizmadia 1 18-60
1108 Kot Ant.[33] házatlan zsellér vasfazekas 2 18-60
1491 Iklady Ant. házatlan zsellér 2 18-60

5. táblázat: A „fiatalabb” adózó személyek adatai

Az érintett személyek adatai közül a 2., 3. és 14. főrovatot használtuk fel. 6 házatlan zsellér,1 házas – és 1 jobbágy lakik a városban, közülük 1 személy tartozik a 60 év felettiek csoportjához. Ebben az esetben szintén a felcserélés a magyarázat, hiszen az 538-as számmal jelölt Fejér Joan. adatait tekintve megfelel a fiatalabbak csoportját jellemzőknek. Ez a személy 18-60 év közötti házas zsellér, aki katona, ezért csak egy adózó van a családban. Bár ezen személyek viszonylag távol helyezkednek el egymástól a többi eset alapján, mert 6 esetben vagy egymás után, vagy 3-4 név közbe ékelődése után követik egymást. Ketskés Jos. esetében 101, míg Fejérék esetében 164 név található közöttük. Egyedül Kot Antonius esetében megállapítható, hogy nem tartalmaz az összeírás másik személyt, aki ezzel a vezetéknévvel van összeírva. Ahhoz, hogy ezt a problematikát meg lehessen oldani szükséges lenne az anyakönyvek, valamint a zsidó összeírások bevonása, viszont erre a jelen dolgozat keretében nem nyílt lehetőségünk.

Konklúzió

Az 1828. évi országos összeírás adatainak értelmezése, elemzése és értékelése után megállapítható, hogy az adatállomány felhasználható az 1828-ban Szolnokon élő adózó népesség viszonyainak pontos ismertetésére. Az összeírásban a javítások ellenére is fellelhetők hibák, ezért annak vizsgálatakor nem elég a Latus sorok ellenőrzése és feldolgozása, hanem az összes név szerint szereplő személy fő- és alrovatok tartalmazta adatait figyelembe kell venni, azokat egymással összevetve kell elemezni. Ezenkívül fontos az összeírást feldolgozó egyéb munkák módszereinek, tapasztalatainak és az azok által felhasznált összeírás problematikájának ismerete.

Az összeírás célja eredetileg az adóviszonyok rendezése, a települések adóalapjának a meghatározása, ezért elsősorban az adózó társadalom adatainak megismerésére alkalmas. Ennek segítségével viszonylag pontos ismereteket szerezhetünk az összeírásban szereplő személyek és azok háztartásainak helyzetéről. Megállapítható a szolnoki háztartások nagysága a 18 és 60 közötti személyekre vonatkozóan, emellett az adózó háztartásfő társadalmi státusza, korcsoportja, állatállománya, lakhatása és foglalkozása. Az eredményeink alapján következtetések vonhatók le a településen dominánsnak nevezhető mesterségekről és az állatállomány kapcsolatáról. Az összeírás részletes ismerete alapján a vagyoni helyzet figyelembevételével viszonylag nagy pontossággal összeállítható a korabeli Szolnok adózó társadalmának összetételére vonatkozó becslés.

Szolnok 1828. évi adózóinak, valamint természetföldrajzi helyzetének és adottságainak ismeretében a sajátos helyzete az összeírásban is megmutatkozik. A folyószabályozás előtti időszakot tekintve elmondható Szolnokról, hogy a kézműipari tevékenységet űző mesteremberek közül a csizmadiák, és a juhot, illetve ökröt és teheneket, lovakat tartó háztartások voltak jelen a legnagyobb létszámban. A 19. században hatalmas fejlődési ívet leíró városban az általunk vizsgált pontszerű pillanatban már jelen vannak olyan potenciális, főleg kézműipari, és állattartási adottságok, melyek a század második felében ugródeszkaként szolgáltak a város robbanásszerű fejlődéséhez. Ezen adottságok továbbá az iparos-polgári társadalom fejlődéséhez és további szisztematikus rétegződéséhez is katalizáló tényezőt jelentettek, s ilyen módon elősegítették az urbanizációs folyamatot is. Emellett megállapítható, hogy az összeírás tartalmazta adatok – a javítások után –viszonylagos képet szolgáltatnak a kamara számára a korabeli Szolnok térségben betöltött szerepéről, melyet az ellenőrzőbizottság munkája képes volt tovább pontosítani. A Bácskai Vera és Nagy Lajos nyomán készített városhálózatot bemutató térképen[34] a település földrajzi helyzete jól látható, vagyis az Alföld közepén és a Tisza jobb partján fekszik. A Tisza jelentősége abban rejlik, hogy hamarosan megkezdődik a folyószabályozás, amelynek következtében hajózhatóvá válik, így a termékek és termények szállítási ideje lerövidül. Az ország második vasútvonalának megépítését mindez előkészítette. A város közvetlen környékén nem található a korban hasonló nagyságrendű település, ezt az összeírás adatai is tükrözik. Összességében a fejlődésének elindulásához hozzájárult az összeírás elkészítése, de a város társadalmi és gazdasági számadatai részben előrevetítik a korszak végén betöltött szerepét.

Az 1828. évi országos összeírás anyagát vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy mivel az összeírás elsődleges feladata az adott település adóalapjának megállapításához szükséges információ összegyűjtése volt, csak rendkívül korlátozott mértékben használható fel olyan feladatokra, mint az adott település nemeseinek felkutatása, vagy az adózók vallási megoszlásának kimutatása. E két eshetőség közül egyik sem volt az összeírás feladata, s előbbinél igen sok múlott az írnokok és a helyhatóságok döntésein, hogyan regisztrálják adataikat, utóbbi tekintetében pedig kizárólag az izraelita vallású adózókat látták el külön jelöléssel, amiket szintén nehezen megállapítható módon és korántsem egységesen jelölnek. Az előzőekhez hasonlóan nem alkalmas az összeírás arra sem, hogy a nevek alapján a nemzetiségre vonatkozóan vonjunk le következtetéseket. Az 1828. évi országos összeírás anyagának ilyen jellegű kutatásokra használt eredményei mindenképpen limitáltak.

Kitekintés

Az összeírásban található személyek, pontosabban fiatalabbak és utódok, családi kapcsolatainak feltérképezéséhez a születési-, házassági- és halotti anyakönyvekkel történő összevetésre van szükség. Ezekből a társadalom rekonstruálásához fontos információk nyerhetők ki, nemességre vonatkozó adatokat is tartalmaznak, segítségükkel elkészíthető a településre jellemző családmodell rekonstruálása. A zsidó összeírások kutatásba történő bevonásával lehetőség nyílik az összeírásban ezen személyek megkeresésére.

A hiányzó mezőgazdasági adatokat más települések összeírásainak segítségével hozzávetőlegesen pótolni lehet. Ehhez Bohony Nándor 1985-ös tanulmányában pontosan kidolgozott útmutatással szolgál.

Nem utolsó sorban a település fejlődésének vizsgálatához elengedhetetlen a vasúttörténet. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy kapott-e szerepet az összeírás a vasúthálózatok irányainak meghatározásánál, annak értékelésekor keletkezett jegyzőkönyvek elemzését kell elvégezni. Az ország második vasútvonala ugyanis a Pest-Szolnok vonalon épül meg, továbbá a vonal csaknem tíz év múlva Debrecennel is összekötésre került.

A városhoz tartozó szőlősök vizsgálatához Szanda adatait is be kell vonni a kutatásba, viszont a jelenlegi tanulmány kizárólag a város adatait használja fel, és más területek adataival nem kapcsoltuk össze. A két terület kapcsolatát jelzi, hogy egy körülbelül 4 kilométer hosszú híd és töltés köti össze őket, melynek emlékét Verseghy Ferenc szolnoki születésű költő 1805-ös Külső Szolnok című verse is őrzi:

„Itt hempëlyëg enyves iszapjánn
a’ Tiszavíz; itt omlik ölébe
Zagyvánk. Egybevëgyűltt vizeinn a’ szőke folyónak
a’ szép híd: a’ Szandai dombig
két sor fűzfa között izmos töltésëk; utánnok
szőllők a’ Varsányi határig.”[35]

Ezen adatokkal kiegészítve tovább vizsgálható Szolnok fejlődése, mert szolnoki gazdák rendelkeztek szőlősökkel a területen. Szanda fejlődése is hamarosan fejlődésnek indult és 1891-ben megalapították az első iskolát a településen.

Ezen kérdéskörök vizsgálatával a későbbiekben foglalkozni szeretnénk, hogy a város társadalmi és gazdasági helyzetét országos kontextusba helyezzük, és a korszak általános jellemzőinek tükrében fejlettségi szempontból is értékelhessük. Ezzel hozzájárulva a város 19. századi történelmének feldolgozásához.

Bibliográfia

Felhasznált források

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 19. téka.

MNL-OL-W-21-6-N-26.

Felhasznált irodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in: Kovacsics József (szerk.): A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, 1957, 242–272.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

I.J.: A’ magyar középponti vasút’ pestszolnoki vonalának megnyitása, Pesti Hírlap, 1847/943, 1.

Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914, Pécs, Kronosz Kiadó, 2021, 150.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján, KRE-DIt, VI. évf., 2023(1), 337–345. http://www.kre-dit.hu/wp-content/uploads/2023/06/KRE-DIt-2023-I-1-6.pdf (letöltés: 2023. 07. 10.)

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 145.

Szikszai Mihály: A vasút Szolnok lendítő ereje, In: M. Román Béla et al. (szerk.): Szolnok könyve: fejezetek a város történelméből, Szolnok, Tisza Nyomda Kft., 2010, 87-95.

Vályi András: Magyar Országnak leírása 1., Buda, Universitas nyomdája, 1796, 481.

Verseghy Ferenc: Külső Szolnok, in Heinrich Gusztáv (szerk.): Verseghy Ferenc kisebb költeményei, Budapest, Franklin-Társulat, 1910, 89-90.

Internetes hivatkozások

1836. évi XXV. tc. Ország köz-javát és kereskedését gyarapító magányos vállalatokról. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=83600025.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27 (megtekintés: 2022. 11. 06.)

1876. évi XXXIII. tc. Némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről, https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=87600033.TV&targetda-te=&printTitle=1876.+évi+XXXIII.+törvénycikk&referer=1000ev (megtekintés: 2022. 11. 06.)

1877. évi I. tc. Némely törvényhatóságok véglegesen megállapitott területének 1876. évi XXXIII. tc. rendelkezése folytán törvénybe oktatásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=87700001.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D30 (megtekintés: 2022. 11. 06.)

Hivatkozások

  1. A jelen tanulmány Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján címen (KRE-DIt, VI. évfolyam, 2023/1, 335–361) megjelent értekezés historiográfiai áttekintése, forrásismertetése és módszertana alapján a város 1828. évi adózó társadalmának összetételét hivatott bemutatni. A szerzők, ezért a jelen tanulmányban ezek újbóli leírását nem teszik meg.
  2. A tiszta körzettel nem rendelkező piachelyek, közbülső lépcsők a tiszta piacközponttal rendelkező és csak rendszertelen árucserét lebonyolító vásároshelyek között. Lásd bővebben: Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 49. (Továbbiakban: Bácskai–Nagy: Piackörzetek, piacközpontok).
  3. Bácskai–Nagy: Piackörzetek, piacközpontok, 366.
  4. 1836. évi XXV. tc. Ország köz-javát és kereskedését gyarapító magányos vállalatokról. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=83600025.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27 (Letöltés: 2022. november 06.)
  5. I.J.: A’ magyar középponti vasút’ pestszolnoki vonalának megnyitása, Pesti Hírlap, 1847/943, 1.
  6. Lásd Szikszai Mihály: A vasút Szolnok lendítő ereje, In: M. Román Béla et al. (szerk.): Szolnok könyve: fejezetek a város történelméből, Szolnok, Tisza Nyomda Kft., 2010, 87-95.
  7. 1876. évi XXXIII. tc. Némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről, https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=87600033.TV&targetdate=&printTitle=1876.+%C3%A9vi+XXXIII.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev (Letöltés: 2022. 11. 06.)
  8. 1877. évi I. tc. Némely törvényhatóságok véglegesen megállapitott területének 1876. évi XXXIII. tc. rendelkezése folytán törvénybe oktatásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=87700001.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D30 (2022. 11. 06.)
  9. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 19. téka.
  10. Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján, KRE-DIt, VI. évf., 2023(1), 337–345. http://www.kre-dit.hu/wp-content/uploads/2023/06/KRE-DIt-2023-I-1-6.pdf, (Letöltés: 2023. július 10.) (Továbbiakban: Mérész–Pálházy: Az 1828. évi)
  11. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 353–354.
  12. Ordinarius judex.
  13. Proprietarus Domus habitat alibi qua Educillator.
  14. A szolgálólányokra vonatkozóan az 1828. évi országos összeírás nem tartalmaz adatokat, viszont az 1827/28. évi járási sommázatban 12 szolgáló szerepel. Lásd bővebben: Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 145.
  15. A nem házasságban élő alatt értjük az agglegényt és az özvegyet.
  16. 116. Molnár Joan, 753. Guba Mich.
  17. 40. Baris Teod.
  18. A háztulajdonra vonatkozó adatot a 4. főrovat tartalmazza.
  19. 220. Szántó Steph., 943. Bársony Jos., 1252. Csordás Steph., 1353. Németh Jo., 1405. Balázs Fra.
  20. 607. Molnár Jos., cantor.
  21. Lásd bővebben Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 356–357.
  22. Conscriptus sub 121.
  23. Vályi András: Magyar Országnak leírása 1., Buda, Universitas nyomdája, 1796, 481.
  24. Tó-Szegh, MNL-OL-W-21-6-N-26.
  25. Szent-György elnevezésű települést találhatunk: a Jászkerületben, Csongrád, Esztergom, Sopron és Vas vármegyében. MNL-OL-W-21-6-N-26.
  26. 1010. Kutzora Ant., judex oppidi.
  27. 204. Szepesy Mich., 1650. Straub Fran.
  28. A mesterségek magyar és latin megfelelőit lásd még: Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 432. (Továbbiakban: Erdei: Békés megye)
  29. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in: Kovacsics József (szerk.): A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, 1957, 268.
  30. Erdei: Békés megye, 19–20.
  31. Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1–2, 91.
  32. Fejér Joan. (538) korcsoportja 18-60 év közötti. A jelölések felcserélése lehetséges.
  33. Nem szerepel más ilyen vezetéknevű személy az összeírásban.
  34. Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914, Pécs, Kronosz Kiadó, 2021, 150.
  35. Verseghy Ferenc: Külső Szolnok, in Heinrich Gusztáv (szerk.): Verseghy Ferenc kisebb költeményei, Budapest, Franklin-Társulat, 1910, 89-90.

Farkas Péter: Bencsik Péter: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években

Recenzált mű: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években., Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022. ISBN: 978-963-416-306-0 155 o.

Az ismertetett kötet szerzője, Bencsik Péter jelen pillanatban a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének habilitált docense, mindezek mellett pedig tagja a Lendület Trianon 100 Kutatócsoportnak is, amelynek keretén belül jelent meg 2022-ben az itt ismertetett kismonográfia is. Bencsik Péter mindezek mellett tagja az MTA-SZTE-ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoportnak is, ahol leginkább a területi elhatárolódási folyamatok kutatása számít a fő kutatási területének. A kötet szerzőjének fő kutatási területének – némiképp általánosan megfogalmazva – a határok és a határátlépések 20. századi története és a magyar-csehszlovák kapcsolatok, azon belül is elsősorban a politika- és jogtörténeti vetületek számítanak elsősorban.[1] Bencsik Péter legújabb, 2023-ban megjelent kötete pedig a szocializmus 1950-es évek középi útkeresését hivatott ábrázolni a Kelet-Közép-Európai régióban. [2]

A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport az elmúlt években szerencsés módon több, társadalomtörténeti fókuszt is a célkeresztbe állító kötettel is jelentkezett az I. világháborút követő sorsfordító évek kapcsán.[3] Ebbe sorba illeszkedik Bencsik Péter ismertetett kötete is. Bencsik Péter kötetében a határ menti élet változatos jelenségeit, elsősorban az agrártársadalomra nehezedő új terheket, és persze a gyakori konfliktusokat hivatott az olvasó számára bemutatni. A legtöbb vázolt esemény, jelenség elsősorban a Trianont követő évekhez köthető a kismonográfiában, azonban néhány eset azonban már az ügy rendezése kapcsán is az 1920-as évek második felére utal vissza.

Bencsik Péter kötetét nyolc, tematikusan is világosan elhatárolt fejezetre osztódik. Minden fejezet a vizsgált témakört áldozatos levéltári alapkutatások után mutatja, széles forrásbázis alapján. Minden fejezet végén szerencsés módon egy összegző rész kapott szerepet, melynek elsődleges feladata nyilván az összefoglaló bemutatás igénye mellett egyfajta kitekintés felvázolása is. A szerző kötetének egyes fejezetei önálló (eset)tanulmányok soraként is megállják a helyüket, és természetes módon reflektáltnak is Bencsik Péter korábbi, elsősorban szakfolyóiratok hasábjain megjelent, a kiadvány témakörét érintő tanulmányira.[4] A kötet szerzője idegen (angol) nyelven is rendszeresen publikál, többek között az ismertetett kiadvány témaköre kapcsán is.[5] A kötet célkitűzése a lokális társadalom mindennapjainak bemutatása. Ez az „alulnézeti” megközelítés lehetőséget ad arra, hogy bemutassa a határ mentén élő agrártársadalom számára 1920 után megjelenő merőben újnak számító helyzetet. Az 1920-as évet követően a határ menti területen élő népesség korábban a dualista Magyarország belső területén helyezkedett el, a békeszerződés követően pedig az új történeti szituáció elsősorban árnyékos oldalával kellett szükségszerűen megismerkedniük.

A kötet első fejezete a vizsgált időkörben egyébként több esetben is módosításra került jogszabályi hátteret ismerteti. Ezen jogszabályok egy része még az I. világháború korszakára megy vissza. Ezen jogi keretek természetes módon jelentős mértékben befolyásolták a határ mentén életét. A kortárs társadalom számára a legjelentősebb változást valószínűleg a szabad mozgás korlátozása jelentette. A dualizmus idejének sok esetben sem vízumhoz, sem útlevélhez nem kötött szabad mozgása 1918-at követően semmivé foszlott, már a demarkációs vonalak meghúzása és a későbbi államhatárok megjelenése is jelentős korlátozó erővel bírt e tekintetben. Bencsik Péter ez esetben a „határrezsim” fogalmával, annak mind a nyugati, mind pedig a keleti jelenségeinek bemutatásával mutatja be és mintegy magyarázza is el, hogy az első világháborút követően mily mértékben változott e tekintetben Magyarország helyzete. A szerző érvrendszere szerint Magyarország az I. világháborút megelőzően nyugati típusba tartozott, á később a sokkal zártabb természetű keleti és a nyugati közötti átmeneti zónába került. Egyébként a két világháború közötti időszakba a keleti típusba mindössze a Szovjetuniót sorolja a szerző. Azonban Bencsik Péter leszögezi, hogy az állami korlátozó intézkedések – így például az állami monopólium, mezőgazdasági termények beszolgáltatása – már 1918 előtt, az I. világháború időszakában kialakult, ezekből pedig egyenes arányban következtek a társadalmi reakciók is: a csempészet vagy éppenséggel a feketepiac. A jogszabi környezet egyébként egyre bonyolultabbá, a lokális társadalom számára szinte átláthatatlanná vált az 1918 utáni időintervallumban. A hatóságok gyorsan módosított rendeleteivel nehéz is volt lépést tartani. Az első fejezetet összegző részben Bencsik Péter arra a megállapításra jut, hogy a nyugati határrezsimtől való távolodás megkönnyítette a II. világháborút követő szovjetizáló folyamatot Magyarországon.

A kismonográfia második fejezete a határőrizet kérdéskörét taglalja. A határőrizetet ellátó szervekről, a jogszabályi háttérről, valamint a határt átlépőkről is képet alkothatunk. A korabeli szófordulattal megfogalmazott úgynevezett „nemkívánatos elemek” elsősorban a kötet lapjain a határon túli, nem magyar emberekre vonatkozik. Megjegyzendő, hogy a korabeli és egyébiránt egyre erősödő antiszemita hullámok miatt a galíciai bevándorló zsidók is ebbe a körbe tartoztak. A határvédelem kulcsfontosságú kérdését jelentette a hírszerzés, valamint a kémelhárítás is. Ebben a fejezetben dominálnak a csehszlovák források, részben a magyar forrásbázis töredékessége miatt. A kötet sorai leszögezik, hogy a kémtevékenység miatt nem csak Magyarországon volt bizalmatlan a légkör, hanem a szomszédos államokban is, tehát ez az érzület kölcsönös volt. Viszont a felhasznált iratok alapján kevés „igazi” kémügy volt. Ebben a fejezetben az egyébként a szerző által előszeretettel felhasznált sajtóanyagok száma alacsony, a kémügyek kapcsán a tudósítások megbízhatatlan és a lapok szenzációt is kereső magatartása miatt valószínűleg.

A következő, harmadik számú fejezetben a szerző az illegális határátlépők számát és azok társadalmi összetételét is górcső alá veszi. Az általa vizsgált vármegyéket járásonként elemzi. Megjegyzi a szerző, hogy a különböző úti okmányokhoz, így például a vízumhoz való hozzájutás igen nehézkes volt, sok esetben anyagi jellegű áldozathozatalt kívánt meg. Az összegzésben megállapítja, hogy az 1920-as években nagyszámú volt az illegális határforgalom, ebben jelentős szerepet játszott az államhatárokon túl élő magyarság. A „magyar” illegális határátlépés esetében a lebukás veszélye nem volt jelentős mértékű és a hatóságok sem léptek fel ellene vasszigorral.

A negyedik fejezet annak a speciális társadalmi csoportnak a helyzetét taglalja, amelyet kettősbirtokosnak nevezünk. A kettősbirtokosok jellemző vonása, hogy az államhatárok meghúzásával birtokuk kettészakadt, és annak egyik fele az állandó lakhelyéhez képest már egy másik ország területén helyezkedett el. A mezőgazdasági munkák elvégzése miatt naponta is akár át kellett lépniük a határt, ehhez pedig „határszéli úti igazolvány” volt mindenképpen szükséges. Eleinte az ilyen kihatárforgalom rendezésére csak helyi érvénnyel bíró, vagy ideiglenes rendezések születtek. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság nehezítette meg leginkább a kettősbirtokosok mozgását, Ausztria esetében pedig a legkönnyebb súlyú gyakorlati megállapodás volt tapasztalható. Az 1920-as évtized második felére rendeződött ez a kérdés csak, kétoldalú megállapodások sorával. Minden szomszédos országgal nem sikerült azonban azonos kondíciókkal bíró megállapodást kötni. A két világháború közötti időszakban a kettősbirtokosok aránya drasztikus módon lecsökkent, aminek Bencsik Péter szerint a birtokok eladása volt a fő oka. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a birtokok nehezen voltak megközelíthetőek.

Az ötödik fejezet a csempészet kérdését vázolja fel számunkra. A csempészet kérdésében is az I. világháborúra visszavezethető folyamatokat láttunk, aminek az egyik motiváló ereje az élelmiszerellátás problémái voltak, a nyilvánvaló anyagi haszonszerzés állandó csábító ereje mellett. Az 1918-at követő időszakban a Magyarországról kimenő árúcikkek esetében az árkülönbségek volta a fő motivációs tényezők a csempészek számára, így példaként gondolva a ló- vagy az élelmiszerárakra, amik Magyarországon alacsonyabbak voltak, mind a szomszédos államok területén. A befelé irányuló csempészet esetében pedig a ruhák vagy éppenséggel a cukor voltak a leggyakoribbak. A későbbiekben pedig a védővámokkal sújtott iparcikkek számítottak leginkább a csempészek számára vonzónak. Néhány erőszakos eset ellenére a csempészek a helyi lakossággal nem kerültek konfliktusos viszonyba, sőt akár pozitív képben is tűntek fel számukra. A hatodik fejezet is a csempészet kérdéskörére reflektál elsősorban, jogi esetek formájában. A fejezet azt mutatja be, hogy a csempészőr átlagembereket milyen körülmények között és mennyi időre ítélték el. A változatos ítéletek oka a jogegység hiánya volt. Bencsik Péter megfigyelése szerint az ítéletben kulcsszerepet játszott a bírói személye, illetve a bíró által korábban hozott ítéletek csempészet tárgyában.

A hetedik, utolsó előtti fejezet mutatja be számunkra a legsúlyosabb, halálos kimenetelű határincidenseket. Kisebb és nagyobb súlyú fegyveres összetűzések vegyesen kerültek be a fejezet sorai közé. A levéltári iratanyag e témakörben leginkább a vizsgált évtized második feléből került ki. Természetesen Bencsik Péter fő kutatási területét tekintve az északi határról érkezik a legtöbb példa. A legnagyobb részletességgel az 1923. évi hími esetet rajzolja meg, annak következtében létrejött találkozóig Bethlen István és Edvard Benes között. A fejezet záróakkordját a román és a délszláv állam területén bekövetkezett incidensek adják meg. Bencsik Péter kiemeli a délszláv állam határőreinek kemény fellépését, amelyeket az I. világháború végi, a Monarchia összeomlásához is hozzájáruló zöld káder mozgalomból vezet le. Megjegyzendő, hogy nem csak a kötet lapjain (126. o. 440. lábj.) említett területen, hanem magyar területeken is tevékenykedtek zöld káder egységek, Zala és Somogy vármegye déli részén például.[6] Említésre érdemes az is, a zöld káder elnevezés nem csak a tárgyalt korszakbeli szabadcsapatokra érvényes, hanem a második világháború során is voltak zöld kádernek (Zeleni kadar) nevezett fegyveres csoportok: bosnyák (tehát muzulmán) nacionalista, paramilitáris egységek megnevezéseként volt jelen a fogalom.[7]

A kötet utolsó, elméleti és összegző jellegű fejezete nemzetközi kitekintés ad és egyben összehasonlítást is a „határrezsim” kérdésköre kapcsán, annak folyamatos szigorodására, valamint annak „de- illetve reterritorizáló” hatására. Bencsik Péter lejegyzi, hogy a határ mentén tapasztalt konfliktusokra az állami szinten közelebbi, baráti viszonyt ápoló országok között is sor kerülhetett, ugyanakkor a határvidék is lehetett viszonylag békés a feszültnek mondható állami viszony ellenére is. Utóbbira a német-lengyel határt, míg előbbire a cseh-német határt hozza fel példa gyanánt.

Összefoglalva megállapítható, hogy Bencsik Péter kötete hiánypótló munkának számít, egy alig kutatott kérdéskörhöz nyújt fogódzót mind az érdeklődő olvasóközönség, mind pedig a témakört és a korszakot vizsgáló történészek számára is. Abban csak bízhatunk, hogy a kismonográfia további kutatásokra sarkallja a hazai történettudomány képviselőit a probléma kapcsán, ugyanis a határ mentén élő társadalom konfliktusai végig kísérik a huszadik századot, akik nem egy alkalommal államközi összecsapások fő terepének is számító történeti térben voltak kénytelenek mindennapjaikat tölteni. Gondolva itt mindössze a példának okáért az 1948-1953 között „legforróbb” Tito-Sztálin konfliktusra, mely szintén súlyos terhet rótt a határ mentén élő lakosságra is. A kötet forrásbázisát jelentős számú levéltári és sajtóanyag adja meg, melyből a szerző fő kutatási területét érintve talán nem meglepő, hogy a magyar-csehszlovák esetben, tehát az északi határ mentén kapunk kétoldali jellegű összehasonlítást is. A szerző több prágai székhelyű levéltár anyagát is felhasználta, példaként említhető a Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára vagy a Külügyminisztérium Levéltára ez esetben, valamint a pozsonyi székhelyű Szlovák Nemzeti Levéltár fondja sem hagyható e tekintetben említés nélkül. A feldolgozás külön erénye, hogy a hazai levéltári kutatások nem egy esetben tapasztalt túlzott „Budapestcentrikusságát” is maga mögött hagyja, és nem csak a fővárosi levéltárak (elsősorsban a Hadtörténeti Levéltár és az Országos Levéltár iratait hasznosította a szerző) iratanyagát hasznosította, hanem számos vármegyei közgyűjteményben is alapkutatásokat végzett, e téren példaként említendő a baranyai, a békési, a somogyi vagy éppenséggel a vasi vármegyei levéltár is a teljesség igénye nélkül. Szintén erényként hozható fel a munka kapcsán, hogy nagy hangsúlyt fektet a járási iratanyagokra is, de nagyközségi (a Békési vármegyei Gyulavár esetében) szintre is némely esetben „lemegy” a „mélyfúrások” terepén. A szerző egy lábjegyzet erejéig felhívja a figyelmet a levéltári alapkutatások technikai problémáira is (109.o. 376. lábj.). Természetes módon a szerző a teljes határmenti terület kapcsán érdemleges vármegyei anyagok teljességét nem dolgozta, nem is dolgozhatta fel, azonban a citált forrásmennyiség így is rendkívül impozáns mennyiségűnek mondható. A nyugati, keleti és a déli határ menti jelenségek kétoldali, összehasonlító vizsgálata – amit Bencsik Péter magyar-csehszlovák viszonylatban dicséretes módon megtett – még a jövő feladatköreit gyarapítja/gyarapíthatja a magyar történettudomány kutatói számára. Ahogy Bencsik Péter írása is megmutatja, valószínűleg nem lenne eredmény nélküli a jövőbeni horvát, szerb vagy éppenséggel a román levéltárakban történő, áldozatos kutatás sem. Megjegyzendő még, hogy a kötet szerzője több esetben is nagyobb ívben gondolkodik, és gondolatai időnként túllépnek időben a választott határokon, több esetben 1945 utáni párhuzamokat is felfedezve. Bencsik Péter párhuzamos jelenségek bemutatásával arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos előzményei már megvoltak a kommunista vezetésű pártállam alatt kialakuló rendszernek.

Hivatkozások

  1. Példaként említhető munkák: Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: A magyar-csehszlovák kapcsolatok, 1945-1992, in, Horváth Sándor-Kecskés D. Gusztáv-Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2021, 241–270.; Bencsik Péter: Kelet és Nyugat között: államhatárok, úti okmányok, határátlépés Magyarországon és Csehszlovákiában (1945-1989), Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; Bencsik Péter: Csehszlovákia 1956-ban – a magyar forradalom kitöréséig, in, Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: „A Szovjetunóval örök időkre és soha máshogy!”. Az 1956-os magyar forradalom csehszlovák dokumentumai, Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2018, 14–55.; Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2016.
  2. Bencsik Péter: Reform vagy forradalom? A szocializmus útkeresése az ötvenes évek közepén Kelet-Közép-Európában, Pécs, Kronosz Kiadó, 2023.
  3. Példaként említendő: Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 4.)., Bódy Zsombor (szerk.): Háborúból békébe. A magyar társadalom 1918 után, Budapest, MTA BTK, 2018; (Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 2.).
  4. Példaként említhető tanulmányok: Bencsik Péter: Territorializálódás és globalizáció. Historiográfiai áttekintés. Korall. Társadalomtörténeti folyóirat, 22. évf., 2021/3, 5–25., Bencsik Péter: Az erőszak és az államhatárok: elméleti megfontolások. In: Margittai Linda-Tomka Béla (szerk.): Történelem és erőszak. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Szeged. Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület. 2021. 338-351., Bencsik Péter: Határ menti mindennapok a Nagy Háború utáni Vas vármegyében. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, é. n., 2020/2, 71–82.
  5. Bencsik Péter: After Trianon: Life near the Hungarian-Czeslovak Border drung the 1920s, Cronica: Annual the Institute of History University of Szeged, vol. 20., 2021, 47–63., Bencsik Péter: The new borders as local economy possibility? The case of post- 1920 Hungary, in, Machteld Venken-Steen Bo Fradsen (ed.): Debordering and Rebordering: Central and South Eastern Europe after the first World War, Abington, Routledge kiadó, 2022, 67–88.
  6. Erre leginkább: Bekő Tamás: Nemzetőrségből terroralakulat. A nagykanizsai Fabik-féle tengerészkülönítmény működése 1918-1919-ben. In: Paksy Zoltán (szerk.). Tanácsköztársaság Zala megyében. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára. Zalaegerszeg. 2020. 157-161.
  7. Marko Attila Hoare: The Bosnian Muslims in the Second World War: A History. Oxford University Press. London. 2013. 152., 188-189.o.

Pétsy Zsolt Balázs: Dzerzsinszkij öröksége

A „Stasi” egykori épületkomplexuma ma Berlinben mindenki számára nyitott hely, bárki számára látogatható múzeumként működik. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Állambiztonsági Minisztériuma (a „Stasi” ennek a rövidített elnevezése) az NDK állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve volt. Áprilisi berlini látogatásom során egy teljes napot szántam a kiállítás mind alaposabb megtekintésére. Az egykori Stasi-dolgozók magukat kifejezetten csekistának nevezték, csekistának tekintették, büszkék voltak arra, hogy az egykori szovjet állambiztonsági szerv, a CSEKA ideológiai örökségének továbbvivői. Az első csekista, a lengyel származású Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij szobra ott áll mind a mai napig, kikerülhetetlen látvány. Gondolkodóba estem, miért tartották ennyire kiemelten fontosnak, miért alapítottak külön kitüntetést a nevével, és miért állítottak számára szobrot.

Nemcsak az egykori NDK-ban találkozhatunk nevével az állambiztonsági múlt kutatása során. Hazánkban az ÁVH (a magyar Államvédelmi Hatóság) középvezetői számára 1949-ben Dzerzsinszkij Tiszti Tanosztályt indítottak, majd 1951-től az Isteni Szeretet Leányai apácarend Szabadság-hegyen épült zárdájának az államvédelem által elfoglalt épületében működött a Dzerzsinszkij Operatív Iskola. Előszeretettel neveztek el róla utcákat, tereket. Például a katyńi sírokban fellelt lengyel tisztek, áldozatok egy részét valószínűsíthetően a szmolenszki NKVD (Belügyi Népbiztosság, a szovjet állambiztonsági hatóság) Dzerzsinszkij utcában található székházának celláiban végezték ki, vagy például a sztarobelszki tiszti hadifogolytábor szerencsétlen sorsú foglyait Harkovban, az NKVD Dzerzsinszkij téren álló székhelyének alagsorában ölték meg a második világháború során. Lengyelországban 1951-ben, halálának huszonötödik évfordulóján ünnepségsorozatot rendeztek, szobrot állítottak neki Varsó belvárosában, a példákat még hosszabban is lehetne sorolni.

A szovjet típusú rezsimek hatalma lényegében jelentős mértékben a hatékony titkosrendőrségen, hatékony állambiztonsági szervek tevékenységén alapult. A különböző állambiztonsági szolgálatok a szovjet típusú diktatúrákban előszeretettel nevezték magukat csekistáknak még a nyolcvanas években is, nem sokkal a diktatúrák bukása előtt is. Maga a CSEKA, mint mozaikszó, jelentése „Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra”. A „rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat tesz szükségessé” elvet magáévá téve korlátlan felhatalmazást kért és kapott a bolsevik hatalomgyakorlóktól 1917-ben, ami az ellenségnek vélt emberek mindenféle ítélet nélküli kivégzését is magában foglalta a kezdeti időkben. A rendkívüli módszerekből általános módszerek, a kivételesből általános lett. Bár a módszerek – beleértve a fizikai erőszak alkalmazását is –, ha mondhatjuk így, idővel jelentős mértékben finomodtak, az állami hatalmi gépezet egyik pillérének alapmodellje lefektetésre került. Az ideológiai háttér lényegileg mindvégig ugyanaz maradt, a kommunista állambiztonsági szervek – bárhogy is nevezték éppen el, s szervezték meg az adott korszakban – a nép ellenségeit, ellenfeleit keresték, kutatták. A politikai hatalom fenntartása érdekében előszeretettel alkalmaztak különböző mértékben besúgórendszert, például a Német Demokratikus Köztársaságban a nyolcvanas évek végén milliós nagyságrendben (minden állandó és eseti informátort is számolva, akik legalább egyszer információt adtak a Stasi részére másokról). A szovjet mintát követő állambiztonsági szolgálatok idővel a közvetlen fizikai terror helyett abba az irányba mozdultak, – megváltozott idővel a kiindulópont – hogy minden emberért, ha tetszik, a homo sovieticusért küzdeni kell, vissza kell téríteni minden eltévelyedett személyt az ideológiailag a politikai hatalom által megfelelőnek tartott útra.

Véleményem szerint Dzerzsinszkij a Szovjetunió korai éveinek egyik legfontosabb figurája volt, sokak számára az ellenségek megfékezésének és a forradalom védelmének megtestesítője. Hűsége az általa követett forradalomhoz és elkötelezettsége a forradalom ellenségei elleni küzdelemhez alakította életét és politikáját. Az általa vezetett titkosrendőrség fennállása alatt emberi tömegek elpusztíttatásával milliókat rettentett el eleve a kritika megfogalmazásától.

A történelemkönyvekben neve összefonódott az erőszakos hatalmi elnyomás képével. Ki volt valójában ez az ember, és miért vált korának egyik legnagyobb hatású személyiségévé? Csak a neve öröklődött tovább, vagy a módszerei is? Az 1917. évi oroszországi forradalom és az azt követő polgárháború viharaiban Dzerzsinszkij központi figurává, egyúttal az államhatalom és az ellenségek elleni harc jelképévé vált. Szavaival és tetteivel hangsúlyozta, hogy a hatalomnak egyetlen célja lehet: a nép ellenségeinek késedelem nélküli megsemmisítése. A CSEKA brutális módszereket alkalmazott az ellenségesnek ítélt elemek ellen. Az ő nevével fémjelzett „csekizmus” – melyet az állambiztonsági szervek saját magukra is alkalmaztak – szerepe alapvető volt a bolsevik hatalom megszilárdításában, majd a Szovjetunió konszolidációjában is.

A „csekizmus” mögött álló módszertani megközelítés a második világháború után a szovjet érdekszféra szatelitállamainak tekintett európai országokba is exportálásra került. Dzerzsinszkij tevékenysége során dehumanizálta mindazokat az embereket, csoportokat, közösségeket, akiket a fennálló politikai hatalom ellenségeinek tartott. A Szovjetunióban és a szovjet érdekszférában módszereinek ideológiai háttere tovább öröklődött, a biztonsági szolgálatok a hatalmi gépezet fenntartásának hatékony támaszaként működtek.

Dzerzsinszkij 1926. július 20-án a párt központi bizottságában beszédet tartott, majd pár órával később szívszélhűdést kapott. Egyes vélekedések szerint merényletet követtek el ellene, majd elhelyeztek a mellére egy, „Így járnak az árulók” feliratú papírcédulát.[1] A propaganda elengedhetetlen része volt a csekista eszköztárnak, szemléletes példa erre Sztálin alábbi „méltatása” Dzerzsinszkij halálakor: „Nem ismert pihenést, nem vetett meg semmiféle nehéz munkát, merészen küzdött a nehézségek ellen és leküzdötte azokat, minden erejét, egész energiáját annak az ügynek áldozta, amelyet a párt rábízott és – elégett a proletariátus érdekeiért, a kommunizmus győzelméért végzett munkában”[2].

Személyisége és tettei továbbra is megosztja az értékeléseket és kutatásokat. Sokak számára a forradalom iránti elkötelezettsége példa a hűség és az elszántság fontosságára, talán leginkább ez nevezhető történelmi szempontból Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij örökségének.

Hivatkozások

  1. Jamrik Levente: A szovjet halotti maszkok múzeuma, https://www.gyartastrend.hu/cikk/a-szovjet-halotti-maszkok-muzeuma (Letöltés: 2023. december 09.)
  2. Pravda 166. sz. 1926. július 22. Forrás: I. Sztálin: Dzerzsinszkij, in, F. E Dzerzsinszkij: Válogatott cikkek és beszédek 1908–1926, Budapest, Szikra, 1951, 6.

Vendriczki Róbert: Vietnamból jelentjük – két magyar hírszerző visszaemlékezései (recenzió)

Recenzált művek: Práczki István: Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2014. ISBN: 978-615-5374-04-3 351 o.; Dr. Kovács Béla: Halálút, Budapest, Milu Könyvek, 1991. ISBN: 9638503807 120 o.

A 20. századi magyar történelem széles körben talán az egyik legkevésbé ismert története a magyar szerepvállalás a vietnámi nemzetközi misszióban. A vietnámi háború lezárását és a béke helyreállítását célzó egyezményt 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Az egyezmény szavatolta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (továbbiakban: NEFB) felállítását, amely keretén belül a vietnámi háború utolsó szakaszában, 1973 és 1975 között a Vietnámi Köztársaság területén magyar diplomaták és katonák is teljesítettek szolgálatot. Hazánkon kívül Lengyelország, Indonézia, Kanada, majd annak kiválása után Irán is részt vett a nemzetközi misszióban. A két szerzőben – Práczki Istvánban és Kovács Bélában – az a közös vonás, hogy mindketten hírszerzőként dolgoztak a NEFB fedésében, bár annak két különböző részlegén. Míg Práczki István a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének titkos állományú hírszerzőjeként végezte feladatait, addig Kovács Béla a BM III./III. Csoportfőnökség beosztottjaként a Külügyminisztériumban diplomáciai fedésben a külügyi hírszerzésben a Pax rezidentúra kötelékében dolgozott.

Éppen ez a tény teszi érdekessé a két könyvet, hiszen a katonai és a külügyi titkosszolgálat fókuszán át engedi az olvasót bepillantani a gyorsan változó vietnámi események sodrásába. A visszaemlékezők mindkét műben az életrajzi adatokon túl megválaszolták a maguknak feltett kérdéseket: Voltaképpen mit keresett a magyar hírszerzés Dél-Vietnámban? Milyen nemzeti érdekeket kellett ott szolgálniuk? Miért volt Magyarország, Lengyelországgal együtt Moszkva meghosszabbított karja Vietnámban? Miért kellett annyi hírszerzői feladatot teljesíteni? Miért küldtek ki annyi embert és miért finanszírozták ennek az anyagi oldalát? Miért jutott fontos szerep a magyar delegációnak a vietnámi háború záróakkordjában?

További közös metszéspont az írásokban, hogy a visszaemlékezésük központi időszaka a 1974–1975-re esik, amely a NEFB és a vietnámi háború utolsó szakasza volt. Práczki a művében erről egyik fejezetében, az »Egyesítsük Vietnámban« (241–293. o.) ír. Kiemeli azon képességeket és jártasságokat, amivel a hírszerzői munkát eredményesen lehetett végezni. Két fontos dologra mutatott rá: a nyelvismeretre és a vele járó kommunikációs tényezőre, amelyet megfelelően használva a célszemély tudását és ismereteit hasznosítva hosszabb távon is értékes információt nyerhettek tőle, legyen az direkt vagy indirekt forrás. Kitért a kapcsolattartás veszélyére is, mert »az elhárítás vaslogikája szerint minden külföldön dolgozó hírszerző potenciális áruló, tehát átfordítható«. (247 o.) Práczki részletezi a szovjet térnyerést és az amerikai beavatkozást is, hiszen a vietnámi kérdés mélyén rejlő tektonikus feszültségek Indokínában elemi erővel feszítették egymásnak a bipoláris érdekeket a kezdeti időben. Később pedig mindkét nagyhatalom törekedett a status quo-ra ebben a térségben. A szerző kiemeli az információszerzés szempontjából az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének katonai attaséi hivatala (Defense Attache Office, DAO) által üzemeltetett sportkombinátot. Magát ezt a tényt Kovács Béla is megemlíti a művében (66. o.) Mindketten megjegyzik, hogy a legnagyobb hírszerzői cégek, élén a CIA-val is használták ezt a komplexumot, nemcsak a kikapcsolódásra, hanem megfigyelésre és elemzésre, csak úgy, mint a szocialista tagozat kémei.

Práczkival ellentétben, – akinél nem kevesebb, mint tíz fejezetet töltött ki az életrajzi információ – Kovács Béla »in medias res« tollvonásokkal, a vietnámi kiküldetés legelső momentumaival kezdte a művét, majd éles logikai váltással, négy fejezeten keresztül életrajzi adatokkal folytatta. Amíg Práczki szigorúan a hírszerzői munka és az azt befolyásoló nagyhatalmi érdekek mentén írta le a vietnámi szolgálatát, addig Kovács bizalmas információkat is megadott a NEFB-ben belül tevékenykedő magyar delegációról, úgy, mint a külügyesek és a katonák között kialakult ellentétet a kiküldetés során. Másrészről művében több szó esik az Amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) saigoni rezidenséről, a magyar származású Thomas Polgarról is. Ezek közül kiemelkedik egy »hírszerzői bravúr«, amelyet a katonai hírszerzés ért el Tölgyes Ernő vezérőrnagy vezetésével a magyar származású CIA vezetővel szemben. Ez több kérdést is felvet: A másik kötetben erről miért nem esik erről szó? Talán, mert annyira titkos volt? De Kovács Béla akkor honnan tudott erről? Erről a titokról a könyvének egyik fejezete, a »Cseles Snepp« rántja le a leplet, mert ez a fejezet egyfajta válasz volt az amerikai hírszerző, Frank Snepp által írt könyvre (Frank Snepp: Decent Interval. Random House, New York. 1978.), melyben Kovács nem teljes mértékben hiszi el ezt a hírszerzői bravúrt, és a saját következtetését támasztja alá logikai érvekkel kiemelve, hogy a művelet által valóban fontos információkat szereztek meg.

A magyar delegáció mindennapjai során a háborús viszontagságok közepette is ügyelni kellett a személyi állomány egészségére és védelmére. Különösen akkor, amikor 1974-től a Dél-vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány (DIFK), népszerűbb nevén a Vietkong kezébe került a katonai kezdeményezés. Ezt a saigoni kormányzat nem hagyta annyiban és bármi áron próbálta visszaszorítani a DIFK-et és a vele szövetséges szocialista tagozatot. Az utóbbinál a provokációt választotta – mindkét visszaemlékező egy-egy példát említett erre, hozzátéve, hogy számos esetben fordult elő provokáció a saigoni rezsim részéről. A harcok kiszélesedésével és a déli országrész egyre zsugorodó területével a NEFB tevékenysége illuzórikussá vált, ezért 1975-re a Saigonhoz közel eső területek kivételével a magyar tagozat szinte mindenhonnan hazatelepítette az embereit. 1975-re már tapintani lehetett, hogy a dél-vietnámi állam haláltusája a végéhez közeledik – a kegyelemdöfést a déli főváros, Saigon ostroma során együttes erővel vitte be a DIFK és az északi kommunista haderő. Az ostrom idejére már alaposan csökkent a magyar tagozat létszáma, akik a Tan Son Nhut-i légi bázis területén rekedtek. Így félő volt, hogy baráti tűz áldozatává válhatnak, mert a DIFK aknavetőkkel rendszeresen lőtte a repteret és annak környékét. Práczki erről részletesen beszámolt és arról is, hogy Tom Polgar segítségével sikerült kimenteni a magyar delegációt a szorult helyzetéből. A magyar tagozat sorsa Saigon eleste után oldódott meg, és ezután indultak haza.

Kiknek ajánlom ezen két olvasmányos kötetet, amelyekben egyfajta önfeloldozás is tetten érhető? A sorok között Práczki István és Kovács Béla is azt sugallja, hogy ma már másként csinálnák, de akkor ott voltak és így cselekedtek. Ha valaki érdeklődik a titkosszolgálatok zárt világa iránt, e könyveken keresztül abba bízvást bepillantást nyerhet. A két írást természetesen azon kutatók figyelmébe is ajánlom, akik erről a korszakról a levéltárakban korábban megszerzett információikat a személyes visszaemlékezések segítségével árnyaltabbá kívánják tenni.

Kiss-Mikó Nikoletta: A Ráday család egyik legkiemelkedőbb alakja – Ráday I. Pál birtokszervezői tevékenysége a 18. században

Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc

A Ráday Pál (1677-1733) történetét feldolgozó munkákat közelebbről megvizsgálva azonnal szembetűnő lehet számunkra, hogy a szakirodalom elsősorban a Rákóczi-szabadságharcban (1703-1711) betöltött szerepére, valamint a publicisztikai munkáira fokuszál,[1] míg a Rádayak családi vagyonát megalapozó birtokállományának létrejöttét, és annak irányítását csupán kevés publikáció igyekszik feltárni. Éppen ezért jelen tanulmány a Ráday-család egyik legjelentősebb tagjának a szabadságharcban való részvétele mellett birtokszervezői tevékenységét is igyekszik bemutatni, röviden kitérve az ún. „ludányi-ház” építésére.

Ráday I. Pál 1677. július 2-án látta meg a napvilágot.[2] Születési helye azonban bizonytalan; valószínűsíthetően a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány vagy Losonc.[3] Szülei, Ráday II. Gáspár és Liberchey Rozina (1656-1703)[4] nagy gondot fordítottak fiuk neveltetésére: apja saját költségen fogadott mellé tanítókat,[5] és a legelitebb hazai evangélikus iskolákba íratta.[6] Ugyan – feltételezhetően a háborús viszonyok miatt – külföldi egyetemekre nem járatta, mindent megtett viszont annak érdekében, hogy fia magasabb tudományos képzést kapjon és több nyelven is megtanuljon.[7] Ennek köszönhetően Pál a magyar mellett irodalmi fokon írt latinul, jól beszélt németül és szlovákul, valamint értett franciául is.[8] Miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait, széleskörű jogi, történelmi, irodalmi és teológiai ismeretekkel is rendelkezett.[9] Ráday elsőként a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el; Nógrád és Hont vármegye köztiszteletben álló nótáriusához, jegyzőjéhez – a későbbi apósához –, Kajali Pálhoz szegődött el joggyakornokként.[10] Nem sokkal később, 1697-ben azonban katonai gyakorlatra ment a nógrádi nagybirtokoshoz, kanizsai vicegenerálishoz, gróf Forgách Simonhoz (1669-1729). Két évet töltött a hadseregben, de mivel a katonáskodás különösebben nem vonzotta,[11] 1699-től visszatért a közigazgatáshoz, és Kajali utódjaként[12] Nógrád vármegye nótáriusa lett.[13]

Az 1700-as évek elejétől a vármegye főjegyzője mellett már egyre több ügyet intézett önállóan. Pál jogi tájékozottságát, fogalmazási készségét, valamint szerény, megnyerő egyéniségét már ekkor is elismerték kortársai, s ezek mindegyike hozzájárulhatott ahhoz, hogy érvényesülni tudjon pályáján. A vármegyei életben szerezte meg politikai jártasságát, közigazgatási tapasztalatait, emberismeretét, és itt nyilvánult meg kiváló tárgyalási képessége is. Ezekben az években ismerte meg részletesen Nógrád vármegye és az egész Felvidék gazdasági helyzetét, nemességének és parasztságának problémáit, a rendi alkotmány paragrafusait, valamint a nemzeti sérelmeket egyaránt. A Béccsel való tárgyalások alkalmával pedig lehetősége adódott jobban kiismerni a magyar ügyekben intézkedő központi szerveket is.[14]

Ráday Pál 1703-ban jegyezte el egykori főnökének, Kajali Pálnak lányát, Kajali Klárát (1690-1741),[15] akivel szinte azonnal házasságot kötöttek.[16] Klára fiatalsága és a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt azonban a lakodalmat csak 1705. január 13-16. között tartották meg Gács (ma: Halič, Szlovákia) várában.[17] Nem mellesleg ez volt az a hely is, ahová Ráday a nógrádi nemesség egy részével együtt korábban, a szabadságharc kitörésekor behúzódott az első kuruc csapatok elől. Ráday ugyanis – a legtöbb nógrádi nemeshez hasonlóan – félt a Rákóczi mellé állt parasztok megmozdulásaitól. Néhány hónappal később, 1703. októberében Gács vára mégis megnyitotta kapuját a kuruc seregek előtt.[18] Ráday Pál csatlakozásának körülményei a mai napig nem tisztázottak, az azonban bizonyos, hogy a fejedelem a fiatal Nógrád vármegyei jegyzőt maga mellé vette, és megtette intimus secretariusává.[19]

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) a szabadságharc kezdetétől ugyanis olyan embert keresett, akinek műveltsége, látóköre és gondolatvilága egyaránt képes megérteni céljait és politikáját, íráskészsége segítségével pedig képes lehet országépítő munkájában is támogatni a fejedelmet. Választása azért eshetett tehát Rádayra, mivel neki is voltak személyes tapasztalatai Magyarország helyzetével kapcsolatban, ismeretei a történetéről, és elképzelései hazája felvirágoztatásáról.[20] Rákóczit az a tény is befolyásolhatta továbbá döntésében, hogy Pál ekkor 26 éves volt. A fejedelem Emlékirataiból ugyanis tudjuk, hogy a mindössze 27 éves Rákócziról mindenki úgy gondolta, hogy ügyeit a nála idősebb Bercsényi Miklós (1665-1725) intézte, és folyamatosan a gróf tanácsaira szorult.[21] Azzal pedig, hogy egy nála csupán egy évvel fiatalabb személyt tett meg legbelsőbb emberévé, feltételezhetően ezt az állítást igyekezett megcáfolni.[22]

A Rákóczi-szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre is bővült: egyre több bizalmas bel- és külpolitikai ügy előkészítését és lebonyolítását bízta rá a fejedelem. Nem sokkal később ráadásul munkatársakat és beosztottakat is kapott. A mindennapi adminisztratív tevékenységekkel megbízott Fejedelmi-, 1704-től pedig az Udvari Kancellária mellett egyre inkább kezdett kiépülni egy új szerv: Ráday Pál vezetésével az országos jelentőségű, s bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal, a titkos kancellária.[23] Kezdetben Pál feladata kimerült Rákóczi elgondolásainak formába öntésében, később azonban egyre nagyobb önállóságot kapott az iratok megfogalmazásában, és a szabadságharc ügyeinek intézésében egyaránt. Már 1705-től kezdve Ráday feladata volt a kuruc diplomáciai testület kézbentartása, valamint a külföldi követek ellátása is.[24] Részt vett továbbá a diplomáciai tárgyalásokon, sőt maga is járt követségben különböző országokban.[25]

Mindezen ügyek intézése miatt a fejedelem igen nagyra becsülte a titkos secretariusa működését, olyannyira, hogy Ráday Pált egyre több tisztségre nevezte ki. Bár az intimus secretariusságot a szabadságharc végéig megtartotta, 1707-től Pál látta el az Erdélyi Kancellária irányítását, 1709-től pedig ő került II. Rákóczi Ferenc Hadikancelláriájának élére is. Nem mellesleg Ráday már 1703-tól a bányavárosok főharmincadosa, 1707-től pedig a Nemesi Társaság auditora is volt. Ez utóbbi tisztsége különösen mutatja Rákóczi bizalmát: a nemesifjak nevelése ugyanis szívügye volt a fejedelemnek, nem bízta volna őket akárkire. II. Rákóczi Ferenc környezetében egyébként az évek alatt folyamatosan cserélődtek a vezető tisztségeket betöltő személyek, de Pál mindvégig meg tudta tartani pozícióját.[26]

Mindemellett Ráday Pál volt a fejedelem első számú diplomatája is, ő képviselte a fontosabb tárgyalásokon. 1704-ben és 1705-ben a svéd, a porosz és a lengyel király előtt bizonyíthatta tárgyalókészségét, diplomáciai rátermettségét és nyelvtudását egyaránt. 1707-ben a Bercsényi Miklós vezette, I. Péter (1682-1721) orosz cárhoz érkező küldöttségben Rákóczi személyi megbízottja volt. 1709-ben a törökországi Benderben XII. Károly (1697-1718) svéd királynak felajánlotta a fejedelem közvetítését a svédek és az oroszok között. II. Rákóczi Ferenc 1710-ben ismét a cárhoz küldte, később pedig a moldvai vajdával is folytatott tárgyalásokat.[27]

Az 1711-es év, azaz a szatmári béke előkészítésének, megkötésének és elfogadásának ideje volt Ráday életének és a Rákóczi szolgálatában töltött idejének legválságosabb szakasza.[28] A béke feltételeinek kialakításában Ráday Pálnak nem volt jelentős szerepe, Pálffy Jánossal (1664-1751) folytatott tárgyalásai során ugyanis csak részleteket tisztáztak. Az a tény azonban, hogy a fejedelem személyes megbízottjaként maga is tárgyalt Pálffyval, valamint, hogy a kuruc tábor teljes egyetértésben látta Károlyi Sándor (1669-1743) oldalán, végig azt a látszatot keltette, hogy Rákóczi egyetért a békekötéssel, és ez nagymértékben hozzájárulhatott a még ingadozó nemesek és a hadsereg állásfoglalásának kialakulásához is.[29] Így tehát Ráday I. Pálnak hatalmas szerepe volt abban, hogy a szatmári békekötéskor a kurucok egységesen fogadták el a béke feltételeit.[30]

A szatmári béke megkötése után Rádaynak megváltoztak az életviszonyai és a feladatai is. A fejedelem oldalán szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután hazája és az evangélikus egyház javára igyekezett kamatoztatni; a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.[31] Feltételezhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemes főkurátori tisztre Ráday Pált választották meg. E tisztsége során az ő kezében összpontosult az egyházi élet minden szála: intézte a vallási sérelmek ügyeit, valamint az állami szervekkel és a katolikus egyház vezetőivel is ő tartotta a kapcsolatot egészen 1733. május 20-án bekövetkezett haláláig.[32]

Ráday Pál birtokszervezői tevékenysége

A Rádayak birtokviszonyait egy adott korszakban sem egyszerű pontosan rekonstruálni, mivel földtulajdonaik nagysága vételeknek, eladásoknak, zálogosításoknak és kiváltásoknak köszönhetően folyamatosan változott. A 17. század közepe óta vezetett birtokkimutatások azonban segítségünkre lehetnek a meghatározásban: mivel ezekből megtudhatjuk, hogy Ráday Pál édesapja, Ráday Gáspár apai örökségként kilenc Pest, Nógrád és Heves vármegyei helységben kapott nemesi-, jobbágy-, illetve puszta telkeket, szőlőket, irtványokat, kisebb részbirtokokat és házakat. Ezen kívül testvéreivel, Darvasné Ráday Ilonával és Ráday Andrással, valamint mostohaanyjával, Ráday Andrásné Libercsey Erzsébettel közösen örökölték a Duna-Tisza közén négy helységben és huszonegy, főként puszta faluban a családi birtokokat.[33]

Ráday Pál az 1700-as években kezdte átvenni apjától e birtokok igazgatását, melyek nagysága ekkorra közel a négy-ötszörösére növekedett; köszönhetően annak, hogy Libercsey Erzsébet, illetve Ráday András örökösök nélküli halálával az ő földtulajdonaik is Gáspárra szálltak. Pál birtokállománya így tehát ekkor körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből állt,[34] melyek Nógrád vármegyében összesen huszonegy településen – Halászi (ma: Ludányhalászi), Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Herencsény, Galábocs, Kistugár (ma: Tugár), Apáti puszta (ma: Apátipuszta), Luciny (ma: Lucfalva), Kürt (ma: Erdőkürt), Zobor (ma: Zombor, Szlovákia), Fábiánfalva, Alsósztregova (ma: Dolná Strehová, Szlovákia), Kisfalu (ma: Losonckisfalu), Kislibercse (ma: Ľuboriečka, Szlovákia), Parócza, Tóthartyán, Panyidarócz (ma: Panické Dravce, Szlovákia), Szécsénykovácsi (ma: Kováčovce, Szlovákia), Losonc, Csécse, Bay puszta, Terbeléd (ma: Trebeľovce, Szlovákia) –, míg Pest vármegyében hat pusztán – Harka, Farkasd, Kisharta (ma: Harta), Cebe, Tete, Nyáregyháza – helyezkedtek el.[35] Ezekhez tartozott még nagyjából harminc pusztatelek, több mint hat „nemesülés”, negyven puszta-falu és falurész, és további tartozékok.[36] A Rákóczi-szabadságharc alatt ráadásul Ráday még tovább tudta növelni földjeinek számát, mivel a fejedelem birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját.[37] 1704. november 24-én így kapta meg például Geletnek (ma: Hliník nad Hronom, Szlovákia) egy részét, Nagykálnát (ma: Kalná, Szlovákia) és Kürtöt (ma: Erdőkürt). 1707. október 4-én pedig Rákóczi végül Geletnek egészét is odaadományozta neki.[38]

Az így létrejött birtokállomány nagymértékben meghaladta a korszakban az egy-két sessioból származó jövedelemből gazdálkodó szegénynemesek földtulajdonainak nagyságát, azonban messze elmaradt a tíz-húsz vagy akár ennél is több egész faluval és majorságokkal rendelkező középbirtokos nemesség felső csoportjának birtokai száma mögött. A több részletben szerzett birtok értékét ráadásul jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el.[39]

Ráday Pál földbirtokának északabbra fekvő, főként alföldszéli lakott területein az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja. A jobbágyok a megtermelt gabonából kilencedet és tizedet fizetettek földesuruknak. Itt a földművelés az elmaradott, kétnyomásos váltórendszerrel folyt, amellyel azonban a rendelkezésre álló talajnak csak nagyon kevés részét tudták kihasználni. A szőlőhegyek nagy része ráadásul új telepítésűek, vagy csak telepítésre kijelöltek voltak, ezért ezek sem hoztak túl sok jövedelmet. A termő részek után viszont dézsmát és kilencedet adott az úrbéres közösség. Pálnak ezen a területen voltak nem-úrbéres, sajátkezelésű földjei is; a majorsági szántók és rétek egy jobbágytelek nagyságának körülbelül kétszerese voltak. Összefüggő, nagyobb majorgazdaság azonban nem volt a birtokokon. Ráday éppen ezért viszonylag kevéssé terhelte robottal jobbágyait, illetve a borkitermelési kötelezettségük sem volt jelentős ezekben az időkben.[40]

Ezzel szemben a délebbre fekvő, főleg Pest vármegyében található, a török uralom következtében letarolt és elnéptelenedett pusztákon még kezdetlegesebb volt a birtokhasznosítás. Ahol megtalálható volt valamiféle „falu-mag” – mint például Dunaharasztiban – oda Ráday Pál igyekezett úrbéreseket telepíteni, hogy benépesítse a falvakat, és jövedelmezőbbé tegye a gazdálkodást. A praediumok többségében azonban a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző; s területüket sok esetben a szomszédos települések bérelték: a legelőket, kaszálókat szabadban teleltetett állataik számára, míg az erdőket épület- és tűzifa használatra, valamint makkoltatásra. Szántóművelés ezen a területen csak elvétve volt megfigyelhető.[41]

A leírtakból is egyértelműen látszik, hogy a Ráday birtokokon folyó gazdálkodás színvonalát – és egyben a jövedelmek mértékét – a 17. század végén kiújuló háborúk, és ezek következtében a porciózás jelentősen lecsökkentette. Pál, hogy az így kialakult pénzzavarait megfékezze, gyakran zálogba adott egy-egy területet.[42] Ez azonban nem oldotta meg teljesen a problémát, mivel a megmaradt birtokokon is egyre csökkentek az úrbéres jövedelmek; a jus armorum, a hadiadó és a porciózás ugyanis minden korábbinál nagyobb terhet rótt a jobbágyokra.[43]

Az 1700-as évek elejétől a família vagyoni súlypontja északra tevődött át. Feltételezhetően ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt.[44] Ezt a döntését befolyásolhatta továbbá az is, hogy a rendkívül jó minőségű földdel rendelkező község teljes egészében a birtokában volt, hogy a közelben helyezkedtek el a forgalmas vásárú mezővárosok, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e település mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között.[45] 1700-ban ezért itt kezdte el kastélya építtetését is, melyről egy, az építkezés költségeit rögzítő füzetben a következőt írta: „Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.”[46] E füzet utolsó bejegyzése 1702-ben íródott, amely után nem sokkal kuruc csapatok jelentek meg Nógrád vármegyében.[47]

A Rákóczi-szabadságharc idején Pál távolléte alatt apja, Ráday Gáspár volt az, aki intézte a birtok ügyeit. Az 1710. január 22-én lezajlott romhányi csata után Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával a lengyelországi Przemyślbe menekült, ahová nem sokkal később Gáspár is követte fiát. A harcok befejeztével a család még 1711 augusztusában visszatért Alsó-Ludányba, hogy helyrehozzák a szabadságharc okozta pusztításokat. Nem sokkal ezután, 1713. október 1-jén itt, az akkor még egyszintes „ludányi házban” született meg Pál második gyermeke,[48] Ráday I. Gedeon.[49] A curiát két évvel később, 1715-ben egy emelettel kibővítették: elkészült ugyanis a „felső palotája”. A ház kertjében egyébként még 1706-ban Ráday építtetett egy kápolnát, melyről naplójában így írt: „építettem egy kő fél házat, oly végre, hogy az felső része kápolna gyanánt legyen az isteni tiszteletre, a mint is a szerint, lelki tanítóval tartásával magam is ususában lévén, örökötesse meg Isten maradékimat is benne”.[50]

1715. április 25-én Ráday Pál Alsó-Ludányban egyességet kötött testvérével, Tussay Györgyné Ráday Ilonával. E szerint Pál a zálogos Ráday-birtokok közül átengedte húgának a losonci, a kistugári, a zobri, a kislibercsei és a szécsénykovácsi részeket; a leányágat is illető örökségből pedig a paróczai, tóthartyáni, alsósztregovai, kisfalusi, panyidaróczi, puszta mályi, nyéki és herencsényi porciókat. Ilona cserébe lemondott Felső-Ludányban három házhelyről, Alsó-Ludányban és Halásziban lévő zálogos helyekről, a baglyasallyai részről, az Apáti pusztabeli földekről, a galábocsi fél házhelyről, valamint Ludányban és Halásziban a Libercsei családot illető házhelyekről. Ennek a megállapodásnak köszönhetően Alsó-Ludány irányítása teljes mértékben Ráday Pál kezébe került.[51]

IV/2/2. 1. térkép Ráday Pál birtokai az 1715-ös osztozkodást követően[52]

1. Kistugár 2. Parócza 3. Losonc 4. Fábiánfalva 5. Tóthartyán 6. Kislibercse 7. Kisfalu 8. Alsósztregova 9. Panyidaróc 10. Galábocs 11. Alsónyék 12. Zobor puszta 13. Kürt puszta 14. Pusztamályi 15. Szécsénykovácsi 16. Apáti puszta 17. Halászi 18. Alsó-Ludány 19. Felső-Ludány 20. Baglyasalja 21. Herencsény 22. Csécse 23. Apc 24. Bay puszta 25. Gyöngyösoroszi 26. Szücsi 27. Tarnaméra 28. Igar 29. Ráda 30. Leb 31. Nyáregyháza 32. Tete 33. Félegyháza 34. Györgye 35. Harka puszta 36. Devecser 37. Cebe 38. Vasad 39. Csév

Egy 1715-ben készült országos összeírásból megtudhatjuk, hogy az e birtok közigazgatási központjának számító Alsó-Ludány nagy része fekete földdel borított síkágon feküdt, területének egyharmada azonban hegyes, ahol agyagos volt a talaj. A községben összesen tíz jobbágy és három zsellér lakott családjával, akik hatvanhat pozsonyi mérős (1 pozsonyi mérő = 62,4984 liter) földön és tizenegy kaszás réten gazdálkodtak. Az összeírás szerint a szántóföldek ugyan termékenyek voltak, de az Ipoly időszakos áradásai kárt tettek a termésben. A földeken egy köböl (1 köböl = 64 liter) elvetett gabona (főként búza, rozs és zab) után öt-hat köböl termett, a réteken pedig jó minőségű szénát kaszáltak. A majorsági földek nagysága ezzel szemben százhatvan köbölre tehető. Szőlőhegyekkel nem rendelkeztek. Az uradalmi kenderföld nagyjából tizenkét köblös volt. Az uradalmi majorságban hat fejőstehenet, kilencvenkét nagyobb méretű sertést és hatvan süldőt tartottak, míg a méhesben húsz kaptár kapott helyet. Az alföldszéli településekkel ellentétben az alsó-ludányi birtokon háromnyomásos gazdálkodás folyt, melyből az egyiken búzát, a másikon tavaszi terményt és zöldséget termesztettek, míg a harmadikat, ami közel hatvan köblös volt, az őszi vetésnek tartották fenn.[53]

Az 1720-as években Ráday Pál a Kajali családnak köszönhetően még tovább növelte birtokai számát:[54] Hont vármegyében Ipolykeszi (ma, Kosihy nad Ipľom, Szlovákia), Nagycsalomja (ma: Veľká Čalomija, Szlovákia), Sirak (ma: Širákov. Szlovákia), Csehi, Pribely; Nógrád vármegyében Somosújfalu, Somoskő, Pusztaragyolcz, Monossza puszta, Ragyolcz, Tótújfalu, Cered, Hidegkút, Óbást, Ipolyvece; míg Pest-Solt vármegyében Pécel, Maglód, Gyömrő, Locsod praedium, Túzberek, Gomba, Dab (ma: Dömsöd), Apostag került a birtokába.[55] A família azonban nem csupán területekkel gazdagította a Rádayakat, hanem egy gondos gazdasszonnyal, Kajali Klárával is. Pál kiváló gazdasági érzékkel megáldott felesége ugyanis férje többszöri távolléte alatt maga tartotta szoros felügyelet alatt a családi gazdaságot, és feltételezhetően már a Przemyślből való hazaérkezés után segített Rádaynak kialakítani birtokaik gazdaságának új szerkezetét: ispánságokat hoztak létre. Ezek közül az elsők – ceredi, somosújfalusi és sőregi – valószínűsíthetően már 1711-1712 fordulóján létrejöttek, végleges struktúrájuk azonban csak az 1720-as években alakulhatott ki.[56]

A Ráday-birtokokat összesen hét – a ceredi, a csalomjai, a hartai, a péceli, a ludányi, a somoskői és az ecsédi – ispánságra osztották fel. Az elsőhöz, vagyis a ceredi ispánsághoz a Nógrád és Gömör vármegyei területek – Cered, Hidegkút, Óbást, Vecseklő (ma: Večelkov, Szlovákia), Baratony puszta, Sőreg (ma: Šurice, Szlovákia), Gortva praedium, Tótújfalu, Gömör (ma: Gemer, Szlovákia); a csalomjaihoz a Hont vármegyei birtokok – Nagycsalomja, Kapasz puszta, Ipolykeszi, Sirak, Ipolyvece, Pribely, Csehi; a hartaihoz a Solt vármegyei Kisharta, Dunavecse, Dab, Apostag, Ölle-, Sülle-, Tetétlen-, Szentimre-, Fejéregyháza praedium; a péceli ispánságokhoz a Pest vármegyei Pécel, Maglód, Gyömrő, Gomba, Iklad, Túzberek, Farkasd, Tete, Locsod-, Leb-, Vány-, és Ráda-puszta; a ludányihoz a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Halászi, Pöstény (ma: Piešťany, Szlovákia), Apáti puszta, Galábocs, Lucin, Nagykeresztúr, Kiskeresztúr, Márkháza praedium, Herencsény; a somoskőihez a Nógrád és Gömör vármegyei földterületek – Somoskőalja, Somosújfalu, Vendégi puszta, Baglyasalja, Ragyolc, Pusztaragyolc, Monosza praedium, Kisbéna puszta – tartoztak, míg az ecsédi ispánság a Heves vármegyei Ecsédből és a Pest vármegyében lévő félegyházi portiókból állt.[57] Külön igazgatás alá tartozott ezenkívül a „Lossonczi Ház dolga, a’ hova való az Fabianfalussi és Terbeledi Portiok”, valamint a Pest vármegyei Csaba.[58]

IV/2/2. 2. térkép Az ispánságok elhelyezkedése[59]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

A Ráday-birtokokon lévő ispánságok élén álló ispánok feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Emellett ők jegyezték fel a bortermelő vidékeken a szőlőmunkák kiadásait, felügyelték a „korcsmából” származó bevételeket és a borok kiadását, számadást vezettek a bevételekről és kiadásokról, ők intézték a termények piacra kerülését és eladását, valamint a földesúr megbízásából ők fogadtak fel mesterembereket az építkezésekhez és a javításokhoz. Pál birtokain tehát egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.[60]

Ráday Pál az 1720-as évek elején visszavonult a közélettől, melynek egyik oka hosszú betegeskedése volt; tizennyolc évig szenvedett ugyanis köszvényben.[61] Bár az ő életében a családi központ végig Alsó-Ludány maradt, a település kitüntetett szerepe 1733. május 20-án bekövetkezett halálával háttérbe szorult. Fia, Gedeon ugyanis az anyai részről örökölt Pest vármegyei Pécelt választotta lakhelyéül. A Nógrád vármegyei község tehát elvesztette ugyan a családi fészek szerepét, de ezután is fontos helyet foglalt el a Ráday birtokok között.[62]

Egy új családifészek: az alsó-ludányi kastély építése

Ahogy azt már korábban is említettük, a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány első virágkora Ráday I. Pál idejére tehető,[63] mivel Pál ebben a kis faluban kezdte el felépíteni 1700-ban kúriáját,[64] melyet egy naplóbejegyzésben is megörökített: „építettem 1700-ban az ludányi házat”.[65] Bár az építkezés megkezdésének pontos dátuma a kutatás jelen állása szerint nem ismert, az első időpont, amit Ráday füzetében felírt, a tizedik bejegyzésben található: 1700. április 26-án 15 rajnai forintot (1 rajnai forint = 120 dénár) fizetett a „Kőművesek[ne]k az ablakok faragásáért die 26 Aprilis”.[66] Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a munkálatok valamikor az adott év kora tavaszán kezdődhettek el. Nem maradt ránk semmiféle adat az építkezés befejezésének dátumáról sem. Pál füzetében az utolsó bejegyzés ugyanis 1702. augusztus 25-én kelt – amikor szintén a kőművesek bérét jegyezte le: „Az ajtó kő hozásáért szekeres[ne]k – 1 fl[orenus] Rh[enensis]”[67] – nem lehet biztosra venni, hogy ez megegyezne a munkálatok végével.[68]

Az építkezés összköltségét – beleszámítva a pénzbeli- és természetbeni kiadásokat is – Schneider Miklós történész 616 rajnai forint 12 dénárban határozta meg.[69] Ez a megállapítás azonban feltételezhetően téves, mivel Kovács Krisztián történész, a Nógrád Vármegyei Levéltár levéltárosa megvizsgálta a Ráday Levéltárban található levéltári anyagokat,[70] és mindössze 610 rajnai forint 118 dénárnyi kiadásra talált adatot, így mi is ezt tekintjük helyesnek. Utóbbi szerint Ráday Pál a legtöbbet a kőműves és kőfaragó munkálatokra költötte: 302 rajnai forint 48 dénárt, az ácsok 33 rajnai forint 50 dénárt, a helyi molnárok különféle famunkákért 15 rajnai forint 25 dénárt, a kovácsok szerszámkészítésért 2 rajnai forint 97 dénárt, a pesti lakosok kilenc ablak és négy ajtó elkészítéséért 72 rajnai forintot, míg a kövek szállításáért a szekeresek 19 rajnai forint 86 dénárt kaptak. Ezen felül számolnunk kell az anyagköltséggel, melyért összesen 99 rajnai forint 95 dénárt fizetett; a kastély építése során ugyanis tizenkilencezer zsindelyszöget, háromezer lécszöget, nyolcezer zsindelyt, száz szál deszkát és tizenháromezer téglát használtak fel a munkások.[71]

Az új családi fészek felépülése után azonban nemsokára ezt a térséget is elérték a Rákóczi-szabadságharc seregei, s ahogy azt már korábban is említettük, Ráday 1703-ban Gács várába vonult a csapatok elől.[72] Ugyan Pál a harcok alatt alig tartózkodott házában, Kazinczy Ferenc leírásából tudjuk, hogy az alsó-ludányi kúriának fontos szerep jutott a szécsényi országgyűlésen (1705. szeptember 12.-október 3.). A diéta ideje alatt ugyanis ülést tartott itt a fejedelem:[73]

„Még áll a ház, s régi alakjában áll, hol az első Gedeon 1713. október-sőjén született, s még bírja az asztalt, bár némely igazításokkal, melynél Rákóczy[!] Ferencz a szécsényi mezőn, 1705 szeptember és októberben tartott conventből ide átjövén, ülést tartott és ebédelt; s nekem kedves vala képzelnem, hogy e mellett üle az atyám nagyatyja is, András, akkor ungvári viceispán, s a conventnek egyik tagja.”[74]

Az 1700-as évek első felében több építkezés is folyt az alsó-ludányi telken: 1706-ban egy kápolna épült a kúria kertjében,[75] míg 1712-1715 között egy felső szinttel bővítették ki az addig egyszintes épületet.[76] Mivel a szabadságharc leverése utáni lengyelországi száműzetésből hazatérve Ráday már 1712-től visszatért a politikába, a felújítás munkálatait felsége felügyelte.[77]

A család a későbbiekben is nagy gondot fordított az immár kastéllyá kibővített ház és környezetének fejlesztésére. 1733. januárjában például egy pajta építéséről állapodtak meg az ecsédi ácsokkal. Az egyesség szerint a munkások a fafaragásért és zsindelyezésért készpénzben 125 rajnai forintot, míg természetben minden hónapban fejenként egy kila (1 kila = 62,08 liter) búzát, az egész munkára egy mázsa húst, a kásához és a húshoz sót, fél kila lencsét és borsót vagy kását, egy vendely (bödön) túrót, és négy akó sört kaptak. A megállapodás után négy hónappal, 1733. május 20-án, Ráday Pál Pécelen hunyt el.[78]

Pál halála után közel öt évvel, 1738. április 20-án egy hatalmas tűzvész pusztított Alsó-Ludányban, melyben a kastély is súlyosan megrongálódott. A történtekről Kajali Klára a következőket írta naplójában: „Ápr. 20 lőtt egész Ludánynak az én minden ottan levő épületeimmel edgyütt szörnyű égése. Mencse meg az Úr minden hiveit íly rettenetes tüzi veszélytül.”[79] A felújítási munkákat 1738. nyarán kezdték meg, amelyek költségeit – Pálhoz hasonlóan – Klára egy kis füzetben jegyezte fel. E füzetben az első pontos dátum 1738. július 11-e, amikor Straviczer, szécsényi kőművesnek fáradozásaiért 40 rajnai forintot fizettek ki. A helyreállítás nemmellesleg közel két és félszer annyiba került, mint az 1700-1702 között végbement építkezés, hiszen ekkor már egy jóval nagyobb épületet kellett helyreállítani.[80] A munkálatok egészen 1740-ig elhúzódtak.[81]

Egy évvel később, 1741. január 18-án, a család alsó-ludányi otthonában halt meg Kajali Klára.[82] Innentől kezdve a kastély elvesztette korábbi jelentőségét, mivel Ráday Gedeon nem a szülőházát, hanem a Pest vármegyei, s édesanyja hozományaként a Rádayakhoz került Pécelt választotta közigazgatási központjául.[83]

Összegzés

Ráday I. Pál tehát miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el: előbb joggyakornok, majd 1699-től Kajali Pál utódjaként Nógrád vármegye nótáriusa lett. Négy évvel később, 1703. októberében csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, II. Rákóczi Ferenc pedig maga mellé vette és megtette intimus secretariusává. A szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre bővült: kezdetben csak Rákóczi elgondolásait valósította meg, később viszont már egyre nagyobb önállóságot kapott a harcok ügyeinek intézésében. Ebben nagy segítségére volt, hogy az ő vezetésével kezdett kiépülni egy országos jelentőségű, bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal: a titkos kancellária is, amelynek működését a fejedelem nagyra becsülte. A szatmári béke megkötése, vagyis 1711 után azonban Ráday Pálnak mind az életviszonyai, mind a feladatai megváltoztak. A Rákóczi mellett szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután Magyarország és az evangélikus egyház javára fordította, a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben ugyanis a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.

A Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepe mellett – gazdasági szempontból –kiemelkednek Ráday Pál birtokszervező tevékenységei is. Birtokai igazgatását az 1700-as évek elején vette át apjától, Ráday Gáspártól, melyek ekkor Nógrád és Pest vármegyében körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből, harminc pusztatelekből, több mint hat „nemesülésből”, negyven puszta-faluból és falurészről, illetve további tartozékokból álltak. Ráday ráadásul a Rákóczi-szabadságharc alatt még tovább növelte földjeinek számát, hiszen II. Rákóczi Ferenc birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját. A több részletben szerzett birtok értékét azonban jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el, melyeken a termelés is eltérő volt. Míg ugyanis az északabbra fekvő, lakott területeken – ahol az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja – a földművelés kétnyomásos váltórendszerrel folyt, addig a délebbre fekvő pusztákon a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző, szántóművelés csak elvétve volt itt megfigyelhető. Mindezekből arra következtethetünk, hogy Ráday I. Pál ezekben az időkben egy középnemes jövedelmével rendelkezhetett.

Az 1700-as évek elejétől nem mellesleg a Ráday család vagyoni súlypontja északra tevődött át, mely feltételezhetően nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt. 1700 és 1702 között éppen ezért itt építette fel kúriáját is. E döntését valószínűsíthetően befolyásolta az is, hogy e település termőföldje jó minőségű volt, hogy a közelben olyan forgalmas vásárú mezővárosok helyezkedtek el, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e község mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között. Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával együtt tehát innen igyekezett igazgatni birtokügyeit. Kajali egyébként nem csupán a birtokigazgatásban, hanem birtokaik gazdaságának új szerkezetének alakításában is segített: hét ispánságot hoztak létre, amelyeknek az élén álló ispánok fő feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Így tehát megállapíthatjuk, hogy Pál birtokain egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.

Bibliográfia

Levéltári források

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (=DRERL, Budapest)

A Ráday család levéltára 1204-1936. – DRERL C/64.

A Ráday család gazdasági iratai – DRERL C/64-2

DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat

DRERL C/64-2a 6. kötet

DRERL C/64-2a 6a kötet

Ráday I. Pál (1677-1733) iratai – DRERL C/64-4

DRERL C/64-4c1 70. sz. irat

DRERL C/64-4c1 82. sz. irat

Feldolgozások

Balogh, István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.

Beliczay, Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 157–196.

Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benda, Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 43–54.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.

Benda, Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003. Benda, Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, XXV. évf., 1954, 141–151.

Esze, Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–280.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9–27.

Gárdonyi, Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, XXXVI. Évf., 213–219.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 2. füz, 1915, 151–172.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 3. füz, 1915, 300–311.

Gorzó, Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.

Gyenis, Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, LXXXIII. évf., 3. sz, 245–263.

Kazinczy, Ferenc – B. Eötvös, József (szerk.): Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885.

Kovács, Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan Kiadó, 2018, 9–30.

Kovács, Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113–133.

Kovács, Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in: Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 355–370.

Kovács, Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 121–139.

Kovács, Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 45–64.

Kovács, Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 25–44.

Köpeczi, Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 29–34.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, XXI. új évf., 1-2. sz, 1978, 48–54.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 105–111.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997.

Nagy, Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, IX. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862.

Négyesy, László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889.

Pálmány, Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII., Salgótarján, 1986.

Pap, László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.

Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

Schneider, Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 393–407.

Hivatkozások

  1. Lásd: Gorzó Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 2. füz., 1915, 151–172.; Gorzó Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 3. füz., 1915, 300–311.; Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003.; Benda Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, 25. évf., 1954, 141–151.; Pap László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.; Ladányi Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, 21. új évf., 1-2. sz, 48–54.; Gyenis Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 83. évf, 3. sz, 245–263.; Balogh István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.; Esze Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.; Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.
  2. Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889, 15.
  3. Önéletrajzában Ráday Pál ugyan születési idejét pontosan megadta, a születési helyét azonban egyáltalán nem jelölte meg. Éppen ezért a Ráday I. Pál életét feldolgozó munkák bizonytalanok ezzel kapcsolatban, és több helymegjelölés is előfordul. Bár egyik életrajzírója, Ambrus Mór Pest vármegyét is felvetette, mivel Pál apja, Gáspár Pest vármegye alispánja volt, mégis Nógrád vármegye valószínűbbnek látszik, hiszen itt huzamosabb ideig volt hivatalnok: 1665-ben szolgabírája, 1669-1670-ben táblabírája, 1673-ban pedig alispánja is volt. (Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997, 13.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 15.)
  4. Kovács Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020 – A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 53.
  5. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a tanítóknak a többsége – legalábbis, akik a felső tagozattól fogva tanították – evangélikus vallású volt. Ráday Pál szüleinek ezen döntéséhez nagymértékben hozzájárulhatott az a tény, miszerint Pál négy nagyszülője közül három is lutheránus vallású volt; valamint feltételezhetően szintén befolyásolta őket, hogy a török kiűzése miatti társadalmi, politikai, és hadi helyzet nem tette lehetővé a református iskola felső tagozatának működését. (Fabinyi Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–279.)
  6. Fabinyi Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9.
  7. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11.
  8. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 14.
  9. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11.
  10. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 15.
  11. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12.
  12. Beliczay Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 160.
  13. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 16.
  14. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12.
  15. Ugyan Pál a 17-18. század fordulóján két „szép kisasszonynak” is udvarolt, azonban ezek egyike sem bizonyult komolynak. Kajali Klára nem sokkal később, 1702-ben eladó sorba került, mellyel Ráday érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy meg is akarta kérni a kezét. A kor szokásának megfelelően viszont ezt a feladatot nem ő, hanem egy előkelő ember, Csemiczky Gáspár, Nógrád vármegye alispánja hajtotta végre. A lány apja, Kajali Pál el is fogadta az ajánlatot, mivel anyagi szempontból a Ráday família megfelelő választás volt. Bár a lánykérést Klára is elfogadta, a házasságot még túl korainak és veszélyesnek tartotta, hiszen ekkor még csak tizenkét éves volt. (Vö.: DRERL C/64-4c1 70. sz. irat; DRERL C/64-4c1 82. sz. irat; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 160–161.)
  16. Az esküvő pontos dátumát illetően megoszlanak a vélemények: Kazinczy Ferenc ugyanis 1703-ban csak az eljegyzésről – „gyűrűváltásról” –, míg a házasságkötésről csak 1705-ben ír. Ezzel megegyezik Sárkány Dávid írása is, mely szerint 1703-ban „kezet adott, gyűrűt váltott, jegybeli ajándékot cserélt Klárával”, s csak két évvel később, 1705-ben tartották meg a menyegzőjüket. Ezzel szemben Ráday Pál önéletrajzában az 1703-as eljegyzésről a következőt olvashatjuk: „kivel is azonnal megesküdtem.” A lakodalom időbeni eltolásának oka feltételezhetően az ifjú feleség életkora volt, aki 1703-ban még csak 13 éves volt. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21–22.)
  17. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX. kötet., Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862, 551.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21.; Benda (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 39.
  18. A Gács várában történt eseményekről részletesebben lásd. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17-33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24.
  19. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12–13.
  20. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 22.
  21. Vö. Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.
  22. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 15.
  23. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–25.
  24. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 16–19.
  25. Köpeczi Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 30.
  26. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 20.
  27. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 26.
  28. Uo., 28.
  29. Ráday Pál a Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepéről részletesebben lásd. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 13–23.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–33.
  30. Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 54.
  31. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 37.
  32. Ladányi Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1980, 106, 108, 111.
  33. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6.
  34. Uo., 6.
  35. Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, 2018, 13.
  36. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6.
  37. Benda: Ráday Pál iratai II. 1707-1708, 11.
  38. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 27.
  39. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6–7.; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 171.
  40. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 7.
  41. Uo., 7.
  42. Ilyen terület volt például a Losonc melletti Fábiánfalva puszta, Cered, Herencsény, Csécse, Terbeléd és Becske. (Kovács Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113.)
  43. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 8.
  44. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13.
  45. Kovács Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 357.
  46. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  47. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13.
  48. Ráday Pál első gyermeke, Ráday Klára volt, aki 1711. decemberében, alig öt hónaposan halt meg. (Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 170.)
  49. Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve, XXXVI. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 132–133.
  50. DRERL C/64-2a 6. kötet
  51. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 133.
  52. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 16.
  53. Schneider Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 396.
  54. Ráday Pál a Kajaliak révén rendelkezett egy pesti kőházzal is. Az ezzel kapcsolatos, Pest városával folytatott jogvitákat lásd. Gárdonyi Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, 213–219.
  55. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  56. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 15–17.
  57. Kovács Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 32.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17–18.
  58. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  59. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17.
  60. Kovács: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, 34–37.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17.
  61. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 35.
  62. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134.
  63. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 357.
  64. Ez a tény olvasható a Pál által, 1650-ben, Ráday I. Andrásnak a családi birtokokról készített lajstromában: „A Curian építettem kő házat, hozzá kezdvén in A[nn]o 1700, engedgyen Isten csendes lakást benne, Szent nevénekdicsőségére”. (DRERL C/64-2a 6. kötet); A már korábban is említett füzetben, melyben Pál az építkezéssel kapcsolatos munkálatok kiadásait vezette, szintén megtalálható egy ehhez kapcsolatos bejegyzés: „A[nn]o 1700 Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.” (DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat).
  65. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 38.
  66. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  67. Uo. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  68. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358.
  69. Schneider: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, 397.
  70. Vö.: DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  71. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358–359.
  72. Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII, Salgótarján, 1986, 54–55.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17–33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24.
  73. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 132.
  74. Kazinczy Ferenc – B. Eötvös József: Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885, 59–60.
  75. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  76. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 42.
  77. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 360.
  78. Uo., 360.
  79. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 183.
  80. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 361.
  81. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134.
  82. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 184.
  83. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 363.