Kocsis Annamária: „…az kezemet fejére teszem, úgy esküszöm reá, hogy boszorkány” Boszorkányüldözés és egyéni történetek Szabolcs vármegyéből

Bevezetés

A boszorkányperek vizsgálata során a vádiratokból, tanúvallatási jegyzőkönyvekből egyéni tragédiák, egyedi sorsok tárulnak elénk. A dolgozat célja Galgócziné Gacsályi Erzsébet és Kardosné Mátyusi Katalin történetét párhuzamba állítva bemutatni a korabeli boszorkányvádaskodást, a vádak megjelenési formáit, valamint szemléltetni a boszorkányrontásnak tulajdonított esetek egyéni narratíváit.

A kutatás szempontjából a legideálisabb, ha a vizsgálni kívánt iratanyag tartalmazza a vádlott és a meghallgatott tanúk vallomásait, valamint az ügy kimenetele, tehát az ítélet is ismert. Sok esetben ez nem teljesül, számos olyan peres anyag kerülhet a kezünk ügyébe, melyben csak az iratok fele, vagy egy része (perfelvétel és vallomások) maradt fenn az évek során. A vádlott vallomása és maga az ítélet gyakran nem képezi részét a periratoknak. Jelen dolgozat forrásbázisát a bizonyítási eljárás, valamint a kihallgatások során keletkezett szövegek alkotják. Ezek Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai (acta politica) között, valamint a magyarországi boszorkánypereket közreadó forráskiadványokban találhatók meg.[1]

A Szabolcs vármegyében boszorkánysággal megvádolt személyek közül azért esett e két asszonyra a választásom, mert mindkettejük többször került eljárás alá. Előbbi a 18. század első két évtizedében, míg utóbbi az 1750–60-as években. A hasonlóság ellenére egy dologban Gacsályi Erzsébet történetétől Mátyusi Kataliné mégis különbözik. Az ő esetében hangsúlyosabban jelen van a lokális közösség, s annak szövevényes ismeretségi hálózata. A két asszony Szabolcs vármegyében lefolytatott boszorkánypereinek periratait vizsgálva megtudhatjuk, hogyan kerültek a figyelem középpontjába, majd eljárás alá, boszorkányságuk okán milyen vádakkal illették őket, s hogy egyáltalán mire számíthatott egy hozzájuk hasonlóan boszorkányvád alá eső (özvegy)asszony.

 

A Szabolcs vármegyei boszorkányüldözés a 18. században

A magyarországi boszorkányüldözésről elmondható, hogy országos viszonylatban a legintenzívebb és legtöbb áldozatot követelő periódusa a 18. század elejére, vagyis a Rákóczi-szabadságharc lezárultát követő évtizedekre tehető.[2] A mágia dekriminalizációját,[3] azaz a varázslás és boszorkányság bíróságokról való kiszorulását követően csökkent a boszorkányvádaskodás, azonban nem szűnt meg teljesen, ahogyan azt a korábbi kutatások feltételezték. A szabolcsi, valamint a szomszédos Szatmár és Bereg vármegyei területeken például az 1760–70-es, sőt még az évszázad ’80-as éveiben is indult boszorkányság vádjával vizsgálat. A boszorkányvádakat azonban fokozatosan kezdték felváltani a kuruzslás, csalás, lopás vétségéért indított eljárások.[4]

Szabolcs vármegyében 1700 és 1710 között 3 személy ellen ugyanabban az ügyben indult vizsgálat, az 1702. évben. A következő boszorkányper 1712-re datálható. Az 1711–1720 közötti időszakban összesen 25 főt vádoltak boszorkánysággal. Az 1715-ös évben volt számuk a legmagasabb, 11 személynevet számlálhatunk. Az 1719. esztendőt követően újabb peres anyaggal csak 1725-ben találkozunk, ekkor 3 vádlott került bíróság elé ugyanazon vizsgálat[5] során. Velük együtt ebben az évtizedben összesen 15 személyt helyeztek vizsgálat alá boszorkányság vétke miatt. 1731–1740 között a megelőző 10 évhez képest közel azonos volt a vádlottak száma, 16 fő. 1741–1750 közötti időszakban összesen 9-en kerültek vád alá. A perbe fogott személyek száma 1751 és 1760 közötti években ismét kimagasló számot mutat, ekkor összesen 26-an kerültek boszorkányság vádja alá. A további évtizedekben jelentős csökkenés figyelhető meg, 1761–1770-ig 4, míg 1771-től 1780-ig mindössze 2 fő ellen indult vizsgálat. Az 1780 utáni évekből nem ismerünk boszorkánysággal vádolt személyt a vármegye területén.

Az általam vizsgált időszakban (1700–1783)[6] Szabolcs vármegyében 55 per zajlott, ezek egy kivételével vármegyei bíróságon folytak. A 100 érintett személyből 70-nél ismert az ügy kimenetele. Egy esetben elhalasztó, a többinél tényleges ítélet[7] született. 26 alkalommal mentették fel, bocsátották szabadon a vádlottat, ugyanakkor tisztító esküre, pénzbüntetésre vagy kezességen kihívásra nem volt példa. 7 fő testi fenyítésben részesült, mely pálcázást, botozást, korbácsolást jelentett. 3 személyt kiűztek vagy kitiltottak a város, vármegye területéről. 7 vádlottat tortúrára küldtek, míg 26 esetben halálbüntetést szabott ki a bíróság; ebből egy kivételével (lefejezés) mind máglyára vetés volt. A Szabolcsból ismert ítéletek 37%-a halálbüntetés, szintén 37%-a pedig felmentés volt.

1700–1783 között az összesen perbefogott 100 személyből mindössze két férfi szerepel, a női vádlottak aránya 98%. Összehasonlításképpen ugyanebben az időszakban Szatmár vármegyében 88 különböző személy ellen folyt eljárás, közülük 6 férfi vádlott volt, itt a női vádlottak aránya 93%-ot tesz ki. Bereg vármegye esetében összesen 20 perbe fogott személyről beszélhetünk, ezek mindegyik nő volt.

 

A boszorkányvádról

A boszorkányság leginkább rontás formájában nyilvánult meg. Ennek során valamilyen ártalom, negatív irányú változás következett be. Ezeket a nem várt csapásokat különbözőképpen értelmezték. Az ember ugyanis természeténél fogva próbálja mindennek megtalálni az okát, majd arról következtetéseket levonni, vagy esetleg valaki mást megtenni érte felelőssé, bűnbakká.[8] A lefolytatott perek során a bíróság célja sem volt egyéb, mint a rontásvád bizonyítása. A rontás igazolásához szükség volt tanúk kihallgatására, kiknek vallomásai alapján a boszorkányság gyorsan bebizonyosodhatott. Általánosan elmondható, hogy a perek során kihallgatott tanúk többsége csak hallomásból tudott a történtekről, s e közvetett információk alapján nyilatkozott a vádolt személy boszorkányságáról. Ezeknek a vallomásoknak a nagy része valójában a vádlott előéletére irányult, a tanúk sokszor akár évtizedekre visszamenőleg idéztek fel bizonyos eseményeket, s ezeket megpróbálták minél meggyőzőbben a hatóság elé tárni. Ezekből kisejlik a rossz szomszédi viszony, melynek leggyakoribb eleme a szitkozódás, egymás fenyegetése.[9] Ez a verbális agresszió a legváltozatosabb formákban fordul elő a peres anyagokban. Legtöbbször a boszorkánynak titulált személy kért valamit a tanútól, melyet az nem, vagy nem a kérés pillanatában teljesített. Erre a boszorkány általában szitkozódással vagy fenyegetéssel reagált, s fenyegetése által valamilyen szerencsétlenség érte a tanút, saját vagy családtagjai egészségében romlás következett be. Azonban a kárvallottak is számtalanszor éltek a fenyegetés elrettentő erejével, melytől azt várták, hogy hatására a boszorkány leveszi róluk a rontást.

Az esetek egy részében a tanúk arról számoltak be, hogy a boszorkány álmukban jelent meg. Leggyakrabban éjszaka, de nem ritka, hogy a mezőn végzett munka közbeni pihenő alkalmával. Ekkor a boszorkány egyedül vagy többedmagával, esetenként valamilyen állat képében hirtelen csak megjelent a szobában, istállóban vagy egyéb kinti hálóhelyen, vagy bemászott az ablakon, bebújt a kéményen és kínozta, bántalmazta az áldozatát, aki a sérülést elszenvedve, betegen tért magához. A beszámolókban a fojtogatás, a megnyomás, esetenként szexuális együttlétre utaló cselekedet jelenik meg. E vélt-valós találkozások alkalmával tapasztalt rontások konkrét módját a tanúvallomások nem részletezik, leginkább annak körülményeire térnek ki, továbbá arra, hogy kinek vagy minek a képében jelent meg a boszorkány.[10]

A következőkben két esetleíráson keresztül bemutatásra kerülnek ezek a konfliktusforrások és a boszorkányrontásnak tulajdonított események egyéni értelmezései.

 

Galgóczi Istvánné Gacsályi Erzsébet története

A balkányi Galgóczi Istvánné Gacsályi Erzsébetet három alkalommal vádolták meg boszorkánysággal, először 1702-ben, majd 1713-ban és 1717-ben. 1702-ben a Szabolcs vármegyei Balkányban[11] Lökőné, alias Oláh Jánosné, Galgóczi Istvánné, valamint Fekete Istvánné és annak leánya ellen indult „nyilvánvaló boszorkányságuk és ördöngösségük” miatt vizsgálat. A kihallgatott tanúk rontásról számoltak be. Kis Gergely, aki gyermeke és felesége halála miatt Galgóczinét okolta. Gergely mellett Virág Mihály is említést tett arról, hogy Gergely könyök csontjait Galgócziné hegedű lábának tartja: „hallotta Márton Györgynének szájából azt is, hogy Kis Gergely feleségit, gyermekit Galgóczi Istvánné ökre vesztette meg, az könyök csontjai[t] is hegedű lábának tartja.”[12] A megnevezett Márton Györgynére a legtöbb tanú beszámolójában szintén történt utalás. Ezekből kiderül, hogy Mártonnét korábban boszorkánysága okán megégették.[13] Az elbeszélések szerint Márton Györgyné boszorkánynak kiáltotta Galgóczinét és Fekete Istvánnét, mely tovább erősítette a gyanút ellenük.

Fekete Istvánnéra, az orosz bábára[14] három gyermekágyas asszony is reá vallott. Egyikük, Nagy Erzsébet „3 hónapi terhes asszony volt, rosszul volt, egy magyar bába felköltötte annak rendi szerint a Pásztor Ambrusnál levő orosz bábát is, hívatja és éjszakának idejének az gyermek elment, az orosz bába hová tette, azt nem tudja, hanem csak az gyermek masát [méhlepényt] látta. Eleget kérdezik a bábától, hova tette, de nem mondotta hova tette, gyanakszik reá hova tette, de bizonyosan tudja, hogy gyermek volt nála.”[15]

Pásztor Gáspár elmondása szerint Fekete Istvánné szidalmazta gyermekeit, melyért megfenyegette az orosz bábát, s az orosz bába is fenyegette Gáspárt. „[E]gy óra múlva a kertjébe ment volna, az kutyái más ember kutyájára reá támadtak, ment arra volna és a maga kutyái reá támadtak, megmardosták volna, ha mások meg nem mentik volna tőle […] nagy gyanúsága volt az orosz bábára.” Ezen kívül Gáspár beszámolt arról is, hogy egyszer álmában egy macska reá ment, azután két macska az ajtó felett szintén bement, „az első macska megnyomogatta, megfogdosta és az egyik macska mondja »nyomd meg az ördög tagját [az ördöghöz cimborált embert], mert ugyan reám vall ez énreám«. Arra kérdi: ki vagy? Mondja az egyik macska »én vagyok Galgóczi Istvánné«.”[16] A tanú egyéb boszorkányságukról nem hallott. A balkányi asszonyok ügyének irataiból hiányzik az ítélet, ami valószínűleg meg sem született.

11 évvel később, 1713-ban Galgóczi Istvánné ismét boszorkányság vádja alá került, ezúttal Orosz Jánosnéval együtt vádolták. A boszorkányság vádjának bizonyításán túlmutat, hogy a tanúk kikérdezése során az alábbi kérdés is elhangzott: „Ha ki valamit tudna vagy boszorkányságot vagy egyéb híjában valóságot tudna, mely az Isten törvényivel ellenkezik, hiti után tartozik megmondani.”[17] A meghallgatott 25 tanúból négyen emelték ki vallomásukban Galgóczinét, köztük a már 1702-ben is vallomást tevő Kis Gergellyel. A többiek más asszonyokat is emlegettek, s kitértek azok boszorkányságos cselekedeteire.

A harmadikként meghallgatott tanú, Deák István az alábbiakat idézte fel: „Feleségemtől bordát kért Galgóczi Istvánné, melyért feleségemet kértem, menjen vissza, adja oda a bordát, de nem cselekedte, mert utunk volt, hanem hazajövén odavitte feleségem, de akkor nem kellett. Ez 1 ingért harmadnapra megholt.”[18] A haláleset előtti konfliktus tulajdonképpen abból ered, hogy Galgócziné kölcsönkérte Deáknétól a szövőszékhez tartozó bordát, hogy egy ingre való vásznat tudjon szőni. Amiért pedig nem kapta meg idejében a kért eszközt, megsértődött, s később már nem is kellett neki. A tanú értelmezésében tehát felesége halála amiatt követketett be, mert nem adták oda Galgóczinénak a bordát. Hasonló esetről számolt be Orosz János is, aki „felesége szájából hallotta, lábát Galgóczi Istvánné vesztette meg, hogy vásznat nem adott neki.”[19]

A hatodikként meghallgatott Nemes János hallotta „Márton Györgyné szájából Galgóczi Istvánnét nyilvánvaló boszorkánynak mondotta.” Vida Erzsébet pedig vallomásában arról beszélt, hogy „Mária leányát az öléből el akarta vinni Galgóczi Istvánné, de nem engedte az anya gyermekét elvinni, hanem az padlatkán[20] elmene, de ugyan az gyermeket megette és abban holt meg.”[21] Az ügy ítélete hiányzik, de tudható, hogy a két asszony kiszabadult a kisvárdai tömlöcből. Erre a következő, 1717-es per tanúvallomásaiban találhatók egyértelmű utalások.

1717-ben Orosz Jánosné Monis Erzsébet, Péter Istvánné Nagy Ilona ellen folyt vizsgálat ugyanazon ügy kapcsán, és a boszorkánysággal vádoltak között szerepelt újra Galgóczi Istvánné neve is, immáron harmadjára.[22] Az első meghallgatott tanú Esztero Mátyás „egyéb boszorkányságokat nem tudja, hanem most, hogy Orosz Jánosnét megfogták, az vallott Galgóczi Istvánnéra s szemében mondotta, hogy »Te nyilván való boszorkány vagy, és mi mindnyájan itt való boszorkányok te tanítványid vagyunk, Kapitányunk vagy, hogy az kutyádnak kényért nem adott, azért nyargaltad meg az Madár György disznát, az kutyád az lovad, azon jársz.«” Azt is hallotta „hogy Néhai Теk[intetes] Nemzetes Váradkay István[23] Uramtól változott(!) meg boszorkányságáért Galgóczi Istvánnéé.”[24] A harmadikként tanúskodó Oláh Anna „tudja nyilván, hogy Galgóczi Istvánné immár egyszer Várdából szabadult boszorkányságáért megváltozott.”[25]

A negyedik tanú, Honi Mátyás felidézi a megégetett, s korábban már emlegetett Márton Györgynét, akinek „szájából hallotta, hogy »nagyobb boszorkány én nálam Galgóczi Istvánné, s Csinálossy Jánosné, sőt, ha azokat meg nem égetik, az határotokra szálljon kén köves eső.«”[26]

Kis Gergely, aki 1702-ben gyermeke és felesége halálát Galgóczinénak tulajdonította, s ezt vallotta 1713-ban is. E vizsgálat során újfent felidézte a történteket: „maga szájából hallotta Orosz Jánosnénak maga boszorkányságát, s azt mondotta, hogy Galgócziné még nagyobb boszorkány ő nála. [G]yermekét Galgóczi Istvánné ette meg, […] feleségének könyök csontja most is Galgócziné sebjében vagyon.”[27]

Tóth Demeter felesége Hatházy Judit gyilkossági szándékkal is vádolta Galgóczinét. Azt vallotta „őtet egy egész esztendeig kínzotta Galgóczi Istvánné, az ablakon járt be hozzá, hívta ki az kútban, hogy bele ölje. Hogy nem ment, haját tépte, pofozta, kínozta mindenképpen, és hogy az orvoshoz ment, s mikor visszajött fenyegette »No, kutya használ é az orvosság« egyéb boszorkányságát nem tudja, de ennek az Galgóczi Istvánnénak az fejére teszi az kezét, s úgy esküszik reá, hogy nyilván való boszorkány.”[28]

Baán János öccsével szemtanúja volt annak, hogy „jön az Kolcsár hegy felől az Galgóczi Istvánné kutyája előtt egy róka, s Galgóczi Istvánné utána, s kiáltja »Haj Haj haj«. De az róka az kutya előtt nem szaladt, hanem összefogódtak, s egymás nyelvét nyalták.” A tanú és öccse odafutott, s amint meg akarta fogni a rókát, az elenyészett, semmivé lett. Erre mondta Galgóczi Istvánnénak „Most te minket kisértettél ezzel az rókával boszorkány kurva, mert csak valamit nézek, mert ezt gurjángot[29] reád hordanám, s itt égetnélek meg.”[30]

A 14. meghallgatott tanú, Juhász István egy házban lakott Orosz Jánosnéval, „aki igen szorgalmatos volt, minden este az ajtó be zárlásban”. Megkérdezte tőle, miért zárja be olyan szorgalmatosan az ajtót, amire Orosz Jánosné azt felelte: „azért, hogy Galgóczi Istvánnétól félek, hogy megöl”. Majd István azon kérdésére, miért ölné meg Galgócziné, így folytatta: „azért, hogy mióta Várdából megszabadultam, csak háromszor voltam oda vélek, többször nem. Kenőcsöt is ő adott, az kivel megkentem magamat.” A tanú ekképp zárta az Orosznétól hallottak: „de az Isten soha ne áldja meg az balkányi embert, ha Galgóczinét meg nem égetik, mert nagyobb boszorkány ő nála. Galgóczi Istvánnénál áll az zászlójok, Csinálossy Jánosné az zászló tartójok.”[31] A források, hasonlóan sok más korabeli boszorkányperhez, az ügy végkimeneteléről hallgatnak.

 

Kardos Mihályné Mátyusi Katalin esete

1754-ben Kardos Mihályné Mátyusi Katalin székelyi[32] asszony boszorkányság vádja miatt került eljárás alá. Mátyusi Kati boszorkány-vádaskodásba torkolló konfliktusáig négy szakaszban jutunk el. Először egy székelyi özvegyasszony, Nehéz Jánosné ellen indult 1751-es vizsgálat iratanyagában találkozhatunk Mátyusi Kati nevével.[33] A Nehéz Jánosné ellen felhozott vádban a rontás szerepelt. Az ügyben 13 tanút hallgattak ki eskü alatt. Ur Mihályné Kálmán Erzsébet tanúvallomásában arról számolt be, hogy „egy alkalmatossággal az utralis [kérdezett] személy kenyér kérni menvén, és hogy kenyeret nem adtak, azon éjszakán a bölcsőben fekvő gyermeke kétszer felsivalkodván [felsírván], reggel látta, hogy az gyermekének az karja úgy megromlott, hogy éppen meg nem lehetett hajtani…”[34] Ur Mihályné, valamint az ügyben kihallgatott további tanúk elbeszélésből az is kiderül, hogy a Nehéz Jánosnénak tulajdonított rontás miatt a gyermeket először egy Sándor Borka nevű asszonyhoz, majd a falu öreg bábájához, Mátyusinéhoz[35] vitték. A gyermek állapota azonban nem javult, azon segíteni nem tudtak. Ur Mihályné és mások elmondása szerint „Sándor Borka azt mondotta, hogy ha Mátyusiné engedné az Ur Mihályné gyermekét meggyógyítaná, de a Mátyusi Kati nem engedi.”[36] Az eljárás további kimenetele, és maga az ítélet sem ismert.

Második alkalommal a Székelyhez közel fekvő Kemecse[37] nevű falu néhány asszonya ellen[38] indult vizsgálat anyagában szerepel ismét Mátyusi Kati neve. Az 1754 januárjában, Kisvárdán[39] keletkezett perfelvételi dokumentum arról árulkodik, hogy ezek az asszonyok rossz erkölcsűnek, lopósnak, káromkodónak bizonyultak. A vádirat szerint azonban az egyik asszonyt, név szerint Pásztor Ferencnét már boszorkánysággal is vádolták. Pásztorné és egy másik helyi asszony, Vajas Mihályné között családi konfliktus alakult ki, melynek eredményeképpen Pásztorné megnyargalta[40] Vajasnét. A felvett vallomásokban több helyen is említésre kerül, miszerint Mátyusi Kati azzal dicsekedett, hogy ő bizonyosan tudja, boszorkányság van a dologban. A kihallgatott tanúk közül többen is azt mesélik, hogy „mondotta légyen, mi ugyan lova volt ám Pásztor Ferencnének, még ugyan ki is volt. Az melyre is azt felelték, hogy meri azt kegyelmed mondani, melyre is Mátyusi Kati is, »azt mondom bizony én, mert én is boszorkány vagyok, ő is«, tudni illik Pásztor Ferencné, ezt pedig önként semmi kényszerítés nélkül ezen esküvéssel mondotta, »Isten úgy segéljen azt mondom most is, hogy boszorkány vagyok.«”[41] Az asszonyok ügyének további kimenetele témánk szempontjából nem lényeges.

Harmadjára már boszorkánysággal vádolt személyként szerepel Mátyusi Kati, és vele együtt a már korábban említett Mátyusi Ferencné neve a vádiratokban.[42] Az 1754. január 17-én Székelyben felvett tanúvallomásokból körvonalazódik a Mátyusi Kati ellen felhozott boszorkányvád. Ráczné Német Erzsébet asszony gyermeke kilenc hetes volt, amikor „egyszer este felfordulván a gyermeknek a szemei, elholt, harmadegy napig úgy maradván…”[43] A nagybeteg gyermekhez elhívott Mátyusi Kati fura praktikát alkalmazott, melynek hatására „a gyermek oly nagyot sikoltott, mintha három esztendős lett volna, s azután orr-száján megindulván a vér, egy nap, egy éjszaka mindig ment, s megalván a véri, harmad napján igen nagyra dagadott a feje.”[44] Mátyusi Kati ezt követően nem ment többször a családhoz. Egy hónap elteltével a kétségbeesett anya a falu bábáját, Mátyusinét hívta segítségül, aki „hozott volt valami füreszteni való füveket ugyan a Mátyusi Kata jelenlétében, melyet Mátyusi Kata észrevevén a fazékból a füvet, akit Mátyusi Ferencné hozott vala, szeme előtt kihányta azt mondván »hiába mesterkedel kényes ilyen adta[45] bábája, mert elmenve meg nem gyógyítod, ezer vétked lesz is megégetnek«, s a gyermek aztán esztendeig öt hétig kínlódott, s megholt.”[46]

A másodikként meghallgatott tanú, Bácsy Katalin arról számolt be, hogy „az elmúlt aratáskor hoztak volt Létáról[47] egy szép eladó menyecskét ide Székelybe gyógyítani Mátyusi Ferencnének, amely időbe a leányának a lakodalma is történt. S azon alkalmatosságra Mátyusi Kata is a Mátyusi Ferenc házához elmenvén meglátta a beteg menyecskét, oly haragosan reá tekintett a menyecskére, hogy tekintetivel el is ijesztette. Másnap aztán felkelvén a menyecske, és fel is öltözvén kiment a pitvarba feküdni, és mikor ottan feküdt volna öltözetben, tehát egyszer nagyon felsikoltott, kiáltván torka szakadtából a körülötte levő sok népnek »ne hagyjon kendtek, mert mindjárt megölt Mátyusi Kati«. S egy néhány ízben rimánkodott a körülötte levő embereknek, de se senki semmit sem látott, hanem azt látták, hogy szemlátomást szemei és orcája dagad, s erre való nézve jelen lévén Zoltán Mihály szolgabírónak Ferenc nevű szolgája, mindjárt érte ment Mátyusi Katának, s a sértődött menyecskét hajtotta.[48] S oda érvén Mátyusi Kata kendőt kért, s az szaras kezével megkente a menyecskének a hasát, a kendővel által kötötte, mindjárt jobban lett.”[49]

A harmadik tanú, Nagy Mihályi Barbara elmondása szerint „szájából hallotta mostan elmúlt nyárba Mátyusi Katától a maga házába, híre lévén itten Székelybe a füresztésnek,[50] ilyen szókat »Isten engem úgy segéljen«, megütvén a maga mellét, [mellkasát] »ha engem megfüresztnek, soha többé nem élek, megégetnek.« Azután had ballagjak által a réten, ugyan az elmúlt nyáron Tekintetes Zoltán István[51] úr Kemecsey Mihály[52] nevű gazdájának sértődésben esvén a felesége, fenyegetőzött, hogy a székelyi boszorkányokat mind megfüresztetik. Azt meghallva Mátyusi Kati azt mondta […] Isten őtet úgy segélje ha őtet Kemecsey Mihály megfüresztetteti, a felesége a székelyi utcán soha többször nem jár, hanem mindjárt meghal.”[53] A tanúk meghallgatását követően tortúrára, azaz kínvallatásra ítélték Mátyusi Katit. Ennek során mindent tagadott, s mivel nem tudták bizonyítani boszorkányságát, szabadon engedték.[54]

Hat évvel később 1760. december 5-én ismét boszorkányság vétke miatt került eljárás alá, ügyének vizsgálatára Nagykálló[55] városában került sor. „Mátyusi Katinak hívnak, hatvan esztendős vagyok, és Székelybe fogtak meg. Azt fogták reám, hogy boszorkány vagyok.”[56] – olvasható a dokumentum első soraiban. Majd a következő kérdésre adott válaszból – mi szerint volt-e többször tömlöcben – kiderül, hogy különböző okok miatt már harmadjára került börtönbe: „Voltam, most harmadszor, először azért mivel pestiskor az férjem elszökött, s azzal vádoltak, hogy megöltem, de mivel az uram élt, megszabadultam. Másodszor boszorkánysággal vádoltattam, most pedig amint feljebb feleltem.”[57]

Niczky József[58] jelenlétében hat tanút hallgattak meg. Az első két tanú Bardell Éva és Orosz Katalin [juhászné] arról számolt be, hogy hozzájuk Mátyusi Kati „éjszaka ugyan elő álomkor[59] a kürtőn mént be a házba, […] egy nagy görényt hozott a kezébe, amint egy nagy macska, s a juhászné gyermekének a bölcsőjéhez ütötte háromszor, s meg a juhászné megszólította ekképpen mondván: »Ugyan Kati néni, miért nem hagy kend nekem békét, hiszen nem vétettem én kendnek semmit.« S azzal aztán megént visszament ugyan a kürtőn ki.”[60]

A harmadikként vallomást tevő 18 éves Nyíri Jánost Mátyusi Kati „lóvá tette”. Úgy emlékezik, hogy „Mátyusi Kata az elmúlt karácsonyba esztendővel lovának fogta, s emlékezik arra, hogy őket a sövényhez sorba kötözték, és Mátyusi Kata több társaival együtt egy keskeny hosszú házba együtt bementek, s ott asztalhoz ülvén ettek, ittak, vendégeskedtek, azután ki-ki maga lovára ült, Mátyusi Kata is, [e tanúra] ülvén haza mentek.”[61] Az eset utáni kimerültségéről panaszkodva János elmondta, Mátyusi Kati „annyira elrongolta [elrontotta] volna, hogy már éppen csak nem az eszéből is kitántorodott.”[62]

A további három tanú arról számolt be, hogy miután ibronyi[63] Szabó János Mátyusi Katit boszorkányozta, megromlott, „melyet nem egyébnek, hanem tulajdon Mátyusi Katinak tulajdonítanak”. A rontást elszenvedő Szabó János vallomásában ekképpen hangzott el az eset:

 

„Székelyben lakozó Orosz Andrásnak a leányát vette el, s Ibronyba hazavitte, s Mátyusi Kati másnap reggel Székelyből által ment Ibronyba, s a vendégek közül hívta ki a feleségét ekképpen, »gyere ki Bori, meghólt az anyád«. S a vendégek reá kiáltottak feleségére, hogy ne menjen ki olyan rossz asszonynak a hívására, mert ha igaz volna, nem őtet küldték volna, hanem jobbat is nála, s nem is eresztették. S [e tanú] is összepirongatta [szidta] s boszorkányozta Mátyusi Katit, […] s dörögve morogva elment onnét. S azután csak hamar olyan nyomorúságba esett, hogy pedig mind természetiben elromlott, mind pedig az erejétől úgy megfosztattatott, hogy semmi dolgot nem tehetett.”[64]

 

Szabó János elment Mátyusi Katihoz s kérte őt, gyógyítsa meg. Ezt követően állapota ugyan kissé javult, de hosszabb idő elteltével ismét visszatértek kínjai. Így elvitette magát szekéren Sámsonba[65] egy orvos asszonyhoz, aki „azt mondotta, hogy az a góró főző[66] Mátyusi Kati vesztett meg…”[67] Az ügyben meghallgatott tanúk vallomásai alapján végül nem sikerült egyértelműen bizonyítani Mátyusi Kati boszorkányságát, így erre hivatkozva felmentették a vád alól.

Az ismertetett történetek alapján láthatóvá vált, a korszak embere hogyan reagált a számára érthetetlennek tűnő eseményekre. A hirtelen fellépő rosszullét, egészségbeli romlás, tartós betegség mögött ártó szándékot, boszorkányságot sejtettek. A boszorkánysággal gyanúsított személy vád alá helyezése után megindult a bizonyítási eljárás. Ennek legfontosabb részét a tanúk vallomásai jelentették, akik csak arra törekedtek, hogy a rontást bebizonyítsák. A „hitük szerint” elmondottak során sokszor a legapróbb részletekre is kitérve adták elő a maguk igazát, melyet a bíróság tényként kezelt, hiszen eskü alatt valló tanúktól származtak.

Galgóczi Istvánné háromszor vádoltatott boszorkánysággal. Első alkalommal 1702-ben, rontással vádolták. Ebből kifolyólag az egyik tanú, Kis Gergely elvesztette feleségét és kisgyermekét. A további vallomásokból kiderült az is, hogy egy szintén balkányi asszony, Márton Györgyné – akit korábban boszorkánysága okán megégettek –, boszorkánynak kiáltotta Galgóczinét. S mivel Mártonné boszorkánysága bizonyosságot nyert, a Galgóczinéra irányuló vádját is elfogadták, kész tényként kezelték a közösség tagjai. Az egyik tanúvallomásból azt is megtudhattuk, hogy macska képében jelentek meg a tanú előtt a boszorkánynak titulált nők. Ahogy arra már utaltam, az állat képében megjelenő boszorkány gyakori eleme a boszorkányképzeteknek. Másodjára 1713-ban a meghallgatott 25 tanúból négyen emelték ki vallomásukban Galgóczinét, akit rontással vádoltak. Ennek végkimeneteleként, hasonlóan a Kis Gergely történetében megismertekhez, haláleset történt. A rontást megelőző konfliktus abból eredt, hogy Galgócziné kölcsönkért Deáknétól egy szövéshez szükséges eszközt, amit nem kapott meg idejében, ezért megsértődött, s később már nem is fogadta el azt. Az áldozat férjének értelmezésében felesége halálát ez okozta. Egy másik tanú szintén kölcsön kért dolog miatti rontást mesélt. Galgócziné vádlói szerint tehát azért történt Deákné halála és Oroszné lábának betegsége, mert előtte nem adtak bordát, illetve vásznat a vádlottnak. A tanúvallomásokban ismét kitértek a szóbeszédben fennmaradt, a megégetett Márton Györgyné szájából elhangzott vádakra. Ez az elem, tudniillik, hogy egy korábban megégetett boszorkány Galgóczinét szintén boszorkánynak kiáltott, folyamatosan ismétlődött a vallomásokban. 1717-ben immár a harmadjára is vizsgálat alatt álló Galgócziné Gacsályi Erzsókot Tóth Demeter felesége Hatházy Judit gyilkossági szándékkal vádolta. Judit a vallomásában elmondottaknak hitelt próbált adni azzal, hogy Galgóczi Istvánnénak fejére tenné kezét, s úgy esküdne annak boszorkányságára. Az egyik tanúvallomásból kiderült, hogy Orosz Jánosné az általa jól ismert Galgóczinét boszorkánynak nevezte. Tette ezt úgy, hogy 4 évvel korábban szintén együtt álltak boszorkányság vétke miatt bíróság előtt, ami ekkor nem nyert bizonyítást.

Körvonalazódott az is, Mátyusi Kati hogyan került a figyelem középpontjába, milyen okok miatt zárták börtönbe, s került eljárás alá. Először azzal vádolták, hogy nem engedi a megrontott gyermek meggyógyítását. Feltehetően itt vádlója felismerte azt, hogy saját tudása a gyermek meggyógyításához kevés, így tehetetlenségének bevallása helyett Mátyusi Katit tette felelőssé. De látható, hogy ez a motívum később is megjelenik, hiszen az 1754-es vizsgálat során felvett tanúvallomások is arról szólnak, hogy Mátyusi Kati nem engedi a gyermeket meggyógyítani. A szóbeszéd, a pletykálás[68] révén híre ment a közösségen belül annak a kijelentésnek, hogy Mátyusi Kati akadályozza a gyermek gyógyulását. Második alkalommal a tanúk reá vallottak, hogy boszorkánynak nevezte magát. Valószínűleg azért mondta magát boszorkánynak, hogy a történtek hiteles tanújaként tekintsenek rá, mi több, az lehetett még a célja, hogy egyfajta félelmet és tekintélyt vívjon ki maga számára. E két esetben még nem került a vádlottak padjára, a tanúvallomások csupán felhívhatták személyére a figyelmet. 1754-ben és 1760-ban viszont már boszorkánysággal, rontással és lopással vádolták, így e vádak elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elinduljon ügyében a vizsgálódás. A vizsgálati anyagból továbbá kiderült az is, hogy a pestis idején[69] férje elszökése miatt is elsősorban őt vádolták, s emiatt börtönbe is zárták. Az elszökés vagy elbujdosás a korszakban egyébként igen gyakori volt. (Megjegyzendő, hogy a szökések legtöbbször a magasnak ítélt földesúri terhek miatt történtek.) Számos korabeli beszámolóból kiderül, hogy az egymást követő pestisjárványok során, akik tehették elkerülték a ragályok gócpontjait, tehát a sűrűn lakott településeket, s elköltöztek vagy bujdostak.[70]

A tanúk beszámolói alapján Mátyusi Kati boszorkánysága abban nyilvánult meg, hogy éjjel a kémény kürtőjén keresztül közlekedett, továbbá, hogy a 18 éves Nyíri Jánost lóvá tette, s megnyargalta. Ez utóbbi a rontás-elbeszélések gyakori motívuma. A kéményen keresztül történő közlekedést a boszorkányos tevékenység egyértelmű jeleként értelmezték. A lóvá tétel során elbeszélt lakoma, azaz a boszorkányszombat (az ördögszövetséggel együtt) a boszorkányképzetek egyik alapvető eleme volt, de a népi hiedelembe beépülve a boszorkányvád egyik ismétlődő szegmensévé vált. Rontással vádolta meg Szabó János a kettejük konfliktusát követően rátörő rosszullét és fizikai gyengesége okán, valamint egy fiatalasszony, kinek panaszai, miután Mátyusi Kati megkente hasát, elmúltak. Elmondható tehát, hogy vádlói főként a rontás véghezvitelével magyarázták boszorkányosságát. Ugyanakkor a tanúvallomásokban említett gyógyító praktikák, valamint a Mátyusi Katira használt „kóró főző” jelző arra engednek következtetni, hogy valóban alkalmazott bizonyos gyógyító eljárásokat, sok más korabeli laikus gyógyítóhoz hasonlóan. Azonban a nyomozások során az ellene felsorakoztatott vádak, és a reá vallott tanúk elmondásai is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy egyértelműen bizonyítsák boszorkányságát.

 

Összegzés

A dolgozatban megismert két asszony mintegy 40 évnyi különbséggel került boszorkányság vádja miatt eljárás alá. A Galgócziné Gacsályi Erzsébethez tartozó iratok mindegyike a boszorkánysága miatt ellene indult vizsgálatokhoz kapcsolódott. Ezzel szemben Kardosné Mátyusi Katalin nevével nem kizárólag az ellene lefolytatott perek anyagaiban találkozhattunk. Mi több, saját vallomásából az is kiderült, hogy korábban férje eltűnése miatt is őt okolták. A felvázoltak alapján láthatóvá vált az is, hogy mindkét asszony történetének hátterében megbújt a pletyka. A pletykálás a lokális kisközösségek kapcsolatrendszerének sajátossága, az információk e kapcsolatháló szálai mentén terjedtek. De a pletyka során nemegyszer tévedések, félreértések is keletkezhettek a közösségen belül.[71] Márton Györgyné Gacsályi Erzsókról kimondott vádjának csak a helyi közösségen belül ment híre. Mátyusi Kati esetében azonban jelentősebb a szóbeszéd hatása, hiszen a róla elterjesztett információk a környező falvakat is bejárták, s ráirányították személyére a figyelmet.

A vádakat tekintve elmondható, hogy mindkét asszonynál megjelent a rontásvád. Gacsályi Erzsók esetében mindhárom alkalommal a rontásra alapozták boszorkányságát, de utolsó alkalommal felmerült a gyilkossági kísérlet vádja is. Mátyusi Katinál a rontásvád kiegészült lopás vádjával is. A Mátyusi Katira vallók azt is felemlegették, hogy alkalmazott bizonyos gyógyító eljárásokat, tette ezt sok más korabeli laikus gyógyítóhoz hasonlóan. S mindkét asszony esetében megjelentek a tanúk elbeszéléseiben a boszorkányképzet egyes elemei.

A témánk két főszereplője közül Kardosné Mátyusi Katiról tudjuk biztosan, hogy utolsó alkalommal sem bizonyosodott be boszorkánysága és felmentő ítélet született a lefolytatott per végén. Galgócziné Gacsályi Erzsók esetében nem ismerjük az utolsó ügy végkimenetelét. Tudható azonban, hogy második pere alkalmával szabadon bocsátották a kisvárdai börtönből. Így ez arra enged következtetni, hogy az ellene felhozott vádak az utolsó vizsgálat során sem nyertek bizonyítást.

Absztrakt

„…az kezemet fejére teszem, úgy esküszöm reá, hogy boszorkány” Boszorkányüldözés és egyéni történetek Szabolcs vármegyéből

A dolgozatban felvázolt történetek alapján megtudhatjuk, a korszak embere hogyan reagált a számára érhetetlennek tűnő eseményekre. A hirtelen fellépő rosszullét, vagy esetenként tartós, krónikus betegség mögött ártó szándékot, boszorkányságot sejtettek. Körvonalazódik továbbá két, 18. századi Szabolcs vármegyei asszony ellen felhozott boszorkányvád, s az, hogy milyen okok miatt zárták őket börtönbe, s kerültek eljárás alá.

Kulcszavak: boszorkányüldözés, 18. század, egyéni történet, helyiközösség, mikrotörténet

Abstract

Witch-hunt and individual stories from Szabolcs County

From the story outlined in the paper, we can find out how the man of the era reacted to the events that seemed incomprehensible. There was a suspicion of malicious intent and witchcraft behind a sudden illness, deterioration in health, and long-term illness. It outlines, two witch charges against 18th century women in Szabolcs County and the reasons what they were imprisoned and prosecuted for.

Keywords: witch-hunt, 18th century, individual story, local community, microhistory

Források és szakirodalom

Levéltári források

Szabolcs vármegye pere Nehéz János özvegye ellen. 1751.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné.

Szabolcs vármegye pere Pásztor Ferencné Orosz Erzsébet, Mihályi Sámuelné, Korpay Anna, László Gergelyné Gyulay Erzsébet ellen. 1754.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 704., Fasc. 55. №. 458., Fasc. 55. №. 471. 1754, Orosz Erzsébet.

Szabolcs vármegye pere Kardos Mihályné Mátyus Katalin és Mátyusi Ferencné Szaniszló Mária ellen. 1754.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665.: Mátyusi Katalin, 1754–1760.

 

Forráskiadványok

 

Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai 2. köt., Budapest, Balassi, 2000.

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 2. köt., Budapest, Akadémiai, 1970.

 

Szakirodalom

 

Balázs János et al. (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára 5. köt., Budapest, Akadémiai, 1959–1962. https://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/kereses.php?kereses=padlat (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Charlie Campbell: Scapegoat: A History of Blaming Other People, London–New York, Duckworth Overlook, 2011.

 

Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 2. köt., Pest, 1864.

 

Fazekas Árpád: Szabolcsi adatok a pestisjárvány történetéhez, Orvostörténeti Közlemények, 24. évf. 1979/4, 91–106.

 

Ilyefalvi Emese: „[…] akar mi lellyen benneteket mingyart Emberre gyanakoztok”. Boszorkányfenyegetések pragmatikai elemzése, in Kovács Csongor et al. (szerk.): RODOSZ Konferenciakötet, 2010, Kolozsvár, Romániai Magyar Doktorandusok és Fiatal Kutatók, 2010, 75–92.

 

Kis Domokos: Erdélyi bujdosók és a pestis. Adalékok a pestis elleni védekezés történetéhez (1708–1711), Orvostörténeti Közlemények, 39. évf. 1993/1–4, 83–105.

 

Kis-Halas Judit: Boszorkányok, gyógyítók, orvosdoktortok és a csodatévő Szűz Mária. Az orvoslás plurális modellje egy 18. századi dél-dunántúli kegyhely vonzáskörzetében, doktori disszertáció, kézirat, Budapest, ELTE, 2019. https://edit.elte.hu/xmlui/static/pdfjs/web/viewer.html?file=https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/43461/dissz_Kis-Halas_Judit_irodalomtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Koncz Ibolya Katalin: Boszorkányüldözés jogtörténeti kérdései a Német-Római

Birodalomban és a királyi Magyarországon, doktori disszertáció, kézirat, Miskolci Egyetem, 2007. http://midra.uni-miskolc.hu/document/5649/1157.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Koncz Ibolya: Osztrák büntetőtörvény a magyar boszorkány-perekben. Korunk, 2005/5, 53–56.

 

Krász Lilla: Bábák és boszorkányok a kora újkori Magyarországon. Rubicon, 2005/7, 37–40.

 

Kristóf Ildikó: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon: kutatástörténet, eredmények, teendők – 2013-ban, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Vallástudományi tanulmányok Közép-Kelet-Európából 1, Budapest, Budapest, 2014, 17–62.

 

Mezey Barna: Boszorkányperek. Börtönújság, 1993/16, 5.

 

Mezey Barna: Boszorkányok. Börtönújság, 1993/10, 5.

 

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 3. köt., Akadémiai, Budapest, 1980.

 

Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit, Ethnographia, CI. évf., 1990/3–4, 384–437.

 

Sárdi Margit: Bethlen Kata Orvosló könyve – Anno 1737, Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2012.

 

Szinnyei József: Magyar tájszótár 1. köt., kiadja: Hornyánszky Viktor, Budapest, 1893.

 

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka (Kognitív Szeminárium), FOK-TA Bt., Budapest, 2002.

 

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka pszichológiája, doktori disszertáció, kézirat, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2010. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15274/szvetelszky-zsuzsanna-phd-2011.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Tóth G. Péter: A mágia dekriminalizációja és a babonaellenes küzdelem Magyarországon és Erdélyben, 1740–1848, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Budapest, Balassi, 2014, 63–84.

 

Varga Mónika: Az evidencialitás kifejezéseiről boszorkányperekben: következtetés, értékelés és újraértékelés, Jelentés és nyelvhasználat, 6. évf., 2019/1, 99–127.

 

Zay Anna: Herbárium, Bevezető tanulmányt írta: Fazekas Árpád, A Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 1979.

[1] Ezek a Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 második kötete és A magyarországi boszorkányság forrásai második kötete.

[2] Kristóf Ildikó: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon: kutatástörténet, eredmények, teendők – 2013-ban, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Vallástudományi tanulmányok Közép-Kelet-Európából 1, Budapest, Balassi, 2014, 40.

[3] 1758-tól jelentősen csökkent a tortúraítéletek száma. 1768 előtt a legsúlyosabb büntetési tétel a halálbüntetés volt. Az 1768-ban megjelent Constitutio Criminales Teresiana megszüntette a boszorkányüldözést. R. Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit, Ethnographia, CI. évf., 1990/3–4, 426.

[4] Tóth G. Péter: A mágia dekriminalizációja és a babonaellenes küzdelem Magyarországon és Erdélyben, 1740–1848, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Budapest, Balassi, 2014, 79.

[5] SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 26. №. 190. 1725, Kutassy Istvánné, etc.

[6] A vizsgált periódus végdátumaként kijelölt 1783-as évből ismert az utolsó, Szatmár vármegyében indított boszorkányság vádja miatti általános bűnvizsgálat. Ezt követően nem került sor újabb boszorkányperekre Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék területén.

[7] A boszorkányüldözés jogtörténeti vonatkozásaira lásd pl.: Koncz Ibolya és Mezey Barna műveit a felhasznált szakirodalomban!

[8] Charlie Campbell: Scapegoat: A History of Blaming Other People, London–New York, Duckworth Overlook, 2011, 37–46, 81.

[9] Erről lásd: Ilyefalvi Emese: „[…] akar mi lellyen benneteket mingyart Emberre gyanakoztok”. Boszorkányfenyegetések pragmatikai elemzése, in Kovács Csongor et al. (szerk.): RODOSZ Konferenciakötet, 2010, Romániai Magyar Doktorandusok és Fiatal Kutatók, Kolozsvár, 2010, 75–92.

[10] Kis-Halas Judit: Boszorkányok, gyógyítók, orvosdoktortok és a csodatévő Szűz Mária. Az orvoslás plurális modellje egy 18. századi dél-dunántúli kegyhely vonzáskörzetében, doktori disszertáció, kézirat, Budapest, ELTE, 2019, 55, 66. https://edit.elte.hu/xmlui/static/pdfjs/web/viewer.html?file=https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/43461/dissz_Kis-Halas_Judit_irodalomtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés: 2021. 03. 29.)

[11] Balkány Szabolcs vármegyei település a Nagykállói járásban.

[12] Bessenyei József: A magyarországi boszorkányság forrásai, 2. köt., Budapest Balassi, 2000, 507.

[13] A megégetett Márton Györgynére vonatkozó egyéb adatot nem találtam.

[14] Az asszony rutén származású volt. Az orosz szó hangsúlyozása a bába etnikai hovatartozásának megjelölésén túl a szakmai felkészültségére is utal. Az oláh és orosz jelzők a negatív emberi és egyben szakmai tulajdonságokat fejezték ki. Lásd: Krász Lilla: Bábák és boszorkányok a kora újkori Magyarországon. Rubicon, 2005/7, 38.

[15] Bessenyei: A magyarországi boszorkányság forrásai, 2. köt., 508. Idézi hosszabban: Krász: Bábák és boszorkányok, 39.

[16] Uo., 506.

[17] Uo., 508–510.

[18] Uo., 508.

[19] Uo., 509.

[20] A padló népies kifejezése. in Balázs János et al. (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára 5. köt., Budapest Akadémiai, 1959–1962. https://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/kereses.php?kereses=padlat (letöltés: 2021. 03. 29.)

[21] Uo.

[22] Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 2. köt., Budapest, Akadémiai, 1970, 304.

[23] Szabolcs vármegye alispánja 1693–95, 1701–1704, 1704–1705 között.

[24] Schram: Magyarországi boszorkányperek 2. köt., 305.

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] Uo., 307.

[28] Uo.

[29] Itt feltehetőleg a burjánról van szó, ami gyomot jelent. Ennek egy hangalaki változata lehetett a gurjáng. A szomszédos Szatmárban inkább a gurdaly kifejezés az elterjedt, amit a magasra nőtt, összefonódott kórós burjánra használtak. Vö. Szinnyei József: Magyar tájszótár 1. köt., kiadja: Hornyánszky Viktor, Budapest, 1893. 731–732.

[30] Schram: Magyarországi boszorkányperek 2. köt., 307.

[31] Uo. 308.

[32] Székely Szabolcs vármegyei település a Kemecsei járásban.

[33] 1751. április. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (a továbbiakban MNL SzSzBmL) IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné.

[34] Uo. fol. 1.

[35] Mátyusi Ferencné Szaniszló Mária.

[36] MNL SzSzBmL IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné, fol. 1.

[37] Kemecse Szabolcs vármegyei település.

[38] 1754. január. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 704., Fasc. 55. №. 458., Fasc. 55. №. 471. 1754, Orosz Erzsébet.

[39] Kisvárda Szabolcs vármegyei település, járásközpont.

[40] A boszorkány kantár hozzávágásával bárkit lóvá változtatott, majd megnyergelt. A perekben tanúk sokasága vallotta, hogy rajta éjjel boszorkány nyargalt a Gellérthegyre, megmutatták a hozzájuk vágott kantárt vagy zablától felsebesedett szájukat stb. in Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 3. köt., Akadémiai, Budapest, 1980, 544. Pócs Éva szócikke.

[41] 1754. január. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 458. fol. 4., Fasc. 55. №. 704. fol. 2.

[42] 1754. október. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665.: Mátyusi Katalin, 1754–1760.

[43] Uo. fol. 2.

[44] Uo.

[45] Az ilyen ~ olyan (~ amolyan) boszorkány szószerkezetek használatakor egyértelműen meggyőződésről, nyomatékosításról beszélhetünk. Erre lásd: Varga Mónika: Az evidencialitás kifejezéseiről boszorkányperekben: következtetés, értékelés és újraértékelés, Jelentés és nyelvhasználat, 6. évf. 2019/1, 105.

[46] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754. fol. 2.

[47] Léta, ma Kisléta. Szabolcs vármegyei település a Kisvárdai járásban.

[48] Elmesélte neki a fiatalasszonyon eluralkodó állapotot.

[49] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754. fol. 3.

[50] Tortúrára viszik, vízpróba alá vetik.

[51] Szabolcs vármegye alispánja 1735–39 és 1739-1742 között.

[52] Szabolcs vármegyei földbirtokos.

[53] Uo. fol. 4.

[54] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754.

[55] Nagykálló Szabolcs vármegyei település, járásközpont.

[56] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1760. fol. 1.

[57] Uo.

[58] Szabolcs vármegyei nagybirtokos.

[59] Álom, vagy inkább alvás kezdete. Az elalvás utáni első idő. Az előálom legmélyebb szokott lenni. in Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 2. köt., Pest, 1864, 223–224.

[60] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1760. fol. 2.

[61] Uo. fol. 5.

[62] Uo. fol. 6.

[63] Irbony, ma Nyíribrony. Szabolcs vármegyei település a Baktai járásban.

[64] Uo. fol. 8.

[65] Sámson, ma Hajdúsámson. Bihar vármegyei település.

[66] Kóró főző. Utalás a kuruzslásra, a nem szakszerű betegellátásra.

[67] Uo. fol. 9.

[68] A pletykálás bűnbakképző voltára lásd: Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka (Kognitív Szeminárium), FOK-TA Bt., Budapest, 2002, 78–79.

[69] A 18. században Magyarországon a pestisjárványos évek száma elérte a 10-et. Az Erdélyben 1708-ban kitörő ragály 1709 szeptemberétől–októberétől a Szatmár–beregi térségben is megjelent és tizedelte a népességet. Az 1738–42-es volt az utolsó nagy országos járvány, a legnagyobb pusztulás az ország keleti–délkeleti részén történt. Szabolcs megyében 13 478 fő, tehát a megye lakosságának 15,8%-a vált a pestis áldozatává. Lásd: Fazekas Árpád: Szabolcsi adatok a pestisjárvány történetéhez, Orvostörténeti Közlemények, 24. évf. 1979/4, 99. és Kis Domokos: Erdélyi bujdosók és a pestis. Adalékok a pestis elleni védekezés történetéhez (1708–1711), Orvostörténeti Közlemények, 39. évf. 1993/1–4, 84.

[70] Lásd pl.: Zay Anna Herbáriumának 395. §-át: „A pestisnek el közelítését hallván, azonnal mennél hamarébb távolabb való menedék helyre kell menni; és onnan sok idő múlva a’ pestisnek megszűnése után kell visszamenni…” és Bethlen Kata Önéletírásának 58. oldalán: „Ez hazában 1719. esztendőben, a pestis nagymértékben uralkodván […] Volt Meggyesen egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét.”

[71] Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka pszichológiája, doktori disszertáció, kézirat, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2010. 21–22. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15274/szvetelszky-zsuzsanna-phd-2011.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)

Pap István: A Magyar Országos Bank Részvénytársaság története (1917–1920)

Általános korkép

Az első világháború vagy ahogyan később nevezték, a nagy háború megpróbálta Európa lakosságát, köztük az Osztrák-Magyar Monarchiában élőket is. A különböző országokban, így Magyarországon is kialakult hadigazdaság sok áldozatot kívánt meg az ország lakóitól. A bizonytalan import miatt fontossá vált a hazai környezetben is gyártható termékek előállítása.[1]A nagyarányú emberveszteség miatt ugyanakkor rendkívül súlyos munkaerőhiány lépett fel a mezőgazdaságot sújtotta leginkább[2]. „Az egyre zsugorodó árukészletekkel szemben a hadikiadások szükségszerű következményeként mind több és több pénz került forgalomba. A hadsereg felfegyverzése és felszerelése, az állandóan emelkedő katonai igények hatalmas kiadásokat követeltek.”[3] A fizetőeszköz hamar értéktelenedésnek indult. A nagy háborút követő 1919-es események a belső stabilitást is kikezdték. Ebben a változó és sok kihívással teli környezetben vizsgáltam meg a Magyar Országos Bank igazgatósági jegyzőkönyveit (1917–1920) azzal a céllal, hogy bemutassam, milyen belső gazdaságmegerősítő, beruházó (akár hazai, akár külföldi) és munkaerőmegtartó lépéséket tett a bank és hogyan élte túl a nagy háborút. A vizsgálatom a jegyzőkönyvek időrendiségét követte.

 

Bevezetés

A Magyar Országos Bank eredetileg Budapest Terézvárosi Takarékpénztár Rt. néven 1893-ban alakult. Kezdő alaptőkéje 2,5 millió forint, mely 1910-ben 5 millió, 1917-ben 40 millió, majd ugyanazon évben 50 millió koronára emelkedett. A bankügyletek mellett 1895-ben a zálogkölcsön üzletágat is bevezette. Budapesten a Király utcában, a József és Károly körúton, a Ferenciek terén és az Üllői úton zálogházakat nyitott. 1917-ben beolvasztotta a Központi Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársaságot[4], és a bécsi Allgemeine Depositenbank A.G.[5] érdekkörébe került. Nevét 1917. október 12-én Magyar Országos Bank Részvénytársaságra változtatta. A bankszerű üzletágakat lebonyolító osztályok mellett 1918-ban áru-, építőanyag-, fém- és géposztályt állított fel. A bécsi Allgemeine Depositenbankkal együtt részt vett a fiumei villamos művek alapításában. Több helyiérdekű vasút tartozott érdekkörébe, többek között az Árvavölgyi HÉV Rt.[6] és a Szigetvár-Kaposvár HÉV Rt.[7] 1920. április 19-én beolvadt a Magyar-Olasz Bank Rt-ba.[8]

 

Fejezetek a bank alapszabályából

A Budapesti Takarékpénztár és az Országos Zálogkölcsön Részvénytársaság 1917. október 12-én elhatározta, hogy ezentúl a Magyar Országos Bank Részvénytársaság cég alatt fog működni[9].

A társaság székhelye Budapest. Hatásköre a szorosabb értelemben vett Magyarországra (tehát az erdélyi részeket és Fiumét is ide értve) terjedt ki, ezeken a területeken bárhol létesíthetett fiókokat és képviselőségeket. De külföldön is szervezhetett fióktelepeket a takarékpénztári üzlet keretébe tartozó üzletágak művelése érdekében, érdekeinek megfelelően.[10]

A társaság célja: a banküzlet keretébe tartozó üzletágak művelése és kézizálog ügyletek folytatása (miniszteri rendelet alapján),[11] de különösen: pénzbetéteteknek kamatozás végett való elfogadása: a) betétkönyvekre, b) pénztári jegyekre, c) folyószámlára. Kézi zálogkölcsön-üzlet folytatása, nevezetesen előlegezés értékpapírokra, arany és ezüst tárgyakra, ékszerekre, ingó és egyéb kézizálogra. Továbbá váltók, utalványok, kötelezvények, járadékok, közraktári zálogjegyek (Warrant)[12] és más mindenféle hitelpapírok és követelések le- és visszleszámítolása.[13] A szolgáltatások közé tartozott hitelnyújtás magánszemélyeknek, cégeknek vagy nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak.[14] Ezenkívül kölcsönök nyújtása törvényhatóságoknak és községeknek, állami vagy magánsorsjátékoknak szervezése és azokban részvétel. Illetve közvetítő kereskedelem.[15]

A bank legfontosabb fórumai: a) a közgyűlés, b) az igazgatóság, c) a választmány, d) a felügyelő-bizottság.[16]

 

A közgyűlések helye Budapest volt.[17] Az igazgatóságot a társaság részvényesei közül öt évi működési tartamra választották meg, számuk minimum 7, maximum 15 fő volt. Az igazgatóság működéséért évenkénti tiszta nyereségből tíz százalék javadalmazásban részesült. Az elnök további tiszteletdíjban volt részesíthető. Az igazgatóság saját tagjaiból választotta elnökét és legfeljebb két alelnökét. [18] Havonként legalább egyszer üléseztek.[19]

A választmány az igazgatóságnak mindazon ügyekben és kérdésekben nyújtott véleményt, amelyekben az hozzá fordult. 20-40 tagból állt, akiket rendszerint a közgyűlés választott 3 évre azon részvényesek közül, akik sem az igazgatóságnak, sem pedig a felügyelőbizottságnak nem voltak tagjai.[20]

A bank felügyelőbizottsága 3-7 rendes tagból állt. Tagjait mindenkor egy év tartamra a közgyűlés választotta, újraválaszthatók voltak.[21] Az elnököt maguk közül választották. A felügyelőbizottság tagjai működésükért éves fizetést kaptak, melyet évről-évre a közgyűlés állapított meg.[22]

A társaság hirdetményeit a hivatalos lapban – Budapesti Közlöny – egyszer tették közzé.[23]

 

A bank vezetése[24] az igazgatóságból és a felügyelőbizottságból állt. Az igazgatóság 7 tagja  a következők voltak: Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Goldstein Pál, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor, Zsolnay Miklós. A két alelnök: Camillo Castiglioni[25] és Egyedi Lajos. A felügyelőbiztottság tagját Barta Sándor, dr. csécsi Nagy Miklós, dr. Feleki Béla, Horváth Zsigmond, dr. Spett Ferenc, Szántó Ferenc, Tsuk Sándor alkották.

 

A bank a közvetlen banki funkciók, mint hitelezés, leszámítolás stb. mellett jelentős ipari vállalatokat is létesített, illetve már meglévő üzemekben, bankokban szerzett részesedést. alapításai és részesedései: Árvavölgyi Vasút Részvénytársaság, Esztergom-Füzitői Vasút Rt.[26], Bakács Udvar Rt[27]., Baróti Szeszfinomító, Cognac- és Likőrgyár rt.[28], Britannia Szálló rt.[29], Decker-féle Kalapgyár rt.[30], Zsombolya, Felsőmagyarországi Fatermelő Rt.[31], Neuschloss-Lichtig Faipar Rt.[32], Gottschlig Ágoston-féle Rt.[33], Gyöngyösi Kereskedelmi és Gazdasági Bank[34], Nagyváradi Leszámítoló- és Jelzálogbank, Hungária Szérum-művek Rt.[35], Kálnói Magyar Chamotte Árugyár Rt.[36], Magyar Acélárugyár Rt.[37], Országos Bérszántó Vállalat Rt.[38], Putnoki Építőanyag Ipar Rt.[39], Siófok Balatonfürdő Rt.[40], Unió Kereskedelmi Rt.[41]

 

A bank élete az igazgatósági ülések jegyzőkönyveinek tükrében

1917. december 13-án Camillo Castiglioni először volt személyesen jelen a bank igazgatósági ülésén. Az eddigi igazgatóság lemondása folytán a két nappal korábban megtartott közgyűlésen új tagokat választottak az igazgatóságba: Auer Róbert, Camillo Castiglioni, dr. Doroghi Ervin, Egyedi Lajos, Goldstein Pál, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor és Zsolnay Miklós.[42] Megemlékeztek az intézet lemondott korábbi elnökéről, Tolnay Lajosról, és az iránta érzett tisztelet jeléül az igazgatóság az elnöki tisztség betöltésétől egyelőre eltekintett. Az igazgatóság alelnökei Camillo Castiglioni és Egyedi Lajos lettek. Azt is elhatározták a közgyűlésen, hogy a Központi Kereskedelmi és Iparbank részvénytársaság a Magyar Országos Bank részvénytársaságba beleolvad és a Magyar Országos Bank részvénytársaság cég alatt folytatja üzletét, kibővítve a Központi Kereskedelmi és Iparbank Rt. által eddig folytatott üzletkörökkel.[43]

Létrehozták a Tolnay Lajos Alapot 50.000 koronával.

A Központi Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársaság 1917. augusztus 27-ét követően nem tartott igazgatósági ülést, így utólagosan hagytak jóvá több üzletet is. Ilyen volt többek között a Gyöngyösi Kereskedelmi és Gazdasági Bankkal[44] való összeolvadás, melynek kiemelt célja volt, hogy a bank megvesse lábát a Gyöngyös környéki borüzletben és a város újraépítésében is.[45]

1918 tavaszán a bank megállapodott a Gesellschaft für Elektrische Industrie A.G. bécsi céggel abban, hogy alapítanak egy közös vállalatot, a fiumei városi villamos művek, villamos közúti vasút, vízvezetéki szivattyú állomás átvétele, új villamos telep létesítése érdekében. A terv része volt a Recina folyó hasznosítása is. A tárgyalások Fiume város polgármesterével megindultak, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy a város az üzletet a bankkal megkösse. A tárgyalásokon a bankot szakértőként dr. Hoór-Tempis Móricz[46] műegyetemi tanár és Stark Lipót[47] a Fővárosi Elektromos Művek[48] vezérigazgatója képviselték. Az üzletben komoly rentabilitást látott a bank vezetése.[49] A vállalati részesedés a következőképpen történt: országos bank 31 és fél %, Allgemeine Depositenbank 31,5 % és a bécsi villamos energetikai cég 37%.

Még ugyanebben az évben megalapították a Hungária Szérumművek Részvénytársaságot[50], 600.000 korona alaptőkével. A társaság célja volt az emberi és állatorvosi gyakorlatban lévő összes oltóanyag és szérum gyártása.  A részvénytőke 2/3-át a bank adta, 1/3-át pedig dr. Detre László[51] egyetemi tanár, akit 5 évre kineveztek a vállalat műszaki igazgatójának évi 24.000 koronás fizetéssel, 6000 korona lakbértámogatással és 6000 koronás reprezentációs költséggel, illetve 10%-os nyereségrészesedéssel. Ennek fejében dr. Detre az összes tudományos találmányát és felfedezésétt átengedte a cégnek. Az intézetet a cég igazgatóságában Török Sándor, Egyedi Lajos és Stein Ármin képviselte. A felügyelőbizottsága Sivó Jusztint és Gerő Nándort delegálták.

Az 1918. március 17-i ülésen[52] került bemutatásra az 1917. év üzleti eredménye, melyből kitűnt, hogy a bank által elért tiszta nyereség összege: 2.642.832 korona és 10 fillér volt. Ugyanezen év áprilisában az igazgatóság tagjai közé választották Schönwald Ferencet, aki korábban a Központi Kereskedelmi és Iparbank felügyelőbizottságának volt tagja.

A háború sújtotta ország gazdasági nehézségei a mindennapi megélhetést is erősen befolyásolták. A mind nehezebb körülmények miatt a bank úgy határozott, hogy 25%-os fizetésemelést ad az egész személyzetnek, amely minden járandósági emelést beleszámítva 245.461 koronát tett ki. Az igazgatóság egyhangú döntéssel elfogadta az indítványt.

Érdekes kérdést vetettek fel az igazgatóság ülésén, jelesül, hogy a bank nyugdíjintézetébe a férfiakon kívül nőket is fel kellene venni. E tárgykörben az igazgatóság jelentést kért és döntését annak megismerése után kívánta meghozni.

A hadiipar egyik kiemelkedően fontos területe a repülőgép és repülőgép-hajtóműgyártás volt. Ennek egyik kiemelkedő példája a Magyar Repülőgépgyár Részvénytársaság[53], bár nem állt a bank tulajdonában, mégis bekerült az igazgatóság jelentésébe (1918), mivel ez a gyár a császári és királyi közös hadügyminisztériumtól 17.280.000 koronányi megrendelést nyert el, amiből a minisztérium 5.760.000 korona előleget kifizetett. Ezen előleg erejéig a bank kezességet vállalt a repülőgyárért. A Magyar Repülőgépgyár Rt. tulajdonosa nem más, mint maga a bank alelnöke, Camillo Castiglioni volt. Így már érthető a bank kezességvállalása is.

Ebben az időben került sor a Nyíregyházai Általános Hitelintézet Részvénytársaság[54] affiliálásra is.

A bank vásárolt újabb Royal Nagyszálloda[55] 525 darab részvényt, amivel a birtokolt részvények száma 1986 darab lett. A szálloda (ma: Corinthia Hotel) 1896-ban épült Budapesten az Erzsébet körúton és nagyon előkelő volt, sok híres vendéget fogadott és a kor Budapestjének legelegánsabb szállodái közé tartozott.

A háború sújtotta országban a bank sem maradt ki az adományozók közül, így a Pénzintézetek Hadikórházának[56] 11.200 koronát, míg a magyar hadiárvák nyaraltatásának céljaira 50.000 koronát adományozott.

A további alapítások közé tartozott a Dugoseloi Faipari Részvénytársaság[57] megalakítása, melyben az Allgemeine Depositenbank (17,5%), a Neuschloss-Lichtig Faipari Részvénytársaság[58] (35%), a Felix Neuberger und Sohn (17,5%) és a Magyar Országos Bank Rt. (52,5%) vettek részt, amely a Neuschlosz-Lichtig Faipari Részvénytársaság fatermelő üzemeinek átvételére alakult. A vállalat igazgatóságába a bank 3 tagot delegált.

Bács megyében létrehozta a Délmagyarországi Kendergyár Részvénytársaságot[59] alsóterényi Auer Róberttel (300.000 korona), Burg Nándorral (200.000 korona) és Gerő Árminnal (50.000 korona).

Neumann Gábort igazgatósági tagot beválasztották a Nautica Motorhajógyár Részvénytársaság[60] igazgatóságába, amely gyár jelentősen hozzájárult a magyar evezős sport sikereihez.[61]

Mindenhol izgalmat kelt, de egy bank életében ráadásul nagy a kísértés is arra, hogy a pénz közelében dolgozó alkalmazott lopást kövessen el. Egy ilyen esemény történt 1918. július 11-én, amikor egy intézeti szolga, aki akkoriban érkezett a bankhoz, 200.000 korona összegű lopást követett el. A belső vizsgálat feltárta, hogy az intézet több közege nem járt el kellő alapossággal és gondossággal, aminek következtében megtörténhetett ez az eset. Mivel több ilyen eset is történt más pénzintézeteknél, ezért a Budapesti Rendőr-főkapitányság a nagyobb pénzintézetek vezetőit összehívta, ahol abban állapodtak meg, hogy a bankok összes hivatalnokát és szolgáját le kell fényképezni. Továbbá minden újonnan felveendő alkalmazott ügyében a rendőrséghez kell információért fordulni, ugyanis erre a célra a rendőrség egy irodát fog fenntartani. Ez mai szaknyelven priorálást jelent, ami az előéletre vonatkozó adatok összegyűjtését jelentette és jelenti ma is.[62] A novemberi ülésen került elő újra ez a téma azzal, hogy a rendőrség a tettest elfogta, a 200.000 koronából 174.000 megtérült készpénzben, amelyből 20.000 koronát fordítottak a rendőrség közegeinek jutalmazására[63].

„A háború természetesen minden résztvevő ország tőkeerejét óriási mértékben kimerítette. Különös igaz ez a legyőzött országokra, melyek a terhek alatt összeomlottak.”[64] Az első háborús évben a forgalomban lévő pénz mennyisége majdnem a duplájára emelkedett, a háború végére pedig majd megtízszereződött, ami folyamatosan erős inflációt gerjesztett.[65] A háború okozta életszínvonal-esés kapcsán a bank vezetése a drágasági pótlékot 50%-kal megemelte-, ami évi 300.000 korona plusz költséget jelentett, illetve a vezetés munkáját megkönnyítendő, egy személygépkocsi beszerzéséről is döntöttek.[66]

Az ősz folyamán, Budapesten összefogott 11 pénzintézet és megalapították a Fővárosi Pénzintézetek Szövetségét, melynek tagja lett a Magyar Országos Bank is.

 

Nyolc fővárosi nagy pénzintézet igen fontos és közérdekű ügyekben értekezletet tartott és határozatot hozott olyan ügyekben, amelyek a többi pénzintézeteket is érdekelték, a nélkül azonban, hogy szükségesnek tartották volna, azokat is a tanácskozásba bevonni. Minthogy így az a tarthatatlan helyzet állt elő, hogy az intézetek nagy része, tudtuk és hozzájárulásuk nélkül határozatokat hoztak, szüksége merült fel annak, hogy ez ellen állást foglaljunk. Fellépésünk eredménnyel járt, amennyiben úgy a kormány, mind pedig a nagybankok kérésünket tudomásul vették, és az azóta megtartott bankközi értekezletre a szövetség és annak tagjai meghívattak.[67]

 

Mindez a korabeli sajtó figyelmét sem kerülte el, Az Újság így írt az eseményről: „Tizenegy fővárosi pénzintézet a közérdek megóvásának érdekében Fővárosi Pénzintézetek Szövetsége név alatt szövetséget alkotott, mely azzal kezdte meg működését, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot és az új kormányt üdvözölte, nekik szolgálatait felajánlotta.”[68]

 

A háború ideje alatt megnőtt a gépiparban a fegyvergyártás kapacitása, a repülőgép-gyártás és az ország majd összes gépgyára hadianyagot állított elő. A vegyiparban is átálltak a robbanóanyagok gyártására. A számítások szerint a nagy háború nagyjából két és fél békeévnyi esztendőnek a nemzeti jövedelmét emésztette fel.[69]

A háborúban átállt ipari gyárak a háborút követően már a békére koncentráltak. A Neuschloss-Lichtig Faipari Részvénytársaság a békegazdaságra való átmenetet gyorsan és könnyen hajtotta végre azzal, hogy a vállalat, amely a háború alatt főként ágyútalpakat és ágyúkerék-küllőket szállított – tekintettel a körülményekre – beszüntette ezek gyártását, és áttért a kocsitalpak és küllők gyártására.[70]

E téren a szükséglet igen nagy, minthogy a szekerek nagy része az olasz és balkán fronton elveszett, amiért teljes kocsik gyártását is fel fogja venni programjába – áll az igazgatósági ülés jegyzőkönyvében.[71]Még ebben az esztendőben a magyar kormány kifejezett kívánsága az volt, hogy az 1917-ben felállított Népruházati Bizottsággal[72] való hitel-összeköttetésben még nem álló bankok, mint a Magyar Országos Bank, nyújtsanak hitelt ennek az intézetnek. A bank 2 millió korona hitelt nyújtott 5%-os kamat mellett és a kezességet az állam vállalta.

A Depositenbank kezdeményezése kapcsán létrehoztak egy határokon átívelő szindikátust[73] boszniai bankokkal, állami, városi és községi hitelműveletekben való részvételre. De közreműködtek vasúti, útépítések, bányavállalatok, faüzletek, vízerőművek létesítésében is. A szindikátus megalakult, de működésének megkezdése a politikai viszonyok kialakulásától függött.[74] Az együttműködésben három boszniai bank vett részt: a Kroatische Centralbank für Bosnien und Hercegowina, az Islamitische Centralbank für Bosnien und Hercegowina és a Serbische Wirtschaftsbank AG.

Az igazgatósági üléseken konkrét aktuálpolitikai eseményekkel nem foglalkoztak, csak annyiban, amennyiben ez a beruházásaikat érintette. Egy ilyen esetet olvashatunk az 1918. november 25-i ülés[75] jegyzőkönyvéből:

 

A végrehajtó-bizottság előzetes hozzájárulásával az Allgemeine Depositenbank, valamint az Aktiengesellschaft für Elektrische Industrie wieni céggel együttesen benyújtottuk a fiumei villamos mű létesítésére vonatkozó ajánlatunkat és letettük az előírt 500.000 koronányi óvadékot. Ha Fiume olasz kézre kerül, úgy az ügy előreláthatólag elveszti aktualitását, míg ha horvát kézen marad, esetleg meg lesz valósítható.[76]

 

Az állam szabályozta a termelést, főleg az ipar területén, elsődleges volt a hadsereg szükséglete és a közellátás. A visszaéléseket szigorúan bűntették. A háború során bekövetkező gyors infláció hatása érződött a mindennapokon, a monarchia a csőd szélére került.[77]

A gazdasági nehézségek túléléshez a többi budapesti pénzintézethez hasonlóan a Magyar Országos Bank vezetése is támogatta azt, hogy a súlyos megélhetési viszonyok miatt beszerzési átalányösszeget vezessenek be a többi budapesti pénzintézethez hasonlóan a bank alkalmazottai részére, ezzel is segítve megélhetésüket. Ez 343.200 korona plusz kiadást jelentett.

A bank eddigi helyiségei szűknek bizonyultak, így kibérelték a Múzeum körút 41. szám alatti félemeleti helyiséget 5 esztendőre, amelynek az átalakításával 12 helyiséget nyertek. Ide helyezték el az Union Kereskedelmi Részvénytársaságot[78], a Balatoni Gyógyfürdők és Nagyszállók Részvénytársaságot[79], a zálogüzleti központi könyvelést és a Kálnói Magyar Chamottegyár Részvénytársaságot[80].  A bank még tovább terjeszkedett és az Andrássy út 5. számú házuknak a 3. emeletén lévő egyik lakást is átvette. Az átalakítással 10 szobát nyertek, ide került az ellenőrzési osztály és az áruosztály.

Az igazgatóság azzal szembesültszembesült, hogy a kormányzat a bankokra nézve kedvezőtlen intézkedést hozott, nevezetesen az:

 

adótól való menekülés meggátlásáról[81] szóló néptörvényt, ami olyan intézkedéseket tartalmazott, amelyek alkalmasak voltak arra hogy a pénzintézetek forgalmát teljesen megbénítsák. Ennélfogva a budapesti pénzintézetek képviselői megjelentek a kormánynál és felvilágosítást kértek ezen törvény gyakorlati alkalmazására vonatkozólag. Az államtitkár a megjelent küldöttségnek kijelentette, hogy az adandó végrehajtási utasítás oly intézkedéseket fog tartalmazni, amelyek a pénzintézetek aggályait teljesen el fogják oszlatni.[82]

 

Amíg 1919. március 20-án déli 12 órakor a Magyar Országos Bank igazgatósági ülését Budapesten tartotta az Andrássy út 5. szám alatt, addig a következő ülését 1919. november 18-án a bizonytalan magyarországi belpolitikai helyzet (kommunista hatalomátvétel) miatt Bécsben az Allgemeine Depositenbank Schottgasse 1. szám alatti üléstermében volt kénytelen megtartani.[83] A banknak eddig nem volt elnöke, csak két alelnöke az egykori elnök, Tolnai Lajosnak 1917-ben bekövetkezett halálát követően. Ekkor került sor Camillo Castiglioni eddigi alelnöknek elnökké választására távollétében. Olyan személyt kerestek erre aki, „eredményes és általánosan elismert közgazdasági tevékenységével, kipróbált tapasztalataival, valamint az internacionális külföld vezető pénzügyi és ipari csoportjaival való elsőrendű összeköttetésivel legjobb biztosítékot nyújt arra nézve, hogy az intézetnek a lefolyt utolsó két évben történt örvendetes fejlődése biztos alapon nagyszabásúan folytatódjék.”[84] Az új elnök mellé alelnöknek Egyedi Lajos mellé Goldstein Pál került.

A banki érdekképviselet kapcsán fontos banktörténeti lépésére került sor 1919. január 23-án, amikor megalakult a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE), székhelye Budapesten volt az V. kerületi Fürdő utca 2. szám alatt.[85] A megalakulását követően a Magyar Országos Bank nem lépett be a szövetségbe, azonban a megváltozott politikai és gazdasági viszonyok miatt a korábban a belépést ellenző Neumann Gábor igazgatósági tag most a belépés mellett szólalt fel. A bank igazgatósága egyöntetű döntését hozott és kérte felvételét a TÉBE-be.

A bank jegyzőkönyvei apolitikusak, mégis időnként egy-egy szóhasználatnál vagy szófordulatban előkerült a politika. A bécsi igazgatósági ülés jegyzőkönyvében, például: „a Neuschloss-Lichtig fakereskedelmi rt-nak hitele a kommunizmus által (kiemelés tőlem) kb. 9 millió koronára emelkedett”[86]

Az 1920. március 21-i igazgatósági ülését[87] ismét Budapesten tartották. Neumann Gábor ügyvezető igazgató bejelentette, hogy őt meghívták a bécsi Allgemeine Depositenbank igazgatóságába, így lemond az ügyvezető igazgatói állásáról[88]. Nagyvonalúan viselkedett a bank Neumann Gáborral, hiszen az 1918. és 1919. évi ügyvezető igazgatói jutalékon (250.000 korona) felül további 250.000 koronát utaltak ki neki, bécsi tartózkodása alatt felmerült költségei fejében az intézet érdekében tett munkálataiért.

Megalapították az Union Bányászati és Ipari Részvénytársaságot[89] 8.900.000 korona alaptőkével és a soproni Hienzföldi Agrár Részvénytársaságot[90] 3.000.000 korona alaptőkével, ezen utóbbi társaság főleg parcellázásokkal, mezőgazdasági gépek és egyéb gazdaság cikkek és anyagok adásvételével foglalkozott.

Érdemes idézni a Tébe[91] határozata folytán kiutalt nagyobb adományok[92] listáját: József Ferenc főherceg ebéd akciójára: 63.000 korona. Huszár Károly miniszterelnök ínség akciójára: 63.000 korona. A nemzeti hadseregnek: 60.000 korona, a rendőrségnek: 10.000 korona. Menekült állami tisztviselőknek: 3.000 korona, a M.O.V.E.-nak[93]: 2.000 korona.[94]

1920. április 18-án fontos ülésre[95] került sor déli 12.00 órakor Budapesten, mert a másnapi közgyűlés elé kellett terjeszteni a Magyar Fakereskedők Hitelintézete Részvénytársaság[96] beolvasztásának módját a Magyar Országos Bank Részvénytársaságba, amely így aztán beolvadt a Magyar-Olasz Bank Részvénytársaságba. De ez már egy másik (bank) történet.

 

Konklúzió

A Magyar Országos Bank Részvénytársaság igazgatósága a nehéz gazdasági környezetben is igyekezett jól sáfárkodni a rábízott javakkal. Folyamatosan kereste azokat a befektetéseket, amelyek jövedelmezőek voltak számára. Külföldi beruházásaival azon volt, hogy a háborút követő időszakban mindig egy lépéssel előbbre lenni versenytársaihoz képest. Azt is megállapíthatjuk, hogy a bank a mindenkori alkalmazottaival szemben is igyekezett helytállni, a rohamosan növekvő inflációt külön bérkiegészítések formájában pótolni. Lobbi tevékenysége révén azt is elérte, hogy a nagy bankokhoz hasonló állami partnerséget kapjon, és több más kisebb hitelintézettel egybeolvadva azután a kor egyik legjelentősebb bankja legyen a Magyar-Olasz Bank Részvénytársaságban.

 

Absztrakt

A Magyar Országos Bank Részvénytársaság története (1917-1920)

A nagy háború vagy ahogyan később nevezték, az első világ háború megpróbálta Európa lakosságát, köztük az Osztrák-Magyar Monarchiában élőket is. A különböző országokban, így Magyarországon is kialakult hadigazdaság sok áldozatot kívánt meg az ország lakóitól. A bizonytalan import miatt fontossá vált a hazai környezetben is gyártható termékek előállítása. A nagyarányú emberveszteség miatt ugyanakkor rendkívül súlyos munkaerőhiány lépett fel a mezőgazdaságot sújtotta leginkább. „Az egyre zsugorodó árukészletekkel szemben a hadikiadások szükségszerű következményeként mind több és több pénz került forgalomba. A hadsereg felfegyverzése és felszerelése, az állandóan emelkedő katonai igények hatalmas kiadásokat követeltek.” A fizetőeszköz hamar értéktelenedésnek indult. A nagy háborút követő 1919-es események a belső stabilitást is kikezdték. Ebben a változó és sok kihívással teli környezetben vizsgáltam meg a Magyar Országos Bank igazgatósági jegyzőkönyveit (1917–1920) azzal a céllal, hogy bemutassam, milyen belső gazdaságmegerősítő, beruházó (akár hazai, akár külföldi) és munkaerőmegtartó lépéséket tett a bank és hogyan élte túl a nagy háborút. A vizsgálatom a jegyzőkönyvek időrendiségét követte.

Kulcsszavak: banktörténet, alaptőke, első világháború, közgyűlés, igazgatóság, választmány, felügyelőbizottság, Budapest, Camillo Castiglioni, hitelezés, befektetés, szindikátus.

Abstract

History of the Hungarian National Bank PLC (1917-1920) – Abstract

The Great War – or as it was later called, the First World War – put the people in Europe on trial, including the citizens of the Austro-Hungarian Monarchy. The war economy required many sacrifices from the inhabitants in the countries involved, including Hungary. Due to uncertainty in the imports, the production of home products became of great significance.[97] At the same time, agriculture has suffered the most from the very severe labour shortage, caused by the great loss of life. “While the stockpiles became less and lesser, as a connotation of the military expenditures more and more money has been put on the market. The arming and equipping the forces, the ever-increasing military demands required great expenses.”[98] The currency quickly depreciated. The events of 1919 after the Great War also threatened internal stability. I investigated the management reports of the Hungarian National Bank during this difficult and challenging period of time (1917–1920) with the aim, to demonstrate the measures the bank has been taken to strengthen the internal economies, to find investors (in the country and abroad), and to deal with labour shortage. Finally my research explores, how the company survived the war. The paper follows the chronology order of the records.

Keywords: banking history, share capital, First World War, general assembly, directorate, committee, supervisory board, Budapest, Camillo Castiglioni, lending, investment, syndicate

 

Felhasznált irodalom

Allgemeine Depositenbank, Wien Geschichte Wiki, https://www.geschichtewiki.wien.gv.at/Allgemeine_Depositenbank (letöltve: 2021. 04. 07.)

A Magyar Népköztársaság kormányának 1919. évi 1236 M.E. számú rendelete, In: Magyar Rendeletek tára 1867–1945, 1919. https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1919/?pg=247&layout=s&query=ad%C3%B3t%C3%B3l%20val%C3%B3%20menek%C3%BCl%C3%A9s (letöltve: 2021. 04. 18.)

A Pallas nagy lexikona, http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/060/pc006086.html (letöltés: 2021.01.20.)

Bemutatkozik: a Royal Szálló, in: Magyar Nemzeti Digitális Archívum, https://mandadb.hu/cikk/844794/Bemutatkozik_a_Royal_Szallo (letöltve: 2021. 04. 16.)

Berend T. Iván: Európa gazdasága a 20. században, História, Budapest, 2008.

Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944, Budapest, Kossuth, 1975.

Fővárosi Pénzintézetek Szövetsége. In: Az Újság, 1918. november 8. 262. szám  https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzUjsag_1918_11/?query=F%C5%91v%C3%A1rosi%20P%C3%A9nzint%C3%A9zetek%20sz%C3%B6vets%C3%A9ge%201918&pg=95&layout=s (letöltve: 2021. 04. 17.)

Gergely Jenő: Gömbös Gyula – Vázlat egy politikai életrajzhoz, Elektra Kiadóház, Szeged, 1999.

Iváncsó Ádám: 125 éve alakult a Pannónia Evezős Club, in: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, 2021. január 27.,  https://sportmuzeum.hu/2021/02/22/125-eve-alakult-a-pannonia-evezos-club/ (letöltve: 2021.04.16.)

Jenei Károly: Kisebb takarékpénztári és bankfondok: Repertórium, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1972. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_LevLelt_56/?pg=123&layout=s  (letöltés: 2021. 01. 20., 15:19)

Leszámítolás, Ecopedia, http://ecopedia.hu/leszamitolas (letöltés: 2021. 01. 20.)

Magyar Életrajzi Lexikon I. (A–K), Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes, Akadémia,  Budapest, 1967. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/s-778D5/stark-lipot-77C0C/ (letöltve: 2021. 04. 15.)

Magyar Zsidó Lexikon, (Szerk.: Ujvári Péter), Budapest, 1929. http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0204.html (letöltve: 2021. 04. 16.)

Müller János – Kovács Tamás – Kovács Levente: A Magyar Bankszövetség története, in: Hitelintézeti Szemle, XIII. évfolyam, 3. szám 202., Tarsoly Kiadó, Budapest 2014. https://www.bankszovetseg.hu/Content/Hitelintezeti/HSZ_2014_3.pdf (letöltve: 2021. 04. 18.)

Müller János–Kovács Tamás–Kovács Levente: A Magyar Bankszövetség története, Tarsoly Kiadó Budapest, 2014.

Nagy Magyar Compass 43/2. (1915)

Nagy Magyar Compass 44/2. (1916)

Nagy Magyar Compass 45/1. (1917)

Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918)

Nagy Magyar Compass 48/2. (1920)

Nautica motorhajógyár r.-t. in: A Motor, (1921.12.15.) 47-48. szám 36.

Népruházati Bizottság: A magyar királyi minisztérium 3.966/1917. M. E. számú rendelete
Népruházati Bizottság felállítása tárgyában. In: Pesti Hírlap, 1917. november 9. 277. szám 6.

Netjogtár. https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=90900008.TV&targetdate=&printTitle=1909.%20%C3%A9vi%20VIII.%20t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&dbnum=77&referer=1000ev (letöltve: 2021. 01. 20.)

Pogányné Dr. Rózsa Gabriella: A Pénzintézetek Hadikórháza az I. világháború katona-egészségügyében és a katonaorvos-tudományban, in: Honvédorvos, 2016. (68) 1–2. szám 103–105. http://real.mtak.hu/80302/1/Honvedorvos_2016_1-2%20%28103-105%29.pdf (letöltve: 2021. 04. 16.)

Schlüter, Reinhard: Der Haifisch: Aufstieg und Fall des Camillo Castiglioni, Zsolnay, 2015.

Szávai Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Az államutódlás vitás kérdései, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Budapest, Pannónia Könyvek, 2004.

Szindikátus. in: Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Szindik%C3%A1tus (letöltve: 2021. 04. 18.)

Levéltári anyagok:

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1917–1920, 1920.

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1917. év

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év (1918. november 25.)

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év (1918. július 20.)

MOL Z 74 1. csomó 2. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. november 25.

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. január 7.

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. év november 18.

MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1920. március 21.

MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály

MOL Z 74 1. csomó 4. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. november 25.

MOL Z 74 1. csomó 4. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. november 18.

[1] vö: Berend T. Iván: Európa gazdasága a 20. században, História, Budapest, 2008. 53.

[2] Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944, Budapest, Kossuth, 1975. 163.

 

[3] Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944, Budapest, Kossuth, 1975. 165.

[4] Központi Kereskedelmi és Iparbank: a bank 1905. március 30-án 1 millió korona alaptőkével alakult, 162 részvényessel. Közülük többen ismert személyek: dr. Beck Marcell (1873–1945) bankár, jogász, országgyűlési képviselő. A Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank elnöke, báró Feilitzsch Artúr (1859–1925) erdész, országgyűlési képviselő, földművelésügyi miniszter, Kramer Miksa (1852–1942) a Pesti Chevra Kadisa alelnöke, a Fővárosi Kereskedelmi Hitelintézet vezérigazgatója, erényi lovag Ullmann Gyula (1872–1926) műépítész. Bankszerű tevékenysége mellett új üzletágakat, elsősorban ipari es kereskedelmi vállalkozások finanszírozását vezette be. 1906 tavaszán alaptőkéjét 2 millió koronára emelte fel. A bank többek között tevékenyen vett részt Budapest bérházépítéseinek finanszírozásában, amely jelen tanulmányunk fő témája. Külön osztályt szervezett a köztisztviselői kölcsönök folyósítására. Áruosztálya import üzleteket bonyolított le. 1917. december 11-én beolvadt a bank a Magyar Országos Bank Részvénytársaságba. A Központi Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársaság székhelye Budapest, működési köre a magyar szent korona országaira terjedt ki. A társaság fő célja a Magyarország területén üzlettel bíró, illetőleg ipart űző kereskedők és iparosok hiteligényeinek kielégítése és egyéb érdekeik hathatós képviselete volt. Ennek érdekében a társaság a szakmánként szervezett kereskedők és iparosok részvételével szakosztályokat alakított, hogy az illető szakmához tartozó kereskedők és iparosok érdekeit minden irányban képviselje és szolgálja.

[5] Allgemeine Depositenbank 1871-ban alakult meg Bécsben. 1925-ben csődbe ment https://www.geschichtewiki.wien.gv.at/Allgemeine_Depositenbank (letöltve: 2021. 04. 07.)

[6] Árvavölgyi Helyi Érdekű Vasút Részvénytársaság: A pálya iránya: Kralovántól Turdossinig és innen határszél.

Hossza: 70.3 km. Állomások száma: 10. Az igazgatóság elnöke: Kubinyi Miklós. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1181

[7] Szigetvár—Kaposvári helyi érdekű vasút részvénytársaság: a pálya iránya: Szigetvártól Almamellék, Bőszénfa és Gálosfán át Kaposvárig. Hossza: 53,5 km. Az igazgatóság elnöke: jánosi Engel Gyula Nyereség K: 90,400. Szállíttatott 202.408 utas és 27.067 tonna áru. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1230.

[8] A Magyar-Olasz Bankot 1920. április 19-én egy szindikátus alapította, melyben Camillo Castiglioni bankár, a bécsi Allgemeine Depositenbank elnöke vitt vezető szerepet. Emellett Európa egyik legnagyobb és legtekintélyesebb pénzintézete, a Banca Commerciale Italiana (1894-ben alakul Milánóban, ma Intesa Sanpaolo néven ismert) és egy hozzá közelálló pénzcsoport is részese volt a bank megalapításának. A bank megalakulásakor magába olvasztotta a Magyar Országos Bank Részvénytársaságot. In: Jenei Károly: Kisebb takarékpénztári és bankfondok: Repertórium (Levéltári leltárak 56. Budapest, 1972), 124. oldal

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_LevLelt_56/?pg=123&layout=s (letöltés: 2021. 01. 20., 15:19)

[9] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 1. oldal

[10] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 1. oldal

[11] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 2. oldal

[12] Közraktári jegy: az az okmány, melyet a közraktár a nála letett tárgyakról kiállít, melyben ezek átvételét elismeri és magát azok kiadására kötelezi. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/060/pc006086.html (A Pallas nagy lexikona, letöltés: 2021.01.20.)

[13] Leszámítolásnak nevezzük azt a pénzügyi ügyletet, ahol a bank lejárat előtt megvásárol egy más nevére kiállított fizetési ígéretet (váltót), majd a lejáratkor a banknak teljesít az adós. A bank haszna abból származik, hogy a vételi árat a váltóban feltüntetett névérték alatt (bizonyos kamattal csökkentve) állapítja meg. Az ügylet során azonban fennáll annak a kockázata, hogy a váltó adósa nem tud teljesíteni. A bankoknak lehetőségük van a leszámítolt váltókat viszontleszámítolni a jegybanknál.( http://ecopedia.hu/leszamitolas, letöltés: 2021. 01. 20.)

[14] 1909. évi VIII. törvénycikk, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=90900008.TV&targetdate=&printTitle=1909.%20%C3%A9vi%20VIII.%20t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&dbnum=77&referer=1000ev (letöltve: 2021. 01. 20.)

[15] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 4–6. oldalak

[16] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 11. oldal

[17] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 12. oldal

[18] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 18. oldal

[19] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 20. oldal

[20] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 22. oldal

[21] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 25. oldal

[22] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 26. oldal

[23] MOL Z 74 1. csomó, 4. tétel, Alapszabály, 35. oldal

[24] 1917-ben, az alapításkor (PI).

[25] Camillo Castiglioni (1879–1958) 1879-ben Triesztben született a helyi zsidó közösség rabbijának fiaként. 12 évesen folyékonyan beszélt németül, olaszul, szlovénul és franciául. Az 1920-as években Európa leggazdagabb embere, számos üzleti és politikai kapcsolattal. Ferenc József, Benito Mussolini vagy Josip Bros Tito, csak néhány név azok közül, akik személyesen ismerték. A BMW márka neki köszönheti sikereit, mert mint egyedüli részvénytulajdonos azt az elképzelést támogatta, hogy a gyár repülőgép-hajtóműveken kívül motorkerékpárokat, majd később személygépkocsikat is gyártson. 1920-ban megalapította többedmagával a Magyar-Olasz Bank Részvénytársaságot, melynek 3 évig elnöke. A bank a korabeli Magyarország egyik legnagyobb pénzintézete volt. 1957-ben halt meg Rómában. vö: Reinhard Schlüter: Der Haifisch: Aufstieg und Fall des Camillo Castiglioni, Zsolnay 2015.

[26] Budapest—Esztergom—Füzitői helyi érdekű vasút részvénytársaság: (Esztergomi szénvasút.) VI., Andrássy út 5. Pálya kiterjedése: Budapest—Esztergom—Almás-Füzitői 88,9 km. Az igazgatóság elnöke: Papp János. Tiszta nyereség K: 1.593,524. Szállíttatott 1.958.015 személy és 813.930 tonna áru és poggyász. Nagy Magyar Compass 46/47/2. (1918) 1186.

[27] Bakács Udvar Részvénytársaság: Budapest (1910) IX., Bakács u. 1. Tárgya: a Bakács-, Lónyay- és Közraktár-utcák sarkán levő telken épült házak jövedelmeztetése. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 518.

[28] Baróti Szeszfinomító Cognac és Likőrgyár Részvénytársaság: (1913) Budapest, VII., Király u. 50. A Magyar országos bank érdekkörében. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 356.

[29] Britannia Szálloda Részvénytársaság: VI., Teréz-körút 39. A Központi kereskedelmi és iparbank alapítása. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 594.

[30] Uniói Kalapgyár Részvénytársaság: (1908) Gyárt: gyapjú-, nyúlszőr-, velour- kalapokat. Kivitel: Ausztria, Olaszország, Bulgária, Románia, Svájc. Az igazgatóság elnöke: ifj. Koch János. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 873.

[31] Felsőmagyarországi Fatermelő Részvénytársaság:(1915) V., Bálvány utca 5. sz. Magyar országos bank r.t. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 546.

[32] Később szóba kerül

[33] Gottschlig Ágoston Részvénytársaság: (1911) Budapest. X., Martinovics tér 8. Tárgya: likőr-, rum- és cognacgyártás. Elnök: Egyedi Lajos. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 347.

[34] Később szóba kerül

[35] Később szóba kerül

[36] Később szóba kerül

[37] Magyar Acélárugyár Részvénytársaság: Budapest. (1895) VI., Váci út 95. Gyártmányai: mindenféle vasúti hordtekercs és csavarrugók, autó- és géprugók, kovácsolt géprészek, kovácsolt szerszámacél. Kivitel: Európa összes államaiba. Elnök: Pazzani Sándor. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 669.

[38] Országos Bérszántó Vállalat Részvénytársaság: Budapest (1912) VI., Andrássy u. 5. A Magyar Országos bank alapítása. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 627.

[39] Putnoki Építőanyag Ipari Részvénytársaság. (1908) Megye: Gömör. Székhelyét 1914-ben Budapestről Putnokra helyezte át. A Központi kereskedelmi és iparbank rt. alapítása. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 476.

[40] Siófok Balatonfürdő-Részvénytársaság: Budapest I, Attila-körút 2. sz. Siófok: Fürdő- és szálloda üzem. Nagy Magyar Compass 44/2. (1916) 643.

[41] Később szóba kerül

[42] Igazgatósági ülésen jelen voltak: Auer Róbert, Camillo Castiglioni, dr. Doroghi Ervin, Egyedi Lajos, Goldstein Pál, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor

[43] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1917–1920, 1920.

[44] Gyöngyösi Kereskedelmi és Gazdasági Bank Részvénytársaság: Elnök: Malatinszky György. Igazgató-elnök: Szabó Béla. Nagy Magyar Compass 45/1. (1917) 614.

[45] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1917. év

[46] dr. Hoór-Tempis Móricz (1897–1944) villamosmérnök, fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Magyar Életrajzi Lexikon I. (A-K), Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes, Budapest, Akadémia 1967., 737

[47] Stark Lipót (1866–1932) gépészmérnök, a vezetékszámítás egyik úttörője https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/s-778D5/stark-lipot-77C0C/ (letöltve: 2021. 04. 15.)

[48] Budapest Székesfőváros Elektromos Művek: (1914) V., Váci út 72—74. Vezérigazgató: Stark Lipót. Műszaki Igazgató: Deutsch Lajos. Igazgatósági tagok: dr. Glückstahl Samu, Kovács Sebestyén Aladár, dr. Leitner Adolf. Nagy Magyar Compass 44/2. (1916) 926.

[49] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év

[50] Hungária Szérumművek Részvénytársaság: (1918) VI., Szondy u. 76. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 888.

[51] dr. Detre László (1874–1939) orvostanár, bakteriológus, budapesti tanulmányait követően Bécsben és Párizsban tanult, sok felfedezés kötődik a nevéhez.  http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0204.html (letöltve: 2021. 04. 16.)

[52] Jelen voltak: alsóterényi Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Goldstein Pál, Neumann Gábor, Stein Ármin és Török Sándor és Zsolnay Miklós

[53] Magyar Repülőgépgyár-Részvénytársaság: (1912) Alaptőke: 500.000 K. Igazgatóság: Camillo Castiglioni, Schweiger Berthold, Török Emil, Lohner Lajos. In: Nagy Magyar Compass 43/2. (1915) 631.

[54] Nyíregyházi Általános Hitelintézet Részvénytársaság: Az igazgatóság elnöke: Lázár Kálmán. Ügyvezető igazgató: Geiger Béla. Nagy Magyar Compass 45/1. (1917) 1052.

[55] Royal Nagyszálloda (1896–1991) https://mandadb.hu/cikk/844794/Bemutatkozik_a_Royal_Szallo (letöltve: 2021. 04. 16.)

[56] Pénzintézetek Hadikórházáról bővebben: Honvédorvos 2016. (68) 1-2. szám 103. http://real.mtak.hu/80302/1/Honvedorvos_2016_1-2%20%28103-105%29.pdf (letöltve: 2021. 04. 16.)

[57] Dugoselói Faipar-Részvénytársaság: (1918) V., Sziget u. 38. Tárgya: a Neuschloss Lustig faipar r.-t. dugoselói gőzfűrészének megvétele és üzemben tartása. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1412.

[58] Neuschloss Ödön és Marcell és Lichtig Szentlőrinci Parkettgyár Részvénytársaság: (Előbbi cége: Szentlőrinci parkettgyár részvénytársaság.) Budapest V., Sziget utca 38. (1908) Kivitel: Európa minden államába és Egyiptom, Argentína. Ügyvezető igazgató: Lichtig Samu. Nagy Magyar Compass 44/2. (1916) 430.

[59] Délmagyarországi Kendergyár Részvénytársaság: Budapest VI., Andrássy út 27. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1438.

[60] Nautica Motorhajógyár Részvénytársaság: (1918) Alaptőke: 2.000.000 K. Igazgatóság: Lánczy Leó, Castiglioni Camillo, Breuer B. Armand, Buchler Lajos, Eidlitz Hugó, Káldi Jenő, Neumann Gábor, Schweiger Berthold, Vögler Albert. In: Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1422. És egy korabeli sajtócikkből: Nautica motorhajógyár r.-t. A gyár telepén rendkívül élénk munkálkodás folyik, minthogy belföldi és ami talán még örvendetesebb, külföldi rendelésekkel bőven el van látva. Az épülő motoros járművek közül megemlítendő két nagyobb 14 méteres motorhajó, mely bolgár számlára készül, a cég bevált Tunell-hajóinak nehány példánya, egy előli kajüttel és egy középkajüttel ellátott csónak. Ezeken kívül több evezős- és vitorláshajó építése van tervbevéve s utóbbiak közül egy versenyvitorlás is, amelynek szereplése elé nagy érdeklődéssel tekinthetünk. Nem hagyható említés nélkül az sem, hogy legutóbb az egyik nagy svájci evezősklub jövő évi evező szükségletét a Nauticá-nál rendelte meg. In: A Motor, (1921.12.15.) 47-48. szám 36.

[61] https://sportmuzeum.hu/2021/02/22/125-eve-alakult-a-pannonia-evezos-club/ (letöltve: 2021.04.16.)

[62] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év (1918. július 20.)

[63] MOL Z 74 1. csomó 4. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. november 25.

[64] Szávai Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Az államutódlás vitás kérdései, Pannónia Könyvek, 2004., 48.

[65] vö: Szávai Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Az államutódlás vitás kérdései, Pannónia Könyvek, 2004. 51.

[66] Jelen voltak: Camillo Castiglioni és Egyedi Lajos alelnökök, alsóterényi Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Goldstein Pál, Neumann Gábor, Stein Ármin és Török Sándor

[67] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év (1918. november 25.)

[68] A cikk egy részlete: Fővárosi Pénzintézetek Szövetsége. Tizenegy fővárosi pénzintézet a közérdek megóvásának érdekében Fővárosi Pénzintézetek Szövetsége név alatt szövetséget alkotott, mely azzal kezdte meg működését, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot és az új kormányt üdvözölte, nekik szolgálatait felajánlotta. … A szövetséghez a következő intézetek csatlakoztak: Belvárosi takarékpénztár részvénytársaság, Budapest-lipótvárosi takarékpénztár részvénytársaság. Egyesült budapesti fővárosi takarékpénztár, Első magyar iparbank, Magyar általános takarékpénztár részvénytársaság. Magyar fakereskedők hitelintézete részvénytársaság. Magyar kereskedelmi hitelbank részvénytársaság, Magyar Országos bank részvénytársaság, (kiemelés tőlem) Magyar országos központi takarékpénztár. Mercur váltóüzlet részvénytársaság és a, Nemzeti takarékpénztár és bank részvénytársaság… A fent említett tizenegy bank és takarékpénztár, amely nemcsak a főváros. hanem az ország gazdasági életének is igen fontos szervei, teljes joggal követelheti, hogy róluk, nélkülük más pénzintézetek ne határozzanak, nevükben felhatalmazás nélkül ne beszéljenek, s a mi a legfontosabb, őket előzetes tudomásuk nélkül befejezett tények elé ne állítsák. In: Az Újság, 1918. november 8. 262. szám  https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzUjsag_1918_11/?query=F%C5%91v%C3%A1rosi%20P%C3%A9nzint%C3%A9zetek%20sz%C3%B6vets%C3%A9ge%201918&pg=95&layout=s (letöltve: 2021. 04. 17.)

[69] vö: Szávai Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Az államutódlás vitás kérdései, Pannónia Könyvek, 2004. 53.

[70] Az ülés dátuma: 1918. november 25. Jelen voltak: Egyedi Lajos, alsóterényi Auer Robert, dr. Doroghi Ervin, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor, Zsolnay Miklós

[71] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. év

[72] Népruházati Bizottság: A magyar királyi minisztérium 3.966/1917. M. E. számú rendelete
Népruházati Bizottság felállítása tárgyában. A magyar királyi minisztérium háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes rendelkezések alapján a következőket rendeli: 1§ A magyar szent korona országai lakosságának ruházati cikkekkel való megfelelő ellátására és pedig ruházati cikkek bevásárlására, feldolgozására, az ezirányú ipari termelés szabályozására, a szövetek és áruk felosztására, felhasználására és árszabályozására vonatkozó kérdésekben szakszerű tárgyalás és véleményadás céljából, továbbá az említett ellátással kapcsolatos tennivalóknak a jelen rendelet és a kereskedelemügyi miniszter által adott utasítások értelmében való elvégzésére „Népruházati Bizottság” alakíttatik. A bizottság megalakítása iránt a kereskedelemügyi miniszter intézkedik. In: Budapesti Közlöny, 1917.10.24. 246. szám

A népruházati bizottság elnöki tanácsa Giesswein Sándor országgyűlési képviselő elnöklésével megtartotta alakuló ülését. Az elnök hosszabb beszédben mutatott rá azoknak a feladatoknak nagyságára és szociális fontosságára, amelyek megoldása a bizottságra vár. Az elnöki tanács tagjai letették az ünnepélyes fogadalmat…Az elnöki tanács mindjárt hozzá is fogott a gyakorlati munkához és számos olyan kérdést intézett el, amelyek egyfelől a népruházati bizottság belső adminisztrációjára, másfelől a ruházati szükségletek mielőbbi ellátására vonatkoznak In: Pesti Hírlap, 1917. november 9. 277. szám 6.

[73] Szindikátus: A szindikátus a tőkés monopóliumok egyik, a kartellnél fejlettebb formája. A szindikátusban részt vevő vállalatok megtartják önállóságukat a termelésben, de a  kereskedelem területén önállóságuk korlátozott. Közös irodát szervez a szindikátus a termékek értékesítésére, gyakran a nyersanyag beszerzésére is. A szindikátuson belül a megegyezésre lépő vállalatok között a konkurencia lehetősége szűkebb, mint a kartell esetében. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szindik%C3%A1tus (letöltve: 2021. 04. 18.)

[74] MOL Z 74 1. csomó 2. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. november 25.

[75] Jelen voltak: Egyedi Lajos, alsóterényi Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor, Zsolnay Miklós

[76] MOL Z 74 1. csomó 2. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1918. november 25. Neumann Gábor ügyvezető igazgató jelentése

[77] vö: Szávai Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Az államutódlás vitás kérdései, Pannónia Könyvek, 2004. 54–55.

[78] Unió Kereskedelmi Részvénytársaság: Budapest (1911) V., Vilmos császár út 26. A Központi kereskedelmi és iparbank alapítása. Elnök: Zsolnay Miklós. Nagy Magyar Compass 44/2. (1916) 736.

[79] Balatoni Gyógyfürdők és Nagyszállók Részvénytársaság: (1917) V., Andrássy út 5. (A Magyar Országos Bank alapítása. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 593.

[80] Kálnói Magyar Chamottegyár Részvénytársaság: (1907) V., Vilmos császár út 26. Célja: tűzálló anyagok gyártása. Nagy Magyar Comapass 43/2. (1915) 800.

[81] A Magyar Népköztársaság kormányának 1919. évi 1236 M.E. számú rendelete, az adótól való menekülés meggátlásáról szóló 1919. II és XIV. néptörvények rendelkezéseinek a Horvát-Szlavónországok és Fiume területére kiköltözködőkkel vagy eltávozókkal való alkalmazásáról. A Magyar Népköztársaság kormánya az adótól való menekülés meggátlásáról szóló 1919. II. néptörvény 31.§-ában nyert felhatalmazása alapján azt az időpontot, amelytől kezdve az ország területéről a Horvát-Szlavónországok területére, valamint az ezen területen túl fekvő Fiume városába való kiköltözködést vagy eltávozást úgy kell tekinteni, mintha az külföldre történt volna, 1919. évi március hó 1-ében állapítja meg. Budapesten, 1919. évi február hó 22-én. Dr. Berinkey Dénes s.k. miniszterelnök In: Magyar Rendeletek tára 1867–1945, 1919.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1919/?pg=247&layout=s&query=ad%C3%B3t%C3%B3l%20val%C3%B3%20menek%C3%BCl%C3%A9s (letöltve: 2021. 04. 18.)

[82] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. január 7.

[83] Jelen voltak: Egyedi Lajos, alsóterényi Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Goldstein Pál, Marek Károly, Neumann Gábor, Stein Ármin. A jegyzőkönyv érdekessége, hogy a szavakra az ékezeteket utólag írták rá, vlsz. nem állt rendelkezésre a magyar ABC szerinti írógép. Továbbá a jegyzőkönyv semmilyen magyarázatot nem hoz az ülés bécsi megtartásáról. (megjegyzések: PI)

[84] MOL Z 74 1. csomó 4. tétel Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. november 18. Egyedi Lajos levezető elnök szavai

[85] Hitelintézeti Szemle, XIII. évfolyam, 3. szám 202. (Tarsoly Kiadó, Budapest 2014. A Magyar Bankszövetség története https://www.bankszovetseg.hu/Content/Hitelintezeti/HSZ_2014_3.pdf (letöltve: 2021. 04. 18.)

[86] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1919. év november 18. – Neumann Gábor szavai

[87] Jelen voltak: Camillo Castiglioni, Goldtsein Pál, Egyedi Lajos, Neumann Gábor, Stein Ármin,

[88] Ekkor már fél éve Castiglioni az Allgemeine Depositbank elnöke, barátja és bizalmasa Neumann Gábor, innen a meghívás (megjegyzés – PI)

[89] Unió Bányászati és Ipari Részvénytársaság: (1920) VI., Andrássy út 5. Alaptőke: 4.500.000 K. Szénbánya, téglagyár és mészégető Várpalotán. Nagy Magyar Compass 46-47/2. (1918) 1397.

[90] Hienzföldi Agrár-Részvénytársaság:(1920) Sopron. Foglalkozik bank és takarékpénztári üzletekkel is. Nagy Magyar Compass 48/2. (1920) 550

[91] TÉBE: Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, Müller János-Kovács Tamás-Kovács Levente: A Magyar Bankszövetség története, Tarsoly Kiadó Budapest, 1914

[92] Világ, 1922. november 01. 249. szám 10.: „A bankok sokallják a TÉBE által megállapított kiadásokat. Valószínűleg kevesen tudják, hogy mindaz, ami a budapesti pénzintézetek üzleti gestiójában és szociálpolitikai tevékenységében megnyilvánul, legtöbbnyire a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületéből indul ki. A hivatalos életben és a magángazdaságban a TÉBE képviseli a haute finance-ot, ez az egyesület tárgyal a hatóságokkal, intézi a bankok állampénzügyi műveleteit, bizonyos ráta alapján megállapítja a kamatszolgáltatást, vezeti a jótékonysági akciókat és döntösúlyú befolyást gyakorol a tisztviselő-kérdések elintézésére. A TÉBE kötelékéhez ma több, mint negyven intézet tartozik. A megalakuláskor a tagok kötelezettséget vállaltak az egvesület fenntartási költségeinek fedezésére, egyúttal pedig alávetették magukat a TÉBE határozatainak. Az egyesület szinte „közadók módjára“ veti ki az egyes intézeteket terhelő költségeket, melyek oly gyors tempóban emelkednek, hogy egy-egy nagy intézet évi hozzájárulása ma már túlhaladja az öt-hatmillió koronát és a középintézetek sem fizetnek egy- kélmilliónál kevesebbet. A pénzintézetek — mint értesülünk — megsokallták az ugrásszerűen emelkedő kiadásokat, amiket a TÉBE vet ki rájuk és kifogások hangzanak el amiatt, hogy az egyesület egyáltalán nem veszi figyelembe a kötelékéhez tartozó intézetek teherviselőképességét. A TÉBE ezeket a hozzájárulásokat tudtunkkal a részvénytőke alapján megállapított kvóta szerint szedi be, anélkül, hogy az intézetek teherviselőképességének behatóbb vizsgálatába bocsátkoznék. Egyszóval itt nem önkéntes, hanem kényszerhozzájárulásról van szó és ez ellen emelnek kifogást a köteléki intézetek. Legutóbb is megtörtént, hogy a kényszerhozzájárulás élvén a TÉBE oly óriási összeg adományozására hívta föl az intézeteket, amely összeg elosztva is milliókkal terheli a vállalatok költségszámláit. Értesülésünk szerint egyes tagok a TÉBE eljárását szóvá fogják tenni, annál is inkább, mivel a TÉBE-hez befizetett összegek ebben az évben már jóval túlhaladják a százmillió koronát.”

[93] Magyar Országos Véderő Egylet: Gergely Jenő: Gömbös Gyula – Vázlat egy politikai életrajzhoz, Elektra Kiadóház, Szeged, 1999,

[94] MOL Z 74 1. csomó, 2. tétel, Igazgatósági ülési jegyzőkönyvek 1920. március 21.

[95] Jelen voltak: Egyedi Lajos alelnök, Auer Róbert, dr. Doroghi Ervin, Neumann Gábor, Stein Ármin, Török Sándor.

[96] Magyar Fakereskedők Hitelintézete: (1905) Budapest V. Széchényi utca 1. Alaptőke: 1.000.000 K. Helyettes-elnök: dr. Hilb Jenő. Vezérigazgató: Fónagy Aladár. Nagy Magyar Compass 44/1. (1916) 241.

[97] : Berend T. Iván: Európa gazdasága a 20. században, História, Budapest, 2008. 53.

 

[98] Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944, Budapest, Kossuth, 1975. 165.

Horváth Angelus: „Az emberiséget nem lehet nemzeti korlátok közé zárni” – Szabó Ervin és a nemzeti eszme

Bevezetés

A haza és/vagy haladás kérdése igen komoly fejtörést okozott a századelő magyarországi progresszív értelmiségének tagjai körében. Voltak közöttük olyanok, mint például Ady Endre, akik a haza és haladás koncepciót vallották magukénak, vagyis megpróbálták összeegyeztetni a két eszményt úgy, hogy lehetőleg egyik se szenvedjen csorbát. Olyanok is akadtak, akik ugyan a modernizáció elkötelezett hívei voltak, ám amennyiben a haladás valamilyen módon ellentétbe került a hazával, nem haboztak utóbbi mellett dönteni. Eme nem túl népes tábor legjelesebb képviselője Apáthy István, a nemzetközi rangú zoológus volt. A legtöbben ugyanakkor közömbösek maradtak a nemzeti eszme iránt, vagy egyenesen ellenségüknek tekintették a hazafiságot, mint korszerűtlen, az uralkodó elit által elsősorban figyelemelterelésre és megtévesztésre használt eszmét. Hozzájuk tartozott Szabó Ervin, a Fővárosi Könyvtár nagyhatású igazgatója, a különböző szocialista irányzatok között vándorló ideológus, aki egyedülállóan doktriner álláspontot tett magáévá a kérdésben. Hiába győzködte még barátja, Jászi Oszkár is a nemzeti eszme taktikai okokból való elfogadásának előnyeiről, ő élete végéig hajthatatlan maradt a kérdésben. Szemlélete – mely igen nagy népszerűségnek örvendett pártja bal szárnyának tagjai és galileista tanítványai között – jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a radikális baloldal az 1900-as évek elején szinte izoláltan működjön a magyar társadalmon belül.

 

Szocializmus vagy hazafiság?

 

A nemzetközi szocialista mozgalom nemzetállami szinten működő pártjai az első világháború előtt általában nem tulajdonítottak kiemelkedő jelen­tőséget a nemzeti-nemzetiségi kérdésnek. Hozzáállásukat nagyban meghatározták az „alapító atyák”, Marx és Engels témában kifejtett nézetei, illetve ezek hiánya. Marxék gondolkodásában ugyanis a nemzeti problémák egyértel­műen mellékkérdésnek minősültek, főkérdésnek a proletariátus nemzetközi (vagy „nemzetek­fölötti”) osztályharcát és a proletár világforradalom problematikáját tartották, s a kérdést mindig a társadalmi haladás oldaláról közelítették meg.[1] Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lettek volna iránymutatásaik a nemzetről, nemzetiségekről és nacionalizmusról való gondolkodás terén.

A Kommunista Kiáltványban szereplő, „a munkásoknak nincs hazájuk” tétel teljesen szem­bement a 19. századi közfelfogással, a hazához vagy nemzethez való tartozás megtagadása kiváltotta a liberálisok és konzervatívok ellenszenvét is.[2] Marx a nemzetállami létet, a nemzeti elkülönülést adottságként, bár meghaladásra ítélt adottságként fogta fel: „Ha nem is tartalmában, de formájában a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca eleinte nemzeti. Minden egyes ország proletariátusának természetesen mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia”, illetve: „A kommunisták (…) a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik.” [3] Vagyis a szocialista pártoknak formailag először is nemzetállami szinten kell megalakulniuk, tartalmilag viszont a munkásság nemzetközi összefogására kell törekedniük. A nemzeti elkülönülés pedig előbb a szabadkereskedelem, a világpiac kibontakozásával halványul majd el, később a proletariátus hatalomra kerülésével szűnik meg.[4] A nemzet, haza, hazafiság fogalmak egzakt marxista értelmezésével a teoretikusok ugyan adósak maradtak, azonban a nacionalizmust („sovinizmust”) Marx „nemzeti álarc mögé rejtett” burzsoá becsvágyként írta le, mely „Eszköz arra (…), hogy minden egyes országban leigázza a termelőket azáltal, hogy a többi országban élő testvéreik ellen fordítja őket, eszköz arra, hogy megakadályozza nemzetközi együttműködését, felszabadulásának első feltételét.”[5] Ez a manipulációs teória hosszú utat bejárva napjainkban is részét képezi a nacionalizmuselméleti diskurzusnak.[6]

A Magyarországon az 1860-as évek elején megjelenő munkásmozgalom tagjai a kontinens többi szocialista pártjához hasonlóan a kezdetektől fogva internacionalistának tartották magukat. A marxi téziseket alapul véve evidens volt számukra az a gondolat, mely szerint a tőkés kizsákmányolás nemzetközi, ennélfogva az ellene folyó harcnak is annak kell lennie, valamint hogy a hazaszeretet hangsúlyozása szemfényvesztés csupán.[7] Ennek megfelelően a századforduló környékéig meglehetősen kevés figyelmet fordítottak a nemzeti-nemzetiségi kérdésre, alig-alig találhatunk megnyilatkozásokat, elvi állásfoglalásokat a témában.

Kivételként említhető a kalandos életutat bejáró, a párizsi kommünben miniszteri tisztséget vállaló Frankel Leó, aki 1877-es írásában kidolgozta az „igazi hazafiság” fogalmát. Marx egykori munkatársa megállapítja, hogy „Mi, szocialisták, mi vagyunk az igazi hazafiak, mert csak egyedül mi akarjuk megteremteni hazánkban a közszabadságot, műveltséget, szellemi, erkölcsi és anyagi jólétet. Ez jelenti a szocialista elvek megvalósulását.”[8] Azaz Frankel – elsőként, de korántsem utolsóként – a szocialista tanok igenlését azonosította a hazafisággal.

Az 1890-ben kiadott „Elvi Nyilatkozat”, a szociáldemokrata párt programja több helyütt is említést tesz a vizsgált kérdésekről. Kijelenti például, hogy „Magyarország Szociáldemokrata Munkáspártja nemzetközi párt, amely nem ismeri el a nemzetek, a születés és a birtok előjogait, s kinyilatkoztatja, hogy a kizsákmányolás elleni harcnak nemzetközinek kell lennie, mint amilyen maga a kizsákmányolás.”[9] És hitet tesz amellett, hogy a párt minden kérdésben a „proletárság osztályérdekét” fogja képviselni. Nem került elő ugyanakkor a „Nyilatkozatban” a nemzeti önállóság és függetlenség, vagy a területi integritás kérdése.

A nemzeti érzés és a hazafias eszmék témája a leggyakrabban a nacionalizmus elleni küz­delem apropóján jelenik meg a szocialista pártsajtóban, hangsúlyozva a munkásság elhatárolódását a nemzeti címkével ellátott dolgoktól. Egy 1894-es Népszava cikkben a szerző felhívja az olvasók figyelmét a nemzeti érzés túlhaladott voltára: „a mai társadalomban a munkás ember hazafi nem lehet, mert a társadalom túlfejlődött ezen, és ezért kell hogy érdeke máshova vonzza”.[10] A világpolgárság eszméje melletti kiállásra és a szűkös, elavult nemzeti keretek elvetésére is találunk utalást az 1890-es évekből: „A hit (…), a tudomány, a művészet, az ipar, a munka és a jólét hazát nem ismer; – ott van a hazája, ahol szabadon gyakorolható, s így a mi hazánk is mindenütt van, ott, ahol otthont alapíthatunk; egyenlő jogokkal felruházva (…), egyszóval: világpolgárok vagyunk.”[11]

A szociáldemokrata mozgalom teoretikusai, publicistái, szellemi vezetői könyvek, tanulmányok, komolyan vehető munkák formájában nem ismertették a szociáldemokrata álláspontot, ami magyarázható egyfajta elméleti felkészületlenséggel is. A legtöbbször alacsony sorból származó, autodidakta módon képzett szocialisták (Csizmadia Sándor, Buchinger Manó, Weltner Jakab stb.) között ugyanis sokáig nem akadt a kor műveltségi színvonalát megközelítő gondolkodó, történetíró vagy társadalomtudós. Számottevő elméleti munkát majd a századfordulón a mozgalomba bekapcsolódó Szabó Ervin és a párton kívüli szocialista, később a polgári radikális ideológiát megteremtő Jászi Oszkár és köre fejt ki.

 

Szabó Ervin és a nemzet, nemzetiség, hazafiság fogalmak „marxista átvilágítása”

 

A fiatal szociáldemokrata Szabó Ervin érdeklődésének középpontjába a nacionalizmus és a hazafiság kérdése a századforduló környékén került, meglehet, nem függetlenül a párt belső vitáitól. 1900 nyarán az agrárproletariátushoz szólva cikksorozatot indított a Népszavában, melyet olvasói leveleknek álcázott.[12] Célja volt egyrészt állást foglalni a párton belüli vitában, s talán ezzel alakítani is a szociáldemokraták hivatalos álláspontját, másrészt elvégezni a magyar történelem „osztályharcos szellemű átértékelését”, valamint a nemzeti-nemzetiségi kérdés és a hazafiság, nemzetköziség fogalmak „marxista átvilágítását”.[13]

Írásaiban kérlelhetetlenül ostorozza a politikai elit nacionalizmusát, amiben ő az osztályér­dek elkendőzésének és a nép félrevezetésének eszközét látja csupán: „a hazafiság folytonos hangoztatása nem egyébre való, minthogy elterelje a munkásság figyelmét igazi ellenségétől, a tőkétől, gazdasági, politikai, társadalmi, szellemi szabadságának rablójától [Kiemelés – H.A.]”.[14] Nem hajlandó nyitni a polgári nemzetfelfogás felé, sőt lázasan igyekszik elhatárolni a munkásságot és a szegényparasztságot a polgári rétegektől a haza fogalmának megítélése kérdésében is.

Ez a szó „haza”, amely mindig ajkatokon van – írja kissé nekihevülve Mi és ők című írásában –, nekünk semmi; a haza abban az értelemben, ahogy ti fölfogjátok, a mi szemünkben túlhaladott álláspont, reakciós, kultúrellenes fogalom; az emberiséget nem lehet nemzeti korlátok közé zárni, a mi hazánk a nagy világ: ahol jól megy a dolgunk, vagyis ahol emberek lehetünk, ott a mi hazánk; a ti hazátok számunkra csak a nyomorúság tanyája, börtön, vadászterület, amelyen mi vagyunk az üldözött vad és ahol akárhányunknak annyi helye sincs, hogy a fejét alvásra letegye.[15]

 

Szabó a már említett klasszikus marxista érvelést alkalmazza akkor, amikor próbálja bebizonyítani, hogy az uralkodó osztály sok tekintetben nemzetközibb, mint a lenézett és hazaárulónak titulált szocialisták, csupán nem hajlandó bevallani azt. Szerinte az 1848-49-es forradalom és szabadságharc (ami ekkor válik kedvenc történelmi témájává) ideje alatt már megmutatkozott ez a köpönyegforgatás: „nem felejthetjük el, hogy a mi uraink még akkor is inkább voltak urak, birtokosok, mint magyarok; vagyis nem voltak egy csipetnyivel sem jobbak, sem rosszabbak, mint külföldi, német vagy orosz társaik. S ez az első ok, ami miatt mi, magyarországi munkások, szintén nemzetköziek vagyunk”.[16]

Egyik korai cikkében kísérletet tesz a nemzeti érzés, a hazafiság mibenlétének meghatározására. Leszögezi, hogy a hazaszeretet „nem veleszületett érzelme az embernek”, a modern nacionalizmus és a nemzetállamok kialakulása előtt ismeretlen fogalom volt.[17] Magát a nemzetállamot Szabó materialista gondolkodása szerint gazdasági szükségszerűség hívta életre, s ezzel párhuzamosan fejlődött ki a hazafiság érzése is, amely elsősorban az „államok polgárai között a közös érdek tudata”.[18] Nincs szó nála tehát közös történelmi emlékezetről; etnikai, nyelvi, kulturális közösségről, hagyományokról. S mivel a nemzetállam és a nacionalizmus egy adott történelmi szituáció képződményei, úgy véli, a körülmények változásával, a gazdaság, a technika, a közlekedés fejlődésének hatására idővel meg fognak szűnni: „De amiként az ipar kifejlődése megteremtette a hazafiságot, úgy annak továbbfejlődése egyúttal annak sirját is megássa.”[19] Jó érzékkel tapint rá a globalizáció folyamatának hatásaira, ha az ő korában még nem is, pár évtizeddel később a multinacionális nagyvállalatok, a telekom­munikáció rohamos fejlődése és a szupranacionális intézmények valóban komoly kihívás elé állították és állítják a hagyományos nemzetállamokat. Jövendölése ugyanakkor („Az emberek érdekei nem szorulnak többé egy ország határai közé, az egész világot felölelik, s így hazafiságukból világpolgárság, nemzetköziség lesz.”[20]) eleddig nem teljesültek be maradéktalanul, a világpolgárság eszméje nem aratott teljes győzelmet a hazafiság felett. Visszatérve Szabó gondolatmenetére, azzal ő is tisztában van, hogy ez a „fejlődési” folyamat nem mehet az ő vágyálmai szerinti gyorsasággal végbe, ugyanis „bizonyos érzelmek, eszmék, felfogások egyrészt még akkor is útját állják az új eszmék elterjedésének, amikor gazdasági alapjuk már csakis az újaknak van.”[21] Itt tehát egyértelműen azt vázolja fel, hogy a gazdasági tényezőkön túl egyéb összetevőkből is táplálkozik a nacionalizmus, még ha okfejtései konklúzióit vonakodik is levonni. Írását azzal a megállapítással zárja, hogy mivel az internacionalizmus a fejlődés egy következő fázisa, értelemszerűen nemesebb eszme a hazafiságnál. „Ebből a szempontból kell a hazaszeretet eszméjét is vizsgálnunk, mert csak úgy lehet majd bebizonyítanunk, hogy a nemzetköziség eszméje fölér vele és fölülmúlja még a legszebb, a legönfeláldozóbb hazaszeretet is.”[22]

Ahogy fentebb már volt szó róla, a szociáldemokrata párt belső vitáinak visszatérő eleme volt a nemzeti-nemzetiségi probléma és a hazafiság kérdése. Fontos kiemelni, hogy a párt balszárnyának álláspontja válik dominánssá a kérdéskörben, intellektuálisan és politikailag is olyan pályára helyezve ezzel a mozgalmat, ahol folyamatos védekezés és az önellentmondások feloldásának kényszere nehezedett teoretikusaik és politikusaik vállára. A támadások kivédésére és az ellentmondások feloldására a „kétféle hazafiság” koncepciója kínált könnyed megoldást.[23]

Az elképzelés alapja, hogy az uralkodó osztály soviniszta, kirekesztő és gyűlöletkeltő hazafisága mellett létezik egy nemesebb és haladóbb szellemű hazafiság is, ez pedig a szocializmus hazafisága.[24] Szabó kezdeti, haza-ellenes kirohanásai után 1902-1903 körül látványosan új elmélete kifejtésén fáradozik. A szocialista diákok 1902-es nemzetközi kongresszusára készített röpiratában még így fogalmaz: „Ha hazaárulás az, hogy az igazság és a jog számára utat törünk, akkor a »hazaáruló« elnevezés nem szitok számunkra, hanem kitüntetés, amelyet ezerszer jobban szeretünk, mint a »magyar hazafi« nevet.”[25] Egy évvel ké­sőbb némi retorikai váltással élve, de a nemzetköziséget nem megtagadva azt írja, hogy „Nemzetköziek vagyunk, mert a mi hazafiságunk nem a piros-fehér-zöld csendőrbojt és a magyar vezényleti nyelv, hanem a népek legjobb erejét kiszipolyozó militarizmus támadása, a népeket egymásra uszító hatalmi vágyak megvetése”, valamint „a mi hazafiságunk nem üres formák, külsőségek imádása, hanem az emberek, a nép szeretete”.[26] Kifejti továbbá, hogy azért őszintébb a szocialista mozgalom, mert nem a felszín alatt dolgozik egy nemzet ellen (ahogy az ún. hazafiak önös érdekből), hanem nyíltan hirdeti, hogy az osztályérdek megelőzi a nemzeti érdeket. A szocializmus végső soron mindenkinek békét, jólétet és boldogságot hoz, vagyis minden nemzetnek fejlődést, gyarapodást. Paradox módon úgy látja, hogy aki nemzetközi szellemiségben cselekszik, az – többek között – a nemzetek felemelkedését is előmozdítja, míg aki nemzeti érzelmekkel átitatva munkálkodik, az fenntartja a káros osztályuralmat, s a nemzetek közötti feszültségeket.[27] A „legműveltebb magyar marxista”, Szabó Ervin által kreált hazafiság-fogalom tehát teljes mértékben semleges a magyarsággal szemben, nem tartalmaz sem hűséget, sem elkötelezettséget a nemzet irányába.[28]

Néhány évvel később, 1909-ben, egy körkérdés alkalmával ismét tollat ragadott, hogy ismertesse álláspontját a hazafiságot illetően. „Mert mi a nemzeti? A nemzetiség? És ennek szubjektív kifejezése: a hazafiság, a hazaszeretet?” – teszi fel a kérdést az ekkorra már anarchista és szindikalista utakon járó Szabó. A szülőföld szeretete szerinte azért nem állja meg a helyét, mivel „akkor annyi hazafiság volna, a hány falu van az országban”. A nemzeti nyelv és kultúra szeretete szintén nem lehet hazafiság, hisz „a munkás nem is ismerhet más nyelvet mint a magyart, és az ügyvédek, a tanárok, a földbirtokosok és a bankárok azok, akik németül, franciául, angolul tanulnak”. És természetesen az ősök tisztelete is megtévesztő jelenség, mert „Kossuth Lajos is ős, Károlyi Sándor is ős, Dósa is ős és Szántó Kovács János is ős: mutassanak egy magyart, a ki mind ez ősöket tiszteli”. Végül arra jut, hogy a hazafiság tulajdonképpen az állam szeretete, ugyanis az „állam megköveteli alattvalóitól, hogy szeressék őt; és az alattvalók annyira szeretik az államot, amennyire uralkodnak rajta, amennyi befolyásuk van benne, amennyire az ő osztályérdekük és politikai szervezetük érvényesül benne”. A hazaszeretet tehát az uralkodó osztály privilégiuma és a benne osztozókat az elnyomás közös gyakorlása köti össze egy közösségbe. Így nyer értelmet a nemzeti érdek is, ami „az ő politikai, az államhatalom útján érvényesülő osztály- és pártérdekük”.[29]

Ebben az időben Szabó már saját elvtársait is elmarasztalja amiatt, hogy túlzottan belesi­mulnak a nemzetállami keretekbe, s félreteszik a gyors, ellentmondást nem tűrő haladás eszméjét. Mint írja: „[a forradalmi munkásmozgalom korábban] hagyományt, tekintélyt, nemzeti érdeket kíméletlenül letiporva tört előre, vagyis forradalmi volt, romboló, hazátlan és csupán osztályérdeket ismerő, addig most lassankint államférfiúi meggondoltság kezdi megihletni”.[30]

        Kijelenthető, hogy Szabó Ervin az idő előrehaladtával nem csak hogy megtartotta intranzigens elutasító álláspontját bármiféle nemzeti, hazafias gondolattal szemben, hanem antietatista meggyőződésének kialakítása után újabb irányból ostorozta, ellenezte azt.

 

„Magyarország története klasszikus tere az elavult hagyományok tobzódásának”

 

Az említett Szabó Ervin írások után talán nem csodálkozhatunk, ha a magyar társadalom nemzeti érzelmű tagjai előszeretettel éltek a szociáldemokraták kapcsán a „hazátlan bitangok”[31] szófordulattal, vagy egyszerűen csak hazafiatlanoknak nevezték őket. Ennél is nagyobb indulatokat váltott ki azonban a századelőn Szabó és társai múltszemlélete, a magyarság történelméhez való hozzáállása. Mint tudjuk, a nemzeti ébredés folyományaként vált a nemzet a történetírás elsődleges tárgyává; s a nemzeti történelem egész értelme a nemzeti jelleg és sajátosságok megőrzése, a „saját út felismerése”.[32] Csakhogy az ekkorra már kiépült baloldali „ellenkultúra” képviselői nem osztották ezt a szemléletet, a történelmi materializmus tanítása teljes mértékben szembefordította őket a nemzeti történelemmel.

Szabó úgy véli, a történetírás a nacionalista jelszavak örökös „puffogtatása” mellett szintén arra szolgál, hogy az elnyomók megszédítsék a népet, a saját céljaikra használják fel. És ez a „szédítés” már az elemi szintű oktatásban elkezdődik: „Magyarország története klasszikus tere az elavult hagyományok tobzódásának. Az ember elrémül, látván, miféle históriákkal tömik már az elemi iskolás agyát, mit neveznek magyar történelemnek a közép- és felső iskolában, miféle felfogásokat táplál a publicisztika és az úgynevezett történettudomány a közvéleményben.”[33] Ezért komoly feladata van a szocialista történetírónak, egyszerűen „ki kell söpörnie a magyar történelemből a királyok, a hadvezérek, a nagyurak nyüzsgő seregét, egyéni, családi érdekekért vívott háborúk leírásait – mindent, amiből a múltat hamisítják, hogy megfertőzzék, hazugsággal itassák az életet, a jelent, a jövőt”.[34] A nagy küldetésre – a magyar történelem marxista szel­lemű, osztályszempontokat érvényesítő újraírására – pedig ő maga vállalkozott, első történelmi tárgyú (propagandisztikus) cikke 1900 tavaszán jelent meg, s 1918-ban, halála előtt is az 1848-as forradalom és szabadságharc újraértelmezéséről szóló tanulmányán dolgozott.

A „legendák szétfoszlatását” tűzte ki célul a Dózsa-féle parasztháborúról szóló írása. Már a bevezetőben leszögezi, hogy történetírása tévútra viszi a magyarságot, hisz „kis nemzetnek a történetét jegyezte föl, de sok hamisítása, hazugsága, gyávasága elhomályosítaná a legnagyobb nemzet történetét is”.[35] A parasztháborút a magyar történelem „egyik legnagyszerűbb eseményének” nevezi, melyet az uralkodó osztály történészei igyekeznek letagadni, elhazudni. Új legendákat teremtve idealizált képet mutat be a felkelőkről, lehetőségeiken messze túlmutató célokat, törekvéseket tulajdonítva nekik. Így lesz Dózsa György az az ember, akinek „megvoltak saját eszméi az ország átalakítására nézve”, és aki a „szabadság megszerzését”, a „vagyonközösséget és a teljes demokráciát” sürgette.[36]

Szabó nem tagadja, hogy a nemzeti történelemnek nagy emocionális hatása van, ugyanis szerinte a tömegeknek a sikerhez hősök kellenek, a kudarcokhoz pedig árulók, s az osztályérdekből héroszokat kreáló pártos történetírás jól aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket.[37] A magyar jakobinus mozgalom kapcsán kifejti, a történelmet az „emberi haladás krónikájaként” érdemes tekinteni, s azokat a személyeket kell nagy alakokként számon tartani, akik az általános emberi haladás előmozdítói voltak.[38] Így kerülhetett a korai szocialista panteonba Dózsa György, társaival együtt Martinovics Ignác, valamint Táncsics Mihály. Kikerültek ugyanakkor királyaink, II. Rákóczi Ferenc és maga Kossuth Lajos is.

A szocialista teoretikus közéleti és történetírói[39] munkásságát végigkísérte éles – szinte megmagyarázhatatlan – Kossuth-ellenessége. Számtalan cikket, tanulmányt szentelt annak, hogy leleplezze a nagy magyar államférfi emberi gyarlóságát, rövidlátását, progresszió-ellenességét és kultuszának művi voltát.[40] Kossuthot a polgárság hősének, sőt bálványának látta, akihez a munkásnépnek semmi köze nem lehet, hiszen nem védte meg annak érdekeit, ellentétben például az olaszok nemzeti hősével, Garibaldival, akit a bolognai szocialista mun­kások is „Az olasz munkásegyletek atyjának” neveztek.[41] A Kossuthot tisztelő szocialistáknak többször is szemükre vetette, Kossuth öreg korára veszélyként tekintett az angliai szocialista mozgalomra, s kijelentette: „Azt mondom, ne alkudozzanak a szocializmussal! Ki kell azt irtaniuk!”[42] Szabó Ervin volt az, akinek határozott állásfoglalásával sikerült elérnie, hogy a szociáldemokrata párt ne vegyen részt a Kossuth Lajos születésének 100 éves évfordulóján tartott ünnepségeken és megemlékezéseken 1902-ben. Ezt a döntést Ady Endre is elítélte és ártalmasnak nevezte a mozgalomra nézve a Nagyváradi Naplóban közzétett írásában.[43]

Munkásságának tudományosabb, elmélyültebb szakasza egyértelműen 1904 után kezdődött el, amikor közzétette Marx és Engels Válogatott Műveinek első magyar kiadását saját bevezető tanulmányával.[44] Engels magyar forradalomról szóló írásához fűzött kommentárja a baloldali körökben rendkívüli népszerűségre tett szert újszerű nézetei miatt. Ebben – többek között – megállapítja, hogy 1848-ban nem következett be polgári forradalom, csupán a középnemesség nagybirtokos osztály ellen vívott harca a végső fázisába érkezett.[45] Hatásáról árulkodik, hogy egy tanítványa később így emlékezett vissza az ominózus mű szellemére és Szabó Ervin személyének varázsára: „a magyar forradalom történetkritikája ez a bátor szembeszegülés az ámító történetírással. A fiatal tudós köré egyszerre a fanatikus tanítványok egész serege csoportosult, akiket a magyar történelmet nézni ő tanított meg.”[46]

 

Kulturális elmaradottság

 

Litván György, Szabó Ervin életrajzírója szerint a marxista forradalmárnak „ingerülten ellenséges” volt a viszonya a magyar nemzeti hagyományokhoz, s a nemzeti és társadalmi hagyományok teljes „letörlésével” akart „tabula rasát, majd új kultúrát teremteni”.[47] „Alig kétséges – folytatja –, hogy ezt a világot a maga egészében, konkrét szerkezeti felépítésében, történelmi hagyománygyökérzetével és kulturális, morális, ideológiai felépítményrendszerével ő rajzolta fel először – megsemmisítendő célpontul – a szocialista mozgalom és, közvetve, a demokratikus törekvések számára.”[48]

Szabó úgy vélte, annak, hogy a magyarság „semmi önállót a tudományokban és mű­vészetekben” nem teremtett, annak egyértelműen a „kulturális elmaradottság és tunyasággá vált közöny” volt az oka.[49] Másutt pedig a „magyar kultúrának nevezett mocsár poshadt fojtó vizéről”[50] beszél. Ez a kérlelhetetlen ellenszenv jut kifejezésre akkor is, amikor a magyar kultúrpolitikát ostorozza. Élesen elítéli ugyanis a kultúra és a tudomány nemzeti céloknak való alárendelését: „felállították azt az őrült, azt az öngyilkos elvet, hogy a magyarosítás, a magyar nemzeti állam eszméjének kell hogy szolgáljon minden törekvés… a tudomány, a művészet, az irodalom. Magyar, magyar, magyar legyen mind!”[51] Érvelése szerint ez a fajta beavatkozás minőségi romlást idéz elő a tudományban, amiről a magyarok úgy gondolkoznak, hogy magyar legyen „ha a benső igazsága tiltakozik ellene, legyen inkább hamis”, vagy a művészetben, ami „ha a teremtő erő más irányba hajtja, inkább legyen rossz!” és az irodalomban, ami „ha az élet parancsoló szava az általánosság hangját szólaltatja meg benne, inkább legyen hazug, legyen léha, jellemtelen”.[52] Szabó tehát alapjaiban kérdőjelezi meg a magyar tudomány, művészet és irodalom létjogosultságát, berzenkedik attól, hogy ezek nemzeti jelleget öltsenek. Az idő múlásával aztán arra a felismerésre jut, hogy valójában a nemzeti kultúra is csupán egy illúzió, vágyálom: „egyetlen haladó, a fejlődés útját járó népnek sincs nemzeti kultúrája! Mert mióta az emberi társadalom áll, nincs és nem volt kulturális fejlődés kívülről jövő behatások, külső ingerek, kulturális cserekereskedelem nélkül”.[53]

Ennek fényében igencsak meglepő, ahogy Szabó Ervin a magyar nyelvről, mint államnyelvről nyilatkozik. Annak nemzetiségi területeken való terjedését ugyanis pozitív, előremutató fejleménynek tartja:

 

Ha azonban az úgynevezett államnyelv kulturális erejénél, használhatóságánál, gyakorlatiasságánál fogva mind több teret hódít, ezt csak örömmel üdvözölhetjük. Magyarország haladásának egyik legsúlyosabb béklyója az a nemzetiségi széttagoltság, melyben élünk. Rendkívül megnehezíti ez a nép összetartását és együttes küzdelmét is. Minél egységesebb lesz a nyelv, annál könnyebben lesz a nép is egységes! S ezen éppenséggel nem lesz okuk a mi hazafiainknak örvendezni![54]

 

Persze azt nem érdemes feltételezni, hogy Szabó a nemzeti kultúra értékeinek hordozójaként, esetleg mint a nemzeti önazonosság alapvető elemeként tekintett volna a magyar nyelvre. Hűvös pragmatizmust árulnak el szavai, amikor a „haladás legsúlyosabb béklyójaként” hivatkozik az ország soknemzetiségű voltára, mely adott esetben törésvonalat okozhat, kiélezheti az ellentétet a mun­kásosztályon belül is.

 

„a ti nemzeti érzésetek nem sokkal jobb, mint a magyar urak uralomvágya” – Szabó és a nemzetiségek

 

A dualizmus időszakában központi kérdéssé váló nemzetiségi problémára adott Szabó Ervin-féle válaszok vizsgálata témánk szempontjából mindenekelőtt azért megkerülhetetlenek, mert a kérdés messze túlmutat önmagán. Bonyolultságánál fogva a korban rendkívül sokféle megközelítés született, szinte minden politikai irányzat és független értelmiségi csoportosulás határozott véleménnyel rendelkezett a probléma jelentőségét és lehetséges megoldási, vagy leg­alábbis kezelési módozatait illetően. Az, hogy ki milyen szemléletben állt hozzá a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek kérdéséhez, igen sokat elárul arról, mit gondolt a nemzetállamiságról, nemzeti érdekről és a hazafiságról.

A nemzeti hagyományokat és a nemzeti érzést igen kevésre becsülő Szabó Ervin már névtelen cikksorozatának alkalmával foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, igaz, meglehetősen felületesen. Mondandójából két dolog érdemel említést. Az egyik – amivel rögtön el is tolja a szociáldemokráciától –, hogy „mesterségesen csinált dolognak” tartja nemzetiségi kérdést, az uralkodó osztály gazdasági érdekei miatt állandóan felszínen tartott és felszított, hamis ellentétnek.[55] A másik pedig, hogy szembeszáll azokkal, akik a történelmi jogra, vagy magasabb kulturális nívóra hivatkozva igényelnek vezető szerepet a magyarság számára. Elvégre ez az érvrendszer ámítás, „melynek egyetlen mentsége, hogy az emberek a sokszor ismételt hazugságok szuggesztív hatásának maguk is áldozatul estek” és az ezt hangoztatók „maguk is szentül hiszik, hogy azok a képzelődések – valóságok”.[56]

Felfogását később is megtartotta, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy a magyar nacionalista törekvések mellett a nemzetiségi mozgalmakat és az ő nacionalizmusukat is határozottan elítélte. A nemzetközi diákkongresszushoz intézett röpiratában megfeddi a román, szerb, erdélyi szász, horvát és szlovák egyetemi hallgatókat is: „a ti nemzeti érzésetek nem sokkal jobb, mint a magyar urak uralomvágya. Ti éppúgy csak a saját érdekeitekkel törődtök, mint azok! Ők uralkodni akarnak és uralkodni akartok ti is!”[57] Szemükre veti továbbá, hogy azok a magyar nép „kimondhatatlan szenvedései” iránt közömbösek, s csak saját gyötrelmeikkel foglalkoznak.[58]

Jászival való levelezéséből kiolvasható, hogy Szabó az 1868-as liberális nemzetiségi törvényt alkalmasnak találta ahhoz, hogy egy leendő szocialista nemzetiségi politika kiindulópontja legyen.[59] Érdekes kettősség nála, hogy míg a magyar kultúrát színvonaltalannak tartja, addig a kultúrfölény tételét végül mégis hajlandó elfogadni: „nemzetiségi terjeszkedésnek csakis ott van jogosultsága, ahol a kulturális felelősség a maga belső erejével hódít, egyébként pedig minden nemzetiség szabadon fejleszthesse nemzeti műveltségét”.[60]

 

„Középeurópa”

 

Nagy port kavart, s jelentősen polarizálta a hazai politika különböző irányzatainak képviselőit a német politikus, Friedrich Naumann által 1915-ben publikált Mitteleuropa terv, mely nagy vonalakban az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között létesítendő előbb gazdasági (vámunió), később politikai szövetségről, egy új, közös állam kialakításáról szólt. A tervet elutasítók között találjuk a miniszterelnököt, Tisza Istvánt, Ady Endrét, Kunfi Zsigmondot vagy a keresztényszocialista Giesswein Sándort. A Mitteleuropa gondolatot pozitívan értékelte többek között ifjabb Andrássy Gyula, Ignotus, Szabó Ervin és Jászi Oszkár is.[61] Szabó és Jászi nem egyszerűen üdvözölték az elképzelést, hanem teljes mellszélességgel kiálltak mellette, számos írásban, konferencián való felszólalásban népszerűsítették azt. Érdemes tehát megvizsgálni, mi mozgatta a két radikális gondolkodót, milyen megfontolásból kerültek saját elv- és párttársaikkal is ellentétbe a Naumann-terv kapcsán.

Szabó Ervin, aki anti-militarista és –imperialistaként volt ismert, kissé meglepő módon a demokratikus átalakulás és a közép-európai integráció eszközeként tekintett a Mitteleuropára.[62] Úgy látta, hogy a szomszédos államok között létrehozandó gazdasági és államjogi szövetség elvezethet egy egész Európát magába foglaló konföderáció megteremtésé­hez. Mint a Társadalomtudományi Társaságnak a témában rendezett vitáján elmondta: „Középeurópát csak úgy lehet elfogadni, ha lépést jelent az Európai Egyesült Államok felé.”[63] Az egységesülés egyik legnagyobb előnye pedig az lenne, hogy „emberi nemet nemzeti gyűlöletek és versengő militarizmusok” a jövőben nem teszik majd tönkre.[64] Szabó osztotta Jászinak az „európai államfejlődés irányvonaláról” szőtt elképzeléseit. Eszerint a hűbéri, a patriarchális abszolutista, majd az abszolút királyság állama után a „nyelvi és kulturális egység által összetartott” (nemzet)állam következett, s ezt váltja fel a nemzeten felüli vagy nemzeten túli, „gazdasági érdekek által összecsomózott” imperialisztikus állam.[65]

 

Lajtán innen, Lajtán túl

Mivel a hazai szociáldemokrata mozgalom szinte teljes egészében német és osztrák mintára szerveződött meg, a főbb impulzusok német nyelvterületről eredtek, talán nem haszontalan röviden áttekinteni, hogy viszonyultak a nemzeti kérdéshez az Osztrák-Magyar Monarchia másik szociáldemokrata pártjának tagjai, az ún. ausztromarxisták.[66]

Elöljáróban elmondható, hogy közel sem képviseltek olyan merev álláspontot, mint magyarországi elvtársaik, nézeteik jóval összetettebbek és árnyaltabbak voltak. A neves ausztromarxista gondolkodó és politikus, Otto Bauer, Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie című művében például a következőképp határozta meg a nemzet fogalmát: „A nemzet sohasem más, mint sorsközösség. De ez a sorsközösség egyrészt a közös sors által kifejlesztett tulajdonságok átöröklése által lesz hatékonnyá, másrészt ama kultúrjavak hagyománya által, melyeket a nemzet sorsa sajátosságukban meghatározott.”[67] Bauer a nemzetről, mint sorsközösségről, a közös sors „átörökléséről” és a „kultúrjavak hagyományáról” beszél, ami – mint láthattuk – szöges ellentétben áll Szabó marxi ihletettségű, bizonyos mértékig még azon is túltevő nemzetfelfogásával. Emellett Bauer előszeretettel használta a „jellemközösség” és a „nemzeti karakter” kifejezéseket is, amiért baloldali kritikusai gyakran bírálták is, nézeteit pedig miszticizmusként bélyegezték meg.[68]

Szemléletük a legteljesebben talán a nacionalizmus határozott elutasításában egyezik meg. Bauer ebben a kérdésben magáévá tette a manipulációs teóriát, vagyis ő is úgy gondolta, hogy a hazafiaskodó politikai elit a szólamait csupán megtévesztésre, az egyes osztályok egymás ellen fordítására használja fel. Mindamellett tény, hogy a birodalom nemzetiségi kérdése nála és társánál, Kar Rennernél egyértelműen német nézőpontból jelenik meg, s megoldási javaslataikat is ebben a szellemben tették meg. Bauer viszont Rennerrel és Szabóval ellentétben nem vallotta azt, hogy a haladást csakis a nagyobb, nemzetek feletti államalakulatok szolgálhatják, sőt, az első világháború idején már addig a következtetésig is eljutott, hogy a nemzeti önrendelkezés alapján a kis nemzetek számára is biztosítani kell a nemzetállam megalakításának lehetőségét.[69]

Az osztrák szociáldemokraták magyar elvtársaikhoz és Szabóhoz képest lényegesen máshogy látták a proletariátus helyzetét a nemzeten belül. Elképzeléseikben a demokratizálódás egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy a nemzeti kultúra végre kiterjedhet a munkásosztályra is, mely sokáig ki volt rekesztve abból. A proletariátus nemzeti kultúrába való integrálásának programját Renner és Bauer is következetesen képviselte.[70] Ez a szemlélet minőségileg tért el a nemzeti kultúra létét is megkérdőjelező Szabó Ervin gondolkodásától.

Összegzés

Összegezve tehát úgy tűnik, hogy az integrációs fejlődési elvet valló Szabó Ervin an­nyiban tartotta kívánatosnak a nemzetek létezését, amennyiben azok a fejlődés egy lépcsőfokát képviselték. Láthattuk, hogy elképzelése szerint az egységesülés elsősorban gazdasági alapon megy végbe, de kulturális dimenzióval is bír, s a nemzetek idővel feloldódnak egymásban (az alacsonyabb rendű a magasabban), majd egyszerűen megszűnnek létezni. Ez az egyetemes fejlődésbe vetett hiten alapuló gondolati hagyomány a mai napig meghatározónak tekinthető.

Szabó Ervin következetes nemzetekfelettiségét nem érdemes megkérdőjelezni. Hatása a szociáldemokraták nemzetszemléletére és a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjára kitapintható. Noha élete végére eltávolodott pártjától, s már csak egy „kicsiny szekta guruja”[71] maradt, „szellemi vezérként” irányította a személyéért rajongó szocialista diáksereget.[72]  S ha számításba vesszük, e „kicsiny szekta” milyen energikus tevékenységet fejtett ki a Nagy Háború utolsó éveiben és a forradalmakban, felértékelődik Szabó nemzetellenes dogmáinak szerepe is a magyar történelem alakulásában. Ide kívánkozik, hogy léteznek olyan vélemények, melyek szerint Szabó a háború ideje alatt „megtért” a magyarsághoz, integrálódott a „magyar társadalomba és kultúrába”.[73] Ezekhez azonban – sajnos – hiányzik az érdemi kifejtés.

 

Absztrakt

„Az emberiséget nem lehet nemzeti korlátok közé zárni” – Szabó Ervin és a nemzeti eszme

A századelő Magyarországán a progresszív körök meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a nemzeti eszméhez és a hazafisághoz. Szabó Ervin, az elismert könyvtáros és szocialista ideológus feltűnően elutasító volt a nemzeti kultúrával, hagyományokkal és a nacionalizmussal szemben. Az osztályharc kategóriáiban gondolkodva Szabó úgy vélte, hogy a nemzet csupán egy fiktív közösség, amellyel az uralkodó osztály a tömegek figyelmét akarja elterelni a valódi konfliktusokról, vagyis az osztálykonfliktusokról. A hazafiságról is kialakította saját meghatározását, amely azonban semmilyen módon nem kapcsolódott a magyarsághoz mint nyelvi-kulturális közösséghez, hanem egyszerűen a szocialista tanok igenlését azonosította azzal. Szabó Ervin nemzeti eszméről való gondolkodásának jelentősége abban rejlik, hogy nagy hatással volt a szociáldemokrata párt hivatalos álláspontjára, és mivel gondolatai a magyar baloldalon igen népszerűek voltak, a fiatalabb generációra is hatottak. A Tanácsköztársaság lelkes internacionalista hívei között számos Szabó-tanítvány jelent meg.

Kulcsszavak: nemzet, nemzeti eszme, hazafiság, nacionalizmus, internacionalizmus, nemzetiségi kérdés, marxizmus, nemezti kultúra, Mitteleuropa, ausztromarxizmus

Abstract

„Humanity cannot be confined to national borders” – Ervin Szabó and the national identity

In the early 20th century, the progressive circles in Hungary had a rather contradictory attitude towards the national idea and patriotism. Ervin Szabó, the acknowledged librarian and socialist ideologist was remarkably dismissive of all „national” things. Thinking in class struggle categories, Szabó believed that the nation was merely a fictional community with which the ruling class aimed to divert the attention of the masses from the real conflicts, the class conflicts. Otherwise, Szabó also developed his own concept of patriotism, which, however, was not connected in any way with the Hungarians as a cultural-linguistic community, instead he identified socialism with patriotism. The significance of Ervin Szabó’s thinking about the nation idea in the fact that he had a great influence on the official position of the Social Democratic Party, and since his ideas were very popular in the Hungarian left, they also affected the younger generation. Among the enthusiastic internationalist supporters of the Hungarian Soviet Republic, a number of Szabó disciples appeared.

Keywords: nation, national idea, patriotism, nationalism, internationalism, nationality issue, Marxism, national culture, Mitteleuropa, austromarxism

Bibliográfia

Források

A haza és a munkások, Népszava, 1895. október 16., 3-4.

A hazafiságról. Népszava, 1900. augusztus 24., 3.

A nemzetiségi kérdés, Népszava, 1902. június 19., 2.

A nemzetköziségről. Népszava, 1900. július 5., 2-3.

Bauer, Otto: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie, London, Forgotten Books, 2016.

Egy szocialista levelei, Népszava, 1894. október 26., 2.

Erényi Tibor (szerk.): A Magyar Munkásmozgalom Történetének Válogatott Dokumentumai, Budapest, Szikra, 1951.

Hazafiság és szabadság. Népszava, 1902. május 27., 2.

Jászi Oszkár: Néhány szempont a nemzetiségi kérdéshez, Huszadik Század, VIII. évf, 1907/10, 889-905.

Karl Marx – Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, in Karl Marx és Friedrich Engels művei, 4. köt., Budapest, Kossuth, 1959, 437-470.

Karl Marx: A polgárháború Franciaországban, in Pach Zsigmond (szerk.): Hazafiság – nemzetköziség. Szemelvénygyűjtemény, Budapest, Szikra, 1977, 10-51.

Mi és ők, Népszava, 1902. április 12., 3-4.

Szabó Ervin: A diákokhoz [1903], in R. Török Piroska (szerk.): Szabó Ervin válogatott írásai. Budapest, Kossuth, 1958, 93-109.

Szabó Ervin: A Középeurópai Vámszövetség angol megvilágításban, Huszadik Század, XVII., 1916/1, 202-207.

Szabó Ervin: A magyar jakobinusok, in Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 26-47.

Szabó Ervin: A magyar szabadság. Néhány szó az 1902-es nemzetközi diákkongresszushoz [1902], in R. Török Piroska (szerk.): Szabó Ervin válogatott írásai. Budapest, Kossuth, 1958, 36-51.

Szabó Ervin: A nemzeti eszme és az állam, in Szerdahelyi Sándor (szerk.): A Budapesti Újságírók egyesülete 1909. évi Almanachja, Budapest, Korvin Testvérek, 1909, 360-367.

Szabó Ervin: Az 1514-i forradalom, in Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 76-89.

Szabó Ervin: Bevezetés Engels: A magyar forradalom c. művéhez, in Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 120-149.

Szabó Ervin: Középeurópa. A Társadalomtudományi Társaság vitája, Huszadik Század, XVII., 1916/1, 439-447.

Szabó Ervin: Sovinizmus, Népszava, 1900. január 9., 1.

Szabó Ervin: Szabad-e hinnünk? Népszava, 1902. június 10., 1.

Szabó Ervin: Tudomány és politika, Népszava, 1902. május 13., 2.

Szabó Ervin: Ünneprontók? in Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 55-60.

Felhasznált irodalom

Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014, Budapest, Napvilág, 2015.

Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története (1908-1919), Budapest, Napvilág, 2017.

Egry Gábor: Ausztromarxizmus, nemzeti kérdés, autonómia, in Ludassy Mária – Bognár Zoltán (et al. szerk.): Autonómia, liberalizmus, szociáldemokrácia, Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2006, 135-142.

Egry Gábor: Szociáldemokrácia és a nemzetiségi kérdés, in Feitl István – Földes György – Hubai László: Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma, Napvilág, Budapest, 2004, 359-373.

Erényi Tibor – Kende János – Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története Magyarországon 1868-1919, Budapest, Politikatörténeti Intézet, 1990.

Ernest Geller: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai, in Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Szöveggyűjtemény), Budapest, Rejtjel, 2004, 45-79.

Gáll Ernő Az újraolvasandó Otto Bauer I, Korunk, XLI. évf. 1982/ 4, 241-246.

Gyarmati Enikő: A föderalizmus pozíciói a Nagy Háború korában. Friedrich Naumann „Középeurópá”-ja száz év távlatából, Közép-Európai Közlemények, X. évf., 2017/1, 115-128.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa, 2018.

Karsai László: Marx és Engels a nemzeti kérdésről, Magyar filozófiai szemle, XXIV. évf. 1980/3, 396-418.

Kemény G. Gábor: A nemzetiségi kérdés a régi Népszavában az első világháborúig, Tiszatáj, XXXI. évf., 1977/6., 58-69.

Kovács Dávid: A nemzeti kérdés a szociáldemokraták gondolatvilágában a századelőn, in uő: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan, 2017, 9-20.

Kovács Dávid: Nemzeti identitás mint „hamis tudat”. A nemzeti kérdés a magyarországi szociáldemokrata nyilvánosságban a 20 sz. elején, in Czeglédy Anita – Sepsi Enikő – Szummer Csaba (szerk.): Tükör által – Tanulmányok a nyelv, kultúra, identitás témaköréből, Budapest, L’Harmattan, 2016, 58-66.

Köpeczi Béla: Mi a nemzet? Nemzet és nemzetköziség a marxizmusban, Magyar tudomány, XLI. évf., 1996/9, 1080-1092.

Litván György: Szabó Ervin és a magyar történelem, Párttörténeti Közlemények, XXIII. évf., 1977/4, 185-193.

Litván György: Szabó Ervin, a szocializmus moralistája, Budapest, Századvég, 1993.

Richard Georg Plaschka: Integráció és hagyomány. Nemzeti önértelmezés és történelmi tudat Közép-Kelet-Európában, Világtörténet, XIII. évf., 1991/tavasz-nyár, 29-37.

Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni?” Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2004.

 

[1] Karsai László: Marx és Engels a nemzeti kérdésről, Magyar filozófiai szemle, XXIV. évf. 1980/3, 396.

[2] Köpeczi Béla: Mi a nemzet? Nemzet és nemzetköziség a marxizmusban, Magyar tudomány, XLI. évf., 1996/9, 1080-1081.

[3] Karl Marx – Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, in Karl Marx és Friedrich Engels művei, 4. köt., Budapest, Kossuth, 1959. 451, 453.

[4] Uo.

[5] Karl Marx: A polgárháború Franciaországban, in Pach Zsigmond (szerk.): Hazafiság – nemzetköziség. Szemelvénygyűjtemény, Budapest, Szikra, 1977, 10.

[6] Vö. Ernest Geller: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai, in Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Szöveggyűjtemény), Budapest, Rejtjel, 2004, 45-79.

[7] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007, 469.

[8] Erényi Tibor (szerk.): A Magyar Munkásmozgalom Történetének Válogatott Dokumentumai, Budapest, Szikra, 1951, 319.

[9] Idézi Erényi Tibor – Kende János – Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története Magyarországon 1868-1919, Budapest, Politikatörténeti Intézet, 1990, 94.

[10] Egy szocialista levelei, Népszava, 1894. október 26., 2.

[11] A haza és a munkások, Népszava, 1895. október 16., 3.

[12] Litván György: Szabó Ervin, a szocializmus moralistája, Budapest, Századvég, 1993, 54.

[13] Uo., 52.

[14] Hazafiság és szabadság. Népszava, 1902. május 27., 2.

[15] Mi és ők, Népszava, 1902. április 12., 3.

[16] A nemzetköziségről. Népszava, 1900. július 5., 2-3.

[17] A hazafiságról. Népszava, 1900. augusztus 24., 3.

[18] Uo.

[19] Uo.

[20] Uo.

[21] Uo.

[22] Uo.

[23] Kovács Dávid: A nemzeti kérdés a szociáldemokraták gondolatvilágában a századelőn, in Uő: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan, 2017, 14-15.

[24] Uo., 15.

[25] Szabó Ervin: A magyar szabadság. Néhány szó az 1902-es nemzetközi diákkongresszushoz [1902], in R. Török Piroska (szerk.): Szabó Ervin válogatott írásai. Budapest, Kossuth, 1958, 51.

[26] Szabó Ervin: A diákokhoz [1903], in Szabó Ervin válogatott írásai, 104.

[27] Uo., 104-108.

[28] Kovács: A nemzeti kérdés a szociáldemokraták gondolatvilágában a századelőn, 15.

[29] Szabó Ervin: A nemzeti eszme és az állam, in Szerdahelyi Sándor (szerk.): A Budapesti Újságírók egyesülete 1909. évi Almanachja, Budapest, Korvin Testvérek, 1909, 360-361.

[30] Idézi Litván: Szabó Ervin, 182.

[31] A sokat idézett kifejezést állítólag Bartha Miklós, a neves publicista és függetlenségi politikus használta elsőként. Kovács Dávid: Nemzeti identitás mint „hamis tudat”. A nemzeti kérdés a magyarországi szociáldemokrata nyilvánosságban a 20 sz. elején, in Czeglédy Anita – Sepsi Enikő – Szummer Csaba (szerk.): Tükör által – Tanulmányok a nyelv, kultúra, identitás témaköréből, Budapest, L’Harmattan, 2016, 60.

[32] Richard Georg Plaschka: Integráció és hagyomány. Nemzeti önértelmezés és történelmi tudat Közép-Kelet-Európában, Világtörténet, XIII. évf., 1991/tavasz-nyár, 34-35.

[33] Szabó Ervin: Bevezetés Engels: A magyar forradalom c. művéhez, in Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 127.

[34] Szabó: A magyar jakobinusok, in Szabó Ervin történeti írásai, 30.

[35] Szabó: Az 1514-i forradalom, in Szabó Ervin történeti írásai, 76.

[36] Uo., 82.

[37] Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni?” Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2004, 14-16.

[38] Uo.

[39] Széles körben elterjedt szokás Szabó Ervint történetíróként is emlegetni, annak ellenére, hogy nem volt valódi, „céhbeli” történész. Egyes történeti művei ugyanakkor valóban magas színvonalat képviselnek saját nemükben.

[40] A teljesség igénye nélkül lásd Kossuth Lajos és Ugron Gábor; A Kossuth-ünnep; Pártunk és a Kossuth-ünnep; Ünneprontók?, 1848.

[41] Szabó: Ünneprontók? in Szabó Ervin történeti írásai, 59.

[42] Uo., 60.

[43] Gyurgyák: Ezzé lett magyar hazátok, 465.

[44] Litván György: Szabó Ervin és a magyar történelem, Párttörténeti közlemények, XXIII. évf., 1977/4, 190.

[45] Szabó: Bevezetés Engels: A magyar forradalom c. művéhez, 128.

[46] Idézi Litván: Szabó Ervin és a magyar történelem, 190.

[47] Litván: Szabó Ervin, 67, 69.

[48] Uo.

[49] Szabó Ervin: Tudomány és politika, Népszava, 1902. május 13., 2.

[50] Szabó Ervin: Szabad-e hinnünk? Népszava, 1902. június 10., 1.

[51] Uo.

[52] Uo.

[53] Szabó Ervin: Középeurópa. A Társadalomtudományi Társaság vitája, Huszadik Század, XVII., 1916/1, 445. Szabó művészet- és kultúrafelfogásáról bővebben lásd Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014, Budapest, Napvilág, 2015, 159-165.

[54] Szabó Ervin: Sovinizmus, Népszava, 1900. január 9., 1.

[55] A nemzetiségi kérdés, Népszava, 1902. június 19., 2.

[56] Uo.

[57] Szabó: A magyar szabadság, in Szabó Ervin válogatott írásai, 38.

[58] Uo.

[59] A kérdés megítélésének tekintetében egyébként a szociáldemokrata párton belül is heves viták zajlottak a „mérsékeltek” és a „radikálisok” között. A mérsékeltek úgy gondolták, hogy egyáltalán nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a nemzetiségi kérdésnek, ráadásul az idővel magától is rendeződni fog. A radikálisok – közéjük tartozott Szabó is – ezzel szemben a nemzetiségi jogokért való küzdelmet is a párt zászlajára kívánták tűzni. A vitában végül előbbiek kerekedtek felül. Kemény G. Gábor: A nemzetiségi kérdés a régi Népszavában az első világháborúig, Tiszatáj, XXXI. évf., 1977/6., 61.

[60] Idézi Litván: Szabó Ervin, 55.

[61] Gyarmati Enikő: A föderalizmus pozíciói a Nagy Háború korában. Friedrich Naumann „Középeurópá”-ja száz év távlatából, Közép-Európai Közlemények, X. évf., 2017/1, 119-120.

[62] Litván: Szabó Ervin, 205.

[63] Szabó Ervin: Középeurópa, Huszadik Század, XVII. évf., 1916/1, 446.

[64] Szabó Ervin: A Középeurópai Vámszövetség angol megvilágításban, Uo., 208.

[65] Szabó: Középeurópa, 436.

[66] Az osztrák szocialisták a korszakban egyértelműen széleskörű elméleti munkásságot fejtettek ki, látókörükbe a nemzeti-nemzetiségi kérdés a birodalom alapvető problémáinak egyikeként került bele.

[67] Idézi saját fordításában Jászi Oszkár: Néhány szempont a nemzetiségi kérdéshez, Huszadik Század, VIII. évf, 1907/10, 890.

[68] Gáll Ernő Az újraolvasandó Otto Bauer I, Korunk, XLI. évf. 1982/ 4, 245. Ahogy Bauer fogalmaz: „A nemzeti kérdést csak a nemzeti karakter fogalmából kiindulva lehet felvetni. Vigyük be az első németet egy idegen országba, például angolok közé, és rögtön tudatára ébred a ténynek: ezek más emberek, más gondolkodásmóddal és érzéssel, akik ugyanarra a külső ingerre másképp reagálnak, mint a megszokott német környezet.” [Die Frage der Nation kann nur aufgerollt werden aus dem Begriff des Nationalcharakters. Bringen wir den erstbesten Deutschen in ein fremdes Land, etwa mitten unter Engländer, und er wird sich sofort dessen bewusst: das sind andere Menschen, Menschen mit einer anderen Art zu denken, zu fühlen, Menschen, die auf gleichen äußeren Reiz anders reagieren als die gewohnte deutsche Umgebung.] Otto Bauer: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie, London, Forgotten Books, 2016, 2.

[69] Persze Bauer is kívánatosnak tartotta a birodalmak létrejöttét, ám ő elsősorban egyfajta laza konföderációt, a kis nemzetállamok szövetségét helyeselte. Bővebben lásd Egry Gábor: Ausztromarxizmus, nemzeti kérdés, autonómia, in Ludassy Mária – Bognár Zoltán (et al. szerk.): Autonómia, liberalizmus, szociáldemokrácia, Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2006, 137-138.

[70] Egry Gábor: Szociáldemokrácia és a nemzetiségi kérdés, in Feitl István – Földes György – Hubai László: Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma, Napvilág, Budapest, 2004, 363.

[71] Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa, 2018, 57.

[72] Szabó szocialista tanítványaira tett döntő hatásáról bővebben lásd Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története (1908-1919), Budapest, Napvilág, 2017, 85-87. Idézi továbbá Kelen Jolánt: „Szabó Ervint vallottuk tanítómesterünknek. Tőle tanultuk, hogy minden meggyőződés annyit ér, amennyire kiállunk érte. És kiálltunk érte, egész életünkkel, egész valónkkal.” (Kelen Jolán visszaemlékezése a Galilei Körre, 146, 145. lábj.)

[73] „A tudós higgadtságával és a magyarságba befogadott, beilleszkedett, annak életét, típusait és rétegeit belülről ismerő közéleti ember nyugalmával tudta már elemezni ezt a társadalmat és a hozzá való saját viszonyát.” [Kielemlés – H.A.] Litván: Szabó Ervin, 215.

Veres Violetta: Egyetemes szótártörténeti áttekintő

Bevezető

A szótártörténet a nyelvtudomány-történet igen elhanyagolt területe. A nyelvtudomány múltjával foglalkozó nyelvészek munkájuk során természetesen nem kerülhetik el a lexikográfia-történet érintését, ám az összefoglalók az ilyen „össznyelvtudomány-történeti” munkákban szinte mindig sematikusak, közel sem adnak teljes képet a szótárírás és szótárirodalom múltjáról. A kifejezetten lexikográfia-történettel foglalkozó, átfogó művek száma igen alacsony. Ma az egyik legkörültekintőbben készült egyetemes szótártörténeti összefoglaló a Hartmann szerkesztette, 1986-ban megjelent The History of Lexicography. Hasonlóan kiemelkedő szakirodalomnak mondható a Haß Ulrike szerkesztette, a de Gruyter kiadónál készült Grosse Lexika und Wörterbücher Europas. Az ezekhez hasonló, átfogó munkák problémája szinte mindig ugyanaz: adnak egy rövidebb egyetemes ismertetőt a szótárak múltjáról, de ezután a középpontba mindig egy adott nyelv, általában a könyv (eredeti) nyelve kerül. Rövidebb, egy nyelv vagy egy ország szótártörténetét lefedő munkák természetesen magasabb számban képviseltetik magukat. A legáltalánosabbak a szótártörténeti szakirodalomban az egy szótárt vagy a néhány, egymáshoz korban közelálló, egymásra ható szótárakat bemutató rövidebb munkák. A magyar nyelvészek napjainkig adósak egy teljeskörű magyarnyelvű egyetemes, sőt egy teljeskörű magyar szótártörténeti összefoglalóval is. Pedig az egyes tudományoknak, legyenek hagyományosak, vagy modernnek tekinthetők, szükségük van megfelelően kutatott, áttekintő előtörténetre, hogy művelőik szakterületük fejlődésének egész ívét átlássák. Jelen tanulmány nem törekedhet a lexikográfiai művek teljes vertikumának bemutatására vagy az egyes típusok fejlődésének részletes áttekintésére, célja és egyben előnye is a lexikográfia-történet periódusainak, azok jellemzőinek, illetve legkiemelkedőbb mérföldköveinek bemutatása és egy munkába integrálása. Ezzel nemcsak rendszerszemléletű áttekintést nyújt a lexikográfusoknak, de más tudományterületek művelőinek is hasznos olvasmánya lehet.

 

Egyetemes szótártörténeti áttekintő

A szótárírás kezdetét, a tudomány mai álláspontja szerint nem lehet egyetlen műhöz, helyhez vagy korszakhoz kötni, ám feltehetően nem volt olyan korszak, az írásosság megjelenése óta, hogy ne végeztek volna valamiféle – ha nem is a mai értelemben vett, vagy csak részben mai értelemben vett – lexikográfiai munkát.  A szótártörténet vizsgálói – akár tudatosan, akár nem – általában Merzagora módszere alapján mutatják be az egyetemes szótártörténetet. Merzagora 1983-as munkájában rámutatott arra, hogy a korszerinti felosztást legegyszerűbben a szótárak jellemzői, illetve azok változása alapján lehet a legszemléletesebben ismertetni.[1]  Ez alapján (egyelőre) öt nagy szótártörténeti korszakról beszélhetünk, bár Fóris Ágota több munkájában megjegyzi, hogy napjaink technikai fejlődése, s az információszerzés változása miatt immár a hatodikba léptünk.[2] Fontos továbbá megemlíteni, hogy a szótártörténeti korszakok határai nem egyeznek teljesen a történettudomány által meghatározott korszakok határaival, de behatárolásukban segítséget nyújtanak. A korszakoknak azonban egyenlőre még nincs a kutatók által meghatározott, elfogadott és elterjedt átfogó elnevezése, úgy ahogy az pl. a történettudományban már régen létezik.

A másik gyakran használt lehetőség az országonkénti bemutatás. Ebben az esetben azonban később, a szótármegjelentetés szempontjából termékenyebb időszakok bemutatása nehézkes. Éppen ezért azok a szótártörténet írók, akik ezt a megoldást választják, szintén átváltanak a korszakonkénti ismertetésre.[3] Jelen munkában az előbbi módszer alapján vázolom az egyetemes szótártörténet legfontosabb állomásait, hiszen így szemléltethető legalaposabban a műfaj fejlődésének íve.

 

Az első periódus

Az első periódus, történelmi korszak szerint az ókorra és a középkorra tehető. Ebben az időszakban a lexikográfiai munkák elsősorban glosszák és glosszáriumok voltak.  A glosszák egy műhöz tartozó olyan megjegyzések, melyeket készíthetett a szöveg írója is, de általában a szöveg használói írtak. Azzal a céllal készültek, hogy a nehezebb szavakat, idegen kifejezéseket egyértelműsítsék. Elhelyezkedésük alapján lehettek marginálisak, tehát a lap szélére írottak, vagy interlineárisak, vagyis sorok közé írottak. Ezek alapján elmondható, hogy már nem képzik a szöveg szerves részét, ami fontos kritérium a szótárak kialakulásában. Írók, tudósok  műveihez, teológiai szövegekhez készültek, így akár az írói szótárak, teológiai szakszótárak közvetlen elődjeinek is tekinthetjük őket. Éppen ezért csak a legmagasabb szintű irodalmi nyelvet (vagyis annak egy részét) „konzerválták”, a korabeli hétköznapi, vulgáris nyelv általában nem kutatható a segítségükkel.[4] Igen elterjedtek voltak görög és római területeken, valamint az ókori Kínában is, majd a kereszténység megjelenésével és erősödésével a Szent Íráshoz is gyakran készítettek ilyen jegyzeteket.

Később a glosszákat glosszáriumokba foglalták, ezeknek eleinte még nem volt rendezési elve, végül a keresést megkönnyítendő, kialakult és elterjedt a tárgykör szerinti és alfabetikus rendezés. Ez kétségkívül igen jelentős pontja a lexikográfia-történetnek, ám konkrét műhöz vagy időhöz ezen innovatív jelenséget sem tudjuk kötni.  Fontos továbbá megemlíteni, hogy szintén az első periódusban történik meg még egy, a későbbi korok szótárírásának alapját adó újítás: megjelennek a kétnyelvű glosszák, glosszáriumok és később a szótárak.[5]  Ezek elterjedésének legfőbb oka a latin és vulgáris latin szétválásában, a neolatin nyelvek kialakulásában, s úgy általában a népvándorlás korában Európába érkező népek letelepedésében keresendő. Ugyanakkor ezen a ponton, az általánosan elfogadott nézet után meg kell említenünk néhány, ezzel szembe helyezkedőt is. Híres nyelvészünk, Benkő László, az első magyar költői szótár készítőjének véleménye szerint „lexikográfiai közhely”, hogy csak a glosszákat és glosszáriumokat tekintjük konkrét szótárelőzménynek.[6]  Benkő szerint a szövegekbe belefoglalt szómagyarázatokat is annak kell tekintenünk, hiszen a fogalmi meghatározás a „szóértelmezés legmagasabb rendű formája”, s ezek az értelmező típusú szótárak története szempontjából egyáltalán nem elhanyagolhatók.[7]

Az alábbiakban ismertetem a periódus legkiemelkedőbb lexikográfiai munkáit. Ezek alapján látni fogjuk, hogy némiképp megdől az a fent említett elmélet, mely szerint a korszakban a szótárírás csak az „egyszerű” glosszák és glosszáriumok szintjére jut el. Az egyik legkorábbi ilyen jellegű munka a Kínában készült Erya, mely szakértők véleménye szerint szótártipológiai szempontból a lexikon és a tezaurusz között helyezkedik el.[8] Kr. u. 2. században készült a Shouwen. Ez a munka lesz az alapja a későbbi kínai lexikográfiának. Tartalmazott adatokat a kiejtésről, jelentésről, szóeredetről is. Boltz elemzése szerint politikai céllal jött létre.[9]  A korszakban Indiából és Perzsiából is több jelentős munkát ismerünk, s itt a szótárelődök és szótárak esetében már műfajbeli eltérések is mutatkoztak.[10] A korai indiai lexikográfiai munkák közül ismerünk több kosha típusú művet, a legismertebb ezek közül az Amarakosha. A legkorábbi koshák jellemzője, hogy strófákba szedve íródtak. Ezeket az egynyelvű szótárelődöket költők használták. Feltehetően a 11. században készült a perzsa Loghat-e-Fors, mely a perzsa költészet szavait magyarázza. Azzal a céllal is jött létre, hogy elősegítse a hagyományos perzsa irodalom folytonosságát.[11] Meg kell még említenünk a Kr. u. 13. században készült Farhang-e-panj-Baxist. E munkának az a különlegessége, hogy tematikus jelleget mutat. Az egymástól elkülönülő öt rész különböző témák köré csoportosítható szavakat tartalmaz, így például az egyik ilyen szekcióba az állatvilághoz kapcsolódó kifejezések kerültek.  A görög területeken, mint már említettem a Kr. e.  5. századtól elsősorban valóban a glosszák voltak jellemzők. A Kr. u. 2. században a lingua franca[12] elterjedése miatt, megjelent egy görög nyelvmegőrző mozgalom, az atticizmus. Ez pozitív, előre mozdító hatással volt a görög lexikográfiára. Ekkor születik meg az Ekloge, mely a tiszta attikai szavakat tartalmazza.[13] Mint az ismert, a klasszikus latin lexikográfia művei szinte teljesen megsemmisültek, de így is ismerünk egy igen jelentős művet az első szótártörténeti periódusból, Marcus Verrius Flaccus Deverborum Significatu címet viselő több kötetes „sorozatát”, mely etimológiai, kultúrtörténeti és irodalmi információkat is tartalmaz.[14] Különösen virágzó időszak volt a 7-13. század közötti periódus a héber és arab lexikográfiában. Virágzott a szótárirodalom az arab hódítás utáni spanyol területeken és a Mediterráneum nyugati részén. Legfontosabb középkori arab lexikográfiai munka a 8. században megjelent Kitab Al-’ayn. A héber nyelv a Római Birodalom fennállása alatt igen hátrányos helyzetbe került, kevesen beszélték, első sorban a liturgia nyelve volt. Legkorábbi ismert héber szótártörténeti munka a 10. században készült. A Sefer ha-Egron nagyjából ezer szót tartalmazott és a költészet elősegítése céljából készült.[15]

A kereszténység elterjedésével megkezdődött az egyházi felhasználású (és témájú) glosszáriumok keletkezése. A legkorábbi ilyen munka a Gloses de Reichenau, mely a 8. században készült a Vulgata könnyebb megértéséhez.[16] A legkorábbi ismert német glosszárium 760-ban készült. Ez az Abrogans által készített glosszárium latin és német nyelvű volt, s latin olvasmányok megértését megkönnyítendő jött létre.[17] A német nyelvterületek másik jelentős korabeli lexikográfiai munkájának az ún. Kesseler glosszákat tekintjük, melyek 800-ban készültek, pergamenre íródtak, tartalmuk teológiai témájú volt, s szintén latin és német nyelvűek voltak.[18] A korszak végén, 1400 körül jelent meg Dietrich Engelhus „enciklopédiája”, amely egy német egynyelvű lexikográfiai munka volt.[19] A periódus szintén egyik legjelentősebb alkotása az angol Promptorium Parvulorum, mintegy átmenetet képez az első és a második szótártörténeti korszak között. E munka eredetileg kézzel készült, de később megjelent nyomtatásban is. A mintegy tízezer szót tartalmazó alkotás volt az első nyomtatásban megjelent angol szótár.[20]

 

A második periódus

A második periódus a középkor végére és a kora újkor első harmadára tehető. A reneszánsz és a humanizmus korában természetesen elsősorban a klasszikus nyelvek szótárait alkotják meg. [21] Nem véletlen, hiszen a kor emberének immár szüksége volt szótárakra az ekkor oly divatos ókori klasszikusok értelmezéséhez, feldolgozásához, a latin tudás is átalakulóban volt, szépen lassan megkezdődött egyeduralmának visszaszorulása. (Természetesen ez még nem mindenhol volt olyan erősen érezhető, mint a következő periódusokban.) A szótártörténetnek ebben az időszakában már több országban, többek között Angliában, Itáliában, Franciaországban megszületnek az első nemzeti nyelven írt tudományos munkák is.  Bár ez a jelenség is majd csak a következő szakaszokban teljesedik ki igazán, s lesz nagy hatással a szótárírásra, már itt említést kell tennünk róla, hiszen a későbbiekben nagyban hozzájárul a kétnyelvű szótárak, enciklopédiák írásának fellendüléséhez.

Ezt az időszakot a poliglott szótárak időszakának is nevezhetnénk, hiszen a kereskedelem fellendülésével a kereskedőknek, a reneszánsz utazóknak, világjáróknak hasznosabb volt, ha többnyelvű szótárakat használnak.[22] Természetesen a könyvnyomtatás megjelenésének és elterjedésének is jelentős szerepe volt a szótárkészítések fellendülésében, ez a technikai fejlődés meggyorsította és megkönnyítette a szótárkiadást.  Ebben a periódusban születtek meg tehát az első nyomtatott szótárak. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy bár kétségkívül nagy fejlődésen ment keresztül a szótárirodalom, a korszakban még nem létezett összehangolt, központi nyelvpolitika, ugyan szinte minden országban írtak jelentős „modern” nyelvtanokat, de a szótárak sok esetben készítőjük dialektusában íródtak. Ez az állítás különösen igaz a német nyelvterületekre. Elég, ha csak a korszak egyik leghíresebb, 1477-ben megjelent latin-német nyomtatott szótárára gondolunk. Ennek gyűjtője és írója, Gerardus de Scheuren a szótár készítésekor saját dialektusából indult ki, így munkájába, szokatlan módon jelentős mennyiségű népnyelvi kifejezés is helyet kapott. A korszakban több jelentős latin-német glosszárium is készült, a legjelentősebbek ezek közül: Cholinus és Frisius 1541-ben (Dictionarium Latinogermanicum), Josua Maaler 1561-ben és Simon Roth 1571-ben készült munkája.[23]

A periódus talán legfontosabbnak tartott szótárírója  Robert Estienne a Dictionarium seu Latinae linguae Thesaurus összeállítója. Híres munkája, melyben a klasszikus latin szóanyagot igyekezett minél körültekintőbben összeszedni, hosszú időre a latin nyelv alapműve lett. A szótár később latin-francia és francia-latin szótárának is alapbázisát adta. Estienne modern lexikográfiai munkássága annyira meghatározó volt a korszakban, hogy sok nyugat-európai lexikográfiai munka alapjául szolgált. A korszakban lendül fel például a holland szótárírás is. Estienne alapműve nyomán jelennek meg az első holland kétnyelvű és poliglott szótárak.[24]

Meg kell említenünk, hogy még ebben az érában kerül kiadásra a korát megelőző Teren de la lengua Castellano o Espanola (1611), mely tulajdonképpen a következő periódus előfutárának tekinthető. Ez a munka azért számít kiemelkedőnek és korát megelőzőnek, mert Európa egyik első olyan egynyelvű szótára volt, mely nem latin nyelvű és melyben a beszélt nyelv szóanyaga is nagy hangsúlyt kapott, tulajdonképpen etimológiai szótár (is) volt.[25]

 

A harmadik periódus

A harmadik periódust a 17. századra datáljuk, ezt tartjuk a modern lexikográfia megszületése időszakának.[26] Ez az a korszak továbbá, melyben megfogalmazódik az igény nemzeti szótárak készítésére, ekkor terjednek el tehát az egynyelvű szótárak. Elfogadott nézet szerint e periódus kezdetének dátuma 1612, a Vocabolario degli Accademici della Crusca megjelenésének éve.[27] A híres szótárt  az 1585-ben nyelvészek, filológusok és irodalmárok által alapított Academia della Crusca nyelvészeti társaság adta ki, s bár megjelenése nagy port kavart, sokan bírálták[28], mégis az európai szótárak modellje és archetípusa lett.[29] Emellett azért jelentős ez a munka, mert ezt tekintjük az első olyan szótárnak, mely nyelvészek kooperációja révén jött létre, s mint tudjuk ez napjainkban is bevett gyakorlat a szótárkészítők körében. A legelterjedtebb nézettel szembe helyezkedik azonban egy másik, mely szintén hasonló ismérveket vizsgálva a (nyugati) modern szótárírás kezdetének inkább a már említett Robert Estienne Thesaurus linguae latinae című munkáját tartja. [30] Estienne munkája valóban modern és kiemelkedő volt a maga korában, s ezt is komoly kutatás, valamint csapatmunka előzte meg. Így tehát jogosan merül fel, hogy a harmadik periódus határát ehhez igazítsuk, ám a szótártörténet-kutatók körében egyelőre az előbbi álláspont a népszerűbb.

A szótárak, bár egyre modernebbek, természetesen még ekkor is elsősorban irodalmi norma alapján készülnek művelt köröknek, a készítők általában nem vették figyelembe sem az élő, sem pedig az egyre bővülő szaknyelveket. A nemzeti szótárak megjelenéséből ugyanakkor egyértelműen arra következtethetünk, hogy a szótárírás célja immár nem csak a tanulás segítése, vagy szavak megfeleltetése egy másik nyelven, hanem a nyelvvel kapcsolatos ismeretek rögzítése is. Itália mellett Franciaország is elsők között volt a nemzeti szótárkiadásban. Olyan, más országokban is gyakran forgatott művek születtek meg ekkor, mint a Pomai-féle Dictionarie royal (1676), Pierre Richelet (1680), vagy Furetiére szótára (1690), vagy a hosszú ideig készített francia akadémiai szótár (1694).[31] Utóbbit, az olasz Vocabolarióhoz hasonlóan szintén sokan bírálták nyelvezete miatt. Többek között Dániában is megalkotják az első egynyelvű szótárakat, hiszen a 17. században lobban fel a dán szókincs ellenőrzésére való igény.[32] Nem csak rögzíteni, fejleszteni akarták nyelvüket, de meg is akarták védeni az idegen, elsősorban görög, latin, német, francia hatásoktól, s az e nyelveken használt kifejezésekre, amennyiben az lehetséges volt, dán megfelelőt akartak létrehozni. A nyelvjárások közül a koppenhágait preferálták. Az első egynyelvű glosszárium munkálatait 1680-ban kezdte Mathias Moth. Munkája ugyan elkészült, de sosem került kinyomtatásra. (Az első valóban kiadott glosszárium 1800-ban készült el, s Jens Hoier Leth munkáját dicséri.) 1693-ban Frederik Rostgard vezetésével kezdődött meg a dán akadémiai szótár írása, melyet majd csak a 20. század elejére fejeznek be.[33] Ez a példa is jól mutatja, hogy bár az akadémiai szótárak elkészítésének igénye már ebben a korszakban felmerül, ez minden nyelv esetében akkora vállalkozás, hogy a munkálatok évtizedekig tarthatnak, s majd csak a következő szótártörténeti periódus(ok)ban készülnek el. Néhány ország, így hazánk esetében is később fognak neki hasonló munkáknak.

Német nyelvterületről korszakunkban meg kell még említenünk két jelentős lexikográfiai alkotást. Schottelius 1663-ban kiadott Ausführliche Arbeit Von der Teutschen Haubt Sprache című munkáját, mely ötszáz alfabetikusan rendezett tőszót tartalmazott, azért tartják kiemelkedőnek, mert az író német kifejezésre cserélte, s ezzel megalkotta az addig latinul használt grammatikai terminusokat.[34] Kaspar von Stieler Der teutschen Sprache Stammbaum und Fortwachs címen megjelentetett hatvanezer szót tartalmazó művét pedig azért, mert az akkori irodalmi német nyelvet kísérelte meg rögzíteni.[35]

 

Negyedik periódus

A negyedik nagy periódus a 18-19. századra tehető. E korban egyre jellemzőbbek lesznek a nagy szerkesztői csoportok által szerkesztett szótárak. Ekkor jelennek meg tömegesen új, speciális szótárfajták, mint a dialektus szótárak és szakszótárak.[36] Ekkor válnak általánossá a lexikográfiai művekben olyan kiegészítő elemek, mint a képek vagy enciklopédikus információk. E szótártörténeti korszak legfontosabb vívmányának az tekinthető, hogy ez a lexikográfia kodifikációjának időszaka, ekkor alakult ki tehát véglegesen a nyomtatott szótárak szerkezete.[37] A szótárírást természetesen ekkor is befolyásolták a korszak eszméi. A felvilágosodás egyik legnagyobb enciklopédikus műve a Diderot és d’Alembert szerkesztette Enciklopédie, ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers. 1750-es évektől jelenik meg rendszeresen 1780-ig, összesen 35 kötetben. A szócikkek mellett több, mint háromezer illusztrációt is tartalmaz, s mint a címéből is kiderül már több tudományág és szakma specifikus szavait is magába foglalja.[38]  A felvilágosodás korában nem csak Franciaországban, hanem Angliában is születtek jelentős lexikográfiai művek. A 18. századi angol szótárirodalom legreprezentatívabb alakja Samuel Johnson volt. Leghíresebb szótára, az A dictionary of the English Language különlegessége, hogy a szócikkekben már a szavak különböző jelentéseit is feltűnteti, a legáltalánosabbtól egészen az egyedi, írói jelentésekig, s rengeteg példamondatot is tartalmaz.[39] A korszak másik kiemelkedő angol szótárirodalmi munkája az 1768-tól megjelenő Enciklopaedia Britannica. Ez a kiváló lexikográfiai munka a skót felvilágosodás egyik legkiemelkedőbb és maradandóbb öröksége, mi sem mutatja ezt a tényt jobban, minthogy napjainkig is folyamatosan szerkesztik és bővítik.[40]  A német lexikográfia fontos mérföldköve volt Adelung Grammatisch-kritisches Wörterbuch der Hochdeutschen Mundart (1774-86), mely az irodalmi, írói nyelv és a társadalom felsőrétegének nyelvhasználatát igyekezett rögzíteni. Ez a német nyelvű munka szép számban tartalmaz szaknyelvinek mondható kifejezéseket is.[41]  A német szótárirodalom egyik legkimagaslóbb lexikográfiai vállalkozása az Oeconomische Encyclopädie sorozat volt, mely 1773 és 1858 között jelent meg, összesen 242 kötetben. Legtöbb kötetét Johann Georg Krünitz szerkesztette. Meg kell jegyezni, hogy a kötetek egy részénél már nem csak különböző betűtípusokat, hanem kurziválást is alkalmaztak. Ez az enciklopédia tartalmazza a korabeli gazdaság és technika kifejezéseit, tehát igen fontos forrása a szaknyelvkutatásnak.[42] A szláv lexikográfia esetében az 1764-ben kiadott Daniil-féle görög-albán-aromán-bolgár szótárt tekinthetjük jelentős előrelepésnek, mert ebben már a macedón nyelvjárások szókincse is helyet kapott.[43]

A 19. században is megfigyelhető volt, a nemzeti nyelvek történelmi szótáraink kiadására induló mozgalom. Ilyen volt például a század legjelentősebb angol szótártörténeti mérföldköve, az 1884-ben megjelent New English dictonary on Hortorycal Principals, melyet 1895-től The Oxford English Dictionary-nek hívnak.[44] E lexikográfiai remekmű azzal a céllal jött létre, hogy a 9. századtól összegyűjtse a teljes angol szókészletet a szavak minden jelentésével és variációjával. Másik jelentős példa a Trésor de la langue francaise, a holland Woordeboek der Nederlandsche Taal, vagy a Grimm fivérek híres szótára. Woordeboek der Nederlandsche Taal mintegy százötven évig készült, az első kötete 1864-ben jelent meg.[45] A napjainkig leghíresebb német szótár, a Deutsches Wörterbuch, vagy ismertebb nevén Der Grimm is e, szótárkiadás szempontjából is virágzó korszaknak köszönhető.[46] A szótár munkálatait a Grimm fivérek 1838-ban kezdték, az első kötete 1854-ben jelent meg. A mű végül 32 kötetes lett, összesen 123 évig készült. Célja az volt, hogy összegyűjtsék az összes német szót, s azok eredetét egészen a 16. századtól. Fontos megemlíteni, hogy ez volt az első olyan szótár, ami valóban figyelembe vette a nyelvhasználat valamennyi stílusrétegét, így szitokszavak, káromkodások is belekerültek. Ahogy Jacob Grimm fogalmazott az első kötet előszavában: „A szótár nem illemtankönyv, hanem egy tudományos, minden célnak megfelelő vállalkozás”.[47] Ezzel a felfogással és ilyen irányú gyűjtésükkel megalapozták és előirányozták a későbbi szlengkutatást, s a szlengszótárak létrejöttét. A század végén jelent meg Konrad Duden Ortographisches Wörterbuch című munkája is. Duden a szótára középpontjába a helyesírást helyezte. Később megjelent ennek „zsebszótári”, majd iskoláknak szánt változata. Ekkor született meg az egységes német helyesírás. [48] Ebben a periódusban a szláv nyelvek szótárai is sokasodtak és tökéletesedtek. E nyelvek esetében is elmondható, – ha nem is egyforma mértékben – hogy igény mutatkozott az anyanyelv alaposabb megismerésére, szókészletének összegyűjtésére, egy-egy korszak nyelvállapotának rögzítésére.[49] Az Orosz Akadémia keretein belül, 1883-ban elkészül az első orosz értelmező szótár, mely elsősorban saját korának irodalmi szókincsét rögzítette. Példamondatainak fő forrását Lomonoszov művei adták. Miután az Orosz Akadémia 1841-ben beolvadt a Tudományos Akadémiába, 1847-ben új szótárt jelentettek meg. E tezaurusz jellegű munka Puskin korának irodalmi és köznyelvi szavait, óorosz elemeket és egyházi fogalmakat tartalmazott.[50]  Ez már valóban egy átfogó lexikográfiai mű volt, de a tájszavak kimaradtak belőle. A probléma áthidalására készítették el az 1852-ben megjelent tájszótárt, ám még így is érezhető volt egyféle szakadék a szótárirodalom tartalmazta szavak és a beszélt nyelv között. Ezt a problémát oldotta meg Dalj ötven évig készített szótára, mely már az alsóbb néprétegek által használt szavakat, a városi népnyelv és a mesterségek szókincsét is tartalmazta.[51] A lengyel szótártörténet szempontjából is kiemelkedő ez a periódus. Az 1807-től megjelenő, hat kötetes Linde-féle szótár nem csak szláv, hanem európai viszonylatban is kiemelkedő nyelvészeti alkotás volt. A lengyel magyarázatok mellett azok német megfelelőit, valamint más szláv nyelvek elemeit is tartalmazta, éppen ezért – mint azt Kiss Lajos megjegyzi – összehasonlító lexikográfiai vizsgálatokra is alkalmas.[52] A szótár a 16. századtól a 19. század közepéig terjedő időszak szókincsét kísérelte meg összegyűjteni. Szintén említésre méltó munka volt az 1856 és 1861 között kiadott, hétszerzős ún. Vilnai Szótár, melyben már a regionális nyelvek szókincse is helyet kapott. A cseh és szlovák nyelvű lexikográfiában, a tárgyalt periódusba még nem történt meg az igazi, korábbi nyelvek esetéhez hasonló áttörés. A jelentősebb munkák e két nyelv tekintetében a 20. században születtek. Említésre méltó azonban Jungman, 1835 és 1839 között kiadott cseh-német szótára, mely cseh nyelvű definíciói, körülírásai miatt értelmező szótárnak is mondható. A szlovák nyelv esetében pedig Bernolák 1825-1827-ig készített, nyugat-szlovák nyelvjárás irodalmi szóhasználatát rögzítő szótára. Szerb nyelvterületeken ekkor alakulnak ki az új irodalmi nyelv alapjai, a híres nyelvtan és szótáríró Kardzicnek köszönhetően. Kardzic ennek megfelelően, szótárába nem az akkori megmerevedett irodalmi nyelv szókészletét gyűjtötte, mely szerb és orosz elemekkel tarkított egyházi nyelv volt.[53] Ezt már igen kevesen értették, így valóban a szerb népnyelv szókincsének összegyűjtésére volt szükség. A szótárban a magyarázatok szerb, latin, illetve német nyelven történnek. Ehhez a munkához  hasonló szótár volt Ivekovic és Broz  horvát, két kötetes szótára. Mindkettő széles olvasóközönségnek készült.[54] A bolgár szótárirodalom két jelentős szótárral bővült ekkor, mégpedig a Duvernois moszkvai professzor készítette bolgár-orosz és a Garevo által írt öt kötetes szótár. Előbbi elsősorban írott művekre, utóbbi a beszélt nyelvre koncentrált a szavak gyűjtésénél.[55]  Az ukrán, fehérorosz, szerb, szlovén és macedón nyelvek korabeli lexikográfiájáról elmondható, hogy ugyan készültek – kétnyelvű – szótárak, de a fentiekhez hasonló, kimagasló, modern munkák ekkor (még) nem születtek.

A korszak szótártörténeti áttekintéséből nem hagyható ki a Thesaurus Linguae Latinae és a Roget’s Thesaurus sem. Utóbbi angol szinonima szótárnak készült, tematikus rendezéssel, ezt tartják az első valódi tezaurusznak. Az előbbi, latin szótárt 1894-ben kezdték írni, s napjainkig sem fejezték be. Mára egy országokon, sőt kontinenseken átívelő projekt lett, összeállításában a Magyar Tudományos Akadémia is részt vesz.[56]

 

Ötödik periódus

A szótártörténet ötödik periódusának a 20. századot tartjuk.[57] Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a legjelentősebb változások az előző periódushoz képest a század második felében jöttek létre. A drámai fordulatot a számítógépek nyelvészetben való megjelenése és elterjedése okozta. A felhasználásuk gyakorisága természetesen fokozatosan nőtt, a technika fejlődésével pedig egyre jelentősebb volt a térhódításuk a lexikográfiai munkákban, egyre több lett a szótárkészítésben a computerizált szakasz. A 20. századi szótártörténet széleskörű áttekintését a terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, így csak a legfőbb formai, módszertani és tartalmi újításokat (és az így készült legjelentősebb szótárakat) mutatom be. Ezek mellett azokat a főbb lexikográfiatörténeti „csomópontokat” ismertetem, melyek hatással vannak/voltak a kiadott szótárakra. A rövid ismertetés mellet szól az is, hogy a 20. századi lexikográfia története, fogalmai még nem letisztázottak, a témában jelentős viták folynak a magyar és külföldi nyelvészek között egyaránt, ezek kifejtésére, állásfoglalásra pedig itt nincs lehetőség, nélkülük pedig lehetetlen mélyreható elemzést írni.

A számítógépek először az 1960-as években kerültek kapcsolatba a lexikográfiával, ebben az évtizedben azonban a „találkozás” még nem mondható igazán jelentősnek. Zgusta, amerikai-cseh nyelvész már 1970-ben felhívta arra a figyelmet, hogy a számítógép a szótárkészítés mely szakaszaiban vehet részt: az adatgyűjtésnél, szócikk kiválasztásánál, fogalmazásánál és rendezésénél.[58] A négy szakasz közül az idő előrehaladtával egyre több és egyre többször valósult meg a szótárkészítések alkalmával. A kezdetekben csak „gépileg olvasható” szótárak készültek, esetükben a betűszedés, a tördelés már computerizált volt, a tartalmat rögzítették számítógépen, de – ahogy Blaskó Mária fogalmaz –  a computer „semmilyen szerepet nem töltött még be a szótár lexikográfiai szempontból való előkészítésében”. [59]  Az első ilyen szótár az 1974-ben Hornby által kiadott Oxford Advanced Learner’s Dictionary (OALD) volt. A gépileg olvasható szótárak után a következő mérföldkő a Longman Dictionary of Contemporary English (LDOCE, 1978)[60] és a hozzá hasonló módon készült szótárak voltak. Ezek esetében már a szerkesztést és a teljes ellenőrzést, valamint a kiegészítő információk feljegyzését is számítógépen végezték.[61] A fent említett két esetben ugyan a számítógép jelen van a készítésben, tehát számítógépes szótárról beszélünk, de a kész munka nyomtatott szótárak alapanyagául készül.[62] Az 1980-as évekre elérkezett a következő lexikográfiai-számítógépes szakasz is, mikor a Zgusta által megkülönböztetett munkafolyamatok mindegyikében számítógépet használtak. Az ilyen típusú munkák esetében már nem pusztán számítógépes szótárakról, hanem elektronikus szótárakról beszélünk. [63] Az első ilyen a Collins Cobuild English Language Dictionary volt (1987). A Collins már kialakított korpusz[64] alapján, korpusznyelvészet segítségével készült, mely szintén a 20. század nagy, a lexikográfiában új utakat nyitó újítása.[65] A lexikográfia összefonódása a korpusznyelvészettel lehetővé tette többek között, hogy a lexikográfusok már a szó/kifejezés gyakoriságát is könnyedén vizsgálni tudják és hogy a szótárban felhasznált példamondatok valóban „élő” szövegből kerüljenek ki.  Az elektronikus szótárak megjelenésével azonban nem csak a szótár-összeállítás módja változott meg, hanem egyben új lehetőségek is nyíltak a szótárhasználatot illetően.[66] Széleskörű ismertetésre jelen munkában nincs lehetőség, csak a legfontosabbakat említve: a szó és kifejezés kereséséről elmondhatjuk, hogy gyorsult és már nem alfabetikus, sőt lehetőség van egyszerre több szótárban is futtatni. Az utaló szócikkek helyét hiperlinkek veszik át, megnő a példamondatok szerepe és használata. A leginkbb szembetűnő változás pedig a hordozó változása, hiszen ezek a szótárak már nem papír alapúak. A hordozó váltás pedig hamarosan magával hozta a multimedialitást is. Az elektronikus szótárakhoz elkezdtek különböző egyéb médiumokat is kapcsolni, például képet, mozgóképet, hangot, stb. (Természetesen a kép megjelenése szótárakban, mint korábban láttuk, már nem újdonság.)  Az internet megjelenésével és elterjedésével megjelentek az online szótárak. Ezekről az általában felhasználóbarát szótárakról összességében elmondható, hogy könnyen és gyorsan módosíthatók, bővíthetők és a multimedialitás lehetőségét is könnyebben képesek kihasználni.[67]

A periódus fontos eredménye volt a tezauruszok elterjedése is. Ez a műfaj ugyan még a 19. század közepén jön létre (az előd a már említett Roget’s Tesaurus volt, 1852-ben), de a modern tezauruszok kora az Uniterm rendszer fejlesztésével kezdődött, az 1960-as évektől és a következő két évtizedben élték virágkorukat.[68] Hamarosan e területen megjelentek az egységesítések, irányelvek, szabványok és a nemzetköziesedés. Természetesen ez nem csak a tezauruszok esetében volt megfigyelhető. Ahogy Magay Tamás és Pajzs Júlia fogalmaztak: a „nemzetközi lexikográfia időszámítása 1960-ban kezdődött”. [69] Ekkor rendezték meg az első nemzetközi lexikográfiai konferenciát, amelyhez hasonlók ma már igen népszerűek. 1975-ben létrejött az Észak-amerikai Szótártársaság (Dictionary Society of North America – DSNA), melynek rögtön folyóirata is indult. Néhány évvel később, 1981-ben a Lexicogprahy in the Electronic Age című szinpóziumon merült fel először, hogy szükség lenne egy olyan szervezetre, mely az európai lexikográfusokat fogja össze. Így született meg 1983 szeptemberében, az exeteri nemzetközi lexikográfiai konferencia alakalmával az Európai Lexikográfiai Társaság (European Association for Lexicography- EURALEX), melyhez 40 ország csatlakozott.

A felhasználók között napjainkban, más szótárak rovására ezek az online szótárak terjednek a leggyorsabban, és Fuertes-Olivera szerint ezek lesznek a jövő információs eszközei.[70] Ezzel együtt arra is felhívja a figyelmet, ahogy azt Fóris Ágota már korábban, hasonlóképpen megtette, hogy a lexikográfia digitálissá válásával nem csak a szótárírás eszköze, hordozója stb. változik meg vagy kellene, hogy megváltozzon, hanem a „készítő” is.[71] A szótárkészítésben egyre nagyobb szerepet kap az interdiszciplináris csoportmunka.[72] A nyelvészek, lexikográfusok mellé becsatlakoznak például informatikusok, marketinges szakemberek, pedagógusok stb. Kiemelkedően fontos továbbá megjegyezni, két további jelentős változást, melyre Dringó-Horváth Ida hívja fel a figyelmet: a digitalizáció hatására mind a szótárak szerkezete (mega-, makro-, mikro- és mediostrukturális szinten egyaránt), mind pedig a szótárhasználat is gyökeresen megváltozott.[73] E változások, valamint a szótárak sokszínűségének elterjedése a szótár kiválasztását és a megfelelő szótárhasználat alapvető szempontjait is komplexebbé tette.[74]

A szótárírás a 21. században is folyamatosan fejlődik, változik. Hazánkban először Fóris hívja fel a figyelmet a 2000-es évek elején arra, hogy a szótártörténet hatodik periódusába léptünk, melynek okát elsősorban abban látja, hogy az „információszerzés és információkezelés módja rendkívül megváltozott és felgyorsult, a szótárak, mint a lexikográfiai kutatás és gyakorlat tárgyai és eszközei, mind a nyelvészeti, mind az enciklopédikus információ gyors megszerzéséhez alapvető fontosságra tettek szert, ezen keresztül pedig a társadalom összetett működésének nélkülözhetetlen infrastrukturális tényezőivé váltak.”[75] A változás, fejlődés és modernizáció pedig magával hozta a paradigma-váltást, megkezdődött az alapfogalmak újradefiniálása, új tipológia kialakítása.[76] Ez a folyamat még jelenleg is tart. Mindemellett fontos megemlíteni, hogy az elektronikus szótárak nem szorították ki teljesen a papír alapú szótárakat, elég csak arra gondolnunk, hogy sem az érettségin, sem bizonyos nyelvvizsgákon nem lehetséges digitális szótárak használata.

Bár több felmérés rávilágít arra, hogy napjainkban a papíralapú munkák használata is jelen van még, azt is egyértelműen láthatjuk, hogy a felhasználóknak csupán már csak a töredéke választja ezt a lehetőséget .[77] Dringó-Horváth Ida 2017-es felméréséből pedig az is kiderül, hogy a „klasszikus” online szótárak mellett, a felhasználók – bár az egyes szótárhasználati helyzetek esetében eltérő mértékben – más, modern eszközöket vagy alternatívákat is használnak (pl. mobil applikáció, fordítóprogram, kereső programok).[78]  Innen is láthatjuk, hogy napjainkban nem csak a szótárak, hanem „szótározás” is megváltozik.

A 20. században fejlődött a lexikográfia önálló tudományterületté és egészült ki olyan, fontos és dinamikusan fejlődő, de ma még nem teljesen behatárolható és definiálható területekkel, mint a metalexikográfia, szótártipológia vagy a szótárkritika. A 21. században megindult a diskurzus arról, hogy ideje lenne az alkalmazott nyelvészet résztudománya helyett, önálló tudományként elismerni.[79]

 

Összefoglalás

A lexikográfia, valamint a lexikográfiai művek fejlődési íve (a glosszától a mai modern munkákig) egyértelműen vázolható. Megállapítható, hogy a fejlődés irányát, útját és módját az adott történelmi kor jellemzői, a kor emberének igénye jelentősen befolyásolta. Látható továbbá, hogy a szótártörténeti korok nem egyeznek a történettudomány által meghatározott korszakokkal.[80] Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a lexikográfia-történetben is szükség van korszakolásra, melynek egy változatát mutattam be a cikkben, hiszen ez a lexikográfia-történet számára is rendszertani hátteret ad. Ugyanakkor látható, hogy a szótártörtneti korszakok esetében a szakemberek álláspontja még nem egységes, sok esetben a korszakhatár sem köthető egyetlen konkrét műhöz. Fontos továbbá megjegyezni, hogy az újabb típusok megjelenése nem jelenti egyben a korábbi korok jellemző típusainak elavulását, vagy eltűnését.

A lexikográfiai művek változásával, fejlődésével párhuzamosan ugyanakkor a szótárhasználat/szótárdidaktika is folyamatosan változik.[81] Napjainkban már a szótárhasználati kutatások múltjának feldolgozása is megkezdődött.[82] A kutatók azonban itt még nem azonosítottak, nevesítettek egyértelműen egymástól elválasztható korszakokat.

A kutatás bizonyította, hogy ennek a témának csak a rövid áttekintéséhez is mintegy hetven művet kellet feldolgozni, nyilvánvaló tehát, hogy egy mélyebb tudományos kutatás esetén ennek többszörösét kellene áttekintenie a kutatónak, annak ellenére, hogy a legtöbb kutató témájának ez csupán az előtörténete. Régi hiányt pótolna, ha sor kerülne az egyetemes és magyar szótártörténet, átfogó, akár több kötetre kiterjedő, korszakonként történő feldolgozására.

 

Absztrakt

Egyetemes szótártörténeti áttekintő

A szótártörténet a nyelvtudomány-történet igen elhanyagolt területe. A magyar nyelvészek napjainkig adósak egy teljeskörű magyarnyelvű egyetemes, sőt egy teljeskörű magyar szótártörténeti összefoglalóval is. Pedig az egyes tudományoknak, legyenek hagyományosak, vagy modernnek tekinthetők, szükségük van megfelelően kutatott, áttekintő előtörténetre, hogy művelőik szakterületük fejlődésének egész ívét átlássák. Az összefoglaló, vagy részösszefoglaló munkák hiánya nagyban megnehezíti és meghosszabbítja a lexikográfia-történet megismerését és tovább kutatását. A szerző jelen tanulmányban, rendszerszemléletű áttekintést nyújtva mutatja be az egyetemes lexikográfia-történet periódusait, azok jellemzőit, illetve legkiemelkedőbb mérföldköveit. A hiánypótló tanulmány legfőbb előnye, hogy ezeket egy munkába integrálja, így az olvasó egy tanulmány elolvasásával kaphat valóban átfogó képet a témáról. További előnye, hogy a közölt irodalomjegyzék a megcélzott témakör szakirodalmának jelentős részét (mint egy hetven művet)  egybegyűjti, így megkönnyítheti, felgyorsíthatja a témában kutatók munkáját.

Kulcsszavak: szótártörténet, lexikográfia-történet, nyelvtudomány-történet, szótár

Abstract

Universal Dictionary History Overview

The history of dictionaries is a very neglected area of linguistic history. To this day, Hungarian linguists are yet to create a comprehensive universal history of dictionaries in Hungarian-language and even a comprehensive summary of the Hungarian dictionary history. Yet individual sciences, whether traditional or modern, need a well-researched review of this prehistory so that they can see through the entire development of their field. The lack of summary or sub-summary of this field, makes it very difficult and prolongs the study and further research of the history of lexicography. In the present study, the author presents the periods of the history of universal lexicography, their characteristics and the most outstanding milestones, providing a systematic overview. The main advantage of the study is that it fills this gap and integrates them into one piece of work so that the reader can get a truly comprehensive picture of the topic.  Another advantage of the study is that the published bibliography collects a significant part of the literature on the topic (around seventy), this could facilitate and accelerate the work of other researchers of this field.

Keywords: history of dictionaries, history lexicography, history of linguistics, dictionary

 

 

Bibliográfia

 

ALLAN, Keith (ed.): The Oxford handbook of the History of Linguistics, Oxford, Oxford Handbooks, 2013.

AMSTRONG, Elisabeth: Robert Estienne, Royal Printer, Cambridge, Cambridge University Press, 2011.

BALÁZS Géza – DEDE Éva (szerk.): Az Európai nyelvi kultúra múltja, jelen és jövője, Budapest, Inter Kht., 2008.

BARBARIC, Stjepan: Zur grammatischen Terminologie von Justus Georg Schottelius und Kaspar Stieler, Bern, Lang, 1989.

BENKŐ László: Az írói szótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

BERGENHOLTZ, Henning – GOUWS, Rufus: What is lexicography?, Lexikos, 2012/22, 31–42.

BLASKÓ Mária: Számítógép és lexikográfia in: Fóris Ágota – Pálfy Miklós (szerk.): A lexikográfia Magyarországon, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2004, 125.

BLOM, Philipp: Enlightening the world: Encyclopédie, the book that changed the course of history, New York, Palgrave Macmillan, 2005.

BOLTZ, William: Shuo Wen chieh tzu’, in Michael Loewe (ed.): Early Chinese Texts: A Bibliographical Guide, Berkeley, Society for the Study of Early China, 1993, 429-442.

BRUNNER, Horst: Geschichte der deutschen Literatur des Mittelalters im Überblick, Stuttgart, Reclam, 2003.

CARRIAZO RUIZ, Ramon Jose – MANCO DUQUE, María Jesús: Los comienzos de la lexicografía monolingüe, in Antonia Medina Guerra (ed.): Lexicografía Espanola, Barcelona, Ariel, 2003.

CHAIM, Cohen –  CHOUKEA, Ya’kov (2006): Habrew Lexicography, in Keith Brown (ed.): Encyclopedia of Language and Linguistics, New York, Elsevier, 2006.

CRYSTAL David: A nyelv enciklopédiája, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

DRINGÓ-HORVÁTH Ida: Hogyan válasszunk elektronikus szótárat a nyelvtanuláshoz? In: Iskolakultúra 2011/6–7, 141-156. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00011/00157/pdf/iskola­kultura_2011_06-07_141-156.pdf (Utolsó letötltés: 2021. 01. 12.)

DÜNNHAUPT, Gerhard: Justus Georg Schottelius (1612–1676), Personalbibliographien zu den Drucken des Barock, Stuttgart, Hiersemann, 1991.

DÜNNHAUPT, Gerhard: Kaspar Stiele, in Gerhard Dünnhaupt: Personalbibliographien zu den Drucken des Barock, Stuttgart, Hiersemann, 1993.

ÉVY Anna: Anyanyelvoktatás Olaszországban, Anyanyelv-pedagógia, VII. évf., 4. szám, 2014. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=545

FERRI, Rolando (ed.): The Latin of Roman Lexicography, Pisa, Fabrizio Serra Editori, 2011.

FÓRIS Ágota: A lexikográfia alkalmazott nyelvészeti vonatkozásai, különös tekintettel a magyar-olasz területre, Doktori értekezés, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2001.

FÓRIS Ágota: A szótárak és a szótárírás társadalmi-gazdasági szerepéről, Tudásmenedzsment, V. évf., 2004/2, 111–122.

FÓRIS Ágota: A szótárfogalom megváltozásáról, Modern Filológiai Közlöny, IV. évf., 2002/2., 5-19.

FÓRIS Ágota: Kezdeti lépések a lexikográfia-oktatásban, Iskolakultúra, X. évf., 2000/2., 83-88.

FÓRIS Ágota: Szótár és oktatás, Pécs, Iskolakultúra Könyvek 14., Iskolakultúra, 2002a.

FUERTES-OLIVERA,Pedro A.: Specialised Dictionaries of  Economics and Translation, Hermes, 2013.

GAÁL Péter: Online szótárak és használóik, Doktori disszertáció, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2016.

GÁLDI László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és reformkorban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957.

GARBE, Burckhard (ed.): Die deutsche Rechtschreibung und ihre Reform 1722–1974., Tübingen, Niemeyer, 1978.

GILLIVER, Peter: The Making of the Oxford English Dictionary, Oxford, Oxford University Press, 2016.

GRIMM, Jacob: Előszó, 1. kötet, Lipcse, 1854.

GRUBMÜLLER, Klaus: Die deutsche Lexikographie von den Anfängen bis zum Beginn des 17. Jahrhunderts, in F. J. Hausmann (ed.):  Wörterbücher, de Gruyter, 1990, Berlin/New York, 2037-2049.

HARM, Volker: Das Grimmsche Wörterbuch – Stationen seiner Geschichte, Sprachreport, XXX. évf, 2014/1, 2-11.

HAß, Ulrike (ed.): Große Lexika und Wörterbücher Europas, Berlin, De Gruyter GmbH, 2014.

HAUSSMAN, Franz – REICHMANN, Oskar – WIEGAND, Herbert (eds.): Wörterbücher: ein internationales Handbuch zur Lexikographie, Berlin, de Gruyter, 1989.

HAYWOOD, John: Arabic Lexicography: Its History, and its place in the General History of Lexicography, Leiden, Brill, 1960.

HITCHINGS, Henry: Doctor Johnson’s Dictionary: the extraordinary Story of the Book That Defined the World, London, John Murray, 2005.

HOLL András: Internet és tudomány, Magyar Tudomány, XLI. évf., 1996/5, 558–566, 561-562.

HONEMANN, Volker (en.): Dietrich Engelhus. Beiträge zu Leben und Werk, Mitteldeutsche Forschungen, 104. köt., Köln, Böhlau, 1991.

https://revistas.ucr.ac.cr/index.php/filyling/article/view/16758/16251

KETTLER, Wilfried: Untersuchungen zur frühneuhochdeutschen Lexikographie in der Schweiz und im Elsass. Strukturen, Typen, Quellen und Wirkungen von Wörterbüchern am Beginn der Neuzeit, Bern, Peter Lang, 2008.

KIRKNESS, Alan – KÜHN, Peter – WIEGAND, Herber (eds.): Studien zum Deutschen Wörterbuch von Jacob Grimm und Wilhelm Grimm, Tübingen, Niemeyer, 1991.

KISS Lajos: A szláv nyelvek értelemző szótárai, in László Országh (szerk.): Szótártani tanulmányok, Budapest, Tankönyv Kiadó, 1966, 221-382.

KÜHNE, Udo (ed.): Engelhus-Studien. Zur Göttinger Schulliteratur in der ersten Hälfte des 15. Jahrhunderts, Freiburg/Schweiz, Universitäts-Verlag, 1999.

LAN, Li: The growing prosperity of on-line dictionaries, English Today XXI. évf., 2005/3, 16–21.

LOUGH, John: The Encyclopédie, New York, D. McKay, 1971.

MAGAY Tamás – PAJZS Júlia: 25 éves az EURALEX, in Fábián Zsuzsanna (szerk.): Szótárírás és Szótárírók, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2009.

MERZAGORA, Massariello: La lessicografia, Zanichelli, Bologna, 1983.

METTKE, Heinz: Zum Kasseler Codex theol. 4°24 und zur Herleitung des Vocabularius Sti. Galli aus Fulda, in Rolf Bergmann, Heinrich Tiefenbach, Lotthar Voetz (eds.) Althochdeutsch, 1. köt., Heidelberg, Winter, 1987, 500–507.

NYOMÁRKAY István – VÍG István: Kis Szláv lexikográfia, Budapest, Eötvös Loránd Tudományi Egyetem, Filológia Tanszék, 2004.

PAJZS Júlia: Merre tart a lexikográfia?, Modern Nyelvoktatás, XIV. évf, 2008/3, 3–9.

PAJZS Júlia: Számítógép és lexikográfia, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1990.

PERDOTA, Stanislaw: Mehrsprachiger Wörterbücher des 16. bis 18. Jahrhudnert mit einem niederländischen und polnischen Teil, Bern, Peter Lang GmbH, 2004.

PETREQUIN, Gilles: Le Dictionnaire françois de P. Richelet Etude de métalexicographie historique, Leuven, Peeters, 2009.

PRÓSZÉKY Gábor: Szótárírási szempontok a a számítógépes nyelvi programok korában és korábban, in Kiss Gábor – Zaicz Gábor (szerk.): Szavak, nevek, szótárak, Budapest, MTA Nyelvtudomány Intézete, 1997.

QUIRÓS, Manuel (1986): Las Glosas De Reichenau, Filología y Lingüística, XII. évf., 1., 43-50.

ROSS, Walter: Antoine Furetière’s Dictionnaire universel, in Notable Encyclopedias of the Seventeenth and Eighteenth Centuries: Nine Predecessors of the Encyclopédie, Oxford, Voltaire Foundation, 1981.

SAMANIEGO FERNÁNDEZ, Eva – PÉREZ CABELLO DE ALBA, Beatriz: Conclusions: Ten Key Issues in e-Lexicography for the Future, in Pedro A. Fuertes-Olivera – Henning Bergenholtz (eds.):  e-Lexicography – The Internet, Digital Initatives and Lexicography, Bloomsbury, London, 2011, 305–311.

SAUER, Wolfang: Der „Duden“. Geschichte und Aktualität eines „Volkswörterbuchs“, Stuttgart, J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung, 1988.

SCHLANGER László: A tezauruszépítés számítógépes segítése, Budapest, OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 1983.

SCHNEIDER, Rolf: Der Einfluss von Justus Georg Schottelius auf die deutschsprachige Lexikographie des 17. und 18. Jahrhunderts, Frankfurt am Main, Lang, 1995.

SPLETT, Jochen: Abrogans deutsch, in Rolf Bergmann (ed.): Althochdeutsche und altsächsische Literatur, Berlin/Boston, de Gruyter, 2013.

SPLETT, Jochen: Abrogans-Studien. Kommentar zum ältesten deutschen Wörterbuch, Wiesbaden, Steiner, 1972.

STATHI, Ekaterini: Greek Lexicography Classical, in Keith Brown (ed.): Encyclopedia of Language and Linguistics, New York, Elsevier, 2006.

STROHBACH, Margit: Johann Christoph Adelung Ein Beitrag zu seinem germanistischen Schaffen mit einer Bibliographie seines Gesamtwerkes, in Stefan Sonderegger (ed.): Studia Linguistica Germanica 21., Berlin/New York, de Gruyter, 1984.

UNGVÁRY Rudolf – ORBÁN Éva: Osztályozás és információkeresés 1. Kötet, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 2001.

UNGVÁRY Rudolf: Tezaurusz technológia. Az információkereső tezauruszok készítésének folyamata, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 1979.

WILLEMYNS, Roland: Dutch: Biography of a Language, Oxford, Oxford UP, 2013.

WILLINSKY, John: Empire of Words: The Reign of the Oxford English Dictionary, Ewing, New Jersey, Princeton University Press, 1995.

ZGUSTA, Ladislav (ed.): History, Languages an Lexicographers, Tübingen, Max Neymer Verlag, 1992.

ZGUSTA, Ladislav: Manual of Lexicography, Mouston, The Hague, 1970.

 

[1] Massariello Merzagora: La lessicografia, Bologna, Zanichelli, 1983.

[2] Fóris Ágota: Szótár és oktatás, Iskolakultúra Könyvek 14., Pécs, Iskolakultúra, 2002a; Fóris Ágota: A lexikográfia alkalmazott nyelvészeti vonatkozásai, különös tekintettel a magyar-olasz területre, Doktori értekezés, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2001; Fóris Ágota: Kezdeti lépések a lexikográfia-oktatásban, Iskolakultúra, X. évf., 2000/2, 83-88; Fóris Ágota: A szótárfogalom megváltozásáról, Modern Filológiai Közlöny, IV. évf., 2002b/2., 5-19.

[3] Allan Keith (ed.): The Oxford handbook of the History of Linguistics, Oxford, Oxford Handbooks, 2013.

[4] Benkő László: Az írói szótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 13-15.

[5] Ezek természetesen még jó ideig nem tekinthetők igazi szótáraknak, nem felelnek meg a későbbi korok szótárdefinícióinak. Lásd bővebben: Fóris: A szótárfogalom.

[6] Benkő: Az írói szótár, 13.

[7] Benkő, Az írói szótár, 13-14.

[8] Keith: The Oxford handbook of the History of Linguistics , 616.

[9] A témához lásd bővebben: William Boltz: Shuo Wen chieh tzu’, in Loewe, Michael (ed.): Early Chinese Texts: A Bibliographical Guide, Society for the Study of Early China, Berkeley, 1993, 429-442.

[10] Ezek a következők: a kosha, a nighantu és a nirukta

[11] Keith, The Oxford handbook of the History of Linguistics, 616.

[12] Újlatin alapú keveréknyelv, közvetítő nyelv

[13] A témához lásd bővebben: Ekaterini Stathi: Greek Lexicography Classical, in Brown, K (szerk.): Encyclopedia of Language and Linguistics, New York, Elsevier, 2006.

[14] A témához lásd bővebben: Rolando Ferri (ed.): The Latin of Roman Lexicography, Pisa, Fabrizio Serra Editori, 2011.

[15] A témában lásd bővebben: John Haywood: Arabic Lexicography: Its History, and its place in the General History of Lexicography, Leiden, Brill, 1960; Chaim Cohen –  Ya’kov Choueka: Habrew Lexicography, in Brown (ed.): Encyclopedia of Language and Linguistics, New York, Elsevier, 2006, 168–272.

[16]A témában lásd bővebben: Manue Quirós: Las Glosas De Reichenau, Filología y Lingüística, XII. évf., 1986/1, 43-50. Forrás: https://revistas.ucr.ac.cr/index.php/filyling/article/view/16758/16251 (Utolsó letöltés: 2018. 01. 14.)

[17]A témában lásd bővebben: Jochen Splett: Abrogans-Studien. Kommentar zum ältesten deutschen Wörterbuch, Wiesbaden, Steiner, 1972; Jochen Splett: Abrogans deutsch, in Rolf Bergmann, (ed.): Althochdeutsche und altsächsische Literatur, Berlin/Boston, de Gruyter, 2013, 3-8.

[18]Heinz Mettke: Zum Kasseler Codex theol. 4°24 und zur Herleitung des Vocabularius Sti. Galli aus Fulda, in Rolf Bergmann – Heinrich Tiefenbach – Lotthar Voetz (eds.): Althochdeutsch, 1. köt., Heidelberg, Winter, 1987, 500–507; Horst Brunner: Geschichte der deutschen Literatur des Mittelalters im Überblick, Stuttgart, Reclam, 2003.

[19] Volker Honemann (ed.): Dietrich Engelhus. Beiträge zu Leben und Werk, Mitteldeutsche Forschungen, 104. köt., Köln, Böhlau, 1991; Udo Kühne: Engelhus-Studien. Zur Göttinger Schulliteratur in der ersten Hälfte des 15. Jahrhunderts, Freiburg/Schweiz, Universitäts-Verlag, 1999.

[20] Lásd bővebben: Keith: The Oxford handbook of the History of Linguistics.

[21]Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és reformkorban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957, 1.

[22] Néhány példa: Calpenius tíz nyelvű szótára, 1585; Gelenius Lexicum Symphonum, latin-német-görög-cseh szótár, 1537; Veleslavína cseh-latin-görög-német szótára, 1598; Megiser német-latin-szlovén-olasz szótára, 1592; Verantius latin-olasz-német-horvát-magyar szótára, 1595; Vocabulair pour aprendre Latin, Romani et Flameng, 1495; Dictionarium tetraglotton, 1526. Témában lásd bővebben: Kiss Lajos: A szláv nyelvek értelemző szótárai, in Országh László (szerk.): Szótártani tanulmányok, Budapest, Tankönyv Kiadó, 1966, 221-382; Nyomárkay István – Víg István: Kis Szláv lexikográfia, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Filológia Tanszék, 2004; Stanislaw Predota: Mehrsprachiger Wörterbücher des 16. bis 18. Jahrhudnert mit einem niederländischen und polnischen Teil, Bern, Peter Lang GmbH, 2004.

[23] A témában lásd bővebben: Wilfried Kettler: Untersuchungen zur frühneuhochdeutschen Lexikographie in der Schweiz und im Elsass. Strukturen, Typen, Quellen und Wirkungen von Wörterbüchern am Beginn der Neuzeit, Bern,Peter Lang, 2008; Klaus Grubmüller: Die deutsche Lexikographie von den Anfängen bis zum Beginn des 17. Jahrhunderts, in F. J Hausmann, (ed.):  Wörterbücher, Berlin/New York, de Gruyter, 1990, 2037-2049.

[24] Dictionarium tetraglotton (1562); Thesaurus Theutonicae linguae (1573); Dictionarium Teutonico-latinum (1574)

[25] A témában lásd bővebben: Ramon Jose Carriazo Ruiz – María Jesús Manco Duque: Los comienzos de la lexicografía monolingüe, in Antonia Medina Guerra (ed.): Lexicografía Espanola, Barcelona, Ariel, 2003.

[26] Gáldi: A  magyar szótárirodalom, 1; Fóris: Szótár és oktatás, 1-2; Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 281.

[27] Fóris: Szótár és oktatás, 12-13; Gáldi: A magyar szótárirodalom, 1; Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai,281.

[28] A korszakban Itáliában három fő irodalmi nyelvi irányzat volt jelen: a latin nyelv elsőbbségét hirdető, a toszkán vagy firenzei nyelvváltozatot preferáló, illetve az udvari nyelv, mint irodalmi nyelv használatát javasló irányzat. A szótárt azért bírálták, mert a firenzei, archaizáló nyelvváltozatot használta.

[29]Évy Anna: Anyanyelvoktatás Olaszországban, Anyanyelv-pedagógia, VII. évf., 2014/4. Forrás: http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=545 (utolsó letöltés: 2017. 12. 29.)

[30] Elisabeth Amstrong: Robert Estienne, , Royal Printer , Cambridge, Cambridge University Press, 2011, 86, 94.

[31] A témában lásd bővebben: Gilles Petrequin: Le Dictionnaire françois de P. Richelet Etude de métalexicographie historique, Leuven, Peeters, 2009; Ross, Walter: Antoine Furetière’s Dictionnaire universel, in Notable Encyclopedias of the Seventeenth and Eighteenth Centuries: Nine Predecessors of the Encyclopédie, Oxford, Voltaire Foundation, 1981;  Franz Hausmann – Oskar Reichmann – Herbert Wiegand (eds.): Wörterbücher: ein internationales Handbuch zur Lexikographie, Berlin, de Gruyter, 1989.

[32] Balázs Géza – Dede Éva (szerk.): Az Európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője, Budapest, Inter Kht., 2008, 63.

[33]Ulrike Haß (ed.): Große Lexika und Wörterbücher Europas, Berlin, De Gruyter, 2014, 137-138.

[34]A témában lásd bővebben: Gerhard Dünnhaupt: Justus Georg Schottelius (1612–1676), in Dünhaput Gerhard (ed.): Personalbibliographien zu den Drucken des Barock, 5. köt., Stuttgart, Hiersemann, 1991; Rolf Schneider: Der Einfluss von Justus Georg Schottelius auf die deutschsprachige Lexikographie des 17. und 18. Jahrhunderts, Frankfurt am Main, Lang, 1995.

[35]A témában lásd bővebben: Gerhard Dünnhaupt: Kaspar Stiele, in Gerhard Dünnhaupt: Personalbibliographien zu den Drucken des Barock, 9. köt., Stuttgart, Hiersemann, 1993; Stjepan Barbaric: Zur grammatischen Terminologie von Justus Georg Schottelius und Kaspar Stieler, Bern, Lang, 1989.

[36] David Crystal: A nyelv enciklopédiája, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 145.

[37] Fóris: Szótár és oktatás, 13.; Fóris: A szótárfogalom megváltozásáról, 5.

[38] A témában lásd bővebben: Philipp Blom: Enlightening the world: Encyclopédie, the book that changed the course of history, New York, Palgrave Macmillan, 2005; John Lough: The Encyclopédie, New York, D. McKay, 1971.

[39] A témában lásd bővebben: Henry Hitchings: Doctor Johnson’s Dictionary: the extraordinary Story of the Book That Defined the World, London, John Murray, 2005.

[40]A témában lásd bővebben: Haß: Große Lexika und Wörterbücher Europas.

[41] A témában lásd bővebben: Margit Strohbach : Johann Christoph Adelung Ein Beitrag zu seinem germanistischen Schaffen mit einer Bibliographie seines Gesamtwerkes, Studia Linguistica Germanica, 21. köt., Berlin/ New York, de Gruyter, 1984.

[42] Haß: Große Lexika und Wörterbücher Europas.

[43] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 281.

[44] A témában lásd bővebben: Peter Gilliver: The Making of the Oxford English Dictionary, Oxford, Oxford University Press, 2016; John Willinsky: Empire of Words: The Reign of the Oxford English Dictionary, Princeton University Press, Ewing, New Jersey, 1995.

[45] Roland Willemyns: Dutch: Biography of a Language, Oxford, Oxford University Press, 2013.

[46] A témában lásd bővebben: Volker Harm: Das Grimmsche Wörterbuch – Stationen seiner Geschichte, Sprachreport, XXX. évf., 2014/1, 2–11; Alan Kirkness – Peter Kühn – Herber Wiegand, (eds.): Studien zum Deutschen Wörterbuch von Jacob Grimm und Wilhelm Grimm, Tübingen, Niemeyer, 1991.

[47] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „Das wörterbuch ist kein Sittenbuch, sondern ein wissenschaftliches, allen zwecken gerechtes unternehmen.” Jacob Grimm: Előszó, 1. kötet, Lipcse, 1854.

[48]A témában lásd bővebben: Wolfang Sauer : Der „Duden“. Geschichte und Aktualität eines „Volkswörterbuchs“, Stuttgart, J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung,1988; Burckhard Garbe(ed.): Die deutsche Rechtschreibung und ihre Reform 1722–1974, Tübingen, Niemeyer, 1978.

[49] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 282.

[50] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 282.

[51] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 284.

[52] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 294.

[53] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 311.

[54] Fontos megemlíteni, hogy ebben a periódusban indul meg a zágrábi akadémiai szótár készítése is.

[55] Kiss: Szláv nyelvek értelmező szótárai, 314.

[56] A témában lásd bővebben: Tesaurus Linguae Latinae: www.thesaurus.badw.de/das-projekt.html (utolsó letöltés: 2018. 01. 12.)

[57] Fóris: Kezdeti lépések; Ladislav Zgusta (ed.): History, Languages an Lexicographers, Tübingen, Max Neymer Verlag,1992;  Prószéky Gábor: Szótárírási szempontok a számítógépes nyelvi programok korában és korábban, in Kiss Gábor – Zaicz Gábor (szerk.): Szavak, nevek, szótárak, Budapest, MTA Nyelvtudomány Intézete, 1997.

[58] Ladislav Zgusta:  Manual of Lexicography, Mouston, The Hague, 1970.

[59] Blaskó Mária: Számítógép és lexikográfia, in Fóris Ágota – Pálfy Miklós (szerk.): A lexikográfia Magyarországon, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2004, 125.

[60] Az három említett szótárról lásd bővebben: Blaskó: Számítógép és Lexikográfia.

[61] Blaskó: Számítógép és Lexikográfia, 124.

[62] Pajzs Júlia: Számítógép és lexikográfia, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1990, 9.

[63] Pajzs: Számítógép és lexikográfia, 9.

[64] „A korpusz ténylegesen előforduló írott, vagy lejegyzett beszélt nyelvi adatok gyűjteménye. A szövegeket valamilyen szempont szerint válogatják és rendezik. Nem feltétlenül egész szövegeket tartalmaz és nem csak tárháza a szövegeknek, hanem tartalmazza azok bibliográfiai adatait, bejelöli a szerkezeti egységeket (bekezdés, mondat). Emellett pedig feltünteti a szavak mellett szófaji kódjukat is.” (MTA, Nyelvtudományi Intézet, Korpusznyelvészeti Osztály, Utolsó letöltés: 2018. 05. 27.)

[65] Tulajdonképpen korábbi szótárak is korpuszok alapján készültek, de a modern korpusz nyelvészet a 20. század találmánya.

[66] Fóris: Szótár és oktatás,14.

[67] Holl András: Internet és tudomány, Magyar Tudomány, XLI. évf., 1996/ 5, 558–566, 561-562.

[68] A témában lásd bővebben: Ungváry Rudolf: Tezaurusz technológia. Az információkereső tezauruszok készítésének folyamata, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 1979; Schlanger László: A tezauruszépítés számítógépes segítése, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 1983; Ungváry Rudolf – Orbán Éva (2001): Osztályozás és információkeresés 1. köt., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ, 2001.

[69] Magay Tamás – Pajzs Júlia: 25 éves az EURALEX, in: Fábián Zsuzsanna (szerk.): Szótárírás és Szótárírók, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2009.

[70] Lan, Li: The growing prosperity of on-line dictionaries, English Today 21. évf.,  2005/3, 16–21; Pedro A. Fuertes-Olivera: Specialised Dictionaries of  Economics and Translation, in: Helle Dam Jensen – Patrick Leroyer (eds.): Hermes, 50. köt., 2013, 33–49.

[71] Fuertes: Specialised dictionaries; Fóris Ágota:  A szótárak és a szótárírás társadalmi-gazdasági szerepéről, Tudásmenedzsment V. évf., 2004/ 2, 111–122.

[72] Gaál Péter: Online szótárak és használóik, Doktori disszertáció, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2016.

[73] Dringó-Horváth, Ida (2011): Hogyan válasszunk elektronikus szótárat a nyelvtanuláshoz?, in: Iskolakultúra 2011/6–7, 141-156.

[74] Dringó-Horváth: Hogyan válasszunk.

[75] Fóris: Szótár és oktatás, 13.

[76] Fóris: Szótár és oktatás, 13-16.

[77] Gaál: Online szótárak és használóik; Dringó-Horváth Ida: Digitális szótárak ‒ szótárdidaktika és szótárhasználati szokások., in Alkalmazott Nyelvtudomány (2017 különszám), 1-27; Dringó-Horváth Ida – Fajt Balázs – P. Márkus Kata: Szótárhasználattal és szótárdidaktikával kapcsolatos tapasztalatok vizsgálata nyelv-, ill. nyelvtanár szakot végzettek körében, Modern Nyelvoktatás, 2021, (közlésre elfogadva).

[78] Dringó-Horváth: Digitális szótárak.

[79] Pajzs Júlia: Merre tart a lexikográfia?, Modern Nyelvoktatás, XIV. évf, 2008/3, 3–9; Eva Fernández Samaniego – Beatriz Pérez Cabello de Alba(2011): Conclusions: Ten Key Issues in e-Lexicography for the Future, in Pedro A. Fuertes-Olivera, –  Henning Bergenholtz, (eds.):  E-Lexicography – The Internet, Digital Initatives and Lexicography, London, Bloomsbury, 2011, 305–311; Henning Bergenholtz – Rufus Gouws: What is lexicography?, Lexikos 22, 2012, 31–42.

[80] Természetesen a történelmi korok elnevezései és határai sem „kőbevésettek”, a tudomány időnként újra és újra felveti ezek újragondolását, újbóli meghatározását. A világtörténelem európai szemléleten alapuló, hagyományos korszakai és azok határai már egyre inkább feszegetik a hagyományos, „megszokott” kereteket.

[81] Dringó-Fajt-P. Márkus: Szótárhasználattal és szótárdidaktikával kapcsolatos.

[82] Kiváló összefoglaló a témában: Dringó-Fajt-P. Márkus: Szótárhasználattal és szótárdidaktikával kapcsolatos.

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as évek a magyar politikai jobboldal sajtójában

Bevezetés

Az első világháború szörnyűségeiből éppen csak kilábalt Magyarország számára az egyik meghatározó kérdés az államforma volt. IV. Károly 1918. november 13-án lemondott az államügyek vitelében való részvételéről. Ez azonban nem jelentette a trónról való lemondását is. Mégis, arra később nem tudott visszatérni. Magyarország pedig megtapasztalta a Károlyi Mihály nevével fémjelzett köztársaságot, valamint a tanácsköztársaságot. A forradalmak bukása után kiépülő, önmagát „ellenforradalmiként” meghatározó hatalmi rendszer képviselői számára értelemszerű volt a történelmi jogfolytonosság helyreállítása, az ezer éves államisággal összeforrott királyság intézményének helyreállítása. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a magára ellenforradalmiként hivatkozó rendszer miképpen viszonyult a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársasághoz, illetve magához a köztársasági államformához. A vizsgálódás anyagát a jobboldali sajtóban az 1920 és 1928 közötti időszakban megjelent a tárgyat érintő írások képezik. A munka során olyan orgánumokat tekintek át, amelyek valamilyen formában foglalkoznak a köztársaság kérdésével. A vizsgált orgánumok közé tartozik a A Nép, Budapesti Hírlap, Kis Ujság, Magyarság, Nemzeti Ujság, Pesti Hírlap.[1] A munka során a vizsgált írásokat nem egyszerű kronológikus sorrendben kívánom feldolgozni, hanem tematikusan a következő problémakörök mentén: hogyan helyezhető el a köztársasági gondolat kérdése a legitimista szabadkirályválasztó vita tükrében, a jobboldali sajtó szerint milyen volt a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság mint vád miképpen jelent meg a jobboldali közbeszédben. Mindezen három téma mellett röviden még kikívánok térni Károlyi Mihály személyének megítélésére.

Az 1920-as évek elejét meghatározó politikai kérdések rövid felvázolása

A következő rövid felvezetőben nem kívánok minden az 1920-as elején megfogalmazott kérdést a maga teljességében bemutatni. Úgy vélem, hogy egy ilyen viszonylag rövid írás keretében erre nem is lenne lehetőségem. Pusztán a főbb vitapontokat kívánom felvázolni, hogy azután tanulmányom fő vizsgálati kérdését – amelyben arra keresem a választ miképpen jelent meg a köztársaság kérdése a korabeli politikai jobboldal sajtójában – elhelyezhessem.

A Károlyi-féle köztársaság, majd pedig az azt követő tanácsköztársaság zűrzavaros időszaka után a konszolidálódó hatalomnak az elsők között kellett rendeznie az államforma-, valamint a király személyének kérdését.[2] Kmety Károly egyetemi tanár a Jogtudományi Közlöny hasábjain 1921-ben a következőt fogalmazta meg a kérdésről: „A közjogi téren tenni valóink nagy alkotmányi problémák, köztük egy sincs fontosabb az ú. n. királykérdésnél,”[3] Ez a kérdés azonban nem abban jelent meg, hogy vajon Magyarország királyság maradjon-e, hanem, hogy azt miképpen szabályozzák.[4] Erre erősít rá Buza László jogakadémiai tanár a Magyar Jogi Szemlében megfogalmazott gondolata: „Az nézetünk szerint […] kétségtelen, hogy Magyarország jogilag nem szűnt meg monarchia lenni. Az 1918. október 31. óta lejátszódott eseményeknek ilyen alkotmányjogi hatályt tulajdonitani nem lehet.”[5]

Bethlen István miniszterelnökségének első, 1921-1923 között tartó szakaszát Romsics Ignác szerint a stabilitás megteremtése határozta meg. Bethlen maga a legitimitás talaján állt, azonban realista politikusként az arisztokrácia többségével szemben megértette azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a háború előtti állapotok visszaállítására nincsen lehetőség. 1920 elejére kidolgozta a nemzeti királyság koncepcióját, amely előírta, hogy az ország uralkodója semelyik másik állam uralkodója nem lehet. Ez azonban Romsics meglátása szerint egy olyan taktikus lépés volt a részéről, amellyel lényegében nyitva hagyta az uralkodó személyének a kérdését. Azt ugyanis a legitimista és a szabad királyválasztó értelemben egyaránt lehetett interpretálni. Mindebből jól kivehetjük, hogyha a király személye ugyan nem is, de egy dolog bizonyos volt Bethlen felfogásában, mégpedig az államforma kérdése, amely királyság volt.[6] Pölöskei Ferenc megfogalmazása szerint a politikusok és államjogászok zöme politikai és társadalmi okokból vetette el a köztársaság államformáját, amit a forradalmakkal azonosítottak. Ahogyan fogalmaz Pölöskei: „A királyságtól – mondották – nagyobb stabilitást, biztonságosabb belső nyugalmat várnak, mert a ciklikusan visszatérő köztársaságielnök-választások újra és újra felkavarják a belpolitikai szenvedélyeket, s állandósítják a pártviszályokat.”[7] Szükséges ugyanakkor megemlítenünk Károlyi Mihálynak azt a gondolatát, mely szerint 1918 novemberében: „Valamennyi osztály a köztársaság azonnali kikiáltását követelte. […] még a tegnapi megrögzött royalisták is a köztársaság mellett voltak,”[8] Károlyi szavainak beemelése amiatt is fontos jelen munkánkba, mivel ennek az állításnak a hangoztatása visszatérő elem volt a köztársaság támogatóinál az 1920-as években.[9]

Pölöskei szerint maguk az antant hatalmak egyedül a Habsburg-restaurációt tiltották, így pedig meglátása szerint a királyság államformájának választásához nem is férhetett kétség.[10] Bár ahogyan arra Polner Ödön egyetemi tanár is kitért az 1920-ban a Magyar Jogi Szemlében írt írásában: „[a]z entente-hatalmak kívánsága folytán az államforma felett népszavazásnak kell dönteni.”[11] Noha ő ezt egy felesleges dolognak tartotta, hiszen a királyságot 1918-ban sem a népakarat, hanem pusztán egy „az államhatalmat magához ragadó egy pártcsoport által összehivott alaktalan helyi gyülekezet” törölte el.[12] Abban azonban, hogy Pölöskei mellett Romsics Ignác is rámutat, a király személyében már nem volt ekkora az egyetértés a királyság államformájának támogatói között. Két eltérő közjogi felfogás fogalmazódott meg. A legitimisták a jogfolytonosság talaján álltak és ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, visszatértéig pedig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorként látni. Az ő ellenpólusukat képezték az úgynevezett szabadkirályválasztók, akik azt hangoztatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, valamint IV. Károly 1918. novemberi nyilatkozatával a Habsburgok elveszítették a magyar trónra való jogosultságukat. A magyar nemzet pedig visszanyerte jogát a szabad királyválasztásra. A helyzetet Horthy Miklós 1920. március 1.-jén történt kormányzóvá választása oldotta fel, még hogyha csak ideiglenesen és nem is maradéktalanul.[13] Ahogyan arra Egresi Katalin is rámutat, hogy az 1920: I. törvénycikk volt az, amely rendelkezett az ideiglenes jelleggel választott kormányzó jogköreiről, valamint egy egykamarás nemzetgyűlés felállításáról. Ezt az ideiglenességet erősítik magának a kormányzónak választott Horthy Miklós később az emigrációban megfogalmazott szavai is: „Az 1920-as törvény abban a feltevésben készült, hogy a király nemsokára visszatérhet,”[14] Egresi szerint a törvény ideiglenes jelleggel igyekezett szabályozni a benne foglalt kérdéseket, végül azonban egy közel két és fél évtizeden át tartó politikai berendezkedés közjogi alapjait teremtette meg. Romsics Ignác szerint ez a törvény a legitimista és szabadkirályválasztó oldal kompromisszumának jegyeit viselte magán.[15] Ezt erősíti meg Kmety Károly is, aki a törvény kapcsán a következőket írta a Habsburg jogigényről: „[a]z ú. n. teljes jogfolytonossági álláspontot [a törvény] respektálni, elfogadni fogja, noha teljhatalma jogosítaná azon jogok megszüntetésére is.”[16] Mégis, hogy a Habsburg restaurációnak mennyi realitása is volt azt jól példázza Horthy Miklós IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán megfogalmazott gondolatai: „[a] király kísérleteit […] az a kedvezőtlen külpolitikai helyzet hiúsította meg, amelyet a kis- és nagyentente következetes Habsburg-ellenes politikája idézett elő.”[17] Ahogyan azonban azt L. Nagy Zsuzsa megfogalmazásában is olvashatjuk, a kialakuló rendszer egyáltalán nem volt ellentmondásoktól mentes, hiszen az államforma, a legfőbb állami méltóság kérdése és a kialakuló kormányzati módszerek is megosztották a közvéleményt és a politikai élet szereplőit. A kormányzó jogköreit 1920-ban nem is sikerült véglegesen rendezni. Mindez összeségében azzal a következménnyel járt, hogy ezek a kérdések még évekig meghatározták a hazai politikai életet.[18] Mindezt jól illusztrálják Horthy Miklós egy 1922 augusztusában Gödöllőn zajlott találkozóról írt szavai, amikor is felidézi a Ráday Gedeon belügyminiszter által ott mondottakat: „Meg kell szűnnie az államfő állása körül a viszálynak, mert emiatt az országban nem lehet teljes nyugalom. Egyesek független Magyarországot akarnak, élén a törvényes királlyal, mások meg József főherceg vagy Albrecht főherceg megválasztását óhajtják. Baloldali elemek köztársaságra törekednek.”[19]

A köztársasági gondolat a legitimista és a szabadkirályválasztó vita tükrében

Az államforma kérdésének érzékenységét úgy gondolom jól érzékelteti az 1920. évi I. törvénycikk kapcsán kirobbant vita, amikor is magát Apponyi Albertet illették a köztársaság támogatásának vádjával miután azt a kijelentést tette, hogy egy mondva csinált királyságnál is jobb egy becsületes alapokon nyugvó köztársaság. Ferdinándy Gyula igázság- később pedig belügyminiszter ennek a vitának a során felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetgyűlésnek figyelembe kell vennie olyan kérdéseket, mint a hatalom szétválasztásának Monetsquieu által megfogalmazott elvét, a kormányzó és a kormány jogköreit, a vétójog és az előszentesítési jog kérdését. Végül pedig megfogalmazta, hogy: „a törvénybe talán a legjobb indulatúan köztársasági gondolatokat csempésztek.”[20] Szintén érdekes, ahogy a Habsburg ház uralkodói és örökösödési jogát megszüntető törvénnyel, valamint a kormányzói tiszt időtartamával kapcsolatosan nyilatkozott. Úgy vélte, hogy a királykérdés és szabadkirályválasztás azok közé a kérdéskörök közé tartoznak, amelyek a nemzetet izgalomban tartják, sőt az bármikor saját mozgalmat indíthat. Az ország pedig könnyen találhatja magát abban a helyzetben, hogy két királya van. Mindemellett, hogyha esetleg a szabadkirályválasztás valósulna meg, akkor is maradna az országnak egy olyan része, amely legitimista maradna. A fenti két véleményből nem feltétlenül a köztársasági gondolat éles elvetését olvashatjuk ki, noha természetesen nem gondolhatjuk azt sem, hogy támogatták volna a köztársasági államformát, sokkal inkább egyfajta aggodalmat azzal kapcsolatban, hogy királykérdés rendezetlensége a jövőben viszályok forrása lehet. [21] Hasonlóan aggódott emiatt a lehetséges viszály miatt Pethő Mihály is, aki amellett érvelt, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók vitája végül odáig fog fajulni, hogy azok, akik részesei voltak az „oktobrista összeomlásnak” újra felbuzdulnak. A probléma folyamatos elodázása pedig a keresztény gondolat halálát fogja elhozni, valamint azt fogja eredményezni, hogy a köztársaság lesz az egyedüli reális alternatíva. Pedig a keresztény politika képes arra, hogy változó politikai és alkotmányjogi keretek között is rendkívüli rugalmasságot tanúsítson.[22] Fontos kitérnünk Huszár Károly korábbi miniszterelnök 1927-ben a Szentkorona Szövetség győri gyűlésén elmondott beszédére. Huszár szerint a magyar államiság épülete ekkor még minden konszolidáció ellenére sincsen betetőzve, hiszen a királyi trón betöltetlen. Egy parasztembert idézve a következőt mondta: „Hiába, nem boldog az ember olyan házban, amelynek nincs teteje.”[23] Huszár a trón betöltését kizárólag alkotmányos úton tudta elképzelni. Elismerte ugyanakkor, hogy az alkotmányosság útja a legitimisták számára egy járatlan út. Ezért a feladat az, hogy ezt előkészítsék. Bármiféle diplomáciai akciót meg kell előznie a kormányzó, valamint az országgyűlés beleegyezésének. A nemzetközi akadályokat nem tartotta leküzdhetetlennek, hogyha ugyanis az ország szakítani tud a „forradalom szellemével” és „Szent Koronában rejlő varázshatalommal” egységesíteni tudja nemzetet, akkor a legitimista út járható. A „forradalom szelleme leküzdésének” szófordulatából érzékelhetjük, hogy milyen szemszögből közelített a köztársaság gondolatához. Kifejezően elítélően nyilatkozik róla: „A köztársaság, a népköztársaság és a tanácsköztársaság már elvitték egyszer a sír szélére a nemzetet”[24] Ahogyan fogalmazott minden forradalom szűkített egyet az ország határain. További vádként fogalmazta meg a köztársasággal szemben, hogy annak köszönhetően vált az ország ellenállásra képtelenné, hiszen az fegyverezte le az országot, majd ezt követően a csőcseléket fegyverezte fel és lett a bolsevizmus „szálláscsinálója Magyarországon”. A köztársaság volt az, amely tönkretette azokat az erőket, amelyek „vasabronccsal tartották össze Szent István ősi birodalmát”. Ez volt a jelszó Magyarország politikai és szociális robbantására. A kár, amit a köztársaság okozott az ország számára olyan súlyos, hogyha nem is állna többévszázados államfenntartó érdem a királyság mögött, a köztársaság néhány hónapos pusztítása akkor is mindenkit a királyság hívévé tenne. Huszár szerint ebből következőleg a köztársasági irányzat ekkora már radikális, a belpolitikában destruktív, a külpolitikában pedig defetista politikája miatt csupán egy olyan népszerűtlen gondolat, aminek alig akadnak szórványosan hívei. A legitimizmussal szemben tehát aligha képes bármiféle ellenállást kifejteni. Vélte mindezt Huszár Károly, aki szinte úgy nyilatkozott a köztársaságról, minthogyha egy büntetőper során szembesítené a vádlottat bűneivel. Mégis azt kell, hogy mondjuk nem a köztársaság pártiakkal szemben volt a leginkább elítélő, hanem a szabadkirályválasztókkal. Apponyi Albert és Ferdinándy Gyula fentebb idézet gondolataiból már érzékelhettük a szabadkirályválasztókkal szembeni negatív viszonyulást. Ők azonban nem fogalmaztak meg olyan súlyos vádakat velük szemben, mint néhány évvel később Huszár Károly. Ő ugyanis azt mondta, hogy a szabadkirályválasztók még a köztársaságiaknál is veszedelmesebb erőt képviselnek, akik nacionalista és militarista állarcok mögé bújnak. Huszár Károly szerint a királyválasztás a nemzetnek az akkori erkölcsi állapotában végzetes lett volna, hiszen ekkoriban a magyar nép sem volt mentes a „korszellem okozta szellemi és erkölcsi járványoktól”. A társadalom nyomorúsága, az anyagi és erkölcsi függetlenség hiánya csak a különböző trónkövetelőknek és az elkerülhetetlen belső zavaroknak kedvezne, amely végül polgárháborúhoz vezetne. Véleménye szerint ezért is ajánlották a szabadkirályválasztók ezt a módszert. Végül még hozzátette, hogy a szabadkirályválasztásra közjogilag nincs is lehetőség, valamint hogyha az ország élén egy Habsburg király állna, akkor az nem adna példát a lázadásra.[25]

A magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez a jobboldali sajtó szerint

Érdemes megvizsgálnunk, hogy hogyan vélekedett a jobboldali sajtó arról, hogy a magyar nép miképpen viszonyult a köztársasági kérdéshez. Ahogyan azt a Nemzeti Ujság egyik szerzője is megfogalmazta a magyar nemzet annakidején a Károlyi féle köztársaságot kizárólag egy utolsó reményként fogadta el, akkor, amikor már a „lehetetlenben is reménykedett”. A köztársaságot magát pedig kizárólag egy ideiglenes állapotként fogta fel. Amint lehetett visszaakart térni a keresztény nemzeti politikához és királysághoz. Ugyanis míg a köztársasági államforma hirdetése a marxi ideológia vállalását jelentette, addig a királyság a történelmi jogfolytonosságot.[26] Erre a királyhűségre erősített később Gergely István, amikor is a Nemzeti Ujságban megemlékezett Gyulai Pál író kijelentéséről. Gyulai azt mondta, hogy a magyar nép tele van királyhűséggel, valamint, hogy a paraszt büszke a főnemesre, mint „saját fajtájának kivirágzására”. Valamint míg a királyság állandó témája marad a költészetnek, addig azt nem tudja elképzelni, hogy bárki is egyszer majd úgy ül le a gyermeke mellé mesélni, hogy: „Volt egyszer egy köztársasági elnök…”[27] A népköltészet ugyanis a királyság gondolatában tanyázik.[28] Az egyedüli ok a Nemzeti Ujság szerzője szerint, amiért a köztársaság egyáltalán megalakulhatott Magyarországon az a kisantant nyomásának volt köszönhető és a magyar királyság meggyengítését célozta.[29] Sőt, miként később azt a Magyarság című folyóirat egyik írásában is olvashatjuk, azt vádat is megfogalmazzák velük szemben, hogy a királykérdés elhúzódását is ők gerjesztették.[30] Azok, akik mindezek után is megünneplik a köztársaságot egyedül marxi ideológiával telítve teszik azt. Ezek közé tartoznak a szociáldemokraták is, akik az uralomra jutásuk feltételeként tartják számon a köztársaság bevezetését. Ahogyan a Nemzeti Ujság szerzője is megfogalmazta: „[t]ul van már ma a nemzet józan és alkotmányos gondolkozása minden köztársasági kísérletezésen,”.[31] Úgy gondolom fontos rámutatnunk arra, hogy a szerző nem csak a köztársasági gondolat képviselőit ítéli el, hanem szabadkirályválasztókat is. Az előbbi idézet ugyanis a következőképpen folytatódik: „[s]őt [a] szabadkirályválasztó-játszósdin, hogy a mi novemberünk szürke ködében nem is kell e gondolatokkal, mint a nemzet lelkére nehezedő törekvésekkel foglalkoznunk.”[32] Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a Magyarság című folyóirat egyik 1922-es cikkében megemlítik, hogy a köztársasági gondolat alig tudhat magának 10%-nyi támogatót a magyar nép körében. Noha azt nem részletezi az írás, hogy ezt az egész népességre vagy a választásra jogosultakra érti, úgy gondolom, hogy a 10% egyik esetben sem számítható elhanyagolható tömegnek. Kétségtelen, hogy ez a 10% még messze van a többségtől és akármit is értünk ezalatt a bizonyos százalék alatt az még messze van a királyság pártolóinak a számától, azonban a korábban említett teljes támogatás nélküliségtől kétségtelen, hogy távol áll. Egy olyan tömeget feltételez, akikkel érdemes számolni.[33] A magyar néppel kapcsolatban fontos még megemlítenünk Huszár Károly fentebb már idézett 1927-es beszédét. Itt ugyanis úgy beszélt a magyar népről, mint egy olyan tömegről, amelyet a legitimistáknak feltétlenül szükséges a táborukba vonni. Ez a nép ugyanis hű a monarchizmushoz. A legitmizmus gondolata pedig ebből a hűségből következik. A jogfolytonosság tehát nem maradhat továbbra is az „úri szalonok és püspöki paloták magánügye”. Ha ugyanis sikerre akarják vinni a legitimista politikát, akkor ahhoz az egész magyar társadalom erejére szükség lesz vallás- és osztálykülönbségek nélkül. A néptömegek lelkében azonban a királyhűség ápolni kell különben az elsorvad.[34]

A köztársaságpártiság, mint vád a jobboldali gondolkodásban

Fentebb már Apponyi Albert esetében röviden említettük, hogy a köztársaságpártiság, még hogyha nem is beszélhetünk az államforma tényleges megváltoztatásának az igényéről, egyfajta vádként jelent meg a politikai jobboldalon. Ilyen vádat fogalmazott meg többek között a korábban a Károlyi kormányban is szerepet vállaló Nagy Vince országgyűlési képviselő, a frankhamisítási botrány vitája során Viczián István képviselőtársa ellen. Nagy azzal vádolta Vicziánt, hogy nem közömbös a köztársasági gondolat iránt. Ez az eset úgy gondolom jól érzékelti a köztársaságpártiság bélyegként való alkalmazását.[35] Viczián eseténél azonban sokkal érdekesebb, hogy hasonló vádakat még Gömbös Gyulával szemben is megfogalmaztak 1926-ban, még hogyha nem is ennyire direkten. A Nemzeti Ujság egyik cikke szerint ugyanis a monarchista oldal értetlenül állt Gömbös Gyulának egy svéd lapnak adott interjúja előtt. A szerző Gömbös azon kijelentése felett, amikor azt nyilatkozta, hogy Ottó apját gyűlölte még szemet tudott volna hunyni, afelett azonban már nem, amikor Gömbös a legitimista öröklési elvet veszedelmesnek nevezte. Egészen konkrétan a következő kijelentést tette: „[m]ert a trónöröklési rend a hatalmat egy hülye kezébe juttatja!”[36] Ezek után a cikkíró szerint vitatható az is, hogy Gömbös egyáltalán monarchista lenne és megfogalmazza a következő kérdést: „Ám de micsoda monarchia az, ahol a királyt ujra meg ujra választani kell. Ha nincs trónöröklési rend, akkor lényegében életfogytiglan választott köztársasági elnökről lehetne csak beszélni.”[37] Mindezek mellett a szerző még azt is Gömbös szemére vetette, hogy korábban olyan nyilatkozatokat tett, hogy a munkások kezébe lenne szükséges a gyárok tulajdonjogát adni. Ez pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Gömbös a szocialisztikus tanokkal szimpatizál. A vád tehát, ahogyan azt fentebb is említettem nem annyira konkrét, mint a Viczián Istvánnal szemben felhozottak, valamint az is sincs konkrétan kimondva, hogy Gömbös köztársaságot akarna. Sőt, aligha képzelhetjük el ezt róla. Mégis, amikor a szerző életfogytiglan tartó köztársasági elnökről és szocialisztikus tanokkal való szimpatizálásról beszél érzékelhető ennek a vádnak a megjelenése. Az életfogytiglan tartó köztársasági elnök fogalma kapcsán érdemes röviden megemlítenünk, hogy azt Horthy Miklós kormányzóságának kérdéseivel foglalkozó tanulmányában Kende Péter is használja. Kende megfogalmazásában Horthy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint valódi királypótló régens vagy uralkodó.[38]

Károlyi Mihály személyének a megjelenése a köztársasággal kapcsolatban

Széles körben ismert tény, hogy Károlyi Mihály személyét, valamint mindazt, amit 1918-ban képviselt milyen mértékben megvetette az 1920 után kialakult rendszer. Hatos Pál megfogalmazásában Károlyi nevét a „legnagyobb gyűlölettel emlegették”. Személye ellen sikkasztás és más bűncselekmények elkövetése miatt eljárást indítottak és vagyoni perben el is tudták marasztalni. Majd vagyonától is megfosztották. Nemcsak Károlyit érte azonban retorzió, hanem Hatos szerint mintegy 35-40 ezer közalkalmazott szenvedett el valamilyen vagyoni vagy fegyelmi hátratételt, illetve kényszernyugdíjazást.[39] Károlyi és társai a Horthy-korszak tankönyveimben Romsics Ignác megfogalmazása szerint olyan hazaárulókká stilizálódtak, akiknek nemcsak saját forradalmuk bukásáért, a proletár diktatúráért, de Trianonért is viselniük kellett a felelősséget.[40] Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy kitérjünk egy olyan 1925-ös A nép hasábjain megjelent írásra, amely Károlyi Mihály Egyesült Államokban folytatott köztársasági tevékenységét tárgyalja. Ez az írás ugyanis egyfajta szunnyadó fenyegetésként mutatja Károlyi Mihályt, aki a New York-i magyarok körében igyekezett terjeszteni a köztársasági gondolatot. A cél érdekében a Károlyi létre kívánta hozni az Amerikai Országos Párt a magyar népköztársaságért elnevezésű csoportosulást. Céljuk az „úgynevezett népköztársaság” megalakítása lett volna. Mindezt a cikk szerzője költői magasságokba emelkedve mutatta be: „Az a világgá szaladt társaság, amely Magyarországon halálra kompromittálta magát s most abból, hogy áskálódik saját hazája ellen, itt Amerikában új akcióba fogott. Egészen sötét és egészen becsületvesztett emberek buzgólkodnak egy új amerikai magyar politikai párt alakítása körül.”[41] Károlyiék kísérletét a szerző szerint az amerikai magyarság ellenségesen fogadta, ugyanis a szavaival élve a kint élő magyarok nem akartak részt venni olyan párt alapításában, amellyel saját maga alatt vágta volna a fát. A kísérlet ellen még az Amerikai Magyar Hírlap is erélyesen állást foglalt. Sőt idővel az Egyesült Államok kormánya is szintén erélyesen tiltakozott Károlyi terve ellen. Minden bizonnyal Károlyi Mihálynak ez a terve már a kezdetkor aligha kecsegtethetett bármiféle sikerrel. Az ügy kapcsán megjelent írás azonban jól illusztrálja számunkra azt az ellenszenvet, amelyet a magyar jobboldal Károlyi Mihállyal szemben érzett. A szerző szerint ugyanis a magyar népnek és a magyar kormánynak tudomást kell vennie erről a mozgalomról és figyelemmel kell kísérnie a tengerentúli eseményeket, hogyha ott ilyen „lélekmérgező” ötletek születnek.[42]

Összegzés

Ahogyan azt láthattuk az államforma kérdése a jobboldali közvéleményt is aktívan foglalkoztatta. Ez természetesen a királyság államformája melletti állásfoglalást jelentette. Mielőtt azonban ezeknek az összegzésére rátérnénk ki kell emelnünk, hogy az itt feldolgozott forrásnak a túlnyomó többsége a legitimista álláspontot mutatja be. A forrásbázis összeállítása során ugyanis ezek a köztársaság kérdésével foglalkozó jobboldali források kerültek elő. Ez azonban óhatatlanul is felveti a kérdést, hogy az államforma ügye miképpen került elő a szabadkirályválasztók álláspontját bemutató orgánumokban. Ha pedig nem került, akkor annak mi lehet az oka. Ennek megválaszolása azonban egy később elvégzendő munkára vár.

A feldolgozott forrásanyag tükrében azt tudjuk mondani, hogy a köztársaság, hogyha nem is mint reális alternatíva, de előkerült a jobboldali politikai diskurzusban. Sőt, ahogyan azt a legitimista álláspont meg is fogalmazta annál, amit a szabadkirályválasztók akarnak még a köztársaság is kevésbé veszélyes. Maga Apponyi is úgy nyilatkozott, hogy egy mondvacsinált királyságnál egy becsületes köztársaság is jobb. A jobboldali érvrendszer megfogalmazta azt, hogy az királykérdés rendezése már csak azért is szükséges, mivel az óhatatlanul is izgatja a magyar népet, valamint a legitimista-szabadkirályválasztó vita rendezetlensége a jövőben olyan viszályok forrása lehet, amely végül akár a köztársaság újbóli győzelmét is elhozhatja. Fontos kiemelnünk, hogy a társadalmi legitimáció kérdése a jobboldali gondolkodásban is megjelent. Ugyanis a legitimisták is belátták azt, hogy a királykérdés, ahogyan ők fogalmaztak, nem lehet továbbra is úri szalonok és püspöki paloták magánügye. Szükségessé vált a nemzetnek a legitimizmus körébe való beemelése. Annak a népnek a beemelése, amely véleményük szerint mindig is királyhű volt és 1918-ban csakis kényszerből fogadta el a köztársaságot. Bevallották azonban a maguk számára azt, hogy ez számukra még egy járatlan út. Mindezek mellett láthattuk, hogy a köztársaság, mint egyfajta negatív bélyeg vagy vád is megjelent a jobboldali gondolkodásban, amelyet a korszak olyan fontos szereplőire is rásütöttek, mint a későbbi miniszterelnök Gömbös Gyula. Végezetül pedig ki kell emelnünk, hogy Károlyi Mihály alakja is mint egy a magyar királyságra leselkedő állandó fenyegetés is megjelent, amely az emigrációban is szervezkedik a magyar államiság ellen. Noha ez aligha jelenthetett tényleges fenyegetést a Horthy-rendszerre nézve, ahhoz azonban kiváló alapanyagot szolgáltatott, hogy a nemzetet és az országot ért tragédiákat összekapcsolhassák Károlyi Mihály személyével és a köztársasággal.

Absztrakt

A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as évek a magyar politikai jobboldal sajtójában

Magyarországnak rövid időn belül átkellett élnie egy világháborút-, majd ezt követően területe nagyrészének elvesztését. Mindemellett pedig a Habsburg ház eltünését, valamint az első magyar köztársaság kikiáltását, valamint a tanácsköztársaság borzalmait. Ezen események után joggal gondolhatjuk, hogy a köztársaság gondolata sokakban ellenérzéseket váltott ki a Horthy-korszak idején. Mégis úgy vélem hogy, amikor a köztársasági államforma kérdését vizsgáljuk nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk mit gondoltak erről a kérdésről az azt elvetők. Tanulmányomban ezt kívánom vizsgálni 1920 és 1928 között, vagyis a Károlyi-féle köztársaság első jubileumáig. Munkám során a következő főbb kérdésekre igyekszem választ kapni: a köztársasági gondolat miképpen helyezhető el a korabeli magyar közéletet meghatározó legitimista és szabadkirályválasztó vitában, milyen volt a jobboldali sajtó szerint egyértelműen királyhűnek tartott magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság miképpen jelent meg mint egyfajta vád a politikai jobboldalon. Végül pedig röviden szót kívánok ejteni arról, hogy miképpen látta és láttatta a jobboldali sajtó Károlyi Mihály szerepét.

Kulcsszavak: köztársaság, republikanizmus, 1920-as évek, Horthy-rendszer, politikai jobboldal

Abstract

The appearance of republicanism in the Hungarian right wing publicism during the 1920’s

In a short time Hungary had to experience a world war and the loss of most of its territories, as well as the dethronement of the Habsburg dynasty, the proclamation of the first Hungarian people’s republic, and the horrors of the soviet republic. After events like these we can safely assume that the republican idea was opposed by many during the Horthy-era. Nevertheless, I believe that when we examine the question of the republican form of state we cannot allow ourselves the luxury of ignoring what the opposing voices said about the system. In my dissertation I am examining this question between 1920 and 1928, or the first jubilee of the Károlyi-republic. In my work I attempt to find the answer to the following questions: how the republican idea can be placed in the argument between the legitimists and the free electors, which determined the public discussion, what the attitude was towards the question of the form of state of the Hungarian population, which the right-wing press deemed unquestionably royalist, and how republicanism appeared as a type of  indictment on the political right. Finally, I briefly attempt to describe how the roll of Mihály Károlyi was seen and exhibited by the right-wing press.

Keywords: republic, republicanism, 1920s, Horthy-era, right-wing politics

Bibliográfia

Források

A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4.

A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12.

Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19.

Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23.

Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14.

Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21.

Visszaemlékezések

Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Cikkek és tanulmányok

Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2.

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2.

Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1.

Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4.

Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.

[1] A tanulmány vizsgálatának fókusza a köztársasági kérdés jobboldali orgánumokban való megjelenésére helyeződik. A dolgozat végén található bibliográfiában emiatt szerepelnek a felsorolt lapokban megjelent írások a források között, ellentétben Kmety Károly, Buza László és Polner Ödön szintén az 1920-as években megjelent írásaival, amelyek a korszak meghatározó politikai kérdéseinek felvázolásában nyújtottak segítséget és ebből kifolyólag a felhasznált szakirodalmak között kaptak helyet.

[2] Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996, 55.

[3] Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1., 1.

[4] Uo. 1.

[5] Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2, 84.

[6] Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988, 30-31.

[7] Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 42.

[8] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013, 176-177.

[9] A felvázolt gondolatot kiválóan illusztrálja a következő, az 1918-as köztársaság jubileumára írt, azonban elkobzott és később az Erdélyi Futárban megjelent Népszava cikk: Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15. Valamint szintén kiváló illusztrációként szolgál ezzel kapcsolatban egy, a Világ című lap hasábjain Túri Béla kanonok és országgyűlési képviselő 1918-as szerepével kapcsolatban megjelent olvasói levél: Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

[10] Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 130.

[11] Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4, 205.

[12] Uo. 205.

[13] Pölöskei F., Gergely J., Izsák L.: i. m.: 42-43., Pölöskei F.: i. m.: 130-139. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 138-139.

[14] Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019, 124.

[15] Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 240.; Romsics I.: i. m.: 139.

[16] Kmety K.: i. m. 2.

[17] Horthy M.: i. m. 143.

[18] L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 23.

[19] Horthy M.: i. m. 144.

[20] Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30., 4.

[21] Uo. 3-4.

[22] Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21., 1-2.

[23] Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5.

[24] Uo. 5.

[25] Uo. 5-6.; Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 2-3.

[26] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[27] Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14., 7.

[28] Uo. 7.

[29] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[30] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[31] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[32] Uo. 1.

[33] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[34] Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22. 2-3.; Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5-6.

[35] A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4., 5-6.

[36] Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19., 3.

[37] Uo. 3.

[38] Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

[39] Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417.

[40] Romsics I.: i. m. 181.

[41] Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23., 1.

[42] Uo. 1.

Cservenka Ferdinánd: A szlovák haderő kiépítése és előkészületei a Lengyelország elleni hadjáratra

Az 1939. március 14-én létrejött szlovák államra a kezdetektől fogva komoly szervezési munkálatok vártak, amely nemcsak az egyes kormányzati, közigazgatási és egyéb szerveket érintette, hanem a haderőt is. 1939 tavaszán a szlovák haderő komoly átszervezéseken ment keresztül. Új katonai rendfokozatokat hoztak létre, meglévő rangokat neveztek át, illetve másképpen csoportosítottak. Fontos feladat volt a tisztikar létszámának növelése és nemzetiségi összetételének megváltoztatása, utóbbi elsősorban a cseh nemzetiségűek kárára. Az 1938. augusztus-i adatok szerint a csehszlovák haderőnél 435 szlovák katonatiszt teljesített katonai szolgálatot, s ez csupán a tisztek 3,4 %-át tette ki. Ezek közül egy fő viselte a tábornoki rangot, a többi nagyrészt főleg altiszti rangban szolgált.[1] A szlovák állam létrejötte után a parancsnoki funkciókat a cseh tábornokoktól és főtisztektől olyan szlovák katonatisztek vették át, akik nemcsak alacsonyabb tiszti ranggal rendelkeztek, hanem gyakran hiányos elméleti és gyakorlati felkészültséggel is. Szlovák katonatiszt az a személy lehetett, aki a következő feltételek egyikének megfelelt:

  1. született szlovák volt,
  2. nem a szlovák nemzetiséghez tartozott, de a felesége szlovák nemzetiségű volt,
  3. nem szlovák nemzetiségű volt, de hosszabb ideje Szlovákia területén élt, és szívén viselte Szlovákia sorsát.[2]
  4. július közepéig a szlovák haderő tisztjeinek létszámát 704 főre növelték. A tisztikar nemzetiségi összetétel a következő volt: 536 szlovák, 117 cseh, 27 német, valamint 24 ruszin és orosz.[3]
  5. május 2-án a szlovák kormány elfogadta a Nemzetvédelmi Minisztérium tervét, amely szerint Szlovákia területén három magasabb katonai parancsnokságot hoztak létre. Az első parancsnokságot Trencsén központtal Anton Pulanich[4]ezredes (1939. május 17-től tábornok) vezetésével, a másodikat Besztercebánya központtal Alexander Čunderlík[5]ezredes (1939. május 17-től tábornok), a harmadikat Eperjes központtal Augustín Malár[6] vezérkari alezredes (május 17-től vezérkari ezredes) irányítása alatt. A szlovák haderő öt gyalogezredből állt, amelyek parancsnokságainak állomáshelye Pozsony, Nyitra, Zólyom, Lőcse és Eperjes voltak, továbbá hat önálló gyalogzászlóaljból, egy harckocsizászlóaljból, egy páncéltörő ágyús zászlóaljból, egy kerékpáros zászlóaljból, hat tábori tüzérezredből, egy légvédelmi tüzérezredből, három lovaszászlóaljból (1939 augusztusában három lovas felderítő osztályt hoztak létre), egy utászezredből, egy repülőezredből, és további, különböző alakulatokból tevődött össze.[7] A repülőezred parancsnokságának állomáshelye Pöstyén[8]volt.[9]

A szlovák haderő legfőbb parancsnoka az 1939. október 26-án köztársasági elnökké választott Jozef Tiso lett, akit a miniszterelnöki székben Vojtech Tuka követett. A nemzetvédelmi miniszteri posztot Ferdinand Čatloš[10] tábornok töltötte be, és egyben ő volt a legfőbb katonai parancsnok is. Közvetlenül a Nemzetvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozott a kerékpáros zászlóalj, a 153. légvédelmi tüzérezred, az 51. és 52. tüzérezredek, a harckocsizászlóalj, a páncéltörő tüzérosztály, az utászezred, a repülőezred stb.[11] 1939. július 1-ig a szlovák haderő létszáma elérte a 29 683 főt, ebből mindössze négyen viselték a tábornoki rangot, a tisztek létszáma 700 főt, az altiszteké 573 főt a legénységé pedig 28 406 főt tett ki.[12] A szlovák haderő harckocsi állománya 27 Lt vz. 34 és 52 Lt vz. 35 könnyű harckocsiból[13]és 30 Tč. vz. 33 kisharckocsiból[14] állt, valamint 3 OA vz. 27 és 17 OA vz. 30 páncélgépkocsival,[15] és egy páncélvonattal rendelkezett.[16]A védelmi szerződés (Schutzvertrag)[17] megkötése után a haderő fejlesztésével kapcsolatban döntő szava volt a Franz Barckhausen altábornagy vezette német katonai bizottságnak, a Deutsche Militärkomission-nak. A németek kezdetben nem törekedtek a szlovák haderő létszámának növelésére, sőt inkább annak 25 000 főre való csökkentésére. Mindennemű „fölösnek” számító hadianyagot a német fegyveres erőknek, a Wehrmachtnak kellett átvennie, továbbá minden Szlovákiából kiinduló fegyverszállítmány csupán a német kormány beleegyezésével hagyhatta el az országot.[18]A védelmi szerződés említést tesz a németek által felállított védelmi övezet létezéséről is, ugyanis a német csapatok még 1939. március 15-én, egy nappal a szlovák állam létrejötte után behatoltak Szlovákia területére, és megszállták a nyugati határtól egészen a Vág folyóig terjedő terület egy részét. A Wehrmacht egységei elfoglalták a helyőrségeket, és elszállították a hadianyagot. Ez a védelmi övezet a németek számára nemcsak biztosítékot jelentett Szlovákia esetleges felosztására Németország, Magyarország és Lengyelország között, hanem biztosította a németek által bekebelezett Csehország, és az ebből létrehozott Cseh-Morva Protektorátus területét is.[19]A védelmi szerződés értelmében szükség esetén a németek bármikor irányítás és megszállás alatt tarthatták a szlovák katonai objektumokat. A védelmi övezet eddigi szerepe és jelentősége akkor változott meg, mikor Lengyelország elvetette a németek azon próbálkozásait, hogy Gdanszk és a korridor megegyezés útján Németországhoz kerüljön. A németek védelmi övezete ezek után katonai felvonulási területté vált. A Wehrmacht már néhány hónappal a Lengyelország elleni háború kitörése előtt megkezdte az előkészületeket. A május 11-től 13-ig tartó szlovák – német tárgyalásokon a német fél szóba hozta a közlekedési útvonalak fejlesztésének kérdését is.[20]Így került sor utak építésére és megerősítésére (harcjárművek részére), vasutak javítására, hidak megerősítésére Szlovákia északnyugati részén. A szlovák Közlekedési és Közmunkaügyi Minisztérium elfogadta a német katonai bizottság, a Deutsche Militärkomission kérelmét, amely a Wehrmacht számára szükséges több nemzetközi és belföldi telefonvonal létesítését írta elő. A terheket a szlovák kormány fedezte, amelynek összege 2 101 027 szlovák korona volt. Augusztusban megkezdődtek az erődítési munkálatok a védelmi övezet északi részén.[21]A német felderítés megkezdte a terepviszonyok vizsgálatát Zsolna, Turzófalva[22] és Nagybiccse[23] térségében. Katonailag fontos szempont volt, hogy a Zsolna és Turzófalva közötti összeköttetést kiépítsék. Az utak javítását elsősorban a tüzérségi fegyverek felvonulása tette szükségessé. Problémát okozott a német csapatok elszállásolása is.[24]A szlovák Nemzetvédelmi Minisztérium jelentése szerint a német alakulatok intenzíven folytatták a munkálatokat, árkokat ástak, géppuskafészkeket, légvédelmi fedezékeket létesítettek.[25]

A németek Szlovákiával kapcsolatos elképzelései akkor változtak meg radikálisan, amikor Teleki Pál magyar miniszterelnök kijelentette Hitlernek, hogy Magyarország elutasít minden Lengyelország ellen irányuló katonai vállalkozást. Ezek után Szlovákia 1939 nyarán a német tábornokok számára fontos felvonulási területté vált,[26]valamint felmerült az is, hogy katonai részvétellel a szlovák haderő lekötheti a lengyel haderő egy részét. 1939. augusztus 12-én a német és a szlovák fél szerződést írt alá a védelmi övezetről.[27]A védelmi övezet keleti határa Vágújhelytől[28] északra a Vág nyugati partjáig terjedt, majd folytatódott tovább a Kiszuca folyó nyugati partja mentén egészen a lengyel határig.[29] A német fél kilátásba helyezte a szlovák haderő létszámának növelését is. Az augusztus 18-i egyezmény értelmében a szlovák haderő létszámát 25 ezerről 150 ezerre növelték. A németek ígéretet tettek arra is, hogy a szlovák csapatokat modern fegyverekkel szerelik fel, természetesen nem ingyen, ugyanis a német ipari konszernek átvették az ellenőrzést a vágbesztercei[30] és a máriatölgyesi[31] fegyvergyárak felett.[32]

Adolf Hitler 1939. augusztus 22-i parancsa meghatározta Szlovákia helyzetét az elkövetkező Lengyelország elleni konfliktusban, amely szerint, ha a szlovákok teljesítik a német haderő kívánságait, akkor számolhatnak azzal, hogy Németország garanciát vállal Szlovákia határainak megvédésére Magyarországgal szemben, valamint háború esetén számíthat arra, hogy visszakapja a Lengyelország által 1938-ban megszállt és elcsatolt határmenti területeket. A szlovák haderő feladata csupán Szlovákia területének védelme lett volna. A német haderő igény tartott az iglói[33]repülőtér használatára is. A szlovák kormányt az egyes kívánságokról augusztus 24-én délelőtt informálta Barckhausen altábornagy és Hans Bernard pozsonyi német követ. A Deutsche Militarkomission naplója szerint a szlovák kormány képviselői, élükön Tisoval, feltétel nélkül elfogadták a németek kívánságait.[34]

  1. augusztus 24-én a Nemzetvédelmi Minisztérium felkérte a Hlinka-gárda[35] főparancsnokságát, hogy kisegítésként határvédelmi funkciókat lássanak el a magyar – szlovák határon. Tekintettel a feszült nemzetközi helyzetre nagyon fontos volt, hogy ne legyenek szlovák részről konfliktusok a határon. Augusztus 26-i hatállyal meg kellett oldani a gárdisták felfegyverzését és felszerelését, 27-én pedig már szolgálatba kellet állniuk.[36]Augusztus 25-én a katonai előkészületek miatt légi tilalmat rendeltek el.[37]
  2. augusztus 26-án vette kezdetét a szlovák haderő rejtett mozgósítása, mobilizációja,[38] amely során a háború kitöréséig nyolc évfolyamot hívtak be. A tartalékosokat hivatalosan rendkívüli hadgyakorlatra hívták be, ugyanis Szlovákia ekkor még nem állt hadiállapotban Lengyelországgal. Sokan a tartalékosok közül nem kaptak behívó parancsot azért, mert korábban olyan alakulathoz tartoztak, amelyeket Csehszlovákia felbomlása és a szlovák haderő létrejötte után megszüntettek, vagy esetenként újjászerveztek. Többen a behívottak közül nem tettek eleget a felszólításnak. A Németországban dolgozó szlovák állampolgárokkal kapcsolatban a szlovák kormány a Deutsche Militärkomission kérelmére úgy döntött, hogy egyelőre a behívó parancs nem érinti őket. Ez kb. 15 ezer alkalmazottat érintett. Behívásukra augusztus 31-én került sor, de a szlovák kormány és a bécsi illetékes munkaügyi hivatal elnöke közötti tárgyalások eredményeként eldöntötték, hogy egyelőre minden alkalmazott maradjon a munkahelyén. Az egyes cégeknek névsort kellett összeállítaniuk a pótolhatatlannak minősülő alkalmazottakról, és azt át kellett nyújtani a szlovák félnek, amely eldöntötte kit hívnak be és kit nem. Ezeket a „kiváltságos” tartalékosokat 6-8 hét alatt idősebb alkalmazottakkal kellett leváltani. Augusztus 30-ig a különböző nehézségek és problémák miatt a 19 365 behívott főből csupán 4 539 fő tett eleget a parancsnak, illetve felelt meg az elvárásoknak.[39] Ebből kifolyólag azonnal a háború kitörése után, szeptember 1-jén Tiso 8 óra 30 percre értekezletet hívott össze a következő mozgósítással kapcsolatban. A megegyezés értelmében további 7 évfolyam behívását határozták el (összesen tehát 15 évfolyamot hívtak be). A behívóparancs nem érintette a Hlinka-gárda tisztségviselőit, a csendőrség és a rendőrség tagjait.[40]A csendőri és rendőri szervek feladatul azt kapták, hogy kutassák fel azokat a tartalékosokat, akik nem tettek eleget a parancsnak. Természetesen rájuk büntetés várt. Szeptember 9-ig a behívott 135 704 főből 69 814 fő, szeptember 12-ig a 151 784 főből 96 058 fő, szeptember 14-ig a 161 567 főből 108 067 fő, szeptember 20-ig a 162 129 főből 116 755 fő tett eleget a behívó parancsnak.[41]Összességében a 160 ezer behívott tartalékosból a mobilizáció során alkalmazott elővigyázatosságokat is figyelembe véve kb. 120 ezer fővel lehetett számolni. A tartalékosokkal és a tényleges katonai szolgálatot teljesítőkkel együtt a szlovák haderő létszáma szeptember 20-ig elérte a 148 113 főt.[42]

A mozgósítás eredményeként lehetőség adódott a Lengyelország ellen felállított tábori alakulatok létrehozására, amelynek létszáma szeptember 1-ig elérte 13 351 főt, szeptember 10-ig a 32 380 főt, szeptember 24-ig pedig az 51 306 főt (legmagasabb létszám).[43]

A mobilizáció nem volt tekintettel a nemzetiségekre. A rezsim a nemzeti kisebbségek azon tagjait, amelyekben nem bízott (pl. a magyar nemzetiségűek), azokat pótalakulatokhoz osztották be. Természetesen a német nemzetiségűek más bánásmódban részesültek, sőt már 1939 szeptembere előtt egy német ezred felállítását tervezték a szlovák haderőn belül, majd szeptember közepén létrehozták a 35. gyalogezredet, amely I. zászlóaljának tagjai korábban a szepességi őrzászlóaljban szolgáltak. Német nemzetiségűek szolgáltak a tüzéralakulatoknál is. Egyébként a szlovákiai németek számára csupán 1939 júliusában tették kötelezővé néhány hónap után ismét a katonai szolgálatot.[44]Különleges helyzetben voltak a faji szempontból üldözött személyek, a zsidók, akikre az 1939. évi 150. számú kormányrendelet vonatkozott, miszerint az összes katonaköteles zsidó személyt a munkaszolgálatos alakulatokhoz osztották be. A zsidóknak 5 cm széles, kék színű karszalagot kellett volna viselniük, nem használhattak volna rangjelzéseket (kivéve az orvosokat) stb.[45] Ezeknek az intézkedéseknek a megvalósítása már a kezdetektől technikai problémákkal küszködött és késett. A kormányzat eldöntötte, hogy a mobilizáció befejezése után azonnal megkezdik a zsidó munkatáborok felállítását, amelyre 1939 októberében sor is került. A kormány szerint munkaszolgálatot kell teljesíteniük azoknak is, akik valamilyen okok miatt nem abszolválták a kötelező katonai szolgálatot.[46]

Azok a magyar nemzetiségű tartalékosok, akiket védett a reciprocitás elve, a behívó parancsoknak nem tettek eleget. Ide azok a személyek tartoztak, akik állandó illetőséggel rendelkeztek azon a területen, amely még 1938 novemberében Magyarországhoz került, de Szlovákia területén éltek.[47]

A mozgósítás során néhány helyi konfliktus is kialakult az államhatalom és a behívott tartalékosok között, amelyeket az illetékes hatóságok hatékonyan rendeztek el.[48]1939. szeptember 15-én háborúellenes fellépésre, zendülésre került sor Körmöcbányán. A zendülő katonák elhagyták a helyőrséget, és a városba távoztak, ahol kormányellenes jelszavakat hangoztattak. A tiltakozó katonák száma 1 000 és 3 000 között mozgott. A zendülést végül a sűrű eső és a csendőri, rendőri szervek, valamint a Hlinka-gárda és a Freiwillige Schutzstaffel[49] alakulatai verték le, szüntették meg.[50]

  1. augusztus 29-én létrehozták a szlovák tábori alakulatokat tömörítő tábori „haderőt” Iglón „Bernolák”[51]fedőnéven, Ferdinand Čatlos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe három gyaloghadosztály tartozott: az 1. „Jánosík” hadosztály Anton Pulanich tábornok, a 2. „Škultéty” hadosztály Ján Imro alezredes és a 3. „Rázus” hadosztály Augustín Malár vezérkari ezredes parancsnoksága alatt. A tábori csapatok ereje később még egy „Kalinčiak” fedőnevű gyorscsoporttal is nőtt. A gyaloghadosztályokat a három magasabb parancsnokságból hozták létre. A lengyel határhoz való átcsoportosítások, csapatáthelyezések miatt jelentős változások következtek be az egyes seregtesteknél. A 3. hadosztály azt kapta feladatul, hogy védelmezze a szlovák – lengyel határt Szlovákia keleti részén. Az 1. hadosztály augusztus 26-án kapott parancsot az átcsoportosításra. Egységeinek Lőcse–Szepesváralja[52]–Igló–Eperjes térségébe kellett vonulniuk. Az 1. hadosztály parancsnoksága másnap átköltözött Iglóra. Augusztus 31-én a hadosztályt megerősítették az 1. gyalogezreddel, amely korábban a 3. hadosztály hadrendjébe tartozott. Később az 1. hadosztály alárendeltségébe került a 6. gyalogezred is, amely az I., III. és az IV. önálló zászlóaljak összevonásával jött létre. Ezek korábban a 2. hadosztály hadrendjébe tartoztak. A III. önálló zászlóalj augusztus 30-tól lezárta és eltorlaszolta az összes átjárót a Magas-Tátrán keresztül. Az 1. hadosztály alárendeltségéből kivették az 5. gyalogezredet, amelyet a szlovák tábori „haderő” parancsnokságának tartalékalakulataihoz osztottak be. A II. önálló zászlóalj az 1. hadosztálytól a 3. hadosztály alárendeltségébe került, ahol az V. és a VI. önálló zászlóaljakkal együtt létrehozták a 21. gyalogezredet. Az egyes hadosztályok a változtatások eredményeképpen a következő gyalog- és tüzérezredekből álltak:
  2. „Jánošík” hadosztály – 1. gyalogezred (parancsnok:[53]Pavel Kuna alezredes), 4. gyalogezred (pk.: Ladislav Bodický alezredes, szeptember 4-től Emil Krivoš őrnagy), 6. gyalogezred (pk.: Mikuláš Markus őrnagy), 1. tüzérezred (pk.: Mirko Vesel tüzérőrnagy).
  3. „Škultéty” hadosztály – 3. gyalogezred (pk.: František Krakovský őrnagy), 2. tüzérezred (pk.: Július Smutný tüzérőrnagy).
  4. „Rázus” hadosztály – 2. gyalogezred (pk.: Ján Stenzinger őrnagy, szeptember 14-től Karol Kubíček őrnagy), 21. gyalogezred (pk.: ?, szeptember 14-től Ondrej Zverin őrnagy), 4. tüzérezred (pk.: Emil Perko tüzérőrnagy), 3. tüzérezred (pk.: ?).

Az 5. gyalogezredet (pk.: Eduard Lifka ezredes) keletre vezényelték és a 2. hadosztály alárendeltségébe került.[54] A Deutsche Militärkomission augusztus 28-i jelentése szerint megvalósult a B alakulatok létrehozása is, konkrétan a 35. gyalogezred (pk.: szeptember 14-től Jozef Tlach őrnagy) és a 18. gyalogezred (pk.: Michal Širica alezredes) felállítása.[55]

  1. szeptember 1-jén a német haderő támadást indított Lengyelország ellen. Ferdinand Čatloš tábornok közvetlen parancsára, amelyben a lengyel „iga” alatt élő szlovákok szabadságának kivívására szólított fel – hadüzenet nélkül – a harci cselekményekbe bekapcsolódtak a szlovák alakulatok is.[56]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Források és szakirodalom

 

Levéltári források:

Vojenský historický archív (VHA) Bratislava

Fond: Veliteľstvo Bernolák

Szakirodalom:

Baka, Igor: Slovenská republika a nacistická agresia proti Poľsku. Bratislava, 2006.

Baka, Igor: Slovensko vo vojne proti Poľsku. Vojenská história, IX. évf., 2005/3, 26–46.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské dejiny Slovenska, zv. V. (1939-1945). Bratislava, 2008.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945. Bratislava, 2013.

Klubert, Tomáš: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom. Bratislava, 2016.

Kováč, Dušan: Szlovákia története. Pozsony, 2011.

Lacko, Martin (ed.): Proti Poľsku. Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády.Bratislava, 2007.

Segeš, Vladimír – Dangl, Vojtech – Čaplovič, Miloslav – Bystrický, Jozef – Štaigl, Jan – Štefanský, Michal – Purdek, Imrich: Vojenské dejiny Slovenska a Slovákov. Praha, 2015.

.

 

 

 

 

 

 

 

[1] František Cséfalvay et al.: Vojenské dejiny Slovenska. zv. V. (1939-1945). Bratislava, 2008, 14.

[2] Vladimír Segeš – Vojtech Dangl – Miloslav Čaplovič – Jozef Bystrický – Jan Štaigl – Michal Štefanský – Imrich Purdek: Vojenské dejiny Slovenska a Slovákov. Praha, 2015, 277.

[3] Segeš: Vojenské dejiny, 278.

[4] Anton Pulanich (1884–1962) szlovák ezredes. 1939 májusában tábornokká léptették elő. 1939 szeptemberében a szlovák 1. hadosztály parancsnokaként részt vett a lengyelországi hadjáratban. Később a szlovák légierő parancsnoka volt. 1941. augusztus 12-én a szlovák tábori hadtest parancsnokává nevezték ki. Visszatért Szlovákiába, és 1941. szeptember végétől ismét a szlovák légierő parancsnoki tisztét töltötte be. 1942 augusztusában a szlovák szárazföldi erők parancsnoka lett. 1945 márciusában a front elől Ausztriába ment. A háború után visszatért Szlovákiába, 1947 végén pedig a csehszlovák haderő tartalékos tisztje lett. 1950-ben tiszti rangjától megfosztották. 1991 novemberében rehabilitálták, dandártábornoki rangját elismerték. Uo., 280.

[5] Alexander Čunderlík (1878–1947) szlovák ezredes. 1939 májusában tábornokká nevezték ki. 1939 szeptemberében a szlovák 2. hadosztály parancsnokaként részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban. 1940 novemberében a szárazföldi erők parancsnokává nevezték ki. 1943 áprilisában egészségügyi okok miatt saját kérésére nyugdíjazták, azonban még ez év augusztusában visszahívták a szolgálatba, és a Nemzetvédelmi Minisztériumban szaktanácsadóként működött. 1944 októberében ismét nyugdíjazták. Uo., 279.

[6] Augustín Malár (1894–1945) szlovák vezérkari alezredes. 1939 májusában vezérkari ezredessé léptették elő. 1939 szeptemberében a szlovák 3. hadosztály parancsnokaként részt vett a lengyelországi hadjáratban. 1941 augusztusában a szlovák Biztosító hadosztály parancsnoka lett. 1941 novemberében a hadosztály parancsnokságát Pavel Kuna ezredesnek adta át, és Jozef Turanec ezredestől átvette a Gyorshadosztály vezetését. 1942 januárjában tábornokká léptették elő, majd áprilisban visszaadta a Gyorshadosztály parancsnokságát Turanec ezredesnek. 1942 szeptemberében katonai attasé lett Berlinben. 1944 májusában az eperjesi haderőparancsnokság vezetője lett. 1944. augusztus 30-án este a pozsonyi rádióban a szlovák nemzeti felkelés ellen mondott beszédet. Eperjesre való visszatérése után a német hatóságok letartóztatták a felkelőkkel való együttműködés vadjával, és Ausztriába szállították. 1945 januárjában Belinbe, majd februárban a flossenbürgi koncentrációs táborba vitték, ahol kivégezték. František Cséfalvay et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945.  Bratislava, 2013, 155–156.

[7] Tomáš Klubert: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom. Bratislava, 2016, 47.

[8] A település mai szlovák elnevezése: Piešťany.

[9] Klubert: Slovenská armáda, 49.

[10] Ferdinand Čatloš (1895–1972) szlovák tábornok, nemzetvédelmi miniszter. 1939 márciusában a megalakult Szlovák Köztársaság nemzetvédelmi minisztere lett. 1939 áprilisában Čatloš vezérkari alezredest dandártábornokká, majd egy hónappal később első osztályú tábornokká nevezték ki. Már 1943 végén próbálkozott Szlovákia átállásával a Hitler-ellenes koalícióhoz, de nem kapott támogatást még a szovjetektől sem. A szlovák nemzeti felkelés és a német megszállás után Besztercebányára ment, ahol felajánlotta együttműködését a felkelőknek, ők ezt azonban nem fogadták el. 1944 októberében a Szovjetunióba szállították. 1947-ben a szovjetek kiadták őt a csehszlovák hatóságoknak. A Jozef Tiso elleni perben nyújtott segítsége miatt csupán 5 évre ítélték. 1948-ban szabadon engedték. Később hivatalnokként dolgozott. Uo., 42–43.

[11] Igor Baka: Slovenská republika a nacistická agresia proti Poľsku. Bratislava, 2006, 86.

[12] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[13] Ezeknek a csehszlovák gyártmányú könnyűharckocsiknak a fegyverzetét egy 37, 2 mm-es Škoda A3 ágyú és két 7,92 mm-es nehézgéppuska alkotta. A két típus közti különbség elsősorban a teljesítményben, a végsebességben és a páncélzat vastagságában mutatkozott meg, természetesen a későbbi típus, az Lt vz. 35 javára. Uo., 239–240.

[14] A két fős kezelőszemélyzettel rendelkező Tč. vz. 33 kisharckocsinak a fegyverzete két 7,92 mm-es vz. 26 könnyű géppuska volt. Uo., 239.

[15] Ezeknek a páncélgépkocsiknak a fegyverzetét, típustól függően három, vagy két 7,92 mm-es géppuska alkotta. Uo., 239.

[16] Uo., 52.

[17] 1939. március 23-án a Szlovák Köztársaságnak „védelmi szerződést” kellett aláírnia Németországgal. A német nyomásra kötött szerződés Szlovákiát arra kényszerítette, hogy külpolitikáját, haderejét a németek érdekeinek rendelje alá. A Harmadik Birodalom döntő pozíciókat szerzett a szlovák gazdaságban is. Dušan Kováč: Szlovákia története. Pozsony, 2011, 237.

[18] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[19] Baka: Slovenská republika, 27.

[20] Uo., 28.

[21] Uo.,  29.

[22] A település mai szlovák elnevezése: Turzovka.

[23] A település jelenlegi szlovák elnevezése: Bytča.

[24] Baka: Slovenská republika, 30.

[25] Uo., 32.

[26] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[27] Uo., 51.

[28] A település mai szlovák elnevezése: Nové Mesto nad Váhom.

[29] Cséfalvay: Vojenské dejiny, 21.

[30] A település jelenlegi szlovák elnevezése: Považská Bystrica

[31][31] A település mai szlovák elnevezése: Trebišov.

[32] Klubert: Slovenská armáda, 52.

[33] A település mai szlovák elnevezése: Spišská Nová Ves.

[34] Igor Baka: Slovensko vo vojne proti Poľsku. Vojenská história, IX. évf., 2005/3, 28.

[35] Hlinka Szlovák Néppártjának félkatonai fegyveres szervezete volt 1938 és 1945 között. 1938 júniusában hozták létre illegálisan, majd októberben legalizálták. Elsősorban kisegítő rendőri feladatokat látott el. Gyakran vettek részt különféle, főleg csehek és zsidók elleni atrocitásokban, valamint a szlovák nemzeti felkelés leverésében, és az utána következő megtorlásban is. Klubert: Slovenská armáda, 29.

[36] Martin Lacko (ed.): Proti Poľsku. Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády. Bratislava, 2007, 16.

[37] Lacko: Proti Poľsku, 17.

[38] Baka: Slovenská republika, 78.

[39] Vojenský historický archív (VHA) Bratislava, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 9, č. j. 15 014, telegram pre veliteľstvo Bernolák z 30. 8. 1939.

[40] Baka: Slovenská republika, 79.

[41] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 10, č. j. 15 263, kr. 3, i. č. 11, č. j. 15 365.

[42] A második világháború alatt a szlovák haderő ilyen magas létszámmal már többé nem rendelkezett.

[43] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 6, i. č. 48.

[44] Baka: Slovenská republika, 80.

[45] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 9, č. j. 15 152, nariadenie MNO – HVV z 9. 9. 1939.

[46] Baka: Slovenská republika, 81.

[47] Uo., 82.

[48] Uo., 83.

[49] A szlovákiai németek pártjának, a Deutsche Partei-nak a félkatonai fegyveres szervezete volt. Az autonóm szlovák kormány tolerálta működését, de legalizálására csupán 1939. szeptember 27-én került sor. Tagjai a Hlinka-gárdához hasonlóan gyakran vettek részt atrocitásokban. Klubert:Slovenská armáda, 29.

[50] Baka: Slovenská republika, 83.

[51] Megjegyzés: Az egyes tábori alakulatok különböző fedőneveket kaptak. Ezek a fedőnevek valamely szlovák irodalmár, vagy történelmi személy nevét viselték.

[52] A település jelenlegi elnevezése: Spišské Podhradie.

[53] A továbbiakban rövidítve: pk.

[54] Baka: Slovenská republika, 87.

[55] Uo., 88.

[56] Baka: Slovensko, 36.

Varga Ágnes Katalin: Milotay István és a Darányi-kormány. Jobboldali radikalizálódás, a győri program és az első zsidótörvény

Milotay István (Nyírbátor, 1883. május 3. – Stein am Rhein, Svájc, 1963. február 10.), a két háború közötti Magyarország egyik legmeghatározóbb újságírója. Egyike a huszadik századi modern magyar újságírás megalapozóinak. Több mint harminc évtizedes munkásságában, politikai vezércikkeiben egy új nemzedék, egy új magyarság hangját szólaltatta meg. A húszas évek fajvédő nézetrendszerének alapvető gondolatait ő már az első világháború előtt megfogalmazta, és utána is ennek szellemében írt és tevékenykedett. Magyar öncélúságot, nemzeti alapú modernizációt és polgárosodást hirdetett. Nemzeti radikalizmusa liberalizmus és kapitalizmus kritikával párosult. Nemzeti szocialista volt, amennyiben társadalmi revíziót, gazdasági reformokat akart, ami sok esetben a hazai zsidóság róvására ment/mehetett végbe. Antiszemita hangneme azonban soha nem közelítette meg az egyes fajvédő és nyilas propagandák leegyszerűsítő, úszító stílusát. Háborúpárti, a németekkel való szövetség híve, mert a háborútól remélte a területi revízió megvalósulását, valamint a belső megújulást, amik az előző évek önépítkezésével és békés revíziós politikájával nem mehetettek végbe. Milotay István az utókor szemszögéből a magyar zsidóság tragédiájáért az írástudók felelősségének bélyegét viselheti magán. Az „úri” szélsőjobboldal politikájának és értelmiségének egy jelentékeny reprezentánsaként, sok kortársával együtt nem volt tudatában a zsidóság deportálásának valódi célját illetően. Magyarázat és mentségként hozható fel, hogy az erről szóló, és a hivatalostól eltérő suttogó információk sokak számára a hiteltelen kategóriájába sorolódtak, szóbeszéd tárgyának minősültek.

 

 

Milotay István egyre inkább a Gömbös Gyula, majd a Darányi–kormány és kormánypárt radikális szélsőjobboldalához sorolódott, annak irányvonalát erősítte. Az elszakított területeiért és a német kisebbségért egyre aktívabb Európa–politikát folytató Németország a magyar területi igények szempontjából az egyre vonzóbb külpolitikai szövetséges szerepét töltötte be. A revízió szempontjából megkerülhetetlen, az Anschlussal szomszédossá váló Németország magyar függetlenségre veszélyt jelentő közelségére születő belpolitikai reakciók a mérsékelt felelős jobboldal részéről egy óvatos és körültekintő kapcsolattartásban, a szélsőjobboldal irányzatainál mint egyetlen pozitív lehetőség meggyőződésében nyilvánult meg.

Milotay a német–magyar viszony szorosabbá tételét két önálló államnak a hasonló alaphelyzetéből és jövőre vonatkozó érdekeiből következő természetszerű megegyezésnek tartotta. Német és magyar közös nevezőnek látta az első világháborút lezáró békékből eredő területi megcsonkítottságot, a világkapitalizmus és az ebben szerepet játszó zsidóság háttérbe szorításának kívánalmát, az újnacionalista, népi–nemzeti alapokon történő gazdasági–társadalmi berendezkedés megerősítését. Ennyiben Milotay is a növekvő jobboldali szimpátia és magyar–német egymásrautaltság kölcsönösségével fordult a hitleri Németország felé.

 

 

Az 1936-os évben Gömbös Gyula kormányzásának utolsó évére nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánypártnak tömegpárttá korszerűsítésének igyekezetével és az előző évi választások megnyerésével sem sikerült a kizárólagosságot megteremteni a jobboldali politikai térfélen. Gömbös bár pártszervezés terén törekedett a „totálishoz” mérhető szervezet kiépítésére, a hatalmi viszonyok tekintetében alkalmazkodott a kiépült, régi politikai struktúrához, amin ha igazán akart volna, sem tudott volna változtatni.[1] Ami a húszas évek elején a Bethlen–féle Egységpártnak sikerült, hogy keresztény–nemzeti egységfrontjába belesimultak az egykori kormánypárti (munkapárti) konzervatív–liberálisok, keresztény párti legitimisták, kisgazdák és fajvédők, most ezek a pártok ismét a kormány ellenzékét tették ki. A parlamenten kívül megerősödött nyilas pártok pedig tovább osztották a politikai jobboldalt.

Gömbös betegségének őszi időszaka alatt felvetődött miniszterelnöki utódlás feszült folyamata végül kompromisszummal zárult.[2] Mivel Gömbös is Darányi Kálmánt szánta utódjának, a jelölt személyét végül is a radikális szárny és a NEP megerősödött centrumának mérsékeltebb tagjai is egyaránt elfogadták. A döntés Horthy egyetértésével is találkozott. Politikai körökben Darányi Kálmán nem számított erős embernek, mint elődje, de mégiscsak Darányi volt, az agrárérdekeket a dualizmusban is elhivatottan képviselő család sarja. Az új kormányfő az államfő és a mérsékelt politikai erők elvárása szerint igyekezett eleget tenni a kiegyensúlyozott, középutas politikának. A kormánypárt radikális jobboldala viszont lehetőséget szeretett volna látni személyében a Gömbös által beígért alkotmányjogi és a népies agrárpolitikai reformok folytatására. Darányi miközben hitet tett a gömbösi úton való tovább haladásra, – a kormányprogram irányelvei, sarokpontjainak jelentős része is a gömbösi Nemzeti Munkaterven alapultak – ugyanakkor hangsúlyozta az egyéni, maga módján való kormányzás mikéntjét is.[3]

Első intézkedései között átszervezte a kormánypártot, átvette a párt vezetését. Megnövelve az elnökség korábbi létszámát, fokozatosan leépítette a vidéki pártapparátust, amelyekkel igyekezett háttérbe szorítani a Marton Béla vezette radikálisokat. A martonistának is nevezett Milotay István és lapja a párt radikális–jobboldali irányultságát támogatva viszont igyekezett, mint elvárást szóvá tenni az új kormánytól is remélt, több évtizede várt, korszellemnek megfelelő új, öntudatos fajvédő politikát, a nemzeti megújulást és reformszellemű társadalom kialakulási feltételeinek megteremtését.[4] Milotay a nemzeti önérzet, faji küldetéstudat, bátor és öntudatos revizionizmus megnyilvánulásának erősebb jeleit kutatva, az új nemzeti reformpolitika folytatásának szükségét látta a magyar társadalomban.

 

„Nem hiszünk önmagunkban és nem hiszünk ebben a hivatásban, vagy ha igen, nem tudjuk megtalálni új eszközeit egy új politika, egy nagy belső átalakulás lendítő erejében. Mi az elmúlt tizenöt év alatt se a szociális végletekre nem tudtuk elszánni magunkat, holott egész rettentő belső helyzetünk erre szorított volna, és nem tudtuk elszánni a nemzeti szélsőségre se, amelyekre külső helyzetünk kényszerített volna, és nem tudtuk rászánni magunkat, hogy felülről csináljuk meg a belső föltámadást biztosító reformokat, Széchenyi szellemében, a vezető osztályok áldozatkészségével, se arra, hogy a nyugati radikális demokrácia eszközeivel kísértsük ezt meg, akármilyen reménytelenül.”[5]

 

Darányi a kormányzást a Gömbös által elképzelt módon, a politikai szélsőségekkel szembeni ellensúly és a pártközi kompromisszum érdekében, a következő évre tervezett széleskörű alkotmányjogi törvényjavaslatoknak ellenzéki pártokkal való előzetes megbeszélésével, a reformok szükségességének általános elvi megállapodásával indította. A politikai szélsőségek elkerülésének és a parlamentarizmus működésének biztosításában általános volt a pártok közötti egyetértés. A tervbe vett általános, titkos választójog „tömegdemokráciájától” azonban „a konzervatív irányzatok változatlanul félnek, de félnek a szélsőbb ellenzéki pártok, a jobb– és baloldaliak egyaránt, mert tudják és számolnak vele, hogy az ellenkező, a rájuk nézve végzetes eredmény éppúgy kisülhet belőle, mint a rájuk nézve kedvező, amit eddig tőle vártak.”[6] Milotay a magyar parlamentarizmus hagyományára és példaadó, nevelő erejére apellált, amikor a szélsőségek beengedésére, mint törvényszerű szükségszerűségre hivatkozott. A szélsőséges pártokkal szemben alkalmazott állami rendfenntartó eszközökre ugyanis a részükről megnyilvánuló nem parlamenti, erőszakos válaszok is elmaradhatatlanok.

 

„De ha csakugyan szóhoz jutott volna is valami a rettegett szélsőségekből, ha befújt volna valami nyugtalanító, frissítő szél alulról, hozva az elégedetlen tömegek üzenetét, az csakugyan olyan nagy veszélyt jelentett volna? Jobb volt, hogy mindez a nyugtalanság kívül rekedt s kinn erjedt, vadult tovább, kisemmizve, magára hagyva? Nem jobb lett volna, ha megjelenhetnek ők is a parlament, a magyar politika porondján s hatni tudnak a megmerevedett, elkényelmesedett régi pártokra, s ébren tartják azokban a felelősségérzetet, a változtatást, a haladás szükségérzetét? S viszont maguk is átvesznek szükségképpen valamit a felelősségérzetből, a valósághoz való alkalmazkodás kényszeréből?”[7]

 

A választójogi törvény parlamenti vita–folyamata viszont már csak Darányi kormányzásának utolsó időszakában, az 1938-as év elején zajlott le meglehetős sietséggel. Parlamenti tárgyalását megzavarta az első zsidótörvény beterjesztése, majd a kormányfő lemondása. Az új választási jogszabály az Imrédy–kormány alatt emelkedett törvényerőre. A törvényben a titkos választás bevezetése pedig a választásra jogosultak számának csökkentésével ellensúlyozódott.[8]

A titkos választójog jövőbeni tárgyalása és megszavazása előtt, az 1937-es év folyamán került sor a Gömbös által is szorgalmazott további alkotmányjogi törvények meghozatalára. Az alkotmányos fékek megerősítése érdekében és a titkosra tervezett választójog hatására a jövőben várhatóan radikalizálódó képviselőház ellensúlyozására megtörtént a kormányzói és a felsőházi jogkör jelentős kiszélesítése is.[9]

Ellenzéki oldalról a Darányi–kormányt mégis folyamatos erélytelenséggel, a kormánypárton belüli és kívüli szélsőjobboldali erőkkel szembeni megengedő, habozó magatartással vádolták. Pedig a kormánypárt jobboldali radikálisainak háttérbe szorítását jelezte, hogy az úgynevezett radikálisok, Marton Béla és Sztranyavszky Sándor sem szerepelt az új kormányzat testületében. A Marton nevéhez fűződő pártszervezeti struktúra átalakítása után pedig ismét hangsúlyosabbá vált a NEP parlamenti csoportja.[10] Ennek ellenére 1937 tavaszán hangos volt a közélet a baloldali ellenzéki pártok és sajtó feltételezésétől, hogy a közeljövőben a háttérbe szorított kormánypárti radikális jobboldal részéről puccs várható a hatalom megszerzése érdekében. A kormányt, valójában annak jobboldalát támadó ellenzék, hivatásos katonatiszteknek a MOVE–val, valamint radikális jobboldali kormánykörökkel való politikai összejátszását, a hatalom megszerzéséért politikai konspirációjukat feltételezte a háttérben zajló eseményekből. Az ellenzéki vádak a parlamentben is megfogalmazást nyertek. A hatalomátvételi aspirációkról szóló híresztelésekbe a német nagykövet személye is belekeveredett.[11] A vádaskodás terén Eckhardt Tibor, a kormánypárt volt politikai szövetségese volt az egyike a leghangosabbaknak. Eckhardtnak egy Pápán mondott beszédére Milotay felháborodottan reagált, amikor a kisgazdákkal való nem túl régi közös múlt, és közös tábor okán utasította vissza, ugyanakkor ítélte el a felelőtlen rémhírterjesztés eszközeivel élő Eckhardtot.

 

„Eckhardt szavai úgy állítják be az ország helyzetét, mintha Budapesten rohamosztagok menetelnének, az ország alá volna aknázva dinamittal, és az egyenruhás, felfegyverzett osztagok csak a pillanatot várnák, hogy mikor csapjanak rá az államhatalomra. Vajon nem tart attól Eckhardt Tibor, hogy az az ellenséges külföldi sajtó, amely a fantasztikus puccshírekkel heteken át izgatott és agitált Magyarország ellen, most, a pápai beszéd után, ismét alkalmat talál arra, hogy Eckhardt Tiborra hivatkozva, újabb rágalomhadjáratot indítson Magyarország ellen?”[12]

 

Az Eckhardt-i feltételezést miszerint hivatásos katonatiszteknek politizálási, pártszervezési szándékai és törekvései lennének, amely esetben „ki fogjuk rázni ezeket az urakat az uniformisból”, Milotay, mint kormánypárti jobboldali, önérzetesen utasított vissza. Az ügyben a miniszterelnök is többször megszólalt a parlamentben. Darányi több nyilatkozatban tagadta bárminemű puccs kísérletének igazságtartalmát. Miután a hivatalos vizsgálat sem talált valódi szervezkedésre utaló bizonyítékokat, Milotay joggal szögezhette le:

 

„A helyzet nálunk az, hogy hitlerizmus se holnap, se holnapután nem lesz, puccskísérlet nem volt és nincs, s a kormány és pártja semmiféle szélsőséges elemekkel nem szövetkezett, ellenkezően, kevés ország van Európában, ahol a rend és a biztonság olyan fokon állana, mint minálunk. A pápai beszéd másik tanulsága, hogy a rendet és nyugalmat nemcsak az veszélyezteti, aki állítólagos összeesküvésekkel foglalkozik, hanem az is, aki konkrétumok és komoly bizonyítékok hiányában ilyen vádakat ráz ki hisztérikus baloldalunk egyenruhájából.”[13]

 

Ekkor a közte és az Eckhardt közötti jó viszonynak már nyoma sem volt, politikai és emberi kapcsolatuk megromlott. Az újabb Milotay cikk, az Eckhardt és a hadsereg pedig – mivel Eckhardt állította, hogy Milotay a pápai beszéd korábbi mondatait szándékosan félremagyarázta – leszögezte, hogy Eckhardt mondatait inszinuáció az ő részéről nem érte, és újra leközölte Eckhardt beszédének a tisztek irányába elhangzott nyílt vádaskodását, fenyegetését. Amennyiben „a kormány nem szerez ennek a kívánságnak (a katonatisztek ne politizáljanak – V. Á.) érvényt, hát ki fogjuk rázni ezeket az urakat az uniformisukból.” Milotay, bizonyos erkölcsi fölény birtokában, sikerrel nevezhette morális kötelességteljesítésnek szándékát, amikor „ebben az ügyben a honvédség tekintélyét és az ország jó hírnevét védelmezzük” álláspontot képviselte.[14] A későbbiekben Eckhardt beperelte, a parlament pedig megvonta Milotay képviselői mentelmi jogát, a bíróság azonban nem adott helyt Eckhardt Tibor panaszának.[15]

Az 1937-es év nagy részére a radikalizálódó események és az általános közéleti nyugtalanság volt jellemző. Ez fejeződött ki a pécsi bányászsztrájkban, a megalakuló és rövid életű Márciusi Frontban. Megélénkült a társadalmi és diákegyesületek tevékenysége is. A nyilas csoportok radikalizálódó utcai megmozdulásainak hatására a belügyminiszter pedig betiltotta a Nemzet Akarat Pártját, Szálasi Ferencet letartóztatták. Erre a sorsra jutott a valóban puccsot tervező Böszörményi Zoltán és kaszáskeresztes mozgalma is.

A miniszterelnök a feszültségek okai között még az év tavaszán elhangzott szegedi beszédében szükségesnek tartotta a gazdasági–társadalmi problémák egyik fontos tényezőjének megnevezését. Kormányzati állásfoglalásnak is értékelhető kijelentésében hosszú évek óta először hangzott el a zsidókérdés, mint létező probléma elismerése, aminek gyökerét a miniszterelnök a zsidóságnak a gazdasági életben arányszámához képest magas érvényesülési mértékében fogalmazott meg. Ezzel összefüggésben a beszéd ígéret volt a nemzeti sorskérdések, a szociális és földbirtokpolitikai reformok jelenlegi és távlatos képviseletére, megvalósítására is.

Az ezekkel elviekben való egyetértés tükröződött a pártok közötti tavaszi parlamenti ülésszakon, amikor „minden épkézláb lelkű, modern szellemű politikus, aki meg tudta őrizni függetlenségét a kapitalizmus mindent megrontó befolyásától, s akiben igazi nemzeti érzés, az új idők követelményei iránt megértés, a szociális elmaradottsággal szemben szeretet és nyugtalanság él, ugyanazoknak a követeléseknek adott hangot ebben a vitában.”[16] Milotay kiemelte Bethlen István zsidókérdéssel kapcsolatos képviselőházi állásfoglalását, amelyben a volt kormányfő is elviekben egyetértett a Darányi szegedi beszédében elhangzottakkal. Bethlennek a zsidó tőke nagy sikereit méltató sorait azonban Milotay már szükségesnek tartotta magyarázattal kiegészíteni: „a zsidóságot nemcsak az a bizonyos négyezer éves gazdasági kultúra juttatta fölénybe a keresztény magyarsággal szemben, amelyet Bethlen annyira elismert, ezen a kultúrán túl alaposan segített nekik sikereikben a liberális állami támogatás rendszere egyrészről, másrészről az erkölcsi elveket és a nemzeti érdekeket teljesen negligáló lelkiismeretlen üzleti kíméletlenség is.”[17]

A nyár folyamán Milotay, mint a nagykőrösi választókerület képviselője, egy pártközi vacsorai beszédében határozottan méltányolta a Darányi–kormány eddigi munkáját kijelentetve: „…[Darányi Kálmánról – VÁ.] tudtuk, hogy Gömbös Gyulának munkatársa volt, tudtuk, hogy az ő minisztériumának egyik tagja, aki vele együttgondolkodott és munkálkodott a kormányzat bizonyos kérdéseinek megoldásánál. A magyar jobboldal azzal a várakozással fogadta Darányi Kálmán miniszterelnökségét, amely várakozás mindenekfelett arra a kérdésre várt feleletet, hogy mi az ő álláspontja azzal a nagy problémával szemben, amit Magyarország életében a zsidókérdés jelent.” A folytatásban leszögezve, hogy „a jó szándékot és az eltökéltséget a miniszterelnök részéről ebben a kérdésben el kell ismerni”.[18]

A nyár és ősz folyamán tovább erősödött a parlamenten kívüli nyilas mozgalmak hangja és szervezettsége. 1937 őszén több nyilas pártnak és csoportnak sikerült egy nagy, közös pártba, a Magyar Nemzetiszocialista Pártban egyesülnie Szálasi Ferenc vezetésével. A szélsőségek hátterében a jogos szociális tömegelégedetlenség állt, amelyek régóta megfogalmazott törekvések megoldatlanságát hangsúlyozták, „az állástalan ifjúság sorsát, elhelyezkedését, az egészségesebb, arányosabb közteherviselés, a méltányosabb adópolitika, az olcsóbb közhitel követelését, az ipari, élelmi vagy közszükségleti cikkek méltányos alakulását, a szövetkezeti gondolat térhódítását.”[19] Ilyen közállapotok mellett a nép szimpátiája „ösztönszerűleg fordult azok felé a népek felé, amelyek hasonló célok érdekében hasonló küzdelmeket voltak kénytelenek végigharcolni. Innen a német megújulás iránti magyar szimpátiák, s a német–magyar kölcsönhatás forrása.” – indokolta a szélsőségek jelenlétét Milotay.[20] Bár a Darányi–kormány szociálpolitikája próbált a kor követelményeihez igazodva haladóbb lenni, a nyolcórai munkanap, a minimálbér, a fizetett szabadság bevezetése, az értelmiségi túlképzésből származó állástalan diplomásoknak az Értelmiségi Munkanélküliség Kormánybiztossága általi elhelyezkedési támogatása sem tűnt elegendőnek a közhangulat javítására.

A szélsőjobb révén erősödő antiszemitizmus, Darányi nyílt beszéde a zsidókérdés létezéséről, a politikai közbeszéd központi témájává tette a kérdés megoldásának szükségességet. A gazdasági egyenlőtlenségek arányosításának, a társadalmi kiegyensúlyozás rendezésének igyekezete a törvényes megoldás módját vetette fel. Ezt sürgette a kormányfőhöz érkezett két egymástól független és az ország helyzetével foglalkozó titkos memorandum is, az Imrédy Béláé és Soós Károly egykori honvédelmi miniszteré.[21] Folyamatban volt a zsidókérdés jogi szabályának előkészítése, aminek parlamenti tárgyalása még a Darányi–kormány, elfogadása és kihirdetése már az Imrédy–kormány hivatali ideje alatt történt meg.

1937 őszén Milotay István egy újabb történetfilozófiai– és politikai kontextusba ágyazott cikksorozattal, a Fajok és világok harca jelentkezett, amiben az európai és hazai berkekben folyó nemzeti és politikai törekvéseket tekintette át.[22]A régi és túlélt liberalizmus eszmei és gyakorlati értékeinek felszínességét és elégtelenségét állította szembe a virulens nemzetiségi (faji) Európa küzdelmeivel. A példák az ír–angol nemzeti ellentéttől, a vallon–flamand, a baszk, és az új békerendszerrel megteremtett kelet–európai nemzetiségi harcokig terjedtek. Kitért a nem német eredetű, de Hitlernek és a nemzetiszocializmusnak tulajdonított faji, nemzeti felsőbbrendűség elméletnek más vezető nemzetek imperialista, hódító politikája általi alkalmazására. Az angol birodalmi, valamint az amerikai fehér faji felsőbbrendűségi politika intenzitási foka semmivel sem kisebb, mint a németé, bizonygatta Milotay. Elkerülhetetlennek vélte a magyar nemzeti, faji mibenlét kérdéseinek megfelelő és szükséges tanulmányozását is, önmagunk és határon túli magyar kisebbségek öntudatának pozitív erősítése végett. Történelmi példákból merítve a zsidóság hazai asszimilációját lehetetlen elvárásnak értékelte, a magyar zsidóságnak egymáshoz és a világ kapitalista zsidóságához való kapcsolatát az egy nemzeti „fajta” és érdekközösség előbbrevalóságának szempontjai szerint magyarázta.

A hazai ellenzék részéről előszeretettel használt politikai megbélyegzések kapcsán Milotay úgy vélte, hogy az már nem csak az úgynevezett jobboldali antiszemitákat érte el, hanem a hazai svábságot is, akiket a feltehetően meglévő és egyre erősödő disszimilációs hajlamaik után az ellenzék akár a nácisággal is azonosítani tudta. Szekfű Gyulának a témában írt cikkében való felvetését, miszerint a Harmadik Birodalom nagynémet népi politikája oda vonzza a hazai sváb kisebbséget is, és ezek után ők politikailag is a nácizmus potenciális szimpatizánsai, Milotay veszélyesnek ítélte. Ugyanis „ha valaki valami jót, megszívlelni valót lát a német fölemelkedés tanulságaiban, német nevet se kell viselnie, mindjárt ráüvöltik a hitlerség, a náciság vádját, az eladottság gyanúját”.[23]A sváb kisebbség pedig pusztán német neve, anyanyelve, identitása miatt kapna részt abból a politikai boszorkányüldözésből, amiből például maga Milotay is, és a magyar reformpolitika népemelő programjának más hívei is részesültek. Svábságunk pedig, írta Milotay, kénytelen lesz majd ugyanúgy magán viselni a „hitlerség” bélyegét, ahogy politikai sorstársaik egy meglehetősen modernizációra (például a némethez hasonló) szoruló „neobarokk” társadalomban.

Németország valóban a Darányi–kormánnyal szemben is követelte a sváb kisebbség helyzetének rövid időn belüli javítását, a német nemzetiségi jogok kiterjesztését, illetve a német kisebbségen belül adódó nemzetiszocialista szervezkedések elfogadását. Az ezzel kapcsolatosan is elégedetlen német politika egy barátságtalanabb külpolitikai üzenetként is értelmezhető ideológiai megfogalmazása pedig feltűnően mellőzte a magyar revíziós igényéket. A nem hivatalos német véleményezés egy Romániával szóba jöhető német–román szövetségi érték hangsúlyait domborította ki. Fő elvként pedig a versailles–i békerendszer további bolygatása nélküli új európai rendet fogalmazta meg.[24] A német megnyilvánulás oka a Darányi–kormány külpolitikai magatartása is lehetett. A kormány törekvései ugyanis nem merültek ki a németekkel való jó viszony ápolásának igyekezetében. A szélesebb külpolitikai kapcsolattartást az olasz–magyar barátsági politika mellett, az akkori angol–német közeledési és tárgyalási időszakhoz illeszkedő, a nyugati hatalmakkal való kapcsolati viszony erősítésének igyekezete is jellemezte.

Az 1937 novemberében sorra kerülő legfelső szintű német–magyar találkozó azonban már a rövid távú tervek realitásának talajára térítette a magyar külpolitikát. Hitler azonnali terve az osztrák Anschlussal és Csehszlovákiával a régóta vallott magyar külpolitikai elvet erősítette, hogy a magyar revízió csak Németország támogatásával valósítható meg. Hitler a Felvidékhez kapcsolódó magyar érdekek kapcsán ismét bátorította a magyar igényeket, felvetve azoknak fegyveres úton való teljesítéséhez az utólagos német segítő kezet. A magyar tárgyaló fél a békés revízió realitásának elvét helyezte előtérbe, és nemet mondott Hitler felvetésére.[25] A német hódító szándékokra figyelmeztető, a cseh és magyar függetlenségre is veszélyt jelentő és ennek védelmében egymás szövetségét ajánló francia és angol politikai sajtóra viszont Milotay nemlegesen és frappánsan riposztozott. A franciák és angolok békediktátuma által teremtett helyzetben kizárt egy ilyenfajta szövetkezés a trianoni magyar illetve a prágai kormány között. Elutasítva a cseh példának azon követését is, ami szükségét érezte, hogy a meglévő nyugati szövetségi politika kiegészítéséhez újabbat, a nagy keleti szomszéd, a szovjettel való szláv testvéri és szövetségi kapcsolatot ápolását is szorgalmazta. „Csehország annyira féltett függetlenségét viszont eléggé biztosítottnak látták eddig a cseh–francia és a cseh–szovjet szövetséggel. És most már ez se lenne többé elég, s viszont ez a cseh–szovjet szövetség lenne a jövőben a mi biztosítékunk is? A szovjet, mint garancia a magyar államiság, az ősi alkotmány, a területi sértetlenség mellett?” – szólt Milotay költői kérdése.[26]

Mivel a közeli német tervek egy rövid időn belül kirobbanó háborús konfliktus veszélyét hordozták, a magyar hadsereg felkészítése és elkerülhetetlenül sürgős felfegyverzése vált szükségessé. Az ország biztonsága és védelme mellett a húszéves nemzeti célokra, a revízió közeli megvalósításának eshetőségére is gondolni kellett. 1938. március 5-én, pár nappal az Anschluss előtt, Darányi Kálmán a NEP győri nagygyűlésén jelentette be a következő öt év átfogó gazdasági és szociális fejlesztési programját, keretében a fegyverkezési célokra szánt kiadásokkal.[27] A program kivitelezésének gazdaságélénkítő hatásai az eredeti várakozásokat is túlszárnyalták. A program bebizonyította a hadsereg nemzetgazdasági jelentőségét és fordítva, a szociális kérdések megoldásának honvédelmi jelentőségét.

A gazdasági terveket a „nemzet belső életét” biztosító szociálisan kiegyensúlyozó, társadalomszervező programmal akarták kiegészíteni és megtámogatni, amitől a zsidókérdés törvényes megoldását, a szélsőjobb által folyamatosan generált antiszemitizmus mederbe terelését, leszerelését remélték elérni. A törvénnyel az egyenlőtlen gazdasági és társadalmi viszonyoknak arányosítási folyamat alá vétele volt a cél. A zsidókérdés intézményesített, törvényi szabályozásban való megoldása a korábbi világnézeti, gondolati nézetekből, érvrendszerekből táplálkozott. A dualizmus, valamint a Trianon utáni időszak kormányainak gazdaság – és társadalompolitikája  következtében a zsidóság mennyiségileg és minőségileg felülreprezentált pozíciót tölthetett be, jelenléte a gazdaság ágazataiban éppúgy, mint az értelmiségi pályákon folyamatosan erősödött. A belső gazdasági, társadalmi okok, amelyek a zsidóságnak a gazdasági és kulturális életben kialakult túlsúlyát biztosították, megmaradtak és megoldást kívántak. A törvényjavaslat előkészítése, parlamentbe nyújtása és tárgyalásának nagy része Darányi miniszterelnöksége alatt történt, míg törvényerőre emelése már Imrédy kormányfősége alatt következett be.

„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló úgynevezett első zsidótörvény gazdasági és szellemi pályákon, foglalkozási ágazatok szakmai kamaráiban (jogászok, orvosok, mérnökök, újságírók) 20%-ban korlátozta az izraelita hitfelekezetűek részvételi arányát.[28] Az első jogfosztó törvény javaslatának képviselőházi fogadtatása nem volt egységes. A kormánypárton belüli és kívüli szélsőjobboldali erők a törvényjavaslatban meghatározott felekezeti alappal és a túl magas százalékszám aránnyal nem értett egyet. Nem találták megfelelőnek és elégségesnek a zsidóság vallási identifikálását, mivel az etnikumi különbözőséget, és az ebből következő különálló nacionalista célok meglétét fontosabbnak látták volna a törvényi indoklásba fogalmazni. A zsidóság országos arányszámához a húsz százalékot magasnak tartották. Ezzel szemben az ellenzéki liberális és szociáldemokrata képviselők az indítvány iránt egyértelmű elutasítással éltek és a törvénytervezet ellen szavaztak.[29]

Milotay István a törvény parlamenti vitájában többszörösen bizonyított tételként szögezte le, hogy a zsidóság különálló etnikum, nemzetiség (faji entitás), és míg az asszimiláció szempontjából a magyarság más nemzetiséggel történelme folyamán keveredni tudott, addig a zsidókkal a recepcióig egyáltalán, de még a forradalmak után is csak elenyészően kevéssé. Hangoztatta a zsidóságnak országos számarányához képest kisebbségi mivoltát, amihez mértéken felüli gazdasági pozíció, társadalmi és kulturális befolyás társulhatott, aminek arányában viszont alkalmazkodási és asszimilációs hajlandósága csökkent. Az értelmiségi rétegben, a középosztályban való felülreprezentáltsága komoly társadalmi kérdéssé nőtte ki magát, ahol egy zsidó középosztály áll szemben egy számbelileg ugyanakkora nemzeti középosztállyal. Ez egy liberális versenyképes, és egy patriarchálisabb, versenyképtelenebb gazdasági–társadalmi szerkezetet jelent. A liberális alkotmány jogegyenlőségével és gazdasági szabadságával megajándékozott zsidóság a magyarsághoz való asszimilációjának reménytelenségét azzal bizonyította, hogy a kapitalista szabadversennyel gazdasági elnyomóvá, politikailag internacionalista és nemzetietlen irányvonalú képviselővé és megvalósítóvá vált. A liberális alkotmányon nem eshet csorba, ha a kisebbségi zsidóság lemond eddigi előjogairól, mert „ennek a törvényjavaslatnak és az egész magyar közvéleménynek óhajtása és törekvése oda irányul, hogy ez az uralkodó nemzeti kisebbség engedjen valamit ezekből  az előjogokból, engedjen valamit ezekből a túlzottan felhalmozott gazdasági és társadalmi pozíciókból.”„Azt kívánjuk, hogy a magyarországi liberális törvényhozás által a magyar alkotmányban papiroson lefektetett elvi jogegyenlőség legyen végre a magyar többség, a keresztény magyar társadalom óriási többsége javára a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőség.” – szögezte le a képviselő. A gyakorlatban létező jogegyenlőtlenségre Milotay a határon túli magyar kisebbséghelyzetét említette. A határon túli nemzettestvér, aki

„elnyomásban, gazdasági javaitól megfosztottan, kulturális érvényesülésében korlátozottan, politikai jogaiban megalázva tengeti a maga életét, és az a leghőbb vágya és legnagyobb óhajtása, hogy eljusson a minimumáig annak a jogegyenlőségnek, amelyet legalább számaránya szerint jogosan vindikálhat magának ott, ezek alatt az idegen impériumok alatt, amelyet azonban húsz esztendő rettenetes küzdelmei ellenére nem bírt nemcsak mint minimumot elérni, hanem ennek a minimumnak még egy százalékát sem tudta elérni.”

Milotay kijelentette, hogy a törvényjavaslatot azért támogatja, mivel a zsidókérdés belső nemzeti szuverenitásunk, társadalmi és szociális egyensúlyunk kérdésével függ össze, arra kísérelve meg egyfajta törvényes, rendezett megoldást nyújtani.[30]

A gazdasági és szociális reformfolyamatok érdemben való folytatása, és a fajvédő szándékok szerinti társadalmi kiegyensúlyozást lehetővé tévő zsidótörvény javaslat prezentálása ellenére Darányinak és a kormánynak hamarosan mennie kellett. Darányi bukásának közvetlen oka Szálasi Ferenchez és pártjához volt köthető. Az Anschlussal lendületet kapó és erősödő Szálasi és mozgalma egy velük való titkos megegyezési paktum megkötésére indította Darányit. Felajánlotta Szálasinak a következő választásokra szóló 7–10 parlamenti mandátum biztosítását, amiért elvárta, hogy azok cserébe felhagynak agresszív, rendszerváltoztatást célzó tevékenységeikkel és követeléseikkel, a parlamenti kereteket tiszteletben, és a törvényeket a jövőben betartva politizálnak. A megegyezés demonstratív példája a lovasberényi időközi választás volt, ahol Hubay Kálmánnal szemben a kormány nem állított ellenjelöltet. Darányinak köszönhetően Hubay el is nyerte a mandátumot, áprilisban pedig már bejelentette a képviselőházban a Magyar Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom megalakulását.

A Darányi–kormányt követően Milotay István Imrédy Béla miniszterelnök politikai irányvonalának elkötelezettjévé, az új kormányzat ideológiai formálójává és közvetítőjévé vált. Milotay István és újságja az Imrédy–kormányt követően is, a háború végéig a következetes belpolitikai reformok és a külpolitikai német szövetség meggyőződéses híve, az ennek esélyében bízó közéletet meghatározó sajtóembere, (kormánypárti) parlamenti képviselője maradt.

 

Bibliográfia:

 

Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torvenyei

Képviselőházi Napló, 1935. XVIII. kötet, 1938. május., https://library.hungaricana.hu/hu/collection/orszaggyulesi_dokumentumok/

KEREPESZKY Róbert: Darányi Kálmán: pályakép, személyiség, korrajz, Pécs, Kronosz, 2018.

KLESTENICZ Tibor: „A rendes mederben javul a miniszterelnök állapota.” A KVS–lapok, az Esti Újság és Gömbös Gyula utódlásának kérdése, Médiakutató, 2014, nyári szám.

PAKSY Zoltán: A magyarországi nemzetiszocialista mozgalmak megalakulása, tevékenysége és társadalmi bázisa a Dunántúlon 19321939, Doktori Phd, Pécs, 2007.

Új Magyarság: politikai napilap / fel.szerk. Milotay István ; szerk. Radnai Endre. – Budapest : Milotay István, 1934–1945.

VONYÓ József: Gömbös Gyula és a hatalom. Egy politikussá lett katonatiszt, [Pécs], Kronosz, 2018.

[1]Gömbösnek Mussolini és az olasz fasizmus iránti pozitív hajlandósága nem ment el az olasz berendezkedésnek a magyar viszonyok közé való átültetésig. Az olaszhoz hasonlítható magyar kormányzati felfogásra, intézkedésekre viszont volt példa: az autokratikus hatalmi rendszerekre jellemző törekvésre a végrehajtó hatalom erősítése terén, az osztálytagoltságoktól mentes egységes társadalom korporatív parlamenti képviseletének, szakszervezetek helyett állami beleszólású közös érdekképviselet munkaadók és munkáltatók részvételével elképzelései terén. Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom. Egy politikussá lett katonatiszt, [Pécs], Kronosz, 2018, 532–558.

[2] A NEP jobboldala részéről felmerült Sztranyavszy Sándor személye. A kormánypárti jobboldal erősödésének lehetőségére egyes ellenzéki lapok érzékenyen reagáltak, kisebb riadalmat okozva köreikben. Klestenicz Tibor: „A rendes mederben javul a miniszterelnök állapota.” A KVS–lapok, az Esti Újság és Gömbös Gyula utódlásának kérdése, Médiakutató, 2014, nyári szám.

[3]Kerepeszky Róbert: Darányi Kálmán: pályakép, személyiség, korrajz, Pécs, Kronosz, 2018, 109–125.

[4]Széchényi György martonistának titulálta az Új Magyarságot a parlamentben (1936. november). Korábban Kozma Miklós beszélt martonizmusról, a gömbösi pártszervezésnek a vármegyei közigazgatás autonómiáját ért hatásköri beavatkozása miatt. Vonyó: Gömbös Gyula, 492.

[5] Milotay István: A mi nagy pörünk. Új Magyarság, 1936. november 8.

[6] Milotay István: A titkos küszöbén. Új Magyarság, 1936. december 6.

[7] Milotay István: A vádlottak padján. Új Magyarság, 1937. január 17.

[8] 1938. XIX. törvény: 26 és 30 életkorú férfiak szavazhattak 6 évre emelték az állandó lakhellyel rendelkezés feltételét. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800019.TV

[9] 1937. XIX. törvény értelmében Horthy kétszer is visszaküldhette a parlamentnek a neki nem tetsző jogszabályt, a jogszabály kihirdetésének határideje is megnőtt; megszűnt a kormányzó felelősségre vonásának lehetősége; rendelkezés született a kormányzói utódlásról. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93700019.TV

[10] Kerepeszky: Darányi Kálmán, 132. o.

[11]Uo., 137.

[12] Milotay István: A pápai beszéd. Új Magyarság, 1937. április 13.

[13] Uo.

[14] Milotay István: Eckhardt és a hadsereg. Új Magyarság, 1937. április 17.

[15]A pápai beszéd névtelenül megjelent cikkéért Milotay főszerkesztő minőségében volt felelős. A cikk, bár nem volt szignózva, az ő munkája volt.

[16] Milotay István: A látható front. Új Magyarság, 1937. május 6.

[17] Milotay István: Bethlen. Új Magyarság, 1937. május 12.

[18] Paksy Zoltán: A magyarországi nemzetiszocialista mozgalmak megalakulása, tevékenysége és társadalmi bázisa a Dunántúlon 19321939, Doktori Phd, Pécs, 2007, 198.

[19] Milotay István: A két szabadságharc. Új Magyarság, 1937. április 25.

[20] Uo.

[21] Mindkettő az ország helyzetét leíró, a kormánynak az ország érdekében szükséges reformok meghozatalát, a honvédséget felfejlesztését és a zsidókkal kapcsolatos megfelelő intézkedések megtételét sürgette. Kerepeszky: Darányi Kálmán, 141.

[22] Milotay István: Fajok és világok harca, cikksorozat. Új Magyarság,1937. október, november, december.

[23] Milotay István: Schittenhelm. Új Magyarság, 1937. július 8. Reagálás Szekfű Gyula: Schittenhelm Ede Magyar Szemlében megjelent cikkére.

[24] Alfred Rosenberg, a náci párt ideológusának 1936. novemberi cikke, amelyben kifejtette, hogy Németország célja nem feltétlenül csak a versailles–i békerendszer revíziójához kapcsolható. Németország egy általánosabb és átfogóbb új Európa megteremtésében érdekelt.

[25] Egy Csehszlovákia elleni magyar támadás esetén román–jugoszláv ellentámadás is várható lett volna. A magyar fél a háborús agresszor szerepét sem akarta magára vállalni, ugyanakkor a magyar honvédség sem volt az ütőképesség állapotában.

[26] Milotay István: A cseh–magyar „függetlenség”. Új Magyarság, 1937. május 27.

[27] Az 1938. XX. törvénycikkben rögzített terv jogszabályi kereteit Imrédy Béla dolgozta ki. Az 1 milliárd pengőről szóló programban 600 milliót fegyverkezésre, 400 milliót közvetett fejlesztésekre, gazdaságélénkítésre szántak. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok,https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800020.TV

[28] 1938. XV. törvény a kultúrában másfél, a gazdaságban öt év alatt kívánta célját megvalósítani. Az izraelita hitfelekezetűek arányszámát a foglalkozási kamarák ellenőrizték. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800015.TV

[29]59 közéleti személyiség (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond stb.) tiltakozó memorandumot írt alá a magyar hazafiságra, a keresztény elvekre és a polgári jogegyenlőségre hivatkozva.

[30]Képviselőházi Napló, 1935. XVIII. kötet, 1938. május 10. 424.

Hajabácsné Dobos Dóra: Teheráni konferencia hatása a második világháborús Magyarországra

A Kállay Miklós miniszterelnök által vezetett kormánycsoport 1942-43 folyamán megkezdte közeledését az angolszászokhoz abban a reményben, hogy a világháborúból sikerül kivezetniük minimális károk elszenvedésével az országot. Kapcsolatteremtési és béketapogatózási szándékuk eredménye volt az 1943. szeptember 9-i előzetes fegyverszüneti egyezmény, mely kikötötte, hogy Magyarország feltétel nélkül megadja magát, melynek nyilvánosságra hozatala akkor történik meg, ha a Szövetségesek elérik a magyar határt, fokozatosan csökkenti a katonai és gazdasági támogatás nyújtását Németországnak, kivonja csapatait a Szovjetunióból, leváltja a németbarát elemeket a magyar tisztikarban, hogy az átállás lebonyolítható legyen. Magyarország az alkalmas pillanatban a Szövetségesek részére bocsátja összes erőforrását és létesítményét, egy alkalmas időpontban fogad egy angol ejtőernyős missziót, végül pedig a folyamatos kapcsolattartás érdekében rádiós kapcsolat létesül az angol és a magyar felek között (a rádiókapcsolat egészen az 1944. március 19-i német megszállásig működött).

Lényeges, hogy a magyar politikai vezetés az angolszászok balkáni partraszállásával számolt, és az angol-magyar tárgyalások során végig az angolszász csapatok magyar határához való érkezéséről volt szó (a megadási szövegben a Szövetségesek szerepelnek, ami kiterjed a Szovjetunióra is), hiszen a kiugrást Magyarország nem tudta egyedül, katonai segítség nélkül véghez vinni, hogy az események ne az ország német megszállásával végződjenek. Ezért a magyar kiküldöttek Isztambulba való megérkezésük során igyekeztek elérni, hogy Magyarországot ne a szovjet hadsereg, hanem az angol-amerikai hadsereg szállja meg, így elkerülhetné az ország a szovjet zónába való kerülést. Szentgyörgyi Albert, Frey András, Váli Ferenc, Mészáros Gyula, Schrecker Károly és Veress László mind igyekeztek elérni az angolokkal való sikeres kapcsolatfelvételt, mely során igyekeztek biztosítani a Foreign Office-t, hogy amennyiben a magyar csapatok szembe kerülnének az angolszász csapatokkal, a harcot felvenni velük nem fogják.[1] A kiküldöttek igyekeztek kedvezőbb tárgyalási alapot elérni a feltétel nélküli megadás formulájánál, melyet Churchill és Roosevelt a casablancai konferencián (1943. január 14-24.) hirdettek ki, és amelyhez utólag Sztálin is csatlakozott. Azonban az 1943. szeptember 9-én megkötött előzetes fegyverszüneti egyezmény nem tért el a feltétel nélküli megadás elvétől, csupán a kihirdetésének módjában tett engedményeket.

A balkáni partraszállás terve főleg Szovjetunió ellenállásába ütközött. Sztálin jól látta, amennyiben az angolszász csapatok partra szállnak a Balkánon, és megindulnak észak felé, úgy megakadályozzák a szovjet terjeszkedést Európában. Hogy a partraszállás és a második front megnyitása ne a Balkánon, hanem Franciaországban történjen, 1943 folyamán fokozatosan meggyőzte az amerikai elnököt, Franklin D. Rooseveltet. Így a balkáni partraszállás mellett érvelő Winston Churchill angol miniszterelnök 1943-ra egyedül maradt. Az 1943. augusztus 17-24 között megrendező Quadrant-konferencián (Quebec) Churchill igyekezett meggyőzni Rooseveltet arról, hogy az olaszországi eseményeket kihasználva további hadműveleteket végezzenek a térségben.[2] Ez azonban az amerikai elnök ellenállásába ütközött, aki a hadműveletek északnyugat-európai koncentrálása mellett érvelt.[3] Végül a két fél megegyezett a második front franciaországi megnyitásában, de Churchill ekkor még nem mondott le a balkáni partraszállás megvalósításáról.

A Teheráni konferencián (1943. november 28. – december 1.) találkoztak először a Szövetségesek kormányfői. Churchill utoljára vetette fel Sztálin és Roosevelt előtt a balkáni partraszállás lehetőségét, de ismerve tárgyalópartnerei álláspontját a kérdésben, már a franciaországi partraszállás mellett, mint másik eshetőséget említette meg, fő érvként felhozva mellette Tito partizánmozgalmának támogatását a Balkánon, aki „számos német hadosztályt tartott fel”, és sokkal többet tett a Szövetségesek győzelméért, mint Mihajlovics.[4] Roosevelt egyértelműen Sztálin mellé állva kijelentette, hogy a balkáni ellenállási mozgalmak, melyek alapvetően az angolok által voltak támogatva és ellenőrizve, valójában nem az amerikai-angol szövetség eredménye.[5] Ezzel is nyilvánvalóvá vált, hogy a balkáni partraszállás érve mellett egyedül Churchill állt, és minden igyekezete a második front keletre helyezésével kapcsolatban kudarcba fulladt. Mikor elvetették a balkáni partraszállást, a három kormányfő kötelezettséget vállalt arra, hogy Tito partizánjait utánpótlással, felszerelés szállítással a legnagyobb mértékben támogatni fogja.[6]

Sztálin és Roosevelt végül rábeszélte Churchillt a normandiai partraszállás elfogadására, mely hadműveletnek az Overlord (Hűbérúr) nevet adták. Az angol miniszterelnök engedett, holott tudta, hogy a második front Nyugat-Európába való helyezésével Sztálin távol akarja tartani az angolszász erőket Európa keleti részétől.[7] Sztálin vállalta, hogy az Overlord megindításával párhuzamosan a Szovjetunió támadást indít a keleti fronton, hogy megakadályozzák a német haderők átszállítását a nyugati frontra.[8] Sztálin a front áthelyezéséért cserébe kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai háború befejezése után, miután jelentős hadereje felszabadul a keleti fronton, hadba lép Japán ellen. E lépésért cserébe igényét fejezte ki a Kuril-szigetekre és Dél-Szaharinra.[9]

A konferencián a három kormányfő megegyezett abban, hogy katonai szempontból a legkívánatosabb az lenne, ha Törökország még 1943. év vége előtt belépne a Szövetségesek oldalán a háborúba.[10] Elfogadták továbbá, hogy ha Törökország belép a háborúba, és ezzel párhuzamosan megtámadná vagy hadat üzenne Bulgária, akkor a Szovjetunió azonnal hadiállapotba kerül Bulgáriával. Tudomásul vették emellett, hogy az Overlord hadműveletet 1944 májusában indítják meg egy franciaországi hadművelettel kapcsolatban (bár Churchill a hadművelet júniusi megindítása mellett érvelt, ebben is egyedül maradt Sztálinnal és Roosevelttel szemben).[11] Megállapodtak abba, hogy tekintettel a küszöbön álló európai hadműveletekre, ezentúl a három nagyhatalom vezérkarainak szoros érintkezésben kell maradniuk egymással, és hogy azoknak az ellenség megtévesztése céljából egy fedőtervet is ki kell dolgozniuk.[12]

A teheráni konferencia Magyarországra gyakorolt hatása a balkáni partraszállás elvetésében keresendő. A konferenciáig sikeresen erősítették azt a hiedelmet az angolszászok részéről a béketapogatózásokon keresztül és a nem hivatalos kapcsolatokon keresztül, hogy az angol-amerikai partraszállás a Balkán térségében várható.[13] Hogy a balkáni partraszállás el lett vetve, a magyar kormány 1943 decemberében értesült, amikor a stockholmi magyar követség tájékoztatta Ghyczy Jenő külügyminisztert; Magyarország szovjet érdekszférába került.[14] Vörnle János ankarai követ december 20-án megállapítja:

Kétségtelen, hogy Teheránból Sztálin távozott győztesként. Így magyarázom azt a nagy lelkesedést, amit a konferencia eredménye Moszkvában kiváltott, mert ott is – csakúgy, mint itt Törökországban – az a benyomás kerekedett felül, hogy az angolszászok Európát kiszolgáltatták a bolsevizmusnak.[15]

A teheráni konferenciát követően a magyar kormányban fokozatosan tudatosodott, hogy a kiugrási tárgyalások folytatásának érdekében a Szovjetunióhoz kell fordulni. Így Veress László 1944 februárjában Isztambulba utazott, ahol közölte az ottani angolokkal, hogy közvetítésükkel, vagy anélkül kapcsolatba kíván lépni a magyar kormány a Szovjetunióval a keleti fronton lévő magyar alakulatok kapitulációjának érdekében. Az angol-magyar rövidhullámú kapcsolat egészen a német megszállásig üzemelt, amelyen folyamatosan megbízható katonai és gazdasági adatokat továbbított Magyarország a Foreign Office felé. 1944 márciusában, néhány nappal a német megszállás előtt sor került az amerikai ejtőernyős misszió ledobására is, melyet a német megszállás hiúsított meg.

Bibliográfia

Levéltári anyagok

Állambiztonsági Történetek Levéltára, Pálóczi-Horváth György: Angol Hirszerzés a II. világháboru alatt, ÁBTL 4. 1. A – 3143.

MOL K 63, Politikai Osztály, 378 d. 32/1/A. Törökország, Ankara – Másolatok.

Felhasznált irodalom

Andor László-Surányi Róbert: Roosevelt-Churhcill, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999.

Barker, Elisabeth: British policy in South-East Europe in the Second World War, Barnes and Noble, New York, 1976. 116-117.

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában, Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig, Osiris Kiadó, 2015.

Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink, A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, 1918-1990, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011.

Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, Heinemann, Minerva, 1989.

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései, Második, Átdolgozott kiadás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Juhász Gyula   Magyarország nemzetközi helyzete és a magyar nemzeti élet, 1938-1944, in. Magyar Tudomány, 31 évf. (2.), pp. 89-104, 1986.

Sainsbury, Keith: Churchill and Roosevelt at War: The War They Fought and the Peace They Hoped To Make, New York University Press, New York, 1994.

[1] Pálóczi-Horváth György: Angol Hirszerzés a II. világháboru alatt, ÁBTL 4. 1. A – 3143, 79.

[2] Július 10-én megtörtént az angolszászok szicíliai partraszállása, július 22-én elfoglalták Palermot. Július 25-én III. Viktor Emánuel olasz király menesztette Mussolinit, majd Badoglio tábornagyot bízta meg kormányalakítással, akinek feladata a kapcsolatteremtés és a fegyverszünet megkötése volt a Szövetségesekkel. Erre 1943. szeptember 8-án került sor. Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink, A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000. 277-278.

[3] Barker, Elisabeth: British policy in South-East Europe in the Second World War, Barnes and Noble, New York, 1976, 116-117.

[4] Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, Heinemann, Minerva, 1989, 571-572.

[5] Sainsbury, Keith: Churchill and Roosevelt at War: The War They Fought and the Peace They Hoped To Make, New York University Press, New York, 1994, 45-46.

[6] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései, Második, Átdolgozott kiadás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983, 567.

[7] Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, 1918-1990, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 80.

[8] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 567.

[9] Andor László-Surányi Róbert: Roosevelt-Churhcill, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999. 94-95.

[10] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 567.

[11] Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, 593.

[12] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 568.

[13] Juhász Gyula   Magyarország nemzetközi helyzete és a magyar nemzeti élet, 1938-1944, in. Magyar Tudomány, 31 évf. (2.), pp. 89-104, 1986. 101.

[14] Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában, Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig, Osiris Kiadó, 2015. 49.

[15] Ankara, 1943. december 20. 198/pol.-1943. sz. jelentés, MOL K 63, Politikai Osztály, 378 d. 32/1/A. Törökország, Ankara – Másolatok. 689.

Cservenka Ferdinánd: A lipoveci ütközet második, befejező szakasza

A szovjet 44. hegyi lövészhadosztály ellenlökése és Lipovec német kézre kerülése

A szlovák Gyorsdandár alakulatai 1941. július 22-én 17 órára már elfoglalták Lipovec jelentős részét, de a település és térségének biztosítását még nem tudták végrehajtani.

A szovjet erők időközben a szlovák katonákat már kiszorították Kamionkáról, a Lipovecen harcoló főerők pedig erős szovjet nyomás alatt álltak. Szemjon Akimovics Tkacsenko vezérőrnagy 44. hegyi lövészhadosztályának főerői a Szob folyó bal partján, míg a tartalék Kamionkától délnyugatra összpontosultak. Tkacsenko 17 óra 45 perckor jelt adott a támadásra. A Gyorsdandár jobbszárnya ellen, erős tüzérségi támogatás mellett, támadásba lendült legalább két szovjet hegyi lövészzászlóalj, amelyek északnyugati irányban nyomultak előre Szcsasztlivaja felé. Támadásba lendültek a Szob bal partján elhelyezkedő szovjet alakulatok is. A gyalogszázadnak és a meggyengült géppuskás szakasznak menekülnie kellett. A szovjet gyalogos alakulatok feltartóztathatatlanul közeledtek a szlovák tüzérségi állások felé. A Lipovecen harcoló szlovák alakulatokat a bekerítés és a megsemmisítés fenyegette, ezért Rudolf Pilfousek[1] vezérkari ezredes, a Gyorsdandár parancsnoka 18 órakor elrendelte, hogy vonuljanak vissza, és Szcsasztlivajától 2 km-re keletre létesítsenek védelmi állásokat. A gyalogság nem rendelkezett sem géppisztolyokkal, sem aknavetőkkel, a harckocsik és a légvédelmi gépágyúk pedig Szcsasztlivaján voltak. A korábbi hírek miatt, amelyek ellenéges szovjet harckocsikról számoltak be, egy német 8,8 cm-es légvédelmi ágyús üteg érkezett a térségbe, és tüzelőállást foglalt el. Szerencsére a hírek valótlanok voltak.[2]

A Kamionkától előrenyomuló szovjet gyalogos alakulatok vészesen közeledtek a szlovák tüzérségi állások felé. A 11. tüzérezred katonái nem estek pánikba, hanem új lőállásokat kialakítva lövegeiket a támadó szovjet gyalogság felé irányították, és tüzet nyitottak rájuk. Az ellenség 500 m-re megközelítette őket, amikor a szlovák tüzérek lövéseket adtak le rájuk, amely megtizedelte a támadókat, akik ennek hatására menekülni kezdtek. Röviddel ezután, mivel esteledett, a 11. tüzérezred parancsot kapott, hogy vonuljon Szcsasztlivaja község mögé, amit végre is hajtott. A szlovák tüzérek meghiúsították, hogy Tkacsenko vezérőrnagy tervének legfontosabb része sikerüljön, ugyanis a Gyorsdandár főerőit nem sikerült Lipovecnál körülzárni és megsemmisíteni. A Szcszasztlivajától keletre kialakított szlovák védelmi állások támogatására egy megerősített harckocsiszakaszt Dominik Miartuš hadnagy vezetésével, amely 5 LT–35 és 1 LT–38 könnyű harckocsiból állt. Lipovec felé útnak indítottak 2 OA vz. 30 páncélgépkocsit is. A páncélozott harcjárművek röviddel 18 óra után hatoltak be Lipovecra, ahol csatlakozott hozzájuk Kubinec tizedes LT–35 páncélosával. A harckocsiknak és páncélgépkocsiknak köszönhetően a tehergépkocsikkal sikerült az egyes fegyverek és a lőszer nagy részét megmenteni. Pavol Kolibaš szakaszvezető és Jozef Petrík tizedes Tatra 27 tehergépkocsijukkal még a heves ellenséges tűz közepette is sikerült két vz. 15 hegyi ágyút a kezelőszemélyzettel együtt elszállítani. A hegyi ágyúk tüzelőállása a Lipovec és a magaslatok közötti úton helyezkedett el, ahol a 11. tüzérezred állásai voltak. A hegyi ágyús üteg parancsnoka, a korábbi  parancsnok sérülése miatt Anton Varinský hadnagy volt. A négy 75 mm-es vz. 15 hegyi ágyúkból álló üteg nem volt hatékony a szovjet tüzérségi lövegek ellen, ezért a szlovák gyalogos alakulatok mögött nyomultak előre, és így kiváló célpontot jelentettek a szovjet lövegek és aknavetők számára. A Kovalík tizedes-jelölt irányította két ágyúnak sikerült két szovjet löveget harcképtelenné tenni. Megmenekülésük csupán elszállítatásuknak volt köszönhető. A hegyi ágyús üteg vesztesége mindössze 3 sebesült volt. A Gyorsdandárt az esti órákban két német kerékpáros századdal erősítették meg.[3]

Lipovec településen csupán a Miartuš hadnagy parancsnoksága alatt álló páncélozott harcjárművek és kb. 250 szlovák katona és tiszt volt elvágva a dandár többi alakulatától, akik semmilyen körülmények között sem szerettek volna szovjet fogságba kerülni. A tisztek közül a legjelentősebbek Pavol Duchnovský[4] százados, a felderítő osztály parancsnoka, Demčák és Ďuran főhadnagyok, Dananaj, Hirner[5], valamint Vančo hadnagyok voltak. A gépkocsizó felderítő osztály parancsnoka, Tibor Dualský[6] őrnagy sérülései miatt már korábban elhagyta a települést. A német 8,8 cm-es légvédelmi ágyús üteg német parancsnoka javaslatott tett Pilfousek ezredesnek, hogy a körülzárt szlovák katonákból szervezzenek meg egy 40 fős csoportot, amelyek német harckocsik támogatásával sötétedés után áttörnének a szovjet állásokon, és kivezetnék a többieket az ellenséges gyűrűből. A csoport parancsnokának Ján Straka[7] századost jelölte meg. A csoport 20 óra körül készen állt a kitörésre, amikor Fretter-Pico tábornok a harctérre érkezett, és azonnal leállította a kezdeményezést, mivel képtelen ötletnek tartotta ezt a vállalkozást. Szerinte egy 250 fős csoport számára ésszerűbb vállalkozás, ha egyénenként jutnak el Szcsasztlivajára, mint további emberéletet kitenni a veszélynek. Pilfousek ezredes később telefonon tájékoztatta Kübler tábornokot a Gyorsdandár helyzetéről, akit csupán az érdekelte, hogy a dandár másnap harcképes lesz-e, vagy sem. Pilfousek határozatlanul, de igent mondott. A beszélgetést kihallgatta Matej Skalický[8] főhadnagy, aki azonnal jelentette a szlovák köztarsasági elnök attaséjának, Benedikt Dúbravec[9] ezredesnek a hallottakat. A helyzet értékelése után Jozef Tiso köztársasági elnök egyetértésével megtiltották Pilfousek ezredesnek, hogy a dandárt másnap harcba vesse. Kübler tábornok úgy döntött, hogy Lipovec elfoglalására a Karl Gümbel altábornagy vezette német 295. gyaloghadosztályt küldi, amelynek tüzérségi támogatását a szlovák 11. tüzérezred nyújtaná.[10]

A Tkacsenko vezérőrnagy vezette szovjet 44. hegyi lövészhadosztály nem indított támadást a Szcsasztlivajától keletre létrehozott szlovák védelmi vonal ellen, hanem a településen körülzárt, és Lipovec szélén elhelyezkedő szlovák katonák ellen fordította erejét. A szovjet katonák zsákmányolt szlovák katonai köpenyben és sisakban indultak el, hogy a település környékét átfésüljék. A szlovák katonák többsége vagy visszavonult Scsasztlivajára, vagy pedig a településen húzódott meg. Vojtech Vančo hadnagy géppuskás szakaszát, amely a gyalogság visszavonulását fedezte, körülzárta az ellenség. Vančo hadnagynak a szakasz többségével sikerült Szcsasztlivajára eljutnia, viszont Jozef Strakota, František Suchar és Štefánik közlegények a szovjetek fogságába kerültek.[11] Sedliak és Poliak őrvezetők valamint Cibula és Šúň közlegények a burgonyaföldön rejtőztek el. Anton Martinovič szakaszvezető, Štefan Svitek közlegény, és Varga főhadnagy, a 2. gyalogszázad parancsnoka a közeli patak medrében találtak rejtekhelyet. Az éjszaka folyamán találkoztak Ernest Nevický főhadnaggyal, a 4. gyalogszázad parancsnokával, aki később eltűnt a sötétségben. 23 órakor próbát tettek, hogy eljussanak saját alakulataikhoz, de csak a csodának köszönhető módon sikerült megmenekülniük az ellenséges géppuskatűz elől. A sűrű sötétségben a szovjet katonákat sajátjaiknak gondolták. Az árokban elrejtőzve várták meg a hajnalt.[12] 5 óra után indultak el Szcsasztlivaja irányába, de az út során kb. 30 fős ellenséges katonákból álló csoportba ütköztek. Futásnak eredtek, és sikerült eljutniuk Lipovecra, ahol később csatlakoztak az előrenyomuló német katonákhoz.[13] Némelyek úgy menekültek meg a fogságtól, hogy halottnak tetették magukat. Az utászszázad 1. szakaszának katonái közül, parancsnokuk halála után, többen arra törekedtek, hogy csatlakozzanak Anton Hirner hadnagy 2. utászszakaszához, aki alakulatának egy részével, illetve más szakaszok katonáival közösen Lipovectől keletre lévő lóhereföldön rejtőztek el. Körülbelül 20 óra 30 perckor felfedezte őket egy szovjet raj. A szlovák katonák az utolsó pillanatig ellenálltak, majd a 40 fős szovjet túlerővel szemben megadták magukat, és fogságba kerültek. A szovjet katonák lefegyverezték őket, elvették óráikat, pénztárcáikat, cigarettáikat stb., majd elszállították őket. František Dananaj hadnagy 3. utászszakasza, amely Lipovec nyugati szélén helyezkedett el, északról déli irányba próbált eljutni. 20 órakor Dananaj hadnagy erősítést kért magára maradt szakaszának, amely parancsnokával együtt csupán 27 főből állt. 21 órakor a szakasz a településtől nem messze lévő kútnál gyülekezett, hogy felfrissüljön és újraszerveződjön. A túlerőben lévő szovjetek azonban körülzárták őket. A szlovák katonák a közeledő ellenségről először azt feltételezték, hogy megérkezett az erősítés, későn eszméltek fel tévedésükből, ezért kénytelenek voltak megadni magukat. Dananaj hadnagy nem viselte rangjelzését, a szlovák katonák közül pedig senki sem árulta el őt, ezért a szovjet fegyveres őrök a többiekkel együtt Illinci irányába kísérték. A Lipovecen körülzárt szlovák katonák Pavol Duchnovský százados vezetésével kétségbeesetten védekeztek, és a páncélozott harcjárművek támogatásával többen kitörték a szovjetek gyűrűjéből. Duchnovský százados a katonák egy részével négy óráig tartó nehéz harcok után 21 órakor kezdte meg a kitörést Szcsasztlivaja irányába. A településről sikerült kitörnie páncélgépkocsijával Karol Lerchner őrvezetőnek, míg a Jozef  Faltus őrvezető vezette OA vz. 30 találatot kapott, és lángolva hegyta el Lipovecet. Ludovít Demčák főhadnagy személygépkocsijával már korábban útnak indult, hogy két sebesült katonát is Szcsasztlivajára szállítson el. Demčák főhadnagy igyekezett egy csoportba toborozni a szétszóródott katonákat, és az éjszaka folyamán elérték a saját vonalaikat. Az utolsó nagyobb csoportnak Leopold Ďuran főhadnagy vezetésével sikerült Lipovecről kitörnie. Ehhez a csoporthoz csatlakoztak a páncéltörő ágyús század egy szakaszán  kívül más kisebb gyalogos, utász stb. alakulatok is. Ďuran főhadnagy átvette a vezetést felettük, amivel gyakorlatilag megvédte őket attól, hogy meghaljanak, vagy fogságba essenek. Az utolsók között hagyta el a települést Dominik Miartuš hadnagy megerősített harckocsiszakasza. A harckocsik oszlopban haladva 22 órakor hagyták el Lipovecet, miközben a szovjet páncéltörő ágyúkból tüzeltek rájuk. Cyril Kubinec tizedes-jelölt LT–35 és Jozef Gavalier tizedes LT–38 harckocsiját találat érte. A legénység elhagyta a páncélosokat, és a mocsáron keresztül gyalogosan jutottak el Szcsasztlivajára. Gavalier tizedes harckocsija később felrobbant. 23 órakor Lipovec ismét a Tkacsenko vezérőrnagy vezette szovjet 44. hegyi lövészhadosztály kezében volt. A harckocsiknak köszönhetően kb. 200 szlovák katonának sikerült kitörnie a településről. és biztonságba kerülnie. A többi katona vagy fogságba került, vagy a település melletti földeken sikerült rejtekhelyet találnia.[14]

Az ütközet első napján a Gyorsdandár jelentős veszteségeket szenvedett, és Lipovecet sem sikerült elfoglalnia. 68 szlovák katona életét vesztette, közülük 62 fő a harctéren esett el, 3 fő Szcsasztlivaján, további 3 fő pedig a vinnyicai kórházban halt bele sérüléseibe. A fogságba esettek száma meghaladta az 50 főt, megsemmisült 3 harckocsi, 1 páncélgépkocsi és több tehergépkocsi, továbbá 3 páncélost és 1 páncélgépkocsit a kezelőszemélyzetnek hátra kellett hagynia. A szovjet katonák alattomos és ádáz módszerei sok szlovák katonánál pszichikai sokkot váltottak ki. A szovjet 44. hegyi lövészhadosztály a harcok során komoly veszteségeket szenvedett, mert meg sem próbálkozott azzal, hogy tamádást indítson a Szcsasztlivaja elfoglalására. Tkacsenko terve sem vált be teljesen, ugyanis a Gyorsdandár főerőit nem  semmisítették meg, sőt a Lipovecen körülzárt szlovák alakulatokat sem sikerült felmorzsolniuk.[15]

Röviddel azután, hogy Dananaj hadnagy utászszakasza fogságba esett, Štefan Jevčák tizedes tájékoztatta Dananaj hadnagyot, hogy a szovjetek elfelejtették őt átkutatni, és nála maradt két db kézigránát. Azonnal tervet eszeltek ki a szabadulásukra, hogy a megfelelő pillanatban az őrzőikre támadnak. Amikor a menet egy kisebb dombra érkezett, Jevčák hadnagy az elöl, míg Karol Červenák őrvezető a hátul haladó őrökre hajította a kézigránátot. Az elöl haladó őrök azonnal életüket vesztették, míg a hátul haladók közül az egyik súlyosan megsebesült, a másik pedig sokkot kapott, ezért könnyen le tudták fegyverezni. Dananaj szakaszának sikerült elszöknie, de kezdetben csupán két elkobzott félautomata puskával rendelkeztek, majd a Lipovec előtt már korábban zsákmányolt, fegyverrel megrakott kocsiról sikerült újabb fegyvereket szerezniük, és nyugati irányban óvatosan haladtak előre az út melleti árokban. A rozsföldön beleütköztek egy szovjet őrhelybe, ahonnan géppuskatűz fogadta őket. A szlovák katonák többségének sikerült elrejtőzniük. Hárman azonban életüket vesztették, a többieknek sikerült eljutotniuk a német vonalakig. A 3. utászszakasz fogságba esett 27 katonájából 21 főnek sikerült visszatérnie a dandárhoz, 3 fő meghalt, további 3 fő eltűnt.[16]

A szlovák foglyokat alaposan kihallgatták, és fokozatosan a Lipovectől kb. 80 km-re keletre, Sztarij Dasov településen gyűjtötték össze, ahol akkor kb. 19 szlovák fogoly (Anton Hirner utászhadnagy, Rudolf Daubner, Ján Klesniak és Ján Patlevič tizedesek, valamint Ondrej Brašeň, Brezina, Bučko, Pavel Fečko, Karol Gašparík, Fabian Hlubík, Ondrej Liga, Jozef Mazár, Anton Mäsiarik, Július Medvecký, Ján Mitrus, Michal Staško és Juraj Timko közlegények.[17]  Az itt eltöltött további két nap alatt ismét kihallgatás[18]várt rájuk.  A közkatonákkal megfelelően bántak, ételt és dohányárut kaptak, míg az altisztekre, tisztesekre testi fenyítés várt. Anton Hirner hadnagy kezét vállsérülése ellenére is megkötözték. A fogolytáborban a kihallgatást végzők között (egy őrnagy, egy hadnagy és egy valószínűleg zsidó származású politikai tiszt) volt egy szovjet katonai egyenruhát viselő, 24-26 év közötti, cseh nyelven jól beszélő nő, aki elsősorban a származásukkal kapcsolatban tett fel kérdéseket.[19]Hirner hadnagy emlékiratában így írt a kihallgatásról:

 

Elsők között tették fel azt a kérdést, hogy tudok-e a július 18-i szovjet–csehszlovák szerződésről[20], és hogy elismerem-e. Mondtam, hogy nem tudok róla…Továbbá megkérdezték, mi a különbség a szlovák és csehszlovák között, amikor mondom, hogy szlovák nemzetiségű vagyok. A nemzetiségi kérdésünket tisztázhatatlannak gondoltam, de láttam, hogy ki kell fejtenem, tehát beszélnem kell a két nemzetről.[21]

 

A szovjet komisszárok a szlovák hadifoglyok között a Szovjetunió és a kommunizmus győzelmét hirdették, és az országot mint a „paradicsom“ helyszínét vázolták fel nekik, de semmilyen hatást nem értek el közöttük. Természetesen 1941 nyarán elképzelhetetlennek tűnt, hogy a visszavonuló Vörös Hadsereg győzedelmeskedjen a német haderő és szövetségesei felett.[22]

Időközben, július 22-én késő délután a német 24. gyaloghadosztálynak Vahnovkánál sikerült áttörnie a szovjet védelmet, és visszavonulásra késztetnie a szovjet erőket. Július 23-án 4 órakor a szlovák tüzérség háromnegyed óráig tartó tüzérségi előkészítést indított. A tüzérségi előkészítés után Szcsasztlivajáról Lipovec irányába útnak indultak a szlovák harckocsik és a gyalogság, Vahnovkáról pedig megkezdte az előrenyomulást a német 295. gyaloghadosztály is. A szlovák gyalogságot a település szélén a szovjet erők megállították. Lipovecra csupán egy harckocsiszakasz tört előre, amelynek később vissza kellet térnie a visszavonuló gyalogság miatt. A szovjeteknek Lipovec északi határán sikerült megállítaniuk a német erőket is. Tkacsenko vezérőrnagy tudatosította, hogy hadosztálya a későbbiekben nem tudja kivédeni az ellenséges támadást, ezért elrendelte katonáinak, hogy feltűnés nélkül kezdjék meg a visszavonulást Illinci irányába. A Gyorsdandár és a német hadosztály vezetése nem fedezték fel, hogy a szovjetek megkezdték a visszavonulást, és vártak a támadás megindításával. 12 órakor a német és a szlovák tüzérség tüzet nyitott Lipovecra és Kamionkára. Ezzel egyidőben a német gyalogság is megkezdte az előrenyomulást a településre. A szovjetek csekély ellenállást tanusítottak, ezért a támadóknak 16 órakor sikerült elfoglalniuk a települést. A Gyorsdandártól délre a magyar Gyorshadtest katonái nyomultak előre. A szlovák és magyar katonák között kb. fél óráig tartó lövöldözésre került sor. Ezt a konfliktust a németek később vizsgálat alá vették, míg a szlovák katonák azzal védekeztek, hogy a magyar alakulatok szövetkeztek a szovjetekkel, amely természetesen nem volt igaz, ugyanis mindenki tudta, hogy milyen alakulat található a Gyorsdandár jobb szárnyán. A magyar Gyorshadtest helyét ezáltal a német 97. gyaloghadosztály vette át.[23]Belko következőképpen írt a konfliktusról:

 

Egyszercsak azonban a gyalogsági fegyverekből rendkívül heves lövöldözésre került sor közöttünk és jobb oldali szomszédaink között. Mint a villám terjedt a hír, hogy jobb oldali szomszédaink a magyarok, és hogy lőni kezdtek ránk…A lövöldözés több mint fél órán át tartott…Amikor a harcot sikerült lecsendesíteni, a németek vizsgálni kezdték a dolgot. Katonáink állították, hogy azt gondolták szovjet gyalogos alakulatok indítottak támadást, ezért kétszeresen  válaszoltak vissza. Mindenki tudta, hogy magyarok voltak, hiszen parancsnokuk elmagyarázta nekik, hogy ki van a jobbszárnyon.[24]

 

A Lipovec szélén rejtőző szlovák katonák csatlakoztak a német támadó alakulatokhoz. Martinovič szakaszvezetőre és Svitek közlegényre a német katonák találtak rá, akik csatlakoztak a támadókhoz. Poliak és Sedliak őrvezetők, valamint Cibula és Šúň közlegények, akiknek fegyverzete mindössze 3 pisztolyból és 1 puskából állt, bekapcsolódtak a harcokba. Megsebesítettek két szovjet katonát, akik fogságba kerültek, majd a szlovák katonák csatlakoztak egy német rajhoz. A település közepén egy fáról hirtelen tüzet nyitott rájuk egy szovjet géppuska. Egy német katona életét vesztette, egy másik német katona, Šúň közlegény, valamint Poliak és Sedliak őrvezetők is megsebesültek. A szovjet géppuskafészket később sikerült megsemmisíteni. Lorko őrvezető, valamint Sekáč és Ťaptík közlegények szintén csatlakoztak a német alakulatokhoz.[25]

A szovjet alakulatok nagy része időben elhagyta a települést. A többi, ott tartózkodó szovjet kisebb alakulatot megsemmisítették. Lipovec utcái tele voltak aknákkal, megsemmisített szovjet gépjárművekkel, szovjet katonák holttesteivel és kilőtt páncéltörő ágyúkkal. A helyi lakosok előjöttek a pincékből, némelyek közülük a visszavonuló szovjet katonákkal együtt hagyták el a települést. A település elfoglalása után a Gyorsdandár is benyomult a településre. Az elesett szlovák katonák iratait, személyi igazolójegyét (dögcédula), némelyeknek pedig ruházatát is elvették a szovjetek. Az egyenruhákat elsősorban az ellenség megtévesztésére használták. A kényszerből hátrahagyott szlovák harckocsikat és egy páncélgépkocsit az ellenség megsemmisítette. A szlovák katonák találtak egy OA vz. 30 páncélgépkocsit, amelynek oldalára vörös csillagokat festettek, ami azt jelenti, hogy valószínűleg használni szerették volna.[26]

A Gyorsdandár harci tevékenysége ezzel befejeződött, az alakulat harci feladatának teljesítését a német 295. gyaloghadosztály vitte tovább, amely július 24-én Granov irányába nyomult előre, és teljesítette feladatát. A Gyorshadosztály alakulatai közül mindössze a 11. tüzérezred és a gépkocsizó gyalogos csoport került bevetésre. Az utóbbi felderítő tevékenységet kapott feladatul. A németek nem voltak elragadtatva a szlovák gyalogságtól, és megállapították, hogy a lipoveci ütközet óta nagyon érzékenyek lettek a tüzérségi, és főleg az aknavető tűzre, amelynek hatására a kialakult pánik miatt elhagyják állásaikat. A következő napokban a német 295. gyaloghadosztály csupán a szlovák tüzérség támogatását vette igénybe. A Gyorsdandár alakulatai július végéig Illinciben összpontosultak. Július 26-án a szlovák tüzérség a Kalnyik irányába támadó német alakulatokat támogatta. A tüzérezred egyik ütege ellen támadást intézett egy szovjet vadászgép, de nem tudott kárt okozni benne. Az üteg folytatta a német utászzászlóalj tüzérségi támogatását. A németek teljes mértékben elégedettek voltak a szlovák tüzérség tevékenységével, és közülük némelyek számára javasolták, hogy kitüntetésben részesüljenek. A németek Umany irányába történő előrenyomulása során, július 30-án bevetésre került a Frtús[27] százados vezette 11/III. tüzérosztály, amelynek egyik ütegét körülzárta egy szovjet lövészszázad. Az üteg a harcok során elveszítette fegyverzetét és felszerelését. 8 szlovák katona életét vesztette, 8 pedig megsebesült. Legalább 2 Praga RV tehergépkocsi és 7 vz. 30 tarack megsemmisült. A szlovák Gyorsdandár ebben az időben, mint önálló alakulat már nem létezett, ugyanis július 25-én Ferdinand Čatloš[28] tábornok 7. számú hadműveleti parancsa értelmében az alakuló Gyorshadosztály része lett. A Gyorsdandár volt a legjobban felfegyverzett szlovák alakulat a keleti fronton.[29]

A lipoveci ütközetben elszenvedett kudarcokért és a sikertelenségért Rudolf Pilfousek ezredes és a Gyorsdandár parancsnoksága is felelős volt. A dandárt kellő felderítés nélkül, az ellenséges erők alapos ismeretének hiányában küldték harcba. Pilfousek ezredesnek 15 óráig tudomása sem volt, hogy alakulata tulajdonképpen milyen ellenséges alakulat ellen harcol, valamint később a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály erejéről is mindössze bizonytalan elképzelése volt. A katonák körében sem volt közkedvelt, amelyet az is megerősített, hogy állítólag kizárólag cseh nyelven beszélt. A szlovák katonák bátorságát a német vezetés is értékelte, és 50 db másodosztályú vaskeresztet adományozott a Gyorsdandár parancsnokságának. Más adatok szerint 25 szlovák katonát és tisztet tüntettek ki a másodosztályú vaskereszttel, Pilfousek ezredes pedig megkapta az elsőosztályú vaskeresztet. Čatloš tábornok 95 db „Hősiességért“ érdemérmet adományozott a dandár katonáinak.[30] Jozef Tiso szlovák köztársasági elnök kitüntetéséket adományozott a német 17. hadsereg egyes tábornokainak és főtisztjeinek is.[31]

A szlovák Gyorsdandár jelentős veszteségeket[32] szenvedett. Voltak olyan katonák is, akik két héttel a lipoveci ütközet után a vinnyicai német tábori kórházban haltak bele sérüléseikbe. A fogságba esett szlovák katonák közül némelyek megpróbálkoztak a szökéssel is.[33] Július 23-ról 24-re éjszaka Daubner tizedesnek, Hlubík és Mitrus közlegényeknek drámai körülmények között sikerült megmenekülnie a fogságból. 21 óra körül Sztarij Dasovban, ahol a szlovák hadifoglyokat gyűjtötték össze, két szovjet katona felügyelete mellett vezették el  egy csoportjukat. Egy adandó alkalommal, amikor az egyik szovjet őr félre vonult, Hlubík közlegény ököllel arcon ütötte a másik őrt, Daubner tizedes elvette annak puskáját, és lelőtte a távolabb lévőt. Az úton, amely során visszatértek, foglyul ejtettek egy fegyveres szovjet katonát, majd később két szovjet lovas katona nyitott tüzet rájuk, amelyeket német segítséggel szintén sikerült fogságba ejteni. Így tehát a szökésben lévő szlovák katonák 3 foglyot ejtettek, sőt 2 lovat is zsákmányoltak, amelyeket átadtak a németeknek.[34] A többi szlovák hadifoglyot még éjfél előtt egy régi tehergépkocsira rakták, és elindultak Sztarij Dasovtól keleti irányban. A tehergépkocsin 10 hadifoglyot szállítottak, a gépjármű vezetője és egy fegyveres őr társaságában. Amikor a tehergépkocsi megcsúszott és az árokba fordult a szlovák hadifoglyok elhagyták a járművet, és szétszéledtek. Beňo, Strakota és Suchar közlegényeknek sikerült megszökniük, és eljutniuk Illincire. A hadifoglyok között volt Dananaj hadnagy sikeres szökése után az egyetlen szlovák tiszt, Hirner hadnagy is. A hadnagy csoportjából, ismeretlen okok miatt – valószínűleg sikertelen szökési kísérlet során – életét vesztette Medvecký közlegény. A szovjet fogságba esett 50 főből 26 szlovák katonának és egy tisztnek sikerült megszöknie, és visszajutnia saját alakulatához, 4 fő a szökési kísérlet során vesztette életét, míg 19 fő maradt a szovjetek fogságában. A hivatalos adatok szerint a Gyorsdandár vesztesége 75 halott[35] (ebből 7 tiszt), 167 sebesült (ebből 9 tiszt), 17 eltűnt és 2 fogságba esett (ebből 1 tiszt) személy volt. Az eltűntnek nyilvánított 17 fő valójában a szovjetek fogságában volt. A dandár 6 harckocsit (4 LT–35, 1 LT–38 és 1 LT–40), 1 OA vz. 30 páncélgépkocsit, 11 vz. 37 páncéltörő ágyút, 2 nehézgéppuskát és 25 tehergépkocsit veszített. További 7 harckocsi (5 LT–35, 1 LT–38 és 1 LT–40) és 2 OA vz. 30 páncélgépkocsi károsodást szenvedett. A 11. tüzérezred a lipoveci ütközetben nem szenvedett veszteségeket, míg Granovnál az alakulatból 8 fő életét vesztette, 8 fő megsebesült és 7 löveg megsemmisült. A veszteségekhez hozzájárult az is, hogy felelőtlenül alábecsülték az ellenség erejét, és a dandárt kellő felderítés, valamint légi támogatás nélkül küldték harcba. Az is kiderült, hogy a szlovák haderő legharcképesebb alakulatainak a tüzér- és harckocsi alakulatok számítanak.[36]Belko véleménye szerint: »Lipovec volt az első hely, ahol a szlovák haderő megérezte a szovjet fegyverek erejét, és elsősorban azt állapította meg, hogy egyáltalán nem állja meg a helyét a tisztek azon állítása, hogy a Vörös Hadsereg fejetlenül vonul vissza a németek elől.«[37]

A szovjet 44. hegyi lövészhadosztály vesztesége kb. 700 halott, 1 000 sebesült volt, míg legkevesebb 150 fő szlovák fogságba esett, akiket átadtak a német haderőnek. A szlovák katonák – néhány esettől eltekintve – többségében példásan viselkedtek a szovjet hadifoglyokkal szemben. Leopold Ďuran főhadnagy, az 5. páncéltörő ágyús század parancsnoka Lipovec előtt 10 szovjet hadifoglyot lőtt agyon, míg Granovnál a szlovák katonák a 11/I. tüzérosztály parancsnokának, Jozef Vogl őrnagy egyetértésével 5 szovjet hadifoglyot lőttek főbe. A 44. hegyi lövészhadosztály anyagi veszteségei ismeretlenek. Legkevesebb 2 hegyi ágyú, néhány páncéltörő ágyú, gépjármű és legalább 1 T–20 Komszomolec lánctalpas tüzérségi vontató megsemmisült. A szovjet hadosztály komoly veszteségeket szenvedett, ezért a tervezett ellenlökést nem tudta végrehajtani, a Gyorsdandárt pedig nem tudta megsemmisíteni.[38]

Az 1941. július 22-re tervezett ellenlökések a szovjet 6. és 12. hadseregek szakaszán sem érték el a kitűzött célokat. Július 23-án mindkét szovjet hadsereget egyesítették Ponyegyelin vezérőrnagy parancsnoksága alatt, július 25-én pedig a Déli Front hadrendjébe helyezték. Mindkét hadsereg egészen Umanyig vonult vissza, ahol a német 1. páncéloscsoport és a német–román 11. hadsereg körülzárta őket. Augusztus 8-án a bekerített szovjet erőket (6. és 12. hadseregek, 18. hadsereg egy része, 2. gépesített hadtest) megsemmisítették. A Vörös Hadsereg a harcokban 858 löveget és 242 páncéltörő ágyút veszített, valamint fogságba esett 103 000 fő. A 2. gépesített hadtest vesztesége 317, eredetileg 358 harckocsi volt, amelyből kifolyólag gyakorlatilag a hadtest megsemmisült. Csupán 3 620 sebesült szovjet katonát sikerült evakuálni. I. N. Muzicsenko altábornagy, a 6. hadsereg parancsnoka fogságba esett. Később a súlyos sérülést szenvedett P. G. Ponyegyelin vezérőrnagyot, a 12. hadsereg parancsnokát, a fejsérülést szenvedett N. K. Kirillov vezérőrnagyot, a 13. lövészhadtest parancsnokát, valamint a szintén fejsérülést és vállsérülést szenvedett Tkacsenko vezérőrnagyot, a 44. hegyi lövészhadosztály parancsnokát is foglyul ejtették.[39]

Tkacsenko vezérőrnagy győzelemként könyvelte el az ütközet kimenetelét, míg a szlovák hadvezetés, Pilfouseket leszámítva, kudarcként értékelte az ütközetet. Ferdinand Čatloš tábornok és nemzetvédelmi miniszter az ütközet végeredményét sikertelennek minősítette, és a sikertelenségért Pilfouseket okolt, aki azzal védekezett, hogy ő csupán Kübler vezérőrnagy parancsát teljesítette. Čatloš a Gyorsdandárt harcképtelennek minősítette, amely alkalmatlan további előrenyomulásra Granov irányába, így a támadó német csapatok elsősorban a szlovák tüzérség támogatását vették igénybe. Később az ütközetet szlovák győzelemként értékelték, mintha a szlovák katonai hagyományok kezdete lett volna. Valójában a lipoveci ütközet eldöntetlen volt, mert egyik fél sem érte el az eredetileg kitűzött célját, akaratát.[40]

Az ütközet értékeléseként megfigyelhető, milyen fontos szerepe van a pontos felderítésnek, a megfelelő fegyverzetnek, a terep adta előnyök kihasználásának, az egyes parancsnokok rossz helyzetfelismerésének és következetességének, az utánpótlás biztosításának stb. Pilfousek ezredes és a szlovák hadvezetés legfőbb hibája az volt, hogy nem biztosította a lőszer- és üzemanyag pótlást a harckocsiknak, amelyek támogathatták volna a gyalogságot az ellenlökést indító szovjet csapatokkal szemben. Lipovec elfoglalásának korai jelentése is a XXXXIX. hegyi hadtest parancsnokságának Pilfousek részéről elhamarkodott volt, ugyanis, amint kiderült, a szlovák gyalogság a harckocsik támogatása nélkül, és a megfelelő kézifegyverek hiányában nem tudta megtartani a már elfoglalt települést.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bibliográfia:

 

Belko, Jozef: Zápisník z Východného frontu, Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry, 1965.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945, Bratislava, Vojenský historický ústav, 2013.

Hirner, Anton: Boje za frontom, Bratislava, Pravda, 1981.

Klubert, Tomáš: Boj pri Lipovci, Vojenská história, 7, 2003, č. 2, 15–35.

Klubert, Tomáš: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom, Bratislava, 2016.

Mičianik, Pavel: Slovenská armáda v ťažení proti Sovietskemu zväzu (1941–1944) I., Banská Bystrica, 2007.

Pecina, Jozef: Poľné delostrelectvo Rýchlej divízie 1941–1942. (Od Kyjeva po rieke Mius), Vojenská história, 9, 2005, č. 1, 56–73.

Vojenský historický archív, Bratislava (VHA), Fond: 55

 

 

 

 

[1] Rudolf Pilfousek (1899–1980) szlovák vezérkari ezredes. Német nemzetiségűként kiválóan beszélte a német nyelvet. A Gyorscsoport, majd a Gyorsdandár parancsnoka volt. 1941 augusztusában visszatért Szlovákiába. 1942 augusztusától 1943 augusztusáig a Biztosító hadosztály parancsnokaként működött. 1944 augusztusában belépett a Waffen-SS-be, majd november végén a szlovákiai német nemzetiségűeket felsorakoztató SS-Heimatschutz parancsnokává nevezték ki. A frontvonal közeledtével elhagyta Szlovákiát. Életének további szakasza ismeretlen. František Cséfalvay et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945, Bratislava, Vojenský historický ústav, 2013, 197–198.

[2] Pavel Mičianik: Slovenská armáda v ťažení proti sovietskemu zväzu (1941–1944 ) I., Banská Bystrica, 2007, 121.

[3] Uo., 121–122.

[4] Pavol Duchnovský (1902– ?) szlovák lovassági százados. 1941 nyarán a 2. lovas felderítő osztály kerékpáros századának parancsnoka volt. 1942 júliusától a szlovák Nemzetvédelmi Minisztériumban tevékenykedett. 1943. január 1-jén őrnaggyá léptették elő. 1944 szeptemberében nyugdíjazták. 1945 márciusában átállt a partizánokhoz. Később a 20. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnoka lett Nagymihályon (Michalovce), majd egy év múlva már a 32. gyalogezred műszaki századának parancsnokaként működött Kassán. Összekötő tisztként is tevékenykedett. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 56.

[5] Anton Hirner (1915–1992) szlovák hadnagy. 1941 nyarán egy utászszakasz parancsnoka volt. A lipoveci ütközet során esett fogságba. Két éves hadifogság után 1944-ben híradós és rádiótávírós kurzust végzett, hamis iratokkal és nevének megváltoztatásával (Hipík) légi úton Moszkvából Kijevbe, majd onnan Rovnora szállították. Felvette a kapcsolatot az ellenállókkal. 1944 novemberétől Nyugat-Szlovákiában tevékenykedett. Több mint 200 rádiogramot küldött át a Szovjetunóba. 1946-ban századossá léptették elő. A háború után sokféle tevékenységet folytatott a gyárban végzett munkától, egészen a Tátrai Nemzeti Park igazgatásáig. Uo., 87.

 

[6] Juraj Tibor Dualský (1903-?) százados. A 2. lovas felderítő osztály parancsnoka volt egészen 1944. február 1-ig. Részt vett a Minsk, Borisov és a Rosztov környéki harcokban is. 1943 januárja és novembere között a Biztosító hadosztály alárendeltségében irányította a motorizált felderítő osztályt. 1944 februárjában saját kérésére katonai kórházba került. 1945 májusától a csehszlovák haderőnél szolgált alezredesi rangban. 1948-ban nyugállományba helyezték. Uo., 55–56.

[7] Ján Straka (1913–1987) szlovák főhadnagy. 1941 nyarán a Gyorscsoport-, majd a Gyorsdandár-törzs hadműveleti osztályának vezetője volt. Részt vett a Wojtkowa, Załuż melletti, valamint a lipoveci ütközetekben is. 1942. június végén áthelyezték Eperjesre, Szlovákiába. 1943 első felében a Biztosító hadosztály tisztjeként szolgált, és kapcsolatot létesített a szovjet partizánokkal, majd visszatért Szlovákiába. Részt vett a szlovák nemzeti felkelésben. A háború vége felé Petrov-Korpulov szovjet őrnagy partizáncsoportjában tevékenykedett. 1945. április 9-től az 1. csehszlovák hadtest tagja lett. A háború után a prágai Katonai Főiskola professzora volt. 1947-ben alezredessé léptették elő. 1949-ben nyugállományba helyezték. Halála után, 1992-ben posztumusz ezredessé léptették elő. Uo., 226–227.

[8] Matej Michal Skalický (1913–2004) szlovák főhadnagy. 1941 nyarán a Gyorscsoport, majd a Gyorsdandár parancsnokságán tevékenykedett. Augusztus végén visszatért Szlovákiába, majd a Nemzetvédelmi Minisztérium közlekedési osztályára osztották be. 1942. július 1-jén századossá léptették elő. Katonai tanulmányokat folytatott nemcsak Pozsonyban, hanem Berlinben is. 1943 júniusában a keleti hadszíntérre került, ahol a Gyorshadosztály, majd az 1. gyaloghadosztály-parancsnokság 3. (hadműveleti) osztályának vezetőjeként működött. 1944-ben visszatért Szlovákiába, és folytatta tanulmányait. 1945 májusától már a csehszlovák haderő tisztjeként tevékenykedett. 1948-ban vezérkari őrnaggyá léptették elő. 1950-ben saját kérésére a tartalékállományba került. Uo., 216.

[9] Benedikt Dúbravec (1892 –?) szlovák ezredes. 1939 augusztusától berlini katonai attasé volt. 1941 augusztusától rövid ideig a Biztosító hadosztály parancsnokaként működött, majd szeptembertől a szlovák tábori haderő híradótörzsének élén állt. 1944. október 1-jén nyugdíjazták. Életének további szakasza ismeretlen. Uo., 57–58.

[10] Mičianik: Slovenská armáda, 122–123.

[11] A szovjetek megfosztották őket felszereléseiktől, fegyvereiktől, majd ételt adtak, és a borsóföldre kísérték őket. Az itt állomásozó 12 századból álló ellenséges erők fegyverzetét a kézifegyverek mellett 4 löveg és 8–9  géppuska alkotta. A szovjet katonák ezután a hadifoglyokat gépkocsin Sztarij Dasovba szállították, majd kihallgatták őket. VHA (Vojenský historický archív, Bratislava), 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spisaný so strel. Strakota Jozefom, SV. 26. júla 1941.

[12] Mičianik: Slovenská armáda, 123.

[13] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spísaný s čtk. Martinovič Antonom a so strel. Svitek Štefanom, SV. 26. júla 1941.

[14] Mičianik: Slovenská armáda, 123 – 124.

[15] Uo., 125.

[16] Uo., 126.

[17] Uo., 126.

[18] A Kamionkán fogságba esett Ján Mitrus közlegény elmondása szerint a kihallgatást egy szovjet őrnagy végezte, aki kérdéseket tett fel alakulatával és annak létszámmal kapcsolatban. Mivel a szlovák hadifogoly válasza „nem tudom” volt, ezért a kihallgatást végző tiszt azzal kezdett fenyegetőzni, hogy Szibériába fognak kerülni. VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spísaný so strel. Mitrusom Jánom, SV. 26. júla 1941.

[19] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Zápisnica spísaná so strel. prez služby Jozefom Beňom, 12. august 1941.

[20] 1941. július 18-án a szovjet és a csehszlovák kormány a Németország elleni közös háborúról, és a Szovjetunió területén lévő csehszlovák alakulatok létrehozásáról szóló szerződést írt alá. Anton Hirner: Boje za frontom, Bratislava, Pravda,  28.

[21] Uo., 28–29.

[22] Mičianik: Slovenská armáda, 126.

[23] Uo., 127.

[24] Jozef Belko: Zápisník z Východného frontu, Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry, 1965, 23.

[25] Mičianik: Slovenská armáda, 127.

[26] Uo., 128–129.

[27] Ján Frtús (1909-?) szlovák őrnagy. 1941-ben 11. tüzérezred egyik osztályának parancsnoka volt. 1941 augusztusában visszatért Szlovákiába. 1944-ben részt vett a szlovák nemzeti felkelésben, és partizánként is tevékenykedett. 1946-ben már a csehszlovák haderőnél szolgálva alezredesi rangot ért el. 1948-ban nyugállományba helyezték. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 69.

 

[28] Ferdinand Čatloš (1895–1972) szlovák tábornok, nemzetvédelmi miniszter. 1939 márciusában a megalakult Szlovák Köztársaság nemzetvédelmi minisztere lett. 1939 áprilisában Čatloš vezérkari alezredest dandártábornokká, majd egy hónappal később első osztályú tábornokká nevezték ki. Már 1943 végén próbálkozott Szlovákia átállásával a Hitler-ellenes koalícióhoz, de nem kapott támogatást még a szovjetektől sem. A szlovák nemzeti felkelés és a német megszállás után Besztercebányára ment, ahol felajánlotta együttműködését a felkelőknek, ők ezt azonban nem fogadták el. 1944 októberében a Szovjetunióba szállították. 1947-ben a szovjetek kiadták őt a csehszlovák hatóságoknak. A Jozef Tiso elleni perben nyújtott segítsége miatt csupán 5 évre ítélték. 1948-ban szabadon engedték. Később hivatalnokként dolgozott. Tomáš Klubert: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom, Bratislava, 2016, 42–43.

[29] Mičianik: Slovenská armáda, 129.

[30] Uo., 130.

[31] A 17. hadsereg parancsnokát, Carl-Heinrich von Stülpnagel gyalogsági tábornokot a csillaggal ékesített katonai győzelmi kereszt I. osztályával, a XXXIX. hegyi hadtest parancsnokát, Ludwig Kübler vezérőrnagyot a katonai győzelmi kereszt II. osztályával, Vincent Müller vezérkari ezredest, Friedrich Wenzel vezérkari alezredest, Ferdinand Jodl alezredest és Karl Kroh őrnagyot a katonai győzelmi kereszt III. osztályával tüntették ki. Ernst Goth vezérkari alezredes és Siegfried Hoefs vezérkari őrnagy a „Hősiességért” érdemérem 2. fokozatát, Georg Höcherl alezredes és Emmerich Ofczark hadnagy a „Hősiességért” érdemérem 3. fokozatát, Hans Potel őrnagy, Paul Wenzel százados, a propaganda vezetője Ernst Busch, valamint öt katonai orvos és négy ápoló a „Szolgálatért” érdemérmet kapta meg. VHA, 55-57-4, Veliteľstvo Armády, Číslo: 1512. Dôv. I. oddel. 1941, Armádny rozkaz č. 5, SV. 1. augusta 1941.

[32] A 11. tüzérezred a lipoveci ütközet során egyetlen katonát sem veszített. Jozef Pecina: Poľné delostrelectvo Rýchlej divízie 1941–1942. (Od Kyjeva po rieke Mius), Vojenská história, 9, 2005, č. 1, 58.

[33] Mičianik: Slovenská armáda, 131.

[34] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Topas, Protokol spísaný s voj. v zál. Hlubíkom Fabianom, SV. 26. júla 1941.

[35] M. Skalický tanúsítása szerint a szlovák Gyorsdandár elhunyt katonáinak száma a lipoveci ütközetben 88 fő volt. Tomáš Klubert: Boj pri Lipovci, Vojenská história, 7, 2003, č. 2, 31.

[36] Mičianik: Slovenská armáda, 131–132.

[37] Belko: Zápisnica, 23.

[38] Mičianik: Slovenská armáda, 136.

[39] Uo., 136.

[40] Uo., 137.

Cservenka Ferdinánd: A lipoveci ütközet első szakasza

A szlovák Gyorsdandár támadása Lipovec ellen

A lipoveci ütközet a második világháború egyik ütközete volt, amelyben a szlovák Gyorsdandár és a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály alakulatai vettek részt 1941. július 22-én, egy hónappal a Barbarossa-hadművelet megindítása után.

A Rudolf Pilfousek[1] vezérkari ezredes vezette szlovák Gyorsdandár az ütközet előtti estén a következő alakulatokból tevődött össze: parancsnokság és törzsszázad, gépkocsizó gyalogos csoport (3 gyalogszázad, 1 géppuskás század, 1 páncéltörő ágyús szakasz, 1 hegyi ágyús üteg, 1 aknavetős üteg, 1 híradóraj), 11. tüzérezred (2 könnyű tarackos tüzérosztály, 1 nehéz ágyús tüzérosztály), harckocsizászlóalj (törzsszázad, 2 harckocsiszázad, 3 páncéltörő ágyús század), gépkocsizó felderítő osztály (2 nehéz lovasszázad, 2 kerékpáros század, 1 gépkocsizó lovasszázad), 15. könnyű légvédelmi ágyús üteg (2 légvédelmi ágyús szakasz), híradószázad, utászszázad (3 utászszakasz), 315. tehergépkocsi-oszlop. A hozzáférhető adatok szerint a dandár 194 tisztből, 51 altisztből és 4 612 katonából állt. Fegyverzetét[2] 1 659 db pisztoly, 2 792 db puska, 166 db könnyű géppuska (ebből 10 db a páncégépkocsikba beépített), 113 db nehézgéppuska (ebből 86 db a harckocsikba beépített), 39 db vz. 34 és 37 páncéltörő ágyú, 8 db 20 mm-es vz. 36 légvédelmi gépágyú, 4 db 75 mm-es vz. 15 hegyi ágyú, 12 db 105 mm-es vz. 35 tábori ágyú, 24 db 100 mm-es vz. 30 tarack, 2 db 81 mm-es vz. 36 aknavető, 5 OA vz. 30 páncélgépkocsi, 43 harckocsi (27 LT–35,  9 LT–38, 7 LT–40 ), 422 tehergépkocsi, 10 egészségügyi gépkocsi, 4 tartálykocsi, 136 személygépkocsi, 89 motorkerékpár és 296 kerékpár alkotta.[3]­

A Szemjon Akimovics Tkacsenko vezérőrnagy vezette szovjet 44. hegyi lövészhadosztály a következő alakulatokból állt: parancsnokság és törzs, 4 hegyi lövészezred (mindegyik 9 századból állt), hegyi tüzérezred ( 3 vegyes, lövegekből és aknavetőkből álló tüzérosztály), páncéltörő tüzérosztály (3 tüzérüteg), utászzászlóalj, híradózászlóalj, lovasszázad. Tkacsenko vezérőrnagynak az ütközet előtt 7 500–8 000  fő bevetésére volt lehetősége Lipovec térségében. A hegyi lövészezredek katonái ismétlő és félautomata puskákkal, géppisztolyokkal, könnyű géppuskákkal és aknavetőkkel voltak felfegyverezve. A hegyi tüzérezred 12 db 76,2 mm-es vz. 38 hegyi ágyúval, 24 db 107 mm-es vz. 38 hegyi aknavetővel rendelkezett. A páncéltörő tüzérosztály fegyverzetét 12 db 45 mm-es vz. 37 páncéltörő ágyú alkotta. A lovasság könnyű géppuskákkal, karabélyokkal és szablyákkal volt felfegyverezve.[4]

Lipovec település Kijevtől délnyugatra, Vinnyicától 50 km-re keletre és Illincitől 20 km-re északnyugatra helyezkedik el. 1941-ben a kisváros lakosságának száma kb. 4 500–5 000 fő között mozgott.[5] A település a Szob folyó (a Déli-Bug folyó bal mellékfolyója) felső folyásának mindkét partján terül el. A jelenlévő katonák visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Szob folyó nyáron alacsony vízállású volt, ugyanakkor megközelíthetetlen mocsarak vették körül. A településen a folyót szabályozták, híd vezetett át rajta. Lipovecen földszintes, egyszerű kertes házak voltak, de működött itt posta, kisebb élelmiszeripari cég[6] és traktorállomás is. Az utcák burkolatnélküliek és elhanyagoltak voltak. A kisvárost búza-, borsó- és burgonyaföldek, valamint kisebb erdőségek vették körül. Lipovectől 7 km-re nyugatra Szcsasztlivaja település található, innen 5–7 m széles, egyenes, de egyenetlen felületű út vezetett a kisvárosba. Az út mindkét oldalán széles gabona- és borsóföldek voltak. Lipovecet északnyugatról kisebb dombvidék határolja, amely az utat is átszeli, és ezáltal az út mindkét oldalán 1 km-re a településtől stratégiai fontosságú magaslatok vannak. Kb. félúton helyezkedik el Felixovka falu, Lipovectől délre pedig Kamionka község. Lipovectől 1,5 km-re keletre található a szintén stratégiai fontosságú, 275 m magasságú domb. Ezeket az előnyös pozíciókat a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály katonái tartották magszállás alatt.[7]

Időközben a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály ellenlökésre készült a német XXXXIX. hegyi hadtest ellen. A hadosztály jobbszárnyát a 141. lövészhadosztály fedezte Vahnovkánál, míg a balszárnyon a 72. hegyi lövészhadosztály helyezkedett el, amely szintén az ellenlökésre készült Obodnoje–Voronovica irányában. A 44. hegyi lövészhadosztály két százada a Lipovec–Szcsasztlivaja utat biztosította, egy század Felixovka településen helyezkedett el, egy másik század pedig a Felixovkától délkeletre lévő híd mögött volt beásva az ún. „rókalyukakban“. [8] Kamionka településen egy hegyi ágyús tüzérosztály foglalt állást, mivel innen jó kilátás volt Szcsasztlivaja településre. A hadosztály főerői természetesen Lipovecen helyezkedtek el, és Szcsasztlivaja irányába készültek a támadásra, ahol csupán a gyenge, nehézfegyverekkel nem rendelkező német 97. felderítő zászlóalj foglalt állást. A szovjet hadosztály a német zászlóalj szétverése után akár Vinnyica irányában is előtörhetett volna. Tkacsenko vezérőrnagy számításait megzavarta a szlovák Gyorsdandár támadása, amelynek létezéséről tudomása sem volt. A Szcsasztlivajáról érkező motorok zaja alapján a hadosztály parancsnoka meg volt győződve arról, hogy a településre egy német páncélos- vagy gépkocsizó hadosztály érkezett, ezért gyorsan elrendelte, hogy katonái védelemi harcokra készüljenek. Hagyta, hogy kiürítsék a Felixovkán lévő előretolt állást, és két hegyi lövészezreddel megszállta a Lipovectől nyugatra fekvő magaslatokat. Egy hegyi lövészezredet Kamionka településen helyezett el, a negyediket pedig tartalékként Lipovecen hagyta. A páncéltörő ágyúkat a településre vezető utakra irányította, a hadosztály tüzérségét pedig a Kamionkától 3 km-re délkeletre fekvő kis erdőben és a 275-ös magaslat alatt helyezte el. Ezzel egyidőben felderítőket küldött Szcsasztlivajára. A szlovák katonák fogságba is ejtettek egy szovjet felderítőkből álló csoportot. Sem Tkacsenko vezérőrnagy, sem pedig Pilfousek ezredes nem tudta, hogy milyen erőkkel állnak szemben.[9]A német 97. hadosztály felderítő osztályának hírei szerint Lipovec térségében az ellenség mindössze két gyalogezreddel rendelkezett.[10]

A német XXXXIX. hegyi hadtestet Vinnyica elfoglalása után két részre osztották. A hadtest balszárnyán a szlovák Gyorsdandár és a német 97. könnyű gyaloghadosztály, a jobbszárnyon a német 125. gyaloghadosztály, az 1. és a 4. hegyi hadosztályok helyezkedtek el, míg a 100. könnyű és a 295. gyaloghadosztályok mozgásban voltak a frontvonal irányába. A Gyorsdandár feladata a Szcsasztlivaja–Lipovec–Illinci irányban való előrenyomulás volt, a 97. könnyű gyaloghadosztály főerőinek pedig a Voronovica–Obodnoje–Illinci útvonalon kellett haladniuk. A jobbszárny feladata a Vinnyica–Voronovica–Nemirov térségének elfoglalása volt.[11] A frontvonal július 22-én a Nemirov–Felixovka–Vahnovka–Frontovka vonalon húzódott. A kiszögellés északi részén a szovjet 6. hadsereg foglalt állást, míg a déli részén a 12. hadsereg helyezkedett el. Ponyegyelin vezérőrnagy, a 12. hadsereg parancsnoka harcba vetette a 8. lövészhadtestet, amelynek alárendeltségébe tartozott a 44. hegyi lövészhadosztály is. A 13. lövészhadtest védelemben, a 24. gépesített hadtest pedig – harckocsik nélkül – Illinci és Oratov között tartalékban maradt. Erősítésként ide küldték a J. V. Novoszelszkij tábornok vezette 2. gépesített hadtestet (11. és 16. harckocsihadosztályok, 15. gépesített hadosztály), amely 168 páncélgépkocsival és 358 harckocsival (87 T–26, 215 BT, 46 T–34, 10 KV–1) rendelkezett. Ez a hadtest július 21-én a Lukasevka–Krasnopolka vonalon védelemre rendezkedett be.[12]

Mivel a térségben a németek nem rendelkeztek kellő számú bevethető repülőgéppel, ezért a német 17. hadsereg főparancsnoksága a LIPA szlovák parancsnokság egyetértésével július 20-án parancsot adott a 12. repülőszázadnak, hogy hajtson végre mélységi támadást az ellenséges erők ellen. A támadóformációt három 3 repülőgépből és egy 2 repülőgépből álló raj alkotta. A repülőgépek 19 óra 34 perckor kezdték meg a felszállást. A 150–200 m magasságban repülő gépek elérték Vinnyica légterét, majd déli irányba fordulva 10–20 m-es magasságból tüzet nyitottak a Vinnyica–Nemirov útszakaszon visszavonuló szovjet hadoszlop ellen. Az első támadás meglepetésként érte a szovjet erőket, de a második és harmadik támadás során légvédelmi géppuskatűz fogadta a szlovák Avia B–534 típusú vadászgépeket. Legsúlyosabban Vladimír Kačka[13] őrnagy parancsnoki repülőgépe sérült meg. Találat érte az alsószárnyat, a gép törzsét, a motorháztetőt, a pilótafülkét stb. További 3 repülőgép is kisebb mértékű károsodást szenvedett.[14] A visszavonuló szovjet csapatokat sikerült szétszórni. A szlovák légierő vadászpilótáinak ez a tette elismerést és dicséretet váltott ki Carl-Heinrich von Stülpnagel tábornoknál is.[15]

A Gyorsdandár feladata az volt, hogy vegye üldözőbe az ellenséget a Lipovec–Illinci– Granov útvonalon, míg a német 97. könnyű hadosztálynak követnie kellett a szlovák alakulatot egészen Illinciig. Az élen a felderítő osztálynak kellett haladnia, amelynek egy harckocsi-, egy gyalog- és egy pancéltörő ágyús szakaszból kellett állnia. Az elővédnek 4 óra 15 peckor kellett indulnia, és megerősítenie a híreket a Szcsasztlivajától keletre lévő patak elfoglalásáról. A feladata elsősorban az volt, hogy hatalmukba kerítsék a még meglévő hidat, majd nyomuljanak előre Felixovkán keresztül Lipovecra, ahol a németek felderítése szerint egy ellenséges megfigyelőhely is volt  a templomtoronyban. Az elővéd mögött Jozef Vogl[16] őrnagy 11/I. tüzérosztályának kellett haladnia, hogy tüzérségi támogatást nyújtson.[17]

  1. július 22-én 4 óra 30 perckor[18] a Gyorsdandár felderítő osztálya Pavol Duchnovský[19] százados vezetése alatt kezdte meg az előrenyomulást. Nemsokára elérték Felixovka települést, ahol nem találkoztak ellenséggel, mivel a szovjet alakulatok már korábban elhagyták azt. A felderítő osztály folytatta az előrenyomulást a patak felett elhelyezkedő kőhíd irányába. Ez a patak Kamionkától északra ömlik bele a Szob folyóba. Lipovectől kb. 3 km távolságban a felderítő osztályt az út mindkét oldalán a „rókalyukakba“ beásott szovjet katonák tüze fogadta. Duchnovský alakulatának meg kellett állnia, és hátrálnia kellett. Pilfousek ezredes a hírek hallatán parancsot adott az elővédnek és törzsének, hogy 5 órakor kezdjék meg az előrenyomulást. Az elővéd, Tibor Dualský[20] őrnagy parancsnoksága alatt eleget tett a parancsnak. Az élen a 2. lovas felderítő osztály 3 OA vz. 30 páncélgépkocsija haladt Ľudovít Demčák főhadnagy vezetése alatt közösen egy kerékpáros szakasszal. Mögöttük a gépkocsizó felderítő osztály, a 3. harckocsiszázad két Lt–35 könnyű harckocsikból álló szakasza Ján Jarembák főhadnagy parancsnoksága alatt, két kerékpáros szakasz és a 12 db vz. 30 tarackkal felfegyverzett 11/I. tüzérosztály haladt előre. A hadoszlop több mint 1 km hosszú volt.[21]Pilfousek ezredes nem számolt azzal, hogy a szovjet alakulatok ellen szüksége lesz az egész dandár bevetésére.[22]

Három km hosszú út után elsőként a 11/3. üteg létesített lőállást az út mellett, és azonnal tüzet nyitott, hogy támogassa a harcban lévő felderítő osztályt. A legközelebbi domb mögött a 11/2. üteg is tüzelőállást foglalt el, de a sűrű köd miatt nem tudott azonnal bevatkozni a harcokba. A szlovák hadoszlop haladt előre. A köd eloszlása után a látási viszonyok egyre javultak, s ezt kihasználva a szovjet tüzérség tüzet nyitott a szlovák katonákra. A gyalogosok kiugráltak a gépjárművekből, és igyekeztek az út mentén lévő árokban fedezéket keresni. Akik megpróbáltak a közeli búzaföldön elrejtőzni, aknamezőre tévedtek. A tehergépkocsik, amelyek letértek az útról a mezőre, a levegőbe repültek. A szovjetek ugyanis a védelmi állásaik előtt elaknásították az út szélét, hogy az ellenség minél közelebb kerüljön a tüzelőállásaikhoz, és onnan ne tudjon elmenekülni. A többi gépjármű gyorsan megfordult, és elrejtőzőtt a közeli domb mögött. Ez a helyzet pánikot idézett elő, és némelyek fejetlenül, fegyvereiket elhajigálva  menekülni kezdtek, ezért a tisztek a levegőbe lőttek. Jozef Belko közlegény így emlékezett vissza az eseményekre:

 

Fejünk felett el kezdtek süvíteni a tüzérségi gránátok és aknák, és esőként szóródtak az egész hadoszlopra. Megnyílt előttünk a pokol. A gépkocsivezetők [gépjárműikkel] az árkokon keresztül szóródtak szét a mezőn, de ott az egyik gépkocsi a másik után a levegőbe repült. Minden el volt aknásítva, csupán az utat hagyták aknamentesen, hogy az ellenség minél közelebb kerüljön tüzelőállásaikhoz. A tüzérségi gránátok és aknák zaja minden oldalról hallatszódott. Nem lehetett hova elrejtőzni, csak az út melleti kis árokba. Leírhatatlan pánik keletkezett. A fiúk eldobálták fegyvereiket, és menekültek visszafelé, ahogy a lábuk bírta. A visszaút viszont tüzérségi tűz által volt eltorlaszolva.[23]

 

Július Nosko[24] őrnagy, a dandár törzsfőnöke a menekülők előtt a földre köpött, és leszidta őket, hogy nem szégyellik magukat, amiért meghátrálnak a bolsevikok elől! Később a pánikot sikerült megszüntetni. A katonákat kisebb csoportokra osztották, akik folytatták az előrenyomulást. A kerékpáros század katonái (1. lovas felderítő osztály) megérkeztek a szovjet tőzelőállások előtt lévő hadoszlophoz. A kerékpáros század két raja parancsot kapott, hogy foglalja el az úttól 400 m-re lévő kis erdőt. Az egyik rajt Šebo őrvezető, a másikat Ján Takáč közlegény vezette. Mialatt Takáč raja a kis erdőhöz közeledett, addigra a Šebo őrvezető vezette raj megtisztította azt, és fogságba ejtett egy egész szovjet szakaszt, s ezáltal biztosította a Lipovecra vezető utat oldal irányból. Reggel 6 óráig a felderítő osztály magára hagyatva folytatta a harcot, míg végül a 11/I. tüzérosztály által támogatott elővéd is bekapcsolódott a harcokba. 7 óra körül Szcsasztlivajáról útnak indult a 3. harckocsiszázad LT–35  könnyű harckocsikkal felfegyverzett két szakasza Jarembák főhadnagy vezetése alatt. A harckocsik azonban nem tudták támogatni a gyalogság előrenyomulását, mert az utat az ellenség erős tüzérségi tűz alatt tartotta, valamint az út körüli aknamezők és a mocsaras  terep is gátolta az előrenyomulást, ezért elhaladtak a 11/2. tüzérüteg mellett a patak hosszában húzódó hullámos, lankás terepen Kamionka irányába, majd tüzet nyitottak a harkocsiágyúkból. A szovjet tüzérség tüzet nyitott rájuk, ezért változtatniuk kellett helyzetüket. A11/I. tüzérosztály tarackjai is tüzet zúdítottak nemcsak a szovjet gyalogság állásaira, hanem Kamionka településre is, ahol több helyen tűz ütött ki.[25]

A gépkocsizó felderítő osztály kerékpáros századai rajokban haladtak előre Lipovecra.  A felkelő nap sugarai gyengítették az előrenyomuló szlovák katonák látását, ez pedig kedvezett a jól álcázott szovjet védőknek, így azok erejét nem lehetett felmérni. A támadókat a szovjet tüzérség tüze fogadta, akik azonnal rajokba szerveződtek, és fedezet nélkül haladtak az út mindkét oldalán elhelyezkedő borsóföldeken keresztül a domb irányába. A búzatáblák szélén a fedezékben lévő szovjetek tüzet nyitottak a közeledő szlovák katonákra. Nehéz helyzetbe került az 1. lovas felderítő osztály kerékpáros százada, akiket a gyalogság és az aknavetők tüze a földhöz szegezett. Az ellenséges tűz ellenére csekély veszteségeket szenvedtek. Mivel a támadok ereje nem volt elég az ellenség felszámolására, ezért a harckocsik támogatását is kérték. 8 Lt–35 harckocsi azonnal a segítségükre sietett. A szovjet védők a harckocsik láttán beszüntették a tüzet, hogy ne árulják el rejtekhelyeiket. A harckocsik keresztül haladtak a „rókalyukakon“, a kerékpáros század katonái pedig utánuk. A szovjetek ismét tüzet zúdítottak a támadókra, ezért a harckocsik megfordultak, és hátulról nyitottak tüzet, amit a szlovák katonák az előrenyomulásra használtak ki. A harckocsiknak meg kellett semmisíteniük a „rókalyukakat“ támogató, a második vonalban elhelyezkedő géppuskafészkeket. A gyalogságnak rendkívül nagy segítséget nyújtott harckocsijukkal Jozef Gavalier tizedes, Michal Mišík és Eugen Šumichrast közlegények. A harcokban életét vesztette  az 1. lovas felderítő osztály 1. kerékpáros szakaszának parancsnoka František Dubecký hadnagy. Alakulatának legénysége kedvelt parancsnokának elvesztése miatt gránátokkal ölte meg a „rókalyukakban“ fedezékben lévő szovjet katonákat. Néhány szovjet katona menekülni próbált, de a harckocsik és a gyalogság tüze megállította őket. A szovjetek második védelmi vonala a néhány megsemmisített géppuskafészek ellenére is kitartott. A harcokba a tüzérség a közelharc miatt nem tudott beavatkozni.[26]

Később a szlovák katonák segítségére sietett a 2. harckocsiszakasz két LT–35  páncélosa, az alakulat parancsnokhelyettesének, Cyril Kubinec tizedes-jelöltnek (aspiráns) a vezetése alatt. A Kamionka előtti állásaikat elhagyó szlovák harckocsik a közelben lévő dombon keresztül az országúton haladtak előre a szovjet gyalogsági fegyverek tüze közepette, majd áttörték az országúttól nyugatra lévő ellenséges védelmi állásokat. Ennek köszönhetően a szlovák gyalogságnak sikerült 10 óráig elfoglalni a szovjet védelmi vonal egy részét Lipovec előtt. A gépkocsizo felderítő osztály harcoló katonáinak támogatást nyújtott szintén két LT–35 Jozef Majerský tizedes és Kriváň őrvezető vezetésével. A harckocsik Kamionka előtt Lipovec felé vették az irányt, és oldalirányból közeledtek a szovjet védelmi állások felé. Megsemmisítettek négy géppuskafészket, viszont nem vették észre a „rókalyukakat“, ezért később megfordultak, és megtámadták azokat. Majerský páncélosa a gabonaföldön az egyik ilyen „rókalyuk“ elé került, amelyet 6–7 fő védelmezett. Az ellenség kézigránátokkal támadta a harckocsit, de azok nem okoztak kárt benne. Az LT–35 ágyúja végül megsemmisítette az ellenséget. A harckocsik támogatását a gyalogság is sikeresen használta ki. Ján Golian tizedes raja oldalirányból megtámadta a szovjet védőket, akik gyorsan visszavonultak. Golian rajának sikerült ellenséges géppuskákat zsákmányolniuk. A szlovák páncélosok a szovjet védelem áttörése után egyre közeledtek Lipovec felé, de a településre nem sikerült betörniük. Nagyjából ebben az időben kapcsolódott be a harcokba a szlovák tüzérség is. Az elővéd tüzérségi támogatását az Ondrej Šeban százados vezette 11/ II. tüzérosztály kezdte meg. A harcokba bekapcsolódott a 11/I. tüzérosztály is. Az alakulat első vonalba küldött megfigyelőjének, Juraj Sokol hadnagynak a feladata az volt, hogy pontosabb koordinátákat adjon meg az osztály tüzéreinek. Sokol hadnagynak és a lovas felderítő osztály hat katonájának sikerült 40 szovjet katonát fogságba ejteni. Emil Krokavec[27]százados, a páncéltörő ágyús zászlóalj parancsnoka és legénysége foglyul ejtett további 40 ellenséges katonát. Mivel a páncéltörő ágyús szakaszok együtt nyomultak előre a gyalogsággal, ezért nagyon sebezhetőek is voltak. A kezelőszemélyzetnek fel kellett vinniük az ágyúkat a dombra, szembe kellett állítaniuk a védők tüzelő gyalogsági fegyvereivel,  és elsősorban meg kellett semmisíteniük a géppuskafészkeket. A legnagyobb veszélyt a szovjet aknavetők tüze jelentette számukra. Ján Pelech őrmester szakaszának legénységéből ketten életüket vesztették, többen pedig megsebesültek, valamint két páncéltörő ágyú is károsodást szenvedett. Az elővéd ennek ellenére azonban 10 óra körül áttörte az ellenségnek a kis híd mögött elhelyezkedő első védelmi vonalát, viszont nem sikerült megszerezniük a Lipovec előtt elterülő dombokat. Az elővédnek csupán az úton lévő  kis hidat sikerült biztosítania, és az első elesett katonákon kívül jelentős volt a sebesültek száma is. A sebesültek azonnali gyógyítását és ellátását  MUDr. Štefan Velgos szakaszvezető-jelölt vezetésével végezték, majd Szcsasztlivaja településre szállították őket. A legsúlyosabb sebesülteket a vinnyicai német tábori kórházba szállították. Pilfousek ezredes a harcokat a Szcsasztlivaja–Lipovec úthoz közeli gödörből kísérte figyelemmel. Megfigyelőhelyét a szovjet tüzérek felfedezték, és azonnal tüzet zúdítottak rá. A Gyorsdandár parancsnokának nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség még nem demoralizálódott, és komoly tűzerővel rendelkezik, ezáltal tudomásul kellett vennie, hogy Lipovec elfoglalására a teljes dandárt be kell vetnie.[28]

10 óra 15 perckor Pilfousek parancsot adott a támadásra az elővéd déli szárnyán Lipovec és Kamionka térségében, amelynek támogatását gyakorlatilag a dandár összes harckocsija adta. A támadás célja természetesen Lipovec elfoglalása volt. Karol Hrabec[29] őrnagy gépkocsizó gyalogos csoportja kezdte meg e felfejlődést a kijelölt szakaszon. A Štefan Vančo főhadnagy vezette 2. harckocsiszázad az úttól északra lévő magaslat irányába, a Ján Jarembák főhadnagy irányította 3. harckocsiszázad pedig az úttól délre fekvő domb irányába nyomult előre, ahol szélmalom is volt. A támadást a dandár teljes tüzérségének kellett támogatnia. A 11/I. tüzérosztály ütegeit közelebb helyezték, hogy a délelőtt folyamán elfoglalt területen elhelyezkedő felderítő osztály és az elővéd támadását támogatni tudják, valamint  az Ondrej Šeban százados vezette 11/II. tüzérosztály és a Ján Frtús[30] százados vezette 11/III. tüzérosztály ütegei pedig tüzelőállásokat létesítettek Vogl őrnagy 11/I. tüzérosztályától nem messze. Az egyes alakulatok kevesebb, mint egy óra alatt elfoglalták kiindulási pozícióikat, de nem kaptak parancsot a támadásra. A katonák több, mint két órát vártak a támadás megkezdéséig,[31] amely fokozta a bennük lévő feszültséget, és egyre idegesebbé váltak. Pilfousek ezredesnek fenntartásai voltak az ellenség erejét illetően, ezért segítséget kért a szomszédos német hadosztályoktól, sőt lehetséges az is, hogy kapcsolatba lépett Ludwig Kübler vezérőrnaggyal, a hadtestparancsnokkal is, és a támadás elodázását kérte az erősítés megérkezéséig. Mivel azonban időközben a német 24. gyaloghadosztályt Vahnovka előtt megállították, a 97. könnyű gyaloghadosztály pedig Vojtovánál erős ellenállásba ütközött, ezek a hadosztályok nem tudtak segítséget nyújtani. Kübler túlértékelte a Gyorsdandár erejét, és így adott parancsot a szlovák alakulatnak a támadásra tekintet nélkül arra, hogy az ellenség milyen erőkkel rendelkezik. Nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy egy harckocsikkal felfegyverzett dandárnak nem okoz gondot egy szovjet hegyi lövészhadosztály védelmének leküzdése.[32]

Tkacsenko vezérőrnagy, a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály parancsnoka kihasználta a kapott időt. A 275-ös magaslatról kiváló rálátás volt Kamionka községre és a szlovák Gyorsdandár elhelyezkedésére, valamint mozgásásra. Tkacsenko gyorsan felismerte, hogy az ellenség nem rendelkezik számbeli fölénnyel, viszont nagy tűzerővel, ezért úgy döntött, hogy csapdát állít. A Lipovecra vezető út melletti magaslatokat és Kamionka települést csupán gyenge, „feláldozható“ alakulatokkal szállta meg, és nem feltételezte, hogy megállítják a Gyorsdandár támadását. A hadosztály fő erejét Lipovec nyugati szélére összpontosította, a tartalékokat (nyilvánvalóan egy teljes hegyi lövész ezredet) rejtett állásokba helyezte el Kamionkától délre. Feltételezte, hogy az ellenséget becsalja a településre, ahol a harckocsik már nem tudnak érvényesülni, utcai harcokban kimeríti őket, majd ellenlökést indít a hadosztály főerőinek és a tartalékoknak a bevetésével, ami visszavetné az ellenséget.[33]

A támadás végül 12 óra 30 perckor vette kezdetét erős tüzérségi előkészítéssel. A szlovák alakulatok Felixovka és a Felixovkától délre elterülő Sztrulinka települések között helyezkedtek el nagyjából 2 km szélességben. A támadás célja, vagyis Lipovec–Kamionka térségének elfoglalása körülbelül 6 km szélességű terület volt. A támadó alakzat balszárnyát a gépkocsizó felderítő csoport alkotta, amelynek feladata az úttól északra lévő magaslat elfoglalása volt, majd további előrenyomulás Lipovec északi szélébe. Középen a gépkocsizó gyalogos csoport nagy része nyomult előre, hogy hatalmába kerítse az úttól délre fekvő magaslatot a szélmalommal, valamint, hogy behatoljon Lipovecra, és biztosítsa a települést déli irányból. A jobbszárnyon előrenyomuló gépkocsizó gyalogos csoport maradékának feladata Kamionka település birtokba vétele volt. A balszárnyat és a középen haladó alakulatokat támogatta a harckocsik többsége, 3 páncélgépkocsi, a páncéltörő ágyúk, 2 nehéz géppuskás szakasz és az utászszázad. Utóbbi feladata a Szob folyón való átkelés segítése volt. Kamionka irányában kellett támadnia a 3. harckocsiszázad egy részének, egy gyalogszázadnak és egy nehéz géppuskás szakasznak. Pilfousek ezredes az előrenyomulást a tüzérség tüzelőállásai mögött kb. 3 km-re kialakított új parancsnoki álláspontjáról szemlélte.[34]

A tüzérségi előkészítés után a gyalogos alakulatok támadásba lendültek, és oszlopokban nyomultak előre. Az egyes rajok között 50 m volt a távolság. Amikor a Gyorsdandár főerői a borsóföldek előtt elterülő patakhoz értek, a szovjet lövegek és aknavetők tüzet nyitottak rájuk. A gyalogság ennek ellenére folytatta az előrenyomulást, és elérték a Lipovec előtti dombokat. A szovjet katonák puskáikból és géppuskáikból is tüzelni kezdtek. A szlovák katonák néhány „rókalyukat“ már maguk mögött hagytak, amelyekből a szovjet védők támadásba lendültek, és zavart keltettek a Gyorsdandár katonáinak körében. A szlovák gyalogság kicsit meghátrált, de a harcokba bekapcsolódtak a szlovák harckocsik és a tüzérség is. A szovjetek ezután visszavonultak a „rókalyukakba“, a szlovák páncélosok és a gyalogság azonnal megtámadta őket. Az ellenséges katonák többször is alattomos eszközökhöz folyamodtak az ellenség megállítása érdekében. Egy esetben az egyik szovjet katona jelzésként kidugta a kezét fehér zsebkendőt lobogtatva az egyik ilyen „rókalyukból”, hogy megadja magát. Miután kimászott, feje fölé tette a kezét, a jobb kezében a fehér zsebkendővel. Amikor pedig a szlovák katonák kb. 10 lépésnyire értek hozzá, a zsebkendővel eltakart kézigránátot az ellenség közé hajította, majd visszaugrott a gödörbe. A gránát súlyosan megsebesítette Karol Janoštiak hadnagyot, és könnyebben további két közlegényt is. Válaszul az egyik szlovák géppuska kezelője a lövészgödör összes védőjét lekaszabolta. Janoštiak hadnagyot azonnal Szcsasztlivajára szállították, de még aznap belehalt sérüléseibe. A szovjet katonák többször igénybe vették a tiltott dum-dum golyó használatát is, amelyek különösen súlyos sebesüléseket tudtak okozni. A szlovák katonákat ez nagyon feldühítette, ezért egyre keményebben léptek fel ők is az ellenséggel szemben. Kézigránátokkal, valamint a harckocsik fegyvereinek bevetése mellett olykor a lánctalpak segítségét is igénybe vették, hogy elhallgattassák az ellenséget. Némely harckocsi legénysége a géppuskatüzet túlélő szovjet védők ellenállását pisztolyokkal és kézigránátokkal törték meg. Ezekben a rövid ideig tartó ádáz harcokban vesztette életét Ján Moravčík hadnagy, a 2. gyalogszázad 3. szakaszának parancsnoka. Helyét Anton Martinovič szakaszvezető vette át. A szlovák Gyorsdandár katonáinak sikerült mindkét magaslatot hatalmukba keríteni, ezért a dandár főerői azonnal megkezdték az előrenyomulást Lipovecra, amely teljes mértékben eleget tett Tkacsenko vezérőrnagy elképzeléseinek, tervének.[35]

A Lipovec előtti magaslatokon harcoló szovjet katonák többsége elesett, és csupán egy részük került fogságba. Mikuláš Mikolaj hadnagy gyalogszakaszának egy raja 17 szovjet foglyot ejtett, míg Rudolf Bartek közlegénynek köszönhetően egy másik raj további 12 főt. A gépkocsizó felderítő osztály a 2. harckocsiszázad segítségével több szovjet foglyot ejtett. Több szlovák katona is életét vesztette, vagy megsebesült. Időközben a Gyorsdandár főerői folytatták előrenyomulásukat Lipovecra. A Szcsasztlivaja településről induló tehergépkocsioszlopok a muníciót és a páncéltörő ágyúk egy részét szállították a harcoló alakulatoknak. 13 óra körül a tehergépkocsi-oszlop eleje elérte az út melletti magaslatokat, ugyanakkor a vége Szcsasztlivaja mögött helyezkedett el kb. 1 km-re. A szovjet tüzérség tüzet nyitott rájuk. Először az első, utána az utolsó gépjárműre, majd a többire. A gyalogosok és az utászok kiugráltak a gépjárművekből, előkészítették a géppuskákat és a kézigránátokat, majd az út hosszában az árok bal szélén kúszva közeledtek Lipovec felé. Néhány tehergépkocsi vezetője teljes gázt adott, hogy átmenjen a szovjet tűzfüggönyön keresztül, miután azonban az első gépkocsi telitalálatot kapott, inkább visszafordultak. Belko emlékiratában a következőképpen írja le az eseményeket: »Sok helyen égett a búzatábla. A katonák igyekeztek a tüzet eloltani, de nagyon nehezen sikerült nekik, mert a búza száraz volt, és a tűz gyorsan terjedt minden oldalon. Körülbelül este  hat óra lehetett, amikor sikerült eloltani.«[36]A szlovák tarackok és ágyúk próbát tettek a szovjet tüzérség elhallgattatására, ezért tüzet nyitottak a Kamionkától délkeletre lévő kis erdőre. A szovjet tüzérség válaszul lőni kezdte a szlovák tüzérségi állásokat. Először tüzet nyitottak a 11/I. tüzérosztály gépjárműveire, ezért azok visszahúzódtak kb. 1km-re Szcsasztlivajáig. A 11/III. tüzérosztály ütegeinek többször meg kellett változtatniuk pozícióikat. A tüzérosztály egyik ütege közvetlenül tűz alá került. Egy szovjet tüzérségi gránát az egyik szlovák ágyú előtt csapódott be, amely megemelte és kilökte pozíciójából A szovjet ütegek ezzel szemben a Lipovectől keletre lévő 275-ös magaslat alatt helyezkedtek el, ezért kezdetben nem vették észre őket. Helyzetüket Jozef Schmidt hadnagy, a 11/I. tüzérosztály híradószakaszának parancsnoka fedezte fel, aki azonnal informálta Vogl őrnagyot, az osztály parancsnokát. A 11/I. tüzérosztály ütegei tüzet nyitottak a 275-ös magaslat alatt elhelyezkedő szovjet ütegekre. A nagyjából egy óraig tartó tűzharc után a 11. tüzérezred ütegeit Felixovka mellől a Lipovec előtt elterülő, már elfoglalt magaslatokra helyezték át.[37] A szlovák dandár támadó alakulatai lassan elérték Lipovecet és Kamionkát. A szovjet lövegek, aknavetők és géppuskák tüze szétszórta és összekeverte az egyes alakulatokat. Az egyes századok kisebb csoportokra, jobb esetben szakaszokra estek szét, és a terep egyenetlenségét kihasználva törtek előre. A gyalogságot támogatták a páncélgépkocsik, a harckocsik és a páncéltörő ágyúk, amelyek  elsősorban az ellenséges géppuskafészkeket tették ártalmatlanná. A támadó alakulatok állandó ellenséges tüzérségi tűz alatt álltak, mivel a helyzetét változtató 11. tüzérezred nem volt képes megsemmisíteni a szovjet ütegeket. A támadók közül sokan megsebesültek. Az egészségügyi katonák közül elsősorban Juraj Cimbora őrvezető-jelölt tűnt ki, aki a tüzérségi- és géppuskatűzben meggyógyította Alexander Ižo főhadnagyot és további négy katonát. Néhány harckocsi is megkárosodott, amelyeket a tábori műhely szerelői a harctéren igyekeztek megjavítani. A 2. harckocsiszázad 2. szakaszának parancsnoka, Pavol Chlebuš hadnagy LT–35 páncélosával a Lipovectől kb. 1 km-re lévő patakhoz érkezett. A harckocsi tornyából kitekintett, hogy körülnézzen. Abban a pillanatban találat érte a tornyot az egyik aknavetőből, Chlebuš hadnagy életét vesztette, a legénység két tagja pánikba esve elhagyta a harckocsit, amelyet később a szovjetek megsemmisítettek.[38]

Időközben a szlovák alakulatok folytatták előrenyomulásukat a szovjet, elsősorban kirgiz, tatár nemzetiségű és más ázsiai védőkkel szemben. A védők alattomos viselkedése miatt a szlovák katonák olyan parancsot kaptak, hogy legyenek kímeletlenek az ellenséggel. 15 órakor megtisztították a védőktől a Lipovec és a Kamionka előtti ellenséges „rókalyukakat“, majd az élen haladó szlovák katonák elérték a Szob folyót. Az itt fogságba ejtett szovjet hadnagytól megtudták, hogy az ellenség a térségben négy hegyi lövészezreddel és három tüzérosztállyal rendelkezik. Emellett már Dualský őrnagy gépkocsizó felderítő csoportja és Duchnovský százados felderítő osztálya betört Lipovec északi szélébe, míg a gépkocsizó gyalogos csoport alakulatai pedig a település kőzépső és déli részébe. Az élen haladt a 3 OA vz. 30 páncélgépkocsi Demčák főhadnagy parancsnoksága alatt, és a Vančo főhadnagy vezette 2. harckocsiszázad. A páncélgépkocsik és a páncélosok nagy segítséget nyújtottak a kerékpáros és gyalogos alakulatoknak a géppuskafészkek kiiktatásában. A településre vezető úton és a településen is mind a főutakon, mind pedig az egyes házakban jól álcázott páncéltörő lövegek voltak elhelyezve. Vančo főhadnagy LT–40 harckocsija találatot kapott, és a 2. harckocsiszázad parancsnoka súlyosan megsérült a lábán. A páncélos vezetőjének, Jozef Cícer őrvezetőnek köszönhetően sikerült a harckocsit a nehéz terep ellenére is a kiindulási pozíciójáig visszavezetnie. A harckocsi javíthatatlan károsodást szenvedett. A vinnyicai német tábori kórházba szállított Vančo főhadnagy 1941. augusztus 12-én belehalt sérüléseibe. A kemény utcai harcok tovább folytatódtak. 14 órakor Lipovec északi szélén a gyalogság folyón való átkelésének megsegítésére harcba vetették a Rudolf Ivanič hadnagy vezette utászszázadot. Elsőként az Anton Hirner[39] hadnagy vezette 2. utászszakasz haladt előre heves ellenséges tüzérségi tűz közepette. Az egyes rajok azonban az ellenséges tűzben szétszóródtak, és a szakasz elveszítette egységét. Ez sorsdöntővé vált a parancsnok Hirner hadnagy, Rudolf Daubner tizedes, Fabian Hlubík és Gašparík közlegények szamára, akik elkülönültek a 2. szakasz többi katonájától. Hirner hadnagy emlékiratában így írt a történtekről:

 

A rajok húsz méteres közönként törtek előre egymás után. Ötven méteres futás után, tüzérségi és aknavető lövedékek felvillanó sorozata fogadott minket. Egy tüzérségi gránát nem messze tőlünk telibe talált egy gyalogsági gépjárművet, amelyekben német tisztek voltak…A szovjet fegyverek olyan tűzfüggönyt alakítottak ki, hogy nem lehetett gondolni sem a faluba való eljutásra, sem a visszatérésre…Villanás, légnyomás löket, por és piszok. Feltápászkodtam. A légnyomás leterít a földre. Pár másodperc múlva a tüzérségi gránát által keletkező tölcsérbe vetem magam. Mellettem szétlőtt szlovák gépkocsi és harckocsi áll…Csak el [innen]! Lábaim alatt vér és darabokra szakadt emberi testek. A lövedékek zúgása közepette a szlovák fiúk hangjai hallatszódnak. Anyjukat és feleségüket, a legközelebbieket hívják. Kiáltás, átható nyöszörgés és kétségbeesett segítségkiáltás harsog…“[40]

 

Kb. 8 óra 30 perc után a szovjetek tüzet nyitottak rájuk a visszavonulás során. A szlovák katonák az utolsó pillanatig viszonozták a tüzet, amely hiábavaló volt, mert fogságba kerültek.[41] A 2. utászszakaszt nem sokkal később követte a Rudolf Reždovič hadnagy vezette 1. utászszakasz és a František Dananaj hadnagy irányította 3. utászszakasz. Az 1. szakasz katonái tehergépkocsikon haladtak előre a kis hídhoz, a posta épületének irányában, körülöttük megsemmisített szlovák harckocsik és gépkocsik helyezkedtek el. A szovjet katonák közvetlen közel engedték őket magukhoz, majd tüzet nyitottak a páncéltörő ágyúkból és géppuskákból. Először a szakaszparancsnok, Reždovič hadnagy gépjárműve kapot találatot, a hadnagy súlyos sérüléseket szenvedett, és Hirner hadnagy elsősegélynyújtása ellenére is életét vesztette. Hirner hadnagy a következőképpen emlékezett vissza a történtekre:

 

A szovjetek a közvetlen közelükbe engedték őket, majd heves tüzet zúdítottak rájuk. Az egyik gépkocsi megáll. Látom, ahogy kinyitják a kabin ajtaját, és a találatot kapott Rudko Reždovič hadnagy kiesik belőle az árokba. Elsősegély: kiszakítani egy lecet a kerítésből, és segítségével Rudkot áthúzni a magas gazba. Amikor szétgomboltam a zubbonyát és az ingjét, még lélegzett. Lövés érte a mellkasát és a medencéjét. Az ölemben halt meg.[42]

 

A 3. utászszakasz katonái a Lipovecra vezető út bal szélén haladtak előre, míg a tehergépkocsik visszatértek. Az utászok tűzharc közepette érték el a település bal szélét, hogy csatlakozzanak a gépkocsizó felderítő osztály katonáihoz. Dananaj hadnagy szakaszával elérte a Kamionka patak partját, ahol egy elhagyott, lőszerrel és kézigránátokkal megrakott szovjet lovaskocsit találtak, amely segítségével sikerült átkelniük a patakon.[43]

Időközben Lipovec északi, bal szélén Karol Varga főhadnagy gyalogszázada kemény harcokat folytatott a „rókalyukakban“ megbújó ellenséggel szemben. A szovjet tüzérség is lőni kezdte a szlovák katonák által elfoglalt területet, ezért az egyes szakaszok kis csoportokra estek szét, és így folytatták tovább a harcot minden egyes házért. Mivel az egységet nem lehetett a körülmények miatt helyreállítani, ezért a század parancsnoka elrendelte, hogy a szakaszok az erősítés megérkezéséig a település szélén összpontosuljanak. Lipovec középső részén a gyalogságot a harckocsikon és páncélgépkocsikon kívül az 5. páncéltörő ágyús század és egy nehéz géppuskás szakasz is támogatta. A géppuskás szakaszok is rajokra estek szét. Az egyenként négy nehéz géppuskával felfegyverzett szakaszok átgázoltak a megsemmisített híd közelében, amikor parancsot kaptak Duchnovský századostól a visszatérésre, hogy biztosítják Lipovec szélét. Ez viszont nem minden szétszóródott géppuskás rajnak sikerült.[44]  A harcokban megsebesült Sedliak őrvezető a posta épületétől útnak indult rajával a meghatározott helyre. Vele tartottak Turoci tizedes, Lorko őrvezető, Jozef Strakota és František Kuchár közlegények. Útközben az ellenség kézigránátokkal támadt rájuk, de géppuskájukkal a kb. 200 m-re lévő ellenséges katonákat ártalmatlanná tették. Ezután sikerült a hátulról érkező ellenséges támadást visszaverni, sőt megsemmisítettek egy géppuskát is. Miután a lőszer elfogyott, ismét visszatértek a posta épületéhez, ahol tüzérségi tűz zúdult rájuk, és az egyik utászhadnagy életét vesztette. Itt találkoztak Vojtech Vančo hadnaggyal, aki arra törekedett, hogy kivezesse őket a településről. A házak között nyomát vesztették, és kijutottak az útra, ahol ellenséges géppuskatűzbe kerültek. Poliak és Sedliak őrvezetők megsebesültek, a többiek pedig fogságba estek.[45] Ovečka őrvezető 4. rajának a heves géppuskatűz elől kellett visszavonulnia. A raj a harcok közepette szétesett. A a raj katonái 1 óra 29 perckor kezdték meg a visszavonulást, közösen az utász és kerékpáros alakulatok katonáival együtt. A géppuska heveder-kezelője Jozef Ťaptík közlegény és Lorko őrvezető a település előtt szovjet katonák egy csoportjába ütköztek, ezért visszahúzódtak előlük, és türelmesen kitartottak egészen reggelig. Látták, hogy a szovjetek az egész települést körülzárták, ezért a helyükön maradtak egészen július 24-ig, a német katonák megérkezéséig.[46] Július Sekáč közlegény a visszavonulás során az ellenséges géppuskatűz elől a burgonyaföldön rejtőzött el. A szovjetek távozása után visszahúzódott Lipovecre, ahol ismét ellenséges katonákat pillantott meg, ezért a közeli bokrokban talált menedéket. Az előrenyomuló német katonák leltek rá, akiknek megmutatta merre található a szovjet megfigyelőállás. Ekkor sikerült találkoznia Lorko őrvezetővel és Ťaptík közlegénnyel is.[47]

Nehéz helyzetben volt a település déli, jobb szélén harcoló, Keller főhadnagy vezette gyalogszázad is. Az első házak elfoglalása után erősebb ellenállásba ütköztek. Egyes szovjet katonák az ellenség megtévesztése céljából szlovák katonai köpenyt és sisakot viseltek. Mikuláš Mikolaj hadnagy gyalogszakasza eljutott a településtől délkeletre lévő szövetkezethez, de a szovjet túlerő elől a kukoricaföldön keresztül vissza kellett vonulnia a századához. A visszavonulás során Mikolaj hadnagy életét vesztette. A település egy részét elfoglaló szlovák alakulatok erős szovjet nyomás alatt álltak, de a harckocsik, páncélgépkocsik, páncéltörő ágyúk és a nehézgéppuskák támogatásának segítségével sikerült ellenállniuk, és előreküzdeniük magukat a traktorállomásig és a posta épületéig.[48]

15 óra körül Kamionkára betörtek Jarembák főhadnagy 3. harckocsiszázadának páncélosai. Miloslav Klobušiak harckocsijának az intenzív harcok miatt kifogyóban volt a lőszere és az  üzemanyaga. Hasonlóan rossz helyzetbe kerültek a Lipovecen harcoló harckocsik is, ezért Jozef Dobrotka[49] őrnagy, a harckocsizászlóalj parancsnoka 16 óra körül elrendelte, hogy a páncélosok Felixovkától 1 km-re délre gyülekezzenek, ahol majd feltöltik őket. Pilfousek ezredesnek, a dandár parancsnokának utasítása értelmében azonban a harckocsiknak Szcsasztlivajára kellett vonulniuk. A településen csupán Cyril Kubinec tizedes-jelölt egy LT–35 harckocsija és Demčák főhadnagy három OA vz. 30 páncélgépkocsija maradt. Kubinec tizedes a harckocsi ágyújával ártalmatlanná tette a településen lévő szovjet támaszpontokat. A Kamionkáról visszatérő páncélosok nehézségekbe ütköztek a falu környéki mocsaras, puha talajú terep miatt. Két LT–35 harckocsi az iszapba süllyedt, mialatt Szcsasztlivajára igyekeztek. Matrtaj tizedes-jelölt páncélosa telitalálatot kapott az egyik szovjet tüzérségi lövegből miután a legénység elhagyta a harckocsit. Jozef Majerský tizedes LT–35 páncélosának még a településen kifogyott az üzemanyaga, ezért a kezelőszemélyzet elhasználta a megmaradt lőszert, és kénytelen volt elhagyni a harckocsit, majd gyalog folytatták útjukat a kb. 1 m széles mocsáron keresztül Szcsasztlivaja irányába. A harckocsik kivonása rossz döntésnek bizonyult, mert a szlovák gyalogság a legkritikusabb pillanatban támogatás nélkül maradt. A szlovák harckocsizók által hátra hagyott két harckocsit a szovjetek az éjszaka folyamán megsemmisítették. A szlovák páncélosok távozásával egyidőben a község közelébe érkezett Koloman Novotný főhadnagy géppuskás szakasza, amely a gabonaföldön keresztül egy kis dombig jutott, ahonnan jó kilátás nyílt Kamionkára. A kis dombon két géppuskát helyeztek el, hogy azok fedezzék a többiek előrenyomulását. A szovjet aknavetők tüzet nyitottak rájuk, amelynek hatására Novotný főhadnagy súlyosan megsebesült Štefan Lihan közlegény pedig életét vesztette. Novotnýt elszállították, a szakasz vezetését pedig Vojtko tizedes vette át. A Szcsasztlivajára vonuló szlovák harckocsik láttán az új szakaszparancsnok egyfajta jelzésként megkezdte a visszavonulást. A félreértés gyorsan tisztázódott, és a géppuskás szakasz mögött megindult Kamionkára a František Keller főhadnagy vezette gyalogszázad is. A patak medrében előrenyomulva a géppuskás szakasz a gyalogosokkal közösen a község előtt lévő dombra jutott fel, ahonnan a faluba mély árok vezetett. A géppuskás szakasz az árokban előrehaladva a falu széléig jutott előre, ahol az egyik kertben egy fedezéket fedeztek fel, amelyben egy férfi, egy nő, egy kisfiú, valamint egy szovjet katona rejtőzött el. Mivel a katona nem adta  meg magát, ezért lelőtték. A géppuskás szakasz mind a négy vz. 24 nehéz géppuskájával egy beásott szovjet tüzérütegre támadott, ezért az ellenség gyorsan megváltoztatta tüzelőállását. A géppuskás szakasz és a gyalogság az aknavetőtűz közepette e falu központjába ért. A házak fedezékében tüzet nyitottak a szovjet katonákra, akik előjöttek a házakból, és megtámadták a maroknyi szlovák katonát. A harcokban megsebesült Vojtko tizedes is. Keller főhadnagy a heves ellenséges tűz ellenére is visszavonulást rendelt el. Némelyeknek a szovjet katonák útját állták, némelyek elestek, Ján Klesniak közlegény pedig fogságba esett. A géppuskás rajok parancsnokai is a visszavonulás mellett döntöttek. A géppuskás szakaszt a szovjetek már csaknem körülzárták azalatt, míg azok a gyalogság visszavonulását fedezték. A szovjet lövegek, aknavetők és gyalogsági fegyverek tüzében három rajnak sikerült a közeli domboldalra visszahúzódniuk. Brndiar őrvezető raja fedezte őket, akiket a szovjetek körülzártak. František Harvančík közlegény, a géppuska kezelője életét vesztette, Brndiar őrvezető megsebesült, így a géppuskánál csupán Jozef Beňo, Ján Mitrus és Jozef Oceľ közlegények maradtak, akik folytatták a tüzelést, amíg tudták, majd később fogságba estek. A szovjet katonák elvették fegyvereiket, gázálarcaikat, és egyéb eszközeiket. A harckocsik támogatása nélkül a szovjet gyalogság fölényének és a tüzérségi támogatásnak köszönhetően a szlovák katonákat gyorsan kiszorították Kamionkáról. Keller főhadnagy százada, amely már csupán két szakaszból állt, a falu szélén kb. háromnegyed órán keresztül kitartott, majd a szovjet túlerő elől a kiindulási állásaiba vonult vissza. Pilfousek ezredes torz jelentésekből kifolyólag a traktorállomás és a lipoveci posta elfoglalása után úgy gondolta, hogy a települést elfoglalták. 17 órakor parancsot adott kötelékek megszervezésére, és a már elfoglalt terület biztosítására. A parancs értelmében a Hrabec őrnagy vezette gépkocsizó gyalogos csoportnak biztosítania kellett a 275. magaslatot,[50] Lipovecet keletről, északkeletről és az északról Lipovecra vezető útvonal bejáratát. Belko így írt a helyzetről: »Amikor Hrabec őrnagynak vacsorát vittem, hallottam, miként mondta szárnysegédjének, hogy az előkészített támadásnak sikerülnie kell. Előttem azonban abbahagyta a beszédjét. Éjszaka mindenütt csend volt, csak itt-ott hangzott fel lövésdörej az egyik és a másik oldalról.«[51]  A gépkocsizó felderítő osztály és az utászszázad feladata Lipovec délnyugati irányú kijáratainak biztosítása volt. A 11. tüzérezrednek az elfoglalt területeket kellett biztosítania a várostól nyugatra elfoglalt magaslatokról. A harckocsizászlóaljnak Szcsasztlivaján kellett összpontosulnia. A Szcsasztlivajára tartó szlovák harckocsik látványa pánikot keltett a gyalogos alakulatoknál, ugyanis azt hitték, hogy szovjet páncélosok támadták meg őket. Az 5. páncéltörő ágyús század tüzérei, akik korábban tévedésből tüzet nyitottak a német gépkocsikra, most a hír hallatán tüzelőállást vettek fel. Időben megtudták, hogy szlovák harckocsikról van szó. A szlovák harckocsizók megálltak és beszélgetni kezdtek velük, amikor lövések dörtültek el, és a harckocsikon állók közül némelyek életüket vesztették. A tüzérek fedezékbe vonultak, és rájöttek, hogy az ellenség a körülöttük lévő borsóföldek szélén jól álcázott „rókalyukakból“ nyitott tüzet. A tüzérek megtámadták és fogságba ejtették a 12 szovjet katonát, akiknek megmutatták az általuk megölt szlovák katonák holttesteit. Leopold Ďuran főhadnagy, az 5. páncéltörő ágyús század parancsnoka a foglyokat sorba állította, és dühében  lelőtte őket.[52]

Pilfousek ezredes úgy vélte, hogy az ellenséget legyőzték, akik délkeleti irányban Illinci felé vonulnak vissza, ezért utasította Hrabec őrnagyot, hogy alakulatával biztosítja a Lipovectől keletre lévő 275. magaslatot. A harckocsizászlóalj, két páncélgépkocsi[53]és a 15. könnyű légvédelmi gépágyús üteg Szcsasztlivaján összpontosultak. A dandár parancsnoka a kapott információknak ismét nem adott hitelt, és nem vette a fáradtságot, hogy a Lipovecen harcoló alakulatok prancsnokaitól szerezzen tájékoztatást. Hirner hadnagy, a 2. utászszakasz parancsnoka a Szob folyó bal partján lévő házakban ellenséges géppuskafészkeket és páncéltörő ágyúkat, azok mögött pedig különféle fegyverekkel felszerelt szovjet katonákat vélt felfedezni. A látvány nyilvánvalóvá tette számára, hogy az ellenség támadásra készül. Időközben Pilfousek ezredes pedig jelentette Kübler vezérőrnagynak, hogy az ellenség vonul vissza a településről. Kübler Pilfousek jelentése alapján 17 óra 20 perckor parancsot adott, hogy a Gyorsdandár elfoglalta Lipovecet, ezért nyomuljon előre Illinci irányába.[54]

A szlovák Gyorsdandár alakulataira nehéz megpróbáltatás várt, ugyanis a szovjet 44. hegyi lövészhadosztály ellenlökést indított. Ha nem tudják feltartóztatni a támadókat, akkor az ellenség tovább nyomulhat előre Szcsasztlivaja irányában, amely komoly veszélyt jelentett volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bibliográfia:

 

Belko, Jozef: Zápisník z Východného frontu, Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry, 1965.

Bystrický, Jozef: Ťazenie slovenskej armády na východnom fronte v roku 1941, Vojenská história, 2, 1998, č. 2, 39–61.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945, Bratislava, Vojenský historický ústav, 2013.

Hirner, Anton: Boje za frontom, Bratislava, Pravda, 1981.

Klubert, Tomáš: Boj pri Lipovci, Vojenská história, 7, 2003, č. 2, 15–35.

Mičianik, Pavel: Slovenská armáda v ťažení proti Sovietskemu zväzu (1941–1944) I., Banská Bystrica, 2007.

Rajninec, Juraj: Slovenské letectvo 1939–1944 1., Bratislava, Ministerstvo obrany SR, 1997.

Vojenský historický archív, Bratislava (VHA), Fond: 55

 

 

 

[1] Rudolf Pilfousek (1899–1980) szlovák vezérkari ezredes. Német nemzetiségűként kiválóan beszélte a német nyelvet. A Gyorscsoport, majd a Gyorsdandár parancsnoka volt. 1941 augusztusában visszatért Szlovákiába. 1942 augusztusától 1943 augusztusáig a Biztosító hadosztály parancsnokaként működött. 1944 augusztusában belépett a Waffen-SS-be, majd november végén a szlovákiai német nemzetiségűeket felsorakoztató SS-Heimatschutz parancsnokává nevezték ki. A frontvonal közeledtével elhagyta Szlovákiát. Életének további szakasza ismeretlen. František Cséfalvay et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945, Bratislava, Vojenský historický ústav, 2013, 197–198.

[2] Mičianik adatai szerint néhány fegyver darabszáma nem egyezik Klubert adataival. Ezek a következők: 1 666 db pisztoly, 2 815 db puska, 5 MTH lánctalpas traktor, 445 tehergépkocsi, 137 személygépkocsi és 90 motorkerékpár. A géppuskák darabszáma megegyezik, csak Mičianik a páncélgépkocsikba és a harckocsikba beépített géppuskákat nem számolja be. Pavel Mičianik: Slovenská armáda v ťažení proti sovietskemu zväzu (1941–1944 ) I., Banská Bystrica, 2007, 101.

[3] Tomáš Klubert: Boj pri Lipovci, Vojenská história, 7, 2003, č. 2, 19.

[4] Uo., 19-20.

[5] Klubert az egyetlen, 1959-ből származó, 5 900 lélekszámot meghatározó adatból következtetett. Figyelembe vette a második világháború alatti emberveszteséget, és a lakosság számának későbbi növekedését. Uo., 20.

[6] Napraforgóból készült étolajat gyártottak itt. Uo., 20.

[7] Mičianik: Slovenská armáda, 101.

[8] Az ún. „rókalyukak” U alakban kiásott gödrök voltak, amelyekben általában két katona tartózkodott. Lipovec közelében azonban akár 5-6 katonát elrejtő „rókalyukak” is voltak. Klubert: Boj, 21.

[9] Mičianik: Slovenská armáda, 101–102.

[10] Jozef Bystrický: Ťazenie slovenskej armády na východnom fronte v roku 1941, Vojenská história, 2, 1998, č. 2, 44.

[11] Mičianik: Slovenská armáda, 102.

[12] Uo., 102.

[13] Vladimír Kačka (1908–2005) szlovák repülő őrnagy. 1940. október 1-jén a II. repülőosztály parancsnoka lett. 1941. június 22-től a „Boreša” repülőszázad kötelékében teljesített frontszolgálatot, amely alatt részt vett a légi harcokban. 1941. július 1-jén az ellenséggel szemben tanúsított tevékenysége miatt őrnaggyá léptették elő. 1942 augusztusában a Pöstyéni repülőtér parancsnoka lett. 1942-ben abszolválta a Bf 109 vadászgépen végzett kiképzést Dániában. Visszatérése után a vadászpilóták kiképzésének vezetője volt. 1943 októberében a II. repülőosztály, majd később a műszaki repülőosztály parancsnokaként működött. 1944-ben a szlovák Nemzetvédelmi Minisztérium személyi részlegének vezetője volt. A háború után vizsgálati fogságban tartották, majd a csehszlovák haderőnél teljesített aktív szolgálatot. 1948-ban tartalékba helyezték. 1991-ben rehabilitálták. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 112.

[14] Juraj Rajninec: Slovenské letectvo 1939–1944 1., Bratislava, Ministerstvo obrany SR, 1997, 117-118.

[15] VHA (Vojenský historický archív, Bratislava), 55-57-4, Veliteľstvo Armády, Číslo: 1512. Dôv. I. oddel. 1941, Armádny rozkaz č. 5, SV. 1. augusta 1941.

[16] Jozef Vogl (1900–1990) szlovák tüzérőrnagy. 1941 júniusától a 11/III. tüzérosztály parancsnoka volt, majd rövid ideig a 11. tüzérezred parancsnoki tisztét is betöltötte. 1942-ben alezredessé léptették elő. 1943-ban a Gyorshadosztály hadrendjébe tartozó 11. tüzérezred parancsnoka lett ismét, de még ez év novemberében visszatért Szlovákiába. A szlovák nemzeti felkelés kitörése után a Kriváň nevezetű partizánbrigád parancsnoka lett. 1945-ben ezredessé léptették elő. 1955-ben letartóztatták, és 1956-ban 12 év szabadságvesztésre ítélték. 1964-ben feltételesen szabadlábra helyezték. 1990-ben bekövetkezett halála után rehabilitálták, és vezérőrnaggyá léptették elő. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 263–264.

[17] Mičianik: Slovenská armáda, 103.

[18] A támadás negyedórával később indult, mint ahogy Pilfousek ezredes elrendelte.

[19] Pavol Duchnovský (1902– ?) szlovák lovassági százados. 1941 nyarán a 2. lovas felderítő osztály kerékpáros századának parancsnoka volt. 1942 júliusától a szlovák Nemzetvédelmi Minisztériumban tevékenykedett. 1943. január 1-jén őrnaggyá léptették elő. 1944 szeptemberében nyugdíjazták. 1945 márciusában átállt a partizánokhoz. Később a 20. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnoka lett Nagymihályon (Michalovce), majd egy év múlva már a 32. gyalogezred műszaki századának parancsnokaként működött Kassán. Összekötő tisztként is tevékenykedett. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 56.

[20] Juraj Tibor Dualský (1903-?) százados. A 2. lovas felderítő osztály parancsnoka volt egészen 1944. február 1-ig. Részt vett a Minsk, Borisov és a Rosztov környéki harcokban is. 1943 januárja és novembere között a Biztosító hadosztály alárendeltségében irányította a motorizált felderítő osztályt. 1944 februárjában saját kérésére katonai kórházba került. 1945 májusától a csehszlovák haderőnél szolgált alezredesi rangban. 1948-ban nyugállományba helyezték. Uo., 55–56.

[21] Mičianik: Slovenská armáda, 104.

[22] Klubert: Boj, 23.

[23] Jozef Belko: Zápisník z Východného frontu, Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry, 1965, 21.

[24] Július Nosko (1907–1986) szlovák lovassági őrnagy. 1941. július 8-tól a Gyorsdandár törzsfőnöke volt. 1942 tavaszán két hónapot töltött el a német 6. hadseregnél Harkov térségében, ahol jelentős tapasztalatokat szerzett. Szlovákiába való visszatérése után a szárazföldi erők parancsnokságán tevékenykedett. 1943 áprilisában a Biztosító hadosztályhoz került, augusztus 1-jén pedig a hadosztályból átszervezett 2. gyaloghadosztály törzsfőnöke lett. 1943 októberében visszatért Szlovákiába. Együttműködött az illegálisan működő ellenállókkal. A szlovák nemzeti felkelés után az 1. csehszlovák hadsereg törzsfőnöke volt. 1944 októberében vezérkari ezredessé léptették elő. 1946-ban a 2. gyaloghadosztály parancsnoka lett Besztercebányán. Még ebben az évben dandártábornokká nevezték ki. 1953-ban tartalékba helyezték. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 182.

 

[25] Mičianik: Slovenská armáda, 104–105.

[26] Uo., 107.

[27] Emil Krokavec (1911–?) szlovák százados. A páncéltörő ágyús zászlóalj parancsnokaként részt vett a lipoveci ütközetben. 1941 októberétől a II. páncéltörő ágyús zászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1942-ben a harckocsizászlóalj 5. századához, majd 1943-ban a II. zászlóalj törzsszázadához osztották be. 1945 után rendőrtisztként tevékenykedett. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 138.

[28] Mičianik: Slovenská armáda, 107–108.

[29] Karol Hrabec (1901–?) szlovák őrnagy. A Gyorscsoport gépkocsizó gyalogzászlóaljának és a Gyorsdandár gépkocsizó gyalogos csoportjának parancsnoka volt. 1941. augusztus 20-tól a Biztosító hadosztály 102. gyalogezredének parancsnokaként működött. 1941. július 1-jén alezredessé nevezték ki. 1944 után kórházi és házi kezelést is kapott. 1949-ben egészségügyi okok miatt nyugállományba helyezték. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 93.

[30] Ján Frtús (1909-?) szlovák őrnagy. 1941-ben 11. tüzérezred egyik osztályának parancsnoka volt. 1941 augusztusában visszatért Szlovákiába. 1944-ben részt vett a szlovák nemzeti felkelésben, és partizánként is tevékenykedett. 1946-ben már a csehszlovák haderőnél szolgálva alezredesi rangot ért el. 1948-ban nyugállományba helyezték. Uo., 69.

[31] A parancs szerint a támadásnak 10 óra 15 perckor kellett volna kezdődnie, ennek ellenére az csupán 135 perccel később, 12 óra 30 perckor vette kezdetét. Klubert: Boj, 25.

[32] Mičianik: Slovenská armáda, 108–109.

[33] Uo., 109.

[34] Uo., 110.

[35] Uo., 110–112.

[36] Belko: Zápisník, 22.

[37] Mičianik: Slovenská armáda, 113.

[38] Uo., 113 – 114.

[39] Anton Hirner (1915–1992) szlovák hadnagy. 1941 nyarán egy utászszakasz parancsnoka volt. A lipoveci ütközet során esett fogságba. Két éves hadifogság után 1944-ben híradós és rádiótávírós kurzust végzett, hamis iratokkal és nevének megváltoztatásával (Hipík) légi úton Moszkvából Kijevbe, majd onnan Rovnora szállították. Felvette a kapcsolatot az ellenállókkal. 1944 novemberétől Nyugat-Szlovákiában tevékenykedett. Több mint 200 rádiogramot küldött át a Szovjetunóba. 1946-ban századossá léptették elő. A háború után sokféle tevékenységet folytatott a gyárban végzett munkától, egészen a Tátrai Nemzeti Park igazgatásáig. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 87.

[40] Anton Hirner: Boje za frontom, Bratislava, Pravda, 1981, 21–22.

[41] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Topas, Protokol spísaný s des. Daubnerom Rudolfom, SV. 26. júla 1941.

[42] Hirner: Boje, 23–24.

[43] Mičianik: Slovenská armáda, 114–116.

[44] Uo., 117.

[45] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spísaný so strel. Strakota Jozefom, SV. 26. júla 1941.

[46] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spísaný so strel. Ťaptíkom Jozefom, SV. 26 júla 1941.

[47] VHA, 55, 55-36-1, Veliteľstvo Adolf, Protokol spísaný so strel. Sekáčom Júliusom, SV. 26 júla 1941.

[48] Mičianik: Slovenská armáda, 118.

[49] Jozef Dobrotka (1908–1994) szlovák őrnagy. A Gyorscsoport és a Gyorsdandár harckocsizászlóaljának parancsnoka volt. 1941. július 1-jén az alakulat őrnagyává nevezték ki. 1944 nyarán a kelet-szlovákiai haderő harckocsiezredének parancsnoka volt, augusztus 31-én csatlakozott a „Čapajev” partizánkötelékhez. A németek letartóztatták és néhány hetet fogságban töltött. A háború után visszahívták az aktív szolgálatból. A későbbiekben alacsonyabb parancsnoki beosztásban működött. Életének további szakasza ismeretlen. Cséfalvay: Vojenské osobnosti, 50-51.

[50] Erről a magaslatról jól belátható és ellenőrizhető a Krisztinovka–Kazatyin  vasútvonal. Klubert: Boj, 28.

[51] Belko: Zápisník, 22.

[52] Mičianik: Slovenská armáda, 118–120.

[53] A harmadik, kisebb károsodást szenvedett OA vz. 30 páncélgépkocsi, Karol Lerchner őrvezető parancsnoksága alatt, később érkezett meg Szcsasztlivajára. Uo., 121.

[54] Uo., 120–121.