Kategória: Történelemtudomány

Bevezetés

Az indiai szubkontinens közismert a vallási, etnikai, kulturális, földrajzi és nyelvi sokszínűségéről. A gyarmati időszak alatt a britek a “divide et impera” elvét alkalmazva szándékosan konfliktust generáltak a Brit Birodalom indiai alattvalói között, hogy a társadalmi és vallási ellentétek felerősítése által zavartalanul megőrizhessék az uralmukat. A függetlenség megszerzését követően az indiai nacionalista vezetők kénytelenek voltak szembesülni ezen stratégia káros következményeivel. A korona legékesebb gyémántjaként emlegetett volt gyarmat helyén két új államot hoztak létre: az Indiai Köztársaságot és a Pakisztáni Iszlám Köztársaságot. Azonban az ország felosztása nem oldotta meg a vallási problémákat. Hatalmas méretű tömegmigráció vette kezdetét, melynek során számtalan ember életét veszítette. Az indiai kormány az „egység a diverzitásban” szlogenjével próbált békét teremteni, mindazonáltal továbbra is maradtak olyan kisebbségek, amelyek autonómiát követeltek és különálló államot szerettek volna létrehozni. Közülük kiemelkedtek a szikhek, akiknek függetlenségi agitációja Khálisztán mozgalom néven vált ismertté.

A szikhizmust Guru Nának alapította Pandzsábban a 16. században, akit további kilenc guru^[1] követett. Az ő követőik lettek a szikhek, amely pandzsábiul tanítványt jelent.^[2] Az új vallás a hinduizmus és az iszlám teológiai elemeiből is merített, bizonyos részeket elhagyva, új tanokkal kiegészítve azokat. Például az iszlámhoz hasonlóan monoteista vallás. A szikhek egy istenben hisznek, akire Szat Guruként, vagy más szóval igaz tanítóként tekintenek. Ugyanakkor hisznek a hinduizmusban fellelhető lélekvándorlásban és a karmában is. Mindazonáltal a hívők egyenlőségét hirdetve elítélik a kasztrendszert és az olyan ősi hindu hagyományokat is, mint például a szatí, vagyis az özvegyek elégetése. Míg az első négy guru a hívők integrálása érdekében a vallási különbségek elmosására törekedett, az ötödik guru már a szikh hitelvek különállását hangsúlyozta, kiemelve, hogy azok mily módon állnak szemben a másik két vallás tanításaival.

Miután a szikhek növekvő befolyásra tettek szert, a központi hatalom üldözni kezdte őket. 1675-ben Aurangzéb^[3] mogul császár, Tég Bahádurt, a kilencedik szikh gurut kivégeztette. Mindezek következtében a tizedik guru, Guru Góbind Szingh a hit védelmében megszervezte a Khálszát, amely eleinte katonai szervezetként működött, később pedig a szikhek vezető testületévé vált. Ennek köszönhetően a korábban főképp földművesekből és kereskedőkből álló gyülekezet hamarosan harcias közösséggé formálódott. 1799-ben Maharadzsa Randzsít Szingh^[4] megalapította az önálló Szikh Birodalmat, amely azonban 1849-ben az angol–szikh háborúk következtében brit fennhatóság alá került, alattvalóit pedig integrálták a Brit Birodalomba. Mivel Pandzsáb India többi részéhez képest különleges bánásmódban részesült, így a 20. század elejéig a szikhek nagy része együttműködött a gyarmatosítókkal. Olyannyira, hogy az 1857-es első indiai függetlenségi háborúban a szikh katonák a britek oldalán harcoltak a hindu és muszlim szabadságharcosokkal szemben. Mind a britektől való függetlenedés gondolata, mind pedig az önálló szikh állam gondolatlának létrehozása elsősorban az emigrációban erősödött meg.

1947 után India felosztását követően a szikh politikai szervezetek agitálni kezdetek a pandzsábi nyelvű autonóm szikh állam megteremtéséért, de Néhrú ezt teljesen elutasította, arra hivatkozva, hogy ez csupán további feszültségeket generálna a hinduk és a szikhek között. Ebből kifolyólag a pandzsábi állam csak a miniszterelnök halálát követően alakulhatott meg 1966-ban. Khálisztán kérdése 1971 után került újból előtérbe, amikor Dzsagdzsit Szingh Csauhán az Akáli Dal korábbi főtitkára a New York Times hasábjain fizetett hirdetményt tett közzé Khálisztán létrehozásáról, saját magát pedig annak első elnökének nevezte ki.^[5]

Az 1980-as évekre a szikh szeparatista mozgalom állandó vitatémává vált. Dzsarnel Szingh Bhindránválé vezetésével a korábbi békés agitáció már fegyveres felkeléssé változott. A kormány a mozgalom felszámolása érdekében rendőri és katonai erőkhöz folyamodott, majd 1984-ben a Kék Csillag fedőnevű akció és Indirá Gándhí meggyilkolása után a helyzet egyre inkább elfajult és valóságos tömegmészárlás vette a kezdetét. A miniszterelnök asszony halálát követően véres pogrom indult a szikhek ellen, melyre válaszul a szikhek hinduellenes terrorakciókat vittek végbe, illetve sorozatos támadásokat indítottak a rendőrállomások ellen.

Habár azóta már közel negyven év eltelt, Khálisztán kérdése még most is az indiai politika legforróbb vitatémái közé tartozik. A mozgalom a diaszpórában, azon belül is elsősorban Kanadában máig nagy népszerűségnek örvend, ami kihatással van a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokra is. A szikh állam létrehozását célzó tüntetések manapság is gyakoriak, csakúgy, mint a vezetői ellen kiadott letartóztatási parancsok és a rejtélyes gyilkosságok.

A kutatásom során felhasznált elsődleges források között többek közt fellelhetők vallási szövegek, törvénycikkek, sajtónyilatkozatok és politikai vezetők beszédei is. A szekunder források közül olyan kulcsfontosságú munkák emelkednek ki, mint például Opinderjit Kaur Takhar: Sikh Identity: An Exploration of Groups Among Sikhs; W. H. McLeod: Who is a Sikh? The Problem of Sikh Identity; Giorgio Shani: Sikh Nationalism and Identity in a Global Age; Terry Milewsky: Blood for Blood. Fifty Years of the Global Khalistan Project; G.B.S. Sidhu: The Khalistan Conspiracy; és Pupul Yayakar: Indira Gandhi: A Biography című műve.

Dolgozatom struktúrája tartalmi szempontból a következőképpen épül fel: Először a történelmi eseményeket áttekintve megvizsgálom a különálló szikh identitás létrejöttének okait és jellemzőit, majd ismertetem a mozgalom alakulását a brit uralom végéig. Utána bemutatom a szikh identitás formálódását az India függetlenedését követő időszaktól az 1970-es évek végéig. Ezután az 1980-as évek történéseit igyekszem feltárni, különös tekintettel a Kék Csillag Hadműveletre, az Indirá Gándhí gyilkosságra és a szikh-ellenes pogromokra. Végezetül kitekintésképpen konklúziómban a Khálisztán kérdés aktuális politikai helyzetéről is röviden szót ejtek.

Tanulmányom célja, hogy választ találjak arra a kérdésre, hogy a Khálisztán agitáció az 1980-as évek végéig mennyire volt képes megingatni India belpolitikai stabilitását; valamint, hogy a jelenlegi politikai fejlemények alapján vajon tényleg veszélyt jelenthet-e ez a mozgalom India területi integritására?

Kutatásom relevanciáját két fontos tényező támasztja alá: egyrészt Khálisztán témája ma is egy aktuális, heves érzelmeket kiváltó tényezőnek számít az indiai politikai közéletben; másrészt a szikhizmus tanulmányozása korántsem annyira elterjedt Magyarországon, mint a kereszténységé, az iszlámé, vagy a hinduizmusé, így kutatásom által újabb témakörrel szeretném gazdagítani a magyar tudományos életet.

A szikh identitás kialakulása és formálódása a gyarmati uralom végéig

A szikh identitás kialakulásának kezdete

A szikheket India szerte és Indián kívül is könnyű felismerni, mivel a szikh identitásnak számos jellegzetes külső és belső jellemzője van. Ilyen lehet például a turbánnal elfedett hosszú haj, a vágatlan szakáll, a harciasság, a hagyományok tiszteletben tartása, a szegények megsegítése és a vallási tolerancia. Ám valójában a szikh identitás ennél jóval összetettebb. A szikhek identitását megvizsgálva manapság nem beszélhetünk egy egységes identitásról, hanem a vallás követői eltérő csoportokba sorolhatók, így például többek között megkülönböztethetjük egymástól az amritdhárí, a késdhárí és a szahadzsdhárí szikheket. Ennek a szerteágazó identitásnak a gyökerei egészen a 16. század elejéig nyúlnak vissza, amikor Guru Nának^[6] a vallásilag heterogén Pandzsábban megalapította a szikhizmust.

Az első guru a különböző vallások hosszas tanulmányozása után, arra a felismerésre jutott, hogy „nem létezik sem hindu, sem muszlim, csak az Isten útja.”^[7] Nának 1539-ben a halálos ágyán Angadot bízta meg utódjául, aki összegyűjtötte és gurmukhí^[8] írással lejegyezte a guru tanításait. A második gurut 1552-ben Amar Dász követte, akihez Amritszár városának alapítása köthető, továbbá folytatta a szikhizmus elterjesztését. Munkálkodását 1574-től a veje és egyben a negyedik guru, Guru Rám Dász folytatta, aki alatt Amritszár vallási és kereskedelmi központtá vált. Helyét 1581-ben a fia, Guru Ardzsan vette át. Ardzsan regnálása több szempontból is fordulópontnak tekinthető a szikh identitás kialakulása szempontjából. Egyrészt az ő parancsára kezdték el megépíteni a szikh vallás legszentebb helyét, azt a gurdvárát,^[9] amely később Harmandir Száhib^[10] néven vált ismertté. Másrészt ő állította össze a szikhek szent könyvét, a Guru Granth Száhibot, vagy másnéven Ádi Granth-ot,^[11] melyben összegyűjtötte a korábbi guruk műveit, illetve kiegészítette ezeket különböző himnuszokkal, illetve hindu és muszlim szerzők alkotásaival is. A könyv felépítését tekintve a bevezető fejezet Nának istenkép leírását és a szikhizmus alapvető tanításait tartalmazza, ezután a guruk tanításai olvashatóak benne időrendi sorrendben, végül pedig azon munkák, amelyek nem szikh szerzők tollaiból származnak.^[12] A szikhek által egyfajta élő guruként tisztelt, mintegy 1430 oldalas könyvnek a nyelvezete nem egységes, bár gurmukhí írással van lejegyezve, a pandzsábi eredetű szavakon kívül számos perzsa, arab, hindi és maráthí kifejezés is előfordul benne.^[13] Míg a korábbi guruk a vallási különbségek elmosására törekedtek, hogy így térítsék át a muszlim és hindu hívőket a szikhizmusra, Ardzsan a szikhizmus különállást hangsúlyozta. Ez jól látszódik az Ádi Granth 1136. oldalán található alábbi kijelentésében is: „Nem zarándoklom Mekkába, és nem hódolok a hindu szentélyekben sem. Az Egyetlen Urat szolgálom, és senki mást. Nem veszek részt a hindu istentiszteletben, és nem ajánlok fel muszlim imákat. A szívembe fogadtam az egyetlen, földi alakkal nem rendelkező Urat; akit belül alázattal imádok. Nem vagyok sem hindu, sem pedig muszlim.”^[14] Mivel a szikhek erősödése zavarni kezdte a központi hatalmat, ezért Dzsahángír mogul sah^[15] lahóri helytartója az ötödik gurut 1606-ban letartóztatta és halálra kínoztatta.

A mogul üldöztetések nem tudták megtörni a szikh hívőket, akik a vallásuk védelmében harcias közösséggé formálódtak. Ardzsan fia, Guru Har Góbind ezért kötelezővé tette a szikheknek a két kard viselését. Ezek közül az első a míri, amely a világi hatalmat, a második pedig a píri, amely a spirituális hatalmat jelképezi. Habár a szikhek egyre ütőképesebb hadsereggel rendelkeztek, Har Góbind unokája, egyben a hetedik guru, Guru Har Ráj mégis a muszlimok és a szikhek kibékítésére és a vallási feszültségek elsimítására törekedett. Fia, Har Krisan már öt évesen guruvá vált, azonban mindössze nyolcéves koráig tölthette be vallási vezetői szerepét, mivel 1664-ben himlőben elhunyt. Őt Guru Tég Bahádur^[16] követte, aki ismét erőteljesebben lépett fel a muszlimok ellen, illetve a hindukat is megvédte az erőszakos iszlám térítésektől. Büntetésképpen Aurangzéb mogul császár 1675-ben Delhiben nyilvánosan lefejeztette. Mártíromsága fordulópontot jelentett a szikh történelemben.^[17]

Tég Bahádur utódja, Guru Góbind Szingh, a tizedik és egyben utolsó guru fel akart lépni a mogulok elnyomó politikája ellen és tudta, hogy erre csak úgy kerülhet sor, ha egységes közösséggé szervezi a szikheket. 1699-ben ezért a hit védelmében megalapította Ánandpurban a Khálszát^[18], a beavatott (amritdhárí) szikhek testvéri közösségét, amellyel megkülönböztető identitással ruházta fel a szikheket, és egyben „felmérhetetlen hatást gyakorolt a szikh hagyomány további fejlődésére.”^[19] A szikhek úgy tartják, hogy Góbind Szingh gyűlést hívott össze Báiszákhí^[20] napján és megkérdezte a követőitől, hogy ki lenne hajlandó meghalni a hitéért és a guruért. Az első öt önkéntest bevezette egy sátorba, ám ahelyett, hogy megölte volna őket, khandával^[21] megkevert amritot^[22] itatott velük, ezután pedig sáfrányszínű ruhát adott nekik és együtt kijöttek a sátorból. Később ők a pándzs pjáré, vagyis az öt szeretett elnevezést kapták. A Khálszába beavatott szikheket innentől kezdve amritdhárí szikheknek hívták. Az, hogy egy tálból itták az amritot, egyben a kasztnélküliséget és az egyenlőséget is jelképezte. Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy a beavatási szertartás során a szikheknek a hagyományos hindu neveiket muszáj megváltoztatniuk és a férfiaknak a Szingh (oroszlán), a nőknek pedig a Kaur (hercegnő) nevet kell ezentúl viselniük.

Az amritdhárí szikhek számára a Khálszá mind a külsőjüket, mind az életvitelüket szabályozó szigorú vallási előírásokat állított fel. A Khálszá férfi tagjainak hordaniuk kell az úgynevezett „öt K” jelvényt. A kést (nyíratlan szakáll és haj), kanghát (hajba tűzött fésű), karát (acélkarperec, melynek kör alakja az egytelen, végtelen Istent szimbolizálja), a kaccshérát^[23] (alsónemű) és a kirpánt (csak önvédelemre használható rövid kard). Ezenfelül a turbánviselés is jellemző a szikhekre, amely a méltóságot és a hatalmat jelképezi.^[24] A Khálszá ezenfelül előírta a híveinek a napi ötszöri imádkozást, a meditáció előtti mosdást, a kasztrendszer feladását, valamint megtiltotta a házasságtörést, a dohányzást, az alkoholfogyasztást, a böjtölést, valamint a muszlim és zsidó módon megölt állatok elfogyasztását.^[25] Továbbá a szévá, vagyis a közösség szolgálata, szegények és betegek megsegítése és a langár^[26] is fontos szerepet kapott a szikh társadalom életében.^[27] Mindazonáltal nem minden szikh lépett be a Khálszába, így az amritdhárí szikheken kívül, később a szikheknek másik két identitáscsoportja is kialakult: az egyik a késdhárí, a másik pedig a szahadzsdhárí.^[28]

Góbind Szingh a Gurú Granth Száhibot még kiegészítette apja himnuszaival, magát pedig az utolsó guruvá nevezte ki. Saját írásait Daszam Granth^[29] nevű munkájában tette közzé. A tizedik guru 1708-ban gyilkosság áldozata lett. Ezután ismételten hosszú fegyveres konfliktusok sorozata alakult ki a muszlimok és a szikhek között, és ezzel egyidőben a szikhek az afgánokkal is többször harcokba keveredtek. 1799-ben sikerült Pandzsábban megszüntetni a mogulok fennhatóságát, amikor Randzsít Szingh elfoglalta Lahórt, majd 1800-ban Pandzsáb maharadzsájává koronáztatta magát és létrehozta a Szikh Birodalmat, amely Pandzsáb, Multán, Kasmír and Pésávar területét foglalta magába. Az amritszári templom arannyal való bevonása is Randzsít Szingh nevéhez fűződik, amely innentől kezdve kapta az Aranytemplom nevet. A Pandzsáb Oroszlánjáról szóló legendák, a mai napig a szikh közösségi tudat erős részét képzik. Uralkodása a szikh történelem egyik fénykora volt, azonban Randzsít 1839-es halála után a Szikh Birodalom hanyatlani kezdett, majd két angol–szikh háború során a britek elfoglalták a területét. 1849. március 29-én a mindössze tíz éves Dalíp Szingh^[30] maharádzsá a lahóri erőd tróntermében kénytelen volt aláírni a lemondó nyilatkozatot, és Pandzsábot a Brit Indiához csatolták.^[31]

A szikh identitás fejlődése a brit uralom alatt

A Szikh Birodalom legyőzése után a britek kiépítették az infrastruktúrát és a csatornahálózatot Pandzsábban. A szikheket alkalmazták a brit hadsereg egységeiben, a nyugdíjazott katonák pedig saját földtulajdont is szerezhettek, így elmondható, hogy a szikheknek a birodalom többi alattvalóihoz viszonyítva jobb életfeltételeket biztosítottak. Ezzel magyarázható, hogy a szikhek a 19. század folyamán lojálisak maradtak a britekhez és könnyedén integrálódtak a Brit Birodalomba. Ennek következtében a szikhek különállása megszűnt, és a szikh identitás veszélybe került. Egyre gyakoribbak lettek a vegyes házasságok és újból elkezdtek elterjedni a szikhek köreiben a kasztnevek.^[32]

A 19. század második felében az indiai szubkontinensen egy vallási reformmozgalom indult meg, melynek a célja a vallás megtisztítása és újragondolása volt. Ez a mozgalom nem csak a hindukat, hanem a szikheket is egyaránt érintette. Ennek hatására alakult meg 1873-ban Amritszárban a Szingh Szabhá (Oroszlánok Gyülekezete).^[33] A társaság célja a szikhizmus régi dicsőségének visszaállítása és a vallás propagálása volt, iskolákat alapított, a pandzsábi nyelv elterjesztését szorgalmazta az oktatásban, az irodalomban és a különböző folyóiratokban. Mindemellett pedig ismeretterjesztő célokat is szolgált. Mivel még mindig sokan úgy tekintettek a szikhizmusra Indiában, mintha a hinduizmus egyik szektája lenne, a Szabhá hangsúlyozta a szikhek különállást a hinduktól és megerősítette a szikh identitástudatot.^[34] Továbbá az identitás fejlődése szempontjából fontos még kiemelni az 1909-ben kiadott Ánand Házassági Törvényt, melyben az Ánand Káradzsként nevezett szikh házassági szertartás érvényességét hivatalosan is elfogadta a központi kormányzat.^[35]

Tömeges britellenes mozgalmakra csak a 20. század elején került sor. A szikhek önállósodási mozgalma az emigrációban volt a legerősebb. Ennek példája a Gadar^[36] mozgalom, amelynek célkitűzése a brit gyarmati uralom fegyveres megdöntése volt. A szervezet 1913-ban alakult meg San Franciscóban, Szóhan Szingh Bhakná elnökletével. Gadar nevű hetilapjukban hangot is tudtak adni a szándékaiknak. Habár a mozgalom irányítói a diaszpórában élő szikhek voltak, a párt ideológiája inkább tekinthető szekulárisnak, a patriotizmus nagyobb szerepet kapott benne, mint a vallás. A tervek szerint a lázadást Pandzsábban akarták kirobbantani, majd onnan szerették volna tovább terjeszteni Bengálra és India többi részére. A mozgalom hatására számos Amerikában és Kanadában élő indiai lakos visszaköltözött Pandzsábba, hogy kivegye a részét a szabadságharcból. Mindazonáltal a felekés hamar kudarcot vallott, vezetőit pedig letartóztatták.^[37]

Az első világháború során több mint kétmillió indiai származású katona harcolt a brit hadseregben, a katonák pedig közel 20%-a szikh volt.^[38] A gyarmatnak számottevő emberveszteséggel és anyagi károkkal kellett szembenéznie, mégsem sikerült megszereznie a hőn áhított domíniumi státuszt. A háború lezárultával a szik társadalmi-politikai tudat jelentős változáson ment keresztül és Pandzsáb a függetlenségi harcok egyik fő színterévé vált. A brit uralmat ellenző szikh politikai ellenállás fő irányvonalát az 1920-as évektől kezdve a gurdvárák reformjáért indított Akálí^[39] Mozgalom jelentette. Az akálík részt vettek a függetlenségi harcban, ugyanakkor nem a szikh szeparatizmust támogatták, hanem az összindiai nemzeti törekvésekkel értettek egyet.^[40] Az akálík agitációjának köszönhetően 1925-ben elfogadták a Szikh Gurdvárá törvényt, melynek kilencedik cikkelye jogilag is definiálta, ki számít szikhnek. Eszerint „a szikh olyan személyt jelent, aki a szikh vallást vallja, vagy elhunyt személy esetében, aki a szikh vallást vallotta, vagy akiről ismert volt, hogy szikh volt élete során.”^[41] Amennyiben bármilyen kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy az adott személy valójában szikh-e, az illetőnek vallási hovatartozása bebizonyítása érdekében a következő nyilatkozatot kell tennie: „Ünnepélyesen megerősítem, hogy szikh vagyok, hiszek a Guru Granth Száhibban, hiszek a tíz guruban, és nincs más vallásom.”^[42]

Annak definiálása, hogy ki számít szikhnek, később továbbfejlődött és egyben pontosításra került az 1945. február 3-án közzétett Rahit Marjádában.^[43] Az ebben foglaltak alapján az számít szikhnek, aki hisz az egyetlen Istenben, a tíz guruban, a Guru Granth Száhibban, a guruk tanításaiban és nyilatkozataiban, az amrit szertartás szükségességében és nem tart mást vallást. Az írás továbbá a szikhek életét két aspektusra bontja: a magánéletre és a közösségi életre. A Rahit Marjádában mindkettőt illetően hosszabb szabályozásokat találhatunk.^[44] Az 1945-ös meghatározás nem tett különbséget az amritdhárí, késdhárí és szahadzsdhárí szikhek között. Lévén, hogy a vallási közösséghez tartozás feltétele nem a Khálszá beavatási szertartásán való átesés volt, csupán az annak szükségességében való meggyőződés. Az 1971-es Delhi Gurdvárá törvény a korábbi két definíciót azzal is kiegészítette, hogy egy igazi szikhnek vágatlanul kell hagynia a haját, így az amritdhárí szikhek mellett csak a késdhárí szikheket ismerte el valódi szikheknek.^[45]

A második világháborúan India ugyancsak a britek oldalán harcolt, ám ekkor már egyre jelentősebb mértéket öltött az indiai függetlenségi mozgalom, és a briteknek is számolnia kellett azzal, hogy a háború végén le kell mondaniuk a korona legfényesebb ékkövéről. Ekkoriban látott először napvilágot a Khálisztán^[46] kifejezés is 1940 márciusában egy brosúrában, válaszul a Muzulmán Liga Lahóri Határozatára, melyben Khálisztán eszméje Pakisztán tükörképeként jelent meg egy szikh teoretikus állam formájában. Azonban ez az elképzelés ekkor még teljesen kezdetleges volt, és nem rendelkezett széleskörű támogatottsággal.^[47] Az Akálí Párt 1942-ben csatlakozott a Quit India mozgalomhoz és békés agitáció révén vett részt a szabadságharcban.^[48] A második világháború lezárulásával, 1946. márciusában a párt végrehajtó bizottsága egy határozatot tett közzé, melyben egy szikh állam létrehozását követelte India keretein belül, amely magába foglalná a szikh lakosság jelentős részét, a fontosabb gurdváráikat és az egyéb szent helyeiket, mindazonáltal a szikheknek erre még tíz esztendőt várniuk kellett.^[49]

A szikh identitás formálódása és a szikh szeparatizmus kibontakozása India függetlenedésétől az 1970-as évek végéig

A szikh identitás formálódása India függetlenedésétől az 1960-as évek végéig

1947. augusztus 15-én India véglegesen elnyerte a függetlenségét, ugyanakkor Pakisztán létrehozásával az újonnan szabaddá vált ország területének több mint egynegyed részét, és lakosságának közel egyötöd részét elveszítette. A korábbi gyarmat vallási alapon történő felosztása óriási társadalmi feszültségekhez vezetett, és hatalmas népvándorlási hullám vette kezdetét, melynek okán közel 15 millió ember cserélt hazát. Pakisztánból elmenekültek az ottani hinduk és szikhek, míg az Indiában maradt muszlimok Pakisztánba vándoroltak át. A menekülteket rendszeresen támadások érték és véres harcok alakultak ki, elsősorban a felosztott Pandzsáb területén. Az áldozatok száma mintegy félmillióra becsülhető. Ezenfelül a fejedelemségek integrációja is súlyos problémákat okozott, mivel a Mountbatten-terv nem hozott határozatott arról, hogy a közel hatszáz fejedelemségnek melyik új államhoz kell majd csatlakoznia. A volt alkirály ezt a döntést a fejedelmekre bízta, azt javasolva nekik, hogy választásukkor vegyék figyelme a földrajzi adottságokat. Kasmír régió kapcsán a két ország nem tudott egyezséget kötni, így már a függetlenség évében háború tört ki az Indiai Köztársaság és a Pakisztáni Iszlám Köztársaság között. Mindezek következtében az Indiai Államnak és annak első miniszterelnökének Dzsaváharlál Néhrúnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, így a szikhek kérdése egyelőre háttérbe szorult.

Az 1950. január 26-án beiktatott indiai alkotmány felháborodást váltott ki a szikhekből, mert az alkotmány alapvető jogokról szóló harmadik fejezete 25. cikkelye B pontjának második számú magyarázata a vallás szabad gyakorlásakor a hindu kategória alá sorolta a szikh, dzsaina vagy buddhista vallást valló személyeket is, ezzel semmibe véve a különálló szikh identitást.^[50] Az 1955-ös Hindu Házassági Törvény és az 1956-os Hindu Öröklési törvény a szikhek jogait ugyancsak figyelmen kívül hagyta.^[51]

Néhrú első feladatai között szerepelt az ország közigazgatási beosztásának átalakítása, azonban mivel az új állam az alkotmány szerint szekuláris volt, így a határok meghúzásakor nem a vallási, hanem a nyelvi hovatartozást vették figyelembe. Ennek megfelelően a szikhek egy pandzsábi nyelvű tagállam létrehozását követelték, de ezt a miniszterelnök ellenezte, mert úgy vélte, hogy a szikhek követeléseikkel valójában vallási törekvéseiket álcázták, hogy később egy önálló szikh államot alakíthassanak ki. Ezért a kormány betiltotta a pandzsábi állam propagálását és a tüntetőket letartóztatták.^[52] A pandzsábi nyelvű tagállam létrehozásáról csak Néhrú halála után, 1966-ban született döntés, miután Indirá Gándhí jóváhagyásával a parlament elfogadta a pandzsábi állam átszervezéséről szóló törvényjavaslatot. A déli, túlnyomórészt hindi nyelvű hindu területekből megalapították Harijáná államot. Pandzsáb más hindi nyelvű területeit pedig Himácsal Pradéshez csatolták. Az így létrejött Pandzsáb állam lakosságának 56%-át tették ki a szikhek, ami azt jelenti, hogy az újrarendezéssel a szikhek Pandzsábban többségbe kerültek. Pandzsáb és Harijáná számára Csandígarh néven közös, osztott fővárost jelöltek ki, amely később még számos feszültséghez vezetett a szikhek és az indiai kormány között.^[53]

Habár az 1965-ös második indiai-pakisztáni háborúban a szikhek lojálisak maradtak Indiához és katonaként maguk is részt vettek a harcokban, az 1960-as években ezzel egyidőben egyre inkább megélénkültek a szikh szeparatista törekvések, melyek főképp a következő két évtizedben bontakoztak ki.

Szikh szeparatista törekvések az 1970-es években

A szikhek szeparatista törekvései az 1970-es években elsősorban az emigrációban élénkültek meg. A Khálisztánról szóló első nemzetközi kiáltvány 1971. október 16-án jelent meg egy fizetett hirdetményben a The New York Times hasábjain, amit Dzsagdzsít Szingh Csauhán, az Akálí Dal korábbi főtitkára tett közzé. A közleményben Csauhán magát Khálisztán első elnökének nevezte ki. Az aktivista már korábban is próbálkozott azzal, hogy egy szikh kormányt hozzon létre külföldön. Először Indiából az Egyesült Királyságba, majd Pakisztánba utazott Guru Nának születési helyére, de a próbálkozásai elbuktak, ezért döntött úgy, hogy az Egyesült Államokban próbál szerencsét.^[54] Ezzel egyidőben a szikhek India oldalán harcoltak a harmadik indiai–pakisztáni háborúban, és még mindig élénken élt az emlékezetükben a felosztást követő hatalmas tömegmigráció és vérontás, így a szikhek többsége Csauhánt árulónak titulálta.^[55]

A háború után az Indiai Nemzeti Kongresszus^[56] visszanyerte a presztízsét, és az 1971–1972 között megrendezett választásokon a szikhek többsége az Akálí Dal helyett a Nemzeti Kongresszusra szavazott. Az Akálík támogatottságuk visszaszerzése érdekében 1973-ban megfogalmazták az Ánandpur Száhib határozatot. Ebben Pandzsáb nagyobb autonómiáját és a központi hatalom decentralizálását szorgalmazták. Továbbá felmerült benne Csandigarh és más régiók Pandzsábhoz való csatolása, a víz- és vízenergiával kapcsolatos kérdések, a mezőgazdasággal és a pandzsábi gazdasági lehetőségeivel kapcsolatos kérdések, valamint a kisebbségek védelme is.^[57] A dokumentum hangsúlyozta a szikhizmus hinduizmustól való különállását, és tovább erősítette a szikh identitást. Hatására újból megélénkült a szikh politikai élet. Az Ánandpur Száhib határozat körül kirobbanó vitának az Indira Gándhí által 1975-ben bevezetett rendkívüli állapot vetett véget. A két évig tartó időszak alatt csökkentették a szövetségi államok önállóságát, módosították az alkotmányt és betiltották a felforgatónak nyilvánított pártokat, így közöttük az Akálí Dalt is. 1975-ig a kormány mintegy negyvenezer akálít tartóztatott le. Ezenfelül a szikhek a miniszterelnökasszony 1975. július 1-én kiadott 20 pontos programját is fenntartásokkal kezelték, mivel a szikh földművesek féltek attól, hogy a földreform során elveszíthetik a földjüket, illetve attól is tartottak, hogy a rendelet korlátozni fogja a regionális autonómiát.^[58]

Az Indiai Nemzeti Kongresszus népszerűsége a rendkívüli állapot miatt jelentősen visszaesett, így az 1977-es választásokon a Akáli Dal és Dzsanatá^[59] Párt koalíciója győzedelmeskedett. A két párt összefogása azonban nem volt hosszú életű, mert Csándígarh Pandzsábhoz való csatolásának kérdése feszültséget okozott közöttük. A Dzsanatá Párt kormányzása alatt Dzsagdzsít Szingh Csauhán visszatért Indiába, ám amikor 1979-ben Indirá Gándhí újból hatalomra került, akkor visszament Angliába és ott megalapította a Khálisztáni Nemzeti Tanács nevezetű szervezetét. Ugyancsak az évtized végén alakult meg a Dal Khálszá nevű intézmény is, melynek célja egy független szikh állam létrehozása volt.^[60] Az 1980-as évek elejére Khálisztán létrehozása állandó vitatémává vált.

Szikh szeparatista törekvések az 1980-as években

A Kék Csillag Hadművelet és annak előzményei

Az 1980-as évek elején a pandzsábi állapotok egyre kritikusabbá váltak. Nagy volt a munkanélküliség, sokan elszegényedtek, torz volt a gazdasági fejlődés, és a hinduizmus erősödésével a szikhek egyre kevésbé tartották be a vallási előírásaikat. Mivel az Akálí Dalnak az 1980-as választásokon nem sikerült kormányt alakítania Pandzsábban, ezért a szikhek a válság megoldása érdekében egyre inkább radikális eszközökhöz folyamodtak. Khálisztán eszméje pedig egyre elterjedtebbé vált a vallás követőinek körében.

1981 márciusában szikh oktatásügyi konferenciát rendeztek Csandígárhban, azzal a céllal, hogy népszerűsítsék Pandzsábban a szikh oktatási intézményeket. A konferencián a szikhekre már különálló nemzetként hivatkoztak. Indira Gándhí az Új-Delhiben tartott augusztus 10-ei sajtókonferencián azt nyilatkozta, hogy bár eddig a Khálisztán koncepció csak Kanadában és az Egyesült Államokban létezett, Indiának ébernek kell lennie és megfelelő védelemmel kell rendelkeznie.^[61]

A szikhek jogaiért folytatott tüntetéssorozat vezető alakjaként egy Szant Dzsarnel Szingh Bhindránválé nevű vallási prédikátor lépett fel. Bhindránválé a szikh vallás megtisztítására törekedett. Például szikh vallási előírásoknak megfelelően elítélte az alkoholfogyasztást és a dohányzást. Továbbá a szikheknek biztosított nagyobb fokú autonómiáért szállt síkba. A vallási vezetőt letartóztatták Lálá Dzsagat Nárájan prominens hindu szerkesztő és laptulajdonos meggyilkolásának a vádjával, de a rendőrség semmilyen döntő bizonyítékot nem tudott felmutatni amellett, hogy valóban Bhindránválé lett volna a tettes. Pandzsábban erőszakhullám vette kezdetét, melynek elsődleges célpontjai hindu politikusok és rendőrtisztek voltak. Pár nappal később a Dal Khálszá öt tagja tüntetésképpen eltérítette az Indiai Légitársaság 423-as Delhibe tartó járatát és Lahórba irányította azt, követelve a prédikátor szabadlábra helyezését. Habár Bhindránválét bizonyíték híján szabadon engedték, a repülőgép eltérítésében résztvevő férfiakat életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, és szervezetüket az indiai kormány tíz évre betiltotta. Bhindránválé a börtönből a szikhek szemében hősként távozott és igazságtalan meghurcolása csak tovább növelte a népszerűségét.^[62]

A kormány és az akálík eközben egyre inkább eltávolodtak egymástól. Az Akálí Dal vezetője, Szant Harcsand Szingh Longovál a hit védelmében Dharm Juddh Mórcsá néven hatalmas méretű kampányt indított. Annak ellenére, hogy a tüntetés békés jellegű volt, a rendőrség mégis számtalan szikh demonstrálót letartóztatott. 1983-ban ezzel párhuzamosan a terrorcselekmények is elburjánzottak Pandzsábban. A fosztogatások, gyilkosságok, bombarobbanások szinte mindennapos jelenséggé váltak. Például október 5-én a szikhek egy csoportja eltérített egy buszt egy Ludhiana melletti kisvárosban, majd szétválasztották a hindu utasokat a többiektől és hat hindut agyonlőttek. November 18-án újabb buszeltérítésre került sor, melynek négy hindu halálos áldozata lett. Az erőszakot a szikhek nem csak a hinduk ellen alkalmazták. A radikálisabb szikhek Bhindránválé ellenzőit is megfélemlítésben tartották. Például október 12-én megvertek egy börtönfelügyelő-helyettest az Aranytemplomban, a férfi egyik szikh kritikusát pedig nem sokkal később Dzsálandhárban kegyetlenül meggyilkolták. Delhiben a terrorakciók miatt vörös riasztást adtak ki, és a politikai vezetőknek különleges őrséget biztosítottak. Bhindránválé attól félve, hogy letartóztatják, 1983. december 15-én az Akal Takht-ba vonult át, azt gondolván, hogy a Harimandir Száhib szentsége miatt ott biztonságban lehet. Nem sokkal ezután, 1984. február 26-án, az indiai köztársaság napjának ünnepén, egy az Aranytemplomhoz közeli épületen már Khálisztán zászlaját lobogtatták.^[63]

A köztársaság napján az akálík az indiai alkotmány 25. cikkelyének megváltoztatását követelték, sérelmezve, hogy a dokumentum a szikhizmust csak a hinduizmus egyik szektájaként kezeli. A vezetők bejelentették, amennyiben a kormány nem tesz eleget a követeléseiknek, akkor nyilvánosan elégetik az alkotmányt. Válaszul a rendőrség Longovál kivételével szinte az összes magasrangú akálí vezetőt letartóztatta. A Párt február 8-án általános sztrájkot hirdetett. A helyzet megoldás érdekében a kormány 1984. február 14-én tárgyalásra hívta az Akálí Dalt. Eközben a Hindu Szuraksá Szamiti (Hindu Védelmi Bizottság) ugyancsak sztrájkot hirdetett, melynek során a részvevők több szikhet is megöltek. Ennek eredményeként az akálík félbeszakították a tárgyalást, és kijelentették, hogy csak akkor lesznek hajlandók egyezséget kötni a kormánnyal, ha a tartományban újból béke lesz. A helyzet azonban csak tovább romlott, és már a szomszédos Harijáná államban is szikh-ellenes zavargások törtek ki. A hinduk gurdvárákat gyújtottak fel, szikheket rángattak ki a tömegközlekedési eszközökről és erőszakkal megborotválták őket, szikh tulajdonú üzleteket raboltak ki, és gyilkosságokra is sor került.^[64]

Áprilisban a kormány Pandzsábot veszélyes területté nyilvánította, és kiadta a nemzetbiztonsági törvényt, amely felhatalmazta a rendőrséget arra, hogy bíróság elé állítás nélkül vehessen őrizetbe embereket, ám ezzel nem sikerült véget vetni az erőszaknak. Május 23-án Longovál bejelentette, hogy június harmadikától kezdve a szikhek nem engedik, hogy elszállítsák a gabonát és egyéb élelmiszereket a tartományukból, és meg fogják tagadni az adófizetést. Az Akáli Takhtban egyre több rebellis szikh talált menedéket, a kormány feltételezései szerint pedig a komplexumot egyfajta fegyverraktárként használták. A kormány és a hadsereg ezért május végén elkezdett kidolgozni egy tervet az Aranytemplom terroristáktól való megtisztítására, amely a Kék Csillag Hadművelet fedőnevet kapta. Június 2-án este Indirá Gándhí a nemzeti televízión és rádión keresztül egy beszédet intézett az indiai lakossághoz, melyben kifejtette, hogy nem sikerült egyezségre jutnia az akálí vezetőkkel és felszólította őket, hogy ne kezdjenek bele a másnapra tervezett agitációjukba. A miniszterelnökasszony az alábbi sorokkal fejezte ki aggályait a pandzsábi állapotokat illetően:

Ártatlan emberek, szikhek és hinduk váltak gyilkosság áldozatává… A szentélyeket bűnözők és gyilkosok menedékhelyévé alakították. A szisztematikus kampány keserűséget és gyűlöletet terjeszt a hinduk és szikhek között. És ami a legrosszabb, hogy anyaországunk egységét és integritását nyíltan megkérdőjelezik néhányan, akik a szentélyekben találnak menedéket… Ez nem a harag ideje. Túl sok vért ontottak. Az erőszak ellen-erőszakhoz vezet, és néhány félrevezetett hindu úgy tűnik, hogy azt hiszi ez a terrorizmus elleni küzdelem hősies módja. Semmi sem lehet értelmetlenebb és veszélyesebb az ilyen gondolatoknál és cselekedeteknél. Újra fel kell ismernünk felelősségünket a jövő iránt – egy olyan jövő iránt, amelyre mindenki büszke lehet.^[65]

Aznap este később a kormány a hadsereget Pandzsábba küldte a polgári hatóságok támogatására. A régióban felfüggesztették a közúti, vasúti és légi közlekedést, és háromnapos kijárási tilalmat vezettek be. Bhindránválé szembesülve a hadsereg katonai fölényével a következőket mondta: „A juhok számra mindig meghaladja az oroszlánokét, de egy oroszlán el tud bánni ezer báránnyal… Az nem szikh, aki fél a haláltól, és aki fél a halától, az nem szikh.”^[66] Június 3-án a kijárási tilalmat néhány órára felfüggesztették Pandzsábban, hogy Guru Ardzsan mártíromságának emléknapja alkalmából a zarándokok beléphessenek az Aranytemplomba. Ezt kihasználva, mintegy kétszáz szélsőséges szikh megszökött a templomból. Este a hadsereg közel negyven gurdvárát körülvett Pandzsábban, hogy kiürítse azokat a feltételezett fegyveres menekültektől. Másnap Amritszáron kívül az összes gurdvárát megtisztították és a felkelőket letartóztatták. A Harimandirban lévő zarándokokat felkérték, hogy hagyják el a szentélyt, a szikh militánsoktól pedig azt követelték, hogy adják fel magukat. Ezt követően a hadsereg bombázni kezdett, és a tankokat is bevetették. Az Aranytemplomnál a fő katonai akció 5-én vette kezdetét és másnap reggelig folytatódott. A sebesült túlélőknek a templom udvarán kellett várakoznia víz, élelmiszer és orvosi ellátás nélkül, amíg másnap pár órára fel nem oldották a kijárási tilalmat. Ezután az offenzíva folytatódott. 7-én megérkeztek a hírek arról, hogy a támadás során Bhindránválé is életét veszítette. Rajta kívül számos ártatlan civil is meghalt, köztük nők és gyermekek is. A kormány fehérkönyvének számításai alapján a halálos áldozatok száma meghaladta az ötszázat, a sebesülteké pedig közel hatszázat tett ki. A szikhek az áldozatok számát ennél jóval magasabbra, akár több ezerre is becsülik. A Nemzeti Kongresszus a civilek haláláért való felelősséget teljes egészében a fegyveresekre hárította.^[67]

A hatalmas emberveszteség mellett a harcok során okozott kulturális és spirituális veszteség sem elhanyagolható. A templomot kirabolták, a könyvtár kigyulladt, és felbecsülhetetlen történelmi és vallási értékű kéziratok semmisültek meg. Például az Ádi Granth kézzel írott 18. századi másolatai is odavesztek. A szikhek úgy vélték, hogy a hadsereg szándékosan gyújtotta fel a könyvtárat, hogy így tüntesse el a szikh kulturális örökség egyik alappillérét.^[68] Indira Gándhí július elején egy levelében a következőt írta a Kék Csillag Hadműveletről:

Az amritszári akciónk semmilyen módon nem irányult a szikh közösség, az Aranytemplom vagy más szikh templomok ellen, de még csak nem is az Akálí Dal Párt ellen. Fellépésünk pusztán azok ellen irányult, akiket jobb szó híján terroristáknak nevezünk. Különböző típusú emberek voltak érintettek, de együtt terrort és bizonytalanságot okoztak Pandzsábban, amellett, hogy veszélyeztették az ország egységét és integritását.^[69]

A miniszterelnökasszony úgy vélte, hogy a hadművelet sikerességével, talán véglegesen megszűnnek majd a zavargások Pandzsábban és az 1985 januárjában esedékes választásokon így egy erőskezű vezető benyomását keltheti majd a szavazói között.

Merénylet, pogromok és bombatámadás

A pandzsábi események egész Indiát megrázták. A szikhek bosszújától tartva a Kék Csillag Hadművelet után a kormány vezető tisztjei azt tanácsolták Indirá Gándhínak, hogy távolítson el minden szikh őrt a biztonságáért felelős személyek közül, de ő visszautasította arra hivatkozva, hogy ez csak fokozná a szikhek megalázottságérzetét és még jobban a kormány ellen hangolná őket. Akkor még nem is sejtette, hogy ez a döntése nem sokkal később az életébe kerül. Ugyanakkor 1984. október 30-án Orisszában tartott beszédében szinte az érezhető, mintha tudta volna másnap mi vár rá. Szónoklatában ekképpen nyilatkozott: „Ma itt lehetek, holnap talán már nem lehetek itt… Nem aggódom, hogy élni fogok, vagy nem fogok élni. Hosszú életet éltem le, és ha valamire büszke vagyok, akkor arra, hogy az egész életem mások szolgálatával telt. Csak erre vagyok büszke és semmi másra. És ameddig lélegzem, addig szolgálok is… Minden csepp vérem újjáéleszti Indiát, erőt ad Indiának.”^[70] Október 31. reggel kilenc órakor egy találkozóra indult, hogy interjút adjon, amikor az egyik már kilenc éve őt védelmező szikh testőre, Szardar Béant Szingh váratlanul hasba lőtte. A támadáshoz egy másik testőr, Szardar Szatvant Szingh is csatlakozott, aki rendkívüli brutalitással revolveréből összesen huszonöt lövést adott le az áldozatra. Gándhí a támadás következtében életét veszítette. A két férfi nem próbált elszökni. Úgy érezték ezzel sikerült megbosszulniuk az Aranytemplom ellen elkövetett szentségtörést. Később mindkettőjüket megölték, ezzel pedig a radikálisabb szikhek szemében mártírokká váltak.^[71]

Az államfő halálát fél háromkor hozták nyilvánosságra. Ekkor hinduk tömegei vonultak utcára azt kiáltozva, hogy vért vérért. A merényletet anti-szikh pogromok sorozata követte. A szikhek az 1984. október 31- és november 4-ei közötti időszakra a mai napig népirtásként hivatkoznak. A szikheket India szinte összes államában üldözni kezdték. A kormány hivatalos adatai szerint körülbelül 2800 szikhet öltek meg Delhiben és 3350-et országszerte, de más becslések szerint a halálos áldozatok száma akár harmincezer is lehet. Továbbá a dühöngő tömeg több száz gurdvárát gyújtott fel és több ezer Guru Granth Száhibot égett el.^[72] Rádzsív Gándhí^[73] választási beszédében a szikhellenes pogromot a közharag természetes következményeként jellemezte. Az ártatlan szikhek meggyilkolása és a kormány hanyag válságkezelése felháborította a szikh közösséget és újra előtérbe került Khálisztán kérdése, valamint egyre több új szikh terrorszervezetet alakítottak.

Az egyik legnagyobb volumenű terrorakcióra 1985. június 23-án került sor, amikor az Air India 182-es számú járatát felrobbantották az Atlanti Óceán felett. A robbantásnak 329 halálos áldozata volt. A nyomozás során kiderült, hogy a támadás mögött kanadai szikh lázadók álltak. Az áldozatok között szikhek is voltak. Mind a diaszpórában élő szikhek, mind a pandzsábi szikhek többsége elítélte az akciót.^[74] A pandzsábi helyzet megoldása érdekében a kormány tárgyalásokba kezdett az akálí vezetőkkel az új tartományi választásokról és a letartóztatott szikhek szabadlábra helyezéséről, de ezt a radikális szikhek árulásnak tekintették és a tárgyalásokon résztvevő Szant Longovált augusztus 20-án megölték. Ennek ellenére az Akálí Dalnak sikerült megnyernie Pandzsábban a választásokat.^[75]

Az 1980-as évek véres eseményeihez hasonlítva az 1990-es évekre a szikh probléma enyhülést mutatott, és a Khálisztán mozgalom is háttérbe került. A Khálisztán agitáció ezt követően már elsősorban csak a diaszpórában volt képes támogatottságot szerezni magának, azonban a szikh szeparatizmus ügye a mai napig komoly problémákat okoz az indiai kormánynak.

Konklúzió és jelenkori kitekintés

Tanulmányom megírása két fő célt szolgált: Az egyik, hogy a különálló szikh identitás létrejöttének megvizsgálásával feltárja a szikh szeparatista mozgalom gyökereinek okát. A másik, hogy választ találjon arra a kérdésre, hogy a Khálisztán mozgalom az 1980-as évek végéig mennyire volt képes megingatni India belpolitikai stabilitását.

A különálló szikh identitás kialakulásának a kezdete egészen a 16. századig nyúlik vissza, amikor Guru Nának Pandzsábban új vallást alapított. Ez az identitás a tíz guru spirituális vezetése alatt folyamatosan tovább formálódott, de a szikh identitás fejlődésére a legnagyobb hatást a Khálszá létrehozása jelentette. A Khálszá mind külső, mind pedig belső szabályozásokat állított fel arra nézve, hogy a szikheknek hogyan kell élniük az életüket. Ezzel erősítette a szikhek identitását, elkülönítve azt a hindukétól és a muzulmánokétól. Ugyanakkor sokkal komplexebbé is tette azt, mivel nem mindenki tudta, vagy akarta betartani ezen szigorú szabályokat, annak ellenére, hogy magát mégis szikhként definiálta. A különálló Szikh Birodalom időszaka Randzsít Szingh uralkodása alatt a szikh történelem aranykorának tekinthető, mely a szikh identitás megerősödését is magával hozta. Viszont miután a britek elfoglalták Pandzsábot, a szikhek különállástudata visszaesett, és csak a 19. század végétől kapott újult erőre a szikh vallási reformációnak köszönhetően. Ezenfelül a szikhek elkülönülő identitástudatát a britek is támogatták, hogy vallási konfliktusokat generáljanak és így fokozzák az alattvalók megosztottságát. A szikhek csak az első világháború idején kezdték megkérdőjelezni a britekkel szembeni lojalitásukat. Ekkor az emigrációban létrejövő Gadar párt fegyveres úton próbálta megdönteni a Brit Birodalmat, de nem talált Indián belül kellő támogatottságra. A 20. század eleji szikh britellenes mozgalmak csak Indát akarták felszabadítani a gyarmati státuszából, nem egy önálló szikh állam megalapítását tűzték ki célul. Mindazonáltal a század első felében már egyre több jogi dokumentumban határozták meg azt, hogy pontosan ki számít szikhnek, így a szikh identitástudat sokat fejlődött ebben az időszakban. Bár India függetlenségét megelőzően Khálisztán ideája már felbukkant, ekkoriban ez inkább csak egy a Pakisztán létrehozására adott reakció volt, és egyáltalán nem élvezett széleskörű támogatottságot. Olyannyira nem, hogy a szikhek Pakisztánt is ellenezték, mivel meg szerették volna őrizni India területi integritását.

A brit uralom megszűnésével Indiában számos változás ment végbe. A közigazgatási határok nyelvi alapon történő átszervezésekor a pandzsábi szikhek is külön államot követeltek maguknak, ám Néhrú erről hallani sem akart, mivel félt attól, hogy a követelések mögött valójában vallási eredetű szeparatista indokok húzódnak meg. Ennélfogva Pandzsáb állam elismerésére csak a miniszterelnök halála után kerülhetett sor. Az új alkotmány szintén bántotta a szikhek nemzeti és vallási érzéseit, mivel az alkotmány a szikhizmust a hinduizmus egyik alfajaként kezelte. A szikh szeparatizmus szempontjából az igazi fordulópontot Dzsagdzsít Szingh Csauhán 1971-es The New York Times-ban tett nyilatkozata jelentette, amelyben kikiáltotta a független Khálisztánt és magát annak elnökévé avanzsálta, azonban a diaszpórában született kiáltvány nem talált Pandzsábban politikai támogatottságot. A szikh politikát vezető Akáli Dal csak Pandzsáb nagyobb fokú autonómiájára és a központi hatalom decentralizálására törekedett. Ezért fogalmazta meg 1973-ban az Ánandpur Száhib határozatot, mely dokumentum a szikh identitás fejlődésének egyik sarokkövévé vált.

Khálisztán gondolata a szegénység és a belpolitikai problémák miatt az 1980-as évek elejére már Pandzsábban is egyre elterjedtebb lett. Ebben az időszakban a tartományban fokozódtak a terrorakciók és a szikhek és a hinduk közötti fegyveres összecsapások. Az indiai kormány azt feltételezte, hogy az agitáció vezetője, Szant Dzsarnel Szingh Bhindránválé az Akálí Takht-ot használja menedékül, hogy annak védelméből vezényelje az erőszakos megmozdulásokat és a szikhek szent helyét, az Amritszári Aranytemplomot fegyverraktárrá alakította. Emiatt 1984 júniusában az indiai hadsereg bevetésével Indirá Gándhí megindította a Kék Csillag Hadművelet fedőnevű katonai akciót, melynek során tankokkal és bombákkal felszerelt alakulatok támadták meg a Harimandir Száhibot, abban felbecsülhetetlen értékű szakrális és anyagi veszteségeket okozva. A hadművelet során rengeteg szikh veszítette életét és nagy számban voltak közöttük civil áldozatok is. Az eseményt a szikhek szentségtörésnek tekintették, és bosszúképpen Indira Gándhí két szikh testőre 1984. október 31-én merényletet követett el ellene. A tragédiát a szikhek elleni véres pogromok sorozata követte, melynek súlyosságát az is bizonyítja, hogy erre a pár napos időszakra a szikh történelemben a mai napig is népirtásként hivatkoznak. Rádzsív Gándhí miniszterelnöksége idején igyekezett a pandzsábi állapotok konszolidációjára és különböző engedményeket tett a szikhek felé. Ennek következtében a szikh militarizmus az 1990-es évekre már lecsendesedett Indiában.

Mindent összevetve kijelenthető, hogy a szikh szeparatizmus nem jelentett komoly veszélyt India területi integritására, ugyanakkor az ország belpolitikai stabilitására annál inkább. Khálisztán létrehozására az 1980-as években semmilyen valós esély nem volt, ami azzal is magyarázható, hogy a mozgalom elsősorban csak külföldön élvezett nagyobb támogatottságot. A pandzsábi szikhek csak élethelyzetük javítását és a köztársaságon belüli nagyobb autonómiát szerették volna elérni. Mindazonáltal a pandzsábi helyzet megoldása súlyos problémát okozott a kormánynak és ennek hatása a mai napig érződik.

A diaszpórában újból fellángolt Khálisztán eszméje, ami a modern média eszközöknek köszönhetően most már sokkal több mindenkihez eljut. Khálisztán legitimációja céljából a Kanadában, Egyesült Államokban, Ausztráliában és Angliában székelő szikh szervezetek narratívájukban főképp az olyan korábban már említett traumákra építkeznek, mint a Brit India felosztását követő migráció során lezajló tömegmészárlás, a Kék Csillag Hadművelet, vagy az azt követő pogromok. Egyes kutatók szerint Khálisztánnak Pakisztánban is támogatottsága van, ahol a szikh terroristáknak titkos kiképzőtáborokat hoztak létre. Ez azzal magyarázható, hogy anno India is támogatta Banglades függetlenségét, melynek következtében Pakisztán elveszítette az ország keleti felét.^[76]

A 2001. szeptember 11-én az Amerikai Egyesült Államokban elkövetett terrorakció után a nyugati világban a terrorizmushoz való hozzáállás megváltozott, és a nyugati kormányok sokkal elővigyázatosabbak lettek. Éppen ezért például sok gyanús emigráns szikh szervezetet is betiltottak. Ezután a Khálisztán mellett agitáló szikhek már elsősorban csak az emberi jogokra tudtak hivatkozni, azt hangoztatva, hogy Indiában elnyomják a vallási kisebbségeket. Valamint a kisebbségek nem részesülnek megfelelően az állami bevételekből és politikailag is marginalizálva vannak. Habár a jelenlegi politikai fejlemények alapján Indiának nem kell tartania attól, hogy Khálisztán létrehozására a szeparatistának bármilyen lehetősége lenne, de a mozgalom biztonságpolitikai szempontból kihívást jelent az államnak és diplomáciai feszültségeket is kelt néhány nyugati ország (elsősorban Kanada) és India között, mivel a diaszpórában élő szikh szeparatistákat ezen államok a saját állampolgáraiknak tekintik, így amikor az indiai kormány letartóztatja őket, vagy ezek a politikai vezetők rejtélyes módon meghalnak, azt az adott ország úgy értékeli, hogy India beleavatkozik az ország belügyeibe.

Összességében Khálisztán kérdése egy olyan érzékeny és bonyolult ügy, ami még mindig megoldatlan feladatként áll az indiai kormány előtt. A probléma megoldása csak úgy lehetséges, ha a kormány fellép a szikh identitás védelme mellett, orvosolni próbálja a korábbi sérelmeket és gazdasági fejlesztéseket visz végbe Pandzsábban. India nemzeti arculata a szubkontinens területi, vallási, nyelvi és kulturális diverzitása miatt mindig is egyedi volt. A köztársaság egységének megerősítésére a megoldás nem ezen különbségek elmosásában keresendő, hanem a mindenki által jól ismert egység a diverzitásban szlogen gyakorlati alkalmazásában.

Bibliográfia

Könyvek

Balogh András: Nemzet és történelem Indiában, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988.

Derfler, Leslie: The Fall and Rise of Political Leaders: Olof Palme, Olusegun Obasanjo, and Indira Gandhi, New York, Palgrave Macmillian, 2011.

Grewal, J. S.: The New Cambridge History of India: The Sikhs of the Punjab, Cambridge, Cambridge University Press, 2008.

Jayakar, Pupul: Indira Gandhi: A Biography, Penguin Books, 2018.

Kaur Takhar, Opinderjit: Sikh Identity: An Exploration of Groups Among Sikhs, London & New York, Routledge, 2016.

Kulke, Hermann – Rothermund, Dietmar: A History of India, London, Routledge Publisher, 1990.

Mahmood, Cynthia Keppley: Fighting for Faith and Nation. Dialogues with Sikh Militants, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1997.

McLeod, W. H.: Who is a Sikh? The Problem of Sikh Identity, Oxford, Clarendon Press, 1992.

Milewsky, Terry: Blood for Blood. Fifty Years of the Global Khalistan Project, Harper & Collins Publishers India, 2021.

Penney, Sue: Sikhism. World Beliefs and Cultures, Oxford, Heinemann Library, 2001.

Radnóti Alice: India Oroszlánjai. A szikhek. Budapest, Kelet Kiadó, 2008.

Shani, Giorgio: Sikh Nationalism and Identity in a Global Age, Abingdon, Routledge, 2007.

Sidhu, G. B. S.: The Khalistan Conspiracy, Harper & Collins Publishers India, 2020.

Singh Kalsi, Sewa: A Szikhizmus, Budapest, Kossuth Kiadó, 2001.

Tanulmányok

Kapur, Rajiv. A.: ‘Khalistan’: India’s Punjab Problem, Third World Quarterly, Vol. 9, 1987/4, 1206–1224.

Paroha, Uma: Terrorism in Punjab: Origins and Dimensions, The Indian Journal of Political Science, Vol. 54, 1993/2, 238–250.

Purewal, Shinder: Sikh Diaspora and the Movement for Khalistan. The Indian Journal of Political Science, Vol. 72, 2011/4, 1131–1142.

Újságcikkek

Know the Facts of 1984 Sikh Genocide, Sikh PA, 2019. 05. 29. https://www.sikhpa.com/know-the-facts-of-1984-sikh-genocide/

What is the Real Story Behind the Operation Blue Star?, Sikh PA, 2019. 05. 29. https://www.sikhpa.com/what-is-the-real-story-behind-the-operation-blue-star/

Törvények és beszédek

Ádi Granth, https://www.sikhnet.com/files/ereader/Siri%20Guru%20Granth%20-%20English%20Translation%20(matching%20pages).pdf

Delhi Gurdvárá törvény, 1971, https://indiankanoon.org/doc/733461/

Indiai Alkotmány hindi nyelvű változata, https://cdnbbsr.s3waas.gov.in/s380537a945c7aaa788
ccfcdf1b99b5d8f/uploads/2023/05/2023050186.pdf

Indira Gandhi utolsó beszéde. Orissza, 1984. október 30., https://youtu.be/tY-VKazOz24 (saját fordítás)

Rehat Maryada, https://www.scribd.com/document/355888264/Sikh-Rahet-Maryada-Hindi

Sikh Gurdwara Act, 1925, https://www.mha.gov.in/sites/default/files/2022-10/Sikh_Gurrdwara_Act1925_1%5B1%5D.pdf

Hivatkozások

1. Jelentése: tanító ↑
2. A szanszkrit शिष्य „sisya” szó pandzsábi megfelelője. ↑
3. Aurangzéb mogul sah 1658-től 1707-ig a Mogul Birodalom uralkodója volt, híres hadvezér. Sáh Dzsahán, a Tádzs Mehel építtetőjének fia. Az indiai hindu historiográfiában kegyetlenkedéseiről és az iszlám erőszakos terjesztéséről ismert. ↑
4. Randzsit Szingh, akit Pandzsáb Oroszlánjaként is emlegetnek, a Szikh Birodalom megalapítója és első uralkodója volt. Gyermekkorában himlős lett, melynek következtében egész életére heges maradt az arca és fél szemére megvakult, ennek ellenére mégis már tizenéves korában híres lett a csatákban nyújtott teljesítményéről és hadvezéri képességeiről. Uralkodása során a vallási toleranciát hirdette. ↑
5. Milewsky, Terry: Blood for Blood. Fifty Years of the Global Khalistan Project, Harper & Collins Publishers India, 2021, 9. ↑
6. Guru Nának a szikh vallás megalapítója volt, és egyben az első szikh guru, akit kilenc másik guru követett. A vallás megalapítása után utazni kezdett, hogy terjessze a tanait. Nem csak Indiát járta be, de többek között a mai Tibet területére és Mekkába is eljutott. ↑
7. Penney, Sue: Sikhism. World Beliefs and Cultures, Oxford, Heinemann Library, 2001, 6. ↑
8. Gurmukhí jelentése: a guru szájából való. ↑
9. Gurdvárá: a szikh istentisztelet helye. ↑
10. Aranytemplom ↑
11. Jelentése: eredeti könyv ↑
12. Például többek között Kabír, Námdéva és Ravidász munkái. ↑
13. Radnóti Alice: India Oroszlánjai. A szikhek, Budapest, Kelet Kiadó, 2008, 77–90. ↑
14. Ádi Granth: 1136. https://www.sikhnet.com/files/ereader/Siri%20Guru%20Granth%20-%20English%20​Translation%20(matching%20pages).pdf (Letöltés: 2023. 11. 20.) ↑
15. Nagy Akbár mogul uralkodó fia és utódja, uralkodott: 1605–1627. ↑
16. Nevének jelentése: bátor kardforgató. ↑
17. Penney: Sikhism, 7–11. ↑
18. A Khálsza kifejezés az arab kálisz –خالص – szóból származik, melynek jelentése: tiszta. ↑
19. Singh Kalsi, Sewa: A Szikhizmus, Budapest, Kossuth Kiadó, 2001, 74. ↑
20. Elsősorban Észak-Indiában, főképp Pandzsábban tartott tavaszváró, aratási ünnep, amelynek mezőgazdasági és vallási jelentősége is van. Nem csak a szikhek, de a hinduk is ünneplik (a hinduizmusban az új év kezdetét jelöli). A szikhek ezen a napon a Khálsza megalapítására emlékeznek. ↑
21. khanda: szikhek kardja. ↑
22. amrit: cukros, vizes ital. A szikh beavatási szertartáskor ezt isszák, halhatatlanságot szimbolizálja. ↑
23. Akkoriban az indiaiak többsége hosszú, lenge ruhákat hordott, így ez a ruhadarab a harcok során praktikusnak bizonyult. ↑
24. Singh Kalsi: A Szikhizmus, 74–81. ↑
25. Ez a kivéreztetés miatt volt tilos, a szikhek csak olyan állat húsát fogyaszthatják el, amit egy csapással öltek meg. ↑
26. langár: ingyen szeretetkonyha, melyben nem csak a szikhek részesülhetnek. ↑
27. Kaur Takhar, Opinderjit: Sikh Identity: An Exploration of Groups Among Sikhs, London & New York, Routledge, 2016, 12. ↑
28. A késdhárí szikhek ugyanúgy vágatlanul hagyják a hajukat, és betartják a vallási előírásokat, de nem esnek át a beavatási szertartáson és nem hordják a kötelező külső jelvényeket. A Szahadzsdhárí szikhek azok, akik lassan haladnak és még keresik az utat a Khálszá tagság felé. McLeod, W. H.: Who is a Sikh? The Problem of Sikh Identity. Oxford, Clarendon Press, 1992, 45. ↑
29. Jelentése: tizedik könyv. ↑
30. Dalip Szingh Randzsit Szingh legkisebb fia és a Szikh Birodalom utolsó uralkodója volt. 1843-ban testvérei halála miatt, mindössze öt évesen került trónra, anyja régensi felügyelete alatt. Az 1845–46-os és az 1848–49-es angol–szikh háborúk során a britek annektálták a Szikh Birodalmat és a fiatal maharádzsát rákényszerítették, hogy mondjon le. ↑
31. Balogh András: Nemzet és történelem Indiában, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988, 142. ↑
32. Radnóti: India Oroszlánjai, 122–127. ↑
33. Később többet is alapítottak, például 1879-ben Lahórban. ↑
34. Kaur Takhar: Sikh Identity, 14–21. ↑
35. McLeod: Who is a Sikh, 81. ↑
36. Jelentése: felkelés. ↑
37. Sidhu, G. B. S.: The Khalistan Conspiracy, Harper & Collins Publishers India, 2020, 32–34. ↑
38. Kulke, Hermann – Rothermund, Dietmar: A History of India, London, Routledge Publisher, 1990. 123–127. ↑
39. Jelentése: halhatatlan. ↑
40. Radnóti: India Oroszlánjai, 146–148. ↑
41. Sikh Gurdwara Act (1925). 7., 9. cikkely, https://www.mha.gov.in/sites/default/files/2022-10/Sikh_Gurrdwara_
    Act1925_1%5B1%5D.pdf (Letöltés: 2025. április 21.) ↑
42. Uo. ↑
43. A szikhek hivatalos magatartási és viselkedési kódexe, amely részletesen szabályozza, hogy hogyan kell élnie egy hithű szikhnek. ↑
44. Rehat Maryada: https://www.scribd.com/document/355888264/Sikh-Rahet-Maryada-Hindi (Letöltés: 2025. április 21.) ↑
45. Delhi Gurdvárá törvény, 1971, https://indiankanoon.org/doc/733461/ (Letöltés: 2025. április 21.) ↑
46. jelentése: a tiszták földje ↑
47. Shani, Giorgio: Sikh Nationalism and Identity in a Global Age, Abingdon, Routledge, 2007, 51. ↑
48. Grewal, J. S.: The New Cambridge History of India: The Sikhs of the Punjab, Cambridge University Press, 2008, 172–180. ↑
49. Shani: Sikh Nationalism, 43. ↑
50. Indiai Alkotmány hindi nyelvű változata, 14,https://cdnbbsr.s3waas.gov.in/s380537a945c7aaa788ccfcdf1b99b5d8f/uploads/2023/05/2023050186.pdf (Letöltés: 2025. április 21.) ↑
51. What is the Real Story Behind the Operation Blue Star? Sikh PA, 2019. május 29., https://www.sikhpa.com/what-is-the-real-story-behind-the-operation-blue-star/ (Letöltés: 2023. 11. 16.) ↑
52. Radnóti: India Oroszlánjai, 151–157. ↑
53. Mahmood, Cynthia Keppley: Fighting for Faith and Nation. Dialogues with Sikh Militants. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1997, 113–121. ↑
54. Milewsky: Blood for Blood, 9. ↑
55. Balogh: Nemzet és történelem, 149. ↑
56. 1885-ben alapított indiai párt, amely jelentős szerepet vállalt India függetlenségi harcában és a függetlenséget követően az ország legdominánsabb pártjává vált. Néhrú haláláig a Kongresszus vezető személyisége volt. ↑
57. What is the Real Story… ↑
58. Balogh: Nemzet és történelem, 149. ↑
59. Dzsanatá (जनता) jelentése nép, nyilvánosság. ↑
60. Sidhu: The Khalistan Conspiracy, 44–53. ↑
61. Uo.: 53–56. ↑
62. Uo.: 53–67. ↑
63. Jayakar, Pupul: Indira Gandhi: A Biography. Penguin Books, 2018, 553–563. ↑
64. Sidhu: The Khalistan Conspiracy, 104–113. ↑
65. Jayakar: Indira Gandhi, 558. ↑
66. Sidhu: The Khalistan Conspiracy, 165. ↑
67. Uo.: 167–168. ↑
68. Radnóti: India Oroszlánjai, 179–187. ↑
69. Jayakar: Indira Gandhi, 562. ↑
70. Indira Gandhi utolsó beszéde. Orissza, 1984. október 30. Elérhető: https://youtu.be/tY-VKazOz24 (Letöltés: 2023. 11. 23.) (saját fordítás) ↑
71. Derfler, Leslie: The Fall and Rise of Political Leaders: Olof Palme, Olusegun Obasanjo, and Indira Gandhi. New York, Palgrave Macmillian, 2011, 223. ↑
72. Know the Facts of 1984 Sikh Genocide. Sikh PA, 2019. 05. 29.https://www.sikhpa.com/know-the-facts-of-1984-sikh-genocide/ (Letöltés: 2023. november 16.) ↑
73. Rádzsív Gándhí India miniszterelnöke. Indirá Gándhí fia és egyben politikai utódja is volt. 1991-ben egy tamil terrorszervezet támadása során életét vesztette. ↑
74. Purewal, Shinder: Sikh Diaspora and the Movement for Khalistan, The Indian Journal of Political Science, Vol. 72, 2011/4, 1131–1142. ↑
75. Kapur, Rajiv. A.: ‘Khalistan’: India’s Punjab Problem, Third World Quarterly, Vol. 9, 1987/4, 1206–1224. ↑
76. Paroha, Uma: Terrorism in Punjab: Origins and Dimensions. The Indian Journal of Political Science, Vol. 54, 1993/2, 238–250. ↑

2024. december 3-án a tatai Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság (MZNT) és a Református Gimnázium szervezésében került sor Benda Kálmán (1913–1994) történész, levéltáros, a Tatai Népfőiskola egykori vezetője, a Magyar Népfőiskolai Társaság első elnöke születésének 111. évfordulója alkalmából egy koszorúzással egybekötött konferencia megrendezésére.^[1]

Az emléktáblára koszorút helyezett el Michl József Tata Város polgármestere, Illés Dániel igazgató (Tatai Református Gimnázium), Kecskeméti Árpád a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (NKE ÁNTK) Magyary Zoltán Szakkollégiumának képviseletében, Berta Kristóf, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium munkatársa és az Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza, valamint az MZNT részéről Borsó Tibor elnök és Keresztesi József örökös tiszteletbeli elnök.

A megemlékezés emlékkonferenciával folytatódott a Tatai Református Gimnáziumban, ahol mintegy 50 diák is helyet foglalt a közönség soraiban. Michl József és Illés Dániel köszöntőjükben Benda Kálmán mellett Kálmán Attilát is méltatták, Borsó Tibor pedig a diákokhoz szólva kiemelte, hogy az MZNT akár összekötő kapocsként is felfogható, hiszen az előadó szakkollégisták által képviselt egyetemekre valószínűleg számos érettségiző jelentkezik majd évről évre. A konferencia lehetőséget ad tehát a kérdések feltevésére, az egyetemekkel való ismerkedésre is.

Az emlékkonferencia első előadója Berta Kristóf volt, aki Benda Kálmán doktori disszertációjaként megírt „A magyar nemzeti hivatástudat története” című munkájáról tartott előadást „Mikor a történelmi fejlődés cselekvésbe fordul át – A nemzeti hivatástudat Benda Kálmánnál” címmel.

1. Védőbástyából választott nép — A magyar hivatástudat változása Benda Kálmánnál

Benda Kálmán 1940 januárjától a Tatai Népfőiskola igazgatójaként és egyúttal tanáraként is tevékenykedik. A népfőiskola a késő 1930-as évek innovációktól és szociális feszültségektől pezsgő légkörében születik meg, legnagyobbrészt Teleki Pál, Magyary Zoltán – e két szervező és örökké nyugtalan tudós – és tanítványaik munkája nyomán. A népfőiskolai foglalkozásokat megelőzően Benda nem mulasztott el idézni „régmúlt korok nagy magyarjainak írásaiból”, így hangoztak el Széchenyi, Zrínyi és Nádasdy sorai, de biztosak lehetünk benne, hogy a XVII-XVIII. századi magyar függetlenségi mozgalmak tagjai is megszólaltak a jövő reménybeli parasztértelmisége előtt.^[2] Két esztendővel később Benda befejezi Bocskai-életrajzát. Kortársai már ekkor figyelemre méltónak tartják és megjegyzik: „meg lehetünk győződve arról, hogy Benda Kálmán, átesve majd a történetírói hivatottság legnehezebb próbatételén, az évekre nyúló alapos levéltári kutatáskon, a magyar történettudomány egyik igen számottevő munkásává forrja ki magát.”^[3] Életművét áttekintve nem lehet kétségünk afelől, hogy az akkor harmincéves történészről szóló reményteljes jóslat – még ha számos súlyos, nehezítő körülmény ellenére is – beteljesült. Gyümölcsei a török kori Magyarországról és a függetlenségi mozgalmakról szóló munkák sokasága. Témaválasztása részben protestáns neveltetéséből fakadt. Későbbi témáinak első kiforrott tárgyalásával doktori értekezésében találkozunk. Nép, nemzet, haza, öntudat és nemzeti hivatás kérdését boncolja A magyar nemzeti hivatástudat története a XV – XVIII. században című munkájában. Éppen a fentebb említett okból kifolyólag – tudniillik, hogy kulcsfontosságú témáit^[4] itt tárgyalja elsőként – fontos, hogy bővebben is megismerkedjünk e kérdésekkel.

Benda alapvető kérdése, hogy létezik-e nemzeti hivatástudat, és ha igen, ez mikor jelenik meg a magyar történelemben? Ugyancsak fontos, az értekezést megalapozó kérdés, hogy jelen volt-e a XVI–XVII. századi magyarságban a modern értelemben vett nemzettudat, hazafiság valamely korai formája?

Az első kérdéskörrel kapcsolatban megállapítja, hogy az európai keresztény királyságok általában eredetük után találták meg céljukat, hivatásukat, jóllehet, ez eleinte kizárólag az uralkodó által vállalt hivatástudat volt, amely az egyház védelmét, a pogány népek megtérítését vagy az ellenük vívott harcot tűzte ki céljául.^[5] Magyarország tekintetében idővel ez a hivatástudat leszivárog a vérével adózó nemességhez, amelynek ethosza a XIV–XV. században a harcias, katonás szellem, mely nem sokat hajt művészetekre kultúrára.^[6] Nemzetről természetesen nem beszélhetünk ekkor, hacsak nem a társadalom szűkebb rétegét önmagába foglaló nemesi nemzetre gondolunk, lévén a kortársak ezt értették alatta. A nép, mint gens Hungara vagy populus Hungaricus alatt ekkor ugyancsak a nemességnek a magyar etnikumú részét jelenti, ahogy erről Benda egy 1963-ban megjelent tanulmányában is ír.^[7] Mikor és hogyan szélesedett ki mégis az a közösség, amely nem csupán a származás alapján foglalta magába az egyes embert?

„Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel”^[8]

Benda későbbi tanulmányaiban is kitartóan képviselte azt az általa jól alátámasztott álláspontot, amely szerint a korábbi univerzális keresztény ideológia helyébe a XVI. századtól a sajátosan magyar arculatúvá váló protestáns felfogás lép. Véleménye szerint ez veti meg a török elleni harc és később a rendi ellenállási mozgalmak alapjait is. A szerző ezt később így fogalmazta meg:

A 16. századi török harcok idején az állandó küzdelemhez az erkölcsi erőt a vallás adta, a magyar protestantizmusnak a választott népe a magyar, és ezért bünteti sanyarú sorssal az Ő szeretett népét, mert meg akarja próbálni. Ha a magyarság helytáll a veszedelmekben, elhagyja bűneit és Istenhez fordul, akkor – ahogy mondották – Isten visszaülteti őt az ő királyi székébe. Ugyanakkor Kálvin azt is tartotta: az uralkodással nem csak jogok, hanem kötelességek is járnak, többek között a nép jólétének, békéjének boldogulásának a biztosítása. Ha az uralkodó ezeket a kötelességeket nem teljesíti, akkor – mondja Kálvin – letért Isten útjáról, zsarnokká lett, s ellene jogos a fegyveres felkelés. A 16–17. századi magyar szabadságharcok hátterében ez a vallásos elmélet áll.^[9]

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a török elleni harc vallásos ideológiájába gyakran vegyülhetett a jól felfogott önérdek is, hiszen a nemességet, birtokainak fenyegetettsége érdekeltté tette a harc vállalásában és az ellenállás megszervezésében. N. Kiss István kimutatta, hogy a XVI. század második felében a magyar főurak jelentős királyi földvagyont kaptak az általuk fegyverben tartott katonaság elmaradt kifizetésének kárpótlására.^[10]

Az új felfogás hirdetője már nem a hagyományos klérus, hanem a prédikátor, az örökké úton lévő, soha meg nem gyökerező ember, aki szinte mindenütt otthon érzi magát (gyakran éppen csak szülőföldjén nem), ahol az új hitet hirdetheti.^[11] Nyugatra utazik, világot lát, zsoltárt és Bibliát fordít, nyomdát igazgat, könyvet terjeszt és a protestantizmus külföldi központjaiban képviseli a magyarságot, elsősorban a magyar nyelv művelése útján. Érdemes ismét felidézni, hogy éppen ebben az időben terjed el Európa-szerte a könyvnyomtatás és az új nyomdák néhány év alatt a korábbi évtizedekben nyomtatott könyvek többszörösét bocsátják ki. Az embert anyanyelvén megszólító könyv utat nyit a személyesebb hitmegélés felé is.^[12]

Ez volt az első szellemi mozgalom, amely az ország egész lakosságát megindította és gondolati állásfoglalásra kényszerítette. Ha Szent István korában történt az ország megkereszteltetése, a XVI. században történik a bérmálás, az ország nagykorúvá érése a hitben. A szentistváni kereszténységet az ország nagyrésze öntudatlanul vette fel, mint a csecsemő a keresztvizet; most válik a kereszténység a magyarságnak tudatos és harcolt sajátjává.^[13]

– írja Szerb Antal.

Amint fentebb mondottuk, a modern értelemben vett nemzetről semmiképpen sem beszélhetünk ebben a korszakban, mégis a folyamatokat látva úgy tűnik, hogy a nemzeti felfogás kialakulásának első feltételei éppen ekkor bomlanak ki. Benedict Anderson, a nacionalizmusról értekezve kifejti, hogy a középkori európai társadalmat meghatározó klasszikus kulturális koncepciók lebomlása nyomán teremtődtek meg a „nemzet elképzelésének” lehetőségei. A XVI. században intenzívebbé váló tudományos felfedezéseknek, társadalmi változásoknak és a (könyv)nyomtatásnak köszönhető, felgyorsuló információáramlás miatt fokozatosan lazultak azok a korábban szilárd meggyőződések, amelyek például az Istentől rendelt uralkodó személyét, vagy a szent szövegek nyelvét, mint a transzcendens igazság megértésének eszközét alapvető bizonyosságként értelmezték.^[14] Az anyanyelven írott szövegek fontosságának felértékelődéséről már volt szó, de éppen az előbbiek nyomán fontos, hogy Benda egyik, ugyancsak gyakran felmerülő kérdéskörét is vizsgáljuk, amely az uralkodóval szembeni ellenállásra vonatkozik.

Egységes, ószövetségi alapú és annak fogalomrendszerével élő felfogás gyökerezik meg, amelynek nyomaival a korszak irodalmi alkotásaiban bőven találkozhatunk, de ezzel összefüggésben jelen vannak a közgondolkodásban is.^[15] A rendi ellenállás vallásos karakterét vizsgálva Benda kiemeli, hogy jóllehet, a protestáns nemesség ismerte a kálvini ellenállási jogot, mégsem elsősorban arra hivatkozott, – lévén, ezt katolikus uralkodóval szemben nem lehetett könnyen érvényesíteni – hanem az Aranybulla 31. pontjára, vagyis az ellenállási záradékra.^[16] Kálvin tanai mégis hatottak, hiszen Bocskaira a rendek, mint az Isten által küldött szabadítóra hivatkoznak, amikor „magyarok Mózese”-ként említik, vagy úgy gondolnak rá, mint aki „az Úr Istennek kedves és kellemes szent akaratából küldetett”. Mindez ugyancsak megerősíti az ószövetségi fogalomrendszer használatáról fentebb leírtakat.^[17]

Jóllehet, az önálló monográfiaként megjelent doktori értekezés minden pontjára itt nem tudtunk kitérni, de nem is ez volt a cél, ahogy a nemzetfelfogás kérdéseit is csak annyiban terveztük érinteni, amennyire ezt a Benda által leírtak szükségessé tették. A fentiek tükrében igazolva látjuk azt a kezdeti állítást, miszerint, ha áttekintjük Benda Kálmán későbbi tanulmányait és monográfiáit, láthatjuk, hogy azok a tudományos felvetések, amelyek e bemutatott értekezésben csak csíraként tűntek fel, az újabb munkákban is megmaradtak, mint olyan témák, amelyek Bendát egész életében foglalkoztatták, s megérlelődve, részletesen kibontásra kerültek.

Benda Kálmán azonban nem önmagában állott. A tudományos kutatás már fiatal kutatói időszakában is megkövetelte a közösségi működést, főként, ha olyan kérdések megvitatásáról volt szó, amelyekhez egy ember látásmódja kevés lett volna. A korszakban bőven találunk nagy formátumú tudományszervező szakembereket, akik különleges érzékkel vonták be munkájukba a fiatal korosztály érdemes tagjait. Jó példa erre Györffy István, Teleki Pál, vagy Magyary Zoltán. A következőkben egy ilyen tudományos együttműködés részleteit tekinti át röviden szerzőtársunk.

2. Benda Kálmán és Magyary Zoltán szakmai kapcsolatai

Kecskeméti Árpád előadásában három olyan potenciális találkozási pontot jelölt meg, ahol a fiatal Benda Kálmán és Magyary Zoltán már megismerhették egymást: az egyik a Pázmány Péter Tudományegyetem, a Táj- és Népkutató Központ, illetve a Vallás és Közoktatási Minisztérium (Kultuszminisztérium). Ezek közül részletesebben az első kettőt járta körül. Magyary Zoltán 1930-tól a Pázmány Péter Tudományegyetem Közjogi és Közigazgatásjogi Tanszékének vezetője, s ezekben az időkben a közigazgatástudomány ismert és elismert szakértője. Benda Kálmán 1937-ben szerzi meg bölcsészdoktori diplomáját az egyetemen, így ekkor már elképzelhető, hogy Benda is Magyary látókörébe kerülhetett.

Györffy István néprajzi és Magyary Zoltán közigazgatástudományi tanszékeinek közreműködésével 1938 októberében Teleki Pál akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletére létesült a Táj- és Népkutató Központ.

A központ 1936–1938 között a Tatai járás tudományos vizsgálatával foglalkozott. A népfőiskola megalakulását egy több éven át tartó szociológiai és szociográfiai felmérése, illetve kutatás előzte meg.

Ennek a kutatómunkának lett az eredménye az 1938 novemberében Károlyi-palotában megrendezett kiállítás, amelyen bemutatták a magyar vidék szociális problémáit, az aktuális súlyos földkérdéseket, illetve a közigazgatás reformjának szükségességét. A kiállításnak nagy közönségsikere és pozitív sajtóvisszhangja volt.^[18] A tudományos kutatás világosan rámutatott a fent említett, megoldásra váró társadalmi problémákra.

A Tatai Népfőiskola ennek hatására is, illetve elsősorban Márkus Jenő református tiszteletes ötlete alapján alakult meg 1940. január 7-én, az első állami népfőiskolaként. Ez lett az ország első állami fenntartású népfőiskolája. A Magyar Közigazgatástudományi Intézet és Magyary Zoltán szervezte meg a népfőiskolát, elnöki tisztségének betöltésére Benda Kálmánt találták a legalkalmasabb személynek.^[19]

3. „Az öntudat, a lelkesedés, a szilárd jellem azonban magában még nem elegendő, tudásra is szükség van.”

Dr. Veres Zoltán, Komárom-Esztergom vármegye jegyzője Benda Kálmánról, mint „a Tatai Népfőiskola első vezetőjéről” beszélt. Prezentációjában röviden felidézte Benda életútjának fontosabb mérföldköveit, felidézve, hogy miután karrierje 1949-ben megtört, hiszen politikai okokból menesztették állásából, 1950-től levéltárosként dolgozott a Dunamelléki Református Egyházkerületnél. Alkotóerejét mutatja, hogy ennek során létrehozta a Ráday Múzeumot, a Biblia Múzeumot és több vidéki gyűjteményt, 1988-ban pedig első elnöke lett az ekkor megalakult Magyar Népfőiskolai Társaságnak.^[20]

Ezt követően az előadó a népfőiskoláról, mint sajátos oktatási-képzési formáról beszélt. A szakirodalomban elterjedt álláspont szerint a népfőiskola megalkotója, nevelési programjának megfogalmazója Nikolaj F. S. Grundtvig (1783–1872) dán evangélikus lelkész, költő, történész, népművelő volt. Az intézmény létrehozásával célja elsősorban a 18–30 éves parasztfiatalok korszerű nevelése, oktatása annak szem előtt tartásával, hogy ezáltal a társadalom teljesebb értékű tagjaivá váljanak. A modell Dániából fokozatosan átterjedt a közeli országokba, Svédországba, Norvégiába, Finnországba, később Hollandiába, Németországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba is.^[21] Tekintettel arra, hogy számos, más előzményekkel rendelkező képzési formát hívtak népfőiskolának, Sári Mihály szerint „akkor járunk helyes úton, ha abból indulunk ki, hogy a felnőttképzés specifikus formáját, a népfőiskolát sem egyes ember/emberek, hanem az európai gazdasági-társadalmi-kulturális-jogi fejlődés hívta életre.”^[22]

Ami a magyar előzményeket illeti, Tessedik Sámuel (1742–1820), illetve báró Wesselényi Miklós (1796–1850) neve érdemel feltétlen kiemelést.

A XVIII. században Tessedik Sámuel vállalkozott arra, hogy egy ipari és gazdasági iskola kapuit nyissa meg Szarvason az elmaradott, képzetlen magyar parasztifjúság előtt, annak érdekében, hogy jobb gazdák legyenek, s ezzel is munkálják falvaik fejlődését. A képzésben a gazdasági ismeretek mellett fontos helyet kapott az ifjak szellemi, hitbeli és erkölcsi életének kiművelése is.”^[23]

A XIX. században Wesselényi hathatós támogatásával Erdélyben, Makfalván már 1835-ben megkezdte működését a Székely Nemzeti Iskola, melynek szabályzatát Dósa Elek tanár vállalta megírni. A szabályzat az angol mintát követte, ahol az elméleti oktatást a gyakorlatival ötvözték. A jobb tanulók segítették a tanítót a munkájában. Az elemi oktatásnál magasabb felkészülést biztosítottak. A tantárgyak röviden a következők voltak: vallás, olvasás, számtan, történelem, fizika, természetismeret, gazdasági ismeretek, földrajz. Gyakorlati ismeretek: csemeték ültetése és oltása, kosár és szalmakalap kötése, asztalos- és lakatosismeretek, földek felmérése, játék, testi erő fejlesztése.^[24]

Ezen előzmények ellenére „a Felnőttoktatási és -képzési lexikon »népfőiskola« címszó leírásában és a népfőiskolai szakirodalomban általában Bajaszentivánt említik az első népfőiskolánk színhelyeként, amely […] 1914-ben kezdte el a működését.”^[25] Hazánkban a népfőiskolai mozgalom Trianon után, az 1920-as, 1930-as években élte virágkorát, ekkortájt mintegy 70 népfőiskola működött.^[26]

Ebbe a sorba illeszkedett a Tatán 1940-ben elindított népfőiskola is, amelyet a Magyar Közigazgatástudományi Intézet igazgatója, Magyary Zoltán indított el, és vezetését Benda Kálmánra bízta, aki nagy lelkesedéssel vágott bele a munkába, még Népfőiskolai útmutatót is kiadott.^[27] Az intézmény létrehozását megalapozó problémaként Benda abban látta, hogy hiába akar a Közigazgatástudományi Intézet haladó elképzeléseket megvalósítani, „semmi nem történik, ha nincs, aki a helyi szervezést, az irányítást, dolgok intézését kézbe vegye. Nincs – nem azért, mert a falu nem érzi ennek szükséges voltát –, hanem azért, mert nincs meg hozzá a kellő felkészültsége.”^[28] A képzés népszerűségét jelzi, hogy az első évben mindössze kéthetes volt, majd négy-, hathetes; 1943-ban pedig már két hónapos. Benda visszaemlékezése szerint az első hallgatókat még meglehetősen ötletszerűen válogatták ki, személyi ismeretség alapján vagy helyi ismerősök segítségével. Kiválasztási szempont volt, hogy „népfőiskolás csak az lehet, aki leszolgálta katonaidejét, és lehetőleg nem idősebb 30 évesnél. A második tanfolyamtól kezdve már a volt népfőiskolások ajánlása volt a döntő. Mindvégig olyanokat igyekeztünk beszervezni, akik akartak és tudtak is tanulni, akikben élt a felelősség a közösség iránt, akik vállalták a munkát, és föltehető, hogy otthon majd hallgatnak is rájuk.”^[29] Benda Kálmántól tudjuk, hogy a napirend meglehetősen feszített volt: bentlakásos formában, reggel 6 órától az este fél tízes takarodóig intenzív oktatás zajlott. A tanított tárgyak fele-fele részben oszlottak meg a praktikus tudást szolgáló gazdasági tantárgyak és az általános műveltséget tápláló ismeretek között, az oktatók pedig szinte kivétel nélkül fiatalok voltak. Tapasztalatuk kisebb, de szempontjaik modernek voltak, és mindben nagy lelkesedés élt. Gyakran hívtak vendégelőadókat is, főként falukutatókat és népi írókat: Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Darvas József és sokan mások rendszeres előadók voltak.^[30] A Tatai Népfőiskola mintegy öt éven át működött, és ezalatt 150 hallgató végzett. 1944-ben a Komárom megyei alispáni hivatal a Népfőiskolát hatalmi szóval bezáratta, mondván, hogy a fennálló társadalmi rend és politikai rendszer ellen izgatja a hallgatókat. A Népfőiskola hatása azonban túlmutat a fenti számokon, hiszen a volt népfőiskolások szervezték meg a megyében gazdaköröket, kezdeményezésükre jöttek létre a vándorkönyvtárak, szerveztek külső előadók bevonásával művelődési életet az egyes településeken.

Hasonlóan az eszmei alapjait hordozó Táj- és Népkutató Intézet kiállításához, a Népfőiskolát is a felsőségek utasítására zárták be és nem véletlen, hogy az 1945 utáni korszakban sem születhetett újjá. Magyary Zoltánról nem volt ildomos beszélni, s a negyvenes évek végére Benda Kálmán körül is fogyni kezdett a levegő. Mégis, Benda Kálmán az ellenséges környezetben, hátratételt szenvedve is megtalálta helyét, a tudomány szolgálatában változatlan lelkesedéssel munkálkodott az évtizedek során akkor is, amikor már nem hátráltatták ebben. Nevét ma szakkollégium őrzi, szellemét pedig egykori tanítványi köre örökíti át az új történész generáció számára így éltetve tovább példaértékű elkötelezettségét és hivatástudatát.

Bibliográfia

Szakirodalom

Anderson, Benedict: Elképzelt közösségek, Budapest, L’Harmattan (Atelier füzetek), 2006.

Benda Kálmán: A Habsburg-abszolutizmus és a magyar nemesség a 16. és 17. század fordulóján, Történelmi Szemle, XXVII. évf., 1984/3, 445–479.

Benda Kálmán: A kálvini tanok hatása a rendi ellenállás ideológiájára, Helikon, XVII. évf., 1971/3–4, 322–330.

Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVIII. században, Budapest, 1937.

Benda Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában, Budapest, Mundus, 2004.

Benda Kálmán: A tatai népfőiskola, Magyar Szemle, 38. kötet, 1940/1–6, április, 285–292.

Benda Kálmán: A végvári harcok ideológiája, Történelmi Szemle, VI. évf., 1963/1, 15–18.

Benda Kálmán: Benda Kálmán visszaemlékezése a Tatai Népfőiskolára. Szín, XXI. évf., 2016/6, 67–69.

Benda Kálmán: Habsburg-politika és rendi ellenállás a XVII. század elején, Történelmi Szemle, XIII. évf., 1970/3, 404–427.

Benda Kálmán: Kálvin és a magyar rendi ellenállás, História, V. évf., 1983/5–6, 54–55.

Benda Kálmán: Népfőiskolai útmutató. Budapest, Tolnai Nyomda, 1940.

Kálmán Attila: Száz éve született Benda Kálmán. Művelődés – Népfőiskola – Társadalom, 2013/3, 3–4.

Kósa László: Táj- és Népkutató Központ (szócikk), in: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1977, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/
Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/tty-73D7D/taj-es-nepkutato-kozpont-73D8B/

Kring Miklós: Benda Kálmán: Bocskai István, Protestáns Szemle, LII. évf., 1943/10, 304–315.

N. Kiss István: Megjegyzések a végvári harcok ideológiájának kérdéséhez, Történelmi Szemle, VI. évf., 1963/1, 66–67.

Sári Mihály: A magyar és európai népfőiskola történeti-funkcionális nézőpontból, in: Erdei Gábor (szerk.): Andragógia és közművelődés. Régi és új kihívások előtt a közművelődés az új évtizedben, Debrecen, Debreceni Egyetem Neveléstudományok Intézete, 2011.

Suba László: A makfalvi Wesselényi „Kolégyom” története. Művelődés, LXXII. évf., 2019/11, 24–26.

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai, 1935.

Népfőiskola szócikk, in: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1977, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-2112.html

Online tartalom

A Tatai Népfőiskola (1940-1944) működése és tevékenységének jelentősége, 2022, https://tata.hu/mindennapok/ertekeink/ertektar-2/telepulesi-ertektar/14626-2/

A magyarországi népfőiskola alapjai: MNC Magyar Népfőiskolai Collegium, http://www.nepcoll.hu/?page_id=140

Hivatkozások

1. A konferenciáról és koszorúzásról további információk, képek a https://ver-cse.hu/a-111-eve-szuletett-benda-kalmanra-a-tatai-nepfoiskola-elso-vezetojere-emlekeztunk/ oldalon találhatók. ↑
2. Benda Kálmán: A tatai népfőiskola, Magyar Szemle, 38. kötet, 1940/1–6, április, 287. ↑
3. Kring Miklós: Benda Kálmán: Bocskai István, Protestáns Szemle, LII. évf., 1943/10, 315. ↑
4. Példaként lásd: A végvári harcok ideológiája, Történelmi Szemle, VI. évf., 1963/1; Habsburg-politika és rendi ellenállás a XVII. század elején, Történelmi Szemle, XIII. évf., 1970/3, 404–427; A kálvini tanok hatása a rendi ellenállás ideológiájára, Helikon, XVII. évf., 1971/3–4, 322–330; Kálvin és a magyar rendi ellenállás, História, V. évf., 1983/5–6, 54–55; A Habsburg-abszolutizmus és a magyar nemesség a 16. és 17. század fordulóján, Történelmi Szemle, XXVII. évf., 1984/3, 445–479. ↑
5. Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVIII. században, Budapest, 1937, 23. ↑
6. Uo. ↑
7. Benda Kálmán: A végvári harcok ideológiája, Történelmi Szemle, VI. évf., 1963/1, 15. ↑
8. Péld 3,12 (lásd még: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jel 3,19) illetve: „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) ↑
9. Benda Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában, Budapest, Mundus, 2004, 544. ↑
10. N. Kiss István: Megjegyzések a végvári harcok ideológiájának kérdéséhez, Történelmi Szemle, VI. évf., 1963/1, 66–67. ↑
11. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai, 1935, 52. ↑
12. Ugyanakkor segítette az egy nyelvet beszélő emberek együvé tartozásának tudatát is erősíteni, amely a szélesebb értelemben vett közösség megélésének eszközévé tette. ↑
13. Szerb: Magyar irodalomtörténet, 52. ↑
14. Benedict Anderson: Elképzelt közösségek, Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2006, 43. ↑
15. Nem véletlen, hogy értekezésének vezérigéjeként Benda Szkhárosi Horvát András prédikátor sorait választotta: „…Királyi nemzet vagy, noha te kicsin vagy az Atya Istennek bizony te kedves vagy.” ↑
16. A kérdésről bővebben lásd: Benda: Habsburg-politika, 404. ↑
17. Uo., 424. ↑
18. Kósa László: Táj- és Népkutató Központ szócikk, in: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1977, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/​tty-73D7D/taj-es-nepkutato-kozpont-73D8B/ (Letöltés: 2025. március 29.) ↑
19. A Tatai Népfőiskola (1940–1944) működése és tevékenységének jelentősége, 2022,https://tata.hu/mindennapok/ertekeink/ertektar-2/telepulesi-ertektar/14626-2/ (Letöltés: 2025. március 29.) ↑
20. Kálmán Attila: Száz éve született Benda Kálmán. Művelődés – Népfőiskola – Társadalom, 2013/3, 3–4. ↑
21. Népfőiskola szócikk, in: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1977, online elérés: https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-2112.html (Letöltés: 2025. március 29.) ↑
22. Sári Mihály: A magyar és európai népfőiskola történeti-funkcionális nézőpontból, in: Erdei Gábor (szerk.): Andragógia és közművelődés. Régi és új kihívások előtt a közművelődés az új évtizedben, Debrecen, Debreceni Egyetem Neveléstudományok Intézete, 2011, 269. ↑
23. A magyarországi népfőiskola alapjai, Az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium oldalán elérhető online tartalom, http://www.nepcoll.hu/?page_id=140, (Letöltés: 2025. március 29.) ↑
24. Suba László: A makfalvi Wesselényi „Kolégyom” története, Művelődés, LXXII. évf., 2019/11, 24–26. ↑
25. Sári: A magyar és európai, 284. ↑
26. A további korabeli népfőiskolákkal kapcsolatos információkat ld. pl. Magyar Népfőiskolai Társaság: Kis népfőiskola történet. https://nepfoiskola.hu/kis-nepfoiskola-tortenet/ ↑
27. Ld. Benda Kálmán: Népfőiskolai útmutató. Budapest, Tolnai Nyomda, 1940. ↑
28. Benda Kálmán: Benda Kálmán visszaemlékezése a Tatai Népfőiskolára. Szín, XXI. évf., 2016/6, 67–69. ↑
29. Uo., 68. ↑
30. Benda: Benda Kálmán visszaemlékezése, 69. ↑

A Munkásőrség 1957-es felállításától kezdve folyamatosan, de változó formában volt tárgya és részese a rendszer propagandájának és helyi szinten maga is folytatott propagandatevékenységet. A tanulmány célja, hogy bemutassa azt a belső információs rendszert, amely a Munkásőrség propagandájának működéséről visszajelzést adott a megyei szintről az országos szintnek. Továbbá két példán keresztül bemutatom a Békés megyei munkásőrség együttműködési formáit a helyi sajtóval – esetünkben a Békés Megyei Népújsággal, – a Magyar Úttörők Szövetségével és a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel (KISZ). Ez ugyancsak egy alig kutatott szelete a Munkásőrség Békés Megyei Parancsnoksága tevékenységének, amelynek eredményeként újabb adalékokkal gazdagíthatók a témáról rendelkezésre álló ismeretek.^[1]

A Papp Árpádot^[2] 1980-ban váltó Borbély Sándor^[3], az 1980-as évek elején, több szervezeti átalakítást is végrehajtott a Munkásőrségen belül, ezek érintették az Országos Parancsnokság Propaganda és Sajtó osztálya^[4] munkáját és szervezetét is. Ettől az időszaktól kezdve az osztály tevékenységéről nagy mennyiségben maradtak fenn iratok a megyei levéltárakban. 1983 előtt a Békés megyei szervezeten belüli agitációs „munkáról” elsősorban a nagyobb eseményekhez köthetően maradtak fenn iratok. Kutatási tapasztalataim szerint a vármegyei levéltár ’80-as évek Békés megyei parancsnoksággal és egységekkel kapcsolatos forrásanyagai nyújtanak lehetőséget a propaganda- és sajtótevékenység helyi vonatkozásainak tudományos igényű vizsgálatára.^[5]

A Propaganda és Sajtó osztály és a megyei parancsnokság tevékenységének fontosabb érintkezési területei

A levéltári források a Munkásőrség Országos Parancsnoksága (MOP) Propaganda és Sajtó osztályának sokszínű munkaformáiról tudósítanak. Ezek közül megemlítendők: a veterán munkásőrök szociális körülményeinek felmérése, monitorozása; a kitüntetések és jutalmazások odaítélésének rendszerezése; az állománnyal folytatott parancsnoki elbeszélgetéseken alapuló információs jelentések gyűjtése és elemzése; és nem utolsó sorban munkásőrök belső tájékoztatása az időszak változásairól. Ez utóbbi területen a Munkásőrség szervezetének kebelében videófilm-stúdiórészleget is alapítottak, amelynek célja oktatóanyagok mellett olyan magyarázó, megemlékező, és propagandavideók készítése és terjesztése volt, amelyek az agitáció céljait szolgálták. Ehhez a tevékenységkörhöz sorolhatóak továbbá a később megrendezett munkásőr napok, és a honvédelmi napokon a munkásőrök részvétele. Az 1985-ös évben felterjesztett jelentés alapján a megyei parancsnokságon működő Állományszervezési és Nevelési alosztály munkájának 55%-a a Propaganda és Sajtó osztály felügyeletével folyt.^[6]

A szervezeten belüli és a külső irányultságú agitációs és propagandatevékenység országos szintű koordinálását, az információk és jelentések bekérését, feldolgozását a Munkásőrségen belül a MOP Propaganda és Sajtó osztálya fogta össze, amely különböző témakörökben juttatott el információkat és feladatokat a megyei parancsnokságokra (esetükben a Békés megyeire), és rajtuk keresztül az alegységek számára. A fennmaradt iratanyagból megállapítható, hogy a 80-as években nincs nyoma annak, hogy a megyei parancsnokság, azon belül az Állományszervezési és Nevelési, vagy bármelyik más alosztály önállóan, az országos parancsnokságtól független, helyi kezdeményezésű propaganda tevékenységet folytatott volna. A végrehajtott feladatokról a Békés megyei Parancsnokságon az érintett alosztály vezetője, vagy a megyei parancsnok, esetleg annak helyettesei készítettek jelentést. A parancsnokságokon működő Állományszervezési és Nevelési alosztály a munka- és kiképzési tervek szerint, tantermi foglalkozások – például politikai beszédek hallgatása, feldolgozása – és előadások során fejtette ki propagandatevékenységét a munkásőrség legénységi állománya körében.^[7] Visszacsatolási lehetőségre a vizsgált évtizedben kevés alkalom nyílt. E tevékenység formájáról és tartalmáról a Propaganda és Sajtó osztály részére eljuttatott információs és beszámolójelentések alapján alkothatunk képet.

A tárgyalt időszakban egy alkalom volt csupán, amikor az osztály vezetője kérte munkájának megyei szintű értékelését. Borzák Lajos^[8] osztályvezető kérésére készült jelentés nem meglepő módon pozitívan értékelte a szervezeti egység tevékenységét és munkamódszereit. Csupán az adatbekérések tekintetében merült fel panasz, mivel többször kértek be olyan információkat, amelyek a meglévő személyi anyagokban és adatbázisokban nem szerepeltek, és azokat külön kellett minden alegységtől begyűjteni, ami több esetben késztette a megyei és egységparancsnokságokat nem tervezett erőfeszítésekre. Ez több esetben nehezítette a megyei parancsnokság, és az alá tartozó egységparancsnokságok napi munkáját.^[9]

Munkakapcsolat a Békés Megyei Népújsággal

Megalapozottan állítható, hogy a kezdetektől kialakult együttműködés a Békés megyei Munkásőr Parancsnokság és a Népújság szerkesztősége között. Gyakorlatilag 1957-től kezdve folyamatosan tudósítottak a testület tevékenységéről a Népújság munkatársai.^[10]

Áttekintve a Békés Megyei Népújság korabeli számait, főként az testület évnyitó-évzáró eseményeiről, illetve a fegyveres erők napjának történéseiről értesülhettek az olvasók a lap hasábjain. Ezen túl a megyét sújtó árvizek elleni védelemről, a nagyobb összevont gyakorlatokról vagy rendkívüli események bekövetkezéséről, a zászlóavatásokról, a munkásőrök magasrangú kitüntetéseiről vagy elismerő címek átadásáról tudósított a lap. Kiemelt jelentőségűek voltak a testület megalakulásának kerek évfordulóit méltató írások.

A lap több alkalommal tudósított a munkásőrség más társ-fegyverestestületekkel – Rendőrség, Határőrség, Magyar Honvédelmi Szövetség –, politikai szervezetekkel – és a társadalmi szervezetek közül nem utolsósorban a Kommunista Ifjúsági Szövetség, Magyar Úttörők Szövetsége – folytatott együttműködéséről, közös gyakorlatáról is. A Békés Megyei Népújság ezekkel a tudósítássokkal erősítette a munkásőrségnek azt a szerepét, mely szerint a testületnek szerteágazó kapcsolata van más szervezetekkel és szerves része a párt- és társadalmi életnek. A megyei lap hasábjain a 32 év alatt a Munkásőrség minden esetben mint pozitív intézmény lett megjelenítve. A megjelent cikkekben példák segítségével kedvező színben igyekeztek bemutatni a testületet és azok tagjait az olvasóknak.

A Munkásőrség és a Népújság közötti együttműködésről az első elérhető forrás – a kutatás jelenlegi állása szerint – egy 1983-as együttműködési megállapodás. Ennek ellenére tudjuk, hogy már korábban is kooperáltak, mivel ebben hivatkoztak az előző években kötött megállapodásokra. A Békés Megyei Népújság lapszámait tanulmányozva megállapítható, hogy a tervszerű együttműködésre a ’70-es évek második felénél korábban nem került sor. Ezen megállapításomat arra alapozom, hogy 1975-től fokozatosan, de a 80-as években már rendszeresen jelentek meg olyan típusú és tartalmú cikkek, amelyekről e dokumentum szerint megállapodtak. A hivatkozott együttműködési tervben új elemként értékelhető, hogy a megjelenő cikkek spektrumát olyan területekre is kiterjesztették, amelyek – gyarapítva a pozitív hírek számát – a testület belső életére és tevékenységére fokuszáltak. A szerződő felek abban is megállapodtak, hogy a Munkásőrség megyei Parancsnoksága értesíti a Népújságot a szervezettel kapcsolatos eseményekről. Ha az adott eseményre az újság nem tudott tudósítót küldeni, akkor a parancsnokság elkészítette annak összefoglalóját.^[11]

Ebből is az tűnik ki számomra, hogy a Munkásőrség sokkal tudatosabban viszonyult a sajtóhoz ebben az évtizedben, mint azt megelőzően. Ezeket tekintve komolyabb változás sem a cikkek tartalmában, sem a közvetíteni kívánt üzenetek vonatkozásában nem történt. A Népújság a vizsgált időszakban negatív tartalmú hírt nem tett közzé, vagy olyan tudósítást nem jelentetett meg, amely befolyásolhatta volna a szervezetről közvetíteni kívánt pozitív képet.^[12]

A Békés Megyei Népújsággal való együttműködésről Tóth Pál^[13] megyei parancsnok Hegedüs Ferenc^[14] részére küldött tájékoztatásban megfogalmazta, hogy a Népújság a propaganda aktuális céljainak megfelelő üzeneteket, a szervezetet és annak tevékenységét népszerűsítve megfelelően közvetíti a lakosság számára.^[15]

A Munkásőrségről közvetített tudósításokban a Békés Megyei Népújság oldalain 1988–89 fordulóján állt be határozott változás. Az 1988-as év végén már közölték Borbély Sándor, országos parancsnoknak az orosházi parancsnoki ülésen elmondott beszédét, amelyben kijelentette, hogy a munkásőrséget nem lehet fizikailag felszámolni. Ezt követően az 1989-es év elején még a megszokott módon jelentek meg az évnyitó egységülésekről szóló hírek, beszámolók. Ezzel párhuzamosan olvashatóak voltak szervezet jövőjével foglakozó véleménycikkek, amelyekben az emberek érveltek a munkásőrség megtartása vagy a megszüntetése mellett. Ez egy addig ismeretlen jelenség volt a magyar sajtónyilvánosságban. 1989-ben fokozatosan eltűntek a lapból a szervezetről szóló hagyományosnak mondható híradások, sőt inkább az írásokban már a változások tükrében és a korszak turbulens bizonytalanságának fényében jelentek meg a munkásőrök és a milícia.^[16]

Meglátásom szerint a rendszerváltás időszakában kiemelendő jelentőséggel bírt az 1989. szeptember 5-i, George Jahnnak,^[17] az AP^[18] hírügynökség újságírójának tulajdonított írás szemlézése. A munkásőrség demokratikus keretek közt való megmaradásának lehetőségét sugallja a cím, de a szerző inkább a testület addigi szerepét, megítélését és lehetőségeit veszi sorra.^[19] Ezt követően még egy cikk jelent meg a Munkásőrség megmaradásának kérdéséről, és a szervezet új perspektíváiról 1989. október 12-én a Békés Megyei Népújság hasábjain.

Ezek a cikkek már a rendszerváltás azon időszakában jelentek meg, amikor a szervezet megszüntetése aktuális politikai téma volt, és az Magyar Szocialista Munkáspárt is egyre jobban távolodott saját párthaderejétől. 1989 elején még talán propagandaszempontokat vehettek figyelembe a lap szerkesztői, amikor a munkásőrségről írtak. Később a cikkek tartalma inkább az adott pillanat légköréhez igazodott már. Érdekesség, hogy a megyei munkásőrség működésének idején megjelent, a szervezettel foglalkozó utolsó újságcikk egy olyan véradási akcióról számolt be, ahol a véradók munkásőrök voltak.

A MOP Propaganda és Sajtó osztálya a Megyei Parancsnokság és a Népújság együttműködésben tevőlegesen nem játszott szerepet. A meglévő iratanyagok szerint sem instrukciót, sem tematikai terveket nem adtak a megyei parancsnokság számára. Az osztály más módon tartotta a kapcsolatot a megyei parancsnoksággal. Koordinálta és eljuttatta a Munkásőr újság megrendeléseket, az Iránytű című szaklapnál és a Parancsnoki Tájékoztató lap esetében irányította és egyeztette a megírandó szakcikkeket és témákat.^[20]

A Munkásőrség és az ifjúság nevelése

Az előzményeket tekintve érdemes megvizsgálni, milyen formában, és agitációs tartalommal tartottak kapcsolatot a megyei munkásőrök az ifjúsági szervezetekkel. A Békés megyei Munkásőrség a Magyar Úttörők Szövetségével egész korán, már 1958-ban együttműködési megállapodást kötött. A fennmaradt források tanulsága szerint a munkásőrök egytől öt főig terjedően vettek részt egy-egy úttörőcsapat munkájában. Feladatuk elsősorban foglalkozások szervezésére korlátozódott.^[21] Agitációs szerepük a fennmaradt munkásőr jelentések alapján a „régi” Horthy-korszak és az akkori Kádár-rendszer elbeszélő formában történő, rendszerkonform összehasonlítására korlátozódott.

Ezt követően a következő évtizedek anyagaiban^[22] sporadikusan jelenik meg az ifjúságnevelés kérdésköre. Az egyik ilyen példa a Dévaványai Árvaház számára adományozott csapatzászló története, amely kiemelkedő jelentőségű a 60-as évek ifjúsággal kapcsolatos munkásőriratokban.^[23]

E téren 1970-től történt változás, amikor az MSZMP Központi Bizottság kiadta Ifjúságpolitikai határozatát. A határozat megvalósításának speciális feladatai 1974-ben kerültek be a munkásőrség irányelvei közé. A Békés Megyei Népújságban ettől az évtől kezdve jelennek meg sajtóhírek a munkásőrség és az úttörő munkásőr és Ifjú Gárda munkásőr egységek együttműködéséről. A témában az igazi fellendülést az 1981-es Országos Parancsnoki Állásfoglalás^[24] hozta. Hangsúlyosan az 1983-as Parancsnoki Tanácsülésen tárgyaltak az ifjúságnevelés folytatásáról. Ettől az időponttól kezdve válik rendszeressé a foglalkozásokról és a közös munkáról, tevékenységről szóló beszámolók felterjesztése a megyei parancsnokságra. A parancsnoki tanácsülésen célkitűzésként fogalmazták meg, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően, a munkásőrség nem csak a gyermekek katonai kiképzésében vesznek részt, hanem bekapcsolódnak „a szocialista embert jellemző erkölcsi tulajdonságok” elfogadását célzó, a szocializmus keretében értelmezett hazafiaságra és a honvédelmi nevelésbe is. Ezek mellett propagandaelemként megjelenik a Munkásőrség, mint a szocializmus eszméjét a fiatalság körében népszerűsítő szervezet. E cél elérését elősegítő formaként jelennek meg az adott egységekben tevékenykedő munkásőrök „példamutató magatartása”, a politikai nevelő tartalmú előadások és katonai ismeretek tanítása.^[25]

A munkásőr egységekben az úttörő munkásőr és Ifjú Gárda munkásőr alegységek működéséről szóló jelentések heterogén képet mutatnak. A beszámolók készítői az ideológiai neveléssel kapcsolatban megemlítik az iskolában is megtartott órák anyagával való párhuzamosságot, továbbá az úttörők, de a gárdisták esetében is elsősorban a harcászati elméleti, de főleg a gyakorlati kiképzés népszerűségéről számoltak be. Ezeken a foglalkozáson az olyan hasznos katonai alapismeretek átadása mellett – mint a fegyverismeret, a gránátdobási gyakorlat, a térképolvasás, a tájoló használata és a terepen történő álcázási ismeretek – fontos cél volt biztatni a fiatalokat a munkásőrségbe való későbbi belépésre. Emellett, a szervezet népszerűsítése érdekében egységenként néhány kiválasztott úttörőt, ifjú gárdistát is elhívtak egy-egy munkásőr összevonásra, gyakorlatra. Ezt egyfajta jutalomként kezelték, és a szervezet élményalapú propagálásaként szolgált. A jobban teljesítő egységek esetében felkészítették őket különböző, a kiképzés tematikájához illeszkedő versenyekre is. Ezekről a ’80-as években több cikk is megjelent a Munkásőr és a Békés Megyei Népújság című újságokban.^[26]

A katonai nevelés mellett különböző gyűjtési (papír, fém) és takarékoskodási akciókban, illetve iskolai közösségi eseményeken vettek részt az alegységek. A cél a közösségi, önkéntes munkavégzés és aktivitás előmozdítása volt. Ebben az egységeket és alegységeket patronáló munkásőrök közvetlenül, vagy a munkásőregység közvetve segítette. Ezen tevékenységek elsősorban a rendszer által elvárt, helyeselt magatartási formák erősítésére koncentráltak. Továbbá áttételesen kvízeken, (például „Ki tud többet a Szovjetunióról” vagy a „Ki tud többet a Munkásőrségről”) vetélkedőkön való részvételt is ösztönözték.^[27]

Az adott úttörő munkásőr vagy Ifjú Gárda munkásőr egység nemcsak a szervezethez kapcsolódó szakmai vagy közösségi tevékenységet támogatta, Békés megyében van példa arra is, hogy akvarisztikai szakkör szervezésébe is bekapcsolódtak.^[28]

Jelen tanulmány szerzőjének nem lehet célja az úttörő és Ifjú Gárda munkásőr alegységek működésének teljeskörű bemutatása, de az megállapítható, hogy a vizsgált megye minden járásában legalább egy-egy alegység működött. Érdekes megfigyelés, hogy előfordult olyan alegység – akár az úttörők, akár az Ifjú Gárda esetében – ahol a lányok aránya jóval meghaladta a fiúkét. A lányok fokozott érdeklődésének okaira a forrásokban nincs adat, így szimplán utalnom kell a jelenség létezésére.^[29]

A szakaszok munkájáról készült jelentésekből látható, hogy azok önállóan, a saját parancsnokaik irányítása alatt működtek. A munkásőrség és a munkásőrök a szakalegységek kiképzésében és esetleges patronálásában, munkájuk értékelésében és jutalmazásában vettek részt. A munkásőrség és az ifjúsági szervezetek kapcsolatában, annak mélységében és dinamikájában kevés változás figyelhető meg a vizsgált időszakban. Az évtized elején az egyes szakaszoknál tevékenykedő munkásőrök elsősorban a kiképzésre és a technikai felkészítésre koncentráltak. Az ideológiai felkészítés kevésbé volt szempont a foglalkozások során. 1985 után megjelent alapelvek a munkásőr patronálókat az ideológiai nevelésbe való bekapcsolódásra ösztönözték. Az összefoglaló jelentések szerint az ideológiai nevelés direkt formái, például a munkásőrök elméleti oktatása, kevésbé volt hatékony. Változás a képzés tartalmában, a foglalkozások jellegében, óraszámában és a kialakított kapcsolat munkamódszereiben nem érzékelhető.^[30]

A három szervezet közötti kapcsolatot, együttműködést áttekintve a munkásőrség volt az aktív és kezdeményező fél a legtöbb esetben. Ebben a viszonyrendszerben mindegyik szereplőnek fontos volt a reprezentáció, és egymás bevonása a saját megemlékezéseikre, rendezvényeikre, eseményeibe. Erre példa a munkásőrök személyes részvétele, jelenléte az Magyar Úttörők Szövetsége megalapításának 30. évfordulójára szervezett ünnepségeken, programokon. Erre vonatkozóan 1986-ban a MOP Propaganda és Sajtó osztály országos tematikát készített és adott ki és a milícia részvételét az adott szervezetek programjaiban felüről irányította, koordinálta a MOP táboraiban. A MOP és a megyei parancsnokságok a meglévő szabad kapacitásaikkal igyekeztek támogatni főleg az úttörők, de a KISZ tevékenységeit is.^[31]

A Munkásőrség fennállása utolsó éveinek forrásai alapján a kapcsolatok jellege és tartalma nem rekonstruálható. 1988-tól a Munkásőrség Békés megyei iratanyagában nem találhatóak összefoglaló jelentések az úttörők és ifjú gárdisták nevelésben végzett tevékenységről.

Konklúzió

A fentiekben vizsgált területek és példák alapján első következtetésként megállapítható, hogy a kapcsolatokban a Munkásőrség az együttműködésre törekvő aktív félként jelenik meg saját narratívájában. A források szűkössége miatt nehéz tiszta képet alkotni, de árnyalja a képet, hogy egy 1979-es értékelés alapján tudjuk, hogy a Békés megyei Rendőrkapitányságon rossz véleménnyel lehettek a megyei testületről és az azzal való együttműködésről.^[32] A szervezet elsődleges célja e munkaformák alkalmazása során is az egyenruhás testület népszerűsítése, amelyet változatos módon, de mindig pozitív kicsengésű narratívában jelenítették meg. A megyei napilap és az Úttörőszövetség és Ifjú Gárda esetében is cél volt a Munkásőrség közösségi, fegyveres pártmilícia jellegének az erősítése. Az együttműködések tartalma nem korlátozódott az adott szervezet patronálására, vagy az újság esetében a hírekkel való ellátásra. A propaganda tartalmát az MSZMP és annak aktuális irányvonala határozták meg, de szűkek voltak a propagandamunkáról a visszacsatolás lehetőségei. A meglévő kommunikációs csatornák – a hierarchizált működési forma és mentalitás okán – elsősorban a feladatok végrehajtásának igazolására voltak kalibrálva. Az ifjúság nevelésében a testület egy, az országot átfogó koordináció keretében vett részt.

A kutatás jelenlegi szakaszában összefoglalóan elmondható, hogy a Munkásőrség agitációs tevékenysége a lakosság körében elsősorban a szervezet népszerűsítését, továbbá ezzel is az MSZMP üzeneteinek eljuttatását célozta és szolgálta, mivel a Munkásőrség belső önképét meghatározó axióma az volt, hogy a testület a párt hadereje.

Bibliográfia

Levéltári források

HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a Munkásőrség Békés Megyei Parancsnokságának iratai (1957–1989)

HU-MNL-BeVL-XXXV.1.c. Végrehajtó Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei (1957-1989)

HM HIM Központi Irattár, Személyi anyaggyűjtő

Korabeli sajtóforrások

Béla Ottó: A munkásőrségre ma is szükség van. Lukács János beszéde, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 7. sz., 1989. január 9., 1.

Bukovinszky István: A munkásőrséget fizikailag nem lehet felszámolni. Borbély Sándor az évzáró parancsnoki értekezleten, Orosházán, Békés Megyei Népújság, XLIII. évf., 291. szám, 1988. december 7., 1.

Hugyik András: A munkásőrség nem a párt hadserege, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 1989, 21. sz., 1989. január 25., 4.

Vági József, dr. – Szabó Péter – Árpási Zoltán: Munkásőrség – Szabad szeretni és nem szeretni. Éljen a Párt! De melyik? Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 30. szám., 1989. február 4., 11.

Képesek igazodni a demokráciához, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 209. szám, 1989. szeptember 5., 2.

Mi lesz a munkásőrséggel? Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 236. szám, 1989. október 6., 3.

Szakirodalom

Horváth, Attila: A rendészeti szervek története Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában, Rendészet és emberi jogok, I. évf., 2011/3, 3–30.

Kiss Dávid: A Munkásőrség története és előzményei, Budapest, Veritas, 2017.

Kiss Dávid: A Munkásőrség utolsó hónapjai, Századok. CXLIX. évf., 2015/6, 1397–1443.

További felhasznált források

Párthadsereg. A munkásőrség vezetői 1957–1989: https://parthadsereg.hu/

Kommunizmuskutató Intézet: https://www.kommunizmuskutato.hu/eletrajzok

George Jahn személyes weboldala: https://georgejahn.com/

Bachtrack: https://bachtrack.com/

Hivatkozások

1. „A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg.” ↑
2. Papp Árpád: 1927. december 14-én született Újpesten, munkáscsaládba. 1942-be lépett be az illegális kommunista mozgalomba. 1950 és 1954 között zászlóalj politikai tiszt, majd politikai helyettes. 1956-ban részt vett az újpesti pártbizottsági székház védelmében. Szolgált a 3. (budai) karhatalmi ezredben híradó főnök beosztásban, majd 1957-től a munkásőrség szervezésében vett részt. 1958 és 1962 között az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezetek Osztályán instruktor. 1962 februárjában ezredesi rangfokozatra emelték, és a Munkásőrség országos parancsnoka lett. 1968-től munkásőr vezérőrnagyi rangba emelték. 1980-ban került nyugállományba. Forrás: Kommunizmuskutató Intézet: https://www.kommunizmuskutato.hu/eletrajzok/papp-arpad (Letöltés: 2025. május 16.); Párthadsereg A munkásőrség vezetői 1957–1989: https://parthadsereg.hu/ords/f?p=1055:7:​6243467261560:::7:P7_SZEMELY_ID,P7_SZEMELY_NEV:478376,Papp+%C3%81rp%C3%A1d (Letöltés: 2025. május 16.). ↑
3. Borbély Sándor: 1931. december 12-én született a mai Románia területén lévő Nagybúny településen. Apja asztalos volt, a család 1943-ban költözött Budapestre. 1945-ben belépett a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe, ettől kezdve az ifjúsági mozgalmi vonalon haladt előre a ranglétrán. 1954-ben a Komszomol központi iskolájába küldték tanulni. Tanulmányai után a Csepel Vas- és fémművek DISZ bizottsági első titkára lett. 1957 júniusában póttagként az MSZMP Központi Bizottságába (KB) is bekerült, ahonnan 1962-ben távozott. A Csepel Vas- és fémművek és az MSZMP kerületi bizottságában töltött be pozíciókat. 1975-ben a KB Mezőgazdasági és Közlekedési Osztályának vezetője lett. 1976-ban a KB Titkárságba is bekerült. Ezt követően 1980-ig különböző posztokat töltött be a KB-n belül. 1980-ban felmentették KB pozíciójából és a Munkásőrség országos parancsnokává nevezték ki, vezérőrnagyi rangot kapott, majd 1986-ban altábornagy lett. A testület megszűnéséig töltötte be a posztot. A rendszerváltást követően visszavonult a közélettől 1998-ban bekövetkezett haláláig. Forrás: Kommunizmuskutató Intézet: https://www.kommunizmuskutato.hu/eletrajzok/borbely-sandor (Letöltés: 2025. május 16.); Párthadsereg. A munkásőrség vezetői 1957–1989: https://parthadsereg.hu/ords/f?p=​1055:7:6243467261560:::7:P7_SZEMELY_ID,P7_SZEMELY_NEV:459121,Borb%C3%A9ly+S%C3%A1ndor (Letöltés: 2025. május 16.) ↑
4. Az osztály nevét a korabeli, hivatalos dokumentumokban használt névalak alapján adom meg. ↑
5. Kiss Dávid: A Munkásőrség története és előzményei, Budapest, Veritas, 2017, 396–400. ↑
6. Magyar Nemzeti Levéltár, Békés vármegyei Levéltár, XXXV.14.a Munkásőrség Békés Megyei Parancsnokságának iratai (1957–1989), 5-11/1/1985 ikt. sz. [A Propaganda és sajtó osztály véleményezése a Békés megyei szintről; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a Munkásőrség Békés Megyei Parancsnokságának iratai (1957–1989) 5-24/1984. ikt. sz. Program a budapesti a megyei parancsnokságok Állományszervezési és Nevelés alosztályvezetői értekezletére. Továbbiakban röviden: HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a ↑
7. Ez a megállapítás az egész évtizedre érvényes. Erre példa: HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 02-10/4/1983 Beszámoló jelentés a megyei parancsnok elvtársak az állományszervezési és nevelési szakcsoportvezető részéről; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 02-10/5/1983 ikt. sz. Összefoglaló Gyurkó Pál állományszervezési és nevelési szakcsoportvezető 1983. évi beszámolójához.; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 5-7/12/1985 ikt. sz. [1985. évi politikai képzési program]. ↑
8. Borzák Lajos: 1935. szeptember 26-án született Jászapátiban. Gépkezelői szakiskolát végzett, majd 5 hónapos pártiskolát, ezt követően tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán folytatta. Katonai szakképzettsége cenzor volt. A munkásőrségbe 1970-ben lépett be, majd 1974-től kezdve a Propaganda és Sajtó részlegen töltött be beosztást. 1981-től a Propaganda és Sajtó osztály osztályvezetője egészen annak 1989-es feloszlatásáig. Több kötet szerzője, szerkesztője, a munkásőrség szóvivői feladatait is ellátta a sajtó felé. A szervezet feloszlatásakor nyugállományba helyezték. 1991. október 2-án hunyt el. Forrás: Párthadsereg. A munkásőrség vezetői 1957–1989: https://parthadsereg.hu/ords/f?p=1055:7:11469133469121:::7:P7_SZEMELY​_ID,P7_SZEMELY_NEV:459145,Borz%C3%A1k+Lajos (Letöltés: 2025. május 16.) ↑
9. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 5-11/1985 ikt. sz. [Vélemény kérés a Propaganda és Sajtó osztály munkájára]; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 5-11/1/1985 ikt. sz. [A Propaganda és sajtó osztály véleményezése a Békés megyei szintről; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-16/1987 ikt. sz. „A munkásőrségben végzett politikai nevelőmunka tapasztalatai és fejlesztésének lehetőségei” című előterjesztés előkészítésének programja. ↑
10. A Gyulai hírlap is, a megjelenésétől kezdve folyamatosan tudósított a helyi munkásőrök tevékenységéről. ↑
11. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-6/1983 ikt. sz. Együttműködési terv az 1983. évi közös feladatok végrehajtásáról [Népújság és Munkásőrség]. ↑
12. Uo.; Az anyag feldolgozása során áttekintettem a Békés Megyei Népújság 1957–1989 közötti lapszámainak Munkásőrségre releváns írásait az Arcanum Digitális Tudástáron, kulcsszavas keresési módszer segítségével. A Munkásőrségről szóló híreket kigyűjtve, azokat tartalmuk alapján témakörök alapján csoportosítottam, majd ezek alapján vontam le következtetéseimet. ↑
13. Tóth Pál: 1930. augusztus 09-én született Békésen. Családja földműveléssel foglalkozott. A békési földműves szövetkezetnél helyezkedett el, mint raktáros. Ezt követően különböző földműves szövetkezeteknél dolgozott. A 6 elemi után a közgazdasági technikumot is elvégezte 1964-ben. 1976-ban a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen szerzett diplomát. Katonai szolgálatát 1950 és 1953 között az Államvédelmi Hatóságnál teljesítette, mint a belső karhatalom tagja. 1953-tól párttag, az 1956-os forradalom Vácon érte, ahol bekapcsolódott az MSZMP szervezésébe. 1957 februárjában költözött vissza családjával Békésre. 1958 és 1963 között a Földműves-szövetkezetek Békés járási Központjának az elnöke lett. 1958 és 1966 között a békési községi tanács tagja, 1966 és 1973 között a békéscsabai pártbizottság tagja volt. 1973-tól pedig a Békés megyei pártbizottság tagja. 1957-ben lépett be a békési munkásőrségbe. 1965-ben nevezték ki a békési munkásőr zászlóalj parancsnokának, majd egy éven belül, 1966-ban a békéscsabai városi munkásőrzászlóalj parancsnokává nevezték ki. Hugyik András megyei parancsnok lemondása után 1973-ban vette át a Békés megyei munkásőrség parancsnoki posztját. A tisztet egészen 1988-ig töltötte be nyugállományba helyezéséig. Halála időpontja nem ismert. Forrás: Párthadsereg. A munkásőrség vezetői 1957–1989: https://parthadsereg.hu/ords/f?p=1055:7:15148415679323:::7:​P7_SZEMELY_ID,P7_SZEMELY_NEV:525847,T%C3%B3th+P%C3%A1l (Letöltés: 2025. május 16.); HM HIM Központi Irattár, Személyi anyaggyűjtő, Tóth Pál 341/1230/MÖ Nyt. szám ↑
14. Hegedüs Ferenc: A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának munkatársa. További életrajzi adata nem elérhető. ↑
15. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-29/1985. Információ adása (Békés megyei Népújsággal való együttműködés). ↑
16. Kiss Dávid: A Munkásőrség utolsó hónapjai, Századok, CXLIX. évf., 2015/6, 1402–1403.; Bukovinszky István: A munkásőrséget fizikailag nem lehet felszámolni. Borbély Sándor az évzáró parancsnoki értekezleten Orosházán, Békés Megyei Népújság, XLIII. évf., 291. szám., 1988. december 7., 1.; Dr. Vági József – Szabó Péter – Árpási Zoltán: Munkásőrség – Szabad szeretni és nem szeretni. Éljen a Párt! De melyik? Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 30. szám, 1989. február 4., 11.; Béla Ottó: A munkásőrségre ma is szükség van. Lukács János beszéde, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 7. szám, 1989. január 9., 1; Hugyik András: A munkásőrség nem a párt hadserege, Békés Megyei Néplap, XLIV. évf., 1989/21, 4. ↑
17. George Jahn: Vélhetőleg személye megegyezhet azzal a George Jahnnal, (Jahn György) újságíró/író aki kanadai-magyar kettős állampolgár és az Associated Press (AP) újságírójaként dolgozott 35 éven át. A lap bécsi irodáját vezette, háborús tudósítósítóként tevékenykedett, de foglalkozott Közép‑Európával is. Önbevallása szerint angol-német szakot és újságíró mesterszakot végzett. Egyéb életrajzi adat nem áll rendelkezésünkre, weblapja szerint jelenleg is aktív. Források: George Jahn írói weboldala: https://georgejahn.com/ (Letöltés: 2025. május 16.); bachtrak.com: https://bachtrack.com/22/270/list-published/33665 (Letöltés: 2025. május 16.) ↑
18. Associated Press News. ↑
19. Az AP amerikai hírügynökség a munkásőrségről. Képesek igazodni a demokráciához, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 209. szám, 1989. szeptember 5., 2. ↑
20. Kiss: A Munkásőrség utolsó hónapjai, 1402–1403; Mi lesz a munkásőrséggel?, Békés Megyei Népújság, XLIV. évf., 236. szám, 1989. október 6., 3; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-18/1987 ikt. sz. [Segítség kérés a következő évi Parancsnoki Tájékoztató és Iránytű magazinok szerkesztéséhez]. ↑
21. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 175/958. ikt. sz. Úttörő munkában való részvétel. ↑
22. Ebbe mind a megyei parancsnokság, mind az egységparancsnokságok iratanyagai beletartoznak. Igazából csak reflektorlámpaszerűen, egy-egy iratanyag, összefoglaló jelentés, vagy munkaterv kapcsán kapunk információt, hogy a munkásőrség tevékenykedett az úttörő és Ifjú Gárda mozgalomban a megyében. Sajnos emiatt 1958 és a 80-as ével eleje között ennek az időszaknak a kutatása igen nehéz az ifjúságnevelés témakörében. Talán a KISZ vagy az úttörő anyagok későbbi feldolgozása lehetne ebben segítségünkre. ↑
23. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 4. őrzési egység, 87/6/960. ikt. sz. [Megkeresés a Dévaványai állami nevelőotthonból úttörők támogatására csapatzászló és dob ügyében]. ↑
24. Itt az 1981-ben kiadott Munkásőrség Országos Parancsnokának 5-15/2/1981 (MOP) ikt. sz. kiadott rendeletére utal. ↑
25. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 02-3/6/1983 ikt sz. A MOP 68/1983. sz. Döntése (Parancsnoki tanácsülés 1983. okt 10-én) [A munkásőrség és az ifjúsági szervezetek együttműködéséről és további feladatukról]; Horváth Attila: A rendészeti szervek története Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában, Rendészet és emberi jogok, I. évf., 2011/3, 3–30. ↑
26. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 02-10/4/1983 ikt. sz. Beszámoló jelentés a megyei parancsnok elvtársnak az állományszervezési és nevelési szakcsoportvezető részéről; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-10/1983. ikt. sz. Úttörő Gárda és Ifjú Gárda –Munkásőr szakaszok értékelései. ↑
27. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-10/1983. ikt. sz. Úttörő gárda és Ifjú gárda munkásőr szakaszok értékelései.; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a 5-12/1/1987 ikt. sz. Ifjúgárda, úttörőgárda, önértékelő jelentések felterjesztése [Békéscsaba]; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-15/5/1986 ikt. sz. Úttörő munkásőr alegységek önértékelő jelentése felterjesztése [Békéscsaba]. ↑
28. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-10/1983. ikt. sz. Úttörő gárda és Ifjú gárda munkásőr szakaszok értékelései. ↑
29. Erre az egyik példa a gyomaendrődi Polányi Máté Ifjú Gárda munkásőr szakasz 1982/83-as tanévben, ahol 20 lányt és 7 fiút jelentettek, vagy a békésszentandrási Zalka Máté úttörő munkásőr szakasz, ahol hasonló eloszlást jelentettek. Forrás: HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-10/1983. ikt. sz. Úttörő gárda és Ifjú gárda munkásőr szakaszok értékelései. ↑
30. HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 02-10/4/1983 ikt. sz. Beszámoló jelentés a megyei parancsnok elvtársak az állományszervezési és nevelési szakcsoportvezető részéről; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-22/1985 ikt. sz. Az MSZMP Központi Bizottsága 1984. október 9-i ifjúságpolitikai állásfoglalásának munkásőrségi feladatai; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-9/1986 ikt. sz. [Részvétel az úttörőszövetség alapításának 40. évfordulóján]; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-19/1986 [Varga László Úttörő szövetség vezetője és Borbély Sándor Opk. megbeszéléséről készített dokumentumok]; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 9-8/1987 ikt. sz. [KISZ sportrendezvényre történő támogatás, URH adóvevők kérése]; HU-MNL-BeVL-XXXV.14.a, 5-6/1988 ikt. sz. [1988. évi ifjúsági program]. ↑
31. Uo. ↑
32. HU-MNL-BeVL- XXXV.1.c. Végrehajtó Bizottság üléseinek jegyzőkönyve 1979. október 11. ↑

Az Eötvös család és Ercsi kapcsolata a birtok átvétele előtt

A Duna-part mentén elterülő Ercsiben az Eötvös téren avatta fel a város Eötvös József (1813–1871) szobrát. A szobor mellett állva szemközt találjuk az Eötvös József Művelődési Házat, átellenben pedig a politikus nevét viselő általános iskolát. A Duna felé sétálva, a Fő utcával párhuzamosan fut az Eötvös utca, annak 33. száma alatt áll az Eötvös József Emlékmúzeum. A Dunától (és a százhalombattai olajfinomítótól) karnyújtásnyira pedig a néhány éve felújított Szapáry-Eötvös-kápolnát tekinthetjük meg. Természetesen nem Ercsi turizmusának fellendítését szeretnénk elérni ezzel a bevezetéssel, csupán utalunk a politikus-író báró körül kialakult roppant erős emlékezetre, emlékezetpolitikára és kultuszépítésre, amely már a 19-20. század fordulóján elkezdődött.

Ercsi szerepét az Eötvös-emlékezetben a báró temetése erősítette meg. Végakaratának megfelelően 1871-ben a családi kápolnában helyezték hamvait örök nyugalomra.^[1] Halálának 150. évfordulója alkalmából az elhanyagolt és kifosztott kápolnát felújították, a bárót ünnepélyes keretek között újratemették.^[2] A 19–20. század fordulójától megjelenő munkák, amelyek Eötvös József életével, pályafutásával foglalkoznak, gyakran emelik ki – Eötvös József saját írásait ugyancsak alapul véve –, hogy a báró gyermek- és ifjúkorában gyakran időzött Ercsiben, ahol nagyapja, Lilien József haszonbérlőként mintagazdaságot épített ki. „Eötvös József 1813. szeptember 3-ikán Budán született, a hol atyja az udvari kamara tanácsosa volt. Életének első éveit a kis Eötvös részint Budán, részint Ercsiben töltötte, a hol nagyatya: Lilien báró megtelepült vala”^[3] – írja Falk Miksa Kor- és jellemrajzok című munkájában. Az előbbi munkával egyidőben született meg Ferenczi Zoltán Báró Eötvös József című munkája a Magyar Történeti Életrajzok sorozat részeként. A könyv első fejezete Ercsi látképével indul.^[4] Természetesen nemcsak gyermek- és ifjúkora kötötte a vidékhez, 1834-ben – közvetlenül ügyvédi vizsgája letétele után – Fejér vármegye aljegyzője lett, igaz, csupán egy évig töltötte be ezt a tisztséget,^[5] ettől függetlenül gyakran megfordult a kastélyban.^[6]

Az uradalom átvétele

Lilien József (1753–1828) halála után a birtokot felesége, Szapáry Julianna (1764–1831) irányította haláláig. Szapáry Julianna alig négy évig tartó földesúri szerepéről, birtokgazdálkodásáról szinte semmilyen információval nem rendelkezünk, jóllehet néhány forrás- és forrástöredék alátámasztja, hogy az özvegy báróné valóban foglalkozott a jószágot érintő kérdésekkel.^[7] 1831–1832 fordulóján vásárosnaményi báró Eötvös Ignác (1786–1851), a tárnokmester vette át a birtok kezelését. Ez csak úgy valósulhatott meg, hogy gróf Szapáry Vince (1768–1851) – az ercsi uradalom tényleges földesura – új haszonbérleti szerződést kötött Eötvös Ignáccal. E szerződés mindeddig nem került elő, jóllehet egyes dokumentumok, amelyek az 1841-től kibontakozó csődper kapcsán születtek, utalnak arra, hogy a gróf és a báró árendás szerződést írtak alá.^[8] Az uradalmat a csődper „kiütése” előtt, 1841-ben vásárolják meg az ekkor már Stájerországban, Grazban elő gróf Szapáry Vincétől, s ekkor sem ifj. Eötvös Ignác, hanem fia, Eötvös Dénes (1817–1878) vált a tényleges birtokossá.^[9] 1832. évi nemesi összeírásban Ercsinél szerepel gróf Szapáry Vince mellett „Ifjább Báro Ötvös Ignátz”,^[10] másrészt 1832 szeptember 23-án Vieregg Károly (1798–1864)^[11] Ercsiben vette feleségül Eötvös Júliát (1812–1880),^[12] amely jól jelzi: az uradalom a családi reprezentáció kiemelt helyszíne, hiszen szóba jöhettek volna olyan ősi Eötvös-birtokok is, mint például Sály, ahol a család barokk kastélya felépült.^[13]

1. kép Anyakönyvi kivonat Vieregg Károly és Eötvös Júlia házasságáról ^[14]

A vásárosnaményi Eötvös család bárói ágának birtokairól nem rendelkezünk elegendő információkkal. Ez nem annyira a korábbi kutatómunka hiányából, mint inkább a kutatás lehetetlenségéből fakad, hiszen családi és uradalmi levéltárak hiányában aligha lehet felvázolni az ingatlanvagyon mennyiségi és minőségi jellemzőit.^[15] A család birtokai főként az ország északkeleti, mezőgazdaság szempontjából kedvezőtlenebb régiójában koncentrálódtak. Ercsi megszerzése – még ha csak haszonbérletről is volt szó – jelentős eredmény,^[16] hiszen apósa, Lilien József számottevő átalakításokat végzett az uradalomban. A tárnokmester nem csupán egy óriási területű, jó talajminőségű, kiterjedt szántóföldi növénytermesztésre alkalmas, kedvező fekvésű birtok felett diszponálhatott, de ez a birtok egyúttal racionalizált is volt, bizonyos mértékig tőkés átalakuláson ment keresztül. Így például a gazdaság egyes terményeit helyben feldolgozták, és külső piacon vagy piacokon értékesítették, fokozottabbá vált a takarmánynövények termesztése, alkalmaztak egyszerű gépeket, változatosabbá vált a növénykultúra, illetve a robotnál meghatározóbb lett – különböző formában – a fizetett munkaerő.^[17]

Ercsi fontosságát jelzi és a fentieket alátámasztja a csődper iratanyaga is. Nem kívánjuk a reformkori csődtörvény és csődeljárás részleteit felvázolni, csak utalunk arra, hogy a csődbe jutott személy ingatlan és ingó javait a csődbíróság lefoglalta. Ez ma sincs másképp. Eötvös Ignác azonban közvetlenül a csőd kezdete előtt eladta fiának az ercsi uradalom ingóságait, illetőleg a fiára ruházta át haszonbérleti jogát. Eötvös Dénes megvásárolta a Szapáry családtól Ercsit, hogy az a család tényleges ingatlana legyen és a csődeljárás során a bíróság ne formáljon rá igényt. Ez a kétlépcsős vagyonátmentési stratégia mutatja, hogy az uradalom roppant értékes volt a családnak, de egyúttal a csődeljárás forrásanyaga azt is alátámasztja, hogy a hitelezők, a károsultak egész „serege” követelte, hogy Ercsit – a fundus instructus fejlettsége miatt – vegyék bírói zár alá. Ekkora agitáció a többi ingatlan kapcsán nem jelenik meg.^[18]

Az uradalom jellemzői Eötvös Ignác alatt

Ifj. Eötvös Ignác birtokgazdálkodásáról meglehetősen nehéz képet adni a fent említett forrásadottságok miatt. A vármegyei adminisztráció, az úrbéres közösség folyamodványai és a korabeli leírások, sajtóorgánumok vonatkozó részei némiképp eligazítanak bennünket.

A birtok alapterülete a korszakban nem változik, kb. 23 000–24 000 hold, amelynek hozzávetőlegesen a felét a lilieni időszakban átalakított, a faluközponttól és a kastélytól déli, délnyugati irányba elterülő pusztagazdaságok (Prädial-Wirtschaft) adják: Felső-Besnyő, Alsó-Besnyő, Aggszentpéter, Ráczszenpéter és Göböljárás. A faluhoz közelebb eső urasági területekkel együtt a tisztán majorsági szántóföld 12 000-13 000 hold, amelyet 1300-1500 hold rét és 3000-3200 hold legelő egészített ki, de a majorsághoz tartozott természetesen szőlő, ültetvény, nádas.^[19] Az úrbéresek földjei a településhez félkörívben kapcsolódtak. E két nagyobb egységet mintegy elválasztotta egymástól a Nádas-tó és a kiépített csatornák lévén létrejövő, legeltetésre alkalmas területek. Nem változik az egyes majorságok felosztása sem. A pusztagazdaságok továbbra is három nagyobb egységet tettek ki. A külső részeken szemesgabonákat termesztettek, a középsőben a feldolgozásra szánt, illetve takarmányozás miatt fontos növényeket termesztették jóval kisebb arányban. Az üzemi területet és istállózó állattartást magában foglaló belmajorok, az épületek elrendezése nem mutat jelentős eltérést.

2. kép Az ercsi uradalom a 19. század első felében^[20]

A birtok egyes részeinek használata, használati joga azonban már változásokat mutat amiatt, hogy Eötvös Ignác igyekezett növelni a majorság területét. Erre három példát találtunk. Elsőként a Kovács-szigeten lévő, az úrbéresekhez tartozó kaszáló réteket vette saját kezelésbe. Később a százhalombattai határ mellett fekvő Krizsán Dolinát két fázisban „foglalta el”. Ez szintén úrbéres föld volt, de 1838-ra az allódium részét képező téglaépítő (téglavető) „gyár” üzemel a területen.^[21] A Malonta nevű dűlőben lévő, az 1774. évben kötött úrbéres szerződés értelmében a jobbágyokat illető földeket vett saját kezelésbe, amelyek helyett az árvíznek jobban kitett termőföldeket adott át,^[22] tehát itt a strukturális változásokat legalább csere kísérte, még ha az kedvezőtlen is volt a jobbágyság számára. Ezzel ifj. Eötvös Ignác felrúgta a 18–19. század fordulóján Lilien József által létrehozott birtokrendezést, amelyre mellesleg a vármegyei adminisztrációban, az úrbéresek indítványaiban egyetlen panasz sem érkezett. A báró „leben und leben lassen” elve működőképes volt. Nem volt szerencsés a gyakorlat megváltoztatása, hiszen az 1832–36-os reformországgyűlésen hozott 1836. évi VI. törvénycikk az úrbéres közösség ellenállásának teremtett jogalapot.^[23] A jobbágyfelszabadítást kvázi előkészítő, azt megalapozó törvény célja abban állt, hogy az elszórtan elhelyezkedő paraszti és földesúri birtokok – legyen az szántó vagy legelő – egy tagba kerüljenek (tagosítás, segregatio).^[24] Ez nemcsak a majorsági gazdálkodásra hatott volna fejlesztőleg, hanem a paraszti gazdálkodást is az okszerű birtokgazdálkodás felé mozdította volna. Fejér vármegyében már 1836-tól nyomon követhetőek az egyes települések igényei, panaszlevelei. Ercsiben – meglehetősen későn, Krizsán (Krisan) Dolina kisajátítása miatt – 1838-ban lépett fel tagosítási igénnyel a lakosság, azonban közös megegyezés hiányában úrbéres per bontakozott ki.^[25] „[…] földesuraság és a jobbágyok között a kívánt elkülönözést egyezség útján elintézni igyekeztünk. Minthogy azonban minden igyekezetünk mellett is a kívánt célt el nem érhettük, és a jobbágyok kijelentették, hogy úrbéri illetőségeinek elkülönözését perbéli úton is eszközöltetni kívánnák, annál fogva ezen tárgyat […] a per útjára igazítottuk.”^[26]

Ez megfelel az országos tendenciának, egyedül Moson vármegyében volt 84%-os egyezségarány. A perek azonban évtizedekig elhúzódhattak. A dualizmus korában további öt törvénnyel próbálták elősegíteni a tagosítást, de a földmérőket, térképkészítőket megfizetni nem tudó, tőkehiányos parasztság túlnyomó része zsákutcába került.^[27] A Lilien József birtokgazdálkodása idején végrehajtott tagosítást ennek ellenére Eötvösék teljes egészében nem rúgták fel. Bizonyos tekintetben a korábbi rendezés részleges megtartásának is köszönhető, hogy például az érdi úrbéresek helyzetével összevetve a problémák töredéke jelentkezett Ercsinél.^[28]

Az Ercsihez tartozó folyószakasz látképe csakugyan változást mutat a lilieni időszakhoz képest. A malmokat az esetek többségében a földesúr adta bérbe. Ifj. Eötvös Ignác jókora bevételekre tehetett szert,^[29] hiszen már Lilien József idején csakugyan szembetűnő a malmok nagy száma, ami természetesen a település kedvező elhelyezkedéséből is fakadt: megyei szinten csupán Érd múlta felül Ercsit, előbbi esetén huszonhárom, utóbb esetén tizenhárom vízimalmot írtak össze egy 1822-es felmérés alkalmával.^[30] Ez a szám 1836-ra húszra növekedett, ugyanakkor hasznosságukat, működésüket két tényező is befolyásolta. Egyrészt szárazabb, csapadékszegény időszakban az alacsony vízhozam nem működtette a szerkezetet, túl nagy áradások alkalmával pedig a kerekek gyakran megsérültek vagy egyszerűen elsodorta azokat a hordalékos víz.^[31] Kedvező vízjárás esetén ettől függetlenül effektívebb munkát végeztek, mint a Magyar Királyságban felállított szélmalmok vagy számottevő igaerőt igénylő szárazmalmok, esetleg ezek kombinációja.^[32] Másrészt a reformkori folyószabályozás és a dunai gőzhajózás megindulása alapjaiban változtatta meg Ercsiben a hagyományosnak tekinthető őrlési eljárást, hiszen az egymással összekapcsolt malmok mélyen benyúltak a folyóba és „[…] mint charybdisek veszélyeztetik s gátolják a pénzt és jövedelmet hozó hajózásainkat.”^[33] 1835-ben már szállingóznak Fejér vármegye közgyűléséhez azok az utasítások, amelyek a dunai hajózást érintő akadályok összeírását és elhárítását kérték.^[34] A Gőzhajózási Társaság ugyanebben az évben utasítja a vármegyét, hogy a vízimalmokat ne helyezzék át és a biztonságos hajózás miatt azokat lámpával szereljék fel,^[35] ügyeljenek arra, „nehogy az illető molnárok kijelölt helyeiket önkényesen elhagyják és a segéd malom karók iránt meghatározott rendszabályt által hágják” Ercsiben.^[36] Ez utóbbi, 1837-ben kelt jelentés nyilvánvalóan összefüggésben állt a malmok korábbi, 1836-ban történő áthelyezésével. A térképen is kivehető húsz malom nem csekély helyet „foglalt el” a Dunától.^[37] Eltekintve attól, hogy az ercsi molnárok más települések gabonáját is őrölték – erre az ercsi rév is lehetőséget teremtett –, a kiugróan magas malomszám egyúttal a kiterjedt szántóföldi növénytermesztésre és a szemesgabonák primátusára utal. Az 1830-as évek második felétől meginduló folyószabályozások ellenére a vízimalmok lapátkerekei töretlenül forogtak, báró Sina György (1783–1856) birtokgazdálkodása alatt, 1853-ban már 31 malom végezte az őrlést. Ez számottevő felfutást is jelez ifj. Eötvös Ignác időszakához képest.^[38]

3. kép Az Ercsinél elhelyezkedő malmok rendezési terve (1836)^[39]

Amikor 1841-ben ifj. Eötvös Ignác a csőd elrendelését kéri saját maga ellen, légből kapott indoklásnak tűnhet, amikor arra hivatkozik, hogy „jószágainkkal több évek óta búsan tapasztalt terméketlensége, s több elemi csapások által történt illetése”^[40] vezetett a csődhöz. Ha nem úgy tekintünk erre a mondatra, hogy „valamit mondani kellett” és tüzetesebben megvizsgáljuk Ercsi helyzetét az 1830-as évek második felében, akkor igazolást nyernek a terméketlenségre és a természeti csapásokra vonatkozó utalások. Még akkor is, ha a vármegyei vagy éppen országos jelentések alapvetően az úrbéres közösség helyzetét voltak hivatva felmérni, adekvát módon a majorság állapotára is betekintést nyerünk. Már az uradalom átvétele sem a legkedvezőbb időszakra esett, hiszen a kolerajárvány Fejér vármegyében elsőként Ercsiben ütötte fel a fejét 1831. július 21-én.^[41] A kirendelt három orvos közül kettő megbetegedett, bár a karanténon kívül érdemi lépéseket egyébként sem tudtak tenni a járvány megakadályozására. Egy hét leforgása alatt háromszázan betegedtek meg a faluban.^[42] Nem nehéz felmérni, mekkora veszteséget jelentett mindez egy olyan településen, ahol a lakosság megközelítőleg 4000 főt tett ki és ahol a majorság munkaereje a fizetett munkaerőn kívül továbbra is támaszkodott a robotra. Nem beszélve arról, hogy a kolera az aratási időszakban tombolt leginkább. A felső-besnyői pusztán például a felfogadott, fizetett aratók közül hatvannégyen betegedtek meg. A tömeges, látványra sem biztató megbetegedések, az állandósult temetések demoralizálták a lakosságot. Emiatt előfordult, hogy a munkát is megtagadták.^[43] A „száguldó halál” 1831 augusztusára elcsitult, hatása azonban ennél jóval tovább tartott. A következő ragályig három évet sem kellett várni. 1834-ben – változó intenzitással – Ercsiben is megjelent a hólyagos kiütésekkel, lázzal járó himlő.^[44] Bármennyire is sulykolták az oltás fontosságát, a mezővárosban – amelynek lakossága az 1828-as összeírást és Fények Elek leírását alapul véve 3500-4000 fő között mozgott^[45] – mindössze 639 embert oltottak be.^[46] A lassan elvonuló járvány – a kolerajárványhoz viszonyítva nyilvánvalóan kisebb mértékben – hátrányosan érintette az uradalmat.

Tetézte a problémákat, hogy 1834-ben komoly vízhiány uralkodott Fejérben is, a szokatlanul száraz időjárás tavasz közepétől az őszi búza vetéséig húzódott el.^[47] Ez csökkentette a legelők termékenységét és visszavetette a takarmánynövények hozamát, így negatívan hatott nemcsak az úrbéresek, de a majorság igaerejét is biztosító állatállományra.^[48] A csapadékszegény évet 1835-ben csakugyan szűkös esztendő követte. A termények mennyiségi és minőségi mutatói középszerűek voltak. A tiszta búza hozama a legtöbb helyen középszerűnél rosszabb eredményeket, míg a kukorica és burgonya roppant kis hozamot ért el. A zab, kétszeres és rozs a szénával együtt középszerű volt, utóbbiak hiánya a takarmányozás terén okoztak problémákat.^[49] Ennél kritikusabbnak ígérkezett az 1836-os év:

[…] a tavaszi veteményeket annyira megcsökkentette növésükben, hogy ezekre nézve a soványabb és mostohább esztendőt lehet állítani […] kukorica, krumpli és a főzelék minden nemei egyáltalán sehol sem díszlett, sőt reménység sem táplál a legkedvezőbb időjárás mellett is […] a föld népe […] minden nemű házi szükségeinek kipótlására szorítva vagyon. […] a tiszta búzára nézve a középszerűnél valamely csekéllyel jobbnak, a rozs, a kétszeres, az árpa és zabra nézve igen csekély, a kukorica és krumpli pedig a legrosszabb terméshez számítható. […] széna és vetett takarmány […] igen csekély. […] Ezek szerint az idei esztendő minden tekintetben a […] legsoványabb és terméketlenebb esztendők sorában számítható.^[50]

1837–1838-ban már a csapadékbőség okozott problémát.^[51] A település fekvése ugyan kereskedés szempontjából a Duna, illetve Buda és Székesfehérvár felé vezető országutak miatt kedvező, de egy-egy áradás a parthoz közelebb fekvő területeken folytatott mezőgazdasági munkákat teljességgel ellehetetlenítette. 1837-ben az ercsi jobbágyok úrbéres földjei kerültek víz alá, hatalmas károk keletkeztek, ennek pontos részleteiről a megyei jelentés hallgat,^[52] ugyanakkor sokadik alkalommal utalnak egy megfelelő töltés hiányára.^[53] Az 1838-as nagy árvíz csupán részleges károkat okozott, ami köszönhetően annak, hogy 1835–1837 között széleskörű folyószabályozást hajtottak végre: a mederkotrás és az új partvonal kialakítása árvízvédelmi szempontból kulcsfontosságú volt.^[54] Mindazonáltal az úrbéresek szántóföldjeinek egy része, a Kábakútnál elhelyezkedő urbariális kaszáló rétek és az urasági rétek egy része víz alá került,^[55] a megszokott postaútvonal állomását pedig ideiglenesen áthelyezték a Dunától távolabb eső Aggszentpéter pusztára.^[56] Valószínűsíthetjük, a természeti csapások is közrejátszottak abban,^[57] hogy Ercsiben jobbágytelkek sora üresedett meg ezekben az években,^[58] adótartozások miatt még szökés is előfordult.^[59] 1838 novemberében pedig kilenc jobbágy földjét árverezték el úgy,^[60] hogy az új vevők között csupán egyetlen helybeli lakost találunk, azaz Ercsiben egy család tudta paraszti gazdaságát – jutányos áron – növelni, ami a lakosság rossz anyagi helyzetére utal. A kolerajárvány elülte után a helyi lakosok még képesek voltak a megüresedett telkek egy részét megvásárolni, amely egyaránt csökkentette a birtokaprózódás generálta feszültséget és elkerülhetővé tette a gazdasági hanyatlást.^[61] A jobbágyok szegénységét és kilátástalanságát jelzi, hogy az 1837/1838. évre megválasztott bíró az adózók tetemes adósságát már a legkülönbözőbb tárgyak zálogosításával próbálta csökkenteni a megye felé, de a zálogtárgyakat a lakosság nem volt képes visszaváltani. Az adótartozás mértéke az 1836/37-es évben 1247, a következő évben már 8661 forintot tett ki. A lakosság tűrőképességét tükrözi, hogy a közösségükből megválasztott bíró terményeit – a legközelebbi vetésre szánt magokkal együtt – felgyújtották.^[62]

Az egymás utáni években bekövetkező áradások a vidék egyébként is kívánnivalókat maga után hagyó infrastruktúráját tette tönkre. „A megyebeli utaknak nagyobb része jelenleg oly állapotban vagyon, hogy azok tökéletes helyreállítása és jó karban tartása […] alig eszközölhető.”^[63] Ez a mondat – különösebb túlzások nélkül – országos érvényű.^[64] 1838-ban a postaút Paks és Ercsi közötti szakasza többször vált használhatatlanná néhánynapos esőzés vagy hózivatar miatt,^[65] márpedig a szárazföldi úthálózat legbiztosabb részét éppen ezek a postautak adták.^[66] 1841 februárjában a hó tette járhatatlanná a postautat Adony és Ercsi között.^[67] Ezek nélkül nem lehetett elérni azokat a nagyobb népességet koncentráló, lokális vagy regionális piacközpontokat, amelyek felvásárlóerőt jelentettek az úrbéreseknek, a helyi kereskedőknek és a majorsági termékeknek. Ercsi esetén elsősorban Székesfehérvár és Pest-Buda elérése volt kulcsfontosságú.^[68] A fejlesztések országos koordináció nélkül zajlottak, a vármegyék olykor a helyi zsidósággal igyekeztek megfizettetni a munkálatokat.^[69] Teljeskörű úthálózatépítésre nem állt rendelkezésre megfelelő anyagi háttér, és a munkaerő sem volt biztosítva. Fizetett munka helyett a „robot számlájára”, közmunkával történtek volna az építési munkálatok.^[70] Az épített út a rendi korszak végén is egyet jelentett döngölt földre borított kavicsokkal.^[71]

A természeti csapások – ahogy arra utaltunk – hatással voltak az állatállományra, amelyről szórványos ismereteink vannak, ugyanakkor a birtokstruktúra átalakításával a majorsághoz csatolt legelők arra utalnak, hogy a lilieni időszakhoz képest bővíteni kívánták az állományt. Az uradalmi ménes állapotáról pontos adatokkal 1839-ből rendelkezünk. A bicskei járás 26 településén összesen tíz csődőr (ménló) volt, ebből egy Ercsiben. A ménlovak száma egyedül Etyeken volt ennél több, szám szerint kettő. A „nem igen jól tartott kancák” – ahogy az összeírást végzők fogalmaztak – száma az ercsi ménesben 156-ra rúgott, a csikóké 90-re. Az összesített állomány a bicskei járásban csak Mány, Etyek és Szár településeken volt valamivel nagyobb.^[72] Megyei szinten Ercsi inkább az erős középmezőnyben foglalt helyet.^[73] A szarvasmarhaállományról nincs információnk, mindenesetre Lilien időszakában a tejgazdálkodást előmozdító svájcertehenek^[74] is megjelentek. A vármegyében többször pusztított marhadögvész, amely megtizedelte az állományt, ezek közül az 1835/36-os marhapestis^[75] okozott károkat. A járvány megjelenése után 70-80 darab példánynál regisztrálták a betegséget,^[76] ugyanakkor a rendelkezésre álló tisztiorvosi jelentés alapján Ercsiben nem tombolt a ragály, nem szerepel az érintett települések összeírásában.^[77] Bár a gazdák jellemzően igyekeztek eltitkolni a beteg állatot, hiszen kártérítést nem remélhettek.^[78] Hozzátehetjük, az ercsi réven keresztül bonyolított marhaszállítást szigorúan ellenőrizték, a Pestről Fejérbe hajtott példányok az 1839-es járvány idején egészségesek voltak.^[79]

Az eddig bemutatott változásokat leginkább a faluközösség indítványai és a vármegyei adminisztráció oldaláról, azokon keresztül világítottuk meg. A kép nyilvánvalóan töredezett, a források sporadikusak, de jelzésértékkel bírnak: az 1830-as évek, különösen a 30-as évek második fele nem sugall biztató képet, de egyúttal elfogadhatóvá teszi, alátámasztja ifj. Eötvös Ignác csődeljárást kérő, fentebb idézett magyarázatát. Egy uradalom működtetését, likviditását egyetlen rossz gazdasági év is elsöpörheti. Ifj. Eötvös Ignác tíz évig irányította a gazdálkodást, ebből mindösszesen három „elemi csapásoktól” teljesen mentes évet (1832, 1833, 1840) tudunk regisztrálni, de az 1831. évi kolerajárvány nyilvánvalóan éreztette hatását 1832-ben is. A rossz évek lajstroma elsősorban azért kulcsfontosságú, mert egy racionális, üzemszerűen működő uradalomnak, hogyha terménykereskedelemből származó bevételei megfogyatkoznak, akkor jócskán csökken a tőkeereje, így például nem vagy nehezebben tudja fenntartani a szántóföldi növénytermesztésnél és a speciális szaktudást igénylő munkafolyamatoknál a fizetett munkaerőt, a feldolgozott termékek értékesítéséről nem is szólva. A katasztrófák tekintetében még további kutatások szükségesek. A következőkben arra keressük a választ, mennyiben sikerült az ercsi uradalom mintagazdaság jellegét megőrizni, illetve mennyiben érhetőek tetten a termények helyben történő, üzemszerű feldolgozása.

Az uradalom a késő rendi korszakban megőrizte hírnevét, „energische Wirtschaft” maradt.^[80] Igaz, a sajtóban érzékelhetően kevesebb visszhangja volt, mint Lilien József idején, de ehhez hozzátartozik, hogy időközben – a hagyományosan gazdálkodó majorságok túlsúlya ellenére – egyre több birtok tért át az okszerű gazdálkodásra vagy vette át annak bizonyos elemeit. Az 1830-as évek második felétől egyre gyakrabban olvasunk sikeresen adaptált újításokról.^[81] Az Ercsiben zajló üzemszerű eljárások egy része lilieni alapokon nyugodott. A pusztagazdaságok (Prädial-Wirtschaft) belmajoraiban létrehozott szeszfőzdék közül ifj. Eötvös Ignác idején a felső-besnyői pálinkaház biztosan üzemelt a csődperig, 1840-ben két fizetett, nem helybéli alkalmazott halt meg a kazán felrobbanása miatt.^[82] A pálinkafőző üzemben Werther Friedrich technikus által kifejlesztett gőzkészülék végezte a főzést, amelyről részletes ismertetőt és ajánlást fogalmazott meg az uradalom inspektora, Bucsánszky József.^[83] Lilien – Korizmics Lászlótól tudjuk – sörgyártással is foglalkozott, amely a báró stájer gazdaságával hozható összefüggésbe. A sörgyártással a tárnokmester sem hagyott fel, 1840-re egy téglaépítésű, három teljes és egy padlásszinttel rendelkező sörgyár üzemelt az uradalomban, a termékeket 1835-ig – a budai céh védelme miatt – Pestre, később Budára is szállították.^[84] Utóbbi városban a család egyik ingatlanán szintén foglalkoztak szeszfőzéssel. Erre az üzemre a csődper idején a hitelezők közül Wodianer Sámuel (1784–1850)^[85] zsidó üzletember támasztott igényt.^[86]

4. kép Az ercsi uradalom serfőzdéje 1840-ben^[87]

Az olajgyártással sem hagytak fel. Arról nincs adatunk, hogy az 1820-as években működő két olajütő malom mellett gyarapították-e az eszköz-és gépállományt, mindenesetre az 1830-as években előfordult, hogy bizományosok előleget fizettek a bárónak,^[88] tehát a sör mellett az olaj továbbra is az értékesített uradalmi áruk közé tartozott, bár Lilien időszakában adataink vannak az ercsi olaj külföldi piacon való megjelenéséről (Graz, Bécs) is,^[89] erre ifj. Eötvös Ignác időszakában semmi sem utal. Az olajgyár (olajfabrika) egyedülálló volt Fejér vármegyében, Fényes Elek jegyzi meg: „De fabrika vagy gyár dolgában igen szegény ezen megye, mert ilyenből egy sincs, hacsak a nagyban dolgozó Ercsi olajütő intézetet ide nem számláljuk.”^[90] A cukorgyártás, pontosabban a cukorszirupkészítés sem volt előzmények nélküli, de a költséges kísérletezések után Lilien felhagyott a gyártással.^[91] Az 1830-as évek második felében azonban újabb kísérletek zajlottak, a kiskapacitású burgonyacukor „fabrika” azonban 1838-ban leégett, később – komoly tőkéből – Eötvös Ignác új üzemet építtetett, amelyben korszerű eszközökkel, többféle eljárással készítettek édesítőszert.^[92] A téglavető kialakítása kudarcnak bizonyult, mert a „gyár” kis kapacitású volt és nem tudta teljesíteni azokat a megrendeléseket, amelyek az 1838-as árvíz okozta károk miatt megszaporodtak, így tetemes mennyiségű, túlárazott téglát vásároltak fel, hogy teljesítsék a szerződéses vállalásokat.^[93]

Honnan származott a tőke? Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Lilien József a 18–19. század fordulójától 1815-ig egy olyan gazdasági konjunktúra idején vette át az uradalom igazgatását, amely megfelelő pénzügyi hátteret teremtett a költséghatékony átalakításoknak és beruházásoknak. A gabonaárak Eötvös Ignác alatt nem kúsztak olyan magasra, mint a koalíciós háborúk idején. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Lilien József egyéb, észak-rajna-vesztfáliai vállalkozásai további tőkealapot jelentettek, amely hozzájárulhatott ahhoz, hogy a korábbi fejlesztéseket fenntartsa, és a mintagazdaság jövedelmező maradjon, de legalábbis ne legyen veszteséges. Éppen ez a tőkeerő öltött más formát az 1830-as években. Ullmann Móric (1782–1847)^[94] neve elsőként 1843-ban bukkan fel a vármegye nemesi összeírásában, akkor Felső-Besnyő birtokosaként szerepel, de kapcsolata a családdal nyilvánvalóan korábban kezdődött.^[95] A kereskedő és ifj. Eötvös Ignác gyakran fordult meg egyazon társaságban, Széchenyi István naplóbejegyzéséből tudjuk azt is, hogy Ullmann „auf Ercsi speculírt”.^[96] Kapcsolatuk éppen abban állt, hogy az ercsi uradalom terményeit Ullmann Móric – és Wodianer Sámuel – vásárolta fel és szállította piacra.^[97] Mindkét üzletember hitelezőként biztosította a mezőgazdasági üzemek működtetését azzal, hogy komoly összegeket előlegeztek meg olyan terményekre, amelyek nem érték el a kívánt hozamot. De hogyan is érték volna el, ha 1831/1832 és 1841 között alig három „csendes” évet láttunk. A gazdasági összefonódás pontos anyagi vetületét nem ismerjük, de két tényezőt érdemes kiemelni: Wodianer Sámuel a csődeljárás során mint követelést megfogalmazó hitelező tűnik fel,^[98] Ullmann Móric pedig az uradalom egyes részein szerzett befolyást, 1843-ban Eötvös József már arról ír, hogy az uradalom fele Ullmann kezén van.^[99]

A gazdasági szakértelem teljes hiányával biztosan nem vádolható ifj. Eötvös Ignác, de egyetérthetünk a szakirodalomban megjelenő állítással, hogy nem rendelkezett olyan széleskörű gazdasági ismeretekkel, mint Lilien József.^[100] Ez a hiátus tetten érhető abban, hogy a beruházások egy része meggondolatlan volt, a kiegyensúlyozott birtokstruktúra megbontása pedig felelőtlenség. A mintagazdaság az 1830-as évek végére presztízst jelentő látszattá vált, amely a bécsi Geymüller bankház – amellyel Eötvös Ignácon kívül számos hitelezője is pénzügyi kapcsolatban állt – 1841-es bukása után elindította azt a láncreakciót,^[101] amely végül a csődhöz vezetett. A csődeljárás éveiben szétforgácsolódott uradalmat – bár Széchenyi István is szóba került potenciális vevőként – Sina György üzletember, bankár vásárolta meg,^[102] aki tőkeinjekciózással megalapozta a birtok újbóli és egyben utolsó felfutását.^[103]

Összegzés

A földesúri szerep és a birtokgazdálkodás a szórványosan rendelkezésre álló források miatt nehezen ítélhető meg. Ercsi történetét feldolgozó monográfiák (Hetényi István: Ercsi története, illetve Miklós Gergely: Ercsi évszázadai)^[104] Eötvös József és Ercsi kapcsolatára helyezik a hangsúlyt, ifj. Eötvös Ignác birtokgazdálkodásáról kevesebbet szólnak. Lilien József és Sina György időszaka „aranykorként” jelenik meg, amelyek közé mintegy beékelődött egy kevéssé hatékony birtokgazdálkodás. A mintagazdaság fenntartására egyértelműen törekedtek. Az elemi csapások rajtuk kívül álló nehézségeket generáltak. Halvány jelek ettől függetlenül vannak arra, hogy gondot fordítottak a falura. Az 1838. évtől kibontakozó úrbéri perben a jelentések alapján támogatták az újrafelosztást,^[105] ráadásul az adótartozások miatt elárverezett külső telki állomány vagy éppen belső telki állomány mellé biztosítottak kiegészítő földeket az uradalom kontójára.^[106] Arról szintén rendelkezünk adatokkal, hogy ínség idején – amelyből jócskán kijutott a településnek – a majorság raktáraiból osztottak gabonát a közösségnek.^[107] Az Eötvös-időszak megítélését befolyásolta az is, hogy az őket követő földesurak, id. báró Sina György és ifj. Báró Sina Simon (1810–1876) – nyilvánvaló tőkeerő birtokában – figyelemreméltó patronizációs tevékenységet folytattak.^[108]

Bibliográfia

Szakirodalom

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989.

Barsi Ernő: Sály: egy bükkaljai falu a hagyományos gazdálkodás idején, A miskolci Hermann Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17., Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1965.

Blumenbach, Wenzel Karl Wolfgang: Neuestes Gemälde der Österreichischen Monarchie, Bécs, 1837

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája, KRE-DIt, V. évf., 2022/2, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-rona-hatarja-tagas-es-igen-termekeny-besnyo-az-ercsi-uradalom-egyik-pusztaja/

Bödő Krisztián: A racionális birtokgazdálkodás vonásai néhány Fejér vármegyei birtokon a 19. század közepén a korabeli sajtó tükrében, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-a-racionalis-birtokgazdalkodas-vonasai-nehany-fejer-varmegyei-birtokon-a-19-szazad-kozepen-a-korabeli-sajto-tukreben/

Bödő Krisztián: Lilien báró gazdasági tevékenységének vonásai az ercsi uradalomban, in Berecz Anita – Kristóf Ilona (szerk.): A rang kötelez. Rendi és rendies magatartásformák a középkortól a 20. századig, Eger, Líceum Kiadó, 2024, 61–74.

Bödő Krisztián: Vásárosnaményi báró Eötvös Ignác tartozásai és hitelezői, KRE-DIt, VII. évf. 2024/1, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-vasarosnamenyi-baro-eotvos-ignac-tartozasai-es-hitelezoi/

Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1903.

Farkas Gábor: Az 1831. évi kolerajárvány Fejér megyében, Fitz Jenő (szerk.): Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve, C sorozat, II–III. szám, Székesfehérvár, 1961–1962, 91–94.

Fényes Elek: Magyarország leírása II., Pest, Beimel, 1847.

Fényes Elek: Magyarországnak, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 1., Pest, 1836.

Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József 1813–1871, Budapest, Athenaeum, 1903.

Fónagy Zoltán: A bomló feudalizmus gazdasága, in: Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2013.

Für Lajos: Jobbágyföld – parasztföld, in Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II., második kiadás, Budapest, Akadémiai Kiadó, I. köt. 33–153.

Gaál László: A magyar növénytermesztés múltja, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Gáthy János: A Malmokról, in Vörösmarty Mihály, Horvát István (szerk.): Tudományos Gyűjtemény, 16. évf., 1832/1. szám, 69–75.

Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei és következményei a rendi Magyarországon 1790-1848, Pécs, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, 1927.

Hetényi István: Ercsi története, Ercsi, Ercsi Nagyközség Tanácsa, 1987.

Hetényi István: Ercsi, in Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16., Székesfehérvár, 1985, 69–128.

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete I., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1992.

Kaposi Zoltán: Uradalmi gazdaság és társadalom a 18–19. században, Budapest–Pécs, Digital Campus Kiadó, 2000.

Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012.

M. Lovas Krisztina: Báró Eötvös József újratemetése Ercsiben, Honismeret, 49. évf., 2021/6. szám, 129–131.

Majláth Béla: Gróf Széchenyi István levelei, III. köt., Budapest, Athenaeum, 1891.

Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790–1848, Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951.

Mérei Gyula: Magyarország gazdasága (1790–1848), in Mérei Gyula – Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790–1848. 1., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.

Miklós Gergely: Ercsi története a kezdetektől, in Miklós Gergely (szerk.): Ercsi évszázadai, Ercsi, Ercsi Város Önkormányzata, 2010, 28–396.

Nagyváthy János: Magyar practicus tenyésztő, Pest, 1822.

Nizsalovszky Endre (közzéteszi) – Lukácsy Sándor (sajtó alá rendezte): Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz, Irodalomtörténeti füzetek 55., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987.

Pomogyi Zoltán: Magyar alkotmány- és jogtörténeti kéziszótár, Budapest, Mérték Kiadó, 2008.

Pulszky Ferenc: Életem és korom 1., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958.

Rácz Lajos: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején, Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2001.

Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1900-ig, 1. köt., Budapest, Országos Meteorológiai Szolgálat, 1998.

Röll, M. F.: Az állati járványok tekintettel az osztrák és német törvényhozásra, A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 40., Budapest, Franklin-társulat Könyvnyomdája, 1882

Schneider Miklós: Fejér megye 1843. évi nemesi összeírása, 1843. Székesfehérvár, 1936.

Eötvös József – Völgyesi Orsolya (közzéteszi): Levelek I., Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2023.

Korabeli sajtóorgánumok

Adalék gazdasági állapotaink ismeretéhez VII., Gazdasági Lapok, 12. évf., 44. szám, 1860. november 1., 697–700.

Báró Sina Simon egy rendelete, Politikai Ujdonságok, 3. évf., 31. szám, 1857. augusztus 5., 280.

Bittner Imre: Idő- s kórjárat nemes Arad vármegye boros-jenői járásban, 1842 másodnegyedében, in: Orvosi Tár, 3. évf., 2. kötet, 12. szám, 1842. szeptember 18., 177–184.

Fekete István: Utazási töredék, Naplómbul, Társalkodó, 9. évf., 73. szám, 1840. szeptember 9., 291–292.

Gőz- és vízi malmokról, Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, 1. évf., 25. szám, 1836. szeptember 24., 193.

Havas Ignácz: A ragályos marhadög beoltása, mint a marhapestist enyhítő bánásmód, Gazdasági Lapok, 3. évf., 33. szám, 1851. augusztus 17., 760–768

Jegyzéke azon ügydaraboknak, melyek az 1971. évi jun 19-én és következő napjain tartandó évnegyedes bizottmányi gyülésre kitüzettek, Eger, 9. évf., 23. szám, 1871. június 8.

Korizmics István: Néhány szó a marhadögrül. Társalkodó, 5. évf., 100. szám, 1836. december 14., 1–2.

Krumpér és Czukor termesztés, és a’ Selyem tenyésztés eredetének nyomdoka Magyar Országban, Tudományos Gyűjtemény, 6. évf., 1822/11, 75–92.

Magyarország, Hírnök, 4.évf., 52. szám, 1840. június 29., 1.

Magyarország, Hírnök, 5.évf., 19. szám, 1841. március 8., 1.

Országgyűlés, Magyar Ujság, 5. évf., 112. szám, 1871. május 16., 1–2.

Felhasznált levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér megyei levéltára

HU-MNL-FML-IV.a. 73. – Acta Locorum (AL) Ercsi

HU-MNL-FML-IV.3.c – Fejér vármegye közgyűlésének iratai

HU-MNL-FVmL-IV.72.d – Nemesi összeírások

HU-MNL-FVmL-XV.1.a – Kéziratos térképek

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. – Közgyűlési és törvényszéki iratok

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.k. – Be-és kitáblázási jegyzőkönyvek

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL-S12 – Helytartótanácsi térképek

Felhasznált online források

Ercsi község házasultak anyakönyvi kivonatai, a FamilySearch adatbázisában, https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3Q9M-CSYD-N3LH-L?cat=258821&i=361&lang=hu,
https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3Q9M-CSYD-N3LC-6?cat=258821&i=350&lang=hu

Ercsi község halotti anyakönyvi kivonata, a FamilySearch adatbázisában, https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3Q9M-CSYD-DB1Y?cat=258821&i=160&lang=en

Hivatkozások

1. Itt érdemes utalni arra, hogy számos vármegye intézett feliratot a képviselőháznak, hogy közköltségen vásárolja meg az állam az Eötvös család részére az ercsi uradalmat. Erre nem került sor. Országgyűlés, Magyar Ujság, 5. évf., 112. szám, 1871. május 16., 1.; Jegyzéke azon ügydaraboknak, melyek az 1971. évi jun 19-én és következő napjain tartandó évnegyedes bizottmányi gyülésre kitüzettek, Eger, 9. évf., 23. szám, 1871. június 8., 180. ↑
2. Bővebben ld.: M. Lovas Krisztina: Báró Eötvös József újratemetése Ercsiben, Honismeret, 49. évf., 2021/6, 129–131. ↑
3. Falk Miksa: Kor-és jellemrajzok, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1903, 207. ↑
4. Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József 1813–1871, Athenaeum, Budapest, 1903, 3. Eötvös József és Ercsi kapcsolatáról ld. továbbá: Miklós Gergely: Ercsi története a kezdetektől, in Miklós Gergely (szerk.): Ercsi évszázadai, Ercsi, Ercsi Város Önkormányzata, 2010, 201–212. ↑
5. „Mennyivel inkább tudtam becsülni ezen megtiszteltetésemet, mely legmélyebb tiszteletem legigazabb hajlandóságom bebizonyítására alkalmat nyújtott, mennyivel inkább boldogított a Tekintetes Karok és Rendeknek irántam annyiszor mutatott kegyessége, Tiszttársaimnak barátsága, annyival fájdalmasabban érzem e pillanatban a búcsúzás keservét, és megvallom tisztem első kellemetlen pillanatja az, melyben tőle válnom kell.” A tisztség lemondásáról szóló levelet Eötvös József Bécsben, 1835. április 24-én írta. HU-MNL.FVmL-IV.3.c. 1835/1037. ↑
6. Hetényi István: Ercsi története, Ercsi Nagyközség Tanácsa, Ercsi, 1987, 109–110. ↑
7. HU-MNL.FVmL-IV.3.c. 1830/498. ↑
8. Károly János: Fejér vármegye története, 4. köt., Székesfehérvár, Fejérvár Megye Közönsége, 1934, 484–485. ↑
9. Miklós: Ercsi, 194. ↑
10. HU-MNL-FVmL-IV.72.d. Conscriptiones Nobilium Comitatus Albensis, Processus Bicskeiensis, 1813–1843, 88. ↑
11. Bajor királyi kamarás lovasezredes. ↑
12. Nizsalovszky Endre (közzéteszi) – Lukácsy Sándor (sajtó alá rendezte): Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz, Budapest, Irodalomtörténeti füzetek 55., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987, 48. ↑
13. Barsi Ernő: Sály: egy bükkaljai falu a hagyományos gazdálkodás idején, A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17., Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1965, 20–21. ↑
14. Ercsi község házasultak anyakönyvi kivonat 1832. szept. 23-án kelt bejegyzése, https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3Q9M-CSYD-DB1Y?cat=258821&i=160&lang=en, (Letöltés: 2025. május 2.) ↑
15. Ennek hátterében az állhat, hogy a csődper során a csődbíróság többszöri felszólítására sem adták át az uradalom iratait, számadáskönyveit a tömeggondnoknak. Azt feltételezzük, hogy az iratokat megsemmisítették. A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében őrzött Eötvös család iratai pedig nem a bárói ágra vonatkoznak. ↑
16. Azt már Pulszky Ferenc jegyzi meg emlékirataiban, hogy ifj. Eötvös Ignác gyakran bérelt birtokokat. Pulszky Ferenc: Életem és korom I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958, 183. ↑
17. Lilien báró birtokgazdálkodásáról ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790–1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948, 50–54.; Bödő Krisztián: Lilien báró gazdasági tevékenységének vonásai az ercsi uradalomban, in Berecz Anita – Kristóf Ilona (szerk.): A rang kötelez. Rendi és rendies magatartásformák a középkortól a 20. századig, Eger, Líceum Kiadó, 2024, 61–74.; Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája, KRE-DIt, V. évf., 2022/2, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-rona-hatarja-tagas-es-igen-termekeny-besnyo-az-ercsi-uradalom-egyik-pusztaja/ (Letöltés: 2025. május 2.) ↑
18. A csődperről ld.: Bödő Krisztián: Vásárosnaményi báró Eötvös Ignác tartozásai és hitelezői, in KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-vasarosnamenyi-baro-eotvos-ignac-tartozasai-es-hitelezoi/ (Letöltés: 2025. május 2.) ↑
19. Adalék gazdasági állapotaink ismeretéhez VII., Gazdasági Lapok, 12. évf., 44. szám, 1860. november 1., 699. ↑
20. HU-MNL-FVmL-XV.1.a. – U14 ↑
21. HU-MNL-FVmL-IV.a. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, 194–195. ↑
22. Uo. ↑
23. 1836. évi VI. törvénycikk azokról, melyek a telek haszonvételén felül a Jobbágyok hasznai közé tartoznak. A törvénycikket ld. a jogtár adatbázisában: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=83600006.TV (Letöltés: 2025. május 2.) ↑
24. Gaál László: A növénytermesztés múltja Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 371–372; Pomogyi Zoltán: Magyar alkotmány- és jogtörténeti kéziszótár, Budapest, Mérték Kiadó, 2008, 1091. ↑
25. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/2470.; Fónagy Zoltán: A bomló feudalizmus gazdasága, in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2013, 46. ↑
26. Uo. ↑
27. Für Lajos: Jobbágyföld – parasztföld, in Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II., második kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, I. köt. 33–153. ↑
28. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/3396. A pert a csődper kitöréséig nem zárták le, az uradalom újrarendezése csak Sina György birtokgazdálkodása idején, a jobbágyfelszabadítással összefüggésben valósult meg. Hetényi: Ercsi, 127–128. ↑
29. A bérleti díjról nem rendelkezünk adatokkal, ugyanakkor a természetbeni fizetség, a gabona őrléséért lefizetett vámgabona is hasznot hozott, különösen, hogy anyagi ráfordítást nem igényelt a földesúrtól. Az ercsi malmokról bővebben ld.: Hetényi: Ercsi, 137–142. ↑
30. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1822/210. ↑
31. Gáthy János: A Malmokról, in Vörösmarty Mihály, Horvát István (szerk.): Tudományos Gyűjtemény, 16. évf., 1832/1, 72. ↑
32. Uo. 73. ↑
33. Gőz- és vízi malmokról, Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, 1. évf., 25. szám, 1836. szeptember 24., 193. ↑
34. HU-MNL.FVmL-IV.3.c.1835/769. ↑
35. HU-MNL.FVmL-IV.3.c.1835/676. ↑
36. HU-MNL.FVmL-IV.3.c. 1837/179. ↑
37. HU-MNL-OL-S12-XIX.-47:1. ↑
38. HU-MNL-OL-S101-73. ↑
39. HU-MNL-OL-S12-XIX-47:1. A tervezést követően az 1830-as évek második felében nem jelentkeznek problémák a vízimalmokkal. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1837/2644. ↑
40. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1842/162. ↑
41. Farkas Gábor: Az 1831. évi kolerajárvány Fejér megyében, Fitz Jenő (szerk.): Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve, C sorozat, II–III. szám, Székesfehérvár, 1961–1962, 91. ↑
42. Uo., 92. Ugyan a katolikus egyház halotti anyakönyvi kivonatai nem adnak teljeskörű képet, jelzésértékű, hogy amíg 1830-ban 256, addig 1831-ben 526 halottat regisztráltak. Ercsi község halotti anyakönyvi kivonatai – 1830, https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3Q9M-CSYD-N3LC-6?cat=258821&i=350&lang=hu (Letöltés: 2025. május 02.); Ercsi község halotti anyakönyvi kivonatai – 1831, https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:
    1:3Q9M-CSYD-N3LH-L?cat=258821&i=361&lang=hu (Letöltés: 2025. március 18.). ↑
43. Farkas: Az 1831. évi, 93. ↑
44. A betegségről és kezeléséről ld.: Bittner Imre: Idő- s kórjárat nemes Arad vármegye boros-jenői járásban, 1842 másodnegyedében, in Orvosi Tár, 3. évf., 2. kötet, 12. szám, 1842. szeptember 18., 182–184. ↑
45. HU-MNL-OL-W-21-6-N-26-Fejér vármegye-33 (Ertsi) ↑
46. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1835/608. Az oltást Tauscher Frigyes uradalmi orvos és seborvos, a botanikusként országosan ismert Tauscher Gyula Ágoston apja végezte. Miklós: Ercsi, 214. ↑
47. „[…] ki emlékszik oly hosszan tartó szárazságra […], mely földünket annyira pirította, anélkül, hogy csak egyszer is enyhítő esőről vígasztaltatott volna. Ez vonta meg eleséginket, mezeinket, kutainkat, füves forrásainkat ez apasztotta el. Tavak, melyek ember emlékét túlható ideig elegendő vízzel teltek, végképpen eltöröltettek.” HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1835/668; 1834-ben az egész országban szokatlanul nagy forróság és csapadékszegénység uralkodott. A feljegyzések közül az Ercsihez közel fekvő Buda kapcsán jegyezték fel: „Az idei nyárnak közönséges bélyege: az aszály és forróság […]. 40 év alatt ily forró július nem volt […].” (Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1900-ig, 1. köt., Budapest, Országos Meteorológiai Szolgálat, 1998, 339; Rácz Lajos: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején, Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2001, 235. ↑
48. A vármegye községeinek úrbéres közössége az állatállomány kiteleltetésére is alig volt képes, a katonaság számára beszolgáltatandó szénát sem voltak képesek előteremteni, azt saját pénzen kellett vásárolniuk, amely bizonytalanná tette az adóképességet. HU-MNL-FVmL-IV.3.c 1840/2297. ↑
49. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1835/2015. ↑
50. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1836/2044. ↑
51. E két évben tapasztalt csapadékbőségről, áradásokról lásd: Réthly: Időjárási események, 377–379, 387–400.; Rácz: Magyarország éghajlattörténete, 236. ↑
52. Összehasonlítás végett Érden is jelentős károkat okozott a Duna. 1837-ben 144 lakóház, 30 istálló és 32 fészer vált a földdel egyenlővé. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/2089. ↑
53. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1837/4768. ↑
54. Hetényi: Ercsi, 117. ↑
55. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/810. ↑
56. Agg-Szent Péteri Posta Napló HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/575. ↑
57. Az ökológiai katasztrófák faluközösségre gyakorolt hatásáról további vizsgálatok szükségesek. ↑
58. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/3309. ↑
59. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/920.; 1838/1089. ↑
60. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/3308. ↑
61. Farkas: Az 1831. évi, 93. ↑
62. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/1325. A község felgyorsuló fejlődéséről tehát a 19. század első harmadában aligha beszélhetünk. Vö.: Hetényi: Ercsi, 116. ↑
63. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/799. ↑
64. Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete I., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1992, 28.; Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 161–163. ↑
65. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/1443. ↑
66. Fónagy: A bomló feudalizmus, 36. ↑
67. Magyarország, Hírnök, 5.évf., 19. szám, 1841. március 8., 1. ↑
68. Kaposi Zoltán: Uradalmi gazdaság és társadalom a 18–19. század fordulóján, Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2000, 84. Azt Fényes Elektől tudjuk, hogy az ercsi jobbágyok megélhetéséhe tartozott, hogy friss kenyeret vittek fel Budára. Fényes Elek: Magyarország leírása II., Pest, Beimel, 1847, 42. ↑
69. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1838/799. ↑
70. Mérei Gyula: Magyarország gazdasága (1790–1848), in Mérei Gyula – Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790–1848. 1., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, 238. Egyetlen példa a helyzet megvilágítására: a 24 települést magában foglaló bicskei járásban az összes megyei út és híd karbantartásához összesen hat malteros talicskát, száz lapátot, egy cölöpverő kost, ötven ásót és harminckét kapát biztosítottak. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/576. ↑
71. Fónagy: A bomló feudalizmus, 36. ↑
72. A Bitskei Járásban található lovak állapotjának átnézése. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/306. ↑
73. A Csákvári Járásban található lovak állapotjának átnézése. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/306.; A Sármelléki Járásban található lovak állapotjának átnézése. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/306 ↑
74. A svájcertehenek főként svájci és északolasz tehenészetekből kerültek Magyarországra, elsőként a dunántúli uradalmakban jelentek meg. A gondoson kiválogatott példányokból hozták létre a tehenészetet (svájceráj, Schweizerei, Svájtzéria), amely elsősorban a földesúri udvart látta el tejtermékekkel. Nagyváthy János: Magyar practicus tenyésztő, Pest, 1822, 96–98. ↑
75. A marhadögvészről ld.: Röll, M. F.: Az állati járványok tekintettel az osztrák és német törvényhozásra, A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 40., Budapest, Franklin-társulat Könyvnyomdája, 1882, 6.; A marhapestis korabeli kezeléséről ld.: Havas Ignácz: A ragályos marhadög beoltása, mint a marhapestist enyhítő bánásmód, Gazdasági Lapok, 3. évf., 33. szám, 1851. augusztus 17., 760–768. ↑
76. Korizmics István: Néhány szó a marhadögrül, Társalkodó, 5. évf., 100. szám, 1836. december 14., 1–2. ↑
77. HU-MNL-FVmL-IV.3.c 1838/3845. ↑
78. Fekete István: Utazási töredék, Naplómbul, Társalkodó, 9. évf., 73. szám, 1840. szeptember 9., 291. ↑
79. HU-MNL-FVmL-IV.3.c 1840/6341. ↑
80. Blumenbach, Wenzel Karl Wolfgang: Neuestes Gemälde der Österreichischen Monarchie, Bécs, 1837, 289. ↑
81. Bödő Krisztián: A racionális birtokgazdálkodás vonásai néhány Fejér vármegyei birtokon a 19. század közepén a korabeli sajtó tükrében, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/bodo-krisztian-a-racionalis-birtokgazdalkodas-vonasai-nehany-fejer-varmegyei-birtokon-a-19-szazad-kozepen-a-korabeli-sajto-tukreben/ (Letöltés: 2025. március 18.) ↑
82. HU-MNL-FVmL-IV.3.c 1840/2358. ↑
83. Magyarország, Hírnök, 4.évf., 52. szám, 1840. június 29., 1. Bucsánszky József tudományos jellegű írása azért is fontos, mert látható, az uradalom számára a megfelelő humán tőke kiaknázása, elsősorban a birtokirányításban részt vevő tisztek kiválasztása kulcsfontosságú volt. Sina György időszakában sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek a gazdatisztek okítására. ↑
84. Miklós: Ercsi, 190–191. ↑
85. A Wodianer család Csehországból települt Magyarországra. Vagyonukat terménykereskedelemből szerezték, A család reformkorban számos üzlettel és érdekeltséggel rendelkezett az országban. Bővebben ld.: Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 153–170. ↑
86. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e 1843/1607. ↑
87. A várpalotai Magyar Vegyészeti Múzeumban található régi állandó kiállítás képanyagából. Ezúton is köszönjük Nyári Katalin múzeumvezetőnek, hogy rendelkezésünkre bocsájtotta a képet. ↑
88. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.k 1841. p. 220. ↑
89. Bödő Krisztián: Lilien báró gazdasági tevékenységének vonásai az ercsi uradalomban, in Berecz Anita – Kristóf Ilona (szerk.): A rang kötelez. Rendi és rendies magatartásformák a középkortól a 20. századig, Eger, Líceum Kiadó, 2024, 70–71. ↑
90. Fényes Elek: Magyarországnak, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 1., Pest, 1836, 72.; Ercsiről lásd Uo., 99. ↑
91. Krumpér és Czukor termesztés, és a’ Selyem tenyésztés eredetének nyomdoka Magyar Országban, Tudományos Gyűjtemény, 6. évf., 1822/11, 81. ↑
92. Hetényi István: Ercsi, in Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16., Székesfehérvár, 1985, 96. ↑
93. Miklós: Ercsi, 195. ↑
94. Az Ullmann család Pozsonyból származott, vagyonukat terménykereskedelemmel alapozták meg. Ullmann Móric (Mór) számos üzlettel és érdekeltséggel rendelkezett az országban, egyike volt a Pesti Kereskedelmi Bank alapítóinak. A családról bővebben lásd: Bácskai: A vállalkozók, 140–152. ↑
95. Schneider Miklós: Fejér megye 1843. évi nemesi összeírása, Székesfehérvár, magánkiadás, 1936, 34. ↑
96. Majláth Béla: Gróf Széchenyi István levelei, III. köt., Budapest, Athenaeum, 1891, 196. ↑
97. Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790–1848, Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951, 171. ↑
98. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e 1841/2864. ↑
99. Eötvös József levele Lilien Károly báróhoz, 1843. jan. 30. A levelet lásd: Eötvös József – Völgyesi Orsolya (közzéteszi): Levelek I., Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023, 206–207. ↑
100. Miklós: Ercsi, 194. Lilien József a tizenegy évig volt a Theresianum tanítványa 1760 és 1771 között. Az akadémián ekkor kezdett önálló tudománnyá válni a mezőgazdaságtan, ekkor jelentek meg azok a fiziokrata tanok, amely a mezőgazdaság fontosságát hangsúlyozták. Bödő: Lilien báró, 63. ↑
101. Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei és következményei a rendi Magyarországon 1790–1848, Pécs, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, 1927, 129–130. ↑
102. Báró Sina György szintén Eötvös Ignác hitelezői közé tartozott. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e 1841/2849. ↑
103. Miklós: Ercsi, 195. ↑
104. Hetényi István: Ercsi története, Ercsi, Ercsi Nagyközség Tanácsa, 1987; Miklós Gergely (szerk.): Ercsi évszázadai, Ercsi, Ercsi Város Önkormányzata, 2010. ↑
105. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/304. ↑
106. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1839/324. ↑
107. HU-MNL-FVmL-IV.3.c 1836/1768. ↑
108. Nagy hangsúlyt fektetett például a gyerekek oktatására, különösen a pusztagazdaságokba kitelepült cselédek esetén. Báró Sina Simon egy rendelete, Politikai Ujdonságok, 3. évf., 31. szám, 1857. augusztus 5., 280. ↑

Borisz Szavinkov (1879–1925) orosz forradalmár volt, aki a kaotikus orosz polgárháború idején kimunkálta a fehérektől és a bolsevikoktól is elhatárolódó „Harmadik Oroszország”^[2] eszméjét. Teoretikus jellegű műveiben gyakran előforduló kulcsfogalmak segítik a politikai értékrendjének és társadalomképének feltérképezését, amelyekbe a későbbiekben a kozákokat is beleilleszti: „A jövő történésze le fogja jegyezni […] újat teremtett (a kozák), egy új, harmadik, demokratikus, kozák és paraszti Oroszországot.”^[3] Ezt az eszmét Szavinkov az 1920-ban kiadott На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу”^[4] című munkájában dolgozza ki, ami a Свобода [Szvoboda]^[5] újságban jelent meg. A „Harmadik Oroszország” eszméjének főbb fogalmai: az agrárszocializmus, a föderalizmus, az eurázsianizmus^[6] és a narodnyik^[7] gondolat.

Fiatalkorát Varsóban töltötte és végezte középfokú tanulmányait.^[8] Az itt tapasztalt russzifikáció ellenszenvet ébresztett benne a cári rezsim ellen.^[9] Ezeket látva mély szimpátia alakult ki benne a lengyelek iránt, akikre testvérnépként tekintett. Erre a következőképpen emlékszik vissza: „Gyermekkorom óta ahhoz szoktam, hogy szeressem és tiszteljem a vitéz és sokat szenvedett népet, akik közel állnak vérkötelékben hozzánk, oroszokhoz.”^[10] Ezt megerősítette liberális beállítottságú édesapja, aki Varsó ítélőbírójaként dolgozott és sohasem tett különbséget lengyel és orosz között.^[11] A gimnáziumban megismerkedett Ivan Kaljajevvel, a későbbi terroristával, aki a legjobb barátja lett.^[12] Gyerekkorában mély nyomott hagyott benne nagybátyja, akinek neves barátait megismerhette a fiatal Szavinkov, köztük Gleb Uspenszkij narodnyik írót, aki valószínűleg elmagyarázta Szavinkovnak a parasztság helyzetét Oroszországban.^[13] Egyetemista korában baloldali agitációért a Varsói Citadellában raboskodott, s noha hamar kiengedték, ez mély nyomot hagyott a fiatal Szavinkovban.^[14] Ezt követően újra letartóztatták és Vologdában börtönözték be, szökését követően kezdte meg a forradalmi tevékenységét. Csatlakozott a széles népi támogatást élvező Szocialista Forradalmi Párt (továbbiakban SZR/SZR-ek) félkatonai szervezetéhez, aminek később vezetője is lett.^[15] Miután Jevno Azef elárulta az SZR-t 1906-ban, Szavinkovot letartóztatták és halálra ítélték. Sikerült azonban megszöknie és külföldre menekülnie, majd visszatért Oroszországba, ahol egészen 1911-ig élt. Ezek után kivándorolt, s száműzetésben^[16] írta meg a részben autobiográfiának szánt, az, Ami nem történt meg – a forradalom története című regényét.^[17] Szavinkov regényei mindig az ő valódi, megtörtént tapasztalatait rögzítik (ezeket mind „Ropsin” álnéven írta), azonban álnevet ölt önmagára a regényben. Valószínűsíthető, hogy a legtöbb szereplő valódi személy, álnéven. A főhős (egy bizonyos Bolotov), ugyanazt a szerepet tölti be az SZR-ben mint Szavinkov, vagyis az SZR félkatonai szervezetének a magas rangú vezetője. A regényben Bolotov teljesen kiábrándult az SZR-ből és abból a terrorból, amit a félkatonai szervezet hajt végre. Belefáradt abba, hogy ő, mint egy magas rangú tiszt, mindig fiatalokat küld a halálba^[18] és megkérdőjelezi azt az SZR tételt, hogy ha Oroszország veszít, akkor ők nyernek, mivel hazafias érzelmeket vallott.^[19] Ilyen gondolatokkal küzdhetett Szavinkov már 1905-ben is, amikor a regény játszódik. Az első világháború kitörésekor beállt a francia hadseregbe, s az itt tapasztaltakat egy újabb regényben írta meg aminek címe: Franciaországban a háború idején.^[20] A cári hatalom megbuktatása után, 1917-ben helyet kapott az Ideiglenes Kormányban a 7. hadsereg komiszárjaként.^[21] Az augusztusi Kornyilov Puccs után – és még azelőtt is – megpróbálta kibékíteni Kornyilovot és Kerenszkijt.^[22] Az októberi forradalmat követően az Önkéntes Hadsereg köreiben találta magát. Ezek után önállóan próbált antibolsevik mozgalmakat szervezni, először Moszkvában a Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért nevű szervezetet, majd Varsóban a Lengyelországi Orosz Politikai Bizottságot 1920-ban. Az előbbi szervezet több városban is jelen volt, mielőtt a bolsevikok leverték a mozgalmat.^[23] Ezek után a nagyhatalmaktól próbált segítséget kérni, valamint a lengyelekkel igyekezett szövetséget kötni az 1920-as évek elején.^[24]

Tanulmányom célja Borisz Szavinkov politikai eszméinek bemutatása az orosz történelem sorsdöntő időszakában, az orosz polgárháborúban betöltött szerepének felvázolása, rámutatni arra, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemel a történeti kutatásban, mint amit megkapott. Továbbá – Szavinkov esetének példáján – igazolni szeretném az orosz polgárháború többpólusú természetét, amelyben az orosz politikai struktúra csak a terror fokozódásával polarizálódik végletesen. A dolgozatomban több helyütt Szavinkov műveiből idézek, ezeket jómagam fordítottam az eredetiről magyarra.

A februári forradalmat követően Szavinkov pozíciót kapott az Ideiglenes Kormánytól – amelyben az SZR közeli^[25] Kerenszkij töltötte be a hadügyminiszteri posztot – mint a 7. hadsereg komiszárja.^[26] E feladatkörben meggyőződhetett a hadsereg siralmas állapotáról: „…arra a következtetésre jutottam, hogy az orosz hadsereg haldoklik, és hogy megmentsük, és vele együtt Oroszországot, abszolút és kemény módszerekhez kell folyamodni…”^[27] Az „abszolút és kemény” módszerek alatt értette például a halálbüntetés bevezetését a fronton^[28] – amit maga Lavr Kornyilov tábornok is támogatott^[29] – és a hadseregen belüli bolsevik agitátorok megbüntetését. Mivel „nem kapott utasításokat a komiszári jogkörét illetően”^[30], azaz hatásköre tisztázatlan maradt így bolsevik-ellenes álláspontját nem torolták meg az orosz hadseregben. Így a bolsevikok gyűléseket tarthattak a hadsereg többi egységében, azaz továbbra is agitálhattak.^[31]

Szavinkov gyűlölete a bolsevikok iránt e helyzetben abból fakadt, hogy az Ideiglenes Kormány nem mert döntéseket hozni a Pétervári Szovjet jóváhagyása nélkül és hogy Kerenszkij a Szovjet véleményét többre tartotta, mint a hadsereg érdekeit és fejlesztését. Ő maga így ír erről: „…a hadügyminisztert, Kerenszkijt, nem csak a hadsereg érdekei hajtották, hanem a Pétervári Szovjet döntései és állásfoglalásai….”^[32] Szavinkov hazafias meggyőződése újból bebizonyosodik, mivel a Pétervári Szovjet tagjait a bolsevik jelzőn kívül „zimmerwaldistának”^[33] is nevezi: „akiknek idegen a haza gondolata, a haza szeretete és a front megtartásáért való aggodalom.”^[34] Szerinte ezt a két problémát (vagyis a bolsevik agitációt és a Pétervári Szovjet beavatkozását a politikai döntéshozatalba) azzal kell megoldani, hogy olyan embereket kell tenni a hadügyminiszteri és a főparancsnoki pozíciókba, akiket nem tudnak külsőleg befolyásolni.^[35] Szavinkov Kornyilov tábornokot tartotta a legalkalmasabb embernek a hadsereg újjáépítésére, ezért sürgönyt küldött Kerenszkijnek, hogy csoportosítsák át a délnyugati front műveleteit (név szerint a 8., 7., 11. hadsereg műveleteit) Kornyilov tábornok alá. Kerenszkij azonban ezt visszautasította és Szavinkovot a hatásköre túllépésével vádolta.^[36] Végül a Délnyugati Front Végrehajtó Bizottságának – vagyis az Iszkomitjuz – közbenjárása döntött, ami támogatta Szavinkov kérvényét.^[37] Ezt az ügymenetet érthetően nehezményezte, mondván: „…a komisszár kérvényét, vagyis az Ideiglenes Kormány (képviselőjének) kérvényét figyelmen kívül hagyták, míg az Iszkomitjuz sürgönye azonnali eredményeket ért el.”^[38]

1917. július 16-án^[39] Szavinkov részt vett egy katonai konferencián a főparancsnokságon,^[40] Kerenszkij meghívására. Itt az úgynevezett „Kornyilov program” mellett szólalt fel, melynek három pontja militarizálná az orosz közéletet és szigorúan figyelné a bolsevik aktivitást a katonaságban. Ennek a harmadik pontja a bolsevikok megfigyelését hivatalosan is kimondja, a további pontjai a következők: „1.) A katonai szervezeteket hivatalosan jegyezni (törvény általi kereteket köréjük felhúzni) […] 2.) Visszaadni a fegyelmezés jogát a vezetőknek.”^[41] Az a tény, hogy egy komisszár részt vehetett egy bizalmas eseményen – miniszteri meghívással – melyen a hadsereg főbb vezetői is részt vettek, mint Bruszilov, Gyenyikin vagy Alekszejev sokat mond Kerenszkijnek a Szavinkovba vetett bizalmáról. A konferenciát követően Kerenszkij – elhatározta, hogy Bruszilovot leváltja, mint főparancsnokot – Szavinkovhoz fordult tanácsért az utód kijelölésére vonatkozóan.^[42] Szavinkov nem meglepően, Kornyilov tábornokot javasolta a posztra.^[43]

Az új kormány megalakulását követően Szavinkov lett a hadügyminisztérium igazgatója.^[44] Kifejezi csalódottságát az új (koalíciós) kormány gyengeségét illetően a következő visszaemlékezése: „Előre lehetett látni, egy műszövetség, vagyis egy becstelen koalíció, nem fogja elérni a szükséges vaskezű irányítást…”.^[45] Ezen az új posztján, szélesebb rálátása volt az orosz hadsereg belső ügyeire, így csakhamar rájött, hogy az Ideiglenes Kormány helyzete nem annyira stabil, mint amilyennek gondolta. A bolsevik és az – akkor még teljes erővel jelen lévő – német fenyegetésen kívül, a hadseregen belüli összeesküvések is veszélyt jelentettek a kormányra. Egy különösen, ami Mogiljovban – vagyis a főparancsnokságon – szerveződött.^[46] Miután ezt Filolenko, Szavinkov segédje – és kémje a főparancsnokságon – és maga Szavinkov is jelentette Kerenszkijnek, ő ismételten figyelmen kívül hagyta bizalmasát, Filolenko-t pedig még szóbeli megrovásban is részesítette, mondván: „Beleavatkozott egy olyan dologba, ami nem a sajátja.”^[47] Szavinkov valamennyire megértette Kerenszkijjel az összeesküvők szándékát,^[48] azonban teljesen ellenezte azokat, mert szerinte minden ehhez hasonló kísérlet a hadsereg újjáépítésének kudarcához vezetett volna: „Aggasztott, hogy e összeesküvés Kornyilov tábornokot a fegyveres fellépés útjára tereli […] a hadsereg feltámasztásának halálát jelentené”^[49] Az előbbi véleményét, és azt, hogy Kornyilov tábornokot ő nem támogatta volna egy ilyen puccsban, többször is elmondta neki.^[50]

Szavinkov legnagyobb akadálya céljai elérésében nem más volt, mint maga Kerenszkij, aki hírhedt volt bizonytalanságáról. Kerenszkij – és általa az egész Ideiglenes Kormány – és Szavinkov között súlyos nézeteltérések voltak. Kerenszkij egy esetben megkísérelte Szavinkovot öntörvényűnek beállítani, amikor nem vette figyelembe Kornyilov tábornok értesítését Pétervárra látogatásáról, így Szavinkovot engedetlenséggel vádolta: „Kornyilov tábornok 10-én érkezik és erről sürgönyt is kapott tőle 7-én, azt nem tudhattam előre, hogy Kerenszkij kitalálja, hogy én hívtam öntörvényűen Pétervárra Kornyilovot.”^[51] Egy esetben szándéka ellenére csaknem sikerült megszabadulnia ettől a hálatlan beosztástól, amikor is a hadügyminisztérium augusztus elején listát állított össze az Ideiglenes Kormányra veszélyt jelentő, letartóztatandó személyekről, ezt pártállás szerint baloldali és jobboldali listára osztották. Kerenszkij míg a jobboldali listát habozás nélkül aláírta, a baloldali lista neveinek több mint felét kihúzta, majd aláírta. E helyzetet rontotta még tovább a – szintén SZR-es – belügyminiszter Avkszentjev, aki kettő kivételével minden nevet kihúzott a listáról, mielőtt aláírta volna.^[52] Kerenszkij engedményeit a bolsevikok felé az esetleges retorziójuktól való félelemmel lehet magyarázni. A hadügyminisztériumi munka otromba akadályozása arra a döntésre juttatta Szavinkovot, hogy lemondjon a posztjáról, azonban ezt Kerenszkij nem fogadta el.^[53]

Az augusztusban bekövetkező Kornyilov puccs okai között Szavinkov több tényezőt is fontosnak tartott. Elsősorban maga Kerenszkij személyében találta meg a problémát, hisz annak folytonos bizonytalankodása sarkallta Kornyilov tábornokot a cselekvésre, illetve az, hogy Kornyilov tábornok tudta, hogy Kerenszkij katonai riválist lát benne.^[54] Kerenszkij hezitálása egy a hadügyminisztérium által – pontosabban Filolenko által – készített memorandum esetében érte el a tetőpontját. Ezt a dokumentumot Kerenszkij többszöri kérlelés ellenére sem volt hajlandó aláírni.^[55] A következő pont miatt hezitált a hadügyminiszter: „1) Törvényjavaslat, a hátországbéli katonai bűncselekményekért való halálbüntetés bevezetéséről.”^[56] A memorandum valójában a Kornyilov-program végrehajtásának kiérleltebb változata volt – mivel az első változat nem ígérkezett kellően hatékonynak^[57] – így érthető, hogy a tábornok ragaszkodott a szigorítás elfogadásához és a kormány általi ratifikálásához. Szavinkov szerint a puccshelyzet kialakulásában nagy szerepet játszott egy félreértés is, amit Vlagyimir Lvov^[58] államférfi okozott, teljesen felmentve a felelősség alól Kornyilovot. Lvov felhatalmazás nélkül, de bizonyára szándékosan Kerenszkij nevében beszélt Kornyilovval és három lehetőséget kínált fel neki.^[59] Kornyilov – abban a hitben, hogy Lvov szavai Kerenszkij szavai – a három lehetőség közül azt választotta, hogy a fő hatalom az övé és Kerenszkijé legyen, megosztva.^[60] Az elfogadást Lvov egy sürgönnyel a következőképp közölte Kerenszkijjel: „A főparancsnok követelte az összes polgári és katonai hatalom neki való átadását.”^[61]

Kornyilov tábornok, mint egy határozott katona, végig fenyegetést jelentett Kerenszkij gyenge kormányára. A háborús és csaknem polgárháborús zűrzavarban (emlékezzünk, Szavinkov még csak azt sem tudta, milyen jogai vannak komisszárként), ellenkező érdekek, eszmék és a bizalmatlanság rendszerében az Oroszországot megmenteni kívánó Kornyilov szembe került az Ideiglenes Kormánnyal. A „puskaporos hordót”, ami Kornyilov volt, végül Lvov öntörvényű szikrája gyújtotta be, kimutatva az Ideiglenes Kormány dezorganizáltságát és gyengeségét azok előtt, akik lesték és várták annak megbuktatását. Valószínűleg van igazság abban az elgondolásban, hogy a puccs egy félreértés volt, azonban a félreértés következménye – Kornyilov menesztése – kiváló ürügyet szolgálhatott ahhoz, hogy eltávolítsa a gyengekezű Kerenszkijt a miniszterelnöki és hadügyminiszteri székből.

A puccs alatt Szavinkov megpróbálta kibékíteni a két felet, felhívta a figyelmet a feltételezése szerinti félreértésre: „26-a és 27-e éjszakáján, illetve az utóbbi egész délutánján sürgönyöket cseréltem Filolenkoval és Kornyilov tábornokkal.”^[62] Erre az időre Kerenszkij kinevezte Szavinkovot Pétervár katonai kormányzójának.^[63] A próbálkozásai sikertelennek bizonyulnak, a puccskísérlet megbukott. A kudarc következtében az Ideiglenes Kormány meggyengült, míg a bolsevikok megerősödtek. Szavinkov elvesztette azt az embert, akiben az orosz hadsereg megmentőjét látta. A puccs után az SZR vezetője, Csernov, Szavinkov ellen agitált az SZR lapjában. A letartóztatását kívánta annak okán, hogy közeli kapcsolatot ápolt Kornyilovval, és ő neveztette ki főparancsnokká. Az előbbi vádak és annak következtében, hogy elbocsájtották a kormányzói posztjából,^[64] személyéről szóbeszéd kapott lábra, tápot adva Csernov agitációjának. Az SZR Központi Bizottsága magyarázatot követelt, azonban Szavinkov ezt nem volt hajlandó megadni olyan SZR-erek körében, akik a bolsevikokhoz húztak, név szerint említve Mark Natanszont, így kizárták az SZR-ből.^[65]

Cselekedetei az Ideiglenes Kormányban sok mindent elárulnak Szavinkov eszméiről, akkori céljairól. Mivel a hadügyminisztérium kötelékében dolgozott és az első világháború javában zajlott, a „Harmadik Oroszország” képe még nem alakulhatott ki benne. Szavinkov ekkor még tántoríthatatlan híve a „Második Oroszországnak”, vagyis az „Első Oroszország” cári rendszerét megbuktató Ideiglenes Kormány rendszerének. Kerenszkijjel való nézeteltérése ellenére, annak bukását Oroszország pusztulásával azonosítja és az ebben meghatározó szerepet játszó bolsevikokat és a Pétervári Szovjetet e „Második Oroszország” rákos daganatainak tekintette. Az SZR – azon belül paramilitáris – nézete megmutatkozik az általa javasolt módszerekben, mint például a halálbüntetés bevezetése, vagy az úgynevezett „parancsnoki fegyelmi rendszer” szorgalmazása, melyek nagyobb összhangban állnak a cári rendszer alatt is szolgáló tábornokok álláspontjával, mint a – szintén SZR – Kerenszkijével. Az SZR-ből való kizárása elindította Szavinkovot az önálló politikai útkeresés irányába. Ekkor figyelhető meg esetében a legkorábban az a tendencia, hogy mindig egy nagyobb formátumú katonai vezetőhöz, tábornokhoz kötődik, bennük látja a haza megmentőjét, 1917-ben ez a személy Kornyilov volt, később Vrangel tábornok lett.

A bolsevikokat Szavinkov nem a Vörös Hadsereg katonáival és tisztjeivel azonosította,^[66] hanem a Szovnarkom^[67] vezetőivel. Különösen három személyt tartott meghatározónak, Lenint, Trockijt és Zinovjevet^[68] (néhol Zinovjev helyett Dzerzsinszkijt).^[69] Szerinte nyilvánvaló, hogy az orosz nép elégedetlen a bolsevikokkal és a többség ellenük van.^[70] Szerinte a bolsevizmus térnyerése egy ember hibája: Kerenszkijé, minthogy „…túlságosan is sokat fejlődhetett alatta.”^[71]

Szavinkovban az ellenszenv már kialakult az 1917-es évben, mivel az Ideiglenes Kormány aláásóit látta a bolsevikokban. Veszélyesnek tartotta őket a háborúellenes agitációjuk és a Péterváron felállított ellenkormányuk miatt. Szavinkov a hazafisága miatt már összetűzésbe került az SZR-rel,^[72] így nem meglepő, hogy a bolsevikokkal is hasonló nézeteltérése volt.^[73] Kifogásolta többek között a „világforradalom, világegyesítés”^[74] bolsevik doktrínáját, a háborúellenességüket sem nézte jószemmel, mondván: „Ezekkel érvelve, aláírták a szégyenletes békét Breszt-Litovszknál.”^[75]

Szavinkov háborúpártisága két forrásból eredhet, az egyik, a hűsége a háborút folytatni kívánó Ideiglenes Kormányhoz, a másik Szavinkov germanofóbiája, ami miatt Oroszország legyőzendő riválisát látta a németekben, akik sohasem lehetnek Oroszország szövetségesei: „Egy német szövetség Oroszországnak német technológiát jelent… német vezérkart, német szakértőket és orosz emberi erőforrásokat, az orosz katonák ágyútöltelék pozícióját jelentené.”^[76] Az általa megálmodott „Harmadik Oroszország” két fő veszélyeztetőjét, a bolsevikokat és a németeket összekapcsolta, mondván: „Nincs olyan, hogy bolsevizmus, olyan van, hogy németbolsevizmus. A bolsevik veszély nem csak egy kommunista veszély, hanem egy német, egy pángermán, és talán egy Hohenzollern^[77] veszély is.”^[78] A két veszély összekapcsolása valószínűleg abból fakadt, hogy Lenin német segítséggel jutott vissza Oroszországba.

Szavinkov bolsevikokkal szembeni ellenszenvének másik oka a hadikommunizmus volt. Az SZR programjának sarokköve – a földtulajdon paraszti kézbe adása – s a „földet a népnek”^[79] elve számára is kardinális tétel volt. A hadikommunizmus bevezetése ezt az elvet tette semmisé: „A parasztérdekeket meg kell védeni, úgy, hogy minden paraszt tudja […] hogy a vörösök nem fogják [tudni] elvenni a termését.”^[80] Mivel a bolsevikok által véghez vitt földosztást nem említi sehol, valószínűleg azt nem tartotta igazi földosztásnak, annál is inkább, mert mint a kolhozosításkor kiderült, nem adták a parasztok tulajdonába a földet, csupán dolgozhattak rajta. Egy másik ehhez tartozó ellentét a bolsevikok munkásokra való alapozása, annak ellenére, hogy Oroszország számottevő többsége a parasztság volt.^[81]

Szavinkov a bolsevik Csekában – élén Dzerzsinszkijjel – az Ohrana utódját látta, mondván: „Oroszországban a Cseka felváltotta az Ohránát, a falhoz állítás felváltotta a bitófát.”^[82] Leonyid Kraszinnal^[83] való találkozása során feltételnek nevezi meg a Cseka feloszlatását a zöld hadseregek^[84] kapitulációjához.^[85]

Az írásaiban Szavinkov a bolsevikokat mindenféle sérelmező jelzővel illette, mint „alávaló emberek”^[86] vagy „Pokolbéli Szörny”,^[87] ami alátámasztja az irántuk érzett mély gyűlöletét. Velük kapcsolatosan bármiféle megegyezést elutasított,^[88] habár ő maga találkozott és tárgyalt a bolsevik Kraszinnal a későbbiekben. Úgy gondolta, hogy a „Pentagrammbéli Internacionálé”^[89] –t csakis a volt Orosz Birodalomból kiszakadt új országok szövetsége tudja legyőzni.^[90] Szavinkov leírta azt a vízióját, ami szerinte egy bolsevik győzelem esetén történne: „És amikor Európa már romokban fog heverni és a gaz el fogja lepni Párizs utcáit, mint a Lityelnij Proszpektet, amikor a Londoni gyárak leállnak, amikor Berlinben nem lesz vízellátás vagy fény, mint Pétervárott, akkor mit fog számítani a Versailles-i szerződés, mit fog számítani bármely szerződés […] visszatérés a középkorhoz.”^[91]

Szavinkov SZR-baloldalisága ellenére még mindig jobban bízott a cári rendszer alatt szolgáló régi vágású tábornokokban Kolcsakban vagy Gyenyikinben, mint a bolsevikokban. Ennek okai a fentebb említett nézeteltérések voltak, egy további lehetséges ok lehetett Szavinkov zsidókról vallott nézetei. A műveiben, amikor megemlít egy-egy zsidó származású baloldalit, aki nevet változtatott, mint például Trockij vagy Martov, legalább egyszer hozzáteszi a születéskori vezetéknevüket, ezzel jelezve zsidó származásukat: „Bronstein-Trockij önkényesen uralkodik […] Zederbaum rajongói, akik a testvérgyilkos szörnyű háború miatt sikoltoznak.”^[92] Ez a bolsevikok iránt érzett ellenszenv meghatározta Szavinkov hátralévő életét.

A fehér mozgalommal nem sokkal az októberi forradalom után találkozott, majd annak részese is lett. S itt alakulhatott ki a kozákok iránti mély tisztelete, mivel a Kozák Katonai Unió^[93] segített neki egy alkalommal a Donon való átkelésben. Moszkvába ment és ott szervezkedni kezdett a bolsevikok ellen 1918-ban. Ezt Mikhail Alekszejev tábornoknak, vagyis a fehér Önkéntes Hadsereg alapítójának az utasítására tette.^[94] E szerveződés nem csak Moszkvára terjedt ki, hanem Ukrajnára^[95] és Jaroszlavlra is.^[96] Miután ez a szervezkedés lelepleződött és feloszlott, Szavinkov Kolcsak admirális képviselője lett Párizsban 1918–1919 között.^[97] A szélesebb fehér mozgalommal töltött ideje elegendő betekintést nyújtott neki a mozgalom főbb vezetőinek^[98] tetteibe és – Szavinkov véleménye szerinti – hibáiba. Név szerint Gyenyikin és Jugyenics tábornokok, illetve Kolcsak admirális politikai meglátásait és tevékenységét tartotta hibásnak.

Szavinkov nem szerette volna bírálni a fehér mozgalom vezetőit, mivel azok a bolsevikok ellen harcoltak,^[99] sőt, a „méltó orosz férfi” jelzővel illette őket.^[100] Ugyanez igaz az orosz tisztekre, akik szenvedéseinek leírására Szavinkov külön fejezetet szánt, mondván: „Megerősítem: Ennek a beszédnek nem a bűnök megbocsátásáról kellene szólnia. Ha bűnösök voltak, akkor a mérhetetlen bűnhődésük megváltotta őket.”^[101] Viszont a vezetők hibáiból, igen is tanulni kell szerinte, mondván: „…de annak érdekében, hogy a múlt legdestruktívabb hibáit ne kövessük el újra, jogunk és kötelességünk megtudni (azokat)…”^[102]

A leggyakrabban ismételt megállapítása a fentebb említett vezetőkkel és a szélesebb fehér mozgalommal szemben, azok maradisága volt minden vonatkozásában, legyen az politikai, katonai vagy gazdasági ügy. Axióma volt számára, hogy a mozgalom többsége monarchista és a régi rendszert szeretné visszaállítani: „Érti-e Gyenyikin, hogy a kozákok és a parasztság fogja újjáépíteni Oroszországot és nem az ingatlantanácsosok, kormányzók és cárista miniszterek?”^[103] Ugyanakkor, eszméinek visszatérő eleme, hogy a régit és múltbélit nem lehet visszahozni.^[104] A fehér mozgalom restaurációs erőfeszítéseit alapvető hibának tekintette: „Kolcsak, Gyenyikin és részben Jugyenyics tapasztalatai végleg elítélték Oroszország újjáépítésének ily módjait.”^[105]

E hibák között említette Gyenyikin földtörvényét, ami kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy tényleg földet adjon a parasztoknak, hiszen voltak olyan megyék, ahol a parasztok egyáltalán nem kaptak földbirtokot, míg, ahol kaptak, az sem volt elegendő a megélhetésükhöz.^[106] Emellett a törvény kárpótlási jogot biztosított az érintett földesuraknak, amit a parasztok termésben voltak kötelesek kifizetni.^[107] Véleménye szerint így biztosította Gyenyikin a földesurak támogatását – a parasztság kárára.

Szavinkov a hajdani Orosz Birodalom népeinek további szoros együttműködését szorgalmazta, kiváltképpen a bolsevikok elleni küzdelemben. Így érthető módon nehezményezte a tényt, hogy a fehér vezetők ellenségként kezelték az újonnan függetlenedett népeket: „Több, mint százmillió volt orosz polgárt, nem csak nem buzdítottak a közös harcra, hanem részben ellenségnek, részben egyszerűen külföldinek nézték őket.”^[108] Ahelyett, hogy szövetségeket kötöttek volna, ellenségekké tették az inkább fehérekkel szimpatizáló utódállamokat már azzal, hogy nem ismerték el azok függetlenedését. E felfogással Szavinkov föderális Oroszországa sem születhetett meg Kolcsak, Gyenyikin vagy Jugyenyics jóvoltából.

Szavinkov elképzelése szerint mindenkinek, aki a bolsevikok ellen van, az lényegében fehér és egyesülniük kellene a bolsevikok legyőzése érdekében: „Vessünk magunk mögé minden különbséget, a jobb és baloldal, a monarchisták, köztársaságpártiak és szocialisták egyesüljenek, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel…”^[109] Kornyilov és Kolcsak halála után Szavinkov Vrangel tábornokban találta meg azt a katonát, aki képes lehetett volna végrehajtani a „Harmadik Oroszország” megvalósításának tervét.^[110] Vrangel tábornok úgy tűnik okult elődei hibáiból, s nem harcolt az utódállamok népeivel.^[111] Szavinkov szemében ennél is fontosabb cselekedete az volt, hogy földet osztott a parasztságnak,^[112] s ezzel szélesítette a bolsevikok ellen küzdők társadalmi bázisát.

A Szavinkov „Harmadik Oroszország”-ának koncepciója, s annak alapelemei – ti. demokratikus, paraszti és szabad Oroszország^[113] – amikor azokat papírra vetette, még teljesen újak voltak az orosz politikai életben. Egy harmadik út víziója és programterve volt a polgárháború káoszában: „…azok, akik szolgálják idegenkednek mind a restaurációtól, mind a bolsevizmustól…”^[114] De a „Harmadik Oroszország” eszméje nem merült ki e mondatban, hisz egy járatlan úton haladva kellett volna irányt mutatnia, s nem csak hazája népének, hiszen Oroszország hatalmi potenciálja révén törekvéseinek nemzetközi dimenziói is voltak.

Az eszme alaptézise a földbirtokok újrafelosztása, majd a paraszti kisbirtokokosságra alapozni a politikát,^[115] azokra az emberekre, akiknek az érdekei és véleményei eddig nem számítottak: „a józaneszű paraszt”-ra^[116] aki e „Harmadik Oroszország” meghatározó eleme lett volna.^[117] A parasztság támogatása abból az egyszerű tényből következett, hogy az orosz társadalmat még a világháború után is nagyobbrészt ez a réteg alkotta, s az ország gazdaságát is az agrárium határozta meg.^[118] Míg a bolsevikok Németországot és Angliát alapul vevő marxi ideológia alapján akarták Oroszországot újjáépíteni, addig Szavinkov Oroszország gazdasági és demográfiai adottságai mentén képzelte azt el. E megálmodott államrendszerben a nagybirtokosok osztálya – kiknek száma a korszakban körülbelül százharmincezer főre tehető^[119] – a föld újrafelosztásának függvényében megszűnt volna létezni, jobban mondva, ez már megtörtént^[120] és ezt a „Harmadik Oroszország” programban is megkérdőjelezhetetlen tényként rögzítette: „Nem lehet többmillió ember tulajdonát elvenni, nem számít, hogyan jutottak hozzá.”^[121] Szavinkov agrárszocialista álláspontját Franciaország példájával támasztotta alá, szerinte a franciák agrárstruktúrájuk következtében nyerték meg a háborút és emiatt nem bukkant fel ott a bolsevizmus.^[122] E földrendelkezés nem csak a földesúri birtokokat érintette volna, hanem az Orosz Ortodox Egyház kezén lévő birtokokat is.^[123] Elképzelése szerint a földbirtokok újraelosztását a „Harmadik Oroszországot” vezető parasztság végezte volna el, mivel „csak a parasztok maguk tudják, hogy lehet lelkiismeretesen felosztani a földet és hogy hol kell megőrizni az obscsinát,^[124] és hogy hol kell tulajdonná változtatni.”^[125]

Hogy kik a hívei e „Harmadik Oroszországnak”? A válasz bizonyára nem egyszerűen az, hogy azok, akik se nem bolsevikok és nem a restauráció hívei. Utóbbi esetben Nesztor Mahno^[126] is a „Harmadik Oroszország” építője lett volna. Szavinkov azonban azt is leszögezte, hogy egyvalaki csak akkor igazi híve ennek az ideológiának, ha az összes tézisét elfogadta. Ezt egy példával szemléltette: „A volt földesúr, aki a parasztok földhöz való jogáról beszél, majd azonnal szabályokat hoz az erdőkről és a többi földről, ez már nem sajnálatot, hanem dühöt és neheztelést vált ki.”^[127] Ugyanez vonatkozik minden más politikai nézetet vallóra és társadalmi osztályra, legyen az tábornok vagy közkatona, illetve jobb vagy baloldali.

Szavinkov elképzelése szerint a „Harmadik Oroszország” megteremtői a parasztok és a kozákok lesznek, mégpedig az összehívandó Alkotmányozó Nemzetgyűlés felhatalmazása révén.^[128] E szervezet lényegében a parasztság együttműködési fóruma lenne, ahol ők és a kozákok kinyilváníthatnák szabad akaratukat.^[129] Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés döntené el az államformát is, ami kapcsán Szavinkov a saját véleményét is kifejtette: „Alkotmányozó nemzetgyűlésen keresztül, egy új, erős, paraszti „harmadik” Oroszország felépítéséről. Én, mint köztársaságpárti, azt mondanám, hogy a Nagy Orosz Szövetségi Köztársaság felépítéséről. De az államforma kérdése nem a mi döntésünk.”^[130] Mivel a „Harmadik Oroszország” nem csak az orosz kezek munkájából épülne fel, minden „tagállam” rendelkezne Alkotmányozó Nemzetgyűléssel.

A „Harmadik Oroszország” elveinek megalapozója ugyanakkor nem Szavinkov, hanem a narodnyik forradalmár Nyikolaj Csajkovszkij volt.^[131] Programjának alapfogalmai: „Oroszország, földet a népnek, népek szövetsége, alkotmányozó nemzetgyűlés.”^[132] Szavinkov követendő példaképként tekintett a mű írása idején még élő, forradalmár Csajkovszkijra, aki alapító tagja volt a Szavinkov által szervezett Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért antibolsevista szervezetnek.^[133] Nem kérdéses, hogy Csajkovszkij meghatározóan inspirálta Szavinkov „Harmadik Oroszország” elméletét és programját.

A Breszt-Litovszki béke és az orosz polgárháború zűrzavara széthasította a volt Orosz Birodalom területét és népeit. Mind a bolsevikok és a fehérek e területek visszaszerzését kívánták. A bolsevikok megtámadták az újonnan függetlenedett Lengyelországot,^[134] a fehér tábornokok pedig a grúzokkal és ukránokkal hadakoztak.^[135] A bolsevikok irredentizmusa sok hazafit a soraikba állított, köztük egy olyan híres tábornokot is mint Bruszilov.^[136]

Az első lépés a „Harmadik Oroszország” irányába, a bolsevikok legyőzése lett volna a volt Orosz Birodalom valamennyi népeinek és utódállamainak összefogásával: „…hogy Lengyelország, Finnország, Lettország, Észtország és a többi most már független állam nem ellenségei az orosz demokráciának, hanem szövetségesei és barátai, hogy csakis közös erővel lehet legyőzni a világ gonoszát: a bolsevizmust.”^[137] A népek önrendelkezése az elméleti sarokköve Szavinkov eszméinek. Vagyis az, hogy a „Harmadik Oroszország” a hajdani Orosz Birodalom népeinek föderális szövetsége legyen.^[138] Viszont ellentmondásos módon a népek önrendelkezésétől és a demokrácia gyakorlatából csupán egyetlen eredményt várt Szavinkov, azt, amit ő gondolt helyesnek: „…ha egy lett, egy grúz vagy egy ukrán, minden körülmények között független szeretne maradni, minden körülmények között ellenségeskedni szeretne Moszkvával, akkor […] utat tévesztett […] nem érti a saját érdekeit és nem érdekli a független országa jövője.”^[139]

Arra, hogy miért egyezne bele ebbe az ukrán, a grúz vagy az észt nép, Szavinkov a kulturális és gazdasági köteléket hozta fel: „Olyan nincs, hogy nem lesz újjászervezve,^[140] mert a gazdasági, politikai és kulturális kölcsönös késztetés akkora, hogy minden korábbi viszályt és gyűlölködést elhallgattat.”^[141] A Szavinkov által várt döntést az Oroszországhoz csatlakozásról, ezen országok alkotmányozó nemzetgyűlései hozták volna meg. Érdekes tény, hogy akárhányszor az elszakadt népeket említi, csak a fehér és keresztény népekről beszél, Oroszország Közép-Ázsiai régiójáról szó sincs víziójában, így a népeiről sem. Lehetséges, hogy őket nem illetné ugyanaz a népi önrendelkezés, ami járt volna a letteknek vagy az ukránoknak.

Ami a lengyeleket illeti, az ő csatlakozásukkal nem számolt a „Harmadik Oroszország” föderációjához. Ehelyett közeli szövetségeseként tekintett rájuk, ami meggyőződése szerint mindkét nemzet érdekében állt.^[142] A másik felmerülő lehetőséget – az orosz–német szövetséget – elutasította, mivel Oroszország abban alárendelt szerepet töltene be.^[143] Nyilvánvaló, hogy a lengyelekhez fűződő mély kapcsolatai miatt képezett a lengyel állam kivételt a „Harmadik Oroszország” tervében. S az is kézen fekvő magyarázat, hogy mivel Lengyelországban tartózkodott a mű megírása alatt, nem akarta maga ellen fordítani a lengyel kormányt és népet azzal az elképzeléssel, hogy újra Oroszországhoz fognak tartozni.

Miután elűzték Lengyelországból, Csehszlovákiából és Finnországból, Párizsban talált menedékre.^[144] Innen próbált támogatást szerezni a bolsevikellenes harchoz, elsősorban anyagi segítséget kérve, hűen tartva magát az 1920-ban leírtakhoz: „Russia fara da se.”^[145] Szavinkovot, egy 1921-es londoni útja alkalmából, Kraszin szovjet nagykövet egy találkozóra hívta. A beszélgetés célja Kraszin szemszögéből Szavinkov „beszervezése” volt a bolsevik kormányba. Ezen kívül Moszkvában jogosan hihették azt – az ideológiai hasonlóságok okán – hogy Szavinkov a zöld hadseregek felett tényleges befolyással bírt.^[146] Hírt kapva Szavinkov találkozójáról, Winston Churchill elküldte a titkárát Archibald Sinclairt, hogy „kérdezősködjön”^[147] a beszélgetésről. Sinclairnek elmondta ugyanazon feltételeket a zöldek kapitulációjához, amit kifejtett Kraszinnak is, mindezt úgy, hogy nem állt velük kapcsolatban: „…a kommunisták: 1. feloszlatnák a Csekát. 2. Elismernék a magántulajdont és 3. Megengednék a szabad tanácsi választásokat.”^[148] Ugyanezt elismételte a rákövetkező napokban Churchillnek, Birkinheadnek,^[149] Lloyd Georgnak és Worthington-Ewansnek is.^[150] Szavinkov elmondása szerint az említett államférfiak mindegyike egyetértett vele az említett három pontjában.^[151] Szavinkov leírta, hogy Lloyd George meghívta az 1922-ben rendezendő Cannes-i konferenciára,^[152] állítását azonban inkább üres kérkedésnek tekinthetjük,^[153] amelynek célja Piłsudski támogatásának elérése volt. A meghívásról éppen egy Piłsudski marsallnak címezett levelében olvashatunk.

A zöld hadseregek, amikről Szavinkov említést tett a levélben egy kollektív elnevezés, amit különböző agrárvidékek fegyveres erőikre való hivatkozáskor használtak.^[154] A zöld hadseregek többsége saját magukra nem hivatkoztak zöldként.^[155] Az elnevezés vonatkozhat felkelőkre, vagy fosztogató dezertőrökre is mind a bolsevik, mind a fehér oldalról, Ukrajna és Oroszország határvidékén.^[156] A hadseregek agrár jellege válthatta ki azt a gondolatot, hogy Szavinkovnak valahogy köze lehet hozzájuk.

1922-ben figyelmét a fasisztává vált Olaszországra fordította. Mussoliniben egy antibolsevista szövetségest látott, aki segíthet neki a bolsevikokkal folytatott küzdelmében.^[157] Szavinkov ezen terveinek sikertelenségéről árulkodik a Mussolinivel folytatott tárgyalásának az eredménytelensége.^[158]

1924-ben egy Narvai orosz nyelvű újság, a Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] jelentést tett az orosz társadalomban működő „Szavinkov agitátorokról.”^[159] Ez azt jelenti, hogy lehetett bizonyos támogatottsága az emigráns körökben.

Az Orosz Birodalom utódállamait illető meglátásai utalnak Szavinkov hipokráciájára. Miközben a demokrácia mellett agitált, elutasította azon teoretikus döntéseket, amikkel nem értett egyet, például az utódállamok viszonyulását Oroszországhoz. Az utódállamok együttműködésének szorgalmazása, valamint a lengyel–orosz szövetségről vallott nézetei az eurázsianizmus szlavofil ideáját tükrözik. Szavinkov a szövetség értelmét – a lengyelbarát álláspontján kívül – a németek elleni összefogásként fogalmazta meg. Száműzetésében is folytatódott az a tendencia, hogy egy-egy nagyobb befolyású vezetőhöz igyekezett kötődni, többek között Piłsudskihoz, Churchillhez és Mussolinihez. Az a tény, hogy ezen befolyásos államférfiak magukhoz hívták és tárgyaltak vele, bizonyítékként szolgál Szavinkov nemzetközi hírnevére, elismertségére. A száműzetését Párizsban töltötte, mint sok más fehér emigráns, mint például Dmitrij Merezskovszkij – aki vele volt Varsóban és a „Свобода” –ban megjelent rövid életrajzát írta meg^[160] – vagy Vlagyimir Burcev, aki egyike volt az utolsóknak, akik a veszte előtt beszéltek vele.

Szavinkovot a szovjet titkosszolgálat, az OGPU visszacsalogatta a Szovjetunióba 1924. júliusában ellenforradalmi tevékenység hírével. Vlagyimir Burcevnek jelentette be távozási szándékát, mondván: „Mennem kell […] Oroszországba megyek, hogy meghaljak a bolsevikok ellen vívott küzdelemben […] De meg fogom mutatni mindazoknak, akik száműzetésben maradtak, hogyan kell meghalni Oroszországért.”^[161] Érkezésekor, augusztusban az OGPU várt rá és letartóztatta, majd rövid bírósági tárgyalást követően – amiben 13 vádpontot állítottak össze Szavinkov ellen – Vaszilij Ulrik, a katonai bizottság elnöke kihirdette az ítéletet: „A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság Borisz Viktorovics Szavinkovot […] öt év szabadságvesztésre és golyó általi halálra ítéli…”^[162] Szavinkov a tárgyalás során azt állította, hogy hatalmas hibát követett el, és hogy kész szolgálni a szovjet államot.^[163] Ennek fényében a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnöksége – Mihail Kalinyin elnökletével – úgy döntött, hogy a halálbüntetést tíz év szabadságvesztésre enyhíti.^[164] Szavinkov tárgyalásáról az akkori szovjet és a fehér emigráns média is hírt adott.^[165]

A Lubjankában várta a börtöncellája Szavinkovot. Itt töltötte el azt a kevesebb mint egy évet, ami hátra volt az életéből. Itt türelmesen várta azt, hogy kegyelmet kapjon, hisz folyamatosan azt hitegették vele az OGPU őrei.^[166] Kétségbeesésében levelet írt Dzerzsinszkijnek, annak érdekében, hogy szabadon engedje és adjon neki munkát, mondván: „Maguk ellen voltam, most magukért vagyok.”^[167] Azonban a próbálkozásainak nem lett eredménye, börtönben maradt. Alig pár nappal később – értesülve kérelme visszautasításáról – hivatalos jelentések szerint kiugrott a Lubjanka ötödik emeletéről a halálába.^[168] Azonban nem sok időnek kellett eltelnie, hogy ezt a narratívát megcáfolják, a Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok] 1928-as kiadásának állítása szerint Szavinkovot meggyilkolták, és hogy a halálának köze van Nariman Narimanov^[169] halálához, akivel a – a lap szerint – közeli barátságot ápolt, azonban ez nem valószínű.^[170] Így ért véget Borisz Szavinkov háborúval és harccal beárnyékolt élete.

A nemzetközi emlékezete nem tükrözi személye és eszméinek fontosságát. A személyét inkább Oroszországban ismerik, ott is leginkább a regényei miatt. A 20. században a különböző Oroszországgal foglalkozó folyóiratokban szórványosan felbukkant a neve. 1925-ben Harkovban az OGPU a forradalmat megörökítő múzeumot nyitott, amelyben külön „sarkot” kapott Szavinkov.^[171] Lengyelországban rövid ideig utca viselte a nevét, megtisztelve a lengyelek felé tanúsított barátságát. Azonban nem sokáig létezhetett Borisz Szavinkov utca, ugyanis a lengyel ellenzék tiltakozásai miatt megváltoztatták az utca elnevezését.

Szavinkov egy kétpólusú konfliktusban kereste a harmadik utat. Az általa elképzelt harmadik út tükrözi azon személyek és szervezetek eszméit, amelyek hatással voltak rá élete során. Ilyenek az édesapja, aki a lengyelek szeretetét és egy erős igazságérzetet adott neki, a nagybátyja ismeretségi köre, akik meggyőzték a paraszt-kérdés alapvető fontosságáról, az SZR és Nyikolaj Csajkovszkij, akik megerősítették benne a nagybátyja barátaitól tanultakat. Ezen túl a legbizalmasabb iskolás társa SZR terroristává vált.

Azért is különbözhetett a világnézete az SZR-es bajtársaitól, mert velük ellentétben szinte végigharcolta az első világháborút a francia hadsereg kötelékében, így természetes lehetett számára a kötődés valamely erős katonai parancsnokhoz. A bolsevikok elleni elszánt küzdelme, kitüntetett szerepet biztosított neki a fehér emigránsok körében. Élete nagyrészében hűséges volt az elveihez, a bajtársaihoz és feleletteséhez Kerenszkijhez is.

Noha Szavinkov egy világtörténelmi jelentőségű folyamatban a fehérek oldalán fejtett ki számottevő politikai aktivitást, a nemzetközi szakirodalomban csak szórványosan hivatkoznak elméleti tételeire és munkásságára. Ezt a bolsevik forradalommal és az orosz polgárháborúval kapcsolatos történelmi folyamatok – politikai platformok és eszmék – egyszerűsítésével magyarázhatjuk. Minden bizonnyal egyszerűbb az orosz polgárháborút vörösök és fehérek küzdelmeként megjeleníteni, habár a fehérek maguk se alkottak egységes mozgalmat.

Szavinkov mint a parasztok megmentője lépett fel az orosz polgárháború színpadára, mint akinek az ideológiája, a „Harmadik Oroszország” eszméje Oroszországot forradalmasítani kívánta. Az SZR és a narodnyik eszme alapvető gazdasági és társadalmi nézeteihez kapcsolta hozzá a patrióta értékrendet és magatartást, valamint az eurázsianizmust. Vagyis szerinte, Oroszország Európa és Ázsia között saját útját járva, föderális állami keretek között maradhat az egyedüli nagyhatalom a térségben. Szavinkov demokrácia felfogás súlyos ellentmondásokkal terhes, magán viseli a Csadajev tipológiájára visszamutató bélyeget: a „tatár-bizánci csődtömeg” örökségéből, azaz az orosz társadalmi képlet torzulásaiból „eleve” következik a kiútkeresés harmadik utas zsákutcája.

Szavinkov jelentős szerepet játszott az orosz történelemben, legyen az közvetlen részvétel a történelmi eseményekben, mint a Kornyilov puccs, vagy indirekt, mint a harmadik út hirdetése a lángokban álló és megrendült Oroszországban. Ezért is meghökkentő – egyúttal további kutatásra inspiráló – hogy 2021-ig kellett várni egy életrajzi monográfia megjelenésére angol nyelven.

Bibliográfia

Alexandrov, Vladimir: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and his wars against the tsar and the bolsheviks, New York–London, Pegasus Books, 2021.

Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020.

Dugin, Alekszandr: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022.

Landis, Erik C.: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, in Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (January 2010), 30–46.

Medlin, D. Virgil: Alexander Fedorovich Kerensky, in Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971.

Meier, Irina Vasilyevna: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, University of South Carolina, 2016.

Mohrenschildt, Dimitri von: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325–327.

Tobenkin, Elias: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, In: Current History (1916–1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 391–396.

Watson, David Robert – Heller, Michel: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, in Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4, [Jul–Dec, 1986], 461–469.

Kiadott Források

Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922.

Kerensky, Alexander Fyodorovich: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): The pale horse, New York, A.A. Knopf, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917.

Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д. Москва, 1924.

Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925.

Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г.2., 1924.

Нарвскiй Листокъ, Г.1., 1928.

Ропшинъ, В. [Ropsin, V.]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918.

Савинковъ, Борисъ [Szavinkov, Borisz]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „harmadik” Oroszország felé „A hazáért és a szabadságért”], Варшава Русскаго Политическаго Комитета въ Польшѣ, 1920.

Савинковъ, Борисъ: Къ Дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919.

Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij Lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.)

Levéltári forrás

Piłsudskiego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałka Piłsudskiego: B. Sawinkowa, 701-001-034-016.

Hivatkozások

1. Za rogyinu i szvobodu, A Hazáért és Szabadságért. ↑
2. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „Harmadik” Oroszország felé „A Hazáért és Szabadságért”], Варшава, Русский Политический Комитетъ въ Польшѣ, 1920, 4. ↑
3. Uo., 37. ↑
4. Jelentése: Úton a Harmadik Oroszország felé A Hazáért és Szabadságért. ↑
5. Jelentése: Szabadság. ↑
6. A 20. század elején, a fehér emigráns körökben kialakult eszme, ami az orosz kultúrát sajátosnak véli, se nem nyugatinak, se nem keletinek. A gazdasági téren „egy mezőgazdaságon alapuló, organikus gazdaság megteremtését szorgalmazták.” Ezen kívül erősen kiálltak az Orosz Birodalom területi integritása mellett, de a monarchia visszaállítását nem szorgalmazták. (Alekszandr Dugin: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022. 22.) ↑
7. A narodnyik mozgalom a 19. században kialakult agrárszocialista mozgalom, ami az orosz szocialista gondolkodás második periódusát jelenti. Sajátosságuk volt, hogy a „néphez mentek”, vagyis a falvakba mentek a tanult narodnyikok tanítani és a mozgalom eszméit hirdetni a parasztságnak. Az eszméiknek főbb elemei a földosztás és a republikanizmus. Ez a mozgalom inspirálta a későbbi agrárszocialista mozgalmakat, mint a Népi Akarat és a Szocialista Forradalom Párt. (Nyikolaj Bergyajev: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020. 117–118.). ↑
8. Савинковъ: На пути къ, 5. ↑
9. Uo., 29. ↑
10. Uo. ↑
11. Vladimir Alexandrov: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and His Wars Against the Tsar and the Bolsheviks, New York—London, Pegasus Books, 2021, 21. ↑
12. Uo., 23. ↑
13. Uo., 25. ↑
14. Савинковъ: На пути къ, 5–6. ↑
15. Uo., 6. ↑
16. Uo. ↑
17. “Ropshin” Boris Savinkov: What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917. ↑
18. Uo., 24, 32. ↑
19. Uo., 29–30. ↑
20. В. Ропшинъ [V. Ropsin]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918. ↑
21. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: Къ дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919, 3. ↑
22. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
23. Uo. ↑
24. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016; David Robin Watson – Michel Heller: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, In: Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4. [Jul–Dec, 1986], 468. ↑
25. D. Virgil Medlin: Alexander Fedorovich Kerensky, In: Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971, 128. ↑
26. Савинковъ: Къ дѣлу, 3. ↑
27. Uo. ↑
28. Alexander Fyodorovich Kerensky: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919, 7 – 8. ↑
29. Савинковъ: Къ дѣлу, 6. ↑
30. Uo., 4. ↑
31. Uo. ↑
32. Uo. ↑
33. A II. Internacionálé háborúellenes konferenciájára utalva. ↑
34. Uo., 4. ↑
35. Uo., 5. ↑
36. Uo. ↑
37. Uo., 5–6. ↑
38. Uo., 6. ↑
39. Ónaptár szerinti dátum. ↑
40. Mogiljovban (ma Fehéroroszország). ↑
41. Uo., 8. ↑
42. Uo., 8–9. ↑
43. Uo., 9. ↑
44. Uo., 10; Az angolszász források és szakirodalmak ezt a posztot „hadügyminiszterhelyettesnek” nevezik. ↑
45. Uo. ↑
46. Uo., 11. ↑
47. Uo. ↑
48. Uo., 12. ↑
49. Uo., 11. ↑
50. Uo., 7, 21, 27. ↑
51. Uo., 15. ↑
52. Uo., 15–16. ↑
53. Uo., 16. ↑
54. Uo., 14. ↑
55. Uo., 15. ↑
56. Uo., 13. ↑
57. Uo., 12. ↑
58. Korábban a Szent Szinódus főtanácsosa; A szerepét Kerenszkij is megerősíti, habár ő nem tartja az ügyet félreértésnek, mint Szavinkov (Kerensky: The prelude, 162.) ↑
59. Савинковъ: Къ дѣлу, 25. ↑
60. Uo., 25. ↑
61. Uo., 24. ↑
62. Uo., 25–26. ↑
63. Uo., 27. ↑
64. A többi posztjáról ő maga mond le (Uo., 29.). ↑
65. Uo. ↑
66. Савинковъ: На пути къ, 12. ↑
67. A Népbiztosok Tanácsa, a bolsevik végrehajtó hatalom csúcs intézménye. ↑
68. Uo., 9, 41. ↑
69. Uo., 33. ↑
70. Uo., 12. ↑
71. Uo., 7. ↑
72. Savinkov: What never, 29–30. ↑
73. Савинковъ: На пути къ, 41. ↑
74. Uo., 42. ↑
75. Uo., 41. ↑
76. Uo., 30–31. ↑
77. A Hohenzollern veszély említése azért is furcsa, mert a mű, amiben ezt leírja 1920-ban jelent meg, bő két évvel a Hohenzollern-ház trónfosztását követően. ↑
78. Uo., 24. ↑
79. Uo., 20. ↑
80. Uo., 10. ↑
81. Uo., 21. ↑
82. Uo., 11. ↑
83. A bolsevikok londoni nagykövete. ↑
84. Ukrajna keleti részén és Oroszország dél-nyugatán felbukkanó decentralizált fegyveresek. (Erik C. Landis: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, In Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (Jan., 2010). 32.). ↑
85. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
86. Савинковъ: На пути къ, 14. ↑
87. Uo., 25. ↑
88. Uo., 14. ↑
89. Uo., 42. ↑
90. Uo., 15. ↑
91. Uo., 42. ↑
92. Uo., 43. ↑
93. Uo., 8. ↑
94. Uo. ↑
95. Elias Tobenkin: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, in Current History (1916-1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 392. ↑
96. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
97. Tobenkin: Boris Savinkov, 392. ↑
98. Itt érdemes megjegyezni, hogy a fehér mozgalom megosztott volt, a különböző hadurak saját törvényeket és rendeleteket adtak ki. ↑
99. Савинковъ: На пути къ, 46. ↑
100. Uo. ↑
101. Uo., 39. ↑
102. Uo., 46. ↑
103. Uo., 52. ↑
104. Uo., 21, 30. ↑
105. Uo., 32. ↑
106. Uo., 22. ↑
107. Uo., 23. ↑
108. Uo., 47. ↑
109. Uo., 49. ↑
110. Uo., 54. ↑
111. Uo., 33. ↑
112. Uo., 4. ↑
113. Uo., 8. ↑
114. Uo., 17. ↑
115. Uo., 18. ↑
116. Uo., 19. ↑
117. Uo., 21–22. ↑
118. Uo., 21. ↑
119. Uo. ↑
120. Uo., 20. ↑
121. Uo., 21. ↑
122. Uo., 22. ↑
123. Uo. ↑
124. A faluközösséget. ↑
125. Uo., 22. ↑
126. Ukrán anarchista forradalmár az orosz polgárháború idején. ↑
127. Uo., 17. ↑
128. Uo., 18. ↑
129. Uo., 51. ↑
130. Uo., 33. ↑
131. Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922, 782. ↑
132. Савинковъ: На пути къ, 50–51. ↑
133. Encyclopaedia Britannica, 782. ↑
134. Савинковъ: На пути къ, 40. ↑
135. Uo., 47. ↑
136. Uo., 40. ↑
137. Uo., 16. ↑
138. Uo., 17, 33, 35. ↑
139. Uo. 34. ↑
140. Vagyis, hogy nem lesznek újra egyesítve a volt Orosz Birodalom területei. ↑
141. Uo., 28. ↑
142. Uo., 30. ↑
143. Uo., 30–31. ↑
144. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
145. „Oroszország maga teszi”, vagyis Oroszországnak (beleértve a hajdani birodalom népeit is) egymagában kell legyőznie a bolsevikokat. (Савинковъ: На пути къ, 23.). ↑
146. Watson: The Krasin–Savinkov, 465. ↑
147. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
148. Uo. ↑
149. Az Egyesült Királyság lordkancellárja. ↑
150. A brit hadügyminiszter. ↑
151. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
152. Egy konferencia a nyugati hatalmak és Szovjet Oroszország közti megállapodásról. ↑
153. Watson–Heller: The Krasin–Savinkov, 463. ↑
154. Landis: Who Were the “Greens”, 32. ↑
155. Uo. ↑
156. Uo. ↑
157. Alexandrov: To Break Russia’s, 679. ↑
158. Irina Vasilyevna Meier: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, 2016, 15, 138. ↑
159. Старый Нарвскiй листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.) ↑
160. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
161. Dimitri von Mohrenschildt: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitiri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325. ↑
162. Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д., Москва, 1924, 149. ↑
163. Uo., 145, 150. ↑
164. Uo., 149–150. ↑
165. Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г. 2, 1924. ↑
166. Mohrenschildt: Savinkov’s letter, 326. ↑
167. Uo. ↑
168. Uo; Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925. ↑
169. Magas rangú azeri bolsevik politikus az 1920-s évek első felében. ↑
170. Нарвскiй Листокъ Г. 1, 1928. ↑
171. Былой Нарвскiй Листокъ, 1925. ↑