Beküldve:

Kiss-Mikó Nikoletta: A Ráday család egyik legkiemelkedőbb alakja – Ráday I. Pál birtokszervezői tevékenysége a 18. században

Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc

A Ráday Pál (1677-1733) történetét feldolgozó munkákat közelebbről megvizsgálva azonnal szembetűnő lehet számunkra, hogy a szakirodalom elsősorban a Rákóczi-szabadságharcban (1703-1711) betöltött szerepére, valamint a publicisztikai munkáira fokuszál,[1] míg a Rádayak családi vagyonát megalapozó birtokállományának létrejöttét, és annak irányítását csupán kevés publikáció igyekszik feltárni. Éppen ezért jelen tanulmány a Ráday-család egyik legjelentősebb tagjának a szabadságharcban való részvétele mellett birtokszervezői tevékenységét is igyekszik bemutatni, röviden kitérve az ún. „ludányi-ház” építésére.

Ráday I. Pál 1677. július 2-án látta meg a napvilágot.[2] Születési helye azonban bizonytalan; valószínűsíthetően a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány vagy Losonc.[3] Szülei, Ráday II. Gáspár és Liberchey Rozina (1656-1703)[4] nagy gondot fordítottak fiuk neveltetésére: apja saját költségen fogadott mellé tanítókat,[5] és a legelitebb hazai evangélikus iskolákba íratta.[6] Ugyan – feltételezhetően a háborús viszonyok miatt – külföldi egyetemekre nem járatta, mindent megtett viszont annak érdekében, hogy fia magasabb tudományos képzést kapjon és több nyelven is megtanuljon.[7] Ennek köszönhetően Pál a magyar mellett irodalmi fokon írt latinul, jól beszélt németül és szlovákul, valamint értett franciául is.[8] Miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait, széleskörű jogi, történelmi, irodalmi és teológiai ismeretekkel is rendelkezett.[9] Ráday elsőként a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el; Nógrád és Hont vármegye köztiszteletben álló nótáriusához, jegyzőjéhez – a későbbi apósához –, Kajali Pálhoz szegődött el joggyakornokként.[10] Nem sokkal később, 1697-ben azonban katonai gyakorlatra ment a nógrádi nagybirtokoshoz, kanizsai vicegenerálishoz, gróf Forgách Simonhoz (1669-1729). Két évet töltött a hadseregben, de mivel a katonáskodás különösebben nem vonzotta,[11] 1699-től visszatért a közigazgatáshoz, és Kajali utódjaként[12] Nógrád vármegye nótáriusa lett.[13]

Az 1700-as évek elejétől a vármegye főjegyzője mellett már egyre több ügyet intézett önállóan. Pál jogi tájékozottságát, fogalmazási készségét, valamint szerény, megnyerő egyéniségét már ekkor is elismerték kortársai, s ezek mindegyike hozzájárulhatott ahhoz, hogy érvényesülni tudjon pályáján. A vármegyei életben szerezte meg politikai jártasságát, közigazgatási tapasztalatait, emberismeretét, és itt nyilvánult meg kiváló tárgyalási képessége is. Ezekben az években ismerte meg részletesen Nógrád vármegye és az egész Felvidék gazdasági helyzetét, nemességének és parasztságának problémáit, a rendi alkotmány paragrafusait, valamint a nemzeti sérelmeket egyaránt. A Béccsel való tárgyalások alkalmával pedig lehetősége adódott jobban kiismerni a magyar ügyekben intézkedő központi szerveket is.[14]

Ráday Pál 1703-ban jegyezte el egykori főnökének, Kajali Pálnak lányát, Kajali Klárát (1690-1741),[15] akivel szinte azonnal házasságot kötöttek.[16] Klára fiatalsága és a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt azonban a lakodalmat csak 1705. január 13-16. között tartották meg Gács (ma: Halič, Szlovákia) várában.[17] Nem mellesleg ez volt az a hely is, ahová Ráday a nógrádi nemesség egy részével együtt korábban, a szabadságharc kitörésekor behúzódott az első kuruc csapatok elől. Ráday ugyanis – a legtöbb nógrádi nemeshez hasonlóan – félt a Rákóczi mellé állt parasztok megmozdulásaitól. Néhány hónappal később, 1703. októberében Gács vára mégis megnyitotta kapuját a kuruc seregek előtt.[18] Ráday Pál csatlakozásának körülményei a mai napig nem tisztázottak, az azonban bizonyos, hogy a fejedelem a fiatal Nógrád vármegyei jegyzőt maga mellé vette, és megtette intimus secretariusává.[19]

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) a szabadságharc kezdetétől ugyanis olyan embert keresett, akinek műveltsége, látóköre és gondolatvilága egyaránt képes megérteni céljait és politikáját, íráskészsége segítségével pedig képes lehet országépítő munkájában is támogatni a fejedelmet. Választása azért eshetett tehát Rádayra, mivel neki is voltak személyes tapasztalatai Magyarország helyzetével kapcsolatban, ismeretei a történetéről, és elképzelései hazája felvirágoztatásáról.[20] Rákóczit az a tény is befolyásolhatta továbbá döntésében, hogy Pál ekkor 26 éves volt. A fejedelem Emlékirataiból ugyanis tudjuk, hogy a mindössze 27 éves Rákócziról mindenki úgy gondolta, hogy ügyeit a nála idősebb Bercsényi Miklós (1665-1725) intézte, és folyamatosan a gróf tanácsaira szorult.[21] Azzal pedig, hogy egy nála csupán egy évvel fiatalabb személyt tett meg legbelsőbb emberévé, feltételezhetően ezt az állítást igyekezett megcáfolni.[22]

A Rákóczi-szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre is bővült: egyre több bizalmas bel- és külpolitikai ügy előkészítését és lebonyolítását bízta rá a fejedelem. Nem sokkal később ráadásul munkatársakat és beosztottakat is kapott. A mindennapi adminisztratív tevékenységekkel megbízott Fejedelmi-, 1704-től pedig az Udvari Kancellária mellett egyre inkább kezdett kiépülni egy új szerv: Ráday Pál vezetésével az országos jelentőségű, s bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal, a titkos kancellária.[23] Kezdetben Pál feladata kimerült Rákóczi elgondolásainak formába öntésében, később azonban egyre nagyobb önállóságot kapott az iratok megfogalmazásában, és a szabadságharc ügyeinek intézésében egyaránt. Már 1705-től kezdve Ráday feladata volt a kuruc diplomáciai testület kézbentartása, valamint a külföldi követek ellátása is.[24] Részt vett továbbá a diplomáciai tárgyalásokon, sőt maga is járt követségben különböző országokban.[25]

Mindezen ügyek intézése miatt a fejedelem igen nagyra becsülte a titkos secretariusa működését, olyannyira, hogy Ráday Pált egyre több tisztségre nevezte ki. Bár az intimus secretariusságot a szabadságharc végéig megtartotta, 1707-től Pál látta el az Erdélyi Kancellária irányítását, 1709-től pedig ő került II. Rákóczi Ferenc Hadikancelláriájának élére is. Nem mellesleg Ráday már 1703-tól a bányavárosok főharmincadosa, 1707-től pedig a Nemesi Társaság auditora is volt. Ez utóbbi tisztsége különösen mutatja Rákóczi bizalmát: a nemesifjak nevelése ugyanis szívügye volt a fejedelemnek, nem bízta volna őket akárkire. II. Rákóczi Ferenc környezetében egyébként az évek alatt folyamatosan cserélődtek a vezető tisztségeket betöltő személyek, de Pál mindvégig meg tudta tartani pozícióját.[26]

Mindemellett Ráday Pál volt a fejedelem első számú diplomatája is, ő képviselte a fontosabb tárgyalásokon. 1704-ben és 1705-ben a svéd, a porosz és a lengyel király előtt bizonyíthatta tárgyalókészségét, diplomáciai rátermettségét és nyelvtudását egyaránt. 1707-ben a Bercsényi Miklós vezette, I. Péter (1682-1721) orosz cárhoz érkező küldöttségben Rákóczi személyi megbízottja volt. 1709-ben a törökországi Benderben XII. Károly (1697-1718) svéd királynak felajánlotta a fejedelem közvetítését a svédek és az oroszok között. II. Rákóczi Ferenc 1710-ben ismét a cárhoz küldte, később pedig a moldvai vajdával is folytatott tárgyalásokat.[27]

Az 1711-es év, azaz a szatmári béke előkészítésének, megkötésének és elfogadásának ideje volt Ráday életének és a Rákóczi szolgálatában töltött idejének legválságosabb szakasza.[28] A béke feltételeinek kialakításában Ráday Pálnak nem volt jelentős szerepe, Pálffy Jánossal (1664-1751) folytatott tárgyalásai során ugyanis csak részleteket tisztáztak. Az a tény azonban, hogy a fejedelem személyes megbízottjaként maga is tárgyalt Pálffyval, valamint, hogy a kuruc tábor teljes egyetértésben látta Károlyi Sándor (1669-1743) oldalán, végig azt a látszatot keltette, hogy Rákóczi egyetért a békekötéssel, és ez nagymértékben hozzájárulhatott a még ingadozó nemesek és a hadsereg állásfoglalásának kialakulásához is.[29] Így tehát Ráday I. Pálnak hatalmas szerepe volt abban, hogy a szatmári békekötéskor a kurucok egységesen fogadták el a béke feltételeit.[30]

A szatmári béke megkötése után Rádaynak megváltoztak az életviszonyai és a feladatai is. A fejedelem oldalán szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután hazája és az evangélikus egyház javára igyekezett kamatoztatni; a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.[31] Feltételezhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemes főkurátori tisztre Ráday Pált választották meg. E tisztsége során az ő kezében összpontosult az egyházi élet minden szála: intézte a vallási sérelmek ügyeit, valamint az állami szervekkel és a katolikus egyház vezetőivel is ő tartotta a kapcsolatot egészen 1733. május 20-án bekövetkezett haláláig.[32]

Ráday Pál birtokszervezői tevékenysége

A Rádayak birtokviszonyait egy adott korszakban sem egyszerű pontosan rekonstruálni, mivel földtulajdonaik nagysága vételeknek, eladásoknak, zálogosításoknak és kiváltásoknak köszönhetően folyamatosan változott. A 17. század közepe óta vezetett birtokkimutatások azonban segítségünkre lehetnek a meghatározásban: mivel ezekből megtudhatjuk, hogy Ráday Pál édesapja, Ráday Gáspár apai örökségként kilenc Pest, Nógrád és Heves vármegyei helységben kapott nemesi-, jobbágy-, illetve puszta telkeket, szőlőket, irtványokat, kisebb részbirtokokat és házakat. Ezen kívül testvéreivel, Darvasné Ráday Ilonával és Ráday Andrással, valamint mostohaanyjával, Ráday Andrásné Libercsey Erzsébettel közösen örökölték a Duna-Tisza közén négy helységben és huszonegy, főként puszta faluban a családi birtokokat.[33]

Ráday Pál az 1700-as években kezdte átvenni apjától e birtokok igazgatását, melyek nagysága ekkorra közel a négy-ötszörösére növekedett; köszönhetően annak, hogy Libercsey Erzsébet, illetve Ráday András örökösök nélküli halálával az ő földtulajdonaik is Gáspárra szálltak. Pál birtokállománya így tehát ekkor körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből állt,[34] melyek Nógrád vármegyében összesen huszonegy településen – Halászi (ma: Ludányhalászi), Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Herencsény, Galábocs, Kistugár (ma: Tugár), Apáti puszta (ma: Apátipuszta), Luciny (ma: Lucfalva), Kürt (ma: Erdőkürt), Zobor (ma: Zombor, Szlovákia), Fábiánfalva, Alsósztregova (ma: Dolná Strehová, Szlovákia), Kisfalu (ma: Losonckisfalu), Kislibercse (ma: Ľuboriečka, Szlovákia), Parócza, Tóthartyán, Panyidarócz (ma: Panické Dravce, Szlovákia), Szécsénykovácsi (ma: Kováčovce, Szlovákia), Losonc, Csécse, Bay puszta, Terbeléd (ma: Trebeľovce, Szlovákia) –, míg Pest vármegyében hat pusztán – Harka, Farkasd, Kisharta (ma: Harta), Cebe, Tete, Nyáregyháza – helyezkedtek el.[35] Ezekhez tartozott még nagyjából harminc pusztatelek, több mint hat „nemesülés”, negyven puszta-falu és falurész, és további tartozékok.[36] A Rákóczi-szabadságharc alatt ráadásul Ráday még tovább tudta növelni földjeinek számát, mivel a fejedelem birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját.[37] 1704. november 24-én így kapta meg például Geletnek (ma: Hliník nad Hronom, Szlovákia) egy részét, Nagykálnát (ma: Kalná, Szlovákia) és Kürtöt (ma: Erdőkürt). 1707. október 4-én pedig Rákóczi végül Geletnek egészét is odaadományozta neki.[38]

Az így létrejött birtokállomány nagymértékben meghaladta a korszakban az egy-két sessioból származó jövedelemből gazdálkodó szegénynemesek földtulajdonainak nagyságát, azonban messze elmaradt a tíz-húsz vagy akár ennél is több egész faluval és majorságokkal rendelkező középbirtokos nemesség felső csoportjának birtokai száma mögött. A több részletben szerzett birtok értékét ráadásul jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el.[39]

Ráday Pál földbirtokának északabbra fekvő, főként alföldszéli lakott területein az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja. A jobbágyok a megtermelt gabonából kilencedet és tizedet fizetettek földesuruknak. Itt a földművelés az elmaradott, kétnyomásos váltórendszerrel folyt, amellyel azonban a rendelkezésre álló talajnak csak nagyon kevés részét tudták kihasználni. A szőlőhegyek nagy része ráadásul új telepítésűek, vagy csak telepítésre kijelöltek voltak, ezért ezek sem hoztak túl sok jövedelmet. A termő részek után viszont dézsmát és kilencedet adott az úrbéres közösség. Pálnak ezen a területen voltak nem-úrbéres, sajátkezelésű földjei is; a majorsági szántók és rétek egy jobbágytelek nagyságának körülbelül kétszerese voltak. Összefüggő, nagyobb majorgazdaság azonban nem volt a birtokokon. Ráday éppen ezért viszonylag kevéssé terhelte robottal jobbágyait, illetve a borkitermelési kötelezettségük sem volt jelentős ezekben az időkben.[40]

Ezzel szemben a délebbre fekvő, főleg Pest vármegyében található, a török uralom következtében letarolt és elnéptelenedett pusztákon még kezdetlegesebb volt a birtokhasznosítás. Ahol megtalálható volt valamiféle „falu-mag” – mint például Dunaharasztiban – oda Ráday Pál igyekezett úrbéreseket telepíteni, hogy benépesítse a falvakat, és jövedelmezőbbé tegye a gazdálkodást. A praediumok többségében azonban a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző; s területüket sok esetben a szomszédos települések bérelték: a legelőket, kaszálókat szabadban teleltetett állataik számára, míg az erdőket épület- és tűzifa használatra, valamint makkoltatásra. Szántóművelés ezen a területen csak elvétve volt megfigyelhető.[41]

A leírtakból is egyértelműen látszik, hogy a Ráday birtokokon folyó gazdálkodás színvonalát – és egyben a jövedelmek mértékét – a 17. század végén kiújuló háborúk, és ezek következtében a porciózás jelentősen lecsökkentette. Pál, hogy az így kialakult pénzzavarait megfékezze, gyakran zálogba adott egy-egy területet.[42] Ez azonban nem oldotta meg teljesen a problémát, mivel a megmaradt birtokokon is egyre csökkentek az úrbéres jövedelmek; a jus armorum, a hadiadó és a porciózás ugyanis minden korábbinál nagyobb terhet rótt a jobbágyokra.[43]

Az 1700-as évek elejétől a família vagyoni súlypontja északra tevődött át. Feltételezhetően ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt.[44] Ezt a döntését befolyásolhatta továbbá az is, hogy a rendkívül jó minőségű földdel rendelkező község teljes egészében a birtokában volt, hogy a közelben helyezkedtek el a forgalmas vásárú mezővárosok, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e település mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között.[45] 1700-ban ezért itt kezdte el kastélya építtetését is, melyről egy, az építkezés költségeit rögzítő füzetben a következőt írta: „Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.”[46] E füzet utolsó bejegyzése 1702-ben íródott, amely után nem sokkal kuruc csapatok jelentek meg Nógrád vármegyében.[47]

A Rákóczi-szabadságharc idején Pál távolléte alatt apja, Ráday Gáspár volt az, aki intézte a birtok ügyeit. Az 1710. január 22-én lezajlott romhányi csata után Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával a lengyelországi Przemyślbe menekült, ahová nem sokkal később Gáspár is követte fiát. A harcok befejeztével a család még 1711 augusztusában visszatért Alsó-Ludányba, hogy helyrehozzák a szabadságharc okozta pusztításokat. Nem sokkal ezután, 1713. október 1-jén itt, az akkor még egyszintes „ludányi házban” született meg Pál második gyermeke,[48] Ráday I. Gedeon.[49] A curiát két évvel később, 1715-ben egy emelettel kibővítették: elkészült ugyanis a „felső palotája”. A ház kertjében egyébként még 1706-ban Ráday építtetett egy kápolnát, melyről naplójában így írt: „építettem egy kő fél házat, oly végre, hogy az felső része kápolna gyanánt legyen az isteni tiszteletre, a mint is a szerint, lelki tanítóval tartásával magam is ususában lévén, örökötesse meg Isten maradékimat is benne”.[50]

1715. április 25-én Ráday Pál Alsó-Ludányban egyességet kötött testvérével, Tussay Györgyné Ráday Ilonával. E szerint Pál a zálogos Ráday-birtokok közül átengedte húgának a losonci, a kistugári, a zobri, a kislibercsei és a szécsénykovácsi részeket; a leányágat is illető örökségből pedig a paróczai, tóthartyáni, alsósztregovai, kisfalusi, panyidaróczi, puszta mályi, nyéki és herencsényi porciókat. Ilona cserébe lemondott Felső-Ludányban három házhelyről, Alsó-Ludányban és Halásziban lévő zálogos helyekről, a baglyasallyai részről, az Apáti pusztabeli földekről, a galábocsi fél házhelyről, valamint Ludányban és Halásziban a Libercsei családot illető házhelyekről. Ennek a megállapodásnak köszönhetően Alsó-Ludány irányítása teljes mértékben Ráday Pál kezébe került.[51]

IV/2/2. 1. térkép Ráday Pál birtokai az 1715-ös osztozkodást követően[52]

1. Kistugár 2. Parócza 3. Losonc 4. Fábiánfalva 5. Tóthartyán 6. Kislibercse 7. Kisfalu 8. Alsósztregova 9. Panyidaróc 10. Galábocs 11. Alsónyék 12. Zobor puszta 13. Kürt puszta 14. Pusztamályi 15. Szécsénykovácsi 16. Apáti puszta 17. Halászi 18. Alsó-Ludány 19. Felső-Ludány 20. Baglyasalja 21. Herencsény 22. Csécse 23. Apc 24. Bay puszta 25. Gyöngyösoroszi 26. Szücsi 27. Tarnaméra 28. Igar 29. Ráda 30. Leb 31. Nyáregyháza 32. Tete 33. Félegyháza 34. Györgye 35. Harka puszta 36. Devecser 37. Cebe 38. Vasad 39. Csév

Egy 1715-ben készült országos összeírásból megtudhatjuk, hogy az e birtok közigazgatási központjának számító Alsó-Ludány nagy része fekete földdel borított síkágon feküdt, területének egyharmada azonban hegyes, ahol agyagos volt a talaj. A községben összesen tíz jobbágy és három zsellér lakott családjával, akik hatvanhat pozsonyi mérős (1 pozsonyi mérő = 62,4984 liter) földön és tizenegy kaszás réten gazdálkodtak. Az összeírás szerint a szántóföldek ugyan termékenyek voltak, de az Ipoly időszakos áradásai kárt tettek a termésben. A földeken egy köböl (1 köböl = 64 liter) elvetett gabona (főként búza, rozs és zab) után öt-hat köböl termett, a réteken pedig jó minőségű szénát kaszáltak. A majorsági földek nagysága ezzel szemben százhatvan köbölre tehető. Szőlőhegyekkel nem rendelkeztek. Az uradalmi kenderföld nagyjából tizenkét köblös volt. Az uradalmi majorságban hat fejőstehenet, kilencvenkét nagyobb méretű sertést és hatvan süldőt tartottak, míg a méhesben húsz kaptár kapott helyet. Az alföldszéli településekkel ellentétben az alsó-ludányi birtokon háromnyomásos gazdálkodás folyt, melyből az egyiken búzát, a másikon tavaszi terményt és zöldséget termesztettek, míg a harmadikat, ami közel hatvan köblös volt, az őszi vetésnek tartották fenn.[53]

Az 1720-as években Ráday Pál a Kajali családnak köszönhetően még tovább növelte birtokai számát:[54] Hont vármegyében Ipolykeszi (ma, Kosihy nad Ipľom, Szlovákia), Nagycsalomja (ma: Veľká Čalomija, Szlovákia), Sirak (ma: Širákov. Szlovákia), Csehi, Pribely; Nógrád vármegyében Somosújfalu, Somoskő, Pusztaragyolcz, Monossza puszta, Ragyolcz, Tótújfalu, Cered, Hidegkút, Óbást, Ipolyvece; míg Pest-Solt vármegyében Pécel, Maglód, Gyömrő, Locsod praedium, Túzberek, Gomba, Dab (ma: Dömsöd), Apostag került a birtokába.[55] A família azonban nem csupán területekkel gazdagította a Rádayakat, hanem egy gondos gazdasszonnyal, Kajali Klárával is. Pál kiváló gazdasági érzékkel megáldott felesége ugyanis férje többszöri távolléte alatt maga tartotta szoros felügyelet alatt a családi gazdaságot, és feltételezhetően már a Przemyślből való hazaérkezés után segített Rádaynak kialakítani birtokaik gazdaságának új szerkezetét: ispánságokat hoztak létre. Ezek közül az elsők – ceredi, somosújfalusi és sőregi – valószínűsíthetően már 1711-1712 fordulóján létrejöttek, végleges struktúrájuk azonban csak az 1720-as években alakulhatott ki.[56]

A Ráday-birtokokat összesen hét – a ceredi, a csalomjai, a hartai, a péceli, a ludányi, a somoskői és az ecsédi – ispánságra osztották fel. Az elsőhöz, vagyis a ceredi ispánsághoz a Nógrád és Gömör vármegyei területek – Cered, Hidegkút, Óbást, Vecseklő (ma: Večelkov, Szlovákia), Baratony puszta, Sőreg (ma: Šurice, Szlovákia), Gortva praedium, Tótújfalu, Gömör (ma: Gemer, Szlovákia); a csalomjaihoz a Hont vármegyei birtokok – Nagycsalomja, Kapasz puszta, Ipolykeszi, Sirak, Ipolyvece, Pribely, Csehi; a hartaihoz a Solt vármegyei Kisharta, Dunavecse, Dab, Apostag, Ölle-, Sülle-, Tetétlen-, Szentimre-, Fejéregyháza praedium; a péceli ispánságokhoz a Pest vármegyei Pécel, Maglód, Gyömrő, Gomba, Iklad, Túzberek, Farkasd, Tete, Locsod-, Leb-, Vány-, és Ráda-puszta; a ludányihoz a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Halászi, Pöstény (ma: Piešťany, Szlovákia), Apáti puszta, Galábocs, Lucin, Nagykeresztúr, Kiskeresztúr, Márkháza praedium, Herencsény; a somoskőihez a Nógrád és Gömör vármegyei földterületek – Somoskőalja, Somosújfalu, Vendégi puszta, Baglyasalja, Ragyolc, Pusztaragyolc, Monosza praedium, Kisbéna puszta – tartoztak, míg az ecsédi ispánság a Heves vármegyei Ecsédből és a Pest vármegyében lévő félegyházi portiókból állt.[57] Külön igazgatás alá tartozott ezenkívül a „Lossonczi Ház dolga, a’ hova való az Fabianfalussi és Terbeledi Portiok”, valamint a Pest vármegyei Csaba.[58]

IV/2/2. 2. térkép Az ispánságok elhelyezkedése[59]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

A Ráday-birtokokon lévő ispánságok élén álló ispánok feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Emellett ők jegyezték fel a bortermelő vidékeken a szőlőmunkák kiadásait, felügyelték a „korcsmából” származó bevételeket és a borok kiadását, számadást vezettek a bevételekről és kiadásokról, ők intézték a termények piacra kerülését és eladását, valamint a földesúr megbízásából ők fogadtak fel mesterembereket az építkezésekhez és a javításokhoz. Pál birtokain tehát egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.[60]

Ráday Pál az 1720-as évek elején visszavonult a közélettől, melynek egyik oka hosszú betegeskedése volt; tizennyolc évig szenvedett ugyanis köszvényben.[61] Bár az ő életében a családi központ végig Alsó-Ludány maradt, a település kitüntetett szerepe 1733. május 20-án bekövetkezett halálával háttérbe szorult. Fia, Gedeon ugyanis az anyai részről örökölt Pest vármegyei Pécelt választotta lakhelyéül. A Nógrád vármegyei község tehát elvesztette ugyan a családi fészek szerepét, de ezután is fontos helyet foglalt el a Ráday birtokok között.[62]

Egy új családifészek: az alsó-ludányi kastély építése

Ahogy azt már korábban is említettük, a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány első virágkora Ráday I. Pál idejére tehető,[63] mivel Pál ebben a kis faluban kezdte el felépíteni 1700-ban kúriáját,[64] melyet egy naplóbejegyzésben is megörökített: „építettem 1700-ban az ludányi házat”.[65] Bár az építkezés megkezdésének pontos dátuma a kutatás jelen állása szerint nem ismert, az első időpont, amit Ráday füzetében felírt, a tizedik bejegyzésben található: 1700. április 26-án 15 rajnai forintot (1 rajnai forint = 120 dénár) fizetett a „Kőművesek[ne]k az ablakok faragásáért die 26 Aprilis”.[66] Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a munkálatok valamikor az adott év kora tavaszán kezdődhettek el. Nem maradt ránk semmiféle adat az építkezés befejezésének dátumáról sem. Pál füzetében az utolsó bejegyzés ugyanis 1702. augusztus 25-én kelt – amikor szintén a kőművesek bérét jegyezte le: „Az ajtó kő hozásáért szekeres[ne]k – 1 fl[orenus] Rh[enensis]”[67] – nem lehet biztosra venni, hogy ez megegyezne a munkálatok végével.[68]

Az építkezés összköltségét – beleszámítva a pénzbeli- és természetbeni kiadásokat is – Schneider Miklós történész 616 rajnai forint 12 dénárban határozta meg.[69] Ez a megállapítás azonban feltételezhetően téves, mivel Kovács Krisztián történész, a Nógrád Vármegyei Levéltár levéltárosa megvizsgálta a Ráday Levéltárban található levéltári anyagokat,[70] és mindössze 610 rajnai forint 118 dénárnyi kiadásra talált adatot, így mi is ezt tekintjük helyesnek. Utóbbi szerint Ráday Pál a legtöbbet a kőműves és kőfaragó munkálatokra költötte: 302 rajnai forint 48 dénárt, az ácsok 33 rajnai forint 50 dénárt, a helyi molnárok különféle famunkákért 15 rajnai forint 25 dénárt, a kovácsok szerszámkészítésért 2 rajnai forint 97 dénárt, a pesti lakosok kilenc ablak és négy ajtó elkészítéséért 72 rajnai forintot, míg a kövek szállításáért a szekeresek 19 rajnai forint 86 dénárt kaptak. Ezen felül számolnunk kell az anyagköltséggel, melyért összesen 99 rajnai forint 95 dénárt fizetett; a kastély építése során ugyanis tizenkilencezer zsindelyszöget, háromezer lécszöget, nyolcezer zsindelyt, száz szál deszkát és tizenháromezer téglát használtak fel a munkások.[71]

Az új családi fészek felépülése után azonban nemsokára ezt a térséget is elérték a Rákóczi-szabadságharc seregei, s ahogy azt már korábban is említettük, Ráday 1703-ban Gács várába vonult a csapatok elől.[72] Ugyan Pál a harcok alatt alig tartózkodott házában, Kazinczy Ferenc leírásából tudjuk, hogy az alsó-ludányi kúriának fontos szerep jutott a szécsényi országgyűlésen (1705. szeptember 12.-október 3.). A diéta ideje alatt ugyanis ülést tartott itt a fejedelem:[73]

„Még áll a ház, s régi alakjában áll, hol az első Gedeon 1713. október-sőjén született, s még bírja az asztalt, bár némely igazításokkal, melynél Rákóczy[!] Ferencz a szécsényi mezőn, 1705 szeptember és októberben tartott conventből ide átjövén, ülést tartott és ebédelt; s nekem kedves vala képzelnem, hogy e mellett üle az atyám nagyatyja is, András, akkor ungvári viceispán, s a conventnek egyik tagja.”[74]

Az 1700-as évek első felében több építkezés is folyt az alsó-ludányi telken: 1706-ban egy kápolna épült a kúria kertjében,[75] míg 1712-1715 között egy felső szinttel bővítették ki az addig egyszintes épületet.[76] Mivel a szabadságharc leverése utáni lengyelországi száműzetésből hazatérve Ráday már 1712-től visszatért a politikába, a felújítás munkálatait felsége felügyelte.[77]

A család a későbbiekben is nagy gondot fordított az immár kastéllyá kibővített ház és környezetének fejlesztésére. 1733. januárjában például egy pajta építéséről állapodtak meg az ecsédi ácsokkal. Az egyesség szerint a munkások a fafaragásért és zsindelyezésért készpénzben 125 rajnai forintot, míg természetben minden hónapban fejenként egy kila (1 kila = 62,08 liter) búzát, az egész munkára egy mázsa húst, a kásához és a húshoz sót, fél kila lencsét és borsót vagy kását, egy vendely (bödön) túrót, és négy akó sört kaptak. A megállapodás után négy hónappal, 1733. május 20-án, Ráday Pál Pécelen hunyt el.[78]

Pál halála után közel öt évvel, 1738. április 20-án egy hatalmas tűzvész pusztított Alsó-Ludányban, melyben a kastély is súlyosan megrongálódott. A történtekről Kajali Klára a következőket írta naplójában: „Ápr. 20 lőtt egész Ludánynak az én minden ottan levő épületeimmel edgyütt szörnyű égése. Mencse meg az Úr minden hiveit íly rettenetes tüzi veszélytül.”[79] A felújítási munkákat 1738. nyarán kezdték meg, amelyek költségeit – Pálhoz hasonlóan – Klára egy kis füzetben jegyezte fel. E füzetben az első pontos dátum 1738. július 11-e, amikor Straviczer, szécsényi kőművesnek fáradozásaiért 40 rajnai forintot fizettek ki. A helyreállítás nemmellesleg közel két és félszer annyiba került, mint az 1700-1702 között végbement építkezés, hiszen ekkor már egy jóval nagyobb épületet kellett helyreállítani.[80] A munkálatok egészen 1740-ig elhúzódtak.[81]

Egy évvel később, 1741. január 18-án, a család alsó-ludányi otthonában halt meg Kajali Klára.[82] Innentől kezdve a kastély elvesztette korábbi jelentőségét, mivel Ráday Gedeon nem a szülőházát, hanem a Pest vármegyei, s édesanyja hozományaként a Rádayakhoz került Pécelt választotta közigazgatási központjául.[83]

Összegzés

Ráday I. Pál tehát miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el: előbb joggyakornok, majd 1699-től Kajali Pál utódjaként Nógrád vármegye nótáriusa lett. Négy évvel később, 1703. októberében csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, II. Rákóczi Ferenc pedig maga mellé vette és megtette intimus secretariusává. A szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre bővült: kezdetben csak Rákóczi elgondolásait valósította meg, később viszont már egyre nagyobb önállóságot kapott a harcok ügyeinek intézésében. Ebben nagy segítségére volt, hogy az ő vezetésével kezdett kiépülni egy országos jelentőségű, bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal: a titkos kancellária is, amelynek működését a fejedelem nagyra becsülte. A szatmári béke megkötése, vagyis 1711 után azonban Ráday Pálnak mind az életviszonyai, mind a feladatai megváltoztak. A Rákóczi mellett szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután Magyarország és az evangélikus egyház javára fordította, a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben ugyanis a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.

A Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepe mellett – gazdasági szempontból –kiemelkednek Ráday Pál birtokszervező tevékenységei is. Birtokai igazgatását az 1700-as évek elején vette át apjától, Ráday Gáspártól, melyek ekkor Nógrád és Pest vármegyében körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből, harminc pusztatelekből, több mint hat „nemesülésből”, negyven puszta-faluból és falurészről, illetve további tartozékokból álltak. Ráday ráadásul a Rákóczi-szabadságharc alatt még tovább növelte földjeinek számát, hiszen II. Rákóczi Ferenc birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját. A több részletben szerzett birtok értékét azonban jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el, melyeken a termelés is eltérő volt. Míg ugyanis az északabbra fekvő, lakott területeken – ahol az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja – a földművelés kétnyomásos váltórendszerrel folyt, addig a délebbre fekvő pusztákon a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző, szántóművelés csak elvétve volt itt megfigyelhető. Mindezekből arra következtethetünk, hogy Ráday I. Pál ezekben az időkben egy középnemes jövedelmével rendelkezhetett.

Az 1700-as évek elejétől nem mellesleg a Ráday család vagyoni súlypontja északra tevődött át, mely feltételezhetően nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt. 1700 és 1702 között éppen ezért itt építette fel kúriáját is. E döntését valószínűsíthetően befolyásolta az is, hogy e település termőföldje jó minőségű volt, hogy a közelben olyan forgalmas vásárú mezővárosok helyezkedtek el, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e község mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között. Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával együtt tehát innen igyekezett igazgatni birtokügyeit. Kajali egyébként nem csupán a birtokigazgatásban, hanem birtokaik gazdaságának új szerkezetének alakításában is segített: hét ispánságot hoztak létre, amelyeknek az élén álló ispánok fő feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Így tehát megállapíthatjuk, hogy Pál birtokain egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.

Bibliográfia

Levéltári források

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (=DRERL, Budapest)

A Ráday család levéltára 1204-1936. – DRERL C/64.

A Ráday család gazdasági iratai – DRERL C/64-2

DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat

DRERL C/64-2a 6. kötet

DRERL C/64-2a 6a kötet

Ráday I. Pál (1677-1733) iratai – DRERL C/64-4

DRERL C/64-4c1 70. sz. irat

DRERL C/64-4c1 82. sz. irat

Feldolgozások

Balogh, István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.

Beliczay, Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 157–196.

Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benda, Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 43–54.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.

Benda, Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003. Benda, Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, XXV. évf., 1954, 141–151.

Esze, Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–280.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9–27.

Gárdonyi, Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, XXXVI. Évf., 213–219.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 2. füz, 1915, 151–172.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 3. füz, 1915, 300–311.

Gorzó, Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.

Gyenis, Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, LXXXIII. évf., 3. sz, 245–263.

Kazinczy, Ferenc – B. Eötvös, József (szerk.): Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885.

Kovács, Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan Kiadó, 2018, 9–30.

Kovács, Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113–133.

Kovács, Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in: Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 355–370.

Kovács, Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 121–139.

Kovács, Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 45–64.

Kovács, Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 25–44.

Köpeczi, Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 29–34.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, XXI. új évf., 1-2. sz, 1978, 48–54.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 105–111.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997.

Nagy, Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, IX. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862.

Négyesy, László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889.

Pálmány, Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII., Salgótarján, 1986.

Pap, László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.

Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

Schneider, Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 393–407.

Hivatkozások

  1. Lásd: Gorzó Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 2. füz., 1915, 151–172.; Gorzó Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 3. füz., 1915, 300–311.; Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003.; Benda Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, 25. évf., 1954, 141–151.; Pap László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.; Ladányi Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, 21. új évf., 1-2. sz, 48–54.; Gyenis Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 83. évf, 3. sz, 245–263.; Balogh István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.; Esze Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.; Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. ↑
  2. Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889, 15. ↑
  3. Önéletrajzában Ráday Pál ugyan születési idejét pontosan megadta, a születési helyét azonban egyáltalán nem jelölte meg. Éppen ezért a Ráday I. Pál életét feldolgozó munkák bizonytalanok ezzel kapcsolatban, és több helymegjelölés is előfordul. Bár egyik életrajzírója, Ambrus Mór Pest vármegyét is felvetette, mivel Pál apja, Gáspár Pest vármegye alispánja volt, mégis Nógrád vármegye valószínűbbnek látszik, hiszen itt huzamosabb ideig volt hivatalnok: 1665-ben szolgabírája, 1669-1670-ben táblabírája, 1673-ban pedig alispánja is volt. (Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997, 13.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 15.) ↑
  4. Kovács Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020 – A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 53. ↑
  5. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a tanítóknak a többsége – legalábbis, akik a felső tagozattól fogva tanították – evangélikus vallású volt. Ráday Pál szüleinek ezen döntéséhez nagymértékben hozzájárulhatott az a tény, miszerint Pál négy nagyszülője közül három is lutheránus vallású volt; valamint feltételezhetően szintén befolyásolta őket, hogy a török kiűzése miatti társadalmi, politikai, és hadi helyzet nem tette lehetővé a református iskola felső tagozatának működését. (Fabinyi Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–279.) ↑
  6. Fabinyi Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9. ↑
  7. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11. ↑
  8. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 14. ↑
  9. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11. ↑
  10. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 15. ↑
  11. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12. ↑
  12. Beliczay Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 160. ↑
  13. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 16. ↑
  14. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12. ↑
  15. Ugyan Pál a 17-18. század fordulóján két „szép kisasszonynak” is udvarolt, azonban ezek egyike sem bizonyult komolynak. Kajali Klára nem sokkal később, 1702-ben eladó sorba került, mellyel Ráday érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy meg is akarta kérni a kezét. A kor szokásának megfelelően viszont ezt a feladatot nem ő, hanem egy előkelő ember, Csemiczky Gáspár, Nógrád vármegye alispánja hajtotta végre. A lány apja, Kajali Pál el is fogadta az ajánlatot, mivel anyagi szempontból a Ráday família megfelelő választás volt. Bár a lánykérést Klára is elfogadta, a házasságot még túl korainak és veszélyesnek tartotta, hiszen ekkor még csak tizenkét éves volt. (Vö.: DRERL C/64-4c1 70. sz. irat; DRERL C/64-4c1 82. sz. irat; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 160–161.) ↑
  16. Az esküvő pontos dátumát illetően megoszlanak a vélemények: Kazinczy Ferenc ugyanis 1703-ban csak az eljegyzésről – „gyűrűváltásról” –, míg a házasságkötésről csak 1705-ben ír. Ezzel megegyezik Sárkány Dávid írása is, mely szerint 1703-ban „kezet adott, gyűrűt váltott, jegybeli ajándékot cserélt Klárával”, s csak két évvel később, 1705-ben tartották meg a menyegzőjüket. Ezzel szemben Ráday Pál önéletrajzában az 1703-as eljegyzésről a következőt olvashatjuk: „kivel is azonnal megesküdtem.” A lakodalom időbeni eltolásának oka feltételezhetően az ifjú feleség életkora volt, aki 1703-ban még csak 13 éves volt. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21–22.) ↑
  17. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX. kötet., Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862, 551.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21.; Benda (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 39. ↑
  18. A Gács várában történt eseményekről részletesebben lásd. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17-33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24. ↑
  19. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12–13. ↑
  20. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 22. ↑
  21. Vö. Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. ↑
  22. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 15. ↑
  23. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–25. ↑
  24. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 16–19. ↑
  25. Köpeczi Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 30. ↑
  26. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 20. ↑
  27. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 26. ↑
  28. Uo., 28. ↑
  29. Ráday Pál a Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepéről részletesebben lásd. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 13–23.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–33. ↑
  30. Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 54. ↑
  31. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 37. ↑
  32. Ladányi Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1980, 106, 108, 111. ↑
  33. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6. ↑
  34. Uo., 6. ↑
  35. Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, 2018, 13. ↑
  36. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6. ↑
  37. Benda: Ráday Pál iratai II. 1707-1708, 11. ↑
  38. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 27. ↑
  39. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6–7.; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 171. ↑
  40. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 7. ↑
  41. Uo., 7. ↑
  42. Ilyen terület volt például a Losonc melletti Fábiánfalva puszta, Cered, Herencsény, Csécse, Terbeléd és Becske. (Kovács Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113.) ↑
  43. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 8. ↑
  44. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13. ↑
  45. Kovács Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 357. ↑
  46. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  47. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13. ↑
  48. Ráday Pál első gyermeke, Ráday Klára volt, aki 1711. decemberében, alig öt hónaposan halt meg. (Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 170.) ↑
  49. Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve, XXXVI. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 132–133. ↑
  50. DRERL C/64-2a 6. kötet ↑
  51. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 133. ↑
  52. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 16. ↑
  53. Schneider Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 396. ↑
  54. Ráday Pál a Kajaliak révén rendelkezett egy pesti kőházzal is. Az ezzel kapcsolatos, Pest városával folytatott jogvitákat lásd. Gárdonyi Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, 213–219. ↑
  55. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  56. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 15–17. ↑
  57. Kovács Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 32.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17–18. ↑
  58. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  59. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17. ↑
  60. Kovács: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, 34–37.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17. ↑
  61. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 35. ↑
  62. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134. ↑
  63. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 357. ↑
  64. Ez a tény olvasható a Pál által, 1650-ben, Ráday I. Andrásnak a családi birtokokról készített lajstromában: „A Curian építettem kő házat, hozzá kezdvén in A[nn]o 1700, engedgyen Isten csendes lakást benne, Szent nevénekdicsőségére”. (DRERL C/64-2a 6. kötet); A már korábban is említett füzetben, melyben Pál az építkezéssel kapcsolatos munkálatok kiadásait vezette, szintén megtalálható egy ehhez kapcsolatos bejegyzés: „A[nn]o 1700 Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.” (DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat). ↑
  65. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 38. ↑
  66. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  67. Uo. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  68. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358. ↑
  69. Schneider: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, 397. ↑
  70. Vö.: DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  71. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358–359. ↑
  72. Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII, Salgótarján, 1986, 54–55.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17–33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24. ↑
  73. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 132. ↑
  74. Kazinczy Ferenc – B. Eötvös József: Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885, 59–60. ↑
  75. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  76. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 42. ↑
  77. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 360. ↑
  78. Uo., 360. ↑
  79. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 183. ↑
  80. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 361. ↑
  81. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” – A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134. ↑
  82. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 184. ↑
  83. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 363. ↑

 

Beküldve:

Kocsis Annamária: „…az kezemet fejére teszem, úgy esküszöm reá, hogy boszorkány” Boszorkányüldözés és egyéni történetek Szabolcs vármegyéből

Bevezetés

A boszorkányperek vizsgálata során a vádiratokból, tanúvallatási jegyzőkönyvekből egyéni tragédiák, egyedi sorsok tárulnak elénk. A dolgozat célja Galgócziné Gacsályi Erzsébet és Kardosné Mátyusi Katalin történetét párhuzamba állítva bemutatni a korabeli boszorkányvádaskodást, a vádak megjelenési formáit, valamint szemléltetni a boszorkányrontásnak tulajdonított esetek egyéni narratíváit.

A kutatás szempontjából a legideálisabb, ha a vizsgálni kívánt iratanyag tartalmazza a vádlott és a meghallgatott tanúk vallomásait, valamint az ügy kimenetele, tehát az ítélet is ismert. Sok esetben ez nem teljesül, számos olyan peres anyag kerülhet a kezünk ügyébe, melyben csak az iratok fele, vagy egy része (perfelvétel és vallomások) maradt fenn az évek során. A vádlott vallomása és maga az ítélet gyakran nem képezi részét a periratoknak. Jelen dolgozat forrásbázisát a bizonyítási eljárás, valamint a kihallgatások során keletkezett szövegek alkotják. Ezek Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai (acta politica) között, valamint a magyarországi boszorkánypereket közreadó forráskiadványokban találhatók meg.[1]

A Szabolcs vármegyében boszorkánysággal megvádolt személyek közül azért esett e két asszonyra a választásom, mert mindkettejük többször került eljárás alá. Előbbi a 18. század első két évtizedében, míg utóbbi az 1750–60-as években. A hasonlóság ellenére egy dologban Gacsályi Erzsébet történetétől Mátyusi Kataliné mégis különbözik. Az ő esetében hangsúlyosabban jelen van a lokális közösség, s annak szövevényes ismeretségi hálózata. A két asszony Szabolcs vármegyében lefolytatott boszorkánypereinek periratait vizsgálva megtudhatjuk, hogyan kerültek a figyelem középpontjába, majd eljárás alá, boszorkányságuk okán milyen vádakkal illették őket, s hogy egyáltalán mire számíthatott egy hozzájuk hasonlóan boszorkányvád alá eső (özvegy)asszony.

 

A Szabolcs vármegyei boszorkányüldözés a 18. században

A magyarországi boszorkányüldözésről elmondható, hogy országos viszonylatban a legintenzívebb és legtöbb áldozatot követelő periódusa a 18. század elejére, vagyis a Rákóczi-szabadságharc lezárultát követő évtizedekre tehető.[2] A mágia dekriminalizációját,[3] azaz a varázslás és boszorkányság bíróságokról való kiszorulását követően csökkent a boszorkányvádaskodás, azonban nem szűnt meg teljesen, ahogyan azt a korábbi kutatások feltételezték. A szabolcsi, valamint a szomszédos Szatmár és Bereg vármegyei területeken például az 1760–70-es, sőt még az évszázad ’80-as éveiben is indult boszorkányság vádjával vizsgálat. A boszorkányvádakat azonban fokozatosan kezdték felváltani a kuruzslás, csalás, lopás vétségéért indított eljárások.[4]

Szabolcs vármegyében 1700 és 1710 között 3 személy ellen ugyanabban az ügyben indult vizsgálat, az 1702. évben. A következő boszorkányper 1712-re datálható. Az 1711–1720 közötti időszakban összesen 25 főt vádoltak boszorkánysággal. Az 1715-ös évben volt számuk a legmagasabb, 11 személynevet számlálhatunk. Az 1719. esztendőt követően újabb peres anyaggal csak 1725-ben találkozunk, ekkor 3 vádlott került bíróság elé ugyanazon vizsgálat[5] során. Velük együtt ebben az évtizedben összesen 15 személyt helyeztek vizsgálat alá boszorkányság vétke miatt. 1731–1740 között a megelőző 10 évhez képest közel azonos volt a vádlottak száma, 16 fő. 1741–1750 közötti időszakban összesen 9-en kerültek vád alá. A perbe fogott személyek száma 1751 és 1760 közötti években ismét kimagasló számot mutat, ekkor összesen 26-an kerültek boszorkányság vádja alá. A további évtizedekben jelentős csökkenés figyelhető meg, 1761–1770-ig 4, míg 1771-től 1780-ig mindössze 2 fő ellen indult vizsgálat. Az 1780 utáni évekből nem ismerünk boszorkánysággal vádolt személyt a vármegye területén.

Az általam vizsgált időszakban (1700–1783)[6] Szabolcs vármegyében 55 per zajlott, ezek egy kivételével vármegyei bíróságon folytak. A 100 érintett személyből 70-nél ismert az ügy kimenetele. Egy esetben elhalasztó, a többinél tényleges ítélet[7] született. 26 alkalommal mentették fel, bocsátották szabadon a vádlottat, ugyanakkor tisztító esküre, pénzbüntetésre vagy kezességen kihívásra nem volt példa. 7 fő testi fenyítésben részesült, mely pálcázást, botozást, korbácsolást jelentett. 3 személyt kiűztek vagy kitiltottak a város, vármegye területéről. 7 vádlottat tortúrára küldtek, míg 26 esetben halálbüntetést szabott ki a bíróság; ebből egy kivételével (lefejezés) mind máglyára vetés volt. A Szabolcsból ismert ítéletek 37%-a halálbüntetés, szintén 37%-a pedig felmentés volt.

1700–1783 között az összesen perbefogott 100 személyből mindössze két férfi szerepel, a női vádlottak aránya 98%. Összehasonlításképpen ugyanebben az időszakban Szatmár vármegyében 88 különböző személy ellen folyt eljárás, közülük 6 férfi vádlott volt, itt a női vádlottak aránya 93%-ot tesz ki. Bereg vármegye esetében összesen 20 perbe fogott személyről beszélhetünk, ezek mindegyik nő volt.

 

A boszorkányvádról

A boszorkányság leginkább rontás formájában nyilvánult meg. Ennek során valamilyen ártalom, negatív irányú változás következett be. Ezeket a nem várt csapásokat különbözőképpen értelmezték. Az ember ugyanis természeténél fogva próbálja mindennek megtalálni az okát, majd arról következtetéseket levonni, vagy esetleg valaki mást megtenni érte felelőssé, bűnbakká.[8] A lefolytatott perek során a bíróság célja sem volt egyéb, mint a rontásvád bizonyítása. A rontás igazolásához szükség volt tanúk kihallgatására, kiknek vallomásai alapján a boszorkányság gyorsan bebizonyosodhatott. Általánosan elmondható, hogy a perek során kihallgatott tanúk többsége csak hallomásból tudott a történtekről, s e közvetett információk alapján nyilatkozott a vádolt személy boszorkányságáról. Ezeknek a vallomásoknak a nagy része valójában a vádlott előéletére irányult, a tanúk sokszor akár évtizedekre visszamenőleg idéztek fel bizonyos eseményeket, s ezeket megpróbálták minél meggyőzőbben a hatóság elé tárni. Ezekből kisejlik a rossz szomszédi viszony, melynek leggyakoribb eleme a szitkozódás, egymás fenyegetése.[9] Ez a verbális agresszió a legváltozatosabb formákban fordul elő a peres anyagokban. Legtöbbször a boszorkánynak titulált személy kért valamit a tanútól, melyet az nem, vagy nem a kérés pillanatában teljesített. Erre a boszorkány általában szitkozódással vagy fenyegetéssel reagált, s fenyegetése által valamilyen szerencsétlenség érte a tanút, saját vagy családtagjai egészségében romlás következett be. Azonban a kárvallottak is számtalanszor éltek a fenyegetés elrettentő erejével, melytől azt várták, hogy hatására a boszorkány leveszi róluk a rontást.

Az esetek egy részében a tanúk arról számoltak be, hogy a boszorkány álmukban jelent meg. Leggyakrabban éjszaka, de nem ritka, hogy a mezőn végzett munka közbeni pihenő alkalmával. Ekkor a boszorkány egyedül vagy többedmagával, esetenként valamilyen állat képében hirtelen csak megjelent a szobában, istállóban vagy egyéb kinti hálóhelyen, vagy bemászott az ablakon, bebújt a kéményen és kínozta, bántalmazta az áldozatát, aki a sérülést elszenvedve, betegen tért magához. A beszámolókban a fojtogatás, a megnyomás, esetenként szexuális együttlétre utaló cselekedet jelenik meg. E vélt-valós találkozások alkalmával tapasztalt rontások konkrét módját a tanúvallomások nem részletezik, leginkább annak körülményeire térnek ki, továbbá arra, hogy kinek vagy minek a képében jelent meg a boszorkány.[10]

A következőkben két esetleíráson keresztül bemutatásra kerülnek ezek a konfliktusforrások és a boszorkányrontásnak tulajdonított események egyéni értelmezései.

 

Galgóczi Istvánné Gacsályi Erzsébet története

A balkányi Galgóczi Istvánné Gacsályi Erzsébetet három alkalommal vádolták meg boszorkánysággal, először 1702-ben, majd 1713-ban és 1717-ben. 1702-ben a Szabolcs vármegyei Balkányban[11] Lökőné, alias Oláh Jánosné, Galgóczi Istvánné, valamint Fekete Istvánné és annak leánya ellen indult „nyilvánvaló boszorkányságuk és ördöngösségük” miatt vizsgálat. A kihallgatott tanúk rontásról számoltak be. Kis Gergely, aki gyermeke és felesége halála miatt Galgóczinét okolta. Gergely mellett Virág Mihály is említést tett arról, hogy Gergely könyök csontjait Galgócziné hegedű lábának tartja: „hallotta Márton Györgynének szájából azt is, hogy Kis Gergely feleségit, gyermekit Galgóczi Istvánné ökre vesztette meg, az könyök csontjai[t] is hegedű lábának tartja.”[12] A megnevezett Márton Györgynére a legtöbb tanú beszámolójában szintén történt utalás. Ezekből kiderül, hogy Mártonnét korábban boszorkánysága okán megégették.[13] Az elbeszélések szerint Márton Györgyné boszorkánynak kiáltotta Galgóczinét és Fekete Istvánnét, mely tovább erősítette a gyanút ellenük.

Fekete Istvánnéra, az orosz bábára[14] három gyermekágyas asszony is reá vallott. Egyikük, Nagy Erzsébet „3 hónapi terhes asszony volt, rosszul volt, egy magyar bába felköltötte annak rendi szerint a Pásztor Ambrusnál levő orosz bábát is, hívatja és éjszakának idejének az gyermek elment, az orosz bába hová tette, azt nem tudja, hanem csak az gyermek masát [méhlepényt] látta. Eleget kérdezik a bábától, hova tette, de nem mondotta hova tette, gyanakszik reá hova tette, de bizonyosan tudja, hogy gyermek volt nála.”[15]

Pásztor Gáspár elmondása szerint Fekete Istvánné szidalmazta gyermekeit, melyért megfenyegette az orosz bábát, s az orosz bába is fenyegette Gáspárt. „[E]gy óra múlva a kertjébe ment volna, az kutyái más ember kutyájára reá támadtak, ment arra volna és a maga kutyái reá támadtak, megmardosták volna, ha mások meg nem mentik volna tőle […] nagy gyanúsága volt az orosz bábára.” Ezen kívül Gáspár beszámolt arról is, hogy egyszer álmában egy macska reá ment, azután két macska az ajtó felett szintén bement, „az első macska megnyomogatta, megfogdosta és az egyik macska mondja »nyomd meg az ördög tagját [az ördöghöz cimborált embert], mert ugyan reám vall ez énreám«. Arra kérdi: ki vagy? Mondja az egyik macska »én vagyok Galgóczi Istvánné«.”[16] A tanú egyéb boszorkányságukról nem hallott. A balkányi asszonyok ügyének irataiból hiányzik az ítélet, ami valószínűleg meg sem született.

11 évvel később, 1713-ban Galgóczi Istvánné ismét boszorkányság vádja alá került, ezúttal Orosz Jánosnéval együtt vádolták. A boszorkányság vádjának bizonyításán túlmutat, hogy a tanúk kikérdezése során az alábbi kérdés is elhangzott: „Ha ki valamit tudna vagy boszorkányságot vagy egyéb híjában valóságot tudna, mely az Isten törvényivel ellenkezik, hiti után tartozik megmondani.”[17] A meghallgatott 25 tanúból négyen emelték ki vallomásukban Galgóczinét, köztük a már 1702-ben is vallomást tevő Kis Gergellyel. A többiek más asszonyokat is emlegettek, s kitértek azok boszorkányságos cselekedeteire.

A harmadikként meghallgatott tanú, Deák István az alábbiakat idézte fel: „Feleségemtől bordát kért Galgóczi Istvánné, melyért feleségemet kértem, menjen vissza, adja oda a bordát, de nem cselekedte, mert utunk volt, hanem hazajövén odavitte feleségem, de akkor nem kellett. Ez 1 ingért harmadnapra megholt.”[18] A haláleset előtti konfliktus tulajdonképpen abból ered, hogy Galgócziné kölcsönkérte Deáknétól a szövőszékhez tartozó bordát, hogy egy ingre való vásznat tudjon szőni. Amiért pedig nem kapta meg idejében a kért eszközt, megsértődött, s később már nem is kellett neki. A tanú értelmezésében tehát felesége halála amiatt követketett be, mert nem adták oda Galgóczinénak a bordát. Hasonló esetről számolt be Orosz János is, aki „felesége szájából hallotta, lábát Galgóczi Istvánné vesztette meg, hogy vásznat nem adott neki.”[19]

A hatodikként meghallgatott Nemes János hallotta „Márton Györgyné szájából Galgóczi Istvánnét nyilvánvaló boszorkánynak mondotta.” Vida Erzsébet pedig vallomásában arról beszélt, hogy „Mária leányát az öléből el akarta vinni Galgóczi Istvánné, de nem engedte az anya gyermekét elvinni, hanem az padlatkán[20] elmene, de ugyan az gyermeket megette és abban holt meg.”[21] Az ügy ítélete hiányzik, de tudható, hogy a két asszony kiszabadult a kisvárdai tömlöcből. Erre a következő, 1717-es per tanúvallomásaiban találhatók egyértelmű utalások.

1717-ben Orosz Jánosné Monis Erzsébet, Péter Istvánné Nagy Ilona ellen folyt vizsgálat ugyanazon ügy kapcsán, és a boszorkánysággal vádoltak között szerepelt újra Galgóczi Istvánné neve is, immáron harmadjára.[22] Az első meghallgatott tanú Esztero Mátyás „egyéb boszorkányságokat nem tudja, hanem most, hogy Orosz Jánosnét megfogták, az vallott Galgóczi Istvánnéra s szemében mondotta, hogy »Te nyilván való boszorkány vagy, és mi mindnyájan itt való boszorkányok te tanítványid vagyunk, Kapitányunk vagy, hogy az kutyádnak kényért nem adott, azért nyargaltad meg az Madár György disznát, az kutyád az lovad, azon jársz.«” Azt is hallotta „hogy Néhai Теk[intetes] Nemzetes Váradkay István[23] Uramtól változott(!) meg boszorkányságáért Galgóczi Istvánnéé.”[24] A harmadikként tanúskodó Oláh Anna „tudja nyilván, hogy Galgóczi Istvánné immár egyszer Várdából szabadult boszorkányságáért megváltozott.”[25]

A negyedik tanú, Honi Mátyás felidézi a megégetett, s korábban már emlegetett Márton Györgynét, akinek „szájából hallotta, hogy »nagyobb boszorkány én nálam Galgóczi Istvánné, s Csinálossy Jánosné, sőt, ha azokat meg nem égetik, az határotokra szálljon kén köves eső.«”[26]

Kis Gergely, aki 1702-ben gyermeke és felesége halálát Galgóczinénak tulajdonította, s ezt vallotta 1713-ban is. E vizsgálat során újfent felidézte a történteket: „maga szájából hallotta Orosz Jánosnénak maga boszorkányságát, s azt mondotta, hogy Galgócziné még nagyobb boszorkány ő nála. [G]yermekét Galgóczi Istvánné ette meg, […] feleségének könyök csontja most is Galgócziné sebjében vagyon.”[27]

Tóth Demeter felesége Hatházy Judit gyilkossági szándékkal is vádolta Galgóczinét. Azt vallotta „őtet egy egész esztendeig kínzotta Galgóczi Istvánné, az ablakon járt be hozzá, hívta ki az kútban, hogy bele ölje. Hogy nem ment, haját tépte, pofozta, kínozta mindenképpen, és hogy az orvoshoz ment, s mikor visszajött fenyegette »No, kutya használ é az orvosság« egyéb boszorkányságát nem tudja, de ennek az Galgóczi Istvánnénak az fejére teszi az kezét, s úgy esküszik reá, hogy nyilván való boszorkány.”[28]

Baán János öccsével szemtanúja volt annak, hogy „jön az Kolcsár hegy felől az Galgóczi Istvánné kutyája előtt egy róka, s Galgóczi Istvánné utána, s kiáltja »Haj Haj haj«. De az róka az kutya előtt nem szaladt, hanem összefogódtak, s egymás nyelvét nyalták.” A tanú és öccse odafutott, s amint meg akarta fogni a rókát, az elenyészett, semmivé lett. Erre mondta Galgóczi Istvánnénak „Most te minket kisértettél ezzel az rókával boszorkány kurva, mert csak valamit nézek, mert ezt gurjángot[29] reád hordanám, s itt égetnélek meg.”[30]

A 14. meghallgatott tanú, Juhász István egy házban lakott Orosz Jánosnéval, „aki igen szorgalmatos volt, minden este az ajtó be zárlásban”. Megkérdezte tőle, miért zárja be olyan szorgalmatosan az ajtót, amire Orosz Jánosné azt felelte: „azért, hogy Galgóczi Istvánnétól félek, hogy megöl”. Majd István azon kérdésére, miért ölné meg Galgócziné, így folytatta: „azért, hogy mióta Várdából megszabadultam, csak háromszor voltam oda vélek, többször nem. Kenőcsöt is ő adott, az kivel megkentem magamat.” A tanú ekképp zárta az Orosznétól hallottak: „de az Isten soha ne áldja meg az balkányi embert, ha Galgóczinét meg nem égetik, mert nagyobb boszorkány ő nála. Galgóczi Istvánnénál áll az zászlójok, Csinálossy Jánosné az zászló tartójok.”[31] A források, hasonlóan sok más korabeli boszorkányperhez, az ügy végkimeneteléről hallgatnak.

 

Kardos Mihályné Mátyusi Katalin esete

1754-ben Kardos Mihályné Mátyusi Katalin székelyi[32] asszony boszorkányság vádja miatt került eljárás alá. Mátyusi Kati boszorkány-vádaskodásba torkolló konfliktusáig négy szakaszban jutunk el. Először egy székelyi özvegyasszony, Nehéz Jánosné ellen indult 1751-es vizsgálat iratanyagában találkozhatunk Mátyusi Kati nevével.[33] A Nehéz Jánosné ellen felhozott vádban a rontás szerepelt. Az ügyben 13 tanút hallgattak ki eskü alatt. Ur Mihályné Kálmán Erzsébet tanúvallomásában arról számolt be, hogy „egy alkalmatossággal az utralis [kérdezett] személy kenyér kérni menvén, és hogy kenyeret nem adtak, azon éjszakán a bölcsőben fekvő gyermeke kétszer felsivalkodván [felsírván], reggel látta, hogy az gyermekének az karja úgy megromlott, hogy éppen meg nem lehetett hajtani…”[34] Ur Mihályné, valamint az ügyben kihallgatott további tanúk elbeszélésből az is kiderül, hogy a Nehéz Jánosnénak tulajdonított rontás miatt a gyermeket először egy Sándor Borka nevű asszonyhoz, majd a falu öreg bábájához, Mátyusinéhoz[35] vitték. A gyermek állapota azonban nem javult, azon segíteni nem tudtak. Ur Mihályné és mások elmondása szerint „Sándor Borka azt mondotta, hogy ha Mátyusiné engedné az Ur Mihályné gyermekét meggyógyítaná, de a Mátyusi Kati nem engedi.”[36] Az eljárás további kimenetele, és maga az ítélet sem ismert.

Második alkalommal a Székelyhez közel fekvő Kemecse[37] nevű falu néhány asszonya ellen[38] indult vizsgálat anyagában szerepel ismét Mátyusi Kati neve. Az 1754 januárjában, Kisvárdán[39] keletkezett perfelvételi dokumentum arról árulkodik, hogy ezek az asszonyok rossz erkölcsűnek, lopósnak, káromkodónak bizonyultak. A vádirat szerint azonban az egyik asszonyt, név szerint Pásztor Ferencnét már boszorkánysággal is vádolták. Pásztorné és egy másik helyi asszony, Vajas Mihályné között családi konfliktus alakult ki, melynek eredményeképpen Pásztorné megnyargalta[40] Vajasnét. A felvett vallomásokban több helyen is említésre kerül, miszerint Mátyusi Kati azzal dicsekedett, hogy ő bizonyosan tudja, boszorkányság van a dologban. A kihallgatott tanúk közül többen is azt mesélik, hogy „mondotta légyen, mi ugyan lova volt ám Pásztor Ferencnének, még ugyan ki is volt. Az melyre is azt felelték, hogy meri azt kegyelmed mondani, melyre is Mátyusi Kati is, »azt mondom bizony én, mert én is boszorkány vagyok, ő is«, tudni illik Pásztor Ferencné, ezt pedig önként semmi kényszerítés nélkül ezen esküvéssel mondotta, »Isten úgy segéljen azt mondom most is, hogy boszorkány vagyok.«”[41] Az asszonyok ügyének további kimenetele témánk szempontjából nem lényeges.

Harmadjára már boszorkánysággal vádolt személyként szerepel Mátyusi Kati, és vele együtt a már korábban említett Mátyusi Ferencné neve a vádiratokban.[42] Az 1754. január 17-én Székelyben felvett tanúvallomásokból körvonalazódik a Mátyusi Kati ellen felhozott boszorkányvád. Ráczné Német Erzsébet asszony gyermeke kilenc hetes volt, amikor „egyszer este felfordulván a gyermeknek a szemei, elholt, harmadegy napig úgy maradván…”[43] A nagybeteg gyermekhez elhívott Mátyusi Kati fura praktikát alkalmazott, melynek hatására „a gyermek oly nagyot sikoltott, mintha három esztendős lett volna, s azután orr-száján megindulván a vér, egy nap, egy éjszaka mindig ment, s megalván a véri, harmad napján igen nagyra dagadott a feje.”[44] Mátyusi Kati ezt követően nem ment többször a családhoz. Egy hónap elteltével a kétségbeesett anya a falu bábáját, Mátyusinét hívta segítségül, aki „hozott volt valami füreszteni való füveket ugyan a Mátyusi Kata jelenlétében, melyet Mátyusi Kata észrevevén a fazékból a füvet, akit Mátyusi Ferencné hozott vala, szeme előtt kihányta azt mondván »hiába mesterkedel kényes ilyen adta[45] bábája, mert elmenve meg nem gyógyítod, ezer vétked lesz is megégetnek«, s a gyermek aztán esztendeig öt hétig kínlódott, s megholt.”[46]

A másodikként meghallgatott tanú, Bácsy Katalin arról számolt be, hogy „az elmúlt aratáskor hoztak volt Létáról[47] egy szép eladó menyecskét ide Székelybe gyógyítani Mátyusi Ferencnének, amely időbe a leányának a lakodalma is történt. S azon alkalmatosságra Mátyusi Kata is a Mátyusi Ferenc házához elmenvén meglátta a beteg menyecskét, oly haragosan reá tekintett a menyecskére, hogy tekintetivel el is ijesztette. Másnap aztán felkelvén a menyecske, és fel is öltözvén kiment a pitvarba feküdni, és mikor ottan feküdt volna öltözetben, tehát egyszer nagyon felsikoltott, kiáltván torka szakadtából a körülötte levő sok népnek »ne hagyjon kendtek, mert mindjárt megölt Mátyusi Kati«. S egy néhány ízben rimánkodott a körülötte levő embereknek, de se senki semmit sem látott, hanem azt látták, hogy szemlátomást szemei és orcája dagad, s erre való nézve jelen lévén Zoltán Mihály szolgabírónak Ferenc nevű szolgája, mindjárt érte ment Mátyusi Katának, s a sértődött menyecskét hajtotta.[48] S oda érvén Mátyusi Kata kendőt kért, s az szaras kezével megkente a menyecskének a hasát, a kendővel által kötötte, mindjárt jobban lett.”[49]

A harmadik tanú, Nagy Mihályi Barbara elmondása szerint „szájából hallotta mostan elmúlt nyárba Mátyusi Katától a maga házába, híre lévén itten Székelybe a füresztésnek,[50] ilyen szókat »Isten engem úgy segéljen«, megütvén a maga mellét, [mellkasát] »ha engem megfüresztnek, soha többé nem élek, megégetnek.« Azután had ballagjak által a réten, ugyan az elmúlt nyáron Tekintetes Zoltán István[51] úr Kemecsey Mihály[52] nevű gazdájának sértődésben esvén a felesége, fenyegetőzött, hogy a székelyi boszorkányokat mind megfüresztetik. Azt meghallva Mátyusi Kati azt mondta […] Isten őtet úgy segélje ha őtet Kemecsey Mihály megfüresztetteti, a felesége a székelyi utcán soha többször nem jár, hanem mindjárt meghal.”[53] A tanúk meghallgatását követően tortúrára, azaz kínvallatásra ítélték Mátyusi Katit. Ennek során mindent tagadott, s mivel nem tudták bizonyítani boszorkányságát, szabadon engedték.[54]

Hat évvel később 1760. december 5-én ismét boszorkányság vétke miatt került eljárás alá, ügyének vizsgálatára Nagykálló[55] városában került sor. „Mátyusi Katinak hívnak, hatvan esztendős vagyok, és Székelybe fogtak meg. Azt fogták reám, hogy boszorkány vagyok.”[56] – olvasható a dokumentum első soraiban. Majd a következő kérdésre adott válaszból – mi szerint volt-e többször tömlöcben – kiderül, hogy különböző okok miatt már harmadjára került börtönbe: „Voltam, most harmadszor, először azért mivel pestiskor az férjem elszökött, s azzal vádoltak, hogy megöltem, de mivel az uram élt, megszabadultam. Másodszor boszorkánysággal vádoltattam, most pedig amint feljebb feleltem.”[57]

Niczky József[58] jelenlétében hat tanút hallgattak meg. Az első két tanú Bardell Éva és Orosz Katalin [juhászné] arról számolt be, hogy hozzájuk Mátyusi Kati „éjszaka ugyan elő álomkor[59] a kürtőn mént be a házba, […] egy nagy görényt hozott a kezébe, amint egy nagy macska, s a juhászné gyermekének a bölcsőjéhez ütötte háromszor, s meg a juhászné megszólította ekképpen mondván: »Ugyan Kati néni, miért nem hagy kend nekem békét, hiszen nem vétettem én kendnek semmit.« S azzal aztán megént visszament ugyan a kürtőn ki.”[60]

A harmadikként vallomást tevő 18 éves Nyíri Jánost Mátyusi Kati „lóvá tette”. Úgy emlékezik, hogy „Mátyusi Kata az elmúlt karácsonyba esztendővel lovának fogta, s emlékezik arra, hogy őket a sövényhez sorba kötözték, és Mátyusi Kata több társaival együtt egy keskeny hosszú házba együtt bementek, s ott asztalhoz ülvén ettek, ittak, vendégeskedtek, azután ki-ki maga lovára ült, Mátyusi Kata is, [e tanúra] ülvén haza mentek.”[61] Az eset utáni kimerültségéről panaszkodva János elmondta, Mátyusi Kati „annyira elrongolta [elrontotta] volna, hogy már éppen csak nem az eszéből is kitántorodott.”[62]

A további három tanú arról számolt be, hogy miután ibronyi[63] Szabó János Mátyusi Katit boszorkányozta, megromlott, „melyet nem egyébnek, hanem tulajdon Mátyusi Katinak tulajdonítanak”. A rontást elszenvedő Szabó János vallomásában ekképpen hangzott el az eset:

 

„Székelyben lakozó Orosz Andrásnak a leányát vette el, s Ibronyba hazavitte, s Mátyusi Kati másnap reggel Székelyből által ment Ibronyba, s a vendégek közül hívta ki a feleségét ekképpen, »gyere ki Bori, meghólt az anyád«. S a vendégek reá kiáltottak feleségére, hogy ne menjen ki olyan rossz asszonynak a hívására, mert ha igaz volna, nem őtet küldték volna, hanem jobbat is nála, s nem is eresztették. S [e tanú] is összepirongatta [szidta] s boszorkányozta Mátyusi Katit, […] s dörögve morogva elment onnét. S azután csak hamar olyan nyomorúságba esett, hogy pedig mind természetiben elromlott, mind pedig az erejétől úgy megfosztattatott, hogy semmi dolgot nem tehetett.”[64]

 

Szabó János elment Mátyusi Katihoz s kérte őt, gyógyítsa meg. Ezt követően állapota ugyan kissé javult, de hosszabb idő elteltével ismét visszatértek kínjai. Így elvitette magát szekéren Sámsonba[65] egy orvos asszonyhoz, aki „azt mondotta, hogy az a góró főző[66] Mátyusi Kati vesztett meg…”[67] Az ügyben meghallgatott tanúk vallomásai alapján végül nem sikerült egyértelműen bizonyítani Mátyusi Kati boszorkányságát, így erre hivatkozva felmentették a vád alól.

Az ismertetett történetek alapján láthatóvá vált, a korszak embere hogyan reagált a számára érthetetlennek tűnő eseményekre. A hirtelen fellépő rosszullét, egészségbeli romlás, tartós betegség mögött ártó szándékot, boszorkányságot sejtettek. A boszorkánysággal gyanúsított személy vád alá helyezése után megindult a bizonyítási eljárás. Ennek legfontosabb részét a tanúk vallomásai jelentették, akik csak arra törekedtek, hogy a rontást bebizonyítsák. A „hitük szerint” elmondottak során sokszor a legapróbb részletekre is kitérve adták elő a maguk igazát, melyet a bíróság tényként kezelt, hiszen eskü alatt valló tanúktól származtak.

Galgóczi Istvánné háromszor vádoltatott boszorkánysággal. Első alkalommal 1702-ben, rontással vádolták. Ebből kifolyólag az egyik tanú, Kis Gergely elvesztette feleségét és kisgyermekét. A további vallomásokból kiderült az is, hogy egy szintén balkányi asszony, Márton Györgyné – akit korábban boszorkánysága okán megégettek –, boszorkánynak kiáltotta Galgóczinét. S mivel Mártonné boszorkánysága bizonyosságot nyert, a Galgóczinéra irányuló vádját is elfogadták, kész tényként kezelték a közösség tagjai. Az egyik tanúvallomásból azt is megtudhattuk, hogy macska képében jelentek meg a tanú előtt a boszorkánynak titulált nők. Ahogy arra már utaltam, az állat képében megjelenő boszorkány gyakori eleme a boszorkányképzeteknek. Másodjára 1713-ban a meghallgatott 25 tanúból négyen emelték ki vallomásukban Galgóczinét, akit rontással vádoltak. Ennek végkimeneteleként, hasonlóan a Kis Gergely történetében megismertekhez, haláleset történt. A rontást megelőző konfliktus abból eredt, hogy Galgócziné kölcsönkért Deáknétól egy szövéshez szükséges eszközt, amit nem kapott meg idejében, ezért megsértődött, s később már nem is fogadta el azt. Az áldozat férjének értelmezésében felesége halálát ez okozta. Egy másik tanú szintén kölcsön kért dolog miatti rontást mesélt. Galgócziné vádlói szerint tehát azért történt Deákné halála és Oroszné lábának betegsége, mert előtte nem adtak bordát, illetve vásznat a vádlottnak. A tanúvallomásokban ismét kitértek a szóbeszédben fennmaradt, a megégetett Márton Györgyné szájából elhangzott vádakra. Ez az elem, tudniillik, hogy egy korábban megégetett boszorkány Galgóczinét szintén boszorkánynak kiáltott, folyamatosan ismétlődött a vallomásokban. 1717-ben immár a harmadjára is vizsgálat alatt álló Galgócziné Gacsályi Erzsókot Tóth Demeter felesége Hatházy Judit gyilkossági szándékkal vádolta. Judit a vallomásában elmondottaknak hitelt próbált adni azzal, hogy Galgóczi Istvánnénak fejére tenné kezét, s úgy esküdne annak boszorkányságára. Az egyik tanúvallomásból kiderült, hogy Orosz Jánosné az általa jól ismert Galgóczinét boszorkánynak nevezte. Tette ezt úgy, hogy 4 évvel korábban szintén együtt álltak boszorkányság vétke miatt bíróság előtt, ami ekkor nem nyert bizonyítást.

Körvonalazódott az is, Mátyusi Kati hogyan került a figyelem középpontjába, milyen okok miatt zárták börtönbe, s került eljárás alá. Először azzal vádolták, hogy nem engedi a megrontott gyermek meggyógyítását. Feltehetően itt vádlója felismerte azt, hogy saját tudása a gyermek meggyógyításához kevés, így tehetetlenségének bevallása helyett Mátyusi Katit tette felelőssé. De látható, hogy ez a motívum később is megjelenik, hiszen az 1754-es vizsgálat során felvett tanúvallomások is arról szólnak, hogy Mátyusi Kati nem engedi a gyermeket meggyógyítani. A szóbeszéd, a pletykálás[68] révén híre ment a közösségen belül annak a kijelentésnek, hogy Mátyusi Kati akadályozza a gyermek gyógyulását. Második alkalommal a tanúk reá vallottak, hogy boszorkánynak nevezte magát. Valószínűleg azért mondta magát boszorkánynak, hogy a történtek hiteles tanújaként tekintsenek rá, mi több, az lehetett még a célja, hogy egyfajta félelmet és tekintélyt vívjon ki maga számára. E két esetben még nem került a vádlottak padjára, a tanúvallomások csupán felhívhatták személyére a figyelmet. 1754-ben és 1760-ban viszont már boszorkánysággal, rontással és lopással vádolták, így e vádak elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elinduljon ügyében a vizsgálódás. A vizsgálati anyagból továbbá kiderült az is, hogy a pestis idején[69] férje elszökése miatt is elsősorban őt vádolták, s emiatt börtönbe is zárták. Az elszökés vagy elbujdosás a korszakban egyébként igen gyakori volt. (Megjegyzendő, hogy a szökések legtöbbször a magasnak ítélt földesúri terhek miatt történtek.) Számos korabeli beszámolóból kiderül, hogy az egymást követő pestisjárványok során, akik tehették elkerülték a ragályok gócpontjait, tehát a sűrűn lakott településeket, s elköltöztek vagy bujdostak.[70]

A tanúk beszámolói alapján Mátyusi Kati boszorkánysága abban nyilvánult meg, hogy éjjel a kémény kürtőjén keresztül közlekedett, továbbá, hogy a 18 éves Nyíri Jánost lóvá tette, s megnyargalta. Ez utóbbi a rontás-elbeszélések gyakori motívuma. A kéményen keresztül történő közlekedést a boszorkányos tevékenység egyértelmű jeleként értelmezték. A lóvá tétel során elbeszélt lakoma, azaz a boszorkányszombat (az ördögszövetséggel együtt) a boszorkányképzetek egyik alapvető eleme volt, de a népi hiedelembe beépülve a boszorkányvád egyik ismétlődő szegmensévé vált. Rontással vádolta meg Szabó János a kettejük konfliktusát követően rátörő rosszullét és fizikai gyengesége okán, valamint egy fiatalasszony, kinek panaszai, miután Mátyusi Kati megkente hasát, elmúltak. Elmondható tehát, hogy vádlói főként a rontás véghezvitelével magyarázták boszorkányosságát. Ugyanakkor a tanúvallomásokban említett gyógyító praktikák, valamint a Mátyusi Katira használt „kóró főző” jelző arra engednek következtetni, hogy valóban alkalmazott bizonyos gyógyító eljárásokat, sok más korabeli laikus gyógyítóhoz hasonlóan. Azonban a nyomozások során az ellene felsorakoztatott vádak, és a reá vallott tanúk elmondásai is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy egyértelműen bizonyítsák boszorkányságát.

 

Összegzés

A dolgozatban megismert két asszony mintegy 40 évnyi különbséggel került boszorkányság vádja miatt eljárás alá. A Galgócziné Gacsályi Erzsébethez tartozó iratok mindegyike a boszorkánysága miatt ellene indult vizsgálatokhoz kapcsolódott. Ezzel szemben Kardosné Mátyusi Katalin nevével nem kizárólag az ellene lefolytatott perek anyagaiban találkozhattunk. Mi több, saját vallomásából az is kiderült, hogy korábban férje eltűnése miatt is őt okolták. A felvázoltak alapján láthatóvá vált az is, hogy mindkét asszony történetének hátterében megbújt a pletyka. A pletykálás a lokális kisközösségek kapcsolatrendszerének sajátossága, az információk e kapcsolatháló szálai mentén terjedtek. De a pletyka során nemegyszer tévedések, félreértések is keletkezhettek a közösségen belül.[71] Márton Györgyné Gacsályi Erzsókról kimondott vádjának csak a helyi közösségen belül ment híre. Mátyusi Kati esetében azonban jelentősebb a szóbeszéd hatása, hiszen a róla elterjesztett információk a környező falvakat is bejárták, s ráirányították személyére a figyelmet.

A vádakat tekintve elmondható, hogy mindkét asszonynál megjelent a rontásvád. Gacsályi Erzsók esetében mindhárom alkalommal a rontásra alapozták boszorkányságát, de utolsó alkalommal felmerült a gyilkossági kísérlet vádja is. Mátyusi Katinál a rontásvád kiegészült lopás vádjával is. A Mátyusi Katira vallók azt is felemlegették, hogy alkalmazott bizonyos gyógyító eljárásokat, tette ezt sok más korabeli laikus gyógyítóhoz hasonlóan. S mindkét asszony esetében megjelentek a tanúk elbeszéléseiben a boszorkányképzet egyes elemei.

A témánk két főszereplője közül Kardosné Mátyusi Katiról tudjuk biztosan, hogy utolsó alkalommal sem bizonyosodott be boszorkánysága és felmentő ítélet született a lefolytatott per végén. Galgócziné Gacsályi Erzsók esetében nem ismerjük az utolsó ügy végkimenetelét. Tudható azonban, hogy második pere alkalmával szabadon bocsátották a kisvárdai börtönből. Így ez arra enged következtetni, hogy az ellene felhozott vádak az utolsó vizsgálat során sem nyertek bizonyítást.

Absztrakt

„…az kezemet fejére teszem, úgy esküszöm reá, hogy boszorkány” Boszorkányüldözés és egyéni történetek Szabolcs vármegyéből

A dolgozatban felvázolt történetek alapján megtudhatjuk, a korszak embere hogyan reagált a számára érhetetlennek tűnő eseményekre. A hirtelen fellépő rosszullét, vagy esetenként tartós, krónikus betegség mögött ártó szándékot, boszorkányságot sejtettek. Körvonalazódik továbbá két, 18. századi Szabolcs vármegyei asszony ellen felhozott boszorkányvád, s az, hogy milyen okok miatt zárták őket börtönbe, s kerültek eljárás alá.

Kulcszavak: boszorkányüldözés, 18. század, egyéni történet, helyiközösség, mikrotörténet

Abstract

Witch-hunt and individual stories from Szabolcs County

From the story outlined in the paper, we can find out how the man of the era reacted to the events that seemed incomprehensible. There was a suspicion of malicious intent and witchcraft behind a sudden illness, deterioration in health, and long-term illness. It outlines, two witch charges against 18th century women in Szabolcs County and the reasons what they were imprisoned and prosecuted for.

Keywords: witch-hunt, 18th century, individual story, local community, microhistory

Források és szakirodalom

Levéltári források

Szabolcs vármegye pere Nehéz János özvegye ellen. 1751.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné.

Szabolcs vármegye pere Pásztor Ferencné Orosz Erzsébet, Mihályi Sámuelné, Korpay Anna, László Gergelyné Gyulay Erzsébet ellen. 1754.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 704., Fasc. 55. №. 458., Fasc. 55. №. 471. 1754, Orosz Erzsébet.

Szabolcs vármegye pere Kardos Mihályné Mátyus Katalin és Mátyusi Ferencné Szaniszló Mária ellen. 1754.:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665.: Mátyusi Katalin, 1754–1760.

 

Forráskiadványok

 

Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai 2. köt., Budapest, Balassi, 2000.

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 2. köt., Budapest, Akadémiai, 1970.

 

Szakirodalom

 

Balázs János et al. (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára 5. köt., Budapest, Akadémiai, 1959–1962. https://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/kereses.php?kereses=padlat (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Charlie Campbell: Scapegoat: A History of Blaming Other People, London–New York, Duckworth Overlook, 2011.

 

Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 2. köt., Pest, 1864.

 

Fazekas Árpád: Szabolcsi adatok a pestisjárvány történetéhez, Orvostörténeti Közlemények, 24. évf. 1979/4, 91–106.

 

Ilyefalvi Emese: „[…] akar mi lellyen benneteket mingyart Emberre gyanakoztok”. Boszorkányfenyegetések pragmatikai elemzése, in Kovács Csongor et al. (szerk.): RODOSZ Konferenciakötet, 2010, Kolozsvár, Romániai Magyar Doktorandusok és Fiatal Kutatók, 2010, 75–92.

 

Kis Domokos: Erdélyi bujdosók és a pestis. Adalékok a pestis elleni védekezés történetéhez (1708–1711), Orvostörténeti Közlemények, 39. évf. 1993/1–4, 83–105.

 

Kis-Halas Judit: Boszorkányok, gyógyítók, orvosdoktortok és a csodatévő Szűz Mária. Az orvoslás plurális modellje egy 18. századi dél-dunántúli kegyhely vonzáskörzetében, doktori disszertáció, kézirat, Budapest, ELTE, 2019. https://edit.elte.hu/xmlui/static/pdfjs/web/viewer.html?file=https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/43461/dissz_Kis-Halas_Judit_irodalomtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Koncz Ibolya Katalin: Boszorkányüldözés jogtörténeti kérdései a Német-Római

Birodalomban és a királyi Magyarországon, doktori disszertáció, kézirat, Miskolci Egyetem, 2007. http://midra.uni-miskolc.hu/document/5649/1157.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Koncz Ibolya: Osztrák büntetőtörvény a magyar boszorkány-perekben. Korunk, 2005/5, 53–56.

 

Krász Lilla: Bábák és boszorkányok a kora újkori Magyarországon. Rubicon, 2005/7, 37–40.

 

Kristóf Ildikó: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon: kutatástörténet, eredmények, teendők – 2013-ban, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Vallástudományi tanulmányok Közép-Kelet-Európából 1, Budapest, Budapest, 2014, 17–62.

 

Mezey Barna: Boszorkányperek. Börtönújság, 1993/16, 5.

 

Mezey Barna: Boszorkányok. Börtönújság, 1993/10, 5.

 

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 3. köt., Akadémiai, Budapest, 1980.

 

Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit, Ethnographia, CI. évf., 1990/3–4, 384–437.

 

Sárdi Margit: Bethlen Kata Orvosló könyve – Anno 1737, Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2012.

 

Szinnyei József: Magyar tájszótár 1. köt., kiadja: Hornyánszky Viktor, Budapest, 1893.

 

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka (Kognitív Szeminárium), FOK-TA Bt., Budapest, 2002.

 

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka pszichológiája, doktori disszertáció, kézirat, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2010. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15274/szvetelszky-zsuzsanna-phd-2011.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)

 

Tóth G. Péter: A mágia dekriminalizációja és a babonaellenes küzdelem Magyarországon és Erdélyben, 1740–1848, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Budapest, Balassi, 2014, 63–84.

 

Varga Mónika: Az evidencialitás kifejezéseiről boszorkányperekben: következtetés, értékelés és újraértékelés, Jelentés és nyelvhasználat, 6. évf., 2019/1, 99–127.

 

Zay Anna: Herbárium, Bevezető tanulmányt írta: Fazekas Árpád, A Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 1979.

[1] Ezek a Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 második kötete és A magyarországi boszorkányság forrásai második kötete.

[2] Kristóf Ildikó: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon: kutatástörténet, eredmények, teendők – 2013-ban, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Vallástudományi tanulmányok Közép-Kelet-Európából 1, Budapest, Balassi, 2014, 40.

[3] 1758-tól jelentősen csökkent a tortúraítéletek száma. 1768 előtt a legsúlyosabb büntetési tétel a halálbüntetés volt. Az 1768-ban megjelent Constitutio Criminales Teresiana megszüntette a boszorkányüldözést. R. Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit, Ethnographia, CI. évf., 1990/3–4, 426.

[4] Tóth G. Péter: A mágia dekriminalizációja és a babonaellenes küzdelem Magyarországon és Erdélyben, 1740–1848, in Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában, Budapest, Balassi, 2014, 79.

[5] SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 26. №. 190. 1725, Kutassy Istvánné, etc.

[6] A vizsgált periódus végdátumaként kijelölt 1783-as évből ismert az utolsó, Szatmár vármegyében indított boszorkányság vádja miatti általános bűnvizsgálat. Ezt követően nem került sor újabb boszorkányperekre Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék területén.

[7] A boszorkányüldözés jogtörténeti vonatkozásaira lásd pl.: Koncz Ibolya és Mezey Barna műveit a felhasznált szakirodalomban!

[8] Charlie Campbell: Scapegoat: A History of Blaming Other People, London–New York, Duckworth Overlook, 2011, 37–46, 81.

[9] Erről lásd: Ilyefalvi Emese: „[…] akar mi lellyen benneteket mingyart Emberre gyanakoztok”. Boszorkányfenyegetések pragmatikai elemzése, in Kovács Csongor et al. (szerk.): RODOSZ Konferenciakötet, 2010, Romániai Magyar Doktorandusok és Fiatal Kutatók, Kolozsvár, 2010, 75–92.

[10] Kis-Halas Judit: Boszorkányok, gyógyítók, orvosdoktortok és a csodatévő Szűz Mária. Az orvoslás plurális modellje egy 18. századi dél-dunántúli kegyhely vonzáskörzetében, doktori disszertáció, kézirat, Budapest, ELTE, 2019, 55, 66. https://edit.elte.hu/xmlui/static/pdfjs/web/viewer.html?file=https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/43461/dissz_Kis-Halas_Judit_irodalomtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés: 2021. 03. 29.)

[11] Balkány Szabolcs vármegyei település a Nagykállói járásban.

[12] Bessenyei József: A magyarországi boszorkányság forrásai, 2. köt., Budapest Balassi, 2000, 507.

[13] A megégetett Márton Györgynére vonatkozó egyéb adatot nem találtam.

[14] Az asszony rutén származású volt. Az orosz szó hangsúlyozása a bába etnikai hovatartozásának megjelölésén túl a szakmai felkészültségére is utal. Az oláh és orosz jelzők a negatív emberi és egyben szakmai tulajdonságokat fejezték ki. Lásd: Krász Lilla: Bábák és boszorkányok a kora újkori Magyarországon. Rubicon, 2005/7, 38.

[15] Bessenyei: A magyarországi boszorkányság forrásai, 2. köt., 508. Idézi hosszabban: Krász: Bábák és boszorkányok, 39.

[16] Uo., 506.

[17] Uo., 508–510.

[18] Uo., 508.

[19] Uo., 509.

[20] A padló népies kifejezése. in Balázs János et al. (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára 5. köt., Budapest Akadémiai, 1959–1962. https://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/kereses.php?kereses=padlat (letöltés: 2021. 03. 29.)

[21] Uo.

[22] Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 2. köt., Budapest, Akadémiai, 1970, 304.

[23] Szabolcs vármegye alispánja 1693–95, 1701–1704, 1704–1705 között.

[24] Schram: Magyarországi boszorkányperek 2. köt., 305.

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] Uo., 307.

[28] Uo.

[29] Itt feltehetőleg a burjánról van szó, ami gyomot jelent. Ennek egy hangalaki változata lehetett a gurjáng. A szomszédos Szatmárban inkább a gurdaly kifejezés az elterjedt, amit a magasra nőtt, összefonódott kórós burjánra használtak. Vö. Szinnyei József: Magyar tájszótár 1. köt., kiadja: Hornyánszky Viktor, Budapest, 1893. 731–732.

[30] Schram: Magyarországi boszorkányperek 2. köt., 307.

[31] Uo. 308.

[32] Székely Szabolcs vármegyei település a Kemecsei járásban.

[33] 1751. április. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (a továbbiakban MNL SzSzBmL) IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné.

[34] Uo. fol. 1.

[35] Mátyusi Ferencné Szaniszló Mária.

[36] MNL SzSzBmL IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 52. №. 486. 1751, özv. Nehéz Jánosné, fol. 1.

[37] Kemecse Szabolcs vármegyei település.

[38] 1754. január. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 704., Fasc. 55. №. 458., Fasc. 55. №. 471. 1754, Orosz Erzsébet.

[39] Kisvárda Szabolcs vármegyei település, járásközpont.

[40] A boszorkány kantár hozzávágásával bárkit lóvá változtatott, majd megnyergelt. A perekben tanúk sokasága vallotta, hogy rajta éjjel boszorkány nyargalt a Gellérthegyre, megmutatták a hozzájuk vágott kantárt vagy zablától felsebesedett szájukat stb. in Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 3. köt., Akadémiai, Budapest, 1980, 544. Pócs Éva szócikke.

[41] 1754. január. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 55. №. 458. fol. 4., Fasc. 55. №. 704. fol. 2.

[42] 1754. október. MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665.: Mátyusi Katalin, 1754–1760.

[43] Uo. fol. 2.

[44] Uo.

[45] Az ilyen ~ olyan (~ amolyan) boszorkány szószerkezetek használatakor egyértelműen meggyőződésről, nyomatékosításról beszélhetünk. Erre lásd: Varga Mónika: Az evidencialitás kifejezéseiről boszorkányperekben: következtetés, értékelés és újraértékelés, Jelentés és nyelvhasználat, 6. évf. 2019/1, 105.

[46] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754. fol. 2.

[47] Léta, ma Kisléta. Szabolcs vármegyei település a Kisvárdai járásban.

[48] Elmesélte neki a fiatalasszonyon eluralkodó állapotot.

[49] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754. fol. 3.

[50] Tortúrára viszik, vízpróba alá vetik.

[51] Szabolcs vármegye alispánja 1735–39 és 1739-1742 között.

[52] Szabolcs vármegyei földbirtokos.

[53] Uo. fol. 4.

[54] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1754.

[55] Nagykálló Szabolcs vármegyei település, járásközpont.

[56] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1760. fol. 1.

[57] Uo.

[58] Szabolcs vármegyei nagybirtokos.

[59] Álom, vagy inkább alvás kezdete. Az elalvás utáni első idő. Az előálom legmélyebb szokott lenni. in Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 2. köt., Pest, 1864, 223–224.

[60] MNL SzSzBmL, IV., Szabolcs m. L., A., 1. Acta Politica Fasc. 61. №. 665. 1760. fol. 2.

[61] Uo. fol. 5.

[62] Uo. fol. 6.

[63] Irbony, ma Nyíribrony. Szabolcs vármegyei település a Baktai járásban.

[64] Uo. fol. 8.

[65] Sámson, ma Hajdúsámson. Bihar vármegyei település.

[66] Kóró főző. Utalás a kuruzslásra, a nem szakszerű betegellátásra.

[67] Uo. fol. 9.

[68] A pletykálás bűnbakképző voltára lásd: Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka (Kognitív Szeminárium), FOK-TA Bt., Budapest, 2002, 78–79.

[69] A 18. században Magyarországon a pestisjárványos évek száma elérte a 10-et. Az Erdélyben 1708-ban kitörő ragály 1709 szeptemberétől–októberétől a Szatmár–beregi térségben is megjelent és tizedelte a népességet. Az 1738–42-es volt az utolsó nagy országos járvány, a legnagyobb pusztulás az ország keleti–délkeleti részén történt. Szabolcs megyében 13 478 fő, tehát a megye lakosságának 15,8%-a vált a pestis áldozatává. Lásd: Fazekas Árpád: Szabolcsi adatok a pestisjárvány történetéhez, Orvostörténeti Közlemények, 24. évf. 1979/4, 99. és Kis Domokos: Erdélyi bujdosók és a pestis. Adalékok a pestis elleni védekezés történetéhez (1708–1711), Orvostörténeti Közlemények, 39. évf. 1993/1–4, 84.

[70] Lásd pl.: Zay Anna Herbáriumának 395. §-át: „A pestisnek el közelítését hallván, azonnal mennél hamarébb távolabb való menedék helyre kell menni; és onnan sok idő múlva a’ pestisnek megszűnése után kell visszamenni…” és Bethlen Kata Önéletírásának 58. oldalán: „Ez hazában 1719. esztendőben, a pestis nagymértékben uralkodván […] Volt Meggyesen egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét.”

[71] Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka pszichológiája, doktori disszertáció, kézirat, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2010. 21–22. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/15274/szvetelszky-zsuzsanna-phd-2011.pdf (letöltés: 2021. 03. 29.)