Beküldve:

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105. ↑
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122. ↑
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215. ↑
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93. ↑
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171. ↑
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512. ↑
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146. ↑
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664. ↑
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187. ↑
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577. ↑
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561. ↑
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592. ↑
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593. ↑
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598. ↑
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585. ↑
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580. ↑
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569. ↑
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.↑
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
     „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.” ↑
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel. ↑
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.↑
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612. ↑
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612. ↑
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634. ↑
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596. ↑
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges. ↑
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben. ↑
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675. ↑
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658. ↑
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17. ↑
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659. ↑
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704. ↑
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695. ↑
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739. ↑
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig. ↑
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363. ↑
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004. ↑
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632. ↑
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843. ↑
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766. ↑
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8. ↑
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938. ↑
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988. ↑
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812. ↑
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771. ↑
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029. ↑
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063. ↑
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611. ↑
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.” ↑
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775. ↑
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.) ↑
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454. ↑
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784. ↑
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621. ↑
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728. ↑
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710. ↑
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725. ↑
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821. ↑
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513. ↑
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329. ↑
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10. ↑
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18. ↑
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38. ↑
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697. ↑
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357. ↑
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.” ↑
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658. ↑
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27. ↑
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122. ↑
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833. ↑
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21. ↑
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541. ↑
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22. ↑
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑
Beküldve:

Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba

A jelen tanulmányban a korszak két kiemelkedő uralkodói személyisége, II. József császár és II. Katalin cárnő viszonyát kívánjuk közelebbről megvizsgálni, melynek alakulása birodalmaik hódítási szándékait tükröző módon Európa keleti felének hatalmi viszonyait is meghatározták. Ez egyúttal választ adhat arra a kérdésre is, vajon az érintett felek el akarták-e kerülni a fegyveres konfliktust, vagy egyéb meggondolások vezérelték őket. A problematika nemzetközi diplomáciatörténeti szakirodalmának eredményeit felhasználva egyértelműen támaszkodni kívánunk a kor diplomatáinak tevékenységét dokumentáló forráskiadványokra, valamint a két uralkodó levelezésére.

A korszakban létrejött szövetségi rendszerekről betekintés kaphatunk Michael Hochedlinger Krise und Wiederherstellung című művéből, illetve a Habsburg Birodalom keleti irányú politikáját Adolf Beer Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774 munkája foglalja össze. II. József életét és az uralkodásának meghatározó eseményeit Derek Beales Joseph II, Against the World 1780-1790 műve mutatja be a legjobban. Claus Scharf Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung tanulmánykötete az európai politikába és kultúrába beilleszkedni próbáló Orosz Birodalmat mutatja be.

A 18. századi európai háborúk alapjaiban formálták át az addig kialakult európai szövetségeket és az addig kiépített diplomáciai kapcsolatokat. A Habsburg Birodalomban Mária Terézia (1740-1780) királynő uralkodásának kezdetével új korszak következett be a külpolitika területén. A Pragmatica Sanctio („gyakorlati rendezés”), amely lehetővé tette a trónutódlást VI. Károly (1711-1740) német-római császár halála után, addig szokatlan lépés volt, s kiváltotta több európai hatalom ellenszenvét. A Porosz Királyság a bajorok, szászok és franciák együttműködésével hadat üzentek a Habsburg Birodalomnak. Az 1740-1748 között több részben lezajlott osztrák örökösödési háború lemondásra késztette a királynőt a birodalom egyik legfejlettebb tartományáról, Sziléziáról. Az 1748-ban megkötött aacheni béke a porosz és osztrák udvar között biztosította a Habsburg Birodalom öröklési rendjét és Sziléziáról való lemondását.

Az 1756-ban kirobbant hétéves háború (1756-1763) a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között, az előző háború folytatásának bizonyult, és ez új politikai rendszert teremtett Nyugat-Európában, mivel az évszázadok óta rivalizáló Francia Királyság és a Habsburg Birodalom szövetséget kötött egymással a saját céljaik eléréséhez. Az 1756-ban Versailles-ban megkötött francia-osztrák szövetség egyfajta átmeneti megoldásként született.[1] A hét éven át tartó küzdelem végül a Habsburg Birodalom részéről eredménytelenül záródott, mert a Porosz Királyságtól nem sikerült visszavenni a Sziléziai területet. A diplomáciai forradalomként ismert szövetségkötés túlélte a háborút. A 18. században kialakulni látszó szövetségi rendszer fennmaradt, amelyek megalapozták a század második felét is, de már előtérbe került egy a Habsburg-orosz szövetség lehetősége is.

A Francia Királyság szövetséges maradt, de jelentős területi veszteségeket szenvedett, leginkább az észak-amerikai gyarmatokon. A franciák részéről a mérhetetlen anyagi kiadások miatt a külföldi hitelezők szemében is romlott a Francia Királyság megítélése.[2] A Varsóban, Konstantinápolyban és Stockholmban lévő eddig kiépített diplomáciai 1741 kapcsolataik és befolyásuk elveszni látszott és később sem állt helyre teljesen.[3]

I.

Az osztrák örökösödési háború alatt kezdett el tevékenykedni Wenzel Anton von Kaunitz (1711-1794) gróf is, aki a 18. század egyik legkiválóbb államférfija lett a Habsburg Birodalmon belül. Kaunitz diplomáciai ismereteit már 1740-ben Koppenhágában kezdte el kifejleszteni.[4] Később itáliai területeken dolgozott, majd 1743-ban már az osztrák-németalföldi területeken tevékenykedett.[5] Az osztrák örökösödési háború után Mária Terézia figyelmét felkeltette, így később 1750-1752 között már Párizsban követként teljesített szolgálatot.[6] Kaunitz intelligens és megnyerő személyiség volt, akinek a gondolkodása és odaadása az uralkodó iránt példa értékű volt. Az ő nevéhez fűződik az 1756-ban megkötött versailles-i szerződés, ami diplomáciai forradalomként értékelhető. Az Orosz Birodalom bekapcsolódása a hétéves háborúba a Habsburg Birodalom oldalán a porosz ellenes koalícióba is Kaunitz herceg elképzelése és érdeme volt.[7]

Haladéktalanul a külpolitika terén kezdett el tevékenykedni és annak szélesebb kiépítését, precízebb kivitelezését tűzte ki célul, amit magasan kvalifikált tanácsadókkal tervezett végrehajtani, akiket maga Kaunitz hívott, ezzel követve a francia diplomácia példáját.[8] Kaunitz külpolitikai elképzelései nagyon jól átgondolt elveken működtek, miszerint első lépésként vissza kell szerezni a Monarchia területeit harcok vagy akár cserék árán.[9] A háború után a herceg, mint a birodalom kancellárja rendelkezett a megfelelő befolyással, hogy elkezdje a Habsburg Birodalom felvirágoztatását. A hétéves háború idejében már egyszer létrehozott hármas szövetség újraépítését tűzte ki célul, egy osztrák, francia, orosz háromszög kialakítását, amiben a Francia Királyság, mint gátlóerő szerepelt az angolok ellen.[10] Ennek a két országnak a támogatásával kívánta a territoriális terjeszkedést végrehajtani.

Az 1763. évi hubertusburgi béke után, amely a hétéves háborút zárta le a porosz-osztrák fél között, békésebb időszak következett. A Habsburg Birodalom számára gazdasági és kulturális színvonal emelkedés történt. A diplomácia területén a legfőbb szövetséges még mindig a Francia Királyság volt, ami stabilitást, egyfajta egyensúlyhelyzetet eredményezett az európai nagypolitikában. A francia orientális politika inkább nyugati irányú a Habsburgok pedig egy keleti-déli irányú terjeszkedési politikát tartották elsődlegesnek, amire azért is volt lehetőség mivel az itáliai, illetve a németalföldi területeken béke uralkodott a régi francia-oszmán szövetség pedig szinte teljesen eltűnt.[11]

Mindamellett a megosztottság az 1770-es években kezdett még erősebben körvonalazódni. Egy új háború ugyanis Kelet-Európában rendkívül sok diplomáciai bonyodalmat és problémát jelentett volna, amiben a Francia Királyság nem kívánt részt venni, még kevésbé a Habsburg Birodalom érdekeinek védelmében, ezzel szemben fékezni próbáltak mindenfajta területi növekedést a Habsburg-ház számára és fenntartani a kialakult békét.[12] Ugyanakkor a szövetség ápolása egyaránt fontos volt mindkét fél számára, jóllehet a közös célokat nehéz volt összeegyeztetni Európa két másik végén. A szövetség megerősítése miatt a birodalom érdekeit is szolgálva kötötték meg 1770 tavaszán Marie Antoienette (1755-1793) és a későbbi XVI. Lajos (1754-1793) francia király házasságát.[13] II. József (1741-1790) császár testvére, szimbólumként szolgált a két ország szövetségesi viszonyát tekintve, annak ellenére, hogy XVI. Lajos francia király felesége az alattvalók körében népszerűtlen volt, ráadásul a külpolitika alakításában egyáltalán nem játszott komolyabb szerepet.[14]

A Habsburgok kelet-európai diplomáciai tevékenységének egyik legnagyobb eredményeként könyvelhető el az 1772-ben végrehajtott első lengyel területi felosztás, amelynek eredményeképpen az Orosz Birodalom és a Porosz Királyság részvételével Mária Terézia is jelentősen növelni tudta saját birodalma területét.[15] A lengyel területek elcsatolása egyértelműen rámutatott a keleti irányú expanzió könnyebben megvalósítható voltára nyugati területek megszerzéséhez képest, de Bécsben azt is figyelembe kellett venni, hogy a porosz-orosz szövetség hivatott fékezni a Habsburgok további térnyerését ezen a területen. A mozgatórúgója az volt a lengyel-kérdésnek, hogy az egyensúlyt a nagyhatalmak között meg kell tartani mindenáron, így csak mindhárom fél részvételével és együttműködésével lehetett végrehajtani az 1772. évi területi felosztást.

Európa nyugati térfelén a területszerzés sokkal nehezebben alakult. A Wittelsbach uralkodóház férfiágon történ kihalása következtében 1778-ban kirobbant a bajor örökösödési háború, ami egyértelműen komoly háborús feszültségekhez vezetett a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között. II. Frigyes (1740-1786) porosz király megakadályozta, hogy a területet a Habsburg Birodalomba beolvasszák és ezzel újabb területi növekedést sikerült meghiúsítania. A háborút lezáró 1779. május 13-i Tescheni béke volt a kiindulópontja az osztrák-orosz birodalmi közeledésnek, ami az 1780-as évek elejétől figyelhető meg, illetve a Német-Római Birodalom területeinek védelmét és integritását a Francia Királyság és az Orosz Birodalom szavatolta.[16] A nyugati területekért folytatott katonai és diplomáciai kísérletek tehát nem hozták meg a kívánt eredményeket.

A keleti politika felértékelődése már az 1770-es évek végén egyre nagyobb hangsúlyt kapott Bécsben, így a nyitás az Orosz Birodalom felé már Mária Terézia idején elkezdődött. A bajor örökösödési háború és az állandóan kiújuló Habsburg-németalföldi problémák árnyékában bontakozott ki a keleti orientáció terve.[17] A Porosz Királyság állandóan fenyegető és megfigyelő magatartása ellen a császárnak új szövetségest kellett keresnie, akivel közösen nagyobb diplomáciai és katonai erőt tud felvonultatni a céljai eléréséhez. Kaunitz herceg és II. József császár is egy Európa felé nyitó, de a saját érdekeit eredményesebben szolgálni tudó birodalom kialakítását tűzte ki célként. Ennek megfelelően a keleti politika csakis a régi módszerekhez folyamodhatott, vagyis vissza kellett állítani az oroszokkal azt a kapcsolatot és bizalmat, ami a hétéves háború alatt létezett, illetve meg kellett zavarni a Berlin és Pétervár között kialakult összhangot.[18]

Az Orosz Birodalom és a Habsburg Birodalom kapcsolata a hétéves háború alatt nagyon eredményesnek bizonyult, hiszen mint szövetségesek harcoltak a Porosz Királyság ellen. Erzsébet cárnő (1741-1762) 1762. évi halála után, fia III. Péter cár került hatalomra, ami azonnal teljes fordulatot hozott a háború és a diplomáciai kapcsolatok tekintetében. A fiatal cár poroszbarát politikát folytatott, ezzel megmentve Nagy Frigyest és országát a teljes vereségtől.[19] II. Katalin orosz cárnő (1762-1796), férje, III. Péter halála után foglalta el az orosz trónt[20] és célul tűzte ki, hogy tovább viszi I. Péter (1682-1725) orosz cár kulturális és hadügyi elképzeléseit, miszerint kulturális tekintetben az Orosz Birodalomnak nyitnia kell a Nyugat felé, illetve a területi növekedést alapvetően keleti, valamint déli irányban kell folytatni.

II.

A hétéves háború befejeztével mindenfajta politikai kezdeményezést Kelet- és Közép-Európában a Porosz Királyságot megmentő és szövetségesévé váló Orosz Birodalom határozta meg. [21] A hódító szándék már 1767-ben felmerült, amikor a cárnő egyik bizalmasa, felvázolta egy esetleges támadás lehetőségét az Oszmán Birodalom ellen.[22] Az 1768-1774 között lezajlott háború a két birodalom között elsöprő orosz győzelemmel ért véget. Az Orosz Birodalom sikerei és ambíciói a nyugati politika vonatkozásában arra késztették Kaunitz herceget, illetve a császárt, hogy átgondolják az addigi magatartásukat és megítélésüket a cárnőt illetően. Ezzel magyarázható, hogy Kaunitz herceg az 1774-es Kücsük-Kajnardzsi béke után felvetette a közös szövetség gondolatát, mivel meglátása szerint az oroszok sebezhetetlenek a saját területükön, ameddig a Habsburg Birodalom több irányból is sérülékenynek volt tekinthető.[23]

II. József a régi szövetség helyreállítására és a régebb óta fennálló diplomáciai zárkózottság feloldása érdekében, s még a királynő életében utazott 1780-ban, orosz területre. Bevett diplomáciai gyakorlatnak megfelelően inkognitója megőrzése érdekében a császár Falkenstein gróf néven haladt az utakon. A két uralkodó találkozása azután egyfajta szimbólumként is értékelhető, mivel nyolc évvel korábban, az 1772. évi események előtt, a terület még a Lengyel Királysághoz tartozott.[24]

Az utazás előkészítésében Kaunitz hercegen kívül nagy hatáskört kapott Johann Ludwig Joseph von Cobenzl (1753-1809), aki a kancellárhoz hasonló diplomáciai tapasztalatok, birtokában 1779 óta a Habsburg Birodalom szentpétervári követi tisztségét is betöltötte.[25] A Kaunitz által a császárnak adott részletes tájékoztatás és útvonalterv, az 1780. április 9-ei levelében található meg.[26] II. József utóbb egy meleg hangú levélben köszönte meg a hercegnek a sok segítséget és munkát, amit érte tett.[27] A találkozó József és Katalin között 1780. júniusában elsősorban ismerkedéssel telt, melynek során Katalin egy alkalommal megjegyezte, hogy Róma a Német-római Birodalomnak szebb fővárosa lenne, mire József hangsúlyozta, hogy az ortodox vallás központja Bizánc.[28]

A két uralkodó közötti találkozás jelentőségét vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy a személyes kapcsolatfelvétel nagyban elősegítette a közeledést a két birodalom között.[29] Mindamellett óvatos manőverezések és visszafogott közeledés jellemezte tárgyalásaikat, mely idővel a levelezésre tért át, s amelynek keretében sokkalta nagyobb szabadsággal és részletesebb módon tudták saját nézeteiket bemutatni. A levélváltás a cárnő és a császár között a lehető legprivátabb formában történt és csak néhány ember, a legbizalmasabb kör tudhatott róla. Cobenzl a császár felhatalmazásával elismerte az orosz területeket, illetve a legelején született egy megállapodás, hogy egyik hatalom sem köt szövetséget az Oszmán Birodalommal.[30]

Az éppen kialakuló szövetség időszakában a cárnőre két ember tudott igazán befolyást gyakorolni, jóllehet a két személy nézetei teljesen különböztek egymástól. Egyikük Nyikita Ivanovics Panin (1762-1780) volt, aki Katalin uralkodásának kezdetétől az első évtizedekben közösen irányította a cárnővel a diplomáciai ügyeket.[31] Az ő nevéhez fűződik az orosz-porosz szövetségi rendszer kiépítése.[32] A cárnő udvarában a poroszokat támogató politikai körök vezetője volt Panin, aki 1781-től kezdve azonban fokozatosan háttérbe szorult, ezzel megfosztva a poroszokat befolyásuktól, s kétségtelen, hogy ebben a folyamatban 1783-ban bekövetkezett halála is szerepet játszott.[33]

II. Katalin első török háborúja óta szintén hatalmas befolyást gyakorolt a cárnőre egyik szeretője és tábornoka, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin. Az új orientációt ez a kétségtelenül tehetséges és energikus katonai vezető szabta meg, Az ő elképzelései és vezetése révén került sor a déli területek megszervezésére.[34]

Végül az 1781. január 19-én II. József császárnak címzett levélben csatolta Cobenzl azt a Katalin cárnő által kiadott 15 pontot, ami a leendő szövetséget körvonalazta.[35] Néhány héttel később, 1781. február 14-én kelt levelében, Cobenzl kifejtette részletesen, hogy a cárnő azzal az indokkal emelt kifogásolt a megkötendő szerződés tervezetét illetően, hogy a cárnő neve és titulusai később szerepeltek benne mint a császáré.[36] Itt mutatkozott meg először Katalin cárnő értékrendje és törekvéseinek nagysága, miszerint az Orosz Birodalom senki szemében nem lehet másodlagos.

A szerződés megkötése előtt a császár természetesen nagy figyelmet fordított a cárnő terjeszkedési terveire és ennek érdekében minél többet igyekezett megtudni ezekről. Ezt különösképpen jelzi a cárnőnek küldött 1781. március 6-ai levele.[37] Hosszú hónapokon át tartó egyeztetés után végül 1781. május 21-én megkötötték az orosz-osztrák szövetséget, amit Kaunitz herceg és II. József császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[38] A két fél kölcsönös védelmi egyezményt kötött egymással, ami garantálta a másik fél területének épségét, beleértve a kérdéses területeket, mint például az 1772-ben elcsatolt lengyel területeket is.[39] A szövetségi szerződésben azt is tartalmazta, hogy mindegyik fél fenntartja a saját kiépített szövetségi rendszerét. A közeljövőt illetően szóba került az Oszmán Birodalom ellen vívandó közös háború is, ami Görög-tervként épült be a levelezéseikbe.

A szövetség a két ország között nem nevezhető formális szerződésnek, mivel azt kifejezetten csak a privát levelekben ígértek alapján kötötték meg. A levélben kötött titkos szövetség nagyon szokatlan formája volt mind a császár mind a cárnő részéről, s ennek oka a cárnő részéről az volt, hogy korábban már diplomáciai bonyodalmakat okozott egy-egy országot érintő címekkel, megnevezésekkel.[40] Az Orosz Birodalom részéről ez a szövetség és a jövőbeli tervek, előnyök, annyira titkosak voltak, hogy eleinte még Katalin fia, a trónörökös Pál nagyherceg előtt is titkolták a dolgot, aki köztudottan poroszbarát volt.[41]

Az úgynevezett Görög-terv és annak végrehajtása, ami már az 1770-es évektől foglalkoztatta a cárnőt, komoly kapcsolódási pont volt a két fél között. A Görög-terv sokkal többet jelentett, mint egyszerű hódító szándékot az Oszmán Birodalom ellen. A kortársak szemében is irreális elképzelés végső célja Konstantinápoly visszafoglalása és a régi Bizánci Birodalom felélesztése volt, jóllehet a törökök kiűzése Európából évszázadok óta jelenlévő gondolat volt. Katalin cárnő a dél-európai országok ortodox lakosaira megvédendő alattvalókként tekintett, illetve már a kücsük-kajnardzsi békében van egy paragrafus arról, hogy az oroszok a védelmezői az Oszmán Birodalom területén élő ortodox híveknek.[42] Az újonnan visszaállított „Keleti Birodalom” felett pedig a cárnő 1779-ben született unokája Konstantin uralma alá került volna. A cárnő az unokáinak névválasztásában is egyértelműen jelezte jövőbeni szándékait, mivel az első szülött unokája Sándor, aki 1777-ben született, hasonlóan görög nevet kapott.[43]

Katalin 1782. szeptember 10-ei levele minden addiginál részletesebben felvázolta a Görög-tervet.[44] A sikeres háború után egy ütköző állam alapítását is célul tűzte ki, „Dákia” néven, ami Moldva, Havasalföld és Besszarábia összeolvadásával jöhetett volna létre.[45] Az ütköző állam vezetése az Orosz Birodalom feladata lett volna. A császár részéről ilyenfajta térbeli átrendeződés még egy egyenértékű területszerzéssel is nehezen lettek volna elfogadhatók. A császár még az 1780-as évek elején nem az Oszmán Birodalom területeiből kívánt gyarapodni, hanem a szomszédos Velence kárára. Véleménye szerint Velence már veszített erejéből és befolyásából, de a hajókereskedelme megfojtja a Habsburg Birodalom legfontosabb kikötőit, vagyis Fiumét és Triesztet, ezenfelül Velence birtokában a császár ura lehetne Itáliának.[46]

A császár 1782. novemberi levelében Velencét, Isztriát és a Dalmáciát kérte cserébe, illetve a Porosz Királyság ellehetetlenítését annak mindenfajta provokációjával szemben.[47] A császár további célja volt a birodalom határait jól védhető városokkal és területekkel kiterjeszteni, így vélekedései szerint Khotym városa Galícia és Bukovina lefedésében játszana szerepet, onnan tovább a havasalföldi területek korrekcióját hajtanák végre, illetve a Duna mentén, Vidin, Orsova, Belgrád városok bevételére kerülne sor a magyar területek védelmének fokozása érdekében.[48] Ugyanakkor mindkét uralkodó részéről tarthatatlan követelések is felmerültek, s egyes esetekben nem tudtak megegyezni a területi felosztást illetően. További nehézségeket okozott, hogy a császár a francia aktív vagy passzív együttműködés biztosítása nélkül nem volt hajlandó elkötelezni magát a Görög-terv mellett. A szövetség és a titkos záradék az Oszmán Birodalom ellen az első két évben nem keltett feltűnést, mivel semmifajta esemény nem kényszerítette a titkok felfedésére egyik országot sem.[49]

A területszerzést több különböző módon és módszerrel lehetett volna elérni. A békésen elért területszerzés kivitelezését, aminek az esélye minimális, jóvá kellett volna hagynia a szultánnak, ami hosszas egyeztetéseken keresztül történhetett volna meg a bécsi és konstantinápolyi udvar között, amiben a bécsi konstantinápolyi követ képviselte volna a császár érdekeit. Nem ritka, hogy az adott országok jogilag is megpróbálták alátámasztani követelésüket a vitatott területekre. A Habsburg Birodalom a Magyar Királyság jogalapjával hivatkozhatott volna a déli-dunai területek egy bizonyos részére, de ez az eljárás mindig jogi vitákba ütközött. A katonai erővel megszerzett területszerzés legfontosabb lépése, mint ahogy a békében is, hogy valamilyen írásos szerződés köttessen, lehetőleg a legmagasabb rangú politikai, katonai vezetővel vagy azoknak a képviselőivel. Fontos volt kihangsúlyozni a nép előtt is, hogy miért, hogyan és milyen okból tart igényt a Habsburg Birodalom az adott területekre. Erre a célra több oldalas felhívást adhatnak ki, amiben az elmúlt évek sérelmeit és jogalapjait próbálják bemutatni. A legitimáció eléréséhez ezt a dokumentumot több ország vezetésének is el kell fogadnia vagy akár a megkötött béke fennmaradásért kezességet kell vállalniuk.

Az események felgyorsulását a cárnő által régóta kívánt déli-nyugati irányú térhódítás idézte elő. Az 1774. évi kücsük-kajnardzsi béke óta viszonylagos béke uralkodott az Orosz és az Oszmán Birodalom között. A béke által sikerült több tartományt is az Orosz Birodalomhoz csatolni, de sokkal jelentősebb eredménynek számított, hogy egy kijárat jött létre a Fekete-tengerre, továbbá szabaddá vált az orosz hajóknak a kijutása és hozzáférése a Boszporuszhoz.[50] A béke óta a Krími Kánság önálló független területként funkcionált, de ez a valóságban erős orosz befolyást jelentett. A terület meghódítását nem csak kizárólag katonai úton kívánták végrehajtani, hanem az ott uralkodó kánt szerették volna meghagyni a terület uralkodójaként, de orosz fennhatósággal.[51]

A terv végrehajtásához szüksége lett volna a cárnőnek a császár támogatására, de az 1783. február 25-én írt levélben József világosan kijelentette, hogy a korábbi levelezés a görög tervvel kapcsolatban arról szólt, hogy mi történhetne és mi fog történni abban az esetben, ha az Oszmán Birodalom hadat üzenne az Orosz Birodalomnak.[52] Az eddig megalkotott két szövetségi rendszer először az 1783-1784-es krími háborúban ütközött egymásnak, ahol a császár a magasabb célok ellenére a franciák megkötése miatt nem tudott jelentősen segíteni az Orosz Birodalom számára.[53] A Habsburg Birodalom jogosan járhatott el, hiszen csak akkor kellett volna fegyverrel támogatni az Orosz Birodalmat, ha a szultán nem enged a követeléseknek és háborút hirdet a cárnő ellen. Ez esetben a császárnak három hónapon belül hadsereget kell küldenie és támogatnia kell a szövetségesét az Oszmán Birodalom ellen, ezenfelül nyilvánosan hadat kell üzennie, ami bármilyen másik államra is vonatkozik, ha az megtámadja másikat.[54]

A krími területek birtokba vétele elégedettséggel töltötte el a cárnőt, de kevésbé az a tudat, hogy a szövetségese, a Habsburg Birodalom elutasító magatartást mutatott, ami a két fél kapcsolatát is jelentősen befolyásolta. Katalin cárnő egyértelműen kimutatta mély csalódottságát és érzéseit a császár felé, amit 1783. február 29-i levelében fejtett ki, miszerint a Caesar név nem egyenértékű a császárral, de reméli idővel azzá válik majd.[55] Szintén nagy felháborodást váltott ki az európai udvarokban a Krím annektálása, illetve köztudottá vált az orosz-osztrák együttműködés. 1783. júniusában ugyan nyilvánvalóvá lett a szövetség, de annak megkötési ideje, tartalma, még sokáig titok maradt szinte minden más európai udvar előtt.[56]

III.

A nyugat-európai érdekeknek megfelelően, elsősorban a Francia Királyság, mindent megtett, hogy megakadályozza a cárnő területszerzését a szövetségese ellen. Mind az 1768-1774 közötti, mind az 1783-as események idején igyekeztek nyomást gyakorolni az Orosz Birodalom felé, hogy Katalin eredményeit némiképpen csökkentsék[57] A Francia Királyság, bár szövetségben állt a Habsburg Birodalommal, a saját érdekeit is szem előtt kellett tartania, amiben az Oszmán Birodalom fennmaradása alapvető tényezőnek számított. A francia-török kapcsolatok 1774 óta felélénkültek, és a franciák, mint barátok és mint védőhatalom szerepeltek a szultán számításaiban. A francia-osztrák szövetségnek már így is voltak heves ellenzői, mind az arisztokrácia, mind a nép részéről a franciák körében, és a császár közeledése az oroszokhoz, illetve a törökök fenyegetése csak még nehezebbé tette a dolgokat. Az ausztrofóbia a franciák körében még mindig nagyon erős volt, ami a korábbi évszázados küzdelmek és rivalizálás miatt alakult ki.

A Krím annektálása a császár és Kaunitz herceg számára újra lehetőséget adott a nyugati orientáció vonatkozásában. Az 1784-ben kialakult konfliktus a Schelde folyó körül, ami a Holland Köztársaság ellenállása miatt történt, minthogy nem kívánták megnyitni a folyót az osztrák hajók számára, újabb kudarcként szerepelt Bécs nyugati politikájában. Antwerpen kikötőjét a hollandok továbbra is blokád alatt tartották, amivel súlyos anyagi károkat okoztak. A Habsburg Birodalom ugyanakkor nem kívánta katonai erővel is alátámasztani követeléseit az eleve nyugtalan Osztrák-Németalföld területén, illetve azon túl. Ugyanakkor az 1784-1785. évben újabb sikertelen próbálkozásra került sor bajor területi cserék érdekében.[58] A nyugati kudarcok után, illetve az állandó porosz fenyegetés miatt fordult újra a császár Kaunitz teljes biztatásával a keleti területek felé. A Schelde-konfliktus, illetve a belga-bajor területek cseréje a poroszok közbenjárásával hiúsult meg, ami rossz fényt vetett a császár elképzeléseire és sorra kelet felé mutatott.[59]

A Német-Római Birodalom területein belül is elkezdődött a polarizáció, amit elsősorban a Porosz Királyság provokált ki, mivel 1785. június 24-én megalakult a Porosz Királyság, Hannover és Szászország szövetsége, ami nem sokkal később hivatalossá is vált a külvilág számára, s ami súlyos veszélyt jelentett a császár további területi cserékre vonatkozó terveit illetően. Mindenfajta ilyen jellegű kezdeményezés ugyanis a tescheni békét sértette volna meg, s ez háborúhoz vezethetett volna.[60] Az újonnan alakult szövetség feladata volt mindenfajta csereprogram megakadályozása a birodalmon belül.[61] 1785. októberében a mainzi választófejedelem is csatlakozott, aki szintén tekintélyes befolyással bírt a birodalom életében, mint választófejedelem.[62] A Nagy Frigyes vezetésével fellépő szövetség egyértelmű üzenetként volt értelmezhető a császár számára, mely azzal is fenyegetett, hogy a Porosz Királyság idővel még nagyobb befolyásra tehet szert a Német-római Birodalmon belül. Mindez egyúttal a császárválasztást is problematikusabbá tehette volna Habsburg-ház részére.

Kaunitz jól tudta, semmilyen esetben nem szabad felbosszantania az Orosz Birodalmat, mivel csak annak a segítségével sikerülhet bármilyenfajta eredményeket elérni a keleti területeken. A két sikertelen nyugat-európai ügy kapcsán a herceg prussophobiája, erősebb volt, mint valaha.[63] A Francia Királysággal való szövetség féken tarthatta a Porosz Királyságot, de cserébe az Oszmán Birodalmat nem lehetett következmények nélkül megtámadni. Kaunitz mindent megtett annak érdekében, hogy az úgynevezett régi hármas szövetség, az osztrák-francia-orosz háromszöget visszaállítsa, mint a hétéves háború ideje alatt, de itt a franciák, az angolok elleni fékezőerőként szerepeltek a terveiben.[64]

Az 1786. év nyara eseményekben gazdag volt, elsősorban mivel 1786. augusztusában Nagy Frigyes porosz király meghalt. Nagy Frigyes halála többet jelentett egyszerű uralkodó váltásnál, mivel halálával a Habsburg Birodalom egyik legnagyobb ellenfele távozott az élők sorából. A bécsi politika egyes számításai szerint a következő porosz királyok már sokkal kisebb fenyegetést fognak jelenteni a Habsburg Birodalomra nézve, ami érthető felfogásnak tűnhetett, hiszen Nagy Frigyes katonai és államszervezési képességei páratlannak és utánozhatatlannak bizonyultak.

Az uralkodó nagyságát az is mutatta, hogy halála után a császár közeledni próbált a Porosz Királyság felé, egyfajta szűkebb szövetség kialakítása érdekében, s amit kezdetben még az új király, II. Frigyes Vilmos (1786-1797) sem utasított el.[65] A hirtelen közeledés a császár részéről a személyes sérelmek lezárásával indulhatott el, illetve már nem riválisként tekintett a porosz királyra. Nagy Frigyes halála után a porosz-osztrák kapcsolatokban, eleinte javulás jelei mutatkoztak, hiszen közeledés indult el a két fél között, s ez a múlt eseményei miatt óriási lépésként értékelhető.[66] A császárt a békülés és szövetség gondolata foglalkoztatta 1786 őszétől kezdve, de a legfőbb tanácsadója, Kaunitz herceg ellenezte ezt az irányvonalat, mivel a poroszokat a birodalom ősellenségének tartotta.[67] A kezdeti biztató jelek után, végül nem változott a két ország kapcsolata. Ugyanakkor Kaunitz 1786. decemberében történt heves tiltakozásai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a császár lemondjon minden reményről egy porosz-osztrák kiegyezést illetően.[68]

A másik fontos esemény 1786. év nyarán látszott körvonalazódni Bécsben, mivel a cárnő a következő évre tervezett egy déli körutazást a még 1783-84-ben megszerzett területek megszemlélése érdekében. 1786. augusztus 9-ei levélben Kaunitz közölte II Józseffel, hogy minden valószínűség szerint kapni fog egy meghívást, az elfoglalt területek megtekintése céljából, s, aminek az újabb előkészítése és megszervezése óriási feladat lesz.[69] Kaunitz vélekedése szerint a cárnő meghívásával új esély nyílt arra, hogy meggyőzzék a szövetség létjogosultságáról, illetve az utazás kiváló alkalom lehet a poroszok ellen vívott háború előkészítésére,.[70] 1786. augusztus 21-ei levelében Kaunitz kifejtette a császárnak, hogy a poroszok még mindig nagy veszélyt jelentenek, de az új szövetséggel visszaszoríthatják a porosz elképzeléseket.[71]

A császár csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó elfogadni a meghívást a krími területekre, de Kaunitz herceg rendkívüli meggyőző képessége itt is előkerült. II. József végül 1786. szeptember 17-ei levelében részletesen kifejtette, hogy a lehető legnagyobb buzgalommal kívánja folytatni az eltervezett ügyeiket Katalinnal, illetve, hogy Herszonba fog utazni a találkozóra.[72] A következő év nyarán esedékes találkozó súlya sokkal nagyobb volt, mint az 1780. évben tett látogatás, mivel lényegében vissza kellett állítani Katalin bizalmát, illetve a Görög-terv részletesebb kivitelezését is ki kellett dolgozni. Az utazásról és kételyeiről a kancelláron kívül, a testvére, Lipót toszkán nagyherceg is tudomást szerzett. Kaunitz ugyanakkor komolyan aggódott, hogy József útja során nem fog erőteljesen érvelni Katalinnál a poroszok ellen, mivel eleve nehezen szánta rá magát az utazásra.[73] A kancellár aggodalma érthető módon megalapozott volt, hiszen a császár a konciliáns magatartást tartotta a legjobb megoldásnak, hogy féken tudják tartani a Porosz Királyságot. A császár és a herceg véleménye itt ütközött ki a lehető legjobban, mivel Kaunitz a Porosz Királyság ellen kívánt revansot venni az oroszok segítségével, miközben a császár inkább békés viszony kialakítására törekedett a poroszokkal szemben. Az orosz szövetséget egyértelműen megtartani és felhasználni akarta a császár és a kancellár is, de a végcélok különböztek egymástól.

Az utazás előkészítésében, ahogyan évekkel korábban már, szintén Kaunitz herceg és Cobenzl, a szentpétervári követ segített a császárnak a legtöbbet. A császár és a kancellár közötti nézeteltérésről természetesen Cobenzl is tudott, aki az 1787. február 23-ai levelében a császár szempontjait tartotta szem előtt, bár belátta, hogy a herceget meggyőzni szinte lehetetlen.[74]

A császár és bizalmi köre között 1786-1787 telén folytatott levelezések legfőbb tárgya az uralkodó utazása volt a cárnőhöz. A bécsi legbelsőbb körök rendkívüli érdeklődéssel figyelték a fejleményeket, ami megalapozhatta volna a Habsburg Birodalom külpolitikai irányvonalát az elkövetkező évekre nézve. A cárnő és a császár nagy várakozással tekintett a közelgő találkozás elébe, s hogy a cárnő hangulata még kedvezőbb legyen a Birodalom számára, a császár elküldte régi bizalmasát a cárnőhöz. Charles-Joseph de Ligne (1735-1814) herceg utazása Katalinhoz egyértelműen reprezentatív jelleget öltött, mint ahogyan arra korábban, vagyis 1780-ban is volt példa, de Ligne herceg a cárnő szűk priváti körébe nyerhetett bebocsátást és azóta is kedvelt személynek számított.[75] A herceg látogatását a cárnő nagyon jól fogadta, illetve a császárral való találkozást is igen várta, amint az Katalinnak a császárhoz intézett 1787. március 12-ei leveléből, kiderül.[76]

A cárnő a vártnál hamarabb indult el Szentpétervárról a krími területek felé, mivel ő már január 7-én elhagyta a Carszkoje Szelót, vagyis a palotáját.[77] A cárnő több ezer fős kíséretével indult útnak dél felé, több megállót beiktatva az utazás során, amit a lehető legnagyobb pompával szándékozott kivitelezeni. Az úton a cárnővel tartott egy ideig Cobenzl a Habsburg Birodalom oroszországi követe, míg a francia és a brit követ végig a cárnő kíséretével maradt. A diplomaták megbecsült privátvendégként, saját lovashintót és személyzetet kaptak.[78] Ezenfelül unokája Konstantin, illetve a fia, a trónörökös Pál nagyherceg, is elindult a cárnővel.[79] Az utazás alatt a cárnő ünnepségeket és katonai parádékat tartott, adományozott pénzt, ékszert, könyveket, illetve találkozott a terület legvagyonosabb és legbefolyásosabb nemeseivel, bürokratáival. A cárnőtől eltérően a császár csak 1787. áprilisában kelt útra A cárnő és kísérete egészen Kijevig ment le hintóval, ahonnan hajón szállították tovább őket Herszonba. A vízi utat 80 hajó biztosította.[80] Az utazása alatt egyébként más rangos személyek is meghívást kaptak, hogy csatlakozzanak, köztük a legfontosabb, maga a lengyel király, II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732-1798).[81]

E különleges utazás alapvetően az orosz politika azon a törekvését szolgálta, hogy bemutassák a külvilágnak az újonnan megszerzett területeket. A fejlesztési dinamika elsöprőnek bizonyult, mivel a cárnő kegyence Patyomkin herceg korlátlan hatalmat és szinte korlátlan mennyiségű pénzt invesztálhatott ebbe a területbe, s egyértelműen azzal a céllal, hogy az előbbiekben is említett vendégek révén egész Európa csodájára járhasson az itteni változásoknak. Az utazás előkészítőinek kimondott szándéka volt, hogy az európai kultúra ötvözésének és megőrzésének látszatával, a görög és római civilizáció találkozási pontjaként jelenítsék meg a vidéket a fényes kíséret valamennyi résztvevője számára.[82] A több mint féléves utazás tetőpontja egyébként az a nagyjából háromhetes Krím-félszigeten való tartózkodás és körutazás volt, ahol a cárnő személyesen találkozott a császárral és a magasabb rangú vendégekkel.

József császár május első napjaiban már Herszonból utazott a cárnő elé, aki késett a találkozóról, de nem sokkal később, vagyis május 8-án nem messze Herszon városától sor kerülhetett a két uralkodó találkozására, s egy egész napot eltöltöttek egymással.[83] A találkozás több közös rendezvényt rejtett magában, de a fontos kérdések megtárgyalása nem a nyilvánosság előtt zajlott le. Az utazás fő látványossága Bahcsiszeráj volt, ahol az egykori krími tatár kán palotája állt, valamint az újonnan épített Szevasztopol kikötője. A fekete-tengeri flotta kiépítése csak a Krím-félsziget annektálása után kezdődhetett meg Herszon központtal, ami a Dnyeper folyó torkolatában fekszik, de 1784 után Szevasztopolba került át a székhely és a hadsereg fő kikötője is ez a város lett.[84]

1787. június elején vette kezdetét a körút a Krímben.[85] Katalint nem érdekelték különösebben a Patyomkin által felépített látvány-falvak, mivel a legfontosabb cél számára az volt, hogy Szevasztopol kikötőjéből még határozottabb fenyegetést tudjon kelteni az Oszmán Birodalom felé.[86][87] A kikötőben való látogatásnál a cárnő, illetve Patyomkin személyes és felejthetetlen ajándékot kívánt adni a császárnak, így a három ott bemutatott hadihajó egyikét a császárról nevezték el.[88] A császár saját elégedettségéről és a megannyi látványosságról Szevasztopol kikötőjéből 1787. június 3-án kelt levelében számolt be Kaunitznak, illetve azt is közölte, hogy minden a tervek szerint halad.[89]

Mindazonáltal a császár minden igyekezete ellenére nem tudta önfeledten élvezni a történéseket, mivel Bécsből rossz hírek érkeztek. 1787. májusában kitört egy újabb forradalom tört ki Osztrák-Németalföld területen, Brabantban, az ott működő kolostorok egy részének bezárása miatt, ami fegyverkezést és önkéntesek toborzását váltotta ki.[90] A nem kívánatos németalföldi belpolitikai fordulat miatt a császár figyelme megoszlott, s érthető módon kénytelen volt útját lerövidíteni.[91] Mindamellett a császár megosztotta benyomásait Cobenzl-lel, miszerint a barátság alapvetően elmélyült a két fél között, jóllehet a jövőbeli tervekről, leginkább a török kérdésről kevesebb szó esett, továbbá a belga felkelés és németalföldi történések ekkor sokkal jobban foglalkoztatták magát a császárt, mint Katalin esetleges orientális tervei.[92] II. József végül néhány közösen eltöltött nap után, visszaindult Bécsbe, ahova június végén, július elején érkezett meg.

A krími utazás láthatóan nem hozott újdonságot a két fél kapcsolatában, a katonai parádék, a szevasztopoli hadihajók viszont nagy visszhangot keltettek, illetve a közelgő háború híre is hamarosan elterjedt Európában, mivel a találkozót sok európai udvar, de elsősorban az Oszmán Birodalom erődemonstrációnak és fenyegetésnek ítélte. Az orosz-török kapcsolat 1787-ben a krími utazásig sem volt felhőtlen, de az utolsó esély a békére ezzel a látogatással végképp szertefoszlott. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy már 1787 januárjában a konstantinápolyi orosz követ, Yakov Bulgakov jegyzéket nyújtott át a Kaukázusban és a Balkánon történt török túlkapások miatt, s ez tovább mélyítette a szakadékot a két fél között.[93] Az egyébként is feszült viszony tovább romlott, midőn az 1787. augusztus 6-ai ülésen Bulgakov követ nem engedett a a kaukázusi területek visszaadását célzó török követeléseknek.[94] A későbbiekben egy nyilvános találkozóra hívták az orosz követet, amit a Divan, az Oszmán Birodalom legfelsőbb államtanácsa tartott, melynek során azonban ismételten nem engedett semmilyen követelésnek, A követ a cárnő parancsa szerint járt el, aminek következtében viszont a békeerőfeszítések teljesen lehetetlenné váltak. Ezt követően az Oszmán Birodalom 1787. augusztus 24-én hadat üzen.[95] Az orosz követet, Bulgakovot, a „Hét Toronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek, s ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban voltak itt az emberek.[96]

Az Oszmán Birodalom a fenyegetések ellenére hadba lépett az Orosz Birodalommal, ami egyértelmű megdöbbenést váltott ki Európában. A cárnő és környezete viszont remek lehetőségként értékelte a helyzetet, hiszen az oroszok háborús készülődése már igencsak előrehaladott, miközben az Oszmán Birodalom agresszorként jelent meg európai diplomáciai körökben, s akik eddig védelmezőkként álltak a szultán mellett, immáron sokkal kisebb mozgástérrel rendelkeztek a török hadüzenet következtében.[97] A két fél közötti feszültség a hadszínterekre vetült ki és ott próbálták megoldani mindazt, amire a diplomácia már képtelen volt.

1787. augusztus 29-érkezett a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Szentpétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[98] Kaunitz és Cobenzl meglátása szerint egy agresszor ellen való fellépés semmifajta kivetni valót nem rejthetett a Habsburg Birodalom részéről a külföld előtt.[99] A császár 1787. augusztus 30-ai levelében szomorú hírként értékelte azt, ami Bulgakovval történt, illetve segítségnyújtását ajánlotta fel a kialakult helyzetben.[100]A háborúba történő esetleges belépés gondolata semmit sem változott az 1780-as években, melynek értelmében a Habsburg Birodalomnak semmiképpen sem szabad kimaradni a háborúból, mivel ebben az esetben az összes elfoglalt terület az Orosz Birodalom részévé válik, ami geopolitikai vészhelyzetet idézne elő a Habsburg Birodalom számára. Az elköteleződés, még ha az egy kényszerhelyzet is volt, Bécs részéről teljessé vált, viszont Bécs hadüzenete az Oszmán Birodalom ellen egyre csak késett.

A hadüzenet visszatartására a császárnak jó okai voltak, mivel a lehető legjobb módon kívánta felszerelni, ellátni és szétosztani a katonáit, hogy a Habsburg Birodalom a legkedvezőbb feltételekkel indulhasson háborúba. Az első intézkedések egyike volt, hogy szeptember 10-én megparancsolta a hadsereg mobilizálását a déli határokon.[101] 1787 októberében pedig elrendelte gróf Hadik Andrásnak (1711-1790), az Udvari Haditanács elnökének, hogy a birodalom haderejét több mint 420 ezer fős hadilétszámra töltse fel, illetve 180 ezer fős hadsereget küldjön az Oszmán Birodalommal határos területekre.[102]

A katonai ügyek lebonyolításában nagyobb szerepet kapott Hadik Andráson kívül a császár személyes jóbarátja és hűséges katonája. Franz Moritz von Lacy (1725-1801) már az osztrák örökösödési háború óta szolgálta a Habsburg Birodalmat katonai vezetőként.[103] 1787 szeptemberének végén kérte fel a császár Lacy tábornagyot, hogy vállaljon hadvezéri feladatot és az Udvari Haditanácsban is támogassa a császárt minden erejével.[104] Lacy tábornagy a több mint 240 ezer fős hadsereget az Adriai-tenger partjaitól egészen Dnyeper folyóig kívánta szétosztani és egy összefüggő védelmi vonalat kívánt létrehozni.[105] Ez a több mint 1400 km hosszú frontvonal az egyszerre megindított közös támadás elvén nyugodott, amire a császár és a tábornagy elgondolásai alapján az Oszmán Birodalom képtelen lett volna reagálni. A tábornagy és a császár tervének egyik fő célja volt, hogy megvédjék a Habsburg Birodalom déli területeit az ellenséges betörések ellen, mivel egy ilyen helyzetben az orosz csapatok támogatására csak igen korlátozott mértékben számíthattak volna.[106]

A császári hadsereg Galíciától egészen Dalmáciáig sorakozott fel, ami eredetileg három részre lett szétosztva, egy galíciai, egy magyar és egy szlavóniai hadtestre.[107] A háborúban végül öt hadtest szolgált, a felsorolt hármat ugyanis kiegészítették egy bánsági hadtesttel, valamint egy erdélyi hadtesttel.[108] A hadseregparancsnokság központja Zimony városa lett, mely a Duna partján mindössze pár kilométerre található Belgrádtól. Belgrád a császár és Lacy tábornagy terveiben elsődleges helyen szerepelt, mivel annak bevételét, még a háború megüzenése előtt eltervezték. Belgrád számított ugyanis a legerősebb erődítménynek, továbbá a legjelentősebb akadályt képezte is a császári sereg dél felé való előretörése vonatkozásában. A császár báró Alvinczy József (1735-1810) tábornagyot bízta meg a feladattal, hogy csellel bevegye az erődítményt még a háború tényleges megkezdése előtt. Alvinczy hosszas előkészítés után december 2-ról 3-ra virradó éjjelt jelölte ki a támadás idejének, melynek során három bevetésre kerülő rohamoszlop közül az elsőt ő maga vezette volna.[109] A vállalkozás végül a rossz időjárás miatt meghiúsult, mivel a Dunán átkelő hajók egy része nem tudott a megfelelő helyen kikötni a nagy köd miatt. A sikertelen rajtaütés híre hamar közismertté vált az Oszmán Birodalmon belül, ami még jobban elmérgesítette a két fél viszonyát.

IV.

A háborúra történő felkészülés ideje alatt bekövetkező külpolitikai fordulatok a hadba lépni kívánó Habsburg Birodalom számára igen kedvezőtlenül alakultak, mivel a németalföldi tartományok lázadásainak megismétlődése jelentős kockázattal járhatott, illetve a Francia Királyság mindenfajta háborút ellenző magatartása a külső támogatás látszatát is lehetetlenné tette. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy a versailles-i udvarban már egyre erőteljesebben körvonalazódtak a teljes gazdasági összeomlás jelei és a stabilitás hiánya. A Porosz Királyság ugyanakkor kiváró magatartást mutatott és próbált a lehető legnagyobb hasznot szerezni a kialakult helyzetből, mi több, Berlinben már 1787 végén elkészítettek egy tervezetet a lehetséges végkimenetelt illetően. Gróf Ewalt Friedrich von Hertzberg (1725-1795) porosz államminiszter tervei alapján az Oszmán Birodalom visszaadja a Krími területeket, Besszarábiát és Ocsakov városát a cárnőnek, miközben Moldva és Havasalföld a Habsburg Birodalom részévé válna, viszont a közvetítésért cserébe a császár átadja Galícia területét a lengyeleknek, akik ennek fejében Thorn és Danzig városát átadják a Porosz Királyságnak.[110] Bár a „Hertzberg-terv” kivitelezése szinte lehetetlennek mutatkozott, a porosz udvart viszont erősen foglalkoztatta a területszerzés lehetősége. Nem mellékes szempont ugyanakkor, hogy a többi európai ország magatartásán kívül, komoly kételyek ébredtek a szövetség erősségét illetően is, de mindenki úgy vélte, hogy valamennyi probléma megoldható, ha energikusan és sikeresen indítják meg a harcokat az oszmánok ellen, aminek következtében néhány gyors hódítás és győzelem után már békére is kényszeríthető az Oszmán Birodalom.[111]

A császár személyes tulajdonságaival magyarázható módon igen komoly előkészületek előzték meg a hadba lépést, jóllehet ez a folyamat rengeteg időt emésztett fel. A cárnő türelmetlensége egyre csak nőtt, illetve az 1781-es szövetségi kötelezettségvállalás szerint a császárnak csak három hónapja lett volna az előkészületek végrehajtására, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy még 1787. decemberében hadba kellett volna vonulnia. A hosszas előkészületek és a sikertelen belgrádi rajtaütést követően a császár végül 1788. február 7-ei levelében közölte a cárnővel, hogy az elkövetkező napokban hadat üzen az Oszmán Birodalomnak, illetve, hogy korán kívánja elkezdeni az 1788. évi hadjáratot.[112] A bel- és külpolitikai problémák elkerülésére egy gyors lefolyású háború szolgálhatott volna, ami egyúttal területi gyarapodással is járt volna. Mindezeket számbavétele nyomán üzent hadat II. József császár 1788. február 9-én az Oszmán Birodalomnak.

Bibliográfia

Aretin, Karl Otmar: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121–132.

Arneth, Alfred Ritter von: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Beer, Adolf: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873.

Beer, Adolf: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883.

Bonza, Boro: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 51–62.

Brunner, Sebastian: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871.

Carrére, Hélene: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Criste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904,

Beales, Derek: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge Unversity Press, 2013.

Duby, George: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007.

Elbin, Günther: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Scott, Hamish M.: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 3–57.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Hochedlinger, Michael: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185–225.

Jobst, Kerstin S.: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107.

Kotasek, Edith: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956.

Kunisch, Johannes: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978.

Kusber, Jan: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021.

Madariaga, Isabel De: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 114–145.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 185–206.

Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 510–516.

Roider, Karl A. Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 538–556.

Roider, Karl A. Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982.

Schlitter, Hanns: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907.

Stefanovic-Vilovsky, Theodor: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 129–196.

Streeter, Michael: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007.

Szabo, Franz A. J.: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399–408.

Szabo, Franz A. J.: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799.

Wolf, Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861.

Wurzbach, Constant von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864.

Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990.

Hivatkozások

  1. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 27. ↑
  2. George Duby: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007, 674. ↑
  3. Hamish M. Scott: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 15. ↑
  4. Franz A. J. Szabo: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994, 14. ↑
  5. Franz A. J. Szabo: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399. ↑
  6. Constant von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864, 72. ↑
  7. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 15. ↑
  8. Hochedlinger, Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 51. ↑
  9. Derek Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 108. ↑
  10. Karl A. Roider Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 539. ↑
  11. Michael Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185. ↑
  12. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 27. ↑
  13. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861, 31. ↑
  14. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 111. ↑
  15. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988. ↑
  16. Karl Otmar Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121. ↑
  17. Boro Bonza: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 60.11 ↑
  18. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 186. ↑
  19. Erről lásd bővebben: Johannes Kunisch: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978. ↑
  20. A cárnő korai éveiről, illetve a férjével való kapcsolatáról fennmaradt naplója a megkerülhetetlen forrás, ami angol nyelven megjelent. Markus Curse: The Memoirs of Catherine the Great, New York, Random House, 2006. ↑
  21. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 32–33. ↑
  22. Michael Streeter: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007, 64. ↑
  23. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 33. ↑
  24. Hélene Carrére: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006, 389. ↑
  25. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857, 390. ↑
  26. Adolf Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873, 11–12. ↑
  27. Uo., 14. ↑
  28. Isabel De Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 115. ↑
  29. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 187. ↑
  30. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 116. ↑
  31. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 3. ↑
  32. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 115. ↑
  33. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 109. ↑
  34. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 26. ↑
  35. Adolf Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883, 49. ↑
  36. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 120. ↑
  37. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869, 56. „M. de Cobenzl est chargé aussi de remettre aux ministres de V. M. I. un petit changement dans l’article important et secret qu’Elle a bien voulu lui faire communiquer. J’espère qu’Elle le trouvera conçu de façon à ne La pas faire douter un instant de l’efficacité de mes sentiments et de la promptitude de mes désirs et de mavolonté, de Lui être dans toutes les occasions, et surtout une guerre turque venante, le plus efficacement utile que possible, et je désire d’apprendre là- dessus d’avance Ses intentions, uniquement afin de pouvoir de loin à loin prendre mes mesures en conséquence.” ↑
  38. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 192. ↑
  39. Carrére: II. Katalin, 392. ↑
  40. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 47. ↑
  41. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 121. ↑
  42. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 27. ↑
  43. Jan Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021, 225. ↑
  44. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 143–157. ↑
  45. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121. ↑
  46. Marczali: II. József első terjeszkedési tervei, 195–196. ↑
  47. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121. ↑
  48. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 172–173. ↑
  49. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 131. ↑
  50. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 114. ↑
  51. Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, 225. ↑
  52. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 188–191. ↑
  53. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 189. ↑
  54. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 120. ↑
  55. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 192. ↑
  56. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 143. ↑
  57. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 9. ↑
  58. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 191. ↑
  59. Theodor Stefanovic-Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 131. ↑
  60. Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., 129–131. ↑
  61. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539. ↑
  62. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 114. ↑
  63. Karl A. Roider Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982, 170. ↑
  64. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539. ↑
  65. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904, 145. ↑
  66. Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880, 153. ↑
  67. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 82. ↑
  68. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 144. ↑
  69. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 236. ↑
  70. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War : Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 540. ↑
  71. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 242. „Le Roi de Prusse ou plutôt son enragé Pédant Herzberg, dont la façon de penser perce dans touttes les let­tres, soit du Ministere, soit du Cabinet, attendra longtems, ce me semble , les propositions qu’il a la vanité de croire que Nous pourrions lui faire ; mais comme politiquement ily a encore beaucoup moins loin de lui à nous, que de Nousà lui , Votre Majesté Lui prouvera sans doute par le fait,qu’il s’est lourdement trompé.” ↑
  72. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 279–280. ↑
  73. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 541. ↑
  74. Sebastian Brunner: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871, 60. „J’ai beaucoup discuté la question avec Spielmannl), ct après un scrupuleux examen du pour et du contre non seulement il est convenu avec moi du principe, mais de plus, s’étant mis à travailler sur les moyens de l’exé-cution, il a couché vaguement par écrit quelques notes. qui me paraissent prouver clairement que rien ne serait ‘plus désirable que l’exécution du plan de V. M. ↑
  75. Günther Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979, 52. ↑
  76. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 286. ↑
  77. Streeter: Catherine the Great, 116. ↑
  78. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799, 14. ↑
  79. Streeter: Catherine the Great, 117. ↑
  80. Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, 55. ↑
  81. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 93. ↑
  82. Kerstin S. Jobst: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107. ↑
  83. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 111. ↑
  84. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 10. ↑
  85. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 171. ↑
  86. Carrére: II. Katalin, 437. ↑
  87. Az itt látható falvakat nevezték el gúnyosan Patyomkin falvaknak, mivel azok csak a cárnő érkezésére készültek és a krími utazása után egy részüket elbontották vagy hanyatlani hagyták. A Patyomkin falvak elnevezés a XVIII-XIX. Század fordulóján állt elő Georg von Helbig, aki sosem járt egyik ilyen faluban sem. Carrére: II. Katalin, 437. ↑
  88. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 120. ↑
  89. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 264–265. ↑
  90. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544. ↑
  91. Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, 154. ↑
  92. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 83. ↑
  93. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 542. ↑
  94. Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792),133. ↑
  95. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 146. ↑
  96. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  97. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 192. ↑
  98. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 187. ↑
  99. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544. ↑
  100. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 298–300. Az egyik kiemelt rész így szól: „Pour moi, fidèle aux engagements qui me lient comme allié à V. M. I., et encore plus par le tendre attachement et la sincère amitié que je Lui ai voués pour la vie, je suis prêt à Lui prouver par tous les moyens possibles, combien Sa cause est la mienne” Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 299. ↑
  101. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 153. ↑
  102. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990, 241. ↑
  103. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Wien, Verlag der Universitäts-Buchdrukerei von L. C. Zamarski, Band 13., 1865, 464. ↑
  104. Edith Kotasek: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956, 173. ↑
  105. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 190. ↑
  106. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 561 ↑
  107. Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, 7 ↑
  108. Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013, 297–299. ↑
  109. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 513. ↑
  110. Hanns Schlitter: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907, 25. ↑
  111. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 95. ↑
  112. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑