Turi Zsolt: Egy pragmatikus konfliktus: lengyel katonai tevékenység az észak-magyarországi vármegyékben 1918-ban

Bevezetés

Az első világháború után újjászületett Lengyelországot 1918 és 1922 között Piłsudski kormányfő irányítja[1], Magyarországon pedig az 1918. október végi őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzás igyekszik egyszerre stabilizálni és mégis átalakítani az országot[2]. A két állam közötti információ áramlását nehezítette, hogy a forradalmak, majd pedig a lengyel-szovjet háború miatt a hivatalos diplomáciai csatornák kiépülése sokáig elhúzódott.[3]

A tárgyalt térség sajátosságai

Szepes és Árva vármegyék az egykori Magyar Királyág két legészakibb közigazgatási területei voltak, melyek Zakopanét és annak közvetlen környezetét fogták közre. Jelentőségük abban állt, hogy a területen keresztül vezetett a Közép-Magyarországról Krakkóba menő kereskedelmi út[4]. A terület benépesítése tartósan a 13. században kezdődött. Az első jelentős népcsoportot a lengyelek jelentették, északról ugyanis ezek a területek könnyebben megközelíthetőek mint délről. A térség a 14. század elejéig a Lengyel Királysághoz tartozott, majd Károly Róbert regnálása alatt a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Ezt követően fokozódtak a betelepítések, és a középső területeken megjelentek a német, főleg szász lakosok, délen pedig a szlovákok. 1412-ben Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak 16 szepességi várost[5] kölcsön fejében. A területek akkor kerültek vissza Magyarországhoz amikor Mária Terézia 1769-ben visszafoglalta azokat.[6]

A Szepesség sok szempontból volt a történelmi Magyarország legösszetettebb területe, a 19. századra pedig már az ország legurbanizáltibb vármegyéje. A kedvezőtlen mezőgazdasági viszonyok, a krumplivész és az azt követő éhínség miatt még ugyanebben a században nagymértékű elvándorlás indult a Kárpát-medence belseje és a tengerentúl felé, jelentősebb szepesi diaszpórát hozva létre az Egyesült Államokban.[7] A térség, de különösen Zólyom, Árva, Turóc és Liptó vármegyék sajátossága, hogy míg a 16. századi nemesség döntő része magyar volt, addig a felsorolt területeken keveredett a szlovák és a magyar nemesség. Ennek kiváló bizonyítékai azok a térségből származó, majd elmagyarosodott családnevek, mint a Podmaniczky, Ostrosics és a Szvatojánszkyból lett Szentiványi is.[8]

Árva társadalmi viszonyai a polgárosodás korában sem tartoztak a hasonló fejlődési pályát mutató vármegyék közé. Az 1910-es években a Magyar Királyságban a földbirtokkal rendelkező parasztok 2 százaléka tartozott a gazdagparasztok, 12 százaléka a középparasztok, 51 százaléka pedig a kisparasztok közé. 35 százalék 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A kis- és középparaszt közötti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem[9] jelentette. Országosan ehhez átlagosan 20 hold művelt terület kellett, a Felvidéken viszont 50-55 hold, amit az északi és keleti megyékben a birtokos parasztoknak csupán 1-2 százaléka tudott elérni, Árvában pedig csupán 0,2 százaléka.[10] Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalt két vármegye és térsége több szempontból is jelentős eltéréseket mutatott az országos tendenciákhoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térség ne kötődött volna ezer szállal a magyar államhoz és a magyar kultúrához. A mai napig számos erre utaló emlék található a térségben, melyekről 2005-ben Udvarhelyi Nándor “A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei” címmel jelentetett meg egy cikket a Honismereti Szövetség folyóiratában. Az írás ismerteti a két vármegye jelenleg Lengyelországhoz tartozó részének történetét és földrajzi viszonyait, valamint bemutatja azokat a helyszíneket, amelyek az egykori magyar fennhatóság idejéről tanúskodnak. Ki kell emelni ezek közül az Orava (Orawka) településen álló Keresztelő Szent János templomot, ahol megtaláljuk Lippai György esztergomi érsek címerét és az Árpád-házi szent királyok, püspökszentek és Magyarországhoz köthető szerzetesek festett képeit az oltáron.[11] A régi idők egy másik fontos tanúja a Liptói-havasokban található Felsőlipnica (Lipnica Mala) falu, melynek temploma Szent István nevét viseli. Érdemes még megemlíteni Podvilket (Podwilk) is, innen származott ugyanis a Divéky család, melynek legismertebb tagja a lengyel-magyar kapcsolatokkal is sokat foglalkozó Divéky Adorján volt. A szepességi lengyel részek legfontosabb emlékhelye Nedec (Niedzica) vára. Története során számos átépítésen és bővítésen esett át és rengetegszer cserélt gazdát. Kiemelt fontosságát az adta, hogy a Dunajec völgyében vezető út mellé épült, így annak védelmére kiválóan alkalmas volt.[12] A térségben találunk Szent Erzsébetről, Szent Katalinról és Szent Sebestyénről elnevezett templomot is, Frigyesvágásán (Frydman) pedig egy olyan kétszintes pincerendszert, mely a Tokajból Lengyelországba szállított borok palackozására és tárolására szolgált.[13]

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

1918 őszén lengyel katonai alakulatok jelentek meg a tárgyalt két vármegye területén. November 7-én a lengyel külügyminisztérium táviratban tudatta Tytus Filipowicz-csal, a Lengyel Köztársaság Bécsbe kihelyezett képviselőjével, hogy a lengyel hadsereghez tartozó egységek betörést hajtottak végre a Szepességbe és Árvába:

„…Utasítsa az illetékes hatóságokat Budapesten, hogy közöljék, hogy a lengyel csapatok betörése a Szepességbe (Spisz) és Árvában (Orawa) a lengyel kormány tudta nélkül történt.[14]

A kassai katonai kerülethez tartozó Iglón állomásozó géppuskás tanfolyam parancsnoka pontosan beszámolt a Szepesófalut megszálló lengyel egységekről a budapesti Hadügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a községet egy lengyel főhadnagy irányítása alatt 12 légionista megszállta. A géppuskatanfolyam parancsnoka azt is tudni vélte, hogy további külföldi egységek megérkezése várható a környező települések megszállására. Hozzátette azt is, hogy sürgősen tájékoztatást kér arról, hogy az ott tartózkodó egységei hogyan viszonyuljanak a megszálló erőkhöz. November 11-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya táviratot küldött a budapesti, szegedi, pozsonyi, kassai és kolozsvári katonai kerületek parancsnokságainak, melyben a cseh és lengyel erőkkel szembeni fellépésről rendelkeztek. A tájékoztatás szerint minden, az ország területére betört (cseh és lengyel) egység ellen fegyveres ellenállás fejtendő ki.[15] Egy nappal később, 12-én Bartha Albert hadügyminiszter már kimondottan Szepes vármegye főispánja részére küldött üzenetet, melyben beszámolt az Iglóból befutó jelentésről, és a főispán közbenjárását kérte a lengyel kormánynál ezeknek a tevékenységeknek a beszüntetésére.[16]

Ugyanezen a napon jelent meg a lengyel kormánynak a magyar kormányhoz intézett jegyzéke Szepesség és Árva ügyében:

Budapest, 1918. november 12.

A lengyel kormány nemrég újságokból szerzett tudomást arról, hogy néhány lengyel különítmény, miután átlépte a magyar határt, a Szepesség és Árva területének egy részét elfoglalta. Ezek az események a lengyel kormány tudta nélkül történtek, a kormánynak a legőszintébb kívánsága a baráti kapcsolat és a jószomszédság fenntartása Magyarország és Lengyelország között. Mindeközben ez nem jelenti azt, hogy Lengyelország lemond jogairól a már említett két területen. A Szepesség és Árva-vidék nagy részén lengyelek élnek, és ezen ok miatt a területek jövőjének kérdése a két állam közti különleges tárgyalások témája kell, hogy legyen.[17]

November 20-án Müller, a magyar kormány szepességi megbízottja Lőcséröl küldött jelentést a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya részére, melynek tárgya egy újabb kialakulóban lévő lengyel betörés. A szöveg szerint Neu Markt és Neu Sandez (magyarul Újszandec, lengyelül Nowy Sącz) településeken egyrészt toboroznak, másrészt már eleve nagy erőkkel rendelkeznek a lengyelek, melyekkel a Szepességbe és Árvába terveznek betörni. Említik azt is, hogy a főszolgabíró nagyobb számú katonaságot kér. A térség akkori állapotát jól érzékelteti az a rész, melyben a levél írója kifejezetten kéri, hogy a segítségül küldött katonaság hozzon magával élelmiszert, mert Késmárk és Szepes megyék lakossága is szükséget szenved, rekvirálni pedig nem lehet.[18] A jelentésre válaszul Bartha Albert hadügyminiszter november 22-én táviratban kért tájékoztatást a lengyel kormánytól a Magyarországon tevékenykedő egységeiket illetően.[19] 23-án Tadeusz Stamirowski, a lengyel állam budapesti képviselője „A Nap” tudósítójának nyilatkozott Lengyelország álláspontjáról az északi vármegyékkel kapcsolatban. A beszédben elutasította azt a véleményt, mi szerint 20-30 ezer fős sereggel be akarnának törni Magyarországba, a bizonyos helységek lengyel alakulatok általi megszállása pedig szerinte határmenti alegységek vagy a kistérségi Nemzeti Tanácsok saját akciói lehetnek. Elmondta azt is, őt felhatalmazták arra, hogy közölje, Lengyelország azt kívánja, hogy Magyarország területi integritása megmaradjon[20] és a két ország között semmilyen érdekellentét sem áll fenn. Rögtön ezután azonban ellentmondás támad a szövegben, hiszen a következő bekezdésben kifejti: amennyiben lehetőségük lenne rá, a szóban forgó területekre bevonulnának.[21]

December 15-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya a lengyelek Ólublóra[22] való bevonulásáról adott ki tájékoztatót. Ebben a kassai katonai kerület jelentésére hivatkoznak, amely szerint a lengyelek célja a városban a csehek megtámadása. A megszállók katonai erejét 500 és 10 ezer közé becsülik, tehát részleteiben biztosan nem volt módjuk a támadó erők megfigyelésére. A jelentés kitér arra is, hogy a jelenleg megszállás alatt álló területek egybeesnek azokkal a helységekkel, melyeket a csehek általi megszállás miatt a magyar erőknek ki kell üríteni. Ez a tény a jelentés további részében egy részletesebb kalkulálást eredményezett, melyben a szöveg fogalmazója felveti az alábbi kérdéseket: ha a lengyelek álláspontjuk szerint jó viszonyt akarnak ápolni a magyar állammal, akkor ez a mostani lépésük barátságos vagy ellenséges szándékúként értelmezhető-e? Felveti azt is, hogy a magyar észak-keleti vármegyék megszállása milyen erők által lenne kívánatos, és ebben mi szerepe lenne a magyar fegyveres erőknek. Végül kifejtik, hogy ennek az ügynek a részletesebb tárgyalás már nem a Katonapolitikai Osztályra, hanem a külügyminiszterre kell, hogy tartozzon.[23] A Kassai katonai kerület parancsnokságáról befutó távirat beszámolt arról is, hogy Poprád határrendőrség 15-i esti jelentése szerint a lengyelek Podolinig nyomultak előre.[24]

Ahogy korábban olvastuk, a Szepes és Árva településeit megszálló lengyel csapatok etnikai alapon indokolták meg a tárgyalt területen végzett tevékenységüket. Az állami szintű kommunikációban ettől némileg eltérő megközelítést tapasztalunk, ha beleolvasunk a varsói külügyminisztériumnak a Lengyel Köztársaság bécsi követségéhez küldött átiratába, melyet Stanisław Szeptycki altábornagy Fernand Vixnek, a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság budapesti elnökének küldött levelével kapcsolatban írtak. Az iratban az altábornagy beszámol róla, hogy Osztrák-Szilézia határán és Dél-Galíciában a csehek csapatokat vontak össze és megszállták Trencsén vármegye északi részét elfoglalva a lengyelek lakta területen található Kasza nevű települést. Kiemeli azt is, hogy a csehek behatoltak Árva és Szepes vármegyék északi területeire, ahol elfoglalták Késmárkot és Lubló irányába haladnak. Az altábornagy figyelmeztet rá, hogyha az előnyomulás folytatódik, az fegyveres összecsapást eredményezhet a lengyel és a cseh csapatok között, ezért a lengyel vezérkar nevében az ezredes közbenjárását kéri, hogy „akadályozza meg a két szláv nép közötti esetleges vérontást”[25]. Hozzáteszi: „Mivel a határok kérdését a békekonferenciának kell rendeznie és ebből következően Lengyelország nem törekszik arra, kész helyzetet hozzon létre, úgy véljük, hogy a cseheknek is szigorúan ezt az elvet kell betartaniuk.”[26] Figyelmeztet arra is, hogy bár a lengyel fél abszolút nyitott a kiegyezésre, azonban a Csehország és Lengyelország közötti konfliktus azt eredményezné, hogy a lengyel kormány kénytelen lenne keletről, a bolsevikok által fenyegetett területről csapatokat átvezényelni a csehek által megtámadott körzetbe. A visszavonuló német hadsereg által hagyott űrt kitöltő bolsevik bandák rémképének emlegetése nyilván egyfajta nyomásgyakorlás szerepét töltötte be a levélben, melyhez még hozzáteszi azt is, hogy a cseh-lengyel konfliktus súlyos belső zavargásokat és anarchiát eredményezhet, ami arra kényszerítené az antantot, hogy jelentős katonai erőt küldjön az érintett területre. Szeptycki altábornagy levele tehát nem csupán az eredetileg tárgyalt vármegyék területén végbemenő folyamatokról számol be, hanem előre vetíti azt is, hogy a lokális konfliktus eszkalációja hogyan hatna az egész térség geopolitikai helyzetére.[27] A csehek elleni lengyel fellépés jó példája az a röpcédula is, melyet- a szöveg szerint- Lengyelországban önálló ezredet alkotó szepességi és árvai önkéntesek címeztek az ugyancsak szepességi és árvai katonáknak. A cédula szövege felhívja a figyelmet Felső-Árva és Felső-Szepesség vitatott hovatartozására, a csehek jogtalan toborzására és azok természetét tolvajnak írja le. Megemlíti azt is, hogy nem feltételezik társaikról, hogy önként csatlakoznának a csehekhez, elbújniuk azonban értelmetlen, amire a szöveg egy bizonyos jablonkai esetet hoz fel példának, ahol a cédula szerint lengyel katonákat lőttek agyon. Helyette a következőt javasolják:

Mi eljöttünk ide, a mieinkhez Lengyelországba, és jó itt nekünk. Saját ezredünk van szülőföldünk megvédésére. Testvérek! Mindannyian errefelé figyeljetek! Egyetlenegy embert se a cseheknek! Itt jelentkezzetek. Várunk benneteket!

Szepességi és árvai kollégáitok![28]

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

A „Kurjer Warszawski” nevű varsói napilap 1918. november 17-i számában a krakkói „Ilustrowany Kuryer Codzienny”-re hivatkozva közli, hogy

…Sucha Górába[29] Árvában, amelyet jó egy hete elfoglalt egy lengyel katonai alegység Legocki hadnaggyal az élén, 5 magyar csendőr, a falu vezetője és a helyi határőrség parancsnoka egy (magyar) őrnagy társaságában megérkeztek Trstenába[30]. Ezek az urak német nyelven megkérdezték Legocki hadnagyot, hogy miért jött ide Árvába? Legocki hadnagy a kapott parancs értelmében azt válaszolta, hogy a népek önrendelkezési joga alapján elfoglalta a lengyel falvakat Árvában. A magyarok azt nyilatkozták, hogy nem követelik maguknak a lengyel falvakat és elhagyták a települést.[31]

A cikk további része szerint a Szepességben és Árvában mindenhol lelkesedéssel fogadták a lengyel csapatokat, Árvában pedig több település is szavazással döntött a Lengyelországhoz való csatlakozásról. Szintén beszámol egy esetről, amikor a szepességi Lehnica[32] nevű település környékén egy lengyel alegység elfoglalt egy fűrésztelepet. A cikk szerint négy nappal később megjelent egy magyar katonai alegység, és felsőbb parancsra hivatkozva követelte a helység elhagyását, fegyverhasználattal fenyegetve. Miután a lengyel parancsnok tiltakozott a főispánnál (a szerkesztő szerint a polgármesternél) Szepesófalun a lengyel nemzet megsértéséért a főispán Budapestre telefonált, ahonnan azt az instrukciót kapta, hogy fejezze ki sajnálatát a lengyel hatóságok előtt, és a magyar katonai egység vonuljon vissza, mely a szöveg szerint meg is történt.

A jelentősebb magyarországi lapok is foglalkoztak az északi vármegyékben zajló eseményekkel. A Pesti Hírlap 1918. november 12-i számában az ország számos pontján zajló rendbontásokról számolnak be. A cikk szerint Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékben rosszak az állapotok, nihilizmus és anarchia uralkodik. Hozzáteszik, a felsőmagyarországi vármegyékben fosztogatás tapasztalható, melynek elsőszámú célpontjai a zsidók, jegyzők és a papság.[33] A november 24-i számukban már részletesebben számoltak be az eseményekről. Mint írják, a közrend és a biztonság helyreállítása az ország egész területén javuló tendenciát mutat, és az utóbbi napokban zavargásokról és fosztogatásokról hírek már csak szórványosan érkeztek, azonban többek között Árva és Gömör vármegyékben továbbra is feszült a hangulat. A cikk írója a helyzet feloldását a magyar köztársasági hadsereg működőképességének elérésben látja.[34] Szintén a Pesti Hírlap számolt be egy rendkívül érdekes esetről. A lap ugyanezen a napon megjelent számában egy bekezdésben arról olvashatunk, hogy egy magyar katona, aki Prágából Késmárkra utazott, magával vitte a prágai Národní výbor engedélyével megjelent új térképét, amelyen Árva és az Árva vármegyétől keletre eső Liptó, Szepes és Sáros vármegyék az immár független Lengyelország részeiként vannak feltüntetve, az Árvától nyugatra eső vármegyék pedig a csehszlovák állam részeiként.[35]

A Népszavában is megtaláljuk a lengyelek jelenlétének nyomait. November 17-én megjelent 272-ik számukban idézik a késmárki Nemzeti Tanács Szepes vármegye népéhez intézett felhívását:

Cseh és lengyel agitátorok járnak közöttünk és különösen a tótokat izgatják az egyik vagy másik államhoz való csatlakozásra. Ezen izgatókat küldjétek haza, mert még nincs itt az ideje annak, hogy eldöntsük, hová akarunk tartozni, erről remélhetőleg mielőbb egybeülendő békekonferencia fog dönteni és mindnyájan bele fogunk nyugodni annak döntésébe. Addig azonban a magyar állam kötelékébe tartozunk azon egyszerű okból, mert csak így leszünk képesek a rendet föntartani [sic!].[36]

A lap december 1-jei számában ismét találkozunk a „Kurjer Warszawski” által említett Legocki hadnagy nevével. Egy cikk beszámol róla, hogy Árva megye Szuchahora, Habovka, Jablonka és Pekelnik[37] nevű községeibe lengyel legionáriusok nyomultak be. A vezetőjüket Lugocki György hadnagyként mutatják be, aki a cikk szerint kijelentette: a községek hívására jöttek, hogy a rendet fenntartsák. Elmondása szerint nem szeretnék megsérteni a magyar állam integritását, és azonnal elhagyják Magyarországot, amint a magyar hatóságok képesek lesznek a rendet fenntartani. Hozzáteszi azt is, hogy a lengyel légionisták semmiféle tárgyalásba a cseh és szlovák egyégekkel, és nem hajlandóak eltűrni az ő propagandájukat a gorál községekben, melyeket, ha kell, fegyverrel is megvédenek azok ellen.[38] A Népszava december 18-i számában közölte a Hadügyminisztérium sajtóosztálya által az idegen csapatokról készített jelentését. Ebben a lengyelekre vonatkozóan megjegyzik, hogy csapataik megérkeztek Ólublóra. A szöveg érdekességként említi, hogy a csehekkel Kassáért vívott harcban a lengyel légió a magyarok mellé állt, de végül az éjjeli órákban megcáfolták az összetűzés hírét.[39] A három nappal később megjelent számban már kifejezettan a lengyel megszállásról írnak. Egy jelentésre hivatkozva közlik, hogy a lengyel kormány hamarosan elrendelheti Trencsén, Árva és Szepes vármegyék azon helységeinek a megszállását, amelyeknek lakosai lengyel névvel rendelkeznek. A jelentés kitér arra is, hogy a lengyel kormány nyilatkozata ezt azért tartja szükségesnek, hogy elkerülhető legyen a cseh megszállás, és a lengyel kormány a határkérdések végleges rendezését a békekonferenciától várja.[40]

Összegzés

Az 1918-as év őszén és telén történt lengyel határsértések számos konfliktusra adtak okot a lengyel és a magyar politikai körök között, ennek ellenére viszont nem okoztak maradandó sérelmeket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az általuk megszállt területeken már egyébként is terjedt a cseh befolyás és a magyar politikai vezetés inkább a lengyel, mintsem a cseh megszállást látta kedvezőbbnek északi területein. Másrészt a magyar politikai körökben ekkor már tudatosulnia kellett, hogy valamilyen mértékben mindenképpen fogja területi veszteség érni a magyar államot, és nem akarták elveszíteni Lengyelország szimpátiáját azzal, hogy a végletekig fellépnek minden határsértés ellen. Ezt remekül alátámasztja az az előterjesztés, melyet a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya hozott létre a lengyel–ukrán–magyar kapcsolatok megszervezésével kapcsolatban: rögtön a szöveg elején felvázolják, hogy a cseh és román területi követelések Magyarországgal szemben minden bizonnyal a nevezett két állam közös határának a létrehozását célozzák meg. Az előterjesztés szerint ez azért lenne hátrányos, mert a magyar állam el lenne választva Lengyelországtól, melyhez az érdekközösségen kívül ezeréves barátság is hozzákapcsolja, illetve ugyanezeket az érveket sorolja fel Ukrajnával kapcsolatban is. Hozzáteszi, az osztály szerint semmilyen akadálya sincsen annak, hogy Ukrajnával a lengyelekhez hasonlatos barátságot kössenek. Katonai szempontból ugyancsak a cseh–román közeledésre adott válaszul a magyar–lengyel és magyar–ukrán kapcsolatok elmélyítését tűzi ki célul. Felvetik azt az esetet is, melyben a csehek területi követelései által közvetlen érintkezésbe kerülhetne a cseh és a román állam, és egy ellenséges gyűrű venné körül Magyarországot Lengyelországtól elválasztva.[41]

Ez a rendkívül realista előrejelzés, mint tudjuk beigazolódott, Lengyelország azonban megmaradt baráti országnak a következő időszakban is. Ennek egyik legfőbb oka a Teschen körüli lengyel–csehszlovák területi vita. Erről a nézetkülönbségről, Lengyelország magyarok iránti rokonszenvéről, és végül a Szepességben és Árvában kiírt népszavazásról is beszámol az az irat, melyet Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter küldött a francia külügyi képviselőnek 1923. július 31-én:

…A két ország arra az elhatározásra jutott, hogy 1921. november 6-án aláírja a prágai politikai egyezményt, amely elismerte érdekeik közösségét, és- egyéb rendelkezések mellett-követelményként írta elő a függőben maradt vitás kérdéseknek-nevezetesen annak, amelynek jelenleg a Javorina nevű kisebb terület a tárgya- közvetlen tárgyalások útján történő rendezését. Javorina a Szepességben (Spitz) található, ez Teschen és Árva (Orawa) térségével együtt azon a korábbi osztrák-magyar területrészen fekszik, amelyre vonatkozóan a szövetséges és társult főhatalmak 1919. szeptember 27-én népszavazás kiírását határozták el…[42]

Az egykori Magyar Királyság legészakibb területei tehát részben csehszlovák, részben pedig lengyel fennhatóság alá kerültek.

Bibliográfia

Felhasznált forrásgyűjtemények

Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927. Budapest, 2010. Felhasznált szöveg: 56.

Varga E. László: Két jóbarát – Források és iratok a magyar–lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918-1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021. Felhasznált szövegek: 6., 16., 17., 20., 24., 32., 36., 37., 47., 48., 49., 52., 59.

Felhasznált szakirodalom

Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 2006.

Felhasznált tanulmányok

Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu

UDVARHELYI Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33.évfolyam, 2005.

KONRAD Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június

Felhasznált sajtótermékek

Pesti Hírlap:

Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évf., 265. szám, 1918. november 12., 8.

Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4–5.

Népszava:

Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.

Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.

A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI. évf., 299. szám, 1918. december 18., 8.

Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.

Hivatkozások

*Jelen tanulmány a szerző első KRE-DIt folyóiratban közölt írása.

  1. Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 295. 
  2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 604.
  3. Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában – Lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Budapest, 2020, 9.
  4. Lengyelországban a középkorra nyúlik vissza a magyar – különösen a tokaji – bor ivásának a szokása. A lengyel–magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyaljához való viszonyáról Balassa Iván írt tanulmányt, Kiss Gy. Csaba pedig „A 20. század lengyel irodalmáról” című könyvében egy külön fejezetben foglalkozik a tokaji bor lengyelországi fogyasztásának történetével
  5. Többek között Podolint, Lublót és Iglót a hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt. Amíg ezek a területek a lengyel uralkodó fennhatósága alá tartoztak egy esetenként kinevezett sztaroszta igazgatta őket. Valójában 13 városról és 3 várkastélyról van szó.
  6. Konrad Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június, 47.
  7. Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu
  8. Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 349.
  9. 50 korona földadó
  10. Romsics Ignác: Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 716.
  11. Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33. évfolyam, 2005. 90.
  12. Uo., 91.
  13. Uo., 93.
  14. Varga E. László: Két jóbarát – források és iratok a magyar-lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918–1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021, 6. sz. 91.
  15. Uo., 16. sz., 97.
  16. Uo., 17. sz., 97.
  17. Uo., 20. sz., 98.
  18. Uo., 32. sz., 105.
  19. Uo., 36. sz., 110.
  20. Egy nappal korábban a „Köztársasági Újság” egy cikke az északi vármegyékben zajló eseményekkel kapcsolatban a lengyeleket hálátlannak nevezi amiért a magyarok évszázados barátságát úgy hálálják meg, hogy ők is el akarnak rabolni az ország testéből egy darabot. A szöveg írója figyelmeztet rá, hogy az északi területeket lengyel agitátorok árasztják el, akik fellázítják a lakosságot.
  21. Varga: Két jóbarát, 37. sz., 111.
  22. Ólubló (szlovákul Stará Ľubovňa, lengyelül Stara Lubowla) a Szepesség északi részének központja, jelenleg az Eperjesi kerület része
  23. Varga: Két jóbarát, 47. sz., 121–122.
  24. Uo., 49. sz., 124.
  25. Uo., 52. sz., 126.
  26. Uo., 52. sz., 126.
  27. Uo., 52. sz., 126.
  28. Uo., 59. sz., 133.
  29. Sucha Góra a település lengyel neve, magyarul Szuchahora, szlovákul Suchá Hora.
  30. Trstená a település szlovák neve, magyarul Trsztena vagy Árvanádasd
  31. Varga: Két jóbarát, 24. sz., 100.
  32. Mai magyar neve: Lehnic, szlovákul: Lechnica.
  33. Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évfolyam, 265. szám, 1918. november 12., 8.
  34. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4.
  35. Uo., 5.
  36. Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.
  37. Mai nevükön: Suchá Hora (Szlovákia), Habovka (Szlovákia), Jabłonka (Lengyelország), Piekielnik (Lengyelország)
  38. Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.
  39. A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI., évf., 299. szám, 1918. december 18., 3.
  40. Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.
  41. Varga: Két jóbarát, 48. sz., 122–123.
  42. Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927, Budapest, 2010., 56. szöveg, 95.

 

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105.
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122.
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215.
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93.
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171.
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512.
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5.
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146.
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664.
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187.
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577.
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561.
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592.
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593.
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598.
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585.
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580.
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569.
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
    „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.”
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel.
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612.
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612.
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634.
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596.
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges.
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben.
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675.
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658.
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659.
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704.
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695.
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739.
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig.
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363.
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632.
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843.
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766.
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8.
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938.
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988.
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812.
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771.
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029.
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063.
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611.
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.”
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775.
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.)
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454.
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871.
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784.
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621.
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728.
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710.
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725.
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821.
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513.
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329.
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10.
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18.
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871.
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38.
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697.
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357.
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.”
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658.
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122.
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833.
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541.
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311.