Beküldve:

Tamás Szintia: A lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok a 20. század második felében, különös tekintettel az 1980-as évekre

Bevezetés

Kelet-Közép-Európán belül Lengyelország és Magyarország is igen fontos szerepet tölt be. A tanulmány középpontjában a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok tényezőinek bemutatása áll 1980 és 1990 között. A vizsgált két ország a közös történelmi múlt tekintetében mindig is túllépték a bilaterális kereteket, hogy a Kelet-Közép-Európa regionális dimenziójába emelkedjenek, valamint a közös identitás és integráció motorjává váljanak.

A régió 20. századi történelmét a kényszerű integráció, valamint a szabadságvágy kettősége jellemezte. A II. világháborút követően Lengyelország és Magyarország politikailag, gazdaságilag és katonailag is a Szovjetunió befolyása alá került, és egészen az 1989 és 1991 között lezajló rendszerváltásig a szovjet blokk szerves része volt. A szovjetek által életre hívott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (a továbbiakban KGST) nagymértékben meghatározta a szocialista országok gazdasági kapcsolatait és annak növekedési tendenciáit. Lengyelország és Magyarország a kiváló földrajzi fekvésének, a közös történelmi múltnak, valamint a még kiaknázatlan kereskedelmi tényezőknek köszönhetően tovább folytatta az együttműködést a szovjet blokk keretein belül is. Erre kiváló példák egyrészről a folyamatos magasszintű találkozók megvalósulása,[1] másrészről pedig az 1958-ban létrehozott Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság, amely egészen a rendszerváltásig arra törekedett, hogy a két ország gazdasági együttműködését előmozdítsa, az állandóan előírt szállítási kötelezettségeket megtárgyalja, valamint a kitűzött célokat megvalósítsa.

E kapcsolatrendszer tehát nem csupán pragmatikus együttműködés volt, hanem a Kelet-Közép-Európa térségének ellenállási pontjaként és sorsközösségeként szolgált, amely meghatározta az utat a Visegrádi Együttműködés és a sikeres európai integráció felé. Jelen tanulmány célja ezen magas szintű találkozók és a Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységének részletes ismertetése. Továbbá bemutatom, hogy hogyan vált a két nemzet gazdasági kapcsolata a kelet-közép-európai regionális kohézió alapjává.

A tanulmány hét részre oszlik. Az első részben bemutatom a kutatás módszertanát, a második részben pedig a lengyel–magyar kapcsolatok történelmi előzményeit. A kutatásom harmadik részében a II. világháború utáni lengyel–magyar gazdasági kapcsolatokat ismertetem, amelyen belül részletesen bemutatom a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységét, valamint a két ország között megvalósuló magasszintű találkozókat részletezem. Ezt követően röviden ismertetem, hogy hogyan zajlott le a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon, majd a rendszerváltás utáni évek gazdasági kapcsolatait vizsgálom meg. Végül az Európai Unióhoz való csatlakozás közös útját mutatom be, majd pedig a tanulmány végén a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatairól megfogalmazott következtetések zárnak.

Módszertan

Módszertani szempontból a tanulmány a történelmi institucionalizmus megközelítésére támaszkodik, mivel a vizsgált államok politikai és gazdasági helyzetét történeti kontextusban elemzem. Az institucionalista irányzatok két alappillére ismert a történeti beágyazottság és az intézményi struktúra vizsgálata. A történelmi institucionalizmus szerint a múltbeli folyamatok meghatározóak: az események időzítése, sorrendje és az útfüggőség (path dependency) alapvetően befolyásolja az intézmények alakulását, ezáltal formálva a társadalmi-gazdasági változásokat. Jelen elemzésben tágabb értelemben tekintem át az intézményeket: ideértve a politikai gazdaság szervezeti struktúráit és az állam gazdasági szerepvállalását is, például az állami vállalatok irányítását.[2] E módszertani keret alkalmazása teszi lehetővé a lengyel-magyar kapcsolatok dinamikájának mélyebb megértését.[3]

A lengyel–magyar kapcsolatok történelmi előzményei

A lengyel–magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti. A kapcsolat kialakulásának legfontosabb mérföldkövei a következők voltak.

A lengyel–magyar kapcsolatok alapkövét első magyar királyunk Szent István tette le, akinek nővére, Judit, az első lengyel királyhoz, Bátor Boleszlóhoz ment férjhez. Ezt követően az Árpád-házi királyok és a Piastok további számos házassággal erősítették meg a két nemzet közötti kapcsolatot az uralkodói családon keresztül.[4]

1301-ben az Árpád-ház kihalását követően is tovább folytatódott a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása. 1335 őszén I. Anjou Károly királytalálkozót hívott össze Visegrádra, amelyen III. Kázmér lengyel király, Luxemburgi János cseh király és fia, Károly morva őrgróf vettek részt. A konferencián számos külpolitikai kérdést vitattak meg, köztük a lengyel és a Német Lovagrend közötti vitás nézeteltéréseket is. A másik fontos terület a diplomáciai kapcsolatok megerősítése és az említett országok jogalkotásainak kölcsönös megismerése volt.[5]

Ezt követően a 16. században uralkodó Báthory István tíz évig tartó lengyel királysága nagymértékben hozzájárult a lengyel–magyar kapcsolatok megerősödéséhez, mind katonai, mind politikai értelemben egyaránt.[6] Báthory István az erdélyi fejedelmi székből emelkedett a hatalmas kiterjedésű Lengyel–Litván Unió trónjára. 1571-ben Erdély fejedelmévé választották, majd leszámolt a székelyek elégedetlenségével és később Valois Henrik távozása után 1576-ban Jagelló Anna férjeként királlyá választották. A többnemzetiségű, a Balti-tengertől a krími tatárokig nyúló birodalom élén Báthory István sikeresen vívott háborút Rettegett Iván Oroszországa ellen Livóniáért. Továbbá tervei között szerepelt egy törökellenes koalíció kialakítása, valamint Magyarország felszabadítása, azonban 1586-ban bekövetkező váratlan halála megakadályozta.[7]

A 17. században az Oszmán Birodalom meggyengült, ugyanis nem tudta megközelíteni a gazdasági, adminisztratív és katonai ágazat Nyugat- és Közép-Kelet-Európában zajló fejlődését. Ez kiváló alkalmat biztosított a Szent Liga megalakulására, amely a Habsburg Birodalom, a Lengyel-Litván Unió, a Velencei Köztársaság és a pápai állam között valósult meg, később Oroszország is csatlakozott. Ennek keretein belül a lengyel haderő kulcsszerepet játszott a törökök magyarországi kiűzésében.[8] A berendezkedő Habsburg-uralom elleni ellenállás és a Rákóczi szabadságharc idején Lengyelország menedéket és politikai hátországot biztosított a magyaroknak.[9]

A 18. század végére a dinasztikus kapcsolatokat Lengyelország felosztása és a nagyhatalmi átrendeződés visszaszorította, azonban a felvilágosodás eszméi, a francia forradalom hatása, valamint a szabadkőművesség terjedése új, szellemi alapú kapcsolatot alakított ki a két nemzet között.[10]

A 19. század során a lengyel–magyar kapcsolatok leginkább a közös szabadságvágy és a sorsközösség révén mélyültek el. Az 1830-as lengyel felkelést a magyar vármegyék politikai feliratokkal és jelentős gyűjtésekkel anyagilag is támogatták, a leverést követően pedig tömegesen fogadták be a menekülteket. Az 1848–49-es szabadságharc során a lengyelek tekintetében a saját légiót szervező Mieczysław Woronieckit fontos megemlíteni, mindezeken túl fegyverrel segítették a magyar ügyet. 1863-as januári felkelés idején számos magyar harcolt a lengyelek oldalán. A felkelések leverését követő emigrációs hullámok révén Magyarországon jelentős lengyel kolóniák és kulturális egyesületek jöttek létre.[11]

A 20. század elején magyar önkéntesek segítették Józef Piłsudski függetlenségi harcát. A két világháborút közötti időszakban a kapcsolatok a politikai szférán túl a gazdaság területére is kiterjedtek. Például kétoldalú kereskedelmi kamarát hoztak létre. A kereskedelmi kamarák fő céljai a két ország között fennálló gazdasági kapcsolatok szorosabbá tétele volt.[12]

A II. világháború utáni lengyel-magyar gazdasági kapcsolatok

A II. világháború után először Lengyelország létesített kereskedelmi kapcsolatot Magyarországgal, egy 1946 februárjában aláírt kiskereskedelmi egyezmény révén. Ebben az időszakban Lengyelország főként szenet és szódát szállított, cserébe pedig többek között gyógyszereket, bauxitot és bort kapott.[13]

1945 után mindkét ország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott, ami korlátozta az önálló kapcsolatépítést, ugyanis minden tevékenység szovjet felügyelet alatt zajlott. 1949-ben létrehozták a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, amely által rögzítették a kétoldalú kereskedelmi kereteket és a rubel alapú elszámolást. A kapcsolatokat nem valódi piaci igények, hanem a központilag meghatározott tervszámok és a „cserekereskedelem” jellemezte. Gyakori volt a tervek nem teljesítése, valamint a párhuzamos iparfejlesztés és az ebből adódó nyersanyaghiány.[14]

A gazdasági folyamatok koordinálására 1958-ban létrehozták a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottságot, amelynek feladatait a következőkben részletesen bemutatom.

A Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság

A Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) Lengyelország és Magyarország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére létrehozott szervezet volt. A Bizottság 1958-ban alakult meg és egészen a rendszerváltásig működött. A fő feladatai közé tartozott az állandóan előírt szállítási kötelezettségek megtárgyalása, a kitűzött gazdasági célok megvalósítása, valamint a tervek összehasonlítása.

Az 1980-as években a Bizottság szerepe felértékelődött, ugyanis a két ország ebben az időszakban újra szorosabbra kezdte fűzni a kapcsolatait, kezdetben az ellenzéki tényezőkön, majd a hivatalos állami csatornákon keresztül is. Mindezek mellett a Bizottság is segítette a két ország közötti kapcsolatok erősítését és tevékenységét. A Bizottság évről évre ülésezett, amelynek keretein belül folyamatosan megvitatta Lengyelország és Magyarország gazdasági együttműködésének lehetőségeit. A találkozókon a Minisztertanács elnökhelyettesei vezették a delegációkat, amely a kétoldalú kapcsolatok politikai fontosságát jelenti. A Bizottság segített áthidalni a szocialista tervgazdaság nehézségeit, mint a nyersanyaghiány vagy a párhuzamos iparfejlesztések okozta problémákat, egészen a rendszerváltásig.[15]

Az 1980 és 1990 közötti évek perspektívái

A következőkben a korábbiakban bemutatott Bizottság üléseit és az azokon meghatározott feladatokat részletesen ismertetem, valamint a vizsgált időszakban megvalósuló magasszintű találkozókat szemléltetem.

1983. szeptember 27–30. között Budapesten Marjai József és Roman Malinowski miniszterelnök-helyettesek találkoztak és megegyeztek a két ország közötti mezőgazdasági és élelmiszeripari együttműködés fő irányairól.[16]

A vizsgált országok vezetői Kádár János és Wojciech Jaruzelski találkoztak 1983. október 26–27. között Varsóban. A magyar párt- és kormányküldöttség tagjai voltak Havasi Ferenc, Sarlós István, Dr. Szűcs Mátyás és Garamvölgyi József. A lengyel tárgyalócsoport tagjai voltak továbbá: Roman Malinowski, a Lengyel Egyesült Néppárt elnöke, Edward Kowalczyk, a Demokrata Párt elnöke, miniszterelnök-helyettesek, Józef Czyrek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagja, Manfred Gorywoda, a Központi Bizottság titkára, Zenon Komender, Mieczysław Rakowski, Zbigniew Madej miniszterelnök-helyettesek és J. Zielinski budapesti nagykövet. Az októberi varsói találkozó a korszak egyik legfontosabb diplomáciai eseménye volt, ugyanis Kádár János első hivatalos látogatása Lengyelországban az 1980-as lengyel válság[17] és az 1981-es hadiállapot bevezetése óta. A találkozó elsődleges célja a politikai támogatás kinyilvánítása volt. A magyar vezető látogatása azt üzente a világnak és a lengyel társadalomnak, hogy elismeri és támogatja Jaruzelski tevékenységét a hadiállapot 1983. júliusi feloldása után. A megbeszéléseknek több szála is volt, azonban az egyik legkiemelkedőbb, hogy tárgyaltak a gazdasági kapcsolatokról is. Lengyelország ekkor súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, így a megbeszélések fókuszában a következők álltak: a kölcsönös áruforgalom növelése, különösen a lengyel szénszállítások stabilizálása, az ipari kooperáció fenntartása és fejlesztése, valamint a két ország közötti közvetlen vállalati kapcsolatok ösztönzése a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa merev keretein belül. A nemzetközi helyzetet tekintve a feszültség időszaka volt, ugyanis a találkozó idején a hidegháborús feszültség tetőzött. Kádár és Jaruzelski egy közös nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélték a nyugati imperialista körök fegyverkezési politikáját, ugyanakkor hangsúlyozták a békés egymás mellett élés és a párbeszéd fontosságát. Az előbbiekben felsorolt magasszintű találkozók nemcsak a két ország közötti együttműködéseket segítették elő, hanem kiváló példát mutattak a kelet-közép-európai régióban.

A Bizottság 1984. január 31. és február 2. között találkozót tartott Budapesten, ahol a magyar delegációt Marjai József a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság elnöke, a lengyel delegációt Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság társelnöke vezette. Az elnöki találkozón a következő napirendi pontokat tekintették át: a hosszú távú gazdasági együttműködés programjának kidolgozása; az egyes területeken folyó együttműködés közös feladatainak meghatározása a Bizottság 20. ülésszakának és más felsőbb szintű találkozók határozatai alapján; tájékoztató az 1983. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv teljesítéséről, valamint az 1984. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv előirányzatairól; az 1984. évre vonatkozó barter-megállapodások; tájékoztató az 1986-1990. évi tervkoordniáció helyzetéről; véleménycsere a két ország együttműködéséről a többi szocialista országgal.[18]

A Bizottság az 1984-es elnöki ülésén megbeszélte az együttműködés helyzetét, valamint a következő fontosabb kérdésekben állapodott meg: a lengyel–magyar gazdasági együttműködés további tartós fejlődését és az áruforgalom magas növekedési ütemének megtartását tűzte ki célul. A meghatározott együttműködési irányok a következők voltak: a gazdaságpolitika szorosabb összehangolása a tervkoordináció során; a gazdaságok kölcsönös komplementaritásának teljesebb kihasználása; a termelési kapcsolatok mértékének és gazdasági hatékonyságának növelése a szakositások és kooperációk alkalmazásával; a műszaki-tudományos eredmények integrálása a gazdasági együttműködésben; a két ország közötti gazdasági együttműködés mechanizmusának tökéletesítése; a tőkés országoktól való gazdasági függőség csökkentése. Az együttműködés sikeres előmenetelének érdekében a két ország képviselői elhatározták, hogy a tervezési, termelési és kereskedelmi tevékenységeket fokozni fogják a következő években. Továbbá elhatározták, hogy az együttműködés elveinek és feltételeinek közös kidolgozását fogják megvalósítani.[19]

A Bizottság 1984-es elnöki ülésén az idegenforgalmat is értékelték és elrendelték, hogy az illetékes szervek vizsgálják meg, hogy hogyan lehet Lengyelországban irányuló magyar turizmust növelni. Mindezeken túl a két ország közötti gazdasági együttműködési mechanizmusairól is értekeztek, különös tekintettel a vállalatai közötti termelési kooperációk és árucsere fejlesztésének gazdasági és pénzügyi feltételeinek megteremtéséről.[20]

Az 1983-as év, mint ahogy azt az első táblázatban is láthatjuk, a lengyel–magyar külkereskedelmi árucsere-forgalom dinamikájának pozitív folytatása volt. Az 1983. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyv magyar exportban 362 millió rubelt, a lengyel exportban pedig 403 millió rubelt tett ki. Az 1982. évi tényleges forgalomhoz viszonyítva ez több mint 18%-os növekedést jelentett. Az árucsere-forgalom nagymértékű növekedéséhez hozzájárultak a két országban megkötött megállapodások, a különféle kompenzációk, valamint a kontingens feletti pótlólagos szállítások. Az 1984. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet a két ország külkereskedelmi minisztériumai ekkor már aláírták. A jegyzőkönyv a speciális szállításokkal együtt 922 millió rubel értékű áruforgalmat írt elő. A magyar exportra 423 millió rubelt, a lengyel exportra pedig 499 millió rubelt mondtak. Mivel a jegyzőkönyvet a két ország hamar aláírta, ezáltal nagyobb lehetőséget teremtettek meg a vállalatok közötti szerződéskötési munkálatok időben történő megvalósulására. Összességében a forgalom további dinamikus növekedését kívánták elérni, valamint 1984. évre több mint 1 milliárd rubel feletti árucsere-forgalmat valószínűsítettek.[21]

1. táblázat Lengyel-magyar árucsere-forgalom 1983-1984 között

Időszak / Kategória Magyar export (millió rubel) Lengyel export (millió rubel) Összesen (millió rubel)
1983 (jegyzőkönyv) 362 403 765
1984 (jegyzőkönyv/terv) 423 499 922
1984 (tényleges forgalom) 453,6 552,4 1006

A Bizottság az 1984. évi elnöki ülésén meghatározta az 1986 és 1990 évek közötti gazdasági együttműködés lehetséges irányait, különös figyelmet fordított a gyártásszakosítás és a termelési kooperáció további szélesítésére, a beruházások koordinálásának lehetőségeire, a termelőkapacitások hatékonyabb kihasználására, illetve a tőkés országokból származó import csökkentésére. Továbbá véleményt cseréltek arról, hogy a két ország hogyan haladjon tovább együtt a többi szocialista országgal. Mindkét ország érdekelt a kaucsuk, a kávé, a szója, a trópusi gyümölcsök és a tea beszerzésében. Ennek tekintetében Lengyelország és Magyarország is megpróbálták csökkenteni a tőkés országokból származó importot és tárgyalásokat kezdeményeztek délkelet-ázsiai országokkal, hogy az előbbiekben említett termékeket sikeresen beszerezhessék.[22]

Lengyelország és Magyarország egyre dinamikusabb együttműködésének köszönhetően 1985-ben Magyarországon létrejött a Lengyel Piackutató Központ, amelynek fő célja a szocialista országok és Lengyelország vállalatainak közötti kapcsolatok könnyebb kialakításának elősegítése volt. Az országok számára széleskörű lehetőség volt az együttműködésre, például az alapanyagok importjától kezdve a késztermékek exportján túl az ipari kooperáció létrehozására. Mindezek elősegítésére alakult meg a Lengyel Piackutató Központ.[23]

A Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság évről évre számos ülést tartott Lengyelországban és Magyarországon egyaránt azzal a céllal, hogy a két ország közötti együttműködéseket elősegítse. 1985. június 8-9. között Varsóban rendezték meg a két ülésszak közötti találkozót, amelyen a magyar küldöttséget Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese, a lengyel küldöttséget Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese vezette. A találkozó fő témái a következők voltak: az elmúlt évek határozatainak és megállapodásainak ellenőrzése, további határozatok megvalósításának egyeztetése, valamint a következő ülés előkészítése.[24]

Az 1985. évi két ülésszaki találkozón a Bizottság a következő területekről értekezett: gépipar, kohászat, autóbuszgyártási együttműködés, új típusú személygépkocsik gyártása, hajóipari együttműködés, elektronika, egyéb gépipari területek, kohászat, vegyipar, könnyűipar, bányászat, energetika, szolgáltatások és gazdaságirányítási rendszer. Az utóbbi új témákkal bővítették a belső piac irányításával, a műszaki fejlesztés ösztönzésével, valamint az anyagi-műszaki ellátás szervezetével. A közvetlen vállalati együttműködések fejlesztéséről is értekeztek, megbízták a két ország illetékes szerveit, Magyarországon az Országos Piackutató Intézetet, Lengyelországban a Lengyel Kereskedelmi Kamara Piackutató Központját, hogy dolgozzanak ki javaslatokat az együttműködés elősegítéséről.[25]

A találkozón az árucsere-forgalom alakulását is értékelték. Az 1984-es év pozitív folytatása volt a lengyel–magyar árucsere-forgalom további növelésének. A kölcsönös áruforgalom értéke 1984-ben 1006 millió rubelt tett ki, amelyből a magyar export 453,6 millió rubelt, a lengyel exporté 552,4 millió rubelt. Ez az 1983. évi forgalomhoz képest 6%-os növekedést jelentett és 9%-kal haladta meg a tervezetteket. Ezen adatokat a saját készítésű 1. táblázatban bemutatom. A forgalom nagy részét a gépek és a berendezések csoportjában érték el. A két ország képviselői megállapodtak abban, hogy további lehetőségekről tárgyalnak, annak érdekében, hogy mindkét ország forgalma folyamatosan bővülhessen.[26]

Ezt követő időszakban nem állnak rendelkezésre olyan levéltári források, amelyek az 1986 és 1990 közötti időszak Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság üléseit dokumentálnák. A magasszintű találkozók tekintetében azonban fontos megemlíteni Kádár János Lengyelországba tett látogatását, amely 1986. március 28-án valósult meg, valamint a Wojciech Jaruzelski 1987. december 2-án Magyarországon tett munkalátogatásáról.

1986-ban Kádár Jánost Szűrös Mátyás kísérte el. A Varsó melletti Otwockban egyeztettek a lengyel vezetővel, Wojciech Jaruzelskivel a következő pontokról: kölcsönös tájékoztatás az országaiknak belső helyzetéről, a kétoldalú kapcsolatok értékelése és a nemzetközi helyzet áttekintése. A tárgyalások egyik központi témája a gazdasági reform volt. A lengyel vezető hangsúlyozta, hogy a lengyel gazdasági reform kezd stabilizálódni, bár a bevezetésére válsághelyzetben került sor. Kádár János tájékoztatást adott a magyarországi gazdasági stagnálásról, amely a társadalomban növekvő türelmetlenséget és a jövőkép hiányát okozta. A megbeszélésen érintették a Lengyelország Nemzetközi Valutaalapba való belépésével kapcsolatos nehézségeket is. Bár az Egyesült Államok formálisan nem akadályozta a belépést, a háttérből igyekezett megnehezíteni a megállapodást.[27]

Összességében a találkozó azért volt kiemelten fontos, mert mindkét ország vezetése felismerte, hogy a hagyományos szocialista gazdaságirányítás válságba jutott és a túlélés érdekében elkerülhetetlen a reformok bevezetése és a tapasztalatok megosztása.

1987-ben Wojciech Jaruzelski budapesti látogatása is kiemelkedő volt. A fő célja a két ország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése és a szocialista országokban zajló reformfolyamatok összehangolása volt. Az egyeztetések a nézetek teljes azonossága mellett zajlottak, valamint a vezetők elismeréssel szóltak egymás politikájáról.[28]

A lengyel vezető beszámolt arról, hogy Lengyelországban a politikai helyzet konszolidálódott és gazdasági reform megkezdődött. Kiemelte, hogy a reformok lényege az önállóság, az önfinanszírozás és a hatékonyság növelése, de elismerte, hogy a lakosság nehezen viseli az áremeléseket. A magyar vezető beszélt a magyar gazdaság nehézségeiről, a stagnálásról és a külső adósságállomány kezelésének fontosságáról. Kifejtette, hogy Magyarországnak is új úton kell elindulnia a hatékonyság növelése érdekében.[29]

A felek megállapították, hogy a lengyel–magyar árucsere-forgalom jól fejlődik, de a jövőben a puszta kereskedelmen túlmutató közvetlen vállalati együttműködésre és a közös beruházásokra van szükség, például az autóiparban és a mezőgazdasági gépgyártásban.[30]

A nemzetközi politika szempontjából fontos megemlíteni, hogy mindkét vezető teljes mértékben támogatta Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár új, rugalmasabb külpolitikai irányvonalát és a leszerelési törekvéseket. Egyetértettek abban, hogy a szocialista blokknak egységesen kell fellépnie a Nyugattal szemben, miközben javítani kell a gazdasági kapcsolatokat a tőkés országokkal is.

Összességében a találkozó azért volt fontos, mert egy olyan pillanatot rögzített, amikor Budapest és Varsó felismerte, hogy a régi gazdasági modell már nem tartható és a túlélés záloga a reformok bevezetése, valamint a két ország közötti szorosabb, gyakorlatiasabb együttműködés.

A rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a szocialista rendszer összeomlása alapjaiban változtatta meg a lengyel–magyar kapcsolatokat. A rendszerváltás előtti évtizedben a két ország ellenzéki szinten felvette egymással a kapcsolatot. A Magyar Demokrata Fórum a legális kulturális ellenzékkel, a Fidesz pedig a lengyel radikális békemozgalmat vezető egyetemistákkal vette fel a kapcsolatot. Ezt követően megszülettek az első közös nyilatkozatok. A nyilatkozatok segítettek rögzíteni azokat az alapértékeket, amelyekben az eltérő hátterű csoportok egyetértettek, mint például a nemzeti szuverenitás visszaállítása, a többpártrendszerű demokrácia igénye, az emberi jogok tiszteletben tartása, valamint a szovjet csapatok kivonása.[31]

Magyarországon és Lengyelországban a rendszerváltás hasonlóan zajlott le. Lengyelországban 1989. február 6. és április 5. között rendezték meg a kerekasztal-tárgyalásokat, amely kompromisszumos megállapodással ért véget. A Szolidaritás elfogadta a félig szabad választások megrendezését. A lengyel tárgyalások kezdete ösztönzőleg hatott a magyar ellenzékiekre.[32]

Magyarországon 1989. március 22. és április 19. között került sor a kerekasztal-tárgyalásokra. Hazánkban az ellenzékieknek a lengyelekhez hasonlóan közösen kellett fellépnie az állampárttal szemben. A magyar demokratikus ellenzék támogatta a kerekasztal-beszélgetések létrejöttét, de a Lengyelországban megvalósuló kompromisszumot elutasította, tehát kitartott a teljesen szabad választások követelése mellett.[33]

Lengyelországban 1989. június 4-én bonyolították le az első „félszabad” választásokat, amelyen a Szolidaritás hatalmas győzelmet aratott. 1989. július 19-én a lengyel nemzetgyűlés Wojciech Jaruzelski tábornokot választotta meg államfővé. Magyarországon 1990. március 25-én rendezték meg az első szabad parlamenti választásokat. A magyar ellenzékiek a lengyel eseményeket szorosan figyelemmel kísérték és követték, így már a tárgyalásokon megegyeztek az államfő megválasztásának menetéről, amelyet csak a szabad választások után létrejövő parlament nevezhetett ki. Ennek köszönhetően választotta meg az új parlament Göncz Árpádot köztársasági elnökké. A rendszerváltást követően az első nem kommunista magyar miniszterelnök Antall József lett, akinek édesapja révén erősen jelen van a család karakterisztikájában a lengyelbarátság. Ugyanis id. Antall József a második világháború alatt a Belügyminisztériumban dolgozott, ahol a Magyarországra érkezett lengyel menekültek életét irányította.[34]

A rendszerváltást követően a lengyel–magyar kapcsolatok első alappillérének tekinthető Tadeusz Mazowiecki lengyel miniszterelnök 1990. június 8–9. között tett hivatalos látogatása Antall József miniszterelnöknél Budapesten. 1990. október 10-én Engelmayer Ákos, aki a Magyar Köztársaság rendszerváltás utáni első varsói nagykövete volt, átadta a megbízólevelét Wojciech Jaruzelski államfőnek. A diplomáciai protokollt figyelembe véve és a két nemzet között fennálló barátsági viszonyt tekintve, 1990. december 11–12. között Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter látogatást tett Magyarországra.[35]

Összeségében az 1989–1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel–magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt. Mindkét országban a demokratikus úton újonnan megválasztott elit került hatalomra, amelynek köszönhetően a közigazgatásban és a külügyi szolgálatban is személyi változások mentek végbe.

A rendszerváltás utáni gazdasági kapcsolatok alakulása

A rendszerváltást követő átmenet tekintetében mindkét országban a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés volt a prioritás. Az 1990-es évek elején a kölcsönös gazdasági érdekek a nyugati orientáció, az Európai Unió, valamint a NATO csatlakozás felé tolódott el.

1991-ben írták alá a Visegrádi Együttműködést, amelynek keretében a gazdasági együttműködés intézményesült, segítette a régiós kereskedelem fenntartását a KGST összeomlás után.[36]

Az 1992-ben létrejött Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás döntő szerepet játszott a vámok lebontásában és az áruforgalom élénkítésében a két ország között.[37]

Összességében egyrészről a korábban említett nyilatkozatokat emelhetjük ki, ugyanis nemzetközivé tették a szabadságvágyat és bebizonyították, hogy a közép-európai népek sorsa közös, így a szocializmusból való kivezető utat együtt kell megkeresni. Másrészről pedig a Visegrádi Együttműködés és a Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás a kiemelhetőek, ugyanis ezek megalkotása lehetővé tette, hogy a két ország közötti kereskedelem szabad keretek között tovább folytatódhasson és a Nyugathoz, tehát az Európai Unióhoz, valamint az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez mihamarabb csatlakozhassanak.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás közös útja

Magyarország euroatlanti integrációjának meghatározó mérföldköve az 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás volt. Ez a társulási szerződés megteremtette a kereskedelmi akadályok fokozatos leépítésének kereteit. A külföldi tőke beáramlásával a magyar állótőke jelentős része nemzetközi kézbe került, a hazai bérmunka pedig a nyugati cégek versenyképességét javította a termelési költségek csökkentésén keresztül.[38]

1996-ban a Bizottság részletes kérdőívet küldött a magyar kormánynak, amelyre adott válaszok alapján készült el az első hivatalos országvélemény. Ennek eredményeként 1997 júliusában az Európai Bizottság Magyarországot azon öt közép-kelet-európai állam közé sorolt, amelyek felkészültek a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezzel párhuzamosan az „Agenda 2000” dokumentum rögzítette az Unió belső reformjait, valamint a bővítés stratégiai céljait.[39]

A csatlakozási folyamat 1998 márciusában vette kezdetét a joganyagok összehasonlító vizsgálatával. A tárgyalások során Magyarország dinamikus fejlődést mutatott, amelyet az Európai Bizottság évente kiadott országjelentései is rendszeresen visszaigazoltak. A folyamat során minden egyes tárgyalási fejezetet alapos multilaterális és kétoldalú egyeztetés övezte.[40]

A tárgyalássorozat végül 2002 decemberében zárult le, az ünnepélyes aláírásra 2003. április 16-án, Athénban került sor. Ezzel az Európai Unió elismerte, hogy Magyarország teljesítette a koppenhágai kritériumokat. Hazánk végül 2004. május 1-jén vált az Európai Unió teljes jogú tagjává kilenc másik országgal együtt, bekapcsolódva az integráció politikai intézményrendszerébe, beleértve az Európai Parlamentet és az Európai Bizottságot.[41]

Lengyelország 1994-ben nyújtotta be a csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Az érdemi tárgyalásokra, valamint a csatlakozás feltételeire egészen 1998-ig várni kellett. A rendszerváltást követően az új lengyel kormány támogatta az Európai Unióhoz való csatlakozást. Az Európai Unió oldaláról azonban többen kételkedtek, ugyanis a keleti irányú bővítést sokan ellentétesnek ítélték a mélyítési stratégiával, illetve a negyvenmilliós lakosságú ország hatalmas paraszti réteggel, valamint alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkezett. Ennek megfelelően Lengyelország nehezebb és összetettebb feladatnak bizonyult, mint például a kilencmilliós, sokkal jobb adottságokkal rendelkező Svédország.[42]

A csatlakozási tárgyalások egyik mérföldköve az Európai Tanács 2002 októberében megrendezett brüsszeli rendkívüli ülése volt. Az ülés egyik fő eredménye, hogy megnevezték azt a tíz országot, amelyekkel a tárgyalásokat még abban az évben le lehet zárni, majd 2003-ban pedig aláírhatják a csatlakozási szerződést. A megnevezett tíz ország között szerepelt Lengyelország is. A következő mérföldkő az Európai Parlament 2003. április 9-ei ülése volt, ahol a tíz új állam csatlakozásáról szavaztak.[43]

2004. május 1-jén Lengyelország az Európai Unió teljes jogú tagjává vált. Ezáltal egyik legfontosabb külpolitikai célja megvalósult. Az Európai Unió 2004-es bővítése történelmi jelentőségű, hiszen egyszerre tíz ország csatlakozott az európai integrációs szervezethez.[44]

Összegzés

A tanulmányban a lengyel–magyar gazdasági és politikai együttműködés dinamikáját mutattam be a szocialista korszak utolsó évtizedében, különös tekintettel az intézményi háttérre és a rendszerváltás felé vezető folyamatokra.

A lengyel-magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti.

A II. világháborút követően a két ország közötti kapcsolatok legfontosabb koordinációs szerve az 1958-ban létrehozott Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság volt. A Bizottság feladatai közé tartozott a szállítási kötelezettségek és a tervszámok egyeztetése, a KGST-n belüli merev keretek és a nyersanyaghiány okozta nehézségek áthidalása, valamint az ipari kooperációk, például az autóbuszgyártás ösztönzése.

Az 1980-as évek közepén a kapcsolatok intenzívebbé váltak, amelyet az árucsere-forgalom látványos növekedése is igazolt. 1983-ban a forgalom több mint 18%-kal nőtt az előző évhez képest. 1984-ben a tényleges forgalom meghaladta az 1 milliárd rubelt, ami 9%-kal szárnyalta túl a tervezett szintet. A két ország törekedett a nyugati import kiváltására és a közvetlen vállalati kapcsolatok erősítésére.

A vizsgált korszak meghatározó eseményei voltak a vezetői találkozók, különösen Kádár János 1983-as varsói látogatása, amely a lengyel hadiállapot feloldása utáni politikai támogatást szimbolizálta. Az 1986-os és 1987-es találkozók során a vezetők már nyíltan beszéltek a szocialista modell válságáról, a gazdasági stagnálásról és a reformok elkerülhetetlenségéről.

Az 1989-1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel-magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt.

A rendszerváltás utáni évtizedekben a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet jelentette a legnagyobb kihívást mindkét ország számára. Mindezek mellett az 1991-ben létrejött Visegrádi Együttműködés és az 1992-ben aláírt Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás segített fenntartani a kereskedelmi kapcsolatokat a KGST összeomlása után. A két ország közös prioritása a nyugati integráció lett.

Magyarország és Lengyelország európai uniós csatlakozási folyamata, bár eltérő belső adottságok mentén zajlott, a 2004-es történelmi jelentőségű bővítésen teljesedett ki. A bővítési hullám nemcsak a két ország stratégiai külpolitikai céljait valósította meg, hanem a tíz új tagállam egyidejű felvételével az európai integráció történetének egyik legjelentősebb mérföldkövévé is vált.

Összességében a tanulmányban arra világítottam rá, hogy a lengyel-magyar kapcsolatok a szocialista táboron belül is egyedi utat jártak be, ahol a történelmi barátság és a pragmatikus gazdasági érdekek segítettek megalapozni a rendszerváltás utáni sikeres regionális együttműködést.

Bibliográfia

Szakirodalom

Davies, Norman: Lengyelország története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1990.

Gerencsér Tibor – Grad, Marcin; Mitrovits Miklós: Magyar zászló a Visztula felett, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019.

Kőrösi István: A társulástól a tagságig. Magyarország útja az Európai Unióba, Heller Farkas Füzetek, VIII. évf., 2010, 24–37.

Mitrovits Miklós: Magyarok és lengyelek a 19. században, 2018.

Mitrovits Miklós: Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987, Budapest, Napvilág Kiadó, 2014.

Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar-lengyel kapcsolatokban (1945–1990), Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023,

Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976–1989, Budapest, 2020.

Mizsei Kálmán: Az 1980-as lengyel válság gazdasági okai, Medvetánc, I. évf., 1981/2–3.,

Nagy László: Az európai integráció politikai története, Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005.

Nyáry Pál, Dr. Báró: Magyar–lengyel barátság, Budapest, szerzői kiadás, 1838.

Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16–17. században, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018.

Steinmo, Sven – Thelen Kathleen – Longstreth, Frank (eds.): Structuring politics. Historical institutionalism in comparative analysis, Cambridge, Cambridge University Press, 1992.

Szádeczky Lajos: Báthori István király titkos terve a Magyar Királyságot és Erdélyi Fejedelemséget illetőleg, 1882, Századok, XVI. évf (1882), 497–498.

Szvák Gyula: Magyar történelem, 21. századi Enciklopédia, Szekszárd, Pannonica Kiadó. 2003.

Tamás Szintia: A kamarák szerepe a lengyel-magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének történeti és jelenlegi folyamataira, Arsboni Jogi folyóirat, XIII. évf. 2025/2–3

Tamás Szintia: Lengyelország meghatározó befolyása Kelet-Közép-Európán belül, Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2022/2, https://doi.org/10.33565/MKSV.2022.02.03

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – MNL OL,

XIX-H-1-c Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, Visszaminősített TÜK iratok, Magyar–lengyel együttműködés

Polish-Hungarian economic relations in the second half of the 20th century, with particular emphasis on the 1980s

Hivatkozások

  1. Mitrovits Miklós: Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987, Budapest, Napvilág Kiadó, 2014, 589–811. ↑
  2. Tamás Szintia: Lengyelország meghatározó befolyása Kelet-Közép-Európán belül, Multidiszciplináriskihívások, sokszínű válaszok – Gazdálkodás- és Szervezéstudományi folyóirat, 2022/2, 59–85.https://doi.org/10.33565/MKSV.2022.02.03 (Letöltés: 2026. április 13.). ↑
  3. Sven Steinmo – Kathleen Thelen – Frank Longstreth (eds.): Structuring politics. Historical institutionalism in comparative analysis, Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 1–33. ↑
  4. Nyáry Pál: Magyar–lengyel barátság, Budapest, szerzői kiadás, 1938, 8. ↑
  5. Uo., 52. ↑
  6. Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16–17. században, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 140–153. ↑
  7. Szádecky Lajos: Báthori István király titkos terve a Magyar Királyságot és Erdélyi Fejedelemséget illetőleg, 1882, Századok, XVI. évf. (1882) 497–498. ↑
  8. Szvák Gyula: Magyar történelem, 21. századi Enciklopédia, Szekszárd, Pannonica Kiadó. 2003, 123–133. ↑
  9. Uo, 145. ↑
  10. Szvák: Magyar történelem, 362. ↑
  11. Mitrovits Miklós: Magyarok és lengyelek a 19. században, 2018, 26–162. ↑
  12. Tamás Szintia: A kamarák szerepe a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének történeti és jelenlegi folyamataira, Arsboni Jogi folyóirat, XIII. évf. 2025/2–3. sz., 90–102. ↑
  13. Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar–lengyel kapcsolatokban (1945–1990), Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023, 60–61. ↑
  14. Mitrovits, A szocializmus csapdájában, 61. ↑
  15. MNL OL, XIX-H-1-C, 002014/1968, 27f/34d. ↑
  16. Mitrovits: Lengyel, magyar „két jó barát”, 729–735. ↑
  17. Mizsei Kálmán: Az 1980-as lengyel válság gazdasági okai. Medvetánc, I. évf. 1981/2–3., 131–170. ↑
  18. MNL OL, XIX-H-1-C, Magyar–lengyel együttműködés,1984, 34.t. ↑
  19. Uo. ↑
  20. Uo. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Uo. ↑
  23. Uo. ↑
  24. MNL OL, XIX-H-1-C, Magyar-lengyel együttműködés,1985, 34.t. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Uo. ↑
  27. Mitrovits: Lengyel, magyar „két jó barát”, 795–804. ↑
  28. Uo., 811–828. ↑
  29. Uo. ↑
  30. Uo. ↑
  31. Mitrovits, A szocializmus csapdájában, 481–504. ↑
  32. Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat, A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976–1989, Budapest, 2020, 253–254. ↑
  33. Mitrovits: Tiltott kapcsolat , 254. ↑
  34. Uo., 255–257. ↑
  35. Gerencsér Tibor – Marcin Grad – Mitrovits Miklós: Magyar zászló a Visztula felett, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201. ↑
  36. Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1990, 257–296. ↑
  37. Uo., 296–306. ↑
  38. Kőrösi István: A társulástól a tagságig. Magyarország útja az Európai Unióba, Heller Farkas Füzetek, VIII. évf., 2010, 24–37. ↑
  39. Uo. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Uo. ↑
  42. Norman Davies: Lengyelország története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 928–938. ↑
  43. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005, 86–87. ↑
  44. Uo. ↑
Beküldve:

Tolnai Gyula: Adalékok Nagykőrös történetéhez 1918-1919 között

Bevezetés

Itt következő tanulmányomban az a cél vezérelt, hogy egy rövidnek tűnő, de annál intenzívebb időszakot mutassak be Nagykőrös város történetéből 1918-1919 között. Az I. világháború lezárulásával, a polgári demokratikus forradalom kitörésével, a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttével, a román megszállással és a Nemzeti Hadsereg bevonulásával olyan kaotikus, bizonytalan és vészterhes időszak köszöntött a városra, amely nem csak a város vezetését, de annak társadalmát is hatalmas kihívások elé állította. Tanulmányomban olyan kérdésekre fogok választ keresni, miszerint mely alakulatokban szolgáltak nagykőrösi katonák a világháború folyamán és milyen veszteségeket szenvedtek? Hogyan jelentek meg a baloldali eszmék Nagykőrösön és miként tudott kiépülni a tanácsköztársaság rendszere? És miért nem volt társadalmi támogatottsága a tanácsköztársaság képviselőinek, amikor a Nagykőrösön is jelenlévő nincstelen és szegényebb néprétegek támogatását próbálták megnyerni maguknak? Hogyan fogadta a helyi lakosság a megszálló román katonaságot és mennyire változott meg véleménye a megszállás végére? Legvégül pedig azt fogom vizsgálni, hogy a Nemzeti Hadsereg bevonulása elhozta-e azt a vágyott konszolidációt, amelyet már több éve óhajtott a helyi lakosság. Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásomban a teljesség igénye nélkül, ugyanakkor a legteljesebb mértékben támaszkodva a rendelkezésemre álló szakirodalomra és levéltári forrásokra.

Nagykőrösiek a Nagy Háború frontjain

Nagykőrös lakossága 1914 júliusának végén hasonlóan fogadta a háború kitörésének hírét, mint az ország lakosságának nagy része. Nagy lelkesedéssel és támogatással, hiszen egy viszonylag homogén közösség a vizsgálatom tárgya, melynek lakossága igazán csak a sajtóból tudott értesülni a külvilág híreiről. Abból a sajtóból, amely ekkora már jelentős cenzúrán esett át. Emellett a város lakossága történelmi emlékezetében hordozta magával a szerbek elleni ellenséges érzület magvát, hiszen már a Rákóczi-szabadságharcban, illetve az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is összetűzésbe került a helyi lakosság a szerb katonasággal. Így amikor a szerbek elleni háború híre elért a városba, a lakosság olyannyira örömmel fogadta, hogy rengetegen önként jelentkeztek a hadseregbe, illetve több fiatal gimnáziumi tanuló is megpróbált belépni annak ellenére, hogy nem érték el a hadköteles kort. Ennek kapcsán vizsgálom, hogy mely alakulatokban szolgáltak nagykőrösiek a világháború folyamán.

Az I. világháború kitörésével Nagykőrösön is megkezdődtek a sorozások és behívások a cs. és kir. közös hadseregbe, illetve a m. kir. honvédségbe. Kutatásaim során kiderítettem, hogy a legtöbb nagykőrösi a 29. honvéd gyalogezredben, a cs. és kir. jász-kun 13. huszárezredben és a cs. és kir. 38. gyalogezredben szolgált a világháború során. Ezeket Wodlutschka Károly m. kir. ny. honvéd őrnagy, egykori ezredsegédtiszt: A 29. honvéd gyalogezred története c. könyvéből[1] és Dernyey György huszárezred kapitány: A cs. és kir. jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918. c. könyvéből[2] tudtam megállapítani úgy, hogy a könyvekben az elesettek névjegyzékét[3] és a legénység névsorát[4] átnézve itt találtam a legtöbb nagykőrösi illetőségű katonát. Ezeken kívül még segítségemre volt a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában levő magyarezredek nevezetű weboldal is.[5]

A nagykőrösi katonák szolgáltak és kivették részüket a harcokból főleg az orosz és a szerb, de a román és az olasz frontokon is. A m. kir. 29. honvéd gyalogezred főként a Szerb Királyság elleni hadjáratban tüntette ki magát vitézségével.[6] A 29. gyalogezred részt vett az első, a második, a harmadik Drina-menti csatában és az arandjelovac-gornji-milanovaci csatában is.[7] Az első két Drina-menti csatában összesen 52 szűkebb értelemben vett Nagykőrösön született lakos volt a város vesztesége (halott, sebesült és hadifogoly) az ezred veszteségi lajstroma szerint.[8] Míg a harmadik Drina-menti csatában és arandjelovac-gornji-milanovaci csatában a város szülöttjeinek vesztesége 55 fő volt.[9] A másik nagyobb ezredet a 13. huszárezredet több fronton vetették be a világháború alatt. 1914 júliusában még a Szerb Királyság elleni hadműveletben mozgósították, de a gyors orosz mozgósítás és előretörés következtében már augusztusban az orosz fronton harcolt az ezred.[10] Az cári Oroszország csapatai ellen harcoltak – a huszárezreden belül – nagykőrösi katonák 1914. november 16 és 24 között az első Krakkói csatában, ezután pedig a híres Limanovai csatában is december 13-ig, majd pedig a Bukovinai harctéren zajló ütközetekben 1915 februárjától egészen szeptember elejéig.[11] Az 1916-os Bruszilov-offenzíva alatt is részt vett az ezred a nagyobb csatákban. Ezután újabb átcsoportosítás következett, melyben a 13. huszárezredet az erdélyi frontra szállították 1916. októberében, ezután az itteni harcokban egészen 1918 áprilisáig részt vettek.[12] Az ezred utolsó áthelyezése májusban történt meg, amikor az olasz harctérre helyezték, ahol egészen a háború végéig tevékenykedett.[13] A cs. és kir. jász-kun 13. huszárezred pontos veszteségei nem ismertek. Nagykőrös I. világháborús áldozatai kapcsán az alábbi információk állnak rendelkezésünkre. Összesen 1011 nagykőrösi katona vesztette életét az első világháború alatt, kiknek a városban a Hősök terén a Hősi emlékmű állít emléket, melynek avatásán vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, József királyi herceg és gróf Ráday Gedeon volt Belügyminiszter, Nagykőrös országgyűlési képviselője is részt vett 1927. június 12-én.[14]

2020-ban készült el a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában az 1. világháborús magyar veszteségeket tartalmazó weboldal, amely mintegy 1 560 958 személy adatait tartalmazza.[15] Ez a veszteségi adatbázis az előbb említett 1011 személlyel ellentétben, 1740 nagykőrösi személy veszteségi adatait tartalmazza. Egyik hátulütője az adatbázisnak, hogy több levéltár iratanyaga alapján készült, így egy személy többször is szerepelhet benne, különböző források alapján. A Nagykőrösön eltemetett személyek száma az adatbázisban 57 fő. A többszörös adatbázisban való szereplés alapján a valódi szám 41 főt tesz ki, számításaim alapján. A nagykőrösi születési hely alapján történő keresés eredménye a veszteségi adatbázisban a már említett 1740 fő találat volt, amelyet az alábbiak szerint lehet pontosabban lebontani 3 veszteségi típus alapján. Az adatbázis halottként jelöl meg 784 személyt, hadifogolyként 282 személyt és sebesültként 692 személyt. Továbbá az adatbázisban a Nagykőrösön eltemetett személyek száma 57 fő. Természetesen ez az adatbázis folyamatosan bővül újabb és újabb levéltári anyagok felkutatásával. Azonban mégis lehetőséget ad a kutató számára, hogy egy adott földrajzi területről – esetünkben Nagykőrösről – minél pontosabb kutatási, illetve statisztikai adatokat nyerhessen. További kutatásaim során fogom összevetni az I. világháborús Hősök Emlékművén szereplő adatokat az online adatbázisban szereplő adatokkal. Ennek eredményét reményeim szerint egy újabb tanulmányban, de legkésőbb doktori disszertációmban kívánom majd közölni.

A Tanácsköztársaság néhány napja Nagykőrösön

Az első világháború lezárulásával és a polgári demokratikus forradalom kitörésével új korszak köszöntött be a város történetében. A város fejlődését jelentősen visszavetette a világháború, a frontokon harcoló és a hadifogságba esett férfiak hiánya a gazdaságot súlyosan károsította, a hadiipar beállta és a hadikölcsönök megjelenése miatt pedig rengeteg család került a csőd szélére. Az ilyen helyzetek persze mindig könnyen táptalajt nyújtanak a forradalmi eszmék terjedésének. Nagykőrösre több irányból érkeztek meg a forradalmi eszmék. Az 1917-es oroszországi forradalom és a háború kilátástalansága nyomán matrózlázadás tört ki 1918. február 1-én az Adriai-tenger Cattarói-öblében horgonyzó hadihajókon,[16] melynek egyikén teljesített szolgálatot a nagykőrösi Kántor József matróz, aki visszatérve szülővárosába, magával hozta a baloldali eszméket és alapító tagjává vált az 1918. november 18-án létrejött Szociáldemokrata Párt helyi csoportjának.[17] Nagykőrös városában a Károlyi-kormány bukása után kezdett egyre hangsúlyosabban megjelenni a kommunista-bolsevik ideológia párhuzamosan a Tanácsköztársaság kiépülésével. A városban történt eseményeket szinte napról napra be tudjuk mutatni, a Városunk Nagykőrös című havi folyóirat 1989. évi számainak segítségével. Ez az ismeretterjesztő folyóirat azért igen fontos vizsgálatunk tárgyát illetően, ugyanis az eredeti Nagykőrösi Népújságnak nem maradt fenn eredeti példánya, ugyanakkor ebben a folyóiratban a már elhunyt levéltáros és történész szó szerint idéz a Népújságból, így források eredetiben megőrizve segítik az események rekonstrukcióját.

A téma eddigi kutatói a tanácsköztársaság nagykőrösi eseményeinek egyik kiindulópontjának tekintették 1919. február 24-át, mivel ezen a napon választották meg a Nagykőrösi Néptanács tagjait, köztük az egyik helyi kommunista vezetőt, Zsemberi Gyulát is.[18] Zsemberi Gyula egészen a tanácsköztársaság bukásáig fontos szerepet töltött be Nagykőrösön. Személy szerint nem tekintem ezt a napot a Magyarországi Tanácsköztársaság nagykőrösi eseményeinek kezdőpontjának, a helyi Direktórium megalakulása sokkal alkalmasabb időpont erre.

A következő ismert időpont március 2-a, amikor népgyűlést szervezett a szociáldemokrata párt helyi szervezete, amelyről részletes beszámolót közölt a Nagykőrösi Népújság, a Szociáldemokrata Párt nagykőrösi szervezetének hivatalos lapja. A gyűlésen Forberger Gyula párttitkár szónokolt.[19]

1919. március 6-án megtartotta alakuló ülését a Nagykőrösi Néptanács. Az alakuló ülésen Dr. Kökény Dezső polgármester, Kántor József a Szociáldemokrata Párt, Bordács Szilárd a Károlyi párt (Függetlenségi Párt) nevében kívánt eredményes együttműködést.[20] Ekkor a két párt még együttműködött egymással.

1919. március 8-án névtelen levél érkezett a polgármesternek: „Kérem a polgármester urat az összes szegény családos munkás nép nevében… ojan hiányt szenvedünk, hogy eszt leírni nem lehet… a nagy szükség miat kénytelenek leszünk a városban forradalmat csinálni, ami a város fejére szégyen volna…”[21] Jól érzékelteti ez a levél a városban uralkodó elégedetlenséget és főként a társadalom alsóbb rétegei felől érkező igényt a szociális helyzet javítására.

1919. március 19-én határozatot hozott a Nagykőrösi Néptanács, hogy a megromlott közbiztonság miatt a hegy- és mezőőröket fegyverrel lássák el.[22] A mélypontra jutott gazdasági helyzet miatt érthető módon megnövekedett a bűnesetek száma a városban.

A Nagykőrösi Népújság március 23-i száma közölte a kormány lemondását és a „Mindenkihez” című kiáltványt.[23] Ezzel Nagykőrösre is eljutott a tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra létrejöttének híre.

1919. március 26-án megalakult a Direktórium, amelynek elnökévé Zsembery Gyulát választották meg.[24] Ezzel megkezdődött a helyi önkormányzat és közigazgatás felszámolása, illetve a Direktórium és az intézőbizottságok kiépítése Nagykőrösön is. Véleményem szerint ezt a napot tekinthetjük a Tanácsköztársaság nagykőrösi eseményei kezdetének.

1919. április 7-én tanácstagválasztás volt Nagykőrösön. Ekkor választották meg az újonnan létrejövő Munkácstanács 60 tagját. A tanács(tag)választás öt szavazatszedő bizottság közreműködésével történt. Igaz, hogy a hivatalos jelentés szerint rendbontás nélkül, a „törvényes előírások betartásával” történt a választás, viszont a résztvevők száma katasztrofálisan alacsony volt. Jól érzékelhető az átlagemberek távolságtartása az új rendszerrel szemben, ugyanis a város 29 ezer főnyi lakosából – amelynek mintegy fele lehetett választópolgár – csupán 2170 fő (a lakosság 7,4%-a) jelent meg a választáson. Ez az arány még a felét sem teszi ki a megyei átlagnak (18,6%), bár a szomszédos Kecskemétnél (4,1%) még mindig kedvezőbb volt.[25] A város társadalmának nagyobb része – főként az agrár réteg – idegenkedett a más társadalmi rétegek tagjai – az ipari munkásság és az értelmiség – által hirdetett politikai ideológiától. Természetesen a rendszer népszerűtlenségének okai voltak a világháborús vereség és veszteségek okozta letargia, a mezővárosi társadalom bizalmatlansága, illetve távolságtartása a kívülálló új, más társadalmi csoportból származó vezetőséggel szemben.

1919. április 10-én jelent meg a Nagykőrösi Népújság, a Magyarországi Szocialista Párt nagykőrösi szervezetének hivatalos lapja, napilapként. Ezt megelőzően szűnt meg a városban megjelenő három lap (Nagykőrös és Vidéke, Nagykőrösi Hírlap, Nagykőrösi Népújság).[26] Biztosra vehetjük, hogy ezek a lapok az új hatalom birtokosainak döntése következtében szűntek meg. Ezzel lényegében már érvényesült a totalitárius rendszer egyik legfőbb eszköze, a monopolizált propaganda.

1919. április 10-én „A Vörös Hadseregnek egy lelkes csapata ment el vasárnap (ápr. 6-án), hogy küzdjön a proletárhazáért és az egész világ proletárságáért. Vörös zászlóval, zeneszó mellett vonultak föl a piactérre… Proletáranyák, kik vérző szívvel adták fiaikat a kapitalista állam hadseregébe, örömmel és lelkesedéssel küldik fiaikat a proletárság osztályhadseregébe…” – írta a Nagykőrösi Népújság.[27] A hangzatos propagandaszólamok, melyek minden diktatórikus rendszer velejárói, elkerülhetetlenül szembetűnőek a korabeli Népújság tudósításaiban. Kétségesnek nevezhető az a kijelentés, mely szerint a nagykőrösi anyák örömmel adták volna fiaikat, figyelembe véve a tényt, hogy még egy éve sem ért véget az a háború, melyben legkevesebb 1011-et elvesztettek.[28] Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a magyar Vörös Hadsereg az ország területi integritását fenyegető intervenciósok elleni határozott fellépése sok nagykőrösi férfit buzdított a belépésre a haza védelmében. A toborzásokat aztán idővel felváltotta a kényszersorozás, ugyanis önkéntes alapon később már nem sokan akartak belépni a Vörös Hadseregbe.

1919. április 12-én tartották a városi Munkástanács első ülését. Több rendeletet is hoztak,[29] melyek közül az egyik: 1919. április 12-én „A polgárőrség megszüntetése. A helybeli polgárőrséget a vármegye beszüntette, s helyébe elrendelte a vörösőrség megszervezését. Városunkban a vörösőrség, a pénzügyőrség, csendőrség és nemzetőrség bevonásával 113 tagból áll, parancsnoka Kiss Pál elvtárs. Feladata a város rendőri szolgálatának ellátása.”[30] Ezzel tovább bővült a városban a Magyarországi Tanácsköztársaságot kiszolgáló államapparátus és a karhatalmi szervek száma.

1919. április 13-án ún. Vörös napot szervezett a Magyarországi Szocialista Párt, amikor a Vörös Hadsereg részére toboroztak. A nap kiemelkedő eseménye a délutáni nagygyűlés volt. Az egész nap tartó toborzás eredménye 250 jelentkező lett.[31] Az újonnan toborzott személyek a 31. vörös gyalogezrededben[32] és a nagykőrösi parancsnokságú 6. hadosztályban[33] teljesítettek katonai szolgálatot.[34] A város tehát a Vörös Hadsereg személyi utánpótlásának ellátásában is igencsak nagy szerepet játszott.

1919. április 18-án „A helybeli forradalmi törvényszék Szentpéteri József nagykőrösi lakost, mert a Vörös Őrségről tiszteletlenül nyilatkozott – 500 korona pénzbírságra ítélte.”[35] Kirívó példája ez a nagykőrösi lakosság ellenszenvének az újonnan létrejött karhatalmi szervezet irányába, amely a városban történő, jórészt katonák által elkövetett kihágásokat nem tudta fékezni.

1919. május 6-án a direktórium, a Munkástanács és a szervezett munkásság népgyűlést szervezett a Vörös Hadseregbe való minél nagyobb számban történő belépés érdekében. „Felismerte a mi munkás népünk, hogy elmúlt a beszéd ideje és a tettek ideje következett el.”[36] A rendezvény eredményéről nincs adatunk. A városban toborzott katonaság részt vett az Északi hadjáratban májusban, amikor is Miskolc és Kassa térségébe vezényelték.[37]

A május 7-i tanácsülésen foglalkoztak Zsembery Gyula direktóriumi elnök és Forberger Gyula párttitkár előterjesztésével, a városban lévő, a helyi lakosságnak súlyos terhet jelentő, gyakorta erőszakoskodó és állandóan változó, de körülbelül 10-12 000 főnyi vörös katona helyzetével, mivel az országos vezetés egészen addig semmiféle intézkedést nem tett ezügyben.[38] A nagy létszámú katonaság elszállásolására, illetve ellátására igénybe vették az összes helyi kúriát és villát (például végig a Ceglédi, Szolnoki és a Kecskeméti úton), de az egykori Tanítóképző épülete is hasonló sorsa jutott, ahogyan a polgári iskolák is.[39] Emellett még a régi huszár kaszárnya területén is vörös katonákat szállásoltak el.

1919. május 9-én „A régi kapitalisztikus Magyarország legfejlettebb iparágai közé tartozott a szeszgyártás és söripar. A kommunista termelési rendben mind a két iparág jelentősége megszűnt és legföljebb arról lehet szó, hogy a termelt szeszt ipari célokra értékesítjük.” – írta a helyi újság május 9-én.[40] Ebben a helyi rendeletben megerősítették a március 22-én elrendelt teljes alkoholtilalmat,[41] melyet a helyi lakosság érthető okokból nem fogadott jó szívvel.

Hirdetmény 1919. május 11-én: „A városparancsnokság, tekintettel, hogy Nagykőrös már hadműveleti terület, a városból kivezető utakat katonasággal lezáratta, s csak azoknak engedi meg az eltávozást, akik erre a helybeli rendészeti hivataltól engedélyt mutatnak fel.”[42] Mivel májusra a Tiszántúl már a román hadsereg megszállása alatt állt, Nagykőrös, közel a Tiszához fenyegetett hadműveleti területnek számított. A város volt a Vörös Hadsereg Tiszántúli offenzívájának egyik támpontja, ebből kifolyólag kiemelt jelentőséggel bírt a hadvezetés számára.

Hirdetés május 13-án: „A toborzás a Vörös Hadseregbe tovább folytatódik. A bizottság hivatalos helyisége: Piac-tér, Krausz és Benedek kenyérelárusító-üzlet.”[43] A toborzások ilyen sűrű számával sikerült elérnie a politikai vezetésnek, hogy a Vörös Hadsereg összlétszáma május végére már 200 000 főre duzzadt fel.[44]

Nagykőrösi Népújság 1919. május 13.: „A helybeli vörösőrség, mely eddig a főgimnáziumban volt elhelyezve, irodáját a tanítóképezde földszintjére helyezte át.”[45] Ekkor már elkezdődött az a folyamat, melyben az egyházi vagyonokat állami kezelésbe vonták, ugyanis a helyi Tanítóképző a református egyház tulajdona volt.

A május 14-i direktóriumi ülésen tárgyalták meg és fogadták el az egyházi vagyonok és alapítványok leltározását és köztulajdonba vételének módját. A május 16-i Munkástanács ülésén bizottságot hoztak létre erre a célra, mivel „…az egyházi és iskolai vagyonok olyan szoros jogi és gazdasági összefüggésben állnak egymással és kölcsönösen összeolvadnak…”, hogy erre a feladatra speciális bizottságokat kell létrehozni.[46] Többek között a helyi zsidó hitközség egyleti vagyona is erre a sorsa jutott, ám a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után ezek visszakerültek eredeti tulajdonosukhoz.[47]

Május 23-án Vágó Béla[48] hadügyi népbiztos, hadtestparancsnok és Rákosi Mátyás politikai megbízott Nagykőrösön a Városháza előtti piactéren katonai díszszemlén vettek részt.[49] Mindketten beszédet mondtak a városban állomásozó tengerészezred katonai parádéján, mely ezredet ezután a román frontra vezényeltek.[50]

Már csak egy hírhedt személyiséget kívánok bemutatni, aki a Vörös Őrség egyik nagykőrösi vezetőjévé lépett elő. Mészáros Jánost a Vörös Őrség főparancsnoksága 1919. július 20-án nevezte ki Nagykőrös városparancsnokává, ami a helyi közrendészeti és közbiztonsági karhatalmi intézmények vezetését jelentette. Mészáros János egyébként korábban az aradi vagongyár művezetője volt.[51] A városban való tevékenységét a szigor és a megfélemlítés jellemezte. A román királyi csapatok bevonulása után egyik elvtársnője, Szabó Judit lakásán rejtőzködött, de rövidesen letartóztatták. A városban történt meg nyilvános kivégzése 1919. augusztus 6-án a reggeli órákban, a Városháza lépcsőin, tarkólövéssel.[52] A kivégzésről részletesen hírt adó Nagykőrös és Vidéke című helyi lap augusztus 10-i számában a cikk címe: A véreb kivégzése.[53]

A város román megszállása

A tanácsköztársaság az északi hadjáratban megszerzett pozícióinak feladásával elvesztette a Vörös Hadsereg támogatását is. A katonák morálja nagy mértékben zuhant és megkezdődtek a dezertálások a hadseregből. A román hadsereg ellen indított július 20-i offenzíva összeomlásával pedig a tanácsköztársaság az utolsó esélyét is elvesztette a helyzet stabilizálására.[54] 1919 július végén és augusztus első két napjában a román haderő alakulatai a visszavonuló magyar csapatok nyomában átkeltek a Tiszán, majd megszállták Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét és benne Nagykőröst. A román haderő csapatai Nagykőrösre való bevonulásának pontos dátuma kapcsán nincs konszenzus a téma kutatói között, valószínűleg augusztus 3-án történt meg, egy nappal a Ceglédre való bevonulás után és egy nappal a budapesti bevonulásuk előtt lévén, hogy Szolnok felől érkeztek.[55] A városba történő bevonulásuk után a román megszálló csapatok első dolga volt a helyi fegyveres erők, köztük pedig legfőképp a Vörös Őrség lefegyverzése és parancsnokának – a már említett Mészáros Jánosnak – elfogása és kivégzése.[56] Ezt követően a bukott tanácsköztársaság nagykőrösi támogatóinak összegyűjtése következett. A román parancsnokság a megbüntetésükkel példát akart statuálni a lakosság számára, illetve egyértelmű célja volt a megfélemlítés is. A helyi nagykőrösi lakosok közül kollaboránsok segítették a tevékenységüket, akik megkülönböztető jelzésként Garda Voluntar feliratú karszalagot viseltek.[57] A román királyi hadvezetőség a megszállással egyidejűleg a közigazgatás irányítását is átvette. Augusztus 4-én kibocsátott hirdetményeiben kötelező fegyverbeszolgáltatást, kijárási és gyülekezési tilalmat, valamint a kommunisták, agitátorok és bujtogatóik szigorú üldözését rendelte el. Intézkedett a korábbi tisztviselők munkába állításáról, a város közvetlen vezetésével pedig dr. Kökény Dezső polgármestert bízta meg.[58] 1919 augusztus 4-től kezdődően összesen 3 tüzérezred, 2 gyalogezred, 1 huszárezred, továbbá 1 zászlóalj és egy Lósorozó Bizottság tartózkodott a városban. Szálláshelyük a Gimnázium és a Tanítóképző épülete volt, de beszállásolták magukat a házakhoz is. A román királyi csapatok parancsnoka, Mosoiu tábornok, 1919. augusztus 6-án az abonyi járás, illetve Cegléd és Nagykőrös városok területére önálló főispánt nevezett ki, Timbus Endre volt ceglédi gimnáziumi tanár személyében. A főispán feladata lett a végleges berendezkedésig a magyar polgári hatóságok és a román katonai diktatúra közti közvetítő tevékenység.[59] A román katonaság a Tanítóképző épületében lett elszállásolva, abban az épületben, ahol addig a helyi Vörös Őrség irodája volt.[60] Miután a román csapatok a város minden pontját ellenőrzésük alá vonták – az országos helyzethez hasonlóan – Nagykőrösön is elkezdődött a szabad rablás, a mezőgazdasági termények, állatállomány és egyéb városi- és magánvagyonok vagonokba rakása és Romániába szállítása.[61] A nagykőrösi hivatali jegyzőkönyvek szerint a város kárai a következőek voltak:

28 000 mázsa széna, 3 000 mázsa árpa, 3 000 mázsa búza, 4 000 mázsa rozs, 1 500 szarvasmarha, 1 200 ló (az állatokat 848 tulajdonostól vették el), 400 sertés, 20-30 000 szárnyas, 80-100 000 tojás, 30 vagon tűzifa, 1 500-2 000 kg zsír, 6-7 000 zsák, 4 000 hl bor, sok értékes hintó és szekér, lószerszámok, bútorok, háztartási felszerelések, fehérneműk, gépek, ruhák, építőanyag, 20 írógép és a nagy mennyiségű élelmiszer, amit az itt állomásozó 5-20 000 fős katonaság elfogyasztott.

Ezek mellett 6 halálos áldozata volt a román megszállásnak (kivégzés, lincselés és verekedés).[62] A román csapatok nagykőrösi tartózkodásáról az alispáni beszámoló is így írt:

Minden rendtartás nélkül elözönlötték a román katonák a földeket, szőlőket, tanyákat, majorokat, szőlőtelepeket, a szó szoros értelmében letarolták és kiürítettek mindent, amit el nem bírtak vinni, azt tönkretették. A lakosságot minden készletéből kifosztották és most a téli és tavaszi éhínségnek nézünk elébe. A járókelőket megtámadták, kirabolták, a pénzét, ékszerét, óráját elvették. A lakosságot megbotozással, internálással, elhurcolással kényszerítették a rekvirálások tűrésére. Mindezek természetes következménye lett a jószágállomány csaknem teljes kipusztulása, az étel elfogyása, a gazdasági eszközök kevés volta, emiatt megbénult a mező- és szőlőgazdaság, nélkülöz a nép.[63]

A város képviselőtestülete november 7-én így írt: „A felszabadítónak képzelt románok a kifosztóinknak bizonyultak, kik a válságba sodort gazdaságunkat, jószágállományunkat, készletünket, erőnket teljesen tönkretették.”[64] A hivatalos kimutatás szerint a város összesen 2 857 468 aranykorona kárt szenvedett el a megszállás alatt.[65]

A Nemzeti Hadsereg bevonulása és a konszolidáció

Magyarországon a román megszállás végének egyik legszimbolikusabb pillanata volt, amikor Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre november 16-án.[66] Nagykőrösön a Nemzeti Hadsereg bevonulására november 27-én került sor, ám a román megszálló katonaság már 17-én elhagyta a várost.[67] A vármegye jobboldali beállítottságú alispánja Agorasztó Tivadar, 1919. december 16-án a vármegye közgyűlésének jelentette: „A proletárdiktatúra szervei közül a városparancsnokot, a kommunizmus végén idekerült Mészáros Jánost másutt végzett vérengző munkájáért a román hadbíróság itt agyonlövette”.[68] Még 1923-ban sem sikerült a kivégzés okát felderíteni, mert ekkor Nagykőrös város polgármestere jelentette, hogy Mészáros János volt városparancsnok „…személyi adatait nem sikerült megtudni az oláh katonai parancsnokság tiltakozó magatartása miatt”.[69] Így Mészáros János anyakönyvezve sem lett, neve mindenfajta nyilvántartásból hiányzik. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után 1919. decemberében a vármegye alispánja még 40-50 nagykőrösi letartóztatottról tett jelentést, akiket még a kecskeméti törvényszéknél őriztek és büntető eljárást indítottak ellenük a tanácsköztársaság idején elkövetett bűneik okán.[70] A Friedrich kormány még augusztus 19-én elrendelte a bírósági eljárást a tanácsköztársaság szervei, közegei és megbízottjai, továbbá fegyveres erejének tagjai ellen. Ennek okán tartóztatták le 1919. szeptemberében és októberében a nagykőrösi Direktórium vezetőit, Zsembery Gyulát, Sallai Jánost és Niklosz Jánost is. A Kecskeméti Törvényszék végül a tanácsköztársaság idejében elkövetett bűneikért a nagykőrösi direktóriumi vezetők ellen az 1920. február 19-25-ig tartó tárgyalás során voltaképpen enyhe, mindössze 5, 4 és 3 hónapi fogházbüntetésre szóló ítéletet tudott produkálni.[71] Szigorúságukra azonban jellemző, hogy 1919 őszén és 1920 tavaszán a törvényszéken a Direktórium munkáját segítő egyéb bizottságok és szervezetek tagjai ellen igen szigorú ítéleteket hoztak. Így a Forradalmi Törvényszék tagjait 3 hónaptól egy évig,[72] a földbirtokrendezést végzőket pedig zsarolás vétsége miatt 3 hónaptól 2 és fél évig terjedő börtönbüntetésre ítélték.[73] A helyi tanácshatalmat támogató Nagykőrösi Népújság szerkesztőjét, Balla Józsefet 4 évi, míg munkatársait 3 évi, valamint 8 havi fogságra ítélték.[74] Nagykőrösön is végigsöpört a kommunistagyanús pedagógusok elleni megtorlási hullám: Váczy Ferencet, a Tanítóképző igazgatóját egy beszédéért, Hankovszky Károly igazgató tanítót pedig az egyházi iskolák megkezdett államosításáért vonták felelősségre.[75] Szabadságvesztés büntetést kaptak azok is, akik a tanácsköztársaság mellett nyíltan beszéltek, vagy szimpatizáltak azzal. Kelemen István volt vörösőrt felakasztották a Nemzeti Hadsereg elleni tevékenysége miatt.[76] A volt vöröskatonákat – számuk ma már megállapíthatatlan – a ceglédi internálótáborba vitték (itt 6-8 ezer vöröskatonát őriztek) és csak 1919 telén, illetve 1920-ban engedték őket haza.[77]

Nem kerülték el a felelősségre vonást azok a tisztviselők sem, akik a Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja alatt ellátták feladataikat. Az 1919. szeptember 5-i képviselőtestületi ülésen bizottságot küldtek ki azzal a feladattal, hogy a tanácsköztársaság alatt szerepet játszott tisztviselőket vonja felelősségre és fegyelmi eljárásra tegyen javaslatot. Fegyelmi eljárást indítottak Dr. Kökény Dezső polgármester, Tittel Károly műszaki tanácsnok és még 2 másik tisztviselő ellen. Ugyanakkor javasolták 6 városi szolga és alkalmazott elbocsátását is.[78] Végül a 6 alkalmazottat elbocsátották, Tittel ellen az alispán megszüntette a fegyelmit, dr. Kökény Dezső polgármester pedig jórészt a tanácsköztársaság alatti magatartásáért 1921. június 17-én kényszerült lemondásra. A szakszervezeti Peidl kormány bukása után nem sokkal került sor a helyi szakszervezeti csoportok feloszlatására is. A Horthy-korszak kezdetén a város új vezetői ezeket a szakszervezeteket megszüntették, irataikat megsemmisítettek és tagságuk bizonyos részét szabadságvesztésre ítélték. Egyidejűleg a rendőrség a pénztárkönyveket és a szakszervezetek vagyonát elkobozta.[79]

A Nemzeti Hadsereg felfegyverzett erői a román katonaság garázdálkodásait és túlkapásait nem voltak képesek megfékezni, de nem is állt érdekükben, ugyanis egy esetleges összetűzés csak fegyveres konfliktushoz vezetett volna és ekkor már biztosítva volt Horthy vezető szerepe az újonnan épülő rendszerben. A Nemzeti Hadsereg katonáinak feladata és tevékenysége a román kivonulás után kimerült a közrend állandó biztosításában. Ezért már szeptember közepén a rendőrlegénység létszámát a korábbi 26 főről 80-ra emelték.[80] E jelentős létszámemelés mellett is gondosan ügyeltek azonban arra, hogy az új legénység is teljesen megbízható legyen, melyet külön erre a célra létrehozott bizottság vizsgált felül. Ugyanakkor a külterületre a közbiztonsági feladatok ellátására 20 fős csendőrséget küldtek. 1920-as alispáni utasítás szerint a csendőrlegénység élelmezését a városi ellátatlanoknak kiutalt élelmiszerfejadagokból kellett megoldani. Hasonlóan a város élelmezte a rendőrség tagjait is, a városi rendőrség államosításáig, 1919. november 1-ig.[81] 1919. november 18-án megindult a posta működése, november 21-én pedig felállításra került a szegény lakosság ellátásáról gondoskodó Közélelmezési Bizottság.[82]

A román katonaság kivonulása után a Nemzeti Hadsereg Dunántúli I. Huszárezredének egyik százada 1919. november 28-án vonult be a városba.[83] A polgármesteri jelentés és a jobboldali helyi újság tudósítása szerint a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta a Nemzeti Hadsereg képviselőit. Nagykőrös város lakossága sokat szenvedett az idegen katonaság fosztogatásaitól, a tanácsköztársaság intézményeinek nyomásától és a rendezetlen hatalmi viszonyok következtében előállt létbizonytalanságtól. A biztonságra vágyó lakosság a szorgalmas, kiegyensúlyozott hétköznapok megteremtését várta a magyar hadseregtől. Ennek lehetőségét az új vezetés, illetve városvezetés erős karhatalom létrehozásával kívánta biztosítani. 1919. november végén Nagykőrös belterületén 400 karhatalmista, míg a külterületen 150 pótcsendőr és 7 csendőr gondoskodott az újonnan létrejövő rend biztonságáról.[84] Elégedetten állapította meg az egykori tudósító: a pótcsendőrség, a csendőrség és a rendőrség emberei mindenütt ügyelnek a rendre.[85]

Összegzés

Tanulmányom felvezetőjében jelöltem meg a célkitűzéseket 3 kérdés formájában, melyekre úgy vélem a válaszokat megleltük, ám nem árt, ha kicsit tisztázzuk és összegezzük az olvasottakat. Az első kérdés vagy problémakör az alábbi volt: Milyen adatok alapján tudjuk vizsgálni Nagykőrös I. világháborús áldozatainak számát? Úgy vélem kérdésünkre a választ több út felől közelítve, ezek találkozásánál találhatjuk meg. Egyrészt a kutató megvizsgálhatja a településen található világháborús emlékmű keletkezésének körülményeit, illetve a hozzá tartozó forrásokat, korabeli sajtóanyagot. Ezenkívül pedig munkahelyem, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában készült I. világháborús adatbázis szolgálhat még kiváló lelőhelyként az adatokhoz. Ha ezeket az adatokat összevetjük és közelítjük egymáshoz, akkor juthatunk el egy körülbelüli számhoz, amely a választ adja kérdésünkre.

A következő kérdés az alábbi volt: Milyen hatással volt a Magyarországi Tanácsköztársaság és a román megszállás a város politikájára és közéletére? Kijelenthetjük, hogy a tanácsköztársaság működése Nagykőrösön csak növelte a meglévő társadalmi és gazdasági problémákat ahelyett, hogy csökkentette volna. A folyamatos katonai jelenlét, az új rendszer radikalizmusa állandó létbizonytalanságot jelentett a helyi lakosság számára. A helyi Vörös Őrség, melynek feladata a közbiztonság fenntartása lett volna, inkább csak még jobban aláásta azt, hiszen a katonaság, mintha bizonyos tekintetben a civil lakosság felett állt volna, kirívó példa erre az, amikor a katonaság és a Vörös Őrség garázdálkodásai ellen felszólaló civileket büntették. A karhatalom és a város vezetése nem nyerte el a lakosság bizalmát, legtöbbször ez nem is volt céljuk, inkább csak a tanácskormány törvényeinek és rendeleteinek ráerőszakolása a helyi lakosságra. A tanácsköztársaság bukása utáni román megszállás viszont még ennél is rosszabb időket hozott Nagykőrösre. Az idegen ajkú és kultúrájú megszálló katonaság egyáltalán nem törekedett a lakosság megnyerésére, mivel tisztában voltak azzal, hogy a Duna-Tisza közét semmilyen fegyverszünet és előzetes egyezmény nem biztosítja a számukra. Így elsődleges céljuk csupán a terület mielőbbi kifosztása volt a mezőgazdasági eszközöket, terményeket, állatállományt és személyes javakat, magánvagyonokat illetően. A 2 857 468 aranykorona kár, melyet a város elszenvedett, nem olyan veszteség volt, amelyet 1 vagy akár 2 év alatt ki lehetett volna heverni.

Így egyáltalán nem meglepő az, ha az utolsó kérdése, amely így hangzik: A Nemzeti Hadsereg mennyire volt alkalmas a városi állapotok normalizálására? A válasz az, hogy szinte teljes mértékben, hiszen a tanácsköztársaság és az azt követő román megszállás olyan gazdasági és morális mélységbe taszította a várost, amelyből szinte bármilyen politikai erő, amely a helyzet normalizálására törekszik, a megváltást jelentette a város számára. Ez az erő – amely a megszállást követő hatalmi vákuumot töltötte ki – a Horthy Miklós által vezetett Nemzeti Hadsereg volt. Csupán azzal, hogy a közrendet helyreállították és visszaállították a már jól ismert Rendőrség és Csendőrség működését, meg tudták nyerni a helyi lakosság bizalmát és támogatását.

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

A magyar katona áldozatvállalása a nagy háborúban. Online elérés: https://katonahoseink.militaria.hu/search

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 11-12.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 6-7.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 2-3.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 11-12.

Böőr László: Tudja-e ki volt Mészáros János?, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/8, 9-10.

Dernyey György: A jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918. Az ezred történeti bizottságának 1941. évi kiadása., Budapest Madách Nyomda, 1941.

Galántai Fekete Béla: Nagykőrös, Magyar városok monográfiája, Budapest, 1927.

Honvéd Gyalogezredek adatbázisa 1920-1944, Gyalogezredek. online elérés: http://www.hungarianarmedforces.com/gyalogezred/p0.htm

Novák László Ferenc: ,,Hej, Nagykőrös híres város…” Nagykőrös város kismonográfiája, Nagykőrös, Pest Megyei Múzeum Igazgatósága, 2008.

Novák László Ferenc: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, Budapest, CEBA, 2001.

Perczel Olivér: Nagykőrös román megszállása 1919-ben, Nagykőrös, Nagykőrösi Kalendárium, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010.

Schleisz-Bognár Péter: A nagykőrösi zsidóság története, IV. Holocaust – Az 1944. év tragikus eseményei. n.é., online elérés: http://www.vknagykoros.c3.hu/zsid17.htm

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 17-18.

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 4-5.

Szabó Attila: Tanácsválasztás Nagykőrösön 1919. április 7-én, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 19-20.

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 19-20.

SZINAI Miklós – SZŰCS László: Bethlen István titkos iratai, Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1972.

Wodlutschka Károly – Freissberger Gyula: A 29. honvéd gyalogezred története, Budapest, Szerzői magánkiadás, 1928.

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Pest Megyei Levéltár, Nagykőrösi Fióklevéltár:

V. 276. Nagykőrös város polgármesterének iratai (1865-) 1872-1949 (-1958):

    • a/ Elnöki iratok 1888-1949.:

3. doboz 59. irat., 3. doboz. 7. irat.

b/ Bizalmas iratok 1888-1949.:

5. doboz 11. irat.

C/ Kútfős iratkezelési rendszer 1886-1926. III. kútfő: Vegyes ügyek:

856. doboz 651. irat.

c/ Közigazgatási iratok 1872-1949. 1. sorozat: Közigazgatási iratok 1872-1933. D/ Alapszámos iratkezelési rendszer 1927-1933.:

1403. kötet. 722. irat.

f/ Katonai ügyek (1865-) 1872-1944. I. sorozat: Vegyes nyilvántartások:

197. köteg. Fogolytáborból elbocsátott vörös katonák névjegyzéke.

    • h/ Hirdetések jegyzőkönyvei 1872-1926.:

21. kötet. 1919.VIII.11., 22. kötet. 1919.XI.28.

V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949.:

    • a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949.:

47. kötet. 1919. IX. 05., 47. kötet. 1919. XI. 21., 47. kötet. 1919.X.19., 49. kötet. 1921.VII.22., 48. kötet. 1920.VI.11.

MNL PML IV. 401. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai, 1876 – 1949.:

    • a/ Bizalmas iratok 1882-1949.:

63. doboz. 12. sz. irat.

    • b/ Általános iratok 1876 – 1949.:

293. doboz. 457. sz. irat.

MNL PML IV. 408. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának iratai 1876-1950 /-1954/.:

  • a/ Bizalmas iratok 1890 – 1950.:

19. doboz. 91. sz. irat., 19. doboz. 75. sz. irat.

MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár, XVI. Tanácsköztársaság (1919), 502. A Kecskeméti Forradalmi Törvényszék iratai (1919):

3. kötet 137. irat.

Sajtóanyag

Nagykőrös és Vidéke:

Hírek, IX. évf., 29. szám, 3.

Hírek, IX. évf., 42. szám, 2.

Hírek, X. évf., 62. szám, 2.

Hírek, X. évf., 78. szám, 1.

Hivatkozások

  1. Wodlutschka Károly – Freissberger Gyula: A 29. honvéd gyalogezred története, Budapest, Szerzői magánkiadás, 1928. ↑
  2. Dernyey György: A jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918, Az ezred történeti bizottságának 1941. évi kiadása, Budapest, Madách Nyomda, 1941. ↑
  3. Wodlutschka–Freissberger: A 29. honvéd, 74–90., 146–162. ↑
  4. Dernyey: A jász-kun, 336–356., 360–382. ↑
  5. Magyar ezredek az I. világháborúban, online elérés: https://magyarezredek.hu/hadtori-leaflet/index.jsp (Letöltés: 2022. március 18.) ↑
  6. Wodlutschka–Freissberger: A 29. honvéd, 21. ↑
  7. Uo., 42., 91. ↑
  8. Uo., 73–91. ↑
  9. Uo., 145–165. ↑
  10. Dernyey: A jász-kun, 17. ↑
  11. Uo., 57., 70., 128., 156. ↑
  12. Uo., 259., 278. ↑
  13. Uo., 283. ↑
  14. Uo., 138. ↑
  15. A magyar katona áldozatvállalása a nagy háborúban, online elérés: https://ivh-katonahoseink.militaria.hu/searchindex (Letöltés: 2022. március 18.) ↑
  16. Cirkálók: HELGOLAND – könnyűcirkáló, KAISER FRANZ JOSEF I – védett cirkáló, SANKT GEORG – páncélos cirkáló, online elérés: http://kriegsmarine.hu/hk/cirkalok.pdf (Letöltés: 2022. március 18.) ↑
  17. Novák László Ferenc: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, Budapest, CEBA, 2001, 97. ↑
  18. Dr. Szabó Attila: Tanácsválasztás Nagykőrösön 1919. április 7-én, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 19. ↑
  19. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 12. ↑
  20. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 17. ↑
  21. Böőr: 70 éve történt, 12. ↑
  22. Szabó: 70 éve történt, 17. ↑
  23. Uo., 17. ↑
  24. Novák: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, 97. ↑
  25. Szabó: Tanácsválasztás, 20. ↑
  26. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf. 1989/4, 7. ↑
  27. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf. 1989/4, 4. ↑
  28. Novák László Ferenc: Nagykőrös város kismonográfiája. Nagykőrös, Pest Megyei Múzeum Igazgatósága, 2008, 138. ↑
  29. Böőr: 70 éve, 7. ↑
  30. Szabó: 70 éve, 4. ↑
  31. Uo., 4. ↑
  32. Parancsnoka: Dr. Pogány Kálmán ↑
  33. Szervezését Münnich Ferenc politikai biztos végezte. ↑
  34. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 114. ↑
  35. Böőr: 70 éve, 7. ↑
  36. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 3. ↑
  37. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 114. ↑
  38. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 12. ↑
  39. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 115. ↑
  40. Szabó: 70 éve, 12. ↑
  41. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010, 81. ↑
  42. Szabó: 70 éve, 12. ↑
  43. Uo., 12. ↑
  44. Romsics: Magyarország, 84. ↑
  45. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 20. ↑
  46. Uo., 20. ↑
  47. Schleisz-Bognár Péter: A nagykőrösi zsidóság története, IV. Holocaust – Az 1944. év tragikus eseményei. n.é., online elérés: http://www.vknagykoros.c3.hu/zsid17.htm (Letöltés: 2022. március 18.) ↑
  48. A Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka. ↑
  49. Böőr: 70 éve, 20. ↑
  50. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 115. ↑
  51. Uo., 114. ↑
  52. Perczel Olivér: Nagykőrös román megszállása 1919-ben, Nagykőrös, Nagykőrösi Kalendárium 2020, 39. ↑
  53. Dr. Böőr László: Tudja-e ki volt Mészáros János? Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/8, 9. ↑
  54. Romsics: Magyarország, 85. ↑
  55. Perczel: Nagykőrös, 39. ↑
  56. Böőr: Tudja-e?, 9. ↑
  57. Perczel: Nagykőrös, 39. ↑
  58. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, IX. évf., 29. szám, 3. ↑
  59. Magyar Nemzeti Levéltár, Pest Megyei Levéltár, Nagykőrösi Fióklevéltár (Továbbiakban: MNL PML NFL) V. 276. Nagykőrös város polgármesterének iratai (1865-) 1872-1949 (-1958) (Továbbiakban: V. 276.) h/ Hirdetések jegyzőkönyvei 1872-1926. (továbbiakban: h.) 21. kötet. 1919.VIII.11. ↑
  60. Böőr: 70 éve, 20. ↑
  61. Romsics: Magyarország, 87. ↑
  62. Perczel: Nagykőrös, 41. ↑
  63. MNL PML IV. 401. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai, 1876 – 1949. (Továbbiakban: IV. 401.) b/ Általános iratok 1876 – 1949. (Továbbiakban: b.) 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2. ↑
  64. MNL PML NFL V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949. a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949. (Továbbiakban: V. 271. a.) 47. kötet. 1919.XI.07. ↑
  65. Galántai Fekete Béla: Nagykőrös. Magyar városok monográfiája, Budapest, 1927, 212. ↑
  66. Romsics: Magyarország, 87. ↑
  67. Perczel: Nagykőrös, 40. ↑
  68. MNL PML IV. 401. b. 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2. ↑
  69. MNL PML NFL V. 276. a/ Elnöki iratok 1888-1949. (Továbbiakban: a.) 3. doboz 59. irat ↑
  70. MNL PML IV. 401. b. 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2. ↑
  71. MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár, XVI. Tanácsköztársaság (1919), 502. A Kecskeméti Forradalmi Törvényszék iratai (1919) (Továbbiakban: BKML XVI. 502.) 3. kötet 137. irat. ↑
  72. MNL PML NFL V. 276. C/ Kútfős iratkezelési rendszer 1886-1926. (Továbbiakban: C.) III. kútfő: Vegyes ügyek (Továbbiakban: III.) 856. doboz 651. irat. ↑
  73. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, X. évf., 62. szám, 1919. december 25., 2. ↑
  74. MNL BKML XVI. 502. 3. kötet 137. irat. ↑
  75. MNL PML NFL V. 276. b/ Bizalmas iratok 1888-1949. (Továbbiakban: b.) 5. doboz 11. irat. ↑
  76. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, X. évf., 78. szám, 1. ↑
  77. MNL PML NFL V. 276. f/ Katonai ügyek (1865-) 1872-1944. I. sorozat: Vegyes nyilvántartások (Továbbiakban: f. I. sor.) 197. köteg. Fogolytáborból elbocsátott vörös katonák névjegyzéke. ↑
  78. Fegyelmi eljárás alá vont alkalmazottak nyilvántartása. MNL PML NFL V. 276. k/ Vegyes nyilvántartások 1886-1944. (Továbbiakban: k.) 15. kötet. 7997. irat. ↑
  79. MNL PML NFL V. 276. a. 3. doboz. 7. irat. ↑
  80. MNL PML NFL V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949. a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949. (Továbbiakban: V. 271. a.) 47. kötet. 1919. IX. 05. ↑
  81. Direktóriumi anyag. MNL PML NFL V. 276. c/ Közigazgatási iratok 1872-1949. 1. sorozat: Közigazgatási iratok 1872-1933. D/ Alapszámos iratkezelési rendszer 1927-1933. (Továbbiakban: c. 1. sor. D.) 1403. kötet. 722. irat. ↑
  82. MNL PML NFL V. 271. a. 47. kötet. 1919. XI. 21. ↑
  83. MNL PML NFL V. 276. h. 22. kötet. 1919. XI. 28. ↑
  84. Uo. ↑
  85. Hírek, Nagykőrös és vidéke, IX. évf., 42. szám, 1919. november 20., 2. ↑