Címke: Gyula Szekfű

Bevezetés^[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.^[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”^[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról^[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”^[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság^[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.^[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”^[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.^[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”^[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.^[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:^[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”^[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”^[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: ^[15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”^[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz^[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”^[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet^[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”^[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.^[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:^[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«^[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.^[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”^[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.^[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.^[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”^[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. ^[29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve^[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.^[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.^[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.^[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”^[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”^[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.^[36]

Gogolák Lajos^[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”^[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.^[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023. ↑
2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323. ↑
3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65. ↑
4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei) ↑
5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.) ↑
6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47. ↑
7. Uo., 44. ↑
8. Uo., 48. ↑
9. Uo., 52. ↑
10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között) ↑
11. Uo., 69. ↑
12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája) ↑
13. Uo., 89. ↑
14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33. ↑
15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90. ↑
16. Uo., 90. ↑
17. Uo., 90–92. ↑
18. Uo., 92. ↑
19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95. ↑
20. Uo., 95. ↑
21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű) ↑
22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98 ↑
23. Uo., 98. ↑
24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102. ↑
25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑
26. Bertényi: Szekfű, 62. ↑
27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389. ↑
28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4. ↑
29. Uo., 4. ↑
30. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33. ↑
32. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3. ↑
34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23. ↑
35. Uo., 23. ↑
36. Uo., 23. ↑
37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa. ↑
38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61. ↑
39. Uo., 60-61. ↑