Beküldve:

Emese Mezei: Analysis of the Hungarian Jewish forced labourers as Soviet POWs

Introduction[1]

In this study, I will present and analyse the data of more than 4,000 Hungarian Jewish forced labourers and their time as Soviet prisoners of war (POWs) from the available Hungarian and Soviet sources. Due to the research methodology used in the study, the paper examines the so far most comprehensive database about the Hungarian Jewish forced labourers in Soviet captivity. To better comprehend and reconstruct the circumstances of their capture and their conditions within the POW camps the study peripherally examines the letters, memoires and interviews of the survivors therefore providing a wider picture. In the context of this study, the term “Jew” refers to the people of Hungary categorized as such by the law in the given period. The term “Hungarian Jewish forced labourer” refers to Jewish forced labourers from Hungary, who were not necessarily of Hungarian ethnicity.

The aim of this study is to provide an insight about the Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet prisoners of war. Due to the special research methodology presented in this paper, the results offer valuable contribution to the study of both Hungarian POWs and Hungarian forced labourers. Using a wide variety of resources, the study is hopefully able to give answers to some recurring questions regarding the Jewish POWs. The paper aims to highlight certain statistics and connections that might bring us closer to understand whether the Soviet Army had any “Jew saving” intentions or whether the situation of the Jews meant special treatment in any way, as often asked by Szabolcs Szita.[2]

The relevance of this project is the fact that none of the previous papers have utilized the accessible sources, examined the personnel of the Jewish labour battalions in captivity, location and date of their capture, the survival statistics, date of their arrival home, instead focused mostly on the circumstances of their capture and military history aspects of the question. The novelty of this present study is its usage of a wide range of not yet analysed sources, most importantly the personal files of Soviet prisoners (учётная карточка) and the files of those who died in captivity (учётное дело).

Neo-antisemitism in Hungary in the first half of the 20th century led to a series of restrictive laws regarding the rights of Jewish citizens. The first law regulating compulsory auxiliary military labour in Hungary was the Act of Defence implemented in 1939 and it declared that anyone between the ages of 14 and 70 regardless of gender must work according to their mental and physical capabilities.[3] This in itself did not contain any discriminative action. The final form of Jewish forced labour service was given by the executive order of article 1942:XIV. In accordance with this law, Jews were not allowed to participate in levente[4] training, pursue armed service roles, had to complete forced labour service training, were deprived of their previous military ranks and could only serve in labour battalions.[5] In the same year, they also added the mandatory wear of distinguishing yellow band for the Jewish labour battalions.

Following these measures, large number of military age Jewish forced labourers were sent to the Eastern front. According to the calculations of Péter Szabó, just at the Don 37,275 Jews served in labour battalions.[6] According to previous research about 90% of losses among Jewish forced labourers happened during the retreat on the Eastern front.[7] The mass capture of them also happened in that period. Up until autumn 1943, about 15,000 Jewish forced labourers have fallen into Soviet captivity.[8] The Hungarian Ministry of Defence approximates the number of Jews who became Soviet prisoners of war to be 20,000, the Hungarian Red Cross Researching and Corresponding Office to 20-25,000, while another source to 25,000 people.[9] Hungarian researchers estimate the number of Hungarian military personnel in Soviet captivity to be around 6-700,000 people.[10] The individuals were sent into GUPVI camps, which were the prison camps under the jurisdiction of the Main Department for the Affairs of POWs and Internees (Главное управление по делам военнопленных и интернированных, ГУПВИ).[11]

Research methodology and sources

The present study is mainly based on the registries containing 6,385 names of Jewish civilian and forced labourer POWs in János Botos’s volume.[12] One of these is a list of 1999 people who have fallen into Soviet captivity as Hungarian Jewish forced labourers. This list includes the name of the prisoner, date and place of birth, mother’s name, the date and place of capture. These names were taken from the list given to and published by the Yad Vashem institute by the Hungarian Ministry of Defence containing the casualty cards of 34,365 Jewish forced labourers from the Eastern front.[13] Botos selected the casualty cards of forced labourers categorized as POWs.[14] The other list is a mixture of 4,386 Jews whose status is not stated, so they could be either forced labourers or civilian victims. This registry contains the name of the prisoner, the place of captivity, the date of birth, town of residence, occupation, mother’s name, date of arrival, and age. This registry is mostly consistent with the list within the administrative papers of the Hungarian Embassy of Moscow.[15] The data registered in this list is mostly insufficient, in some cases lacking even the first names. The date of birth is rarely given or often registered incorrectly. The mother’s name is also scarcely included and the occupation is only relevant when compared with POW search forms.

To verify, sort and complement the database several other archival sources were used during the research. To compile the final database analysed in the study seven archives’ collections and databases were used including the Hungarian Military History Archive (HL), the Hungarian National Archive (MNL), the Yad Vashem, the Hungarian Holocaust Memorial Center (HDKE), the National Committee for Attending Deportees (DEGOB), the Hungarian Jewish Archive (MILEV), the Archive and Museum of the Autonomous Orthodox Israelite Congregation of Hungary (MAOIH).

The Hungarian Military History Archive’s “Military Heroes” (Katona Hőseink – KAHŐ) contains the casualty cards of Hungarian military personnel during World War II. The cards have the name, date of birth, mother’s maiden name, identification number, rank, main unit, the type of service unit, location and date of loss.[16]

The Hungarian National Archive operates the online database of four Soviet prisoner registries[17]. The POWs and internees transported through Záhony and Biharkeresztes were handed over to the Hungarian authorities in Debrecen. Here the Ministry of Public Health operated the POW Transfer Committee of Debrecen (Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság – DHÁB1) from 1 July 1946 and registered the name, mother’s name, date of birth, and place of residence for all the prisoners arriving home.[18] The Hungarian Communist Party (which became Hungarian Workers’ Party in June 1948) ran the POW Department of the Hungarian Workers’ Party (MDP Hadifogoly Iroda – MDP HI) from 1945. This collection consists of two types of documents: the search forms filled by the relatives or associates of a prisoner, the certifications and other documentation attached to these forms, and the petitions submitted to the POW Department or the Association of Ex-POWs. The search forms contain the name, date and place of birth, mother’s name, place of residence, occupation, nationality, party association, date and location of drafting, the date and location of capture, and the current location.[19]

One of the databases is a registry given by the Russian National Military Archive to the Hungarian National Archive in 2019 consists of almost 682 thousand digital copies and translations of Hungarian prisoners’ personal files (учётная карточка). The files in the database called Hungarian Prisoners of Soviet Camps (Szovjet Táborok Magyar Foglyai – GUK) provides personal, military and prisoner data, however most of them are not detailed enough to help positively identify the POWs. Another difficulty in case of Jewish forced labourers is that all of them are marked as private (honvéd). Only one of the prisoners, György Káldor dr. (GUK number: 342687) has labour battalion (munkászászlóalj) registered as rank.[20]

The Voyennyye Memorial Society (Военные мемориалы) provided the other Soviet database, Soldiers in GULAG[21] (Katonák a Gulágon – GURH) in the 1990s and 2000s containing 66,277 files of soldiers and civilians who died in Soviet captivity (учётное дело).[22]

In addition to the digitalized databases several other available POW sources were incorporated. This includes the lists in the Hungarian National Archive’s foreign affairs collection prepared by the Israelite Congregation of Pest and the National Antifascist Association of Forced Labourers.[23] The Humanitarian collection of the Hungarian Military Archive contains the personal data forms of returned Jewish forced labourers and the drafts collected of those who died in captivity.[24] These lists, apart from the official reports and correspondence, were compiled from the information provided by those who have returned. At the POW Transfer Committee of Debrecen the associates of the Hungarian Red Cross have collected messages and information about the people who died or were still in Soviet captivity. The National Antifascist Association of Forced Labourers sent out questionnaires to the returned prisoners inquiring about those still in the camps.[25] The study also utilized contemporary press, which published lists of Jewish POWs in captivity and of those who have arrived home or died, such as the Hírek az elhurcoltakról (News About the Deported), Igaz Szó (True Word), Új Élet (New Life), Világosság (Clarity), Remény (Hope), and the Magyar Hadifogoly Híradó (Hungarian Prisoner-of-War Bulletin).

The usage of the online databases and archive documents poses a lot of difficulties. Most of the sources are incomplete or have incorrect data in them. This could be due to the errors during registration at both the Hungarian and Soviet authorities, errors in translation, the misspelling, mishearing or misremembering of certain information by soldiers and officials alike, the loss of documents during time, or the mistakes made during digitalization. These mistakes mean issues with personal data, the names of settlements and camps. Due to the errors and gaps sometimes it is very difficult or even impossible to positively identify certain individuals. A great example of this is János Quittner, whose surname in different sources is either Gutnerr (KAHŐ), Vitner (DHÁB1), or Kvitler (HL). During this research, a new, comprehensive database was created using all the available and above-mentioned sources in order to collect all available data of 4053 Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet POWs. Due to the wide variety of sources, the data in the registries can be validated, supplemented and/or corrected. The validated data was then compiled into a database of 15 columns, containing the gender, name, source, registry numbers, name of father and mother, date and location of birth, place of residence, the location and date of capture, the status at the time of capture, the prisoner status, the places of captivity, survival, departure, arrival, and other additional information. This database was then examined and analysed quantitatively and qualitatively.

From the labour battalion to the POW camp according to the Hungarian and Soviet sources

The study examines the database composed using the several Hungarian and international sources mentioned above. The research collected, examined, cross-referenced and validated the data of almost 7,000 Jews who became Soviet prisoners. Due to the limits and defects of the sources available, and the fact that many civilians were taken into captivity, not all of them could be positively identified as Jewish forced labourers. The current databank contains the personal data and information about the Soviet captivity of 4,053 identified Jewish forced labourers from Hungary. This is the most comprehensive record containing the data from all available and so far processed Hungarian and Soviet sources.

The deficiencies of the sources make the identifying of prisoners difficult. The mother’s maiden name – which is only used in Hungarian sources – is not available in 12.5% of people in the database, and even in those cases the names are often misspelled several times. The father’s name, used by the Soviet sources is unknown in 87%. The date of birth, which can be found in most lists and databanks, is missing in 5.8%. The birthplace can not be found in 14% of the cases, partially due to the fact that some lists and the database of the POW Transfer Committee of Debrecen only provide the place of residence or the place the prisoners went from Debrecen to.

Almost 95% of the Jewish forced labours in Soviet captivity are between the ages 20–40, which is generally military age. However, some extreme cases can be found as well. The oldest person in the database was born in 1886, the date of his capture is unknown, but we can assume that he was between the ages 57-59. The youngest among the Jewish POWs was born in 1928, the date of capture is also unknown, we can only assume that he was around 15-17 at the time of becoming a Soviet POW.

They only handed in a few query sheets at the POW Department of the Hungarian Working People’s Party (MDPHI). This could be due to the fact that most of these forms were filled out by family members and friends who, especially in rural Hungary, possibly perished in the Holocaust. This theory is further supported by the fact that a great percentage, 70.2% of the available query sheets are related to people born or residing in Budapest, where the Jewish population had better chances of survival. The effectiveness of these queries is questionable as all Foreign Ministry sources point to the deficiencies of communication and information supply between the Hungarian and Soviet parties. It is none the less important to note that 77.7% of the people found in these forms did eventually come home. Regarding the scarcity of the queries, it can also be mentioned that many relatives went directly to the church representatives, the Ministry of Defence or the Foreign Ministry in search of their loved ones.

The majority of forced labourers are found in at least one Hungarian database or registry. The most commonly occurring database is the Hungarian Military History Archive’s “Military Heroes” (KAHŐ) as up until November 1944 all casualties were supposedly registered, including death, injury, disappearance, and captivity. The military personnel could only be marked as dead or captured if at least two of his comrades attested their fate. 57.5% of the identified forced labourers can be found in this database. The other very common Hungarian database is the POW Transfer Committee of Debrecen, which contains information regarding 21.5% of identified prisoners. The database contains the data of most prisoners who came home between 1945 and 1949. However, very few data can be found from the year 1949 and due to the changes in Hungarian politics after this date, the case of POWs became less significant, and there is almost no data about those who arrived between 1949 and 1953. Very few of the forced labourers can be found in the Soviet sources. It is also due to the fact that these records are not always filled out correctly, leaving much information, the names written incorrectly, using the wrong rank and title, featuring the father’s name, instead of the mother’s and often being off by one year at the date of birth. Only 8.4% of the identified Hungarian Jewish forced labourers can be found in the Soviet databases.

The research project was primarily based on the registries published by János Botos. In addition to these lists the study used the registries available at the Hungarian Military Archive, the National Archive of Hungary and the Yad Vashem Institute. The database was composed by comparing the data in these sources with the online available Soviet POW databases, therefore containing way more information than the previous sources. The Foreign Ministry’s list of the Hungarian Jewish forced labourers in Soviet POW camps shows a lot of resemblance to the ones published by Botos. In this registry, however, an additional 76 persons could be identified. 60 out of them can be found in at least one other source, but only 3 in Soviet databases.

Several different name registries are available in the Humanitarian documents of the Hungarian Military Archives regarding the Hungarian Jewish POWs. From the people included within the database 924 are mentioned in these lists. Among these people 502 can be found in other sources. Online available POW databases contain data about 458 of them, 126 in Soviet sources.

During the mobilization of the Hungarian Second Army 130 Jewish labour battalion was despatched in the front. The forced labourers made up 91% of all the military losses in 1943 with 23,308 people. Died 2,158, wounded 716, disappeared 18,843, captured 1,591.[26] According to the casualty records of the Military Heroes of the Second World War database, in the month of January 1943. 1579 forced labourers became POWs and 18,322 disappeared. It is once again important to note that at least two people had to attest that a person died or was captured, without that they were categorized as “disappeared”. Taking into account the contemporary military experience, about half of the people registered as “disappeared” fell into captivity. In this case during the Soviet offensive at the Don River, in the month of January 1943 approximately 10,740 Jewish forced labourers became Soviet prisoners of war.

According to the database created during the research, 50.4% of identified Jewish forced labourers could have fallen into Soviet captivity at the Don River. The casualty registries are often inaccurate and only have the month in which the loss occurred registered, not the exact date. Oftentimes, especially in the first few months of 1943, they provide a spectrum of two to four months in which the casualty happened, and in some instances, they only register the year. In 48.8% we have no record for place of capture, and within that 78.6% does not have an exact date of capture. In our database only 14% of Jewish forced labourers have accurate date of capture. According to the memoires, many of these people gave themselves up voluntarily or even escaped from their battalion to the Soviet forces.

The survival chances of them were still not great though. 90% of POWs who were captured at the Don died within the first year.[27] This rate was probably even higher in case of the Jewish forced labourers, who fought without proper clothing, equipment, and were severely malnourished, many times even abused or exhausted on purpose. After the capture, the POWs were usually locked into small rooms of old buildings or barns nearby. They kept them in these places sometimes for days with very little or no food and water. After being collected, the prisoners had to march to the train stations or in some cases to the camps.[28] During this period the prisoners received almost no food. Due to these conditions (on top of their already weakened body) the majority of prisoners died before they reached the POW camps and therefore no record was made of them. One of the Jewish POWs, Mose Grossberg also noted that 90% of new transports died within the first weeks due to hunger, typhus and other illnesses, and therefore were not registered at all.[29] According to our database, among the Jewish forced labourers who became Soviet POWs at the time of the Soviet offensive at the Don, 8.27% died, and 8.4% returned. For the majority of them, 77.5%, we do not have a confirmed fate; we can only assume that most of them died during the transport or at a POW camp before registration.

Previous studies made almost no mention of the Jewish forced labourers and their fate after the tragedy at the Don. We know very little of what happened to the forced labourers during the withdrawal and in later occurring battles. The casualty registries are only available until October 1944, therefore we have little information about those who were captured in the last months of the war. From February to December 1943, they registered 203 Jewish forced labourers as POWs and 3,195 as disappeared, accordingly we can calculate that about 1,800 forced labourers were potentially captured by the Soviet Army. In 1944, until October, 203 became prisoners and 1,231 disappeared, thus making the probable number of POWs 819 people. Since we have no casualty registries filled out from 1945 we can’t make assumptions on about the number of POWs, but based on the available sources, including the online databases, the validated database, memoires, and query forms, we can prove that many Jewish forced labourers were taken in 1945 as well. According to the validated database 29 people were verifiably captured in 1945, 651 in 1944, and 228 in 1943, following the withdrawal from the river Don. 24.7% of the identified Jewish forced labourers got captured after January 1943. About 23.3% we do not have reliable information for the date of capture. Taking into account the absence of casualty registries in the last few months, the deficiencies of the Soviet and Hungarian registrations, notably the lack of dates of capture in many cases, we must assume that this percentage was generally higher. The data provided by the validated database shows that among the Jewish forced labourers who were captured after February 1943, 46.8% returned, 10.5% died, and 42.7%’s fate is unknown.

From the 4,053 confirmed Jewish forced labourer POWs 928 verifiably died. However, only a small percentage of them, 23.9%, can be found in the Soldiers in GULAG database which contains the personal files of those who died in Soviet POW camps. This is mostly because many POWs died before registry, and according to the memoires in some camps, the prisoners were never registered at all.[30] In many cases, the death is confirmed based on the name lists brought home by the returning prisoners, however, the detail of these varies greatly from one to another. The lists often only contain name, place of residency, the place and date of death.

Based on the lists published in the Új Élet (New Life) weekly newspaper, less than 2,000 Jewish people returned from Soviet captivity.[31] According to the Hungarian reports, until August 1948 approximately 10,692 forced labourers returned from the Soviet POW camps, which contradicts the fact that only 3,998 forced labourers were registered by the Soviets.[32] From the validated Jewish forced labourers 1,216 people, 30% of them returned. Almost 51% of them returned in 1947, and 40.56% in 1948, while only close to 9% returned in 1946. According to the database of the POW Transfer Committee of Debrecen, 4,607 forced labourers returned, most of whom are presumably Jewish. Based on the information provided here, 512 returned in 1946, 2,019 in 1947, 2,073 in 1948, and only 4 in 1949. As previously stated, the Transfer Committee only has records of those who returned after 1 July 1946 and has insignificant information about those who returned in 1949, as presented. Not to mention, that POWs kept returning up until 1953. As a result, it is impossible to provide proper calculations about the yearly distribution of returns. We can only assume that most of them returned after 1945 and can draw the assumption that the number of returnees was highest in 1947–1948 in accordance with the general Hungarian POW statistics.[33]

Conclusions

This study examines Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet prisoners of war (POWs) during and after the Second World War. It is primarily based on János Botos’s Magyar zsidók szovjet lágerekben, 1939–1956 and draws on registries from the Hungarian National Archives and the Hungarian Military History Archives. By cross-referencing these records with online archival databases, the research created the most comprehensive and validated database to date of Hungarian Jewish forced labourer POWs in Soviet camps.

A major achievement of the project was the identification and verification of more than 4,000 individuals. The resulting database consolidates all available information about these POWs and serves both as a valuable research tool and as a resource for descendants seeking information about relatives. It also supports local and religious community historical research.

The study combines quantitative and qualitative analysis of the database with the examination of narrative sources from eight national and international archives, including registries, correspondence, interviews, and memoirs. Its objectives were to deepen understanding of Hungarian Jewish forced labourers in Soviet captivity, contribute to research on Hungarian POWs and forced labourers, while providing sufficient answers to the questions posed by Szabolcs Szita.

Statistical analysis reveals important findings about the demographics and experiences of these prisoners. Most were between 20 and 40 years old, although some were as young as 15–17 or as old as 57–59. The research challenges earlier estimates that around 90% of Jewish forced labourer POWs were captured during the Soviet offensive at the Don River in early 1943. The database indicates that only 50.4% can be directly linked to captivity at the Don, while 24.7% were captured after January 1943. Accounting for gaps in the records, the study estimates that approximately 60% were captured at the Don.

Survival and return patterns closely resemble those of other Hungarian POWs. Around 90% of those captured in early 1943 died within the first year of captivity. Most survivors were generally released home in 1947–1948. Evidence from both statistical and narrative sources indicates that Jewish forced labourers did not receive special treatment from Soviet authorities. They were housed, fed, and employed under the same conditions as other prisoners, sometimes even under German supervision. While some individuals benefited from specialized skills that secured better work assignments, such opportunities were not unique to Jewish prisoners.

The findings suggest that Soviet authorities treated Jewish forced labourers primarily as ordinary POWs rather than as victims of Nazi persecution. Their high mortality rates, lengthy imprisonment, delayed return, and the capture of Jews even from German concentration camps all support this conclusion. The study also highlights the limitations of earlier research, which was constrained by incomplete source. Although significant progress has been made, further archival work remains necessary to fully understand this “double tragedy” experienced by Hungarian Jews under both fascist and Soviet systems.

Bibliography

Sources

Archival Sources

National Archives of Hungary (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MNL OL)

    • XIX-J-1-j, 25
    • XIX-J-1-j-(1945-1964) -145
    • XIX-J-42-b-Moszkva-IV-343/1946-2

Hungarian Jewish Museum and Archive (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, HJMA)

    • HJMA X-15-11-4
    • HJMA XIX-395
    • HJMA XX-F-121
    • HJMA XX-C-4-4
    • HJMA XV-XXXIII-5-c

Military History Archives (Hadtörténelmi Levéltár, HL)

    • VKF 437/1944. eln.
    • HM 7187-1947.eln.
    • HM Bée.cs.i. A/I/95.
    • VI. 37. „H” 3/1-5.

Yad Vashem Institute – The World Holocaust Remembrance Center

    • 3729889 – Memoirs of Gyorgy Ritter, born in 1903, regarding his experiences as a Hungarian Army soldier and in Soviet captivity
    • 3557453 – Testimony of Mose Grossberg, born in Mezonagymihaly, Hungary, 1909, regarding his experiences in a labor battalion in Ukraine and as a POW in the Soviet Union
    • 3545647 – Testimony of Zvi Ben-Shlomo regarding his experiences in Labor Battalion Number 108/58 as a Soviet POW
    • 9462495 – Letter written by Layosh Veynberger in the name of the Jewish forced laborers for the Hungarian Army who are imprisoned in the Soviet POW camp in Kharkov
    • 7313485 – List of Jews from Hungary who perished in Soviet POW camps in Ukraine, 11/1944-02/1945
    • 9560853 – Letters and postcards sent to Miklós Sonnenfeld from his parents in the Szombathely Ghetto, 1944, letters from Miklós Sonnenfeld to his brother Pál Sonnenfeld who was a POW in the Soviet Union, 1946-1947, and personal certificates

Holocaust Memorial Center (Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, HDKE)

    • 2013_198 – Jenei Sándor hagyatéka (Legacy of Jenei Sándor)

Records of the National Committee for Attending Deportees (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, DEGOB), http://degob.org/

Digital archival sources and databases

Military Heroes (Katona Hőseink, KAHŐ), https://iivh-katonahoseink.militaria.hu/

POW Transfer Committee of Debrecen (Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság, DHÁB1), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/a-szovjetuniobol-hazatert-hadifoglyok-nevjegyzeke-1946-1949/informacio

MDP POW Department (MDP Hadifogoly Iroda, MDPHI), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/mdp-hadifogoly-iroda/informacio

Hungarian Prisoners of Soviet Camps (Szovjet táborok magyar foglyai, GUK), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/szovjet-taborok-magyar-foglyai/informacio

Soldiers in GULAG (Katonák a Gulágon, GURH), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/katonak-a-gulagon/informacio

Contemporary Press

Hírek az elhurcoltakról, vol. 1–5.

Igaz szó, vol. 4–6.

Magyar Hadifogoly Híradó, vol. 1–4.

Új Élet, vol. 1–2.

Világosság, vol. 1–4.

Published sources

Béri János, Csöbörből vödörbe: Munkaszolgálat és hadifogság, Mozgó Világ, 36. évf. (2010), 2. sz., 41–51.

Friedrich József: Egy munkaszolgálatos szovjet hadifogolytáborokban, in Randolph L. Braham (ed.): Túlélők visszaemlékezései, Budapest, Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség Szent Pál Akadémia, 1996, 121–142.

Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…”: Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon II., Budapest, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1962.

Kis Gergő Barnabás – Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál: „A 105/11. tábori munkásszázad igaz és valóságos története 1942 októberétől 1943 januárjáig”, Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf. (2004), 3. sz., 887–926.

Lázár György (szerk.): Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései – (1946–1948), Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1998.

L. Balogh Béni (szerk.): „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015.

Mezei Gábor: Hat év megpróbáltatás: Egy munkaszolgálatos naplója, Budapest, Belvárosi Könyvkiadó, 2000.

Örkény István: Egyperces levelek, Budapest, Helikon, 46–108.

Örkény István: Lágerek népe, Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet, Budapest, 1947.

Szilágyi János György: Örvények fölé épülő harmónia I–II.: Interjúk, dokumentumok, levelek, Budapest, Gondolat, 2018.

Szita Szabolcs (szerk.): Iratok a kisegítő munkaszolgálat, a zsidóüldözés történetéhez 1–3., Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, 2002.

Varga Éva Mária (szerk.): Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban: Dokumentumok (1941–1953), Moszkva–Budapest, ROSSZPEN – MKTTK, 2006.

Shaked, Dr. Gavriel Bar (szerk.): Nevek – שמות – Names: Names of Jewish Victims of Hungarian Labour Battalions II., Bnei-Brak, Fridman, 1992.

XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939: II. törvénycikk, valamint az 1914—1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938: IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről, in Az 1942. évi törvények gyűjteménye, Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1943, 73–74.

Literature

Bárány, George: Zsidó munkaszolgálatosok szovjet hadifogságban, Barátság, 1. évf. (1994), 1. sz, 29–33.

Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf. (2000), 4. sz., 861–886.

Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, in Bognár Zalán és Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULÁG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63.

Botos János: Magyar zsidók szovjet lágerekben: 1939–1956, Budapest, Jakab és Komor tér 6. Egyesület, 2018.

Komoróczy Géza: A Zsidók története Magyarországon II., Pozsony, Kalligram, 2012.

Komoróczy Géza: Öt év munkaszolgálat és hadifogság, in Komoróczy Géza: Jogot, mert emberek vagyunk: zsidótörténeti tanulmányok, Budapest, Kalligram, 2023.

Komoróczy Géza: Szilágyi János György életútinterjúja elé, in Komoróczy Géza (szerk.): Örvények fölé épülő harmónia I., Budapest, Gondolat, 2018.

Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943), Budapest, Kossuth, 2019.

Szita Szabolcs, Magyar zsidó túlélők szovjet fogságban in Krausz Tamás, Barta Tamás (szerk): Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein, Budapest, Russica Pannonica, 2014, 179–196.

Szita Szabolcs: Magyar zsidók a szovjet fronton, Remény, 18. évf. (2015), 4. sz. https://remeny.sofar.hu/remeny/2015-4-szam/szita-szabolcs-magyar-zsidok-a-szovjet-fronton/

Szita Szabolcs: A munkaszolgálat Magyarországon 1939–1945, Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf. (2004), 3. sz., 817–857.

Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet hadifogságban, História, XVI. évf. (1994), 2. sz., 11–12.

Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956) az oroszországi levéltári források tükrében, Budapest, Russica Pannonicana, 2009.

EKÖP – Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – Az NKFI Alapból megvalósuló program

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg

References

  1. The research was carried out with the support of the Ministry of Culture and Innovation, National Research, Development and Innovation Fund, within the framework of the University Research Scholarship Program (EKÖP) – A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg. ↑
  2. Szita Szabolcs: Magyar zsidó túlélők szovjet fogságban, in Krausz Tamás, Barta Tamás (szerk.): Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein, Budapest, Russica Pannonica, 2014, 179–196.; Szita Szabolcs: Magyar zsidók a szovjet fronton, Remény, 18. évf. (2015), 4. sz. https://remeny.sofar.hu/remeny/2015-4-szam/szita-szabolcs-magyar-zsidok-a-szovjet-fronton/ ↑
  3. A rendelet „A m. kir. minisztériumnak 5070/1939. M. E. számú rendelete a közérdekű munkaszolgálat tárgyában” címmel a Budapesti Közlöny 1939. május 17-i (111.) számában jelent meg. ↑
  4. Levente Associations was a paramilitary youth organization established in 1921 in order to circumvent the ban on military preparations imposed by the Treaty of Trianon. The Act of Defence declared that all boys between the ages 12–21 were required to join. ↑
  5. XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939: II. törvénycikk, valamint az 1914—1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938: IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről, in Az 1942. évi törvények gyűjteménye, Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1943, 73–74. ↑
  6. Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943), Kossuth, 2019, 354. ↑
  7. HL VKF 437/1944. eln. ↑
  8. Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet hadifogságban, História, XVI. évf. (1994), 2. sz., 11. ↑
  9. HL HM 7187-1947.eln.; XIX-J-1-j, IV-438.1. MVKTI 1516/Ku.i.-1947.; HL HM Bée.cs.i. A/I/95.; A fenti levéltári adatok alapján összegzi: Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet-magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf . (2000), 4. sz., 867. ↑
  10. Bognár Zalán, 1 milliónál több vagy kevesebb?: A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, in Gupvi, Gulag – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 32. ↑
  11. GUPVI: On 19 September 1939, by order of the head of the NKVD (the Soviet People’s Commissariat for Internal Affairs), the Administration for Affairs of Prisoners of War (Upravlenie po delam voennoplennykh, Управление по делам военнопленных, UPV) was established. It was later expanded into the Administration for Affairs of Prisoners of War and Internees (Upravlenie po delam voennoplennykh i internirovannykh, Управление по делам военнопленных и интернированных, UPVI).From January 1945, when the number of military personnel and civilians held in camps under its authority exceeded one million, it was elevated to the same status as the GULAG (Glavnoe upravlenie lagereĭ, Главное управление лагерей). It thus became the Main Administration for Affairs of Prisoners of War and Internees (Glavnoe upravlenie po delam voennoplennykh i internirovannykh, Главное управление по делам военнопленных и интернированных, GUPVI) ↑
  12. Botos János: Magyar zsidók szovjet lágerekben: 1939–1956, Jakab és Komor tér 6. Egyesület, Budapest, 2018. ↑
  13. Dr. Gavriel Bar Shaked (szerk.): Nevek – שמות – Names: Munkaszázadok veszteségei a keleti magyar hadműveleti területeken. Names of Jewish victims of Hungarian labour bataillons 2, Bnei-Brak, Fridman, 1992. ↑
  14. The casualty card had four categories: lost, injured, died, and captured. A soldier could only be marked as captured if at least two of his comrades saw and confirmed it. In most cases even POWs were registered as lost, meaning their fate was unknown. ↑
  15. MNL OL HU-MNL-OL-XIX-J-42-b-Moszkva-IV-343/1946-2 ↑
  16. https://iivh-katonahoseink.militaria.hu/cms/iivh-altalanos-informaciok ↑
  17. The paper uses the abbreviations standardized by the International Association of GULAG/GUPVI Researchers. ↑
  18. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/a-szovjetuniobol-hazatert-hadifoglyok-nevjegyzeke-1946-1949/​informacio ↑
  19. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/mdp-hadifogoly-iroda/informacio ↑
  20. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/szovjet-taborok-magyar-foglyai/informacio ↑
  21. The title is very misleading as not only soldiers, but several civilian victims are included in the database and most of them died in GUPVI, not GULAG camps. ↑
  22. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/katonak-a-gulagon/informacio ↑
  23. MNL XIX-J-42-b-Moszkva-IV-343/1946-2 ↑
  24. HL-VI. 37. „H” 3/1-5. ↑
  25. HDKE 2013_198_47 – Jenei Sándor hagyatéka ↑
  26. Szita Szabolcs: A munkaszolgálat Magyarországon 1939–1945, Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf. (2004), 3. sz., 834. ↑
  27. Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956) az oroszországi levéltáriforrások tükrében, Budapest, Russica Pannonicana, 2009, 142. ↑
  28. György János Szilágyi had to march 870 kms within 3-4 weeks from the POW collection camp of Kolomyya to the POW camp of Zaporizhzhia – Komoróczy Géza: Öt év munkaszolgálat és hadifogság, in Komoróczy Géza: Jogot, mert emberek vagyunk: zsidótörténeti tanulmányok, Budapest, Kalligram, 2023, 239; Szilágyi János György: Örvények fölé épülő harmónia I–II.: Interjúk, dokumentumok, levelek, Budapest, Gondolat, 2018, 98. ↑
  29. „A néhány hét alatt, amit itt töltöttünk a foglyok 90%-a meghalt az uj transzportokat is figyelembe véve. Az oroszok csak két hét elteltével vettek bennünket nyilvántartásba, akik addig lehaltak, azok nem is jöttek számba mint foglyok, nem is tudtak róluk. A hihetetlenül nagy méretü halálozás az éhség, kiütéses tifusz és más betegségek következtében állot be.” – Yad Vashem 3557453 – Testimony of Mose Grossberg, 6. ↑
  30. Idem. ↑
  31. Új Élet, based on lists published between 22 August 1946 and 7 July 1949. ↑
  32. MNL OL HU -XIX-J-1-j, 25. doboz, idézi: Botos János: Magyar zsidók szovjet lágerekben: 1939–1956. Jakab és Komor tér 6. Egyesület, Budapest, 2018, 24. ↑
  33. Based on the database of the POW Transfer Committee of Debrecen, 9,536 POWs returned in 1946, 59,522 in 1947, 83,037 in 1948, and only 101 in 1949. ↑
Beküldve:

Mati Márton: A Magyar Vöröskereszt Misszió szerepe a szibériai hadifoglyok hazaszállításában

A hadifogolykérdés az első világháború előtt

A XIX. század véres háborús eseményei egyre inkább ráébresztették a nagyhatalmak vezetőit, hogy ideje tisztázni, egy nemzetek közötti megegyezéssel szabályozni, a hadviselés jogi kereteit. A konfliktusok során a megsebesült, vagy hadifogságba esett katonák ügye számított a legrendezetlenebb területnek. A sebesültek irányába mutató első komolyabb humánus lépés nem nagyhatalmi szinten jelentkezett. A svájci Jean Henri Dunant[1] az 1859-es solferinói vérengzés hatására mozgalmat indított, amelynek köszönhetően 1880-ban megszületett a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, mely szervezet az alapításától kezdve azzal a céllal működött, hogy a háborúkban megsebesült katonákat és civileket ápolja és támogassa.

A hadifoglyok jogi helyzetének rendezését elsősorban Oroszország uralkodója, II. Sándor karolta fel. A cár egy nemzetközi fórum összehívását szorgalmazta, ahol a hadviselés és azon belül a hadifogság kérdésének tisztázását szerette volna jogi keretek közé szorítani. A téma megvitatására, 1874-ben Brüsszelben 15 állam képviseletében összeült egy konferencia. A nemzetközi értekezlet azonban nem hozott átütő sikert, ennek hátterében sokan az országok közötti óriási bizalmatlanságot vélték. A megegyezés elmaradásának köszönhetően, az orosz uralkodó által is támogatott kérdésben nem történt jelentős előrelépés, a hadifogság nemzetközi jog által rögzített szabályozására nem kerülhetett sor 1874-ben. II. Sándor unokája, II. Miklós folytatta nagyapja elképzeléseit. A cár, 26 állam képviseletével 1899-ben Hágába hívott össze egy nemzetközi értekezletet. A konferencia végén a résztvevő államok nyilatkozatot írtak alá, amelynek köszönhetően megszületett a szárazföldi és tengeri hadviselés nemzetközi joggal szabályozott egyezménye.[2] Évekkel később 1906-ban Genfben megerősítették a hágai egyezményt, majd egy évvel később a holland királynő I. Vilma, ismételten Hágába hívott össze egy konferenciát, amelyre ezúttal több résztvevő érkezett, összesen 44 állam küldte el képviselőit a nemzetközi értekezletre. A tárgyalás legfőbb eredményének tekinthetjük, hogy a résztvevő országok igyekeztek nemzetközi jogi szinten is szabályozni a hadifogság kérdését. Az 1907-es egyezmény[3] mellékletének második fejezete foglalkozik a háború során hadifogságba esett katonák ügyével. A melléklet 16 cikken keresztül tárgyalja a hadifogsággal kapcsolatban felmerülhető problémákat. Olyan témakörök kerültek jogi szabályozások alá, mint például a fogva tartó felelősségének meghatározása, a hadifoglyok elszállásolásának kérdése, vagy éppen a kényszermunka meghatározása és annak alkalmazása a fogvatartottak körében. Az érintett fejezet utolsó cikke a 20. Ebben a cikkben fogalmazták meg a foglyok hazaszállításának kérdését, mely a következőképpen hangzott: „A béke megkötése után a hadifoglyokat a lehető legrövidebb idő alatt vissza kell bocsátani hazájukba.”[4] Sajnálatos, hogy a megállapodás szövegezői pont az egyik legfontosabb kérdést nem kellő mélységben gondolták végig. Az egyetlen mondatban megadott instrukció, több rendkívül fontos kérdésre sem tért ki. Például nem határozza meg, hogy a háborúban résztvevő felek közül melyik fél a felelős a hadifoglyok hazaszállításáért, továbbá arra sem tér ki a mondat, hogy kinek kell állnia a hazaszállítás során felmerülő költségeket. A felületes megfogalmazással súlyos problémákat okoztak az egyezmény írói. Az első világháború végén a győztes hatalmak gyakran visszaéltek a nem kellően megfogalmazott utasítással. A leggyakoribb visszaélések a foglyok szállítási költségével adódtak.[5]

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadifogoly veszteségeiről

Az első világháború alatt a hadifogságba esettekről és a veszteségekről pontos adataink nincsenek. A mai napig nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a háború során hány fő is eshetett hadifogságba az osztrák-magyar oldalon harcoló katonák közül. A téma kutatói már többször próbálták meghatározni a valós számot, azonban a források hiányossága miatt csak a becsléseket, vagy az eredeti számhoz közelítő adatot tudtak megadni. Az első, a témával foglalkozó magyar szerzők által szerkesztett nagyszabású munka, az 1931-ben megjelent Hadifogoly Magyarok Története[6] volt. A mű az osztrák származású dr. Gaston Bodart hadtörténész és statisztikus számításait vette alapul. A szakember szerint az első világháborúban a központi hatalmak oldaláról összesen 3.330.000 fő hadifogoly kerülhetett az antant és szövetségeseinek fogságába. Dr. Bodart továbbá azt állította, hogy a több mint 3 milliós számból, 1.673.000 fő az osztrák-magyar hadseregében szolgálatát teljesítő katona volt. Ha az említett számhoz hozzáadjuk azt a körülbelül 837.000 eltűntként számon tartott osztrák–magyar katonát, akkor több mint 2 és fél milliós számot kapunk.[7]

A második világháborút követően Józsa Antal kezdett ismételten az első világháborús hadifogság történetével foglalkozni. A témával foglalkozó terjedelmes munkájában[8] a szerző 2 millió fő körül állapítja meg a háború alatt fogságba esett osztrák – magyar hadifoglyok számát, azonban, ha ehhez a számhoz hozzáadjuk a még eltűntek létszámát, akkor majdnem a 3 millió főt megközelítő számot kapunk.[9] Alon Rachamimov izraeli történész, a keleti front hadifogolykérdésével foglalkozó könyve szerint körülbelül 2.770.000 osztrák–magyar katona eshetett az ellenséges szövetségesek fogságába. Rachamimov munkájában Hans Weiland és Leopold Kern szerkesztésben megjelent In Feindeshand: Die Gefangenschaft im Weltkriege in Einzeldarstellungen[10] című grandiózus munka számításait használja fel. Továbbá Rachamimov a két osztrák szerzőre hivatkozva megjegyzi, hogy az osztrák–magyar hadifoglyok többsége, mintegy 2 millió fő keleti, vagyis orosz táborokban volt fogságban.[11]

Még nehezebb feladat annak a megállapítása, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékében szolgáló hadifogságba esett katonák közül pontosan hány magyar származású lehetett. A hadifoglyok számával kapcsolatban vannak ugyan próbálkozások és elképzelések, azonban ennek a pontos meghatározása mára már szinte teljességgel lehetetlen.[12] Jelen tanulmányunkban szereplő, a Szibéria távol-keleti régiójában lévő hadifogolytáborokban raboskodó magyar foglyok létszáma a fent említett számok töredékét sem tették ki. Az orosz, majd a bolsevik hatalom elleni intervenció következtében 1918-tól amerikai, illetve japán felügyelet alá került táborokban a magyar származású hadifoglyok létszáma 10.000–15.000 fő körül lehetett. Ez a szám természetesen állandóan változott. Köszönhetően az orosz polgárháborúnak, nyugatról folyamatosan újabb és újabb hadifogoly szállítmányok érkeztek a térségbe, ezzel túlzsúfolttá téve az oroszországi tengermelléki táborokat. Ugyanakkor a szám, az 1919 második felétől fokozatosan beinduló hazaszállításoknak köszönhetően folyamatosan csökkent. Dell’Adami Géza, a Magyar Vöröskeresztes Misszió vezetője és egyben a kelet-szibériai hazaszállítás fő koordinátora szerint, az irányítása alatt működő misszió körülbelül 8.000 magyar volt hadifoglyot szállított haza 1920 októbere és 1921 szeptembere között. Ezen felül az utódállamok által hazaszállított magyar nemzetiségű hadifoglyok száma Dell’Adami szerint 5.000 fő körül lehetett. Ezen állítások ismeretében a Szibéria távol-keleti részéről összesen és hivatalosan körülbelül 13.000 magyart szállítottak haza évekkel az első világháború befejezése után.[13]

Előkészületek a kelet-szibériai hadifoglyok hazaszállításához és a Magyar Vöröskereszt Misszió megalapítása

A Nagy háborút követően Magyarországon rendkívül kiszámíthatatlan korszak köszöntött be. A vesztes háború, a Tanácsköztársaság időszaka, illetve a megszállás, komolyan megtépázta a magyar állam kincstárát és közigazgatását. A proletárdiktatúra bukását és a román megszállást követően egyre fokozódott az új kormányra nehezedő társadalmi nyomás, melynek egyik gyújtópontjában a hadifoglyok hazaszállításának ügye állt.

Nyugatról, akadozva ugyan, de már 1918 végén megindultak a hazaszállítások. Azonban keleten, főleg a polgárháborús helyzetnek köszönhetően, sokkal összetettebb volt a helyzet. Az oroszok a központi hatalmakkal kötött különbéke alkalmával[14] kölcsönös fogolycseréről egyeztek meg. Egyes becslések szerint a megállapodást követően Oroszország nyugati részéről 1918. október végéig mintegy 6–700.000 osztrák–magyar hadifoglyot szállítottak haza.[15]

Az orosz polgárháború eszkalálódása és szibériai irányba történő kitolódása nagyban megnehezítette a keleti hadifogságba esettek hazaszállítását. Ugyan Koppenhágában, 1920. május 29-én[16] született egy új megállapodás Szovjet-Oroszország és Magyarország között a hadifoglyok kicseréléséről, azonban a keleten uralkodó háborús helyzetnek és a politikai destabilizációnak köszönhetően a hadifoglyok hazaszállításának megszervezése komoly akadályokba ütközött. Az orosz fogságba esettek közül voltak olyanok, akik inkább hazaszöktek, minthogy megvárják a hivatalos szállítás megkezdését. A legkilátástalanabb helyzetben a Szibéria távol-keleti részén fogvatartottak voltak.[17] A bolsevik és a fehér seregek közötti összecsapások, illetve a transzszibériai vasút vonalán történő harcok teljes mértékben elvágták az ott raboskodókat Európától. A háborúból adódó kiszámíthatatlan állapotnak köszönhetően a szárazföldön történő hazaszállításra, illetve egyéni hazaszökések megszervezésére szinte semmiféle lehetőség sem adódott. A hadifoglyok amúgy is kilátástalan helyzetén tovább rontott a Monarchia kapitulációja és nemzetállamokra történő szétesése. Az egységes külügyi képviselettel rendelkező Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása hihetetlenül nagy károkat okozott a hazaszállítással kapcsolatos tárgyalások menetében. A Monarchiából leválasztott, önálló külügyi tapasztalattal nem rendelkező és csekély diplomáciai értékkel bíró Magyarország magára maradt.

A párizsi békekonferencia 1920. március 13-án[18] értesítette Magyarország kormányát, hogy engedélyezi egy magyar küldöttség Szibériába utazását, azzal a céllal, hogy megkezdje az ott ragadt több mint 10 ezer magyar hadifogoly hazaszállításához az előkészületeket. A Honvédelmi Minisztériumban működő Hadifogoly Osztály vezetője Kirchner Sándor ezredes kapta a feladatot, hogy a Magyar Vöröskereszt védnöksége alatt működő missziót megszervezze, és a térségbe küldje. A mentőakció vezetésére a Hadifogoly Osztálynál 36-an is jelentkeztek, végül az ezredes a misszió élére a szibériai hadifogságot is megjárt Tarczali Dell’Adami Géza századost nevezte ki.[19]

Dell'Adami kép

Tarczali Dell’Adami Géza fényképe a Megváltás Szibériából című könyvéből

Dell’Adami Géza százados háború alatti tevékenységéről nem sok adattal rendelkezünk. Amit biztosan tudunk, hogy még a háború elején eshetett hadifogságba. Több hadifogolytáborban is járhatott, azonban 1916-ban a berezovkai hadifogolytáborban letartóztatták. Állítólag megtámadta a tábort őrző kegyetlenkedő kozákokat, akik folyamatosan kínozták és sanyargatták a tehetetlen hadifoglyokat. Az egyszemélyes támadás végül tömegverekedésbe torkollott, aminek következtében lázadás vádjával egy orosz polgári börtönbe szállították Dell’Adami Gézát.[20] Valamikor az 1917-es év végén feltételezhetően ebből a börtönből szökhetett meg és tért haza Magyarországra.[21] Nem sokkal hazaérkezése után a Magyar Vöröskereszt berni kirendeltségére küldték, ahol a magyar hadifoglyok hazaszállításának koordinálásáért felelt. Kirchner ezredes választása valószínűleg azért eshetett Dell’Adami Gézára, mert mint egykori hadifogoly nagy tapasztalattal rendelkezhetett a szibériai állapotokról. Természetesen az is a százados kinevezése mellett szólhatott, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tisztviselőivel is igen jó viszonyt alakított ki a berni tartózkodása alatt. A Magyar Vöröskereszt Misszió második tagjának a szintén szibériai hadifogságot megjárt dr. Kovács István orvos őrnagyot jelölték ki, aki feladatul a hadifoglyok egészségügyi ellenőrzését kapta.

Az óriási feladat lebonyolításához a Hadifogoly Osztály munkatársai számításai szerint legalább 3 millió amerikai dollárt[22] kellett előteremteni. Mivel a háborút követően a magyar állam a hazaszállítási feladatokra és a Magyar Vöröskereszt Misszió működésére nem volt képes ekkora összeget elkülöníteni, más megoldást kellett találnia Dell’Adamiéknak. A csőd szélén álló Magyarország kölcsönre sem számíthatott. Nem volt olyan állam a háború után, amely egy vesztes, a végletekig eladósodott országnak hitelt biztosított volna. Végül a mentőakcióban résztvevőknek az az elképzelése támadt, hogy nemzetközi jótékonysági gyűjtések során próbálják előteremteni a hazaszállításhoz szükséges összeget.[23] Az ötlet valószínűleg onnan származhatott, hogy Magyarországra is eljutott a híre annak, hogy az Amerikai Egyesült Államokban több amerikai–magyar lap a háború alatt és azt követően is, kiemelten foglalkozott a szibériai fogságban szenvedők helyzetével. Az amerikai újsághírek szerint az Egyesült Államokban élő magyarok több alkalommal is bizonyították a magyarságot érintő esetekben a segítő szándékukat.

Az Amerikai Magyar Reformátusok Lapja az 1919. augusztus 23-ai számában,[24] arról számolt be, hogy a Youngstowni Magyar Egyletek és Egyházak Nagybizottsága még augusztus 9-én, több, az összmagyarságot érintő határozatot fogadtatott el a youngstowni magyar diaszpóra legfőbb képviselőivel. A határozatok között olvashatunk egy felhívást is, mely arra kéri az amerikai magyarokat, hogy a szibériai hadifogságban szenvedő honfitársaik megsegítése céljából az Egyesült Államokban élő magyarok nagygyűlését hívják össze. Az említett rész így hangzott: „… Kimondja továbbá, hogy okvetlenül szükségesnek tartja a Szibériában sínylődő magyar foglyok megsegítését, valamint az odahaza szenvedők megsegítését. Ezen okból szükségesnek látja egy országos értekezlet megtartását, melynek egybehívását ajánlja az Amerikai Magyar Szövetségnek avval a kérelemmel, hogy hacsak lehetséges, úgy az értekezlet helyéül Youngs- town-t válassza ki.”[25]

Elképzelhető, hogy az amerikai hírekről és akciókról a Hadifogoly Osztály munkatársai is értesültek. Ha ez így történt, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Kirchner ezredes és Dell’Adami Géza ezen ismeret alapján döntött úgy, hogy a Magyar Vöröskereszt Misszió az amerikai segélyező akciókat felhasználva az Egyesült Államokon keresztül utazva jusson el Vlagyivosztokba. A terveik szerint a szibériai hadifoglyok számára adománygyűjtő kampányt szerveznek az amerikai–magyar és izraelita közösségekkel, illetve segélyszervezetekkel együtt, mely gyűjtéstől azt remélték, hogy a hazaszállítás jelentős részét fogja fedezni.[26]

Az amerikai gyűjtőakció

A hazaszállítással megbízott mentőmisszió szervezéséről még az Amerikában élő magyar diaszpóra is értesült. Az Amerikai Magyar Hírlap 1920. április 8.-ai száma arról írt, hogy a szibériai hadifoglyok megsegítésére Magyar Vöröskereszt Missziót hoztak létre és 2-3 héten belül Amerikába indul, hogy az országon keresztül utazva Vlagyivosztokba jusson.[27] Az újságcikk tudósításával ellentétben Dell’Adamiék már korábban, április első hetében útnak tudtak indulni. Amint a misszió tagjai megkapták az utazáshoz szükséges hivatalos okmányokat a Külügyminisztériumtól és beszerezték a munkájukat támogató ajánlóleveleket Ulysses Grant-Smithtől,[28] a Magyarországon állomásozó amerikai követtől, elhagyták Budapestet.

A misszió 1920. április 14.-én a franciaországi Cherbourgból hajózott ki, majd egy héttel később, április 22-én érkezett meg New York kikötőjébe, ahol az Amerikai Magyar Segélyegyesület[29] elnöke, Barna Bertalan fogadta őket.[30] Az elnök kitörő örömmel köszöntötte a misszió tagjait és közölte velük, hogy másnap, 23-án éppen New Yorkban tartanak egy gyűlést, amelyen a Szibériában raboskodó hadifoglyok megsegítéséről fognak tárgyalni amerikai segélyszervezetek. Az Egyesült Államokban hónapok óta több, az amerikai magyarsághoz köthető szervezet és újság foglalkozott a Szibériában rekedt hadifoglyok reménytelen helyzetével. Ezek az egyesületek és sajtóorgánumok már a múltban is több alkalommal szerveztek gyűjtéseket, önkéntes adakozásokat az óhazát érintő ügyekben.[31] Barna Bertalan, az Amerikai Magyar Segélyegyesület elnöke május közepéig legalább 300 ezer dollár összegyűjtését ígérte a Magyar Vöröskereszt Missziónak.[32]

Dell’Adami Géza visszaemlékezésében arról számolt be, hogy az amerikai magyarság milyen egységesen, szinte egy emberként összefogva állt ki a hazaszállítás ügye mellett[33]. Azonban a misszióvezető állításával és tapasztalatával ellentétben, kissé árnyaltabb helyzet bontakozik ki, ha a korabeli magyar tulajdonú folyóiratokba is beleolvasunk .[34] Az Amerikai Magyar Hírlap április 29-ei száma nyíltan kritizálja a magyar diaszpóra körében legolvasottabb lapok, a Szabadság és a Népszava szerkesztőségét, felróván nekik, hogy ezek a lapok csak most, hogy a misszió tagjai ténylegesen az országban vannak hajlandóak a szibériai rabságban szenvedők sorsával foglalkozni.[35] Az ilyen és ehhez hasonló írásoktól eltekintve, Dell’Adami visszaemlékezéséből és a gyűjtésben, támogatásban résztvevő szervezetek tevékeny munkájából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy dacára a kisebb nézeteltéréseknek, Amerika magyarjai össze tudtak fogni egy közös ügy érdekében.

A hazaszállítással kapcsolatos első gyűlés, amin a misszió tagjai is részt tudtak venni, az érkezésük másnapján volt esedékes. Ezen az alkalmon három kimagasló pénzbeli előjegyzés is született. Az Amerikai Vöröskereszt Egylet 250.000 dollár, az Amerikai Magyarok Segélyegyesülete 300.000 dollár, az Izraelita Segélyegyesület[36] pedig 250.000 dollár összegyűjtését ígérte a szibériai hadifoglyok megsegítésére.[37] A pénzbeli jegyzések mellett a résztvevők megalapították az Amerikai Hazatelepítő Bizottságot,[38] mely szervezet legfőbb feladata a gyűjtések során befolyt pénzösszeg kezelésén felül, a szibériai fogságban szenvedő osztrák, magyar és galíciai hadifoglyok hazaszállításához szükséges hajók bérlése volt. A Bizottságnak később igen komoly támasza lett a Magyar Vöröskereszt Misszió, a vlagyivosztoki működésük során.

A new yorki gyűlést követően a misszió tagjai számos rendezvényen, segélyező esten és gyűjtésen vettek részt.[39] Amíg Dell’Adamiék az Államokban tartózkodtak, addig a helyi magyar nyelvű újságok folyamatosan közöltek minden olyan eseményt, amely valamilyen módon a szibériai hadifoglyok megmentéséért tevékenykedő Magyar Vöröskereszt Misszióhoz kötődött. Egyik alkalommal dr. Kovács István homesteadi[40] látogatásáról a következőképpen számolt be az Amerikai Magyar Reformátusok május 15-ei száma:

… Este 8 órakor a Carnegie könyvtár dísztermében meglehetős szép számú közönség gyűlt össze, hogy meghallgassa a Veres Kereszt egyleti küldöttek előadását. Akik eljöttek, azoknak lekéből bizonyára soha nem fog kitörlődni annak az eleven és megható eladásnak emléke, a melyet Dr. Kovács István, Sztankayné úrnő és a többi kiváló szónokok tartottak. Az estélyt Mrs. Hetey zongorajátéka nyitotta meg, majd a Homesteadi M. Dalárda szép éneke után Ranky Bertalan mutatta be elsőnek Dr. Kovács Istvánt, ki közel egy óráig tartott folyékony és lebilincselő előadásban rajzolta meg a szibériai fogoly magyarok nyomorúságos helyzetét. Utána Sztankayné úrnő adta át a magyarországi anyák hálás köszönetét az amerikai magyarok részére azon adományokért, miket innen az éhező gyermekek táplálására juttatott magyarságunk … A lelkes dalárdisták vállalkoztak a szereteti adományok összeszedésére, mely adományok összege 162 dollár volt. A homesteadi magyarság részéről ez csak kezdete a nemes és áldott czélra való adomány nyújtásnak, mert hisszük, hogy városunkban MINDEN magyar ember meg fogja hozni azt az áldozatot, mit tőle a magyar testvéri segítő szeretet szent érzése megkíván. Mint értesülünk, a Homesteadi I. M. önképzőkör Női osztálya egymaga 200 dollárt adományozott az irgalmasság és hazafias ügy nemes czéljára.[41]

Mint az idézett részből is kiderül, a hadifoglyok ügye ténylegesen téma volt és foglalkoztatta az amerikai magyar közösségeket. Dell’Adamiék amerikai körútját nem csak a magyar diaszpóra prominens folyóiratai, úgymint a Népszava vagy a Szabadság követte, hanem helyi, kevésbé olvasott lapok is beszámoltak szinte minden fontosabb eseményről. Gyakran invitálták a helyi lapok a magyar lakosságot a misszió előadásaira, ezzel is kifejezve az ügy fontosságát.

C:\Users\Márton\AppData\Local\Microsoft\Windows\INetCache\Content.Word\Amerikai Magyar Hírlap május 13.-ai száma dr. Kovács.jpg

Dr. Kovács István fényképe a youngstowni előadásról szóló cikkben, az Amerikai Magyar Hírlap 1920. május 13-ai számában

A misszió, nagyjából egy hónapos kampányútja végén, 1920. május 24-én, Seattle kikötőjéből a Katori Maru gőzös fedélzetén hagyta el az Amerikai Egyesült Államokat.[42] Dell’Adamiék következő úti célja Tokió volt, ahol a japán kormánnyal[43] és segélyszervezetekkel szándékoztak a szibériai helyzetről tárgyalni. A misszió nagy meglepetésére mind a japán minisztériumok,[44] mind pedig a Japán Vöröskereszt szívélyesen fogadta látogatásukat. Dell’Adamiéknak még a Japán Vöröskereszt Egylet két vezetőjével, Isiguró algróffal és Hirojama alelnökkel is sikerült személyesen egyeztetniük. Mindkét japán tisztviselő ígéretet tett az eddig támogatások folytatására, illetve a magyar küldöttségnek ajánlólevelet is biztosított a vlagyivosztoki vöröskereszt japán kirendeltségéhez.[45] A rövid, de annál sikeresebb japáni tartózkodást követően, június 15-én, egy Curugából[46] induló hajóval hagyták el a szigetországot, hogy három nap múlva megérkezzenek küldetésük színterére, Vlagyivosztokba.

Helyszíni előkészületek

A magyar hadifoglyok érdekeit a Magyar Vöröskereszt Misszió megérkezéséig a vlagyivosztoki dán konzul, Möller Holst[47] képviselte. Gyakori volt, hogy a dánok mellett a térségben szolgálatot teljesítő svéd diplomaták is közreműködtek, segítettek a szerencsétlen körülmények között élőknek. A támogatás Dell’Adamiék megérkezését követően sem maradt abba, a skandinávok továbbra is tartották a kapcsolatot a hadifoglyokkal és önfeláldozóan segítették a magyar misszió munkatársait is. A Magyar Vöröskeresztes Misszió az érkezése előtt sürgönyt küldött Vlagyivosztokba, amelyben tudatták a magyar hadifoglyokkal, hogy várhatóan június közepére érkeznek Oroszország tengermelléki régiójába.[48] A táviratot követően a dán konzul és a hadifoglyok támogatásával működő, Magyar Hazaszállító Iroda nevében, június 6-án, Saáry Jenő főhadnagy a következő üzenetet juttatta el a térség magyarlakta táboraiba:

Amerikából jött sürgönyi értesítés szerint az összes hadifoglyok tengeren való hazaszállítása a nyár folyamán biztosítva van. E célra öt nagy amerikai transzporthajó áll a június hóban Kelet-Szibériába érkező magyar és osztrák vörös-keresztes bizottságok rendelkezésére! Vlagyivosztokban egy a hazaszállítást előkészítő központi iroda létesült, mely minden innen elérhető és hazautazni vágyó hadifoglyot regisztrál. Mozogjon tehát mindenki, aki csak szerét ejtheti, kelet felé! A nyikolszk-usszrijski hadifogolytábor a szállítmányok behajózásáig mindenkit felvesz! Kérjük ezen értesítés széltében-hosszában való gyors terjesztését! Saáry Jenő fhdgy. A Magyar Hazaszállító Iroda vezetője.[49]

Aki csak a levelet olvasta, izgatottan várta a küldöttséget. A foglyokat leginkább az érdekelte, hogy a misszió tagjai milyen hírekkel érkeznek szülőhazájukból, és természetesen az, hogy mikor hagyhatják el végre Szibériát. A lelkesedés és izgatottság sorait fedezhetjük fel az egyik hadifogoly, Martin Ferenc visszaemlékezésében is. Az esemény híréről ő ekképpen fogalmazott:

Június 1-jén végre az első hivatalos hírt kapjuk hazaszállításunkra vonatkozólag. A távirat szerint a magyar bizottság e hó közepén ideérkezik; hazaszállításunk július-augusztus hó folyamán biztos. Az öröm óriási. Igaz, hogy a pesszimisták ezt is lerontják: ők még most is fogadást ajánlanak, hogy ebben az évben nem megyünk. Januárban ugyan én is erre fogadtam, csakhogy akkor tényleg kilátástalan volt a helyzetünk; a fogadás különben is csak egy jen volt.[50]

Dell’Adamiék 1920. június 18-án[51] érkeztek meg Vlagyivosztok kikötőjébe, majd miután a városban berendezték a misszió irodáját, hozzáfogtak és felkeresték a magyarok által is lakott táborokat. Vlagyivosztok környezetében három táborról tudjuk, hogy magyarokat is tartottak a foglyok között. A legközelebbi ilyen fogolytábor,[52] a kikötőváros közelében, mondhatni a külvárosban épült, amely a misszió látogatásakor már japán[53] felügyelet alatt állt. A másik két tábor a Vlagyivosztoktól 100 kilométerre található Nyikolszk-Usszurijszk városa mellett állt. A két tábor közül az egyik az oroszok, míg a másik, a vlagyivosztokihoz hasonlóan a japánok igazgatása alatt állt.[54]

A misszió tagjai június 26-án utaztak Nyikolszk-Usszurijszkba, ahol a hadifogolytábor magyarjai nagy ünnepség keretében fogadták a kiszabadításukra érkező vöröskereszteseket. Az egyik hadifogoly, Mati Vendel a családjának küldött levelében így emlékezik vissza az eseményre:

…Nagyon nehezen vártuk őket, végre itt vannak! Fogadtuk őket a tölünk telhető legünepíesebben. Diadalkaput állítottunk fel részükre, ahol levett kalappal könyes szemekel haladtak keresztül amint a piros-fehér-zöld lobogónkat meglátták, csak annyit mondtak itt még élnek magyarok. Aztán Egekig harsogó éljenel üdvözöltük őket. Eztán elmondták jövetelük célját amerikai útjukat és gyüjtésük eredményét, Drága hazánk szomorú sorsát, amit fuldokló zokogással végig halgattunk. És aztán… együttesen zenekarunk kiséretével énekeltük az Áld meg Isten a Magyart!!![55]

A felemelő pillanatról Dell’Adami Géza is megemlékezett, ő így jegyezte le a történteket a misszió munkásságáról szóló könyvében:

Virágos díszkapuval fogadtak minket. Három magyar zászló közül ragyogott ránk az ››Isten hozott‹!‹‹ Amerre utunk vitt, virágok szerte. A kocsik begördültek a tábor udvarára. Önkénytelenül levettük a kalapunkat. Megváltóik gyanánt fogadtak bennünket, kik csak halvány reménysugárral jöttünk. A felelősség súlya hatványozottan nehezedett rám. És mégis – ez volt életem legmagasztosabb pillanata.

Ötezren lehettek, akik itt körülöveztek bennünket. Magyarország minden részéből, népünknek minden rétegéből valók. Megannyi láncszeme egy szilárd egységnek!

A tiszamenti, kárpátalji, vagy erdélyi földmíves mellett ott állt a hivatásos tiszt, a tanár, a bíró, hivatalnok, ügyvéd, kereskedő. Valamennyi a saját gondjaival, múltjával, életfölfogásával, egyéniségével…

…Megnyugtattuk őket. Meg fogjuk menteni, akit csak elér a kezünk. Kibontottuk előttük az amerikai magyarok ajándékát a piros-fehér-zöld selyemlobogót. ››Nem, nem soha!‹‹ – csillogott feléjük a három aranyszó.

Megindító volt a pillanat! A faji öntudat és büszkeség, melyet beragyogott a magyarság igaz ügyének varázshatalma, tömör egységbe kovácsolt minden lelket, mely dacolt nyomorral gyalázattal, megaláztatással! S midőn felhangzott az ››Isten áldd meg a magyart!‹‹ és mi födetlen fővel álltunk a szibériai nehéz felhők alatt, csonka hazára, értünk aggódó, értünk imádkozó szeretteinkre gondolva, könny gyűlt szemekbe.[56]

A Magyar Vöröskereszt Misszió tagjainak látványa és az ünnepi hangulat lelket öntött a több éve raboskodókba, végre saját szemükkel láthatták, hogy megérkeztek az övéik és idővel haza fogják őket juttatni. Mint a könyvből idézett szövegrészből kiderül, Dell’Adamiék is átérezték a helyzet súlyosságát. Az eseményt követően, amint csak lehetett nekiláttak nehéz feladatuknak, mindenáron hajót kellett szerezniük az elcsigázott magyar hadifoglyok elszállításához. A hazaszállítás szervezése mellett a Magyar Vöröskereszt Missziónak számtalan egyéb feladata is adódott. Többek között ellenőrizte a fogolytáborok ellátottságát, fenntartotta a kapcsolatot az intervenciós csapatok parancsnokságaival, folytonos egyeztetésben állt a helyi kormányzatok képviselőivel. Ráadásul arra is volt példa, hogy az egészségügyi szerek beszerzésénél játszott közvetítő szerepet a táborok parancsnokságai és segélyszervezetek között.

Rengeteg Dell’Adami által gépelt irat[57] tanúskodik arról, hogy a százados milyen emberfeletti munkát végzett. Minden nap több kérvényt, sürgönyt és parancsot írt. Természetesen nem elhanyagolható segítőinek erőfeszítése sem, az iroda négy alkalmazottja minden esetben a misszióvezető rendelkezésére állt. Dr. Kovács István orvos őrnagy felügyelte a tábori kórházak rendes működését és ellátottságát, Varga Béla zászlós intézte a misszió kiadásait és egyéb pénzügyeit. A misszió főtolmácsa, dr. Lehóczky István bonyolította az idegenekkel, főleg az oroszokkal való tárgyalásokat. Végül, de nem utolsósorban, Saáry Jenő főhadnagy felelt az egyik legfontosabb tábor, Nyikolszk-Usszurijszkért. Továbbá a misszió vezetője szintén az agilis főhadnagyot bízta meg a majdani hazautazással kapcsolatos helyi adminisztratív és szervezési feladatokkal is.

A Saáry Jenő által, még június 6-ai dátummal keltezett, a Magyar Vöröskereszt Misszió érkezését hirdető felhívás nem ért el látható eredményt. Meglehetősen kevés hadifogoly jelentkezett a gyülekező helyként kijelölt Nyikolszk-Usszurijszk táborában. Ennek egyik oka az lehetett, hogy számos magyar hadifogoly a bolsevik csapatok ellenőrzése alatt álló táborokból elmenekült és a környező erdőkbe vette be magát, majd távol minden településtől, remeteként bujkált a vadonban.[58] Továbbá azok a hadifoglyok sem értesülhettek az üzenetről, akik a kommunisták táboraiban sínylődtek. A vörös gárdisták gondosan ügyeltek arra, hogy fogva tartottjaik ne értesüljenek a Magyar Vöröskereszt vlagyivosztoki missziójának ténykedéséről. Ennek tükrében Dell’Adamiéknak döntést kellett hozniuk: ha a hadifoglyok nem jelentkeznek a felhívásra, akkor a missziónak kell értük menni és kiszabadítani annyi magyar katonát a bolsevikok által ellenőrzött táborokból, amennyit csak lehetőségük engedi.

A Magyar Vöröskeresztes Misszió megbízásából három hadifogolymentő expedíciót szerveztek a bolsevikok által ellenőrzött területekre. A feladatra a hadifoglyok közül önkéntesek jelentkeztek, akiknek a misszió még a menleveleket is beszerezte a térséget ellenőrző hadseregektől.

Északi irányba Károly Gusztáv és Nagy János zászlósok indultak, az ő céljuk a Habarovszk és Nikolajevszk környéki táborok feltérképezése volt. A két zászlós küldetése sikerrel járt, 151 hadifoglyot hoztak magukkal Nikolajevszkből és 11-et Kamcsatkából.[59] Nyugatra Krisztinkovics Pál zászlóst küldték, akit a Blagovjescsenszk és Harbin melletti táborok átkutatásával bízott meg Dell’Adami Géza. Amint a zászlós a bolsevikok által ellenőrzött területre ért, a helyi erők felszólították, hogy 24 órán belül hagyja el a területüket, mert ha nem teszi, kémkedés vádja miatt kivégzik. Így Krisztinkovics Pál küldetése nem járt teljes sikerrel, azonban amikor az elzárt magyar hadifoglyok megtudták, hogy a zászlós milyen céllal próbálta felkeresni táboraikat, a fenyegetések ellenére 112-en megszöktek és szerencsésen eljutottak Nyikolszk-Usszurijszkba.[60] A Transzszibériai vasútvonal mentén Fein Jenő hadnagy és segítői próbáltak hadifoglyokat felkutatni. A Csita és Verhnyeugyinszk környéki táborokból körülbelül 400 magyar hadifoglyot szabadítottak ki. Burjátföldtől nyugatabbra azonban nem tudtak Fein hadnagyék tovább jutni, ugyanis a térségben komoly harcok folytak a bolsevik és a fehér erők között. A véres összecsapásoknak köszönhetően a belső-szibériai[61] hadifogolytáborokban raboskodó magyaroknak a hazautazással egészen 1921 januárjáig várniuk kellett, ugyanis csak ekkorra nyugodott meg a térség olyan mértékben, hogy nyugati irányba is megindulhatott a vasúton történő szállítás.[62] Az expedícióknak és ténykedéseiknek hírére, 1920 ősz végére, tél elejére több mint 5.000 magyar hadifoglyot sikerült különböző bolsevikok által felügyelt táborokból kimenteni.

A nyugatról érkező hadifoglyok között voltak olyanok, akik rettegtek a japánoktól, ugyanis sokan közülük kényszersorozás következtében a Vörös Hadsereg oldalán, fegyverrel küzdöttek az intervenciós csapatok ellen. Ezek a hadifoglyok attól tartottak, hogy a japánok rajtuk fogják megtorolni halott bajtársaik életét. Szerencséjükre, a feltételezett retorzió elmaradt. Azonban voltak a nyugatról érkező hadifoglyok között olyanok is, akik korábban önként álltak a vörösök oldalára és vállalták a bolsevik propaganda terjesztését. Az egyik ilyen eset Sós Imre zászlós és társához köthető. A két hadifogoly 1920 szeptemberében érkezett a nyikolszk-usszurijszki táborba, és nem sokkal elhelyezésük után hozzáláttak a foglyok izgatásához. Végül a két agitátort a táborparancsnokság őrizetbe vette, majd Dell’Adamihoz kísérte kihallgatásra. Kiderült, hogy mindketten a Blagovescsenszk melletti, vörösök által felügyelt táborból érkeztek azzal a feladattal, hogy a kommunista eszmét terjesszenek a magyar hadifoglyok körében.[63] Sós zászlóson kívül szép számmal akadtak még nyugatról érkezett hadifoglyok, akiket a kommunista eszmék megérintettek. Ezeket a foglyokat, miután a nyikolszk-usszurijszki táborba megérkeztek, a YMCA.[64] vette kezelésbe. A keresztény segélyszervezet oktató, nevelő munkával sokukat le tudta beszélni a bolsevista nézetek terjesztéséről.

3_kep_Krisztinkovics Pál_engedély

Krisztinkovics Pál zászlós engedélye – HM HIM 1390. Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 A Vlagyivosztoki Magyar Vöröskereszt Misszió különböző szibériai táborokba küldött meghatalmazottjainak megbízó levelei 1920.

A nyugatról folyamatosan érkező hadifogoly-szállítmányok meglehetősen zsúfolttá tették a nyikolszk-usszurijszki tábort. A fogolytábor lakossága egyre csak növekedett és evvel párhuzamosan növekedett a tábori ellátással és élettel járó gondok mértéke. Mivel kezdett egyre átláthatatlanabbá válni a helyzet, ráadásul egyes táborokban a túlzsúfoltság miatt szinte nyomorogtak a hadifoglyok, az Amerikai Vöröskereszt szibériai megbízottja, Lievy őrnagy, azzal a céllal, hogy a szervezés egy kézben összpontosuljon, létrehozta az Amerikai Hazatelepítő Bizottság vlagyivosztoki kirendeltségét.[65] A Bizottságban különböző, a mentésben résztvevő segélyszervezetek[66] is helyet kaptak. A vlagyivosztoki kirendeltség leginkább azzal a céllal jött létre, hogy megkönnyítse és felgyorsítsa a kapcsolattartást a new yorki székhelyű Amerikai Hazatelepítő Bizottsággal.

Augusztusra a magyaroknak ígért hajók nem érkeztek meg, ami egyre elégedetlenebbé és elkeseredettebbé tette a hadifoglyokat. Néhányan közülük nem bírták idegileg a további megpróbáltatásokat, annyira felőrlődtek, hogy öngyilkosságot követtek el. Sok fogoly egyszerűen nem tudta elviselni, hogy míg a német, osztrák, vagy csehszlovák foglyoknak folyton biztosítva voltak a hazaszállító transzporthajók, addig a magyarok az egyedüliek, akik még mindig hajó nélkül várakoztak a Vlagyivosztokhoz közeli gyűjtőtáborokban. A hazaszállítás helyzetét tovább rontotta, hogy a misszió pénze egyre csak fogyott. A hadifoglyok megnövekedett száma sokkal több többletköltséget, kiadást jelentett Dell’Adamiéknak, mint ahogy számoltak vele. Kezdett világossá válni, hogy az a körülbelül 1 millió amerikai dollár, ami az Amerikai Hazatelepítő Bizottsághoz befolyt, nem lesz elegendő nemhogy a hazaszállításhoz, de még a hadifoglyok ellátásához sem.[67]

A hazaszállításról

A magyar hadifoglyok számára az első szállítóhajót 1920 nyarának elején, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának, dr. Georges Montandonnak sikerült lefoglalnia. Ez a hajó a Sunko Maru volt, amelynek fedélzetén összesen 606 magyar hagyhatta el Szovjet-Oroszországot. Akik nem jutottak fel a Sunko Marura, azok egészen Dell’Adamiék érkezéséig magukra hagytatva búslakodtak barakkjaikban. A Magyar Vöröskereszt Misszió megjelenése és az amerikai segélyszervezetek által megígért hajók rövid ideig ugyan, de új reménnyel töltötték el a megtört hadifoglyokat. Azonban a hajók augusztusi elmaradása ismét pesszimista fátyollal terítette be több magyar hadifogoly meggyötört lelkét. A Sunko Marut követően csak néhány száz, leginkább beteg hadifogoly szabadulhatott a kelet-szibériai táborokból. Augusztusban és szeptemberben az Amerikai Bizottság közbenjárásának köszönhetően, 419 beteg, vagy idős hadifogolynak tudtak biztosítani helyet a más nemzetek által rendelt hajókra. Az említett két hónapban, a legtöbben a President Grant és a Heffron gőzösökön hagyták el Vlagyivosztokot.[68]

Az augusztusi és szeptemberi válságos időszakot követően, végül az Amerikai Hazatelepítő Bizottsággal együttesen sikerült az első magyar hadifogoly-szállítmányt útnak indítani. A Scharnhorst gőzös, október 5-én 2.200 fővel [69] a fedélzetén indult el Trieszt kikötőjébe. Az első kimondottan magyar szállítmány után 20 nappal indult a Mainam, amelyet fedélzetén 1.765[70] magyarral a második nagy szállítmányként jegyeztek. 1920 októberétől fogva Dell’Adamiéknak még öthajónyi hadifoglyot, körülbelül 3.700 főt sikerült hazaszállítaniuk. A hajók bérlésénél, a foglyok szállításnál és a behajózásnál rendszeresen adódtak konfliktusok, amelyek közül a „feketén” utazó hadifoglyok jelentették a legnagyobb feszültséget. Martin Ferenc a Mainam gőzössel indult haza október 25-én, az ő behajózásukkor is sok bonyodalmat okoztak a hajókra illegálisan feljutó potyautasok. Martin Ferenc egykori hadifogoly így emlékszik vissza az eseményre: „A beszállítás körül nagy rendetlenség uralkodott, mert kb. ötven jogosult utas lemaradt, míg több mint száz jogosulatlan, ún. fekete utas előbb furakodott fel. A bizottság csak kétezer utast olvasott le, s az úton derült ki, hogy ötvenhattal még több is van.”[71]

Októbertől kezdve megindult a folyamatos hazaszállítás. Ennek köszönhetően a táborokban lévő férőhelyek sorra szabadultak fel, ezzel helyet biztosítva a nyugatról érkező további hadifogoly-szállítmányok részére. A Magyar Vöröskeresztes Misszió végül 1921. szeptember 9-én hagyta el Vlagyivosztokot a Crook hajó fedélzetén.[72] Ezen a régi gőzösön utazott a misszió vezetőségének többsége és még körülbelül 600 egyéb nemzetiségű volt hadifogoly. A Magyar Vöröskeresztes Misszió 15, embert próbáló hónap után befejezte áldozatos munkáját, amellyel mintegy 8 ezer magyar hadifoglyot mentett meg Szibéria legkeletibb részéről. A 2 hónapnyi hajóút után, november 9-én, az utolsó, magyarokat is szállító transzporthajó is megérkezett Trieszt kikötőjébe.

Dell’Adami Géza, feladata elvégzése után kormányzói dicséretben részesült. A Magyar Vöröskereszt Misszió történetéről és munkájáról Saáry Jenővel közösen 1925-ben könyvet jelentetett meg, „Megváltás Szibériából” címmel. Katonai és önzetlen teljesítményéért Dell’Adami Gézát 1934-ben a Magyar érdemrend tiszti keresztjével[73] tüntették ki.

Bibliográfia

BAJA Benedek – PILCH Jenő – LUKINICH Imre – ZILAHY Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1-2. kötet, Budapest, Athenaeum, 1931.

BONHARDT Attila: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, in: Hadtörténelmi közlemények, XCVIII. évf. 1985/3.

JÓZSA Antal: Háború, hadifogság, forradalom; Magyar internacionalista hadifoglyok az 1917-es cári oroszországi forradalmakban, Budapest, Akadémia Kiadó, 1970.

MARTIN Kornél: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, in: Hadtörténelmi Közlemények, CXIV. évf. 2001/1.

RACHAMIMIV, Alon: POWS and the Great war, Captivity on the Eastern Front; Legacy of the Great War, New York, Berg, 2002.

TARCZALI DELL’ADAMI Géza: Megváltás Szibériából, Budapest, Stephaneum, 1925.

Hivatkozások

  1. A források egy része Jean Henri Dunant, más részük Jean-Henry Dunant vagy Jean Henry Dunantként hivatkozik a Vöröskereszt alapítójára. ↑
  2. Az első hágai egyezményen még csak érintőlegesen tárgyaltak a hadifogság ügyéről, azonban a konferencia elindított egy folyamatot, aminek következtében évekkel később írásba foglalták a hadifogságot érintő kérdéseket is. ↑
  3. A második Hágai egyezményt 1913. évi XLIII. törvénycikként fogadta el az OrszággyűlésEzer év törvényei: https://web.archive.org/web/20170606182344/https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=7239(Letöltés: 2021. április 24.) ↑
  4. Baja Benedek – Pilch Jenő – Lukinich Imre – Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1. köt, Budapest, Athenaeum, 1931. 45. ↑
  5. A győztes hatalmak gyakran a vesztesekkel fizettették meg nem csak a saját fogságba esett honfitársaik hazaszállításának, hanem a vesztes államok hadifoglyainak hazaszállításának költségeit is. ↑
  6. Baja Benedek – Pilch Jenő – Lukinich Imre – Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 1-2. köt, Budapest, Athenaeum, 1931. ↑
  7. Fontos megjegyeznünk, hogy az eltűntek közül sajnos nem mindenki került hadifogságba. ↑
  8. Józsa Antal: Háború, hadifogság, forradalom; Magyar internacionalista hadifoglyok az 1917-es cári oroszországi forradalmakban, Budapest, Akadémia Kiadó, 1970. ↑
  9. Uo. 92 – 96. ↑
  10. Hans Weiland – Leopold Kern (szerk.): In Feindeshand; Die Gefangenschaft im Weltkriege in Einzeldarstellungen, Bécs, 1931. ↑
  11. Alon Rachamimov: POWS and the Great war, Captivity on the Eastern Front; Legacy of the Great War, New York, Berg, 2002, 31. ↑
  12. Egyes számítások szerint csupán az orosz hadifogságba esett magyar nemzetiségű hadifoglyok száma 500.000 és 600.000 fő körülre tehető. ↑
  13. Tarczali Dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából, Budapest, Stephaneum, 1925, 178-179. ↑
  14. 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki béke ↑
  15. Baja et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 2. köt., 553. ↑
  16. Honvédelmi Minisztérium (továbbiakban: HM) Hadtörténeti Intézet és Múzeum (továbbiakban HIM) 1369. Magyar hadifogoly fogadó bizottság, Stettin szn/1920 ↑
  17. Miután Magyarország kormánya értesült a hadifoglyok körében uralkodó nyomorról, a Békekonferencia külön engedélyével a Nemzetközi Vöröskereszt térségbe kiküldött képviselőjének, dr. Montandonnak összesen 280.000 svájci frankot, 10.000 amerikai dollárt és 600.000 orosz rubelt utaltatott át a hadifoglyok támogatására. (Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 26-27.) ↑
  18. Bonhardt Attila: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, Hadtörténelmi közlemények, XCVIII. évf. 1985/3. 580. ↑
  19. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 31. ↑
  20. Baja et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története, 2. köt., 145. ↑
  21. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 28. ↑
  22. Uo. 32. ↑
  23. Uo: 28. ↑
  24. Segítsünk Szülőhazánkon! Youngstowni derék magyarok, Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, XX. évf. 34. szám, 1919.augusztus 23. https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1919/?pg=319&layout=s&query=szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 14.) ↑
  25. uo https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1919/?pg=319&layout=s&query=szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 14.) ↑
  26. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 580. ↑
  27. Szibériai hadifoglyaink hazaszállítása, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 15. szám, 1920. április 8. https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-08/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  28. „1919. december 4-én Ulysses Grant-Smith-t nevezték ki az Egyesült Államok magyarországi megbízottjának azzal a céllal, hogy jelentést tegyen a politikai fejleményekről, valamint elősegítse a kereskedelmet.” https://washington.mfa.gov.hu/page/fontos-datumok (Letöltés: 2021. április 27.) ↑
  29. American Relief Comittee fogr Hungarian Sufferers ↑
  30. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 44. ↑
  31. Uo 44. Dell’Adami arról ír, hogy az Amerikai Magyar Segélyegyesület a közelmúltban 500.000 dolláros segélyt gyűjtött nyomorgó magyar gyermekeknek ↑
  32. Uo. 44. ↑
  33. Uo. 48. ↑
  34. Munkánkban csak az online elérhető, digitalizált hírlapokat tudtuk átnézni. Azonban ebből a pár cikkből is kiderül, hogy korántsem volt olyan egységes az amerikai magyarság, mint ahogy Dell’Adami Géza visszaemlékezésében bemutatja. A teljesebb kép érdekében, további kutatások szükségeltetnek az Amerikai Egyesült Államokban működő magyar diaszpórához köthető folyóiratok körében. ↑
  35. A szibériai hadifoglyokért, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 18. szám, 1920. április 29.https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-29/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  36. A támogatók angol megnevezése: American Red Cross, American Relief Committee for Hungarian Sufferers, Joint Distribution Committee for Jewish War Sufferers. ↑
  37. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 45. ↑
  38. American Repatration Committee ↑
  39. A misszió több olyan amerikai városban is járt, ahol jelentős magyar kisebbség élt. Így előadást tartottak többek között Pittsburghben, Clevelandben, Detroitban és New York több kerületében is. ↑
  40. Homestead egykor Pennsylvania államában lévő önálló település volt. Napjainkban Pittsburgh elővárosát képző városrész. ↑
  41. Szibériai fogoly testvéreinkért, Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, XXI. évf., 20. szám, 1920.05.15. https://library.hungaricana.hu/hu/view/AmerikaiMagyarReformatusokLapja_USAHUN_1920/?pg=287&layout=s&query=Szib%C3%A9ria (Letöltés: 2021. április 18.) ↑
  42. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 51. ↑
  43. Erre azért volt szükség, mert Vlagyivosztok és a környékén lévő táborok japán megszállás alatt álltak. ↑
  44. Dell’Adamiék egyeztetést folytattak a Külügy- és Hadügyminisztérium illetékeseivel is. ↑
  45. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 55. ↑
  46. 敦賀 (Tsuruga): Japán kikötőváros 500 km-re Tokiótól nyugatra. ↑
  47. A szibériai fogoly magyarok köszönete és kérelme, Amerikai Magyar Hírlap, XI. évf., 16. szám, 1920. április 15. https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn88078388/1920-04-15/ed-1/seq-1/ (Letöltés: 2021. április 20.) ↑
  48. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 585. ↑
  49. HM HIM 1390 Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 1/920 ↑
  50. Martin Kornél: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, in: Hadtörténelmi Közlemények, CXIV. évf. 2001/1. 180. ↑
  51. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 58. ↑
  52. A hadifogolytábor neve Pervaja-Rjecska volt. ↑
  53. A térséget egy időben, majdnem a Bajkál-tóig japán és amerikai intervenciós csapatok tartották megszállva, akik a polgárháborúban harcoló fehérek támogatására érkeztek 1918 augusztusában. ↑
  54. Bonhardt: A magyar hadifoglyok hazaszállítása Kelet-Szibériából 1919-1921, 583-584. ↑
  55. Levél Mati Vendel hagyatékából. A levél keltezése 1920. augusztus 12. ↑
  56. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 67 – 68. ↑
  57. A Hadtörténeti Levéltárban található Magyar Vöröskereszt Misszióhoz tartozó 3 doboz, főleg Dell’Adami Géza által írt leveleket, dokumentumokat tartalmazza. ↑
  58. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 99. ↑
  59. Uo. 103. ↑
  60. Uo. 104. ↑
  61. A leginkább érintett táborok: Irkutszk, Krasznojarszk, Acsinszk, Omszk ↑
  62. Dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából, 163. ↑
  63. HM HIM 1390 Magyar Vöröskereszt Missziója, Vlagyivosztok 1920-1921 540/920 ↑
  64. Young Men’s Christian Association, magyar fordításban Fiatalok Keresztény Egyesülete. ↑
  65. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 117. ↑
  66. Az Amerikai Magyarok Segélyegyesülete és a Young Men’s Christian Association is képviselőket küldött a vlagyivosztoki Bizottságba. ↑
  67. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 206. ↑
  68. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 178. ↑
  69. Az utasok közül 2200-ból 1963 magyar hadifogoly volt. ↑
  70. Összesen 1838 fő utazott a hajón. Ebből 25 osztrák, 60 galíciai és 165 cseh volt. Bonhardt 599. ↑
  71. Martin: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései, Harctér és orosz hadifogság, 184. ↑
  72. Dell’Adami: Megváltás Szibériából, 251. ↑
  73. Magyarország tiszti cím és névtára 1941. ↑