Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetőségei az aktív és passzív választójog alapján

Bevezetés

Az alkotmányjogi elvek, a parlamenti jog, a választójogi szabályozás[1] adja meg a jogi keretét a legfőbb népképviseleti szervek, parlamentek összetételének-működésének[2]. Mindezek mellett egyes esetekben, ahogy az Hazánk esetében a kisebbségek parlamenti képviseletével összefüggő alkotmányos mulasztás esetén is történt, az Alkotmánybíróság[3] döntései is komoly relevanciával bírhatnak.

Andrew Reynolds is rámutatott arra, hogy a kisebbségek számára fenntartott helyek a nemzeti törvényhozásban sokkal elterjedtebbek és kevésbé sajátos, egyedi megoldások, mint azt sokan korábban gondolnák.[4]

A kisebbségek parlamenti képviseletét elősegítő speciális választójogi szabályozásokra vonatkozó magyar szakirodalmat áttekintve, a 2021-ben megvédett doktori értekezésben és arra épülő, 2022-ben megjelent monográfiájában M. Balázs Ágnes a garantált mandátumot, az eltérő bejutási küszöböt és a kisebbséghez tartozók számára biztosított többletszavazatot határolta el, mint a kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító különleges szabályokat.[5]

Pap András László megközelítése alapvetően egy tágabb kontextust ölel fel a választójogi megoldásoknál, ugyanis fő kategorizálása alapján a kétkamarás parlamentben megjelenő képviseletet, az egykamarás parlamentben megjelenő képviseletet és a jogalkotási, politikai döntéshozatal speciális formáit különítette el, mely utóbbiba sorolta Pap példaként a kisebbségi önkormányzatoknak biztosítható törvénykezdeményezési jogot. A témánk szempontjából igazán releváns csoportosítást Pap az egykamarás parlamenten belül megjelenő képviseleten belül tette, ahol a kisebbségi képviselet szempontjából három alkategóriát különböztetett meg: ad 1 az általános szabályok szerint parlamentbe jutó kisebbségi képviselők, ad 2 a politikai pártok keretein belül, de kisebbségi szervezettel hivatalos kapcsolatban álló képviselők és ad 3 „virtuális második kamara”, mely alatt a kisebbségi képviselők megválasztását illető preferenciális eljárást, kvótákat, delegálást, kooptálást értett.[6] Láthatjuk tehát, hogy Pap a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást az imént említett ad 3 alkategóriaként fogalmazta meg, tehát alapvetően tágabb kontextust vizsgált.

Várfalvi Attila a területi elvű és a szimbolikus képviseletet határolja el. Előbbibe álláspontja szerint olyan államok tartoznak, melyeknek választókerületi beosztása követi az etnikai viszonyokat, így természetes módon valósul meg az egyes etnikumok politikai alapú képviselete. A másik csoportba Várfalvi azon rendszereket sorolta, ahol könnyített vagy garantált módon juthatnak mandátumhoz a kisebbségek.[7]

Kovács Péter megkülönbözteti azon államokat, melyek rendelkeznek kisebbségeket segítő speciális szabályozással, és azokat, melyek nem rendelkeznek ilyennel (mi alapvetően csak az előbbi kategóriát vizsgáljuk). A speciális szabályozások között megkülönbözteti a garantált mandátumot, a bejutási küszöb alóli mentesülést, a kedvezményes bejutási küszöböt és a plurális szavazatot.[8]

Móré Sándor monográfiájában azon modellek között, melyekben speciális szabályok vonatkoznak a kisebbségekre, megkülönbözteti egyebek mellett az autonóm régiók képviseletét és a kedvezményes bejutási küszöböt. Móré álláspontja szerint a kisebbségekre vonatkozó különleges kedvezmények a törvényhozás második kamarájában könnyebben valósíthatók meg.[9]

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályokat feldolgozó magyar szakirodalom, mint azt láthatjuk, jellemzően vagy a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum origón csoportosítja egyes országok modelljeit, vagy egy-egy konkrét választójogi eszközt emel ki (például „kedvezményes bejutási küszöb”), és ez alapján végez csoportosítást.

Meglátásunk szerint a kisebbség, mint speciális, kedvezményezett és a jogalkotó által nevesített választói kör, valamint a választási rendszer kapcsolódási pontjainak absztrakt jellegű vizsgálata, csoportosítása ezen sokat kutatott témakörben is nyújthat tudományos újdonságot és új látásmódot az esetleges további elemzésekhez.

A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetséges módja az aktív és passzív választójog figyelembevételével

A fentebb már említett, „közismert” csoportosítás, miszerint a kisebbségek számára lehet garantált[10] vagy kedvezményes mandátumot biztosítani, a mandátumszerzés lehetősége, eredménye, azaz a választás kimenete felől közelíti meg a kérdést.

Ahhoz hasonló ez az elhatárolás, mint amikor a választási rendszerek általános elemzése során akként különböztetik meg a választási rendszereket, hogy létezik többségi és arányos (meg persze vegyes) rendszer[11], amely szintén a mandátumszerzés, a választás várható eredménye felől közelíti meg a kérdést.

A többségi rendszereket sokszor szinonimaként azonosítják az egyéni rendszerekkel, az arányos rendszereket pedig a listásokkal. Mint ahogy Cservák Csaba is egyértelművé tette, ezek a párosítások ugyanakkor nem szinonimák. Bár többnyire a többségi rendszer egyben egyéni rendszer is, valamint az arányos rendszer egyben listás rendszer is, van számos példa nemzetközi összevetésben, mely megmutatja, hogy egy többségi rendszer is lehet listás, és egy arányos rendszer is lehet egyéni.[12]

A választási rendszerek általános dogmatikájában ismert egyéni-listás elhatárolás a leadott szavazatra vonatkozik, azaz arra, hogy listára vagy személyre adja-e le a voksát a választó, míg a többségi-arányos elhatárolás a választás kimenetelére, a választói akarat leképeződésére vonatkozik.

Látható tehát, hogy a választás várható kimenetelére vonatkozó csoportosítás mellett a választási rendszerek általános dogmatikája ismer egy más logikájú párhuzamos elhatárolást is, mely magára a szavazatra vonatkozik. Álláspontunk szerint a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozások csoportosítása is elvégezhető általános jelleggel más logika mentén, mint a mandátumszerzés, vagy egyes konkrét választási jogi megoldás alapján. Azt kellett ennek érdekében azonosítani, hogy melyik az a különös ismérv, amely a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok célját és értelmét jelenti. Ez mutatja meg ugyanis azt, hogy melyik az a mandátumszerzéssel párhuzamos, de attól megkülönböztethető logika, amely alapján kutatni lehet az általános és speciális kisebbségi választójogi szabályozás kapcsolódási pontjait.

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok azt hivatottak elősegíteni, hogy az adott kisebbség a választott testületben hatékonyabban képviseltethesse magát. A speciális választójogi szabályozás kedvezményezettje, célközönsége tehát maga a kisebbség, mint választói és választható közösség. Éppen ezért alapvetően a kisebbségi választók és választhatók nézőpontjából közelítettük meg a kérdést, tehát onnan, hogy az aktív, illetve a passzív választójog gyakorlása során a nem kisebbségi szavazókhoz, azaz az általános választási szabályokhoz viszonyítva milyen eltérő (kedvezményes) választójogi szabályok vonatkoznak a kisebbségre, és ezek miként viszonyulnak az általános választójogi szabályozáshoz.

Ez alapján két fő halmaz azonosítható a kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozások tekintetében:

Az egyik halmazban az aktív választójog felől megközelítve nem érvényesül a közvetlen szavazat elve, az ilyen megoldások a közvetlen választójogon kívüli megoldások. Napjainkban – bár nem sok helyütt – léteznek ilyen megoldások nemzetközi összevetésben (és mellesleg a magyar jogalkotó is ilyen szabályozást alkotott 1990-ben, mely ugyan nem került gyakorlati alkalmazásra, de hatályos joganyagként képezte egy rövid ideig a magyar választási rendszer részét[13]).

A másik nagy halmazt azon választójogi megoldások képezik, amelyekben a közvetlen szavazat elvén belül oldotta meg a jogalkotó a kisebbségekre vonatkozó speciális szabályozást. A kutatásunk fő irányát ezen halmaz képezte. Ezen a halmazon belül további két fő modellt különböztetünk meg, a kiemelő (aktív) és az integratív (passzív) modelleket.

A kiemelő rendszerek[14] fő specialitása, hogy a kisebbségi szavazók a választások egy bizonyos ágán a nem kisebbségi szavazóktól elkülönülten adhatják le voksaikat, tehát az aktív választójog gyakorlása jelenti ezen szabályok legfontosabb specifikumát a választójogon belül. A speciális szabályozás lényege itt, hogy a kisebbségi választók elkülönülhessenek a nem kisebbségi választóktól, és ekképpen a többségi társadalom befolyásától mentesen választhassanak. A kiemelés alapja lehet területi vagy személyi. Előbbi csupán, de facto kisebbségi speciális szabály, ugyanis a kiemelés alapja nem a kisebbség, hanem egy meghatározott terület, melynek a zömében kisebbségi lakossága teszi ténylegesen kisebbségi jellegűvé a szabályozást. Utóbbi konkrétan a kisebbséget érinti, mint választói közösséget emeli ki, és biztosít lehetőséget arra, hogy a kisebbség a maga körében választhasson, a nem kisebbségi szavazók befolyása nélkül.

Az integratív rendszerek a választójog passzív oldalán, azaz a választhatók oldalán alkalmaz speciális választójogi szabályokat, mint például a kedvezőbb bejutási küszöb vagy a pártlisták összetételére vonatkozó speciális szabályok. Az ilyen rendszerekben a kisebbség választóit nem emelik ki a többségi nemzethez tartozó választókhoz képest. A kisebbségi választók ugyanolyan feltételek mellett, ugyanazon választási lehetőségekkel gyakorolhatják aktív választójogukat, mint az összes többi, nem kisebbségi választó. A kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabály itt tehát nem az aktív választójogot gyakorlók közösségének meghatározására vonatkozik, hanem a választójog passzív oldala, azaz a választható jelölőszervezetek (vagy azok egy része, melyek kisebbségi jellegűek) részesülnek speciális szabályozásban, és a kisebbségi választó szavazata a jelölőszervezetre vonatkozó speciális szabályon keresztül érvényesülhet kisebbségi szempontból.

Az integráló rendszerek a gyakorlatban listás választójogi rendszerek esetén jelennek meg, így erről a modellről az állapítható meg, hogy jellemzően a listás típusú választási rendszerekhez tapad. Ennek megfelelően végeztük el az integráló rendszereken belüli csoportosítást, mely során a nemzetközi példákat figyelembe véve két altípus azonosítható.

A listás rendszerbe integráló megoldás lényege, hogy a kisebbségi választókat a listás rendszerbe csatornázza be, és a kisebbségeket politikailag képviselni hivatott jelölőszervek (pártok) részesülnek speciális szabályozásban, mely leginkább a bejutási küszöb alóli mentesség vagy még ennél is kedvezőbb küszöb megállapításában ölt testet, akár adott választási rendszeren belül kisebbségeként differenciáltan különböző értékekben is.

A másik altípus a pártlistába integráló rendszer, melynek fő jellemzője, hogy nem a kisebbségi jellegű jelölőszervezet (párt) részesül speciális, kedvezőbb szabályozásban, hanem a politikai pártok felé állít a jogalkotó speciális szabályokat, mely a lista összetételét érinti. Az ilyen rendszerek a „mainstream” politikai pártok felé csatornázzák be a kisebbségi választókat.

Másképp úgy is megfogalmazhatjuk az általunk felvázolt elhatárolást, mint a speciális szabályozással érintettek körére vonatkozó elhatárolást, tekintettel arra, hogy a kiemelő rendszerek esetén a főszabály, hogy a kisebbségi választókat érintik a speciális szabályok, tehát az aktív választójog irányából közelíti meg a kérdést a jogalkotó. Az integratív rendszerek esetén, a kisebbségi választókat, illetve az ő szavazataikat a választás általános medrébe csatornázzák be, itt a választójog másik, azaz a passzív oldaláról közelíti meg a kérdést a jogalkotó, és a választhatókat (jelölőszervezetek, illetve a listán szereplő jelöltek) részesíti speciális szabályozásban. Ezen elhatárolás tulajdonképpen nézőpontbeli, hozzáállásbeli különbséget is mutat. A kiemelő rendszer azt tekinti elsődlegesnek, hogy a képviselőt megválasztók köre rendelkezzen a kisebbség ismérvével, és ezáltal a képviselő a kisebbségi választók felhatalmazása okán nyerjen mandátumot. Az integratív rendszer a választhatókat kíséri elsősorban figyelemmel, és arra összpontosít, hogy a kisebbségi ismérvvel rendelkező jelöltek-jelölőszervek juthassanak mandátumhoz, azaz a mandátumot szerző rendelkezzen kisebbségi tulajdonsággal függetlenül attól, hogy a mandátumát milyen szavazói körnek köszönheti.

Konklúzió

Az egyes országok választójogának összehasonlító vizsgálata és a fenti elhatárolási elvek alapján szerint az alábbi speciális kisebbségekre vonatkozó választójogi szabályozásokat különítjük el:

  1. Közvetlen választójogon kívüli megoldások
  2. Közvetlen választójogon belüli megoldások
  • kiemelő (aktív) rendszerek
    • területi alapú (de facto) kiemelő rendszer
    • személyi alapú (de iure) kiemelő rendszer
  • integráló (passzív) rendszerek
    • listás rendszerbe integráló rendszer
    • pártlistába integráló rendszer

Az általunk vázolt elhatárolás egyedi jellegét és megkülönböztethetőségét támasztja alá más elhatárolásokhoz, például a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum elhatároláshoz képest, hogy – mint azt az alábbi összehasonlító jogi vizsgálat is bemutatja majd – hasonlóan az általános választójogi dogmatikában megismert többségi-egyéni és arányos-listás pártokhoz, a kiemelő rendszerek is többnyire garantált mandátumot biztosítanak, míg az integratív rendszerek többnyire kedvezményest, ugyanakkor mindez – ahogy az az általános választójogi dogmatikából hozott példánál is fennáll – nem törvényszerűség, tekintettel arra, hogy más az elhatárolás alapja, mint a garantált-kedvezményes elhatárolásé. Egy kiemelő rendszer is biztosíthat „csupán” kedvezményes mandátumot például Hazánk esetében, míg integratív rendszer is biztosíthat garantált mandátumot, például ilyet láthatunk Szingapúrban.

Szintén az általunk körülírt elhatárolási szempont más eddigi elhatárolásoktól való függetlenségét és újszerűségét szemlélteti az is, hogy rendszerint a kiemelő rendszerek egyéni szavazással párosulnak, azaz egyéni jelöltekre adhatják voksaikat a kisebbségi szavazók (mint például Tajvanon, Új-Zélandon vagy Szlovéniában), de kiemelő rendszer is lehet listás, azaz itt is szavazhatnak listákra a kisebbségi választók, példa erre éppen hazánk szabályozása.

Az integratív rendszerek ugyan a listás szavazáshoz kötődnek, de eredményét tekintve ezek között is fedezhetünk fel adott esetben olyan jegyeket, melyek mégis az egyéni szavazáshoz hasonlíthatók. Példa erre Koszovó, ahol egyes kisebbségek számára a listás választási rendszerben egy garantált mandátumot biztosít a jogalkotó, és az adott kisebbségi jelölőszervezetek bár listát indítanak, ezen egy mandátumért versengenek, ráadásul a listák nyíltak, azaz a listákon belül a választó egy további szavazatot is leadhat az általa preferált jelöltre, így lényegében a többségi, azaz legtöbb szavazatot kapó listára szavazóknak a többsége választja meg egyénre szavazva a győztes listán belül a kisebbségi mandátumban részesülő jelöltet.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010.

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.

Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben, Kisebbségkutatás, 2014/1.

M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma, PhD-értekezés, 2021.

Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007.

Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2.

Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei, Közjogi Szemle 2010/3.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023.

Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4.

Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998.

Hivatkozások

  1. Ezek összefüggéseit lásd részletesen Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.
  2. A parlament ellenőrző szerepéről a hatalomgyakorlással összefüggésben lásd részletesen Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei. Közjogi Szemle 2010/3, 54–63.
  3. Az Alkotmánybíróság Országgyűlést érintő döntéseiről lásd részletesen Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4, 55–61.
  4. Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2, 301–310. JSTOR, www.jstor.org/stable/3598674. (Letöltés: 2023. május 1.)
  5. M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma. PhD-értekezés, 2021, 168–170.
  6. Lásd Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007. 171–172.
  7. Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998. 4.3 alfejezet – hivatkozza Pap (2007) i. h. 188.
  8. Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben. Kisebbségkutatás, 2014/1, 23–27.
  9. Lásd Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest Gondolat Kiadó, 2020. 57–59.
  10. A garantált mandátumok vonatkozásában megemlítendő, hogy bizonyos esetben akár a törvényhozás teljes mandátumeloszlását az etnikai viszonyok határozhatják meg főszabályként, azaz a választójogban nem speciális szabályként jelenik meg a kisebbségekre vonatkozó szabályozás, hanem mintegy fő rendezőelvként. Erre példaként szolgál Bosznia-Hercegovina választójoga, melyről lásd részletesebben: Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023, 51–58.
  11. A választási rendszerek általános dogmatikájáról lásd részletesen Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.
  12. Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010, 95.
  13. Lásd: 1990. évi XVII. törvény
  14. A „kiemelő” megjelölés, mint jelzőválasztás magyarázata: azért döntöttünk a kiemelő jelző mellett, mert ezzel a rendszer kisebbségek szempontjából pozitív voltát kívántuk kihangsúlyozni. Az „elkülönítő” megjelölést nem tartottuk szerencsésnek az esetleges negatív felhangok és asszociáció – elkülönítés-szegregáció – okán. Ezért a félreértések elkerülése érdekében döntöttünk a „kiemelő” jelző mellett, melyben az emelés véleményünk szerint a pozitív jelleget és a kisebbség közügyekben való részvételi lehetőségének emelését is hangsúlyozza. A kisebbségi választók elkülönítése egyébként szolgálhat elítélendő célokat, kirekeszthet is, erre van is történelmi példa, elegendő akár a maorikra vonatkozó új-zélandi választójog fejlődését ismerni, vagy a dél-afrikai apartheid rendszert is felhozhatjuk. Álláspontunk szerint két lényeges feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy pozitív, kisebbséget segítő kiemelő rendszer ne negatív, a kisebbséget kirekesztő-elkülönítő megoldás legyen. Az egyik feltétel, hogy a kisebbség számára legyen lehetőség a többségi társadalommal együtt részt venni a választásokban, és a kisebbségi választó döntése legyen az, hogy esetleg a speciális szabályok alapján kíván szavazni, vagy megmérettetni a választásokon. A másik feltétel, hogy a speciális választójogi szabályozás alapján szerezhető mandátumok száma az általános rendszerben szerezhető mandátumok számához képest előnyt-kedvezményt és ne hátrányt jelentsen a kisebbség számára, a kisebbség számarányát és területi elhelyezkedését figyelembe véve. Könnyen belátható, hogy egy olyan kisebbség számára, mely mondjuk az össznépesség 30%-át képezi, nem igazán jelent kedvezményes-előnyös szabályozást, ha például egy 100 mandátumos törvényhozásban az egész kisebbség egyetlen személyi alapú választókörzetben megválasztható mandátumhoz juthat.

 

Holló Róbert: Self-Government of Ethnic Minorities in the USA An Overview of the Self-Government of the Native American Lakota Nation

Introduction

The Lakota Tribe, also known as the Sioux, is one of the indigenous peoples of North America. Their traditional governance system is based on the principles of consensus, consultation, and respect for individual autonomy. In this system, decisions are made by consensus among members of the community, and everyone has an equal voice in the decision-making process. The Lakota also have a strong spiritual tradition, which is intertwined with their governance system and guides their relationships with the land and each other. In recent times, the Lakota have faced many challenges, including loss of land, cultural assimilation, and poverty. Despite these challenges, they have continued to maintain their traditional governance system and strive for self-determination. This essay provides an overview of the self-government of the Lakota Nation, including their governance structure, decision-making process, and relationship with the federal government. It also discusses the challenges they face and the strategies they have employed to preserve their cultural heritage and promote self-determination.

Historical Background

The Lakota people were originally a nomadic tribe that lived in the Great Plains region of North America, mainly in some parts of the area of present-day North and South Dakota, Montana, Wyoming and Nebraska. They were a hunting and gathering society, and their way of life was based on a deep respect for nature and the environment. The Lakota people had a complex social and political structure that was based on kinship ties and communal ownership of resources.

The arrival of Europeans in North America in the 16th century brought significant changes to the Lakota way of life. The Europeans introduced new technologies, such as firearms and horses, that allowed them to hunt more effectively and to wage war on neighboring tribes. The Europeans also brought diseases that decimated the Lakota population.

In the late 19th century, the US government began to actively pursue a policy of westward expansion, which involved the forced relocation of indigenous peoples from their ancestral lands. The US government entered into a series of treaties with the Lakota people, but these treaties were often ignored or violated by the US government.

The Lakota Tribe Constitution

In 1934, the United States government passed the Indian Reorganization Act, which aimed to reverse the policies of assimilation and allotment of Indian lands that had been in place since the late 19th century. As part of this act, the government encouraged tribes to adopt written constitutions and establish elected tribal governments.

In response to the erosion of their way of life and the continued violation of their rights by the US government, the Lakota people began to develop their own governance structures. Some Lakota bands did adopt written constitutions, but others rejected the idea as being contrary to their traditional forms of governance. Instead, they opted to maintain their traditional forms of decision-making, which are based on consensus and consultation among members of the community. Finally, the Lakota Tribe Constitution was adopted in 1935 and was revised in 1958 and 2001 and eventually they set up a government-to-government relationship with the US government. The Constitution recognizes and expresses the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government and also establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation.

Government-to-government relationship

Over the years the US government negotiated treaties with the Lakota Nation that defined the terms of their relationship, including land cessions, hunting rights, and other matters. However, the relationship between the Lakota Nation and the US government has been fraught with conflict, and many of the treaties signed between the two parties have been violated or abrogated.

The government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government is based on these kept & unkept treaties and agreements that were signed between the two parties. As it was pointed out, the Lakota Nation is a sovereign entity that has a distinct political and legal status within the United States, and the US government recognizes this status by engaging in a special type of relations with the Lakota Nation. [1]

The Lakota Tribe Constitution established that so called government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government. This relationship is based on the US Constitution’s recognition of Native American tribes as ‘domestic dependent nations’. Under this relationship, the US government has a trust responsibility to protect the rights and sovereignty of Native American tribes. This includes providing funding for programs and services, negotiating and honoring treaties, and consulting with tribes on issues that affect them. The Lakota Nation shall bear the right to establish a government that operates independently from the US government, with its own laws, policies, and leaders. However, the US government also has a role in governing the tribe, particularly in matters related to federal law, such as land use and natural resource management. This relationship includes ongoing negotiations and consultations between the two parties on matters such as resource management, economic development, and cultural preservation.

Today, the Lakota Nation continues to assert its sovereignty and maintain a government-to-government relationship with the US government. Despite this government-to-government relationship, there have been historical and present-day conflicts between the Lakota Nation and the US government, particularly around issues of land ownership, resource exploitation, and treaty rights.

The Lakota self-government

The concept of self-government is central to the Lakota Tribe Constitution. Self-government allows the Lakota people to make decisions that affect their lives and their communities. Self-government also allows the Lakota people to maintain their culture and traditions, which are an important part of their identity.

The Lakota Tribal Council is the governing body of the Lakota Nation, and it is composed of 20 members, who are elected by the citizens of the Lakota Nation. The representatives are from each of the seven Lakota bands: the Oglala, Sicangu (Brulé), Hunkpapa, Miniconjou, Itazipco (Sans Arc), Sihasapa (Blackfeet), and Oohenumpa (Two Kettles).[2] Each band has two representatives on the council, and the council elects a chairman and vice-chairman from among its members. The Council is responsible for enacting laws and policies that promote the general welfare of the Lakota people. The Council also has the authority to manage and administer the resources of the Lakota Nation.

The process of electing the members of the Council begins with the band councils, which are responsible for selecting representatives to attend the tribal council meetings. Each band council is made up of elected or appointed leaders who are responsible for representing the interests of their respective bands. The band councils consult with their communities to identify individuals who are respected, knowledgeable, and have the ability to work collaboratively with others.

Once the band councils have identified their representatives, they come together in a larger tribal council meeting. The tribal council meeting is led by a respected community member, known as the council fire keeper. The council fire keeper is responsible for facilitating the decision-making process and ensuring that everyone has an opportunity to be heard.

The tribal council members are not elected for a fixed term, but instead serve at the pleasure of their respective band councils. If a council member is not fulfilling their responsibilities or is not acting in the best interest of their community, they may be replaced through the consensus-building process.

During the meeting, the representatives discuss the issues at hand and work to reach a consensus on the best course of action. Consensus is reached when everyone agrees on a course of action or when there is a general sense that the decision is acceptable to all.

The Tribal Council’s responsibilities include managing the affairs of the Nation, making and enforcing laws, and administering the programs and services provided to the Lakota people. The council also works with other tribal governments, federal and state governments, and private organizations to promote the interests of the Nation.

The council meets regularly to conduct business and make decisions. Tribal members may attend the meetings, which are open to the public, and have the opportunity to voice their opinions and concerns during public comment periods. The council operates under a constitution and bylaws that outline its powers and procedures, and decisions are made by majority vote.

When a decision needs to be made, a council member will introduce a motion, which is a proposal for action.[3] Other council members may then discuss the motion and offer amendments or changes. Once the discussion is complete, the council will vote on the motion. The chairman or vice-chairman of the council will call for the vote, and each council member will cast their vote either for or against the motion. The motion passes if it receives a majority of votes from the council members.

In some cases, the council may also convene a special meeting to discuss a specific issue or matter that requires immediate attention. Special meetings may be called by the chairman or vice-chairman or by a majority vote of the council.

Overall, the decision-making process in the Lakota tribal council is designed to ensure that decisions are made in a fair and democratic manner that represents the interests and perspectives of the Lakota people.

Challenges to Self-Government

Despite the adoption of the Lakota Tribe Constitution and the establishment of a government-to-government relationship with the US government, the Lakota people continue to face significant challenges to their self-government.

One of the major challenges is the lack of resources and funding. The Lakota Nation is one of the poorest regions in the United States, with high rates of unemployment, poverty, and disease. The lack of resources makes it difficult for the Lakota people to implement their own programs and policies and to maintain their traditional way of life.[4]

Another challenge is the ongoing legacy of colonization and oppression. The Lakota people have experienced significant trauma as a result of the forced relocation, the imposition of foreign laws and governance structures, and the continued violation of their rights. This trauma has had a profound impact on the social, cultural, and political life of the Lakota Nation.

Conclusion

The Lakota Tribe Constitution is an important document that recognizes the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government through which of a government-to-government relationship is established and practiced with the US government. The Constitution establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation and provides a framework for the implementation of programs and policies that promote the general welfare of the Lakota people.

Bibliography

Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003.

Josephy Jr., Alvin: Red Power: The American Indians’ Fight for Freedom, American Heritage Press, 1971.

Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002.

Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002.

Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012.

Jorgensen, Miriam: Rebuilding Native Nations: Strategies for Governance and Development, Tucson, University of Arizona Press, 2007.

References

  1. Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002.
  2. Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002.
  3. Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012.
  4. Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003.