Bevezetés
A dualizmus korszakában Magyarország gazdasága, társadalma és politikai viszonyai jelentős változáson mentek keresztül. Az urbanizációnak és a polgárosodásnak azonban megvoltak a negatív következményei is, ugyanis az átalakulás természetes következményeként kialakult a nagyvárosi bűnözés. „De mit használ mindez, ha egy mérgező féreg a népet tizedeli s iszonyu betegségeket idézve elő lassú, de biztos süllyedést von maga után?” – teszi fel a kérdést Weisz Dániel országgyűlési képviselő 1878-ban írt röpiratában, utalva a nagyvárosi bűnözés legszembetűnőbb részére: a prostitúcióra, illetve a szexuális célú emberkereskedelemre, vagyis a leánykereskedelemre, ahogy a korszakban nevezték.[1] A budapesti bűnözés kialakulásához hozzájárult a főváros lakosságszámának rohamos gyarapodása, amit a születések számának növekedése és a belső migráció egyaránt duzzasztott. Ezek a vidékről Budapestre települt emberek a fővárosi társadalom gyökértelen elemei voltak, amely egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudta őket integrálni. A vidéki kis települések alacsonyabb lélekszámú közösségéhez képest a fővárosi tömegben könnyű volt elvegyülni, amit a személyes nyilvántartórendszer hiánya, – és a tömegközlekedési eszközök fejlődése még egyszerűbbé tett. A fővárosi lakosok számára gyakran a megélhetés alapfeltételei sem voltak biztosítva, ami többek között prostitúció elterjedéséhez, valamint a futtatók és kerítők gyors meggazdagodásához vezetett.[2]
A prostitúcióval kapcsolatos morális reflexió
A prostitúció terjedésére a morális reflexió volt az egyik legmarkánsabb. Az ország politikai és egyházi vezetői, valamint az értelmiség a téma iránt fogékony tagjai szükségesnek tartották megóvni a családot a nyilvános tereken jelen lévő szexualitás látványától, ha pedig mégis szembesülniük kellett vele, az nagy felháborodást váltott ki.[3] Erre utal a Pesti Napló egyik 1865. évi lapszámában megjelent írás is, amiben az író arra panaszkodik, hogy az egyik híres budai fürdővel szemben bordélyház üzemel. „Ha fenn kell állnia a »szükséges rosz« -nak, álljon hát valahol felre eső helyen, ott, hol nem botránykoztat oly nyilvánosan, nem ott, hol a forgalom élénk, s hol tisztességes hölgyeknek kell elhaladniok.”[4] Európa-szerte panaszkodtak az emberek, az elit, a polgárság vagy az értelmiség köréből egyaránt, amiért olyan nyilvánvaló volt a köztereken a szexualitás látványa. Egyesek úgy vélték, fel kell szólítani az örömlányokat, hogy térjenek vissza a sötétségbe, és mesterségüket csak éjszaka űzzék. Mások arra panaszkodtak, hogy a prostituáltak kihívóan viselkednek, szemérmetlenül szólítják meg a férfiakat az utcán, kínálva „portékájukat”, ami miatt felcserélődtek a szerepek: a férfiak váltak az űzött vaddá, míg a nők a vadásszá, ami a legkevésébe sem illett bele az ideális nőről alkotott képbe. A fiatal lányok ártatlanságát, a női szerénység a bűn látványának való kitettségüket, valamint a kerítők csapdájába kerülésüket kívánták védelmezni, a férfiakat pedig a túl korán megélt első nemi aktustól kívánták megóvni.[5] Minden ellenérzés ellenére, ambivalens módon a prostitúció mégis virágzott, olyannyira, hogy gyakori fejtegetés tárgya volt az is, hogy milyen hatalmas bevételekre tehetnek szert egyes kurtizánok.[6]
Szinte folyamatosan napirenden volt a kor erkölcsi züllöttsége, a különböző fórumokon és aspektusból megközelítve a témát. A viktoriánus erkölcs létrehozta az eszményi nőről alkotott képet, ami – ahogy azt később látni fogjuk – hozzájárult ahhoz, hogy a prostitúció szerte Európában virágzott a hosszú 19. század folyamán. A diskurzus alapját gyakran az eszményi és a bukott nő szembeállítása adta. Az ideális nő életének egyetlen célját abban határozták meg, hogy minél több gyermeket hozzon a világra, hogy odaadó feleség és példamutató anya legyen belőle.[7] Ezzel összefüggésben a prostituáltaknak még azt is a szemükre vethették, hogy kitanulták a védekezés fortélyait, ezáltal nem szültek és neveltek gyermekeket.[8]
Kalocsa Róza A családi boldogság címmel írt, volt tanítványainak címzett, a háztartás fortélyaira oktató könyvének bevezetőjében kifejti az ideális nő képét. Véleménye szerint a nemzet szegényedik, családok süllyednek le mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Három tényezőt említ, ami segíthet visszafordítani ezt a folyamatot: a vallásosságot, ami az erkölcsi zülléstől óv meg, a munkát, ami biztosítja a megélhetést, valamint a csalás és a bűn elkerülését, végül pedig a takarékosságot, ami az egyénnek vagyonosodást, a nemzetnek pedig fellendülést jelent. Ahhoz, hogy ez a három tényező valóban felvirágoztassa a hazát az kell, hogy a nők oroszlánrészt vállaljanak a munkából, hiszen, az ország boldogulása nagyrészt a nőktől függ. Ha pedig egy nő hasznára akart lenni az országnak, akkor igyekeznie kellett a neki szánt helyet méltósággal betölteni, kötelességét teljesíteni. A nők a boldogságot egyedül a családi életen belül találhatják meg, hiszen természetüknél fogva a családi életre vannak rendelve. Ha egy nő nem tudta betölteni szerepét a családon belül, az természetellenesnek számított számára, ami megbosszulta magát, ezért minden felelős szülőnek úgy kellett nevelnie lányát, hogy később felnőttként ki tudjon teljesedni a családi élet iránti vágya, amit Istentől kapott.[9] Kalocsa Róza gondolatmenete illeszkedik ahhoz a korabeli felfogáshoz, hogy a nő a 19. század során leginkább reproduktív képessége miatt volt jelentős, emiatt vált a közbeszéd alanyává.[10]
A cél érdekében a nők, a női tisztaság és szemérmesség köré szinte már kultusz épült, így maguk a nők a férfiak számára egyre megközelíthetetlenebbé váltak. A viktoriánus erkölcs polgári házasságába nem fért bele az utódnemzésen kívüli szexualitás. Míg a prostituáltak az öncélú, pusztán örömszerzés céljából történő közösülést jelképezték, addig a tisztes nőknek nem volt még joguk sem arra, hogy örömüket leljék a szeretkezésben, a nemi élvezetkeresést pedig egyenesen szégyennek, skandalumnak számított. A nőket számos instrukcióval látták el az erkölcsös nemi életről. Elvárás volt a házas nőkkel szemben, hogy férjük szexuális közeledését minél gyakrabban utasítsák vissza.[11] Marschalkó Tamás bőrgyógyász, a kolozsvári egyetem bőr- és bujakórtan tanára a nemi (veneriás) betegségekről írt művében kifejti, hogy a túl gyakori közösülés méhkankóhoz vezet – ebből következik a bőrgyógyász doktor azon következtetése, miszerint minden prostituált méhkankóban szenvedett.[12] A betegségek elkerülése érdekében tehát ajánlatos volt a nők számára a házaséletet a minimumra korlátozni. Nem lehetett továbbá szeretkezni terhesség, szoptatás, illetve a menstruáció ideje alatt sem. Ha figyelembe vesszük a tilalmakat, valamint a korabeli orvostudomány azon álláspontját, miszerint amíg egy nőnél 20-25 naponta jelentkezik nemi vágy („nemzési roham”), addig a férfinál ez csupán három-négy nap, máris magyarázatot talált a kor embere arra, hogy miért terjedt el olyan nagymértékben a prostitúció, a nőket övező pátosznak így kialakult a maga árnyoldala. Ehhez hozzájárult az is, hogy a férfiak a pénzért vásárolt aktussal feleségük nemkívánt terhességét is el tudták kerülni, ráadásul ehhez a megszakításos módszert (coitus interruptus) sem kellett alkalmazniuk. A módszer olyannyira elterjedt volt a nemkívánt terhesség megelőzése érdekében, hogy a francia klérus például arra szólította fel a gyóntatófülkében a nőket, hogy semmiképp ne engedjék meg
a férjüknek a módszer alkalmazását.[13] Azok a nők, akik nem töltötték be a nekik kiszabott szerepet a szexuális vágy elfojtása terén, mint a prostituáltak, a társadalom peremére kerültek, gyakran lettek megvetés és megbélyegzés alanyai. A morális reflexió erőteljes megnyilvánulásai közül az egyik legismertebb Brichta Kálmán 1891-ben megjelent röpirata. Brichta szerint Budapestnek Szodoma és Gomora sorsára kellene jutnia, amiért olyan nagymértékben jelen van a városban a prostitúció. A prostituáltakat különféle dehonesztáló megjegyzéssel illette, mint például: „emberi testtel bíró fúriák”[14], „erkölcstelen, hitetlen fenevadak”[15], „undok férgek”[16], „orvgyilkosok”[17] vagy „erénygyilkosok”[18]. A férfiakkal kapcsolatban ugyan Brichta leírja, hogy nyomorult kéjhajhászok, de hamar fel is menti őket, mivel a kor prostitúcióval kapcsolatos polgári attitűdjéhez igazodva, a kurtizánokat a férfiakra agresszívan vadászó lénynek tartotta, a férfiakat pedig, különösen a fiatalokat „tisztalelkületűeknek”, „tisztaszívűeknek”.[19]
A csupán az élvezet kedvéért létrejött nemi aktus üldözésének nem csak morális vagy vallási okai voltak, sokkal inkább gazdasági érdek fűződött a nemi élet szigorú szabályozásához. A kapitalizmus követelményeivel ugyanis összeegyeztethetetlen, sőt megengedhetetlen volt a kizsákmányolt munkaerő részéről a kicsapongó, csupán az élvezetre koncentráló szexualitás, amely egyaránt vonatkozott a prostituáltakra és a munkavállalókra is.[20] Ezenkívül volt még egy jelentős szempont, ami miatt szigorú szabályok közé szorították a szexualitást. A századfordulón a nagy iskolákon belül megjelent ugyanis az eugenika egyik sajátos változata, ami leginkább a déli-, illetve kelet-közép-európai régiókra volt jellemző. Marius Turda kutatásai szerint Magyarországon az eugenika azon variánsa terjedt el, amely nem önálló ideológiaként jelentkezett, hanem valamely más ideológia vagy társadalomelmélet szolgálatában állt. Az eugenika hazánkban egy olyan stratégia volt, amelyiknek mentén – az orvostudománnyal kiegészülve – esély kínálkozott a magyar nemzet biológiai lehetőségeinek feljavítására. Az eugenika hívei szerint szexualitás felett gyakorolt erkölcsi és orvosi hatalom tette lehetővé a nemzet minőségbeli előrelépést. Egészen az első világháborúig Magyarországon az eugenika célja a család, – és nővédelem, valamint a nemi betegségek elleni hatásos védekezés volt. Szexuális aspektusból ezért a prostituáltak veszélyt jelentettek a nemzet számára, a „hibás génnel” rendelkező egyének csoportjába kerültek, akik az örökletes betegségek átadása miatt gyengítik a populációt, de némi segítséggel, ráhatással ők is a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak.[21] „A folytonos betegeskedés lassankint aláássa a nép életerejét. A senyves apáktól és anyáktól satnya nemzedék származik, amely egyre mélyebben sülyed physikai képességében.”[22] Ezért látták sokan úgy, hogy a prostitúció terjedése nemzethalálhoz vezet, mivel kívül esett az erkölcsi, a vallási, valamint az eugenikai és az orvostudományi kívánalmakon is.
A férfiak felelősségre vonása sem maradt el teljesen, ugyanis szemükre vetették, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn házasodtak, amit egyértelműen a gyermekvállalás elutasításaként értelmeztek. Úgy vélték, hogy a házasságok magas száma, valamint azok termékenysége az alapja egy ország jólétének. Emellett elterjedt volt az a nézet is, hogy a kicsapongó életet élő férfiak femininné, ezek által pedig meddővé válnak.[23] Közegészségügyi szempontból a férfiak egészsége előrébb való volt a lakosság többi részének egészségénél, hiszen a férfiak kezében összpontosult a vagyon, a prostitúció nem csak ezt fenyegette, hanem a társadalmi mobilitás elfogadott szakaszait is, amivel végső soron a polgári társadalom fennmaradását veszélyeztették. A prostituált teste nem csupán az erkölcs bomlasztásához járult hozzá, önmagában is rothadónak tekintették a gyakori közösülés miatt, amit – a korabeli felfogás szerint – a testükből áradó szag is bizonyított. Egy régi hiedelem alapján rothadt vérűnek nevezték azokat, akik szifiliszben szenvedtek, így az elmúlás, a bomlás, a bűz és a rothadás mind-mind olyan kifejezések, amiket gyakran kapcsoltak össze a prostitúcióval.[24]
Az orvostudomány megjelenése a prostitúció vizsgálatában
Az orvostudomány berkein belül is gyakran adtak hangot annak a félelemnek, hogy a prostituáltak rothadónak titulált teste degenerációt okozhat az egész társadalom testén, amivel közvetlenül a jövő generáció genetikai állományát, közvetve pedig a nemzet megmaradását veszélyezteti. A prostitúció léte önmagában az első lépcsőt jelentette a hanyatlás felé, ezért tartották indokoltnak, hogy a prostituáltak testét az orvostudomány vizsgálatának vessék alá.[25]
Fontos megjegyezni azonban, hogy a prostitúciót csak a nők oldaláról vizsgálták, a férfiak részéről a természetes nemi ösztön kiélésének vágya orvosi szempontból nem szorult magyarázatra. Ez annak ellenére is így volt, hogy nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, vagyis több férfi vett részt a szexiparban, mint nő.[26] Cesare Lombroso, a kriminálantropológia megteremtőjének elmélete szerint a bűnözővé vált emberek körülbelül 40%-a eleve bűnözői hajlammal jön a világra. Lombroso úgy tekintett a bűnözőkre, mint biológiai zsákutcákra, akik visszamaradtak az evolúciós fejlődésben, ezért primitívebb fizikai és mentális képességekkel rendelkeznek, már a születésükről fogva. Ebbe a kategóriába sorolta a prostituáltakat is, akiket véleménye szerint sokkal szigorúbban kellene szankcionálni, életfogytiglani elzárással vagy halálbüntetéssel.[27] Bár Lombroso tanait már a kortársai is erős kritikával illették, Lombroso alapján mégis elterjedt az a nézet, hogy a prostituáltakban van egy velük született hajlam az erkölcstelenségre és a szemérmetlenségre.[28]
A prostitúció megítélésének az orvostudomány hatáskörébe való áthelyeződését a közegészségügyi szempontok indokolttá tették. A kereskedelmi szexualitás elterjedése következtében népbetegséggé vált a szifilisz, de más nemi betegségek, mint a kankó és lágyfekély is nagy számban okozott fertőzést. Marschalkó Tamás szerint a prostitúció reglementációja, vagyis rendőri és orvosi felügyelet alá helyezése hamis biztonságérzetet keltett a férfiakban. A kérdéskör specialitásának számító Marschalkó meglátása szerint az, hogy négy naponta kötelező volt az örömlányok számára az orvosi vizsgálat, nem nyújtott maximális biztonságot a fertőzések elkerüléséhez, ugyanis a tünetek megjelenése előtt, két orvosi vizsgálat között a kurtizánok már fertőzhették kuncsaftjaikat. Az is hozzátartozott a bujakór – amit a nemi érintkezéssel terjedő betegségek gyűjtőfogalmaként használtak[29] – terjedéséhez, hogy egyrészt a bordélyházi örömlányok naponta akár 15-20 férfival is közösültek, másrészt magas volt az ellenőrzés alól kibúvó titkos prostituáltak száma.[30] Marschalkó megállapításai nem voltak alaptalanok, hiszen 1876-tól kezdődően évről évre emelkedett a nemi betegséggel kezelt egyének száma. A diagramon látható, hogy adott évben összesen hány férfit, nőt és gyermeket kezeltek nemi betegséggel.
Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.
A statisztikai adatok szerint minden 1000 fővárosi lakosra átlagosan 11,73 kórházban kezelt bujakóros megbetegedés jutott. A megbetegedések száma ennél a valóságban magasabb volt, hiszen az adat csak a kórházban kezelt egyéneket tartalmazza, azonban gyakori probléma volt, hogy a betegek nem fordultak orvoshoz panaszaikkal. A bujakórral kezelt nők között az „egyéb” kategóriába feltehetően azokat a nőket sorolhatjuk, akik titkos prostituáltként tevékenykedtek, esetleg azok a „tisztességes” asszonyok tartozhattak ide, akik férjükön keresztül kapták el a betegséget.
Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.
Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.
Ha a bejegyzett bordélyházi prostituáltak számát összevetjük a megbetegedések számával, akkor látható, hogy egy évben egy prostituált több mint egyszer fertőződött meg bujakórral. [31] A fenti statisztikai adatok tükrében látható, hogy a dualista elit aggodalma a nemi betegségek terjedése miatt nem volt alaptalan.
A prostitúciónak tulajdonítottak egy hasznos aspektust is, ami magyarázatot ad arra, hogy miért a reglementáció mellett döntött a dualista állam. A korabeli megítélés szerint ugyanis a prostituált teste a nemzet testén belül egyfajta méregtelenítő szerepet töltött be, vagyis segített kiválasztani, elvezetni a férfiak felesleges testnedveit, mint egyfajta szennyvízelvezető csatorna, emiatt azonban a prostituált teste bűzössé és rothadóvá vált. A téma egyik 19. századi szakértője egyenesen ondócsatornaként hivatkozott a prostituáltakra.[32] A csatornametafora egyébként Aquinói Szent Tamástól származik, aki így ír a prostitúcióról: „A prostitutió olyan mint a palota csatornája; tömjétek be a csatornát, és az egész palota bűzös lesz”.[33] Ezt jelenti a fent említett, a Pesti Napló hasábjain megjelenő „szükséges rossz” kifejezés: közerkölcsbe ütközik, megbotránkoztat, de nélküle elárasztott volna mindent a szenny.
Janus-arcú társadalom
A különféle ideológiák és társadalomelméletek szolgálatába állított morális reflexió figyelemfelhívása ellenére a korszak meglehetősen Janus-arcú volt, ha a szexualitásról volt szó. A korszakban szép számmal jelentek meg a házasságot, – vagy csak alkalmi kapcsolatot kereső, esetleg támogatásért cserébe szerelmet kínáló apróhirdetések. Mind a kortárs figyelem, mind a történészi kutatás evidenciaként kezeli, hogy a prostituáltak csak nők lehettek, de az efféle jelek arra utalnak, hogy ez nem kizárólagosan így volt. 1894-ben a Pesti Hírlap hasábjain keresett egy 28 éves orvostanhallgató fiatalember magának olyan hölgyet, aki tanulmányai befejezésében támogatná.[34] 1901-ben a Friss Ujság apróhirdetési rovatában egy 18 éves fiatal nő kereste idősebb férfi támogatóját, de előfordult, hogy barátotok közös hirdetésben keresnek maguknak hölgy társaságot.[35] Az apróhirdetéseken keresztüli a szerelemmel csak az egyik része volt azoknak a kor erkölcseivel szembemenő hirdetéseknek, amikkel a korabeli újságok lapjain találkozni lehetett.[36] Annak ellenére, hogy a prostituáltaknak felrótták a fogamzásgátló szerek és eszközök használatát, a tisztes nőknek pedig a coitus interruptus (megszakított nemi közösülés) alkalmazásának tilalmát javasolták, a századfordulón mindennapos jelenséggé vált az apróhirdetési rovatokban a különféle gumióvszer kínálat, ami politikai hovatartozástól függetlenül jelent meg a különböző sajtóorgánumokban. A szexualitással kapcsolatos sajtóhirdetések feldolgozása – mennyiségi okból és tipizálhatósága folytán – a jövőben egy külön tanulmány tárgya lehet. A hirdetéseket a legkisebb diszkréció sem övezte, teljesen természetes módon helyezték el a többi, iskolahegedűt vagy faanyagot kínáló hirdetés közé a „legkiválóbb francia” gyártmányú, vagy a Casanova márkanéven szereplő óvszereket kínáló reklámokat. Általában más gyógyászati segédeszközzel – sérvkötővel, irrigátorral, különböző menstruációs kellékekkel – együtt szerepelt, de a hirdetésben belül általában kiemelt helyen. A különböző méretű gumióvszereket igény szerint, katalógusból választva lehetett rendelni, a vásárlást pedig a legnagyobb diszkréció mellett lehetett lebonyolítani. A férfiaknak szánt óvszerek mellett gyakran szerepeltek a hirdetésekben különféle nőknek készült fogamzásgátló szerek is.
Népszava, 1906. október 2.
A Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, – mint a humanitárius reflexió képviselője
A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő korszakban hatalmas méreteket öltött a szexuális célú emberkereskedelem is. A magyar prostituáltak külföldön „hungara” vagy „vengerka” néven váltak híressé, egzotikus szépségük, temperamentumuk és más országból érkező prostituáltakhoz képesti magasabb szintű higiéniájuk miatt. A piacnak folyamatosan „friss árura” volt szüksége, aminek kiszolgálását érdemben sem a magyar rendőrség, sem a mindenkori kormányok nem tudták megfékezni, ezért nagy számban kerültek ki fiatal nők – egykori táncosnők, artistanők, színésznők, felírónők vagy prostituáltak – többek között belgrádi, krajovai, odesszai, nisi, varsói, moszkvai vagy szentpétervári bordélyházakba. A Szuezi-csatorna 1870. évi megnyitása után a magyar nők megjelentek indában, valamint a dél-amerikai kontinensen is.[37] A kerítők különféle trükköket vetettek be a lányok beszervezése érdekében. M. Karolina esete jól példázza, hogy egy kis naivitás is elég volt ahhoz, hogy egy fiatal lány az emberkereskedelem áldozatává váljon. Karolina 17 éves volt, a budai Neumann kávéházban dolgozott felírónőként. Egy nap egy Mizslai Kálmán nevű férfi betért a kávéházba, udvarolni kezdett Karolinának, házasságot, jobb életet és azt ígérte neki, hogy saját, abonyi kávéházában pénztárnoknét csinál belőle. Karolina elment Mizslaival, de végül egy kávéház helyett egy bordélyházban találta magát, ahol prostitúcióra kényszerítették. Karolinával a „loveboy” szindróma klasszikus esete történt: szerelemre vágyó fiatal lányként imponált neki, hogy egy férfi étellel, ruhákkal, ajándékokkal halmozza el. Ahogy azt a „loveboy” kifejezés is sejteti, a férfi, mint kerítő ilyen esetekben szerelem, vagy akár házasság ígéretével csalta el a nőket. Végül a szexuális célú emberkereskedelemre jellemző módon, mire Karolina megérkezett Abonyba „tartozást” halmozott fel. Mizslai tudtára adta, hogy amivel eddig elhalmozta, az nem volt ingyen, így Karolinának vissza kellett volna fizetnie azt, amit korábban „ajándékba” kapott. A férfi végül rövid időn belül eladta Karolinát Szolnokra 50 Ft-ért egy Babarczi Róza nevű madame-nak, aki már 65 Ft tartozást követelt Karolinán. A lány nem akart prostituáltként munkába állni, végig ellenált, ezért többször megverték. Sorsa azonban végül szerencsésen alakult: a bordélyház zongoramesterének segítségével értesítettek édesapját hollétéről, aki végül hazavitte lányát.[38] Az emberkereskedelem elterjedésének megfékezése, valamint a Karolinához hasonló áldozatok megsegítése érdekében 1909-ben létrejött a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen (MELE) nevű szervezet, aminek első elnökei Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, gróf Tisza István korábbi miniszterelnök, valamint dr. Hódossy Gedeon országgyűlési képviselő voltak, titkára pedig Latinovits Róza, aki az Egyesület létrehozását kezdeményezte. Az Egyesület jelmondatául Petőfi egyik híres verssorát választotta: „Lemossuk a gyalázatot!”[39] A MELE munkássága a kezdetektől fogva beleilleszkedett az eugenikai stratégiába, az Egyesület 25 éves fennállása alkalmából készült kiadványukban többször szerepel a „faj védelme” kifejezés, ami egyértelműen mutatja az Egyesület valódi célját. „A nemzet élete, a faj tisztasága, a jog is, épp olyan reális érték, mint a föld, a haza. S addig, míg az emberi ösztönösség, a prostitúció, mint csúnya szenny, iszapos forrásokból fakad, a leánykereskedés gyökerét nem tudjuk elfojtani. Ahol nincs árú, ott nincs is vásár” – mondta Prohászka az Egyesület 1923. évi közgyűlésén.[40] Ezért az Egyesület célkitűzései közé tartozott a magyar nők erkölcsi védelme, a rossz útra tért lányok megbélyegzése helyett a helyes útra terelni őket, vagyis „Minden oltalmazott fiatal nőben egy leendő magyar anyát akart megvédeni”.[41] A megvalósítás eszközeit felvilágosító előadások, valamint propaganda-nyomtatványok kiadása jelentette, de a MELE különböző missziókkal is igyekezett gátat szabni a prostitúciónak és a leánykereskedelemnek, emellett a cél elérése érdekében kapcsolatban álltak más humanitárius szervezetekkel, illetve hatóságokkal. Az Egyesület a megalakulásától kezdve együttműködött a rendőrség erkölcsrendészeti osztályával, majd a 1912-ben felállították az Erkölcsrendészeti Központi Hatóságot, Schäffer Jenő rendőrkapitány minden megmenthetőnek ítélt prostituáltnak jelentkező lányt a MELE irodájába küldött. A kiskorúak védelme érdekében 1912-től kezdődően együttműködtek a székesfővárosi Árvaszékkel, aminek elnöke, dr. Melly Béla – aki egyben az Egyesület alelnöke volt – kérésére az Erkölcsrendészet minden olyan esetben jegyzőkönyvet küldött az Árvaszék számára, amikor kiskorú jelentketett bárcáért. Az Árvaszék a MELE közreműködésével értesítette a kiskorú családját gyermekük szándékáról, végül, ha a környezettanulmány alapján úgy ítélték, hogy a gyermek erkölcsi züllése családi körben megakadályozható, visszahelyezték otthonába. Abban az esetben pedig, ha úgy látták, hogy a szülőt vagy gyámot felelősség terhelte a kiskorú prostituálódási szándéka miatt, a gyermek mellé ügygondnokot rendelek ki, aki a MELE egyik munkatársa volt.[42]
1912-1925 között az Erkölcsrendészet, a MELE, valamint az Árvaszék közös munkája során 3452 kiskorúval foglalkoztak. Ahogy az a statisztikából is látszik, a kiskorúak többségét javíthatatlannak ítélték, vagyis erkölcsileg annyira züllöttnek, hogy a velük való további foglalkozást nem találták célravezetőnek. Őket követték azok a lányok, akik lapjukat (türelmi bárcájukat vagy igazolványukat) önként visszaadták vagy bevonták, ezután szüleikhez, rokonaikhoz, vagy ismeretlen helyre távoztak, kitoloncolták őket a fővárosból, esetleg elhelyezték őket a Magdolna Otthonban.[43] A Magdolna és Életvédelmi Otthon egy 20 főt befogadni képes átmeneti otthon volt erkölcsileg veszélyeztetett fiatal lányok számára, ami Göttl Mária elemi,- és gazdasági szaktanítónő vezetésével próbálta a helyes útra terelni az ide beutalt nőket.[44]
Kimutatás az Erkölcsrendészeten bárcáért jelentkező fiatalkorúak megsegítése céljából az Árvaszék megkeresésére folytatott munkáról (Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében. 121.)
(L.v.: lapját visszaadta)
Az Erkölcsrendészeti Központi Hatósággal való együttműködés keretében a MELE egyik munkatársa, akik közül egy mindig az Erkölcsrendészet Ó utcai épületében tartózkodott, elbeszélgetett azokkal a nőkkel, akik az Erkölcsrendészetnél bárcáért folyamodtak, annak érdekében, hogy megpróbálják lebeszélni őket szándékukról. Ezeket a beszélgetéseket 1912-1913 kötött kérdőívek formájában rögzítették, amik – bár az elmondottak hitelessége vitatható – a legközelebb állnak a prostituáltaktól származó forrásokhoz. Nem csak amiatt érdekes, hogy értékes statisztikai adatokhoz juthatunk az összesen 761 darab kérdőívből, hanem a kérdőív végén találhatóak az Egyesület patronázs munkatársainak megjegyzései, amik rávilágítanak arra, hogy hogyan is vélekedett valójában a MELE, mint humanitárius szervezet a prostituáltakról, valamint arra, hogy ez mennyire illeszkedik bele a kor közfelfogásába.
A beszélgetés során elhangzott kérdéseket három csoportra lehet osztani. A kérdőíveket néhány éve Papp Barbara statisztikai igénnyel feldolgozta, így az alábbiakban az ő elemzése alapján ismertetem a felmérés szempontrendszerét.[45] Az első csoportba tartoznak az alapvető személyes információkat tartalmazó kérdések, mint a prostituált-jelölt neve, születési helye, vallása, családi állapota, hogy élnek-e a szülei, mi a szülei foglalkozása, illetve, hogy van-e gyermeke. A második csoportba a praktikus kérdések tartoznak: miért akar prostituáltként munkába állni, mi volt előző foglalkozása, ott mennyit keresett, volt-e már korábban valamilyen nemi betegsége. A harmadik kategóriába a moralizáló kérdések tartoznak. Iszik-e alkoholt, ha igen, mit, mikor volt élete első szexuális kapcsolata, valamint, hogy nem szeretné-e kenyerét „tisztes állással” keresni.[46] Az alkoholfogyasztási szokásokról szóló kérdés, bár vitathatatlanul praktikus oka van annak, hogy szerepel a kérdőívben, hiszen az alkoholfogyasztás és a prostitúció között szoros kapcsolatot láttak, azért került mégis a moralizáló kérdések közé, mert a MELE lényegi intézkedést nem tett sem az alkoholistának minősülő prostituáltak megsegítéséért, sem az alkoholfogyasztás mérsékléséért össztársadalmi szinten. Az Egyesület vezetése által írt, a MELE tevékenységéről szóló kiadványban – ahol gyakran emelik piedesztálra saját munkásságukat – az alkoholizmus és a prostitúció viszonyában egy említésre méltó cselekedet szerepel: az 1924. évi grazi nemzetközi kongresszuson javaslatot tettek arra, hogy az alkoholos italokat kiszolgáló üzemekben tiltsák be a nők alkalmazását.[47]
A legnagyobb problémát azonban nem a feltett kérdések milyensége, vagy azoknak a kérdéseknek a hiánya jelenti, amelyiket nem tettek fel, egy humanitárius szervezet részéről sokkal aggasztóbbak azok a megjegyzések, amelyiket a MELE patroneszei a kérdőívek aljára írtak szabad, szubjektív szövegként. Ezek a megjegyzések sok esetben voltak degradálóak a prostituált-jelöltekre nézve. Azokat a nőket, akik nem kívántak „tisztes állást” vállalni vallástalannak vagy erkölcstelennek bélyegezték annak ellenére, – ahogy az fent is olvasható – hogy az Egyesület célkitűzései tartozott az eltévelyedett lányok megbélyegzése helyett visszaterelni őket a tisztességes útra, mégis többször visszaköszön – szövegszerű utalás nélkül – Lombroso elméletének finomított változata, a „veleszületett erkölcstelenség”. Olyan megjegyzések szerepeltek a kérdőíveken, mint a „minden erkölcsi érzék híján”, a „cinikus, érzéketlen leány, lehetetlen lelkére hatni”, vagy Albert Borbála esetében, aki egy hónappal férje halála után, a megélhetés miatt akarta kiváltani a türelmi bárcát a „hamar túljutott férje halálán”, a „pincérnő volt, ez mindent megmond”, a „kényelmes élethez szokott” vagy „félállat”. A megjegyzések mellett jól tükrözi az Egyesület prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét Prohászka Ottokár egyik konferencián elhangozott beszédéből származó idézet: „Szörnyű anomália, hogy amíg a tisztességes, dolgozó nők alig tudnak megélni becsületes keresményükből, addig azok a nők kényelmes jólétben élnek.”[48]
Befejezés
A nagyvárosi bűnözés hatására szembetűnő mértékben terjedő prostitúció és szexuális célú emberkereskedelem komoly kihívások elé állította a dualizmus kori magyar kormányokat. Bár a liberalizmus szellemében mérsékelték az állami beavatkozást, a nemi betegségek terjedésének hatása a közegészségügyre minden hazaszerető állampolgárból aggodalmat váltott ki. A nemzethalált Damoklész kardjaként látták lebegni Magyarország felett, ezért a prostitúció témája morális és orvostudományi szempontból folyamatosan a közbeszéd tárgyát képezte. A legrosszabb elkerülése érdekében a századforduló után létrehozták a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen nevű szervezetet, aminek ugyan vitathatatlan érdemei vannak az áldozatsegítésben, ambivalens módon mégis gyakran ugyanaz az elítélő, diszkriminatív és degradáló megítélés jellemezte az alapvetően humanitárius szervezet attitűdjét, mint a kor közgondolkodását, ahogy az például a patroneszek megjegyzéseiből is látható. Emiatt kijelenthető, hogy a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, mint a humanitárius reflexió legnagyobb képviselője, a polgári érékeken alapuló moralizáló reflexióhoz nagyon hasonlóan vélekedett a prostitúcióról, ideológiáját, a prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét sokkal inkább az eugenika, mintsem a humanizmus határozta meg.
Bibliográfia
Benabou, Erica-Marie: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–91.
Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933.
Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 87–89.
Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16–18.
Corbin, Alain: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209–220.
Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220.
Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat. in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217-220.
Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1930/61/2, 85–91.
Draaisma, Douwe: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009.
Foucault, Michael: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020.
Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58.
Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890.
Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902.
Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 55–59.
Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133–158.
Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015.
Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 120–121.
Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179.
Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–179.
Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1996/21–22, 48–62.
Zimmermann, Susan: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1998/6.
Hivatkozások
- Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, 1996/21–22. ↑
- Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–172. ↑
- Alain Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209. ↑
- Különfélék: Pesti Napló, XVI. évf, 4586–4610. szám., 1865. augusztus 17. ↑
- Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
- Erica-Marie Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–87. ↑
- Alain Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220. ↑
- Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
- Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890, 5–7. ↑
- Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 89. ↑
- Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 217–220. ↑
- Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902, 37. ↑
- Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 219–220. ↑
- Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16. ↑
- Brichta: Budapestnek vesznie kell!, 16. ↑
- Uo., 16. ↑
- Uo., 16. ↑
- Uo., 18. ↑
- Uo., 18. ↑
- Michael Foucault: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020, 8–10. ↑
- Bokor: Nők a nemzetben, 87–89. ↑
- Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58. ↑
- Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, 84–88. ↑
- Corbin: Commercial sexuality, 209. ↑
- Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179. ↑
- Susan Zimmermann: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, 1998/6. ↑
- Douwe Draaisma: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009, 137–138, 155. ↑
- Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933, 55. ↑
- Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények,, 1930/61/2, 575. ↑
- Marschalkó: A nemi (venereus) betegségek, 82–85. ↑
- Jukrkiny Emil: A bujakór, 54. ↑
- Corbin: Commercial sexuality, 211. ↑
- Vargha: A bűn medikalizálása, 177. ↑
- Pesti Hírlap, XVI. évf., 231. szám, 1894. augusztus 19. ↑
- Friss Ujság, VI. évf., 203. szám, 1901. július 23. ↑
- Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015, 57–63. ↑
- Doros–Melly: A nemi betegségek, 718–719. ↑
- Egy szegény leány története: Munkás-Heti-Krónika, V. évf., 19. szám, 1877. május 13.
)↑ - Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 55, 57. ↑
- Uo., Mók: 49, 55, 57. ↑
- Uo., 61. ↑
- Uo., 57–59. ↑
- Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 120–121. ↑
- Mók: A „Magyar Egyesület”, 58. ↑
- Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133. ↑
- HU BFL X.214 1-2. kötet. ↑
- Mók: A „Magyar Egyesület”, 74–75. ↑
- Mók: A „Magyar Egyesület”, 55. ↑