Balogh Dávid: Istentiszteleti bibliaolvasás az 5. századig

A 20. század első felének liturgiai (és homiletikai) szakirodalmai még tényként kezelték, hogy az óegyház gyülekezetei számára az istentiszteleti bibliaolvasás gyakorlatához mintaként a zsinagógai istentisztelet szombat reggeli formájának ciklikus Írás-olvasása (Tóra és Próféták) szolgált.1 A legújabb kutatások azonban némileg árnyalják ezt a kérdéskört.

Ennek a legfőbb oka az, hogy az 1. század zsinagógai gyakorlatáról nagyon kevés adatunk van. Ahogyan már a 20. század közepétől egyre többen rámutattak, a Tóra és a prófétai szövegek olvasását rögzítő rabbinikus szövegek a 2-3. században keletkeztek.2 Tovább nehezíti a kutatást, hogy részletes zsinagógai olvasmányrendek viszont csak a 10-12. századtól ismertek.3 Természetesen nem lehet azt állítani, hogy a 2-3. században rögzített gyakorlat az olvasmányok tekintetében valamilyen formában ne lett volna jelen az 1. század zsinagógai istentiszteletén, hiszen már az Ószövetség is több helyen (5Móz 31,10-12; 2Kir 22, 8-13; 23, 1-3; Neh 8) említi a Törvény mint szent irat nyilvános felolvasását. Bizonyos, hogy az istentiszteleti bibliaolvasás állandó és viszonylag rögzült gyakorlat volt a Jézus korabeli zsinagógai istentiszteleten. Több forrás (Philón, Flavius, Theodotus) is alátámasztja, hogy a Tóra felolvasásának elsődleges funkciója volt az istentiszteleteken. Erről tanúskodik az Apostolok Cselekedetei 15,21-ben Jakab apostol is: „Mert Mózesnek ősidőktől fogva minden városban megvannak a hirdetői, hiszen a zsinagógákban minden szombaton olvassák”.4

A kérdés az, hogy olvastak-e más szent iratot a Tórán, azaz Mózes öt könyvén kívül? Amennyiben a korabeli, fent említett forrásokat és írókat vesszük alapul, a válasz: nem. A gyakorlat legkorábbi rögzítésekor, a 2-3. század fordulóján a zsinagógai istentisztelet a következő állandó elemekből épült fel: Sömá; imádságok; olvasmány a Törvényből és a Prófétákból; áldás.5 A Törvényt három év alatt (folyamatosan) olvasták végig, mely egyesek szerint, ahogyan már említettük, akár az 1. századig is visszavezethető gyakorlat, azonban a prófétai szövegek felolvasásának (haftárá) nincs kézzel fogható bizonyítéka a korai, 1. századi forrásokban.6 Fontos megemlíteni, hogy két helyen az Újszövetség utalást tesz, az 1. századi források közül egyedüliként, a prófétai szövegek zsinagógai felolvasására. Az egyik ilyen hely az Apostolok Cselekedetei 13,15, ahol Pál és kísérői szombaton elmentek a piszidai Antiókhia zsinagógájában, és ahol „a törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik…” A másik igehely a Lukács 4,16-19, ahol Jézus szombatnapon a názáreti zsinagógában olvasta az Ézsaiás 61,1-2-t.7

A két kivételt számításba véve is elmondható, hogy míg az első századok (és különösen Jézus korának) zsinagógai írásolvasása főként a Tórából állt, addig az óegyházi írók és források arról tanúskodnak (és ezt a későbbiekben látni fogjuk), hogy az első századok keresztyén gyülekezetei elsősorban a prófétákat olvasták az ószövetségi iratok közül. Reumann rámutat arra, hogy ha már az 1. században úgy olvasták (volna) folytatólagosan a Tórát a zsidók, ahogyan a 2-3. század fordulóján bizonyosan tették, a keresztyén gyülekezetek számára ez a gyakorlat önmagában elégtelennek bizonyult (volna) ahhoz, hogy a törvény keresztyén, páli értelmezéséhez közelebb jussanak.8 A 180 körül keletkezett Muratori-kánontöredék például azt írja Hermász Pásztoráról, hogy azt „a templomban a nép elé tárni nem szabad az idők végezetéig sem a próféták közt, mivel azoknak teljes a száma, sem az apostolok közt”.9 A Tóráról nem esik szó.

Ha a keresztyén istentiszteleti bibliaolvasás eredőit keressük, egészen biztos, hogy nem csak a zsinagógai formákat és gyakorlatokat kell szem előtt tartanunk, hanem szélesebb és mélyebb vallás- és kultúrtörténeti beágyazottságról beszélhetünk. Pap Ferenc megfogalmazása szerint „a Szentírás évezredeken keresztül elsősorban istentiszteleti keretben felolvasott könyvként, ekként hirdetett igeként realizálódott a keresztyénség számára. […] Az Írás olvasása, azaz hirdetése nélkül nincs istentisztelet, liturgia. A felolvasás szent pillanat: Isten beszéde szólal meg, nyílhat meg a Szentlélek által mindannyiunk számára, minden alkalommal.”10 Kissé zárlatos érvelésnek tűnne azt állítani, hogy azért olvastak a keresztyének az Írásokból az istentiszteleteken, mert a zsidók is így tettek a zsinagógákban, és ez egyfajta mintaként szolgált volna. A valóság ezzel szemben az, hogy az istentisztelet és a Bibliából mint szent könyvből való felolvasás elválaszthatatlan egységet alkot. Egyedül innen érthető meg az, amit a későbbiekben látni fogunk, hogy már az első évszázadokban olyan sokféle bibliaolvasási tradíció alakult ki a keresztyénségen belül, nyugaton és keleten egyaránt. Ez egybecseng Hafenscher Károly megállapításával, mely szerint „Jézus semmiféle liturgiai vagy istentisztelettel kapcsolatos utasítást, előírást nem adott tanítványainak, az első gyülekezet a liturgiai szabadság boldog és nehéz állapotában kezdte formálni Isten előtt folyó közösségi életét, azon belül is az istentiszteleti gyakorlatot.”11

A legújabb kutatások részben ezért is irányulnak a zsinagógától eltérő más minták és gyakorlatok felé. Az ókori ember számára az olvasás és felolvasás ugyanis a ma megszokottól jelentősen eltért. A hangos felolvasás művelődés- és kultúrtörténeti sajátosságainak vizsgálata során egy nem vallásos, profán összejövetel, a görög-római lakomák szokása és rendje is a kutatók érdeklődési körébe került. Valeriy A. Alikin monográfiájában felhívta a figyelmet rá, hogy az antik műveltségű világban a különböző szövegek olvasása szinte kivétel nélkül hangos felolvasást jelentett, akár volt a felolvasónak hallgatósága, akár egyedül olvasott.12 A hangos felolvasás az oktatás része is volt, hiszen úgy tartották, hogy a leírt szöveg teljes értelmét csak így lehet megérteni, elsajátítani. Ennek a gyakorlatnak egy jó példája az Apostolok Cselekedetei 8,30, ahol Fülöp hallja, hogy az etióp eunuch Ézsaiás prófétát olvassa hangosan önmaga számára.

A hangos felolvasás már csak azért is szükségszerű volt, mivel a korabeli szövegek a scriptio continua gyakorlatát követve íródtak, tehát nem (vagy alig) alkalmaztak központozást és szövegtagolást az írók. Az olvasó tehát rákényszerült arra, hogy a szöveg kimondásával találja meg annak értelmét.13 Ehhez hozzá kell tenni, hogy a hallgatóság (már ha volt ilyen) nagy része pedig rákényszerült arra, hogy felolvassanak neki, ugyanis többek között James Dunn kutatási eredményeire támaszkodva elmondható, hogy a Jézus korabeli, azaz 1. századi zsidóság szóbeliségre épülő társadalmat alkotott, ugyanis az írni, olvasni tudók hozzávetőlegesen csak az összlakosság tíz százalékát tették ki.14

A nyilvános felolvasásra több alkalom is adódott, azonban az egyik leggyakoribb ilyen a már említett görög-római közös lakomák utáni összejövetel (symposium) volt. Ezeken az összejöveteleken költők, írók, történetírók munkáiból olvastak fel különböző társadalmi rangú emberek. Előfordult, hogy a szöveg felolvasója maga az író volt, aki a társaság véleményét is várhatta egy-egy felolvasás után. Továbbá lehetett az olvasó az est házigazdája, de nagyon gyakran egy erre a feladatra kiképzett és felkért szakolvasót (lector) bíztak meg. A lectorok sok esetben képzett, tanult rabszolgák voltak, akiknek feladatuk és kötelességük volt szórakoztatni a ház urát és vendégeit.15 Túlzás lenne természetesen azt állítani, hogy ha nem a zsinagógai istentisztelet, akkor ez a profán, társadalmi szokás lenne a közösségi bibliaolvasás közvetlen előfutára. Azonban biztos, hogy a földközi-tengeri térség gyülekezeteinek pogánykeresztyén tagjai ismerték ezt, sőt mi több, akár maguk is részt vettek ilyen lakomán. Gerard Rouwhorst szerint, ha fenntartható az állítás, hogy a zsidókeresztyének számára a közösségi olvasás gyökerei a zsinagógáig nyúlnak vissza, akkor a pogánykeresztyének esetében ezt a formális lakomák rendjében kell keresni.16 Az 1Korinthus 11,17-34 tanúskodik arról, hogy Korinthusban az úrvacsorával egybekötött közös étkezéseket tartottak. Az itt megnevezett helyen kitűnik, hogy a korinthusi gyülekezetben éppen ez a liturgián kívüli, már-már „világias” alkalom lett a megosztottság és visszaélések színtere.17 Mivel az úrnapi istentisztelet és az úrvacsora már a kezdeti időktől fogva összetartozott, 18 így elképzelhető, hogy ezt a közös étkezést minden istentisztelet után megtartották. Az Alikin és Rouwhorst által képviselt iskola azonban nem veszi észre eme hipotézisben rejlő nagy ellentétet. Míg a görög-római symposium esetében a hangsúly az étkezésen volt, addig a keresztyének összegyülekezésénél a hirdetett és látható igén (vö. ApCsel 2,42). Az előbbinél a szövegek felolvasása, míg az utóbbinál maga az étkezés (már ha valóban követte ilyen) volt a járulékos cselekmény.

Az újszövetségi iratok alapján arra következtethetünk, hogy 1. századi keresztyén gyülekezetek a már említett prófétai iratokon kívül főként apostoli leveleket olvastak.19 Ez utóbbira rengeteg utalásunk van (pl.: Kol 4,16; 1Thessz 5,27; 1Tim 4,13; Filem 1-2). Bár feltételezhető, hogy az 1. században, különösen annak vége felé olvasták már az evangéliumokat is, azonban az első forrásunk erről csak a 2. századból való, mégpedig Jusztin mártír 163 körül íródott Apológiájából. „És a Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és falvakban egyaránt összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, amennyire azt az idő engedi.”20 Művében másutt egyértelművé teszi, hogy az apostolok emlékiratai tulajdonképpen az evangéliumok. „Az apostolok is emlékirataikban, melyeket evangéliumoknak nevezünk, úgy hagyományozták, ahogyan azt ők parancsként kapták, hogy Jézus fogta a kenyeret, hálát adott és így szólt…”21

A 2. századra a bibliaolvasás már egészen biztosan egy állandó, de megvalósítását tekintve gyülekezetenként változó gyakorlat lett. Megfigyelhető azonban, hogy míg az említett görög-római lakomákon a felolvasás a lakoma után következett, addig a keresztyén istentiszteleten az óegyházi írók beszámolói alapján az Írásokat az úrvacsora előtt olvasták. A legegyszerűbb magyarázata ennek abban rejlik, hogy akik még nem voltak teljes jogú tagjai az egyháznak (pl. katechumenek), azok is ott lehettek a felolvasásnál, és csak az úrvacsora előtt kellett távozniuk. Nehezebb lett volna megszervezni, hogy az úrvacsora végeztével ők időben érkezzenek meg az istentisztelet folytatására.22

A 3. századra számos helyen nem csak vasárnap, hanem a hét minden napján összegyülekeztek a keresztyének, amiből következett, hogy az Írás felolvasása is napi gyakorlattá vált. Az eddig olvasott apostoli levelek, evangéliumok és ószövetségi próféták mellé más könyveket is a napi olvasmányok részévé tettek: a Törvényt, a Zsoltárok könyvét és az Ószövetség történeti könyveit. Órigenész homíliáiból tudjuk, hogy az alábbi könyveket biztosan olvasták: 1-5Mózes, Józsué, Bírák, 1Sámuel, Zsoltárok, próféták, evangéliumok, apostoli levelek.23 Ekkor még komoly teológiai, egyházfegyelmi kérdés volt az, hogy mely könyvek képezik nem csak az újszövetségi kánon részét, hanem hogy melyeket lehet felolvasni az istentiszteleten. Euszebiosz a 4. században így ír a Muratori-kánontöredék által már a 2. században indexre helyezett Hermász Pásztoráról:

Mivel ugyanez az apostol a rómaiakhoz írt levelének végén lévő üdvözlésekben megemlíti a többiekkel együtt Hermászt is, akiről azt tartják, hogy a Pásztor című könyv szerzője, ezért tudni kell, hogy egyesek ezt is elutasítják, úgyhogy nem számítják az általánosan hitelesnek elismert írások közé, mások viszont nagyon fontosnak ítélik, akik szerint nélkülözhetetlen a bevezető oktatásnál. Ezért aztán tudomásom van róla, hogy már templomokban is nyilvánosan felolvassák, és azt is tapasztaltam, hogy néhány igen régi író is idézte. Ennyit a vitathatatlanul isteni írásokról és azokról, melyeket általánosságában nem mindenki tart annak.24

Szintén a 3. században történt a lectori tisztség megszilárdulása. Ez nem azt jelenti, hogy korábban ez a tisztség ne létezett volna, hanem azt, hogy innentől kezdve nagyobb megkülönböztetéssel beszélhetünk róla. Cipriánusz karthágói püspök például a 38. levelében írja, hogy egy Aurelius nevű fiatalembert bízott meg a lectori szolgálattal, mivel a szorongattatásokban is hitvallónak bizonyult.25 A Traditio Apostolica (215 körül) elnevezésű szokásjog gyűjtemény XI. cikkelye értelmében „A lektort azzal nevezik ki, hogy a püspök átadja a könyvet; kézfeltételt pedig nem kap.”26 Órigenész azonban arról tudott, hogy Cézáreában a lector a klérus teljes értékű tagja volt.27

Az első századok uralkodó bibliaolvasási gyakorlata a lectio continua és a lectio semi-continua volt. Az előbbinél a bibliai könyveket folyamatosan olvasták végig, az utóbbi esetében viszont rövidebb összefüggő szakaszokat olvastak.28 Órigenész gyakorlatából tudjuk, hogy nem csak a nagy ünnepnapokra, hanem az ünnepi időkre is gondosan válogatta az olvasmányokat, a nagyböjti időre például Jób könyvét olvasták, hiszen szerinte Jób szenvedését olvasva lehet Krisztus szenvedéséhez közelebb jutni.29 A 4-5 századtól azonban, amikorra az egyházi év nagy üdvtörténeti ünnepei fixálódtak,30 már szélesebb körben is megmutatkozott az igény az ünnepekhez kötött olvasmányok kijelölésére és rögzítésére. A lectio continua mellett megjelentek a tudatosan az ünnepekhez rendelt perikópák, azonban ezek ekkor még nem szorították ki a folyamatos olvasást, ellenkezőleg, a lectio continua is megerősödött, hiszen kialakult, hogy a formálódó egyházi évben melyik hosszabb bibliai szakaszt melyik időszakban kell olvasni. A lectio continua és az ünnepi textusok egymás mellett, egymást jól kiegészítve léteztek.31 Chrysostomos nagyböjtben például a pátriárkák történeteit olvasta és prédikálta, húsvét és pünkösd között pedig az Apostolok Cselekedeteit.32 Egy adalék ahhoz, hogy valóban nincs új a nap alatt (vö. Préd 1,9): a Római Katolikus Egyház jelenleg is használatban lévő olvasmányrendje a húsvéti időre (értsd: húsvét és pünkösd közötti idő) az első helyen lévő, szokásos ószövetségi olvasmány helyett az Apostolok Cselekedeteit írja elő.33

Míg a keleti keresztyénség olvasmányrendjeire leginkább Chrysostomos, addig a nyugati keresztyénségére Augustinus hatott. Chrysostomoshoz hasonlóan ő is használta a lectio continuát és semi-continuát, János evangéliumát például rövidebb, összefüggő szakaszokra bontva olvasta és prédikálta,34 húsvétkor többnyire Máté, Lukács és János evangéliumát, míg nagypénteken a szenvedéstörténet márki változatát olvasta.35

A Szentírás felolvasása és az ahhoz kapcsolódó igehirdetés elválaszthatatlan egységet alkotott. Dolhai Lajos a patrisztikus prédikáció három fajtáját különbözteti meg: kérügma, katecheszisz és homília. A kérügma „az evangélium legelső, közvetlen hirdetése”, a katecheszisz egyfajta tanító beszéd, mely a Krisztus-misztériumba vezet be, a homília pedig „a hívek közösségének rendszeres tanítása, különösképpen a liturgia keretében”.36 Ha párhuzamot szeretnénk vonni, ezek közül a homília feleltethető meg leginkább a mai értelemben vett istentiszteleti, szószéki prédikációnak. Ez számunkra nagyon fontos, hiszen ahogyan Szetey Szabolcs rámutatott, a reformáció az igehirdetés terén nem újat hozott a szó legszorosabb értelmében, hanem felfedezte a régit. Kálvin és Luther az egyházatyák által is használatos ősi prédikációs formához, a homíliához tértek vissza.37

A 4-5. századra több gyakorlat is kialakult arra vonatkozóan, hogy milyen arányban olvastak ó-, illetve újszövetségi szakaszokat. Antiókhiától keletre, ahol a keresztyének többsége szír anyanyelvű volt, a két újszövetségi olvasmányt kettő (vagy több) ószövetségi követte, melyekből legalább egyet a Tórából, egyet pedig prófétai iratból olvastak. A két újszövetségi olvasmányból egy mindig evangélium, egy pedig apostoli levél volt. Ezt a beosztást azután később is megőrizték a szíriai liturgikus tradíciókban, további olvasmányrendekben. Galliában, Hispániában vagy Antióchiában (ahol Chrysostomos is szolgált) csak egy ószövetségi szakaszt olvastak a két újszövetségi (evangélium és apostoli levél) előtt, melyek után ünnepelték az úrvacsorát. Rouwhorst szerint ez a gyakorlat az Ószövetség keresztyén értelmezéséről tanúskodik, azaz hogy az Ószövetség tipológiái és próféciái Krisztusra mutatnak előre.38 Számos hagyományban azonban nem volt ószövetségi olvasmány, csak a két újszövetségi. Az úgynevezett örmény lekcionáriumban, melyet a jeruzsálemi tradíció egyik legfontosabb továbbéltetőjének tartunk, az Ószövetség csak ritkán, például ószövetségi hithősök ünnepein vagy vigíliákon szerepelt.39

Az 5. századtól (főleg nyugaton) egyre inkább háttérbe szorult a lectio continua gyakorlata. Ezzel szemben keleten a szír egyház olvasmányrendje (mely végső formáját a 6. században érte el) és a bizánci olvasmányrend alapján a hétközi istentiszteleteken folyamatosan olvasták a Bibliát, csak a vasár- és ünnepnapokra vették át a perikópákat.40

Megfigyelhető azonban egy másik érdekes jelenség is: amennyiben még tartotta magát nyugaton a lectio continua, gyakrabban olvasták így az Újszövetséget, mint az Ószövetséget. Sőt, ez utóbbi egyre inkább a monasztikus közösségek sajátossága lett a nyugati istentiszteleti hagyományban, azon belül is a bencések voltak azok a 6. századtól, akik az imaórákon egy éves ciklusban olvasták végig az Ószövetséget.41 A lectio continua háttérbe szorulásával tehát az Ószövetség olvasása is háttérbe szorult, gyakorlatilag egy kiváltságos elit részesült csak belőle. Fontos megjegyezni, hogy a különböző bibliaolvasási hagyományok kialakulása, majd a kötöttebb ünnepi textusok elterjedése ellenére a 7-8. századig nem beszélhetünk kötelező érvényű olvasmányrendekről.42

Az első öt században nagy változásokon ment keresztül a keresztyén egyház istentiszteleti bibliaolvasása. Míg az első két század az útkeresésről szólt, addig a 3-4. századtól kezdve már megjelentek az egyre változatosabb gyakorlatok. Az ünnepi olvasmányok megjelenése és rögzülése azonban meglátásom szerint sokkal nagyobb fordulatot hozott, mint csupán a lectio continua fokozatos háttérbe szorulása vagy az Ószövetség egyre aránytalanabb mellőzése. Míg a lectio continua esetében a hangsúly szinte kizárólag a bibliai könyvön és annak tekintélyén van,43 addig az egyházi év ünnepeit szem előtt tartó olvasmányrend igéi Renato de Zan megfogalmazása szerint bizonyos értelemben kiemelkednek az eredeti kontextusukból, és az ünnep kontextusában új, ünnepi értelmet nyernek.44 Láthattuk, hogy az első századok bibliaolvasási hagyományai nem kényszerből és parancsra formálódtak. Semmilyen zsinati határozat nem írta elő, hogy a Bibliát folyamatosan, módszeresen, elmélyülten olvassák, sem azt, hogy az ünnepekhez, akár az ünnepi időszakokhoz bizonyos textusokat rendeljenek. Fontos tisztázni, hogy ezeknek a kialakulásánál és rendezésénél nem a kényszerek, a már bevett minták voltak meghatározóak, hanem valóban szabadok voltak arra, hogy változatosan olvassák a Bibliát az istentiszteleten. Pap Ferenc megfogalmazása szerint „az egyházi év, az egyházi évhez kapcsolódó hatalmas, kifogyhatatlan és mindig megújuló liturgikus örökség gazdagsága hihetetlen összefüggésekre, üzenetekre vezeti el a nyitott szívvel közeledő lelkipásztort és gyülekezetét.”45

Bibliográfia

Alikin, Valeriy A.: The Earliest History of the Christian Gathering. Origin, Development and Content of the Christian Gathering in the First toThird Centuries, Leiden, Brill, 2010.

Balla Péter: Az újszövetségi iratok története, Budapest, Károli Egyetemi Kiadó, 2008.

Baudot, Jules: The Lectionary. Its Sources and History, London, Catholic Truth Society, 1910

Bogár János: Az egyházi évkör kialakulása és hatása az ígehirdetésre. Különös tekintettel a református keresztyén egyház istentiszteletére. Liturgikai tanulmány, Debrecen, 1932.

Dalmais, Irenaeus: The Liturgy of the Synagogue and the Christian Liturgy, Life of the Spirit, XI. évf., 1956/11, 173-181.

de Zan, Renato: Bible and Liturgy, in Anscar J. Chupungco (ed.): Handbook for Liturgical Studies, vol. 1. Introduction to the Liturgy, Collegeville, The Liturgical Press, 1997, 33-52.

Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája, Budapest, Jel Kiadó, 2017.

Dunn, James: Kezdetben volt az evangélium. Jézus, Pál és az evangéliumok, Budapest, Kálvin Kiadó, 2014.

Erdő Péter (szerk.): Az ókori egyházfegyelem emlékei, Budapest, Szent István Társulat, 2018.

Glaue, Paul: Die Vorlesung Heiligen Schriften im Gottesdienste, Verlag von Alexander Dunckel, Berlin, 1907.

Hafenscher Károly: Liturgika. A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben, Budapest, Luther Kiadó, 2010.

Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Homiletikai direktórium (ford. Diós István), Budapest, Szent István Társulat, 2016.

Kunze, Gerhard: Die Lesungen, in Karl Ferdinan Müller – Walter Blankenburg (ed.): Leiturgia. Handbuch des evangelischen Gottesdienstes, Band 2, Kassel, Johannes Stauda-Verlag, 1955.

Link, Christian – Luz, Ulrich – Vischer, Lukas: „… kitartóan részt vettek a közösségben…”. Az egység útja az Újszövetségben és ma, Budapest, Kálvin Kiadó, 2004.

McGowan, Andrew B.: Ancient Christian Worship. Early Church Practices in Social, Historical, and Theological Perspective, Grand Rapids, Baker Academic, 2014.

Mitrovics Gyula: Egyházi szónoklattan. Tekintettel a magyar egyházi beszéd irodalomra, Debrecen, 1911.

Nebe, August: Die evangelischen Perikopen des Kirchenjahres, Wiesbaden, 1869.

Pap Ferenc: Textusválasztás és/vagy egyházi év, Zsoltár XII, 2005, 31-37.

Pap Ferenc: Az egyházi év fogalma és értelmezése, Porta Speciosa III, 2014, 37-50.

Pap Ferenc: Az egyházi év, Budapest, L’Harmattan, 2016.

Pap Ferenc: Istentiszteleti bibliaolvasási hagyományok a reformáció korában, in Lányi Gábor János (szerk.): A reformáció örökségében élve. A reformáció hatása a teológiai oktatásra, Budapest, L’Harmattan, 2018, 23-33.

Reumann, John: A History of Lectionaries: From the Synagogue of Nazareth to Post-Vatican II, Interpretations: A Journal of Bible and Theology, XXXI. évf., 1977/2, 116-130.

Rouwhorst, Gerard: The Bible in Liturgy, in James Carleton Paget (ed.): The New Cambridge History of the Bible, vol. I., Cambridge University Press, 2013, 822-842.

Szetey Szabolcs: Korszakváltás-e a reformáció a prédikálás történetében? in Lányi Gábor János (szerk.): A reformáció örökségében élve. A reformáció hatása a teológiai oktatásra, Budapest, L’Harmattan, 2018, 71-79.

Vanyó László (szerk.): Euszebiosz Egyháztörténete. Ókeresztény írók 4, Budapest, Szent István Társulat, 1983.

Vanyó László (szerk.): II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók 8, Budapest, Szent István Társulat, 1984.

 

Szerző: Balogh Dávid

KRE HTK, Hittudományi Doktori Iskola, Gyakorlati Teológiai Alprogram

II. évfolyam

Témavezető: Dr. Pap Ferenc egyetemi docens, KRE HTK, Újszövetségi Tanszék

e-mail: davidbalogh.91@gmail.com

 

1 Vö. Paul Glaue: Die Vorlesung Heiligen Schriften im Gottesdienste, Verlag von Alexander Dunckel, Berlin, 1907, 1-2., Mitrovics Gyula: Egyházi szónoklattan. Tekintettel a magyar egyházi beszéd irodalomra, Debrecen, 1911, 50-51., Bogár János: Az egyházi évkör kialakulása és hatása az ígehirdetésre. Különös tekintettel a református keresztyén egyház istentiszteletére. Liturgikai tanulmány, Debrecen, 1932, 95-97.

2 Irenaeus Dalmais: The Liturgy of the Synagogue and the Christian Liturgy, Life of the Spirit, XI. évf., 1956/11, 173.

3 John Reumann: A History of Lectionaries: From the Synagogue of Nazareth to Post-Vatican II, Interpretations: A Journal of Bible and Theology, XXXI. évf., 1977/2, 119.

4 Valeriy A. Alikin: The Earliest History of the Christian Gathering. Origin, Development and Content of the Christian Gathering in the First toThird Centuries, Leiden, Brill, 2010, 151. Vö. Andrew B. McGowan: Ancient

Christian Worship. Early Church Practices in Social, Historical, and Theological Perspective, Grand Rapids, Baker Academic, 2014, 68-69.

5 Alikin: The Earliest History, 152.

6 Reumann: A History of Lectionaries, 119.

7 Meg kell említeni, hogy Alikin a Lk 4,16-19-et lukácsi teológiai kompozíciónak tartja, míg az ApCsel 13,15 szerinte csupán a lukácsi frázis, „a törvény és a próféták” része. Mind a kettő hely szerinte az első század végének keresztyén gyakorlatát tükrözi, ahol a prófétákat krisztológiai hangsúlyokkal olvasták az istentiszteleten. Alikin: The Earlisest History, 152-153. McGowan felhívja a figyelmet rá, hogy mindkét helyen kitűnik az egész szituáció spontaneitása. Jézusnak „odanyújtották” Ézsaiás próféta könyvét felolvasásra, Pál pedig a felolvasások után beszédet, tanítást intézett az ott lévő gyülekezethez. McGowan következtetése szerint itt nem a szó szoros értelmében vett szombatnapi liturgiáról van szó, hiszen ott ezekre aligha lett volna lehetőség, hanem inkább egy liturgián kívüli, szombatnapi közösségi írástanulmányozás történt mindkét esetben. McGowan: Ancient Christian Worship, 70-71.

8 Reumann: A History of Lectionaries, 120.

9 Balla Péter: Az újszövetségi iratok története, Budapest, Károli Egyetemi Kiadó, 2008, 58. A könyv Szerzője Király Levente fordításában (lektorálta: Kendeffy Gábor) közli ezt a forrást.

10 Pap Ferenc: Istentiszteleti bibliaolvasási hagyományok a reformáció korában, in Lányi Gábor János (szerk.): A reformáció örökségében élve. A reformáció hatása a teológiai oktatásra, Budapest, L’Harmattan, 2018, 23.

11 Hafenscher Károly: Liturgika. A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben, Budapest, Luther Kiadó, 2010, 157.

12 Alikin: The Earliest History, 147.

13 Uo., 148.

14 James Dunn: Kezdetben volt az evangélium. Jézus, Pál és az evangéliumok, Budapest, Kálvin Kiadó, 2014, 27.

15 Alikin: The Earliest History, 149.

16 Gerard Rouwhorst: The Bible in Liturgy, in James Carleton Paget (ed.): The New Cambridge History of the Bible, vol. I., Cambridge University Press, 2013, 827-828.

17 Christian Link – Ulrich Luz – Lukas Vischer: „… kitartóan részt vettek a közösségben…”. Az egység útja az Újszövetségben és ma, Budapest, Kálvin Kiadó, 2004, 116-117.

18 Vö. Pap Ferenc: Az egyházi év, Budapest, L’Harmattan, 2016, 96.

19 Alikin: The Earliest History, 157.

20 Jusztinosz: I. Apológia 67.3. (ford.: Vanyó László), in Vanyó László (szerk.): II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók 8, Budapest, Szent István Társulat, 1984, 118.

21 Jusztinosz: I. Apológia 66.3. (ford.: Vanyó László), in Vanyó László (szerk.): II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók 8, Budapest, Szent István Társulat, 1984, 117.

22 Alikin: The Earliest History, 175.

23 Rouwhorst: The Bible in Liturgy, 841.

24 Euszebiosz: Egyháztörténet (ford.: Baán István), in Vanyó László (szerk.): Euszebiosz Egyháztörténete. Ókeresztény írók 4, Budapest, Szent István Társulat, 1983, 96.

25 Alikin: The Earliest History, 180.

26 Traiditio Apostolica XI. (ford. Erdő Péter), in Erdő Péter (szerk.): Az ókori egyházfegyelem emlékei, Budapest, Szent István Társulat, 2018, 138.

27 Alikin: The Earliest History, 180.

28 Rouwhorst: The Bible in Liturgy, 839.

29 Jules Baudot: The Lectionary. Its Sources and History, London, Catholic Truth Society, 1910, 9.

30 Vö. Pap Ferenc: Az egyházi év fogalma és értelmezése, Porta Speciosa III, 2014, 39.

31 Rouwhorst: The Bible in liturgy, 838.

32 Baudot: The Lectionary, 12.

33 Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Homiletikai direktórium (ford. Diós István), Budapest, Szent István Társulat, 2016, 43.

34 McGowan: Ancient Christian Worship, 100.

35 Baudot: The Lectionary, 15.

36 Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája, Budapest, Jel Kiadó, 2017, 119.

37 Szetey Szabolcs: Korszakváltás-e a reformáció a prédikálás történetében? in Lányi Gábor János (szerk.): A reformáció örökségében élve. A reformáció hatása a teológiai oktatásra, Budapest, L’Harmattan, 2018, 77.

38 Rouwhorst: The Bible in liturgy, 833.

39 Rouwhorst: The Bible in Liturgy, 834.

40 Bogár: Az egyházi évkör, 104.

41 Rouwhorst: The Bible in Liturgy, 838-839.

42 A 20. századi magyar szakirodalmak (pl. Mitrovics: Egyházi szónoklattan, 52.; Bogár: Az egyházi évkör, 95.) többször is említenek egy bizonyos „Eklogadion gyűjtemény” nevű olvasmányrendet, melyet állítólag 450-ben zsinatilag fogadtak el és tettek kötelezővé. A probléma az, hogy ezt a 450-es zsinatot nem lehet meghatározni, és a korabeli forrásokban sem találunk még csak hasonló próbálkozásra sem bizonyítékot. Az évszámmal kapcsolatosan: jelenlegi ismereteink szerint 450-ben Claudianus Mamercus, a francia Vienne lelkipásztora állított össze egy olvasmányrendet, mely nem volt kötelező érvényű, és nem is maradt ránk. August Nebe: Die evangelischen Perikopen des Kirchenjahres, Wiesbaden, 1869, 11-12. Elképzelhető, hogy egy félreértésről van itt szó, ugyanis az „Eklogadie” a német szakirodalmakban szereplő szakkifejezés, mely egyfajta lectio semi-continuát, azaz folyamatos, de megszakítható olvasási módszert takar. Vö. Gerhard Kunze: Die Lesungen, in Karl Ferdinan Müller – Walter Blankenburg (ed.): Leiturgia. Handbuch des evangelischen Gottesdienstes. Band 2, Kassel, Johannes Stauda-Verlag, 1955, 89.

43 Rouwhorst: The Bible in Liturgy, 838.

44 Renato de Zan: Bible and Liturgy, in Anscar J. Chupungco (ed.): Handbook for Liturgical Studies, vol. 1. Introduction to the Liturgy, Collegeville, The Liturgical Press, 1997, 46.

45 Pap Ferenc: Textusválasztás és/vagy egyházi év, Zsoltár XII, 2005, 35.