Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően

Az alkotmányjogi felelősség komplementere is lehet a polgári- és büntetőjogi felelősségnek. Itt elsődlegesen arra utalok, hogy a médiában elkövetett jogsértések esetében az „elkövető személy” (pönológiai és civiljogi) felelőssége mellett a tartalomszolgáltató felelőssége is további kérdésként felmerülhet. Kiegészítő azért, mert ugyanazon magatartásért szankcionálja az „elkövető” mellett a csatornát is. Az alkotmányos alapjogok (és ennek polgári jogi vetületei: a személyiségi jogok) garantálását médiatörvény is előírja. (Már a korábbi Médiatörvény alapelvi rendelkezései között kiemelten szerepelt, hogy a műsorszolgáltatás nem sértheti meg az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a „személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport” elleni gyűlölet felkeltésére.)

A véleménynyilvánítás alapjoga kitüntetett szerepet képez, még az alapjogok tekintetében is. Tehát lényegében a legerősebb korlátozási ok más emberi jog, így különösképp az emberi méltósághoz való jog lehet. Az elmélyültebb megközelítés azonban rávilágít, hogy a felületesebben nézve (és a túlzottan individualista megközelítés szerint) „véleménynyilvánítási korlátozásának” titulált jogintézmények valójában éppenhogy a véleménynyilvánítás – társadalmi léptékű – kiteljesítésének letéteményesei.

Hazánk Alaptörvénye az emberi méltóságot még a korábbinál is kiemeltebb pozícióba emelte. A legtöbbször kollízióba kerülő véleménynyilvánítási szabadság és az emberi méltóság relációjában új dimenziók merülnek fel. Hogy csak egy elemet emeljünk ki: a korábbi felfogás szerint a szélsőséges vélemények önmagukat diszkreditálják a demokratikus közbeszédben. A különböző keresőprogramok az egyes vélemények fajsúlyát (előfordulási valószínűségét) jelentősen tudják módosítani. Ezen említett programok egyáltalán nem működnek demokratikusan, a meglévő tartalmak egy kis részére hívják fel a figyelmet szubjektív módon. A leghatékonyabb véleményformálók még az interneten is az offline világában meghatározó erejűvé nőtt médiavállalkozások.[1] Újragondolandó az a már eleve eddig is vitatott alkotmányjogi kérdés, hogy ki/mi az alanya a szólásszabadságnak.[2]

 

A média intézményeinek felelőssége – hatalmas hatásának veszélye miatt – sajátos a „bűnt elkövető” természetes személyekhez képest.[3] A „gyűlöletkeltés” alacsonyabb mérce, mint a „gyűlöletre uszítás”, így tehát az elektronikus sajtóban szigorúbb szabályozás érvényesül. A büntetőjog „ultima ratio”-jellegéből („legutolsó igénybe veendő eszköz”-mivoltából) következően előbbiért nem lehetséges – pönológiai értelemben – elítélni valakit, de egy TV-csatornát akár szankcionálhatnak… Ezt mondta ki konkrét esetben, elvi éllel a Legfelsőbb Bíróság is már a BH2006. 270. számon közzétett határozatában. Úgy is megfogalmazhatnánk, a tényállásszerű, tehát formálisan jogellenes cselekmény egyéb aspektusait figyelembe véve még nem biztos, hogy materiálisan is törvénysértő. Tehát amennyiben a „Rechtfertigungsgründe” és „Entschuldigungsgründe” kategóriái felmerülnek, a cselekmény nem büntethető. A médiatörvény eme (tehát alanyi oldalt nem vizsgálva) formálisan jogellenes (materiálisan nem feltétlenül törvénysértő) megnyilvánulásokat is büntetni rendeli, mintegy a közlőre hárítván a felelősséget. (Ennek kapcsán értekezhetünk a büntetőjog „ultima ratio” jellegéről, valamint arról, hogy emiatt a büntetőjogi felelősség alóli mentesülés nem jelenti a csatorna mentesülését. Jelképesen szólva: a szabadságvesztéssel járó büntetés elmaradása nem jelenti az „elsötétítés” elmaradását.)

És ehhez társul napjaink „örökzöld” kérdése: az „újmédia” intézményei[4] vajon e körbe kerülhetnek-e? Vagyis lehetséges-e az ott megjelenő (bejegyzést tevő stb.) személyek mellett a szolgáltató szankcionálása? A „fake news” elképesztő mértékű társadalmi problémákat okozhat; egyes tág megközelítések szerint háborús konfliktusokkal is kapcsolatba hozható.[5] A globalizáció évtizedes tendenciáit az „újmédia” hatalmas léptékben nagyította fel, melyet a pandémia csak még tovább fokozott. A veszélyhelyzet[6] idején aktuális szigorítások miatt mintegy a virtuális világba zárt emberekre jelentősen hatnak a hírek (álhírek is), sokan vesztették el arány- és realitásérzéküket.

Elmondhatjuk, hogy – főleg az „újmédiára” vonatkozó – szabályozásunk egyértelműsítése és pontosítása mellett magának a média fogalmának meghatározása és elhatárolása is fontos tényező.

Európai színtéren kiemelendő az Európa Tanács 2011-es az internet egyetemessége, integritása és nyitottsága védelméről és előmozdításáról szóló ajánlása, amely a média kategóriájának definiálására ébreget, sőt tesz kísérletet. Az ajánlás abból indult ki, hogy a média „új ökoszisztémája” magában foglalja mindazon új szereplőket is, akik a tartalom előállításának és terjesztésének folyamatában részt vesznek, potenciálisan nagyszámú emberhez eljuttatva tartalmakat, amennyiben szerkesztői befolyással rendelkeznek, vagy felügyelik az adott tartalmakat. Az ajánlás hat kritériumot rögzített, amelynek együttes megléte esetén a szolgáltatás a média fogalma alá tartozik:

  1. médiaként való viselkedés szándéka,
  2. média céljai és szándékai szerinti működés (médiatartalom előállítása, gyűjtése és terjesztése),
  3. szerkesztői felügyelet,
  4. szakmai mércék szerinti működés,
  5. sokakhoz való eljuttatás, terjesztés szándéka,
  6. a közönség elvárásainak való megfelelés (hozzáférhetőség, sokszínűség, megbízhatóság, átláthatóság, stb.).[7]

Koltay András Sonja R. West (az amerikai Legfelsőbb Bíróság[8] döntései mentén megfogalmazott) gondolatait is tekintetbe véve felhívja a figyelmet arra, hogy a média fogalmának túlzott kiterjesztése az új típusú szolgáltatásokra mellékzöngékkel is jár.[9]

Az online-tér adta környezet alakulása más tekintetben is komoly hatással volt az alapvető jogok érvényesülésére.[10]A – hozzájárulással vagy anélkül gyűjtött – személyes adatok óriási mennyisége, a politikai szereplőkön túl, a gazdasági szereplők számára is potenciális lehetőséget biztosítanak a célzott reklámok elhelyezése, vagy éppen a nem kívánatos társadalmi csoportokkal szembeni kirekesztő gazdasági gyakorlat kialakítása érdekében.[11] Az online-térre vonatkozó adatvédelmi aggályok jelentőségére reflektálva a jogalkotók – bár alapvetően lépéshátrányban – igyekeznek megfelelő jogszabályi környezetet kialakítani; a titokvédelmet ezen szférában is biztosítani kell.[12] A véleménynyilvánítás alapjogának új alanyainak státusza merülhet fel. (Ezek pedig szeretik magukat nem tartalomszolgáltatóként, hanem a kevesebb megkötéssel járó technológiai cégként besorolni.[13])

Az online kapuőrök valódi kontrolt képesek gyakorolni a demokratikus nyilvánosságra:[14] ők biztosítják a hálózat elérését, a keresőmotorok működését, a kommunikációs platformok üzemeltetését, és egyre gyakrabban rajtuk múlik, hogy pontosan milyen információk kerülnek a felhasználók szeme elé. Ennek megfelelően pedig mára elmondható, hogy az egyéneket már nem csak az állam ellenőrizheti, cenzúrázhatja, hanem az országhatárokon, sőt kontinenseken átnyúló különféle „magáninfrastruktúrák” tulajdonosai is.[15] E körben egyaránt problémát jelent a social media platformok részrehajló listázási gyakorlata,[16] valamint az interneten terjedő bűncselekmények széles köre is.[17]

A közösségi médiában a hírfolyamok közötti szelektálás (mármint egyes hírek szinte kizárólagossá tétele) és a szubjektíven „politikailag nem korrektnek” minősítettek – tulajdonos magánszemély általi – letiltása is komoly kérdéseket von maga után. E kutatással egyidejűleg merült fel például Lengyelországban, hogy ezen „hatásköröket” egy speciális grémiumra bíznák. Álláspontom szerint a jogállamiság – tartalmi értelemben – azt is jelenti, hogy a jog ne hagyja teljes védelem nélkül a jogsértések áldozatait.[18] (A hatáskör szó azért sajátos, mert kvázi magánjogi jogalanyokról beszélünk, ugyanakkor hatásuk a közjogi hatalomgyakorlásra is jelentős hatással van.) Publikációnk e problémára is megkísérel „de lege ferenda”-javaslatokat kidolgozni.

Létre kellene hívni egy sajátos grémiumot, amelynek fő feladata különösen az lenne, hogy „gyorsított eljárásban” ítélné meg a „social media” cenzúrázó gyakorlatát, fogyasztókat sújtó letiltó döntéseit, a jogsértő kommentekhez való viszonyulását. Panasz esetén vizsgálhatná ki az aggályos listázási gyakorlatot is. Ennek két modelljét tartom elképzelhetőnek. Az adott közösségi média fogyasztói számára lehetővé kellene tenni, hogy valamilyen módon tagokat delegáljanak az ezen célra létrejött választottbíróságba. (Természetesen nemzetközi együttműködés mentén az lenne a legideálisabb, ha párhuzamosan több országban ugyanazt a modellt alkalmaznák, mert az internetes jogsértések országokon is átívelnek[19]…) Például egy elektronikus felületen, meghatározott számú személy ajánlása szerint jelöltté váló szakember között szavazást kellene tartani. Ennek módszere valamelyik „félarányos rendszer” lehetne.[20] Így különösen az LV (korlátozott szavazás) metódusa, mely szerint mindenkinek kicsit kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot kiosztanak. (Például minden „fogyasztó” három személyre szavazhatna és öt helyet töltenének be.) Ez garantálná, hogy egy adott csoport nem dominálhatna túlzott erőfölénnyel és mintegy a „kisebbség” is képviselethez jutna. Részben az így megválasztott személyekből adott ügyre állna össze a választottbírói testület. Ennek eszköze vagy a gépies rotáció vagy a sorshúzás lehetne. Az oldal olvasói által a fentiek szerint jelöltek mellé a közösségi portál tulajdonosa jelölne egy-egy főt. Végül – a választottbíróságok logikája szerint – az így rekrutált két tag konszenzussal jelölne még egy főt elnöknek. További garanciális szabály, hogy a testület tagjai kizárólag egy meghatározott szakértői listáról kerülhetnének be, amely tekintetében igen szigorú kritériumok érvényesülnének. (Elgondolkodtató, hogy csak a közösségi oldal által jelölt tag és a kompromisszumos elnök vonatkozásában írjuk elő a fentieket. Ez a fogyasztók által jelölt személy esetében kizárná, hogy ezen úton próbáljanak meg diszfunkcionális, érdekorientált szűrést végrehajtani. Itt ugyanis figyelembe veendő, hogy a fogyasztók nem egy szervezett közösséget jelentenek.)

A másik lehetőség egy speciális „ombudsman-szerű” vagy „ombudsman-jellegű” szerv létrehívása lehetne. Egyik verzió, hogy az alapvető jogok biztosa struktúrájába illesztve válasszanak egy szakirányú ombudsman-helyettest. Ez azt mozdíthatná elő, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, az egységes jogértelmezést biztosítva, de mégis egy speciális szakértelemmel rendelkező személy töltse be a pozíciót.[21]

Másodlagos verzióként felvetődhetne valamilyen (médiaombudsmanhoz hasonló) „kisombudsman” megalkotása is. Például a témában leginkább érintett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az alapvető jogok biztosa, valamint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság választaná konszenzussal az illető személyt. (Szerepet kaphatna esetleg még a jelölésben az Alkotmánybíróság is.)

 

[1] Ld. Koltay András: Kötéltánc a szabadság és egyenlőség között. In Owen M. Fiss: Megosztott liberalizmus – A szólásszabadság és az államhatalom sokféle arca. Complex Kiadó, Budapest, 2013. 232. o.

[2] Vö. Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai. Századvég, Budapest, 2009. 816. o.

[3] Ez a digitális média korszakában is fennáll, jelentős részben a kép- és hanghatások együttes meggyőző erejének, lehetséges ráhatásának problematikája miatt.

[4] Egyesek megfogalmazás szerint a tömegkommunikációban egy teljes fordulatot megvalósító „újmédia” (így egybeírva) jön létre, melynek problémai mellett demokratizáló hatásai is vannak. Például jelentősen csökkenti a kommunikátor hatalmát, hogy rábeszéljen és szelektíven tájékoztasson. Ugyanakkor jóval erősebb ama vonatkozásban, hogy visszacsatolja azon információkat, melyek segítségével sokkal hatékonyabban lehet megcélozni a releváns közönséget. Ld. Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Complex Kiadó, Budapest, 2015. 664-665. o.

[5] Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40. o.

[6] Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8 p.

[7] Vö. Koltay András: Tíz tanulmány a szólásszabadságról. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 276. o.

[8] Vö. Török Bernát: Szabadon szólni, demokráciában. A szólásszabadság magyar doktrínája az amerikai jogirodalom tükrében. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 184.o.

[9] Meg kell különböztetni egymástól a média munkatársát és az alkalmankénti közéleti kommentátort (occasional public commentator). A média funkciója, hogy ellenőrizze a társadalmi-politikai elitet, információkat gyűjtsön, őrködjön a demokrácia felett (public watchdog; E kifejezést az Emberi Jogok Európai Bírósága is már évtizedek óta alkalmazza sajtó és média tekintetében. [pl. Barthold v. Germany, no. 8734/79., 1985.03.25.; Jersild v. Denmark, no. 15890/89, 1994.09.23.; Dalban v. Romania, no. 28114/95, 1999.09.28.; stb.]). A számítógépe előtt ülő bloggert és az alkotmányos védelemben részesülő intézményt (a médiát) a közösség érdekében meg kell különböztetni. Ld.: Koltay András: Az új média és a szólásszabadság, A nyilvánosság alkotmányos alapjainak újragondolása. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 63. o.

[10] Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A közösségi média felhasználásának lehetőségei a közigazgatásban – nemzetközi elemzés. In: Homicskó, Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. KRE ÁJK, Budapest, 2020. 41-53. o.

[11] Ződi Zsolt: Jog és jogtudomány a Big Data korában. Állam és Jogtudomány 2017/1. szám, 98-99. o.

[12] Arató Balázs: A titok fogalma a jogban. In Balázs Géza (et al.) (szerk.): A titok szemiotikája. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2019. 29-39. o.

[13] A legendás Delfi-ügyben az észt bíróságok főleg amiatt minősítették az internetes hírportált tartalomszolgáltatónak és kiadónak, hogy a Delfi az olvasói hozzászólások rovatát a hírportálba integrálta, és hozzászólásra hívta fel a felhasználókat. Cheung, Anne S. Y.: Az internetes tárhelyszolgáltatók felelőssége rágalmazási ügyekben. In Medias Res, 2014/1. szám, 47. o.

[14] Uo.

[15] Balkin, Jack M.: Szólásszabadság az algoritmusos társadalomban. In Medias Res, 2018/2. szám, 199. o.

[16] Már pusztán azáltal, hogy igyekszik a felhasználónak várhatóan szimpatikus tartalmakat kínálni. Itt természetesen fontos kiemelni, hogy a közösségi platformok nem ugyanolyan mértékben szűrik a felhasználók számára látható tartalmakat. Koltay András kiemeli, hogy az Instagram és a Twitter a Facebookhoz képest „szerkesztő” algoritmus nélkül, még inkább a felhasználó döntése szerint működik. Ld. Koltay András: A sajtószabadság fogalma ma. In Koltay András és Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Wolters Kluwer, Budapest, 2015. 126. o.

[17] Természetesen a kérdéskör büntetőjogi aspektusai is továbbgondolásra szorulnak a technikai fejlődéssel párhuzamosan. A kiberbűnözés tekintetében vö. Belovics Ervin: A kiberbűnözés elleni harc szerepe és jelentősége napjainkban. In Barabás A. Tünde (szerk.): Globális biztonságpolitikai kérdések az interneten, különös tekintettel Kína és Magyarország kapcsolatára, Issues of Global Security Policy on the Internet, with Special Regard to the Relations between China and Hungary. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2018. 28-38. o., valamint Polt Péter: Jurisdiction matters in cybercrime proceedings, kézirat, 2018.

[18] Vö. Patyi András: A jogállamiság. In Cserny Ákos (szerk.): Alkotmányjog. NKE-kiadvány, Budapest, 2013. 24-34. o, ill. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015.

[19] Polt Péter: Nemzetközi bűnügyi együttműködés újabb fordulat előtt Miskolci Jogi Szemle 2019/2 (különszám)., 331-340. o.

[20] Ld. erről részletesebben Cservák Csaba: Kategorikus és ordinális választási rendszerek. Iustum Aequum Salutare, 2017/3. szám, 27-40. o.

[21] Ld. ehhez Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer. Lícium-Art, Debrecen, 2018. különösen 56-118. o.