Rátkai Tímea: Abszolút és relatív büntetési elméletek az ókori Hellászban

1. Bevezetés

A jogtudomány számára folyamatos kihívást jelent a büntetés céljának meghatározása. Az évezredek során különböző korokban, a társadalom aktuális berendezkedésének, fejlettségi szintjének megfelelő büntetési elméleteket dolgoztak ki a kor jogtudósai, filozófusai. Ezek az elméletek határozták meg a bűnözés elleni küzdelem aktuálisan irányadó eszközeit és céljait. Időnként reflektáltak egymásra, kiegészítették vagy cáfolták egymást.

Az első lépés, mely mentén aztán a későbbi elméletek megszülettek, az abszolút és relatív irányzat megjelenése volt. Az az alapkérdés, miszerint az elkövetett bűn igazságos megtorlása, ezáltal a társadalom rendjének és egyensúlyának helyreállítása, avagy a büntetés által elérhető generális illetve speciális prevención keresztül a bűnelkövetések számának visszaszorítása lenne-e a fontosabb cél, évezredek óta megosztja a tudományos álláspontokat.

A büntetési elméletek gyökerét kutatva az út egészen az ókori Hellászig vezet vissza, amikor a kor nagy gondolkodói – Prótagorasz, Platón, Arisztotelész –lefektették e két fő irányzat alapjait, és ezzel megrajzolták a későbbi büntetésekkel kapcsolatos gondolkodáskereteit is.

2. Platón és Arisztotelész büntetési elméletének besorolási problematikája

A büntetési elméletek kiindulópontját kutatva a relatív büntetési elmélet első képviselőjeként a szakirodalom Prótagorasz nevét említi, míg az abszolút elmélet megjelenését Platónhoz és Arisztotelészhez kötik. Mégis, e két filozófus műveit tanulmányozva feltűnik, hogy a képlet közel sem ennyire egyértelmű. Arisztotelész esetében valóban hangsúlyos az igazságos megtorlás gondolata, de emellett több alkalommal jelenik meg a büntetés gyógymódként történő értelmezése, mely egyértelműen jövőbe mutató, preventív jellegű gondolat, és ily módon a relatív irány sajátja. Platón munkáiban ez a jelenség még markánsabban mutatkozik meg: nem csupán elvétve találunk a prevenció fontosságával kapcsolatos gondolatokat, de egyes művekben a tettes megváltoztatásával kapcsolatos, jövőbe mutató elmélet veszi át a hangsúlyt a tett igazságos megtorlásának igénye helyett.

Erre a kettősségre mutat rá Horváth Tibor büntetési elméleteket feldolgozó átfogó munkájában,[1]Jakab Éva tanulmánya[2] pedig Platón törvényeit elemezve mutatja be a prevenció és szankció kapcsolatát. Tanulmányomban keresem azokat az okokat, melyek megmagyarázzák, miként lehet az, hogy e két nagy, az abszolút büntetési elmélet megalapozójaként számontartott gondolkodó munkáiban rendre találkozunk a prevenció jövőbe mutató céljaival, ezáltal a relatív büntetési elmélet alapgondolataival is.

3. A büntetéssel kapcsolatos gondolkodás legelső lépései

Az állam előtti időkben bosszún alapuló magán-igazságszolgáltatás létezett. A családokon, nagycsaládokon és nemzetségeken belül a retorzió a bűnelkövető kiiktatása vagy megszégyenítése volt, a büntetés célja pedig általános felfogás szerint a bosszú. A törzsek közötti konfliktusok rendszerint magánháborúkba torkolltak, melyek jelentős károkat okoztak az abban résztvevőknek, egyrészt gazdasági szempontból, másrészt gyakran törzsek megszűnéséhez, a túlélők szétszéledéséhez, majd halálához vezettek.

Az állam és a jog kialakulásával együtt a magánháborút, vérbosszút lassan felváltotta a központosított állami igazságszolgáltatás. Az új büntetési módok, a tálio és a kompozíció emlékeztettek ugyan a régi megtorlási módszerekre, de a büntetés célja már más alapokon nyugodott. Az igazságszolgáltatással együtt elkezdődött a gondolkodás arról, milyen is az a büntetési rendszer, melyek azok a büntetések, amelyek a leghatékonyabban érik el céljukat.

Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata című művében a büntetésről való elméleti gondolkodás első jeleit a püthagoreusok tanításához vezeti vissza. „Ők a számot, mint tudományos princípiumot abszolutizálva, a büntetést a tálio eszméjével azonosítják és igazságos büntetésnek a táliót tekintik. A szofista Püthagorasz (i.e. 584-500) arra törekszik, hogy az erkölcsöt és az állami törvényeket valamely egységes ős elvre vezesse vissza. Ez az elv a harmónia, az ˃aritmus˂, amit a számok egyenlősége fejez ki. A később fellépő szofisták már cáfolják a számtani egyenlőség gondolatát és az ősi megtorlási gondolattal szembeállítják a racionális büntetés elvét”.[3]

Ennek eldöntéséhez első lépésként azt kellett meghatározni, hogy melyek a büntetéssel elérni kívánt célok. Az európai kultúrában az ezirányú elvont gondolkodás elsőként az ókori Hellász államaiban indult el. Itt jelölték ki azt a két irányt, melyek azután alapjaiban határozták meg az elkövetkező évezredekben a büntetésekkel kapcsolatos gondolatok alakulását. Az abszolút és relatív büntetési elmélet a bűncselekmény két fontos elemét állította fókuszba: az abszolút elmélet a tettre, a relatív elmélet pedig a tettesre koncentrált.

4. A két elmélet bemutatása

4.1. A relatív büntetési elmélet

A relatív büntetési elmélet középpontjában a bűnelkövető áll, célja a társadalom védelme. Az elmélet fő célja a hasznosság: a bűnesetek számának visszaszorítására törekszik. Ennek eszközét a prevencióban látja: egyrészről a bűnöző „megjavításával” és visszavezetésével a társadalomba, így elérhető, hogy a későbbiekben ne kövessen majd el újabb bűncselekményt, másrészt pedig a büntetéssel a többi ember számára példát statuálva elrettenti őket egy későbbi lehetséges bűnelkövetéstől. A bűncselekmény nem képezi jogalapját a büntetésnek, hanem csak annak előfeltételét; a büntetés célját annak hasznossága igazolja. Eszközeivel a jövőt igyekszik befolyásolni. Filozófiai alapja a determinizmus, mert álláspontja szerint a jelenlegi büntetés és az elkövető jövőbeli élete között ok-okozati viszony van. Az első ide vágó általánosított gondolatokkal Prótagorasz munkásságában találkozhatunk.

4.2. Az abszolút büntetési elmélet

Az abszolút elmélet a relatív elmélettel szemben nem a tettest, hanem a tettet helyezte középpontba. A büntetés erkölcsi alapjait hangsúlyozza, mely figyelembe véve a kor sajátosságait, melyben szükséges volt indokolni a büntetések kiszabásában megjelenő állami szerepvállalást, sokkal hangsúlyosabb irányzattá válhatott, mint a relatívelmélet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nép számára is elfogadhatóbb felfogás volt, hiszen nem rugaszkodott el olyan meredeken az addig uralkodó vérbosszú intézményétől. A múltba tekint, a tett miatti büntetés célja a megtorlás, de fontos, hogy az igazságos és arányos legyen.

Az abszolút büntetési elmélet szerint a bűncselekmény elkövetése a jogalapja a büntetésnek, és ezt a jogalapot az igazságosságra vezetik vissza. A büntetés célja öncél: elégtételt kell venni a megsértett igazságért. A büntetés igazságosságának gondolatát a későbbiekben a különböző vegyes elméletek sem vitatták, inkább csak kiegészítették annyiban, hogy míg az abszolút elmélet az igazságosságot tekinti a büntetés kizárólagos alapjának, addig a közvetítő elméletek emellett a hasznosság gondolatát is szerephez juttatják.

Filozófiai alapja az indeterminizmus, mely szerint a bűncselekmény az elkövető szabad akaratának megnyilvánulása. Az abszolút elmélet alapjait Platón és Arisztotelész fektette le.

Hacker Ervin 1924-es, a büntetőelméleteket bemutató művében az abszolút elméleteket bemutatva rámutat arra, hogy közel sem egyértelmű az ókori filozófusok egy-egy büntetési elmélet kialakulásával való kapcsolata:

A régebbi keletű abszolút elméletek között mindenekelőtt Platónnak felfogása érdemel figyelmet; bár az nem mondható teljesen következetesnek, amennyiben a mai felfogás szerinti abszolút elméletek nézőszögéből tekintve némi ellentmondásokat tartalmaz. Ugyanis bár Platon első sorban arra a konklúzióra jut (Georgias 472-473), hogy a büntetés az igazságosság eszméje megvalósításának a folyománya, amely által a bűntettes meggyógyíttatik, ezzel szemben A törvényekről szóló művében (IX. 854,862,863,XI.934.) olyan felfogás jut kifejezésre, hogy amennyiben a bűntettesek megjavíthatók, úgy a büntetésnek ez is célja legyen, ha azonban javíthatatlanok, úgy a társadalomból kiküszöbölendők, hogy ez által a többi embereket hasonló cselekmények elkövetésétől visszatartsuk. Hasonlóan Arisztotelész is a büntetés alkalmazását mindenekelőtt az osztó igazság gondolatára vezeti vissza, és e közben az államnak a büntető joghatalom gyakorlására irányuló jogát szerződésre is alapítja, amelyet a bűntettes magára nézve kötelezőnek ismert el. E mellett azonban Arisztotelész másodsorban az állam rendjével szemben engedetlenek leküzdése szempontjából is szükségesnek tartja a büntetéseket; ezeket kell a büntetés alkalmazása által féken tartani. Az ókori görög bölcsészetben a mi szempontunkból a legalapvetőbb eszméket mindemellett mégis csak Platón és Arisztotelésznél találjuk.[4]

5. Az elméletek megalapozói és munkásságuk rövid bemutatása

5.1. Prótagorasz (i.e.480-411)

Prótagorasz szofista filozófus és kiváló szónok volt, aki Athénban tanított ékesszólást. Ő volt az első, aki pénzt kért a kurzusaiért, azt vallva, hogy mindenki jobban megbecsüli azt, amiért fizetnie kell. Hamarosan nagy vagyonra és hírnévre tett szert az ókori Görögországban.

A relatív büntetési elmélettel kapcsolatos alapgondolatát Platón: Prótagorasz[5] című művéből ismerhetjük meg:

Mert aki ésszerűen jár el, nem abból a szempontból és nem amiatt bünteti meg a gonosztevőt, mert az jogtalanságot követett el – ha ezért büntetne az ember, csupán az esztelen, állati bosszú hajtaná. Aki azonban tervszerűen akar eljutni a büntetés kérdésében, az nem a már elkövetett bűntettet akarja megtorolni – hiszen azt már nem teheti meg nem történtté –, hanem a jövő szempontjából büntet: hogy a tettes ne essen újra bűnbe, és általában mindenki, aki csak tanúja volt megbüntetésének, visszariadjon a gaztettől. Aki pedig ilyen felfogást vall, az nyilván meg van győződve róla, hogy az erény neveléssel átszármaztatható: hiszen elrettentés céljából büntet.

Nézete újszerű volt a kor filozófiai gondolkodásában: megvetette azokat, akik a büntetésben a bosszú lehetőségét látják, azokat az állatokhoz hasonlatosnak ítélte. A büntetés célját már nem a bűn megtorlásában látta, hanem azt vallotta, hogy az egy eszköz, melynek segítségével a jövő jobbá tehető. A determinizmus jegyében a most kirótt büntetés hatására az elkövető a későbbiekben nem követ majd el újabb cselekményeket. A jogkövető állampolgárokat pedig a negatív példa elrettenti attól, hogy a bűn útjára lépjenek. Prótagorasz következetesen elvetette az abszolút elmélet megtorlás alapú gondolatait, és végig a prevenciót, a bűnmegelőzési célt helyezte középpontba.

5.2. Arisztotelész (i.e.384-322)

Arisztotelész 17 éves korában került Athénba, és 20 évig tanult a platóni Akadémián. Mesterével együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói között tartjuk számon. Polihisztorként számtalan tudományterületen sikerült maradandót alkotnia, a középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész művei képviselték a magas kultúrát Európában. Elismertségét jól mutatja, hogy az emberek egyszerűen így nevezték: a Filozófus.

Büntetési elméletének középpontjában az igazságosság eszméje áll. Vallja, hogy a bűncselekmény felborítja a társadalmi egyensúlyt, a bűnelkövető vét az embertársai ellen, és ezt az egyensúlyt az igazságos megtorlás eszközével lehet helyreállítani. Az igazságosság véleménye szerint arányban áll az okozott kárral, de nem ugyanakkora.

Mikor az egyik fél igazságtalanságot követ el, a másik pedig igazságtalanságot szenved, és amikor az egyik fél kárt okoz, a másik meg kárt vall, a törvényt – az érdekelt személyeket egyenlőnek véve – csupán a sérelem jellegében mutatkozó különbség érdekli. Ezt az igazságtalanságot aztán, amely egyenlőtlenséget jelent, a bíró kísérli meg kiegyenlíteni; mert ha pl. az egyik fél ütleget kap, a másik meg ütlegel, vagy ha az egyik fél öl, a másik meg meghal, ily esetekben a szenvedés, mint a cselekvés egyenlőtlenül oszlik meg: a bíró aztán megpróbálja kiegyenlíteni ezt az aránytalanságot büntetéssel olyan formán, hogy a haszonból elvesz… Ily esetekben a szenvedést mérlegeljük, az egyik részt kárnak, a másikat haszonnak nevezzük. Így tehát a több és a kevesebb közt az egyenlő középen van. A kettő közt középen mutatkozott az egyenlő, tehát az, amit igazságosnak mondunk; a kiigazító igazság tehát a kár és a haszon közt levő közepet jelenti.[6]

Arisztotelész felfogásában az igazságosság eszméje nem egyezik a kölcsönösség gondolatával, mely Püthagorasz tanaiban jelenik meg.

Igazságos a kölcsönösség is, ámde nem olyanformán, ahogyan a püthagoreusok mondották. Ezek ugyanis úgy vélték, az az igazságos, hogy amit valaki elkövet, ugyanazt szenvedje is el. Csakhogy ez nem mindenkivel szemben alkalmazható. Mert az igazságos egy rabszolga számára, ha összehasonlítjuk egy szabad emberrel, nem ugyanaz. Hiszen ha egy rabszolga megüt egy szabad embert, akkor nem az az igazságos, hogy visszakapja az ütést, hanem az, hogy sokszorosan kapja vissza. Azonban a kölcsönösség is igazságos az arányosság szerint. Mert ahogyan a szabad ember – értékesebb lévén – a szolgájához aránylik, úgy aránylik a tett viszonzása magához a tetthez. Hasonlóan aránylik a szabad ember a szabad emberhez.[7]

A büntetés hatását tekintve Arisztotelész osztja Platón álláspontját, miszerint „a büntetés ugyanis gyógyító eljárás, s ahogy a többi gyógyító eljárás, ez is ellentétes hatások – jelen esetben a kellemes és a fájdalmas – révén jön létre”.[8] Az iménti idézetben a Filozófus a büntetés tettesre gyakorolt hatásával foglalkozik, a jövőbe mutat, mely jellemzők a relatív büntetőelméleti gondolkodás sajátjai. Prótagorasszal ellentétben tehát Arisztotelész esetében már nem mondhatjuk határozottan, hogy kizárólag az egyik álláspont elvei mentén kötelezte el magát.

5.3.Platón (i.e. 427-347)

A büntetőjogi szakirodalom Platónt az abszolút elmélet megalapozójaként tartja számon. Műveiben tárgyalja az ideális állam, a törvényhozás problémáit, de hangsúlyos szerepet kap nála a büntetés céljának meghatározása is. A fiatal és idealista Platón a büntetés céljaként elsősorban a bűnözés miatt felborult társadalmi egyensúly helyreállítását jelölte meg, későbbi műveiben viszont domináns hangsúlyt kap a prevenciós cél. Ahhoz, hogy e változást megértsük, látnunk kell mindazokat a hatásokat, melyek Platónra élete és munkássága során hatottak. Az idealista fiatal filozófusmestere, Szókratész pere és halálra ítélése után hosszú utazásra indul, ennek során kitűnő tudósokkal és uralkodókkal ismerkedik meg, és hosszabbidőt tölt a püthagoreusok központjában, Szüraküszaiban Dionüszosz meghívására. Itt próbálja megvalósítani az általa elképzelt ideális államot, mely azonban teljes kudarcba fullad. Kalandos úton, kudarcokkal telve és kiábrándultan jut végül vissza Athénba, és hozza létre Akadémiáját. Élete hátralévő részét itt éli le, magányosan, tanítványaival körülvéve. Törvények című műve, mely élete alkonyán a tapasztalatait összegezve íródott, már jól tükrözi az élete során végbement gondolati változást.

Büntetési elmélete időközben hasonlóan átalakult: míg a fiatal Platón büntetéssel kapcsolatos téziseiben valóban az igazságosság és az egyensúly helyreállítása jelenik meg célként, addig későbbi műveiben egyre többször találkozhatunk a prevenció fontosságának hangsúlyozásával. Gorgiasz című művében, mely Szókratész halálát követően, utazásai során íródott, már így ír erről:

A bűnhődő – éspedig jogosan bűnhődő – lélek erre vagy megjavul, és így maga látja bűnhődése hasznát, vagy legalább például szolgál másoknak, hogy szenvedéseitől megrémülve jobb útra térjenek. Akiknek hasznára válik az isten s ember rárótta bűnhődés, azok orvosolható hibákat követtek el, de csak fájdalom és bánat árán szerezhetik meg ezek is az engesztelést, a földön csakúgy, mint az alvilágban, más módon nem szabadulhatnak az igazságtalanságtól.[9]

Majd élete végén, a Törvények című munkájában ezt még egyértelműbben fejti ki:

Hogy ha valaki igazságtalanul akár kis, akár nagy vétséget követett el, a törvény megtanítsa és kényszerítse őt rá, hogy a jövőben hasonló vétséget vagy egyáltalán ne merészeljen szándékosan elkövetni, vagy legalább sokkal kevésbé – azonfelül, hogy megtéríti a kárt. Mármost ezt a célt akár tettel, akár szóval, akár öröm, akár fájdalom okozásával, akár megtiszteltetések, akár megszégyenítések segítségével, akár pénzbüntetésekkel, akár esetleg ajándékokkal, s egyáltalán akármilyen módon éri el a törvényhozó, hogy az emberek meggyűlöljék az igazságtalanságot, de megszeressék, vagy legalább ne gyűlöljék az igazságot: éppen ez az igazán jó törvények eredménye és célja.[10]

Látható, hogy Platón műveiben élete előrehaladtával egyre sűrűbben fogalmazódik meg mind a generális, mind a speciális prevenció hasznosságának gondolata, mely egyértelműen a relatív elmélet sajátja.

6. Az eltérések lehetséges okai

Az okokat keresve úgy gondolom, hogy nincs egyértelmű megoldás, több összetevő is szerepet játszhat az eltérések megjelenésében. Azonban három olyan indokot mindenképp szeretnék kiemelni, mely véleményem szerint magyarázatot adhat erre a jelenségre.

Az első, és talán legfontosabb, hogy ezek a büntetőjogi kategóriák jelenlegi formában közel kétezer évvel később fogalmazódtak meg. Az elmúlt évezredekben olyan mérhetetlen mennyiségű eredmény született a tudomány bármely ágában, hogy szükségessé vált azok rendszerezése, kategorizálása ahhoz, hogy ezek az eredmények átláthatók és feldolgozhatók legyenek. A büntetési elméletek területén ez a csoportosítás az 1700-as évek végén történt meg és Karl Salomo Zachariae von Lingenthal nevéhez köthető.[11]Ő nevesítette először az abszolút és a relatív büntetőelméleti irányokat, és utólag – nyilván a legfőbb vonások és a legjellemzőbb gondolatok alapján – sorolták be e kategóriák valamelyikébe, vagy valamely vegyes elmélet követői közé a korábban élt jelentős gondolkodókat. Könnyű belátni, hogy ez alapján az lehet a kevésbé valószínű, hogy valakit teljesen tisztán és egyértelműen be lehetett sorolni kizárólag az egyik irányzat mögé.

Hacker Ervin egy érdekes fejlődési folyamatra mutat rá.

Míg az abszolút elméletek híveinek táborában főként olyanokra akadunk, akik a büntetőjog és a büntetés jogászi szempontjaira és oldalára fektetik a fősúlyt, akik a büntetésben a bűncselekménynek jogi viszonzását látják, addig a relatív elméletek táborában főként szociológusokat találunk, akik a bűncselekményben jogi jelenség helyett inkább társadalmi jelenséget látnak és akik a bűncselekményben csakis a bűntettes társadalmi veszélyességének felismerésére és megállapítására alapul szolgáló szimptómát látnak. (…) Utalnunk kell azonban arra is, hogy aki csak nem szegődik valamely szélsőséges, túlzó elmélethez, az a különféle csoportokba tartozó egyes theoriák között sok érintkezési pontot fog találni látszólagos ellentétes elméleteket illetőleg is. Ez azután következésképpen arra is vezetett, hogy egyesek szót is emeltek a büntetőjogi elméleteknek ilyetén csoportban való elhelyezése körül is ellentétes vélemények alakulnak ki. Ennek ellenére azonban a Platon és Aristoteles óta beláthatatlan hosszú sorban keletkezett büntetőjogi elméletek felett még ma is a jelzett néhány alapelv segítségével tudunk legjobban áttekintést nyerni.[12]

A másik ok az a teljesen egyszerű magyarázat, hogy egy ember gondolkodása az élete során változik. Tapasztalatokat, új tudást szerez, és ezek a tapasztalások átrajzolják a véleményét egyes fontos kérdésekben. Platón munkásságában ez egyértelműen megfigyelhető.[13]Harmadszor figyelembe kell venni azt is, hogy az említett művek fordítását a legritkább esetben végezte joghoz értő vagy jogász végzettségű szakember, így az eredeti idézetekben szereplő, a szerző valós gondolatait tükröző hangsúlyok eltolódása más és másfajta értelmezést is eredményezhetett.

7. Az elméletek továbbélése

A 17-18. században a felvilágosodás korszaka a büntetések céljának meghatározása terén is jelentős változást hozott. A feudalizmus megdöntése utáni polgárosodás új feladatok elé állította a kor gondolkodóit: tisztázni kellett a szerepeket az állam és annak polgára között, egyértelművé tenni az egyes döntések jogalapját. Erre a megoldást a szerződéses államelméletek adták meg. A szerződés, mely az állam és polgára között köttetett, s melyben a polgárok lemondanak egyes jogaikról a közösség, az állam javára, új alapot teremtett a büntetésen és a büntetés célján történő gondolkodásnak.

A középkor végén uralkodó büntetőjogi eszme arisztotelészi elveken nyugodott, az inkvizitórius rendszer teret adott a bírói önkénynek, az egyház hatása pedig, mint ahogy az élet minden területén, a büntetéseknél, a büntetőeljárásoknál is erőteljesen érvényesült. A felvilágosodás hívei, mint az élet számtalan területén, ebben az esetben is fontos változásokat értek el. Ebben az időszakban hirdette meg Beccaria a máig is alapvető büntetőjogi elveit, és ezzel lefektette az állampolgári jogok garanciáit. Beccaria a relatív büntetési elmélet zászlóvivője lett, hirdette, hogy a büntetés célja egyrészt annak megakadályozása, hogy az elkövető a bűnismétlés útjára lépjen, másrészt az, hogy másokat hasonló cselekményektől visszatartson. Beccaria megfogalmazta a törvény előtti egyenlőség elvét, a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elv ekkortól meghatározza a büntetőeljárást. Elítélte a bírói törvényértelmezést, megfogalmazta az ártatlanság vélelmét, és deklarálta a nyilvánosság követelményét. A felvilágosodás korában vált a büntetésből nemcsak erkölcsi, hanem jogi fogalom.

A német területeken később, a 18. század második felében ismét az abszolút elméletek kerültek előtérbe két nagy gondolkodó, Kant és Hegel munkásságának köszönhetően. Kant úgy véli, a büntetés egyetlen valóságos célja a bűncselekmény megtorlása, ezért kell alkalmazni. A bűnelkövetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy amit tesz, rossz, és annak következményeit viselni fogja. Hegel álláspontja szerint a bűnelkövetés a jog tagadása, így a büntetés pedig a jogsértés tagadása kell, hogy legyen. Mindketten egyetértenek abban, hogy a büntetés megtorlás, és a büntetés mértékét az elkövetett bűn nagysága határozza meg.

Általánosságban elmondható, hogy a 18-19. században kiépülő büntetőjogi rendszereket a relatív elméletekre alapozták. Elvetették az abszolút iskola tanait, a büntetések megtorlásánál sokkal fontosabb célként tekintettek a generális és speciális prevencióra. A hasznosságelméletek megegyeznek abban, hogy így érhető el a büntetés céljaként a bűnesetek számának későbbi csökkenése, amely gondolat összefüggést feltételez a tett és a büntetés, illetve ennek hatása között, abban viszont eltérnek ezek az elméletek, hogy ezt a célt kivel szemben, milyen módon és milyen eszközzel szeretnék elérni.

Bentham és Paul Johann Anselm von Feuerbach az általános megelőzési elmélet első megfogalmazóiként azonosan a prevenciós célt tűzték zászlajukra. Bentham a büntetés társadalmi hasznosságára helyezi a hangsúlyt. Fontosnak tartja, hogy a büntetés arányos legyen a bűnelkövetéssel. Érdekes Feuerbach megközelítése, aki azt vallja, hogy a büntetéssel fenyegetés önmagában is elérheti a jogsértések elkerülésének célját, ehhez véleménye szerint lélektani eszközökre van szükség. Az egyént a bűn elkövetésére mindig valamilyen cél sarkallja, valamilyen nyereség, így ha biztos lehet abban, hogy a büntetés formájában az elkövetés okozta nyereségnél jelentősen nagyobb kár éri, úgy várhatóan magától eláll a bűnelkövetéstől.

A speciálprevenciós büntetési elméletek közvetlenül a bűnelkövetőre kívánnak hatást gyakorolni. Grolman elmélete abból indul ki, hogy jogértő társadalomban az emberek számíthatnak arra, hogy az állam megvédi őket a bűnözéstől, és a büntetést önmagában a prevenció eszközének tartja, melynek fenyegetése miatt csökken a bűnelkövetések száma. Véleménye szerint a társadalom más tagjainak elrettentése csak járulékos haszon ebben az esetben.

A 19-20. század fordulója a klasszikus és reform büntetőjogi iskolák, azaz a tett- és a tettes-büntetőjogi irányzatok harcáról szólt, így a büntetési elméletek alakulása is összefonódott ezzel a kérdéssel. Nyugat-Európában a 19. század végén a növekvő bűnözés, és ezen belül a visszaeső hivatásszerű bűnözők aránya, valamint a fiatalkori bűnözés növekvő méretei sürgető kérdéseket vetettek fel. Ezek a kérdések vezettek a Jhering és Georg Jellinek által felállított „célbüntetés” tanához, mely a relatív büntetési elmélet fejlődésének csúcspontja volt. Jhering álláspontja szerint a törvény célja a társadalom életfeltételeinek biztosítása, ezért az állam nem büntethet mindenféle jogsértést, csak abban az esetben teheti ezt, ha anélkül céljait nem képes megvalósítani. Jellinek véleménye szerint a büntetés az a funkció, amellyel a társadalom egyensúlyát megbontó egyén ellen korábban a vallás, később az erkölcs, majd a jogrend reagál. A büntetés szerepe tehát a jogtalanság által előidézett társadalom-lélektani hatások kiegyenlítése, azonban ezekre csak akkor kell büntetéssel reagálni, ha olyan fokot érnek el, amely azt feltétlenül szükségessé teszi.

A relatív és abszolút elméletek évezredes küzdelme várhatóan még nagyon sokáig folytatódik majd. Mindig lesznek szélsőséges gondolkodók, akik a megoldást kizárólag az egyik iskola eszközeiben látják, de mára jól látható, hogy az igazság egy köztes megoldásban lehet, mely kiemeli mindkét irányzat hasznos és aktuális gondolatait, és ezekből alakítja ki a saját álláspontját. A közvetítő irányzat megjelenésének érdekességét adja, hogy az a német tudós, Franz von Liszt, aki elsőként elegyítette a két elméletet, sokáig meg volt győződve arról, hogy a relatív iskola tökéletesítésén dolgozik. Álláspontja szerint a helyes és igazságos büntetésnek háromféle hatása van: a javítás, az elrettentés és az ártalmatlanná tétel. Vallja, hogy a büntetések meghatározásánál a célszerűségből kell kiindulni, bizonyos esetekben határozatlan tartamú büntetést javasol. Tagadja a büntetés kizárólagosságát a bűnözés elleni küzdelemben, úgy véli, az ennek csak az egyik eszköze, emellett egyéb eszközökre, elsősorban biztonsági intézkedésekre van szükség. Hangsúlyozza, hogy a törvényhozásnak szem előtt kell tartania mind a speciális, mind a generális prevenciót, de felfogásában az abszolút teória megtorlási elve is tetten érhető.

8. Összegzés

Arisztotelész és Platón munkáiban valóban fellelhető a kettősség, hiszen párhuzamosan jelenik meg a tett alapú megtorlás és a prevenció hangsúlyozása, ami kérdéseket vethet, s vetett fel e tanulmány elkészítőjében is. A témát körbejárva úgy vélem, a válasz e kettősségre egészen egyszerű, és egyben lenyűgöző: az ókori görög gondolkodók munkásságuk során nem csupán a két irányt jelölték ki a büntetőelméletek körében, de életművükből az is kiderül, hogy önmagában egyik sem vezet a tökéletes megoldásra, mindkettőre szükség van. Az idő őket igazolta, hiszen az elkövetkező évezredek nagy gondolkodói sorra alkották meg a saját, ún. vegyes elméleteiket.

Bibliográfia

Arisztotelész: Eudémoszietika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1975. Fordította: Steiger Kornél

Arisztotelész: Nikomakhosziethika. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987. Fordította: Szabó Miklós

Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Akadémia Kiadó, Budapest, 1981.

Jakab Éva: Prevenció és szankció Platón törvényeiben. Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Szeged, 1996.

Kabódi Csaba – Mezey Barna: A büntetés históriája. Módszertani füzetek, 1985/2.

Platón: válogatott művei, I. kötet. Fordította: Péterfy Jenő. Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1813.

Platón: Prótagorasz. Atlantisz könyvkiadó, 2007.

Platón: Törvények Szerkesztette: Miklós Tamás Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2008.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra. Második, aktualizált kiadás, HVG-ORAC, 2019.

Lingenthal, Zachariae von: Anfangsgründe des philosophischenKriminalrechts, 1805.

Hivatkozások

  1. „A bűnelkövetőnek tehát szüksége van a büntetésre, az vele szemben jótétemény, hasonlít az orvos gyógyításához.” Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Budapest, Akadémia kiadó, 1981. 22.
  2. Jakab Éva: Prevenció és szankció Platón törvényeiben, in Tóth Károly (szerk): Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Acta Jur. et Pol. Szeged, 1996. 284.
  3. Horváth: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata.
  4. Hacker Ervin: Bevezetés a büntetőjog bölcseletébe. Klny. a Miskolci Jogakadémia Almanachjából. Pécs, Dunántúl Ny., 1924. 6.
  5. Platón: Prótagorasz. Faragó László fordításának tekintetbevételével fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Bárány István. Budapest, Atlantisz, 2007, 16.
  6. Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Fordította: Szabó Miklós, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Simon Endre. 2. kiad., Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987, 132.
  7. Arisztotelész: Eudémoszietika. Fordította és jegyzeteket írta Steiger Kornél. Budapest, Gondolat Kiadó, 1975, 185.
  8. Uo. 32.
  9. Platón válogatott művei. I. kötet. 2. kiadás. Fordította és a bevezetőt írta Péterfy Jenő. (Filozófiai írók tára, 10.) Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1913, 114.
  10. Platón: Törvények. Kövendi Dénes fordítását átdolgozta Bolonyai Gábor. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2008, 232.
  11. Zachariae von Lingenthal: Anfangsgründe des philosophischen Criminalrechts. Leipzig, 1805, 27.
  12. Hacker: Bevezetés a büntetőjog bölcseletébe, 4.
  13. Tóth J. Zoltán mutat rá Halálbüntetés pró és kontra c. művében arra, miként változik az ideális államformáról és uralkodóról alkotott vélemény Platón műveiben: a fiatal, idealista Platón a kormányzást a filozófus kezébe adná a törvények helyett, mert ő ismeri az igazságot és az államot isteni mintára mintázza meg. Később, élete utolsó művében, a Törvényekben bár továbbra is ezt tartaná az ideális megoldásnak, elismeri, hogy erre alkalmas személy nem létezik, azért szükség van rendre és törvényekre. (Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra. Második, aktualizált kiadás, HVG-ORAC, 2019, 14.)