KRE-DIt 2024/2 | Beküldve:

Takács Noel István: „За Родину и Свободу” Borisz Szavinkov politikai eszméi és szerepe az orosz polgárháborúban

Borisz Szavinkov (1879–1925) orosz forradalmár volt, aki a kaotikus orosz polgárháború idején kimunkálta a fehérektől és a bolsevikoktól is elhatárolódó „Harmadik Oroszország”[2] eszméjét. Teoretikus jellegű műveiben gyakran előforduló kulcsfogalmak segítik a politikai értékrendjének és társadalomképének feltérképezését, amelyekbe a későbbiekben a kozákokat is beleilleszti: „A jövő történésze le fogja jegyezni […] újat teremtett (a kozák), egy új, harmadik, demokratikus, kozák és paraszti Oroszországot.”[3] Ezt az eszmét Szavinkov az 1920-ban kiadott На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу”[4] című munkájában dolgozza ki, ami a Свобода [Szvoboda][5] újságban jelent meg. A „Harmadik Oroszország” eszméjének főbb fogalmai: az agrárszocializmus, a föderalizmus, az eurázsianizmus[6] és a narodnyik[7] gondolat.

Fiatalkorát Varsóban töltötte és végezte középfokú tanulmányait.[8] Az itt tapasztalt russzifikáció ellenszenvet ébresztett benne a cári rezsim ellen.[9] Ezeket látva mély szimpátia alakult ki benne a lengyelek iránt, akikre testvérnépként tekintett. Erre a következőképpen emlékszik vissza: „Gyermekkorom óta ahhoz szoktam, hogy szeressem és tiszteljem a vitéz és sokat szenvedett népet, akik közel állnak vérkötelékben hozzánk, oroszokhoz.”[10] Ezt megerősítette liberális beállítottságú édesapja, aki Varsó ítélőbírójaként dolgozott és sohasem tett különbséget lengyel és orosz között.[11] A gimnáziumban megismerkedett Ivan Kaljajevvel, a későbbi terroristával, aki a legjobb barátja lett.[12] Gyerekkorában mély nyomott hagyott benne nagybátyja, akinek neves barátait megismerhette a fiatal Szavinkov, köztük Gleb Uspenszkij narodnyik írót, aki valószínűleg elmagyarázta Szavinkovnak a parasztság helyzetét Oroszországban.[13] Egyetemista korában baloldali agitációért a Varsói Citadellában raboskodott, s noha hamar kiengedték, ez mély nyomot hagyott a fiatal Szavinkovban.[14] Ezt követően újra letartóztatták és Vologdában börtönözték be, szökését követően kezdte meg a forradalmi tevékenységét. Csatlakozott a széles népi támogatást élvező Szocialista Forradalmi Párt (továbbiakban SZR/SZR-ek) félkatonai szervezetéhez, aminek később vezetője is lett.[15] Miután Jevno Azef elárulta az SZR-t 1906-ban, Szavinkovot letartóztatták és halálra ítélték. Sikerült azonban megszöknie és külföldre menekülnie, majd visszatért Oroszországba, ahol egészen 1911-ig élt. Ezek után kivándorolt, s száműzetésben[16] írta meg a részben autobiográfiának szánt, az, Ami nem történt meg – a forradalom története című regényét.[17] Szavinkov regényei mindig az ő valódi, megtörtént tapasztalatait rögzítik (ezeket mind „Ropsin” álnéven írta), azonban álnevet ölt önmagára a regényben. Valószínűsíthető, hogy a legtöbb szereplő valódi személy, álnéven. A főhős (egy bizonyos Bolotov), ugyanazt a szerepet tölti be az SZR-ben mint Szavinkov, vagyis az SZR félkatonai szervezetének a magas rangú vezetője. A regényben Bolotov teljesen kiábrándult az SZR-ből és abból a terrorból, amit a félkatonai szervezet hajt végre. Belefáradt abba, hogy ő, mint egy magas rangú tiszt, mindig fiatalokat küld a halálba[18] és megkérdőjelezi azt az SZR tételt, hogy ha Oroszország veszít, akkor ők nyernek, mivel hazafias érzelmeket vallott.[19] Ilyen gondolatokkal küzdhetett Szavinkov már 1905-ben is, amikor a regény játszódik. Az első világháború kitörésekor beállt a francia hadseregbe, s az itt tapasztaltakat egy újabb regényben írta meg aminek címe: Franciaországban a háború idején.[20] A cári hatalom megbuktatása után, 1917-ben helyet kapott az Ideiglenes Kormányban a 7. hadsereg komiszárjaként.[21] Az augusztusi Kornyilov Puccs után – és még azelőtt is – megpróbálta kibékíteni Kornyilovot és Kerenszkijt.[22] Az októberi forradalmat követően az Önkéntes Hadsereg köreiben találta magát. Ezek után önállóan próbált antibolsevik mozgalmakat szervezni, először Moszkvában a Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért nevű szervezetet, majd Varsóban a Lengyelországi Orosz Politikai Bizottságot 1920-ban. Az előbbi szervezet több városban is jelen volt, mielőtt a bolsevikok leverték a mozgalmat.[23] Ezek után a nagyhatalmaktól próbált segítséget kérni, valamint a lengyelekkel igyekezett szövetséget kötni az 1920-as évek elején.[24]

Tanulmányom célja Borisz Szavinkov politikai eszméinek bemutatása az orosz történelem sorsdöntő időszakában, az orosz polgárháborúban betöltött szerepének felvázolása, rámutatni arra, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemel a történeti kutatásban, mint amit megkapott. Továbbá – Szavinkov esetének példáján – igazolni szeretném az orosz polgárháború többpólusú természetét, amelyben az orosz politikai struktúra csak a terror fokozódásával polarizálódik végletesen. A dolgozatomban több helyütt Szavinkov műveiből idézek, ezeket jómagam fordítottam az eredetiről magyarra.

A februári forradalmat követően Szavinkov pozíciót kapott az Ideiglenes Kormánytól – amelyben az SZR közeli[25] Kerenszkij töltötte be a hadügyminiszteri posztot – mint a 7. hadsereg komiszárja.[26] E feladatkörben meggyőződhetett a hadsereg siralmas állapotáról: „…arra a következtetésre jutottam, hogy az orosz hadsereg haldoklik, és hogy megmentsük, és vele együtt Oroszországot, abszolút és kemény módszerekhez kell folyamodni…”[27] Az „abszolút és kemény” módszerek alatt értette például a halálbüntetés bevezetését a fronton[28] – amit maga Lavr Kornyilov tábornok is támogatott[29] – és a hadseregen belüli bolsevik agitátorok megbüntetését. Mivel „nem kapott utasításokat a komiszári jogkörét illetően”[30], azaz hatásköre tisztázatlan maradt így bolsevik-ellenes álláspontját nem torolták meg az orosz hadseregben. Így a bolsevikok gyűléseket tarthattak a hadsereg többi egységében, azaz továbbra is agitálhattak.[31]

Szavinkov gyűlölete a bolsevikok iránt e helyzetben abból fakadt, hogy az Ideiglenes Kormány nem mert döntéseket hozni a Pétervári Szovjet jóváhagyása nélkül és hogy Kerenszkij a Szovjet véleményét többre tartotta, mint a hadsereg érdekeit és fejlesztését. Ő maga így ír erről: „…a hadügyminisztert, Kerenszkijt, nem csak a hadsereg érdekei hajtották, hanem a Pétervári Szovjet döntései és állásfoglalásai….”[32] Szavinkov hazafias meggyőződése újból bebizonyosodik, mivel a Pétervári Szovjet tagjait a bolsevik jelzőn kívül „zimmerwaldistának”[33] is nevezi: „akiknek idegen a haza gondolata, a haza szeretete és a front megtartásáért való aggodalom.”[34] Szerinte ezt a két problémát (vagyis a bolsevik agitációt és a Pétervári Szovjet beavatkozását a politikai döntéshozatalba) azzal kell megoldani, hogy olyan embereket kell tenni a hadügyminiszteri és a főparancsnoki pozíciókba, akiket nem tudnak külsőleg befolyásolni.[35] Szavinkov Kornyilov tábornokot tartotta a legalkalmasabb embernek a hadsereg újjáépítésére, ezért sürgönyt küldött Kerenszkijnek, hogy csoportosítsák át a délnyugati front műveleteit (név szerint a 8., 7., 11. hadsereg műveleteit) Kornyilov tábornok alá. Kerenszkij azonban ezt visszautasította és Szavinkovot a hatásköre túllépésével vádolta.[36] Végül a Délnyugati Front Végrehajtó Bizottságának – vagyis az Iszkomitjuz – közbenjárása döntött, ami támogatta Szavinkov kérvényét.[37] Ezt az ügymenetet érthetően nehezményezte, mondván: „…a komisszár kérvényét, vagyis az Ideiglenes Kormány (képviselőjének) kérvényét figyelmen kívül hagyták, míg az Iszkomitjuz sürgönye azonnali eredményeket ért el.”[38]

1917. július 16-án[39] Szavinkov részt vett egy katonai konferencián a főparancsnokságon,[40] Kerenszkij meghívására. Itt az úgynevezett „Kornyilov program” mellett szólalt fel, melynek három pontja militarizálná az orosz közéletet és szigorúan figyelné a bolsevik aktivitást a katonaságban. Ennek a harmadik pontja a bolsevikok megfigyelését hivatalosan is kimondja, a további pontjai a következők: „1.) A katonai szervezeteket hivatalosan jegyezni (törvény általi kereteket köréjük felhúzni) […] 2.) Visszaadni a fegyelmezés jogát a vezetőknek.”[41] Az a tény, hogy egy komisszár részt vehetett egy bizalmas eseményen – miniszteri meghívással – melyen a hadsereg főbb vezetői is részt vettek, mint Bruszilov, Gyenyikin vagy Alekszejev sokat mond Kerenszkijnek a Szavinkovba vetett bizalmáról. A konferenciát követően Kerenszkij – elhatározta, hogy Bruszilovot leváltja, mint főparancsnokot – Szavinkovhoz fordult tanácsért az utód kijelölésére vonatkozóan.[42] Szavinkov nem meglepően, Kornyilov tábornokot javasolta a posztra.[43]

Az új kormány megalakulását követően Szavinkov lett a hadügyminisztérium igazgatója.[44] Kifejezi csalódottságát az új (koalíciós) kormány gyengeségét illetően a következő visszaemlékezése: „Előre lehetett látni, egy műszövetség, vagyis egy becstelen koalíció, nem fogja elérni a szükséges vaskezű irányítást…”.[45] Ezen az új posztján, szélesebb rálátása volt az orosz hadsereg belső ügyeire, így csakhamar rájött, hogy az Ideiglenes Kormány helyzete nem annyira stabil, mint amilyennek gondolta. A bolsevik és az – akkor még teljes erővel jelen lévő – német fenyegetésen kívül, a hadseregen belüli összeesküvések is veszélyt jelentettek a kormányra. Egy különösen, ami Mogiljovban – vagyis a főparancsnokságon – szerveződött.[46] Miután ezt Filolenko, Szavinkov segédje – és kémje a főparancsnokságon – és maga Szavinkov is jelentette Kerenszkijnek, ő ismételten figyelmen kívül hagyta bizalmasát, Filolenko-t pedig még szóbeli megrovásban is részesítette, mondván: „Beleavatkozott egy olyan dologba, ami nem a sajátja.”[47] Szavinkov valamennyire megértette Kerenszkijjel az összeesküvők szándékát,[48] azonban teljesen ellenezte azokat, mert szerinte minden ehhez hasonló kísérlet a hadsereg újjáépítésének kudarcához vezetett volna: „Aggasztott, hogy e összeesküvés Kornyilov tábornokot a fegyveres fellépés útjára tereli […] a hadsereg feltámasztásának halálát jelentené”[49] Az előbbi véleményét, és azt, hogy Kornyilov tábornokot ő nem támogatta volna egy ilyen puccsban, többször is elmondta neki.[50]

Szavinkov legnagyobb akadálya céljai elérésében nem más volt, mint maga Kerenszkij, aki hírhedt volt bizonytalanságáról. Kerenszkij – és általa az egész Ideiglenes Kormány – és Szavinkov között súlyos nézeteltérések voltak. Kerenszkij egy esetben megkísérelte Szavinkovot öntörvényűnek beállítani, amikor nem vette figyelembe Kornyilov tábornok értesítését Pétervárra látogatásáról, így Szavinkovot engedetlenséggel vádolta: „Kornyilov tábornok 10-én érkezik és erről sürgönyt is kapott tőle 7-én, azt nem tudhattam előre, hogy Kerenszkij kitalálja, hogy én hívtam öntörvényűen Pétervárra Kornyilovot.”[51] Egy esetben szándéka ellenére csaknem sikerült megszabadulnia ettől a hálatlan beosztástól, amikor is a hadügyminisztérium augusztus elején listát állított össze az Ideiglenes Kormányra veszélyt jelentő, letartóztatandó személyekről, ezt pártállás szerint baloldali és jobboldali listára osztották. Kerenszkij míg a jobboldali listát habozás nélkül aláírta, a baloldali lista neveinek több mint felét kihúzta, majd aláírta. E helyzetet rontotta még tovább a – szintén SZR-es – belügyminiszter Avkszentjev, aki kettő kivételével minden nevet kihúzott a listáról, mielőtt aláírta volna.[52] Kerenszkij engedményeit a bolsevikok felé az esetleges retorziójuktól való félelemmel lehet magyarázni. A hadügyminisztériumi munka otromba akadályozása arra a döntésre juttatta Szavinkovot, hogy lemondjon a posztjáról, azonban ezt Kerenszkij nem fogadta el.[53]

Az augusztusban bekövetkező Kornyilov puccs okai között Szavinkov több tényezőt is fontosnak tartott. Elsősorban maga Kerenszkij személyében találta meg a problémát, hisz annak folytonos bizonytalankodása sarkallta Kornyilov tábornokot a cselekvésre, illetve az, hogy Kornyilov tábornok tudta, hogy Kerenszkij katonai riválist lát benne.[54] Kerenszkij hezitálása egy a hadügyminisztérium által – pontosabban Filolenko által – készített memorandum esetében érte el a tetőpontját. Ezt a dokumentumot Kerenszkij többszöri kérlelés ellenére sem volt hajlandó aláírni.[55] A következő pont miatt hezitált a hadügyminiszter: „1) Törvényjavaslat, a hátországbéli katonai bűncselekményekért való halálbüntetés bevezetéséről.”[56] A memorandum valójában a Kornyilov-program végrehajtásának kiérleltebb változata volt – mivel az első változat nem ígérkezett kellően hatékonynak[57] – így érthető, hogy a tábornok ragaszkodott a szigorítás elfogadásához és a kormány általi ratifikálásához. Szavinkov szerint a puccshelyzet kialakulásában nagy szerepet játszott egy félreértés is, amit Vlagyimir Lvov[58] államférfi okozott, teljesen felmentve a felelősség alól Kornyilovot. Lvov felhatalmazás nélkül, de bizonyára szándékosan Kerenszkij nevében beszélt Kornyilovval és három lehetőséget kínált fel neki.[59] Kornyilov – abban a hitben, hogy Lvov szavai Kerenszkij szavai – a három lehetőség közül azt választotta, hogy a fő hatalom az övé és Kerenszkijé legyen, megosztva.[60] Az elfogadást Lvov egy sürgönnyel a következőképp közölte Kerenszkijjel: „A főparancsnok követelte az összes polgári és katonai hatalom neki való átadását.”[61]

Kornyilov tábornok, mint egy határozott katona, végig fenyegetést jelentett Kerenszkij gyenge kormányára. A háborús és csaknem polgárháborús zűrzavarban (emlékezzünk, Szavinkov még csak azt sem tudta, milyen jogai vannak komisszárként), ellenkező érdekek, eszmék és a bizalmatlanság rendszerében az Oroszországot megmenteni kívánó Kornyilov szembe került az Ideiglenes Kormánnyal. A „puskaporos hordót”, ami Kornyilov volt, végül Lvov öntörvényű szikrája gyújtotta be, kimutatva az Ideiglenes Kormány dezorganizáltságát és gyengeségét azok előtt, akik lesték és várták annak megbuktatását. Valószínűleg van igazság abban az elgondolásban, hogy a puccs egy félreértés volt, azonban a félreértés következménye – Kornyilov menesztése – kiváló ürügyet szolgálhatott ahhoz, hogy eltávolítsa a gyengekezű Kerenszkijt a miniszterelnöki és hadügyminiszteri székből.

A puccs alatt Szavinkov megpróbálta kibékíteni a két felet, felhívta a figyelmet a feltételezése szerinti félreértésre: „26-a és 27-e éjszakáján, illetve az utóbbi egész délutánján sürgönyöket cseréltem Filolenkoval és Kornyilov tábornokkal.”[62] Erre az időre Kerenszkij kinevezte Szavinkovot Pétervár katonai kormányzójának.[63] A próbálkozásai sikertelennek bizonyulnak, a puccskísérlet megbukott. A kudarc következtében az Ideiglenes Kormány meggyengült, míg a bolsevikok megerősödtek. Szavinkov elvesztette azt az embert, akiben az orosz hadsereg megmentőjét látta. A puccs után az SZR vezetője, Csernov, Szavinkov ellen agitált az SZR lapjában. A letartóztatását kívánta annak okán, hogy közeli kapcsolatot ápolt Kornyilovval, és ő neveztette ki főparancsnokká. Az előbbi vádak és annak következtében, hogy elbocsájtották a kormányzói posztjából,[64] személyéről szóbeszéd kapott lábra, tápot adva Csernov agitációjának. Az SZR Központi Bizottsága magyarázatot követelt, azonban Szavinkov ezt nem volt hajlandó megadni olyan SZR-erek körében, akik a bolsevikokhoz húztak, név szerint említve Mark Natanszont, így kizárták az SZR-ből.[65]

Cselekedetei az Ideiglenes Kormányban sok mindent elárulnak Szavinkov eszméiről, akkori céljairól. Mivel a hadügyminisztérium kötelékében dolgozott és az első világháború javában zajlott, a „Harmadik Oroszország” képe még nem alakulhatott ki benne. Szavinkov ekkor még tántoríthatatlan híve a „Második Oroszországnak”, vagyis az „Első Oroszország” cári rendszerét megbuktató Ideiglenes Kormány rendszerének. Kerenszkijjel való nézeteltérése ellenére, annak bukását Oroszország pusztulásával azonosítja és az ebben meghatározó szerepet játszó bolsevikokat és a Pétervári Szovjetet e „Második Oroszország” rákos daganatainak tekintette. Az SZR – azon belül paramilitáris – nézete megmutatkozik az általa javasolt módszerekben, mint például a halálbüntetés bevezetése, vagy az úgynevezett „parancsnoki fegyelmi rendszer” szorgalmazása, melyek nagyobb összhangban állnak a cári rendszer alatt is szolgáló tábornokok álláspontjával, mint a – szintén SZR – Kerenszkijével. Az SZR-ből való kizárása elindította Szavinkovot az önálló politikai útkeresés irányába. Ekkor figyelhető meg esetében a legkorábban az a tendencia, hogy mindig egy nagyobb formátumú katonai vezetőhöz, tábornokhoz kötődik, bennük látja a haza megmentőjét, 1917-ben ez a személy Kornyilov volt, később Vrangel tábornok lett.

A bolsevikokat Szavinkov nem a Vörös Hadsereg katonáival és tisztjeivel azonosította,[66] hanem a Szovnarkom[67] vezetőivel. Különösen három személyt tartott meghatározónak, Lenint, Trockijt és Zinovjevet[68] (néhol Zinovjev helyett Dzerzsinszkijt).[69] Szerinte nyilvánvaló, hogy az orosz nép elégedetlen a bolsevikokkal és a többség ellenük van.[70] Szerinte a bolsevizmus térnyerése egy ember hibája: Kerenszkijé, minthogy „…túlságosan is sokat fejlődhetett alatta.”[71]

Szavinkovban az ellenszenv már kialakult az 1917-es évben, mivel az Ideiglenes Kormány aláásóit látta a bolsevikokban. Veszélyesnek tartotta őket a háborúellenes agitációjuk és a Péterváron felállított ellenkormányuk miatt. Szavinkov a hazafisága miatt már összetűzésbe került az SZR-rel,[72] így nem meglepő, hogy a bolsevikokkal is hasonló nézeteltérése volt.[73] Kifogásolta többek között a „világforradalom, világegyesítés”[74] bolsevik doktrínáját, a háborúellenességüket sem nézte jószemmel, mondván: „Ezekkel érvelve, aláírták a szégyenletes békét Breszt-Litovszknál.”[75]

Szavinkov háborúpártisága két forrásból eredhet, az egyik, a hűsége a háborút folytatni kívánó Ideiglenes Kormányhoz, a másik Szavinkov germanofóbiája, ami miatt Oroszország legyőzendő riválisát látta a németekben, akik sohasem lehetnek Oroszország szövetségesei: „Egy német szövetség Oroszországnak német technológiát jelent… német vezérkart, német szakértőket és orosz emberi erőforrásokat, az orosz katonák ágyútöltelék pozícióját jelentené.”[76] Az általa megálmodott „Harmadik Oroszország” két fő veszélyeztetőjét, a bolsevikokat és a németeket összekapcsolta, mondván: „Nincs olyan, hogy bolsevizmus, olyan van, hogy németbolsevizmus. A bolsevik veszély nem csak egy kommunista veszély, hanem egy német, egy pángermán, és talán egy Hohenzollern[77] veszély is.”[78] A két veszély összekapcsolása valószínűleg abból fakadt, hogy Lenin német segítséggel jutott vissza Oroszországba.

Szavinkov bolsevikokkal szembeni ellenszenvének másik oka a hadikommunizmus volt. Az SZR programjának sarokköve – a földtulajdon paraszti kézbe adása – s a „földet a népnek”[79] elve számára is kardinális tétel volt. A hadikommunizmus bevezetése ezt az elvet tette semmisé: „A parasztérdekeket meg kell védeni, úgy, hogy minden paraszt tudja […] hogy a vörösök nem fogják [tudni] elvenni a termését.”[80] Mivel a bolsevikok által véghez vitt földosztást nem említi sehol, valószínűleg azt nem tartotta igazi földosztásnak, annál is inkább, mert mint a kolhozosításkor kiderült, nem adták a parasztok tulajdonába a földet, csupán dolgozhattak rajta. Egy másik ehhez tartozó ellentét a bolsevikok munkásokra való alapozása, annak ellenére, hogy Oroszország számottevő többsége a parasztság volt.[81]

Szavinkov a bolsevik Csekában – élén Dzerzsinszkijjel – az Ohrana utódját látta, mondván: „Oroszországban a Cseka felváltotta az Ohránát, a falhoz állítás felváltotta a bitófát.”[82] Leonyid Kraszinnal[83] való találkozása során feltételnek nevezi meg a Cseka feloszlatását a zöld hadseregek[84] kapitulációjához.[85]

Az írásaiban Szavinkov a bolsevikokat mindenféle sérelmező jelzővel illette, mint „alávaló emberek”[86] vagy „Pokolbéli Szörny”,[87] ami alátámasztja az irántuk érzett mély gyűlöletét. Velük kapcsolatosan bármiféle megegyezést elutasított,[88] habár ő maga találkozott és tárgyalt a bolsevik Kraszinnal a későbbiekben. Úgy gondolta, hogy a „Pentagrammbéli Internacionálé”[89] –t csakis a volt Orosz Birodalomból kiszakadt új országok szövetsége tudja legyőzni.[90] Szavinkov leírta azt a vízióját, ami szerinte egy bolsevik győzelem esetén történne: „És amikor Európa már romokban fog heverni és a gaz el fogja lepni Párizs utcáit, mint a Lityelnij Proszpektet, amikor a Londoni gyárak leállnak, amikor Berlinben nem lesz vízellátás vagy fény, mint Pétervárott, akkor mit fog számítani a Versailles-i szerződés, mit fog számítani bármely szerződés […] visszatérés a középkorhoz.”[91]

Szavinkov SZR-baloldalisága ellenére még mindig jobban bízott a cári rendszer alatt szolgáló régi vágású tábornokokban Kolcsakban vagy Gyenyikinben, mint a bolsevikokban. Ennek okai a fentebb említett nézeteltérések voltak, egy további lehetséges ok lehetett Szavinkov zsidókról vallott nézetei. A műveiben, amikor megemlít egy-egy zsidó származású baloldalit, aki nevet változtatott, mint például Trockij vagy Martov, legalább egyszer hozzáteszi a születéskori vezetéknevüket, ezzel jelezve zsidó származásukat: „Bronstein-Trockij önkényesen uralkodik […] Zederbaum rajongói, akik a testvérgyilkos szörnyű háború miatt sikoltoznak.”[92] Ez a bolsevikok iránt érzett ellenszenv meghatározta Szavinkov hátralévő életét.

A fehér mozgalommal nem sokkal az októberi forradalom után találkozott, majd annak részese is lett. S itt alakulhatott ki a kozákok iránti mély tisztelete, mivel a Kozák Katonai Unió[93] segített neki egy alkalommal a Donon való átkelésben. Moszkvába ment és ott szervezkedni kezdett a bolsevikok ellen 1918-ban. Ezt Mikhail Alekszejev tábornoknak, vagyis a fehér Önkéntes Hadsereg alapítójának az utasítására tette.[94] E szerveződés nem csak Moszkvára terjedt ki, hanem Ukrajnára[95] és Jaroszlavlra is.[96] Miután ez a szervezkedés lelepleződött és feloszlott, Szavinkov Kolcsak admirális képviselője lett Párizsban 1918–1919 között.[97] A szélesebb fehér mozgalommal töltött ideje elegendő betekintést nyújtott neki a mozgalom főbb vezetőinek[98] tetteibe és – Szavinkov véleménye szerinti – hibáiba. Név szerint Gyenyikin és Jugyenics tábornokok, illetve Kolcsak admirális politikai meglátásait és tevékenységét tartotta hibásnak.

Szavinkov nem szerette volna bírálni a fehér mozgalom vezetőit, mivel azok a bolsevikok ellen harcoltak,[99] sőt, a „méltó orosz férfi” jelzővel illette őket.[100] Ugyanez igaz az orosz tisztekre, akik szenvedéseinek leírására Szavinkov külön fejezetet szánt, mondván: „Megerősítem: Ennek a beszédnek nem a bűnök megbocsátásáról kellene szólnia. Ha bűnösök voltak, akkor a mérhetetlen bűnhődésük megváltotta őket.”[101] Viszont a vezetők hibáiból, igen is tanulni kell szerinte, mondván: „…de annak érdekében, hogy a múlt legdestruktívabb hibáit ne kövessük el újra, jogunk és kötelességünk megtudni (azokat)…”[102]

A leggyakrabban ismételt megállapítása a fentebb említett vezetőkkel és a szélesebb fehér mozgalommal szemben, azok maradisága volt minden vonatkozásában, legyen az politikai, katonai vagy gazdasági ügy. Axióma volt számára, hogy a mozgalom többsége monarchista és a régi rendszert szeretné visszaállítani: „Érti-e Gyenyikin, hogy a kozákok és a parasztság fogja újjáépíteni Oroszországot és nem az ingatlantanácsosok, kormányzók és cárista miniszterek?”[103] Ugyanakkor, eszméinek visszatérő eleme, hogy a régit és múltbélit nem lehet visszahozni.[104] A fehér mozgalom restaurációs erőfeszítéseit alapvető hibának tekintette: „Kolcsak, Gyenyikin és részben Jugyenyics tapasztalatai végleg elítélték Oroszország újjáépítésének ily módjait.”[105]

E hibák között említette Gyenyikin földtörvényét, ami kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy tényleg földet adjon a parasztoknak, hiszen voltak olyan megyék, ahol a parasztok egyáltalán nem kaptak földbirtokot, míg, ahol kaptak, az sem volt elegendő a megélhetésükhöz.[106] Emellett a törvény kárpótlási jogot biztosított az érintett földesuraknak, amit a parasztok termésben voltak kötelesek kifizetni.[107] Véleménye szerint így biztosította Gyenyikin a földesurak támogatását – a parasztság kárára.

Szavinkov a hajdani Orosz Birodalom népeinek további szoros együttműködését szorgalmazta, kiváltképpen a bolsevikok elleni küzdelemben. Így érthető módon nehezményezte a tényt, hogy a fehér vezetők ellenségként kezelték az újonnan függetlenedett népeket: „Több, mint százmillió volt orosz polgárt, nem csak nem buzdítottak a közös harcra, hanem részben ellenségnek, részben egyszerűen külföldinek nézték őket.”[108] Ahelyett, hogy szövetségeket kötöttek volna, ellenségekké tették az inkább fehérekkel szimpatizáló utódállamokat már azzal, hogy nem ismerték el azok függetlenedését. E felfogással Szavinkov föderális Oroszországa sem születhetett meg Kolcsak, Gyenyikin vagy Jugyenyics jóvoltából.

Szavinkov elképzelése szerint mindenkinek, aki a bolsevikok ellen van, az lényegében fehér és egyesülniük kellene a bolsevikok legyőzése érdekében: „Vessünk magunk mögé minden különbséget, a jobb és baloldal, a monarchisták, köztársaságpártiak és szocialisták egyesüljenek, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel…”[109] Kornyilov és Kolcsak halála után Szavinkov Vrangel tábornokban találta meg azt a katonát, aki képes lehetett volna végrehajtani a „Harmadik Oroszország” megvalósításának tervét.[110] Vrangel tábornok úgy tűnik okult elődei hibáiból, s nem harcolt az utódállamok népeivel.[111] Szavinkov szemében ennél is fontosabb cselekedete az volt, hogy földet osztott a parasztságnak,[112] s ezzel szélesítette a bolsevikok ellen küzdők társadalmi bázisát.

A Szavinkov „Harmadik Oroszország”-ának koncepciója, s annak alapelemei – ti. demokratikus, paraszti és szabad Oroszország[113] – amikor azokat papírra vetette, még teljesen újak voltak az orosz politikai életben. Egy harmadik út víziója és programterve volt a polgárháború káoszában: „…azok, akik szolgálják idegenkednek mind a restaurációtól, mind a bolsevizmustól…”[114] De a „Harmadik Oroszország” eszméje nem merült ki e mondatban, hisz egy járatlan úton haladva kellett volna irányt mutatnia, s nem csak hazája népének, hiszen Oroszország hatalmi potenciálja révén törekvéseinek nemzetközi dimenziói is voltak.

Az eszme alaptézise a földbirtokok újrafelosztása, majd a paraszti kisbirtokokosságra alapozni a politikát,[115] azokra az emberekre, akiknek az érdekei és véleményei eddig nem számítottak: „a józaneszű paraszt”-ra[116] aki e „Harmadik Oroszország” meghatározó eleme lett volna.[117] A parasztság támogatása abból az egyszerű tényből következett, hogy az orosz társadalmat még a világháború után is nagyobbrészt ez a réteg alkotta, s az ország gazdaságát is az agrárium határozta meg.[118] Míg a bolsevikok Németországot és Angliát alapul vevő marxi ideológia alapján akarták Oroszországot újjáépíteni, addig Szavinkov Oroszország gazdasági és demográfiai adottságai mentén képzelte azt el. E megálmodott államrendszerben a nagybirtokosok osztálya – kiknek száma a korszakban körülbelül százharmincezer főre tehető[119] – a föld újrafelosztásának függvényében megszűnt volna létezni, jobban mondva, ez már megtörtént[120] és ezt a „Harmadik Oroszország” programban is megkérdőjelezhetetlen tényként rögzítette: „Nem lehet többmillió ember tulajdonát elvenni, nem számít, hogyan jutottak hozzá.”[121] Szavinkov agrárszocialista álláspontját Franciaország példájával támasztotta alá, szerinte a franciák agrárstruktúrájuk következtében nyerték meg a háborút és emiatt nem bukkant fel ott a bolsevizmus.[122] E földrendelkezés nem csak a földesúri birtokokat érintette volna, hanem az Orosz Ortodox Egyház kezén lévő birtokokat is.[123] Elképzelése szerint a földbirtokok újraelosztását a „Harmadik Oroszországot” vezető parasztság végezte volna el, mivel „csak a parasztok maguk tudják, hogy lehet lelkiismeretesen felosztani a földet és hogy hol kell megőrizni az obscsinát,[124] és hogy hol kell tulajdonná változtatni.”[125]

Hogy kik a hívei e „Harmadik Oroszországnak”? A válasz bizonyára nem egyszerűen az, hogy azok, akik se nem bolsevikok és nem a restauráció hívei. Utóbbi esetben Nesztor Mahno[126] is a „Harmadik Oroszország” építője lett volna. Szavinkov azonban azt is leszögezte, hogy egyvalaki csak akkor igazi híve ennek az ideológiának, ha az összes tézisét elfogadta. Ezt egy példával szemléltette: „A volt földesúr, aki a parasztok földhöz való jogáról beszél, majd azonnal szabályokat hoz az erdőkről és a többi földről, ez már nem sajnálatot, hanem dühöt és neheztelést vált ki.”[127] Ugyanez vonatkozik minden más politikai nézetet vallóra és társadalmi osztályra, legyen az tábornok vagy közkatona, illetve jobb vagy baloldali.

Szavinkov elképzelése szerint a „Harmadik Oroszország” megteremtői a parasztok és a kozákok lesznek, mégpedig az összehívandó Alkotmányozó Nemzetgyűlés felhatalmazása révén.[128] E szervezet lényegében a parasztság együttműködési fóruma lenne, ahol ők és a kozákok kinyilváníthatnák szabad akaratukat.[129] Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés döntené el az államformát is, ami kapcsán Szavinkov a saját véleményét is kifejtette: „Alkotmányozó nemzetgyűlésen keresztül, egy új, erős, paraszti „harmadik” Oroszország felépítéséről. Én, mint köztársaságpárti, azt mondanám, hogy a Nagy Orosz Szövetségi Köztársaság felépítéséről. De az államforma kérdése nem a mi döntésünk.”[130] Mivel a „Harmadik Oroszország” nem csak az orosz kezek munkájából épülne fel, minden „tagállam” rendelkezne Alkotmányozó Nemzetgyűléssel.

A „Harmadik Oroszország” elveinek megalapozója ugyanakkor nem Szavinkov, hanem a narodnyik forradalmár Nyikolaj Csajkovszkij volt.[131] Programjának alapfogalmai: „Oroszország, földet a népnek, népek szövetsége, alkotmányozó nemzetgyűlés.”[132] Szavinkov követendő példaképként tekintett a mű írása idején még élő, forradalmár Csajkovszkijra, aki alapító tagja volt a Szavinkov által szervezett Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért antibolsevista szervezetnek.[133] Nem kérdéses, hogy Csajkovszkij meghatározóan inspirálta Szavinkov „Harmadik Oroszország” elméletét és programját.

A Breszt-Litovszki béke és az orosz polgárháború zűrzavara széthasította a volt Orosz Birodalom területét és népeit. Mind a bolsevikok és a fehérek e területek visszaszerzését kívánták. A bolsevikok megtámadták az újonnan függetlenedett Lengyelországot,[134] a fehér tábornokok pedig a grúzokkal és ukránokkal hadakoztak.[135] A bolsevikok irredentizmusa sok hazafit a soraikba állított, köztük egy olyan híres tábornokot is mint Bruszilov.[136]

Az első lépés a „Harmadik Oroszország” irányába, a bolsevikok legyőzése lett volna a volt Orosz Birodalom valamennyi népeinek és utódállamainak összefogásával: „…hogy Lengyelország, Finnország, Lettország, Észtország és a többi most már független állam nem ellenségei az orosz demokráciának, hanem szövetségesei és barátai, hogy csakis közös erővel lehet legyőzni a világ gonoszát: a bolsevizmust.”[137] A népek önrendelkezése az elméleti sarokköve Szavinkov eszméinek. Vagyis az, hogy a „Harmadik Oroszország” a hajdani Orosz Birodalom népeinek föderális szövetsége legyen.[138] Viszont ellentmondásos módon a népek önrendelkezésétől és a demokrácia gyakorlatából csupán egyetlen eredményt várt Szavinkov, azt, amit ő gondolt helyesnek: „…ha egy lett, egy grúz vagy egy ukrán, minden körülmények között független szeretne maradni, minden körülmények között ellenségeskedni szeretne Moszkvával, akkor […] utat tévesztett […] nem érti a saját érdekeit és nem érdekli a független országa jövője.”[139]

Arra, hogy miért egyezne bele ebbe az ukrán, a grúz vagy az észt nép, Szavinkov a kulturális és gazdasági köteléket hozta fel: „Olyan nincs, hogy nem lesz újjászervezve,[140] mert a gazdasági, politikai és kulturális kölcsönös késztetés akkora, hogy minden korábbi viszályt és gyűlölködést elhallgattat.”[141] A Szavinkov által várt döntést az Oroszországhoz csatlakozásról, ezen országok alkotmányozó nemzetgyűlései hozták volna meg. Érdekes tény, hogy akárhányszor az elszakadt népeket említi, csak a fehér és keresztény népekről beszél, Oroszország Közép-Ázsiai régiójáról szó sincs víziójában, így a népeiről sem. Lehetséges, hogy őket nem illetné ugyanaz a népi önrendelkezés, ami járt volna a letteknek vagy az ukránoknak.

Ami a lengyeleket illeti, az ő csatlakozásukkal nem számolt a „Harmadik Oroszország” föderációjához. Ehelyett közeli szövetségeseként tekintett rájuk, ami meggyőződése szerint mindkét nemzet érdekében állt.[142] A másik felmerülő lehetőséget – az orosz–német szövetséget – elutasította, mivel Oroszország abban alárendelt szerepet töltene be.[143] Nyilvánvaló, hogy a lengyelekhez fűződő mély kapcsolatai miatt képezett a lengyel állam kivételt a „Harmadik Oroszország” tervében. S az is kézen fekvő magyarázat, hogy mivel Lengyelországban tartózkodott a mű megírása alatt, nem akarta maga ellen fordítani a lengyel kormányt és népet azzal az elképzeléssel, hogy újra Oroszországhoz fognak tartozni.

Miután elűzték Lengyelországból, Csehszlovákiából és Finnországból, Párizsban talált menedékre.[144] Innen próbált támogatást szerezni a bolsevikellenes harchoz, elsősorban anyagi segítséget kérve, hűen tartva magát az 1920-ban leírtakhoz: „Russia fara da se.”[145] Szavinkovot, egy 1921-es londoni útja alkalmából, Kraszin szovjet nagykövet egy találkozóra hívta. A beszélgetés célja Kraszin szemszögéből Szavinkov „beszervezése” volt a bolsevik kormányba. Ezen kívül Moszkvában jogosan hihették azt – az ideológiai hasonlóságok okán – hogy Szavinkov a zöld hadseregek felett tényleges befolyással bírt.[146] Hírt kapva Szavinkov találkozójáról, Winston Churchill elküldte a titkárát Archibald Sinclairt, hogy „kérdezősködjön”[147] a beszélgetésről. Sinclairnek elmondta ugyanazon feltételeket a zöldek kapitulációjához, amit kifejtett Kraszinnak is, mindezt úgy, hogy nem állt velük kapcsolatban: „…a kommunisták: 1. feloszlatnák a Csekát. 2. Elismernék a magántulajdont és 3. Megengednék a szabad tanácsi választásokat.”[148] Ugyanezt elismételte a rákövetkező napokban Churchillnek, Birkinheadnek,[149] Lloyd Georgnak és Worthington-Ewansnek is.[150] Szavinkov elmondása szerint az említett államférfiak mindegyike egyetértett vele az említett három pontjában.[151] Szavinkov leírta, hogy Lloyd George meghívta az 1922-ben rendezendő Cannes-i konferenciára,[152] állítását azonban inkább üres kérkedésnek tekinthetjük,[153] amelynek célja Piłsudski támogatásának elérése volt. A meghívásról éppen egy Piłsudski marsallnak címezett levelében olvashatunk.

A zöld hadseregek, amikről Szavinkov említést tett a levélben egy kollektív elnevezés, amit különböző agrárvidékek fegyveres erőikre való hivatkozáskor használtak.[154] A zöld hadseregek többsége saját magukra nem hivatkoztak zöldként.[155] Az elnevezés vonatkozhat felkelőkre, vagy fosztogató dezertőrökre is mind a bolsevik, mind a fehér oldalról, Ukrajna és Oroszország határvidékén.[156] A hadseregek agrár jellege válthatta ki azt a gondolatot, hogy Szavinkovnak valahogy köze lehet hozzájuk.

1922-ben figyelmét a fasisztává vált Olaszországra fordította. Mussoliniben egy antibolsevista szövetségest látott, aki segíthet neki a bolsevikokkal folytatott küzdelmében.[157] Szavinkov ezen terveinek sikertelenségéről árulkodik a Mussolinivel folytatott tárgyalásának az eredménytelensége.[158]

1924-ben egy Narvai orosz nyelvű újság, a Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] jelentést tett az orosz társadalomban működő „Szavinkov agitátorokról.”[159] Ez azt jelenti, hogy lehetett bizonyos támogatottsága az emigráns körökben.

Az Orosz Birodalom utódállamait illető meglátásai utalnak Szavinkov hipokráciájára. Miközben a demokrácia mellett agitált, elutasította azon teoretikus döntéseket, amikkel nem értett egyet, például az utódállamok viszonyulását Oroszországhoz. Az utódállamok együttműködésének szorgalmazása, valamint a lengyel–orosz szövetségről vallott nézetei az eurázsianizmus szlavofil ideáját tükrözik. Szavinkov a szövetség értelmét – a lengyelbarát álláspontján kívül – a németek elleni összefogásként fogalmazta meg. Száműzetésében is folytatódott az a tendencia, hogy egy-egy nagyobb befolyású vezetőhöz igyekezett kötődni, többek között Piłsudskihoz, Churchillhez és Mussolinihez. Az a tény, hogy ezen befolyásos államférfiak magukhoz hívták és tárgyaltak vele, bizonyítékként szolgál Szavinkov nemzetközi hírnevére, elismertségére. A száműzetését Párizsban töltötte, mint sok más fehér emigráns, mint például Dmitrij Merezskovszkij – aki vele volt Varsóban és a „Свобода” –ban megjelent rövid életrajzát írta meg[160] – vagy Vlagyimir Burcev, aki egyike volt az utolsóknak, akik a veszte előtt beszéltek vele.

Szavinkovot a szovjet titkosszolgálat, az OGPU visszacsalogatta a Szovjetunióba 1924. júliusában ellenforradalmi tevékenység hírével. Vlagyimir Burcevnek jelentette be távozási szándékát, mondván: „Mennem kell […] Oroszországba megyek, hogy meghaljak a bolsevikok ellen vívott küzdelemben […] De meg fogom mutatni mindazoknak, akik száműzetésben maradtak, hogyan kell meghalni Oroszországért.”[161] Érkezésekor, augusztusban az OGPU várt rá és letartóztatta, majd rövid bírósági tárgyalást követően – amiben 13 vádpontot állítottak össze Szavinkov ellen – Vaszilij Ulrik, a katonai bizottság elnöke kihirdette az ítéletet: „A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság Borisz Viktorovics Szavinkovot […] öt év szabadságvesztésre és golyó általi halálra ítéli…”[162] Szavinkov a tárgyalás során azt állította, hogy hatalmas hibát követett el, és hogy kész szolgálni a szovjet államot.[163] Ennek fényében a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnöksége – Mihail Kalinyin elnökletével – úgy döntött, hogy a halálbüntetést tíz év szabadságvesztésre enyhíti.[164] Szavinkov tárgyalásáról az akkori szovjet és a fehér emigráns média is hírt adott.[165]

A Lubjankában várta a börtöncellája Szavinkovot. Itt töltötte el azt a kevesebb mint egy évet, ami hátra volt az életéből. Itt türelmesen várta azt, hogy kegyelmet kapjon, hisz folyamatosan azt hitegették vele az OGPU őrei.[166] Kétségbeesésében levelet írt Dzerzsinszkijnek, annak érdekében, hogy szabadon engedje és adjon neki munkát, mondván: „Maguk ellen voltam, most magukért vagyok.”[167] Azonban a próbálkozásainak nem lett eredménye, börtönben maradt. Alig pár nappal később – értesülve kérelme visszautasításáról – hivatalos jelentések szerint kiugrott a Lubjanka ötödik emeletéről a halálába.[168] Azonban nem sok időnek kellett eltelnie, hogy ezt a narratívát megcáfolják, a Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok] 1928-as kiadásának állítása szerint Szavinkovot meggyilkolták, és hogy a halálának köze van Nariman Narimanov[169] halálához, akivel a – a lap szerint – közeli barátságot ápolt, azonban ez nem valószínű.[170] Így ért véget Borisz Szavinkov háborúval és harccal beárnyékolt élete.

A nemzetközi emlékezete nem tükrözi személye és eszméinek fontosságát. A személyét inkább Oroszországban ismerik, ott is leginkább a regényei miatt. A 20. században a különböző Oroszországgal foglalkozó folyóiratokban szórványosan felbukkant a neve. 1925-ben Harkovban az OGPU a forradalmat megörökítő múzeumot nyitott, amelyben külön „sarkot” kapott Szavinkov.[171] Lengyelországban rövid ideig utca viselte a nevét, megtisztelve a lengyelek felé tanúsított barátságát. Azonban nem sokáig létezhetett Borisz Szavinkov utca, ugyanis a lengyel ellenzék tiltakozásai miatt megváltoztatták az utca elnevezését.

Szavinkov egy kétpólusú konfliktusban kereste a harmadik utat. Az általa elképzelt harmadik út tükrözi azon személyek és szervezetek eszméit, amelyek hatással voltak rá élete során. Ilyenek az édesapja, aki a lengyelek szeretetét és egy erős igazságérzetet adott neki, a nagybátyja ismeretségi köre, akik meggyőzték a paraszt-kérdés alapvető fontosságáról, az SZR és Nyikolaj Csajkovszkij, akik megerősítették benne a nagybátyja barátaitól tanultakat. Ezen túl a legbizalmasabb iskolás társa SZR terroristává vált.

Azért is különbözhetett a világnézete az SZR-es bajtársaitól, mert velük ellentétben szinte végigharcolta az első világháborút a francia hadsereg kötelékében, így természetes lehetett számára a kötődés valamely erős katonai parancsnokhoz. A bolsevikok elleni elszánt küzdelme, kitüntetett szerepet biztosított neki a fehér emigránsok körében. Élete nagyrészében hűséges volt az elveihez, a bajtársaihoz és feleletteséhez Kerenszkijhez is.

Noha Szavinkov egy világtörténelmi jelentőségű folyamatban a fehérek oldalán fejtett ki számottevő politikai aktivitást, a nemzetközi szakirodalomban csak szórványosan hivatkoznak elméleti tételeire és munkásságára. Ezt a bolsevik forradalommal és az orosz polgárháborúval kapcsolatos történelmi folyamatok – politikai platformok és eszmék – egyszerűsítésével magyarázhatjuk. Minden bizonnyal egyszerűbb az orosz polgárháborút vörösök és fehérek küzdelmeként megjeleníteni, habár a fehérek maguk se alkottak egységes mozgalmat.

Szavinkov mint a parasztok megmentője lépett fel az orosz polgárháború színpadára, mint akinek az ideológiája, a „Harmadik Oroszország” eszméje Oroszországot forradalmasítani kívánta. Az SZR és a narodnyik eszme alapvető gazdasági és társadalmi nézeteihez kapcsolta hozzá a patrióta értékrendet és magatartást, valamint az eurázsianizmust. Vagyis szerinte, Oroszország Európa és Ázsia között saját útját járva, föderális állami keretek között maradhat az egyedüli nagyhatalom a térségben. Szavinkov demokrácia felfogás súlyos ellentmondásokkal terhes, magán viseli a Csadajev tipológiájára visszamutató bélyeget: a „tatár-bizánci csődtömeg” örökségéből, azaz az orosz társadalmi képlet torzulásaiból „eleve” következik a kiútkeresés harmadik utas zsákutcája.

Szavinkov jelentős szerepet játszott az orosz történelemben, legyen az közvetlen részvétel a történelmi eseményekben, mint a Kornyilov puccs, vagy indirekt, mint a harmadik út hirdetése a lángokban álló és megrendült Oroszországban. Ezért is meghökkentő – egyúttal további kutatásra inspiráló – hogy 2021-ig kellett várni egy életrajzi monográfia megjelenésére angol nyelven.

Bibliográfia

Alexandrov, Vladimir: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and his wars against the tsar and the bolsheviks, New York–London, Pegasus Books, 2021.

Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020.

Dugin, Alekszandr: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022.

Landis, Erik C.: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, in Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (January 2010), 30–46.

Medlin, D. Virgil: Alexander Fedorovich Kerensky, in Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971.

Meier, Irina Vasilyevna: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, University of South Carolina, 2016.

Mohrenschildt, Dimitri von: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325–327.

Tobenkin, Elias: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, In: Current History (1916–1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 391–396.

Watson, David Robert – Heller, Michel: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, in Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4, [Jul–Dec, 1986], 461–469.

Kiadott Források

Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922.

Kerensky, Alexander Fyodorovich: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): The pale horse, New York, A.A. Knopf, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917.

Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д. Москва, 1924.

Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925.

Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г.2., 1924.

Нарвскiй Листокъ, Г.1., 1928.

Ропшинъ, В. [Ropsin, V.]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918.

Савинковъ, Борисъ [Szavinkov, Borisz]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „harmadik” Oroszország felé „A hazáért és a szabadságért”], Варшава Русскаго Политическаго Комитета въ Польшѣ, 1920.

Савинковъ, Борисъ: Къ Дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919.

Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij Lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.)

Levéltári forrás

Piłsudskiego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałka Piłsudskiego: B. Sawinkowa, 701-001-034-016.

Hivatkozások

  1. Za rogyinu i szvobodu, A Hazáért és Szabadságért. ↑
  2. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „Harmadik” Oroszország felé „A Hazáért és Szabadságért”], Варшава, Русский Политический Комитетъ въ Польшѣ, 1920, 4. ↑
  3. Uo., 37. ↑
  4. Jelentése: Úton a Harmadik Oroszország felé A Hazáért és Szabadságért. ↑
  5. Jelentése: Szabadság. ↑
  6. A 20. század elején, a fehér emigráns körökben kialakult eszme, ami az orosz kultúrát sajátosnak véli, se nem nyugatinak, se nem keletinek. A gazdasági téren „egy mezőgazdaságon alapuló, organikus gazdaság megteremtését szorgalmazták.” Ezen kívül erősen kiálltak az Orosz Birodalom területi integritása mellett, de a monarchia visszaállítását nem szorgalmazták. (Alekszandr Dugin: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022. 22.) ↑
  7. A narodnyik mozgalom a 19. században kialakult agrárszocialista mozgalom, ami az orosz szocialista gondolkodás második periódusát jelenti. Sajátosságuk volt, hogy a „néphez mentek”, vagyis a falvakba mentek a tanult narodnyikok tanítani és a mozgalom eszméit hirdetni a parasztságnak. Az eszméiknek főbb elemei a földosztás és a republikanizmus. Ez a mozgalom inspirálta a későbbi agrárszocialista mozgalmakat, mint a Népi Akarat és a Szocialista Forradalom Párt. (Nyikolaj Bergyajev: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020. 117–118.). ↑
  8. Савинковъ: На пути къ, 5. ↑
  9. Uo., 29. ↑
  10. Uo. ↑
  11. Vladimir Alexandrov: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and His Wars Against the Tsar and the Bolsheviks, New York—London, Pegasus Books, 2021, 21. ↑
  12. Uo., 23. ↑
  13. Uo., 25. ↑
  14. Савинковъ: На пути къ, 5–6. ↑
  15. Uo., 6. ↑
  16. Uo. ↑
  17. “Ropshin” Boris Savinkov: What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917. ↑
  18. Uo., 24, 32. ↑
  19. Uo., 29–30. ↑
  20. В. Ропшинъ [V. Ropsin]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918. ↑
  21. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: Къ дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919, 3. ↑
  22. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016; David Robin Watson – Michel Heller: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, In: Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4. [Jul–Dec, 1986], 468. ↑
  25. D. Virgil Medlin: Alexander Fedorovich Kerensky, In: Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971, 128. ↑
  26. Савинковъ: Къ дѣлу, 3. ↑
  27. Uo. ↑
  28. Alexander Fyodorovich Kerensky: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919, 7 – 8. ↑
  29. Савинковъ: Къ дѣлу, 6. ↑
  30. Uo., 4. ↑
  31. Uo. ↑
  32. Uo. ↑
  33. A II. Internacionálé háborúellenes konferenciájára utalva. ↑
  34. Uo., 4. ↑
  35. Uo., 5. ↑
  36. Uo. ↑
  37. Uo., 5–6. ↑
  38. Uo., 6. ↑
  39. Ónaptár szerinti dátum. ↑
  40. Mogiljovban (ma Fehéroroszország). ↑
  41. Uo., 8. ↑
  42. Uo., 8–9. ↑
  43. Uo., 9. ↑
  44. Uo., 10; Az angolszász források és szakirodalmak ezt a posztot „hadügyminiszterhelyettesnek” nevezik. ↑
  45. Uo. ↑
  46. Uo., 11. ↑
  47. Uo. ↑
  48. Uo., 12. ↑
  49. Uo., 11. ↑
  50. Uo., 7, 21, 27. ↑
  51. Uo., 15. ↑
  52. Uo., 15–16. ↑
  53. Uo., 16. ↑
  54. Uo., 14. ↑
  55. Uo., 15. ↑
  56. Uo., 13. ↑
  57. Uo., 12. ↑
  58. Korábban a Szent Szinódus főtanácsosa; A szerepét Kerenszkij is megerősíti, habár ő nem tartja az ügyet félreértésnek, mint Szavinkov (Kerensky: The prelude, 162.) ↑
  59. Савинковъ: Къ дѣлу, 25. ↑
  60. Uo., 25. ↑
  61. Uo., 24. ↑
  62. Uo., 25–26. ↑
  63. Uo., 27. ↑
  64. A többi posztjáról ő maga mond le (Uo., 29.). ↑
  65. Uo. ↑
  66. Савинковъ: На пути къ, 12. ↑
  67. A Népbiztosok Tanácsa, a bolsevik végrehajtó hatalom csúcs intézménye. ↑
  68. Uo., 9, 41. ↑
  69. Uo., 33. ↑
  70. Uo., 12. ↑
  71. Uo., 7. ↑
  72. Savinkov: What never, 29–30. ↑
  73. Савинковъ: На пути къ, 41. ↑
  74. Uo., 42. ↑
  75. Uo., 41. ↑
  76. Uo., 30–31. ↑
  77. A Hohenzollern veszély említése azért is furcsa, mert a mű, amiben ezt leírja 1920-ban jelent meg, bő két évvel a Hohenzollern-ház trónfosztását követően. ↑
  78. Uo., 24. ↑
  79. Uo., 20. ↑
  80. Uo., 10. ↑
  81. Uo., 21. ↑
  82. Uo., 11. ↑
  83. A bolsevikok londoni nagykövete. ↑
  84. Ukrajna keleti részén és Oroszország dél-nyugatán felbukkanó decentralizált fegyveresek. (Erik C. Landis: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, In Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (Jan., 2010). 32.). ↑
  85. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
  86. Савинковъ: На пути къ, 14. ↑
  87. Uo., 25. ↑
  88. Uo., 14. ↑
  89. Uo., 42. ↑
  90. Uo., 15. ↑
  91. Uo., 42. ↑
  92. Uo., 43. ↑
  93. Uo., 8. ↑
  94. Uo. ↑
  95. Elias Tobenkin: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, in Current History (1916-1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 392. ↑
  96. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
  97. Tobenkin: Boris Savinkov, 392. ↑
  98. Itt érdemes megjegyezni, hogy a fehér mozgalom megosztott volt, a különböző hadurak saját törvényeket és rendeleteket adtak ki. ↑
  99. Савинковъ: На пути къ, 46. ↑
  100. Uo. ↑
  101. Uo., 39. ↑
  102. Uo., 46. ↑
  103. Uo., 52. ↑
  104. Uo., 21, 30. ↑
  105. Uo., 32. ↑
  106. Uo., 22. ↑
  107. Uo., 23. ↑
  108. Uo., 47. ↑
  109. Uo., 49. ↑
  110. Uo., 54. ↑
  111. Uo., 33. ↑
  112. Uo., 4. ↑
  113. Uo., 8. ↑
  114. Uo., 17. ↑
  115. Uo., 18. ↑
  116. Uo., 19. ↑
  117. Uo., 21–22. ↑
  118. Uo., 21. ↑
  119. Uo. ↑
  120. Uo., 20. ↑
  121. Uo., 21. ↑
  122. Uo., 22. ↑
  123. Uo. ↑
  124. A faluközösséget. ↑
  125. Uo., 22. ↑
  126. Ukrán anarchista forradalmár az orosz polgárháború idején. ↑
  127. Uo., 17. ↑
  128. Uo., 18. ↑
  129. Uo., 51. ↑
  130. Uo., 33. ↑
  131. Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922, 782. ↑
  132. Савинковъ: На пути къ, 50–51. ↑
  133. Encyclopaedia Britannica, 782. ↑
  134. Савинковъ: На пути къ, 40. ↑
  135. Uo., 47. ↑
  136. Uo., 40. ↑
  137. Uo., 16. ↑
  138. Uo., 17, 33, 35. ↑
  139. Uo. 34. ↑
  140. Vagyis, hogy nem lesznek újra egyesítve a volt Orosz Birodalom területei. ↑
  141. Uo., 28. ↑
  142. Uo., 30. ↑
  143. Uo., 30–31. ↑
  144. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
  145. „Oroszország maga teszi”, vagyis Oroszországnak (beleértve a hajdani birodalom népeit is) egymagában kell legyőznie a bolsevikokat. (Савинковъ: На пути къ, 23.). ↑
  146. Watson: The Krasin–Savinkov, 465. ↑
  147. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
  148. Uo. ↑
  149. Az Egyesült Királyság lordkancellárja. ↑
  150. A brit hadügyminiszter. ↑
  151. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016. ↑
  152. Egy konferencia a nyugati hatalmak és Szovjet Oroszország közti megállapodásról. ↑
  153. Watson–Heller: The Krasin–Savinkov, 463. ↑
  154. Landis: Who Were the “Greens”, 32. ↑
  155. Uo. ↑
  156. Uo. ↑
  157. Alexandrov: To Break Russia’s, 679. ↑
  158. Irina Vasilyevna Meier: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, 2016, 15, 138. ↑
  159. Старый Нарвскiй листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.) ↑
  160. Савинковъ: На пути къ, 8. ↑
  161. Dimitri von Mohrenschildt: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitiri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325. ↑
  162. Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д., Москва, 1924, 149. ↑
  163. Uo., 145, 150. ↑
  164. Uo., 149–150. ↑
  165. Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г. 2, 1924. ↑
  166. Mohrenschildt: Savinkov’s letter, 326. ↑
  167. Uo. ↑
  168. Uo; Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925. ↑
  169. Magas rangú azeri bolsevik politikus az 1920-s évek első felében. ↑
  170. Нарвскiй Листокъ Г. 1, 1928. ↑
  171. Былой Нарвскiй Листокъ, 1925. ↑