Tóth-Mihala Veronika: Kifeszítve. A kereszt, az élet fája egy református gyülekezet nagyheti hitgyakorlatában

Bevezetés

A Tisza partján, egy kanyarban van a temetkezési hely, ahol bele lehet szórni a hamvakat a Tiszába. Gyakran állok ott, tiszaparti lévén, és nézem a vizet, a partot. Mécsesek állnak a meder szélén, ide jönnek emlékezni, akik itt temetkeztek. Szeretteik hamvait elvitte a víz, de a meder alja mégis őrzi a nyomukat, az apró szemcsék között ott vannak azok a hamvak is, akikre emlékeznek a parton állók. A Tisza lassan folyik, sokkal lassabban, mint a Duna. Alig látni, merre tart.

A hagyomány, ami összeköt minket a forrásunkkal, a Szentírással, eleink megtapasztalásából, hitvallásából, bibliaértelmezéséből tört magának utat, mint egy folyó meder, és minket is visz magával. Nem a parton állunk, hogy ránézhetnénk a múlt emlékeire, és nézhetnénk, merre visz a víz, hanem a mederben vagyunk, benne a hagyományban. Most mi írjuk az egyházunk történetét, a mélyben ott lapul a múltunk minden szemcséje. Számomra úgy tűnik, hogy kanyarba érkeztünk. Nem látunk túl rajta. Nem minden kor ilyen, de ma sokan érezzük így, hogy nem látunk túl. Ezért keressük annyira a tekintetünkkel azt, hogy mi bújik elő a kanyaron túl. Keressük az egyházon kívül és belül a viszonyítási pontokat. Az egyházon kívül a társadalmi kérdések megválaszolásával, a művészetekkel párbeszédben, vagy a politikai változások hullámvasútján. Belső viszonyítási pontokat is igyekszünk kijelölni, megrajzoljuk egyházképünket, amihez vezetőket keresünk, gyülekezetépítési tanácsokkal látjuk el egymást, jogalkotásba fogunk, átalakítjuk a képzési rendszerünket.

Ennek a tanulmánynak a kereteit egy gyülekezeti tapasztalat határozza meg, annak a felismerése, hogy gyülekezetünkben (a Debrecen-Kossuth Utcai Református Egyházközségben, melyet a továbbiakban egyszerűen gyülekezetünkként említek majd) miként került a figyelmünk középpontjába a nagyhét és a húsvét megünneplése. Egyre több istentiszteleti alkalom jelent meg a nagyhéten az évek során, egyre nagyobb érdeklődés övezete közösségünkben a szent háromnap megünneplését. És ebben az esztendőben előbukkant az a kérdés, hogy valahol a liturgiában, a templomban, vagy a gyülekezeti teremben nem jelenhetne-e meg a kereszt. Nálunk nincs kereszt a tereinkben sehol. Legyen kereszt a nagypénteki istentiszteleten? Hol álljon? Milyen kereszt? Ez a kérdés rávilágított sok más eldöntetlen kérdésünkre. A kérdésre adott választ viszonyítási pontként éltük meg. A kereszt felállítása ébresztett rá arra, amikor a nagycsütörtöki istentiszteleten életfaként, azaz élő borostyánba és szúrós mahóniába fonva megjelent, hogy hiányzott. Tudom, hogy sok református gyülekezet tereiben megjelenik a kereszt. Nálunk nem volt jelen. Ennek a történetnek, átalakulásnak a felfejtése ez a tanulmány. Ez a gondolatsor elvezet oda, hogy egyházunk útvesztésnek is lehet valami köze ahhoz, hogy nem mindenhol áll középen a kereszt. A kereszt a szenvedő, kiszolgáltatott Krisztust jeleníti meg, a feltámadás a dicsőséges és győzedelmes Krisztust. Mindkettő Krisztus és mindkettő az egyházunk feje. Az nagyban alakítja az egyházképünket, hogy melyik a hangsúlyos. Van, hogy feledésbe merül, elhomályosodik Krisztus szenvedő arca, és váratlanul felbukkan, egy nagycsütörtökön tisztábban és érthetőbben. Azt feltétezem, hogy az az egyház, ami Krisztus szenvedését is tudja szemlélni, közelebb van a szenvedőkhöz, a kicsinyekhez. Krisztusképünk határozza meg egyházképünket.

Hol van a kereszt helye ma a református egyház hitgyakorlatában?

Vállaljuk-e azt, amit a kereszt jelent? Mit jelent a kereszt számunkra? Hol jelenik meg ez a jelentés? Az, hogy a nagypéntek ünneplése és a kereszt nincsen egyensúlyban a húsvét megélésével, vajon összefügg-e azzal, hogy milyen lett az egyházképünk? Vagy az egyházképünkből következik, hogy nem kerül a lelki és közösségi életünk középpontjába a kereszt?

A kereszt megjelenítésnek akadályai

Kulturális kontextus – a táboron kívül

Korunk nem tekinti az élet részének a szenvedést és a halált. A boldogság és boldogulás 21. századi európai fogalomrendszere, lélektani, társadalmi és politikai nyelvezete az erős, érvényesülő, egészséges növekedését támogatja, és hanyagolja a gyenge, lemaradó és nehézségekkel küzdőt, még ha alapdokumentumai az ellenkezőt rögzítik is. Nehezen tudunk mit kezdeni azzal a kijelentéssel, hogy az élet áldozat alapú, hogy lemondással jár, és van olyan szenvedés, és olyan seb, ami nem gyógyítható, hanem együtt kell élni vele. Önmagában Krisztus áldozatának, a helyettes áldozat teológiájának meggyengülése is részben abból fakad, hogy nem akarunk ránézni arra a Krisztusra, vagy másképpen szólva nem akarjuk azt a Krisztust látni, aki a táboron kívül szenvedett, mert nem szeretnénk meglátni azokat, akik ma ebben a helyzetben vannak.

Témánk, hogy valójában miért nem tudunk mit kezdeni az áldozattal, mint Krisztus áldozatával. Azért nem, mert nem akarunk szembenézni azzal a keresztény örökséggel, ami nem az áldozatok mellé áll, hanem az ítélkező szerepbe helyezkedve a keresztények elítélnek olyanokat, akik kiszolgáltatottak, a periférián élnek. Ezzel a keresztény magatartással nem akarunk szembenézni, azzal a farizeusi pozícióval, ami Jézust elítélte, és ma is elítéli a kicsinyeket, amint Jézus nevezte a kiszolgáltatott kisebbséget. Ez nehéz tükör.^[1]

A halál és a betegség kezelésének intézményesülése egy olyan kortárs téma, amelynek hatósugarai felbecsülhetetlenül átalakították a poszt/metamodern ember világképét. A halálfélelem és a kínok kiábrázolásának tekinthető feszület szemlélése helyett marad az elfojtott szorongás, amely nagy krízisekké alakítja a természetes halál, és a gyógyítható betegség megjelenésének időszakait is a mai ember életében.

Sok keresztény van, aki bár térdet hajt Jézus Krisztus keresztje előtt, de a saját élete minden bánata ellen hadakozik és berzenkedik. Azt hiszi, hogy szereti Jézus Krisztus keresztjét, miközben a saját keresztjét gyűlöli. […] Aki tudja magáról, hogy a szenvedést és bánatot saját életében csak valami ellenségesnek és gonosznak képes látni, az ebből ismerheti fel, hogy még egyáltalán nem találta meg békéjét Istennel.^{^[2]}

Pedig a kereszt jelenlétében az ember naponként, vagy az egyházi év rendje szerint visszatérőn szó szerint szembe nézhet a maga kiszolgáltatottságával, és halandóságával. Ez a szembenézés tanít, lelket formál, beemeli azt, ami nehéz, és a lélek kínlódása Krisztus keresztjének láttán megtanítja az ember lelkét arra, hogy ez a kín a lélek egészséges életének része. Krisztussal tanulunk meg szenvedni, hogy elviseljük a szenvedést. Karl Rahner tanításáról írja Metz:

Sokféle teológiai tétele ugyanis végül mindig egyazon dologra fut ki: arra a megállapításra, hogy Isten megragadhatatlan és kisajátíthatatlan titok, amely Jézus Krisztusban megbocsátásként és szeretetként ígérte oda magát nekünk, és amelybe belépve, amely felé közeledve az ember igent mond önmagára, ha hittel, reménnyel és szeretettel elfogadja saját létének fájdalmas sötétségét.^[3]

Történelmi kontextus – református kereszt

„A kereszt jelképének használata református körökben, mondhatni, tabunak számít, pedig hivatalosan nem tiltott, mégis kerüljük.”^[4] Vannak olyan gyülekezetek, ahol a templomban, vagy a gyülekezeti házban a korpusz nélküli kereszt ma már fellelhető, vagy akár mindig is jelen volt, de számtalan helyen a felekezeti hovatartozás, a református identitás tartópillére a kereszt használatának kimondott vagy ki nem mondott tilalma. „Az, hogy a református templomtornyon, sírhant fölött, szószékkoronán és minden egyéb felületen a keresztyénség legjelentősebb jelképe helyett csillag, kakas, zászló, kehely, bárány vagy pelikán látható, talán csak a gyülekezet lelke mélyén megbúvó kollektív tudattalan archetípusaival magyarázható.”^[5]

Először is a nagypéntek és a nagyhét megünneplése, valamint a kereszt megjelenése szoros összefüggésben, kölcsönhatásban van egymással. A nagypénteki istentiszteleten kerül a kereszt a középpontba, vagy fordítva: a kereszt középpontba állítása teszi lehetővé a nagypéntek megélését. A megfeszített valóságos jelenlétének titkát ott találjuk. Azon a helyen és abban az időben, ami a liturgikus idő és tér. „A mai liturgiatörténésznek az egyik legnehezebb feladata az, hogy megállapítsa, hogy egyes szertartások mit jelentettek azok számára, akik azokban résztvettek.”^[6] A liturgiatörténet lépcsőin keresztül lépeget vissza Pap Ferenc Az egyházi év című kötete, egészen például Egeria naplójáig. Az 1884-ben megtalált zarándok napló egy negyedik századi jeruzsálemi út töredékekben fennmaradt beszámolója, egy „úrnő” elbeszélésében. Ezt a forrást, mint a nagyhét ünneplésének egyik legrégebbi és legrészletesebb forrását olvasgatva a jeruzsálemi liturgia nagyheti részében nagypénteken találjuk a kereszt előtti hódolás részletes leírását^[7], amely rögzíti a hagyomány egy pillanatát. Amit ott olvasunk a liturgia menetét tekintve nagyon hasonló ahhoz, ahogyan ma a katolikus hagyományban a nagypénteki liturgia zajlik a kereszthódolat tekintetében. Sok apró változtatás mellett már 700 körül megjelenik a Lateráni bazilikából zarándoklók menetében a keresztet követve a Szent Kereszt bazilikába megérkezve a hódolat, leborulás, szent csók, s az is, hogy a püspök leveti lábbelijét.^[8]

A kereszt használata a mi egyházunkban is a történelembe vettetett, elsősorban története van annak, hogy miért nem jelenik meg a liturgikus tereinkben a kereszt a legnagyobb természetességgel.

Miközben a magyar reformátusság istentiszteletein és szimbólumrendszerében sincs előtérben a keresztábrázolás, azért azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs jelen, vagy valamilyen tiltó rendelkezés lenne érvényben ellene. A kereszt illusztratív-szimbolikus használatára sok példát találunk. A kereszt jele egyházunk címerében kétszer is szerepel. A címerben lévő bárány (Agnus Dei) által tartott zászlón is kereszt van, és a zászló rúdja is keresztet formáz. Ugyancsak zászlós bárány díszíti Méliusz Juhász Péter 1563-ban kiadott Magyar Prédikációk című kötetét. Tizenhetedik századi magyar református egyháztörténetünk ellenreformációs korszaka sok olyan negatív élményt hozott, amely a római katolikus szertartáshoz kötődött. A gályarab prédikátorok történetét megörökítő Kocsi Csergő Bálint Kősziklán épült ház ostroma című naplója és Otrokócsi Fóris Ferenc Furor Bestiae című emlékirata megörökítette, hogy nem egyszer kényszerítették misére, áldozásra, térdhajtásra, keresztvetésre és a kereszt megcsókolására a prédikátorokat. A gyászévtized meghurcoltatásai rávetültek a kereszt szimbólumára.^[9]

A fájdalmas emlékek úgy szövődnek, hogy nemzeti és felekezeti színezetű ellenállásunk történelmünkben újra meg újra visszatérő fonatai máig előbukkannak a gyülekezeti hitélet legváratlanabb pillanataiban is. Néhány éve esett meg egy bibliaórán, hogy egy református lelkészi családban felnőtt negyven év körüli nő azt kérte számon rajtam, hogy az egyik online tartalmunkban, videónkon a falon miért látható nálunk egy virágba borult kereszt. A kérdését annyival tudta indokolni, hogy ez nem református. Később megbeszéltük, hogy honnan is eredhet ez az elhatárolódás. „A gályarabságra ítélt protestáns lelkészeket útközben ütlegelések közepette kényszerítették az oltári szentség és a kereszt processziója előtti térdhajlásra. A kereszt szimbóluma ebben az esetben sem a Krisztus váltságának, hanem sokkal inkább a Habsburg önkénynek és az akkori római egyház kérlelhetetlenségének jelképe lett a református vallású hívők szemében.”^[10]

A katolikus hagyománytól való elkülönbözés mélyen áthatja az önazonosságunkat, még ha kísérletet is teszünk arra, hogy a kétezer éves hagyomány távlatában tekintsünk saját történetünkre: még Pap 2016-ban megjelent kötete is több helyen biztatja a református olvasót, hogy éljen a hagyomány színesebb és gazdagabb változataival, és ne úgy határozza meg magát, mintha hite nem lenne egyetemes. „Úgy vélem, hogy nem leszünk »katolikusok« – mivel azok vagyunk már – de sem római katolikusok, ha nagycsütörtök estéjén Krisztus szenvedésének kezdetére a naphoz kapcsolódó ősi zsoltárok, liturgikus szövegek, biblikus olvasmányok alkalmazásával és úrvacsorai közösséggel emlékezünk.”^[11]

Teológiai kontextus – szimbólumok vagy bálványok

A szimbólumok használata és a bálványimádás közti különbségtétel az egyházi gyakorlat mindennapi tevékenysége. Használhatunk-e az istentiszteleten gyertyákat, illatokat, valamint képeket? Hol van a szent térben megjelenő, a hit elmélyülését segítő tárgyaknak a kánonja, mit használhatunk és mit nem. Vagy minden csak viszonyulás, a tárgyhoz, szimbólumhoz való lelki megközelítés kérdése? Ha nem imádjuk, csak illusztrációként tekintünk a passióban megjelenő képre, akkor megférnek egymás mellett – mondjuk egy diasoron – az ikonok és a kortárs ábrázolások? De hol van az imádat, a szemlélés és a szemléltetés határa?

Az Isten igéjének meghallásából származik a hit, szögezi le a hitvallásunk: „Ugyanez a Pál, gyönyörű gondolatbeli emelkedés után erre a következtetésre jut: Tehát a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által. (Róm 10,17)”^[12] Ugyancsak ez a hitvallásunk a bálványokról, vagyis Istennek, Krisztusnak, és a szenteknek képeiről szóló fejezetben olyannyira a Lélek belső tanítására helyezi a hangsúlyt, hogy messzemenőkig tiltja a szemlélést, mint olyat, ugyan a keresztre nem tér ki, de a fül és a szem érzékelését szigorú rangsorba állítja, és a hódolat gesztusait a képek és szobrok tisztelete előtt Isten valódi kijelentésének megvetéseként értelmezi. Sőt, messze túlmutat mindezen a Krisztus testté lételének hasznáról szóló szakasz, amely azt állítja: „Mert bár Krisztus emberi természetet öltött magára, mindazáltal ezt nem azért cselekedte, hogy szobrászoknak és festőknek szolgáljon minta gyanánt. Tagadta Ő, hogy a törvénynek és a prófétáknak eltörlése végett jött alá, (Mt 5,17) a törvényben és a próféták írásaiban pedig tiltva vannak a képek. (2Móz 20,4; 3Móz 19,4; 5Móz 4,15; Ézs 44,9) Tagadta, hogy testi jelenléte használna valamit az egyháznak; megígérte, hogy Lelkével mindenkor velünk lesz. (Jn 16,17)”^[13] A kereszt jelenlétének így tehát mi is a haszna, ha a hit hallásból van, és még maga a Megváltó is csak azért jött el testben, hogy végül Lélekben jelen lehessen? „Végül Ravasz Lászlónak arra az állítására utalunk, miszerint a református istentisztelet uralkodó vonása a szellemiség. Ezt igazolja a teljes Szentírás, ahogy Jézus tanítása is: »Az Isten lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.« (Jn 4,24) Ennek következménye pedig az, hogy a kereszt teljesen átszellemiesült.”^[14]

A reformáció egyházai egy hatalmas kultúraváltás szakaszában a képeket és szobrokat csodáló, de az anyanyelvi prédikációkat nélkülöző egyház után nagy lendülettel fordultak át a hangzó ige felé. Ma is egy átalakulóban lévő világ vesz körül minket. Akkor a guttenbergi fordulat az olvasás, írás felé, ma a digitális forradalom a vizualitás felé fordította kortárs figyelmünket. Vajon a virtuális élmény által rabul ejtett figyelmünk számára nem tűnik-e elérhetetlennek a tanítás hallható változata, mint a léböjt a soha még csak húsböjtöt sem próbálónak? „Korunk mindent élményekben mérő gondolkodása és az élménytársadalomban élő emberek nem tudnak mit kezdeni az istentisztelettel. A más nyelv, stílus, mentalitás, gondolkodási sík és forma leheltelenné teszi az istentisztelet fogyaszthatóságát.”^[15]

Erőfeszítéseket tehetünk arra, hogy a tizenhat év alatti fiataljainkat törvények erejével elzárjuk a közösségi médiától, de emellett olyan életközösségeket és kapcsolatokat kellene kínálnunk nekik, ahol a valóság íze és vonzása vetélkedik a mesterséges valóság tereivel. Ehhez a megélt és kiérlelt keresztény életvitel szolgálhatna alternatívaként, amely kereszt alapú. „A kereszt nem tárgyként, hanem életprogramként vált jelentőssé. A kereszt nem kőbe, fába, fémbe, hanem az emberi szívbe lett metszve, aminek lelki súlya kettős értelemmel bír.”^[16]

Amellett a kérdés mellett, hogy az ige az embert csupán hallás révén hívhatja meg a hitre, itt feszül egy másik teológiai kérdéskör is. A theologia crucis és a theologia gloriae ellentéte, melyről Luther így ír a Heidelbergi disputációban:

19. tétel
Nem az nevezhető méltán teológusnak, aki Isten láthatatlan dolgait az ő teremtett műveiben felfogva szemléli.
20. tétel
Hanem az nevezhető méltán teológusnak, aki Istennek látható műveit, azaz a „hátát” a szenvedésekben és a keresztben szemlélve fogja fel.
21. tétel
A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság.
22. tétel
Az a bölcsesség, amely Isten láthatatlan dolgait az Ő teremtett műveiből következtetések segítségével próbálja meglátni teljesen felfuvalkodottá tesz, megvakít és megkeményít.
23. tétel
A törvény is csak Isten haragját munkálja: megöl, elátkoz, vádol, elítél, mindenkit kárhoztat, aki nincsen Krisztusban.
24. tétel
Mégsem maga a bölcsesség a rossz és nem a törvény kerülendő, hanem a kereszt teológiája nélküli ember az, aki a legjobb dolgokkal is a legrosszabbul visszaél.

A kereszt, mint korpusz nélküli kereszt –, azaz nem a Krisztus halálának pillanatához rögzített kereszt – egyetemes egyházi szimbólum, összeköti nem csupán az egyházakat, hanem összeköti az eget a földdel, a szenvedést a megváltással, és a halált az élettel. Olyan ősi erővel teszi ezt, ami elérhetetlen mélységeket és magasságokat mozgat meg a történelmi időben és azon kívül, a szellemi, lelki, de még a testi egészség és épség egyéni és közösségi tereit is átjárva.

A nagypéntek megünneplésének nehézségei

Kulturális kontextus

Az ünnep helye a naptárban meghatározza megünneplésének módját. Magyarországon a nagypéntek csupán 2017 óta munkaszüneti nap^{^[17]}, ám így sokak értelmezésében egy négynapos pihenőnap, hosszú hétvége áll rendelkezésére a pihenni vágyóknak, a családoknak.

A református egyház fő ünnepe a nagypéntek – mondjuk, mégis döbbenten emlékszem vissza arra a tíz évvel ezelőtti állapotra, amikor még nem vezettük be a délutáni passiót, és a munkanapon tíz órakor kezdődő istentiszteleten néhány tucatnyian vettünk részt. „Magyar protestáns gyakorlatban a legnagyobb ünnepnek számít (a nagypéntek). Ez természetesen egyoldalú megközelítés. Ha legnagyobb ünnepről akarunk beszélni, akkor inkább a szent három napot kellene egy ünnepnek neveznünk.”^[18] Ma sem ezt mutatja a gyülekezeti életünk gyakorlata, már szinte egy évtizeddel azután, hogy legalábbis munka alóli szabadság tekintetében lehetőségünk nyílt a nagypéntek méltó megünneplésére. Körültekintve hazai református egyházunk gyülekezeteinek ünnepi istentiszteleti rendjeiben, látható, hogy még most is akad olyan közösség, ahol nagypénteken nincs istentisztelet, csak valamilyen más összejövetel, koncert.

A nagypéntek, mint ünnepnap, mint a Krisztus-központú egyházunk főünnepe nem kínál könnyű kapcsolódást a ma emberének, hiszen ünnep alatt legkevésbé érti azt, amit a nagypénteken át kell élnie a templomba megérkező embernek. Mit ünnepeljünk azon, hogy Krisztust látjuk megcsúfolva, megkötözve, szenvedve, vérezve, majd kifeszítve – kérdezik ma sokan. És még akkor arról szót sem ejtettünk, hogy a bűneink elhordozásának terhét vállaló Megváltó arra emlékezetet minket, hogy bűnösök vagyunk. Akad olyan szószék ma, talán nem is egy, ahonnan nem hangzik el a bűn kifejezés egy évben egyszer sem. Természetesen olyan szószék pedig bőven található a magyar református egyház soraiban, ahol a prédikáció a híveknek azon lelki szokásait élteti, amely a szégyenérzettel megküzdeni nem tudó emberben bűntudatot kelt, és így csatornázza be a lelket romboló, lelkiismeretet rabul ejtő szégyent. Így nem az kerül az Isten színe előtti megállásba, ami valóban nehéz, ami teherré vált, hanem szinte azt üzeni, hogy együtt kell élned vele, hogy szégyelled magad, sőt, nem is vizsgálod meg magad eléggé, ha nem ébred benned bűntudat. A bűn valódiságát, és az ember bűnös, azaz hajlandóságaiból, átöröklött mintáiból származó bűnösségét nem szétválasztó büntetésorientált prédikáció nem nyújt valódi megkönnyebbülést, nem teszi vonzóvá a bűnről szóló beszédet, csak azok számára, akik lelki és érzelmi életüket a jutalmazás és büntetés labirintusában élik.

A lamentációban gyönyörű példát találunk arra, ahogyan az ünnepben az ősi és az éppen zajló fájdalmak összeérnek, és a bűnök bocsánata, a feloldozás egyszerre érkezik meg a bűn felismerésével: „A Siralmakkal ismét úgy vagyunk, mint a liturgiában oly sokszor: tudunk történelmi, teológiai, liturgikus-szimbolikai magyarázatokat adni a lamentációk használatára, de az ember tudatában és érzelmeiben ezek már egyetlen egzisztenciális élménnyé sűrűsödve vannak jelen. Felszívják magukba a történeti, teológiai, szimbolikus értelmezést, s egyszerűen hozzá tartoznak a naphoz.”^[19] A lamentációban nem válik szét Jeruzsálem siratása, Jézus siratása, önmagunk veszteségeinek megélése:

Ezért sír a próféta, sír, mint Jeruzsálem fölött az egyetlen valódi Próféta, Jézus, és sír a prófétai Egyház is. Siratja a bűnbeesett emberiséget, siratja a bűnnek a világ végéig tartó hatalmát, siratja, hogy az Egyház, bár szent, maga sem ment ettől a bűntől. De siratja azt is, akire az Úr ráhelyezte mindezt a bűnt. Szeretetből tette, de nekünk éreznünk kell a teljes súlyát annak, hogy Ádám bűne és minden azóta elkövetett bűn ránehezedik arra, akit az Atya Bűnné tett értünk!^[20]

Amint látjuk Krisztust a bűn súlya alatt, egyszerre éljük át a bűnök, bűneink súlyát, és azt is, hogy Jézus az egyetlen, aki ezt a terhet elbírja, ő az egyetlen, aki nem roppan össze alatta. És ezzel mi is megmaradunk.

Történelmi tehertétel

A nagypénteki istentisztelet középpontjában sokáig a passióének eléneklése állt, amely egy szerepekre bontott, az átélést segítő a jelenlétre építő hagyomány volt. Bárdos Kornél, Harcok a passió éneklése körül Magyarországon című tanulmányában részletesen bemutatja azt az 1705-ben kezdődő hivatalos küzdelmet, amely a lamentációt és a passiójátékot kívánja betiltani határozatok segítségével a református egyházban, de a gyülekezetek ellenállásába ütközik közel egy évszázadon át:

Az evangélikusoknál csak a század vége felé lesz ez probléma. 1783-as kelttel találtunk egy liturgikus reformtervezetet, „Schema Liturgicum”-ot, melyek többek között már a lamentáció és a passió megszüntetését is javasolja. Hogy a passiót ne énekeljék többé színházias módon gyerekek közreműködésével, mint ez szokás sok egyházban. Ám a lelkész az oltár előtt mégis olvassa fel ezt, s a figyelem és áhítat megőrzése céljából közbeékelve énekeljenek gyülekezeti énekeket. A színházias és nevetséges lamentációk éneklését, melyek még sokfelé élnek, ez alkalommal szüntessék meg, és inkább az egész gyülekezet énekeljen helyettük a szenvedésről szóló (böjti) jámbor énekeket.”^[21]

A tanulmány azonban említi, hogy még a 20. század elején is található adat arra, hogy a passiót énekelni szerették volna: „Désen 1921-ben szűnt meg a passió éneklése. Vásárhelyi Sándor kántor 1916-ban beadvánnyal fordult az espereshez. Ebben kéri, hogy mentsék fel a passió éneklése alól. »Ezen ósdi katolikus szokással nem tudok megbarátkozni, még ha a dallama nem volna olyan égbekiáltó rossz és csúnya is.«”^[22]

A színházias mód, a gyermekek kara, a közösségi élmény, mint ósdi katolikus szokás, nehezen merült a feledés homályába, de végül elmerült. Feledésbe merült vele az a tapasztalat is, hogy mi vagyunk azok, akik körülálljuk Krisztus keresztjét, mi megyünk vele a fájdalmak útján, gyermekeinkkel együtt.

A hit gyakorlásának kulcsa, hogy velünk és fiainkkal történik itt és most mindaz, ami megíratott: rólunk szól, velünk történik mindaz, ami ott és akkor történik, amikor a nagyhét és húsvét eseményeit megünnepeljük. „Rendkívül érzékletes és mély összefüggésekre mutat rá a nagycsütörtöki misekánon vagyis szereztetési ige apró betoldása, amely Krisztus nagycsütörtöki cselekedetére, az úrvacsora alapítására és szereztetésére évente egyszer, csak ezen a napon hangzik fel: hoc est hodie (ami ma van, azaz ma), »ki a mi és minden ember üdvéért való szenvedése előtti napon, azaz ma, vette a kenyeret.«”^[23] Ez a ma az istentisztelet jelene, az istentisztelet ideje. „Az időből valójában csak a jelen tapasztalható meg. A jelen pillanat egy kicsiny pont, amelyen keresztül a múlt a jövőbe fordul át. […] Ezért olyan fontos a kairosz, hiszen az idő hosszú folyamatát az ember a vissza nem térő apró pillanatban ragadhatja meg.”^[24]

A gyülekezeti tapasztalat

Gyülekezetünk hitgyakorlatából hozom azokat a tapasztalatokat és kérdéseket, amelyek ennek a tanulmánynak az alapját képezik. Gyülekezetünk a református közösségek hitéletének ünnep és hétköznapjai között az elmúlt két évtizedben egyre fokozódó figyelemmel és áhítattal vesz részt a húsvéti ünnepkör nagyheti és húsvéti alkalmain. Ennek az ébredésnek –, amely az év legszentebb napjaivá tette a szent háromnapot – gyülekezetünkben évekre nyúlik vissza a története. Fokozatosan, évről-évre vezettünk be újabb és újabb istentiszteleteket a meglévő nagypéntek tíz órás és a húsvét vasárnapi és hétfői istentiszteletek mellett. Először a húsvét hajnal, majd a passió nagypénteken este, aztán a nagycsütörtöki utolsó vacsora, majd a nagypénteki tízórai homília, aztán a nagyszombati virrasztás, végül a nagypéntek hajnali tanítványok szétszéledése. Egészen 2026 húsvétjáig öntudatlanul, a hagyomány nyomába ösztönösen eredve építgettük, mélyítettük az ünnepet. Pap Ferenc Az egyházi év című kötetét olvasva, annak vonatkozó szakaszait megfontolva alakítottuk a helyi hagyományt.

Ez évben ezen az úton egy mérföldkőhöz érkeztünk, a sokszor emlegetett, de soha meg nem jelenített kereszt állításának kövéhez. Életfaként jelent meg a nagycsütörtök esti istentiszteleten a kisember nagyságú kereszt, amelyet élő borostyán és mahónia font körbe szúrós leveleivel. A kereszt előtt mindenki ösztönösen megállt, először a gyülekezeti terem falánál, majd a templomban, ahol az úrasztala mögötti emelvény egyik gerendájánál állt.

Évek óta többen és többen jöttek az ünnepre, akadtak tucatnyian, akik lelki gyakorlatként mind a nyolc istentiszteletet végigjárták nagycsütörtöktől húsvétig. Lelki eszmélésünk abban is megnyilvánult, hogy a fiatalok között is egyre elterjedt, mennyire kiemelkedik szívükben a húsvét ünnepe, még a karácsonynál is jobban szeretik a húsvétot. Mégis épp most, ebben az évben döbbentem rá, hogy meder nélküli patak tört itt magának utat, ami már elvesztette eredetét, legalábbis mi nem tudjuk, honnan is ered. Most döbbentem rá, hogy a három nagypénteki istentiszteletre feleannyian jönnek, mint a húsvétvasárnapi kettőre. Hogy sántít az ünnepünk. Mélység nélkül nincs magasság. Úgy éreztem, most értek csak meg valamit abból az évek óta íródó homíliából, amit évről-évre javítgatok, és amelynek egyik része épp így hangzik:

Jézus felemeltetése a keresztre feszítésének pillanata. Nagypénteken az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében a Golgota hegyéről tekinthetünk rá életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét hová tart az életünk. Mindent, ami van, mindenkit, aki létezik, minden eseményt, ami eddig megtörtént és ami még nem történt meg, innét láthatunk helyes arányaiban és valóságában. Jézus ugyanis pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el, és osztja szét nekünk. A Szentháromnap történetében vissza-visszatérő motívum, hogy egyszerre fájdalmas és szép. Olyan, mint ez az élő kereszt, az élet fája. Felemelő és maga alá temet.

A húsvét nagyhét, nagypéntek megélése nélkül gyökerét vesztett fa. Meghalás nélkül nincs feltámadás. Miként lehetne a tanításunkban, amelyet hűen lekövet az istentiszteleti gyakorlatunk, tudatosítani, amit Pál mond: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) „Nagypéntek és húsvét elválaszthatatlanok egymástól. Az egyház a liturgiában húsvétra figyel akkor, amikor nagypénteket ünnepli, és nagypénteket nem felejti látóteréből, amikor a húsvéti örömhírt hirdeti.”^[25] Mekkora baj, hogy nem ünnepeljük a nagypénteket? Mekkora baj, hogy megtorpantam, amikor maga a kereszt jött szóba, és annak a történelmi nehézsége, hogy se a kereszt, se a nagypéntek nincs a helyén gyülekezetünk hitgyakorlatában?

Magát a dilemmát, hogy mi tartozik a református hagyományaink hiteles megéléséhez, mindennaposnak élem meg. De annyira élesen, intenzíven sosem ért el ez a zavar, mint a kereszt állításának a pillanatában.

A kereszt zavarba ejt, nem helyezhető el sehová. A kereszt a helyén áll, és nekünk kell hozzá rendeződnünk. Ez történt velünk is. Évek alatt többször végigmentünk az úton, lépésről lépésre megjártuk az utat Jézus utolsó vacsorájától a feltámadás hajnaláig. Búcsúztunk, átéltük a kínokat, a veszteséget, leszálltunk a mélybe, majd a hajnal hasadtával előjöttünk a sötétből. Így érkeztünk meg a kereszthez, amely mindig is ott állt, csak mi nem tartottunk ott az utunkon, hogy elérjük.

Tudom, hogy sok gyülekezetben áll a kereszt és ott vannak körülötte. De ahol ez így jelenvalóság, ott is mindig meg kell tenni ezt az utat. Mi most értettük meg, most reflektáltunk ennek a belső útnak a természetére.

Gyülekezeti reflexiók

„Most magunkra, vagy Jézusra gondoljunk?” – hangzott el a kérdés abban a csoportban, ahol gyülekezeti tagokkal beszélgettünk a szent háromnapról, élményeikről, megélésükről. Egy asszociációs sorral kezdődött a beszélgetés. Megkérdeztem őket, hogy mi jut eszükbe az utolsó vacsoráról, a keresztről, a pokoljárásról, és a hajnali ébredésről^[26]. Ekkor tette fel az egyik gyülekezeti tag ezt a nagyon fontos kérdést. Épp ez a lényeg, hogy egyszerre gondoljunk magunkra és Jézusra. Jézus utolsó vacsorájára gondoljunk, vagy arra, amikor búcsúztunk a haldokló szüleinktől? Jézus megcsúfolására gondoljunk vagy arra, amikor kitaláltunk valakinek egy jól hangzó gúnynevet? Jézus magányára gondoljunk, vagy arra, hogy mi is egyedül vagyunk az élet nagy kérdéseiben? Jézus Atyjára vagy a Miatyánkra? „Szent fő köszöntelek” – te zúzott, véres, szenvedő – kit látunk Krisztus arcában? Arimátiai Józsefek, Magdalai Máriák, katonák és tanítványok, kik ők, és kikké válunk az ő jelenlétükben mi?

Ezekre a kérdésekre nemcsak szóban, hanem írásos formában is a reflektálhattak gyülekezetünk tagjai. A tanulmányban függelékként csatolt és az alábbiakban elemzett szövegek tőlük érkeztek be kérésemre. Azt kértem tőlük a húsvét utáni napokban, hogy reflektáljanak a nagyhét és a húsvét ünnepére. Kilencvenöt üzenetet küldtem ki a húsvét utáni pénteken az alábbi szöveggel: „Kedves Testvérek! Szeretnék segítséget kérni tőletek a doktori dolgozatomhoz, aminek a témája a nagyhét és a húsvét üzenete lesz. Kérlek benneteket, hogy küldjétek el személyes reflexióitokat arról/azokról az istentisztelet(ek)ről, amelyen részt vettetek az ünnepben, ha van kedvetek. A személyes megéléseitek megosztását kérem tőletek. Aki hozzájárul, hogy a nevét is megjelentessem az esetleges publikációban, dolgozatban, kérem, jelezze. Reflexióitokat a gyülekezeti e-mailcímre várom.”

Összesen tizenhárom válasz érkezett. A bibliaórákon viszont sorra szóba jöttek a tapasztalatok, megélések. Majd a „hetvenes nők” csoportjában (akik gyakorlatilag a kutatásom fókuszcsoportjaként is funkcionáltak) készítettem egy felmérést. Ott hangzottak el a felvezető kérdések, amelyekre hivatkoztam, és ott született meg a további kilenc visszajelzés. Nagyon hasznosnak tartom a visszajelzés lehetőségének a kiépítését a gyülekezeti kommunikációban.

A gyülekezeti tagok írásos reflexióiból jól látszik, hogy megérinti őket az ünnep szentsége, a napszakok váltakozása, a rendkívüli idő, amely az istentisztelet időpontját és magát a kiemelt időt egyszerre jelenti: „Éppen csak pirkadt az égbolt, amikor húsvétvasárnap hajnalán, elindultunk a templomba. Még aludt a város, így nagy csend volt az utakon. A templomban szintén körbe ölelt ez a csend, aminek úgy éreztem, hogy most nagyobb súlya van. Aztán elkezdődött az istentisztelet, és elindultunk egy úton, ami olyan volt, akár egy zarándokút. Melyen haladva megérintett a sötétség és világosság, a szomorúság és öröm, a félelem, az aggodalom és bizalom, remény, a szeretet és gonoszság, bűn.”

A hajnali istentisztelet elmaradhatatlan része ma már a gyülekezeti tagság lelki életének: „Hajnali derengés és csönd. Fázunk. Csak egy kis fény vetül az úrasztalán lévő kehelyre és a kenyérre. Az asztalon egy tálcán a tanítványokat jelképező gyertyák elaludva állnak. Mintha titokban, félve is meg reménykedve is, a feltámadás ígéretében bízva is, meg nem is gyülekeznénk – ezt érezteti velünk a csönd és a félhomály. Jó újra élni a csak miránk, kossuth-utcai gyülekezetre érvényes húsvétihajnali istentiszteleti rendet. Ez köt bennünket össze. A padokban az ifi az átvirrasztott hosszú éjszaka után félig-meddig alszik még.” Önazonosságunkat ide kötjük. Mi vagyunk azok, akik így szoktuk – ez a hagyomány élővé válásának a kulcsa. „Tudjuk, hogy az igazi haladás a régi valódi értékeket is magába olvasztja.”^[27] Amit a szent háromnapról megtapasztaltunk, az valódi kincs, és tanulnivaló rendtartás.

A közösség megélésének, a részesedés fokozásának kiemelt alkalmai ezek az istentiszteletek:

„Az istentisztelet sokkal testközelibb, közvetlenebb élményt adott az emberi, otthonos környezetben. De egy meghitt vacsorához ez jobban is illett.”

„Már az is különleges hangulatot teremtett, hogy nem egyetlen ember olvasta fel a történetet, hanem többen közösen.”

„Nagyhéten, amikor a körbe felolvasós alkalom volt, és nekem is »osztottál lapot«, nagyon jó volt a szememmel is követni, nem csak hallgatni az igei részeket. Én jobban megértem, érzem a nekem szóló üzeneteket, jobban elgondolkodtat egy-két szó, mondat olvasva, és nem csak hallgatva. Így volt most is oly tisztán láttam magam előtt egyes jeleneteket, és oly mély nyomot hagyott bennem a fájdalom, a mindent beborító félelem, a közeg hangulata. Összességében szomorúságot, belső fájdalmat generált bennem.”

A szimbólumok és a szépség segíti a megérkezést, ott maradást, a kitartó figyelmet:

A nagycsütörtöki istentisztelet minden érzékszervünkön keresztül hatott és testileg-lelkileg készített az előttünk álló napok lelki útjára:

Folyamatosan vetített festmények kísérték a szertartás minden mozzanatát.

Az utolsó vacsora témájában született képeket nézve (ha jól emlékszem) egy izlandi férfikar éneke segített a lelki elcsöndesedésben.

További, a nagycsütörtökhöz és a templomi szertartásokhoz tartozó szimbólumok is jelen voltak: Tamás palástja, az úrvacsorai jegyek, az úrvacsorai gyülekezeti énekek, amiket orgonakíséret nélkül énekeltünk és a legtisztább jelkép, Krisztus keresztje örökzöld borostyánból és valamilyen sárga virágból fonva. Ez volt a legtitkosabb, legsokatmondóbb jelkép. Keresztet formázó életfa.

A gyülekezeti teremben az úrasztala és a zongora teteje is telistele volt tavaszi friss virágokkal. Ezek emlékeztettek a virágvasárnap örömére.

És az is jól hallatszik, hogy gyülekezeti tagjaink életük menetét hozzá kapcsolják ehhez a meneteléshez, velük is történik, ami ott történik, életük eseményeit értelmezik, sőt élik újra Jézus utolsó napjainak óráiban, perceiben.

„Ezáltal a passió nemcsak egy elbeszélt történetté vált, hanem élővé, szinte kézzelfoghatóvá: mintha minden megszólaló egy-egy részét hordozta volna annak a szenvedésnek és szeretetnek, amely Jézus Krisztus történetében megjelenik.”

Végigkísérni Jézus sorsát, vagy inkább útját nagycsütörtöktől húsvétig nagyon bensőséges és tanulságos. Az események bejárása tömény, szinte túl tömény s egyszersmind rendkívül intenzív. Az események leírása az evangéliumi igékkel, majd a prófétai és zsoltárokbeli „ellenigékkel”, valamint az énekek különös egységet alkotnak, nagyon érdekes és izgalmas áthallásokkal. A gyertyák eloltása-meggyújtása a látványban is vezet minket. A végén kiderül, hogy nem mi kísértük Jézust, hanem Jézus kísért végig bennünket, lefelé egészen a kereszthalálig, ahol a legközelebb van hozzánk, hiszen vállalta a sorsunkat, de halálával legyőzte azt, s felfelé a felfoghatatlan feltámadásba. A kettő elválaszthatatlanul összetartozik, mint egy érem két oldala, egyik sincs a másik nélkül.

„Nagycsütörtökön, amikor Júdás árulása történt, az jutott eszembe, hogy N.N. is elárult engem, elárulta a szerelmünket. Júdás elárulta, akit szeretett. Jézus tudta, hogy el fogják árulni. Én is tudtam, hogy nem mond igazat. Hagytam. Azt hittem megváltozik, meg akartam menteni. Később tudtam meg a lelkipásztoromtól, hogy Júdás is öngyilkos lett. Nem tudott megbirkózni tettével. Jézus nem tudta megmenteni, hiszen önmaga sem akarta ezt. Péter is megtagadta Jézust, viszont bocsánatot kért és megbocsájtást nyert.”

Minden egyben

Az a csodálatos az életfában, hogy egyszerre szép és fájdalmas. Ez az egyszerre én és ő, ez az egyszerre ott és itt, akkor is most maga a jelenvalóság, jelenlét. Ez a kereszt.

Álljon itt összefoglalásként gyülekezetünk gondnokának a beszámolója, szent háromnapos naplója:

Kr.u. 2026., április 2., csütörtök, 18:00 óra, Jeruzsálemtől több mint 2000 kilométerre (légvonalban) É-ÉK-re

Úrvacsorás istentisztelet.

A gyülekezeti házban gyűltünk össze, az utolsó vacsorára emlékezni. Nekik ez volt az utolsó vacsorájuk vele. Nekünk ez lassan a kétezredik ilyen. Lekapcsoltuk a villanyt a fejünkben. Kerestük az ablakot a szívünkben. Tőle kértük, nyissa ki, hogy fény legyen.

Mi lenne, ha itt enne most mivelünk? Hogy nézne ki? Hogy beszélne? Hova ül?

Ahogy tenne úgy kellene minekünk.

Kr.u. 2026., április 2., péntek, 6:00 óra, ugyanott

A tanítványok szétszéledése.

Hajnalnak éreztük, pedig már reggel volt. Mondta, hogy ez lesz, de mi nem hittük el. Nem hittük el, pedig már régen megtörtént. Azt gondoltuk: vele vagyunk, megcsináljuk, ott leszünk. – Nem voltunk. Azt gondoltuk, ez mások miatt történt vele. – Pedig valójában miattam. Mi széledtünk szét.

A mi gyertyáink aludtak ki. Pedig Ő gyújtott korábban mécsest a mi szívünkben. Kicsi szellő elég, hogy már ne égjen.

A mi gyertyáink aludtak ki. Mi fogadkoztunk, hogy követjük. Mi tagadtuk meg. Sírni is mi akarunk emiatt.

Sírunk, amikor örülnünk kellene, és örülünk, amikor sírnunk kellene.

Ő tudta, hogy mi nem leszünk ott. Tudta, hogy egyedül lesz.

Kr.u. 2026., április 2., péntek, 18:00 óra, ugyanott

Passió.

Mi féltünk engedni neki. Mi akartuk továbbra is uralni magunkat. Uralni a helyzetet. Őt ítéltük el, nem magunkat. Mi mostuk kezeinket.

Elaludt az utolsó gyertya is. Elaludt A Gyertya.

Sötétség van. A fény elhagyta világunkat. Világunk magára maradt. Isten nélkül. A bűneivel. Nincs már remény, hogy eljöjjön az ő országa. Pedig eddig azt láttuk, hogy ő megtette, amit Isten kért, hogy ő bátor volt és erős. De mégsem az, mert megölték. Meghalt.

[Nekünk könnyű, mert mi tudtuk, hogy hogyan fog folytatódni. Mi tudtuk, hogy hol járt akkor, és mi történt, mert elmondta utána. De ők akkor, ott nem tudták. Csak azt látták, hogy minden odalett. Milyen lehet az, amikor minden odalesz? De jó, hogy ezt a néhány napot nem nekünk kellett akkor, ott átélni.

Vagy de rossz? Jó lett volna a helyükben lenni?]

Volt ereje hagyni, hogy megöljék. Volt hite hagyni, hogy megöljék. Volt bátorsága meghalni.

Volt bátorsága a pokolba menni. Pedig a pokol az maga a pokol lehet. (Elképzelni sem tudjuk.) Bement oda, ott is győzött, visszajött.

Amit értünk tett, szavakkal el tudjuk mondani. De el sem tudjuk képzelni. Szívvel át tudjuk érezni, ha ő segít.

Ő segít.

Mert nem halt meg.

Sírunk, amikor örülnünk kellene, és örülünk, amikor sírnunk kellene.

Kr.u. 2026., április 2., péntek kb. 19:00 órától vasárnap 6:00 óráig, ugyanott

Vajon mi történik most?

Örülnünk kellene vagy sírnunk? Ezt sem tudjuk…

Kr.u. 2026., április 4., vasárnap 6:00 óra, ugyanott

Harmadnap.

Az Úr feltámadt!

Meggyújtotta mécsesünket szívünkben. Ő vigyáz rá, el ne fújják, hadd égjen! Az a jó, ha mi is égünk legbelül. Ami bennünk a miénk az kiürül.

Vele még a napvilág is más színű.

Kr.u. 2026., április 4., vasárnap 10:00 óra, ugyanott

Úrvacsorás istentisztelet.

Álmos vagyok, elaludnék, úgy érzem. Szívem ég a Jézus Krisztus fényében.

Kr.u. 2026., április 5., hétfő 10:00 óra, ugyanott

Ünnepi istentisztelet.

Az Úr Jézus mindig él, mert feltámadt. Vele élni, benne lenni csodálat.

Az a kő, amely ott áll Jeruzsálemben a Szentsír templom Katholikon részében a világ közepét jelöli. A Golgota a világ közepe Krisztus kereszthalála óta. Ezt a tapasztalatot éljük át, amikor istentiszteleten átjár minket Isten jelenléte, hogy ott vagyunk a világ közepében, vagyis annál a forrásnál, amiből az életünk táplálkozik. „A húsvéti misztérium tehát a szó szoros értelmében keresztény életünk legbelső magja, hitünk legmélyebb forrása. Egyedül és kizárólagosan ezt a misztériumot ünnepeljük minden vasárnapon, minden hétköznapon, pontosabban azoknak a misztériumoknak az összességét, melyeket ez magában foglal. Jézus Krisztus húsvétja ugyanis Isten minden irántunk tett csodáinak összessége, és egyben az ember istentiszteletének tökéletes megvalósulása, a földi lét értelmének egyedülálló felragyogtatása.”

Irodalomjegyzék

Baldovin, John F.: A Note on the Liturgical Processions in the Menologion of Basil II, in Stefano Parenti (ed.): Studies in Honor of Robert Taft, [s.l.], [k.n.], 1993, 25.

Bárdos Kornél: Harcok a passió éneklése körül Magyarországon, Theológiai Szemle, XIV. évf., 1971/9–10, 296–303.

Barsi Balázs – DOBSZAY László: Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, Budapest, Márton Áron Kiadó, 2001.

Békési Sándor: A kereszt szimbóluma és a magyar reformátusok, reformatus.hu, 2020. április 10. https://www.reformatus.hu/egyhazunk/hirek/kereszt-szimboluma-es-magyar-reformatusok/

Bonhoeffer, Dietrich: Jöjj velem: Elmélkedések az év minden napjára, Budapest, Harmat, 2022.

Egeria Útinaplója: Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Budapest, Jel Kiadó, 2023. (Ókeresztény örökségünk)

Hafenscher Károly: Liturgika: A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben, Budapest, Luther Kiadó, 2010.

Hegedűs Márk: Kereszt-kérdés, avagy reformátusságunk és a kereszt jelképe, reformatus.hu, 2012. április 3. https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/kereszt-kerdes-avagy-reformatussagunk-es-a-kereszt-jelkepe/

II. Helvét Hitvallás.

Metz, Johann Baptist: In memoriam Karl Rahner (1904–1984), Mérleg Online, 2024. április 20. https://www.merleg.org/in-memoriam-karl-rahner-1904-1984/

Pap Ferenc: Az egyházi év, Budapest, KRE–L’Harmattan, 2016.

Williams, Rowan: Resurrection: Interpreting the Easter Gospel, London, Darton, Longman and Todd, 2002.

Függelék

A húsvéti passió felolvasása számomra mélyen felemelő és egyben megrendítő élmény volt. Már az is különleges hangulatot teremtett, hogy nem egyetlen ember olvasta fel a történetet, hanem többen közösen. Ezáltal a passió nemcsak egy elbeszélt történetté vált, hanem élővé, szinte kézzelfoghatóvá: mintha minden megszólaló egy-egy részét hordozta volna annak a szenvedésnek és szeretetnek, amely Jézus Krisztus történetében megjelenik.

A felolvasás közben látható képek tovább mélyítették az élményt. Segítettek abban, hogy ne csak halljam, hanem lássam is az eseményeket: a szenvedést, az árulást, a fájdalmat és a csendes elfogadást. Ezek a vizuális elemek még közelebb hozták a történetet, és lehetővé tették, hogy jobban átérezzem annak súlyát és jelentőségét.

Különösen megható volt, hogy minden egyes stáció között énekek hangzottak fel. Az énekek nemcsak megszakították a történet folyamatát, hanem időt adtak az elcsendesedésre és az elmélyülésre. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor a hallottakat belsőleg is feldolgozhattam, és közelebb kerülhettem annak lelki üzenetéhez.

A gyertyák egyenkénti eloltása szimbolikus és rendkívül erőteljes elem volt. Ahogy a fény lassan eltűnt, egyre inkább érezhetővé vált a közelgő sötétség, a „legsötétebb óra”, amikor Jézus Krisztus értünk kereszthalált hal. Ez a fokozatos sötétedés nemcsak a történetet kísérte, hanem belsőleg is megérintett: ráébresztett az áldozat nagyságára és arra a szeretetre, amely mindezt áthatja.

A passió felolvasása nem csupán egy vallási esemény volt számomra, hanem mély lelki tapasztalat. Felemelő érzés volt átélni, mert egyszerre szólt a fájdalomról és a reményről, az elmúlásról és az újjászületés ígéretéről. Ez az élmény emlékeztetett arra, hogy a sötétség után mindig eljön a világosság.

Ötvenes nő

A húsvéti istentiszteleti alkalom személyes megélését szeretném megosztani veled.

Éppen csak pirkadt az égbolt, amikor húsvétvasárnap hajnalán, elindultunk a templomba. Még aludt a város, így nagy csend volt az utakon. A templomban szintén körbe ölelt ez a csend, aminek úgy éreztem, hogy most nagyobb súlya van.

Aztán, elkezdődött az istentisztelet, és elindultunk egy úton, ami olyan volt, akár egy zarándokút. Melyen haladva megérintett a sötétség és világosság, a szomorúság és öröm, a félelem, aggodalom és bizalom, remény, a szeretet és gonoszság, bűn. Az idei húsvét áldása számomra, hogy megéreztem, a karácsony mellett, a húsvét is a szeretet ünnepe. Bekopogtatott Isten a szívem ajtaján a tékozló fiú példázatán keresztül. A húsvét az újrakezdés, a megbocsátás és az örök élet reményét hordozza. Köszönöm, hogy segítettetek mindezt átélni.

Ötvenes nő

Nagyon jó, hogy újra gondolatban visszaemlékezem a húsvéti ünnepnapokra, lelkemben átélt érzésekre, felismerésekre. Lányom családja a két drága kiskorú unokámmal velünk volt az ünnepnapokon, és mikor elbeszéltem a két és féléves unokámnak a húsvéti történetet, legalább tízszer kérte, hogy újra és újra meséljem el. Nekünk felnőtteknek is jó, ha újra és újra rágondolunk, visszaemlékezünk a nagyhét eseményeire. Az első mozzanat, ami átjárta a lelkemet amikor Betániában a leprás Simon házában, Mária drága nárdusolajat öntött az Úr Jézusra és hajával törölgette a lábát. Micsoda hatalmas megbocsátást, szeretetet élt át és kapott az Úrtól, hogy egy éves munka árából vásárolt olajjal fejezte ki Jézus iránti imádatát. Ilyen szeretetet csak az Úr ajándékozhat ebben az anyagias világban.

Nagycsütörtökön szemem elé tárultak az utolsó vacsora eseményei: az alázatos Mester példát ad a saját magukat nagyra tartó tanítványoknak amikor egyenként megmossa a lábukat. Azon az estén is előre felkészíti őket, hogy mi fog vele történni, de mintha meg sem hallanák. Oly sokszor mi sem vagyunk nyitottak Isten megszólító szavára. Milyen jó, hogy évről évre, vasárnapról vasárnapra, napról napra hallhatjuk, olvashatjuk Isten szavát, üzenetét, mert Jézus szeret, és nem mond le rólunk.

Nagycsütörtökön a gyülekezeti teremben vett úrvacsora, amit Jézus szerzett nekünk is a páskavacsora alkalmával, emlékeztet mit tett értünk az Úr Jézus, hogy feláldozta magát születésétől kezdve, messiási munkáján át, a kereszthalála és feltámadása által az üdvösségünkért, örök életünkért.

A nagycsütörtöki számos esemény, Péter fogadkozása, Júdás árulása, a gecsemáné-kerti események, Jézus elfogatása a tanítványok szétszéledése, Péter tagadása, az Úr Jézus megcsúfolása, keresztre feszítése szívet tépő megrendítő történések megérintettek. Velünk is megtörténtek vagy megtörténhetnek mikor a szívünket szakította szét életünk valamelyik krízishelyzete. De milyen jó tudni, hogy bennünket az Úr Jézus nem hagyott magunkra, nem kellett, nem kell egyedül megszenvednünk a nehézségeket, mert ő velünk van. Ez a húsvét megerősített abban, hogy Jézus él és velem van, és mindig emlékeztet, mint az emmausi tanítványokat, hogy ne csüggedjek, ne féljek, mert ő a világ Ura! Nagy hálával tartozunk, hogy az Úr Jézus mennybemenetele után elküldte a Szentlelket, aki megerősít és eszünkbe juttatja tanításait, tetteit. „Mint aranyalma ezüsttányéron olyan a helyén kapott (mondott) ige!”

Hatvanas nő

Két alkalmon tudtam részt venni a nagyheti és húsvéti gyülekezeti alkalmaink közül.

Nagyhét, nagycsütörtök esti úrvacsorás istentisztelet

Nagycsütörtökön este 18:00-tól a gyülekezeti teremben többgenerációs úrvacsorás istentisztelet volt. A gyülekezeti terem földszinti helyiségei zsúfolásig teltek, a pincében az ifi vigyázott a kisgyermekes családok gyerekeire, ezáltal a szülők is részt tudtak venni az istentiszteleten (ameddig a gyerekek nem sírtak utánuk).

Az alkalom komplex élmény volt. Teljesen kifáradva a hároméves unokámmal töltött órák után azzal a szándékkal érkeztem a gyülekezeti terembe, hogy a gyereket csak átadom a szüleinek, majd hazamegyek kipihenni magam. Ám Veronika feloldotta bennem a játszótéri piszkos ruhám, a zilált lelkiállapotom miatt érzett menekülési vágyat, és egy varázsszót mondott, ami által ott maradtam, és lassan át tudtam magam adni az alkalom mélységének: “MEGÉRKEZTÉL”. Igen. Akárhogy is, de megérkeztem egy helyre, ahol elindulhattam Krisztus követésére, az elárultatás estéjétől a feltámadás hajnaláig.

Az istentisztelet sokkal testközelibb, közvetlenebb élményt adott az emberi, otthonos környezetben. De egy meghitt vacsorához ez jobban is illett. Az egész alkalomra jellemző volt az emberi és a szent vegyülése: a Bajdázó dalával indítottuk az istentiszteletet. Van egy versszaka, ami számomra az egész nagyhét és a húsvét üzenetét összefoglalta, nagyon erősen hatott rám:

Megszületni a világra gyönyörű,
Benne lenni a világban gyönyörű,
De kiszületni a világból az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!

A szertartás követte a templomban megszokott hagyományos istentiszteletek rendjét (ének, bűnvallomás, feloldozás, ima, prédikáció, úrvacsora). Tartalmában mégsem volt ugyanolyan, mint amilyen a templomban szokott lenni. Itt is keveredett az emberi világ az isteni szent magaslatokkal. Ezért érezhettem annyira közel magamhoz az eseményt. A prédikációban Tamás és Veronika felváltva szólaltak meg: Tamás a Szentírás szövegét olvasta, míg Veronika lelki reflexióként saját gondolatokat és szépirodalmi szövegeket, verseket szólaltatott meg. Az ima szolgálatát gyülekezeti tagok végezték. Kurgyis András imája ütött leginkább szíven, aki a mindannyiunkban rejtőző halálfélelmet szólaltatta meg könyörgésében. Az úrvacsora olyan volt és mégis más, mint ami a templomban szokott lenni. Tamás palástot öltött, a kenyér a megszokottól eltérően lepénykenyér volt. Amikor az úrvacsora szereztetési igéjét mondva Tamás felemelte a kovásztalan lepénykenyeret, és megtörte, az jutott eszembe, hogy ez pont így történhetett akkor is.

Veronika elmondása szerint az úrvacsora több szakaszban zajlott, szinte folyamatos volt. Miután a felnőtt gyülekezet magához vette a kenyeret és a bort, az ifjúság és a fiatal szülők következtek.

A nagycsütörtöki istentisztelet minden érzékszervünkön keresztül hatott és testileg-lelkileg készített az előttünk álló napok lelki útjára:

Folyamatosan vetített festmények kísérték a szertartás minden mozzanatát.

Az utolsó vacsora témájában született képeket nézve (ha jól emlékszem) egy izlandi férfikar éneke segített a lelki elcsöndesedésben.

A gyülekezeti teremben az úrasztala és a zongora teteje is telistele volt tavaszi friss virágokkal. Ezek emlékeztettek a virágvasárnap örömére.

Növények, illatok, ízek, képek, tárgyak, hangok, gondolatok, emberek sűrűn egymás mellett – ilyen volt a nagycsütörtök.

Húsvét vasárnapja, hajnali istentisztelet

Reggel hatkor kezdődött a templomban a Krisztus feltámadását ünneplő úrvacsorás istentisztelet.

Hajnali derengés és csönd. Fázunk. Csak egy kis fény vetül az úrasztalán lévő kehelyre és a kenyérre. Az asztalon, egy tálcán a tanítványokat jelképező gyertyák elaludva állnak. Mintha titokban félve is meg reménykedve is, a feltámadás ígéretében bízva is meg nem is gyülekeznénk – ezt érezteti velünk a csönd és a félhomály.

Jó újraélni a csak miránk, kossuth-utcai gyülekezetre érvényes húsvéti hajnali istentiszteleti rendet. Ez köt bennünket össze. A padokban az ifi az átvirrasztott hosszú éjszaka után félig- meddig alszik még. Jó, hogy Veráék nem “bevonulnak”, hanem már az úrasztalánál állva várnak bennünket. Ők már biztosan tudják a jó hírt. Csönd, hosszú várakozás. A bejárattal szemben kivetítve a páskabárány összekötözött lábakkal fekszik. Alatta az életfa.

A szertartás ismét rendhagyó – eközben rendes is. Tamás az evangéliumot olvassa, amire Vera válaszol. Aztán ének. Hagyományosan a húsvéti református énekek szólnak. Nincs orgona, csak emberi hang. Szakaszonként éneklünk, közben Gergely meggyújtja egyesével a gyertyákat. Nő a fény – a tanítványok ébredeznek.

Végül úrvacsorázunk – egészen úgy, ahogy mindig is szoktunk. Csak közben felkel a nap.

Ötvenes nő

Én a vasárnapi hajnal 6 órás Istentiszteleten voltam. Számomra nagyon meghitt volt. Jó érzéssel töltött el, hogy a családommal együtt tudtunk elmenni. A vasárnapi istentiszteletek is lelkileg feltöltenek, de a húsvéti istentisztelet nagyobb hatással van rám.

Ötvenes nő

Nagycsütörtökön, amikor Júdás árulása történt, az jutott eszembe, hogy N.N. is elárult engem, elárulta a szerelmünket. Júdás elárulta, akit szeretett. Jézus tudta, hogy el fogják árulni. Én is tudtam, hogy nem mond igazat. Hagytam. Azt hittem megváltozik, meg akartam menteni. Később tudtam meg a lelkipásztoromtól, hogy Júdás is öngyilkos lett. Nem tudott megbirkózni tettével. Jézus nem tudta megmenteni, hiszen önmaga sem akarta ezt. Péter is megtagadta Jézust, viszont bocsánatot kért és megbocsájtást nyert.

Nagypéntek: Jézus magánya. Átélte, amit sokan átélünk. A magányos órák, napok. Aztán megtanuljuk, hogy segítsünk magunkon és Isten is megsegít. Csípjük nyakon magunkat és tegyünk a magány ellen, mert nehéz percek ezek. Jézus tudja milyen nehéz.

Kimentem a magányos N.N. sírjához először. Tényleg meghalt – ez volt az első gondolatom. Sajnálom, hogy szembe mentél a Jóisten akaratával, és ha szenvedéssel is, de nem élted tovább az életet. Sajnos ő nem tudta elviselni a sorsát.

Jézus Pilátus előtt. Pilátus jó ember volt, a zsidókra hallgatott, amikor Jézust elítélte. Hányszor hallgatunk másokra? Vajon én is másokra hallgattam, amikor N.N.-tól őszinteséget kértem. Nem, a belső értékrendem nem engedte tovább a hazugságot, a sunyiságot, a nem tiszta kommunikációt. Nem akartam, hogy a gyerekeim ezt lássák. Túl sokáig hagytam magam, megint. Az én valóságom ezt már nem bírta el. Itt eszembe jutott az a mondat, amit Veronika íratott le velem: „Ne együnk meg olyat, ami nem ízlik.”

Szombat a gyász ideje. Ahogy idősödünk egyre több a gyász az életünkben. Egyesek természetes, mások, mint most én is nehezített gyászt élnek át.

Vasárnap, bebizonyosodott, hogy az élet győz a halál fölött. Ezért érdemes úgy élnünk, hogy mindig a lehető legjobb emberként cselekedjünk. Tudom, és kértem is N.N.-tól, hogy tegyen így. Ő azt mondta csak mellettem tud jó ember lenni. Legyen ez az én életcélom. Az én feladatom a gyerekeimből helyes értékrenddel bíró, felnőtt embereket nevelni. N.N. nem tudta az életet választani. Még minden nap itt van az árnyék a szívemen. De a kő nem marad örökké a sír előtt. Most már meg kell látnom a valóságot. Az élet ajándék.

Negyvenes nő

A húsvéti ünnepkörben szinte minden alkalmon részt vettem.

Csütörtök este az utolsó vacsorás úrvacsorán, ami nagyon meghitt volt, de ugyanakkor volt benne valami szomorúság is, hiszen olyan volt, mint egy búcsúzás. Még hihetetlen mindenkinek, de valahol mélyen tudják, hogy tényleg bekövetkezik.

Pénteken hajnalban, a templom csendjében, ahol csak a gyertyák égnek, orgona sincs, a tanítványok szétszéledésén nagyon békés és szép.

Pénteken délelőtt és este már sokkal megterhelőbb lelkileg.

Délelőtt Krisztus, Pilatus előtt áll és várja az ítéletet. Várja az ítéletet egy olyan embertől, aki nem tartja őt bűnösnek. Azt gondolom, hogy Pilátus is nehéz helyzetben van, hiszen van ott olyan elítélt is, aki tényleg bűnös. Jézus jó ember, de a sorsa el van rendelve. Meg kell váltania az embereket a bűneiktől. Az Úr így rendelte. Ott áll Pilátus előtt, és biztos hogy fél. Tudja, hogy mi vár rá, hiszen az Atyja megmondta neki. Tudja, hogy mikor, és hogy hogyan fog meghalni. Mindegy, hogy nem bűnös, mindegy hogy jó ember, és ez igazságtalan. Emberi ésszel fel nem fogható, engem nagyon megterhel lelkileg. Az, hogy végignézik azok, akik szeretik, nagyon szomorú, és hogy az anyukája is, az egyenesen fájdalmas.

Szombaton este a teremtés története és az éneklés kicsit feledteti, de a vasárnap hajnali úrvacsorás istentisztelet a templom csendjében nagyon szép.

Negyvenes nő

Ahogy kérted megírom, ami bennem felötlött érzés, kétely, emlék AZ ünnepről.

Nagyhéten, amikor a körbe felolvasós alkalom volt, és nekem is „osztottál lapot”, nagyon jó volt a szememmel is követni, nem csak hallgatni az igei részeket. Én jobban megértem, érzem a nekem szóló üzeneteket, jobban elgondolkodtat egy-két szó, mondat olvasva és nem csak hallgatva. Így volt most is. Oly tisztán láttam magam előtt egyes jeleneteket, és oly mély nyomot hagyott bennem a fájdalom a mindent beborító félelem a közeg hangulata. Összességében szomorúságot, belső fájdalmat generált bennem.

Előző este még nem döntöttem el, hogy akarok e menni a vasárnap hajnali istentiszteletre, csak vacilláltam, magam sem tudtam mi jó most nekem (bár ezzel sokszor vagyok így).

Aztán a reggeli félhomályban megszólalt egy harang – és biztos voltam benne, na akkor ezt lekéstem – akkor ez most eldőlt! Az óra 5:50-et mutatott. Szóval az Úristen döntött és nem én! Valami csodás érzés, bizonyosság volt ez a számomra! Oly gyorsan nem is tudom mikor készültem el és értem be a templomi félhomályba a „minden úgy van, ahogy az lenni szokott” FELTÁMADT! megnyugtató nyugalmába.

Erre volt szükségem az olykor egyszerű, de mégis káoszosnak tűnő ünneplésembe!

Köszönöm, hogy leírhattam és most újra átélhettem az ÖRÖMÖT!

Hatvanas nő

Kr.u. 2026., április 2., csütörtök, 18:00 óra, Jeruzsálemtől több mint 2000 kilométerre (légvonalban) É-ÉK-re

Úrvacsorás istentisztelet.

Mi lenne, ha itt enne most mivelünk? Hogy nézne ki? Hogy beszélne? Hova ül?

Ahogy tenne úgy kellene minekünk.

Kr.u. 2026., április 2., péntek, 6:00 óra, ugyanott

A tanítványok szétszéledése.

A mi gyertyáink aludtak ki. Pedig Ő gyújtott korábban mécsest a mi szívünkben. Kicsi szellő elég, hogy már ne égjen.

A mi gyertyáink aludtak ki. Mi fogadkoztunk, hogy követjük. Mi tagadtuk meg. Sírni is mi akarunk emiatt.

Sírunk, amikor örülnünk kellene, és örülünk, amikor sírnunk kellene.

Ő tudta, hogy mi nem leszünk ott. Tudta, hogy egyedül lesz.

Kr.u. 2026., április 2., péntek, 18:00 óra, ugyanott

Passió.

Mi féltünk engedni neki. Mi akartuk továbbra is uralni magunkat. Uralni a helyzetet. Őt ítéltük el, nem magunkat. Mi mostuk kezeinket.

Elaludt az utolsó gyertya is. Elaludt A Gyertya.

Vagy de rossz? Jó lett volna a helyükben lenni?]

Volt ereje hagyni, hogy megöljék. Volt hite hagyni, hogy megöljék. Volt bátorsága meghalni.

Volt bátorsága a pokolba menni. Pedig a pokol az maga a pokol lehet. (Elképzelni sem tudjuk.) Bement oda, ott is győzött, visszajött.

Amit értünk tett, szavakkal el tudjuk mondani. De el sem tudjuk képzelni. Szívvel át tudjuk érezni, ha ő segít.

Ő segít.

Mert nem halt meg.

Sírunk, amikor örülnünk kellene, és örülünk, amikor sírnunk kellene.

Kr.u. 2026., április 2., péntek kb. 19:00 órától vasárnap 6:00 óráig, ugyanott

Vajon mi történik most?

Örülnünk kellene vagy sírnunk? Ezt sem tudjuk…

Kr.u. 2026., április 4., vasárnap 6:00 óra, ugyanott

Harmadnap.

Az Úr feltámadt!

Meggyújtotta mécsesünket szívünkben. Ő vigyáz rá, el ne fújják, hadd égjen! Az a jó, ha mi is égünk legbelül. Ami bennünk a miénk az kiürül.

Vele még a napvilág is más színű.

Kr.u. 2026., április 4., vasárnap 10:00 óra, ugyanott

Úrvacsorás istentisztelet.

Álmos vagyok, elaludnék, úgy érzem. Szívem ég a Jézus Krisztus fényében.

Kr.u. 2026., április 5., hétfő 10:00 óra, ugyanott

Ünnepi istentisztelet.

Az Úr Jézus mindig él, mert feltámadt. Vele élni, benne lenni csodálat.

Negyvenes férfi

10.

Nagypéntek-húsvét: Végigkísérni Jézus sorsát, vagy inkább útját nagycsütörtöktől húsvétig nagyon bensőséges és tanulságos. Az események bejárása tömény, szinte túl tömény s egyszersmind rendkívül intenzív. Az események leírása az evangéliumi igékkel, majd a prófétai és zsoltárokbeli „ellenigékkel”, valamint az énekek különös egységet alkotnak, nagyon érdekes és izgalmas áthallásokkal. A gyertyák eloltása-meggyújtása a látványban is vezet minket. A végén kiderül, hogy nem mi kísértük Jézust, hanem Jézus kísért végig bennünket, lefelé egészen a kereszthalálig, ahol a legközelebb van hozzánk, hiszen vállalta a sorsunkat, de halálával legyőzte azt, s felfelé a felfoghatatlan feltámadásba. A kettő elválaszthatatlanul összetartozik, mint egy érem két oldala, egyik sincs a másik nélkül. Nem vonhatom ki magam a konklúzió alól, jaj mindez miattam (is) történt. Az intenzívséget talán a sok-sok éneklés adja. A végén eljutunk a fénybe, ami így különösen „vakító”, s visszaemel a mába, az ünnepbe! Így lehet áldott a húsvétunk!

Hatvanas férfi

11.

„Közelebb éreztem a lelkemet Istenhez. Nem kényszerből, csak önálló jelenléttel, jelen lenni együtt, de mégis magunkban vele. A gondviselő Istennel. Aki ott van a mindennapokban, de a rohanásban sokszor fel sem ismerjük. A lelkemet érhettem utol nagypénteken. Mert a lélek a szív tükre. Történhet veszteség, öröm, harc, a szívemben ott legbelül érzem, hogy repes vagy elnehezül. A lélek terhe dolgozott bennem. Isten Lelke szólított meg. Tisztán és félreérthetetlenül mosott át, friss fuvallatként lendített tovább. Velem voltak azok is, akik már fizikailag nem lehetnek jelen mellettem. Gondolatban mindannyian együtt. Közelebb Istenben magunkhoz és egymáshoz. Összhangban lenni a Mindenhatóval, fájdalomban és feltámadásban.

Tisztábban lélegzett a lelkem.

Köszönöm!

Ötvenes nő

12.

Nagyhét és a húsvét üzenete – személyes reflexió, személyes megéléseim

Fiatal nőként jártam az utamat, törekedtem a jóra, az életfeladataim helyes elvégzésére, megélésére. Eleinte nem is tudtam, hogy mi, de valami hiányzott az életemből. Ma már tudom, hogy minden, ami gyermekkoromtól velem történt, minden találkozás, minden emberi kapcsolat, az Isten kísérő szeretete egy irányba vitt! Arra késztetett, hogy felfedezzem a családi ősök vallását. Reformátusok, s evangélikus hitben élők voltak – igaz tetteikkel, példáikkal mutatták meg, hogyan kell élni. Aztán rájöttem, hogy ők azért követhető példák, mert szívükben ott gyökerezett az Istenben való hit. Sosem hirdették transzparensekkel, hogy ők hívők; igen, néha mindez, mint a búvó patak, a felszín alatt csörgedezett. S így bár nem hitben nőttem fel, mégis édesanyám és édesapám voltak az elsők, valamint több tanárom, mentorom, akik biztattak istenkeresésemben, s rámutattak arra, hogy felnőttként kezdjek el templomba járni, tanulmányozzam a Bibliát. Azóta is ezt teszem; hagyom, hogy hasson rám az ige – a Szentlélek erejével.

Két évtizeddel ezelőtt nagy törés történt az életemben, s akkor megéreztem a saját bőrömön, hogy a bibliai történetek nem csak történetek a régmúltból, hanem minden, ami akkor történt, történik ma is. Isten mindent átkaroló szeretete engem is megigazgat, s a szelíd Jézus lehajol hozzám és karjaiba vesz, úgy visz utamon, amikor nekem jártányi erőm sincs, és segít felállni. Megerősít, tanít, figyelmeztet, okít.

Folyamatos tanulás ez az út – sok kérdés vetődik fel bennem, hogy miként cselekedjek a mindennapokban. Nagyon fontos számomra a családom. Egyensúlyt szeretnék. Ők elfogadják az érzéseimet, a hitemet – de még nem jutottak el arra a pontra, hogy felismerjék az istenhit szerepét az életben. Imáimban kérem a Szentlelket, mutasson nekik is utat, mert úgy érzem, hogy erre én kevés vagyok, s hiszem, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Április 3., 6 óra, nagypéntek hajnal, a tanítványok szétszéledése

Megéléseim:

Senki sem jár az utcán.

Az én családom is otthon alszik még.

Nekem dolgom van. Nagypénteki istentiszteletre megyek. Ez fontos, ott kell lennem.

***

Még friss és hideg a hajnal – a biciklivel ahogyan tekerek, rácsodálkozom a világra, milyen gyönyörű. A madarak köszöntik a reggelt – válaszolgatnak egymásnak! Új nap van ma!

Nagypéntek. Nehéz hírt hordoz ez a nap.

A templomban félhomály – hagyom, hogy hasson rám az érzés. A csend, a padsorok, a hajnali fények. Még égnek az úrasztalán a gyertyák. De jó, hogy többen itt vagyunk!

„Istenem, látod, itt vagyok! Mesélj nekem a Fiadról! Mondd, mi történt vele. Mondd, hogyan történt!”

Az énekszó halkan lebeg a levegőben, s a gyertyák egyenként mind elalszanak…

Hát így volt. De nehéz…

***

Kifelé menet a templomból mégis öröm bujkál a szívemben – ezzel nem lett vége! Mert úgy lesz, ahogyan megígérte: „harmadnapra”

De jó, hogy mi tudjuk, hamarosan egy hatalmas-csodálatos hírt hoznak majd az asszonyok!

Április 5., 6 óra, húsvétvasárnap hajnal, úrvacsorás istentisztelet, igehirdető: Tóth-Mihala Veronika

Hajnalban újra biciklire ülök és megyek: de jó, de jó, de jó! „Felvirradt áldott szép napunk!”

Sokan vagyunk, szárnyalnak az énekek. Néha azért összeszorul a torkom. Milyen hosszú az út idáig. „Hálás vagyok Neked, Istenem, hogy ezt a napot megadtad nekem, hogy itt lehetek. Leteszem eléd bűneimet, gyarlóságomat, emberi esendőségemet. Vezess tovább utamon, és kérlek, hogy viseld gondját a családomnak.”

Hatvanas nő

13.

Lali és én a nagypénteki hajnali istentiszteleten vettünk részt. Nagyon megható volt, a díszítés, a gyertyák, a felolvasás, minden. Hidegrázós volt.

Nekem eszembe jutott a kétévvel ezelőtti családi nyári tábor, a láthatatlan színház élménye, ahol Péter történetét játszották el. Soha életemben nem volt olyan szívszorító érzésem, mint akkor, tényleg úgy éreztem, hogy elárultam Jézust, aki utána megbocsátott nekem mindenért. Ez a megbocsátás felemelő érzés volt. A hajnali istentiszteleten visszajött ez az érzés, könnycsepp is kijött a szememből. Éreztem a jelenlétét, mintha megérintené a vállamat. Miután hazamentünk az alábbi posztot osztottam meg a közösségi oldalamon: „Nagypéntek csendje arra hív, hogy megálljunk egy pillanatra, és letegyük mindazt, amit régóta hordozunk. A fáradtságot, a kimondatlan szavakat, a terheket, amelyek néha túl nehézzé válnak.”

Nem kell mindent egyedül vinni. Jézus Krisztus története arra emlékeztet, hogy a szeretet képes hordozni azt is, amit mi már nem bírunk. És hogy van hely, ahol letehetjük a súlyainkat. Ez a nap a csendé, az elengedésé, a bizalomé. A csendes felismerésé, hogy nem vagyunk egyedül.

Talán ma elég ennyi: egy pillanatnyi megállás, egy mélyebb lélegzet, és az, hogy engedjük: ami nehéz, egy kicsit könnyebb legyen.

Negyvenes nő

14.

Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat: vetítések Jézus útjáról, istentisztelet menete, több testvér bevonása, közös éneklés, felolvasás. Az úrvacsorában közösségben lenni a testvérekkel és Istennel. Hálát ébresztett bennem Isten áldozata, irántam való szeretete. Megéreztem a Szentlélek szeretetét. Az élő kereszt csodálattal töltött el. Nagycsütörtökön a gyülekezeti teremben családias a hangulat. A résztvevők ilyenkor közelebb kerülnek egymáshoz. Megfogalmazhatatlan lelki állapotba kerültem, kizáródott a külvilág.

Hetvenes nő

15.

Egyszer voltam hajnali nagypénteki istentiszteleten pár éve. Nagyon szép élmény volt a reggeli frissesség. Ahogyan nap betűzött a templomba, az ünnepélyes hangulat, a sok ünneplő ember látványa. A nagypénteki istentisztelet mindig egyszerre szomorít el és meghat, mégis felemel. A gyertyák nagyon szép szimbólumok, látványosak és ünnepélyesek. A közös éneklés a szívem mélyéig hatol, sokszor hullik a könnyem az ilyen ünnepi alkalmakon. A húsvéti történet különböző nézőpontokból való megközelítése több alkalomra visszatekintve mindig újjá és érdekessé teszi a már jól ismert eseménysort. Összefolynak a húsvétok, főleg a nagyon szép, átgondolt, felemelő prédikációk élménye jut eszembe, amikor az ember új reményekkel telve jön ki a templomból. Az ünnep attól lesz igazán ünnep a számomra, amikor a húsvéti istentisztelet élményét átélhetem. A szertartás felemelő mivolta sokat hozzátesz az ünnep megéléséhez. Amikor ez nincs, az előzőekre emlékezem, a gyermekkoriakra is.

Hetvenes nő

16.

Nagypénteki passió, ami nagy élmény volt számomra, és nagy a hatása rám. Húsvétvasárnap vártam az istentiszteletet és az úrvacsorát, ezek az események nagyon fontosak számomra, utána úgy érzem magam, hogy megkönnyebbülök. Mindig eszembe jut Jézus feltámadása, valamint a családi összejövetelek, az édesanyám által készített húsvéti ebédek. Nagyobb koromban már én is vehettem úrvacsorát a szüleimmel együtt, és ez nagy élmény volt. Úgy éreztem, hogy az megerősített engem a református egyházhoz való tartozásomban. Sok esetben még a gyerekek nevelésében is segített, mivel a hetvenes nyolcvanas években nem volt könnyű a vallásgyakorlás a felnőtteknek. Nálunk a távolabbi hozzátartozók is gyakorolták a vallást, ezért a családunk nagyon összetartó volt.

Hetvenes nő

17.

Nagycsütörtök: átéltem Jézus misztikus utolsó vacsoráját. Nagyon megérintett Júdás árulása. Hogy tehetett ilyet?

Nagypéntek: a délelőtt 10 órai istentiszteletet szinte minden évben tragédiaként éltem meg. Csodálatosak voltak az igei magyarázatok, átéreztük Jézus megváltó cselekvését. Értünk, emberekért hozott áldozata, még ha tudta is mit vár el tőle az Atya, őt is mélységesen megviselte.

Húsvétra – harmadnapra – feltámadt, a megváltásunk Isten dicsőségére megtörtént. Így mi is megváltottként tudunk az úrasztalához járulni az újjászületés reményében! Új parancsolatot adott, hogy szeressük egymást, ahogy ő szeretett, és szeret bennünket. Immár kezdődhet az ünneplés, családban, kis és nagy közösségekben. Sokat köszönhetünk szüleink, nagyszüleink hitben történő nevelésüknek.

Hetvenes nő

18.

Húsvét vasárnap: nagy létszámú gyülekezet, délelőtti istentisztelet, szeretet, tisztelet, hit, várakozás, csodálatosan virágba borult úrasztal, énekkar zengő éneke, ablakon beszűrődő napfény, úrvacsora, megnyugvás, öröm, együtt a családdal.

Hetvenes nő

19.

Húsvét első napja a templomban: nagyon vártam ezt a napot, a húsvét első napját! Vasárnap délelőtt eljutottam az úrvacsorás istentiszteletre, nagyon vártam, hogy együtt örüljünk a feltámadott Úr Jézus Krisztussal. A sok szenvedés, megaláztatás után ismét boldognak gondolni, lelki szemeimmel látni is Jézus Krisztust! A legnagyobb csoda számomra ez az ünnep, a húsvét ünnepe, amikor a mi megváltó Urunk értem is szenvedett, életét adta, hogy számomra is az örök élet reménységét helyezze a szívemre, lelkemre. Ha majd egykoron én is a lábainál leszek, a földi életem után, remélem, hogy bebocsátást nyerek az örök életre, ahol találkozhatom az én drága szeretteimmel. Adja nekem a mindenható Isten, hogy így legyen.

Hetvenes nő

20.

Az idén két alkalmon voltam a húsvéti alkalmak közül. Nagycsütörtök: legkedvesebb napom, családias, hangulatos, az istentisztelet minden eleme a szívemig hatolt. Varázslatos volt az úrvacsora lepénykenyérrel. Nagyon tetszettek a kivetített énekek, sajnos nem ismerem őket. A vetített diák is nagyon jók voltak, csodálatos festmények, szobrok. Nagyon meghatottak a lábmosás témájú képek. Veronika és Tamás dialógusa, Simon gitárjátéka, a presbiterek imái, a falra kifeszített kereszt, életfa, az aláfestő zene mind fokozták a jó közérzetemet, voltam lent és fent. És nem utolsó sorban a rengeteg virág, gyertya.

Húsvét első napján a hajnali istentiszteleten voltam, csoda volt ez is. Orgonaszó nélkül, sötétben, csak mindig egy-egy gyertya égett, illetve egyel több. Nagyon jó volt magamba nézni, gondolkozni, csodálkozni.

Hetvenes nő

21.

Vasárnap hajnali istentisztelet: a sötétben érkezünk a templomunkba, és világosban lépünk ki az ajtón. A félhomály, a gyertyák fénye, az igeolvasás, a festmények hangulata és az együtt éneklés minden alkalommal más-más érzést vált ki belőlem. Jézus szenvedésének csak egész kicsi töredékét vagyok képes átérezni, azzal együtt, hogy értem is tette, amit én soha nem fogok megérdemelni. A hajnali istentisztelet emelkedettsége minden alkalommal magával ragad, ezt az érzést egész évben, mindennél jobban várom.

Hetvenes nő

22.

Legnagyobb élmény a húsvétvasárnapi úrvacsoraosztás. Amikor a legkedvesebb énekem kerül sorra, akkor a kántor is abbahagyja az orgonálást, és felveszi az úrvacsorát. A gyülekezet acapella énekli: „Aki értem megnyíltál…” és megkapom Tamástól a kenyeret egy kedves mosoly kíséretében. Olyankor fojtogatja a torkom a sírás a meghatottságtól. Az istentiszteleti alkalmakkor hallott zeneszámok is különleges ajándékoknak számítanak, nem szólván a szószéken hallott, lélekhez szóló prédikációkról. A Jóisten ajándéka, hogy még részem lehet ilyesmiben, főleg, hogy fiam társaságában kaphattam ezeket az ajándékokat. Az egész húsvéti ünnepkör egységesen jelenik meg nagyon gyenge lábakon álló emlékezetemben. Szeretem a formabontó megoldásokat, amikor lelki vezetőink (szinte családtagjaink) a megszokottól eltérően részesítenek bennünket lelki élményekben: párbeszédes előadásmód a szószéken. Milyen jó, hogy magas szintű zenei kultúra is hangot kap gyülekezetünkben. Nem győzök csodálkozni az energiabőségen.

Nyolcvanas nő

Hivatkozások

Uo. ↑
Dietrich Bonhoeffer: Jöjj velem: Elmélkedések minden napra, Budapest, Harmat. ↑
Johann Baptist Metz: In memoriam Karl Rahner (1904–1984), Mérleg Online, 2024, https://www.merleg.org/in-memoriam-karl-rahner-1904-1984/ (Letöltés: 2026. május 20.) ↑
Hegedűs Márk: Kereszt-kérdés, avagy reformátusságunk és a kereszt jelképe, reformatus.hu, 2012, https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/kereszt-kerdes-avagy-reformatussagunk-es-a-kereszt-jelkepe/ (Letöltés: 2026. május 20.) ↑
Békési Sándor: A kereszt szimbóluma és a magyar reformátusok, reformatus.hu, 2020. április 10. https://www.reformatus.hu/egyhazunk/hirek/kereszt-szimboluma-es-magyar-reformatusok/ (Letöltés: 2026. május 20.) ↑
John F. Baldovin: A Note on the Liturgical Processions in the Menologion of Basil II, in Stefano Parenti (ed.): Studies in Honor of Robert Taft, [s.l.], [k.n.], 1993, 25.Taft (ed: Parenti, S) n.a. 1993, 25. in: Somodine Dissz ↑
„A püspöknek egy széket tesznek a Golgotán a Kereszt mögé, ami most ott áll, a püspök leül a székre, egy leterített asztalt tesznek elé. A diakónusok az asztal körül állnak, és előhozzák azt az aranyozott ezüst ládikát, amiben a kereszt szent fája van, felnyitják és felmutatják, az asztalra helyezik a kereszt fáját és a feliratot. […] Így tehát az egész nép elhalad egyesével; mindnyájan meghajolva először a homlokukkal, majd a szemükkel érintik a keresztet és a feliratot…” Egeria Útinaplója: Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Budapest, Jel Kiadó, 2023. (Ókeresztény örökségünk), 143. ↑
Békési: A kereszt szimbóluma. ↑
Hegedűs: Kereszt-kérdés. ↑
Pap Ferenc: Az egyházi év, Budapest, KRE–L’Harmattan, 2016, 218. ↑
Uo., 219. ↑
II. Helvét Hitvallás, I. rész 4. fejezet. ↑
Uo., II. rész 1. fejezet. ↑
Békési: A kereszt szimbóluma. ↑
Hafenscher Károly: Liturgika: A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben, Budapest, Luther Kiadó, 2010, 298. ↑
Békési: A kereszt szimbóluma. ↑
Az ipari forradalomig az egyházi ünnepnapok határozták meg a szabadnapokat. Majd a 19. századtól az ipari forradalommal a vasárnap mellett szükségessé vált bizonyos munkaszüneti napok kijelölése, és a munkaidő korlátozása. Ezzel jelennek meg a munkaszüneti napok. A 20. században a nagypéntek nem vált munkaszüneti nappá, de ez csupán a városi, iparosodott réteget érintette. A kommunista rezsim alatt az ünnepek, így az egyházi ünnepek is jelentősen átalakultak, megmaradtak egyes ünnepnapok, de azok jelentése elvesztette egyházi jellegét. Ettől ma is szenvedünk. Amikor 2017-ben a nagypéntek Orbán Viktor kezdeményezésére munkaszüneti nap lett, Balog Zoltán miniszter a miniszterelnöki bejelentéshez hozzáfűzte: „a kormány annyit tud tenni, nagypénteket munkaszüneti nappá nyilvánítja. Az, hogy ebből ünnepnap is legyen, az egyház dolga.” Pap: Az egyházi év, 225. ↑
Hafenscher: Liturgika, 358. ↑
Barsi Balázs – Dobszay László: Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, Budapest, Márton Áron Kiadó, 2001. ↑
Uo. ↑
Bárdos Kornél: Harcok a passió éneklése körül Magyarországon, Theológiai Szemle, XIV. évf., 1971/9–10, 302. ↑
Uo., 300. ↑
Pap: Az egyházi év, 217. ↑
Hafenscher: Liturgika, 303. ↑
Uo., 358. ↑
1. Utolsó vacsora: legkedvesebb, legmeghatóbb, várt nap, hangulata van, Jézus Krisztus, aggodalom, meghatódottság, közösségben, együttlét, Júdás, kenyér2. Kereszt: Jézus, jelkép, bűnbocsánat, keresztünk hordozása, keresztre feszítés, viselés, megváltás, gyötrelem, teher, életfa, gyönyörű kereszt a fazekasműhelyben3. Pokoljárás (nagy fejtörést okozott!): hullámsír, nem tudjuk, Isten megfejthetetlen titok, csöndes szomorúság, gyötrelem, keresés, kutatás, félelem, kíváncsiság, várakozás, pokolra kell annak menni4. Hajnali ébredés: megbizonyosodás, a kő el van hengerítve, örök élet, meglepetés, feltámadás, csoda, csodálat, angyalok, nap, eszmélet, misztérium ↑
Bárdos: Harcok a passió éneklése körül, 303. ↑