Székesfehérvár a Dunántúl jelentős települései közé tartozik. Elhelyezkedése miatt régóta gazdasági, katonai, ipari központ, jelentős forgalmi csomópont. Története Szent Istvánig visszatekintve meglehetősen gazdag. A város jelentőségének teljes tudatában minidig is büszke volt történelmére, történelmi szerepére. Mindemellett napjainkban is mint katonaváros emlegetjük. Az évszázadokon átívelő katonai jelenlét nagyban befolyásolta a város fejlődését és szerepét a Dunántúlon. A koronázóvárosban állomásozó katonai alakulatok szem előtt tartották ezt a történelmi hagyatékot és beilleszkedve mindenkor próbáltak jó társadalmi kapcsolatokat kialakítani. Így volt ez 1920–1945 között is.
1920-ban megalakult a Székesfehérvári Gyalogezred a város híres – világháborút megjárt – háziezredéből, a volt magyar királyi 17. honvéd gyalogezred és a közös császári és királyi 69. gyalogezred maradékából. A részben székesfehérvári és Fejér vármegyei származású katonákat büszkeséggel töltötte el a történelmi helyszín, a város szeretete és megbecsülése. Az itt állomásozó alakulatot 1922-től a 3-as hadrendi számmal illették. Parancsnokai törekedtek a katonai hagyományok fenntartására, a katonai – polgári kapcsolatok kiépítésére, azok elmélyítésére. Folyamatos figyelmet fordítottak az érdemeket szerzett katonák és egykori katonák megbecsülésére, a hősi halottak emlékezetének fenntartására. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy a katonai értékek és hagyományok ne csak a laktanya falai közé szoruljanak. Törekedtek a város rendjébe illeszkedve a városi lakossággal együtt emlékezni, ünnepelni. Efféle alkalmak voltak többek között a nemzeti ünnepek, az egyházi ünnepek, az úrnapi körmenetek mellett a hősök napja, a kormányzó születésnapja és névnapja.
A hagyományok nem csak regionális szinten voltak fontosak, hanem a Magyar Királyi Honvédségben is. A Horthy Miklós országlásának 10. évfordulója alkalmából kelt rendelkezés kimondta a csapattestek történelmi személyekről való elnevezését. Az elnevezések tekinthetők egy régi hagyomány felélesztésének, amely utalt a korábbi ezredtulajdonosi – különösen az örökös ezredtulajdonosi – címre. Célja a csapatszellem és a büszkeség erősítése volt. A kiválasztott történelmi személyek általában az adott fegyvernemmel vagy korábbi elődezreddel voltak kapcsolatosak.
Az egykori koronázóváros helyőrségét Szent Istvánról, államalapító királyunkról nevezték el, 1930. február 26-án. Az elnevezést követően az alakulatnak kötelessége volt névadójának emlékét ápolni. Azért, hogy a tiszti és a legénységi állomány is megismerje a névadóhoz köthető hagyományokat, csapattesteken belüli oktatásokat tartottak. Ehhez 1930-ban egy életrajzi gyűjteményt is kiadtak, amely tartalmazta azoknak a történelmi személyek nevét, akikről katonai egységet neveztek el.
A fehérvári alakulat ettől kezdve a Magyar Királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred nevet viselte. Szent Istvánhoz kötődően ezrednapjául augusztus 15-ét választották. Az ezred jelmondata: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát” lett. Az alakulat egyik legkiemelkedőbb parancsnoka békei Koós Ottó ezredes volt. Parancsnoksága (1930–1935) alatt az alakulat és befogadó város kapcsolata példaértékű volt. Erre az időre tehető az alakulat csapatmúzeumának létrehozása, számos katonai hagyomány felélesztése és ápolása. Az ezred 1931-től büszkélkedhetett ezredtulajdonossal, amit a Magyar Királyi Honvédség harmadik alakulataként érdemelhetett ki. Ki is az ezredtulajdonos a két világháború között és milyen jelentőségű volt?
1931. április 24-én Horthy Miklós újraalapította az osztály- és ezredtulajdonosi méltóságot. A korábbi gyakorlathoz hasonlóan, a címet az államfő adományozhatta külföldi uralkodóházak tagjának, vagy olyan személynek, aki valamelyik hadjáratban a magyar haderő javára különösen érdemdús szolgálatot tett. További lehetőség volt az is, ha a magyar nemzet érdekében kifejtett tevékenységével kimagasló érdemeket szerzett. Az ezredtulajdonos személyét illetőleg – amennyiben az magyar személy – a honvédelmi miniszter tehette meg az előterjesztést. Külföldi személy esetén pedig a miniszterelnök és a külügyminiszter együttes döntése és felterjesztése útján. A címadományozás a legfelsőbb kézirat díszokmányba foglalásával, annak első példányának ünnepélyes átadásával történt meg. Az ünnepség körülményeit részleteiben nem határozták meg.
Az ezredtulajdonosoknak formális jogai voltak, mint például az osztály- vagy ezredtulajdonosi cím használata, a rendszeresített egyenruha viselése ezredesi rendfokozattal és arany sarkantyúval. Jogosultak voltak az osztály vagy ezred tevékenységeiben részt venni, ünnepségein megjelenni. A tulajdonost megjelenésekor megillette az alakulat részéről a katonai tiszteletadás, adott esetben az ezredzenekar ezredtulajdonosi indulóval köszönthette. Fogadáskor kötelesek voltak gyalogezred esetében egy gyalogszázadot, lovassági ezred esetében fél lovasszázadot lóháton, tüzérosztály esetében egy gyalogüteget kirendelni, ha az egység kellő létszámfeltöltöttségű volt az adott pillanatban. Amennyiben az alakulat rendelkezett csapatzászlóval és zenekarral, úgy a díszszázaddal köteles volt a fogadásra kivonulni. Az ezredtulajdonos fogadásának helyszíne lehetett az érkezés helye – vasúti pályaudvar, repülőtér, hajókikötő – vagy más kijelölt hely, tehát akár a tulajdonosnak szállást adó épület előtere is.
Az ezredtulajdonos érkezésekor a katonai tiszteletadás három felhívó kürtjellel vette kezdetét, amit a Himnusz követett, külföldi tulajdonosok esetén először a saját, majd azt követően a magyar, ha az adott helyőrségben zenekar nem állt rendelkezésre, csak a felhívójel hangzott el. A fogadásra a legénységi állomány mellett a teljes, épp helyben lévő tisztikar köteles volt kivonulni. A tulajdonost alakulatánál tartózkodásának időtartama alatt megillette a szállása előtt két fő díszőr, egy parancsőrtiszt és egy altiszt küldöncként. A helyőrség laktanyáit, ahol az osztálya, ezrede vagy részei tartózkodtak, fel kellett lobogózni. Abban az esetben, ha az alakulatot több településen helyezték el, a másik településen található laktanyákat is. Az ezredtulajdonos búcsúztatása a távozáskor a fogadással megegyezően zajlott le.
Az ezredtulajdonossal rendelkező osztály vagy ezred címében használhatta az ezred tulajdonosának nevét, azonban csak különleges alkalmakkor, mint például ezredünnepélyeken, bajtársi összejöveteleken és tiszti ünnepélyeken. A hétköznapi – hivatali – ügymenetben semmilyen módon nem jelenthetett meg. Fontos megjegyezni, hogy az osztály- és ezredtulajdonosi cím csak a tulajdonos haláláig szólt.
A monarchikus hagyományokhoz kötődő tulajdonosi rendszer visszaállításától kezdődően a korszak végéig mindössze öt gyalogezred rendelkezett ezredtulajdonossal.
Az 1931. november 10-én kelt Legfelsőbb Elhatározás szerint a Magyar Királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred ezredtulajdonosa Paul von Hindenburg (1847–1934) tábornagy lett. A választás egyértelmű, hiszen Hindenburg 1914-től a székesfehérvári 69. gyalogezred tulajdonosa, majd 1919-től a weimari köztársaság államelnöke volt. A címadományozás nem csupán a tradíciónak és a történelmi előzményeknek volt köszönhető, hanem a politikai érdekközösségnek is. A két nemzet világháborút követő azonos sorsa, az igazságtalan béke kényszere, ami egy irányba fordította az egykori szövetségeseket, hogy a béke megtartása mellett közösen lépjenek fel a revízió mellett.
…Csak természetes, hogy a mienkhez hasonló helyzetben lévőkkel együtt működünk és emellett igyekezünk megnyerni azok rokonszenvét, akiktől sorsunk jobbrafordulását várhatjuk. Németország sorstársunk, Olaszország a másik csoportba tartozik. Minél barátságosabb lesz ennek a két országnak viszonya, annál kedvezőbb ez nekünk. Két ilyen nagyhatalom politikájának egy irányba való haladása igen nagyjelentőségű és egész Európa életében fordulatot jelenthet. Ha pedig Franciaországban is sikerül híveket szerezni a szerződések revíziója eszméjének, akkor már meg van a siker. Olaszország már jó barátunk nekünk és örvendetes, hogy Németországgal is egyre erősödnek a baráti kapcsolatok. Székesfehérvár ismét egy új állomás a jó barátság útján, újabb kilométerköve a szabadulás útjának.
Hindenburg ezredtulajdonosi címének átadására 1931. november 16-án került sor a német államelnök hivatalában. A kiutazó tiszti küldöttséget békei Koós Ottó (1883–1938) ezredes, ezredparancsnok vezette. Az átadás alkalmával megjelent még a külügyminisztérium képviseletében Kánya Kálmán (1869–1945), Magyarország berlini követe és Stojakovics (később Sztójay) Döme (1883–1946) tábornok, berlini katonai attasé is. A fogadás alkalmával Paul von Hindenburg – az ezredtulajdonosi szokásoknak megfelelően – korábbi alakulatának osztrák – magyar ezredesi ruhájában fogadta a küldöttséget, a német véderő (Reichswehr) miniszterének jelenlétében. Az okirat átadását követően az új ezredtulajdonos villásreggelin látta vendégül a magyar delegációt. Az ezred küldöttsége november 23-án tért vissza a székesfehérvári állomáshelyére.
1933-ban felmerült, hogy a tulajdonosi kinevezés ünnepélyessége nem volt megfelelő. Ezt a székesfehérvári 2. vegyesdandár is megerősítette. Egy újabb, méltóbb ünnepély keretében kívánták az ezredtulajdonos részére a fehérvári gyalogezredet átadni. Számos javaslat érkezett az alkalom megrendezésére, úgy mint 1933. augusztus 15-e, a gyalogezred ezrednapja, emellett szólt, hogy Székesfehérvár városa amúgy is nagy ünnepséget rendez augusztus folyamán, ezért az átadási ünnepség nem jelentene kettős költséget. Felmerült Hindenburg októberi születésnapja, azonban a legénységi állomány létszámhiánya és a kiképzési feladatok végrehajtása miatt a helyőrség állománya nem volt alkalmas nagyszabású ünnepség lebonyolítására. Paul von Hindenburg 1934. augusztus 2-án bekövetkezett halála már nem tette lehetővé az újabb ünnepélyes ezredtulajdonosi kinevezést.
Az ezredtulajdonossal való kapcsolat az erről szóló okirat átadásától kezdve folyamatossá vált, amelynek ápolása az ezredparancsnok és az ezred vezetésének felelőssége volt.
1931-ben a berlini katonai attasé, Stojakovics tábornok a vezérkari főnöknek tett november 2-i jelentésében felhívta figyelmét, hogy a Német Birodalom elnökének születésnapját csupán kerek évfordulókkor (1927-ben a 80., 1937-ben a 90. születésnapját) ünneplik. „Véleményem szerint azonban csak előnyös benyomást tehet, hogyha a m. kir. »Szent István« 3. honvéd gyalogezred parancsnoksága évenkénti születése napjából üdvözölné.” Hozzátéve azt is, hogy Németországban nem szokás a névnapi köszöntés. A VI–2. Osztály osztotta az attasé véleményét, és felhívta erre a 3. gyalogezred parancsnokának a figyelmét. Fontosnak látták azonban, hogy az ezred és vezetője saját hatáskörben intézkedjen az ezredtulajdonos köszöntéséről. A születésnap és karácsony alkalmából kelt üdvözlő üzeneteket és ajándékokat a birodalmi elnök mellett működő kabinetirodának címezve küldték meg. Az ezred vezetése azonban más módon is kedveskedni kívánt a világháborús hősnek. 1931 karácsonyára az ezred tisztjei egy díszkötésű fényképalbumot készítettek, amely az ezred tisztjeit és legénységét, az alakulat laktanyáját és mindennapjait mutatta be. Az album képeit maga Koós Ottó – az ezredparancsnok – éjszakákba nyúlóan feliratozta.
Az ezred tisztikara 1933 karácsonyára egy 1861M gyalogostiszti szablyát küldött, amelynek pengéjébe ajánlószöveget és az ezred tisztikarának aláírását vésették. A szablyát eredetileg Hindenburg 1933. október 2-i születésnapjára szerette volna az ezredparancsnok, Koós ezredes elküldeni, azonban egy gyakorlat miatt az emléktárgy nem készült el. Ismeretes, hogy a berlini magyar követ és vitéz dálnoki Miklós Béla (1890–1948), magyar katonai attasé együtt adták át 1933. december 22-én.
A kapcsolat nem volt egyoldalú, Hindenburg sem feledkezett el a székesfehérvári ezredéről: üdvözlő és köszönő táviratain túl a Magyarországra érkező német követek és attasék minden alkalommal meglátogatták a fehérvári ezredet, hogy Hindenburg üdvözletét és jókívánságait személyesen adják át. A kapcsolat ápolását a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium is pártolta, előszeretettel kísérték német vendégeiket Székesfehérvárra az ezred parancsnokságára.
Hindenburg 1934-ben bekövetkezett halála után fia, Oskar von Hindenburg az ezred korábban küldött ajándékait és emléktárgyait átadta az ezredparancsnokság épületében létrehozott csapatmúzeum részére. Hindenburg halálával az alakulat újabb ezredtulajdonost nem kapott, emlékét azonban az alakulat 1945-ös felbomlásáig megtartotta. A város mindig büszkén emlékezett és emlékezik meg egykori és mai alakulatairól, azonban mára e szép, több évszázadra visszatekintő katonai hagyomány kikopott az emlékezetből. Elfeledetté vált annak ellenére is, hogy a 69. gyalogezred székesfehérvári emlékműve – melynek Hindenburg volt az első ezredtulajdonosa – mindmáig megőrzi a tábornagy nevét és arcvonásait.
Napjainkra még ennyi emléke se maradt annak a rövid három esztendőnek, amit Székesfehérvár büszke háziezrede a magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred tulajdonosaként töltött.