Európa nyugati felén a 11. századtól kezdve sorra nyíltak meg az egyetemek: olyan híres intézményekről van szó, mint a bolognai, párizsi, salernói, padovai és az oxfordi univerzitások. Ezek az egyetemek általában uralkodói kezdeményezésre, pápai jóváhagyással keletkeztek. A Rajnától keletre ekkoriban még nem jellemző, hogy hasonló intézmények születtek volna, bár egy IV. László király által jegyzett, 1276-os oklevél, a nem sokkal korábban Csák Péter hadai által elpusztított, még III. Béla idején alapított veszprémi káptalani iskolát Studiumnak nevezi, ahol a hét szabad művészet mellett a jogtudományt is nagyon magas szinten oktatták.
A közép-kelet-európai régióban csak a 14. században alakulnak egyetemek (Prága, Krakkó, Bécs), térségünk tanulni vágyó diákjai számára az egyetlen út a peregrináció volt. Sajnos hazánkban egészen a Nagyszombati Egyetem 1635-ös alapításáig csak rövid életű egyetemkezdeményezések voltak. Érthető módon a legnépszerűbbek a közeli (Bécs, Krakkó) intézmények voltak, de szép számmal jártak magyarországi diákok itáliai, német, svájci és holland egyetemekre is. Különösen igaz volt ez a protestánsokra, akik előszeretettel kerestek fel német, holland és svájci protestáns egyetemeket. A legnépszerűbb ilyen intézmények Wittenbergben, Heidelbergben, Bázelban, Leidenben és Utrechtben voltak. A katolikus értelmiség/papság ezzel szemben leginkább Bécsben és Krakkóban, valamint az itáliai univerzitásokon, Bolognában, Padovában és Rómában próbált szerencsét. Fontos hozzátenni, hogy a korszakban egy ilyen út csak nagyon komoly anyagi ráfordítással volt lehetséges, az esetek többségében csak egyházi háttérrel, vagy egy nagyon gazdag mecénás támogatásával volt megvalósítható.
A továbbiakban három életutat, három híres kora újkori személyt szeretnék röviden bemutatni, akik valamely külföldi egyetemen tanultak, és az ott szerzett tudással a magyar tudományos élet meghatározó alakjaivá váltak: Verancsics Faustust, Szenczi Molnár Albertet és Apáczai Csere Jánost.
Verancsics Faustus 1551-ben született a dalmáciai Šibenik (Sebenico) városában, horvát származású, de Dalmáciában letelepedett, és ott a helyi dalmát városi előkelők közé beolvadt család sarjaként. Faustus nagybátyja, Verancsics Antal esztergomi érsek és magyar királyi helytartó volt. Apja, Mihály I. Habsburg Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak teljesített diplomáciai szolgálatot. A tízévesen árvaságra jutó Faustust nagybátyja, Antal nevelte Pozsonyban. Szülővárosának kettős anyanyelve, a horvát és az olasz mellé ekkor tanulta meg a magyart, a németet és a latint. 1568 és 1572 között a padovai egyetemen tanult. Ezután visszatért Magyarországra, 1579 és 1581 között Veszprém várkapitánya volt. A fontos végvárban fordult figyelme a mérnöki tudományok felé. Itáliai hadmérnökök munkáinak tanulmányozásával egy sor erősítést hajtott végre a veszprémi várban. Később diplomata volt Pozsonyban, Nagyszombatban, Bécsben. Felesége halála után, 1594-ben azonban megvált tisztségeitől.
Többnyelvűségének szintézise egy 1595-ben Velencében kiadott ötnyelvű (latin, olasz, német, horvát, magyar), 5 400 szót tartalmazó szótár, a Dictionarium quinque nobilissimarum Europae linguarum, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmatiae et Ungaricae. 1598-tól csanádi püspök volt, főpapi hivatását azonban nem tölthette be, mert egyházmegyéjét a török megszállás alatt tartotta. 1609-ben Rómában belépett a paulánus (barnabita) szerzetesrendbe. Ettől kezdve csak a tudományos kutatásaival foglalkozott. 1616-ban Velencébe költözött, itt jelentette meg híres építészeti, technikai és haditechnikai kérdésekkel foglalkozó munkáját, a Machinae Novaet, amelyben megtaláljuk rajzok kíséretében a szélturbina ősét, különféle kocsikat, vízfolyással szemben haladó hajókat, sajtoló és zúzógépeket, hadigépezeteket, az ejtőernyő ősét és még rengeteg más találmányt, melyeken egyértelműen érződik Leonardo da Vinci hatása, de Verancsics saját egyedi világlátása is. 1617-ben halt meg Velencében. Az ő életére, munkásságára nyilvánvalóan hatalmas hatással volt a padovai egyetemen eltöltött időszak, olyannyira, hogy később sem szakadt el teljesen Itáliától. Az ott magába szívott humanizmus, a tudományos érdeklődés kulminálódott aztán széles spektrumon mozgó műveiben. A veszprémi vár bejáratánál domborműves emléktábla őrzi emlékét, melyen egy ejtőernyős figura látható, valamint az alábbi felirat: „Verancsics Faustus, humanista, polihisztor, feltaláló, szótáríró, történetíró.”
A következő tudós Szenczi Molnár Albert. 1574-ben látta meg a napvilágot egy Pozsony környéki kis mezővárosban, Szencen. Nagyapja (más források szerint dédapja) Hunyadi Mátyás katonája volt, Székelyföldről települt át Pozsony környékére. 1584-től Szencen, majd Győrben, Göncön és Debrecenben tanult. 1590-től bejárta a legfontosabb német protestáns egyetemeket, így tanult Wittenbergben, Heidelbergben, Strassburgban, Herbornban. Korrektorként dolgozott Frankfurtban és tanítóként Ambergben, Prágában Rudolf császárnak és magyar királynak saját kezűleg adta át az általa írt latin–magyar szótárt. Itt találkozott Keplerrel is. Hosszas német területen való tartózkodás után 1624-ben Kassára költözött, majd Bethlen Gábor fejedelem pártfogásával Kolozsvárra tette át székhelyét, ahol aztán 1639-ben bekövetkezett haláláig munkálkodott.
Ő a magyar kálvinista reformáció egyik legkiválóbb tudósa. Latin nyelvű magyar nyelvtani munkát írt, a református egyház számára fontos zsoltárfordítások, a Heidelbergi Kis Katechismus (1607), a Károli-féle Biblia javított kiadása, az úgynevezett hanaui biblia (1608), valamint Kálvin Institutio Christianae religionis című művének magyar fordítása (1624) is a nevéhez fűződik. Érdekes fejezet életében, hogy 1622-ben, amikor Tilly grófjának csapatai II. Ferdinánd megbízásából feldúlták Heidelberget, ő is a városban tartózkodott, elfogták és meg is kínozták. Ekkoriban több magyar diák is tartózkodott Heidelbergben. Szenczinek hollandiai kapcsolatai révén sikerült elérnie, hogy a magyar diákokat a következő évtől kezdve Franeker és Leiden egyetemei fogadják be. Ezzel intenzív együttműködést sikerült kialakítania a magyarországi diákok és a hollandiai egyetemek között, amely egészen 1795-ig, Hollandia francia megszállásáig tartott. Ezáltal nem csak ő maga tanult külhonban, de rengeteg magyarországi diák peregrinációját segítette elő.
A harmadik személy szintén a kálvinizmushoz köthető: Apáczai Csere János. 1625. június 10-én született Apácán, amely a dél-erdélyi Barcaságban található. 1636-tól végezte középfokú tanulmányait Kolozsvárott jónevű magiszterek útmutatása alapján, majd 1643 őszétől a gyulafehérvári főiskolán (ahol 1630-tól a híres vendégtanárok: Alstedius, Bisterfeld és Piscator is oktattak). 1648-ban kezdte hollandiai tanulmányait a franekeri egyetemen, ám már abban az évben átment Leidenbe, ahol keleti nyelveket tanult és teológiai stúdiumokat folytatott. 1649-től Utrechtben volt, ahol részben a skót puritanizmussal, részben Descartes nézeteivel ismerkedett. 1651-ben iratkozott be a harderwijki egyetemre, és nagyon rövid idő alatt hittudományi doktorrá avatták. Doktori értekezésének címe: Disputatio Theologica Inauguralis de Primi Hominis Apostasia (röviden: Apostasia).
A pezsgő holland szellemi élet hatására magyar nyelvű enciklopédia szerkesztésébe kezdett, hogy összegyűjtse a hasznos ismereteket saját nemzete számára. Erről, az 1655-ben Utrechtben megjelent Magyar Encyclopaediáról és általában Apáczai írói és filozófusi munkásságáról elmondható, hogy teljesen új tudományos felfedezést, ismereteket kevésbé tartalmazott, fő célja inkább a közvetítés volt. 1653-ban tért vissza Erdélybe, a gyulafehérvári kollégiumban kezdett tanítani. Nézete szerint a tudás a nemzeti felemelkedés záloga, ezért nem kiváltságként tekintett rá, hanem minél szélesebb körben szerette volna terjeszteni.
Apáczai számos művében – például az I. Rákóczi Ferenc számára ajánlott Magyar logicatska című 1654-es írásában – is kifejtette ebbéli álláspontját. Sajnos ezzel több nagy nevű ellenséget is szerzett magának, mert számára fontos volt a világi oktatás megteremtése is, ami mind az erdélyi református egyház prominenseit, mind a puritanizmus terjedésétől tartó II. Rákóczi György fejedelmet nyugtalansággal töltötte el. Később Kolozsvárott kapott katedrát, ahol 1659-es haláláig teológiát, hébert, görögöt és természetbölcseletet tanított, miközben kidolgozta egy erdélyi egyetem tervét. Apáczai szívügyének tekintette az oktatást, azon belül is a felsőoktatást. Ahogy ő maga fogalmazott:
…honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek.
Látható, hogy a hollandiai peregrináció milyen mély benyomást tett rá, az ottani szellemi közeg alapjaiban határozta meg későbbi világlátását és munkásságát.
A három magyarországi tudós életútja csupán három kiragadott példa abból a sokszáz történetből, amit el lehetne mesélni. Közös bennük, hogy mindannyian (hazai lehetőség híján) a külföldi peregrinációt választották, mely által olyan tudásra, világlátásra tettek szert, amelyet hazájuk üdvére kamatoztattak. Mind az itáliai reneszánsz és humanizmus, mind pedig a reformáció magyarországi térnyerése nagy mértékben az olyan férfiaknak volt köszönhető, akik vállalták a sokszor hatalmas áldozattal járó, a kor viszonyai között rendkívül nehéz utakat, és azt, hogy évekig külföldön tartózkodjanak, ám ezáltal többek lettek és előremozdították a nyugati eszmék és tudományos vívmányok magyarországi terjedését.