Az első Ratio Educationist Mária Terézia adta ki 1777. augusztus 22-én. A rendelkezés egy, a Magyar Királyságra vonatkozó átfogó tanügyi szabályzat, oktatási reform. Teljes címe magyarul: Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere. Az intézkedés a teljes magyarországi oktatásügy szabályozására volt hivatott, különös tekintettel az iskolatípusok és iskolafokozatok egységesítésére és tartalmi szabályozására. Szövegét Ürményi József dolgozta ki szakemberek segítségével. Az első Ratio Educationis a protestánsokra is kiterjedt, de ők a cikkelyeket csak korlátozottan tartották be. Nagy hatást gyakorolt a magyarországi iskolázástatás fejlődésére annak ellenére, hogy előírásait maradéktalanul szinte sehol sem tudták betartani.
Amikor Mária Terézia kiadta a Ratio Educationist, egy olyan lépést tett, amely hosszú időre meghatározta a magyar oktatás egész szerkezetét, köszönhetően felvilágosult nézeteinek. A rendeletet sokszor emlegetik úgy, mint valami nagyon száraz, hivatalos iratot, pedig ha az ember jobban belegondol, igazából egy óriási változás kezdete volt. Addig ugyanis az iskolák inkább az egyházak kezében voltak, mindenhol úgy tanítottak, ahogyan az korábban szokásban volt, és igazából nem nagyon volt semmiféle egységes elvárás vagy rendszer az egész oktatás mögött. Mária Terézia az oktatást állami feladatnak tekintette, az egyház csak az állam felügyeletével vehetett részt az oktatásban.
A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, bevezetését a protestánsok elutasították. Arra hivatkoztak, hogy az ilyesfajta döntésekhez csak az egyházközségeknek van joguk. A rendelet a bevezetés sikerességétől függetlenül az oktatás minden területének fejlődésére nagy hatással volt.
A rendelet minden társadalmi osztályra kiterjedt, viszont a felsőbb oktatást a szegényebb körülmények között élő családok már nem tudták megfizetni. Mivel az állam eleinte semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések finanszírozták, a gimnáziumokét és egyetemekét pedig alapítványok biztosították, ám az ott tanulni kívánóknak már tandíjat kellett fizetniük (ezt később II. József rendeletben vezette be). A Ratio Educationis éppen ezt szerette volna megváltoztatni: egy átfogó, minden részletre kiterjedő rendet teremteni. Az uralkodó úgy vélte, hogy egy jól működő oktatási rendszer előreviszi a birodalmat, javít a társadalom helyzetén, mert a diákok fogják a társadalmat alkotni a felvilágosodás szellemében, ez pedig javít a közjóléten is. A tankötelezettség Magyarországon a gyerekekre 6–12 évig vonatkozott, de általánosan kötelezővé csak később, az Eötvös József-féle népoktatási törvény tette. Mária Terézia korában általános szokás volt, hogy a kisgyermekek is segítettek a földeken vagy a házimunkában, így – legfőképp az idénymunkák idején – nem minden gyerek járt iskolába.
A rendelet bevezetésekor hangsúlyozták, hogy egy ország jóléte nagyrészt attól függ, hogyan nevelik a fiatalokat. Ez akkoriban nemcsak pedagógiai kérdés volt, hanem állami és politikai is. A korszak emberének fejében nagyon erősen ott élt a gondolat, hogy a jó alattvaló nemcsak dolgozik és adózik, hanem hűséges, erkölcsös, vallásos és megbízható is. Az előbb említett tulajdonságok nem veleszületett tulajdonságok, ezeket meg kellett tanítani. Ezen célok miatt kapott olyan nagy hangsúlyt az erkölcsi nevelés, a hitoktatás és az imák memorizálása. A korabeli mentalitás szerint az efféle „szívből jövő” tanulás formálja a jellemet.
Másik nagyon érdekes vonatkozása a rendeletnek, hogy mennyire komolyan foglalkozik Magyarország sokszínűségével. Ez nemcsak érdekes kulturális tény, hanem óriási gyakorlati kihívás is volt. Hiszen ha egy régióban valaki románul beszélt, máshol meg horvátul, megint máshol szlovákul, akkor egy egységes iskolarendszert nem lehetett csak úgy „ráhúzni” mindenkire. A Ratio Educationis ezért azt mondta, hogy ahol lehet, anyanyelven kell tanítani, mert úgy érthetőbb és könnyebben elsajátítható a tananyag. Ez a mai anyanyelvi oktatás előfutárának is tekinthető, még ha akkoriban a rendszer végső célja némileg más volt. Hiszen közben ott volt a birodalom nyelve, a német is, ami egyre inkább előtérbe került, főleg a hivatalnoki és katonai pályák miatt. A gyerekek nemcsak a saját nyelvükkel találkoztak, hanem szépen lassan megtanultak németül is, ami akkoriban komoly előnyt jelentett.
A rendelet legnagyobb vállalása azonban az volt, hogy teljesen új struktúrát vezetett be az iskolák számára. Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy van alsóbb és felsőbb szintű oktatás, de akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen világos. A Ratio Educationis lépcsőzetesen építette fel a rendszert: alul voltak az anyanyelvi iskolák, ahol a gyerekek elsajátították az alapkészségeket: az olvasást, az írást, a számolást és a vallási ismereteket. Az iskolák különböztek attól függően, hogy faluban, mezővárosban vagy nagyvárosban működtek, hiszen másra volt szüksége egy falusi gyereknek és másra egy városinak. A városban például már a kereskedelmi élet miatt is fontos lett a német nyelv, így ott komolyabb hangsúlyt kapott, míg a faluban inkább a mindennapi élethez kapcsolódó gyakorlati tudást erősítették. A tanulókat differenciálták: az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a diákokat. Ezt úgy oldották meg, hogy félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredményük alapján egy összesített érdemjegyet kaptak a tanulók. Ahogy a diákok haladtak előre, bekerültek a latin iskolákba, ahol már jóval komolyabb tanulás folyt. A latin nyelv nemcsak azért volt fontos, mert ez volt a kor műveltségi nyelve, hanem azért is, mert minden magasabb szintű tudomány és hivatalos irat ezen a nyelven készült. A gimnáziumokban klasszikus szerzőket is olvastak, logikát tanultak, és fokozatosan megismerték a természetrajzot, a földrajzot és a fizika alapjait is. A tanítás sokkal szabályozottabb volt mint korábban, nagyobb fegyelmet követelt, és egyre kevésbé az emlékezetre épült, hanem inkább az összefüggésekre. A rendszer csúcspontját az akadémiák és az egyetem jelentette. Az akadémiákon már filozófiai előadások voltak minden délelőtt és délután, szigorú órarendben – mintha mai egyetemi életet látnánk, csak éppen 18. századi módra. A diákok itt már valóban arra készültek, hogy jogászként, orvosként vagy papként dolgozzanak, ezért nagyon komoly képzést kaptak. Az államnak ez azért volt fontos, mert szüksége volt művelt tisztviselőkre, akik értenek a hivatali munkához és a birodalom működéséhez.
A városi iskolákból kikerült egy kerületi mintaiskola, amelynek az oktatási norma fenntartása (is) volt feladata a többi iskola számára, emellett pedig tanítókat is képeztek. Mindegyikben az ottani lakosság számára szükséges speciális tananyaggal, népiskoláknak is nevezték őket. Ezekben az oktatás anyanyelven folyt. Ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Magasabb szintre a tanuló ettől fogva csak az előírt feltételek teljesítése után léphetett. A kisgimnáziumba például csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett (tehát írni, olvasni tudó) diákokat vették fel.
Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium. Ennek első három évfolyama, a kisgimnázium, a latin grammatikát tanította, az ezután következő két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát. Matematikát is tanultak, természetrajzot, Magyarország történetét és földrajzát, illetve németet. Érdekes, hogy a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve, kivéve az alapszintű oktatást, a latin volt, a német nyelvet pedig kötelezően oktatandóvá tette. A középiskolai képzést két év bölcsészeti tanulmányok zárták, ennek sikeres elvégzése után lehetett tovább menni az egyetemre.
A tanárok szerepe szintén hangsúlyos része a rendeletnek. A Ratio Educationis kitér arra, hogy a tanítóknak megfelelő fizetést kell adni, mert ellenkező esetben nem lehet elvárni tőlük, hogy odaadással végezzék a munkájukat. Ez kifejezetten modern gondolatnak tűnik és megmutatja, hogy a királyi udvar valóban hosszú távon gondolkodott. Az iskolák élére vezetőket is kijelöltek, akik felügyelték, hogy minden az előírások szerint történjen. Ez tulajdonképpen a mai igazgatói és ellenőrzési rendszer elődje, csak sokkal központosítottabb formában.
A Ratio Educationis nem pusztán egy oktatási előírás volt, hanem egy nagyívű reformprogram, amely az egész országot érintette. Azért is tekintik nagyon jelentősnek, mert átgondoltan, logikusan építette fel a tanulás útját, és egyszerre próbálta összehangolni a társadalmi szükségleteket, a birodalmi érdekeket és a helyi sajátosságokat. Ma már nyilván teljesen máshogyan működik az iskolarendszer, de a gondolat, hogy az oktatás legyen átlátható, szervezett és mindenki számára elérhető, a 18. századból származik. A Ratio Educationis nemcsak a korszak egyik fontos dokumentuma, hanem olyan alapvetés, amely későbbi reformok egész sorának adott lendületet melyek nélkül valószínűleg sokkal lassabban alakult volna ki az az iskolarendszer, amelyet ma ismerünk.