Nem tűnik véletlennek, miért is 1534-ben alapította Loyolai Ignác Jézus Társaságát, vagyis a jezsuita rendet. A reformáció már rohamosan terjedt Európában, s a katolikus egyház még mindig nem vette észre az idők jeleit – vagyis a változás szükségességét. Loyolai Ignác ellenben igen. A rend olyan fegyelmet kívánt meg tagjaitól, amit az egyház papjai régen elfelejtettek.
A szigorú szabályok azonban nem nyomták el a rend tagjait, hanem ellenkezőleg: olyan mértékű önképzésbe és művelődésbe kezdtek, ami példátlannak számított az addigi szerzetesrendek tekintetében. A rend tagjai olyan színvonalú műveltségre tettek szert, amit önzetlenül készek voltak tovább adni, s a jezsuita rend egyik fő missziójává az oktatás vált.
Ahogyan a reformáció megváltoztatta Európa vallási arculatát, a jezsuiták is megváltoztatták a kora újkorig tartó hagyományos, skolasztikus tanítási rendszert. Mit is jelentett ez utóbbi? A skolasztikus tanítási rendszer a szigorú logikát, a formális struktúrákat és a tekintélyelvűség tiszteletben tartását erőltette. Főleg a középkori, egyházi iskolákban és egyetemeken alkalmazták. A tananyagot elsősorban a keresztény dogmák és az arisztotelészi filozófia jelentette. Merev, tekintélyalapú rendszerről van szó, ahol a vitának, a szubjektivitásnak vagy a kritikai gondolkodásnak nem volt helye. Ezt szerette volna megváltoztatni Loyolai Ignác.
Az ignáci pedagógia Istenből indul ki: ezt nem lehet elvitatni egyetlen egyházi nevelési intézménytől sem. A sarokpont tehát a legmagasabb rendű tárgy volt, amivel az emberi tudat csak foglalkozhat (hogy egy hegeli gondolatot citáljak): „mi más lehetne nagyszerűbb gerince egy pedagógiai rendszernek, mint Isten létezése és az Ő jelenléte életünkben és a világban?”
A jezsuita nevelő Isten jelenlétét keresi-keresteti a megismerhető (!) világ kifürkészhető jelenségeiben és részleteiben. A cél a teremtett világ megismerésére irányul, nem hagyva figyelmen kívül a tanulóban a tudásvágy felébresztését. Korántsem az egyházi dogmák és a latin létige ragozásának bebifláztatására kell gondolnunk – sokkal inkább egy szubjektív és barátibb kapcsolatra a tanuló és a tananyag között. Ez a felfogás nem felejtkezik meg arról a nyitottságról sem, amivel a kultúrát kívánja interakcióba léptetni a hittel.
Ahogy a jezsuiták másik fő küldetése, a missziós tevékenység mind az „elreformált”, mind pedig a világ még kereszténységtől érintetlen területein, úgy a nevelésben is nagyon fontos volt az evangelizációs attitűd, a hitre nevelés, vagyis az apostoli munka.
Isten szeme a Biblia szerint tízezerszer fényesebb a Napnál, így mindent lát, s mindenkit ismer. A jezsuita pedagógia másik alapvetése épül erre a kapcsolatra. Ahogy tehát Isten mindannyiunkkal törődik, úgy törődik a jezsuita nevelő is minden egyes tanulójával, és az úgynevezett cura personalis jegyében jár el: s az egyén képességeit, illetve személyiségének sajátosságait figyelembe véve fejleszt és ér el eredményeket. Az iskolában azonban nem kívánja lezárni ezt a folyamatot, hanem ahogyan a rend tagjai maguk is vallják, egy egész életre szólónak kell lennie a művelődésnek. Tehát, aki jezsuita iskolában végzett, az soha nem végez a tanulással.
Nem lehet vitás az sem, hogy ha az ember igazán szabaddá szeretne válni a világi hívságoktól, akkor az ignáci értelmezésben magára Istenre kell szabad akaratából igent mondania. Ez Krisztus tanításában is tetten érhető, amikor azt tanítja, hogy aki evilági életét meggyűlöli, elnyeri az (örök) életet. Talán ez a legnagyobb felelősséggel járó része a jezsuita nevelésnek. Rádöbbenteni a diákot, hogy a világ dolgai között hiába keresi az igazi boldogságot és az igazi szabadságot, mivel az csak Jézus követésével érhető el. Nagyon nehéz lehet kialakítani ezt az attitűdöt, mert ehhez nem biztos, hogy elegendő bemutatni az Úr életét és tetteit, vagy bebizonyítani azt, hogy a Biblia tévedhetetlen az életvitelre vonatkozóan. Fel is kell ismertetni a tanulókkal azt, hogy ez valóban így van, s az ő életükben is felszabadulást jelent Isten követése. Ehhez számos egzisztenciális határélményt kell átélnie a növendéknek, s még akkor sem biztos, hogy mindvégig ki fog tartani, mert csak azok üdvözülnek, akik mindvégig kitartanak. Az egyszeri szabad igenlésben tehát állhatatosnak kell lenni, mert az Írások szerint, aki egyszer megtér, ám visszaesik a bűnös, istentelen életbe, az hasonlatos a disznókhoz, akik lefürödtek ugyan, de újra elkezdtek dagonyázni.
Neveléssel elérni az Istennek tetsző, s egyben kitartó életvitelt nagyon nehéz. A nevelő itt egyfajta apostolként lép fel, aki mindhalálig felelős a nyájért. Az igazi apostolságot azonban a hit szerint megsegíti a Szentlélek, ezért egy felkészült apostol Isten közvetlen segítségére is számíthat a nehéz munkában. A jezsuita szabadság azt jelenti, hogy meg kell megszabadítani az elmét az előítéletektől és a szűklátókörűségtől, ezért a kritikai gondolkodáshoz nagy ismeretanyag átadása szükséges, mert enélkül a több nézőpont tudatos megfontolása és a helyes válaszok, válaszutak kiválasztása sem lesz lehetséges. A jezsuita nevelés kiindulópontja Isten, úgy az iskola középpontjában pedig Krisztus áll: a cél a krisztusi életre való buzdítás, Jézus behívása az iskolába, ahol egyaránt jelenik meg barátként és vezetőként. Mindehhez lelkipásztorokra, imádságra és szentmisékre van szükség, melyeket a jezsuita iskolák biztosítanak is.
A sok ismeret átadása és az Istennek tetsző ember kialakítása azonban nem zárja le a jezsuita nevelést. Mint említettem, egész életre szóló tanulásban gondolkodnak, de hogy a szépen felnevelt, értékes emberek hasznosak is legyenek a társadalom számára, különös érzékenységet alakítanak ki bennük a közösség, s főleg a szegények iránt. A szegények és elesettek ezért folyamatosan részei az iskolai életnek, hogy az ott tanulók megismerjék és segítsék őket. A diákok folyamatosan részei az egyház életének is, részt vesznek annak tevékenységében, segítik és mozgósítják fiatalos energiáikat, bármilyen feladatról is legyen szó. Ha tehát azt vesszük, hogy a jezsuiták a kiváló emberek kinevelését célozzák meg, ezzel még nem teljes az igazság, ugyanis a végcél inkább a kiváló, közösségéért és környezetéért felelős, önfeláldozó és önzetlen emberek kinevelése, hiszen Krisztus sem tartotta meg magának az igazságot, hanem a közösségben hirdette és tettekre váltotta az evangéliumot.
Loyolai Ignác a teljesség igényével fordult az új pedagógia felé: szubjektívebb, emberközelibb, vallásosabb, meghittebb és bensőségesebb légkört teremtve az iskolában tanár–tanuló, tanuló–tanuló és iskola–világ viszonylatában, olyan embereket elengedve a világba, akik nemcsak kiválóak és Istennek tetszőek, hanem a világot is kiválóbbá tenni szerető és egész életükben evangelizáló, maguk is apostolokká váló emberekké teljesednek ki.