Cselekedeteink ösztönszerűségén elmélkedem, és eszembe jut egy eset, amikor segítségnyújtásról kellett döntenem. Régi emlék, a sok nyomorúságot hordozó fővárosi belvárosban mégis gyakran visszaköszön. Elesett előttem egy idős hölgy az utcán. A térdére esett, a táskája lerepült a válláról. Hirtelen felé nyúltam, de nem tudtam: hogyan is segítsek? Megtorpantam: jól érzékeli, elfogadja-e egyáltalán a szándékot vagy bizalmatlanul viszonyul hozzá? Végül cselekedtem, de kevésbé lelkesen, mint hirtelenjében tettem volna. Először álló helyzetbe húztam a karjánál fogva, majd a táskáját a kezébe adtam. Mérges volt. Szerencsére nem rám, hanem arra az úthibára, ami miatt a baleset bekövetkezett. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs nagyobb baj, elköszöntünk egymástól.
Rotterdami Erasmus Diatribe című művében, amit Luther téziseivel vitatkozva ír meg a szabad döntésről, rávilágít arra, ahogy azt a Szentírásból is megtanultuk, hogy ha a jámborság útján járunk, bátran törekedhetünk a jobbra, a bűnben viszont elvész a szabadságunk. Bűnösként másra nem törekedhetünk, csak arra, hogy a bűnbánat segedelmével Isten irgalmasságában reménykedjünk, mely nélkül emberi igyekezetünk hatástalan. Szabad akarattal törekedni a még jobbra? – Bizonyára nevelés kérdése. Meglátni a helyes utat és bátran rajta maradni. Előtérbe helyezni azt, ami hasznos felebarátunk számára, több, mint feszegetni gyengeségünket vagy erősségünket a ránk váró feladatokban. Talán közelebb visz az üdvösséghez, ráirányítja a figyelmet arra, hogy a szabadság felelősség. Tulajdonképpen ezt a gondolatmenetet a jezsuitáktól hallottam először. Ne legyenek kétségeink, ha jót akarunk tenni, hanem tegyük meg! Mikor, kinek, miben, s főleg hogyan kell segítenem? Ebben nyújt támpontokat Loyolai Szent Ignác iskolája. A szeretet mindig cselekvő, nem érzés, hanem a jó feltétlen akarása, döntés, mely válasz Isten szeretetére. Tehát elhatározás ez, ami belső szabadságból fakad és szolgálatot eredményez. A hívő ember Isten akaratának eszközévé válik. A szeretetben nincs félelem. Ignác szerint Krisztus tanítványa nem a büntetéstől való félelemből cselekszik, hanem azért, mert szeretni akar. Ez a belső szabadság.
Amikor Loyolai Ignác 1540-ben megalapította a Jézus Társaságát a katolikus megújulás érdekében, a belső szabadságon alapuló döntésre támaszkodva az aktív, cselekvő közösségi szolgálaton nyugvó hitterjesztést tűzte ki célul. Gondoljunk csak bele, milyen erős meggyőző ereje lehetett annak abban az időben Luther „szolgai akaratával” szemben! Felismerni magunkban a jóra való képességet, begyakorolni, igencsak felszabadító élmény, a félelem feletti győzelem lehet! Ignác azonban tanult a reformátoroktól is: tudatosult benne, hogy a szó, az írott, nyomtatott szó ereje, illetve a tanítás, a hívekhez való közelség elengedhetetlen az elkötelezett, Krisztusban lévő élethez, az Egyház, a hit védelméhez. Jézus Társaságának szerzetesei, a jezsuiták ennek érdekében iskolákat kezdtek alapítani. Először Messinában 1548-ban, majd szerte Európában. Az iskolák írott szabályzata az 1560-as években kezdett körvonalazódni, egységes tantervet 1599-ben kaptak Ratio Studiorum néven. E szerint a szabályzat szerint nemcsak teológiát, hanem klasszikus műveltséget, retorikát, filozófiát, természettudományokat is oktattak, gondot fordítottak a nyelvek ismeretére. Ez egyfajta „humanizált teológia” lett. A cél a katolikus értelmiség kinevelése volt, az ellenreformáció intellektuális hátterének megteremtése. A három részre szakadt Magyarországon ennek az értelemre és a szívre egyaránt támaszkodó, mély lelkiséget hordozó mozgalomnak különös jelentősége volt. Az első jezsuita kollégiumot 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek hívására alapították Nagyszombatban. 1565-ben az iskola száz diákot számlált, ami akkoriban tekintélyes létszámnak számított. 1579-ben Báthory István fejedelem kezdeményezésére Leleszi János alapított jezsuita iskolát Kolozsmonostoron. Székelyudvarhelyen is otthonra találtak: kisgimnázium jött létre, amely 1593-ban Vásárhelyi Gergely hittérítő érkezésével tovább fejlődött. 1660-ban épült fel az a gimnázium, amely kétszáz éven át működött. Székelyudvarhelyen a zenei nevelés is nagy figyelmet kapott. A katolikus egyház megerősödésében Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, jezsuita szerzetes játszott óriási szerepet. 1613-ban írta meg Az isteni igazságra vezérlő kalauzt, mely a protestánsokkal folytatott hitviták alapműve. A jezsuita iskolákban bevezette a Ratio Studiorum tantervet, amely egységes, magas színvonalú oktatást biztosított. A tanulók között nem csupán nemesek, hanem polgárok, sőt paraszti származású fiatalok is helyet foglalhattak. Pázmány Péter Nagyszombatban 1635-ben egyetemet is alapított, mely a jezsuita rend feloszlatása (1773) után 1777-ben Budára költözött, és a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem jogelődje.
Láthattuk a jezsuita szellemiség térhódítását, most tekintsük meg, hogy a nyilvános vitákra, disputákra nevelt katolikus ifjúság hogyan juthatott el a cselekvő szeretetre és miként tudta közvetíteni azt! Minden szeretetben végzett cselekedet többet ér bármilyen és bármennyi ékes szónál. A jezsuiták az értelem és az érzelem, a szív és az ész, a hit és a tudás egységét hangsúlyozták, oktatási tervükben a gyakorlat központi helyen állt. A bizonytalanság, az erőtlenség tudata gyakran akadályozza a cselekvést. A szeretet parancsainak végrehajtásához nem pusztán szabad döntésre, eltökéltségre, hanem tapasztalatokra, és valljuk be: más emberek segítségére is szükség van. Jézus Társaságának iskoláiban (melyekből a rend XIV. Kelemen pápa általi 1773-as feloszlatásáig Magyarországon 42 működött, a világban pedig közel 800) a tanár a tananyag, a tudás közvetítésén túl lelki vezető, mentor is volt, aki folyamatosan kísérte a tanítványát a személyiségfejlődésben. A pedagógia központjában a cura personalis (személyes törődés), a magis (többre törekvés, meghaladás) és a discernment (megkülönböztetés) állt.
Korábban utaltunk Erasmusra, aki a szabad döntést a mindig jobbra törekvésre véli csak használhatónak. Megtehetjük, hogy nekifeszülünk a jócselekedeteknek és mindig igyekszünk is meghaladni azokat. Isten nyújt majd számunkra kapaszkodókat, a megkülönböztetés adományát kapjuk meg tőle. Ehhez hitben való elmélyülés, imádság kell. Ész és szív együtt alakít ki bennük spirituális érzékenységet, hogy felismerhessük, mi vezet Istenhez és mi távolít el tőle. Ignác szerint az ember lelkében és elméjében folytonosan vannak mindenféle gondolatok, vágyak. Amelyek a Szentlélektől, Istentől erednek, azok békességgel, szeretettel töltenek el, amelyek nem, azokat nyugtalanság, félelem kíséri. Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatok című munkájában szabályokat is felállít a megfelelő érzékeléshez. Fel kell tennem a kérdést magamban: mi zajlott ma bennem, vigasz vagy vigasztalanság töltött el? Ez a lelki visszatekintés a gyakorlat első része. Döntéshelyzetekben tudatosítanom kell: van-e olyan tényező, mely zavarja az érzékelésemet?
A jezsuita tanár a lelki kísérés során célul tűzi ki annak megvalósítását, hogy segítsen a tanítványának Isten akaratának a felismerésében. A cselekvő szeretetig eljutni nem csekélység. A szeretetben nincs félelem (1Jn 4,18). A félelem akadályozza a cselekvést, megbénít, pedig Szent Ignác szerint a tett előbbre való a szavaknál. A jótettekre sarkalló belső szabadság elérésében az úgynevezett cura personalis, a személyes törődés a mérvadó. A jezsuiták olyan nevelési reformot hajtottak végre iskoláikban, amely az egész életre kiható, missziós hivatást kialakító személyiségfejlődést kívánja elérni. A cura personalis tehát a személyes törődést, egyéni gondoskodást jelenti, mellyel a tanár a tanítványát kíséri. Erre a személyenkénti emberi méltóság adja az alapot. Ugyanakkor minden ember igényei mások lehetnek, ezért meg kell ismerni a rászorulókat. A jezsuita iskolákban a caritas (felelősségvállaló, szociális, felebaráti szeretet) nemcsak elmélet volt, hanem a lelkigyakorlatok, a cselekvési tervek része, célja. Az órákon disputákat, vitákat, beszélgetéseket folytattak a társadalmi igazságosságról, arról, mit jelent másokért élni és végrehajtani kívánták a szeretet cselekvő parancsait. A tanárok, akik folyamatosan kísérték a diákjaikat a tanulásban és a szolgálatban, példát is mutattak a karitatív tevékenységekben. Ezek az elvek ma is jelen vannak a jezsuita iskolákban. Az 1773-as feloszlatás után tevékenységük 1814-ig szünetelt, ekkor állította vissza a rendet VII. Pius pápa. Hivatalosan Magyarországon az 1920-as évektől indultak újra, például a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karán. A kommunista uralom után a rendszerváltás biztosította visszatérésüket. 1994-ben nyílt meg a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem részeként. 1998-ban indult újra a jezsuita gimnázium Miskolcon. Itt 2002 óta a 9. évfolyam diákjai karitatív munkát végeznek. A Jezsuita Egyetemi Kollégiumok Hálózatában öt egyetemi szakkollégium van. Ezek nemcsak lakhatást, hanem személyiségfejlesztő programokat is biztosítanak, hogy másokért élő emberekké válhassanak a fiatalok. Összejöveteleiken oxfordi típusú vitákat is folytatnak kritikai gondolkodásuk fejlődésére. A kollégiumok lakói részt vesznek hajléktalanokat segítő munkákban is. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Horánszky utcában található egy műemléki épületben. Külön helyiségek szolgálnak benne a lelki elmélyüléshez, a vitákhoz, filmnézésekhez, kötetlen beszélgetésekhez. Nyilvános, meghirdetett programjaik a Párbeszéd Házában zajlanak, ahol vannak a tanári munkát segítő műhelyfoglalkozások is.
A jót begyakorolni, a szeretetben cselekvővé válni a felebarát javára, de örök üdvösségünk előkészítésére is, személyre szabott feladat. A jezsuiták által hirdetett megkülönböztetés, melyet imádságban és mentorunk közvetítésével kaphatunk meg Istentől, elvezet a helyes és határozott útválasztáshoz. Nem marad más hátra, mint célra irányultan tenni, amit tennünk kell, de könnyedén, vidáman, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7).