KRE-DIt 2026/1 | Beküldve:

Nagy Richárd: „Színház az egész világ!”: Esszé a szovjet (hadi)fogságból hazatérők fogadásáról

A II. világháború utáni magyar társadalom egyik, ha nem a legégetőbb problémáját a fogolyügyben kell keresnünk. A jelenlegi kutatásoknak a trianoni Magyarországra vonatkozó adatai szerint 750 000–800 000 honfitársunk esett katonaként szovjet hadifogságba, vagy hurcolták el civilként a szovjet hatóságok málenkij robotra 1944 végén és 1945 elején.[1]

Ezt a társadalmi problémát az ország német megszállás alóli, Szovjetunió általi felszabadítását, egyúttal megszállását követően mindegyik párt, civil és humanitárius szervezet (például a Magyar Vöröskereszt, a Nemzeti Segély, a Siess! Adj! Segíts! mozgalom [S.A.S.], a Hadifoglyok és Hozzátartozók Országos Szövetsége [HAHOSZ] s a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége [MNDSZ]), sőt még a sajtó is igyekszik enyhíteni. Ha mással nem, a fogságba esettek felkutatásával, esetleg a hozzátartozók anyagi támogatásával. Az ügy jelentőségét a Magyar Kommunista Párt (MKP) is rövidesen felismeri, s 1945-től kezdve a fogolyügy teljes körű kisajátítására törekszik. Mindezt hamar sikerül elérnie: 1946 elején a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság (SZEB) támogatását élvező MKP számít a fogolyügy legfőbb szószólójának. Ekkor tiltja be a SZEB a Magyar Kommunista Párt akaratának eleget téve a Magyar Vöröskereszt által szerkesztett Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Tudósító című hetilapot, s helyét a kommunisták 1945 novemberében létrehozott konkurens hetilapja, a Magyar Hadifogoly Híradó veszi át.[2] Mindez azonban csak az egyik momentuma az 1929. évi genfi egyezmény alapján a fogolyüggyel hivatalból foglalkozó Nemzetközi Vöröskereszt nemzeti ága, a Magyar Vöröskereszt ellen intézett támadássorozatnak. Egy olyan támadássorozatnak, melynek keretein belül fél évvel korábban, 1945. augusztus 7-én a szovjet hatóságok elhurcolták, s a GULAG egyik táborába szállították a humanitárius szervezet főtitkárát, Gábor Áront. De miért került sor a Magyar Vöröskereszt főtitkárának elhurcolására? Pusztán azért, mert túl sokat tudott meg arról, hogy a szovjet fogságban lévők milyen körülmények között élnek s arról, hogy milyen magas valójában a halálozási arány a GUPVI táboraiban.[3] Mindezek tudatában nem meglepő, ha azt mondjuk: a különféle pártok is nehéz helyzetben vannak ekkor. Míg hadifogoly irodáik lehetőségei egyre szűkülnek, addig a kommunista párt irodáinak mozgástere folyamatosan növekszik.

De miért olyan fontos a kommunisták számára, hogy kisajátítsák a fogolyügyet? Talán azért, mert ők kapcsolataik révén hamarabb haza tudnák hozni a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága (NKVD) által felügyelt Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság (GUPVI) lágereiben raboskodókat? Hiszen a szovjetekhez fűződő elvtársi viszonyuk miatt erre kétségkívül több lehetőségük adódna, mint bármely más magyarországi párt képviselőinek. A választ azonban nem itt kell keresnünk: a kommunistáknak meggyőződésük ugyanis, hogy a magyarokat kollektív bűnösség terheli a Szovjetunió ellen viselt háború miatt. S a kollektív bűnösség kollektív büntetést kíván. Emiatt nem tiltakozik az MKP 1944 végén és 1945 elején a civilek málenkij robotra hurcolása ellen, s emiatt nem kardoskodik a szovjetek fogságába esettek hazahozatala mellett sem. Mindez azonban 1947 februárjában, a párizsi békeszerződés aláírásakor gyökeresen megváltozik. S hogy mégis mi okozza a pálfordulást? Még véletlenül sem a Magyar Kommunista Párt főtitkárának, Rákosi Mátyásnak azon felismerése, hogy a fogságban ártatlan civilek és egykoron besorozott egyszerű parasztemberek sínylődnek. A kommunistákat ugyanis ez aligha érdekli. Az azonban már annál inkább, hogy az 1947-es országgyűlési választásokra egy jelentősebb szavazóbázist építsenek ki, amelynek segítségével a demokratikus hatalomátvétel látszatát fenn tudják tartani. A cél elérése érdekében Rákosi Mátyás még Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszterrel is tárgyal Moszkvában, 1947. április 29-én. Álláspontja egyértelmű: ha a (hadi)foglyok a kommunista párt kezdeményezésére térnek haza, akkor abból a párt politikai tőkét kovácsolhat, mivel „[…] ezek fele kétségtelenül a kommunistákhoz csatlakozik, a másik fele reakciós. De ha mégis minden hadifogoly hazatér, az jó általános képet kelt majd az országban. Hozzám szinte naponta csapatostul jönnek síró asszonyok, akik kérik, szabadítsuk ki a fogságból a férjüket, fiaikat. Szeretnénk valami olyan komoly dolgot tenni, ami megmutatná a tömegeknek a kommunista párt munkájának eredményeit, és emelné tekintélyét.”[4] Ekként válik tehát a közelgő választások miatt, s csakis amiatt egy csapásra kiemelt társadalmi problémává a hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak hazahozatala a Magyar Kommunista Párt számára. Efféle előzményeket követően érkezünk el 696 magyar hadifogoly hazatérésének napjához, 1947. június 4-hez.

E forró nyári nap reggelén Debrecenben az I. világháborúban hősiesen helytálló egykori császári és királyi 39. gyalogezred laktanyája, a Pavillon előtt emberek százai gyülekeznek. A tömeg folyamatosan növekszik, mígnem a híradások szerint a déli órákra eléri a tízezres létszámot. A végeláthatatlan sokasághoz időközben csatlakozik a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége,[5] valamint a kommunista párt helyi és országos képviselete. Sőt, a kormány nevében Molnár Erik népjóléti miniszter is a helyszínre érkezik.[6]

Nem más alkalomból gyűlnek össze ennyien a cívisvárosban, mint hogy együtt köszöntsék a GUPVI táboraiból hazatérőket. A fogolyvonat az előzetes tájékoztatás szerint a kora délutáni órákban érkezik Debrecenbe, a máramarosszigeti repatriálási tábor irányából. S valóban: a szerelvény fél 3 körül tűnik fel a távolban. Az érkező gőzös zakatolásának hangját elnyomja a hozzátartozók ujjongása, de még inkább a nőszövetség Rákosi Mátyást és a Szovjetunió teljhatalmú diktátorát, Joszif Sztálint, a foglyok hazasegítőit éltető skandálása.[7]

A hazatértek köszöntése bejáratott protokoll alapján történik. A Pavillon-laktanya előtt felállított, „Üdvözöljük a hazatért szeretteinket a népi demokratikus Magyarországon, MKP” szlogennel ellátott tribün elé katonazenekar vezeti fel a GUPVI egykori foglyait, akik az emelvény elé érve vörös és nemzeti színű zászlókat lobogtatnak. A kormány nevében Molnár Erik népjóléti miniszter köszönti a hazatérteket, s beszédében kiemeli: őket egy népellenes, fasiszta kormány kényszerítette harcra testvéreik, a szovjet parasztok és munkások ellen. Azonban hála Rákosi Mátyás közbenjárásának és Joszif Sztálin jóindulatának, hazatérésük idejekorán bekövetkezett. Molnárt Eriket Rajk László belügyminiszter felesége, Földi Júlia, az MNDSZ titkára követi a felszólalók sorában, s a népjóléti miniszter beszédét megismételve köszönetet mond Sztálinnak a hadifoglyok hazaengedéséért. Így tesz Felföldi László debreceni őrvezető is, aki a fogolyszállítmánnyal tért haza. Az őrvezető beszédében kiemeli, hogy nem igaz a reakció híresztelése, miszerint a Szovjetunióból kiéhezett, rongyos hadifoglyok tértek haza. Mindannyian egészségesek és erőtől duzzadnak, s alig várják, hogy a szocializmus építésének aktív résztvevői legyenek.[8]

A málenkij robotra elhurcoltakról ugyanakkor szó sem esik, még úgy sem, hogy közülük többen a fogolyszállítmánnyal érkeztek vissza az országba. De hogyan is beszélhetne róluk a kommunista Molnár Erik, vagy a szintén kommunista Rajk László felesége? Hiszen mindketten tudják, hogy az MKP legfőbb támasza, a Szovjetunió hatóságai mindenféle jogalap nélkül hurcoltak el hazánkból több százezer civil lakost kényszermunkára 1944 végén és 1945 elején.[9] Arról úgyszintén nem beszélnek a felszólalók, hogy a GUPVI lágereiben raboskodók sokkal hamarabb hazatérhettek volna a fogságból, s ezáltal számtalan honfitársunk menekült volna meg a haláltól. Ehhez csupán arra lett volna szükség, hogy az 1929. évi genfi egyezmény kikötése alapján a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó intézkedéseket foglalják bele a fegyverszüneti szerződésbe a felek, nevezetesen a Szovjetunió és Magyarország. De mégis miért nem került erre sor? Hiszen Magyarország aláírta az említett egyezményt, s azt 1936-ban törvényerőre is emelte.[10] Pusztán azért nem, mert a Szovjetunió (ellentétben a magyar állami képviselettel) távol maradt a konvenció szövegét tárgyaló konferenciától, s az egyezményt később sem írta alá. A fogságba esettek hazaszállításának tempóját tehát ily módon diktálhatta kényére-kedvére a szovjet állam, szem előtt tartva önös érdekeit, s nélkülözve bármiféle jogi megkötést.[11]

Másnap, 1947. június 5-én a Magyar Kommunista Párt kelet-magyarországi központi lapja, a Néplap a címlapon számol be a világraszóló sikerről, 696 magyar hadifogoly hazatéréséről. Teszi mindezt úgy, hogy mintegy kötelező elemként Rákosi Mátyásnak és Sztálinnak mond köszönetet a honfitársaink hazaengedéséért. A lap emellett megállapítja, hogy a Szovjetuniónak jogában állt volna visszatartania a GUPVI táboraiban raboskodókat, mert fogságba esésük előtt ők pusztították el az országot, s ezért az ő felelősségük is lett volna újjáépíteni azt. A Néplap ugyanakkor bizton állítja, hogy az év végéig mindegyik magyar hadifogoly hazatér a Szovjetunióból. A málenkij robotra elhurcoltakról nem tesz említést a kommunista felügyeletű lap sem.[12]

Akarva-akaratlanul is eszünkbe jutnak a kiváló angol drámaíró és költő, William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának sokat idézett sorai, melyek szerint „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.”[13] A Szovjetunióban raboskodó magyar hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak hazaszállítása és fogadása ugyanis nem több egy előre gondosan megkomponált színjátéknál, melyben a kommunista párt, felismerve a fogolyügy okozta tragikus helyzetet, több százezer fogságba esett honfitársunknak nyújt segítő jobbot, s szállítja vissza őket hazájukba. Ezáltal a színjáték, mint általában egy jó színházi előadás, boldog véget ér.

Jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy mégis mennyire sikeres ez a kommunista színjáték? Válaszunk egyszerű: szinte alig. Szűk három hónappal később, 1947. augusztus 31-én tartják meg hazánkban az országgyűlési választásokat, amelyek ugyan a kommunista párt relatív győzelmét hozzák, azonban az MKP csalások árán sem tudja megszerezni az abszolút többséget.[14] Egyértelmű üzenet ez: hiába tetszelgett Rákosi Mátyás a hőseposz főszerepében, a színdarab nem nyerte el a kritikusok, azaz a társadalom tetszését. De mindez immár a kommunista hatalomátvétel és a szovjet típusú diktatúra kiépülésének előestéjén mit sem számít.

Több generáció nő fel úgy az elkövetkezendő évtizedekben, hogy a hadifogságról és a málenkij robotról hallgatnia kell. Ebben, mint oly sok mindenben, a rendszerváltozás hoz gyökeres változást. Az 1990-es években korlátozás nélkül lehet beszélni arról, amit a társadalom már 1947-ben tud, de legalábbis sejt: hogy milyen volt valójában a szovjet fogság. Kegyetlen, embertelen s barbár, és a szabadságát vesztett honfitársaink harmadának vette el az életét.[15] Nyíltan lehet arról is beszélni ekkortól, hogy igaz volt annak idején a reakció híresztelése: valóban rongyos, kiéhezett emberek jöttek haza a Szovjetunióból, akik közül sokakra B-listázás, rosszabb esetben bebörtönzés vagy internálás várt hazatérésük után.[16]

„Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!”[17] – hangzik el a mondat William Shakespeare Othello című tragédiájában. Mennyire időtálló megállapítás ez, s mennyire igaz Rákosi Mátyásra. Sztálin legjobb magyar tanítványa ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy honfitársaink hazatérését ellehetetlenítse. S csupán akkor szólalt fel szabadulásuk érdekében, amikor hatalmi ambíciói miatt égető szüksége volt rájuk. Nem emberbaráti szeretetből, s nem is puszta jóindulatból.

Mindezek tudatában könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy az 1947. június 4-én Debrecenben előadott színjáték a kommunisták mindennemű fáradozásai ellenére sem egy hőseposz. A történeti kontextus ismeretében (s a színházi allegóriánál maradva) sokkal inkább érdemes úgy tekintenünk rá, mint egy kétrészes tragédia második felvonásának nyitó jelenetére.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, in Bognár Zalán – Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULAG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63.

Bognár Zalán: A magyar hadifoglyok ügye, sorsa 1947-ben – a párizsi békeszerződés és a parlamenti választások függvényében, Aetas, 25. évf., 2010/1, 131–143.

Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf., 2000/4, 861–886.

Bognár Zalán: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy”: A (hadi)fogolykérdés jelentősége a magyar társadalomban és a politikában, 1944–1948–1956, in Bognár Zalán – Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): Közösség és egyén a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága IX. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2023, 23–53.

Gábor Áron: Az embertől keletre, Budapest, Püski, 1992.

Nagy Richárd: Veszteség- és családkutatás egy emlékjel alapján – Mocsáry István repülő őrnagy és Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy életútja, valamint családtagjaik sorsa az ő háborús tevékenységeik tükrében, in Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXIX., Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 2025, 83–106.

Sipos Levente (szerk., vál., jegyz.): Dokumentumok a magyar nőmozgalom történetéből 1944–1948, Budapest, Napvilág, 2014.

Szerencsés Károly: A kékcédulás hadművelet (választások Magyarországon 1947), Budapest, IKVA, 1992.

Internetes források

The Geneva Conventions of 12 August 1949.

https://www.icrc.org/sites/default/files/external/doc/en/assets/files/publications/icrc-002-0173.pdf

1936. évi XXX. törvénycikk a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában Genfben 1929. évi július hó 27. napján kelt egyezmények becikkelyezéséről. https://njt.hu/jogszabaly/1936-30-00-00

Sajtóforrás

Sz.n.: Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5. 1.

Szépirodalom

Shakespeare, William: Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc, in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. III. kötet. Vígjátékok, Budapest, Európa, 1961.

Shakespeare, William: Othello, a velencei mór, ford. Kardos László in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. IV. kötet. Tragédiák, Budapest, Európa, 1961.

Hivatkozások

  1. Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, In Bognár Zalán – Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULAG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63. Az adatok sokféleségéből és hiányából, valamint a téma szerteágazóságából kifolyólag többféle számadat látott napvilágot korábban. A hivatkozott tanulmány többek között ezeket is vizsgálja s osztályozza. ↑
  2. Bognár Zalán: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy”: A (hadi)fogolykérdés jelentősége a magyar társadalomban és a politikában, 1944–1948–1956, in Bognár Zalán – Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): Közösség és egyén a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága IX. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2023, 30. ↑
  3. Gábor Áron: Az embertől keletre, Budapest, Püski, 1992, 11–23. ↑
  4. Bognár Zalán: A magyar hadifoglyok ügye, sorsa 1947-ben – a párizsi békeszerződés és a parlamenti választások függvényében, Aetas, 25. évf., 2010/1, 138. ↑
  5. Az MNDSZ a Magyar Kommunista Párt szatellit szervezeteként működik. A megállapítást alátámasztandó, példaként lásd: Sipos Levente (szerk., vál., jegyz.): Dokumentumok a magyar nőmozgalom történetéből 1944–1948, Budapest, Napvilág, 2014, 147–151., 155–157., 201–206., 220–223. ↑
  6. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
  7. Mindez nem számít szokatlannak. A korábbi fogadások alkalmával bevett szokássá vált, hogy az MNDSZ, mint az MKP szatellit civil szervezete s ennek okán az ilyen események gyakori résztvevője élteti Rákosi Mátyást és Joszif Sztálint. Ez a jelenség mindaddig a GUPVI táboraiból hazaérkezők fogadásának megkerülhetetlen eleme marad, amíg hazánkban 1948 nyarán hivatalosan le nem zárul a fogolyügy. ↑
  8. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
  9. A polgári lakosság háború idején való védelméről ugyanakkor csak a háború után, az 1949. évi genfi egyezmény keretein belül fog értekezni a nemzetközi jog. Erre természetesen a nemrégiben lezárult világháború negatív tapasztalatai miatt lesz szükség. Az egyezményt egyébiránt a Szovjetunió alá fogja írni, azonban továbbra is fogságban tart olyan polgári lakosokat, akiknek esetenként egészen 1956-ig nem fogja visszaadni a szabadságát. Az 1949. évi genfi egyezmény angol nyelvű szövegét lásd: The Geneva Conventions of 12 August 1949.https://www.icrc.org/sites/default/files/external/doc/en/assets/files/publications/icrc-002-0173.pdf(Letöltés: 2026. március 10.) ↑
  10. Lásd: 1936/XXX. tc. 1936. évi XXX. törvénycikk a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában Genfben 1929. évi július hó 27. napján kelt egyezmények becikkelyezéséről. https://njt.hu/jogszabaly/1936-30-00-00 (Letöltés: 2026. március 10.) ↑
  11. Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf., 2000/4, 861. ↑
  12. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
  13. Shakespeare, William: Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc, in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. III. kötet. Vígjátékok, Budapest, Európa, 1961, 711. ↑
  14. Az 1947. évi országgyűlési választásokról lásd: Szerencsés Károly: A kékcédulás hadművelet (választások Magyarországon 1947), Budapest, IKVA, 1992. ↑
  15. Bognár: 1 milliónál több, 57. ↑
  16. Példaként lásd a fogságból 1949-ben hazatért s rögtön bebörtönzött, majd a szabadulása után Recskre internált Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy példáját: Nagy Richárd: Veszteség- és családkutatás egy emlékjel alapján – Mocsáry István repülő őrnagy és Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy életútja, valamint családtagjaik sorsa az ő háborús tevékenységeik tükrében, in Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXIX., Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 2025, 97–99. ↑
  17. Shakespeare, William: Othello, a velencei mór, ford. Kardos László, in: Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. IV. kötet. Tragédiák, Budapest, Európa, 1961, 525. ↑