A kora újkor „cigány-politikájáról” nehéz úgy beszélni, hogy ne jegyezzük meg: az ebben a kérdésben született rendelkezések valójában nem nevezhetők a mai értelemben vett cigánypolitikának. Sokkal inkább arról van szó, hogy a felvilágosult uralkodókra jellemző eszmék és a gyakorlati kormányzati szükségletek hívták életre a kérdést: mit kezdjen az állam a cigány lakossággal? Fontos megjegyezni azt is, hogy a III. Károly, Mária Terézia és II. József nevéhez fűződő rendeletek túlnyomó része nem közvetlenül a cigányságra vonatkozott, hanem általános társadalomszervezési törekvések részeként értelmezhetők – kivéve néhány kifejezetten szankciós jellegű intézkedést.
Mária Terézia uralkodása idején a cigány népesség létszámáról pontos képet alkotni szinte lehetetlen. A népcsoport vándorló életmódja, valamint a korabeli népszámlálási módszerek és lehetőségek nem tették lehetővé a pontos adatfelvételt. Valószínűsíthető azonban, hogy számottevő lélekszámú közösségről volt szó, hiszen a kormányzat foglalkozott a kérdéssel. A Ratio Educationis pedig – bár nem közvetlenül – szintén hatással volt a cigányságra. Miről is volt szó? Letelepítésről, a vándorló életmód felszámolásáról, közbiztonsági szempontokról, valamint az iskolarendszer kiépítéséről. A Ratio Educationis szövegében közvetlen utalást a cigány népcsoportra nem találunk, ugyanakkor részletes és kiterjedt utasításokat tartalmaz a jobbágyok és zsellérek iskoláztatására vonatkozóan. A cigányság ebben a korban többnyire e társadalmi rétegekhez volt sorolható, így az oktatásukról való gondoskodás – közvetett módon – rájuk is vonatkozott.
Mária Terézia, III. Károly korábbi elképzeléseire építve, elrendelte, hogy a földesurak telepítsék le a cigányokat és gondoskodjanak arról, hogy házhoz jussanak. Ez azonban nem volt kötelező érvényű, ami viszont kötelező volt: el kellett üldözni azokat, akik nem hagytak fel vándorló életmódjukkal. 1753-tól tehát világosan kirajzolódik, hogy permanens szankciós politikáról van szó.
A Magyar Királyi Helytartótanács későbbi rendeletei a cigányok munkára kényszerítéséről, a ruházkodás szabályozásáról, sőt még a népnév használatáról is intézkedtek. A „cigány” megnevezés hivatalosan nem szerepelt; a népcsoportot átnevezték neocolonus-nak. (Érdekesség, hogy a Kádár-rendszerben is történt hasonló átnevezés, amikor a „cigány” megnevezés helyett az „újmagyar” kifejezést használták.)
A rendeletek közül talán a legkirívóbb és legvisszásabb intézkedés a gyermekek elszakítása volt a szüleiktől. Az állam a cigány gyermekeket 3 krajcárért „eladta” parasztcsaládoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy ezeket a gyermekeket „átneveljék”. A cél a kulturális asszimiláció, értékrendformálás volt – kényszerrel. A plébánosok kötelessége volt az ingyenes oktatás biztosítása, a cigány nyelvet pedig betiltották. Bár finomítottak a gyermekelvétel rendszerén – csak 12 évnél idősebbekre vonatkoztatták – mai felfogással egy durva, minden tekintetben szigorú program volt ez.
A felvilágosult abszolutizmus logikája mentén kialakított asszimilációs politikát tükröz az is, hogy az Urbárium szellemében kellett eljárni. A „jó cigányokat” – azaz a letelepített, adófizető életmódot folytatókat – jutalmazni kellett. A rendszer a „hasznos alattvalók” körébe kívánta őket integrálni.
A Ratio Educationis nem törvény volt, csupán egy királyi rendelet, amely a felvilágosult abszolutizmus jegyében született. Az állam a centralizált hatalmát erősítve, de egy feudalista környezetben igyekezett megvalósítani elképzelését. Az előszóban találhatunk egy kulcsmondatot: „az ifjúság helyes nevelése”. Ez a cél szentesítette az alkalmazott eszközöket.
Hogyan hatott tehát az Ürményi József és Kollár Ádám nevéhez köthető rendelet a cigányságra? Ha megvizsgáljuk, hogy a rendelet miképpen foglalkozik a tankötelezettség kérdésével, ellentmondásos folyamatokat látunk. Az oktatási rendszert három szintre bontotta: népiskola, középiskolai és egyetemi képzés. Ugyanakkor a kisgyermekek (6–12 évesek) iskolába járása még nem volt kötelező – ezt csak II. József későbbi rendelete írta elő, sőt, elfogadottnak tekintették, hogy a gyerekek ebben az életkorban gyakran idénymunkát végeztek.
Mi a helyzet az oktatás nyelvével? Természetesen az oktatás nyelve továbbra is a latin és a német volt; a népiskolák szintjén lehetséges volt a magyar nyelv használata, de csak meghatározott feltételek mellett. A rendelet kitért az anyanyelven történő oktatás lehetőségére is – elméletben.
Világos tehát, hogy a cigány gyermekek részvétele ebben a rendszerben meglehetősen korlátozott lehetett. A vándorló életmód, a nyelvi hátrányok, valamint a szankciós politika nem kedvezett annak, hogy a „helyes nevelés” programja sikerrel megvalósuljon. Az „eladott” gyermekek többnyire szolgaként éltek, gazdáik pedig nem járatták őket iskolába. Az 1777-ben kiadott rendelet 1806-ig, a második Ratio Educationis megjelenéséig volt érvényben.
Miért használtam mégis e rendeletet a „cigánykérdés” tárgyalásához? Nem szükséges bizonygatni, hogy csak az oktatás képes egy népréteget kiemelni és fejleszteni. Jól érzékelhető, hogy a felvilágosodás eszmerendszere hívta életre azt a hibrid politikai struktúrát, ami ezt a korszakot jellemezte. A centralizált hatalom és a modern állam működése egy olyan formát kívánt, amely egyrészt garanciákat tartalmaz az állam működésének biztosításához, másrészt támogatta a vallási, társadalmi törekvéseit (a katolikus vallás terjesztését, a nemesek jogaira való pozitív reflektálást). Ebbe a folyamatba a cigányság, mint peremhelyzetű társadalmi réteg, nehezen illeszthető. Mégis, valamiféle státuszt kapott ez a réteg, volt róluk gondolat, foglalkoztak a kérdéssel.
Összességében kijelenthető, hogy a felvilágosult, abszolutista rendszer, a maga árnyoldalaival együtt, akart és tett is intézkedéseket a modern állam megteremtésének irányába, az oktatás területén is. Az ügyet az állam feladatai közé emelte, struktúrát épített hozzá, tananyagot, emberi erőforrást emelt mellé. Bár a korszak intézkedései nem rendezték átfogóan a cigányság helyzetét, mégis világosan jelezték: létezik egy társadalmi csoport, amellyel az államnak kezdenie kell valamit. Az asszimiláció és az integráció, mint kívánatos célok, már megjelentek, azonban az alkalmazott eszközök elsősorban szankciókra és kényszerintézkedésekre épültek. A „közjó” eszméje mindenkire kiterjedő változtatásokat követelt meg – a cigány-kérdés azonban továbbra is kérdés maradt.