Hollósi Gábor: A képviselőjelölési rendszer a Horthy-korszakban. Budapest, Budapesti Corvinus Egyetem Nyomdája, ISBN 9786150192512, 227 o.
Dr. habil. Hollósi Gábor a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa a Horthy-kori Kutatócsoport állományában. Történészként és egyben jogászként kutatási területe a Horthy-korszak választójoga, a jogi felsőoktatás története a Horthy-rendszerben, a természettörténet a két világháború közötti Magyarországon, valamint a pozsonyi hídfővel kapcsolatos kérdések. Hollósi Gábor új könyve a szerző olyan műveinek sorát bővíti, mint a – történész doktori disszertációján alapuló – 2007-ben megjelent A debreceni Jog- és Államtudományi Kar története (1914–1949); a 2016-os Dr. Vitéz Ákosfalvi Szilágyi László belügyminiszteri tanácsos visszaemlékezése az 1944-es mentesítésekre; a 2018-as Az egészségügy reformja az Antall- és a Boross-kormány idején – A jogalkotás és hat visszaemlékezés; illetve a szintén 2018-ban kiadott A pozsonyi hídfő – A Magyar-Csehszlovák Határrendező Bizottság tárgyalásai (1947–1949).
A jelen recenzió tárgyául szolgáló 227 oldalas kötet a képviselőjelölési rendszer intézményét járja körül 1922 és 1939 között, amikor a vizsgált korszak választásai zajlottak. Ez a rendszer olyan, alapvetően a Horthy-éra kormányainak érdekeit szolgáló „akadályverseny” volt, mely során az ellenzéki pártok által állított jelöltek a választási versenyből számos esetben már eleve kiszorultak. A mandátumszerzés módszere abban állt, hogy „[…] a választási elnök a választási eljárást reggel 8 órakor megnyitja, és ha csak egy jelölt van, ezt megválasztott országgyűlési képviselőnek jelenti ki […]”.[1] 1926-ban például a kormányzó Bethlen István-féle Egységes Párt az általa elnyert képviselői helyek 45%-át így szerezte meg. Ezt az összetett témakört a könyv nyolc nagyfejezetben tárgyalja. Ennek megfelelően, tehát: (1) Országgyűlési választási rendszer és választójog a Horthy-kori Magyarországon; (2) A képviselőjelölési rendszer a Horthy-korszakban; (3) A képviselőjelölési rendszer kritikája az 1925. évi választójogi törvény nemzetgyűlési vitájában; (4) A képviselőjelölési rendszer a ’30-as évek választójogi tervezeteiben; (5) Az 1937. évi választójogi novella; (6) A képviselőjelölési rendszer kritikája az 1938. évi választójogi törvény országgyűlési vitájában; (7) A képviselőjelölési rendszer problematikája a két háború közötti közjogi szakíróink munkáiban; (8) A büntetőrendelkezések hatékonyságának kérdése a két háború közötti képviselőjelöléssel kapcsolatos visszaélések megelőzésében.
A kötet első fejezete (Országgyűlési választási rendszer és választójog a Horthy-kori Magyarországon, 9–33.) átfogó jelleggel mutatja be a Horthy-korszak választási rendszerét. A fejezet célja, hogy a képviselőjelölésre vonatkozó szabályokat megfelelő kontextusban lehessen értelmezni. Az egyes alfejezetek (2. A választási rendszer; 3. Az aktív választójogosultság elemei) részletesen bemutatják, hogy milyen politikai megfontolások, eszmetörténeti okok, vagy akár determinizmusok alakították ki a magyar választási cenzusokat. Átfogó képet kaphat az olvasó a műveltségi cenzusra, életkori határokra, női és férfi megkülönböztetésre és egyéb megkötésekre vonatkozóan. A szerző európai szintű kitekintést is nyújt, hogy bemutassa, a többi ország között hol helyezkedett el a korszak magyar választójogi rendszere. A hasonló, nemzetközi szintű összevetésekkel a mű több pontján is találkozhatunk. Ilyen példákat láthatunk a svéd, a német, az olasz, a francia, a szovjet-orosz, az észt, a finn, a lengyel, a belga vagy a csehszlovák rendszerekre nézve. (34–35.) Hollósi Gábor ezen kívül meghatározó kérdésekben foglal állást. Így például, hogy autoriter rendszernek tekinthető-e a Horthy-rezsim, melyre egy árnyalt nemleges választ ad. Megállapításai mértéktartók és adatokkal, hivatkozásokkal bőségesen alátámasztottak. Amint a szerző kiemeli: „Bethlen István reformjának az volt a célja, hogy olyan kormányzati többséget biztosítson, amely leválthatatlan, de egyúttal a többpárti pluralizmust is megtartsa.” (30.) A szerző tehát az ok-okozati összefüggéseket is feltárja, értelmezést adva a korszak választójogi rendszerének megalkotásához. A művet olvasva, bár a választójogi rendszerre koncentrál, mégis egy érzékletes képet kaphatunk a Horthy-korszakról, annak gondolkodásmódjáról: az ellenforradalmi és háborús múlttal bírókat kiemelten tisztelő, család szerepét kihangsúlyozó, férfijogú, a régi rendet fenntartani óhajtó berendezkedés, mely igyekszik megteremteni a kényes egyensúlyt a fejlődés és a társadalmi rend stabilizálása között. A munka így szellemtörténetileg is figyelemre érdemes. A fejezet mindezek mellett a magyar választási rendszer pályaívét is bemutatja, az 1919-es tisztán listás szavazástól az 1938-as listás és egyéni listáig.
A képviselőjelölési rendszer a Horthy-korszakban (33–46.) című fejezet hangsúlyozottan a korabeli képviselőjelöléssel foglalkozik. Ennek megfelelően csoportosítja a két háború közötti európai országok jelölési rendszereit; ismerteti a legfontosabb magyar szabályokat és azok változásait, valamint az alkalmazásukkal kapcsolatos legalapvetőbb problémákat. Az európai szintű kitekintésnél nagyban támaszkodik a szerző Berecz Sándor jogász A tökéletes választójog című 1932-es művére.
A képviselőjelölési rendszer kritikája az 1925. évi választójogi törvény nemzetgyűlési vitájában (47–64.) fejezetben az 1925. évi választójogi törvény országgyűlési vitáján a jelölési rendszert illetően elhangzott képviselői észrevételeket elemzi a szerző a nemzetgyűlési naplók alapján. Hollósi Gábor rögzíti: nem az eseménytörténetre kívánt koncentrálni. Célja az volt, hogy kirajzolódjon a korabeli képviselőjelölési intézmény arculata. A szerző világosan érthetővé teszi, hogy a képviselőjelölési rendszer célja az volt, hogy a mindenkori konzervatív kormánypártnak többséget biztosítson az országgyűlésben, de mégis reprezentálva legyenek az ellenzéki pártok és az általuk képviselt társadalmi igények is. A mű így a korszak egy kevéssé kiemelt értékét is kihangosítja: a parlamenti szólásszabadságot.
A képviselőjelölési rendszer a ’30-as évek választójogi tervezeteiben (65–80.) című fejezetben az 1930-as évek néhány választójogi reformtervezetéből a jelölési rendszer újragondolását kiemelve hipotetikus szabályokról szól a szerző. Az említett tervezetekkel kapcsolatban megismerkedhetünk három ügyvéd – a már említett Berecz Sándor, Acsay Tihamér, Krivoss Árpád – életútjával, valamint választójoggal, képviselőjelöléssel kapcsolatos tervezeteikkel.
Az 1937. évi választójogi novella (81–112.) című fejezet egy kiemelkedően fontos része a kötetnek, mely az 1937-es választójogi novella vitaanyagát járja körül alaposan. Nevezetesen a történeti jelentőségét veszi górcső alá az országgyűlési képviselőjelölés újabb szabályozásáról szóló 1937. évi VIII. törvénycikknek. A történész jól érthetően az olvasó elé tárja, hogy a titkos választójog általános bevezetése és az egyéb kapcsolódó választójogi reformok, bár 1937-re már sürgetők voltak, igencsak óvatosságra adtak okot a kormányzat számára a szélsőséges pártok megerősödése, kiváltképpen a nyilasok térnyerése miatt, amely óvatosságra kellett, hogy intse a döntéshozókat. Az 1937-es novellával ugyanakkor azért foglalkozik kiemelten és hosszan a szerző, mert meglátása szerint a novella körüli országgyűlési vitában megjelenik szinte minden, a korabeli magyar társadalmat lassan szétfeszítő problémakör. Nevezetesen a diplomás, értelmiségi munkanélküliség, a magyar zsidóság kérdése, a nyilas és nemzetiszocialista veszedelem, a földosztás és az egyéb szociális kérdések kétségbeejtő megoldatlansága. A vita megismerésén keresztül tehát kórképet kaphatunk az 1930-as évek végi, immár az újabb háború felé közelítő magyar társadalom válságtüneteiről.
A hatodik fejezet A képviselőjelölési rendszer kritikája, az 1938. évi választójogi törvény országgyűlési vitájában (113–128.) érdekessége, hogy lényegében az 1937-es novella tárgyalásán elhangzott kritikák ismétlődtek meg. Az 1938. évi választójogi törvény jellegzetessége továbbá, hogy nem csupán Magyarország történetében, de a korszak Európájában is a legbonyolultabb, egyben legdrágább képviselőjelölési rendszerét hívta életre. Ennek árnyalása érdekében betekintést nyer az olvasó a képviselői kaució és az összegyűjtendő aláírások egyedülállóan nagy számának problematikájába. A szerző rámutat, hogy az így megalkotott képviselőjelölési rendszer a választási csalások melegágyává válhatott volna, ám a Horthy-korszak számára a történelmi események már csak egy, az 1939-es választás lebonyolítását tették lehetővé. A csalási módok így nem kristályosodhattak ki.
A képviselőjelölési rendszer problematikája a két háború közötti közjogi szakíróink munkáiban (129 – 146.) című fejezetben olyan korabeli közjogászok, akadémikusok, bírák, képviselők értékelését vizsgálja meg a szerző a két világháború közötti képviselőjelölési rendszer kérdéskörének tekintetében, mint Zsedényi Béla, Polner Ödön, Egyed István, Csekey István, Térfy Gyula, Tomcsányi Móric, Kmety Károly, Faluhelyi Ferenc, Molnár Kálmán, Borsos Endre, Herczeg Ferenc, Ferdinandy László, Hegymegi Kiss Pál, Bölöny József. Ennek köszönhetően átfogóan láthatja az olvasó, miként fejtette ki nézeteit akár az egyetemi tanár, akár a választási biztosnak kiküldött bíró, vagy az országgyűlési képviselő. A szerző így lehetővé teszi, hogy ugyanazt a problémát a tudomány szintjéről, az ajánlásokat elbíráló személynek és magának a jelöltnek a szemszögéből is megismerhesse az olvasó. Hollósi Gábor az általa feldolgozott egykorú szakirodalmat közjogi összefoglalókra, szövegkiadásokra, választójogi kritikákra, valamint a képviselőjelölésről szóló művekre osztja fel. A szerző ugyanakkor nem csupán rendszerezi a bőséges szakanyagot, de vitába is száll az elődök megállapításaival, ha saját következtetései ezt diktálják.
A könyv zárófejezete azt (147–160.) tekinti át, hogy a képviselőjelöléssel (ajánlással) összefüggő bűncselekmények megtorlására milyen szabályok léteztek, és mi volt az oka annak, hogy nem működött hatékonyan a választójog büntetőjogi védelme. A munkában a korszak legkiválóbb büntetőjog-tudósa, Angyal Pál A magyar büntetőjog kézikönyve, IX. kötete: Izgatás; Magánosok elleni erőszak; Választójog büntetőjogi védelme; Vallás elleni bűncselekmények című kézikönyve is feldolgozásra került.
A művet a forrás- és irodalomjegyzéket, névjegyzéket és német nyelvű összefoglalót megelőzően a negyvenoldalas Függelék zárja. Ebben a képviselőjelölésre vonatkozó két világháború közötti joganyag szöveghűen kerül bemutatásra. Célja, hogy a feldolgozásban nem érintett elemek is ismertek legyenek, valamint, hogy a szövegek összeolvasását lehetővé téve a szabályozás alakulásának időbeli vonala még inkább világossá váljon. A törvényjavaslatokból vagy a bizottsági módosításokból idézett szakaszok alatt megtaláljuk azok indoklását is. A használt rövidítések pedig minden esetben fel vannak oldva közvetlenül a jogszabályok címe alatt. A Függelék összeállításához az ötletet Térfy Gyula kúriai tanácselnök 1925-ben megjelent, Az új választójogi törvény (1925:XXVI. törvénycikk) című munkája adta.
Hollósi Gábor műve sikeresen tárja fel a nagyközönség számára a képviselőjelölési, illetve ajánlási rendszer működését, történetét a vizsgált korszakban. Nyelvezete olvasmányos, jól érthető, a jogtörténetben egyébként nem járatos olvasók figyelmét is sikeresen megragadhatja. Ezt nagyban elősegítik a lábjegyzetek, melyek bőséges többletinformációkat tartalmaznak, így támogatva az érdeklődő olvasót. A kötet szerkezete világos, jól áttekinthető. Összefoglaló következtetéseit a szerző az egyes fejezetek végén levonja, melyek összeolvasásából a képviselőjelölés intézménye felől nézve is világosan kirajzolódik a két háború közötti politikai rendszer félparlamentáris jellege. Az egyes fejezetek elején korabeli politikusok, képviselők, jogászok idézeteit olvashatjuk, melyek az adott fejezet, alfejezet lényegi pontjaira reflektálnak, kvázi jó előre összefoglalva azokat, hovatovább mottóként szolgálva.
Időrendben sokszor ugrál a szerző, ám ez mindig azt a célt szolgálja, hogy az összefüggéseket minél érzékletesebben elmagyarázza az olvasónak, összehasonlítva egymással az egyes évek választójogi törvényi változásait és az időközben változó történeti, társadalmi körülményeket. Napjainkban is gyakran éri kritika a Horthy-rendszer választási rendszerét, mely nem feleltethető meg a 21. századi magyar parlamentarizmus követelményeinek. Hollósi Gábor azonban sikeresen irányítja rá a figyelmünket, hogy az 1918–1919-es „forradalmak” és a trianoni békeszerződés után, az Ausztria nélkül sokak által életképtelennek ítélt Magyarországon, ahol a ’20-as évek elején egymillió hatéven felüli analfabéta élt, kik a szavazólapot sem tudták volna értelmezni, a hosszú távú politikai tervezés csak nagyon stabil, bebiztosított kormányzattal volt lehetséges. A kérdés tehát felettébb összetett, melyet jól érzékeltet a kötet.
A könyv ajánlható joghallgatók figyelmébe az elsőéves magyar jogtörténeti tanulmányaikhoz olvasmányként. Ugyanígy haszonnal forgathatják a politológus hallgatók és végzett politikai elemzők is a korszak politikai felfogásának megértéséhez. A nőtörténetet kutatók számára is fontos lehet a könyv egyes részeinek, különösen az első fejezetnek a tanulmányozása a hölgyeknek a korszak választójogi rendszerében betöltött szerepének a vonatkozásában. Végül, ahogyan korábban megjegyeztük, az eszmetörténettel foglalkozó kutatók, érdeklődők figyelmére is érdemes a mű a Horthy-korszak társadalomképének vizsgálatához.
Hivatkozások
- Hollósi Gábor: A képviselő jelölési rendszer a Horthy-korszakban. Budapest, A könyv a Budapesti Corvinus Egyetem Nyomdájában készült, 2024, 5. ↑