Steiner-Farkas Júlia Eszter
Emlékbeszéd kiskorpádi megemlékezésre
Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Búcsúzó Közösség!
Hóvári János hallgatóinak életében különleges szerepet töltött be. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy nem Tanár úrnak, Professzor úrnak, hanem az ő kiemelt kérésére Jánosnak, magunk között pedig Mesterünknek szólítottuk.
Ez a megszólítás mindent magában foglalt, tartalmával együtt tökéletesen illett is rá.
Valamennyi, szándékában tiszta hallgatójának előítélet-mentesen bizalmat szavazott, megadva ezzel a lehetőséget arra, hogy magukból a legjobbat hozhassák ki. Őszinte szeretettel támogatta és terelgette útjukon tanítványait, akik előtt sokszor ő maga nyitott ajtót lehetőségeikre.
Tette mindezt egy nagyobb jó érdekében, amelynek ő maga elkötelezettje volt, de irányunkban is ezt az elvárást támasztotta, és azt a műhelyünkben a közösségformálás kisebb-nagyobb buktatóin keresztül gyakoroltatta velünk.
Sokunkat ráébresztett, hogy tanulmányaink célja nem csupán az egyén gyakran önző gyarapítása kell hogy legyen, hanem a társadalom, a magyar nemzet szolgálata – bárhol a világban – a rendelkezésünkre álló teljes fegyvertárunkkal. Miként ezt Ő maga is tette.
Ebben a szellemiségben indította útjára egyetemünkön a Falusi Nyári Egyetem címet viselő kirándulássorozatot, melynek első helyszínéül – mi sem természetesebb – szülőfaluját, Kiskorpádot választotta.
Olyan visszatérés volt ez számára, amely őszinte gyermeki lelkesedéssel töltötte el, és ami még a sok-sok éve járatlan erdei utak felkutatása és járhatóvá tétele, a Kapos eredetének keresése és az olyan váratlan természeti csapások közepette is kitartott, mint a kövek módjára záporozó, hirtelen ránk zúduló jégeső.
Ahogyan egyéb cselekedeteiben, úgy ebben sem az önzés vezérelte.
Alkalmat és lehetőséget vágyott teremteni a vidék és a város közelítésére, melynek mindig kiváló témájául szolgáltak a jelentős történelmi események, melyek egyaránt zajlottak a városokban és vidéken is. Ezek emlékét pedig őriznünk kell és tovább adnunk az újabb generációknak. A feladat jelenleg mentoraink vállán nyugszik, a jövőben pedig a mi örökségünkké és ezáltal kötelességünkké is válik.
Örökségének része tehát az is, ami a mindenkori magyar értelmiség felelőssége, illetve mindannyiunk kötelessége, a vidék és a város kapcsolatának felelevenítése, megújítása és szakadatlan megőrzése.
Ne tévesszük hát szem elől az utat, amit megtisztított előttünk, vezessen akár még ismeretlen tájakra, vagy a már ismerős baráti arcok közé.