Ronga Adrienn: Az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog és a kínzás tilalma

Bevezetés

Dolgozatom témája az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog. Az élethez való jog álláspontom szerint az alapjogok ,,szívcsakrája”, kiindulópontja, mivel az élet, az emberi lét maga szükséges előfeltétele bármely más alapjog létezésének. A tanulmányomban az élethez való jog, valamint az emberi méltósághoz való jog tartalmát és egymáshoz való kapcsolatát vizsgálom. Konklúzióként elmondható, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény rendelkezései egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is, emiatt az íratlan szabályok levezetése az alapjogok fogalmából és az alkotmány szövegéből kétségkívül intellektuális erőfeszítést igényel az ítélkezés és a bírói jogalkalmazás során.

Mielőtt az élethez való jog és emberi méltósághoz való jog kifejtésére sor kerülne, illetve az alapjogok egymáshoz való viszonyát kifejteném, szeretnék beszélni az alapjogok normativitásáról és érvényesüléséről, valamint az alapjogok védelméről.

Egy alkotmányos rendszerben elismert alapjogok alapvető jellemzője normativitásuk, azaz a jogosult oldalán jogilag kikényszeríthető jogi pozíciót, a kötelezett oldalán pedig jogilag számonkérhető kötelezettséget keletkeztetnek. Az alapjogok elsődleges kötelezettje az állam, amely az adott alapjog sajátosságaitól függően – e kötelezettsége keretében elsősorban az alapjog gyakorlásának tiszteletben tartására, be nem avatkozásra köteles, vagy szabályozási, szervezési megoldásokkal, intézmények és szolgáltatások fenntartása útján kell gondoskodnia, az alapjog érvényesítésének feltételeiről.

Az állam alapjogok érvényesülésének biztosítására vonatkozó kötelezettsége[1] tulajdonképpen az alapjogok fogalmából is következik: azzal, hogy az állam a jogrendjében elismeri és tiszteltben tartja azokat a kikényszeríthető jogi pozíciókat, amelyekre az államnak és más szervezeteknek, személyeknek nem lehet ráhatása, egyúttal arra is jogi kötelezettséget vállal, hogy ezen jogi pozíciók érvényesítését védelemben részesíti. Ezen állami kötelezettség keretében azért van szükség az alapjogvédelmi fórumok kialakítására, mert ezáltal biztosítható az alapjogok érvényesülésének kikényszerítése az állammal szemben és a magánjogi jogviszonyokban. A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer megosztott: annak részei a hatósági jogvédelmet biztosító fórumok. Konkrétan a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, az ombudsman-típusú szervek- különösen az alapvető jogok biztosa[2], valamint a bíróságok és természetesen az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság elsősorban kiegészítő szerepet játszik, amennyiben feladata az alapjogsértő normatív aktusok és bírói döntések érvénytelenítése.[3]

A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer mellett nagy hangsúlyt kapnak az alapjogvédelemben a szupranacionális fórumok. Az individuális alapjogvédelemben betöltött szerepe miatt érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát, amely egyedi ügyekben, egyéni panaszok alapján is vizsgálhatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok érvényesülését, adott esetben az élethez való jog érvényesülését, vagy annak megsértését is megállapíthatja.[4]

Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog tartalma, egymáshoz való viszonya

Kétféle felfogás létezik az élethez való jog és a méltósághoz való jog tekintetében. A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog – a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[5]

Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan. Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[6] Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát e személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedését biztosító alapvető jogai, követelhető és biztosítandó jogosultságai legyenek.[7]

Az élethez való jog tartalma

Az élethez való jognak-, mint minden más alapjognak- szubjektív és objektív oldali is egyaránt létezik. A szubjektív oldal az alanyi jogban jelenik meg az ember számára, míg az objektív oldal az állam életvédelmi, tulajdonképpen az állam objektív intézményvédelemi kötelezettsége. Az állam életvédelmi kötelezettsége többirányú, tárgya az emberi élet, mint érték. Az államnak az élethez való jogot, mint értékrendszert kell mindenekelőtt figyelembe vennie és tiszteletben tartania. Az emberi élet, mint érték védelme túlmehet azon a körön, amelyet az élethez való jog szubjektív jogként biztosít ezáltal az intézményes életvédelem kiterjed a még nem élő, azaz a keletkezőben lévő életre (lásd a méhmagzat jogi státuszát), továbbá kiterjed a jövő generációjának életfeltételeinek biztosítására (lásd például a ,,zöld jogokat”). Az élethez való jog túlnőve azon, hogy mint szubjektív jog az alapjogi rendszer alapköve és minden más jog érvényesülésének feltétele- az állam életvédelmi kötelessége útján áthatja az alapjogi rendszer egészét. Az objektív életvédelem kiterjed a második generációs alapjogjogokra, hiszen az elemi életfeltételeket biztosító szociális gondoskodás kötelezettsége az állam életvédelmi kötelezettségéből is eredő szociális jog, de kiterjed a harmadik generációs jogokra is, a fent említett ,,zöld jogok” életfeltételeket biztosító szerepe által.

Konklúzió: az élethez való jog szubjektív jogként az jelenti, hogy az ,,állam ne öljön”, tehát ne legyen halálbüntetés, az állami erőszak legitim, jogszerű alkalmazása se irányuljon az élet kioltására. Továbbá azt is jelenti, hogy az állam hivatalból üldözze az élet kioltására irányuló tevékenységet. Az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége pedig magában foglalja az összes állami kötelességet, amely az emberi lét, mint érték védelmét szolgálja.[8]

,,Az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény fenti rendelkezése egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[9]

Az emberi méltósághoz való jog tartalma

,,Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs érinthetetlen lényegük.”[10]

Az emberi méltóság negatív aspektusból való megközelítése és az azzal a joggyakorlatban együtt járó esetről estre való döntés ellenére, a jogtudomány meghatározta az emberi méltósághoz való jog tartalmi elemeit. A szakirodalom az emberi méltósághoz való jog tartalmát olyan szférák azonosítása révén határozza meg, amelyekben az emberi méltóság – az alapjogok rendszerét megalapozó funkciója révén – az alapjogok lényeges tartalmaként különösképpen megnyilvánul. Egyetértés van abban, hogy az emberi méltósághoz való jog biztosítja az egyén testi-lelki érintetlenségét, a szellemi-erkölcsi személyiség önazonosságát, az emberek jogegyenlőségét és a megélhetéshez szükséges létminimumot. Az emberi méltósághoz való jog tartalma tehát résztartalmakból áll, amelyek a nemzetközi emberi jogi és az alkotmánybírósági gyakorlatban bontakoznak ki.[11]

Az emberi méltósághoz való jog az alkotmányok emberi méltóság klauzulái értelmében is érinthetetlen, azaz a jog korlátozása egyúttal annak megsértését jelenti. Az emberi méltósághoz való jog egyetlen alapjoggal szemben sem mérlegelhető, a méltóság méltósággal való ütközése, azaz úgynevezett tragikus kollízió sem képezhet kivételt a mérlegelés kizárása alól. Ennek megfelelően a német Szövetségi Alkotmánybíróság a 2006. évi ítéletében megállapította, hogy a terroristák által eltérített személyszállító repülőgép lelövésére adott engedély sérti az emberi méltóságot, mivel az utasok és a személyzet a mentési akció puszta tárgyává válnának, mások megmentése érdekében. Emiatt elfogadhatatlan, illetve nem megengedhető – a szakirodalomban uralkodó álláspont szerint – az úgynevezett mentő kínzás (amikor az információ megszerzése az emberi élet megmentésére szolgál) sem.[12]

Az emberi méltóság jogi természete

A korábbi magyar alkotmány az emberi méltóságot kifejezetten jogként tételezte. Ennek ellenére az alkotmánybírósági gyakorlatban is két felfogás jelent meg az emberi méltóság fogalmának a jog rendszerében való elhelyezésére: az egyik megközelítés a jog felett álló értéknek, a másik alanyi jognak tekintette. A két említett felfogás álláspontom szerint nem konkurált egymással, mivel az Alkotmánybíróság gyakorlatában az élet és emberi méltóság, mint erkölcsi értékek az Alkotmányba történő beemelésük révén jogi értékekké váltak, amelyek alapjogként való tételezésük révén pozitív jogi követelmények is egyben.

Sólyom a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában kiemelte:

,,Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog – mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi –, vagy hogy a jog a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos joggá formálja.”

Az Alkotmánybíróság ebben, az élethez és emberi méltósághoz való jogot értelmező egyik legelső és legjelentősebb határozatában, egyértelmű alapjognak tekintette az emberi méltósághoz való jogot, amelynek lényeges tartalmát korlátozta a halálbüntetés.

Igaz, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog két aspektusának megfelelően különbséget tett annak a korlátozhatatlan és korlátozható tartalma között, és az emberi méltósághoz való jog az alkotmánybírósági gyakorlatban elsősorban az általános személyiségi jogból levezetett alanyi jogok formájában jelent meg. Ez a gyakorlat azonban nem kérdőjelezi meg az élethez való joggal egységben szemlélt korlátozhatatlan emberi méltóság alapjogi jellegét.

Az Alaptörvény II. cikkének szövege két megfogalmazásban is tartalmazza az emberi méltóság garanciáját: az egyik emberi méltóságot – a Grundgesetz emberi méltóság klauzulájához hasonlóan – nem jogként tételezi, a másik azt – a korábbi Alkotmányhoz hasonlóan – jogként tételezi. Az emberi méltósághoz való jog ezzel egyértelműen két dimenzióban jelenik meg az Alaptörvényben. Az alkotmány szövege alapján arra nem lehet választ adni, hogy az emberi méltóság két megjelenési formája között a normativitás és az alapjogi jelleg tekintetében van-e különbség. Az alkotmánybírósági gyakorlat pedig egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget a kétféle megfogalmazásnak. Ezért abból indulok ki, hogy a gyakorlat az emberi méltóság alapjogi jellege tekintetében nem változott.”[13]

A kínzás tilalma

A kínzást nemzetközi egyezmények, az egyes államok alkotmányai az elérendő céltól függetlenül kifejezetten tiltják, a terrorizmus által jelentett kihívások a jogi tiltást ugyan nem kezdték ki, de a társadalmi gondolkodás számos országban, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, bizonyos esetekben már egyáltalán nem kezeli elítélendően az információgyűjtésnek, a vallomás megszerzésének ezt a módját. A jogi irodalmat is régóta foglalkoztatja ez a kérdéskör, a legjobban a „ketyegő bomba” eseteként hivatkoznak erre a dilemmára. A dilemma lényege röviden: az elfogott terrorista tudja, hogy melyik metróállomáson található a beélesített bomba, de ezt nem hajlandó elárulni, ebben az esetben morálisan és jogilag indokolható-e a terrorista megkínzása az információért cserébe. A dilemmának az alábbi aspektusai jelennek meg: a kínzásnak, mint információszerzésnek a hatékonysága, a kínzás erkölcsi–morális igazolhatósága, valamint a kínzás jogi megengedhetőségének kérdése, különösen az emberi jogok vonatkozásában. Mivel a kínzás tilalma abszolút jogot jelent, ezért a kérdés jogi megítélése teljesen egyértelmű.

A 2002. évi Daschner-ügy tárgyalásán a bíróság az elrabolt gyermek fogvatartási helyének kínzás, kényszervallatás alkalmazásával történő kicsikarása kapcsán fogalmazta meg, hogy az állam még életvédelmi kötelezettségének teljesítése körében sem lépheti túl az állami cselekvés alkotmányos korlátait. Nem tűrheti meg a jogállam, még a legszélsőségesebb határhelyzetekben sem a kínvallatás gyakorlatát. A civilizáció fundamentális vívmányai a biztonság csalóka illúziójáért nem áldozhatók fel.[14] A kínzással történő információgyűjtés morálfilozófiai és politikai megítélése már egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint a jogi megítélése.

Az Amerikai Egyesült Államok által a terroristákon előszeretettel alkalmazott vízbe fojtást szimuláló (waterboarding) vagy alvásmegvonással járó (sleep deprivation) kínzási módszerek elterjedése ismét felélénkítette a vitát arról, hogy az ártatlanok (amerikaiak) védelme érdekében a kínzás igazolható és alkalmazható módszer-e. Komoly veszélyt jelent, hogy amint társadalmilag elfogadott, hogy jogilag igazolható a kínzás egy jelentősebb, szélesebb körű jogsérelem megelőzése érdekében vagy az ártatlanok védelme érdekében, akkor előbb vagy utóbb a „kisebbik rossz” (még akkor is, ha azt modern nyelvezettel nemzetbiztonsági érdeknek nevezzük) választása következtében végletekig relativizálhatjuk bárkinek az emberi jogait.[15]

Kitekintés: az alapjogok érvényesítése Magyarországon az ítélkezés során

Az alapjogi bíráskodás fogalmával, az alapjogi rendelkezések magas absztrakciós szintjével szinte összeforrt az a gondolat, hogy ehhez a bírónak alapjogi elveket kell mérlegelnie, egymással konkuráló alapjogi értékek között kell választania, vannak ugyanis olyan szakjogági és alapjogokkal kapcsolatos ügyek is, amelyek nem dönthetőek el pusztán a rendelkezésre álló szabályok alapján. A bíró munkája több mechanikus szabályalkalmazásnál, az értelmezések közötti választáshoz, joghézagok kitöltéséhez a bírónak olykor absztrakt alapjogi elvek alkalmazásához kell folyamodnia.[16]

A fellebbviteli bíróságokon és az Alkotmánybíróságon eldöntendő nehéz alapjogi ügyek[17] megítélése éppen – morális értelmezést igénylő- alkotmányos elvek összemérésén múlik. Van azonban az alapjogi ügyeknek egy olyan, nem elhanyagolható és jól azonosítható köre, amelyek eldönthetőek alapjogi szabályok alkalmazásával. Ha az alapjogokra ezekben az ügyekben is mint mérlegelendő elvekre, értékekre tekintenek, az felpuhítja vagy akár ki is üresítheti az alapjogok mint alanyi jogosultságok védelmét. Vitathatatlanul nehézséget jelent, hogy az alapjogi ügyek jelentős részének eldöntésekor alkalmazandó szabályok nem találhatóak meg jogszabályszövegekben. Az íratlan szabályok levezetése az alapjogok fogalmából és az alkotmány szövegéből kétségkívül intellektuális erőfeszítést igényel. Bár ezek alkalmazása sem mechanikus művelet, az elvek mérlegelésével összevetve ez a feladat mégis közelebb áll a bírák mindennapi jogalkalmazó tevékenységéhez, és a döntés eredménye is kiszámíthatóbb. Az alapjogokkal kapcsolatos ítélkezés jelentős része tehát nem más, mint alapjogi szabályok alkalmazása -ha pedig így tekintünk rá, azzal az alapjogi ítélkezéssel szembeni kételyek és bizalmatlanság jó része eloszlatható.[18]

Bibliográfia

Bódi Stefánia – Schweitzer Gábor: Alapjogok: az emberi jogok alkotmányos védelme Magyarországon, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the globe: Constitutionality Around the World Újvidék, Szerbia: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság 2018.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia In: Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, Nordex Kft. 2016.

Csink Lóránt – Erdős Csaba – Gulyás Attila – Kecső Gábor – Kováts Beáta – Kurunczi Gábor Pozsár – Szentmiklósi Zoltán – Sulyok Katalin – Török Réka – Varga Ádám: Alapjogi kommentár az alkotmánybírósági gyakorlat alapján, Novissima, 2021.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt – a KRE-DOK Online Tudományos Folyóirata 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye, mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Filó Mihály: Az inkvizítor védelmében – a kínzás jogállami apológiája?, Fundamentum 2005/3.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Gesztei László: Az alapjogok nemzetbiztonsági szempontból történő korlátozása és az alapjogok korlátozásának alkotmánybírósági értelmezési gyakorlata II.2 Nemzetbiztonsági Szemle 7. évf., 2019.

Jakab András: Jogállamiság és terrorfenyegetettség. Az alkotmány normativitásának és az életmentő kínzás megengedhetőségének kérdése In: Fekete Balázs – Horváth Balázs – Kreisz Brigitta (szerk.): A világ mi magunk vagyunk…: Liber Amicorum Imre Vörös, Budapest, HVG-ORAC, 2014.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Somody Bernadette: Alapjogi bíráskodás – alapjogok az ítélkezésben, Budapest, L’Hartmattan Kiadó, 2013.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való alapjog – Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, Budapest, Pázmány Press, 2019.

Hivatkozások

  1. Az alapjogvédelem komplex intézményrendszeréről ld. részletesen: Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer Debrecen, Lícium-Art, 2018.
  2. Az ombudsmani intézményrendszerről ld. részletesen: Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the globe: Constitutionality Around the World Újvidék, Szerbia: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, 2018, 79–84.
  3. A valódi alkotmányjogi panasz jogintézményének jelentőségét mutatja, hogy bevezetésével az Alkotmánybíróság olyan hatáskörhöz jutott, mely még magára demokráciára is hatást gyakorol egyes demokrácia kutatások szerint. Az Alkotmánybíróság által elbírált alkotmányjogi panaszok ugyanis igazságszolgáltatás alkotmányosságáról is képet adnak. A 2016. évi Jó Állam Jelentésben például a demokrácia hatásterületen belül, a demokratikus joggyakorlás dimenzió keretein belül mérték a bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok számát. Lásd: Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, Nordex Kft. 2016, 112–113.
  4. Csink Lóránt – Erdős – Csaba – Gulyás Attila – Kecső Gábor – Kováts Beáta – Kurunczi Gábor – Pozsár-Szentmiklósi Zoltán – Sulyok Katalin – Török Réka – Varga Ádám: Alapjogi kommentár az alkotmánybírósági gyakorlat alapján Novissima, 2021.
  5. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176.
  6. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle 2013/1, 2.
  7. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  8. Bódi Stefánia – Schweitzer Gábor: Alapjogok: az emberi jogok alkotmányos védelme Magyarországon Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 111–112.
  9. Mészáros (2013.) i. h. 2-3.
  10. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308.
  11. http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog (2018). [17]
  12. Jakab András: Jogállamiság és terrorfenyegetettség. Az alkotmány normativitásának és az életmentő kínzás megengedhetőségének kérdése, in Fekete Balázs – Horváth Balázs – Kreisz Brigitta (szerk.): A világ mi magunk vagyunk… Liber Amicorum Imre Vörös, Budapest, HVG–ORAC, 2014.
  13. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való alapjog – Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, Budapest, Pázmány Press, 2019, 35–36.
  14. Filó Mihály: Az inkvizítor védelmében – a kínzás jogállami apológiája?, Fundamentum 2005/3, 89–99.
  15. Gesztei László: Az alapjogok nemzetbiztonsági szempontból történő korlátozása és az alapjogok korlátozásának alkotmánybírósági értelmezési gyakorlata II.2, Nemzetbiztonsági Szemle 7. évf., 2019, 36–27.
  16. Somody Bernadette: Alapjogi bíráskodás – alapjogok az ítélkezésben, Budapest, L’Hartmattan Kiadó, 2013, 66–67.
  17. A nehezen eldöntendő alapjogi ügyek tekintetében külön felhívom a figyelmet az alkotmányjogi panasz befogadása kapcsán felmerülő egyes jogalkalmazási nehézségekre. Lásd: Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések Budapest, HVG-ORAC 2019, 558–567. továbbá Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre KRE-DIt – a KRE-DOK Online Tudományos Folyóirata, 2020/2, 1–35.
  18. Somody (2013.) i. h. 66-67.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetőségei az aktív és passzív választójog alapján

Bevezetés

Az alkotmányjogi elvek, a parlamenti jog, a választójogi szabályozás[1] adja meg a jogi keretét a legfőbb népképviseleti szervek, parlamentek összetételének-működésének[2]. Mindezek mellett egyes esetekben, ahogy az Hazánk esetében a kisebbségek parlamenti képviseletével összefüggő alkotmányos mulasztás esetén is történt, az Alkotmánybíróság[3] döntései is komoly relevanciával bírhatnak.

Andrew Reynolds is rámutatott arra, hogy a kisebbségek számára fenntartott helyek a nemzeti törvényhozásban sokkal elterjedtebbek és kevésbé sajátos, egyedi megoldások, mint azt sokan korábban gondolnák.[4]

A kisebbségek parlamenti képviseletét elősegítő speciális választójogi szabályozásokra vonatkozó magyar szakirodalmat áttekintve, a 2021-ben megvédett doktori értekezésben és arra épülő, 2022-ben megjelent monográfiájában M. Balázs Ágnes a garantált mandátumot, az eltérő bejutási küszöböt és a kisebbséghez tartozók számára biztosított többletszavazatot határolta el, mint a kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító különleges szabályokat.[5]

Pap András László megközelítése alapvetően egy tágabb kontextust ölel fel a választójogi megoldásoknál, ugyanis fő kategorizálása alapján a kétkamarás parlamentben megjelenő képviseletet, az egykamarás parlamentben megjelenő képviseletet és a jogalkotási, politikai döntéshozatal speciális formáit különítette el, mely utóbbiba sorolta Pap példaként a kisebbségi önkormányzatoknak biztosítható törvénykezdeményezési jogot. A témánk szempontjából igazán releváns csoportosítást Pap az egykamarás parlamenten belül megjelenő képviseleten belül tette, ahol a kisebbségi képviselet szempontjából három alkategóriát különböztetett meg: ad 1 az általános szabályok szerint parlamentbe jutó kisebbségi képviselők, ad 2 a politikai pártok keretein belül, de kisebbségi szervezettel hivatalos kapcsolatban álló képviselők és ad 3 „virtuális második kamara”, mely alatt a kisebbségi képviselők megválasztását illető preferenciális eljárást, kvótákat, delegálást, kooptálást értett.[6] Láthatjuk tehát, hogy Pap a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást az imént említett ad 3 alkategóriaként fogalmazta meg, tehát alapvetően tágabb kontextust vizsgált.

Várfalvi Attila a területi elvű és a szimbolikus képviseletet határolja el. Előbbibe álláspontja szerint olyan államok tartoznak, melyeknek választókerületi beosztása követi az etnikai viszonyokat, így természetes módon valósul meg az egyes etnikumok politikai alapú képviselete. A másik csoportba Várfalvi azon rendszereket sorolta, ahol könnyített vagy garantált módon juthatnak mandátumhoz a kisebbségek.[7]

Kovács Péter megkülönbözteti azon államokat, melyek rendelkeznek kisebbségeket segítő speciális szabályozással, és azokat, melyek nem rendelkeznek ilyennel (mi alapvetően csak az előbbi kategóriát vizsgáljuk). A speciális szabályozások között megkülönbözteti a garantált mandátumot, a bejutási küszöb alóli mentesülést, a kedvezményes bejutási küszöböt és a plurális szavazatot.[8]

Móré Sándor monográfiájában azon modellek között, melyekben speciális szabályok vonatkoznak a kisebbségekre, megkülönbözteti egyebek mellett az autonóm régiók képviseletét és a kedvezményes bejutási küszöböt. Móré álláspontja szerint a kisebbségekre vonatkozó különleges kedvezmények a törvényhozás második kamarájában könnyebben valósíthatók meg.[9]

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályokat feldolgozó magyar szakirodalom, mint azt láthatjuk, jellemzően vagy a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum origón csoportosítja egyes országok modelljeit, vagy egy-egy konkrét választójogi eszközt emel ki (például „kedvezményes bejutási küszöb”), és ez alapján végez csoportosítást.

Meglátásunk szerint a kisebbség, mint speciális, kedvezményezett és a jogalkotó által nevesített választói kör, valamint a választási rendszer kapcsolódási pontjainak absztrakt jellegű vizsgálata, csoportosítása ezen sokat kutatott témakörben is nyújthat tudományos újdonságot és új látásmódot az esetleges további elemzésekhez.

A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetséges módja az aktív és passzív választójog figyelembevételével

A fentebb már említett, „közismert” csoportosítás, miszerint a kisebbségek számára lehet garantált[10] vagy kedvezményes mandátumot biztosítani, a mandátumszerzés lehetősége, eredménye, azaz a választás kimenete felől közelíti meg a kérdést.

Ahhoz hasonló ez az elhatárolás, mint amikor a választási rendszerek általános elemzése során akként különböztetik meg a választási rendszereket, hogy létezik többségi és arányos (meg persze vegyes) rendszer[11], amely szintén a mandátumszerzés, a választás várható eredménye felől közelíti meg a kérdést.

A többségi rendszereket sokszor szinonimaként azonosítják az egyéni rendszerekkel, az arányos rendszereket pedig a listásokkal. Mint ahogy Cservák Csaba is egyértelművé tette, ezek a párosítások ugyanakkor nem szinonimák. Bár többnyire a többségi rendszer egyben egyéni rendszer is, valamint az arányos rendszer egyben listás rendszer is, van számos példa nemzetközi összevetésben, mely megmutatja, hogy egy többségi rendszer is lehet listás, és egy arányos rendszer is lehet egyéni.[12]

A választási rendszerek általános dogmatikájában ismert egyéni-listás elhatárolás a leadott szavazatra vonatkozik, azaz arra, hogy listára vagy személyre adja-e le a voksát a választó, míg a többségi-arányos elhatárolás a választás kimenetelére, a választói akarat leképeződésére vonatkozik.

Látható tehát, hogy a választás várható kimenetelére vonatkozó csoportosítás mellett a választási rendszerek általános dogmatikája ismer egy más logikájú párhuzamos elhatárolást is, mely magára a szavazatra vonatkozik. Álláspontunk szerint a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozások csoportosítása is elvégezhető általános jelleggel más logika mentén, mint a mandátumszerzés, vagy egyes konkrét választási jogi megoldás alapján. Azt kellett ennek érdekében azonosítani, hogy melyik az a különös ismérv, amely a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok célját és értelmét jelenti. Ez mutatja meg ugyanis azt, hogy melyik az a mandátumszerzéssel párhuzamos, de attól megkülönböztethető logika, amely alapján kutatni lehet az általános és speciális kisebbségi választójogi szabályozás kapcsolódási pontjait.

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok azt hivatottak elősegíteni, hogy az adott kisebbség a választott testületben hatékonyabban képviseltethesse magát. A speciális választójogi szabályozás kedvezményezettje, célközönsége tehát maga a kisebbség, mint választói és választható közösség. Éppen ezért alapvetően a kisebbségi választók és választhatók nézőpontjából közelítettük meg a kérdést, tehát onnan, hogy az aktív, illetve a passzív választójog gyakorlása során a nem kisebbségi szavazókhoz, azaz az általános választási szabályokhoz viszonyítva milyen eltérő (kedvezményes) választójogi szabályok vonatkoznak a kisebbségre, és ezek miként viszonyulnak az általános választójogi szabályozáshoz.

Ez alapján két fő halmaz azonosítható a kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozások tekintetében:

Az egyik halmazban az aktív választójog felől megközelítve nem érvényesül a közvetlen szavazat elve, az ilyen megoldások a közvetlen választójogon kívüli megoldások. Napjainkban – bár nem sok helyütt – léteznek ilyen megoldások nemzetközi összevetésben (és mellesleg a magyar jogalkotó is ilyen szabályozást alkotott 1990-ben, mely ugyan nem került gyakorlati alkalmazásra, de hatályos joganyagként képezte egy rövid ideig a magyar választási rendszer részét[13]).

A másik nagy halmazt azon választójogi megoldások képezik, amelyekben a közvetlen szavazat elvén belül oldotta meg a jogalkotó a kisebbségekre vonatkozó speciális szabályozást. A kutatásunk fő irányát ezen halmaz képezte. Ezen a halmazon belül további két fő modellt különböztetünk meg, a kiemelő (aktív) és az integratív (passzív) modelleket.

A kiemelő rendszerek[14] fő specialitása, hogy a kisebbségi szavazók a választások egy bizonyos ágán a nem kisebbségi szavazóktól elkülönülten adhatják le voksaikat, tehát az aktív választójog gyakorlása jelenti ezen szabályok legfontosabb specifikumát a választójogon belül. A speciális szabályozás lényege itt, hogy a kisebbségi választók elkülönülhessenek a nem kisebbségi választóktól, és ekképpen a többségi társadalom befolyásától mentesen választhassanak. A kiemelés alapja lehet területi vagy személyi. Előbbi csupán, de facto kisebbségi speciális szabály, ugyanis a kiemelés alapja nem a kisebbség, hanem egy meghatározott terület, melynek a zömében kisebbségi lakossága teszi ténylegesen kisebbségi jellegűvé a szabályozást. Utóbbi konkrétan a kisebbséget érinti, mint választói közösséget emeli ki, és biztosít lehetőséget arra, hogy a kisebbség a maga körében választhasson, a nem kisebbségi szavazók befolyása nélkül.

Az integratív rendszerek a választójog passzív oldalán, azaz a választhatók oldalán alkalmaz speciális választójogi szabályokat, mint például a kedvezőbb bejutási küszöb vagy a pártlisták összetételére vonatkozó speciális szabályok. Az ilyen rendszerekben a kisebbség választóit nem emelik ki a többségi nemzethez tartozó választókhoz képest. A kisebbségi választók ugyanolyan feltételek mellett, ugyanazon választási lehetőségekkel gyakorolhatják aktív választójogukat, mint az összes többi, nem kisebbségi választó. A kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabály itt tehát nem az aktív választójogot gyakorlók közösségének meghatározására vonatkozik, hanem a választójog passzív oldala, azaz a választható jelölőszervezetek (vagy azok egy része, melyek kisebbségi jellegűek) részesülnek speciális szabályozásban, és a kisebbségi választó szavazata a jelölőszervezetre vonatkozó speciális szabályon keresztül érvényesülhet kisebbségi szempontból.

Az integráló rendszerek a gyakorlatban listás választójogi rendszerek esetén jelennek meg, így erről a modellről az állapítható meg, hogy jellemzően a listás típusú választási rendszerekhez tapad. Ennek megfelelően végeztük el az integráló rendszereken belüli csoportosítást, mely során a nemzetközi példákat figyelembe véve két altípus azonosítható.

A listás rendszerbe integráló megoldás lényege, hogy a kisebbségi választókat a listás rendszerbe csatornázza be, és a kisebbségeket politikailag képviselni hivatott jelölőszervek (pártok) részesülnek speciális szabályozásban, mely leginkább a bejutási küszöb alóli mentesség vagy még ennél is kedvezőbb küszöb megállapításában ölt testet, akár adott választási rendszeren belül kisebbségeként differenciáltan különböző értékekben is.

A másik altípus a pártlistába integráló rendszer, melynek fő jellemzője, hogy nem a kisebbségi jellegű jelölőszervezet (párt) részesül speciális, kedvezőbb szabályozásban, hanem a politikai pártok felé állít a jogalkotó speciális szabályokat, mely a lista összetételét érinti. Az ilyen rendszerek a „mainstream” politikai pártok felé csatornázzák be a kisebbségi választókat.

Másképp úgy is megfogalmazhatjuk az általunk felvázolt elhatárolást, mint a speciális szabályozással érintettek körére vonatkozó elhatárolást, tekintettel arra, hogy a kiemelő rendszerek esetén a főszabály, hogy a kisebbségi választókat érintik a speciális szabályok, tehát az aktív választójog irányából közelíti meg a kérdést a jogalkotó. Az integratív rendszerek esetén, a kisebbségi választókat, illetve az ő szavazataikat a választás általános medrébe csatornázzák be, itt a választójog másik, azaz a passzív oldaláról közelíti meg a kérdést a jogalkotó, és a választhatókat (jelölőszervezetek, illetve a listán szereplő jelöltek) részesíti speciális szabályozásban. Ezen elhatárolás tulajdonképpen nézőpontbeli, hozzáállásbeli különbséget is mutat. A kiemelő rendszer azt tekinti elsődlegesnek, hogy a képviselőt megválasztók köre rendelkezzen a kisebbség ismérvével, és ezáltal a képviselő a kisebbségi választók felhatalmazása okán nyerjen mandátumot. Az integratív rendszer a választhatókat kíséri elsősorban figyelemmel, és arra összpontosít, hogy a kisebbségi ismérvvel rendelkező jelöltek-jelölőszervek juthassanak mandátumhoz, azaz a mandátumot szerző rendelkezzen kisebbségi tulajdonsággal függetlenül attól, hogy a mandátumát milyen szavazói körnek köszönheti.

Konklúzió

Az egyes országok választójogának összehasonlító vizsgálata és a fenti elhatárolási elvek alapján szerint az alábbi speciális kisebbségekre vonatkozó választójogi szabályozásokat különítjük el:

  1. Közvetlen választójogon kívüli megoldások
  2. Közvetlen választójogon belüli megoldások
  • kiemelő (aktív) rendszerek
    • területi alapú (de facto) kiemelő rendszer
    • személyi alapú (de iure) kiemelő rendszer
  • integráló (passzív) rendszerek
    • listás rendszerbe integráló rendszer
    • pártlistába integráló rendszer

Az általunk vázolt elhatárolás egyedi jellegét és megkülönböztethetőségét támasztja alá más elhatárolásokhoz, például a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum elhatároláshoz képest, hogy – mint azt az alábbi összehasonlító jogi vizsgálat is bemutatja majd – hasonlóan az általános választójogi dogmatikában megismert többségi-egyéni és arányos-listás pártokhoz, a kiemelő rendszerek is többnyire garantált mandátumot biztosítanak, míg az integratív rendszerek többnyire kedvezményest, ugyanakkor mindez – ahogy az az általános választójogi dogmatikából hozott példánál is fennáll – nem törvényszerűség, tekintettel arra, hogy más az elhatárolás alapja, mint a garantált-kedvezményes elhatárolásé. Egy kiemelő rendszer is biztosíthat „csupán” kedvezményes mandátumot például Hazánk esetében, míg integratív rendszer is biztosíthat garantált mandátumot, például ilyet láthatunk Szingapúrban.

Szintén az általunk körülírt elhatárolási szempont más eddigi elhatárolásoktól való függetlenségét és újszerűségét szemlélteti az is, hogy rendszerint a kiemelő rendszerek egyéni szavazással párosulnak, azaz egyéni jelöltekre adhatják voksaikat a kisebbségi szavazók (mint például Tajvanon, Új-Zélandon vagy Szlovéniában), de kiemelő rendszer is lehet listás, azaz itt is szavazhatnak listákra a kisebbségi választók, példa erre éppen hazánk szabályozása.

Az integratív rendszerek ugyan a listás szavazáshoz kötődnek, de eredményét tekintve ezek között is fedezhetünk fel adott esetben olyan jegyeket, melyek mégis az egyéni szavazáshoz hasonlíthatók. Példa erre Koszovó, ahol egyes kisebbségek számára a listás választási rendszerben egy garantált mandátumot biztosít a jogalkotó, és az adott kisebbségi jelölőszervezetek bár listát indítanak, ezen egy mandátumért versengenek, ráadásul a listák nyíltak, azaz a listákon belül a választó egy további szavazatot is leadhat az általa preferált jelöltre, így lényegében a többségi, azaz legtöbb szavazatot kapó listára szavazóknak a többsége választja meg egyénre szavazva a győztes listán belül a kisebbségi mandátumban részesülő jelöltet.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010.

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.

Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben, Kisebbségkutatás, 2014/1.

M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma, PhD-értekezés, 2021.

Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007.

Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2.

Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei, Közjogi Szemle 2010/3.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023.

Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4.

Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998.

Hivatkozások

  1. Ezek összefüggéseit lásd részletesen Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.
  2. A parlament ellenőrző szerepéről a hatalomgyakorlással összefüggésben lásd részletesen Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei. Közjogi Szemle 2010/3, 54–63.
  3. Az Alkotmánybíróság Országgyűlést érintő döntéseiről lásd részletesen Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4, 55–61.
  4. Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2, 301–310. JSTOR, www.jstor.org/stable/3598674. (Letöltés: 2023. május 1.)
  5. M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma. PhD-értekezés, 2021, 168–170.
  6. Lásd Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007. 171–172.
  7. Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998. 4.3 alfejezet – hivatkozza Pap (2007) i. h. 188.
  8. Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben. Kisebbségkutatás, 2014/1, 23–27.
  9. Lásd Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest Gondolat Kiadó, 2020. 57–59.
  10. A garantált mandátumok vonatkozásában megemlítendő, hogy bizonyos esetben akár a törvényhozás teljes mandátumeloszlását az etnikai viszonyok határozhatják meg főszabályként, azaz a választójogban nem speciális szabályként jelenik meg a kisebbségekre vonatkozó szabályozás, hanem mintegy fő rendezőelvként. Erre példaként szolgál Bosznia-Hercegovina választójoga, melyről lásd részletesebben: Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023, 51–58.
  11. A választási rendszerek általános dogmatikájáról lásd részletesen Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.
  12. Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010, 95.
  13. Lásd: 1990. évi XVII. törvény
  14. A „kiemelő” megjelölés, mint jelzőválasztás magyarázata: azért döntöttünk a kiemelő jelző mellett, mert ezzel a rendszer kisebbségek szempontjából pozitív voltát kívántuk kihangsúlyozni. Az „elkülönítő” megjelölést nem tartottuk szerencsésnek az esetleges negatív felhangok és asszociáció – elkülönítés-szegregáció – okán. Ezért a félreértések elkerülése érdekében döntöttünk a „kiemelő” jelző mellett, melyben az emelés véleményünk szerint a pozitív jelleget és a kisebbség közügyekben való részvételi lehetőségének emelését is hangsúlyozza. A kisebbségi választók elkülönítése egyébként szolgálhat elítélendő célokat, kirekeszthet is, erre van is történelmi példa, elegendő akár a maorikra vonatkozó új-zélandi választójog fejlődését ismerni, vagy a dél-afrikai apartheid rendszert is felhozhatjuk. Álláspontunk szerint két lényeges feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy pozitív, kisebbséget segítő kiemelő rendszer ne negatív, a kisebbséget kirekesztő-elkülönítő megoldás legyen. Az egyik feltétel, hogy a kisebbség számára legyen lehetőség a többségi társadalommal együtt részt venni a választásokban, és a kisebbségi választó döntése legyen az, hogy esetleg a speciális szabályok alapján kíván szavazni, vagy megmérettetni a választásokon. A másik feltétel, hogy a speciális választójogi szabályozás alapján szerezhető mandátumok száma az általános rendszerben szerezhető mandátumok számához képest előnyt-kedvezményt és ne hátrányt jelentsen a kisebbség számára, a kisebbség számarányát és területi elhelyezkedését figyelembe véve. Könnyen belátható, hogy egy olyan kisebbség számára, mely mondjuk az össznépesség 30%-át képezi, nem igazán jelent kedvezményes-előnyös szabályozást, ha például egy 100 mandátumos törvényhozásban az egész kisebbség egyetlen személyi alapú választókörzetben megválasztható mandátumhoz juthat.

 

Szűcs Dániel: Az emberkereskedelem történelmi gyökereinek vizsgálata, avagy a rabszolgák helyzete az ókori Rómában

Manapság természetesnek tekintjük azon jogi distinkciót, melynek értelmében a jogrendszer egészét áthatja a törvény előtti egyenlőség vívmánya. Az egyes történelmi korokat vizsgálva azonban közel sem tekinthetjük ezt állandó jelenségnek, sőt meglehetősen rögös – és sok esetben könyörtelen, emberi életek tucatjait semmibe sem vételező – út vezetett e fejlett felfogás kialakulásához. Czine Ágnes szavait idézve „az emberkereskedelem a 21. században – az áldozatok[1] oldaláról megközelítve – az emberi jogok legkegyetlenebb megsértését jelenti.[2] A bűnözés ezen szegmensét a világ harmadik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő iparágaként tarthatjuk számon, amely „rabszolga-körülmények” között tartja emberek millióit.[3] A rabszolgaság létezése – mondhatni – a történelmünkkel egyidős. Az emberkereskedelem jelenségét sokan a modern kori rabszolgaságként[4] aposztrofálják. Ezzel összefüggésben Fehér Lenke azt állítja, hogy a mai emberkereskedelem bizonyos mértékig az egykori rabszolgakereskedelemhez hasonlítható,[5] éppen azért, mert mindkettő tevékenységnek a lényege nem más, mint az ember tárgyként, kvázi dologként, árucikként történő kezelése, illetőleg kizsákmányolása.[6] Kubisch Károly megfogalmazása szerint a rabszolgaság teljes megszűnéséről mind a mai napig nem beszélhetünk, hisz a keresztény hitvallás által megfogalmazott tilalom ellenére nyomokban fellelhetők a dionüsziádák, bacchanáliák „őrjöngéseinek” maradványai a kultúránkban.[7] Amennyiben ezen állításokat igaznak fogadjuk el, úgy ahhoz, hogy a 21. századi emberkereskedelem[8] aspektusait a későbbiekben hitelesen vizsgálhassuk, először szükséges feleleveníteni a rabszolgaság múltját és történeti jelentőségét, melynek gyökerei egészen az ókori Rómáig nyúlnak vissza. A tanulmány a római rabszolgaság helyzetének áttekintő bemutatására tesz kísérletet egyes társadalmi és jogi sarokpontok mentén. A szerző törekszik azon kérdés megválaszolására, hogy vajon a jelenkori – emberi jogokat középpontban tartó, s ezeket a büntetőjog eszközeivel is védelemben részesítő –szabályozás tükrében miként vélekedhetünk a történelem fent említett – e vonatkozásban borús – időszakáról.

Közmegegyezésként tekinthetünk arra a tényre, miszerint a rabszolgaság szerves részét képezte a római kultúrának[9] és jognak egyaránt, éppen ezért rabszolgatartó társadalomként tekinthetünk a birodalmi örökségre, mindamellett persze, hogy évezredes hagyományokat megalkotó – a modern korban is értelmiségi közösségi létet fenntartó módon – a kontinentális jogrendszer alapköveit fektette le. Ismerünk azonban olyan álláspontot is, mely szerint nem indokolt rabszolgatartó társadalmakról beszélni figyelemmel arra, hogy az ókori társadalmak jelentős része alapvetően a szegényebb társadalmi réteghez tartozó szabadok munkáját feltételezte.[10] Róma rabszolgáinak demográfiai adatairól – a fennmaradó forrásokra tekintettel – az esetek jelentős többségében nem tudunk pontos számadatok formájában jelentést adni. Ugyanakkor az Augustus császár korából származó népszámlálási adatok tükrében alapvetően három demográfiai nézet alakult ki, melyben a rabszolgák számát vizsgálják az összlakosság alapulvételével,[11] azon elkerülhetetlen jellemző szem előtt tartásával, hogy e számítások természetesen – olykor jelentős mértékben – eltérnek egymástól. Példának okáért az itáliai lakosság lélekszámát[12] 5,5-14 millió fő közöttire teszik a császárkor hajnalán, melyhez 2-4 millió fő rabszolga párosul.[13] A római Itáliát érintően végzett becslések meglehetősen magas számban feltételezik a rabszolgák jelenlétét. Az előbb említett császári összeírások fő jellemzője, hogy pusztán a római polgárokat listázták a teljes népességen belül, melynek következtében közvetlen információnk nem áll rendelkezésre a rabszolgákat illetően.[14] A római demográfia eminens kutatója, Scheidel, értekezésében akként foglal állást, hogy Itáliában legfeljebb 1,5 millió főre volt tehető a rabszolgák száma, melyre figyelemmel a társadalmi arányuk alacsonyabb annál, mint azt ahogyan mások felvázolják.[15] A közép-római Egyiptom területéről származtatott városi népszámlálási listákon a nyilvántartásba vett emberek közel 15%-a nem volt szabad, mindamellett, hogy minden ötödik háztartás legalább egy rabszolgával rendelkezett. [16] Verboven megállapítása[17] értelmében a római és ostiai temetkezési helyeken végső nyugalomra lelt rabszolgák háromnegyed része szabad ember volt, melyet a Takács-Gacsal páros túlzottan magas arányúnak minősít.[18]

A személyállapot jogával kapcsolatos introdukció

A klasszikus római jogban a status libertatis alapján az embereket (homines) egyrészt szabadokra (liberi) (Paulus, Digesta 4, 5, 11.), másrészt rabszolgákra (servi) osztották (Ulpianus, Digesta 50, 17, 22.).[19] Dogmatikailag személynek kifejezetten csak a szabadok minősültek, akik között megkülönböztették azokat, akik már eleve szabadnak születtek (ingenui), illetőleg azokat, akiket utóbb szabadítottak fel (libertini). Ebből contra legem megállapítható, hogy a rabszolgák nem voltak személynek tekinthetők, sőt őket a jog dolognak minősítette (Ulpianus, Digesta 19, 1. „Servi res sunt.”). A fejlett ókori jog precíz kidolgozottságát hűen tükrözi a szabályozás azon eleme, miszerint annak ellenére, hogy az egyes dologosztályozások szerint egyenértékűnek tekintették a szolgát a háziállattal, mégsem minősítették közönséges értelemben vett dolognak, így mondhatjuk, hogy a servi emberi mivoltát jogi vonatkozásban valamelyest elismerték.[20] Erre tekintettel a rabszolga feletti tulajdonosi hatalmat sem tulajdonjognak (domicinium), hanem ún. rabszolgatartói hatalomnak (dominica potestas) nevezték.[21] A servi ugyanakkor korántsem, mint jogalany, sokkal inkább, mint jogtárgy[22] volt jelen a római jogi szabályozásban, melyre figyelemmel az ura nemcsak a hatalma alatt tartotta, hanem ezen túlmenően munkavégzésre kötelezte (kényszermunka), adásvétel tárgyává tette, egyszóval kereskedett vele, sőt olykor meg is ölte.[23]

Rabszolgának születni kell? Menekülés a szolgaságból

A következőkben a rabszolgaság keletkezési-, majd megszűnési formáit vetem a vizsgálódásom eszközéül használt képzeletbeli nagyító lencséje alá. A felvetésre válaszul már a legelején leszögezhetjük, hogy az ókorban nem mindenki született rabszolgának, sokan az idő előrehaladtával egyéb körülmények függvényében váltak azzá (Iustinianus, Institutiones 1, 3, 4.)[24]. Az első és „legkézenfekvőbb” módja a rabszolgaság keletkezésének az volt, amikor a harci konfliktusok végeztével a győztes közösség tagjai elhurcolták magukkal a vesztes fél életben maradt képviselőit.[25] A folyamat indítóoka nem volt más, mint a kommunák azon felismerése, mely szerint az elsődlegesen munkavégzéshez szükséges emberi erőforrásaikat nem pusztán a saját erejükből növelhetik, hanem következésképpen az ellenfél táborában el nem hullott harcosok által is. Ebből eredően gazdaságosabb és nagyobb társadalmi haszonnal járó megoldásnak tekintették azt, ha az említettek életét meghagyva dolgoztatták őket, minthogy megfosszák az érintetteket az örök világosságtól. Minderre tekintettel a rabszolgaság keletkezésének történeti gyökerei alapvetően a hadifogság területén keresendők. E mentén Brósz és Pólay rámutat arra, hogy a Rómával szemben ellenséges államnak polgára ellenségnek minősült, aki szabadon elfogható volt. Jóllehet tehát nem csupán akkor válhatott az idegen rabszolgává, ha hadifogságba esett, hanem akkor is, amikor „békeidőben” Róma területén – nem harcos minőségében – vetették fogságba.[26] Továbbá értekezhetünk arról, hogy az állam a kényszermunkára rendelt szolgákat (Servi publici) a ius gentium alapján egyes állami célok teljesítésére alkalmazott, míg mások sorsa egyes magánszemélyek tulajdonában végződött. Az előbbi kategóriába tartozóknak kedvezőbb helyzetük volt a háztáji rabszolgákhoz képest, mert szabad nővel házasságszerű kapcsolatban élhettek, továbbá végrendelkezés keretében dönthettek a peculiumuk feléről.[27] Születésüknél fogva váltak rabszolgává azok, akik rabszolgaságban álló nő gyermekeként (Partus ancialle) jöttek a világra. Szükségesnek tartom megemlíteni a favor libertatis elvét.[28] Ennek a lényegiségét az jelentette, hogy amennyiben az anya a várandóssága időszaka alatt akár csak egy pillanat erejéig felszabadult, úgy az élve született gyermeke szabadnak minősült, függetlenül attól, hogy az anya ismét szolgasorba került (Paulus, Sententiarum receptarum libri V. 2, 24, 1-3.; Marcianus, Digesta 1, 5, 5, 3.). A servi státusz harmadik keletkezési formájaként vehetjük számba, a szabad ember büntetés által történő rabszolgává válását. A státuszváltozás[29] legmagasabb fokának (capitis deminutio maxima)[30] elszenvedésére kötelezték azt, aki egyrészt kivonta magát a cenzus alól (incensus), másrészt aki a katonai szolgálat elől, vagy szolgálatteljesítés közben megszökött, ezen utóbbit azzal, hogy őt minden vagyonától megfosztva ún. trans Tiberim[31] adták el rabszolgának (Paulus, Digesta. 4, 5, 11.). Amennyiben az adós polgár nem tudott teljesíteni a hitelező felé, mert fizetésképtelenségbe esett, úgy őt a hitelezője manus iniectio saját rabszolgájává tehette. A római jog azonban a rabszolgává válás további formáit is ismerte, elismerte. A szabad ember saját akaratából is eladhatta magát rabszolgának (Ulpianus, Digesta, 21, 1, 17,12.; ua. 28, 3, 6, 5.). A praetori jog alapján az, aki korábban servi volt, azonban már felszabadult, ha azt követően hálátlan magatartást tanúsított, – a korábbi ura általi visszahívás révén – ismét rabszolgasorba kerülhetett. Szolgasorba kényszerült továbbá a senatus consultum Claudianum[32] alapján az a szabad nő is, aki más tulajdonjogát sértve, annak rabszolgájával folytatott nemi viszonyt, s azt a rabszolga az urának tiltakozása ellenére sem hagyta abba (Paulus, Sententiarum receptarum regularum, 2, 21a.).[33]

Vessünk egy pillantást a rabszolgaság megszűnésének sokszínűségére is. Kiutat a szolgaságból alapvetően a felszabadítás (manumissio) jogintézménye jelentett. A civiljogi fogalmi kategórián belül három esetkört különböztetünk meg.[34] Elsőként beszélhetünk a manumissio vindicta szabadságperről, amely egy – a praetor előtt zajló – színleges per volt.[35] Szabaddá válhatott valaki másodsorban akkor is, ha bejegyezték a római polgárok lajstromába (census), továbbá, ha végrendeleti úton gazdája szabadnak rendelte (manumissio testamento).[36] E szabályok mellett a praetori jog további esetköröket is kialakított, melyek közül példaként említhetjük a barátok előtti (manumissio inter amicos), szabadságlevél kiadása útján (manumissio per epistulatum), illetve az úr asztalához való ültetéssel (manumissio per mensam) megvalósuló módozatokat. A felszabadítás ugyanakkor korántsem volt korlátlan.[37] Az említés kedvéért a lex Aelia Sentia előírta, hogy a 20 évnél fiatalabb úr (gazda) nem szabadíthatott fel, s a 30. életévét be nem töltött rabszolga nem volt felszabadítható.[38] A kegyelem jogintézményét a rómaiak is ismerték olyan vonatkozásban, hogy a rabszolgának szabadságot nem csak az ura, mint magánszemély, hanem az állam is adományozhatott bizonyos esetekben. Példának okáért, ha a rabszolga önfeláldozó magatartást tanúsított, vagy a közérdek szempontjából kiemelten jelentős szolgálatot teljesített,[39] az állam a rabszolgatartóra tekintet nélkül szabaddá nyilváníthatta az érintettet.[40]

Az imént ismertetetteken túl létezett egy erőszakos formája is a felszabadulásnak, nevezetesen a rabszolgafelkelés, mely során az alávetett de facto kivívta függetlenségét, azonban de iure szolga maradt. Egy császárkori szabály értelmében a rabszolgalét megszűnhetett a szabadság 20 évet meghaladó jóhiszemű élvezésével is.[41] Ugyanakkor a rabszolgafelkelések esetén ez a szabály korántsem alkalmazható, hisz még, ha a 20 év el is telik, a szándékos, erőszakos, jogellenes magatartás folytán a jóhiszeműség fogalmilag kizárt, így a szabaddá válás eleve nem lehetséges. A rabszolgák száma a klasszikus korban vált tömegessé az ókori Rómában.[42] Ennek hatására a patriarchális korban kezdetben még a házközösség családgyermekének jogállásához hasonló státuszú servi a klasszika idején már eltávolodott az urától, melynek következtében jól megfigyelhető a társadalmi differenciálódás jelentős mértéke is. A rabszolgák túlnyomó többsége nyomorúságos, embertelen körülmények között kifejtett kényszermunkára volt kárhoztatva. A képet árnyalja, hogy az egyes uralkodók történeti koronként eltérő életszínvonalat engedtek meg a szolgasorban dolgozóknak.[43] A klasszikus korban megmutatkozó társadalmi „leépülésük” képét erősíti a senatus consultum Silanianum,[44] melynek értelmében abban az esetben, ha a rabszolgatartó úr emberölés áldozatává vált, úgy a hatalma alatt álló[45] többi (vétlen) servi is halálra volt ítélve, feltéve, ha urukat a saját életük kockáztatásával nem igyekeztek megvédeni. A rabszolgaság „virágzásának” azt az időszakot tarthatjuk, amely a II. pun háborút követően a szabad polgárság nagyarányú pusztulásával kezdődött, s mely alapvetően a latifundiumok keletkezéséhez és az árutermelő rabszolgaipar megjelenéséhez kapcsolódik.[46] Mindazonáltal, hogy a servi díjazást nem kapott az elvégzett munkáért, így olcsó, s továbbá tekintettel arra, miként a gazda hatalma alá tartozott, azaz jogilag tőle függött, biztonságos módja[47] volt a földek megművelésének. E mentén nem idegen az a megállapítás sem, ha azt mondjuk, hogy az ókori mezőgazdasági termelés egyik legfontosabb eszköze a rabszolga volt.[48] Maróti Egon szavait[49] idézve: „a rabszolgák összehasonlíthatatlanul nagyobb százalékban végeztek termelő – vagy nélkülözhetetlen karbantartó, szolgáltató stb. – munkát, mint a szabadok”.[50] Így tehát jóllehet, hogy a rabszolgák a korabeli élet – alapvetően emberi erőráfordítást feltételező – szinte valamennyi munkaterületén jelen voltak. A jogi státuszuk mellett az életszínvonal volt az a pont, amelyben szignifikáns differencia mutatkozott a szabadok világlátásához képest. A munkavégzés helyének a gazda általi meghatározása is jelentős torzító hatással bírt az egyes rabszolgák létkérdése vonatkozásában. E tekintetben alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk az alávetetteket.[51] A városi házakban dolgozók alkották a familia urbana-t, mely körhöz tartoztak mindazok, akik az úr (gazda) és hozzátartozói körüli személyes szolgálatot teljesítettek.[52] A vidéki birtokon dolgozók jelentették a másik csoportot, az ún. familia rustica-t. Figyelemmel arra, hogy ezen utóbbiak által végzett munka[53] jelentősen megterhelőbb volt, s nem feledve azt, hogy az életkörülmények is meglehetősen alacsonyabb színvonalat képviseltek a földeken, mondhatjuk, hogy kvázi egy büntetéssel ért fel, ha valakit a városból vidékre küldtek dolgozni. Ezt jól illusztrálja az is, miszerint a rabszolgák beszélő szerszámoknak, s ezzel együtt a földbirtok tartozékainak minősültek (Paulus, Sententiarum receptarum regularum, 3, 6, 34-37.). A fizikai leterheltség mellett az alávetetteket – néhány üdítő kivételtől[54] eltekintve – az uruk tetszék szerint fenyítették, éheztették, indokolatlanul büntethették, sanyargathatták, sőt akár meg is ölhették (Gaius, Institutiorum commentarii IV ,1, 13-15.).[55] A könyörtelen bánásmód és az alacsony színvonalú életkörülmények nyitottak teret a szolgasorból való erőszakos kiválásnak, az olykor történelmi jelentőségű rabszolgafelkeléseknek,[56] melyek a „virágzó korszak” csúcspontját is jelentették egyben. A kereszténység térhódításával mondhatni enyhülés mutatkozott, legalábbis reformok születtek, melyek során törvények formájában tiltották be részben-egészben az addigi gyakorlatot. E körben említést érdemel a Lex Petronia,[57] amely megtiltotta, a gazdáknak, hogy rabszolgáikat – a praetor előzetes engedélye nélkül – az arénában vadállatok elé vessék. Az Edictum Claudianum feloldozta azt az idős rabszolgát, amelyiket az ura éheztette. Hadrianus császár akként rendelkezett, hogy a nagyurak mindaddig nem ölhették meg sajátkezűleg a szolgáikat (lásd ezt korábban), amíg a praetor előzetesen azt nem engedélyezte. Antonius Pius pedig már azt is biztosította az addig szinte teljesen jogfosztottak részére, hogy panaszt tegyenek a praetornál gazdájuk kegyetlensége miatt. A praetort egyúttal feljogosította arra, hogy kegyetlenkedés esetén a gazdát kötelezze a szolgájának eladására az érte legtöbbet ajánló másik szolgatartónak. Idővel lehetőség volt arra, hogy a servi peculiumot gyűjtsön. Így tehát azt, amit megkeresett, vagy amit ajándékba, netán borravalónak kapott, a servi már elfogadhatta, sőt megtarthatta magának, melyet végső soron a szabadsága megváltására is fordíthatott.[58]

Emberkereskedelem, avagy rabszolgavásár az ókorban

A tanulmány végéhez közeledve érdemes említést tennünk még a rabszolgák kereskedelméről, e személyek adásvételéről is. Alapjába véve szinte valamennyi ókori város eleme, s egyben központi helyszíne volt a piac, amely szociális és kereskedelmi funkcióval egyaránt bírt. Délosz városa meghatározó jelentőségű tengeri-kereskedelmi központtá vált a Kr.e. 2. században,[59] többek között annak köszönhetően, hogy egyrészt Kr.e. 168-ban szabadkikötővé nyilvánították a szigetet, másrészt Rhodosz hanyatlásnak indult. Ezen utóbbinak azért volt nagy jelentősége, mert a hanyatlással a tengeri kereskedelem feletti ellenőrző tevékenysége is veszített az erejéből. Ennek közvetlen következményeként pedig felerősödött a kalózok tengeri tevékenysége, mely meglehetősen nagy szerepet játszott a tengeri útvonalakon megvalósuló rabszolgakereskedelem fellendülésében. Strabon úgy vélekedik, hogy a kalózok a foglyaikat alapvetően Delosra vagy a Pamphiliában lévő Sidébe szállították értékesítés céljából, tekintettel arra, hogy ezen kikötők voltak a kalózok elhíresült kereskedelmi állomásai (Strabon, Geographica, 14, 3, 2; 14, 5, 2.). A rabszolgák adásvételének lebonyolítására Rómában a piacfelügyelők utasítása alapján több helyszínen is sor kerülhetett. Jakab Éva behatóan vizsgálta az ókori Róma kereskedésének egyes aspektusait.[60] Tézisei szerint a központi piac funkcióját a Campus Martius töltötte be. Emellett azonban a Castor-templomról az a hír járta, hogy ott javarészt rossz minőségű rabszolgákat árultak. A nőnemű szolgákat hagyományosan a Vesta-templom mellett és a Via Sacran kínálták fel adásvételre. A meglehetősen drága luxusrabszolgákat a Saepta üzletében lehetett kívánalom szerint megvásárolni.[61] Plutarchos nyomán a testi fogyatékosok számára külön piacot tartottak fenn (Plutarch, Mor. De curiositate, 10.), azzal együtt, hogy feltehetően Aesculapius szigete mellett is létezett egy kereskedelmi egység, ahol pedig a beteg és kiöregedett rabszolgákat[62] bocsátották áruba.[63]

Láthatjuk tehát, miszerint a rabszolgakereskedelem szerves részét képezte Róma mindennapjainak. Mindezt alátámasztja az is, hogy a jogügyletek nagy számban történő lebonyolítása mellett az erre irányuló szerződéses gyakorlat is meglehetősen kimunkált volt. A korban irányadó kereskedelmi szokásokat és formulákat Brissonius nyomán Jakab Éva külön kutatta.[64] Kiindulási alapként tekinthetünk arra, hogy a kellékszavatosság már ókorban is áthatotta a jogügyleteket, melynek értelmében az eladó szavatolta a rabszolga hibátlan testi állapotát.[65] A kereskedés alkalmával a rabszolgatulajdonosok bizonyos tulajdonságokat ígértek a rabszolgákról az állapotukat, egyes jellemzőiket illetően, melyeket dicta et promissa elnevezéssel illetünk.[66] Uralkodó elv volt, miszerint az eladó szavatolta, hogy az adásvétel tárgyát képező rabszolga nem tolvaj, nem szökött, illetőleg nincs delictumból eredő tartozása sem.[67] A rejtett (fizikai, testi) hibák[68] mellett a lelki hibákért (ún. animi vitia) is helytállást követeltek meg.[69] Az ezzel kapcsolatos felelősségi alakzat dogmatikai elemzése körében beszélhetünk arról is, hogy a kellékszavatosság az adásvétel tárgya után keletkező, létrejövő testi hibákra nem terjed ki, azok praktikusan a noxa solutus mintájára a múltra vetítve értelmezendők. Jakab tézisei szerint az aedilis curilisi jog objektív értelemben kezelte a garanciák ezen körét, melynek tükrében az eladó azért vállalt felelősséget az iménti példa alapján, hogy a rabszolga az eladásáig még sohasem kísérelt meg szökést, avagy nem lopott, így tehát az elvi hangsúly nem a jellemért, kvázi lelki hibákért való helytálláson volt.[70] Ezzel ellentétes álláspontot vall Gamauf, aki úgy vélekedik, hogy a jellembeli gyengeség (pl. a szökésre való hajlam) már önmagában kimeríti a lelki hibát, s egyúttal redhibitióra is jogalapot teremt.[71]

Összegző gondolatok

Megállapítást nyert a fentiek értelmében, hogy az ókori Róma társadalomszerkezetét és felfogását teljes mértékben tematizálta a rabszolgakérdés.

A rabszolgákra mondhatni árucikként tekintettek a történelem során, melynek következtében nemes egyszerűséggel kereskedtek velük. A rabszolgaság egyik fő jellemzője a – fentiekben is tárgyalt – kényszerítő jelleg, amelyet intézményesített formában erőszakkal, ennek okán az erőszaktól való félelemmel, olykor kínzással és a fizikai erőszak mellett lelki terror útján megvalósuló szisztematikus elnyomással érnek el. Emellett persze azt a sok esetben nyilvánvaló motívumot is meg kell említenünk, hogy a cselekmények jelentős hányada a gazdasági kizsákmányolás égisze alatt megy végbe. Ezen dogmatikai aspektusokra figyelemmel nem véletlenül emlegetik az emberkereskedelmet a modernkori rabszolgaságként.

A szolgaállapot elvi éllel tiporja azokat a jogokat, amelyek a jogfejlődés útján alapvető emberi szabadságjogokként lettek aposztrofálva. E körben külön említést kell tennünk az élethez és emberi méltósághoz való jogról; kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmáról; a szolgaság tilalmáról, valamint a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jogról.

Amennyiben párhuzamot kívánunk vonni a rabszolgákkal való bánásmód és az emberkereskedelem mai áldozatainak helyzete között, megállapíthatjuk, hogy a múlt meglehetősen nagy árnyékot vetít a jelenkorra Az emberkereskedelemnek számos formája létezik, amely a mindennapi közvetlen környezetünkben valósul meg. Ezek mindegyike az áldozatok eredendő kiszolgáltatottságával való visszaélésen alapul, s alapjaiban, mint már említettem, emberek kizsákmányolására épít.[72]

A hatályos magyar szabályozás értelmében – uniós és nemzetközi jogforrásokra[73] is figyelemmel – az emberkereskedelem bűncselekménye egy komplex jogkérdés, s a kényszermunkával együtt rendeli büntetni a jogalkotó. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 5. cikkével összhangban az Alaptörvény III. cikke[74] is abszolút tilalmat fogalmaz meg.

Kézirat lezárva: 2023. október 20.

Bibliográfia

Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Osiris, Budapest, 1996.

Bajusz Ferenc: Az ókori rabszolgák helyzete és sorsuk alakulása a kereszténység hatása alatt, Budapest, Budapesti Református Akadémia Kiadó, 1969.

Boese, Wayne Edward.: A Study of the Slave Trade and the Sources of Slaves in the Roman Republic and the Early Roman Empire, University of Washington, Washington, 1973.

Brósz Róbert – Pólay Elemér: Római jog, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1974.

Csernus Szilveszter: Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában? Múlt-kor, 2015. március 9., https://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303?pIdx=4

Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája, Doktori értekezés, Pécs, 2011.

Czine Ágnes – Domokos Andrea: Büntetőjog – Különös rész I, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2017.

Domokos Andrea: Az új Büntetőeljárási Kódex sértettekre vonatkozó egyes rendelkezéseiről, Glossa Iuridica, IV. évf. 2018/3-4, 137–148.

Domokos Andrea – Garai Renáta: A bűnözés és a büntető igazságszolgáltatás áldozatai. Glossa Iuridica. VI. évf. 2019/3-4, 9–22.

Domokos Andrea: Büntető anyagi jog – általános rész, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.

Fehér Lenke: Az emberkereskedelem komplex problémája, Állam- és Jogtudomány, LIIV. évf., 2012/4, 397–420.

Gamauf, Richard: Ad statuam licet confugere, Peter Lang GmbH Internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 1999.

Hahn István: Az ókori vallások és a rabszolgaság, Világosság, VI. évf., 1965/6.

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, Budapest, Animus, 2010.

Hollán Miklós: Az emberkereskedelem büntetni rendelése a nemzetközi instrumentumok tükrében, Állam- és Jogtudomány, VIII. évf., 2007/2, 273–287.

Hollán Miklós: Az emberkereskedelem tényállásának jogharmonizációja az Európai Unióban, Büntetőjogi Kodifikáció, VIII. évf., 2008/2, 22–26.

Jakab Éva: Kereskedési szokások a régi Rómában, Acta Universitatis Szegediensis: acta iuridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 9–31.

Jakab Éva: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban), Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 85–114.

Jakab Éva: Rabszolgavételek Rómában, in Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Cséka Ervin születésének 70. és oktatói munkájának 25. évfordulójára, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, XLI. köt. 1992/1-40, 247–259.

Jakab Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht, C. H. Beck Verlag, München, 1997.

Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány: Brissonius szerződési formulái I, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2013.

Kubisch Károly: Az emberkereskedelem büntetőjogi megítélésének morális és szabályozási változásai, Doktori értekezés, Budapest, 2021.

Launaro, Alessandro: Peasants and Slaves. The Rural Population of Roman Italy, University Press, Cambridge, 2011.

Maróti Egon: A délosi rabszolgapiac és a kalózkodás, Antik Tanulmányok IX, 1962/1, 1–12.

Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Réthey Ferenc: A római rabszolgaság, Szél Nándor Nyomda, Kecskemét, 1913.

Scheidel, Walter: Human Mobility in Roman Italy II: The Slave Population, The Journal of Roman Studies, Vol. 95, 2005, 64–79.

Schumacher, Leonhard: Slaves in Roman Society, in Peachin, Michael (ed.): The Oxford Handbook of Social Relations in the Roman World, Oxford University Press, Oxford, 2011, 589–608.

Morris, Silver: Contractual Slavery in the Roman Economy, Ancient History Bulletin, Vol. 25, 2011, 73–132.

Takács Levente – Gacsal Dóra: A római rabszolgaság, Korall, XVII. évf., 2016/63, 54–68.

Verboven, Koenraad: The Freedman Economy of Roman Italy, in Sinclair Bell – Teresa Ramsby (ed.): Free at Last! The impact of freed slaves on the Roman Empire, Bloomsbury Publishing, London, 2011, 88–109.

Windt Szandra: Gondolatok az emberkereskedelemről, Miskolci Jogi Szemle, XIV. évf., 2019/2, 459–469.

Westby, Edward: The Roman Slave, The Law Coach, Vol. 3, 1922/5, 76–78.

Hivatkozások

  1. Az áldozat és sértett fogalmi aspektusaival összefüggésben lásd: Domokos Andrea – Garai Renáta: A bűnözés és a büntető igazságszolgáltatás áldozatai, Glossa Iuridica, VI. évf., 2019/3-4, 9–22.; Domokos Andrea: Az új Büntetőeljárási Kódex sértettekre vonatkozó egyes rendelkezéseiről, Glossa Iuridica, IV. évf., 2018/3-4, 137–148. Domokos Andrea: Büntető anyagi jog – általános rész, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019, 37.
  2. Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája, Doktori értekezés, Pécs, 2011, 13.
  3. Uo.
  4. Lásd: Hollán Miklós: Az emberkereskedelem büntetni rendelése a nemzetközi instrumentumok tükrében, Állam- és Jogtudomány, VIII. évf., 2007/2, 273–287.; Hollán Miklós: Az emberkereskedelem tényállásának jogharmonizációja az európai unióban, Büntetőjogi Kodifikáció, VIII. évf., 2008/2, 22–26.; Windt Szandra: Gondolatok az emberkereskedelemről, Miskolci Jogi Szemle, XIV. évf., 2019/2, 459–469.; Fehér Lenke: Az emberkereskedelem komplex problémája, Állam- és Jogtudomány, LIIV. évf., 2012/4, 397–420.
  5. Vö. Bajusz Ferenc: Az ókori rabszolgák helyzete és sorsuk alakulása a kereszténység hatása alatt, Budapest, Budapesti Református Akadémia Kiadó, 1969, 13.
  6. Fehér: Az emberkereskedelem, 397.
  7. Kubisch Károly: Az emberkereskedelem büntetőjogi megítélésének morális és szabályozási változásai, Doktori értekezés, Budapest, 2021, 25.
  8. Czine Ágnes – Domokos Andrea: Büntetőjog – Különös rész I, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2017, 93–104.
  9. Vö. Hahn István: Az ókori vallások és a rabszolgaság, Világosság, VI. évf., 1965/6, 432.
  10. Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, Budapest, Animus, 2010, 21.
  11. Ezek az ún. magas számítás (high count), az alacsony számítás (low count) és a középső számítás (middle count).
  12. Vö. Alessandro Launaro: Peasants and Slaves. The Rural Population of Roman Italy, Universtity Press, Cambridge, 2011, 14–24.; Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Osiris, Budapest, 1996, 70.
  13. A továbbiakban más becslésekhez lásd: Walter Scheidel: Human Mobility in Roman Italy II: The Slave Population, The Journal of Roman Studies, Vol. 95, 2005, 64–65.
  14. A számokat tovább árnyalja a lakosság ún. status civitatis szempontjából történő megoszlása, mely szerint a szabadok között nem csak a cives Romani (római polgárok), hanem a latinjogúak (latini) és az ún. peregrini személyek egyaránt jelen voltak Róma területén. Ezen utóbbiak ugyanakkor a birodalmi jog értelmében nem rendelkeztek jogképességgel, noha szabadok voltak.
  15. Scheidel: Human mobility, 64.; vö. Morris Silver: Contractual Slavery in the Roman Economy, Ancient History Bulletin, vol. 25, 2011, 75.
  16. Scheidel: Human mobility, 66.
  17. Koenraad Verboven: The Freedman Economy of Roman Italy, in Sinclair Bell – Teresa Ramsby (ed.): Free at Last! The impact of freed slaves on the Roman Empire, Bloomsbury Publishing, London, 2011, 90.
  18. Takács Levente – Gacsal Dóra: A római rabszolgaság, Korall, XVII. évf., 2016/63, 54–68.
  19. Gaius, Institutes 1, 9. „Et qiudem summa divisio de iure personarum haec est, quod omnes homines aut liberti sunt aut servi.”
  20. Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 212.
  21. Uo. 203, 205, 212.; Brósz Róbert – Pólay Elemér: Római jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1974, 132. és 138.
  22. Marginálisan jegyzem meg, hogy itt már érezhetjük a humanitárius jogok alapvető sérelmét és a személy – dolog fogalmának értelmezési kettősségét, tekintettel arra, hogy az ember lényéből fakadóan nem lehet azonos a fizikai értelemben vett dologgal.
  23. A tulajdonjog tartalmából fakadóan a tulajdonnal való szabad rendelkezésként értelmezhetjük.
  24. Servi autem aut nascuntur aut fiunt.” – „A rabszolgák pedig vagy születnek, vagy lesznek azzá.”
  25. Takács–Gacsal: A római rabszolgaság, 4.; A második pun háború idején, amikor Tarentum városa elesett, a rómaiak közel harmincezer embert hajtottak rabszolgaságba.; vö. Réthey Ferenc: A római rabszolgaság, Szél Nándor Nyomda, Kecskemét, 1913, 20–21.
  26. Brósz–Pólay: Római jog, 138.
  27. Brósz–Pólay: Római jog, 139.
  28. Jelentőségét hangsúlyozza Paulus, Digesta 50, 17, 106. „Libertas inaestimabilis res est.” – „A szabadság felbecsülhetetlen érték”; Gaius, Digesta 50, 17, 122. „Libertas omnibus rebus favorabilior est.” – „A szabadság mindennél előrébb való.”
  29. A capitis deminutió maxima a személy státuszát érintő legteljesebb (negatív) változás (csökkenés), amely a szabadságra, vagyonra és ezáltal jogképességre is a maga teljeségében kihat, azzal, hogy az érintett mindezektől megfosztva szolgasorba nyomorodik.
  30. értsd: „a Tiberisen túlra”, azaz külföldre. Az adósrabszolgaság ezen formáját Kr. e. 326-ban törvény erejénél fogva megszüntették. vö. Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969, 54.
  31. Kr. u. 54.
  32. Földi-Hamza: Római jog, 213–214.; Brósz-Pólay: Római jog, 137.
  33. A három civiljogi kategória a késő császárkor idején kiegészült a templomban való felszabadítással (manumissio in ecclesia).
  34. E szabadságper attól volt színleges, hogy a felszabadítani kívánkozóval szemben a praetor előtt pert indított az egyik bizalmi embere. Ennek során a pálcáját (vindicta) a rabszolga felé tartotta, s olyan tartalmú jognyilaktozatot tett, melyben kijelentette, hogy a rabszolga szabad. Ezt követően a gazda a kezéből elengedte a szolgát (manu mittit), mellyel egyidőben pedig a praetor szabadnak nyilvánította azt.
  35. A lex Fufia Canina a végrendeleti úton történő felszabadítást a rabszolgák számarányának függvényében korlátozta Augustus idején.
  36. Lásd még: Gaius, Institutiorum commentarii IV, 1, 13-15
  37. Brósz–Pólay: Római jog, 139-140.
  38. Pl. elfogott egy bűnözőt.
  39. A császárkori időkben bevett szokásnak minősült, hogy szabadon bocsátották az olyan rabszolgákat, akiknek az eladását követően a vevő megsértette a szerződéssel járó járulékos megállapodást. Leggyakoribb példája ennek az volt, amikor azzal a kikötéssel értékesítették a rabszolgát, hogy a nem kényszeríthetik prostitúcióra, azonban amikor ez ennek ellenére megtörtént, az állam szabadságot adott a megalázottnak Lásd: Csernus Szilveszter: Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában? Múlt-kor, 2015. március 9., https://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303?pIdx=4
  40. Brósz–Pólay: Római jog, 140.
  41. Földi–Hamza: Római jog, 213.; vö. Brósz–Pólay: Római jog, 138.
  42. Például értékítélet Cato-ról.: Római rabszolgaság, 22.
  43. Kr. u. 10.
  44. A vele egy fedél alatt (sub eodem tecto) lakó vagy az épp kíséretében lévők.
  45. Réthey: Római rabszolgaság, 20–21.
  46. A függő jogi helyzet miatt a rabszolga nem szegült ellen urával.
  47. Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány: Brissonius szerződési formulái I, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2013, 183.
  48. Maróti: Rabszolgák, 17.
  49. Leonhard Schumacher: Slaves in Roman Society, in Michael Peachin (ed.): The Oxford Handbook of Social Relations in the Roman World, Oxford University Press, Oxford, 2011, 594.
  50. Réthey: Római rabszolgaság, 36.
  51. Például öltőztető, szakács, udvaros, szobaszolga.
  52. Például juhászok, kertészek, szántó-vetők, trágyahordók voltak. Lásd: Cato, De Agricultura, 2, 3-4.
  53. Ugyanakkor Musico, Tiberius császár rabszolgája meglehetősen magasrangú feladatot végzett, példának okáért ő felelt a galliai bevételek ellenőrzéséért felelt, s rabszolgái kíséretében utazhatott. Lásd: CIL. Corpus inscriptionum Latinarum, 6, 5197.
  54. Amikor az Aelius-Sentius-féle törvény általi felszabadulás körében büntetéseket, kínvallatást említ.
  55. A három jelentős rabszolgafelkelésként az első és második szicíliai felkelést, valamint a Spartacus-féle rabszolgalázadást tartják számon.
  56. Kr. u. 79.
  57. Edward Westby: The Roman Slave, The Law Coach, Vol. 3, 1922/5, 76–77.
  58. Lásd még: Maróti Egon: A délosi rabszolgapiac és a kalózkodás, Antik Tanulmányok IX, 1962/1, 1–12.
  59. Jakab Éva: Kereskedési szokások a régi Rómában, Acta Universitatis Szegediensis: acta iuridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 9–31.; Jakab Éva: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban), Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 85–114.; Jakab Éva: Rabszolgavételek Rómában, in Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Cséka Ervin születésének 70. és oktatói munkájának 25. évfordulójára, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, XLI. köt. 1992/1-40, 247–259.
  60. Jakab: Kereskedési szokások, 16.
  61. Wayne Edward Boese: A Study of the Slave Trade and the Sources of Slaves in the Roman Republic and the Early Roman Empire, University of Washington, Washington, 1973, 148.
  62. Jakab: Kereskedési szokások, 8–9., valamint 16–17.
  63. Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány, 2013.
  64. Nem jelentett mást, minthogy az eladó javarészt stipulatio formájában állt helyt a rabszolga testi hibáiért.
  65. El kell azonban határolnunk a puszta „dicsérő” kijelentéseket, melyekért az eladó viszont már nem tartozott felelősséggel (pl. pontos, megbízható).
  66. Jakab Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht, C. H. Beck Verlag, München, 1997, 125.
  67. Pl. sánta, ideértve a mind az állandó, mind az átmeneti (pl. láz) betegségeket is.
  68. A rabszolga hibáiról lásd: Ulpianus, Digesta, 21.1.1.-21.1.4.6.
  69. Jakab: Humanizmus és jogtudomány, 185.
  70. Richard Gamauf: Ad statuam licet confugere, Peter Lang GmbH Internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 1999, 110.
  71. Az Európai Parlament 2021. február 10-i állásfoglalása az emberkereskedelem megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről, valamint az áldozatok védelméről szóló 2011/36/EU irányelv végrehajtásáról, G) pont.
  72. Az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában 1950. évi nemzetközi egyezmény (New York);Az emberkereskedelem, különösen a nők és gyermekek kereskedelme megelőzéséről, visszaszorításáról és büntetéséről szóló 2000. évi jegyzőkönyv (Palermo);Európai Unió Tanácsának 1997. február 24-i 97/154/IB számú, az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelmet szolgáló együttes fellépése;Európai Unió Tanács a 2002. július 19-i, az emberkereskedelem elleni fellépésről szóló 2002/629/IB számú kerethatározata.
  73. Ezzel összhangban lásd még: Magyarország Alaptörvénye II., III., IV., XII., XV. cikk.

 

Ouk Varinic: A tisztességes eljárás szerepe és az eljárási alapjogok jelentősége a magyar jogban

Bevezetés

Jelen tanulmány a tisztességes eljárás elvének szerepét vizsgálja a magyar jogrendszerben. A tanulmány az elméleti síkra helyezi a hangsúlyt, azonban gyakorlati elemek is megmutatkoznak a tanulmányban főként a büntetőjog terén. Jelen tanulmánnyal a célom egy olyan írás elkészítése, amely elsősorban a tisztességes eljárás fogalmi elemeivel, a tisztességes eljáráshoz való jog elméleti és filozófiai alapjaival továbbá történeti részeivel foglalkozik ötvözve a büntetőjogi gyakorlatban felmerülő kérdésköröket. Az egyes fejezetek kifejezetten abból a célból készültek, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait megismertessék az Olvasóval és segítséget nyújtsanak ezen eljárási alapjog jelentőségének felismeréséhez. A magyar alkotmányjogi irodalom a tisztességes eljárás alapjogát még nem fogadta be teljesen. Bár néhány úttörő munka már született, a legtöbb alkotmányjogi tankönyv csak a szubsztantív alapjogokat értelmezi, és a kommentárirodalom is jórészt adós maradt e jog alapvető szegmenseinek feltérképezésével és a jogász közönség részére való összefoglalásával. Annak ellenére, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog Alaptörvényben biztosított jog a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban kiemelt szereppel bír, ennélfogva a rendes bírósági praxisra való hatása, gyakorlati jelentősége kiemelkedő, ezért jelen írás kifejezetten foglalkozik ezen elv elméleti részeivel, hiszen elmélet nélkül nem létezik megfelelő gyakorlat. Ugyanakkor egy jogrendszerről akkor mondható el, hogy az alapjogok a legteljesebb mértékben érvényesülnek, ha a jogszabályok teljesen megfelelnek az alkotmányosságnak, és ezen jogszabályokat a bíróságok (illetőleg átfogóbb megfogalmazásban a jogalkalmazó szervek) pontosan és megfelelően alkalmazzák.[1]

A tisztességes eljárás fogalmi kritériumai

A tisztességes eljárás ma már nemcsak jogi fogalom, hanem a mindennapokban gyakran használt köznapi idea. A magyar értelmező szótár szerint a tisztességes szó minden tekintetben kifogástalan magatartást jelöl. A köznyelvben lényegében az emberi életviszonyok, társas kapcsolatok íratlan szabályösszeségének egyik „jellemzőjeként” pozitív vagy negatív kicsengéssel gyakran használják.[2] A nemzetközi jogi dokumentumokban,[3] az Alkotmányban, az Alaptörvényben, az egyes jogágakat szabályozó törvényekben és alacsonyabb szintű jogszabályokban, valamint a bírósági határozatokban, ítéletekben is gyakran fellelhetjük a tisztességes eljárás kifejezést, amely szó lényegében fogalomrendszert jelöl. A Kúria az egyik határozatában[4] rögzítette, hogy alaptörvényi kötelezettsége a hatóságnak a tisztességes eljárás és az annak elemét képező fegyveregyenlőség elvének a megtartása.[5]

A tisztességes eljárás kritériuma – az annak biztosítására hivatott jogi jogosultságok szövegszerű megfogalmazásától függetlenül – minimálisan azt a morális követelményt támasztja a tételes joggal szemben, hogy az garantálja a) az érdekelt fél számára b) a jogaira, kötelezettségeire várhatóan érdemben kihatással levő jogi eljárásban való, c) az esetleges ellenérdekelt féllel azonos érdemi beleszólási lehetőséget biztosító részvételét, és d) az ügy alakításának, mikénti eldöntésének módjára vonatkozó, a döntéshozó által ténylegesen megfontolandó javaslatok megfogalmazásának, észrevételek megtételének lehetőségét, melyek végén e) a döntést egy, a felekkel szemben elfogulatlan döntéshozó hozza meg, f) jóhiszeműen és g) az eljárásban részt nem vett személyek által is ellenőrizhető alapokon.[6] Minden konkrét processzuális vagy szervezeti normatív elvárás, melyet egy eljárási rezsim szabályai a tisztességes eljárás kapcsán megfogalmaznak, e hét feltétel valamelyikének pontosítása, meghatározott eljárási technikák általi garantálása, precizírozása, illetve újabb feltételekkel való kiegészítése.[7]

Egy másik megközelítés miszerint a tisztességes eljárás fogalmi definíciója részben hasonlóságot mutat a hagyományos ombudsmani hatáskörbe tartozó közigazgatási hiba fogalmával.[8] Az alapjogokat megsértő közigazgatás ugyanis eleve jogszerűtlen müködésnek tekinthető, amely sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. A törvénytelen állami adminisztráció pedig szinte végzetszerűen vonja maga után az emberi jogok csorbítását.[9]

A tisztességes eljáráshoz való jog elméleti kérdései és filozófiai alapjai

A tisztességes eljárás a modern formális jogállamiság sarokköve, a szubsztantív alkotmányos jogok processzuális garanciája. Emberi jogi minimum, amelynek megvalósítása nélkül jogegyenlőségről és jogbiztonságról nem beszélhetünk. A tisztességes eljáráshoz való jog a tételes eljárásjogok (büntetőeljárás, polgári eljárás, szabálysértési eljárás, sőt a különböző közigazgatási típusú eljárások), továbbá az alkotmányjog és a jogfilozófia határvidékén elhelyezkedő olyan erkölcsi (emberi)[10] és pozitív jogi jogosultság, amely a modern államok belső eljárásjoga (valamint a nemzetközi eljárásjogok) igazságosságának nélkülözhetetlen, lényegi feltétele. Ennek alapján a tisztességes eljárás nem korlátozódhat a bírósági eljárásra, hanem az az állam által elismert processzuális rezsimek mindegyikének jellegadó ismérve kell, hogy legyen. Mivel azonban a materiális jogállamiság egyik legfőbb feltétele és garanciája (a materiális jogállam elvonhatatlan tartalma) az állami kényszerrel végrehajtható valamennyi döntés független bíróságok általi kontrollja,[11] így a tisztességes eljárás jogából is kiemelkedik, annak legfontosabb szegmenseként, a tisztességes bírósági eljárás, illetve a jogalanyok (Magyarországon: minden ember) ahhoz való sérthetetlen, elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan joga.

A jogállamiság létezése nélkülözhetetlen eleme a tisztességes eljárásnak. A liberális jogállami felfogást Robert von Mohl nevéhez kötik, azonban annak előzményei már Kant jogfilozófiájában is megjelentek. Jóllehet Kant nem használta a Rechtstaat fogalmát, de az állam fogalma alatt az embereknek a jogi törvények uralma alatti egyesülését értette. A jogállam fogalmát Robert von Mohl jogászprofesszor még az 1848-as német nemzetgyűlés tagjaként használta az állami szervek, főként rendőrség önkényének ellenálló jogrendre.[12] Munkásságában a jogállam a konstitucionalizmus sajátosan liberális politikai filozófiájának alkotóelemként bukkant fel.[13] A Rechtstat fogalmán túlmenően érdemes említést tenni a rule of law fogalmáról. Míg a Rechtstat német eredetű, addig a joguralom (rule of law) az angolszász politikai rezsimben teljesedett ki, és John Locke neve kapcsán bukkan fel. John Locke a fogalom alatt azt értette, hogy a jog felett még a hatalommal felruházott emberek sem állhatnak. A rule of law kifejezést a jog uralma, a jog elsődlegessége értelmében először I. (Stuart) Károly abszolutista uralkodó használta, vádlottként a saját védekezése során.[14] A rule of law kifejezést Albert Venn Dicey pontosította. Munkásságában a jogállam legfontosabb ismérvei: (i) a törvény feltétlen felsőbbsége vagy döntő súlya az önkényes hatalomgyakorlással szemben; (ii) a törvény előtti egyenlőség, vagyis minden társadalmi osztály egyenlő alávetése az ország általános törvényének, amelynek a bíróságok a garanciái; és (iii) az alkotmány a egyének jogainak következménye, ahogy azt a bíróságok meghatározták és alkalmazzák.[15]Az elmúlt években a joguralom fogalom tartalma sokat változott. Hosszú „színeváltozása” előtérbe került. Először Anglia vonatkozásában fogalmazták meg, hogy „a joguralom” nevében egy olyan eszmény válik világszerte uralkodóvá, amelynek hajtóereje sok évszázada mindvégig a bírói joggyakorlás autonomitásának, azaz a királyi hatalomtól függetlenítésének a megőrzése volt.” Másrészt az Amerikai Egyesült Államok kapcsán azért is, mert a rule of law uralkodó amerikai felfogása pontosan „a bírói túlhatalomra, ezzel pedig az USA következetes demokrácia lebontására épít”.[16]

A tisztességes eljárás mint (emberi jogi, alkotmányjogi és tételes eljárásjogi) alanyi jog és mint az állammal szembeni követelmény az ún. eljárási igazságosság érvényesülését szolgálni hivatott kritérium, amely annak felismeréseként született meg, hogy az anyagi igazság, ha létezik is, a megismerő (pl. a jogvitában döntést hozni kénytelen bíró) számára nem hozzáférhető. Az egyéb episztemológiai implikációkat teljes mértékben mellőzve, annyi biztosan kijelenthető, hogy az anyagi (materiális) igazság érvényesüléséhez vezető esélyek mértéke megfelelő intézkedésekkel növelhető vagy csökkenthető.[17]

A tisztességes eljárás azokat a követelményeket garantálja, amely helyzetek között a jogvitában érdekelt fél (továbbá büntetőügyben a vádlott, szabálysértési eljárásban az eljárás alá vont, sőt közigazgatási eljárásban az ügyfél) megkapja (minimálisan) azt a lehetőséget, hogy a jogvitával és az eljárás egészével kapcsolatos érveit előadja, álláspontját kifejtse, indítványokat és észrevételeket tegyen, és alakítólag léphessen fel a jogait, kötelezettségeit, jogos érdekeit, jogi pozícióját érintő ügyekben; továbbá, hogy e követelmények érvényesítésére mind maguk az eljáró bíróságok (illetve egyéb állami szervek), mind pedig az azok eljárása alapjául szolgáló tételes jogi rendelkezések törekedjenek, biztosítva az ügy elfogulatlan, előítéletektől mentes megítélését, valamint az eljárás jóhiszemű módon való lefolytatását (ideértve az eljárás tényleges befejezésére való törekvést is).[18]

A tisztességes eljárás(hoz való jog) filozófiai alapjait tekintve a jogi, államelméleti és politikai filozófiai gondolkodásban a tisztességes eljárás egyes követelményei nagyon korán megjelentek, mások azonban teljességgel hiányoztak; ezzel kapcsolatos koherens nézetek ekkor még nem rajzolódtak ki. Még jelentős bölcselők is ambivalens álláspontokat képviseltek: miközben bizonyos abszolút garanciákat minden ember számára elismertek.[19]

Már Platón megfogalmazta a tisztességes eljárás néhány alapvető, áthághatatlan alapvető garanciáját, melyek közül a legfontosabbnak a felek egyenlőségét és a bíróság felállításában való aktív részvételi lehetőséget tekintette.[20] Arisztotelész is a választott vagy sorsolt bíróságokat (esküdtbíróságokat) preferálta, végső célként a pártatlan bíróságok felállítását kívánva,[21] de ebből nem következett nála (ahogyan Platónnál sem) az eljárás konkrét lefolyására vonatkozó részletes garanciarendszer felállításának igénye. A törvény (azon belül pedig a bíróság) előtti egyenlőség követelménye, illetve az ezt biztosító jogi normák rendszere továbbá egyikük általános filozófiájából sem következett, sőt: mindkettőjük az „arányos” vagy „mértani” egyenlőséget preferálta, mely az emberek abszolút egyenlőségét mint az egyenlőség avítt, helytelen felfogását eleve elvetette.[22]

Az eljárási jogok, a bírói ítélkezéssel szembeni processzuális elvárások a későbbiekben is, egészen a felvilágosodásig (részben pedig még annak folyamán is) marginális jelentőségűek maradtak, eszmetörténetileg jelentős témaként leginkább a bűntetőeljárásokkal kapcsolatban (érintőlegesen) megfogalmazott követelmények említhetők.[23]

A tisztességes eljáráshoz való jog történeti alapjai

Könyvtári irodalma létezik a tisztességes eljárást tárgyaló könyveknek, publikációknak, mégis a fogalom meghatározása nem egyszerű feladat. Már az 1222-ben kiadott Aranybullában[24] is megjelent a tisztességes eljárás egyik alapelve, amikor azt rögzítette, hogy a nemeseket csak a törvényen alapuló „elmarasztalás”, lényegében törvényes eljárás lefolytatását követően nyilváníthassák bűnösnek. Ahogyan az Aranybullában olvasható: „Akarjuk ezt is, hogy se miáltalunk, se utánunk való királyok által, valami üdőben meg ne forgathassanak vagy nyomoríthassanak a nemesek valamely hatalmas kedvéért, hanem ha először elidéztetnek, és a törvény szertartásával bűnösöknek lenni találtatnak.”[25] De már a valamivel korábban, 1215-ben megjelent Magna Chartában is felfedezhető a „megfelelő eljárás” gondolata. [26] A nemzetközi dokumentumokban is feltűnik a tisztességes eljárás fogalma. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már 1948-ban rögzítette a 10.[27] és 11.[28] cikkében a tisztessége eljárás fogalmát. Az 1949-es genfi konvenció 1977-es II. Kiegészítő Jegyzőkönyvében megjelenik, hogy a tisztességes eljárás még háború esetén is kötelező. Az 1966-ban elfogadott – és 1976-ban hatályba lépett – Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya a 14. cikkében rögzíti, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Európai Unió Alapjogi Chartája is rögzíti a tisztességes eljárás fogalmát (47–50. cikk). Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet hazánk az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. Az EJEE 6. cikke a tisztességes eljárás lényegi tartalmát rögzíti, amikor megfogalmazza, hogy a független és pártatlan bíróság nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja az ügyet, és hozzon határozatot a polgári jogok és kötelezettségek tárgyában, valamint a bárki ellen felhozott ű büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.[29]

Az Alkotmány[30] még nem rögzítette a tisztességes kifejezést, mint fogalmat, de az 57.§ (1) bekezdésében lényegében a tisztességes eljárás fogalma jelenik meg.[31] Az Alkotmánybíróság az 57.§-ban szereplő elemeket a tisztességes eljárás fogalma alá sorolja, s külön-külön is, még átfogóan is értelmezi azokat. Hangsúlyozni kell, hogy a tisztességes eljárás elve nem képez lezárt rendszert – az alkotmánybíróság felfogása szerint. Tartalmát pedig jogi és nem jogi elemek együttesen alkotják.[32] Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése tartalmazza a tisztességes eljárás fogalmát. E szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A hazai jogalkotásban a tisztességesség fogalma a chinai császársággal 1869. év szeptember 2-án kötött kereskedelmi szerződésről szóló 1871. évi XXXV. törvénycikkekben jelent meg. Ennek egyik rendelkezése tartalmazza, hogy „[a] cs. és kir. consul ügyelni fog arra, hogy csak tisztességes személynek adjon útlevelet”.[33] A hatályos anyagi és eljárásjogi kódexekben, valamint alacsonyabb szintű jogszabályokban egyaránt megjelennek a tisztességes eljárás fogalmát rögzítő és annak érvényesülését garantáló rendelkezések.

A tisztességes eljáráshoz való jog, mint emberi és alkotmányos jog

Az alkotmányba foglalt és ténylegesen érvényesülő jogok eredetileg emberi jogokként fogalmazódtak meg a felvilágosodás menetében, kisebb részben a 17., nagyobb részben a 18. században. Az emberi jogok azokat a jogokat jelentik, amelyek az ember emberi mivoltából fakadnak; melyek az embert születésénél fogva megilletik, mert annak filozófiai lényegéhez tartoznak. Az emberi jogok összeségében azon természetes vagy erkölcsi jogok, amelyek az ember biológiai és morális státuszával állnak összefüggésben, és amelyek személyisége elismerésének, tiszteletének és védelmének, illetve a társadalomban elfoglalt, másokkal születésénél fogva egyenrangú és egyenjogú pozíciójának feltételeit és garanciáit jelentik. Emberi jogok nélkül az ember csupán biológiai létezésének tényével és fizoológiai jellemzőivel lenne leírható; mivel azonban az ember morális lény, aki képes magát elhelyezni a világban és a társadalomban, képes a jó és rossz, helyes és helytelen, méltányos és méltánytalan megkülönböztetésre, valamint saját helyzete és mások cselekedetei e szerinti értékelésére, rendelkezik vágyakkal, várakozásokkal és énképpel, ezért a modern alkotmányosság feladata, hogy biztosítsa ezen morális státusz védelmét.[34]

A legmeghatározóbb erkölcsi típusok mondhatni, hogy az emberi jogok révén olvadnak be a jogba, amelyek onnantól lesznek alkotmányos jogok, hogy bekerülnek egy konkrét ország alkotmányába, alaptörvényébe.[35]

Az alkotmányos jogok alapjául szolgáló emberi jogoknak – Karel Vasák kategorizálása alapján[36] – hagyományosan három generációját különböztetik meg. Az első generációs emberi jogok a felvilágosodás menetében, döntően a 18. század végétől kezdődően elismert és megfogalmazott politikai[37] és polgári jogokat[38] jelentik, amelyek negatív jogok abban az értelemben, hogy az államot e jogok megsértésétől való tartózkodásra, a jogok által védett szabadságszférába való be nem avatkozásra kötelezik. A második generációs emberi jogok az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogok, melyek a 19. század végétől, 20. század elejétől már nem az egyének negatív jellegű szabadságát, hanem az államot a megélhetés, a munkavállalás, illetve a társadalmi életben való aktív részvétel lehetővé tétele érdekében tevőleges cselekvésre kötelezik.[39] Végül a harmadik generációs emberi „jogok” az ún. „szolidaritási jogok”, melyek a 20. század végétől olyan, alanyi jogként nem elismert kívánalmakat fogalmaznak meg, melyek egyéni garantálása és egyéni gyakorlása a védeni kívánt érdek természete miatt lehetetlen, és amelyek tipikusan az államok együttműködését feltételezik, az emberiség egésze érdekeinek védelmezése végett.[40] Bár maga Vasák nem határozta meg a különböző generációk egyes konkrét jogait, de általános felfogás szerint a tisztességes eljáráshoz való jog (az „eljárási jogok”), illetve az azt átfogó törvény (bíróság) előtti egyenlőség – a szubsztantív polgári és politikai alapjogok mellett – az első generációs emberi jogok körébe sorolható.[41]

Az emberi jogok azáltal válnak alkotmányos joggá, hogy azokat egy adott állam alkotmánya elismeri. Erre a történeti alkotmányok tekintetében a 17. századtól,[42] a kartális alkotmányok[43] tekintetében pedig a 18. század végétől került sor, amikor először az első francia alkotmány 1791 szeptemberében,[44] majd – e francia mintára[45] – az Egyesült Államok alkotmánya (az első tíz alkotmánykiegészítés, az ún. Bill of Rights révén) 1791 decemberében határozott meg alkotmányos jogokat. Az 1791. szeptember 3-i francia alkotmány szólt például a habeas corpus kérdéséről (letartóztatást foganatosítani csak törvényes okból és eljárásban lehet), a bíró hatalmi ág szervezeti függetlenségéről vagy a kétszeres büntetőjogi értékelés tilalmáról (ne bis in idem). Az amerikai alkotmány eredeti szövegében szintén szó volt a habeas corpus writről, mint amelynek gyakorlását csak lázadás vagy ellenséges támadás idején lehet felfüggeszteni; vagy az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogról (kivéve az ún. impeachment eljárásokat). Az Ötödik Alkotmánykiegészítés rendelkezett arról, hogy senki nem köteles tanúskodni a saját maga ügyében; hogy ugyanazért a cselekményért senkit ne vonhassanak kétszer büntetőeljárás alá (ne bis in idem, double jeopardy clause); vagy hogy „megfelelő eljárás nélkül” („without due process of law”) senkit ne foszthassanak meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától.[46]

A klasszikus eljárási jogokat, az eljárás tisztességét garantáló alkotmányos rendelkezéseket a büntetőeljárásokra nézve a Hatodik Alkotmánykiegészítés tartalmazta; ez kimondta büntetőügyekben a terhelt gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogát, a törvény által előzetesen meghatározott, illetékes esküdtszékhez való jogot, a zsűri elfogulatlanságának követelményét, a vád természetéről és okáról való tájékoztatáshoz való jogot, a tanúvallomások megismerésének lehetőségét (avagy, az állam oldaláról, a tanúkkal való szembesítésének a kötelezettségét) és a mentő tanúk meghallgattatásához való jogot, továbbá a védelemhez (védőügyvéd közreműködéséhez) való jogot. E jogok tényleges érvényesítése azonban csak később (az Egyesült Államokban 1803-tól,[47] Európában pedig csak a 20. századtól; a legtöbb országban csak közvetlenül a második világháborút követően, vagy még később) történik meg, és csak ekkortól jön létre – az alkotmánybíráskodás révén – ténylegesen az alkotmányos jogok, elvek és értékek működési szférája a jogban.[48]

Megállapítások

A tanulmány ezen részének célja az volt, hogy megfelelő képet alkosson a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi elemeiről. A vállalás megkívánta, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait vizsgáljam, azok tartalmát kibontsam. A jogállamiság alapköve a tisztességes eljáráshoz való jog, ugyanakkor a jogirodalom és joggyakorlat mindig is vitatott kérdése volt, hogy az igazságot, hogyan lehet konkrétan definiálni. Miközben az igazságosság meghatározása absztrakt általánosságban egy rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén elképzelhetetlenül pontos és egzakt képekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben mi is az igazság, hogyan is kell, hogy érvényesüljön az tisztességes eljárás elve, amelynek alapfeltétele az igazság valamilyen szintű érvényre juttatása.

Az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési kerete

A tisztességes eljárás általános bemutatását túlmenően. Jelen fejezetben a tisztességes eljárás témaköréhez kapcsolódóan az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési keretét teszem a vizsgálat tárgyává. Fontos kiemelni, hogy a büntetőjog egész karakterét meghatározza az a tény, hogy Magyarország alkotmányos jogállam. Ebben az alkotmányosság az alaptörvény uralmát, a jogállamiság pedig az alkotmánynak megfelelő jog uralmát jelenti. Az alkotmányos jog uralmának intézményes garanciája az Alkotmánybíróság és alkotmánybíráskodás. A jogrendszer – és ezen belül a büntetőjog – alakulásában a magyar Alkotmánybíróság rendkívül fontos szerepet játszik.[49]

Az alkotmánybírósági gyakorlat olyan új politikai „élményt” hozott a közvélemény számára, amely teljesen új, szokatlan politikai felismerést gyökereztet meg. Azt nevezetesen, hogy a jog (és a törvény) eszköze ugyan a politikának és a közhatalomnak, de nem engedelmes szolgáló leánya. A politika képletesen szólva a jog és alkotmány fogságába esett. Az Alkotmánybíróság erőteljesen hangsúlyozta a jogi kontinuitást.[50]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma; 11/1992. (III.5.) Alkotmánybírósági határozat

Az alkotmányos büntetőjog először a 11/1992. (III.5.) AB határozatban és a 10/1992 (II.25.) AB határozatban jelent meg. Tartalmát az Alkotmánybíróság büntetőjog határozattal töltötte ki. Ezekben az alkotmánybíróság kifejtette, hogy alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket hordoz az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele is.[51] Ezen határozat a jelenleg hatályos Btk. 1. §-hoz kapcsolódó kritériumrendszert is magába foglal. Ezek a kritériumrendszerek a következők: 1) jogbiztonság; 2) a jog egésze világos, kiszámítható, előrelátható; 3) visszamenőleges hatály tilalma; 4) analógia alkalmazásának tilalma.

A tárgyban jelölt alkotmánybírósági határozat továbbá más fontos alkotmányos elveket is rögzít. Fontos alkotmányos elv a büntetőjogi legalitás elve ami alapján a bűncselekményeket a törvény határozza meg; a bíróság állapítja meg a felelősséget és az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazandó, de ha az új hatályban levő Btk. enyhébb elbírálást tesz lehetővé vagy a cselekmény már nem bűncselekmény, akkor az új Btk-t kell alkalmazni.[52] A Btk. 3. §-hoz kapcsolódóan pedig érdemes megemlíteni az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6)-os bekezdését. Az alkotmányos büntetőjog alkotmánybírósági értelmezése, ezzel együtt a büntetőjog ultima ratio jellegének interpretálása az 1990-es évek közepétől van jelen a tankönyvirodalomban alapvetően három tendenciát mutatva. Az egyik irányzat a büntetőjog feladatának magyarázatánál hivatkozza a büntetőjog mint végső eszköz, illetve szankciós zárókő jellegét. Nem nevesíti azonban alapelvként az ultima ratio követelményét, illetve mellőzi annak értelmezését. Létezik olyan irányzat, amely egy alapelvi triász – a szükségesség, arányosság és ultima ratio követelménye – formájában alapelvi rangúként nevesíti az ultima ratio követelményét, ennek a három elvnek az értelmezését az alkotmánybírósági gyakorlat mentén értelmezi. A harmadik irány a szubszidiaritás szinonimájaként kezeli az ultima ratio elvét alapelv rendszerében, megkülönböztetve ezeknek a követelményeknek a büntetőjogon kívüli, illetve azon belüli vetületét. A szegedi büntetőjogi iskola szentel megkülönböztetett figyelmet az ultima ratio elvének. Alapelv rendszerében jelentőséget tulajdonít az elvnek nemcsak a szubszidiaritás szinonimájaként, hanem a legalitás-szükségesség-arányosság alkotmányos büntetőjogi követelménye körében is. Az iskola kutatóinak érdeme emellett az ultima ratio elvének tüzetesebb vizsgálata. Kutatási eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az ultima ratio (és a szubszidiaritás) elvét leginkább az arányosság keretei között célszerű megközelíteni.[53]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma a jogirodalomban

A jogirodalomban Szabó András elemezte elsőként az alkotmányos büntetőjog fogalmát, és munkáiban arra kereste a választ, hogy mit jelent az alkotmányos büntetőjog kategóriája azon túl, hogy a büntetőjogi garanciák alkotmányos, alaptörvényi rangot kaptak.[54] Álláspontja szerint „[e]z többet között azt jelenti, hogy a büntetőjog változásainak, fejlődésének irányát az alkotmányos büntetőjog jelöli ki és ettől való eltérést a törvényhozás nem kockáztathat meg az új megsemmisítésének veszélye nélkül”. Ez elméleti, büntető-jogelméleti szempontból és tartalmilag a klasszikus büntetőjog elveinek és gondolati rendszerének rehabilitációját és recepcióját jelenti.[55]

Szabó András szerint a büntetőjog fejlődésének forrásait az adott kor kultúrájában kell keresnünk és ezen belül abban a közjogi alkotmányjogi rendszerben, ami az állami büntetőjogi rendezést meghatározza. A magyar reformkor nagy alkotása az 1843-as büntetőjogi törvénykönyv (anyagi jogi, eljárásjogi és börtönügyi kódex) kodifikált javaslata. Ezek szellemi előzménye a felvilágosodás kultúrája, politikai karakterét pedig a polgári társadalom és állam követelményei határozzák meg. Az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex), amely az Osztrák-Magyar Monarchia keretében kiépült polgári állam alkotása és politikai karakterét a magyar közjog és parlamentarizmus határozza meg a polgári szabadságok biztosítékaival. A századfordulót követő novelláris változtatások kora, amely a klasszikus elveken nyugvó büntetőjog rendszerét a pozitivista büntetőjog intézményével egészíti ki. Ezek igazolása már kriminológiai és kriminálpolitikai érvekkel történik és egy olyan közjogi rendszerváltozásra támaszkodik, amely a szociálpolitika és kriminálpolitika címén mélyen beavatkozik a „civil-szférába”. A kriminálpolitika ideológiai vezérelve a közösségi-társadalmi érdek elsődlegessége, ami igazolja az egyéni érdekek és jogok korlátozását és szorosan összefügg a magyar államiság etatista-autoriter karakterével. A totalitárius rendszer időszaka, amikor is a politikai állam a társadalom egészének strukturális átalakítását tekinti feladatának és a társadalmi élet minden szféráját közhatalmi kontroll alatt tartja. Nincs sem elvi, sem közjogi-alkotmányos garancia az állami beavatkozással szemben ott, ahol az államnak eleve társadalomszervező korlátlan hatalma van. Az osztályharcos proletárdiktatúra a büntetőjogot a politikai diszkrimináció eszközeként használja. A büntetőjogban és a büntetőjogi dogmatikában a nullum crimen sine lege elve elveszti garanciális tartalmát és egyenesen a törvénnyel szentesített politikai kriminalizálás eszközévé válik. A megfelelő közjogi-alkotmányos háttér hiányában az elv garanciális tartalma kiürül. Törvénnyel a hatalom mindent szentesít és a törvényesség nevében mindezt számonkérheti. Amikor a totalitárius rendszer „puha diktatúrává” transzformálódik, a politikai szférában a büntetőjogi beavatkozás fellazul. A köztörvényes bűnözés tekintetében viszont a paternalista állam a jóléti-szociális állam modelljét követve módosítja szociális kriminálpolitikáját. Ahogy visszaszorul az omnipotens állami beavatkozás, ennek függvényében nyeri vissza a büntetőjogi dogmatika azt a szerepét, hogy tételeit garanciális szabálynak tételezze. Ahogy egyik jelentős professzorunk fogalmazott: a dogmatika próbálta helyettesíteni a jogállami hiányokat. A törvényesség a jog uralmát jelenti ugyan, azonban nem a jogállami joguralom értelmében. Ugyanis a jog természetére és karakterére nem hat ki. Márpedig nem mindegy, hogy milyen törvényt kell és lehet alkalmazni. A büntetőjogi dogmatika ebben a szűk mozgástérben valóban a garanciák szabadságharcosa.[56]

A 30/1992. (V.26.) AB határozat

Ez a határozat fogja át legjobban a kriminalizálással és egyúttal a büntetőjoggal szembeni formai és tartalmi követelményeket.

„Sérti a véleménynyilvánítás szabadságát az olyan büntetőjogi tényállás, amely a köznyugalom elvont védelme érdekében büntetőjogi szankcióval fenyegeti a magatartást, amely a köznyugalom magas szintű megzavarásával közvetlen és nyilvánvaló veszélyt nem idéz elő, és így nem jár az egyéni alapjogok sérelmének a veszélyével.” Az AB ebben a határozatban foglalkozott először átfogó módon a véleménynyilvánítás korlátjainak értelmezésével, megfogalmazva az emberi méltósághoz való jog és véleménynyilvánításhoz való jog kapcsolatát, valamint kidolgozva azt a mércét, amely az egyes esetekben a jogi norma alkotmányosságának az elbírálásához szükséges. A határozat megállapította, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mint kommunikációs anyajog kiemelt védelmet élvez.[57]

A határozat ezen felül a további fontos kritériumokat emeli ki:

„A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen.”

„Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni.”

„Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása, amelynek egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia arra vonatkozóan, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést.”[58]

A határozat büntetőjogi előzményeket áttekintő összefoglalója szerint a gyűlöletbeszéd szabályozásának története során sokszor módosultak a büntetőjogban a védett jogi tárgyak és az elkövetési magatartások is. Eközben a szabályozási igény, a büntetendővé nyilvánítás célja állandó volt. A szabályozás feladata az volt, hogy kijelölje a véleménynyilvánítás, ezen belül konkrétan a szólás szabadságának határait, meghatározza a büntetőjogilag tilalmazott magatartások körét és azt, hol húzódik a szólás határa.

A magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk, azaz a Csemegi-kódex vonatkozó szabálya szerint büntetendő volt az, aki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes ábrázolás terjesztése vagy közszemlére kiállítása által valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre a másik ellen izgat [ld. 171. § és 172. §].

Az állam és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk a 8. §-ában vétség miatt rendelte büntetni azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használt vagy ily cselekményt követett el. A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk – a Csemegi-kódex rendelkezése helyébe lépve – a demokratikus államrendre és a demokratikus köztársaságra hivatkozva az állampolgári szabadság és jogegyenlőség érvényesülése elleni lázítás és izgatás tényállásait iktatta be [2. § d)]. Előzményként említhető továbbá, hogy a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvénycikk a demokratikus államrend és demokratikus köztársaság elleni rágalmazást kiegészítette a nemzeti, nemzetiségi és felekezeti érzület büntetőjogi védelmével.

A „Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása” (BHÖ) 1952-ben az 1946. évi VII. és az 1948. évi XLVIII. törvénycikkben megfogalmazott tényállásokat az állam belső biztonsága elleni bűncselekmények között lényegében változatlan szöveggel tartalmazta. A pártállami időszakban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvényben új bűncselekményként jelent meg a közbiztonság és közrend elleni cselekmények között a „közösség megsértése”.

Az 1978. évi IV. törvényben – a gyűlöletbeszéd határozat elbírálásakor is hatályos Büntető Törvénykönyvben (Btk.) – megszületett az a megoldás, amely szerint a Btk. eredeti 148. §-ában szabályozott „izgatás” célzatos bűncselekménnyé vált, azaz a bűnösség megállapításához többé már nem volt elegendő, hogy az elkövető csupán tudatában legyen: cselekménye alkalmas a tényállásban szereplő jogi tárgyak elleni gyűlölet felkeltésére, hanem szükséges volt, hogy szándéka kifejezetten erre irányuljon, ezt kívánja, ennek érdekében cselekedjék. Aki esetében a gyűlölet keltésére irányuló célzat nem volt megállapítható, az ugyanazon magatartásért a köznyugalom elleni bűncselekmények között elhelyezett közösség megsértése miatt volt büntetendő. A közösség megsértését valósította meg továbbá az is, aki mások előtt a magyar nemzetet, továbbá – nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt – csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen cselekményt követett el (ld. eredeti 269. §). Ezek a rendelkezések az elsők között voltak a rendszerváltás idején, amelyeket a jogalkotó módosított, mert politikai jellegű bűncselekménynek számított.

Az 1989. évi XXV. törvény az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte az izgatást és a köznyugalom elleni bűncselekmények között a “közösség elleni izgatás” új tényállását fogalmazta meg. A Btk. új 269. §-a szerint:

„(1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javítónevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

A demokratikus rendszerváltás maga, illetve azok a határozatok, amelyek az alkotmányos büntetőjog előzményeinek tekinthetőek, szintén fontos előzményei a határozatnak. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat kimondta, hogy demokratikus jogállam jött létre Magyarországon, amelyben kiemelt szerepet kap a közéleti kérdések megvitathatósága, a véleménynyilvánítás, a nyilvánosság, és ennek a keretei között fogalmazza meg az állam a büntetőjogi igényét.

A gyűlöletbeszéd szabályozását illetően a nemzetközi jog az elvek, elvárások, irányok körvonalazására törekszik, ám nem ad fogódzót annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a törvényhozó hogyan alkossa meg a pontos büntetőjogi szabályozást. Az egyes államok szabályozása ezért igencsak eltérő. A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi ENSZ-egyezmény a részes államok felé közvetített elvárásként azt fogalmazza meg, hogy fel kell lépni a faji gyűlölet terjesztése ellen. A “pozitív intézkedés” kifejezést használva a nemzetközi szerződés szabad utat enged abban a tekintetben, hogy milyen eszközöket választ a jogalkotó a szóban forgó magatartások szankcionálására. A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmára felügyelő bizottság, a CERD a faji felsőbbrendűség vagy gyűlölet terjesztésének büntetendőségét hangsúlyozza. Emlékeztet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 20. cikkére, és kiemeli azt, hogy a nemzeti, faji, vallási gyűlölet védelmezését, mint ami diszkriminációra, ellenségeskedésre vagy erőszakra vezet, törvény által is tiltani kell. Ebben az érvelésben keverednek a büntetőjogi szabályozási igények az általános elvekkel, miszerint törvényt kell alkotni azoknak a magatartásoknak a szabályozására is, amelyek nem jelentenek konkrét rasszista tetteket. Nyitva marad azonban itt is az a kérdés, hogy milyen törvényeket hozzon a jogalkotó. A köznyugalom sérelmének megállapítása mellett azonban (bár nem egyértelmű, hogy milyen mértékben), a nemzetközi jogi szabályok, köztük kiemelt jelentőséggel az Emberi Jogok Európai Egyezménye véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikkének értelmezési gyakorlata – is megköveteli, hogy bekövetkezzen az alanyi jogok közvetlen vagy közvetett veszélyeztetése vagy megsértése. A közösség elleni uszítás azonban egyik olvasatban sem eredménybűncselekmény.[59]

A tisztességes eljárás alapvető követelményei

A tisztességes eljáráshoz való jog elsősorban nem az egyéneket megillető jog, hanem az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb alapelve és a jogállam. Nem egyetlen jogosítványt tartalmaz, hanem számos eljárási garanciát foglal magában, amelyek együttes megvalósulása, együtthatása eredményezi az eljárások tisztességes voltát.[60]

A tisztességes eljárás követelménye egyaránt alapelve az európai és az amerikai jogi kultúrának. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 5. és 14. kiegészítése, az ún. due process clause tartalmazza ezt az elvet, mégpedig eljárási és tartalmi értelemben is. Az eljárási garanciák a polgári és büntetőeljárásokban adnak biztosítékot a polgároknak, míg a széles körben alkalmazott tartalmi követelmény alapján az állam nem sértheti meg a polgároknak az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő alapvető jogait. A tisztességes eljárás elve azt kívánja akár eljárási, akár tartalmi értelemben megakadályozni, hogy az állam önkényesen (vagyis tisztességtelenül) korlátozza az állampolgárok jogait.[61]

Sulyok Tamás szerint az eljárás tisztességes minősége nem szabályok, elvek formális és egymástól elszigetelt alkalmazásán múlik, ugyanis valamennyi részletszabály formális betartása ellenére azok nem eredményezik automatikusan a tisztességes eljárást.[62] Bárd Károly pedig tömören határozza meg a tisztességes eljárás kiemelkedő szerepét, amikor azt a jogállam fokmérőjeként említi.[63]

Czine Ágnes álláspontja szerint a tisztességes eljárás és a tisztességes eljáráshoz való jog az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét tükörképként megjelenítő, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban megjelenő alapelvek összessége, egyben jogállami garancia, írott és íratlan szabályok együttese. Ugyanakkor ez akkor valósul meg, amikor azt látja az állampolgár, hogy ügyét nemcsak szaktudással, szakértelemmel rendelkező állami alkalmazottak, szakemberek intézik, hanem azt is érzi és az is bebizonyosodik, egyértelművé válik számára, hogy ügyeinek intézése során korrekt, lelkiismeretes, jellemes, feddhetetlen eljárást folytatnak le.[64]

Összeségében elmondható, hogy a tisztességes eljárás lényegében az igazságszolgáltatás valamennyi ágában érvényesítendő alapjogot jelent.[65] A gyakorlati érvényesülés ugyanakkor csupán az érem egyik oldala. Legalább ilyen fontos az is, hogy a tisztességes eljárás, annak következményei a jogi szabályozásában következetesen megjelenjenek. Az államok azért biztosítják az alkotmányaikkal, hazánk az Alaptörvénnyel, törvényalkotással, egyéb nemzetközi dokumentumok elfogadásával ezeket a kereteket, hogy a tisztességes eljárás garanciarendszere tradicionálisan megvalósulhasson és tovább éljen, tükrözve a társdalom értékrendjét és az emberi kapcsolatok, az életviszonyok kultúráját.

A tisztességes büntetőeljárás alapvető követelményei

A büntetőeljárások tisztességes jellegét biztosító követelményeket a hazai alkotmányozó előbb az Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében, majd az Alaptörvény XXVIII. cikkében található bekezdéseiben rögzítette. A tisztességes eljárás elvének alkotmányos tartalmát és a garanciarendszerbe tartozó egyes részjogosítványokat pedig az Alkotmánybíróság bontotta ki és elemezte határozataiban.

A tisztességes eljárás fogalmát az Alkotmánybíróság már működésének a kezdetekor, a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban elvi jelentőséggel foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében egységes gyakorlattá formált.[66] A tisztességes eljárás (fair trial) kapcsán az Alkotmánybíróság ezen döntésében kimunkált alkotmányos mérce hosszú időre iránymutatónak bizonyult a testület eljárásában. A korán kialakult gyakorlatban a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányos tartalmának megítélésében nem hozott gyökeres változást az Alaptörvény hatálybalépése.[67]

A „fair trial” követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe és olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. A tisztességes eljárás (fair trial) az Alkotmánybíróság döntéseiben kimunkált alkotmányos mérce szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.[68]

Az eljárás tisztességének alkotmányos követelményrendszerét a 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmány 57.§ (1) bekezdése úgy fogalmazta meg, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően elsőként a 7/2013. (III.1.) AB határozatában vetette össze az Alkotmány és az Alaptörvény érintett rendelkezéseinek a tartalmát.[69] Annak eredményeként arra jutott, hogy a korábbi határozataiban szereplő érvek és megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, az Alkotmánybíróság a jövőre nézve is irányadónak tekinti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető joggal kapcsolatban kimunkált gyakorlatot.[70]

A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai

Az Alkotmánybíróság előtt gyakran hivatkoznak az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére, vagyis a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére történő hivatkozás gyakori. A legnagyobb probléma, hogy az indítványozók sok esetben nem jelölik meg azt, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott elvrendszer melyik elemével összevetve tekinthető aggályosnak az általuk támadott eljárás.

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezésével nevesíthetők a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványok. Ezek különösen:

  • a bírósághoz fordulás joga,
  • a tárgyalás tisztessége,
  • a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye,
  • a törvény által létrehozott bíróság,
  • a bírói függetlenség és pártatlanság kívánalma, továbbá
  • az ésszerű időn belüli elbírálás követelménye,
  • a szabály de facto nem rögzíti, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége,[71]
  • ugyanígy a tisztességes eljáráshoz való jog részének tekinti az AB gyakorlata az eljárásban az érintett jogát az indokolt bírói döntéshez.[72]

A tisztességes eljárás, mint követelmény az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében is megjelenik. Ez utóbbi alaptörvényi rendelkezés azonban kifejezetten a hatósági eljárások vonatkozásában rögzíti a tisztességesség követelményét. Bírósági eljárási garanciaként az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése a helyes hivatkozási alap. A bírósági eljárási garanciák a következők:

  • az ártatlanság vélelme [XXVIII. cikk (2) bekezdés]
  • a védelemhez való jog XXVIII. cikk (3) bekezdés]
  • a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege elve [XXVIII. cikk (4) bekezdés]
  • a ne bis in idem elve [XXVIII. cikk (6) bekezdés],
  • a jogorvoslathoz való jog [XXVIII. cikk (7) bekezdés]
  • funkciómegosztás elve.

Nemzetközi kitekintés: az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) esetjoga

Tíz nyugat-európai ország hozta létre 1949-ben az Európai Tanácsot, Strasbourg székhellyel. Az Európa Tanács Alapokmányának 3. szakasza kimondja: „Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit, továbbá minden joghatósága alatt élő személy számára biztosítania kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat.” Ezt az alapvető elvet és célkitűzést megvalósítandó az Európa Tanács tagállamai nevében eljáró kormányok 1950. november 4-én Rómában aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét (a továbbiakban: Egyezmény). Az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának biztosítása céljából eredetileg három szervet hoztak létre: 1954-ben az Európai Emberi Jogi Bizottságot, 1959-ben alakították meg az EJEB, és fontos szerepet szántak a tagállamok külügyminisztereiből álló Miniszteri Bizottságnak. 1988 óta az EJEB új formában, állandóan működik.[73] Az Emberi Jogok Európai Bírósága évtizedekre visszanyúló esetjogán keresztül mindig is hatást gyakorolt a magyar jogalkotásra és jogértelmezésre. Számos magyar vonatkozású EJEB ítélet analizálásával feltárható, mit jelent a tisztességes eljárásnak és részjogosítványainak megsértése, értelmezése az EJEB esetjogában.

Kyprianou kontra Ciprus ügy

Az EJEB a Kyprianou kontra Ciprus ügyben (2005. december 15., 73797/01.) részben a funkciómegosztást értelmezte, amikor kifejtette, hogy ugyanazon személy nem láthat el különböző természetű funkciókat a konkrét eljárás során és a bíró nem állhat semmilyen alá-fölé rendeltségi viszonyban az eljárásban részt vevő egyik személlyel sem.

Jelen ügyben a feljelentő, aki a gyilkosság ügyében védőügyvédként járt el, jelen eset vizsgálata, mégpedig a vád tanújának keresztkérdéses kihallgatása során, először beadványt nyújtott be, a bírák félbeszakították, majd a bíróság tagjai beszélgettek és jegyzeteket adogattak egymásnak. Ezeket a tetteket a bíróság nyílt és megengedhetetlen tiszteletlenségként értékelte a bírákkal szemben, és „[h]a a bíróság reakciója nem lesz azonnali és kegyetlen, […] az igazságszolgáltatás végzetes csapást fog kapni”. És mivel az ügyvéd nem vonta vissza kérelmét, a bíróság öt napig terjedő szabadságvesztésre ítélte, és azonnali végrehajtással szabta ki a büntetést. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírái jelen ügyben arra a következtetésre jutottak, hogy bár az ügyvéd kijelentései durvák, de a bírák ügyvezetési folyamatának stílusára irányultak, s csak erre a tárgyra vonatkoztak, beleértve a bírák megközelítési módját a tanú keresztkérdéses kihallgatásának eljárásában, amelyet a kérelmező az ügyfél védelmének végrehajtása során végzett. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a megfelelő egyensúlyt nem tartanák tiszteletben az igazságszolgáltatási hatáskör védelme és a felperes véleménynyilvánítási jog védelmének szükségessége között, akkor ez a fent említett „dermesztő hatást” (chilling effect) eredményezheti. Az ügyvédet az elkövetett erkölcsi kárért 15.000 euró összegben kártalanították.[74]

De Cubber kontra Belgium ügy

Egy korábbi határozatában, a De Cubber kontra Belgium ügyben (1984. október 26; 9186/80) az EJEB azt rögzítette, hogy a vád és az ítélkezés feladatainak egy kézben való összpontosulása eleve alkalmas a bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, a személyes magatartástól függetlenül. Az ítélet kifejti, hogy ugyanazon bírónak a részvétele ugyanazon vádlott ellen folyamatban levő büntetőügy nyomozása során vizsgálóbíróként, majd az ügy elsőfokú tárgyalóbírájaként, sértette az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, a pártatlan bíróság által történő tárgyaláshoz való jogot; az eljárásban ugyanis a vizsgálóbíró részletes ismereteket szerez az ügy iratairól, és a vádlott előtt nem alaptalanul keletkezik az a látszat, hogy már ekkor kialakul az álláspontja, és ez meghatározó szerepet játszik az érdemi elsőfokú tárgyalás során, ezért a pártatlanságába vetett bizalom nem érvényesül maradéktalanul.

A belga bíróságnak ugyanaz a tagja ugyanabban a büntetőügyben egymást követően vizsgálóbíróként, majd elsőfokú bíróként járt el. A következő napon Mr. Pilate, a Quadenaarde Büntető Bíróság vizsgálóbírája parancsot (warrant) bocsátott ki (okirathamisítás vádjával), az őrizetbe vételét rendelte el. Ezt követően ugyanaz a bíró vezette a nyomozást két másik ügyben, hasonló bűncselekmények miatt ugyanazon vádlottal szemben. Az első ügyben De Cubbert 1978. május 11-én Quadenaarde Büntető Bíróságának egyesbírói tanácsa – a bűnösségét megállapítva – egyévi szabadságvesztésre ítélte. A másik két ügyet egyesítették, és ugyanazon bírósághoz terjesztették. 1979. június 29-én ugyanaz a bíróság három bíróból álló tanácsban – melynek Mr. Pilate is tagja volt – eljárva De Cubber bűnösségét megállapította, és ötévi és egyévi szabadságvesztésre ítélte. Ez utóbbi ügyben De Cubber és az ügyész által benyújtott fellebbezés során Ghent Fellebbezési Bírósága 1980. február 4-én az első büntetést háromévi szabadságvesztésre mérsékelte, helybenhagyta a második büntetést, és egy harmadik büntetést szabott ki. De Cubber jogkérdésben fellebbezett a Court of Cassation-hoz (Kasszációs Bíróság = Legfelsőbb Bíróság). Elsősorban azt kifogásolta, hogy Mr. Pilate bíró fél is volt az ügyben. A Kasszációs Bíróság 1980. április 5-én elutasította a fellebbezést. Megállapította, hogy ezen funkciók gyakorlása az ügyben a bíró által nem sértette a Belga Bírósági Törvényt, sem az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, sem a védelemhez való jogot. Vizsgálóbírák, akiket a Korona nevez ki az elsőfokú bírák közül, folytatták le az előkészítő bírói vizsgálatot. A helyzetük a büntetővizsgálatokat végző rendőrtiszt státusának felelt meg, és amikor ilyen minőségben működtek, a legfőbb ügyész felügyelete alatt állottak. Az igazság felderítése érdekében a vizsgálóbírák széles körű hatáskörrel voltak felruházva. Amikor a nyomozást befejezték, áttették az ügy iratait du Roi ügyészéhez, aki azt a saját előterjesztésével visszaküldte. Ezt követően az elsőfokú bíróság egyesbíróból álló tanácsa – és nem a vizsgálóbíró – határozott arról, hogy a vádlottat tárgyalásra küldjék-e. Az 1967. évi Bírósági Törvény tiltja különböző bírói feladatok párhuzamos elvégzését. Egy bírói tisztségviselő, aki az ügyben vizsgálóbíróként működött, nem vehet részt az ügyben a megyei szintű (assize court) vagy a fellebbezési bíróság bírájaként vagy tanácsának elnökeként. Másrészt a belga joggyakorlat szerint első fokon tárgyalhat olyan ügyeket, amelyekben korábban vizsgálóbíró volt. De Cubber 1980 októberében folyamodást nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bizottságához (Bizottság), elsősorban azt kifogásolta, hogy Qudenaarde Büntető Bírósága nem volt pártatlan bíróság. A Bizottság az ügyet előterjeszthetőnek nyilvánította (egyhangúlag), és arra az álláspontra helyezkedett 1983. július 5-én kelt jelentésében, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát megsértették.

John Murray kontra Egyesült Királyság

Az EJEB ebben az ügyben (1996. február 8.; 18731/91.) a hallgatás joga, valamint az önvádra kötelezés tilalma és az ártatlanság vélelme összefüggéseit fejtette ki. A Bíróság tizennégy szavazattal öt ellenében úgy döntött, hogy az angol hatóságok nem sértették meg Észak-Írországban az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontját (a tisztességes eljáráshoz való jog) azzal, hogy a rendőrségi nyomozás és a bírósági eljárás során a kérelmező a vallomástételt megtagadta és emiatt ránézve kedvezőtlen döntések születtek.

A kérelmezőt 1990. január 7-én abban a házban tartóztatták le, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) Ideiglenes szárnyának informátorát, L.-t fogva tartották. A rendőrőrsre kísérték, ahol a főkapitány az 1987. évi Észak-Írországi szükségállapotról szóló törvény (Emergency Provisions Acte) alapján 48 órára késleltette a kérelmezőnek a védővel való érintkezését, feltételezve, hogy ez a találkozó a rendőrség terrorista ellenes munkáját gátolná. Észak-Írországban a büntető bizonyításra vonatkozó 1988. évi rendelet [Criminal Evidence (Northern Irland) Order] („a rendelet”) alapján a rendőrség figyelmeztette a kérelmezőt, amennyiben nem válaszol még a tárgyalás előtt a feltett kérdésekre, ebből rá nézve kedvezőtlen döntések születhetnek. 1990. január 8-án és 9-én tizenkét alkalommal hallgatták ki a kérelmezőt. Minden egyes kihallgatás előtt az említett figyelmeztetés elhangzott avagy emlékeztették rá. A kihallgatás egész időtartama alatt nem szólalt meg a kérelmező. Csupán az utolsó két kihallgatás előtt vált lehetővé számára, hogy ügyvéddel találkozzon, akinek mindeközben nem engedték meg, hogy a kihallgatáson részt vegyen. 1991. május 8-án Észak-Írország Főbírája (Lord Chief Justice) esküdtszék nélküli eljárásban nyolc év időtartamú börtönbüntetésre ítélte a kérelmezőt, mint tástettest L. személyi szabadságától megfosztása bűntette miatt. A bíró a rendelet által biztosított diszkrecionális lehetőség alapján abból a tényből következően hozta meg a vádlott számára hátrányos döntést, hogy nem adott magyarázatot arra, miért tartózkodott abban a házban, továbbá az eljárás egész időtartama alatt hallgatott. Az fellebbviteli bíróság 1992. júliusában elutasította a kérelmező fellebbezését. A Bizottsághoz 1991. augusztus 16-án fordult a kérelmező. A Bizottság 1994. január 18-án elfogadta panaszát.

A Bizottság megállapította a tényállást és ez alapján készített jelentésében arra a következtetésre jutott tizenöt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sértették meg a 6. cikk 1. és 2. pontját; tizenhárom szavazattal négy ellenében pedig úgy döntött, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették, valamint nem szükséges a 14. cikknek (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) a 6. cikkel összefüggésben történő vizsgálata (tizennégy szavazattal három ellenében). Az ügyet a Bizottság és az angol kormány terjesztette a Bíróság elé.

A Bíróság megállapítása szerint semmi kétség nem fért ahhoz, hogy – bár az Egyezmény 6. cikke kifejezetten nem is szól róla – általánosan elismert nemzetközi szabály a rendőrségi kihallgatáson a vallomástétel megtagadásának joga és az, hogy saját megvádolásához adatokat nem köteles szolgáltatni. Mindezek a 6. cikkben biztosított tisztességes eljárás fogalmának központi elemei. A vádlottnak a hatóságok részéről történő kényszerítésével szemben e védelemmel történő felruházása hozzájárulhat a bírói tévedések elkerüléséhez és a 6. cikk által megkívánt eredmény biztosításához. Annak vizsgálata, vajon megsértették-e a 6. cikket a vallomástétel megtagadása eredményeként született, a vádlottra nézve kedvezőtlenebb döntések, figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor olyan súlyú következtetésekre lehet jutni, amelyeket a nemzeti bíróságok a bizonyítékok és a helyzetnek betudható kényszerítés fokának értékelésével ezeknek tulajdonítanak.

A Bíróság szerint – figyelemmel a kérelmező ellen szóló terhelő bizonyítékok súlyára – a letartóztatása, kihallgatása és a tárgyalás során a házban való tartózkodására adandó magyarázat megtagadása következményeként hozott döntéseket a józan ész diktálta és jelen esetben ezek nem tekinthetők méltánytalannak vagy indokolatlannak. A bizonyítékok szabad mérlegelését megengedő több országban a bíróságoknak lehetőségük van e mérlegelés során figyelembe venni minden releváns tényt, ide értve a vádlott magatartását vagy azt a módot, ahogyan védelmét folytatta. Ebben az összefüggésben a Bíróság nem jelenthette ki, hogy a kérelmező magatartásából levont indokolt következtetéseknek olyan hatása volt a vád bizonyítási terhének a védelemre való áthelyezésére, hogy az az ártatlanság vélelme elvét megsértette volna. Ebből következően a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontjainak megsértését.[75]

Megállapítások

Az alkotmányos büntetőjoghoz kapcsolódóan az Alkotmánybíróság a határozataiban egyértelművé tette az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelményrendszert: a büntetőnorma alkalmazásának ultima ratio jellegét, a szükségesség-arányosság teszt lefolytatását, a normavilágosság igényét, a nullum crimen sine lege és a nulla poene sine lege klasszikus elvének érvényesülését, és annak megállapítását, hogy a büntető eljárásjog és a büntetés végrehajtási jog is az alkotmányos büntetőjog része. A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban pedig az állapítható meg, hogy az Alkotmánybíróság is folyamatosan értelmezi kibontja ezen elvet, valamint védőszerepet nyújt ezen elv érvényesülésének garantálásához, amit az EJEB gyakorlata is csak megerősíteni tud.

Bibliográfia

Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943.

Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971.

Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Cheesman, Samantha: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997.

Constant, Benjamin: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862.

Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)

Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020.

Feinberg, Joel: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1.

Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021.

Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Hobbes, Thomas: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023.

Lebovitz, Adam: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017.

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986.

Mitchell, Chris J.: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988.

Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000.

Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021.

Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984.

Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10.

Stern, Klaus: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984.

Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20.

Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata.

Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5.

Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021.

Tóth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021.

Urofsky, Melvin I.: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison

Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12.

Vasak, Karel: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977.

Zaborovsky, Viktor – Buletsa, Sibilla: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)
  2. Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020, 17.
  3. Lásd például Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, Emberi Jogok Európai Egyezménye, Európai Unió Alapjogi Chartája. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  4. Kúria, Kfv. 35.216/2018. sz. döntés
  5. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  6. Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021, 16.
  7. Uo.
  8. Somody Bernadette idézi a biztos beszámolót (1999., 39.), ld. Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10, 328.
  9. Cservák: Az alapjogi réteg érvényesülése.
  10. Freinburg meghatározását alapul véve az emberi jogok „minden emberi lényt egyaránt megillető, feltétlen és megváltoztathatatlan, alapvető jelentőségű általános értelemben vett erkölcsi jogok”. Joel Feinberg: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 127.
  11. Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5, 197–212.; valamint Toth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021, 77–97.
  12. Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1, 168.
  13. Erről részletesen Klaus Stern: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984, 768.
  14. I. Károlyt 1649-ben az erre a célra létrehozott különbíróság elé állították. A különbírósóságot a Puritán Parlament hozta létre. A királyt büntetőjogi felelősségre vonták, és halálra ítélték hazaárulás elkövetése miatt. Amikor vád alá helyezték, a bíróság előtt védekezett úgy, hogy a Parlamentnek nincs törvényes felhatalmazása arra, hogy perbe fogja, s az eljárás szemben áll és megsérti az ország alapvető törvényeit. Részletesen Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata, 5.
  15. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 24.
  16. Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12, 5.6.
  17. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 16.
  18. Uo.
  19. Más aspektusokban a törvény előtti egyenlőség követelményéből deriválható konkrét jogosultságokat (az egyenlőség általuk vallott
  20. Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984, 682.
  21. Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969, 238–239.
  22. Platón szerint „kétféle egyenlőség van, melyek azonos nevűek ugyan, valójában azonban sok tekintetben csaknem ellentétesek: az egyik […] a mérték-, súly-és számszerű egyenlőség […; azonban a] helyes egyenlőség […] különb embernek többet, a jelentéktelenebbnek kevesebbet ad, […] s így arányosan jár el mindenkivel szemben”. Platón: Törvények, 670.Ennek alapján Platón tanítványa, Arisztotelész is a geometriai (mértani) arányosságot fogadta el „valódi” helyes egyenlőségnek; az az igazságos ugyanis, hogy aki valamilyen szempontból több, mint valaki más, azt több jog illesse. Ld. Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975, 184. E formális felfogást osztó igazságosságnak nevezzük. Részletesebb kifejtését ld. még: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971, 122–124.Arisztotelész elgondolása morál-, a jog-, illetve a politikai filozófia történetében mindvégig meghatározó jelentőségű maradt; annak eszmetörténeti bemutatására azonban jelen keretek között nem vállalkozhatunk.
  23. Csak érintőlegesen tartozik ide pl. az önvádra kötelezés tilalma, illetve a „jogosulatlan kérdezés” esetében a feladatellátás megtagadásának joga (ld. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943, 242.); az ártatlanság vélelme (ld. pl. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986, 325.); az elfogulatlanság követelménye (ld. Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999, 299.); az, hogy senki nem lehet bíró a saját ügyében (ld. Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000, 148.), a társasbíráskodás lehetőség szerinti megvalósítása (ld. uo. 150.), a bírók személyi-státuszbeli (és nem egyszerűen a bírói hatalmi ág szervezeti) függetlensége (ld. Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, 189.) és a „formaságok” betartásának garanciális jellege (ld. uo. 194–194.; valamint Benjamin Constant: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862, 92.)
  24. II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében.
  25. Aranybulla II. cikkely. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  26. Samantha Cheesman: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011, 65–66.
  27. „Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18.
  28. „1. Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelemhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen megállapítják. 2. Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény pillanatában volt alkalmazható.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18.
  29. Uo.
  30. Alkotmány 57.§ (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnősnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Megállapította: 1989. évi XXXI. törvény 34.§. Hatályos: 1989. október 23-tól.
  31. Ld. erről Kukorelli István által szerkesztett alkotmánykommentár. E szerint az Alkotmány 57.§-a több olyan alapjogot tartalmaz, amely az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan realizálódik.
  32. Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 489.
  33. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 19.
  34. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 20.
  35. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023, 173.
  36. E kategorizálás először 1977-ben jelent meg írott formában az UNESCO lapjában. Karel Vasak: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977, 29.
  37. Pl. választójog, közhivatal viseléséhez való jog.
  38. Ezek az ún. klasszikus szabadságjogok: szólásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság, mozgásszabadság; tulajdonhoz való jog, élethez való jog, testi integritáshoz való jog stb.
  39. Ilyenek a munkához való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételhez való jog, pihenéshez való jog, szociális biztonsághoz való jog, a tudományos kutatás szabadsága, tanszabadság stb.
  40. Vasák szavaival: „these rights „can only be implemented by the combined efforts of everyone: individuals, states and other bodies, as well as public and private institutions”. „Such rights include the right to development, the right tot he healthy and ecologically balanced environment, the right to development, the right to a healthy and ecologically balanced environment, the right to peace, and the right to ownership of the common heritage of mankind.” (Vasak: Human Rights, 29.)Továbbá ma már ilyenekként ismerik el a kollektív nemzetiségi jogokat, az ún. fogyasztói jogokat, illetve legújabban az egészséges élelemhez és az ívóvízhez való jogot is.
  41. Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019, 126.
  42. Az 1679. évi Habeas Corpus Act például, mely a letartóztatott és fogva tartott személyek bíróság elé állítását garantálta (ily módon a büntetőeljárás önkényességét korlátozta, külső biztosítékot építve be a jogrendszerbe a fogva tartás jogosságának és megalapozottságának ellenőrzésére), ezen angol történeti alkotmány része volt. Vö. pl. Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 276.Később, 1816-ban, a második habeas corpus törvényben a nem büntetőeljárási jellegű szabadságelvonásra is kiterjesztették e garanciákat. Vö: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 55., 65. jegyzet.
  43. A kettőt gyakran az írott és az íratlan alkotmány terminusaival különböztetik meg, ez azonban megtévesztő, mert bár a kartális alkotmány valóban (szükségképpen) írott, ám nagyobbrészt ugyanez igaz a történeti alkotmányra is. A történeti alkotmány egyrészt abban különbözik a kartálistól, hogy vannak nem írott (alkotmányos szokásokon, évszázadok alatt kialakított és egyöntetűen tiszteletben tartott, bár írott jogforrásban nem szereplő konvenciókon, hagyományokon, azaz az ún. alkotmányos kultúrán) alapuló elemei is, másrészt (és főként) abban, hogy sem az alkotmányos szokások, sem az alkotmány fogalma alá tartozó írott jogi normák köre nem adható meg egzakt jelleggel. Vagyis a történeti alkotmányoknak vannak olyan részei, amelyek tekintetében széles körű egyetértés van abban, hogy azok az adott állam alkotmányhoz tartoznak, míg más normák besorolása vitatott. A büntetőeljárások esetleges önkényességével szembeni garanciát jelentő 1679-es angol Habeas Corpus Act tekintetében a jogtudományban és a joggyakorlatban ilyen vita nincs: az kétségkívül az angol történeti alkotmány magjához tartozik.
  44. Chris J. Mitchell: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988, 2.
  45. Adam Lebovitz: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017, 1–50.
  46. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 21.
  47. Marbury v. Madison, 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803)Az eset leírását ld. pl. Melvin I. Urofsky: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison
  48. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 22.
  49. Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20, 241.
  50. A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az ’alkotmány előtti’ és ’utáni’ jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az alkotmányossági vizsgálatban sincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatálybalépésével válhattak alkotmányellenessé.
  51. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127.
  52. Miniszteri indokolás: adott jogtárgy büntetőjogi védelme már nem szükséges (méltányosság).
  53. Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.
  54. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127.
  55. Uo.
  56. Szabó: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, 239–240.
  57. Ld. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021, 203–210.
  58. 30/1992. (V.26.) AB határozat
  59. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat, 205–206.
  60. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 13.
  61. Uo.
  62. Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011, 205–208. Hivatkozik rá: Czine i.m. 21.
  63. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007, 44. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21.
  64. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21.
  65. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 22.
  66. 5/1999. (III.31.) AB határozat; 14/2002. (III.20.) AB határozat; 15/2002. (III.29.) AB határozat; 35/2002. (VII.19.) AB határozat
  67. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 165–157.
  68. 6/1998. (III.11.) AB határozat
  69. 7/2013. (III.1.) Indokolás [24]
  70. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 157.
  71. 8/2015. (IV.17.) AB határozat, Indokolás [63]
  72. 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [34]
  73. Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021, 149.
  74. Viktor Zaborovsky – Sibilla Buletsa: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2, 98.
  75. Az esetről ld. még a Kúriának a John Murray Egyesült Királyság elleni ügye az 1996. február 8-án kelt ítéletének összefoglalását, Kúria, https://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/john-murray-egyesult-kiralysag-elleni-ugye-1873191 (Letöltve: 2023. június 5.)

 

Cservák Csaba: The historical constitution: a kind of unique legitimacy and a particular division of powers

The three basic types of legitimacy are traditional, charismatic, and rational legal. In the past, legitimacy of tradition was typical. Present days, the legitimacy of rationality is typical. The development of the Hungarian Historical Constitution was characterized by a kind of compromise between the two.

Although the theory of the distribution of power is a product of the Age of Enlightenment, its practical manifestation has been in existence for centuries. The divided power is necessarily restricted which is a prevention of the abuse of power and an institutionalized form of the protection against autocracy. Therefore, it is unequivocal that the real implementation of the distribution of power had been in the center of efforts, much before it was defined.

Contrary to popular belief, Montesquieu didn’t establish the classic three branches of powers, but Aristotle did so. He mentioned deliberative body of public affairs, magistrates and judiciary which – considering the complex role of the parliament – is completely equal to the trinity of legislative, executive and judicial powers. Politeia was declared as the appropriate structure of power which is a mixture of democracy and oligarchy.

Cicero, in his work The State, committed himself to such type of it in which there is an intermediate structure among the monarchy, the rule of aristocracy and the democracy. These two theories can be confidently regarded as a preliminary concept of the distribution of power, because the mixed state can only exist through the precise delimitation of the authority of various factors by involving them into the power in sociology-political sense.[1] Polybios went even further. His theories came up to the conclusions of the ’classical Greek philosophers’. According to his point of view, the different social forces must check and restrict each other, which adumbrates the system of ’checks and balances’.[2]

Beside the legislative and the executive powers John Locke mentions a third-one, the federal power. It can be regarded as the equivalent of the head of state power which is considered a factor of the government system and possess a role of foreign policy as well.[3]

The great oracle Montesquieu distinguishes the legislative power, the power which falls within the scope of international law and executive power related to civil law issues. The latter mentioned is the judicial power and the second mentioned is referring to the monarch/head of state power, which is eventually equal to the trinity-system of Locke’s. (It should be noted that in this era the depositary of the executive power was the monarch, or the administration appointed by him. In the absence of the welfare state, the principal executive tasks tended to the foreign policy.) As an affirmation Montesquieu separates the legislative power into a bicameral National Assembly.[4]

For several aspect in the theory of the distribution of power, it may be more appropriate to use the concept of the separation of the functions of power instead of the concept of the separation of powers. Because on one hand these patrons of the idea practically envisaged the separation of the function of legislative, executive and judicial powers among different bodies. They fought against the concentration of these three functions in one node, so that their aim was not the abolition of the relation of powers.

On the other hand, this proposed concept is more compatible to the system of checks and balances. Latter mentioned can not only be achieved through the rigid separation of constitutional factors, but also by their legally institutionalized relationship-system. The theory of Montesquieu underlying the distribution of powers is also based on this principle. An important factor of the balance is that the individual branches of power, is that one branch should not overpower the other ones, which is guaranteed by the system of authorities of the various bodies controlled by each other. For instance, the dismissal of the government and the potential of the dissolution of parliament. (By the motion of censure in the Hungarian government system and the exclusion of the dissolution of parliament could be mentioned as the distribution of powers, but it is not possible, because of the political identity in between the two concepts).

Let us briefly examine how specific the division of powers was in the system of the Hungarian historical constitution.

There is an interesting dichotomy between the Hungarian Historical Constitution and the former “province of Transylvania”. On the one hand, Transylvania was an inseparable part of the once-was Hungarian state. On the other hand, in the period of the “country torn into three parts” (1526-1686), according to some approaches, Transylvania embodied and represented the independent Hungarian state. Thus, a Hungary without Transylvania can no longer be a successor to the old Hungary. Because of this bifold relationship, we need to have a closer look at the Historic Constitution.

Hungary had a specific constitution: the Historical Constitution based on the Holy Crown.[5] According to this, the Holy Crown serves as the material embodiment of the supreme power of the state and sovereignty.[6] It is not only a symbolic carrier of those, but also provides the legit source from where the state’s supremacy stems. This is a very early appearance of the concept of the legal entity in European legal culture. In the Historical Constitution, moral standards played a major role.[7]

Historic constitutions are also commonly referred to as unwritten constitutions, as opposed to written constitutions, which form the other major category. In the former group, the constitution is not a single document but a collection of norms that are partly customary, and there is a public agreement between the state and its people that elevates them to a constitutional level (in this respect it is similar to the historical constitution of Great Britain, or New Zealand, which became an independent British colony). In case of the written constitutions, there can almost always be found a fundamental document which was intended to be a constitution at the time of its creation.

The historical constitution contains moral and logical principles of popular reasoning which are the limits of future legislation. They cannot be changed, amended, and if they were to be changed, it would have to be explicitly declared that this or that guiding principle is now inapplicable.

The idea of the continuity of law is also intertwined with the Holy Crown. In other words, existing legislation can only be amended in accordance with the rules already in force.

The crown expresses abstract supreme power separate from the king’s personal one, and therefore the monarch cannot privately own the country (This was a highly developed abstraction in the context of patrimonial-feudal medieval thinking!) The king does not exercise power alone, but together with the noblemen – so we can observe the germ of the principle of popular sovereignty in this context.

The historical constitution is not a sign of ossified conservatism, but it also contains the potential for change, but only allows for organic, continuous development that is in accordance with its own rules. The principles of the historical constitution, which can be traced back to the feudal era and even to the blood oath, thus corresponded to the idea of the state in the bourgeois era. The ‘liberty of the one and equal noblemen ship’ declared in 1351 was an early manifestation of non-discrimination.

The reforms of April 1848 did not abolish this, but rather extended it.[8] The serfs and the bourgeoisie – the first group had been previously oppressed and the latter one which had undergone anemic development -, were brought into power. They did not take away the rights of the privileged but gave privileges to virtually all citizens. But the core of the ancient constitution, its logical-ethical inner basis, remained unchanged. They did not even try to change it, but proudly referred to its timelessness and almost eternal characteristic.

For almost a millennium, Hungary’s form of government was a kingdom headed by a king. However, unlike many medieval states, the power of the monarch was controlled from very early on by what is now called ‘checks and balances’, and the parliament played a significant role in law-making from very early on. The king could only rule once he had been crowned and had accepted the constitutional conditions at the same time as the ceremony. Compared with other states of the time, the powers of the Hungarian Parliament were broader than those of the other states of the time.[9] The development of the legal status and administration of the various ‘bordering provinces’, however, took interesting turns very early on.

The Transylvanian princes, in their treaties with the Hungarian king, repeatedly acknowledged their obligation not to alienate parts of their possessions in order to protect the territory of the Holy Crown, and declared that Transylvania was an inalienable part of the Hungarian Crown.[10] The Treaty of Speyer, signed on 16 August 1570 by Maximilian and Janos Zsigmond, stated that ‘…nothing of the property that the sovereign prince holds of the crown of the country shall be alienated, although he and his successors shall be free to mortgage or pledge it to the benefit of others if necessary (retaining the clause prohibiting perpetual alienation.)’ ‘Neither Transylvania, nor any other counties long since subordinate to it, nor their castles or fortifications be alienated from the crown of Hungary other than as it now possessed’ – declares a similar agreement between Gábor Báthori and Matthias II.[11]

The most important guiding principle of the historical Hungarian constitution was the Doctrine of the Holy Crown. Under its aegis, the backbone of the nation was made up jointly by king and nobility. In other words, the king does not rule; the crown does. (This can be understood as an early prototype of the separation of powers.) As a consequence, legally speaking, the king did not own his country as private property. It is to be noted that de iure, Hungary and Bohemia were frequently in personal union. This spurred Wenceslaus III, King of Bohemia and one of the pretenders for the Hungarian throne of the eventually triumphant Charles Robert of Anjou to lay claim to parts of the country.[12]

Sigismund of Luxemburg was elected Holy Roman Emperor as the king of both Hungary and Bohemia, with later shared rulers of these countries usually inheriting both titles simultaneously. Matthias Corvinus (r. 1458-1490) occupied parts of Bohemia and declared himself king of that country, but de iure, Bohemia remained intact as an independent entity. The Jagiellonian kings of Hungary (Vladislaus II and Louis II) also reigned in Bohemia, thereby holding both titles themselves. In 1526, Hungary broke into three parts.[13] The legitimate successors to the Kingdom of Hungary became the House of Habsburg, who also constantly bore the title of Bohemian kings. Upon the outbreak of Rákóczi’s War of Independence, Francis II Rákóczi was elected ruling prince. Even though his forces occupied a significant portion of the country, the Habsburgs still considered themselves its heads of state.[14]

For a short time after the dethronal of the House of Habsburg during the War for Independence of 1849, Lajos Kossuth was exercising the power of the head of state (and, in practice, the head of government) as Governor-President in which amounted to a presidential state model. After crushing the revolution and before being compelled by historical circumstances to sign the Austro-Hungarian Gerat Compromise of 1867, the Habsburgs a military dictatorship. The Gerat Compromise created a real union between Austria and Hungary.[15] Interestingly, despite its historical role and economic importance, Bohemia was not made an equivalent constituent state of the Empire. It begs the question whether a triadic rather than a dualistic state model would have proven more durable in withstanding the storms of history looming ahead…

During the period following defeat in WWI, forms of government in Hungary followed one another as rapidly as the coups d’état that brought them about. Initially, Mihály Károlyi became president of the republic in what was intended to be a parliamentary system, followed by the 133 days of dictatorship by the Hungarian Soviet Republic. Upon the fall of the latter, the powers of head of state were taken over by Rear admiral Miklós Horthy, elected on March 1st, 1920, as Governor of Hungary. His jurisdiction was continuously extended, and his mandate was life-long. As his legal powers over the parliament strengthened, he gained the ability to return legislation for deliberation and was granted the right to dissolve the government. He could also nominate members (more and more of them) to the second chamber of parliament. His legal powers were a peculiar “alloy” between those of a semi-presidential president and a constitutional monarch. Horthy even attempted to pass on his powers via dynastic succession. He had his own son elected Deputy Governor who, upon meeting certain criteria, would have been able to take over the office of Governor after the death of the head of state.[16] Following WWII, Act I of 1946 was accepted. Even though it was referred to by many in later times as a ‘Little Constitution’, it did not explicitly declare a form of government despite reinstituting the office of president of the republic.

To summarize, we can say the following. The Holy Crown is the transfigured depository of Hungarian royal power. All powers derive from the Crown. The members of the Holy Crown are Hungarian citizens with full rights, i.e., the noblemen.

Bibliography

Arató Balázs: Az osztrák-magyar „álladalomról”, in Lajos Edina (ed.): Alkotmányosság a pandémia korszakában, Lícium-Art, Debrecen, 2021.

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (ed.): Számadás az Alaptörvényről, Magyar Közlöny, Budapest, 2016.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés. M. Közig., Budapest, 1941.

Horváth Attila: A Szent Korona-tan története, in Arató Balázs. (ed.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Patrocinium, Budapest, 2018.

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1.

Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció, KRE-DIt, 2023/1.

Máthé Gábor: Die Problematik der Gewaltentrennung, Gondolat Verl., Budapest, 2004.

Sári János: A hatalommegosztás, Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

Szilágyi Sándor (ed): Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. (1608-1614), Budapest, 1880.

Sakmyster, Thomas: Admirális fehér lovon, Helikon Kiadó, Budapest, 2001. (Original title: Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944.)

Zetényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarországért Kulturális Egyesület, Budapest, 2009.

References

  1. See. Sári János: A hatalommegosztás, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 19–21. (Hungarian)
  2. János Sári mentioned that after, Sabine és Louis Fisher insights. See Sári: Hatalommegosztás, 18.
  3. See Sári: Hatalommegosztás, 30–34.; Máthé Gábor: Die Problematik der Gewaltentrennung, Gondolat Verl., Budapest, 2004, 15–64.
  4. See Sári: Hatalommegosztás, 37–40.
  5. See Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (ed.): Számadás az Alaptörvényről, Magyar Közlöny, Budapest, 2016, 541–543.
  6. Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció, KRE-DIt, 2023/1, 169–175. (Hungarian)
  7. Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1, 164–169. (Hungarian)
  8. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés. M. Közig., Budapest, 1941, 16. (Hungarian)
  9. Zetényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarországért Kulturális Egyesület, Budapest, 2009, 54. (Hungarian)
  10. Horváth Attila: A Szent Korona-tan története, in Arató Balázs. (ed.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Patrocinium, Budapest, 2018, 45–70. (Hungarian)
  11. Szilágyi Sándor (ed): Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. (1608-1614), Budapest, 1880, 269. (Hungarian)
  12. In Hungary, he reigned as Wenceslaus I, while in his native Bohemia (following the death of his father, Wenceslaus II), he was known, between 1305 and 1306, as Wenceslaus III.
  13. A significant portion of the country was occupied by the Ottoman Empire, while the Principality of Transylvania practically functioned as a ‘second Hungary’.
  14. Leopold I (1657-1705), Joseph I (1705-1711) and Charles III (1711-1740). It is to be noted that the latter was also known as Charles II as King of Bohemia and Charles VI as Holy Roman Emperor.
  15. Arató Balázs: Az osztrák-magyar „álladalomról”, in Lajos Edina (ed.): Alkotmányosság a pandémia korszakában, Lícium-Art, Debrecen, 2021, 99–104. (Hungarian)
  16. See: Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon, Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 255. (Hungarian) (Original title: Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944.)

 

Cservák Csaba: Chapters from the legal history of popular representation

Preface

There exist a number of well-known and widely employed electoral systems. The most defining principle of plurality systems is individual competition between candidates. Such systems can be broken down into two different types: the relative- and absolute majority vote. The latter of these requires more than half of all votes cast in any given constituency in order for a mandate to be won. In proportional voting systems, citizens cast their ballots on party-lists instead, while mixed systems simultaneously encompass the aforementioned characteristics.[1]

Let us take a look at more specific categories now, as they are found in both theory and practice.

Relative majority possesses centuries-old roots in Britain, although naturally, as a modern voting system, it took shape only upon the establishment of civil society. It is a highly disproportional system – even more so before 1832 –, with the geographic size and population count of districts both presenting great fluctuation vis-à-vis each other. In addition, representatives were elected by open voting.

Absolute majority electoral systems were created during the second half of the nineteenth century to remedy the shortcomings of the relative majority vote. (Refer to the chapter on voting systems, including the issues of wasted vote and ‘Condorcet winners’; a method named after Nicolas de Condorcet, French mathematician who lived between 1743 and 1794.) According to Borda (1733-1799),[2] objectivity and justice would be best served if voters were allowed to rank all of a district’s candidates in their order of preference, with such an order determining the winner after the appropriate calculations. Given the sheer number of candidates, this method, itself never tested at parliamentary elections, might appear difficult to implement; however, it lends great importance to secondary votes, potentially bringing about a ‘just’ form of popular representation based on compromise. The alternative vote[3] particular to Australia since 1919 stands on a similar principal footing, also requiring the ranking of candidates.[4] If the primary preferences fail to yield an absolute winner, the secondary preferences on the ballots cast for the least popular candidate are added to the primary votes, repeated, if necessary, by tertiary and lesser preferences until such time that the first candidate passes the fifty percent mark.[5] (This method bears a certain resemblance to the single transferable vote, distinguished, however, by its lack of proportionality, since alternative voting only awards a single mandate per district.)

It must be highlighted that in theory, alternative voting is more just than absolute majority methods, because the latter only take into account secondary preferences on the two (or more) candidates already having passed into the second round via primary preference votes. By contrast, alternative voting allows for the weighing of all preferences, including tertiary or even more distant expressions of support. (Ad absurdum, in an absolute-simple majority system, similar to the one previously employed in Hungary, a less rejected candidate eventually claiming victory through secondary and tertiary votes would not even have made it to the second round with just fifteen percent of primary votes!)

What this would mean is that a reserved and less maverick candidate hated by fewer voters than the frontrunners would not even get to the second round in an absolute majority system, even though such a candidate, given all the secondary and tertiary votes received, would be the overall most popular choice.[6] This ties in well with the argument that a government is not only the government of the voters actively electing it, but of all citizens of the country. Therefore, other than its popularity, its unpopularity is also a relevant factor.

Types of absolute majority voting

The aforementioned absolute majority voting systems can be placed into two categories. In one of these, the first and the second place candidate from the first round are entitled to run in the second round, requiring fifty percent of votes plus one to gain a mandate. This method is known as the absolute-absolute majority system, restricted, for the most part, to direct presidential elections. Under the rules of absolute-simple majority, acquiring a simple majority in the second round is sufficient, naturally allowing more than two candidates to run, although deals struck by the political parties involved often cause such additions to drop out, reducing the actual number of candidates to just the two most popular. (The Hungarian voting system previously in effect followed this method.[7] The procedure particular to France is placed under scrutiny in the final chapter dealing with the French system of government and electoral system.)

Experience dictates that due to voter abstention, candidates having attained at least forty percent of the vote during the first round will tend to retain their advantage in the second, while those in the lead with thirty percent or less stand on a more shaky ground: the chief factor in whether or not they will also emerge victorious in the second round is secondary preferences.[8]

The nuances of the relative majority system have already been discussed, the implementation of which would force existing political parties to join forces and run joint candidates together, thereby making factional alliances more transparent and evident to the voter. This factor, given the system’s single-round, party-list nature, would be more equitable to citizens, granting them a clear picture of just who else they are about to support alongside their own favourite parties. Because of this, an argument could be made for the implementation of relative majority single-member districts in Hungary.[9]

Current legislation also allows for the running of joint candidates.[10]

On a related note, the second round also allows voters to pass their judgements on any coalitions that might have been formed, taking into account party declarations and communications. This is their only way of doing so, given the indirect nature of the prime minister’s selection – with the exception of the Israeli system.

Block voting

As evident as it may sound, it is nevertheless important to point out that one district equals one mandate (therefore, the district magnitude is one). On the other hand, this is by no means a necessity in plurality voting; the classical English system typically allocated two mandates per district, allowing citizens to vote for two candidates.[11] Even as far as the mid-twentieth century, certain countries (such as the UK, India, Canada and the USA) featured a few (!) multiple mandate constituencies, while the rest of the country could only send one representative to parliament; or congress. This solution – even though certain sources disagree – is a form of plurality voting, rather than constituting a proportional model.

The same can be said of the singe-list system, formerly known as the small-list system, which is currently employed in Hungary during municipal elections, and which also featured in the draft of a number of French electoral legislation proposals. Also called block voting, the essence of this model lies in the relative majoritarian distribution of mandates. Each citizen has as many votes as there are mandates to acquire in any given district. It was first employed in the Australian Senate from 1901 to 1948.

The cumulative single-list system differs from the single-list system in that it allows voters to cumulate all their votes for a single candidate. (The cumulative party-list system, detailed later, can itself be differentiated from its single variant by the fact that its distribution of mandates is based upon the ratio of votes cast on the various party lists. Therefore, cumulation only enters the fray in determining the order of candidates on any concrete list. It is considered a semi-proportional model.)[12] It remains a system predominantly featured in the Anglosphere: its first occurrance was in the Illinois House of Representatives in the United States between 1870 and 1980. From the late nineteenth century, both the US and the UK have been using this method in various school board and corporate elections. In the latter case, individual US states (currently seven) would sometimes enforce it as mandatory.[13]

Preferential systems

According to the time-honoured view, in a proportional/party-list system, citizens are only entitled to vote on party-created lists, with no ability to influence who their vote personally benefits. Is this truly the case, even today?

Proportional electoral systems first ‘came into fashion’ in the early twentieth century: 1906 in Finland (then part of the Russian Empire), 1909 in Sweden, 1917 in the Netherlands, 1919 in Switzerland, Italy and Norway alike. In Denmark, Germany and Austria, 1920 marked the year of conversion from a majority model to a list-based, proportional one. Practically in the cradle, these methods began to branch out and develop more nuanced alternatives, such as the various preferential systems, their true advent made manifest in the second half of the twentieth century.

The question of vote structuring determines how many votes a single citizen is allowed to cast, and how. There exist single-vote and multiple-vote systems. The latter can be broken down further into preferential models, models that enable the cumulation of votes and models that allow for vote splitting. In the first case, voters are entitled to make modifications on the party-list, swaying them towards their preferred candidate. In the second case, it is possible to reinforce the position of one candidate by allocating them extra votes, further increasing their chance to gain a mandate. Lastly, the third model opens up the aforementioned possibilities in the case of lists as well.

In terms of the right of voters to bring about such modifications, the various preferential systems paint a colourful picture worldwide. Only one preferred candidate can be designated in Austria, while the same number is four in Italy. It is possible to split votes in Switzerland and Luxemburg, giving each voter as many votes as there are mandates to gain in a district, which can be cast for different parties. By now, in most Western European countries, allowing citizens to influence party list compositions has become common practice. In Belgium, the influence of preferential votes determines almost fifty percent of the order of candidates on party lists. The German system remains almost the only one disallowing this practice, its single districts purporting to substitute for the lack of choice between individual persons.

Since the fall of Communism, a number of Central-Eastern European countries also implemented ways to create more flexible party lists. In Poland, citizens must select a name from a regional party list, an act with which they also cast their vote for that candidate’s party itself. Similarly, the Slovene model divides electoral districts into single-member constituencies, in which single candidates are also the nominees of their respective party lists. Again, voting for a candidate is also voting for a party list.[14] Mandate distribution is based on the proportion of ballots cast for each party list, giving successfully acquired mandates to candidates having won the greatest number of votes on their respective lists. Czechia and Slovakia also allow their voters to influence the prearranged order of party lists. Each citizen may designate four candidates they have especial preference for. Such preferential votes will result in the acquisition of a mandate in the event that at least ten percent of voters in the district cast such a vote, and the candidate in question managed to seise at least ten percent of all the preferential votes his party received. Austria operates similarly, except it requires an amount of preferential votes equal to at least half of what is necessary for a single district mandate, or one-sixth their total number cast in their party’s favour.

Finland’s ‘flexible list’ enables party list rankings to be molded entirely by voter will; on each ballot, the candidates of parties are merely displayed in alphabetical order.

(European practice indicates that party list rankings provided by the parties themselves will seldom be altered by preferential votes. Still, it is a matter of principle to allow a modicum of choice between the individuals running on the same platform, preventing the ‘secondary recruitment’ within the parties to be the sole decider of who gets into parliament. In our view, such methods unite the best of both worlds from single-district and party-list voting systems, aiming for an equitable solution in mandate distribution, acceptable both in terms of directness and proportionality.)[15]

Premium list systems

In Hungary, Act XXII of 1947 (along with creating discriminative rules for nominations and disqualifications) introduced the premium system. In it, attaining 60% of the vote automatically awarded 80% of the seats in parliament, while gaining 75% would land that faction all (!) mandates. The quotient was raised to 14,000 and national lists to 60 candidates. Another early example for majority bonuses is found in Fascist Italy from 1924 on, retained but moderated in its effects by the 1946 republic.

Premium systems similar to the above are still in use today. For instance, the electoral system of Paraguay allocates two-thirds of all mandates by default to the party standing victorious in the elections, distributing the rest proportionally. In South Korea, 244 representatives are directly elected, 38 by the winners themselves and 37 by the other parties. The winner in Malta is granted an additional four premium mandates. (It is a popular misconception in Hungary that under the rules of the current system, the party carrying an election is given the mandates of its rivals that failed to meet the minimum electoral treshold.

Limited voting (LV) can be considered a unique,[16] semi-proportional voting system. Initially a British invention to be used in a number of individual constituencies between 1867 and 1885, it later appeared in the Kingdom of Italy, US-occupied Japan and post-Franco, democratic Spain. Similarly to block voting systems, this method essentially enables participants to select multiple single candidates. However, citizens have fewer votes than there are mandates distributed in any single district. (For example, there used to be two single constituency votes allocated to Japanese citizens, with four to ten attainable mandates.) Why would this method be more proportionate than block voting, itself widely classified as a majority system? The answer is made apparent through a simple deduction. In the latter system, whenever a party or a faction enjoys overwhelming popularity in any given district, all its supporters tend to throw their whole weight (votes) behind this group. This is made especially likely in today’s party-centred political atmosphere. In such a case, a candidate with 25% popularity will always defeat another with 20%. By contrast, the LV system distributes more mandates than the amount up for grabs by the most popular candidates, thereby allowing some form of representation for their opposition as well. (Under a two-vote model, this tends to lead to the first and second place belonging to Party A, with the third and fourth going to Party B. In such systems, parties usually run as many candidates as there are votes, otherwise, said candidates would also compete against each other.) The SNTV system, also formerly employed in Japan, is considered a subtype of LV, giving each voter one vote in a district with multiple mandates to win. However, it is necessary not to mesh them together, seeing as multiple votes enable the option of vote splitting, thereby constituting a factor of primary importance when classifying voting systems. In this sense, one- and two-vote systems can be sharply differentiated. Therefore, there is a far greater distance between one and two than between two and three. (Japan has since converted to a mixed voting system.)

SNTV carries a large risk factor for parties, especially major ones, necessitating in-depth surveys to determine their electoral support. If they run fewer candidates than it would be justified by their popularity, then a great many votes cast for them will end up wasted, not contributing towards the acquisition of mandates. If, on the other hand, they stand too many candidates, they run the risk of having the vote splintered among them, decreasing each other’s chances and potentially allowing outsiders to have the last laugh and snatch mandates, leading to results worse than the party’s electoral support would suggest.[17]

The vote-transfer system

The virtues of proportionality and choice between individuals are organically conjoined in the vote-transfer system, originally conceived by British mathematician and schoolmaster Thomas Wright Hill in 1819 and later expanded upon by political scientist Thomas Hare in 1857.[18] It saw its first use during the 1856 Danish Rigsdag elections, adopted for the second chamber within a year. The vote-transfer system is currently employed in Ireland and Malta[19]. In multiple mandate electoral districts, citizens are expected to vote for and rank as many candidates as there are potential mandates in the district.

  1. After the ballots have been cast, the Droop quota[20] serving as the basis for mandate distribution is calculated. It is arrived at by dividing all valid votes cast in the constituency by the total number of allocated mandates plus one, and then adding one again to the quotient thus gained. Any candidate whose number of primary votes reach the Droop formula is elected.
  2. If all mandates cannot be distributed using the above method (which, given trends of vote division, is rather likely), a new calculation is necessary. The votes of candidates already elected are divided again, based on the secondary preferences indicated on each ballot, but the votes of secondary candidates are only increased by a single rate. This rate is:

The number of votes of an elected candidate – Droop quota

The number of votes of an elected candidate

Whoever manages to reach the quota by adding this number to the number of his votes acquires a mandate.

  1. If all seats allocated to this district are still not filled, the votes of the candidate receiving the least amount of primary votes are annulled, distributing the candidate’s ballots based on the secondary preference written on each, between the candidates still lacking a mandate. Those reaching the Droop quota are elected.
  2. If even after this step, there remain unclaimed mandates, the ballots of those who gained a seat according to points 2 and 3 are redistributed along secondary and tertiary preferences following the above method. Again, candidates arriving at the Droop quota gain a mandate.
  3. In case the mandates are still not fully distributed, the entire process continues as long as necessary.

In order to guarantee proportionality, multiple layers of voter preference must be taken into account. In spite of it being a single-winner vote, party candidates – in fact, candidates in general – tend to inform the electorate about whose backing they would find desirable after their own. (It is expedient for parties to weigh their own popularity and run only an optimal number of candidates in order not to affect each other’s chances negatively.) In Ireland, for example, the district magnitude is 3.7, therefore, their lower-preferences candidates matter less. Placing less burden on voters, lower magnitudes are certainly more advisable under the aegis of such systems.

Bibliography

Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok, Villányi úti könyvek, Budapest, 1998.

Humphreys, John H.: Proportional Representation, A Study in Methods of Election, Methuen & Co. Ltd., London, 1911.

Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest 1998.

Lijphart, Arend: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

References

  1. Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998, 35. (Hungarian)
  2. Dezső: Képviselet és választás, 41.
  3. Also known, particularly in the United States, as instant-runoff voting, developed by US architect William Robert Ware around 1870.
  4. Interestingly, the matter of prioritisation never truly emerged in party-list voting systems. The author perceives its significance in two ways. First, the secondary preference of voters could come into play in case a party would prove unable to pass the parliamentary threshhold by primary votes alone. Second, if, by one of the existing vote distribution methods (the highest average method in particular), two parties would enter a tie, preference could be given to the party with more secondary votes.
  5. In case no one managed to acquire the absolute majority of primary preferences, the process continues with the candidate possessing the least amount of ballots dropping out, their votes collected into bundles, this time with the secondary preferences in mind, adding these bundles to the ballots of remaining candidates. In the event that an absolute majority winner is still not found, the next-to-last candidate’s vote-bundles are similarly distributed among remaining candidates, and so on and so forth until somebody reaches the absolute majority threshhold.
  6. (A similar mathemathical dilemma could arise the following way: while even in the second round, the absolute majority method only gives relevance to secondary preferences, it is entirely possible that a candidate would become a representative under the alternative voting system only through tertiary or lower votes – in other words, purely out of a lack of rejection by their opponents.)
  7. Compared to the previous Hungarian system, the current French model presents a peculiar case. In single-member constituencies, if the first round yields no absolute winner, the second round is played out between the winner and the runner-up of the first round, as well as anyone else with at least 12.5% of votes. (This model could be deemed more just than the Hungarian system, because a third candidate — and any additional ones — only „interrupt” the race if they possess substantial support and backing from the population; instead of merely gaining a bargaining position against the ’big shots’. By principle, it is an absolute-absolute majority system, only becoming absolute-simple in exceptional cases.)
  8. Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest 1998, 153–154. (Hungarian)
  9. Naturally, the fact that the single-round relative majority system produces disproportionate results remains an argument against it. Another of its drawbacks is that even though an election carries its consequences over the next four years, its outcome is determined in but a single day; comparatively a very short time period. Two rounds mean at least two days, thereby decreasing the „random” factor so heavily present in single-round voting. For example, weather may discourage certain voter demographics from casting their ballots and a single piece of sensationalist news may captivate and manipulate voters for just enough time. (Fair weather often incentivises farmers to work their land, families to go hiking, etc.)
  10. Unlike in the case of joint- and affiliated lists, the current Hungarian electoral statute gives no allusion as to where fractional votes cast on joint candidates are allocated.
  11. In 1967, Mauritius converted from a relative majority system with forty single mandates to a relative majority system with twenty triple mandates. Later, they also implemented ten balancing mandates. The Seychelles employed seven double mandate- and one single mandate districts.
  12. Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok, Villányi úti könyvek, Budapest, 1998, 43. (Hungarian)
  13. See: ’FairVote – State Regulations on Cumulative Voting for Corporate Boards’. https://archive.fairvote.org/?page=758
  14. In our view, given that it disallows selection between different candidates of any given party, this model isn’t a preferential-proportional system. Instead, it shows more similarity with the kind of personalised PR systems currently in use in Germany.
  15. Further reading on the various methods of mandate distribution: Arend Lijphart: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 69–71. (Hungarian)
  16. Lijphart: Választási rendszerek, 85.
  17. Fábián-Kovács: Voksok és mandátumok, 44.
  18. John H. Humphreys: Proportional Representation, A Study in Methods of Election, Methuen & Co. Ltd., London, 1911.
  19. Ever since the 1974 Maltese constitutional revision.
  20. This is sometimes confused with the Hagenbach-Bischoff quota. The difference lies, first and foremost, in that the latter method works only with whole numbers gained through the quotient, instead of rounding up and adding one in case of fractions, as seen in Ireland. (Naturally, when working with a multitude of votes, the above amounts only to a very minor difference between the two quotas.) In addition, the Hagenbach-Bischoff formula is known not only as a quota system, but also as a mandate distribution method employed, among others, in Hungary. It breaks the distribution of mandates down to two phases; in the second one, unallocated mandates are meted out to the parties using the highest averages method. (In Hungary, a similar technique – the D’Hondt method – is employed as the second stage of a two-level system, rather than merely the distributory phase of a single-level formula. Therefore, even here, we can observe nuances of difference.) On the differentiation of specific terminology, see: Fábián-Kovács: Voksok és mandátumok, 37-38.

 

Holló Róbert: Az indián igazságszolgáltatás – Őslakos törzsi bíróságok az Egyesült Államokban

Bevezetés

Az indián törzsi bíróságok és a Courts of Indian Offenses (Indián Bűncselekmények Bírósága) vitális szerepet játszik az Egyesült Államok különböző indián rezervátumaiban élő indián és nem-indián személyek között felmerülő viták rendezésében. A törzsi bíróságokat az indián törzsek működtetik a törzs által hozott vagy a törzs saját jogrendszerébe emelt törvények és eljárási rendek alapján, amelyek gyakran eltérnek a szövetségi és állami bíróságok törvényeitől és eljárásaitól. A legtöbb törzs a Belügyminisztériumtól kap finanszírozást bírósági rendszerének működtetésére, bár sok törzs ezt a finanszírozást saját forrásaiból egészíti ki. A Courts of Indian Offenses viszont az Egyesült Államok belügyi igazgatása és a Bureau of Indian Affairs által egyes rezervátumokban működtetett különleges bíróságok. Ezek a bíróságok a Code of Federal Regulation 25. kötetében foglalt szövetségi rendelkezések alapján működnek, és ezért gyakran „CFR” bíróságoknak nevezik őket. Jelenleg körülbelül 150 törzsi bíróság működik az Egyesült Államokban és körülbelül 20 CFR bíróság. Bár az őslakosok számos más módszerhez is folyamodnak a vitáik rendezésében, beleértve azokat a hagyományos vitarendezési módszereket is, amelyek közül néhányat a törzsi igazságszolgáltatási rendszerükbe is bevontak, ez a dokumentum elsősorban az indián törzsek és az Indián Ügyek Hivatala által létrehozott hivatalos igazságszolgáltatási rendszerekre összpontosít.

Rövid történelmi áttekintés

Bár az indiánoknak voltak módszereik a viták megoldására, mielőtt az angol jogot bevezették volna az észak-amerikai kontinensen, a hivatalos bírósági intézmények indián területeken való megjelenése meglehetősen új dolog.[1] A törzsi bíróságok kialakulása egy 1880-as években történt esetre vezethető vissza, amely a mai dél-dakotai Rosebud indián rezervátumban történt, amikor egy Crow Dog nevű lakota állítólag megölt egy másik lakota indiánt, Spotted Tail-t.[2] A gyilkosság idején nem volt hivatalos lakota bírósági rendszer, hanem a lakoták, a viták megoldásának hagyományos módszereit használva, Crow Dog-ot a törzs egy hétre kiközösítette, majd ezt követte a megbocsátási ceremónia, ahol az áldozat családja megbocsátotta Crow Dog bűnét, majd megkezdődött a „gyógyulási” folyamat -mind az áldozat hozzátartozói, mint az elkövető tekintetében -, amiben arra kötelezték Crow Dog-ot, hogy nyújtson kárpótlást Spotted Tail családjának azzal, hogy biztosítja a család számára szükséges ellátást. Nem volt akasztás, nem volt börtönbüntetés. A szövetségi területi bíróságok, aggódva, hogy a lakota módszer miatt Crow Dog büntetlenül maradt, közbeléptek, és gyilkosság miatt fehér, szövetségi bíróság elé állították.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a szövetségi bíróság nem emelhet vádat Crow Dog ellen gyilkosságért, mivel a Lakota sziúk és az Egyesült Államok közötti szerződésben a Lakota sziúknak fenntartották a jogot, hogy saját igazságszolgáltatást végezzenek.[3] Az Egyesült Államok kormánya úgy érezte, hogy ez az ügy példázza a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás hiányosságait az indián területeken, és gyorsan cselekedett is, hogy a súlyos bűncselekményeket elkövető indiánokat szövetségi fennhatóság alá vonja. Az Egyesült Államok belügyminisztériuma, az indiánügyeket irányító szövetségi ügynökség szintén lépéseket tett annak érdekében, hogy az indián rezervátumokban „Courts of Indian Offenses” néven egy különbíróságot hozzon létre,[4] amelyek a szövetségi szabályozáson belül, a Code of Federal Regulations (más néven „CFR”[5]) található Code of Indian Offenses nevű törvénykönyv alapján ítélkezett a kevésbé súlyos bűncselekmények elkövetői felett, valamint rendezte a törzs tagjai közötti vitákat. Ezeket a bíróságokat CFR bíróságoknak nevezték. Fontos jellemzőjük, hogy a nem-indián személyek nem vonhatók ezen bíróságok joghatósága alá a kifejezett beleegyezésük nélkül. Az így létrehozott bíróság bírói közül sokan a helyi BIA[6] felügyelői voltak, akiknek célja az volt, hogy az őslakosokat beolvasszák a nem-indiánok világába, és elnyomjanak minden olyan tevékenységet, amely ezt az integrációs célt akadályozta. E bíróságok többsége és a törvények, amelyek alapján működtek, nem tükrözték az őslakosok értékeit és szokásait, hanem ehelyett arra tettek erőfeszítéseket, hogy ezeket az értékeket az uralkodó társadalom által fontosnak tartott értékekké változtassák.

Korai törzsi bíróságok

Az indián törzsek csak 1934-ben kaptak engedélyt arra, hogy saját igazságszolgáltatási kódexet hozzanak létre, és bíróságokat működtessenek az indián törzsek által elfogadott törzsi törvények végrehajtására[7]. Ennek az igazságszolgáltatási rendszernek a létrehozása az indián nemzetek létezésükből fakadó eredeti jogköréből fakad, abból a velük született és őket saját jogon megillető szuverenitásból fakad, hogy saját törvényeket fogadjanak el, és azok alapján szabályozzák, kormányozzák saját magukat. Fontos megjegyezni, hogy a szövetségi és állami bíróságokkal ellentétben, amelyeket az Egyesült Államok és a tagállamok alkotmánya különálló, de egyenrangú kormányzati ágként hozott létre a végrehajtó és a törvényhozó hatalmi ágakkal együtt, a legtöbb törzsi bíróságot a törzs vezető testülete által biztosított hatáskörben hozták létre. Egyesek szerint ez azt jelenti, hogy a törzsi bíróságok nem működnek a törzsi kormánytól elkülönülten, azaz a rendszerben nincs jelen a klasszikus hatalommegosztás, nincs garantálva a hatáskörök szétválasztása. Viszont az is igaz, hogy a legtöbb törzsi igazságszolgáltatási törvénykönyv és alkotmány rendelkezik a törzsi bíróságok függetlenségéről. A legtöbb törzsi igazságszolgáltatási kódex szabályozza a törzsi bíróságon alkalmazható eljárási rendet, valamint deklarálja a bíróság elé terjeszthető ügyek különböző típusait is. A törzsi törvénykönyvek fontos részei közé tartoznak azok a szakaszok, amelyek meghatározzák a bíróság joghatóságát, valamint azt, hogy hol, milyen területen kell a jogvitára okot adó eseménynek megtörténnie ahhoz, hogy a törzsi bíróság joghatósága kiterjedjen rá. Egyes indián törzsek nem döntöttek úgy, hogy saját törvénykönyvet fogadnak el, és továbbra is a Code of Federal Regulations-ben található Code of Indian Offenses – kvázi „Indián Bűncselekmények Törvénykönyve” – alapján működnek, és ugyanezen okok miatt a kisebb törzsek nem engedhették meg maguknak, hogy saját bírósági rendszert működtessenek, ezért úgy döntöttek, hogy megtartják a BIA által működtetett CFR bíróságokat. Ezek a bíróságok hasonlóak a törzsi bíróságokhoz, azzal a különbséggel, hogy a BIA anyagilag felelős az ilyen bíróságok igazgatásáért, vagyis fenntartóként működik. A legtöbb CFR bíróságon van kirendelt védő, míg sok törzsi bíróságon ilyen kötelezettség nincs. A törzsi bíróságoktól némileg eltérnek a CFR bíróságok által tárgyalható ügyek típusai is, mivel a CFR bíróságok nem tárgyalhatnak törzsi belső vitákat, például választási vagy politikai vitákat, és nem tárgyalhatnak olyan vitákat, amelyekben nem-indián felek vesznek részt, kivéve, ha azok beleegyeznek abba, hogy a CFR-bíróság felettük ítélkezzen.

Public law 280[8]

Néhány államban a törzsek nem működtetnek bírósági rendszereket, vagy olyan bírósági rendszereket működtetnek, amelyek nagyon korlátozott típusú ügyeket tárgyalhatnak, mint például a törzs vadászati és halászati törvényeinek a megsértése vagy a Indian Child Welfare Act – az Indián Gyermekjóléti Törvény – alapján felmerülő ügyek[9]. Ezekben az államokban, amiket „Public Law 280-as államoknak” is hívnak[10] az állami bíróságok indítanak büntetőeljárást minden olyan indián és nem-indián személy ellen, aki indián rezervátumokban bűncselekményt követ el, és az állami bíróságok tárgyalják a magánvitákat, például a válásokat, szerződéses vitákat, személyi sérüléses ügyeket és egyéb, indián és nem-indián felek között felmerülő ügyeket is, de még ezekben az államokban is léteznek azonban törzsi bíróságok, amelyek bizonyos típusú jogvitákat továbbra is tárgyalhatnak. Ezért van az, hogy az igazságszolgáltatást kereső indián személynek mindig tájékozódnia kell a törzsi jog létezéséről vagy törzsi bíróság létezéséről egy adott törzs esetében, még akkor is, ha a törzs rezervátuma egy Public Law 280-as államban található.

Békebíráskodás és hagyományos bíróságok

A közelmúltban több indián törzsnél az a tendencia jelent meg, hogy visszaállítják az őslakosok hagyományos vitarendezési módszereit, és ezeket a törzsi bírósági rendszer részévé teszik. Számos rezervátumban az indián törzsi bíróságok olyan módszereket alkalmaznak, mint a „békebíráskodás”[11], az ún. „ítélő körök”[12] vagy más, olyan vitarendezési eljárásokat, amelyek jobban hasonlítanak az indiánok közötti viták rendezésének azelőtti módjaira mielőtt a nem-indián társadalom közbelépett volna.

A törzsi bíróságok ma

A ma létező törzsi bíróságok és CFR bíróságok eljárásai, módszerei változatos gyűjteményt alkot. Sok törzsi bíróságon ítélkező bíró képzett ügyvéd, de ennek a mondatnak az első része azt is indikálja, hogy ez nem mindig van így. A törzsi bíróságok szerencsésnek mondhatják magukat, hogy vannak olyan köztiszteletben álló tagjaik, akik nem képzett jogászok, de a közösségben való elismertségük és tekintélyük alapján törzsi bíróként szolgálhatnak. Ezek a személyek ismerik az adott törzs történelmét, legendáit, szokásait, hagyományait, és képesek arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot alkalmazzák a viták rendezésében. A nagyobb törzsi bíróságokon vannak jogi végzettséggel rendelkező, de ügyvédként soha nem praktizáló bírók is. Sok törzsi tag, aki jogot végzett majd ügyvéddé vált, visszatért a törzséhez bíróként dolgozni, ezzel is növelve e bíróságok megbecsülését a törzsi tagok szemében.

A törzsi bírókat általában a törzs vezető testülete nevezi ki egy bizonyos időtartamra. Más törzsek választásokat írnak elő a törzsi bírói tisztség betöltésére, míg megint mások a két módszert vegyítik, vagyis a bírónak időszakonként meg kell magukat mérettetni egy választáson ahhoz, hogy aztán őket kinevezhessék, vagy, hogy a helyüket továbbra is megőrizzék. A legtöbb törzsi bíróság lehetővé teszi, hogy ügyvédek és „laikus ügyvédek” – a törzsi jogban jártas egyéb törzsi tagok – egyaránt képviseljenek személyeket a törzsi bíróságon. Minden törzsi bíróságnak saját módszere van arra, hogy hogyan engedi be az ott praktizáló személyeket, egyeseknél ügyvédi vizsgát írnak elő, míg a legtöbbnél az ügyvédnek csupán be kell fizetnie egyfajta regisztrációs díjat, és tanulmányoznia kell a törzsi törvénykönyvet és alkotmányt.

A törzsi bíróságok joghatósága

Joghatóság büntetőügyekben

A törzsi bíróságokat kevéssé ismerő személyek meglepődhetnek azon, hogy mennyire hasonlóak a törzsi bíróságok eljárásai az állami és szövetségi bíróságok eljárásaihoz. A törzsi bíróságok eskü alatt vallomást tévő tanúkat hallgatnak meg, nyilvántartást vezetnek a bírósági eljárásokról, és bírói és esküdtszéki rendszert is alkalmaznak az ügyek eldöntésére. Az egyik nagy különbség a törzsi és az állami bíróságok között a törzsi bíróságok joghatóságának korlátai bizonyos ügyek és személyek felett. Míg az állami bíróság egy általános joghatóságú bíróság, ami azt jelenti, hogy a bíróság ítélkezhet minden olyan személy felett, aki az állam területén bűncselekményt követett el, vagy valamilyen kapcsolatban áll az állammal, a törzsi bíróságok esetében bizonyos cselekmények és személyek feletti joghatóságát korlátozzák legfelsőbb bírósági határozatok és kongresszusi határozatok. Például, a törzsi bíróságok nem indíthatnak büntetőeljárást olyan nem-indiánok ellen, akik a rezervátumban követnek el bűncselekményeket, még akkor sem, ha azokat a törzs tagjai ellen követik el. Ezeket a bűncselekményeket – abban az esetben, ha a sértett indián – szövetségi bíróság előtt kell elbírálni. Ha a bűncselekmény nem-indián ellen irányult vagy immateriális bűncselekményről van szó, akkor a tagállami bíróság jogosult eljárni. Ennek oka, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megállapította, hogy büntetőügyekben az indián törzsek nem rendelkeznek a nem-indiánok magatartásának szabályozására vonatkozó eredeti jogosultsággal. A törzsi bíróságok azonban büntetőeljárást indíthatnak minden olyan indián személy ellen, aki a rezervátum területén bűncselekményt követett el. Az indián törzsi bíróságok hasonlóan korlátozottak a törvényt megszegő indiánokra kiszabható büntetések típusát illetően. Jelenleg a szövetségi törvény[13] megtiltja, hogy a törzsi bíróság börtönbüntetést egy évnél hosszabb időre szabjon ki egy-egy elkövetett bűncselekményért. Ennek eredményeképpen a legtöbb törzs nem emel vádat súlyos bűncselekmények, például gyilkosság, nemi erőszak és súlyos testi sértés miatt, és inkább a szövetségi bíróságokat bízza meg az ilyen bűncselekmények üldözésével. Ennek ellenére néhány törzsi törvénykönyv szabályt alkotva üldözi az ilyen súlyos bűncselekményeket és jogot formál az ítélkezésre.[14] A legtöbb törzsi börtön szintén nem alkalmas hosszú távon a fogvatartottak elhelyezésére, ehelyett inkább olyan celláik vannak, amelyekben a rabok rövid elzárásukat tölthetik el. Más törzseknek szerződést kell kötniük a városi vagy megyei önkormányzatokkal az elítéltjeik fogvatartását biztosítandó. A törzsi bíróságok esetén az elkövetés helyszíne is jelentőséggel bír, ugyanis általában a törzsi bíróságok csak a rezervátumban elkövetett bűncselekmények felett ítélkezhetnek.

Joghatóság polgári ügyekben

Az indián törzsek és szerveik is gyakran érintettek polgári jogvitákban, így a törzsi bíróságok igen széles hatáskörrel rendelkeznek a polgári jogviták elbírálására, különösen akkor, ha a jogvita a személyes kapcsolatok valamely területét érinti, mint például a házasság, az örökbefogadás vagy a gyermekelhelyezés. A törzsi bíróságok a személyi sérüléssel kapcsolatos perektől kezdve, ahol a károsult több millió dolláros kártérítést követel, egészen a sokkal szerényebb kártérítési kérelmeket tartalmazó, pár dolláros, szimbolikus értékű követelésekkel kapcsolatos ügyeket is tárgyaltak már. A törzsi bíróságok napi ügyeinek összetétele nagyon hasonlít az állami bíróságokéhoz, ahol sok a családjogi-, fogyasztóvédelmi ügy, a fiatalkorúak bűncselekményeivel kapcsolatos eljárás, valamint a lakhatással kapcsolatos ügyek száma. Ha egy polgári jogvita a rezervátumban élő indiánt érint (például gyakori a kereskedők által a rezervátumban élő indiánoktól való tartozás behajtására indított per), a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján ilyen pert csak törzsi bíróság előtt lehet lefolytatni és állami bíróság előtt nem.[15] Hasonlóképpen, a személyes kapcsolatok tekintetében elfogadott, hogy csak törzsi bíróságok tárgyalhatnak olyan ügyeket, mint például a rezervátumban élő indián gyermekek[16] örökbefogadása ügyében indított perek, vagy olyan válási ügyek, amelyekben a vitában részt vevő egyik fél a rezervátumban élő indián. A törzsi bíróságok – a büntetőjogi joghatósági területtel ellentétben – a nem-indiánokat érintő bizonyos polgári jogvitákban is joghatósággal rendelkezhetnek. Ha egy nem-indián személy a törzzsel vagy annak tagjaival valamilyen konszenzuson alapuló kapcsolatot létesít (például házasságot köt egy törzsi taggal, vagy szerződést köt a törzzsel a rezervátumban végzett munka elvégzésére), és a kapcsolat során vita alakul ki, a törzsi bíróság dönthet a jogvitában. A törzs, mint közösség vagy egy indián természetes személy a jogvitát akár állami bíróság elé is viheti, ha úgy kívánja, bár a nem-indián valószínűleg csak a törzsi bíróság előtt indíthatna pert.[17] Egy másik eset, amikor a törzsi bíróság gyakorolhat hatáskört egy nem-indián rezervátumon belüli tevékenységei felett, akkor fordul elő, amikor a nem-indián tevékenységei komoly hatással vannak a törzsre és annak tagjainak jólétére. Ilyen lehet például, ha egy nem-indián személy a rezervátum vizeit szennyezi, vagy ha családon belüli erőszakos cselekedetet követ el egy törzsi taggal szemben. Ezekben az esetekben a törzsi bíróság elrendelheti a nem-indián által elkövetett cselekmény beszüntetését vagy a családon belüli erőszak valamilyen módon történő megakadályozását, de a törzsi bíróság nem indíthat büntetőeljárást a nem-indián személy ellen. A törzsi bíróságok joghatóságának vannak olyan korlátai, amelyek a szövetségi jog alkalmazásából erednek. Például, a törzsi bíróságok nem tárgyalhatják az egyes indiánok érdekeltségeibe tartozó, a használatunkban lévő vagy számukra kiosztott földekkel, illetve a vagyonkezelésbe adott ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, mert ezeknek a földeknek és ingatlanoknak a tényleges tulajdonosa az Egyesült Államok kormánya, így szövetségi bíróság joghatósága alá tartoznak. Az ilyen ügyekben az eljárást az USA belügyekért felelős ügynökségeinek a közigazgatási bíróságai folytatják le. A törzsi bíróságok azonban dönthetnek az elhunyt indiánok személyes vagyonával (autók, bankszámlák stb.) kapcsolatos hagyatéki eljárásokban, vitákban, és eléggé gyakran tárgyalnak is ilyen ügyeket. A törzsi bíróságok nem tárgyalhatnak csődügyeket vagy az Egyesült Államok kormánya elleni pereket sem, mert az ilyen típusú ügyekre a szövetségi törvények vonatkoznak, amelyek tiltják a törzsi bíróságok hatáskörét.

A törzsi bíróságok szerepe a felnőtt és gyermek áldozatok védelmében

Az egyik terület, ahol a törzsi bíróságok létfontosságú szerepet játszanak az az erőszakos és egyéb személy elleni bűncselekmények áldozatainak- valamint a bántalmazott és elhanyagolás áldozatává vált gyermekek azonnali és permanens védelmét biztosító végzések kibocsátása. A legtöbb rezervátumban, ha egy személy családon belüli erőszak áldozatává válik vagy gyermekbántalmazás történik, a törzsi bíróság az egyetlen bíróság, amely jogosult az adott személy védelmét szolgáló végzés kibocsátására. A törzsi bíróság védelmet biztosító végzéseinek kibocsátására vonatkozó eljárások nagyon hasonlóak az állami bíróságok által alkalmazott eljárásokhoz. A legtöbb törzsi bíróságon vannak kitöltendő űrlapok, amelyeket az ideiglenes, vagy más védelmet biztosító határozat elrendelése előtt ki kell tölteni. Az ideiglenes védelmi határozat kiadását és a meghallgatásról szóló értesítést követően a határozatot a törzsi vagy a BIA rendőrségnek adják át, hogy kézbesítsék a jogsértőnek. Ezt követően meghallgatásra kerül sor, amelyen az áldozat ügyvéddel, védővel vagy egyedül is megjelenhet. A meghallgatást követően, ha végleges -és nem ideiglenes – védelmi határozatot hoznak, annak másolatát elküldik a törzsi vagy a BIA bűnüldöző szerveinek, és néha más helyi bűnüldöző szerveknek is, ha az áldozat gyakran utazik a rezervátumon kívülre. Számos törzsi törvénykönyv szabályozza, hogy mikor kötelező elrendelni valaki letartóztatását és őrizetbe vételét a családon belüli erőszakkal összefüggő ügyekben, így ezek a kötelezően foganatosítandó rendelkezések lehetővé teszik az áldozat számára, hogy a jogsértést követően azonnali védelmet kapjon az elkövetővel szemben. A gyermekbántalmazási és elhanyagolási ügyek a törzsi bírósági ügyek másik fontos részét képezik. Sok rezervátumban a törzs saját gyermekvédelmi programot működtet, míg máshol a BIA vagy a megyei gyermekvédelmi programokkal koordinálja ezeket a szolgáltatásokat. Ha egy indián gyermeket elhanyagolnak vagy bántalmaznak, a bíróság vagy a törzsi törvénykönyv engedélyezheti, hogy egy bűnüldöző tisztviselő vagy szociális munkás a gyermek védelme érdekében sürgősen átvegye a gyermek felügyeletét. Az ilyen jellegű átvételt általában a törzsi bírósághoz benyújtott, sürgősségi elhelyezés iránti kérelem követi, amelyet csak egy meghatározott időre adhatnak ki, addig, amíg a gyermek szülei vagy gyámja idézésre meg nem jelenik a bíróságon egy meghallgatásra, ami alapján aztán eldöntésre kerül, hogy az áthelyezés folytatódjon-e vagy a gyermek visszakerüljön a régi helyére, esetleg rokonokhoz, másokhoz. Ha a sürgősségi helyzet továbbra is fennáll, és a gyermekvédelmi programban tevékenykedők úgy érzik, hogy további szolgáltatásokra van szükség, akkor ezt a tényt a törzsi bíróságok előtt e bizonyítékokkal kell bizonyítani ahhoz, hogy a bíróság megalapozottan dönteni tudjon. Sok törzs közösségként lép fel a gyermekek védelmében azzal, hogy a törzsi bíróságnak a törzs ún. rászorultsági és elhanyagolási kérelmet nyújt be. Sok törzsi bíróságon a törzsi ügyész egyben a bántalmazási és elhanyagolási ügyek előterjesztő tisztviselője is, míg más törzsi bíróságokon olyan személyek vannak, akik csak előterjesztő tisztviselőként szolgálnak. Ha a törzsi bíróságon van kirendelt védő, gyakran ez a személy képviseli a gyermek szüleit vagy gyámját. Sok törzsi törvénykönyv lehetővé teszi, hogy a gyermek számára egy pergondnokot nevezzenek ki, aki ezután a gyermeket képviseli a szülőkkel, gondozókkal szemben. Sok rezervátumban ez a személy egy önkéntes gyermekjogi képviselő, míg más rezervátumokban az indián gyermeknevelési gyakorlatot ismerő személy, aki segíthet a törzsi bírónak meghatározni, hogy mi a legjobb a gyermek számára. Ha a szülő vagy a gyám továbbra is elhanyagolja szülői kötelességeit, a törzsi bíróság olyan eljárást folytat, amelynek keretében a szülői felügyeleti jogok korlátozhatók, esetleg el is veszítheti azokat a szülő és a gyermek örökbefogadhatóvá válik. Az ilyen típusú eljárások kevésbé gyakoriak a rezervátumokban, mivel általában a gyermeket a rokonai veszik gondozásba, és nem idegen családnál helyezik el.

Törzsi bíróságok, és más bírósági rendszerekkel való kapcsolatuk

Nagyon fontos, hogy a törzsi bírósági végzéseket más bíróságok, vagy a rezervátumon kívül is tiszteletben tartsák, beleértve az állami és szövetségi bíróságokat is. Ez nem csak a törzs számára fontos, hanem a törzsi bírósági végzéssel rendelkező személy számára is alapvető fontosságú. Különösen akkor igaz ez, ha a személy biztonsága attól függ, hogy a végzést más bíróságok, hatóságok elismerik-e kötelező erejűnek vagy sem. Általában az állami és a törzsi bíróságoknak egymás határozatait mindenféle feltétel és eljárás nélkül el kell fogadniuk. Ide tartoznak a családon belüli erőszakkal kapcsolatos védelmi határozatok és a gyermektartási ügyekben hozott határozatok.[18] Néhány állam azt is kimondta, hogy a törzsi bíróságok határozatait úgy és olyan módon kell elfogadni, mintha azokat egy külföldi bíróság hozta volna. Az államok többségében azonban a törzsek és az államok vagy elfogadják egymás határozatait valamilyen kölcsönösség vagy szabály, gyakorlat alapján, vagy nem. Sok állami bíróság nem érti a törzsi bírósági eljárásokat, és óvatos, amikor törzsi bírósági végzésekkel szembesül, mert úgy gondolja, hogy a törzsi bírósági rendszerek nem ugyanazoknak az előírásoknak felelnek meg, mint az állami bíróságok, és aggasztónak találják, hogy egyes törzsi bírák esetleg nem rendelkeznek jogi képzettséggel, ami okok miatt vonakodva foganatosítják az határozatikat. E problémák némelyikének megoldására számos államban törzsi-állami bírósági fórumokat hoztak létre, hogy az állami és törzsi bírák kapcsolatba léphessenek egymással, megismerhessék egymás munkáját, párbeszédet folytathassanak a saját és a másik fél bírósági rendszereiről.

Összefoglalás

Az indián törzsi bíróságok még az amerikai jogrendszeren belül is viszonylag kevésbé ismertek, elsősorban azért, mert az emberek nincsenek tisztában a hatáskörükkel és eljárásaikkal. Mégis létfontosságú funkciókat látnak el a jog, a harmónia, a biztonság biztosítása terén az általuk kiszolgált rezervátumban élő közösségek számára. Teszik mindezt jóval kevesebb anyagi ráfordítás felhasználásával, mint a szövetségi és állami bíróságok, amelyekhez gyakran hasonlítják őket. A törzsi igazságszolgáltatásban tevékenykedők nem kétséges, hogy megérdemlik a lakosság, a polgárok tiszteletét.

Bibliográfia

Clinton, Robert N. (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991.

Harring, Sydney J.: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994.

Valencia-Webber, Gloria: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994.

Hivatkozások

  1. Az „indián terület” kifejezést általában arra a területre használják, amire egy törzs joghatósága kiterjed. Az indián terület a 18 USC 1151 számú szövetségi törvény értelmében a következő fogalmakra vonatkozik: magában foglalja az indián rezervátumon belüli összes földterületet, az indiánok területén áthaladó útjogokat kisajátított földeket, valamint a gazdálkodást nem végző – ún. „dependent”, vagy szövetségi ellátmánytól függő indián közösségeket.
  2. Sydney J. Harring: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994, 8; valamint ld. Ex parte Crow Dog, 109 U.S. 556 (1883).
  3. A kongresszus ezt a súlyos bűncselekményekről szóló törvény, a Major Crime Act (18 USC 1153) megalkotásával tette, amely kiszélesítette a szövetségi bíróságoknak a hatáskörét, és lehetővé tette, hogy büntetőeljárást indítsanak az indiánok ellen, akik bizonyos súlyos bűncselekményeket követnek el a rezervátumokban, beleértve a gyilkosságot is.
  4. Robert N. Clinton (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991, 207.
  5. A Courts of Indian Offenses a Szövetségi Szabályozási Kódex (Code of Federal Regulations, CFR) alapján jönnek létre, innét a rövidítés.
  6. Bureau of Indian Affairs (Indián Ügyek Hivatala)
  7. Ez az 1934. évi Indian Reorganization Act elfogadásának eredményeként jött létre. Az ezt követő szövetségi rendeletek lehetővé tették az indián törzsek számára, hogy saját törzsi törvénykönyvet alkossanak és létrehozzák saját igazságszolgáltatási rendszerüket. Ld. 3 Fed. Reg. 952-959 (1938), kodifikálva: 25 CFR 11
  8. 1953-ban a Kongresszus elfogadta a Public Law 83-280. nevű törvényt, amely egyes államoknak büntetőjogi joghatóságot biztosít a rezervátumokban élő indiánok felett, és lehetővé teszi, hogy a törzsi vagy szövetségi bíróságok joghatósága alá tartozó polgári peres ügyeket az állami bíróságok intézzék.
  9. Az Indian Child Welfare Act (25 USC 1901), azért fogadták el, hogy az indián törzsi bíróságok számára nagyobb hatáskörrel rendelkezzenek az indián gyermekek otthonukból való kiemelésével kapcsolatos ügyek elbírálásában és nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadó családokhoz kerüljenek.
  10. A Public Law 83-280. (25 USC 1321-1326; 28 USC 1360; 18 USC 1162.) miatt nevezik így őket. Ez a törvény bizonyos rezervátumokban tapasztalható bűnüldözési és igazságszolgáltatási rendszer hiánya miatt és annak pótlására született. A törvény szerint egyes államok (Minnesota, Wisconsin, Kalifornia, Nebraska, Oregon és később Alaszka) hatáskörrel rendelkeztek az indiánok területén felmerülő viták eldöntésére, a többi állam pedig lehetőséget kapott arra, hogy átvegye ezt a hatáskört azáltal, hogy hatályba lépteti ezt a szövetségi törvényt saját rendelkezések meghozatalával.
  11. A navahói törzsi bíróságnak például van egy külön ága, a „Peacemaker Court”, amely lehetővé teszi a törzs tagjai számára, hogy a szokásos vitarendezési módszer helyett ezt a módszert alkalmazzák a konfliktus megoldására. Ld. Gloria Valencia-Webber: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994.
  12. A minnesotai Mille Lacs Band of Chippewa indiánok ezt a módszert alkalmazzák a fiatalkorú bűnelkövetők elítélésére.
  13. Ld. 25 USC 1302.
  14. Egyes esetekben mind a szövetségi bíróságok, mind a törzsi bíróságok vádat emelnek ugyanazon bűncselekmény miatt. Ezt az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megengedhetőnek ítélte. Ld. United States v. Wheeler, 435 US 313 (1978).
  15. Ld. Williams v. Lee, 358 U.S. 217 (1959).
  16. Ld. Fisher v. District Court, 424 US 382 (1976).
  17. Ld. Three Affiliated Tribes of Fort Berthold Reservation v. Wold Engineering, 467 U.S. 138 (1984)
  18. Lsd 18 USC 2265 és 28 USC 1738B

 

Horváth László: The Main Issues of Bosnia-Herzegovina’s Electoral System – Can the Challenge be Overcome?

Introduction

The other former Yugoslav republics which gained independence during the Yugoslav Wars were more ethnically homogeneous than Bosnia and Herzegovina, where history had brought three different ethnic groups together in one state and made them, but solely them, equal state-building factors. Five out of the six Western Balkan states are unitary with a clearly defined system of relations between a main constituent peoples and national minorities. The exception is Bosnia and Herzegovina which is a federal state and structured by three main constituent nations (Bosniaks, Serbs and Croats) and their relations with national minorities, referred to as ‘Others’ in the constitution. The dominant, leading parties in Bosnia are the Bosniak, Serb and Croat parties, which are organized on an ethical basis and represent primarily ethnic interests irrespective whether they are left or right-wing parties.[1]

It is important to note that during the Bosnian War in the first half of the 1990’s members of these three nations inflicted very serious and still unresolved trauma and injuries to each other. Despite the distrust that has existed for thirty years now since the end of the war, finding collectively a solution for the various and many social and economic problems of Bosnia and Herzegovina is impetuous. Nonetheless, adding these issues would undoubtedly pose a significant challenge even for a well-prepared and united state leadership as well. The social and economic problems to be solved were included in the Reform Agenda adopted by a broad social consensus in July 2015.[2] The implementation of the aspiring agenda has come to a halt since the end of 2017.

As regards Bosnia and Herzegovina’s accession to the EU, it is necessary to highlight that in August 2016, a coordination mechanism was established at the “all-national” level, with the aim of ensuring administrative coordination and cooperation on EU matters between the two entities and the Brcsko District. The work was successful as the country received candidate status on 15 December 2022 on condition that Bosnia and Herzegovina will take further steps to strengthen democracy, promote functioning of state institutions, strengthen rule of law, strengthen fight against corruption and organized crime, ensure media freedom and better management of migration and fundamental rights.[3]

Due to the fragile relations among the constituent peoples, the civil and military presence, the supervision of the international community, the limitation of state sovereignty – despite the idea of abolition, which was repeatedly raised – was necessary to ensure post-war peace and to increase the dynamics of the country’s development. (The civilian component of the international administration is the Office of the High Representative (OHR) and the military component is the EUFOR Althea mission).[4] Civil and military supervision is still necessary because the constituent peoples cannot agree even on such fundamental issue as the structure of the state.[5] Between the two entities which make up the country the situation is more simple in the ethnically homogeneous and centralized Republika Srpska (which covers 49% of the state), where owing to the Serbian dominance the Serb parties “only” have to compete with each other. The picture is more complex in the Bosniak–Croat Federation (which comprises of 51% of the state), which consists of 10 cantons.[6] Within this entity, both Croats and Bosniaks are often engaged in a two-front struggle, meaning that they often have to fight their battles not only within their own nation, but also with the other constituent nation of the entity and, in many cases, with the third constituent nation at state level.

The Electoral System

Due to the ethnic complexity of the state, a highly complex electoral system and administrative structure was created after the end of the war in Bosnia and Herzegovina. The aim was to ensure that all three constituent nations, as defined in the state-level constitution, had an equal share in the governance of the state, and that the ethnic groups defined in the constitution as ‘others’[7] also had an influence in the political process. However, as a result of attempts at ethnic balancing and ethnic engineering, the practice of human rights protection, narrowed down to essentially the rights of the three main ethnic groups, has not changed until today. At different levels of the representation system, representatives do not represent the citizen itself, but a particular ethnic group. This phenomenon is mainly due to the fact that the normative part of the constitution at state level, contrary to the preamble, effectively nullifies the political citizen in favor of the ethnic citizen. Bosnia and Herzegovina has a bicameral parliament with a Lower and Upper House at both federal and entity level. The Lower Houses are elected directly, while the Upper Houses are elected indirectly. The election of the Upper House of the state parliament and the state presidency are in the main focus of this study as only the members of the three constituent nations can be elected to these positions under the current electoral law.

A Specific Legal Case

In 2006, Dervo Sejdic and Jakob Finci, a Roma and a Jewish citizen of Bosnia and Herzegovina who wished to apply to become candidates for these institutions (Upper House of the State Parliament and State Presidency), however, their candidacy applications were both rejected by the Central Election Commission on the grounds of their ethnic belonging. The two politicians challenged this decision at the European Court of Human Rights in Strasbourg, which ruled in 22 December 2009 that the ethnic representation and preference of the state’s constituent nations in the composition of parliamentary and executive institutions leads to double exclusion.[8] On the one hand, all Serbs living on the territory of the Federation, as well as all Croats and Bosniaks living in the Republika Srpska, are excluded from standing for direct elections to the state presidency. On the other hand, any citizens belonging “Other” ethnicity who do not consider themselves to be a part of one of the constituent peoples of the state are also excluded from running for both of the above-mentioned offices. Thus, members of the legally recognized national minorities are literally excluded from holding these offices. Although the European Court of Human Rights concludes that the state constitution is incompatible with the European Convention on Human Rights, it has not been amended to the present day, even though one of the conditions for the country’s EU perspective is to solve this question.

That fact that Bosnia’s constitution does not allow for national minorities to be elected for a member of the state presidency or a member of the upper house of the state parliament also violates the European Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms, which provisions Bosnia and Herzegovina has acknowledged as binding on itself (Dayton Agreement, Appendix 6: Agreement on Human Rights). In the light of the above mentioned, it is clear that the current electoral system in Bosnia and Herzegovina does not comply with basic democratic electoral principles, as it does not guarantee universal, equal, direct and free suffrage at all levels, in particular the right to the passive suffrage.

What Issues Arise from the Above?

Free, secret, direct, periodic, and competitive parliamentary elections, based on universal and equal suffrage, provide an opportunity to effectively represent public opinion. Even if the actual power of the electorate is limited to choosing who governs them (i.e., to decide who will make the decisions for them),[9] more emphasis should be placed on the electoral system and on any additional minority-sensitive components, as the electoral system can be the engine but also the impediment of a democratizing society’s development.[10] Florian Bieber, Donald L. Horowitz, and Arend Lijphart agree that in a heterogeneous society, traditional institutions of democracy (such as the parliament) without the involvement of national minorities are not sufficient for the establishment and functioning of a stable democratic society; leaving these groups out can lead to alienation and unwanted consequences. In order to prevent alienation from the political community, the state must play an active role in promoting the parliamentary presence and representation of national minorities, engaging in active governance and the integrity of the state, while simultaneously resolving any resentments and tensions that may exist with national minorities.[11]

What Could be the Solution?

In order to prevent peoples’ alienation from the political community, the state as a legislator, by resolving any possible resentment and tensions that may exist with regard to national minorities, must take an active role in order not to hinder, and at the same time to promote, through the available means, the presence and representation of national minorities in parliaments thus the good governance and the integrity of the state. In connection with the available means the Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life notes that “the electoral system should facilitate minority representation and influence”[12] by the means of specially designed electoral districts, proportional representation systems, certain forms of preference voting, and lower parliamentary thresholds.[13]

Currently, the EU accession is a priority agenda for all six Western Balkan countries. In the case of the new accession countries (Montenegro, Serbia, North-Macedonia, Albania, Kosovo, Bosnia-Herzegovina), the international organization’s enlargement policy displays signs of fully protecting national minorities by referring to the fulfilment of the Copenhagen criteria as a precondition for accession. The sensitivity to the issues of national minorities means that their demands may be included in the EU accession negotiations process. For Bosnia and Herzegovina, this means amending the state constitution and all relevant and related laws. It is important to note that in order to start accession negotiations in 2011, Montenegro had to align its electoral law with the country’s Constitution (which was adopted in 2007 and grants individual and collective rights for national minorities). For this to happen, the European Union must also change and become more credible. It must prove that it really wishes to the Western Balkan states to join to the international organization.

Bibliography

Arapovic, Adis – Brljavac, Bedrudin: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1.

Horváth László: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021.

Kemenszky Ágnes: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012.

Sartori, Giovanni: Democracy, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023.

Szabó Zsolt: The Parliaments of the Western Balkans, Budapest, Gondolat, 2016.

Other sources

EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en

OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999. https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf

References

  1. For a detailed description see Zsolt Szabó: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023, 216.
  2. The Reform Agenda 2015–2018 set out the socio-economic reforms to be implemented at all levels of government to achieve EU membership. The document included the following chapters: Public Finance, Taxation, Fiscal Sustainability; Investor Environment and Competitiveness; Labour Market; Social Welfare and Pension Reform; Rule of Law and Good Governance; Administrative Reform.
  3. EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en
  4. Ágnes Kemenszky: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012, 44.
  5. While Bosniaks are interested in centralising the country, Serbs and Croats are interested in decentralising it (the concept of unitarian state vs. federal state).
  6. Cantons are administrative units in the Federation between the entity level and the local government level, with their own parliament, government and court system. Out of the ten cantons that make up the Federation, five are Bosniak-majority and three are Croat-majority, while two cantons are of mixed Bosniak-Croat ethnic composition and administration.
  7. In 2003, the Bosnian Parliament adopted the Law on the Protection of National Minorities, which names 17 national minorities: Albanian, Czech, Polish, Macedonian, Hungarian, Montenegrin, German, Italian, Russian, Roma, Romanian, Ruthenian, Slovak, Slovenian, Turkish, Ukrainian, Jewish.
  8. Zsolt Szabó: The Parliaments of the Western Balkans, Gondolat, Budapest, 2016, 139.
  9. Giovanni Sartori: Democracy, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 63.
  10. Adis Arapovic – Bedrudin Brljavac: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1, 31.
  11. László Horváth: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021, 13.
  12. OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999, (Participation in Decision-Making. B). Elections) 9–10. Retrieved from: https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf March 8, 2020.
  13. Ibid.

 

Lajos Edina: Az eutanázia rövid alkotmánybírósági története hazánkban

Hazánkban az egészségügyi törvény az eutanáziát nem legalizálja, ilyenformán az orvos sem aktív, sem passzív magatartásával nem siettetheti a beteg halálát.[1] A szakma hosszú évek óta vitatkozik a kérdésen,[2] az Alkotmánybíróság pedig két alkalommal is véleményt nyilvánított a szabályozásról. Ebben a fejezetben a két legjelentősebb határozatot – a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatot és a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot – vetem vizsgálat alá.

1. A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat

Takács Albert és társa 1993 novemberében fordult először az Alkotmánybírósághoz, ekkor még az aktuálisan hatályos, vagyis az 1972. évi egészségügyi törvény rendelkezéseit kifogásolva. Álláspontjuk az volt, hogy a törvény alkotmányellenes, mivel korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, nem teszi lehetővé számukra a kezelés visszautasítását. Kifogásolták egyúttal azt is, hogy a Btk. nem kezeli privilegizált tényállásként a méltányosságból, kívánatra elkövetett emberölést. Időközben azonban hatályba lépett az 1997. évi egészségügyi törvény, ezért Takács átdolgozta az indítványt. Változatlanul fenntartotta a Btk. alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmét, emellett kérte az egészségügyi törvény alkotmányellenességének kimondását.[3]

Az indítványozók álláspontja szerint az egészségügyi törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, éspedig azért, mert csak az életmentő, illetve az életfenntartó beavatkozások visszautasítására jogosítja fel őket, arra azonban nem biztosít lehetőséget, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe szenvedéseik – és ezáltal életük – lerövidítésére. Az indítványozók szerint ugyanakkor az emberi méltósághoz való jogból az is levezethető, hogy az orvos abban az esetben is lerövidíthesse a végstádiumú beteg életét, ha a beteg azt kifejezetten nem kérte. Az indítványozók kifogásolták azt is, hogy a törvény indokolatlanul korlátozza a gyógyíthatatlan betegek életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítására vonatkozó jogát.[4]

1.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozattal a kérelmek mindegyikét elutasította, és megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosak, a törvényhozót pedig nem terheli jogalkotási kötelezettség. Tény, hogy a testület rendkívül alaposan megvizsgálta a nemzetközi joggyakorlatot és a kérdéssel kapcsolatba hozható korábbi határozatait is, az eutanázia kifejezést azonban érdemben nem használta a határozatban. Ezzel leginkább azt szándékozott kifejezésre juttatni, hogy az eutanázia idegen a hatályos magyar jogrendtől, jogi szempontból egyelőre még nem értelmezhető egy ilyen jogintézmény. A határozathoz három alkotmánybíró csatolt különvéleményt (Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István), ebből nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy az eutanázia – legalábbis ami a részleteket illeti – megosztotta a testületet. Az alapkérdéseket azonban az alkotmánybírák többsége azonos módon ítélte meg, ugyanis 8:3 arányban fogadták el végül a határozatot.[5]

1.2. Az indokolás

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy saját haláláról mindenki maga dönthet, függetlenül attól, hogy beteg vagy teljesen egészséges. Ha a gyógyíthatatlan beteg nem kívánja folytatni azt az életet, melyben már csak szenvedés vár rá, dönthet az öngyilkosság mellett, ez része az önrendelkezési jogának. A régi korokban tiltották az öngyilkosságot, az öngyilkosokat még holtukban is kivetette magából a társadalom, ez azonban a modern jogrendszerekben nincs így. Egy világnézeti szempontból semleges jogrendszer ugyanis nem nyilváníthat semmiféle véleményt, és különösen nem fűzhet semmilyen jogkövetkezményt ahhoz, ha valaki öngyilkosságot követ el. A magyar jogalkotó is tartja magát ehhez a jogelvhez, és ezen nem változtat az sem, hogy az öngyilkossághoz nyújtott segítséget[6] büntetni rendeli.[7]

Az indokolás szerint a gyógyíthatatlan beteg dönthet úgy, hogy a szenvedések vagy bármi más ok miatt nem kívánja folytatni az életét, és ezért visszautasítja az életfenntartó orvosi kezeléseket. Ez a jog a beteg önrendelkezési jogából következik, ezt a jogot az állam nem vonhatja el, legfeljebb – az intézményvédelmi kötelezettsége által indokolt mértékig – korlátozhatja. Az elfogadható korlátozásra példa az, hogy a várandós nők nem élhetnek az ellátás visszautasításának jogával. Ugyancsak elfogadható és szükséges az a korlátozás, mely a jog gyakorlásának módját szabályozza, és eljárási garanciákat határoz meg annak érdekében, hogy a visszaéléseket megakadályozza. Teljesen más megítélés alá esik, ha a gyógyíthatatlan beteg úgy dönt, hogy a szenvedések megszüntetése érdekében nemcsak az orvosi ellátás visszautasításának jogával él, hanem tevőleges segítséget kér az orvosától. Ez már nem tartozik az önrendelkezési jog körébe, hiszen szükségképpeni szereplővé teszi az orvost. Ráadásul, az orvos szerepe ettől függetlenül is meghatározó, hiszen ő tájékoztatja a beteget az állapotáról, életkilátásairól, a kezelések várható kimenetéről, ezzel pedig befolyásolja a beteg életvégi döntéseit.[8]

Az Alkotmánybíróság leszögezte: a beteg önrendelkezési joga abban testesül meg, hogy választhat, folytatja az életet vagy befejezi. Önrendelkezési jogról tehát csak akkor beszélhetünk, ha a beteg döntött, akár így, akár úgy. Az orvos esetleges közreműködése a beteg halálában egyáltalán nem tekinthető az önrendelkezési jog részének. Azt egyetlen jogrendszer sem engedi meg, hogy a beteg életét a kifejezett kívánsága nélkül rövidítsék meg. Az államnak biztosítania kell, hogy a beteg az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó döntését valóban befolyástól mentesen tehesse meg. Amennyiben ezt az állam nem tudja garantálni, akkor alapjaiban rendülhet meg a betegek és az orvosok közötti bizalmi viszony, és a betegek okkal aggódhatnak amiatt, hogy mi fog velük történni akkor, ha kiszolgáltatottan fekszenek majd a kórházi ágyon.[9]

Az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem megalapozott az indítványozóknak az az állítása, mely szerint alkotmányellenes az a korlátozás, mely megtiltja, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát – kérésére – az orvos aktív magatartásával idézze elő. Az ilyen betegekkel kapcsolatban az állam életvédelmi kötelezettsége fokozottan fennáll, nagyon nehéz ugyanis utólag kideríteni, hogy a halál ilyen módját valóban a beteg akarta, vagy a környezete gyakorolt rá meg nem engedett befolyást. A visszaélések, az aggályosnak tűnő esetek csak úgy kerülhetők el, ha a jogalkotó megtiltja az ilyen esetekben az orvosi közreműködést az élet megrövidítésében.[10]

A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat tehát nem találta alkotmányellenesnek az egészségügyi törvény támadott rendelkezéseit. A határozat egyik sajátossága, hogy nem tartotta kizártnak: a jövőben megváltozik egyes kérdéseket illetően a testület álláspontja. Ennek oka az, hogy „az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége, fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának megítélésére”.[11]

A határozat nem tért el az Alkotmánybíróság korábbi értelmezési gyakorlatától[12], leszögezte, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymással megbonthatatlan egységet alkotó alapjog, és csak így, ebben az oszthatatlan egységben tekinthető korlátozhatatlan alapjognak. Az emberi méltósághoz való jog önmagában, az élethez való jogtól elválasztva nem abszolút jog, ezért egyes részjogosítványokat tekintve korlátozható.

1.3. Az alkotmánybírósági döntés kritikája

Léteznek ugyanakkor olyan szakirodalmi álláspontok, melyek szerint az Alkotmánybíróság ezen érvelése helytelen, és az eutanáziára a méltósághoz való jognak nem csupán egyetlen részjogosítványa – az önrendelkezéshez való jog – vonatkozik. Az eutanázia – ezen vélekedés szerint – a személyiség egészét érinti, ezért nem korlátozható, különösen nem az állam intézményvédelmi kötelezettsége jogcímén. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a méltóság az élethez kötődik, az egyént csak addig illeti meg a méltósághoz való jog, ameddig nem mond le az életéről. Holott – magyarázza Tóth J. Zoltán – a méltóság teljes mértékben az egyénhez kötődik, az egyén tudja megítélni, hogy adott helyzetben sérül-e a méltósága vagy még az elfogadható kereteken belül marad az ellene intézett támadás. Ezeket a kérdéseket csak az egyén tudja megítélni, helyette senki más, így az állam sem mondhatja meg, hogy sérült-e a méltósága. Márpedig, ha az állam dönthetné el, hogy csorbult-e az egyén méltósága, az olyan lenne, mintha egy hivatalos értékrendet tenne kötelezővé az emberek számára, ezzel lényegében „az individuumokat uniformizálná; ezzel pedig megsértené a világnézeti semlegesség követelményét is”.[13] Tóth J. Zoltán szerint az eutanázia vonatkozásában a méltósághoz való jog a testi és lelki szenvedések által elgyötört beteget saját magát védi, akár az élethez való jog ellenében is. A méltósághoz való jogot ezért helyesebb önálló, az élethez való jogtól (vagyis az élettől) független jogként értelmezni.[14]

Mindennek a kérdés gyakorlati megítélése szempontjából a következő a jelentősége. Az Alkotmánybíróság egyrészt azzal érvelt, hogy a kezelőorvos lelkiismereti szabadságát sértené, ha az állam legalizálná az aktív eutanáziát. Márpedig – magyarázza Tóth J. Zoltán – ezt az ellentmondást nagyon könnyű lenne feloldani, és erre találunk is mintát a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatban. Az első abortuszhatározatban – a 64/1991. (X. 17.) AB határozatban – ugyanis az olvasható, hogy nem sérti az orvos lelkiismereti szabadságát az abortusz, ha annak elvégzésére nem kötelezhető.[15] Másrészt, az Alkotmánybíróság arra is hivatkozott, hogy az aktív eutanázia esetén fennáll annak a veszélye, hogy a beteget a környezete befolyásolja a döntés meghozatalában, márpedig ezt a veszélyhelyzetet az államnak kötelessége megakadályozni. Ez az érvelés ugyanakkor támadható azzal, hogy ebből a szempontból nincsen különbség az aktív és a passzív eutanázia között, ugyanis ez utóbbi esetén is előfordulhat, hogy a beteg a környezete nyomására dönt az ellátás visszautasításáról.[16]

2. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság 2014-ben ismét egy, az eutanáziával összefüggő kérdésben döntött. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy itt már nyoma sincs a cizellált alapjogi okfejtésnek, és a többségi indokolás szerint az állam életvédelmi kötelezettsége és a beteg szabad döntését biztosító garanciák között nincsen összefüggés.[17]

Az indítványozó több ponton is vitatta az egészségügyi törvény alkotmányosságát, melyek közül az alábbiakat emelem ki. Az indítványozó kifogásolta az újraélesztést visszautasító döntéssel kapcsolatos szabályozást. Az indítványozó azt is kifogásolta, hogy az egészségügyi törvény – az indítvány benyújtásakor hatályos szövegváltozatban – az életkoruk miatt korlátozottan cselekvőképes betegekre a teljesen cselekvőképtelen betegekre vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni, holott pedig a fiatal felnőttek már bírnak belátási képességgel. Ezért semmi nem indokolja, hogy ne illesse meg őket az ellátás visszautasításának joga.[18]

Az egészségügyi törvény kihirdetéskori szövegváltozata még előírta, hogy az élő végrendeletet kétévente meg kell újítani, továbbá érvényességi feltételként határozta meg azt is, hogy „pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg”.[19] Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés alkotmányellenes, sérti az emberek önrendelkezési jogát, mindezeken felül pedig olyan terhet ró az emberekre, mely el is tántoríthatja őket az előzetes rendelkezéstől.[20]

2.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság érdemben az indítvány egyetlen elemével foglalkozott, éspedig azzal, mely az élő végrendeletet érintette: alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette az egészségügyi törvény azon rendelkezéseit, melyek szerint az élő végrendelet tételéhez pszichiáteri szakvélemény szükséges, magát az élő végrendeletet pedig kétévente meg kell ismételni.[21]

Az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy mindazt, amit az úgynevezett első eutanáziahatározatban az emberi méltóság és az önrendelkezési jog viszonyáról elmondott, változatlanul fenntartja, vagyis, az emberi méltóság mint anyajog, magában foglalja az egyén önrendelkezéshez való jogát, illetve a cselekvési autonómiát.[22] Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli az emberi méltóság részjogosítványai tárgyában, biztosítania kell az azok gyakorlásához szükséges feltételeket, egyúttal azonban gondoskodnia kell arról is, hogy az esetleges – más alapjog védelme érdekében szükséges korlátozások – kiállják az arányosság próbáját. A határozatból kiderül, hogy a magyar jogban példa nélküli, hogy pszichiáter véleménye szükségeltetik egy jognyilatkozat érvényességéhez. Igaz, hogy az életvégi döntés rendkívül nagy jelentőségű döntés, de az egészségügyi törvény egyéb rendelkezései megfelelően garantálják, hogy valóban csak cselekvőképes személy tegyen élő végrendeletet. Emellett, az élő végrendeletben foglaltak végrehajtása csak a törvényben írt feltételek fennállása esetén lehetséges, és változatlanul szükség van a háromtagú orvosi bizottság állásfoglalására. Szükségtelennek ítélte az Alkotmánybíróság azt a korlátozást is, hogy kétévente meg kell ismételni az élő végrendeletet. Erre már csak amiatt sincsen szükség, mert az élő végrendelet – miként minden életvégi visszautasító nyilatkozat – bármikor visszavonható.[23]

2.2. A határozat kritikája

Az Alkotmánybíróság az indítvány több felvetésével sem foglalkozott érdemben, egyes kérelmeket okafogyottnak talált, mások esetében pedig arra hivatkozott, hogy hiányzott az indítványtevő érintettsége.

Álláspontom szerint nagyon fontos lenne, ha az élő végrendelet egy valóban működő jogintézmény lenne. Az élő végrendelet jogintézménye ma Magyarországon nem ilyen. Nem létezik egységes nyilvántartás, esetleges, hogy eljut-e a kezelőorvoshoz, illetve egyáltalán rendelkezésre áll-e a szükséges pillanatban. A most tárgyalt alkotmánybírósági indítvány a rendszer egy másik gyengeségére mutatott rá, éspedig arra, hogy az élő végrendelet újraélesztés esetén egyszerűen alkalmazhatatlan.

Az újraélesztést visszautasító nyilatkozat egy sajátos formája az életvégi döntéseknek. Újraélesztésre olyan esetekben kerül sor, amikor a késedelem halált, de legalábbis visszafordíthatatlan károsodást idéz elő a beteg szervezetében. Elvileg a belátási képességgel rendelkező beteg visszautasíthatja az újraélesztést, ám erre a dolog természeténél fogva az ellátás szükségességének felmerülésekor nincsen mód. Ugyanakkor arra sincsen idő, hogy az orvosok megkíséreljék felderíteni, tett-e a beteg ezzel kapcsolatos nyilatkozatot a korábbiakban. Ha pedig a visszautasítást tekintve kétség mutatkozik, akkor vélelmezni kell a beleegyezést, és haladéktalanul meg kell kezdeni az újraélesztést. Az indítványozó szerint az a szabály, mely az életmentő beavatkozások visszautasítása körében is megköveteli a háromtagú orvosi bizottság felállítását, egyrészt kivitelezhetetlen a gyakorlatban, másrészt korlátozza a beteg önrendelkezési jogát. Az indítványozó szerint célravezetőbb lenne, ha a törvény nem a bizottság felállítását, és a visszautasítás előzetes bizottsági vizsgálatát írná elő, hanem utólagos jelentési kötelezettséget határozna meg, és így utólag, a dokumentációk alapján lehetne lefolytatni az ellenőrzést.[24]

Tanulságos ezzel kapcsolatosan idézni Élő Gábornak, a SOTE docensének a véleményét: „Hazánkban sajnálatosan mind az orvosi befolyástól mentes döntéshozatal, mind pedig a rendelkezés meghozatalának anyagi- és eljárásjogi nehézségei ellehetetlenítik a betegek autonóm döntésének megjelenését az újraélesztés során.”[25]

A közelmúlt eseményei és döntései újabb konklúziók levonását teszik majd szükségessé, amelyeket a szerző későbbi publikációiban fejt ki.

Bibliográfia

Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám).

Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4.

Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám).

Hivatkozások

  1. Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9, 561–568.
  2. Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 5–18.
  3. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 297–298.
  4. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 5.
  5. Jobbágyi: Az élet joga, 298.
  6. Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám), 120–134.
  7. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.1.
  8. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.2.
  9. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VI. 2.
  10. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VIII. 1., 2.
  11. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV.
  12. Az Alkotmánybíróság értelmezési szokásairól ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 52–54.
  13. Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4, 208., valamint 211.
  14. Tóth: A passzív eutanázia, 215.
  15. Uo. 216.
  16. Uo. 217.
  17. Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám), 71–72.
  18. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat (30), (31)
  19. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2.
  20. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2.
  21. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 1.
  22. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (131)
  23. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (147), (148), (149)
  24. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás I. (13), (18)
  25. Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 98.

Lajos Edina: Gondolatok a közjog és magánjog tapasztalatainak egymásra gyakorolható hatásáról

Korábban igen kevés publikáció dolgozta fel,[1] hogy a közjogi választási rendszerek kutatásának tudományos eredményeit alig használják fel a magánjog, gazdasági jog tekintetében. Ugyanakkor fordítva is igaz. A magánjog (akár társasági jog) tapasztalatai igen hasznosak lennének a közjog számára. Gondolatfelvetésünk a választási jogra, a kisebbségvédelemre és a tagkizárásra, valamint a választottbíráskodásra irányul.

Az arányosnak, de nem listásnak besorolható rendszerek igen sok tekintetben zsinórmértéket jelenthetnek.[2] A hatékony működés és a biztosítékok ideális ötvözése fontos lehet a magánjogi jogalanyok tekintetében is. Leginkább a felügyelőbizottságok, munkavállalói részvételt megtestesítő tisztségek vonatkozásában. Külön körbe sorolhatók a „személyegyesülések” és „vagyonegyesülések”[3] ebben a vonatkozásban (is).[4] A vezető tisztségviselő (elnök, vezérigazgató stb.) – a közjogi rendszer vezetőihez hasonlatosan – a hatékonyság érdekében a többség akaratát kell, hogy maga mögött tudja.[5] A felügyelőbizottsághoz hasonló funkciót betöltő szervek viszont a közbizalom letéteményesi, minél nagyobb réteg támogatottságát kell, hogy élvezzék.[6] Vagyonegyesülés esetében a mondjuk 30%-os részvénypakettel járhatna 30 darab szavazólap, lehetővé téve a kumulatív szavazást.[7] A gazdasági társaságok, egyesületek aspektusából is fontos lehet, hogy a szavazási lehetőség minél ordinálisabb legyen.[8] Az ilyen jogi személyek vonatkozásában természetesen a tagok nem pártokba, legföljebb érdekcsoportokba tömörülnek.

A civiljogi szervezetek (társaságok) leginkább a blokkszavazást alkalmazzák. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható modell. E blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. (Ez lényegében azt jelenti, hogy kis relatív többségű körzeteket összevonnak egy nagyobb relatív többségű körzetté.) A spanyolországi helyhatósági és japán választásokon korábban bevált a limited vote (korlátozott szavazás), rövidítve LV, sajátos, félarányosnak besorolható modellt jelent.[9] E módszer logikája, hogy a több egyéni jelöltre lehet szavazni, hasonlóan az ún. kislistás rendszerekhez, egy választópolgárnak viszont egy kerületben valamennyivel kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot a körzetben kiosztanak. (Például mondjuk egy körzetben 3 szavazat és 5 mandátum) Ez miért arányosabb, mint a többséginek számító kislistás modell? Az utóbbi rendszerben, ha egy érdekcsoport egyértelmű „túlerővel” rendelkezik az adott szavazók között, akkor általában az összes támogatója minden szavazatlehetőségét ezen csoport tagjainak adja. Így ezek a jelöltek (mondjuk 30 %-os támogatottsággal) mind megelőzik a többieket (akár 20-25%-kal rendelkezőket). Viszont a korlátozott szavazás rendszerében több mandátum kerül kiosztásra, mint ahány szavazatuk a „többségieknek” van, ezáltal a másik csoport jelöltjei, ha kevesebb szavazattal is, de képviseltetve lesznek. (Általában ilyen rendszerben a pártok annyi jelöltet indítanak, ahány szavazati lehetőség van, máskülönben egymástól vennék el a voksokat. Természetesen ez zsinórmérték lehetne egy jogi személyen belüli érdekcsoportok tekintetében is.)[10] Az SNTV-t (szintén korábbi Japánban) az LV egyik alkategóriájának tartják, ahol egy választónak csupán egy szavazati joga van egy többmandátumos körzetben. Tegyük hozzá, hogy a két modellt nem vonhatjuk egy tekintet alá, mert a többes szavazat, a szavazatmegosztás lehetősége miatt lényegi ismérve egy rendszernek, klasszifikációs szempontként élesen megkülönböztethetően az egyszavazatos rendszerektől. Úgy is fogalmazhatnánk jelképesen, hogy az 1 és a 2 között jóval nagyobb a különbség, mint a 2 és a 3 tekintetében. (Az SNTV igen kockázatos lehet a (főleg nagy) pártok számára, mivel támogatottságuk előzetes feltérképezésének igen alapos voltát előfeltételezi. Ugyanez igaz egy társaság tagjai vonatkozásában is. Ha támogatottságukhoz képest kevesebb jelöltet állítanak, akkor jó néhány rájuk leadott voks mintegy feleslegesnek bizonyul, nem hasznosulva mandátumként. A túl sok jelölt esetén pedig kiolthatják egymás esélyeit, egy „nevető harmadik” idegen győzelmét elősegítve. A csoport (párt) így a támogatottságánál kevesebb mandátumhoz juttatva.[11] Kiválóan alkalmazható lehet viszont ezen rendszer egyesületek elnöksége, választmánya létrehozására.

Az egyének közötti választás és az arányosság pozitívumait egyaránt hordozza a szavazatátruházó módszer, amelyet Írországban vezettek be, majd Máltán is átvették. A többmandátumos kerületekben az állampolgároknak rangsorba állítva annyi jelöltre kell voksolniuk, ahányan a körzetben mandátumot szerezhetnek.[12]

  1. A szavazás lezajlását követően határozzák meg az elosztás alapját jelentő Droop-kvótát.[13] Ezt úgy számítják ki, hogy a választókerületben leadott összes érvényes szavazatot elosztják a megszerezhető mandátumok száma plusz eggyel, majd az így kapott számhoz hozzáadnak egyet. Az a jelölt, akire az így kapott – elsődleges – szavazatok összege eléri a Droop-kvótát, mandátumot szereznek.
  2. Ha nem lehet ezen eljárás alapján az összes mandátumot kiosztani, újabb számítás következik. A már megválasztott képviselők szavazólapjait újra elosztják az azokon szereplő másodlagos szavazatok alapján, de csak egy arányszámmal megszorozva növelik meg a másodikként rangsorolt jelöltek szavazatszámát.
Ezen érték = a megválasztott képviselő szavazatainak száma – Droop-kvóta
 a megválasztott képviselő szavazatainak száma

Akinek az e számmal megnövelt szavazatmennyisége eléri a kvótát, mandátumot szerez.

  1. Ha így sem osztják ki az összes mandátumot, törlik a legkevesebb elsődleges voksot kapott jelölt szavazatait, s annak szavazólapjait a másodlagos preferenciák alapján elosztják a még be nem jutottak között. Akik így elérik a Droop-kvótát, bejutnak a parlamentbe.
  2. Ha nem sikerült a fentiek alapján betölteni az összes helyet, a 2. és 3. pont szerint megválasztottak szavazólapjait a másodlagos és harmadlagos preferenciák alapján osztják újra az előbbi módszer szerint. Akiknek ezzel az eljárással jön ki a Droop-kvóta, mandátumhoz jutnak.
  3. Ha esetleg még így is maradna kiosztatlan mandátum, az egész metódus folytatódik, amíg kell.

Az arányosság letéteményese, hogy a másodlagos/harmadlagos preferenciák is figyelembe veendők. Általában az előbbi rendszert egyértelműen arányosnak sorolják be.[14] Az arányosság lényege, hogy a képviseleti szerv összetétele minél inkább feleljen meg a választók összegzett akaratának. Ennek mérése azonban akkor lehetséges, ha egyértelműen meg tudjuk állapítani országosan összesítve a választók akaratát. (Illetve egy jogi személy szavazati jogú tagjainak akaratát.) Erre csak kategorikus szavazásnál van mód, hiszen ordinális voksolás esetében az elsődleges, másodlagos, harmadlagos preferenciák szerinti szavazatok egylényegűnek tekintése problémás.

További probléma, hogy arányos választási rendszer esetében az arányosságnak egy párt vonatkozásában kell fönnállnia – a szavazatátruházó modellben maga a párt semminemű kompenzációt sem kap jelöltjei után. „Arányosításon” azt szokták ennek kapcsán érteni, hogy a választópolgárok másodlagos (harmadlagos) preferenciáit is figyelembe veszik. Az arányosító tényező mondhatni a szavazói magatartás lehet, amennyiben egy bizonyos csoport által támogatott jelöltekre voksolnak.

Még fokozottabban láthatjuk ezt, ha belegondolunk, egy civiljogi szervezet esetében is alkalmazhatjuk a fenti választást. Itt még problémásabb annak mérése, hogy mennyire arányos az eredmény. Az azonban szinte bizonyos, hogy igazságos, reprezentatív és az adott társaság kisebbségét is képviselethez juttatja. Míg a polgári jogi értelemben vett jogi személyeknél szinte kivétel nélkül a kislistás (egyéni listás) választást alkalmazzák, amely mindig egy adott szűk érdekcsoport vezető szervezetbe való bejutását mozdítja elő. Kijelenthetjük, nem egyszerűen arányos rendszerről van szó, hanem egészen sajátlagos, a szavazók másodlagos preferenciáit is figyelembe vevő, összetett, súlyozott számítási módozatról.

Az előbbi elemzés után arra kell rátérnünk, hogy a gazdasági jog, magánjogi tanulságai pedig a közjog számára lennének érdekesek. Ezen kérdéskör további hazai kutatásokat érne meg.[15]

A gazdasági társaság tagja a társaságnak az érintett tag ellen indított keresete alapján bírósági határozattal a társaságból kizárható, ha a társaságban való maradása a társaság céljainak elérését nagymértékben veszélyeztetné. Kizárási per kétszemélyes társaságnál nem indítható. Nem zárható ki a társaságból a nyilvánosan működő részvénytársaság részvényese, valamint az a tag, aki a legfőbb szerv ülésén a szavazatok legalább háromnegyedével rendelkezik. Kizárás esetén a tag tagsági jogviszonya megszűnik (Ptk. 3:107. §).

A tag kizárása iránti kereset megindításához a társaság legfőbb szervének az összes tag legalább háromnegyedes szótöbbségével meghozott, a kizárás okát megjelölő határozata szükséges. Az érintett tag ebben a kérdésben nem szavazhat. Az előbbiek szerinti határozaton alapuló keresetet a legfőbb szerv határozatának meghozatalától számított tizenöt napos jogvesztő határidőn belül kell megindítani. A bíróság az érintett tag tagsági jogait – kérelemre – a bíróság jogerős döntéséig felfüggesztheti, ha a tagsági jogok gyakorlása a társaság súlyos érdeksérelmével járna. A felfüggesztés a tag nyereségre vonatkozó igényét nem érinti. A felfüggesztés ideje alatt keletkezett kötelezettség a felfüggesztés hatálya alatt álló tagot a tagok egymás közötti viszonyában akkor sem terheli, ha a társaság tartozásaiért harmadik személlyel szemben köteles helytállni. A tagsági jog felfüggesztésének időtartama alatt a létesítő okirat nem módosítható, más tag kizárása nem kezdeményezhető és nem hozható döntés a társaság átalakulásáról, egyesüléséről, szétválásáról, valamint jogutód nélküli megszűnéséről (Ptk. 3:108. §).

Egyes megközelítések szerint a fentiekből a közjog számára is zsinórmérték származhat. A szabad mandátum egyértelmű pozitívuma, hogy az önálló személyiségek véleményének ad teret a „mindenható” pártok rendszerének hatalomkoncentrációjával szemben, amely még a kormány és a parlament között csak elviekben létező hatalommegosztást is megakadályozó, egy csomópontban összefutó hatalomkoncentrációval szemben. A képviselők a frakciótól a tekintetben függenek, hogy a parlamenti, bizottsági tisztségeket a képviselőcsoport juttatja nekik, míg a frakcióból való kizárás a jelenleg hátrányos, infrastrukturálisan (lásd frakcióközpontú apparátus és támogatás!) kellemetlen helyzetben lévő függetlenek közé sodorhatja őket. Tehát egy olyan modellt kellene kidolgozni, amely az előbbi problémákat, a képviselő „kézi vezérlését” és a frakció-párt közöttes ellentéteket egyetemleg kiküszöböli.[16]

De lege ferenda ez úgy képzelhető el, hogy a képviselőket a frakció önmaga nem zárhatná ki. A kizárást a párt kezdeményezhetné egy erre jogosult szervnél.[17] Ez lehetne a Nemzeti Választási Bizottság vagy a bíróság, esetleg egy második kamara vagy külön e célra fölállított testület. A kizárás indoka lehetne az, hogy a képviselő állásfoglalásával lényegesen eltért a párt választási programjától, vagy pedig a párt vezetésével szemben gyökeresen eltérő magatartást tanúsított. A fentieket a pártnak kellene bizonyítania. A képviselőnek joga lenne védekezését előadni, például, hogy nem az ő, hanem a párt tért el az eredeti irányvonaltól. A kizárás kimondása magában foglalná a mandátumtól való megfosztást is. (Esetleg a pártvezetőséggel szembehelyezkedő képviselő, akinek pártprogramtól való eltávolodása nem bizonyítható, megtarthatná mandátumát.)

Egy másik érdekes összetevő témánk szempontjából a magánjogi (társasági jogi) és közjogi szabályok összevetése a kisebbségvédelem tekintetében.[18]

A gazdasági társaság azon tagja vagy tagjai, akik együttesen a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkeznek, az ok és a cél megjelölésével bármikor kérhetik a társaság legfőbb szerve ülésének összehívását vagy a legfőbb szerv ülés tartása nélküli döntéshozatalát. Ha az ügyvezetés a kérelem kézhezvételétől számított nyolc napon belül nem intézkedik a legfőbb szerv ülésének a lehető legkorábbi időpontra történő összehívása érdekében, illetve nem kezdeményezi az ülés tartása nélküli döntéshozatalt, az ülést az indítványozók kérelmére a nyilvántartó bíróság hívja össze, vagy a nyilvántartó bíróság felhatalmazza az indítványozókat az ülés összehívására, illetve az ülés tartása nélküli döntéshozatal lebonyolítására. A várható költségeket az indítványozók kötelesek megelőlegezni. A gazdasági társaság legfőbb szerve a kisebbség kérelmére összehívott ülésen vagy az ülés tartása nélküli döntéshozatal során dönt arról, hogy a költségeket az indítványozók vagy a társaság viseli-e (Ptk. 3:103. §).

Amennyiben a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, amely szerint az utolsó beszámolót, illetve az utolsó két évben az ügyvezetés tevékenységével kapcsolatos valamely gazdasági eseményt vagy kötelezettségvállalást ezzel külön megbízandó könyvvizsgáló vizsgálja meg, ezt a vizsgálatot a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkező tagnak vagy tagoknak a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül benyújtott kérelmére a nyilvántartó bíróság a társaság költségére köteles elrendelni és a könyvvizsgálót kijelölni. A kérelem teljesítését a nyilvántartó bíróság megtagadja, ha a kisebbségi jogokkal a kérelmet előterjesztő tagok visszaélnek. A vizsgálattal a társaság könyvvizsgálója nem bízható meg. A vizsgálat költségeit az indítványozók kötelesek előlegezni. A vizsgálat költségeit a társaság viseli, kivéve, ha az indítványozók a vizsgálatot nyilvánvalóan alaptalanul kezdeményezték (Ptk. 3:104. §).

Ha a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, hogy a társaságnak valamely tag, vezető tisztségviselő, felügyelőbizottsági tag, továbbá a könyvvizsgáló ellen támasztható követelését érvényesítsék, a követelést a szavazati jogok öt százalékával rendelkező tagok a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül a társaság javára maguk is érvényesíthetik (Ptk. 3:105. §).

Semmis a létesítő okirat olyan rendelkezése, amely a jelen fejezet rendelkezéseitől a kisebbség hátrányára tér el (Ptk. 3:106. §).

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy míg a közjogi normák a kisebbségek adott testületbe való bekerülését segítik elő, addig a társasági jogi szabályok a már eleve létrejött kisebbségnek adnak jogokat a főszabály szerinti többségi döntéshozatal kiigazítására. Az azonban párhuzam, hogy az 5%-os küszöböt elért pártoknak a parlamentben biztosítani kell a jogot a frakcióalapításra.[19] A hatályos szabályok pedig a legtöbb eljárási jogosultságot a frakciókhoz kötik, a független képviselőknek mind a beszédidejük, mind a bizottságokban való részvételük korlátozott.[20] Megfontolandó lenne a társasági joghoz hasonlóan még több jogot biztosítani a legalább parlamenti 5%-kal rendelkezők képviselőknek, bár ez az érzékeny téma bizonyára sok vitát váltana ki.

Szintén etalonnak lehetne tekinteni néhány esetben a választottbíráskodás logikáját a közjogi bíráskodás tekintetében.[21] Például olyankor, ha a (túlzottan) bináris pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. Reális alternatívaként felmerülhetne ilyenkor, hogy a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt.[22] Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.

Bibliográfia

Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008.

Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád Olivér – Szuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017.

Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1.

Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3.

Fábián György – KOVÁCS László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998.

Lijphart, Arend: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008.

Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008.

Rae, Douglas W.: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997.

Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015

Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3.

Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014.

Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád OlivérSzuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017.
  2. A sajátos választási rendszerekről ld. még Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017, 21–29.
  3. A jogi személyek e két típusáról ld. Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008, 165.
  4. Utóbbiakhoz ld. Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3, 3–7.
  5. A többségi választási rendszer tanuláságai a figyelembe veendőek álláspontom szerint, ugyanis a magánjogban sem szerencsés megoldás, ha a jogi személy vezetése csak relatív többséget tudhat maga mögött. E szempontból érdekes lehet az Ausztráliában elterjedt alternatív választási rendszer, amelynél szintén rangsorolni kell a jelölteket. Ha az elsődleges szavazatok alapján nincs abszolút győztes, az így utolsó jelölt szavazólapjain lévő másodlagos preferenciákat hozzáadják a többiek szavazatszámához, aztán ha kell, a harmadlagosakat is, s így tovább, amíg valaki el nem ér a voksok 50%-a fölötti eredményt. (Elsőre hasonlónak tűnhet e módszer az alább részletezendő szavazatátruházó rendszerekre, a legfőbb különbség talán, hogy itt fel sem merülhet arányosság, ugyanis csupán egyvalaki juthat mandátumhoz.
  6. Vö. Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014, 287–304.
  7. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható rendszer. E szakirodalom által blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. A blokkszavazás „alkategóriája”, kumulatív egyéni rendszer annyiban különbözik a kislistástól, hogy a választópolgár akár az összes szavazatát kumulálhatja egyetlen jelöltre.
  8. A kategorikus szavazásnál a választópolgárnak ellentmondás-mentesen („köntörfalazás nélkül”) ki kell mondania, kifejezetten melyik jelöltet választja; voksait nem oszthatja meg jelöltek között, nem eszközölhet a sorrendiségen változtatásokat. Határozottan állást kell foglalnia. Az ordinális voksolásnál a szavazó ezzel szemben jobban válogathat, sorrendiséget állíthat fel, illetőleg aszerint szavazhat, kit szeret jobban, kit kevésbé, kit még kevésbé. Nem kell kifejezetten egy párt (jelölt) mellett letennie a garast.
  9. Arend Lijphart: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 69–85.
  10. Az említett LV-módszer például kiváló eszköz a munkavállalói részvétel megvalósítására, mert ennek segítségével nem csupán egyetlen érdekcsoport juttathatja be támogatóit. A munkavállalói participációról ld. Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015, 133.
  11. Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998, 44.
  12. Ld. Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3.
  13. Néhányan ezt keverik a Hagenbach-Bischoff-kvótával. A különbség egyrészt az, hogy utóbbinál a hányados egész részét vették figyelembe, és nem kerekítették fel, illetve adtak hozzá egyet, ha egész szám jött ki, mint Írországban. (Ez sok szavazatnál természetesen nagyon kis különbséget jelent a két kvóta között.) Másrészt a Hagenbach-Bischoff-formula nem csak kvótaként, hanem egész mandátumelosztó formulaként is ismeretes, mint a hazai rendszerben. Ilyenkor két mandátumelosztó szakasz létezik; a másodikban a még ki nem osztott mandátumokat legmagasabb átlag módszerrel rendelik az egyes pártokhoz. (Nálunk utóbbihoz hasonló a rendszer, de nem az egyszintű rendszer második elosztó köreként, hanem a kétszintű rendszer második szintjén alkalmazzák a D’Hondt-módszert. Tehát árnyalatnyi különbség itt is van.) A fogalmak elhatárolásáról ld. Fábián–Kovács: Voksok és mandátumok, 37–38.
  14. Ld. Douglas W. Rae: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 63.
  15. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. Ezen aspektus civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008, 39–72.Hasonlóan megfontolandó lenne néhány esetben a választottbíráskodás logikája. Például olyankor, ha két pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. (Nem lenne ördögtől való ilyenkor, ha a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt. Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.) Utóbbihoz ld. Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008, különösen 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014, 118–127.
  16. Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3.
  17. Ld. még ehhez Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997, 190.
  18. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. A kérdéskör civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár: Az új társasági törvény, 39–72.
  19. Ld. 27/1998. (IV. 15.) AB határozat
  20. A független képviselők hátrányosabb helyzete különösen az alábbi tekintetben manifesztálódik: az Alaptörvényben biztosított jogosítványok (kérdés, interpelláció) nem teljes érvényesülése, a házszabályi rendelkezésekben biztosított egyéb képviselői jogok csorbítása, illetve a csak frakciókon keresztül gyakorolható „közvetett” képviselői jogosultságok, így különösképpen a közjogi tisztségekre való jelölési jog elérhetetlensége. Ld. Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1, 13.
  21. Utóbbihoz ld. Boóc: A választottbíró megválasztása és kizárása, 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás, 2014, 118–127.
  22. A klasszikus a mindent befolyásoló „bináris kódtól” (jobboldal/baloldal) való eltérésként értékelhetjük a sajátos, kissé a választottbíráskodásra emlékeztető megoldást Bosznia-Hercegovinában. Az alkotmánybíróság 9 tagjából 3-at az Emberi Jogok Európai Bíróságának elnöke nevez ki. További kitétel, hogy e tagok nem lehetnek sem az adott állam, sem a szomszédos országok állampolgárai. Ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 106.