Kategória: Jogtudomány

Problémafelvetés

Az Európai Gazdasági Közösség („EGK”) – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől a hivatalos többnyelvűségen alapul. Jelenleg az Európai Uniónak 27 tagállama és 24 hivatalos nyelve van, ezen kívül 5 nyelv rendelkezik ún. félhivatalos státusszal. Az Európai Uniós jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő a 920/2005/EK rendeletet alapján. A Maastrichban 1992. február 7. napján kelt Európai Unióról szóló Szerződésben („EUSz.”), valamint a Rómában 1957. március 25. napján kelt Európai Unió Működéséről szóló Szerződésben („EUMSz.”) és a másodlagos jogban foglalt jogi követelménynek való megfelelés érdekében a jogi fordítás és a jogi nyelvi felülvizsgálat teljes mértékben beépül a jogalkotási folyamatba. Az uniós jog többnyelvűsége következményekkel jár arra nézve, hogy az egyes jogi normák jelentését hogyan lehet feltárni az értelmezés révén. Az uniós jogalkotás olyan jogszabályok megalkotását célozza, amelyek egyetlen, minden tagállam szempontjából azonos jelentéssel bíró normát hivatottak létrehozni. E célkitűzés megvalósításának legfőbb leküzdendő akadálya az uniós jogalkotás többnyelvűségéből adódóan az uniós jogszabályok különböző nyelvi változatai közötti nyelvi és jogi jelentés közti eltérés. Ezen eltérések gyakori okai a különböző hivatalos nyelvekben használt jogi kifejezések keverése, vagy bizonyos tagállami jogrendszerekből hiányzó, egy más tagállam jogrendszerében vagy hivatalos nyelvében bevett kifejezés használata a jogi szövegekben. A jogalkalmazást tekintve probléma adódhat a következetlen fogalomhasználatból, amely tipikusan akkor fordul elő, ha egy jogi fogalom tagállamonként eltérő jelentéstartalommal bír, vagy eltérő jogi koncepciót takar.^[1]

A jelen rövid tanulmány azt vizsgálja, hogy a tagállamok és az Irányelv által kidolgozott versenyjogi kártérítési perek szabályrendszerének következetes alkalmazását miként befolyásolhatják az Európai Unió jogi és nyelvi értelemben vett többnyelvűségéből adódó problémák. Megvizsgálom, hogy az az uniós jog többnyelvűségéből milyen problémák eredhetnek általánosságban, ezt követően röviden bemutatom, hogy az Európai Unió többnyelvűsége milyen kihívások elé állította a versenyjogi kártérítési perek szabályainak következetes alkalmazását. Végezetül konkrét példánkon keresztül kívánom szemléltetni a vizsgált problémát.

Bevezetés

Az Európai Uniós versenyjog, azaz az EUMSz. 101. és 102. cikkében foglaltak kikényszerítéséért az Európai Unió Bizottsága („Bizottság”), valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek. A versenyjog közjogi érvényesítése tekintetében alapvetően meghatározó motívum a közérdek megléte, amely a versenyjog esetében gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdekének védelmét foglalja magában.^[2] Ezért tág értelemben a versenyjog közjogi érvényesítése alatt a köz érdekében a piacgazdaság zavartalan működésének fenntartását, a verseny szabadságával és tisztaságával kapcsolatos állami közbenjárást kell érteni, amely a hosszú távú fogyasztói jólét és a versenyképesség növelésének érdekében a versenyjogi rendelkezések állami érvényesítését jelenti.

Szűk értelemben véve a versenyjog közjogi érvényesítése a hatáskörrel és szükséges jogosítványokkal rendelkező állami hatóság közbenjárása révén realizálódik, amelynek legkézzelfoghatóbb megjelenési formája a versenyfelügyeleti eljárás, amely során az illetékességgel rendelkező hatóság feladatkörében eljárva, közjogi szankciókat alkalmaz a gazdasági hatékonyságot kikényszerítő piaci verseny szabadságának és tisztaságának védelme érdekében preventív és represszív jelleggel.

Ezzel ellentétben a versenyjog magánjogi érvényesítésének meghatározó motívuma a magánérdek és – a versenyjog jellegéből adódóan – a közérdek egyidejű fennállása, amelynek sérülését a magánjogi jogérvényesítés a magánjog eszközrendszerén keresztül, meghatározóan a reparáció révén céloz orvosolni.^[3] A versenyjog magánjogi érvényesítése alatt ezért egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítését értjük.

Már az 1/2003/EK rendelet preambulumának (7) bekezdése is tett utalást az uniós versenyjog kikényszerítésben tagállami bíróságok által viselt szerepére.^[4] A Bizottság a Courage -és a Manfredi-ügyeket követően felismerte az uniós versenyjog modernizációjának szükségességét. Az Irányelv megalkotása egy fontos lépés volt a magánjogi igényérvényesítéssel kapcsolatos uniós jogfejlesztési folyamatban. Ez a jogi innováció mindenképpen egy hiánypótló munkája az Európai Unió jogalkotásának. Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadályt hárít el, ugyanis a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részét harmonizálta, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv alapvetésként harmadik preambulum bekezdésében rögzíti, hogy az EUMSz. 101. és 102. cikke közvetlen hatállyal bír a magánjogi jogviszonyokban. Az Irányelv – ahogyan azt a Bíróság a Manfredi-ügyben és a Courage-ügyben kifejtette – a tényleges kártérítéshez való jogon, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvén nyugszik.^[5] Az Irányelv 21. preambulum bekezdésében megfogalmazódik, miszerint az EUMSz. 101. és 102. cikkének a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. Az Irányelv 34. preambulum bekezdése leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az EUMSz. 101. és 102. cikke következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az EUMSz. 101. vagy 102. cikkének megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az Irányelv 44. preambulum bekezdésében pedig említésre kerül a tagállami bíróságok által hozott ítéletek közötti összhang fontosossága.

Elmondható tehát, hogy a következetes jogalkalmazás fontos szempontként jelenik meg az Irányelvben. Álláspontom szerint azonban az Irányelv azonban nem fordít figyelmet a következetes jogalkalmazás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai inkonzisztenciára.

Többnyelvűség az Európai Unióban

A jog, illetve a törvények manifesztálódásának alapvető csatornája a nyelv, illetve érvényesülni is a nyelven keresztül tudnak. Az Európai Uniós jog megjelenéséig az egyes államok jogalkotói az adott állam társadalmi berendezkedéséhez, hagyományaihoz, kultúrájához illeszkedő, azt alapul vevő szabályozási megoldásokat választottak, ha úgy tetszik nemzeti „jogi nyelvet” alkottak. Az önálló jogrendszereknek jogi terminológiájukat tekintve is önállóaknak kell lenniük, amelynek legfontosabb alapja a nyelvi egyértelműség. ^[6] Az EGK-ban a kezdetekben négy hivatalos nyelv létezett. Ebben az időben kevésbé jelentett kihívást, hogy a közösségi intézmények alkalmazottai valamennyi hivatalos nyelvet ismerjék és munkájuk során – például a jogszabályok hivatalos változatainak többnyelvű elkészítése során – alkalmazni is tudják. Az EGK – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől tehát a hivatalos többnyelvűségen alapult.

Mindezért az Európai Uniós versenyjogi szabályozás nagy kihívása a különböző jogi hagyományokkal rendelkező tagállamok, illetve azok állampolgárai vonatkozásában konzisztens szabályok megalkotása. Az uniós versenyjog és versenyjog magánjogi szabályainak következetes alkalmazásának egyik akadálya az unió többnyelvűségéből is eredhet. Az EGK által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet és az Európai Atomenergia-közösség által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet módosításáról, valamint az e rendeletektől való ideiglenes eltérések bevezetéséről szóló 920/2005/EK rendelet határozza meg az Európai Unió nyelvi rendszerét, amely alapján a jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő.

A hivatalos nyelveken megfogalmazott uniós jogszabályok nem mentesek a gyors és meggondolatlan fordítások következtében elkövetett hibáktól és kétértelműségektől. Az Európai Bizottságnál gyakori jelenség, hogy egy jogszabály tervezet esetében csak angol nyelvű szövegváltozatot használnak a belső jogszabály alkotási folyamat során. A belső jogszabály alkotási folyamat végén az angol nyelvű szövegváltozatokat lefordítják és elvégzik a lektorálást. Ettől a pillanattól fogva a címzetti nyelvi változat válik a hiteles változattá. Nem ritka ezért az az eset, hogy a hiteles változat javításra szorul a fordítási hibák miatt, amíg az angol nyelvű változatot nem kell kijavítani.^[7]Az Európai Uniós jogszabályok nyelvi változatainak koherenciája és következetessége kulcsfontosságú, hiszen mindez szükséges ahhoz, hogy az azokból származó jogok és kötelezettségek megfelelően átültetésre kerüljenek a nemzeti jogszabályokba.^[8] Előfordulhat azonban, hogy egyes tagállamok jogszabály előkészítői a saját nyelvükön írt irányelvváltozatot veszik alapul az irányelvek végrehajtásához, és nem hasonlítják össze más nyelvi változatokkal. A gyakorlatban előfordulhat, hogy mindez egyes esetekben eltéréseket eredményez az irányelv különböző nyelvi változatai között.^[9] Ennek eredménye az lehet, hogy az irányelvet és az azt végrehajtó nemzeti jogszabályok nem lesznek egységesek. Az inkoherensen átültetett irányelvek alapján létrejött tagállami jogszabályokat pedig ezt követően a tagállami bíróságok értelmezik és alkalmazzák, amely következetlenségeket eredményez az Európai Uniós jog alkalmazása során.^[10]

Az Irányelv inkoherens implementációja a tagállami jogba

A fentiekben körülírt konzisztencia problémákkal kapcsolatos félelmek kiváltképp jogosak egy korábban nem létező, vagy nem szabályozott jogintézmény esetében, mint amilyen a versenyjog magánjogi érvényesítése. Annak ellenére, hogy a versenyjog a 20. század második felében az Amerikai Egyesült Államok közvetítésével érkezett Európába,^[11] ahol a versenyjog magánjogi érvényesítésének komoly hagyományai vannak (ld. például a Sherman Act 26 Stat. 209, 15 U.S.C. §§ 1–7 valamint Clayton Act 15 U.S.C. §§ 12-27. törvényeket), az Európai Unióban a versenyjog tekintetében a hatósági úton történő jogérvényesítés sokkal dominánsabb szereppel bír, mint a magánjogi úton történő jogérvényesítés.^[12] Az uniós versenyjog kikényszerítéséért elsősorban tehát a Bizottság, valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek, míg a versenyjog magánjogi érvényesítése kapcsán egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítéséről beszélünk. Ennek következtében az új jogintézmény egy olyan terminológiai vákuumba került, ahol az uniós jogalkotóknak egy ez idáig nem létező jogintézmény fogalmi kereteit kellett meghatároznia és hozzáigazítania a meglévő versenyjogi szabályokhoz az uniós jogot eleve jellemző ellentmondásos terminológiai környezetben. Mondhatni az Irányelv átültetésével két meglévő terminológiai készlet, az uniós versenyjog és a 27 tagállam magánjogi terminológiája lépett egymással kölcsönhatásba, amely folyamatot tekinthetjük a jog és a jogi terminológia „európanizálódásának”.^[13]

Az Irányelv tehát egy új, jogi konfliktusoktól sem mentes jogintézményt szabályozott, amelynek hagyományai pusztán két évtizedes múltra tekintenek vissza (ld. a C-453/99. számú, Courage Ltd kontra Bernard Crehan és Bernard Crehan kontra Courage Ltd. és társai ügyében hozott ítéletet). Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadály elhárítását célozta a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részének harmonizálása révén, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv nemzeti jogba történő átültetésének határideje 2016. december 27-e volt, azonban az előírt határidőig csupán hét tagállam ültette át az Irányelvet, 2017-ben 18 tagállam ültette át, végül 2019-ben Bulgária, Görögország és Portugália.^[14]

Az Irányelv több helyen is utal a következetes jogalkalmazás fontosságára, amelynek kapcsán az Irányelvben megfogalmazódik, hogy a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. A Bizottság az uniós versenyjog következetes alkalmazását kétoldalú jelleggel és az Európai Versenyhatóságok Hálózatának keretében iránymutatások nemzeti versenyhatóságok rendelkezésére bocsátásával kívánta biztosítani. Az Irányelv leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az uniós versenyjog következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az uniós versenyjog megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az alábbiakban kifejtettek alapján véleményem szerint azonban az Irányelv megalkotása során az uniós jogalkotó nem fordított kellő figyelmet a következetes jogalkalmazás és jogalkotás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai konzisztenciára, a különböző kognitív elemek közötti összefüggésre, amely körülmény a versenyjog magánjogi érvényesítésére vonatkozó szabályok következetes alkalmazásának egyik akadályává vált.

Az Európai Uniós jogi terminológia főbb problémakörei

A közjog és a magánjog eltérő szabályozási logikájának összeegyeztetése jelentette nehézségek mellett, a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a tagállami jogalkotókat az uniós jog többnyelvűsége által predesztinált fogalmi szinten fennálló problémák is kihívás elé állították. Nyelvi és terminológiai szempontból a versenyjog ugyanis önmagában egy rendkívül összetett jogterület, amely vegyíti mind a jogi, közgazdaságtani és politikai fogalmakat^[15], mindemellett a globalizáció hatásainak is erősen ki van téve^[16], ezáltal sok jogi fogalommal ellentétben, amelyek bizonyos esetekben a köznyelvben is ismert fogalmak és jelentésük köztudomású (például házasság, tulajdon vagy per), a versenyjogi fogalmak nem minden esetben értelmezhetők intuitívan. Ebből a tulajdonságából adódóan a versenyjog a nemzeti jogoknál univerzálisabb, kevésbé beágyazott a nemzeti jogi rendszerekbe, ezáltal határokon átívelő, univerzális – fogalmi szempontból korántsem egységes, ám lényegi és tartalmi szempontból egyező – terminológiával rendelkezik.^[17]

Az Európai Uniós versenyjog – mint az európai integráció célját szolgáló közös piac alappillére – esetében fontos elvárás, hogy terminológiáját tekintve egységes legyen. Az Európai Unió versenypolitikájának hangsúlyossá válása az 1980-as évektől kezdődően a nemzeti jogrendszerek egymáshoz való közeledését eredményezte, az egyes tagállamok sajátos historikus, eltérő nemzeti társadalmi kontextus következtében kialakult nemzeti versenyjogi sajátosságok fennmaradása mellett.^[18]

Az Európai Unió tagállamainak eltérő jogi kultúráinak „fúziója”^[19] és az amerikai versenyjogi fogalmak alapulvétele^[20] egy hibrid uniós jogi kultúrát hozott létre, a közösségi jogi terminológiára komoly hatást gyakorolva, amely a közösségi jog fogalmi és szemantikai rétegét képzi.^[21] Az uniós jog vonatkozásában említett „hibrid” jelleg a heterogén tagállami jogi kultúrák közötti egyfajta kompromisszumként,^[22] valamint a nyelvi és kulturális hagyományok közötti konvergenciaként is értelmezhető.^[23] Mindebből kifolyólag az uniós jogi terminológiával szemben fontos követelmény a tagállami nyelvek együttélésének biztosítása, valamint a folytonosság és az összhang megteremtése a meglévő és az újonnan létrehozott jogi fogalmak között.^[24]

Az uniós jog hibrid mivoltából adódó problémakörök közé sorolja Biel és Sosoni a szupranacionális és nemzeti jogi elemek közötti összetett kapcsolatot, a jogi terminológia kultúra semlegességének hiányát, a kettős jogi környezetet, és az uniós terminológia rendszerének instabilitását. Ezek a körülmények egy rendkívül összetett és szövevényes problémakört teremtenek, ezáltal terminológiai szempontból feszültséget gerjesztve a szupranacionális és nemzeti fogalmi dimenzió között, amely mintegy tovább mélyíti a hibriditás jelentette áthidalni szükséges szakadékokat^[25]. Mindez feltételezhetően abból ered, hogy a szupranacionális jogrendszer nem autonóm jogi fogalmakra, hanem jobbára nemzeti jogokból kölcsönzött fogalmakra támaszkodik.^[26]

Az uniós jog hibrid jellegéből adódó problémák a különböző hivatalos nyelvváltozatok elkészítése során tovább súlyosbodhatnak, ugyanis a különböző hivatalos nyelvek eredendő aszimmetriája és a különböző fogalmak poliszémiája, valamint a fordítás során jelentkező kognitív korlátok eltéréseket eredményezhetnek egy uniós jogforrás hivatalos nyelvváltozatai között.^[27]

A fent említett problémát pedig tovább mélyíti az unió de facto egynyelvű, vagy legalábbis korlátozott többnyelvű jogalkotási gyakorlata. Habár az Európai Unió hivatalosan többnyelvű, az uniós jogalkotás kapcsán ez a többnyelvűség megkérdőjelezhető. A jogalkotási bizottságokban az uniós jogszabálytervezetek gyakorlatban az unió három munkanyelvén, vagyis angolul, németül és franciául kerülnek megtárgyalásra, valamint a kezdeti tervezetek is e három nyelven kerülnek elkészítésre, amelyeket később lefordítanak a többi munkanyelvre^[28], amely körülmény a nemzeti jogi idiómák lefordítását – amelyek különböző nyelveken lényeges eltéréseket tartalmaznak – ellehetetleníti, ellentmondásokat és jogbizonytalanságot eredményezve.

Példák az uniós versenyjogi terminológia nyelvi következetlenségeire

Az uniós jogi terminológia instabilitása által eredményezett jelentésbeli rugalmasság a normavilágosság hiányát eredményezi, ezáltal bizonytalansághoz vezet, amely az egységes alkalmazhatóság kárára válik. Az uniós jog, de kiváltképp az uniós versenyjog kapcsán gyakori jelenség, hogy bizonyos jogi fogalmak esetében az elsődleges, jog – vagyis az alapító szerződések – illetve a másodlagos jog – vagyis az egyes uniós rendeletek, illetve irányelvek – szintjén egyaránt hiányzik a jogszabályi meghatározás (vagyis a pontos nyelvi jelentéstartalom definíciója), amelyet gyakran az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége pótol. Tipikusan ilyen jogi fogalom a de minimis, az irányítás, gazdasági erőfölény esetében a visszaélés, de még a versenyjog egyik alapvető fogalmának titulált kartell is.

Erre a jelenségre az egyik kiváló példa az uniós versenyjog személyi hatályának meghatározásához elengedhetetlenül szükséges vállalkozás fogalma (angolul: undertaking, németül: unternehmen, franciául: entreprise, olaszul: imprese).^[29] Az uniós versenyjog címzettjei a vállalkozások, azonban e fogalom az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége révén nyert jelentéstartalmat. Az Európai Unió Bíróságának esetjoga azonban nagyon tágan határozta meg a vállalkozás fogalmát, amely alapján vállalkozásnak tekinthető minden gazdasági tevékenységet végző személy vagy szervezet.^[30] Az Európai Unió Bírósága a Höfner ügyben^[31] mondta ki először, hogy a vállalkozás fogalmának meghatározásához szükséges gazdasági tevékenység végzésébe a szolgáltatásnyújtás is beletartozik, míg a FENIN ügyben^[32] – a Poucet és Pistre^[33], valamint Albany ügyekben^[34] foglalt megállapítások nyomán – kimondta, hogy a szociális funkciót ellátó, szolidaritási alapon működő, járulékbefizetésből és állami juttatásokból fenntartott egészségügyi szervezetek nem tekinthetők vállalkozásnak.

Az uniós versenyjog terminológiáján tetten érhető az alapító országok nyelvei közül is domináns szerepet magának tudó francia és német nyelvi és jogértelmezési hatás. A vállalkozás fogalmának kapcsán szemléletes például szolgál a versenyjogi értelemben vett vállalkozás fogalmának alapul szolgáló német „unternehmen” vagy francia „enterprise” és az angol „undertaking” fogalmak közötti jelentéstartalmi különbség. Az angol „undertaking” kifejezés a német „unternehmen” kifejezés fordításaként jelent meg az angol jogi nyelvben az Egyesült Királyság EGK-hoz történő csatlakozásakor, amikor a versenyjog fogalmi készlete már kialakult, és az angol jogi nyelvre le kellett fordítani az uniós versenyjogi terminológiát.^[35] Az „undertaking” kifejezés jelentéstartalmát tekintve korábban kötelezettségvállalást, vagy ígéretet, garanciát, biztosítékot jelentett (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „undertaking, n.” szócikkét), míg a német „unternehmen” kifejezés kapcsán eredetileg is megtalálható volt a lehetséges jelentés tartalmak között az üzleti vonatkozás, vagyis a társaság, cég vagy üzlet fogalma (ld. a Cambridge angol német szótár „unternehmen, n.” szócikkét). Az angol „undertaking” és a német „unternehmen” kifejezéseknek megfelelő „enterprise” francia kifejezésnek egy teljesen más angol jogi fogalom, a francia nyelvi változattal formailag teljesen azonos, ám jelentéstartalmát tekintve sokkal szűkebb „enterprise” kifejezés feletethető meg, amely az angol jogi terminológiában gazdasági társaságot jelent (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „enterprise, n.” szócikkét), amelynek német megfelelője azonban a „wirtschaft”. Ez a nyelvi aszimmetria – amely az angol nyelvben megkülönbözteti az angol „undertaking” és „enterprise” kifejezéseket, amelyek eltérő jelentést takarnak, valamint két eltérő jogi koncepció húzódik mögöttük, míg a német „unternehmen” és a francia „enterprise” kifejezéseknek az angol nyelvi változattal ellentétben csupán egy jelentésük van, azaz ugyanazt a szemantikai tartalmat egyetlen fogalom alá rendelik – jól szemlélteti az uniós jog többnyelvűségéből eredő interpretációs problémákat.^[36]

A kultúra semleges fogalomhasználatra Biel és Sosoni tanulmányukban példaként hozzák fel az EUMSz. 107. cikke szerinti állami támogatások fogalmát, mint az autonóm jogi kifejezések létrehozására tett kísérletek egyik igen plasztikus esetét, amely egy szemantikailag átláthatatlan, a tagállami nyelvek beszélőinek jelentéstartalommal nem bíró, vagy a szándékozottól eltérő jelentéstartalmat hordozó kifejezésként honosodott meg az uniós versenyjog fogalmi készletében.^[37] Az állami támogatás fogalma (angolul: state aid) az uniós jogban a francia aide d’état kifejezésből származik, amely az uniós versenyjogban a vállalkozás fogalmához hasonlóan szintén egy olyan terminus, amelyet sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jog nem határoz meg kimerítően.^[38] Ebből kifolyólag, az állami támogatás fogalma meglehetősen tágan definiált, amely magába foglal minden olyan a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatást, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet (ld. az EUMSz. 107. cikkét). Magyarország az uniós csatlakozáskor az EUMSz. 107. cikke szerinti aide d’état fogalmát a magyar nyelvben meglévő ekvivalensnek tekintett állami támogatás fogalmának feltette meg. A magyar pénzügyi „köznyelv” azonban az állami támogatás alatt állami forrásból folyósított ingyenes támogatást vagy kedvezményes feltételek mellett nyújtott kölcsönt ért, amelyet vissza nem térítendő támogatásnak, illetve visszatérítendő támogatásnak nevez. A magyar nyelvben a köznyelvi használat nem tett különbséget aközött, hogy a támogatás kedvezményezettje az állami szférához vagy a versenyszférához tartozik-e.^[39] Azaz a köznyelvben gyakran szociális alapú juttatásokat értünk állami támogatások alatt, és nem piaci szereplőknek diszkriminatív alapon nyújtott állami forrásból származó pénzügyi támogatásokat, amelyek piactorzító hatással bírnak.

Magyarországon nem csupán a köznyelvben, hanem a jogszabályokban sem a versenyjogi értelemben vett állami támogatásokat értették állami támogatás alatt az uniós csatlakozást megelőzően, de jelenleg is hatályban vannak olyan magyar jogszabályok, amelyek az EUMSz. 107. cikk szerinti értelemtől eltérő jelentéstartalommal töltik meg ezt a fogalmat. Példaként hozható fel a lakás-előtakarékosság állami támogatásáról szóló 215/1996. (XII. 23.) Kormányrendelet, a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Kormányrendelet, illetve a fiatalok, valamint a többgyermekes családok lakáscélú kölcsöneinek állami támogatásáról szóló 134/2009. (VI. 23.) Kormányrendelet, amely közel öt évvel Magyarország uniós csatlakozását követően került megalkotásra, végezetül pedig a nemzeti otthonteremtési közösségekről szóló 2016. évi XV. törvény (ld. 33. § szakasz), amely a csatlakozást követően tizenkét évvel később került megalkotásra. További példaként hozható fel napjainkban néhány pénzügyi tudatosság növelésével kapcsolatos tájékoztató anyag (például a Magyar Nemzeti Bank által kiadott, a Nemzeti Otthonteremtési Közösségekről szóló tájékoztató anyag), amelyek szintén nem a versenyjogi értelemben vett jelentéstartalmat tulajdonítják az állami támogatások fogalmának, hanem olyan szociális alapú juttatásokat, mint a családi otthonteremtési kedvezmény, ÁFA-visszatérítés, az illetékkedvezmény, vagy a nemzeti otthonteremtési közösségeknek nyújtott támogatás. Az uniós csatlakozást megelőző magyar állami támogatás fogalom értelmezéséhez hasonlóan az Egyesült Királyságban is eltérő jelentéstartalommal bírt az állami támogatások fogalma, jellemzően a fejlesztési és katasztrófa elhárítás keretében nyújtott pénzügyi segítséget értették alatta.^[40]

Wüster és Felber szerint a hatékony szaknyelvi kommunikációhoz egyértelműség szükséges, azaz egy kifejezésnek mindig csak egy meghatározott fogalomra szabad utalnia.^[41] Az uniós versenyjog terminológiájában megfigyelt aszimmetria vitán felül ellentétes az egyértelműség kritériumával, és félreértéseket okozhat az uniós jog végrehajtása és értelmezése során. Ez a nyelvi aszimmetria tükröződik az unió más hivatalos nyelvein is, amelyek többsége a francia nyelvet követi.^[42] A versenyjogi kártérítési perek jogintézménye tehát egy sajátos szemantikai szabályoknak engedelmeskedő uniós terminológiai környezetben született meg, és került implementálásra a tagállami jogrendszerekbe.

Az Irányelv tagállami jogba történő inkoherens implementációjának lehetséges okai

Amint azt a fentiekben megkíséreltem érzékletes példákon keresztül szemléltetni, az uniós jog többnyelvűségéből eredő hibrid jelleg a jogi terminológia szintjén a normavilágosságot veszélyeztető problémáktól szenved. Ezen problémákat tetézi, hogy az uniós jog nem alkot koherens rendszert, mivel az uniós jogalkotás szubszidiárius jellegű, ezért az uniós jogi terminológia nem definiált horizontálisan, így tartalmi szempontból adott esetben jogforrásonként változhat az uniós jog által használt fogalmak jelentéstartalma.^[43] Ahogyan arra fentebb már utaltam, az önálló jogrendszerek alapja a nyelvi egyértelműség, amely egy tisztán nyelvi aspektus. A jogi fogalmak terminológiai inkonzisztenciája erősen veszélyezteti egy jogrendszer önállóságát, amely probléma egy olyan jogrendszer esetében, mint az uniós jog, sokkal nagyobb jelentőséggel bír tekintve, hogy a soknyelvűség hatványozott negatív hatással lehet a nyelvi egyértelműségre, ugyanis a fentebb már említett nyelvi különbségekből eredő következetlenségek mellett az eltérő nemzeti jogi terminológia jelentéstartalmi különbségeivel is kénytelen szembenézni az uniós jogalkotó.^[44] Ahogyan az Európai Unió Bírósága is megfogalmazta a CILFIT ügyben, még a nyelvi változatok pontos egyezése esetén is szem előtt kell tartani, hogy az uniós jog sajátos terminológiát használ, emellett a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos az uniós jogban és a különböző tagállami jogokban.^[45]

Az uniós jog szubszidiárius jellege ennek következtében predesztinált bizonyos, az Irányelv átültetését érintő következetlenségeket. Az Irányelv például szándékosan nem foglalkozott kifejezetten a felelősség anyagi jogi szabályaival és terminológiai készletével, a tagállamok hatáskörébe utalta, hogy az EUMSZ. 101. és 102. cikke által előírt korlátokon belül, az uniós jog általános elveivel (például a tényleges érvényesülés elvével) együtt, valamint magának az Irányelvnek a rendszerszintű és teleologikus értelmezésével összhangban meghatározzák azokat.^[46]

Az Irányelv azon felül, hogy gyakran túlzottan a közérdekű jogérvényesítésre összpontosít, és jelentős hiányosságokkal küzd, az Európa szerte eltérő magánjogi szabályozás miatt lehetővé tette az Irányelv és az EUMSZ. 101. és 102. cikke alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára. Az Európai Unió Bírósága például a Skanska-ügyben leszögezte, hogy a „vállalkozás” fogalmát egységes módon kell értelmezni, hogy a felelősségnek az uniós versenyjog közjogi -és magánjogi érvényesítése terén ne lehessen eltérő tartalma azon kontextusban, amikor versenyfelügyeleti eljárásban bírságokat szabnak ki, valamint azon kontextusban, amikor az uniós versenyszabályok megsértése miatt kártérítési kereseteket indítanak.^[47] A Skanska-ügyben az is megállapításra került, hogy az uniós versenyjog megsértése miatti kártérítések vizsgálata során bizonyos kérdések az uniós jog, mások pedig a nemzeti jog hatálya alá tartoznak, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének függvényében.^[48] Az Európai Unió Bírósága számos további ítéletével jelezte, hogy az Európai Unió Bírósága megvédi az uniós jog által biztosított kártérítési jog hatékonyságát, és kizárja egyes nemzeti polgári jogi, társasági jogi vagy eljárásjogi szabályok alkalmazását, amennyiben azok nem felelnek meg a hatékonyság elvének a versenyjogi kártérítési keresetekkel összefüggésben. Az említett jelenség jól megfogható az Európai Unió Bíróságának az elévüléssel kapcsolatos jogegységesítő tevékenységén keresztül.

Ennek egyik oka az, hogy az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó versenyjoggal^[49] ellentétben a polgári jog anyagi jogi szabályainak megalkotása tagállami hatáskörben maradt, amelynek következtében az Európai Unió tagállamait heterogén magánjogi szabályozás és nyelvi-fogalmi környezet jellemzi. Ez a körülmény az Irányelv megalkotóit komoly kihívás elé állította, ugyanis az egységes uniós magánjogi terminológia hiánya, valamint az uniós versenyjogi terminológia hibrid jellege és szubszidiárius jellege miatt szinte előre látható volt az a következetes jogalkalmazást érintő hiányosság, amely révén az Irányelv lehetővé tette az uniós versenyjog alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára.

A tagállamonként eltérő magánjogi szabályok fényében nagy kihívást jelent továbbá a tagállami magánjogból kiinduló hagyományos bírói jogértelmezés, amely hajlamossá teheti a tagállami bírókat arra, hogy az Irányelv szabályait a polgári eljárás meglévő általános elveinek fényében értelmezzék.^[50] Véleményem szerint ez a jelenség hívta életre azt a tendenciát, hogy növekvő számban vannak azok a tagállami bíróságok által hozott ítéletek, amelyek kifejezetten hivatkoznak más tagállam bírósága által meghozott ítéletekben szereplő jogértelmezésekre, hozzájárulva a jogegységesítéshez.^[51]

Az Irányelv implementálásával kapcsolatos eltérő megközelítések az egyes szabályokon keresztül érzékelhetők megfelelően. Az egyetemleges felelősségre vonatkozó szabályok átültetése^[52] egyértelműen mutatja a tagállamok eltérő megközelítését az Irányelv pontos átültetésére vonatkozóan. Németországgal, Magyarországgal, Írországgal, Olaszországgal, Litvániával ellentétben például Belgiumban, Franciaországban és Luxemburgban igen eltérő értelemmel töltötték meg az egyetemleges felelősség intézményét, mint egy in solidum^[53] felelősségként értelmezve azt.

Az Irányelv elévülési időre vonatkozó szabályainak tagállamok általi megközelítése szintén jelentős eltéréseket mutat. Számos tagállam (például Olaszország, Portugália) az elévülési szabályokat anyagi természetűnek tekinti, míg az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata eljárási jellegűnek minősítette azt.^[54] A Cogeco-ügyben^[55] az Európai Unió Bíróságának volt alkalma megvizsgálni az EUMSZ 101. és 102. cikkének megsértéséből eredő kártérítési keresetek elévülési idejének kérdését. A kérdés kapcsán az Európai Unió Bírósága arra a következtetésre jutott, hogy a tényleges érvényesülés elve kizárja az olyan nemzeti szabályozást, amely egyrészt úgy rendelkezik, hogy a kártérítési igények elévülési ideje kevesebb, mint az Irányelvben meghatározott 5 éves időtartam, és attól a naptól kezdődik, amikor a károsult tudomást szerzett a kártérítéshez való jogáról, még akkor is, ha nem ismeri a felelős személy kilétét, másrészt nem tartalmazza az említett határidő felfüggesztésének vagy megszakításának lehetőségét a nemzeti versenyhatóság előtti eljárás során.^[56]

A teljes kártérítéshez való jog mibenlétével kapcsolatban sok tagállamon belül nagy a jogbizonytalanság, illetve a kamatszámítás módszereit illetően nagyfokú a szabályozás heterogenitása az Európai Unió tagállamaiban.^[57] Az uniós jogból közvetlenül eredő teljes kártérítéshez való jog nem egyeztethető össze a kártérítés összegének drasztikus eltéréseivel, attól függően, hogy melyik tagállam bírósága foglalkozik a követeléssel. Komoly hiányosságnak tekinthető, hogy az Irányelv nem harmonizálta ezt a kérdést, különösen annak fényében, hogy már az Irányelv elfogadásához vezető előkészítő munkálatok is megállapították, hogy a nemzeti jogszabályok e tekintetben nem következetesek.^[58]

A fentiekben ismertetett körülmények és a tagállami jogok közötti diszkrepancia véleményem szerint kiválóan szemlélteti, hogy egy olyan jogterület kapcsán, mint a versenyjogi kártérítési perek – amely jogintézmény eleve jogdogmatikai alapvetéseket kérdőjelez meg, ezzel komoly kihívás elé állítva a polgári anyagi és eljárási jogot^[59] – a minimum harmonizációs követelményeket előíró irányelvi forma, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és az eltérő nemzeti jogi „nyelvek” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.^[60] Ugyanis még egy következetesen megalkotott irányelv esetében is előfordulhatnak ellentmondások abban, ahogyan a tagállamok az egyes rendelkezéseket értelmezik az átültetési folyamata során.

Példa a nyelvi következetlenségekre az Irányelv implementálása során

Az Irányelv nemzeti határozatok hatályával kapcsolatos szabályainak tagállami jogba történő következetlen átültetése szemléletes példát szolgáltat ahhoz, hogy a soknyelvűség, mint tényező, hogyan gyakorolhat negatív befolyást a következetes jogalkotásra, ezáltal pedig a jogalkalmazásra. Az Irányelv 9. cikk (1) bekezdése alapján valamely nemzeti versenyhatóság vagy felülvizsgálati bíróság által hozott jogerős határozatban megállapított versenyjogi jogsértés megtörténte nem lehet vitatható az uniós, illetve a nemzeti versenyjog alapján a nemzeti bíróságoknál indított kártérítési perekben.^[61]

Ami a nemzeti határozatok más uniós tagállam bírósága előtt indított kártérítési perben meglévő kötőerejét illeti, az Irányelv 9. cikk (2) bekezdése alapján a tagállamok kötelesek annak biztosítására, hogy amennyiben egy másik tagállamban jogerős határozatot hoznak, arra a nemzeti joggal összhangban legalább, mint a versenyjogi jogsértés megtörténtének prima facie bizonyítékára hivatkozni lehessen, és azt adott esetben a felek által előterjesztett egyéb bizonyítékokkal együtt meg lehessen vizsgálni. Az uniós jogalkotó láthatóan úgy tekintette, hogy a „prima facie” kifejezés egy univerzális jogi szaknyelvi idióma, amely objektív normatív tartalommal bír.

A nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatban egy kutatás a többnyelvűség által generált potenciális problémákra hívja fel a figyelmet az Irányelv kelet-közép európai országokban történő átültetésének kapcsán.^[62] Az Irányelv szinte valamennyi közép- és kelet-európai hivatalos változatában az angol „prima facie evidence” tagállamonkénti nyelvi megfelelőit a latin „prima facie” szavak és az „evidence” szó nemzeti megfelelőinek összekapcsolásával hozták létre.^[63] Azokban az esetekben, amikor a hiteles változatok fordítása során a fordítóknak olyan jogi fogalmakat kell interpretálniuk, amelyekre a célnyelvben nincsenek funkcionális megfelelők, gyakori jelenség, hogy az ún. „kölcsönzési” technikákat alkalmazzák, amely gyakorlat gyakran az így elkészített hiteles változatok koherenciájának rovására mehetnek.^[64]

Jelentéstartalmi szempontból a német jogban például a prima facie bizonyítás követelményeinek való megfelelés a bizonyítási teher tényleges megfordítása utáni legerősebb bizonyítási módozatnak tekinthető.^[65] A prima facie bizonyítás elve általánosságban véve a tapasztalat különösen megbízható, általánosan igaz szabályain alapul, amelyek szerint bizonyos hatások jellemzően bizonyos okokból erednek (és fordítva).^[66] A Német Szövetségi Bíróság kialakult ítélkezési gyakorlata alapján egy eseménysorozat akkor tekinthető tipikusnak a prima facie bizonyítás értelmében, ha olyan gyakran fordul elő, hogy nagyon nagy az esélye annak, hogy az egyedi eset bizonyos értelemben véve tipikus esetnek tekinthető.^[67] Tehát a német joggyakorlatban ismert a bizonyítottsági szint csökkent változatának (Beweismassreduzierung) tekinthető prima facie bizonyítás.^[68] A prima facie bizonyítás alkalmazása esetén a peres fél tehát egy általános élettapasztalatra alapított következtést használ fel a bizonyítás során, amely ezen aspektusát tekintve egy bizonyítási módszernek tekinthető. Alkalmazásával egy könnyebben bebizonyítható vagy ismert eseménysor tipikus lefolyásának tényről, illetve folyamatáról az általános élettapasztalatok alapján egy hozzá tipikusan hasonló lefolyású tényállásra következtetünk.^[69] A német jogrendszeren kívül elsősorban természetesen azonban az angolszász jogrendszerekben ismert széles körben a prima facie bizonyítás.

Érdekes, hogy az Irányelvhez képest a német versenytörvényben^[70] a prima facie bizonyítékra történő hivatkozás lehetőségének biztosítása helyett, a külföldi határozatokat kötőerővel ruházta fel annak ellenére, hogy az Irányelv német nyelvi változatában kifejezetten szerepel a prima facie bizonyíték német megfelelőjének számító „Anscheinsbeweis” kifejezés^[71].

Magyarországon – több kelet-közép európai országhoz hasonlóan – az Irányelv 9. cikkének (2) bekezdése jelentéstartalmát tekintve, mint megdönthető vélelem – vagyis olyan valóságként elfogadott előfeltételezésként, amellyel szemben lehetséges az ellenbizonyítás – került átültetésre.^[72] A magyar kártérítési jogban a bizonyítási érdek a felperes oldalán áll fenn.^[73] A versenyjogi kártérítési perek esetén, követő kereseteknél (ahol már rendelkezésre áll a versenyhatóság jogsértést megállapító határozata) a jogsértés tényének bizonyítására már nincs szükség, valamint a vonatkozó magyar szabályozás további törvényi vélelmeket alkalmaz. Kartellel okozott versenyjogi jogsértés esetén a Tpvt. 88/D. § (4) bekezdése alapján például – megdönthető – vélelem terjed ki az okozatiságra^[74], a Tpvt. 88/G. § (6) bekezdése értelmében pedig magára az árnövekedésre is.^[75] Az AT.39824 számú Kamion-kartell ügyében^[76] – amely kártérítési per sorozatnak magyar lába is van^[77] – hozott ítéletben a stuttgarti tartományi bíróság előtt indított kártérítési perben^[78] a bíróság egyértelművé tette, hogy a prima facie bizonyítékok olyan eseménylánc esetén alkalmazhatók, amely alapján az a tapasztalat vonható le, hogy abból a bizonyítani szándékozott tény következik. A bíróság az adott ügyben a mennyiségi és fogyasztói kartellekkel kapcsolatban kifejtette, hogy a prima facie bizonyítékoknak ugyanakkor nincs olyan elfogadott okozatossági lánca, amely alapján a vélelem a károkozásról önmagában megállna, ezért a felperesnek ténybeli vélelemre kell hivatkoznia, törvényi vélelem nem áll fenn.^[79]

A stuttgarti tartományi bíróság idézett ítélete némileg ellentmond az okozatisággal, illetve az árnövekedéssel kapcsolatos magyar szabályoknak, illetve a prima facie bizonyíték magyar nyelvi értelmezésének, amely révén láthatóvá válik, hogy az Irányelv megszövegezése – vagy éppen annak magyar jogba történő átültetése – a prima facie bizonyíték kapcsán némiképp következetlen volt.

Az Irányelv nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatos szabálya azonban nem csak a magyar jogban eredményezett jelentéstartalmi szempontú következetlenségeket. Az Európai Unió legtöbb tagállama úgy interpretálta az Irányelv 9. cikk (2) bekezdését, hogy a prima facie bizonyíték jelentéstartalmi szempontból a bizonyítás kiindulópontját jelenti (ld. például Belgium^[80], Írország^[81], Olaszország esetét).

Az Irányelvet átültető ír jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján^[82] a másik tagállamban meghozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozat legalább prima facie bizonyítékként bíróság elé terjeszthető a versenyjog megsértésének megtörténtére vonatkozóan, és adott esetben együtt értékelhető a felek által hozzáadott bármely egyéb bizonyítékkal.

Az Irányelvet átültető olasz jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján^[83] – hasonlóan az ír megoldáshoz – más tagállamok nemzeti versenyhatóságainak határozatait bizonyítéknak kell tekinteni, amely a felek által hozzáadott bármely más bizonyítékkal együtt értékelhető azzal, hogy a nemzeti határozatok bizonyító ereje csak a jogsértés természetére és tárgyi, személyi, időbeli és területi hatályára terjed ki, tehát a felpereseknek minden esetben bizonyítaniuk kell az elszenvedett kárt, valamint a jogsértés és az elszenvedett veszteség közötti okozati összefüggést.

Franciaország és Luxemburg egyszerűen bizonyítékként (preuve) tekint a nemzeti versenyhatóságok, vagy bíróságok által hozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozatokra. A francia kereskedelmi törvény^[84] vonatkozó rendelkezése alapján az Európai Unió másik tagállamának versenyhatósága vagy fellebbviteli bírósága által kihirdetett határozat, amely a versenykorlátozó gyakorlat fennállásának és betudásának megállapítására vonatkozó rész tekintetében már nem képezheti rendes jogorvoslat tárgyát természetes vagy jogi személy vonatkozásában e gyakorlat elkövetésének bizonyítékát. Az Irányelv francia implementációja jelentéstartalmi szempontból tehát a versenyjogsértést megállapító nemzeti határozatoknak a megdönthető vélelemnél alacsonyabb értéket, csupán bizonyító erőt tulajdonít.

Ehhez képest Portugáliában^[85] és Spanyolországban^[86] határozatok megdönthető vélelmet jelentenek (illetve amint fentebb már említésre került Magyarországon) a jogsértés fennállására, természetére és annak tárgyi, szubjektív, időbeli valamint területi hatálya, továbbá az abból eredő károk megtérítése iránti kereset szempontjából^[87], a spanyol esetet tekintve azzal a megszorítással, hogy ha egy másik tagállam versenyhatósága hatósága saját nemzeti jogára alapozza döntését, az nem köti és nem érinti a spanyolországi eljárásokat, de a felperesek felhasználhatják álláspontjuk megerősítésére.

Az Európai Unió Bíróságának esetjoga alapján a prima facie bizonyíték az uniós versenyjog és a tényleges érvényesülés elve alapján a bizonyítási teher áthárítását eredményezi, amely során a jogsértés anyagi, személyi, időbeli és területi hatályának meghatározása kiemelkedő jelentőségű.^[88] Mindezek alapján leginkább a spanyol, portugál és a magyar implementációs megoldások állnak közel az egyértelmű jogi idiómának vélt prima facie bizonyíték uniós jogalkotói értelmezéséhez, azaz az uniós jogalkotó valós szándékához. Mindebből látható, hogy az uniós jogalkotó nem tulajdonított kellő jelentőséget a nyelv és a jog kölcsönös függőségének az Irányelv elemzett szabályának megalkotásakor.

Összegzés

Az Európai Unió többnyelvűségéből, illetve a jogalkotás következetlenségeiből eredően az uniós versenyjog magánjogi érvényesítése terén a tagállamok által megalkotott szabályok bizonyos kérdésekben nem következetesek.^[89] Természetesen ennek nem csupán a többnyelvűség az egyetlen oka. Az eltérések a szerteágazó és különböző tagállami magánjogi szabályok sokféleségét megőrző, irányelvi forma, és a minimum harmonizációs követelmények együtthatásának eredményeként jelentkeztek véleményem szerint. A következetlenséggel kapcsolatban általam ismertetett példa a tagállami jogszabályokban olyan megoldások elfogadásához vezetett, amelyek lehetőséget teremtenek például a forum shoppingra, illetve azt eredményezik, hogy jelentős különbségek alakulnak ki a tagállamok között a jogintézmény hatékonyságát illetően, ami hosszú távon bizonyos vállalkozásoknak kedvezőtlen lehet. Ezek a sajátos megoldások veszélyeztethetik az Irányelv következetes alkalmazását az Európai Unióban. A versenyjogi kártérítési perek esetében – ahol kifejezett célként kellett volna megfogalmazódnia a jogalkotó oldalán az uniós szinten egységes és következetesen, minden tagállam által használt jogi terminológia megalkotása – véleményem szerint sem az irányelvi forma, sem a minimum harmonizációs előírások nem elengedőek a jogintézmény határon átívelő következetes alkalmazásához, kiváltképp olyan ügyek esetében, mint a Kamion kartell nyomán indult kártérítési per sorozat. Amint arra a fentiekben utalni kívántam, az irányelvi forma, a minimum harmonizációs követelmények, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és nemzeti „jogi nyelv” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.

Az Irányelv értelmezését megnehezíti az, hogy az egyes tagállami jogrendszerek nem szükségszerűen ismerik az Irányelv által valamely – tagállami jogban egyébként ismert és alkalmazott – jogintézményre használt fogalmat, vagy adott esetben egészen más jogi értelmezés vert gyökeret az adott tagállami jogrendszerbe az érintett fogalom kapcsán, például ahogyan azt a prima facie bizonyíték kapcsán is láthattuk. Az Irányelv 9. cikke által szabályozott nemzeti határozatok kötőerejét illetően a prima facie bizonyíték tagállami jogokba történő átültetése a tagállamonként eltérő, a kérdéses jogi terminusnak tulajdonított jelentéstartalom következtében komoly jogalkotási következetlenséget eredményezett. A különböző tagállami jogokban a prima facie bizonyítéknak négy különböző jogi koncepciót tükröző jelentést tulajdonítottak, amely kritikus mértékben hozzájárulhat a széttartó jogalkalmazáshoz.

Véleményem szerint az Irányelv, és ezáltal a versenyjog magánjogi érvényesítésének szabályait tartalmazó joganyag fogalmainak következetes értelmezésének egyik fő problémája a valódi autonóm, a nemzeti magánjogtól tartalmilag elváló fogalomrendszer kialakításának hiánya. Ez a probléma különösen hangsúlyos olyan esetekben, amikor az uniós jogalkotó sem ismeri fel adott esetben az általa megszövegezett joganyag következetlenségeit és nem ad megfelelő eligazítást, vagyis nem definiálja az érintett fogalmat, illetve a különböző tagállami magánjogi szabályokat nem kellően figyelembe véve univerzálisnak gondolt jogi fogalmakat használ egy olyan többnyelvű rendszerben, mint az Európai Unió.

Az Európai Unió Bírósága a C-143/88. és C-92/89. sz. Zuckerfabrik ügyben hozott ítéletében az uniós intézmények kártérítési felelőssége kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy a tagállami kártérítési szabályok alkalmazása következetlenségekhez vezet az uniós jog alkalmazásában, ezért az Európai Unió Bírósága az alapvető eljárási követelményeket maga dolgozta ki a következetlenségek kockázatának csökkentése érdekében.^[90] Az Irányelv megalkotása előtt Gerald Mäsch professzor fogalmazta meg azt a gondolatot, miszerint az Európai Unió Bíróságának hasonló eljárása a versenyjogi kártérítési perekkel kapcsolatban nem lett volna teljesen elképzelhetetlen.^[91] Kiegészítve Gerald Mäsch professzor észrevételét, az Irányelv átültetését követő következetlenségek és eltérő tagállami átültetés fényében, véleményem szerint hatékony lehetne a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a Zuckerfabrik ügyben alkalmazott megközelítés alkalmazása.

Bibliográfia

Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023.

Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám

Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám

Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2.

Beutel, Bianca: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011.

Biel, Łucja – Sosoni, Vilelmini: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010.

Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Conway, Gerard: EU Law, London, Routledge, 2015.

Dabbah, Maher: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010.

Fascing, Hans W.: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990.

Felber, Helmut: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984.

Gessner, Volkmar (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996.

Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.

Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2.

Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001.

Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1.

Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015.

Imgarten, Nils: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/

Jones, Alison – Sufrin, Brenda: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016.

Kjær, Anne Lise: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Kredens, Krzysztof (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007.

Malinauskaite, Jurgita – Cauffman, Caroline: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9.

Mäsch, Gerald: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003.

Monti, Giorgio: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11.

Peyer, Sebastian: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Marquis, Mel – Cisotta, Roberto (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015.

Pico, Ivan – Darding, Koen: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/

Piszcz, Anna: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34.

Piszcz, Anna – Wolski, Dominik: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017.

Piszcz, Anna: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52.

Ritz, Christian (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10.

Robertson, Colin: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28.

Rodger, Barry J. (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26.

Rodger, Barry J. – MacCulloch, Angus: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015.

Sarcevic, Susan: Creating a pan-European legal language, in Gotti, Maurizio – Williams, Christopher (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010.

Schäffner, Christina – Adab, Beverly: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2.

Schiffauer, Peter – Jędrzejowska-Schiffauer, Izabela: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Vogel, Friedman (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011.

Stancke Fabian (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017.

Stefaniak, Karolina: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017

Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016.

Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020.

Trosborg, Anna: Translating Hybrid Political Texts, in Trosborg Anna (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997.

Waelbroeck, Denis (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004.

Whish, Richard – Bailey, David: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015.

Wüster, Eugen: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119.

Egyéb források

Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL

Hivatkozások

1. Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016. ↑
2. Ld. példaként a a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény („Tpvt.”) preambulumát. ↑
3. Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016, 191. ↑
4. A Tanács 1/2003/EK rendelete (2002. december 16.) a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról EGT vonatkozású szöveg preambulumának (7) bekezdése. ↑
5. Irányelv preambulumának 11. bekezdése ↑
6. Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011, 9.; ezzel kapcsolatban ld. részletesebben: Volkmar Gessner (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996. ↑
7. Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1, 6. ↑
8. Colin Robertson: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28, 14–32. ↑
9. Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám, 81–90.; Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám 91–103. ↑
10. Gerard Conway: EU Law, London, Routledge, 2015, 165. ↑
11. Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010, 37. ↑
12. Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008, 21. ↑
13. Łucja Biel –Vilelmini Sosoni: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 222. ↑
14. A tagállamok által bejelentett tagállami átültető intézkedések a következő vonatkozásában: Az Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (2014. november 26.) a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról ↑
15. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211. ↑
16. Maher Dabbah: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 93. ↑
17. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211. ↑
18. Barry J. Rodger – Angus MacCulloch: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015, 2. ↑
19. Dabbah: International and Comparative Competition Law, 93. ↑
20. Alison Jones – Brenda Sufrin: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016, 36. ↑
21. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 219. ↑
22. Anna Trosborg: Translating Hybrid Political Texts, in Anna Trosborg (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997., 147. ↑
23. Christina Schäffner – Beverly Adab: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2, 173. ↑
24. Karolina Stefaniak: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017, 109–121. ↑
25. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 216. ↑
26. Susan Sarcevic: Creating a pan-European legal language, in Maurizio Gotti – Christopher Williams (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010, 27.; Anne Lise Kjær: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Krzysztof Kredens (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007, 79. ↑
27. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 217. ↑
28. Peter Schiffauer – Izabela Jędrzejowska-Schiffauer: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Friedman Vogel (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 190. ↑
29. Richard Whish – David Bailey: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015, 85. ↑
30. Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020, 30. ↑
31. C-41/90. Klaus Höfner and Fritz Elser kontra Macrotron GmbH ↑
32. T-319/99. Federación Nacional de Empresas de Instrumentación Científica, Médica, Técnica y Dental (FENIN) v Commission of the European Communities ↑
33. C-159/91. és C-160/91. Christian Poucet kontra Assurances Générales de France and Caisse Mutuelle Régionale du Languedoc-Roussillon ↑
34. C-67/96. Albany International BV kontra Stichting Bedrijfspensioenfonds Textielindustrie ↑
35. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 218. ↑
36. Uo. 219. ↑
37. Uo. 220. ↑
38. Tóth: Uniós és magyar versenyjog, 828. ↑
39. Ld. Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001. ↑
40. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220. ↑
41. Eugen Wüster: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119, 61–106; Helmut Felber: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984, 179. ↑
42. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220. ↑
43. Somssich: Az európai jog fogalmai, 30. ↑
44. Uo. 30. ↑
45. Ld. a C-283/81. számú Srl. CILFIT és Lanificio di Gavardo Spa kontra Egészségügyi Minisztérium ügyben hozott ítéletet. ↑
46. Ld. az Irányelv 12. preambulum bekezdését, valamint 3. és 4. cikkét. ↑
47. C‑724/17. sz. ügy 47. pont ↑
48. C‑724/17. sz. ügy 27. pont ↑
49. Ld. az EUSz. 3. cikkét. ↑
50. Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2, 8–15. ↑
51. Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2, 55. ↑
52. Carsten Koenig: Making contribution work: the liability of privileged and non-privileged injurers in EU competition law, European Competition Journal, 2018, Vol. 14, 110.; Sebastian Peyer: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Mel Marquis – Roberto Cisotta (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015, 41–43. ↑
53. Jurgita Malinauskaite – Caroline Cauffman: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9, 506. ↑
54. Ld. C-228/96. sz. Aprile-ügy, EU:C:1998:544, 28. pont; C-343/96. sz. Dilexport-ügy, EU:C:1999:59, 28. pont. 41-42. o.; C-62/200. sz. Marks & Spencer-ügy, EU:C:2002:435, 41-42. o.; C-62/200. sz. 38. pont; C-255/00. sz. Grundig Italiana ügy, EU:C:2002:525, 38. pont; C-255/00. sz. 37. és azt követő bekezdések; T-50/06. sz. RENV II Ireland kontra Bizottság ügy, EU:T:2016:227, 37. bek. 172-173; EUB-105/14. sz. Taricco I. sz. ügy, EU:C:2015:555; C-42/17. sz. Taricco II. sz. ügy, EU:C:2017:936. ↑
55. C-637/17. sz. Cogeco-ügy EU:C:2019:263. ↑
56. C-637/17. sz. Cogeco-ügy, EU:C:2019:263, rendelkező rész 2. pont. ↑
57. Giorgio Monti: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11. ↑
58. Denis Waelbroeck (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004, 82. és 84–85. bekezdések; és Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL, 40–41. bekezdések ↑
59. Gyebrovszki: Versenyjogi kártérítési perek, 60. ↑
60. Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023, 216. ↑
61. Irányelv 9. cikk 1. Bekezdés. ↑
62. Anna Piszcz – Dominik Wolski: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017, 227–228. ↑
63. Anna Piszcz: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52, 171. ↑
64. Anna Piszcz: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34, 171. ↑
65. Christian Ritz (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10, 492. ↑
66. Fabian Stancke (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017, 491. ↑
67. KZR 26/17. ítélet, 50. bekezdés; XI ZR 210/03. 22. bekezdés; VI ZR 33/09. 8. bekezdés; VI ZR 179/04. 13. bekezdés. ↑
68. Hans W. Fascing: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990, 468–469. ↑
69. Bianca, Beutel: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011, 60. és 127–128. ↑
70. Ld. Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen § 33b Bindungswirkung von Entscheidungen einer Wettbewerbsbehörde. ↑
71. Ld. bővebben az Irányelv német változatának 9. cikk (2) bekezdését: „die in einem anderen Mitgliedstaat ergangen ist, gemäß ihrem jeweiligen nationalen nationalen Recht vor ihren nationalen Gerichten zumindest als Anscheinsbeweis dafür vorgelegt werden kann, dass eine Zuwiderhandlung gegen das Wettbewerbsrecht.” ↑
72. Tpvt. 88/R. § (2) bekezdés. ↑
73. Pp. 265. § (1) bekezdés. ↑
74. Tpvt. 88/D. § (4) bekezdés. ↑
75. Tpvt. 88/G. § (6) bekezdés. ↑
76. AT.39824 – Tehergépjárművek ügy ↑
77. Ld. a C-451/18. sz. Tibor-Trans ügyet. ↑
78. LG Stuttgart 45 O 1/17. ↑
79. BGH, 11.12.2018, KZR. 26/17. ↑
80. Ivan Pico – Koen Darding: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/ ↑
81. Ld. S.I. No. 43/2017 – European Union (Actions for Damages for Infringements of Competition Law) Regulations 2017. („Ír Törvény”), ↑
82. Ld. az Ír Törvény 8. szakasz (2) bekezdését. ↑
83. Decreto legislativo del 19/01/2017 n. 3 – Attuazione della direttiva 2014/104/UE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 26 novembre 2014, relativa a determinate norme che regolano le azioni per il risarcimento del danno ai sensi del diritto nazionale per violazioni delle disposizioni del diritto della concorrenza degli Stati membri e dell’Unione europea. Articolo 7. ↑
84. Ld. Code de commerce: Section 1 : Des conditions de la responsabilité (Articles L481-1 à L481-7): „Une décision qui ne peut plus faire l’objet d’une voie de recours ordinaire pour la partie relative au constat de l’existence et de l’imputation d’une pratique anticoncurrentielle, prononcée par une autorité de concurrence ou par une juridiction de recours d’un autre Etat membre de l’Union européenne à l’égard d’une personne physique ou morale, constitue un moyen de preuve de la commission de cette pratique.” ↑
85. Ld. Lei n. 23/2018 de 5 de junho Artigo 7. ↑
86. Ld. Real Decreto-ley 9/2017, de 26 de mayo Articulo 75. ↑
87. Barry J. Rodger (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26. ↑
88. C‑25/21. sz. Repsol ügy, első kérdésre adott válasz; illetve a témában ld. bővebben: Nils Imgarten: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/ ↑
89. Waelbroeck: Comparative Report, 82–85. ↑
90. Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015, 31. ↑
91. Gerald Mäsch: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003, 843. ↑