Beküldve:

Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció

A Szent Korona sokkal több, mint egy hatalmas vagyoni értéket megtestesítő tárgy. Annál is inkább, mert fizikai értelemben e csodálatos uralkodói dísz megalkotását bizonytalanság övezi. A korábbi felfogás szerint a II. Szilveszter pápától Szent Istvánnak (uralkodott 1000-1038) adományozott felső rész volt a ’corona latina’, az alsó rész pedig a valószínűleg I. Géza királynak (1074–1077) Dukász Mihály bizánci császár által küldött görög korona. A két összetevőt III. Béla király idején egyesíthették. Azonban a szakirodalomban sok egyéb eshetőség is megjelenik.[1]

A pápa által adományozott korona jelentősége két pilléren nyugszik. A fentieknek egyrészt az az üzenetük, hogy a magyar király megőrizte szuverenitását, kizárólag a római pápától függ és nem süllyedt (például) a német-római császár hűbéresévé. Továbbá az előbbi aktus velejárója, hogy a magyar király a korona által legitimálja hatalmát.[2]

Nemzetközi összevetésben (a közjogi szimbólum aspektusára) kijelenthetjük, hogy numizmatikai szempontból nem támokolható a koronának mint mással nem helyettesíthető uralkodói dísznek megléte a 10–11. századot megelőzően a világ országaiban. Irodalmi megközelítésben pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy Szent István király Intelmeiben a korona szimbólumként kifejezetten határozottan megjelenik.[3] „Mégpedig egy olyan műben, ami közelmúltra visszatekintő, de legalábbis százharminc évnél nem régebbi előképekkel nem rendelkezett.” A meglehetősen régi előképek azonban olyan korszakban, nevezetesen a Karoling időkben születtek, amelyben – mint azt numizmatikai oldalról vizsgálva megállapítottuk – a korona távolról sem volt egyértelmű és határozott uralkodói és közjogi szimbólum.[4] Tekintetbe véve Szent Koronánknak a hazai közjogi hagyományokban kivívott hatalmas súlyát és jelentőségét, megalapozottan kimutatható, hogy a koronának mással nem helyettesíthető uralkodói szimbólumként való európai elterjedésében kiemelt szerepet játszhatott az egészen egyedi magyar koronatisztelet is.[5]

Nincs még a világon még egy olyan nemzet, amely ilyen szent ereklye iránti kegyelettel, sőt hódolattal viszonyulna koronájához. Tegyük hozzá, történelmünk során királyaink számos egyéb koronát készíttettek maguknak, ugyanis egyes szertartásokkhoz, protokolláris rendezvényekhez szükségük volt ún. házi koronára.[6] Még a temetéskor is koronát tettek a fejükre.[7] Ezen egészen elvont tisztelet kizárólag a Szent Koronára vonatkozott.[8] A Szent Korona-tan eszmeköre sok évszázados történelmi fejlődés során kristályosodott ki, periódusonként különböző vonásai domináltak, amelyeket először Werbőczy István a Hármaskönyvben összegzett és tett ezáltal a magyar közjog egyik alaptételévé.[9] A Hármaskönyvben történt meg a Szent Korona- tan és az organikus államszemlélet összekapcsolása. Az organikus állameszme egyházi eredetű. A Korintusiakhoz írt levél szellemében (Szent Pál tanítása szerint) az Egyház Krisztus misztikus teste, Krisztus pedig a test feje: „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.”[10]

Nemzetközi relációban a Szent Korona a 14. századtól lett a magyar állam jelképe. Amikor Magyarország egy külföldi állammal nemzetközi szerződést kötött, akkor nem a király, hanem a magyar állam (mint közjogi személy) volt a szerződő fél. Konkrét példaként először Velencei köztársasággal 1381-ben kötött nemzetközi szerződés alanyává vált a Szent Korona.[11]

Nagy sajátos helyzetet teremtett, amikor 1401-ben a bárók fogságba vetették Zsigmond királyt. Ekkor nem a királyt, hanem a Szent Koronát tekintették az államhatalom letéteményesének, önmagukat pedig a korona képviselőinek.[12] Innentől kezdve úgy is fogalmazhatunk, hogy a korona már nem a királyé, hanem nemzeté lett.

Nagyon sajátos fejlődési stádiumra figyelhetünk fel az 1462. évi II. törvénycikk révén. Ezáltal a jog a korona (és nem csupán a király) ellen támadókkal szemben is büntetőjogi védelmet adott, konkrétan azáltal, hogy azt hűtlenségnek minősítette és a legsúlyosabb büntetéssel szankcionálta.[13]

A fentiekből látható, hogy a 15. században a Szent Korona lényegében már az államiságot testesítette meg. Okleveleink folyton a Szent Korona joghatósága alatt álló területekről, a Szent Korona országairól, a Szent Korona iránti hűségről, a Szent Korona jogairól (különösen a háramlási jogról), a Szent Korona élén álló királyról és a Szent Korona alattvalóiról beszéltek. Innentől kezdve Szent Korona egyértelműen az állam közjogi jogi személye, a szuverén magyar államhatalom jelképe.[14]

A mohácsi tragikus csatvesztést követően (1526) hazánk három részre szakadt. (Általában ezt Buda török kézre kerüléséhez, vagyis 1541-hez kötik.) Ekkortól a Szent Korona az ország és a nemzet egységének a jelképévé vált. A Szent Korona-tan megőrző erejévé vált a magyar államiságnak, az ország újra egyesülésére irányuló törekvéseknek még akár a Habsburg házi királyokkal szemben is.[15]

Figyelemre méltó, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) megszerezte a Szent Koronát. A magyar rendek 1620. augusztus 25-én királlyá választották. A választott királyi címet elfogadta, de nem koronáztatta meg magát, annak ellenére, hogy fizikailag még birtokában volt a Szent Korona.[16]

Vegyünk górcső alá két olyan nem kívánt történelmi helyzetet, amelyek esetében a Szent Korona távol volt hazánktól, és ez legitimációs problémát okozott.

(1) A korona II. József uralkodása alatti elvitele a bécsi kincstárba (1784–1790) talán a legeklatánsabb problémára világít rá. A ’kalapos király’ ugyanis szándékosan szállította el hazánk földjéről a magyar államiság jelképét, és helyezkedett szembe ezáltal a magyar történeti alkotmánnyal. Ő volt az egyetlen királyunk, aki tudatosan nem koronáztatta meg magát magyar uralkodóvá. Magyarországot a felvilágosult abszolutizmus szellemében kormányzott birodalmának egyik tartományaként uralta, és nem akarta koronázási eskü révén sem elkötelezni magát. A koronázási ékszereket szinte múzeumi emléktárggyá degradálta.[17] Úgy tudnánk ezt az esetet minősíteni, hogy az elszállítás nem a legitimációs válság következménye volt – hanem maga az elszállítás okozta tudatosan a legitimációs válságot. Annak is komoly jelentősége van, hogy 1790-ben már Pozsony helyett Budára szállították és helyezték el tartósan.

(2) A ’Horthy-korszaknak’ is nevezett király nélküli királyság periódusában nemhogy nem csökkent a Szent Korona elhelyezésének jelentősége, hanem még szinte növekedett is. Már a középkor óta fontos tézis volt, miszerint nem a király uralkodik, hanem a korona. Az államforma és az elnevezés Magyar Királyság maradt; a királyi méltóság betöltetlenségére tekintettel a kormányzó látta el az államfői teendőket. A Szent Koronát tehát a Budai Várban őrizték, fennmaradt a több évszázados előzményekkel működő koronaőrség is. A háborús végveszély idején, Horthy Miklós kényszerű lemondása és a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után ideig Veszprémbe menekítették a koronázási ékszereket, majd szűk két hétre Szálasi Ferenc eskütételére visszaszállították Budára. Ebből az alábbiakra figyelhetünk fel. Egyrészt a Budai Várnak a jelképes jelentősége elvitathatatlan. Másrészt még a történeti jogfolytonosság megtörésében, a szuverenitást sárba tipró német megszállásban is kollaboráló „nemzetvezető” is kifejezetten a Szent Koronára akart felesküdni, ekkora felmérhetetlen jelentősége volt az államiságunkat megtestesítő királyi ékszernek! A szovjet csapatok közeledtével természetesen a nyilas kormányzat nyugat felé szállította a koronát (Velem, Kőszeg), majd 1945. március 27/28-án léptek vele az akkor német megszállás alatt álló osztrák területre. Ezután rövid utat követően (Mariazell, Attersee) Mattsee mellett elásták az államhatalom tárgyiasult letéteményesét. A kiásást követően (Augsburgba szállítás) a Szent Korona amerikai kézbe került. Átmenetileg Frankfurtban, a Német Nemzeti Bankban őrizték, majd az amerikai csapatok európai főhadiszállásán, Friedbergben. 1953-ban szállították hajón az USA-ba (New York).

Óriási jelentősége volt annak, hogy 1978. január 5-én elnöki különgéppel Budapestre érkezett a Szent Korona, majd január 6-án hivatalosan átadták az Országház épületében. Az USA kormányzata hangsúlyozottan nem a pártállami vezetésnek, hanem a magyar népnek akarta visszaadni nemzeti szimbólumunkat. Jóllehet az MSZMP uralta népköztársaságban az állami hatalomgyakorlás szempontjából nem volt jelentősége a koronának, mégis nemzeti szuverenitás korlátozását fokozta, hogy szent ereklyénk nem volt az államhatáron belül. Az átadó ünnepségen az amerikaiakkal született paktum jegyében Kádár János nem vehetett részt. A kommunisták a koronát szándékosan nem akarták a nemzeti szuverenitás letéteményeseként kezelni, ezért avítt történelmi emléktárgyként a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el.[18]

Bibliográfia

Bartoniek Emma: Corona és regnum. Századok, LXVIII. évf., 1934/7–8.

Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1984.

Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona, Budapest, Kossuth Kiadó, 1996

Eckhart Ferenc: A szentkorona- eszme története, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941.

Glant Tibor: A Szent Korona a tengerentúlon és az utolsó hazatérés (1944–1978), in. Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, I. kötet, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2018.

Komáromy András: A Szent Korona és Bethlen Gábor, Századok, XXXII. évf., 1898/10

Pállffy Géza: A Szent Korona Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtokában. (1619–1622). Egy korona – itineárium összeállításának lehetőségéről, in Szijjártó M. István (szerk.): A történelem mint hivatás. A Benda – emlékkonferencia előadásai. 2013. november 27., Budapest, Balassi Kiadó, Ráday Gyűjtemény, 2015.

Soós István: Koronánk a bécsi kincstárban (1784–1790), in Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018.

Szalma József – Cservák Csaba: A Történelmi/Történeti Alkotmány és értelmezési kérdései az új magyar Alaptörvény fényében, Létünk, XLVII. évf., 2017/2.

Szmodis Jenő: A korona mint közjogi szimbólum, különös tekintettel a Szent Korona ősiségére, Jogelméleti szemle, 2022/2.

Teleszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2009.

Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatócsoport Történettudományi Intézet, 2016.

Hivatkozások

  1. Vö. Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona, Budapest, Kossuth Kiadó, 1996.; Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1984.; Bartoniek Emma: Corona és regnum. Századok, LXVIII. évf., 1934/7–8, 314–331. ↑
  2. A korona jelképezte, hogy viselője Isten kiválasztottja, helytartója (vicarius Dei) a kereszténységhez csatlakozó uralkodó, akinek kötelessége az egyházat megvédelmezni, a jog uralmát fenntartani, a békét védelmezni, igazságot szolgáltatni és a gyengéket oltalmazni. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2018, 2. ↑
  3. Erre vezethető vissza azon közjogi felfogás, miszerint nem a király uralkodik, hanem a korona. Ld. Szalma József – Cservák Csaba: A Történelmi/Történeti Alkotmány és értelmezési kérdései az új magyar Alaptörvény fényében, Létünk, XLVII. évf., 2017/2, 12. ↑
  4. Szmodis Jenő: A korona mint közjogi szimbólum, különös tekintettel a Szent Korona ősiségére, Jogelméleti szemle, 2022/2, 121–122. ↑
  5. Uo. ↑
  6. Horváth: A Szentkorona Tan, 2–3. ↑
  7. Uo. ↑
  8. Bertényi: Szent Korona, 8. ↑
  9. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, I. kötet, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1944, 247. ↑
  10. Vö. Eckhart Ferenc: A szentkorona- eszme története, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941, 176. ↑
  11. A torinói békeszerződés szerint Velence lemondott Dalmáciáról és az végleg „a magyar királysághoz és a magyar koronához tartozik”. A dalmáciai városok pedig 1388-ban ’Magyarország Szent Koronája’ iránti hűségünket fejezték ki. Ld. Horváth: A Szentkorona Tan ↑
  12. A Szent Korona nevében hozott döntéseiket tartalmazó okleveleket az alábbi köriratú pecséttel pecsételték le: SIGILLUM SACRE REGNI HUNGARAE (Magyarország Szent Koronájának pecsétje). Az ország koronája kifejezés ettől kezdve vált általánossá. Ld. Horváth: A Szentkorona Tan, 7. ↑
  13. Horváth: A Szentkorona Tan, 8. ↑
  14. Uo. ↑
  15. Horváth: A Szentkorona Tan; Teleszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2009, 83. ↑
  16. Pállffy Géza: A Szent Korona Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtokában. (1619–1622). Egy korona – itineárium összeállításának lehetőségéről, in Szijjártó M. István (szerk.): A történelem mint hivatás. A Benda – emlékkonferencia előadásai. 2013. november 27., Budapest, Balassi Kiadó, Ráday Gyűjtemény, 2015, 75.; Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatócsoport Történettudományi Intézet, 2016, 47.; Komáromy András: A Szent Korona és Bethlen Gábor, Századok, XXXII. évf., 1898/10, 876–883. ↑
  17. Soós István: Koronánk a bécsi kincstárban (1784–1790), in Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018, 395. ↑
  18. Vö. Glant Tibor: A Szent Korona a tengerentúlon és az utolsó hazatérés (1944–1978), in. Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018, 563–605. ↑

 

Beküldve:

Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség

Magyarországnak évszázadokig volt egy – máig ható – alkotmánya: a Szent Korona-tanon alapuló Történeti Alkotmány.[1] (Más terminológiával Történelmi Alkotmány. Az utóbbit – a régi használat után – kezdi újra felfedezni a tudomány. A történet ugyanis csak események egymás utánisága, a történelem szóban pedig benne foglaltatik a logikus összefüggésrendszer és értéktartalom is.) Eszerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítője. Nem csak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A jogi személy fogalmi konstrukciójának igen korai megjelenése ez az európai jogi kultúrában.

A történeti alkotmányokat szokás íratlan alkotmányoknak is nevezni, szemben a másik nagy kategóriát jelentő írott alkotmányokkal. Az előbbi csoportnál az alkotmány nem egyetlen dokumentumból áll, normái részben szokásjogiak, a közmegegyezés emeli azokat alkotmányos rangúvá. (Ebben hasonlít Nagy-Britannia történeti alkotmányához, illetőleg az angol gyarmatként önállósult Új-Zélandhoz.) Ki kell emelnünk e tekintetben a magyar jogfejlődésben a sarkalatos törvényeket, mely kör megállapítása nem teljesen vitán felül álló. Az írott alkotmányok esetében létezik egy alapvető dokumentum, amelyet már megalkotásakor is alkotmánynak szántak.

A Történeti Alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlő logikai elveket, melyek korlátként állnak a jövendő jogszabályalkotás fölött. Nem is megváltoztathatóak, illetőleg esetleges megváltoztatásuk esetén kifejezetten deklarálni kellene, hogy ez vagy az a vezérelv valamiért innentől hatálytalan.

A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje is. Jelesül: a hatályos jogszabályokat csak a már meglévő szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani.[2]

A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az elvont államhatalmat, ennél fogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben sajátjának az országot. (Ez a patrimoniális-feudális középkori gondolkodás közepette egy igen fejlett absztrakciós megoldás volt, és a jogállamiság elméleti megalapozásának sajátos magyar megoldását jelentette.) A király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat – a népszuverenitás elvének csírájára figyelhetünk fel ennek kapcsán.[3] A királyi hatalom és a rendiség egyetlen, elválaszthatatlan államhatalmi tényezőben, a Szent Koronában, egyesült és olvadt össze.[4] Ezen eszme tehát igen korszerűnek számított egyéb európai államokkal összevetve, így büszkeségre ad okot a hagyományokhoz hű magyarságnak.

A Történeti Alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető Történeti Alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesei szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkrimináció-mentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem éppenhogy kiterjesztették.[5] A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis – ahogy akkor fogalmaztak – mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részeltettek minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt, büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére.

Magyarország államformája szinte egy évezreden keresztül királyság volt, élén a királlyal. Az uralkodó hatalma azonban már igen korán – szemben számos középkori állammal – mai szóval „fékekkel és egyensúlyokkal” volt kontrollálva, a törvényhozás terén a parlamentnek igen régóta jelentős szerepe volt. A király csak onnantól uralkodhatott, hogy megkoronázták és e szertartással egyidejűleg az alkotmányos feltételeket elfogadta. A magyar Országgyűlés hatáskörei az uralkodó irányában – a korabeli államokkal összevetve – tágabbak voltak. Tehát a hatalommegosztás eszménye hazánkban dicséretesen korán megnyilvánult.

Egy terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhető-e a sztálini indíttatású 1949. évi XX. törvény. A Történeti Alkotmány és a jogfolytonosság hitvallói rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhető. Az azonban mindkét esetben egyértelmű, hogy létezik a „legfelső írott jogszabály” fölött egy olyan norma, melyet egy oktrojált parlamenti tollvonással nem lehet egyszerűen félre tenni. (Mint ahogy ma is létezik alkotmányunk, mely tág értelemben – egyes értelmezések szerint – magában foglalja az Alaptörvény mellett többek között a Történelmi Alkotmány vívmányait és az Alkotmánybíróság értelmező döntéseit.)

Mindazonáltal a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament fogalmilag kizárt, hogy hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg formailag. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, mely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.

Egyetlen megoldás volt elképzelhető, mely a Szent Korona-tan elkötelezettjei, az emberi jogok nemzetköziségének hitvallói, a státus quo és a formai jogbiztonság hívei, valamint az elmúlt rendszer illegitimitását nem teljes meggyőződéssel vallók között kompromisszumos lehetőségként létezik. Nem csupán jogelméleti, hanem gyakorlati aspektusból is. (Ugyanis bármiféle rendezéshez elengedhetetlen, hogy kellő társadalmi támogatást és parlamenti szavazatot maga mögött tudjon.) Egy olyan alaptörvényt kellett alkotni, mely nem a rossz emlékű 1949-es évszámot viseli, viszont amiben nem muszáj, nem tért el a rendszerváltás utáni alkotmánytól. Preambulumában helyreállítja a jogfolytonosságot, azaz kontinuitást vállal a Történelmi Alkotmánnyal. Emellett viszont beemeli szövegszerűen az Alkotmánybíróság elmúlt 20 évi legfontosabb döntéseit és merít a világ alkotmányainak legbölcsebb rendelkezéseiből. Ilyen volt a hatalommegosztás eszméje, illetőleg az alapjogok korlátozása tekintetében a szükségességi és arányossági teszt. Így született meg Magyarország Alaptörvénye 2011-ben, amely saját értelmezési hátterének deklarálta a Történeti Alkotmány vívmányait. (Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 7.) AB határozatban ez utóbbira alapozta döntését a bírói függetlenséggel kapcsolatban.)

Ha már írott alaptörvénnyel rendelkezünk, ildomos néhány olyan hasonló vezérelvet szövegszerűen is kodifikálni, melyek egykor a nemzet lelkébe ivódtak.

Az államformának igen nagy volt a jelentősége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsősorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság időszakában Horthy Miklóst az államforma kérdésének bolygatása nélkül, a az uralkodás aspektusának ideiglenes rendezéséig választották kormányzóvá. Ennek ellenére rámutathatunk, a kormányforma kérdése sokkal fontosabb gyakorlati szempontból az államformánál. Alkotmányos monarchiákban az uralkodónak jóval csekélyebb a súlya, mint egy prezidenciális elnöknek, de talán még egy parlamentáris államfőénél is gyengébb. Érdekes, hogy a közgondolkodás a királyokat „örök uralkodónak”, míg egyéb államfőket korlátozott mandátumúnak véli; ezzel szemben Horthy kormányzó (egy módosítás folytán) élethossziglani mandátummal bírt, míg például Malajzia királyának megbízatása 5 éves ciklusokra szól.

A közelmúltban a parlament visszaállította a megyei kormánymegbízottak tekintetében a főispáni titulust, amely sokak részéről ellenkezést vagy értetlenséget váltott ki. Az ispáni, főispáni tisztség a Történeti Alkotmány szerint az egyik legfontosabb feladatkör volt, történelmi nagyjaink közül sokan viselték.[6] (Csak példálózva: Hunyadi János, a Rákócziak, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula.) Mai terminológiával a központi kormányzat embere volt, akit (a végrehajtó hatalom fejeként) a király, majd a kiegyezést követően a kormány nevezett ki. (Léteztek – egyes családokhoz tartozó – örökös főispánságok is, illetőleg az alispáni pozíció a mai rendszerhez viszonyítva a megyei közgyűlés elnökének felet meg. Pest megye főispánja tisztségénél fogva a nádor volt.) A Rákosi-rendszerben pedig teljesen illegitim módon törölték el a főispánságot, csupán azért, mert a nemzeti hagyományokkal gyökeresen szakítani akartak. Ezért már a rendszerváltás küldetése lett volna a titulus visszaállítása 1990-ben. Akkor ehhez a kétharmados felhatalmazás hiányzott, illetve voltak a nemzet számára égetőbben sürgős ügyek. Tegyük hozzá, a megyéket felügyelő központi tisztségviselőket más névvel lényegében reaktiválták, köztársasági megbízottak, majd közigazgatási hivatalvezetők lettek, illetőleg az új Alaptörvény rendszerében kormánymegbízottak. Utóbbi elnevezést sajnos még jogászok is összekeverhették a teljesen eltérő hatáskörű kormánybiztossal. Sok mai államban létezik analóg pozíció, utalhatunk itt a francia prefektusokra.

Nem tudom elfogadni azon érvet a titulus visszaállítása ellen, hogy számos főispán kompromittálódott a világháború borzalmai közepette. Ez ugyanis nem a tisztség, hanem ad absurdum a viselőjének lehet a bűne. Ilyen alapon egy kollaboráns rendszerben „a miniszter”, „az államtitkár”, „a polgármester” fogalma is lejáratódhat. Akkor ezeket a kifejezéseket sem lehet többet demokratikus rendszerben használni? Gondolhatunk a Kőszívű ember fiainak (történelmi gyökereken nyugvó) történetére, amelyben éppen a nemzeti hagyományokat megtestesítő főispánokat sírták vissza a megyék a császár által rájuk oktrojált adminisztrátorokkal szemben az 1840-es években.

Számos ország használja ma is a történelmi titulusokat. Persze főképpen a monarchiákra igaz ez. (Legfőképpen Nagy-Britanniára és a Lordok Házára utalhatunk.) Ám az is tény, hogy az államfői poszt a legtöbb helyen egy jelképes méltóság, az uralkodók hatáskörei ma a legtöbb államban nem különböznek egy parlamentáris köztársasági elnök hatásköreitől, mint ahogy az államok berendezkedése sem tér el érdemben. De például a köztársasági Lengyelország területi egységeinek vezetői a rendszerváltozás után is vajdák lettek.[7] Németország miniszterelnöke pedig ma is kancellár. Mint történelmi időkben is volt. De még Hitler kancellári tisztsége sem nyomta rá ezen elnevezésre ördögbélyegét. Amennyiben megtalálnánk modern analógiájukat jogállami tartalommal, felvetődhetne még egyéb történelmi tisztségek újabb használata is. (Például nádor, országbíró, tárnokmester.)

A történelmi örökség egyben hatalmas elvárás is. A mai főispánoknak dicső történelmi elődjeik erkölcsi tartását kell zsinórmértéknek tekinteniük.

Bibliográfia

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016.

Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010.

Hivatkozások

  1. Ld. Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016, 541–543. ↑
  2. Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010, ld. különösen 161–164. ↑
  3. Vö. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018, 45–70. ↑
  4. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944, 247–251. ↑
  5. Vö. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941, 16. ↑
  6. Korábban ispán volt a titulus, később lett főispán. Tömören összefoglalva a királyi vármegye, majd a nemesi vármegye élén állt. Részben összefüggött a várnagyi tisztséggel. A pozsonyi, szepesi, sárosi ispán egyetemleg a megyeközpont várának várnagyi tisztségét is viselte. Ld. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, különösen 201. ↑
  7. Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012, 26. ↑