KRE-DIt 2023/1 | Beküldve:

Gyebrovszki Zsolt Dániel: Az elévülés kérdésköre a versenyjogi kártérítési perekben

Bevezetés

Az elévülés következetes figyelembevétele közérdek, a jogbiztonság egyik fontos fundamentuma.[1] Az elévülés elsődleges és a közérdek által is legitimált[2] célja a bizonytalan helyzetek kiküszöbölése és megelőzése,[3] minek következtében az elévülés szabályait úgy kell értelmezni és alkalmazni, hogy a versenyjogi jogsértés károsultjai követeléseiket mielőbb érvényesítsék.[4] Ez az értelmezés hatással kell, hogy legyen az elévülés kezdőidőpontjának megállapítására is, továbbá a versenykorlátozással okozott károk megtérítéséért való felelősség imperatívan és kizárólagosan deliktuális természetű, következésképpen a versenyjogi jogsértések, szűkebben a kartellek okozta károk megtérítésére a deliktuális felelősség szabályait kell alkalmazni.

Az Európai Unió Bírósága az Irányelv elfogadását megelőzően a Manfredi-ügyben[5] hozott ítéletében rögzítette, hogy uniós szabályozás hiányában a versenyjogi kártérítési igények elévülési idejét a tagállami jognak kell megállapítania az egyenértékűség és tényleges érvényesülés elvének szem előtt tartásával.[6]

A versenyjogi kártérítési perek kapcsán az egyik alapvető problémát – a magyar versenyjogi kártérítési perek valóságára alapozott – meglátásom szerint az elévülést övező bizonytalanságok jelentik. A kartellek felderítése rendkívül idő igényes és rendkívül sok erőfeszítést kíván meg a hatóság oldalán. Ez az egyik legalapvetőbb oka annak, hogy a jogsértéssel érintett károsultak mind anyagi mind eljárásjogi szempontból nehéz helyzetben vannak, ugyanis gyakran a jogsértés elkövetése és annak GVH által történő megállapítása között olyan jelentős idő telik el, amely idő alatt az Irányelvet megelőző időszakban a versenyjogi kártérítési igények érvényesíthetősége egyszerűen elévült, amely ezen igények bírói út igénybevételével történő érvényesítésének megszűnését jelentette egyben. Ki kell emelni, hogy az Irányelvet követő időszakban sem rendeződött maximálisan az elévülés kérdésköre, ezért a versenyjogi kártérítési perek szempontjából az elévülés kérdése kifejezetten hangsúlyosnak és relevánsnak tekinthető.

Európai Uniós szabályozás

Már az 1/2003/EK rendelet preambulumának (7) bekezdése is utalást tett utalást az uniós versenyjog kikényszerítésben tagállami bíróságok által viselt szerepére.[7] Az Európai Unió Bizottsága a Courage- és a Manfredi-ügyeket követően felismerte az uniós versenyjog modernizációjának szükségességét, ezért 2004-ben megkezdte az Irányelv kidolgozását egy a versenyjogi jogsértésekhez kapcsolódó kártérítési keresetek sikerességének akadályairól szóló tanulmány,[8] illetve az ilyen jogsértésekből eredő károkat számszerűsítő tanulmány elkészítésére vonatkozó tanulmány megrendelésével.[9]

2013-ban az Európai Unió Bizottsága közzé tette az Irányelvjavaslatot,[10] végül a módosított szöveg[11] 2014. április 17-én került elfogadásra az Európai Parlament által, majd november 26.-án került megerősítésre az Európai Tanács részéről. Az Irányelv nemzeti jogba történő átültetésének határideje 2016. december 27-e volt.[12] Az előírt határidőig csupán hét tagállam ültette át az Irányelvet, 2017-ben 18 tagállam ültette át, végül 2019-ben Bulgária, Görögország és Portugália.[13]

Az Irányelv megalkotása egy fontos lépés volt a magánjogi igényérvényesítéssel kapcsolatos uniós jogfejlesztési folyamatban. Ez a jogi innováció mindenképpen egy hiánypótló munkája az Európai Unió jogalkotásának. Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadályt hárít el, ugyanis a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részét harmonizálta, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá.

Az Irányelv alapvetésként harmadik preambulum bekezdésében rögzíti, hogy az EUMSZ. 101. és 102. cikke közvetlen hatállyal bír a magánjogi jogviszonyokban. Az Irányelv – ahogyan azt a Bíróság a Manfredi-ügyben és a Courage-ügyben kifejtette – a tényleges kártérítéshez való jogon, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvén nyugszik.[14]

Az Irányelv 10. cikke szabályozza az elévülés kérdését, amely a károsultakra nézve kedvező szabályokat hozott. Ilyen az elévülés kezdetének meghatározása, az elévülés minimum 5 éves időtartama, illetve az elévülés nyugvására és félbeszakadására vonatkozó szabályok.

Az Irányelv alapján a kártérítési keresetek indítását nem akadályozhatják aránytalanul az elévülési időre vonatkozó nemzeti szabályok. Ez a kitétel főként a következményi keresetekre, azaz olyan keresetekre vonatkozik, amelyek a jogsértés versenyhatóság vagy felülvizsgálati bíróság általi megállapításán alapulnak. Ebből kifolyólag lehetővé kell tenni a jogosultak számára, hogy versenyhatósági eljárás után is indítható legyen azon alapuló kártérítési kereset. Az elévülési idő nem kezdődhet meg a jogsértés megszűnése előtt, illetve az előtt, hogy a felperes arról tudomást szerzett volna, vagy ésszerűen elvárható módon tudnia kellene a jogsértő magatartásról, mely számára kárt okozott, illetve a jogsértést elkövető személyéről. Az Irányelv lehetővé kívánta tenni a tagállamok számára, hogy általánosan alkalmazandó abszolút elévülési időket tartsanak fenn vagy vezessenek be, feltéve, hogy ezen abszolút elévülési idők nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlságosan nehézzé a teljes kártérítéshez való jog gyakorlását.[15]

Az Irányelv előírja továbbá, hogy az elévülési idő nyugodjon vagy szakadjon meg, ha valamely nemzeti versenyhatóság intézkedést fogad el a kártérítési kereset alapjául szolgáló versenyjogi jogsértéssel kapcsolatos vizsgálat vagy eljárás keretében.[16]

Az Európai Unió Bíróságának gyakorlata az Irányelv 10. cikkével kapcsolatban

Az Irányelv 10. cikkével kapcsolatban már születtek ítéletek az Európai Unió Bírósága előtt, illetve vannak jelenleg is folyamatban lévő előzetes döntéshozatali eljárások, amelyekben a tagállami bíróságok az Irányelv elévüléssel kapcsolatos szabályaival kapcsolatban kértek útmutatást az Európai Unió Bíróságától.[17]

Cogeco-ügy

A Cogeco-ügyben[18] nyújtott be először előzetes döntéshozatal iránti kérelmet tagállami bíróság, amelyben az Irányelv 10. cikkével kapcsolatos kérdéseket tett fel. 2013. június 14. napján hozott döntésében az Autoridade da Concorrência, vagyis a portugál versenyhatóság 3,73 millió euró összegű bírságot szabott ki a Sport TV Portugal SA nevű portugál társaságra, mivel visszaélt erőfölényével a fizetős sportcsatornák piacán.[19] 2015. február 27. napján a Cogeco kártérítési pert indított a Sport TV és annak két részvényese, a Controlinveste-SGPS SA és a NOS-SGPS SA ellen. A kártérítési igény alapja az volt, hogy az erőfölénnyel való visszaélés következtében a felperesnek magasabb díjakat kellett fizetnie a sportműsorok sugárzásáért. [20] A per alperesei arra hivatkoztak, hogy a kártérítés iránti igény elévült. [21]Az alperesek érvelése szerint az elévülés elkezdődhetett 2008. áprilisában, amikor a Sport TV és a Cogeco leányvállalata a Cabovisao megállapodást kötöttek a sportműsorok sugárzásáról, 2009. júliusában, amikor a Cabovisao bejelentést tett a portugál versenyhatósághoz, 2011. márciusában, amikor a jogsértés megszűnt, vagy 2012. februárjában, amikor a Cogeco eladta a Cabovisao-t. Cogeco érvelése szerint az elévülés csak 2013. júniusában kezdődött, amikor a portugál versenyhatóság meghozta a bírságot kiszabó döntését.

2017. november 15. napján a Tribunal Judicial da Comarca de Lisboa előzetes döntéshozatal iránti kérelmet[22] nyújtott be az Európai Unió Bíróságához, amelyben hat kérdést tett fel. A portugál bíróságnak az Irányelv elévüléssel kapcsolatos szabályai szempontjából legrelevánsabb kérdése a második, harmadik és negyedik volt, amelyek arra irányultak, hogy uniós jogba ütközhet-e az, hogy a portugál polgári törvénykönyv és a portugál polgári perrendtartás rendelkezései ellentétesek az Irányelvvel az Irányelv átültetési határidejének lejárta előtt, illetve arra, hogy rendelkezik-e az Irányelv horizontális közvetett hatállyal, az átültetési határidő lejárta előtt, azaz az Irányelv fényében kell-e értelmezni a portugál polgári törvénykönyv és portugál polgári perrendtartás rendelkezéseit.

Az Európai Unió Bíróság ítéletében a második és a negyedik kérdés első részére azt a választ adta, hogy a portugál elévülési szabályok összességében ellentétesek az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével. Az Európai Unió Bírósága a harmadik és a negyedik kérdés második részére azt a választ adta, hogy a tárgybeli kereset nem következményi kereset, így a kérdések nincsenek összefüggésben az üggyel és elfogadhatatlanok. Az Európai Unió Bírósága rámutatott, hogy a lisszaboni fellebbviteli bíróság jogerős ítélete a portugál versenyhatóság jogsértést megállapító határozata kapcsán a Cogeco kártérítés iránti keresetének benyújtását követően született.

A Cogeco-ügyben hozott ítélet azonban nem adott választ arra a kérdésre, hogy melyek azok a szempontok, amelyeket vizsgálni kell az Irányelv által megfogalmazott tényleges érvényesülés elvének és az egyes elévülési szabályok összeegyeztethetősége kapcsán. Meglátásom szerint az Irányelv anyagi rendelkezésekre vonatkozó időbeli hatálya kérdéseket vethet fel a visszamenőleges alkalmazás és a még fel nem derített egységes és folyamatos jogsértések kapcsán.

Hazai szabályozás

Az Irányelvet 2016. december 6. napján ültették át a hazai jogba.[23] A versenyjogi kártérítési perekkel kapcsolatos hazai szabályozás a specialitás elve alapján elsősorban a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) 88/T. § által előírt speciális elévülési szabályok alkalmazandók, másodszor amennyiben az említett speciális szabály nem rendelkezik egy adott kérdésről, akkor a Tpvt. 88/C. § (1) bekezdése alapján a Ptk. elévüléssel kapcsolatos általános szabályai alkalmazandók. Az elévülés ideje a Ptk.-ban foglalt általános szabályok alapján öt év.[24]Azonban a Tpvt. 95/E. § (4) bekezdése alapján a Tpvt. 88/T. §-ben foglalt károsultakra nézve kedvező elévülési szabályok csak a 2017. január 15. napját követően történt versenyjogsértésre alkalmazhatóak.[25]

A Tpvt. 88/T. § nem érinti az elévülés időtartamára vonatkozó általános szabályt, ugyanakkor az Irányelv előírásainak megfelelően meghatározza, hogy mikor kezdődik a versenyjogi jogsértésből eredő kártérítési igény elévülési ideje, illetve az elévülés nyugvásával kapcsolatos kiegészítő szabályokat tartalmaz.[26] A Tpvt. 88/T. § (1) bekezdése alapján a versenyjogi jogsértésből eredő kártérítési igény elévülési ideje három konjunktív feltétel együttes fennállása esetén kezdődik, azaz amikor a versenyjogi jogsértést megvalósító magatartás megszűnt, és a károsult tudomást szerez vagy kellő gondosság mellett tudomást szerezhetett volna a jogsértő magatartásról és arról, hogy az versenyjogi jogsértésnek minősül, a jogsértéssel okozott kárról, és a jogsértő vállalkozás személyéről.

A Ptk. általános szabálya szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik,[27] azaz esetünkben nyomban esedékessé válik a követelés a károsodás bekövetkezésével.[28] A versenyjogsértéssel okozott károk megtérítéséért való felelősség kizárólagosan a deliktuális, azaz a szerződésen kívüli károkozásért való felelősség szabályai szerint alakul. Következésképpen a deliktuális felelősség jogalapként történő megjelölése nemcsak azt jelenti, hogy ez a követelés jogalapja, hanem azt is, hogy nincs jogi lehetőség kontraktuális logikán alapuló megfontolásokat figyelembe venni. A fentiekben felvázolt, a versenyjogi kártérítési pereket jellemző szigorú deliktuális logikai felépítés álláspontom szerint oda vezet, hogy csak és kizárólag a károsult vagyonában beállt tényleges vagyoncsökkenés, a kartell ár tényleges megfizetése tekinthető a kár bekövetkezési időpontjának.

Az elévülés kezdő időpontja

Amint fent már történt rá utalás, alapvetően a tudomásszerzés időpontját kell az elévülés kezdő időpontjának tekinteni. A törvény szövege alapján egyidejűleg tudomással kell (illetve kellő gondosság mellett kellene) rendelkeznie a károsultnak a jogsértő magatartásról, a jogsértéssel okozott kárról, és a jogsértő vállalkozás személyéről. Tekintettel a kartellek titkos jellegére, illetve arra a tényre, hogy a versenyjogi jogsértések megállapítása a versenyhatóság, illetve az igazságszolgáltatás bírói monopóliuma alapján a bírósági felülvizsgálati szakra tartozik, ezért a Tpvt. 80. § (1) bekezdése alapján a GVH keresetlevéllel nem támadott határozatának keltétől, illetve a Tpvt. 80. § (2) bekezdése alapján a GVH határozata ellen indult közigazgatási perben született jogerős ítélet kihirdetésétől számíthatjuk a jogsértő magatartásról[29] való tudomásszerzés egyik kézzelfogható és lehetséges időpontját. A kérdés kapcsán Kolodzey és Török[30] azonban a Tpvt. 88/T. § (1) bekezdése és a Tpvt. 88/T. § (2) bekezdése között feszülő ellentétre hívja fel a figyelmet, azt állítva, hogy a versenyfelügyeleti eljárás lezárultát megelőzően is megindulhat az elévülés a Tpvt. 88/T. § (2) bekezdésének szövegéből kiindulva. A Tpvt. 88/T. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha valamely uniós versenyhatóság a jogsértő magatartással összefüggésben eljárást indít, az eljárás megindításától a versenyhatóság vagy – ha a versenyhatóság határozatát bíróság előtt megtámadták – a bíróság jogerős döntésének meghozatalát követő egy évig az elévülés nyugszik. Álláspontom szerint a vizsgált normaszövegben szereplő „valamely uniós versenyhatóság a jogsértő magatartással összefüggésben eljárást indít” – habár valóban nem egyértelmű – fordulat a GVH eljárását megelőző, követő vagy önálló, az Európai Unió valamely tagállami versenyhatósága által indított versenyfelügyeleti eljárást kell, hogy jelentse, így az elévülés Tpvt. 88/T. § (1) bekezdésétől egy merőben eltérő, sajátos jogi helyzetet szabályoz a már említett szakasz (2) bekezdése, ami meglátásom szerint indokolt, tekintettel arra, hogy az Irányelv és a Manfredi-ügy megállapítása alapján uniós szabályozás hiányában az elévülés részéletszabályait a tagállami jognak kell megállapítania, így egy másik tagállam versenyhatósága, illetve bírósága által lefolytatott eljárásra eltérő elévülési szabályok – az egyenértékűség és tényleges érvényesülés elvének érvényesülése mellett – szükségesek.

A jogsértés megszűnését illetően a témát vizsgálók körében az is kérdésként merült fel, hogy a jogsértés megszűnése kapcsán a közjogi értelemben vett versenyjogsértés, vagy a magánjogi értelemben vett károkozó magatartás megszűnését kell-e érteni. Nagy Csongor István – magyar bírói esetjog alapján kialakított – álláspontja szerint a Tpvt. 88/T. § (1) bekezdése a jogsértés megszűnése alatt nem a versenyfelügyeleti eljárásban – vagyis a kártérítési per alapügyére – vizsgált versenykorlátozó magatartás megszűnését, hanem az adott személynek kárt okozó magatartás megszűnését kell érteni. Rámutat, hogy az igény magánjogi jellegére tekintettel a polgári jogi elévülésre vonatkozó gyakorlatot kell irányadónak tekinteni, amely szerint az elévülés káreseményenként kezdődik.[31] Ezzel szemben Teleki Lóránt – uniós esetjog alapján kialakított – álláspontja a kérdést illetően az, hogy a közjogi jogsértés megszűnésének időpontja hatással lehet a tudomásszerzés időpontjára.[32]

Álláspontom szerint a kérdést tovább árnyalja adott esetben a jogági jogellenesség kérdése, illetve az, hogy a károsult fél követő vagy önálló keresetet indított-e. Alapvetésként fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a magánjogi jogellenesség nem azonos a jogszabálysértéssel, a közigazgatási – vagyis versenyjogi – jogsértéssel. A magánjogi jogellenesség magából a kár okozásából következik, mert a magatartás a károkozás általános tilalmába ütközik.[33] A jogsértés megszűnése kapcsán az Irányelv úgy fogalmaz, hogy az elévülési idő nem kezdődhet meg a jogsértés megszűnése előtt és azelőtt, hogy a felperesnek tudomása lenne, illetve – ésszerűen elvárható módon – tudnia kellene a jogsértésnek minősülő magatartásról, arról, hogy a jogsértés a felperesnek kárt okozott, valamint a jogsértő kilétéről.[34] A (versenyjogi) jogsértés az Irányelv idézett preambulum bekezdésében elválni látszik a (jogellenes) károkozástól. A jogsértés megszűnése és a jogsértésnek minősülő magatartásról való tudomásszerzés fordulatok együttes olvasata véleményem szerint szükségszerűen a közjogi, vagyis a versenyjogsértésre kell hogy utaljanak, mivel a jogsértés megszűnése – mintegy objektív időpont – illetve a jogsértőnek minősülő magatartásról való tudomásszerzés – mint egy szubjektív időpont – fogalmak feltételeznek egy közigazgatási aktust, vagyis egy versenyjogsértést megállapító határozatot, mert ilyen hiányában versenyjogi jogellenességről csak jogerős bírósági ítélet esetén beszélhetünk, ami már a magánjogi igényérvényesítés maga.

A kérdés kapcsán Horváth András arra a megállapításra jutott, hogy a jogági jogellenesség függetlensége a versenytársak közötti versenykorlátozó célú magatartásra alapított kártérítési keresetek esetén attól függ, hogy önálló vagy következményi keresetről van szó. Önálló kereset esetén a jogági jogellenesség függetlensége teljes mértékben érvényesül, követő kereset esetén azonban – mivel a bíróság a jogsértés megállapításától nem térhet el – a magánjogi jogellenesség nem független teljes mértékben a versenyjogi jogellenességtől.[35]

Álláspontom szerint ez a megállapítás az Irányelv implementációját követően megerősítésre került az Irányelv kartelleket illető kár vélelemmel kapcsolatos szabályai révén. Az Irányelv átültetését megelőzően úgy vélem a versenyjogi jogellenesség és a magánjogi jogellenesség, azaz a károkozás ténye egymástól élesen elvált, a magánjogi jogellenesség, azaz a kár tényét illetően az ellenkező bizonyítása megengedett volt önálló és követő kereset esetében egyaránt[36]. Azonban az Irányelv 17. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy kartellezést megvalósító versenyjogi jogsértés esetén vélelmezni kell a károkozás tényét. Az Irányelv hazai jogba történő átültetését követően a Tpvt. 88/D. § (4) bekezdése alapján ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, hogy a jogsértés kárt okozott, ha a felperes bizonyítja, hogy a versenyjogi jogsértés kartellt valósított meg. Továbbá a Tpvt. 88/G. § (6) bekezdése alapján a kartellel okozott versenyjogi jogsértés esetén az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, hogy a versenyjogi jogsértés a jogsértő vállalkozás által alkalmazott árat tíz százaléknyi mértékben befolyásolta. Mivel a Tpvt. 88/B. § (8) bekezdése alapján a bíróság a GVH keresettel nem támadott határozatának, illetve – ha a határozatot megtámadták – a bíróság határozatának a jogsértést megállapító részéhez kötve van, ezért egy kartell jogsértést megállapító és keresettel nem támadott GVH határozat, vagy azt felülvizsgáló és helybenhagyó jogerős bírósági határozat nyomán egy követő keresetben a Tpvt. fent idézett kár vélelemmel kapcsolatos szabályai – de a kárvélelemmel kapcsolatos rendelkezés mindenféleképpen, ha a kár mértékére vonatkozó szabály nem is – megdönthetetlenné válnak, így a versenyjogi jogsértés azonnali károkozást is jelent egyben, ezáltal a magánjogi jogellenesség követő keresetek esetén meglátásom szerint nem hogy nem független a versenyjogi jogellenességtől, de iure abból fakad.

A fentiek alapján véleményem szerint a versenyjogi jogsértést megvalósító magatartás megszűnése alatt a közjogi jogsértés, vagyis a versenykorlátozó magatartás megszűnését kell érteni. A közjogi értelemben vett jogsértő magatartás megszűnése teremt jogi lehetőséget a tudomásszerzés időpontjától kezdődő elévülési időpont megállapításához, míg egységes és folyamatos jogsértés esetén a törvényszövegből kiindulva nem lehetséges kezdőidőpontként figyelembe venni a tudomásszerzés időpontját.

A vállalkozás személyéről való tudomásszerzés és a gazdasági folytonosság elve

Álláspontom szerint a jogsértő vállalkozás kilétéről való tudomásszerzésnek nem csak az önálló keresetek esetében van relevanciája, ugyanis habár a követő keresetek tekintetében látszólag nem kérdés, hogy a GVH, illetve a bíróság mely vállalkozás vonatkozásában állapított meg jogsértést, a kartellező vállalkozások esetében gyakori, hogy az eredeti gazdasági szereplő a jogsértést megállapító határozat meghozatalakor már nem létezik, amely révén a személyes felelősség elvének alkalmazása megakadályozhatja, hogy a versenyhatóságok szankcionálják a jogsértést, illetve a károsultak kártérítési pert indíthassanak a károkozó ellen.

A versenyjogi jogsértés megvalósításáért viselt felelősség elvileg személyes jellegű, az ebből fakadó szankciók jellege és súlyossága miatt. Ennek megfelelően a versenyhatóságok általában azt a vállalkozást teszik felelőssé, aki a jogsértő vállalkozásra a jogsértés elkövetésének időpontjában befolyással bírt („eredeti gazdasági szereplő”), azaz főszabály szerint a személyes felelősség elve érvényesül a versenyjogi jogsértésekért viselt felelősség megállapítása esetén.[37] Bizonyos esetekben azonban a személyes felelősség elvének formalista alkalmazása befolyásolhatja a versenyhatóságok képességét a versenyjog hatékony érvényesítését, illetve a károsultak által indítandó kártérítési pereket, akár azért, mert az eredeti gazdasági szereplő már nem létezik, akár azért, mert szervezeti változásokon ment keresztül.[38]

Ezért a gazdasági folytonosság elve előírja, hogy a versenyhatóságok a bírság kiszabásáról szóló határozat elfogadásakor kivételesen olyan jogi személyt is felelőssé tehetnek, amely a jogsértés elkövetésekor nem állt kapcsolatban a jogsértésben érintett vállalkozással. Az Európai Unió Bíróságnak ítélkezési gyakorlata szerint ez a kivétel csak akkor alkalmazható, amennyiben az eredeti gazdasági szereplő már nem létezik (jogi-de iure vagy gazdasági-de facto értelemeben véve) a jogsértést megállapító határozat meghozatalakor[39] , amennyiben az eredeti vállalkozás a jogsértési határozat elfogadásakor még mindig létezik, de a jogsértő tevékenységet egy új, ugyanahhoz a vállalatcsoporthoz tartozó gazdasági szereplőre ruházták át (vállalkozás csoporton belüli átruházás);[40] illetve amennyiben a jogsértéssel érintett üzletágat a szokásos piaci feltételektől eltérő módon, a versenyjogi szankciók elkerülésének szándékával adták át egy új gazdasági szereplőnek.[41]

A jogi értelemben vett megszűnést tekintve az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy amennyiben az eredeti gazdasági szereplő jogilag megszűnt, abban az esetben meg kell találni a jogsértés elkövetéséhez hozzájáruló fizikai és emberi tényezők kombinációját (azaz a jogsértő vállalkozást, amely jellemzően személyzetet, gyárakat, földterületet, épületeket stb. foglal magában), és másodszor, azonosítani azt a vállalkozást, amelyik idő közben jogutódjává vált a korábbi vállalkozásnak, ezáltal felelős lett annak működésükért.[42]

Ugyanez a megoldás alkalmazandó, abban az esetben, amikor az eredeti gazdasági szereplőt egy másik jogi személy olvasztja be, aki így ’megörökli’ az előbbi vállalkozás eszközeit, valamint annak jogait és kötelezettségeit, beleértve a jogsértésért való felelősségét is. Ez a kérdés a Raiffieissen Zentralbank Osterreich-ügyben merült fel, ahol az Erste Bank a jogsértés ideje alatt beolvasztott egy jogsértő társaságot (Girocredit). Az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy a tranzakció következtében a Girocredit versenyjogi jogsértésért való felelőssége az Erste Bankra szállt át, amely a jogsértés teljes időtartamára felelősséggel tartozott.[43]

A SNIA és az Uralita-ügyekben a Törvényszék megállapította, hogy a fent említett felelősségi alakzat akkor is fennállhat, ha a jogsértést elkövető leányvállalat anyavállalatát a jogsértés időszakát követően egy másik társaság beolvasztotta. Mivel az anyavállalat felelt a jogsértésért, ez a felelősség a jogutód társaságra szállt át. Ennél fogva a jogutód társaságot a jogsértésért felelősnek találták.[44]

A de facto megszűnés esetével kapcsolatban az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy a gazdasági folytonosság elve akkor is alkalmazandó, ha az eredeti gazdasági szereplő ténylegesen megszűnt létezni (mivel már nem folytat gazdasági tevékenységet), azzal az indokkal, hogy egy jogilag továbbra is létező, de a gazdasági tevékenységét beszüntető vállalkozással szemben szankció kiszabása nem valószínű, hogy visszatartó erejű lenne.[45]

Az NMH Stahlwerke GmbH-ügyben az Európai Unió Bírósága megerősítette, hogy a gazdasági folytonosság elve alkalmazandó abban az esetben, amikor az eredeti tulajdonos a jogsértés időtartama alatt ruházza át vagyonát egy másik társaságra. Az említett ügyben az átruházást követően az Eisenwerk megszűnt, az NMH pedig átvette a vállalkozást. Annak ellenére, hogy az Eisenwerk a jogsértést megállapító határozat meghozataláig jogszerűen létezett, az Európai Unió Bírósága úgy ítélte meg, hogy 1990-től ténylegesen megszűnt létezni. Ezért az NMH-t gazdasági jogutódjának kellett tekinteni, és a jogsértés teljes időtartamára megállapították a felelősségét.[46]

Amennyiben a jogsértést megállapító határozat meghozatalának időpontjában az eredeti gazdasági szereplő még mindig létezik, alapvetően három esetkör képzelhető el: a jogsértő vállalkozás átruházása egy független harmadik félre; a jogsértő vállalkozás csoporton belüli átruházása, vagy a jogsértő vállalkozás csoporton belüli átruházása annak érdekében, hogy azt később független harmadik félnek adják át.

Amennyiben az átruházásra a jogsértés időtartamán túl kerül sor, az Európai Unió Bírósága úgy ítélte meg, hogy a személyes felelősség elve alkalmazandó, azaz az eredeti gazdasági szereplő felel a teljes jogsértésért. Ebben az esetben a gazdasági folytonosság elvének alkalmazása szükségtelen és indokolatlan. Ellenkező esetben az eredeti üzemeltető könnyen kibújhatna a felelősség alól azáltal, hogy a jogsértő eszközöket harmadik félnek adja el.

Amennyiben az átruházásra a jogsértés időtartama alatt kerül sor, és a jogsértő vállalkozás a megszerzése után is folytatja a versenyjogsértést, mind az eladó, mind a megszerző vállalkozás felelősséggel tartozik. Mindkét vállalkozásnak a jogsértés azon időszakáért kell felelnie, amely alatt a jogsértő vállalkozás a tulajdonában volt. A gazdasági folyamatosság elvének alkalmazása ismét szükségtelen.

Az Anic Participazione-ügyben a Bizottság bírságot szabott ki a felperesre a polipropilén kartellben való részvétel miatt. A felperes, az Anic azt állította, hogy nem kellett volna felelősségre vonni, mivel a jogsértő üzletágat 1982-ben, a jogsértő időszak végén eladta a Monte-nak. Ezért az Anic szerint a bírságot az utóbbira kellett volna kiszabni. Az Európai Unió Bírósága elutasította ezt az érvelést, azzal az indokkal, hogy „[a]z Anic azzal a kifogással, hogy az Elsőfokú Bíróság neki tulajdonította a jogsértésért való felelősséget, noha a polipropilén üzletágát a Monte-ra ruházta át, figyelmen kívül hagyja a személyes felelősség elvét”. Ennek következtében az Európai Unió Bírósága az Anic-ot a jogsértés teljes időtartamára felelősségre vonta. A Monte-t ezzel szemben, nem találták felelősnek.[47]

A gazdasági folytonosság elvét tehát akkor kell alkalmazni, ha a jogsértő üzleti tevékenységet a szokásos piaci feltételektől eltérő körülmények között, a versenyjogi szankciók elkerülésének szándékával ruházták át egy független harmadik félre.[48]

A jogsértő vállalkozás csoporton belüli átruházása esetén az Európai Unió Bírósága az Aalborg Portland- és a Versalis-ügyekben úgy döntött, hogy a gazdasági folytonosság elve alkalmazható, feltéve, hogy az eredeti és az új gazdasági szereplő ugyanazon vállalkozás irányítása alatt áll, és ezért ugyanazokat az utasításokat hajtották végre.[49]

Az, hogy az Európai Bizottság képes-e alkalmazni a gazdasági folytonosság elvét, részben a gazdasági egység fogalmától függ. Mivel az eredeti és az új gazdasági szereplő ugyanahhoz a csoporthoz tartozik, a versenyszabályok alkalmazása szempontjából egyetlen gazdasági egységet (és így ’vállalkozást’) alkotnak. Ennek eredményeképpen az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy az Európai Bizottság az eset körülményeitől függően akár az eredeti, akár az új gazdasági szereplőre is háríthatja a felelősséget. Például, ha az eredeti gazdasági szereplő a vállalkozás átruházását követően gazdasági értelemben véve szűnt meg, a Bizottság az új gazdasági szereplőt teheti felelőssé, hogy a bírság ténylegesen kiszabható és behajtható legyen.[50]

A fenti kérdés merült fel a Versalis-ügyben, ahol az Enichem SpA-tól a Versalisra ruházták át az eszközöket a jogsértés időtartama alatt. Mivel mindkét társaság az Enichem SpA irányítása alatt állt, az Európai Unió Bíróság megerősítette, hogy a Bizottság a bírság teljes összegét kiszabhatta a Versalisra, mivel az az Enichem SpA gazdasági értelemben vett jogutódja, annak ellenére, hogy az Enichem SpA jogilag továbbra is létezett.[51]

A fenti esethez hasonlóan, az ún. ETI-ügyben az Európai Unió Bíróság kimondta, hogy a jogsértő vállalkozás átruházása esetén az állami irányítás alatt álló vállalkozások között is a gazdasági folytonosság elve alkalmazandó, feltéve, hogy az eredeti gazdasági szereplő és az új üzemeltető ugyanazon állami szerv ellenőrzése alatt áll.

Az ETI-ügyben az olasz versenyhatóság bírságot szabott ki az ETI-re, egy állami szervre, amiért 1993 és 2001 között részt vett egy cigaretta-kartellben. Az 1999-ben alapított ETI egy másik állami szerv, az AAMS cigaretta-üzletágát vette át. Mivel mindkét vállalkozás a Gazdasági és Pénzügyminisztérium ellenőrzése alatt állt, az olasz versenyhatóság, majd az Európai Unió Bírósága is úgy ítélte meg, hogy az ETI az AAMS gazdasági jogutódja. Ezért az ETI-t a jogsértés teljes időtartamára felelősségre vonták.[52]

A gazdasági folytonosság elvének alkalmazhatóságának harmadik kategóriája az az esetkör, amelynek során a jogsértő vállalkozást az eredeti gazdasági szereplő csoportján belül létrehozott új vállalatra ruházzák át azzal a kizárólagos céllal, hogy megkönnyítsék annak független harmadik félnek történő értékesítését.

Az Európai Unió Bírósága foglalkozott ezzel a kérdéssel a Parker Hannifin-ügyben[53], amelyben a Parker ITR nevű vállalkozásra az Európai Bizottság pénzbírságot szabott ki kartellben való részvétel miatt. Ebben az esetben a jogsértés időtartama alatt a jogsértő vállalkozást átruházták egy független harmadik félre, a Parker-Hannifinre. Az átruházást azonban kétlépcsős folyamat előzte meg: (1) a jogsértő üzletág csoporton belüli átruházása az ITR SpA-tól annak egy leányvállalatára, az ITR Rubber Srl-re; és (2) az ITR Rubber Srl-től, egy független harmadik félre, a Parker-Hannifinn-re történő átruházás. A Bizottság álláspontja szerint a Parker ITR az ITR SpA gazdasági értelemben vett jogutódja volt. Ennél fogva nem csak onnantól kezdve tekintették felelősnek amikortól a jogsértő üzletággal rendelkezett, hanem az ezen időpontot megelőző jogsértő időszakért is, mint az ITR SpA jogutódja.

A Parker ITR fellebbezését követően a Törvényszék megsemmisítette a Bizottság határozatát, azzal az indokkal, hogy a gazdasági folytonosság ebben az esetben nem alkalmazható. Az Európai Unió Bírósága szerint a művelet első részét (azaz az eszközök csoporton belüli átruházását) figyelmen kívül kellett hagyni, mivel azt kizárólag azzal a céllal valósították meg, hogy az eszközöket végül egy független harmadik félnek értékesítsék. Ezért, mivel a műveletet pusztán az eszközök független harmadik fél részére történő átruházásának kellett tekinteni, nem állt fenn gazdasági folytonosság az eredeti gazdasági szereplő (azaz az ITR SpA) és az új gazdasági szereplő (azaz az ITR Rubber) között. Következésképpen az ITR Rubber Srl-t csak arra az időszakra kellett volna felelősségre vonni, amikor az eszközökkel rendelkezett, míg az ezt az időpontot megelőző jogsértésért az ITR SpA-t kellett volna felelősségre vonni.[54]

Az Európai Unió Bírósága azonban más következtetésre jutott. Az Európai Unió Bírósága szerint nem számított, hogy a csoporton belüli átruházás nem volt több, mint egy korlátozott időtartamú átmeneti lépés, amelynek célja az üzletág független harmadik félre történő átruházása volt. Ezért a Törvényszéknek nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia a csoporton belüli átruházást a gazdasági folyamatosság fennállásának vizsgálata során. Ennek eredményeképpen az Európai Unió Bírósága visszautalta az ügyet a Törvényszék elé érdemi határozathozatalra.[55]

A gazdasági folytonosság elvének alkalmazhatósága a versenyjogi kártérítési perekben

Az Európai Unió Bírósága a Skanska-ügyben[56] foglalkozott a gazdasági folytonosság és a versenyjogi kártérítés kapcsán a kereshetőségi jog alakulásával. A Skanska-ügy kapcsán az Európai Unió Bírósága lényegében arra kereste a választ, hogy mely vállalkozással szemben érvényesíthető versenyjogi kártérítési igény akkor, ha a kártérítési kereset benyújtásakor a kartellben részt vevő társaság már megszűnt.

Az Európai Unió Bírósága 2019. március 14. napján hozott ítéletében röviden rögzítette, hogy a versenyjogi kártérítési jog gyakorlásának feltételeit a tagállami jog határozza meg, ugyanakkor a kár megtérítésére köteles személy azonosításával kapcsolatos szabályokat az Európai Unió joga közvetlenül határozza meg. Az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy az uniós versenyjog a vállalkozásokra vonatkozik, így az uniós versenyjog megsértéséből eredő kárért való felelősség is a vállalkozásokat terheli.[57]

Az Európai Unió Bírósága kimondta a Skanska-ügyben hozott ítéletében miszerint az Irányelv nem a felelős jogalanyt határozza meg, csak a jogalanyok egymás közötti viszonyát, továbbá kimondta, hogy az Irányelv nem biztosít hatáskört a tagállamoknak a kárért felelős személyek meghatározására, illetve azt, hogy az Irányelv – bár nem alkalmazható erre a kérdésre – szintén a vállalkozás kifejezést használja az egyetemleges felelősség kapcsán.[58]

Az Európai Unió Bírósága a bírság kiszabás kapcsán kidolgozott elvekre hivatkozott, miszerint a személyes felelősség elvével nem ellentétes, hogy a jogsértést elkövető társaság jogutódjának tudják be a jogsértésért való felelősséget.[59] Az Európai Unió Bírósága arra is rámutatott, hogy amennyiben a jogsértést elkövető jogalany beolvad egy másik társaságba és ezáltal megszűnik, a jogutód társaság megszerzi a jogsértést elkövető jogalany felelősségét is.[60] Az Európai Unió Bírósága ezeket a megállapításokat azzal erősítette meg, hogy a „vállalkozás” fogalmának nem lehet eltérő tartalma azon kontextusban, amikor a Bizottság bírságokat szab ki, valamint azon kontextusban, amikor az uniós versenyszabályok megsértése miatt kártérítési kereseteket indítanak.[61]

Végül, az Európai Unió Bírósága megjegyezte, hogy – bár a tagállami bíróság hatáskörébe tartozik a kérdés eldöntése – a rendelkezésre álló információk alapján egyértelmű, hogy az alperesi társaságok biztosították a gazdasági folytonosságot[62], illetve kimondta azt, hogy EUMSZ. 101. cikket akként kell értelmezni, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló helyzetben, amikor is tiltott kartellben részt vevő társaságok összes részvényét megszerezték más társaságok, amelyek megszüntették az előbbi társaságokat, és tovább folytatták azok gazdasági tevékenységeit, a részvényeket megszerző társaságok felelőssé tehetők az e kartell által okozott kárért.[63] Mindezek alapján látható, hogy a versenyjogi kártérítési perekben is alkalmazható a gazdasági folytonosság elve, amely ismét könnyebbséget jelent a kartell károsultaknak.

A magyar autópálya kartell ügye – a kár bekövetkeztének ideje

Az elévülés kezdőidőpontjának szempontjából a másik hangsúlyos kérdés a kár bekövetkeztének időpontja. Magyarországon versenyjogi kártérítési perekben a kár bekövetkezésének ideje leghangsúlyosabban a Magyar autópálya-kartell ügyben[64] merült fel.

A Magyar autópálya-kartell ügyben a Nemzeti Autópálya Rt. (’NIF’) előminősítéses közbeszerzési eljárásokat írt ki, amelyek eredményeképpen szerződést kötött gyorsforgalmi utak kivitelezésére építési vállalkozásokkal. A NIF előleget fizetett a kivitelezőknek, ezt követően a részszámlák kifizetésére több részletben került sor. A kivitelezés megtörtént, a kivitelezők részére a vállalkozói díjat megfizették.

A GVH Vj-27/2003/16. számú határozatában megállapította, hogy a kivitelezők versenykorlátozó módon felosztották egymás között a meghirdetett autópálya-építési munkák elvégzését. A GVH határozatával szemben a kivitelezők által előterjesztett keresetet a Fővárosi Bíróság ítéletével[65] elutasította.

A NIF ezt követően versenyjogi kártérítési pereket indított a kivitelezőkkel szemben. Az eljárt bíróságok a NIF kereseteit jogerősen elutasították arra tekintettel, hogy a károsodás nem a NIF-nél következett be. A Kúria a jogerős ítéleteket hatályában fenntartotta.[66] 2012. október 16-án nyújtotta be keresetét alperesek ellen a Magyar Állam felperes, amelyben kérte, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze az alpereseket kártérítés megfizetésére. A Fővárosi Ítélőtábla két ítéletében is megegyezően akként foglalt állást, hogy az esetre a deliktuális felelősség szabályai alkalmazandók, vagyis a károsodás időpontja az a jogilag értékelhető tény, amelynek alapján az elévülés kezdete megállapítható. Az elévülés kezdete ezért kizárólag objektív ténytől, a károsodás bekövetkeztétől függ.[67]

A Fővárosi Ítélőtábla azonban alapvetően megváltoztatta jogi megközelítését a kár bekövetkezése és az elévülés kezdőidőpontjának vonatkozásában. A kár megtérítésére vonatkozó igény a felperes vagyonában bekövetkezett értékcsökkenéssel, azaz a kifizetés időpontjával vált esedékessé. A peres felek elévülés körében megtett releváns nyilatkozataira, az irányadó jogszabályi rendelkezésekre, valamint arra tekintettel, hogy a kartellezés szükségképpen többszereplős jogellenes magatartás, a felperes projektekként finanszírozott, a kartell felár a szerződésekénti átalányárba épülhetett be, az alperesek eltérő díjazásban részesültek, így a követelés elévülését is alperesenként és projektenként kell vizsgálni.[68]

Az ügyben végül négy lehetséges időpont merült fel a kár bekövetkezése, mint az elévülés kezdőidőpontja tekintetében. Felmerült a kár bekövetkezésének időpontjaként a Magyar Állam és az alperesek között létrejött szerződés megkötésének időpontja, az első kifizetéshez kapcsolódó közvetlen költségvetési finanszírozás időpontja, az egyes közvetlen költségvetési kifizetések időpontja, illetve az utolsó végszámla közvetlen költségvetési finanszírozásának időpontja.[69] Mivel az említett ügyben a Kúria még nem foglalt állást az elévülés kezdőidőpontját illetően, ezért messzemenő következtetést nem kívánok levonni, illetve jelen tanulmánynak ez nem is célja.

Összegzés

A versenyjogi kártérítési perek kapcsán az elévülés kérdésének vizsgálatakor arra a következtetésre jutottam, hogy a versenyjogi és a polgárjogi jogszabályi környezet között feszülő ellentét miatt továbbra is bizonytalanság övezi a versenyjogi kártérítési perek elévüléssel kapcsolatos szabályait. Nem csupán a részletesen tárgyalt tudomásszerzést érintő egyes fogalmi kérdések vonatkozásában, hanem olyan a Ptk. általános elévülési szabályai által szabályozott kérdések esetén is, mint például a kár bekövetkezésének ideje, amelyet a Magyar autópálya-kartell ügye szemléltet.

A Magyar autópálya-kartell ügy nyomán felmerült bizonytalanság az elévülés kezdőidőpontjával kapcsolatban, párhuzamba állítva ebben a jelen tanulmányban tárgyalt egyéb kérdésekkel álláspontom szerint – annak ellenére, hogy a Magyar autópálya-kartell ügy idején még az Irányelv átültetése előtti szabályokat kell alkalmazni – felveti annak szükségességét, hogy az elévülés szabályait tovább finomítsák, akár a kár bekövetkezésével, vagy a kötelező tényelemekről való tudomásszerzés időpontjával kapcsolatos törvényi vélelmek felállításával.

Véleményem szerint az elévülés szabályaival kapcsolatos kérdéseket az Európai Unió Bírósága fogja megválaszolni. Mindenképpen előremutatónak tartom a Skanska-ügyben hozott ítélet megállapításait, miszerint versenyjogi kártérítési perekben is alkalmazható a gazdasági folytonosság elve, illetve szintén az említett ítélet által elindított folyamatot, amely révén a versenyjogi kártérítési perek egyre szorosabban az az uniós jog alá kerülnek. Az a meglátásom, hogy a versenyjogi kártérítési perek hatékony érvényesüléséhez rendkívül fontos egy működőképes és harmonizált szabályozás, amely igény kiváltképp legitim az elévüléssel kapcsolatos szabályok egységesítését illetően. A versenyjogi kártérítési perek körül számos kérdés nem tisztázott még, ezért úgy vélem, hogy az olyan kiemelkedően fontos kérdések, mint az elévülés kiemelt figyelmet érdemelnek.

Végkövetkeztetésként úgy látom, hogy az elévülést övező bizonytalanságok feloldásához vezető út a kógens szabályokon, vagy a közjogiasabb, legalábbis a versenyjoghoz szorosabban fűződő szemléletmódon keresztül vezet. Mivel a magánjog sokkalta szerteágazóbb, mint némely közjogi norma, – amely a különböző tagállamok eltérő magánjogi szabályait figyelembe véve még hangsúlyosabban jelenik meg, ellentétben az egységes uniós versenyjoghoz képest – ezért úgy vélem, hogy a kritikus területeken, minthogy mit kell a károkozás, a tudomásszerzés, vagy a jogsértés megszűnésének idejének tekinteni abszolút és szilárd, egyértelmű jogi normákra van szükség. Az elévüléssel kapcsolatos terminológiai problémák tisztázása végett érdemes lehet a Bizottságnak – de akár a GVH-nak is – soft law eszköz kiadása.

Bibliográfia

Clark, Emily – Hughes, Mat – Wirth, David: Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Analysis of economic models for the calculation of damages, Brussels, Ashurst, 31 August 2004.

Csehi Zoltán: Az időmúlás relativizálása az elévülés rendszerében, in Koltay András – Landi Balázs – Menyhárd Attila (szerk.): Lábady Tamás emlékkönyv, Budapest, Wolters Kluwer, 2019.

Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata 1. kötet, Budapest, KJK-Kerszöv, 2004.

Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015.

Nagy Csongor István: Versenyjogi kézikönyv, Budapest, HVGORAC, 2021.

Polauf Tamás: Versenyjogi Kártérítési perek, Budapest, Wolters Kluwer, 2018.

Rudolf Lóránt: Az elévülés, Budapest, KJK, 1961.

Teleki Lóránt: A versenyjogi jogsértésekkel kapcsolatos magánjogi jogérvényesítés uniós és hazai tapasztalatai, Budapest, KRTK Közgazdaság-tudományi intézet, 2021.

Ujlaki László – Balogh Imre: Kártérítési követelés elévülésének kezdő időpontja, Magyar Jog, 1956/8.

Vékás Lajos: Szerződési jog általános rész, Budapest, ELTE Eötvös Könyvkiadó, 2016.

Waelbroeck, Denis – Slater, Donald – Even-Shoshan, Gil: Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative report, Brussels, Ashurst, 31 August 2004.

Hivatkozások

  1. Csehi Zoltán: Az időmúlás relativizálása az elévülés rendszerében, in Koltay András – Landi Balázs – Menyhárd Attila (szerk.): Lábady Tamás emlékkönyv, Budapest, Wolters Kluwer, 2019, 27–51, 30. ↑
  2. Rudolf Lóránt: Az elévülés, Budapest, KJK, 1961, 11–12. ↑
  3. Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata 1. kötet, Budapest, KJK-Kerszöv, 2004, 324.; illetve Vékás Lajos: Szerződési jog általános rész, Budapest, ELTE Eötvös Könyvkiadó, 2016, 793. margószám ↑
  4. Rudolf: Az elévülés, 120.; illetve Ujlaki László – Balogh Imre: Kártérítési követelés elévülésének kezdő időpontja, Magyar Jog, 1956/8, 240–243, 241. ↑
  5. C‑295/04–C‑298/04. egyesített ügyek (ECLI:EU:C:2006:461) ↑
  6. Ld. a C-295/04–C298/04. sz. ügyben hozott ítélet 4) elvi megállapítását: »Vonatkozó közösségi szabályozás hiányában az egyes tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata megállapítani az EK 81. cikk által tiltott megállapodással vagy magatartással okozott kár megtérítése iránti kérelem elévülési idejét, ennek során azonban tiszteletben kell tartani az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét.« ↑
  7. A Tanács 1/2003/EK rendelete (2002. december 16.) a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról EGT vonatkozású szöveg preambulumának (7) bekezdése ↑
  8. Waelbroeck, Denis – Slater, Donald – Even-Shoshan, Gil: Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative report, Brussels, Ashurst, 31 August 2004. ↑
  9. Clark, Emily – Hughes, Mat – Wirth, David: Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Analysis of economic models for the calculation of damages, Brussels, Ashurst, 31 August 2004. ↑
  10. A tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre vonatkozó javaslat, 2013.6.11. COM (2013) 404 ↑
  11. A tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról szóló 2014. november 26-i 2014/104/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv ↑
  12. Ld. 2014/104/EU Irányelv 21. cikke ↑
  13. A tagállamok által bejelentett tagállami átültető intézkedések a következő vonatkozásában: Az Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (2014. november 26.) a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról ↑
  14. 2014/104/EU Irányelv preambulumának 11. bekezdése ↑
  15. 2014/104/EU Irányelv preambulumának 36. bekezdése ↑
  16. 2014/104/EU Irányelv 10. cikk (4) bekezdése ↑
  17. Ld. például a C-344/21. sz. Allianz ügyben; a C-605/21. sz. Městský soud v Praze ügyben feltett kérdéseket ↑
  18. C‑637/17. sz. ügyben hozott ítélet ↑
  19. Ld. a C‑637/17. sz. ügyben hozott ítélet 16. pontját ↑
  20. Ld. a C‑637/17. sz. ügyben hozott ítélet 19. pontját ↑
  21. Ld. a C‑637/17. sz. ügyben hozott ítélet 20. pontját ↑
  22. A Tribunal Judicial da Comarca de Lisboa (Portugália) által 2017. november 15-én benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Cogeco Communications Inc kontra Sport TV Portugal és társai (C-637/17. sz ügy) (2018/C 032/21) ↑
  23. Ld. a 2016. évi CLXI. törvényt ↑
  24. Ptk. 6:22. § (1) bekezdés. ↑
  25. Ebből a körülményből, illetve abból, hogy a kartellek feltárása időigényes folyamat, levonható az a következtetés, hogy az Irányelv átültetését követő perek gyakorlati tapasztalataira még sokat kell várnunk. ↑
  26. Tpvt. 88/T. § (2) és (3) bekezdések. ↑
  27. Ptk. 6:22. § (2) bekezdés. ↑
  28. Ptk. 6:532. § ↑
  29. Habár a Tpvt. 88/T. § (1) bekezdés a) pontjában külön kell tudomást szerezni a jogsértő magatartásról és annak jogsértő jellegéről, meglátásom szerint ennek a distinkciónak nincs értelme, tekintve jogsértő magatartásról eleve csak egy bírósági vagy hatósági döntés birtokában értesülhet valaki. ↑
  30. Polauf Tamás: Versenyjogi Kártérítési perek, Budapest, Wolters Kluwer, 2018, 233. ↑
  31. Nagy Csongor István: Versenyjogi kézikönyv, Budapest, HVGORAC, 2021, 468. ↑
  32. Teleki Lóránt: A versenyjogi jogsértésekkel kapcsolatos magánjogi jogérvényesítés uniós és hazai tapasztalatai, Budapest, KRTK Közgazdaság-tudományi intézet, 2021, 57. ↑
  33. BH 2021. 256. ↑
  34. Irányelv 36. preambulum bekezdése. ↑
  35. Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015, 55. ↑
  36. Habár a Tpvt.-t módosító 2009. évi XIV. törvény 14. §. által beiktatott Tpvt. 88/C. § már állapított meg vélelemmel kapcsolatos szabályt, az csak az ár befolyásolásával kapcsolatos vélelmet tartalmazza, a károkozással kapcsolatosat nem, ezért véleményem szerint a jogellenesség esetünkben az árak befolyásolásával áll összefüggésben, amely tisztán versenyjogi kategória, tehát a jogellenesség maga is az. ↑
  37. T-6/89 Enichem Anic k. Bizottság, 236. bekezdés, C-248/98 NV Koninklijke KNP BT v Bizottság, 71. bekezdés. ↑
  38. C-280/06 ETI SpA k. Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato, 74. bekezdés. ↑
  39. T- 6/89 Enichem Anic k. Bizottság, 237. bekezdés. ↑
  40. C-511/11 Versalis SpA k. Bizottság, 52. bekezdés. ↑
  41. T-9/99 HFB Holding für Fernwärmetechnik Beteiligungsgesellschaft mbH k. Bizottság, 107. bekezdés ↑
  42. T-06/89 Enichem Anic k. Bizottság, 237. bekezdés. ↑
  43. Egyesített ügyek T-259/02–T-264/02 és T-271/02 Raiffeisen Zentralbank Österreich AG k. Bizottság, 326. bekezdés ↑
  44. Ld. T-194/06 SNIA SpA k. Bizottság; T-349/08 Uralita, SA k. Bizottság. ↑
  45. C-280/06 ETI SpA k. Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato, 40. bekezdés ↑
  46. T-134/94 NMH STAHlwerke GmbH k. Bizottság, 138. bekezdés ↑
  47. C-49/92 Bizottság k. Anic Participazione, 145. bekezdés ↑
  48. T-9/99 HFB Holding für Fernwärmetechnik Beteiligungsgesellschaft mbH k. Bizottság, 107. bekezdés ↑
  49. Egyesített ügyek C-204/00 P, C-205/00 P, C-211/00 P, C-213/00 P, C-217/00 P és C-219/00 P Aalborg Portland k. Bizottság, 359. bekezdés; C-511/11 Versalis SpA k. Bizottság, 50. bekezdés ↑
  50. T-161/05 Hoechst GmbH k. Bizottság, 64. bekezdés ↑
  51. C-511/11 Versalis SpA k. Bizottságn, 53. bekezdés ↑
  52. C-280/06 ETI SpA k. Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato, 49–50. bekezdések ↑
  53. C-434/13 P Bizottság k. Parker Hannifin Manufacturing és Parker-Hannifin ↑
  54. T-146/09 Parker ITR és Parker-Hannifin k. Bizottság ↑
  55. C-434/13 Bizottság k. Parker Hannifin Manufacturing és Parker-Hannifin ↑
  56. C-724/17. sz. ügy ↑
  57. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 45. pontja ↑
  58. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 34. pontja ↑
  59. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 39. pontja ↑
  60. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 40. pontja ↑
  61. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 47. pontja ↑
  62. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 50. pontja ↑
  63. C‑724/17. sz. ügyben hozott ítélet 51. pontja ↑
  64. Vj-27/2003/16.; 2.K.33.024/2004/46.; 2.Kf.27.360/2006/29.; Kfv.IV.39.399/2007/28. ↑
  65. 2.K.33.024/2004/46.; amelyet a Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.27.360/2006/29. számú ítéletével helybenhagyott, a Legfelsőbb Bíróság pedig Kfv.IV.39.399/2007/28. számú ítéletével hatályában fenntartott ↑
  66. Ld. a Gfv.IX.30.161/2012/7.; Gfv.VII.30.284/2012/8.; Gfv.VII.30.248/2016/7. számú Kúriai ítéleteket ↑
  67. Ld. a Fővárosi Ítélőtábla 10.Gf.40.662/2017/10. és 10.Gf.40.360/2019/10. számú ítéleteit ↑
  68. 10.GF.40.360/2019/10. számú határozat 10. oldalának 3–4. bekezdéseit ↑
  69. Fővárosi Ítélőtábla Gf. 40.351/2021/11. ↑