Beküldve:

Turi Zsolt: Egy pragmatikus konfliktus: lengyel katonai tevékenység az észak-magyarországi vármegyékben 1918-ban

Bevezetés

Az első világháború után újjászületett Lengyelországot 1918 és 1922 között Piłsudski kormányfő irányítja[1], Magyarországon pedig az 1918. október végi őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzás igyekszik egyszerre stabilizálni és mégis átalakítani az országot[2]. A két állam közötti információ áramlását nehezítette, hogy a forradalmak, majd pedig a lengyel-szovjet háború miatt a hivatalos diplomáciai csatornák kiépülése sokáig elhúzódott.[3]

A tárgyalt térség sajátosságai

Szepes és Árva vármegyék az egykori Magyar Királyág két legészakibb közigazgatási területei voltak, melyek Zakopanét és annak közvetlen környezetét fogták közre. Jelentőségük abban állt, hogy a területen keresztül vezetett a Közép-Magyarországról Krakkóba menő kereskedelmi út[4]. A terület benépesítése tartósan a 13. században kezdődött. Az első jelentős népcsoportot a lengyelek jelentették, északról ugyanis ezek a területek könnyebben megközelíthetőek mint délről. A térség a 14. század elejéig a Lengyel Királysághoz tartozott, majd Károly Róbert regnálása alatt a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Ezt követően fokozódtak a betelepítések, és a középső területeken megjelentek a német, főleg szász lakosok, délen pedig a szlovákok. 1412-ben Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak 16 szepességi várost[5] kölcsön fejében. A területek akkor kerültek vissza Magyarországhoz amikor Mária Terézia 1769-ben visszafoglalta azokat.[6]

A Szepesség sok szempontból volt a történelmi Magyarország legösszetettebb területe, a 19. századra pedig már az ország legurbanizáltibb vármegyéje. A kedvezőtlen mezőgazdasági viszonyok, a krumplivész és az azt követő éhínség miatt még ugyanebben a században nagymértékű elvándorlás indult a Kárpát-medence belseje és a tengerentúl felé, jelentősebb szepesi diaszpórát hozva létre az Egyesült Államokban.[7] A térség, de különösen Zólyom, Árva, Turóc és Liptó vármegyék sajátossága, hogy míg a 16. századi nemesség döntő része magyar volt, addig a felsorolt területeken keveredett a szlovák és a magyar nemesség. Ennek kiváló bizonyítékai azok a térségből származó, majd elmagyarosodott családnevek, mint a Podmaniczky, Ostrosics és a Szvatojánszkyból lett Szentiványi is.[8]

Árva társadalmi viszonyai a polgárosodás korában sem tartoztak a hasonló fejlődési pályát mutató vármegyék közé. Az 1910-es években a Magyar Királyságban a földbirtokkal rendelkező parasztok 2 százaléka tartozott a gazdagparasztok, 12 százaléka a középparasztok, 51 százaléka pedig a kisparasztok közé. 35 százalék 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A kis- és középparaszt közötti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem[9] jelentette. Országosan ehhez átlagosan 20 hold művelt terület kellett, a Felvidéken viszont 50-55 hold, amit az északi és keleti megyékben a birtokos parasztoknak csupán 1-2 százaléka tudott elérni, Árvában pedig csupán 0,2 százaléka.[10] Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalt két vármegye és térsége több szempontból is jelentős eltéréseket mutatott az országos tendenciákhoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térség ne kötődött volna ezer szállal a magyar államhoz és a magyar kultúrához. A mai napig számos erre utaló emlék található a térségben, melyekről 2005-ben Udvarhelyi Nándor “A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei” címmel jelentetett meg egy cikket a Honismereti Szövetség folyóiratában. Az írás ismerteti a két vármegye jelenleg Lengyelországhoz tartozó részének történetét és földrajzi viszonyait, valamint bemutatja azokat a helyszíneket, amelyek az egykori magyar fennhatóság idejéről tanúskodnak. Ki kell emelni ezek közül az Orava (Orawka) településen álló Keresztelő Szent János templomot, ahol megtaláljuk Lippai György esztergomi érsek címerét és az Árpád-házi szent királyok, püspökszentek és Magyarországhoz köthető szerzetesek festett képeit az oltáron.[11] A régi idők egy másik fontos tanúja a Liptói-havasokban található Felsőlipnica (Lipnica Mala) falu, melynek temploma Szent István nevét viseli. Érdemes még megemlíteni Podvilket (Podwilk) is, innen származott ugyanis a Divéky család, melynek legismertebb tagja a lengyel-magyar kapcsolatokkal is sokat foglalkozó Divéky Adorján volt. A szepességi lengyel részek legfontosabb emlékhelye Nedec (Niedzica) vára. Története során számos átépítésen és bővítésen esett át és rengetegszer cserélt gazdát. Kiemelt fontosságát az adta, hogy a Dunajec völgyében vezető út mellé épült, így annak védelmére kiválóan alkalmas volt.[12] A térségben találunk Szent Erzsébetről, Szent Katalinról és Szent Sebestyénről elnevezett templomot is, Frigyesvágásán (Frydman) pedig egy olyan kétszintes pincerendszert, mely a Tokajból Lengyelországba szállított borok palackozására és tárolására szolgált.[13]

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

1918 őszén lengyel katonai alakulatok jelentek meg a tárgyalt két vármegye területén. November 7-én a lengyel külügyminisztérium táviratban tudatta Tytus Filipowicz-csal, a Lengyel Köztársaság Bécsbe kihelyezett képviselőjével, hogy a lengyel hadsereghez tartozó egységek betörést hajtottak végre a Szepességbe és Árvába:

„…Utasítsa az illetékes hatóságokat Budapesten, hogy közöljék, hogy a lengyel csapatok betörése a Szepességbe (Spisz) és Árvában (Orawa) a lengyel kormány tudta nélkül történt.”[14]

A kassai katonai kerülethez tartozó Iglón állomásozó géppuskás tanfolyam parancsnoka pontosan beszámolt a Szepesófalut megszálló lengyel egységekről a budapesti Hadügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a községet egy lengyel főhadnagy irányítása alatt 12 légionista megszállta. A géppuskatanfolyam parancsnoka azt is tudni vélte, hogy további külföldi egységek megérkezése várható a környező települések megszállására. Hozzátette azt is, hogy sürgősen tájékoztatást kér arról, hogy az ott tartózkodó egységei hogyan viszonyuljanak a megszálló erőkhöz. November 11-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya táviratot küldött a budapesti, szegedi, pozsonyi, kassai és kolozsvári katonai kerületek parancsnokságainak, melyben a cseh és lengyel erőkkel szembeni fellépésről rendelkeztek. A tájékoztatás szerint minden, az ország területére betört (cseh és lengyel) egység ellen fegyveres ellenállás fejtendő ki.[15] Egy nappal később, 12-én Bartha Albert hadügyminiszter már kimondottan Szepes vármegye főispánja részére küldött üzenetet, melyben beszámolt az Iglóból befutó jelentésről, és a főispán közbenjárását kérte a lengyel kormánynál ezeknek a tevékenységeknek a beszüntetésére.[16]

Ugyanezen a napon jelent meg a lengyel kormánynak a magyar kormányhoz intézett jegyzéke Szepesség és Árva ügyében:

Budapest, 1918. november 12.

A lengyel kormány nemrég újságokból szerzett tudomást arról, hogy néhány lengyel különítmény, miután átlépte a magyar határt, a Szepesség és Árva területének egy részét elfoglalta. Ezek az események a lengyel kormány tudta nélkül történtek, a kormánynak a legőszintébb kívánsága a baráti kapcsolat és a jószomszédság fenntartása Magyarország és Lengyelország között. Mindeközben ez nem jelenti azt, hogy Lengyelország lemond jogairól a már említett két területen. A Szepesség és Árva-vidék nagy részén lengyelek élnek, és ezen ok miatt a területek jövőjének kérdése a két állam közti különleges tárgyalások témája kell, hogy legyen.[17]

November 20-án Müller, a magyar kormány szepességi megbízottja Lőcséröl küldött jelentést a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya részére, melynek tárgya egy újabb kialakulóban lévő lengyel betörés. A szöveg szerint Neu Markt és Neu Sandez (magyarul Újszandec, lengyelül Nowy Sącz) településeken egyrészt toboroznak, másrészt már eleve nagy erőkkel rendelkeznek a lengyelek, melyekkel a Szepességbe és Árvába terveznek betörni. Említik azt is, hogy a főszolgabíró nagyobb számú katonaságot kér. A térség akkori állapotát jól érzékelteti az a rész, melyben a levél írója kifejezetten kéri, hogy a segítségül küldött katonaság hozzon magával élelmiszert, mert Késmárk és Szepes megyék lakossága is szükséget szenved, rekvirálni pedig nem lehet.[18] A jelentésre válaszul Bartha Albert hadügyminiszter november 22-én táviratban kért tájékoztatást a lengyel kormánytól a Magyarországon tevékenykedő egységeiket illetően.[19] 23-án Tadeusz Stamirowski, a lengyel állam budapesti képviselője „A Nap” tudósítójának nyilatkozott Lengyelország álláspontjáról az északi vármegyékkel kapcsolatban. A beszédben elutasította azt a véleményt, mi szerint 20-30 ezer fős sereggel be akarnának törni Magyarországba, a bizonyos helységek lengyel alakulatok általi megszállása pedig szerinte határmenti alegységek vagy a kistérségi Nemzeti Tanácsok saját akciói lehetnek. Elmondta azt is, őt felhatalmazták arra, hogy közölje, Lengyelország azt kívánja, hogy Magyarország területi integritása megmaradjon[20] és a két ország között semmilyen érdekellentét sem áll fenn. Rögtön ezután azonban ellentmondás támad a szövegben, hiszen a következő bekezdésben kifejti: amennyiben lehetőségük lenne rá, a szóban forgó területekre bevonulnának.[21]

December 15-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya a lengyelek Ólublóra[22] való bevonulásáról adott ki tájékoztatót. Ebben a kassai katonai kerület jelentésére hivatkoznak, amely szerint a lengyelek célja a városban a csehek megtámadása. A megszállók katonai erejét 500 és 10 ezer közé becsülik, tehát részleteiben biztosan nem volt módjuk a támadó erők megfigyelésére. A jelentés kitér arra is, hogy a jelenleg megszállás alatt álló területek egybeesnek azokkal a helységekkel, melyeket a csehek általi megszállás miatt a magyar erőknek ki kell üríteni. Ez a tény a jelentés további részében egy részletesebb kalkulálást eredményezett, melyben a szöveg fogalmazója felveti az alábbi kérdéseket: ha a lengyelek álláspontjuk szerint jó viszonyt akarnak ápolni a magyar állammal, akkor ez a mostani lépésük barátságos vagy ellenséges szándékúként értelmezhető-e? Felveti azt is, hogy a magyar észak-keleti vármegyék megszállása milyen erők által lenne kívánatos, és ebben mi szerepe lenne a magyar fegyveres erőknek. Végül kifejtik, hogy ennek az ügynek a részletesebb tárgyalás már nem a Katonapolitikai Osztályra, hanem a külügyminiszterre kell, hogy tartozzon.[23] A Kassai katonai kerület parancsnokságáról befutó távirat beszámolt arról is, hogy Poprád határrendőrség 15-i esti jelentése szerint a lengyelek Podolinig nyomultak előre.[24]

Ahogy korábban olvastuk, a Szepes és Árva településeit megszálló lengyel csapatok etnikai alapon indokolták meg a tárgyalt területen végzett tevékenységüket. Az állami szintű kommunikációban ettől némileg eltérő megközelítést tapasztalunk, ha beleolvasunk a varsói külügyminisztériumnak a Lengyel Köztársaság bécsi követségéhez küldött átiratába, melyet Stanisław Szeptycki altábornagy Fernand Vixnek, a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság budapesti elnökének küldött levelével kapcsolatban írtak. Az iratban az altábornagy beszámol róla, hogy Osztrák-Szilézia határán és Dél-Galíciában a csehek csapatokat vontak össze és megszállták Trencsén vármegye északi részét elfoglalva a lengyelek lakta területen található Kasza nevű települést. Kiemeli azt is, hogy a csehek behatoltak Árva és Szepes vármegyék északi területeire, ahol elfoglalták Késmárkot és Lubló irányába haladnak. Az altábornagy figyelmeztet rá, hogyha az előnyomulás folytatódik, az fegyveres összecsapást eredményezhet a lengyel és a cseh csapatok között, ezért a lengyel vezérkar nevében az ezredes közbenjárását kéri, hogy „akadályozza meg a két szláv nép közötti esetleges vérontást”[25]. Hozzáteszi: „Mivel a határok kérdését a békekonferenciának kell rendeznie és ebből következően Lengyelország nem törekszik arra, kész helyzetet hozzon létre, úgy véljük, hogy a cseheknek is szigorúan ezt az elvet kell betartaniuk.”[26] Figyelmeztet arra is, hogy bár a lengyel fél abszolút nyitott a kiegyezésre, azonban a Csehország és Lengyelország közötti konfliktus azt eredményezné, hogy a lengyel kormány kénytelen lenne keletről, a bolsevikok által fenyegetett területről csapatokat átvezényelni a csehek által megtámadott körzetbe. A visszavonuló német hadsereg által hagyott űrt kitöltő bolsevik bandák rémképének emlegetése nyilván egyfajta nyomásgyakorlás szerepét töltötte be a levélben, melyhez még hozzáteszi azt is, hogy a cseh-lengyel konfliktus súlyos belső zavargásokat és anarchiát eredményezhet, ami arra kényszerítené az antantot, hogy jelentős katonai erőt küldjön az érintett területre. Szeptycki altábornagy levele tehát nem csupán az eredetileg tárgyalt vármegyék területén végbemenő folyamatokról számol be, hanem előre vetíti azt is, hogy a lokális konfliktus eszkalációja hogyan hatna az egész térség geopolitikai helyzetére.[27] A csehek elleni lengyel fellépés jó példája az a röpcédula is, melyet- a szöveg szerint- Lengyelországban önálló ezredet alkotó szepességi és árvai önkéntesek címeztek az ugyancsak szepességi és árvai katonáknak. A cédula szövege felhívja a figyelmet Felső-Árva és Felső-Szepesség vitatott hovatartozására, a csehek jogtalan toborzására és azok természetét tolvajnak írja le. Megemlíti azt is, hogy nem feltételezik társaikról, hogy önként csatlakoznának a csehekhez, elbújniuk azonban értelmetlen, amire a szöveg egy bizonyos jablonkai esetet hoz fel példának, ahol a cédula szerint lengyel katonákat lőttek agyon. Helyette a következőt javasolják:

Mi eljöttünk ide, a mieinkhez Lengyelországba, és jó itt nekünk. Saját ezredünk van szülőföldünk megvédésére. Testvérek! Mindannyian errefelé figyeljetek! Egyetlenegy embert se a cseheknek! Itt jelentkezzetek. Várunk benneteket!

Szepességi és árvai kollégáitok![28]

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

A „Kurjer Warszawski” nevű varsói napilap 1918. november 17-i számában a krakkói „Ilustrowany Kuryer Codzienny”-re hivatkozva közli, hogy

…Sucha Górába[29] Árvában, amelyet jó egy hete elfoglalt egy lengyel katonai alegység Legocki hadnaggyal az élén, 5 magyar csendőr, a falu vezetője és a helyi határőrség parancsnoka egy (magyar) őrnagy társaságában megérkeztek Trstenába[30]. Ezek az urak német nyelven megkérdezték Legocki hadnagyot, hogy miért jött ide Árvába? Legocki hadnagy a kapott parancs értelmében azt válaszolta, hogy a népek önrendelkezési joga alapján elfoglalta a lengyel falvakat Árvában. A magyarok azt nyilatkozták, hogy nem követelik maguknak a lengyel falvakat és elhagyták a települést.[31]

A cikk további része szerint a Szepességben és Árvában mindenhol lelkesedéssel fogadták a lengyel csapatokat, Árvában pedig több település is szavazással döntött a Lengyelországhoz való csatlakozásról. Szintén beszámol egy esetről, amikor a szepességi Lehnica[32] nevű település környékén egy lengyel alegység elfoglalt egy fűrésztelepet. A cikk szerint négy nappal később megjelent egy magyar katonai alegység, és felsőbb parancsra hivatkozva követelte a helység elhagyását, fegyverhasználattal fenyegetve. Miután a lengyel parancsnok tiltakozott a főispánnál (a szerkesztő szerint a polgármesternél) Szepesófalun a lengyel nemzet megsértéséért a főispán Budapestre telefonált, ahonnan azt az instrukciót kapta, hogy fejezze ki sajnálatát a lengyel hatóságok előtt, és a magyar katonai egység vonuljon vissza, mely a szöveg szerint meg is történt.

A jelentősebb magyarországi lapok is foglalkoztak az északi vármegyékben zajló eseményekkel. A Pesti Hírlap 1918. november 12-i számában az ország számos pontján zajló rendbontásokról számolnak be. A cikk szerint Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékben rosszak az állapotok, nihilizmus és anarchia uralkodik. Hozzáteszik, a felsőmagyarországi vármegyékben fosztogatás tapasztalható, melynek elsőszámú célpontjai a zsidók, jegyzők és a papság.[33] A november 24-i számukban már részletesebben számoltak be az eseményekről. Mint írják, a közrend és a biztonság helyreállítása az ország egész területén javuló tendenciát mutat, és az utóbbi napokban zavargásokról és fosztogatásokról hírek már csak szórványosan érkeztek, azonban többek között Árva és Gömör vármegyékben továbbra is feszült a hangulat. A cikk írója a helyzet feloldását a magyar köztársasági hadsereg működőképességének elérésben látja.[34] Szintén a Pesti Hírlap számolt be egy rendkívül érdekes esetről. A lap ugyanezen a napon megjelent számában egy bekezdésben arról olvashatunk, hogy egy magyar katona, aki Prágából Késmárkra utazott, magával vitte a prágai Národní výbor engedélyével megjelent új térképét, amelyen Árva és az Árva vármegyétől keletre eső Liptó, Szepes és Sáros vármegyék az immár független Lengyelország részeiként vannak feltüntetve, az Árvától nyugatra eső vármegyék pedig a csehszlovák állam részeiként.[35]

A Népszavában is megtaláljuk a lengyelek jelenlétének nyomait. November 17-én megjelent 272-ik számukban idézik a késmárki Nemzeti Tanács Szepes vármegye népéhez intézett felhívását:

Cseh és lengyel agitátorok járnak közöttünk és különösen a tótokat izgatják az egyik vagy másik államhoz való csatlakozásra. Ezen izgatókat küldjétek haza, mert még nincs itt az ideje annak, hogy eldöntsük, hová akarunk tartozni, erről remélhetőleg mielőbb egybeülendő békekonferencia fog dönteni és mindnyájan bele fogunk nyugodni annak döntésébe. Addig azonban a magyar állam kötelékébe tartozunk azon egyszerű okból, mert csak így leszünk képesek a rendet föntartani [sic!].[36]

A lap december 1-jei számában ismét találkozunk a „Kurjer Warszawski” által említett Legocki hadnagy nevével. Egy cikk beszámol róla, hogy Árva megye Szuchahora, Habovka, Jablonka és Pekelnik[37] nevű községeibe lengyel legionáriusok nyomultak be. A vezetőjüket Lugocki György hadnagyként mutatják be, aki a cikk szerint kijelentette: a községek hívására jöttek, hogy a rendet fenntartsák. Elmondása szerint nem szeretnék megsérteni a magyar állam integritását, és azonnal elhagyják Magyarországot, amint a magyar hatóságok képesek lesznek a rendet fenntartani. Hozzáteszi azt is, hogy a lengyel légionisták semmiféle tárgyalásba a cseh és szlovák egyégekkel, és nem hajlandóak eltűrni az ő propagandájukat a gorál községekben, melyeket, ha kell, fegyverrel is megvédenek azok ellen.[38] A Népszava december 18-i számában közölte a Hadügyminisztérium sajtóosztálya által az idegen csapatokról készített jelentését. Ebben a lengyelekre vonatkozóan megjegyzik, hogy csapataik megérkeztek Ólublóra. A szöveg érdekességként említi, hogy a csehekkel Kassáért vívott harcban a lengyel légió a magyarok mellé állt, de végül az éjjeli órákban megcáfolták az összetűzés hírét.[39] A három nappal később megjelent számban már kifejezettan a lengyel megszállásról írnak. Egy jelentésre hivatkozva közlik, hogy a lengyel kormány hamarosan elrendelheti Trencsén, Árva és Szepes vármegyék azon helységeinek a megszállását, amelyeknek lakosai lengyel névvel rendelkeznek. A jelentés kitér arra is, hogy a lengyel kormány nyilatkozata ezt azért tartja szükségesnek, hogy elkerülhető legyen a cseh megszállás, és a lengyel kormány a határkérdések végleges rendezését a békekonferenciától várja.[40]

Összegzés

Az 1918-as év őszén és telén történt lengyel határsértések számos konfliktusra adtak okot a lengyel és a magyar politikai körök között, ennek ellenére viszont nem okoztak maradandó sérelmeket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az általuk megszállt területeken már egyébként is terjedt a cseh befolyás és a magyar politikai vezetés inkább a lengyel, mintsem a cseh megszállást látta kedvezőbbnek északi területein. Másrészt a magyar politikai körökben ekkor már tudatosulnia kellett, hogy valamilyen mértékben mindenképpen fogja területi veszteség érni a magyar államot, és nem akarták elveszíteni Lengyelország szimpátiáját azzal, hogy a végletekig fellépnek minden határsértés ellen. Ezt remekül alátámasztja az az előterjesztés, melyet a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya hozott létre a lengyel–ukrán–magyar kapcsolatok megszervezésével kapcsolatban: rögtön a szöveg elején felvázolják, hogy a cseh és román területi követelések Magyarországgal szemben minden bizonnyal a nevezett két állam közös határának a létrehozását célozzák meg. Az előterjesztés szerint ez azért lenne hátrányos, mert a magyar állam el lenne választva Lengyelországtól, melyhez az érdekközösségen kívül ezeréves barátság is hozzákapcsolja, illetve ugyanezeket az érveket sorolja fel Ukrajnával kapcsolatban is. Hozzáteszi, az osztály szerint semmilyen akadálya sincsen annak, hogy Ukrajnával a lengyelekhez hasonlatos barátságot kössenek. Katonai szempontból ugyancsak a cseh–román közeledésre adott válaszul a magyar–lengyel és magyar–ukrán kapcsolatok elmélyítését tűzi ki célul. Felvetik azt az esetet is, melyben a csehek területi követelései által közvetlen érintkezésbe kerülhetne a cseh és a román állam, és egy ellenséges gyűrű venné körül Magyarországot Lengyelországtól elválasztva.[41]

Ez a rendkívül realista előrejelzés, mint tudjuk beigazolódott, Lengyelország azonban megmaradt baráti országnak a következő időszakban is. Ennek egyik legfőbb oka a Teschen körüli lengyel–csehszlovák területi vita. Erről a nézetkülönbségről, Lengyelország magyarok iránti rokonszenvéről, és végül a Szepességben és Árvában kiírt népszavazásról is beszámol az az irat, melyet Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter küldött a francia külügyi képviselőnek 1923. július 31-én:

…A két ország arra az elhatározásra jutott, hogy 1921. november 6-án aláírja a prágai politikai egyezményt, amely elismerte érdekeik közösségét, és- egyéb rendelkezések mellett-követelményként írta elő a függőben maradt vitás kérdéseknek-nevezetesen annak, amelynek jelenleg a Javorina nevű kisebb terület a tárgya- közvetlen tárgyalások útján történő rendezését. Javorina a Szepességben (Spitz) található, ez Teschen és Árva (Orawa) térségével együtt azon a korábbi osztrák-magyar területrészen fekszik, amelyre vonatkozóan a szövetséges és társult főhatalmak 1919. szeptember 27-én népszavazás kiírását határozták el…[42]

Az egykori Magyar Királyság legészakibb területei tehát részben csehszlovák, részben pedig lengyel fennhatóság alá kerültek.

Bibliográfia

Felhasznált forrásgyűjtemények

Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927. Budapest, 2010. Felhasznált szöveg: 56.

Varga E. László: Két jóbarát – Források és iratok a magyar–lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918-1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021. Felhasznált szövegek: 6., 16., 17., 20., 24., 32., 36., 37., 47., 48., 49., 52., 59.

Felhasznált szakirodalom

Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 2006.

Felhasznált tanulmányok

Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu

UDVARHELYI Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33.évfolyam, 2005.

KONRAD Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június

Felhasznált sajtótermékek

Pesti Hírlap:

Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évf., 265. szám, 1918. november 12., 8.

Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4–5.

Népszava:

Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.

Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.

A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI. évf., 299. szám, 1918. december 18., 8.

Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.

Hivatkozások

*Jelen tanulmány a szerző első KRE-DIt folyóiratban közölt írása.

  1. Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 295.  ↑
  2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 604. ↑
  3. Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában – Lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Budapest, 2020, 9. ↑
  4. Lengyelországban a középkorra nyúlik vissza a magyar – különösen a tokaji – bor ivásának a szokása. A lengyel–magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyaljához való viszonyáról Balassa Iván írt tanulmányt, Kiss Gy. Csaba pedig „A 20. század lengyel irodalmáról” című könyvében egy külön fejezetben foglalkozik a tokaji bor lengyelországi fogyasztásának történetével ↑
  5. Többek között Podolint, Lublót és Iglót a hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt. Amíg ezek a területek a lengyel uralkodó fennhatósága alá tartoztak egy esetenként kinevezett sztaroszta igazgatta őket. Valójában 13 városról és 3 várkastélyról van szó. ↑
  6. Konrad Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június, 47. ↑
  7. Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu ↑
  8. Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 349. ↑
  9. 50 korona földadó ↑
  10. Romsics Ignác: Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 716. ↑
  11. Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33. évfolyam, 2005. 90. ↑
  12. Uo., 91. ↑
  13. Uo., 93. ↑
  14. Varga E. László: Két jóbarát – források és iratok a magyar-lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918–1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021, 6. sz. 91. ↑
  15. Uo., 16. sz., 97. ↑
  16. Uo., 17. sz., 97. ↑
  17. Uo., 20. sz., 98. ↑
  18. Uo., 32. sz., 105. ↑
  19. Uo., 36. sz., 110. ↑
  20. Egy nappal korábban a „Köztársasági Újság” egy cikke az északi vármegyékben zajló eseményekkel kapcsolatban a lengyeleket hálátlannak nevezi amiért a magyarok évszázados barátságát úgy hálálják meg, hogy ők is el akarnak rabolni az ország testéből egy darabot. A szöveg írója figyelmeztet rá, hogy az északi területeket lengyel agitátorok árasztják el, akik fellázítják a lakosságot. ↑
  21. Varga: Két jóbarát, 37. sz., 111. ↑
  22. Ólubló (szlovákul Stará Ľubovňa, lengyelül Stara Lubowla) a Szepesség északi részének központja, jelenleg az Eperjesi kerület része ↑
  23. Varga: Két jóbarát, 47. sz., 121–122. ↑
  24. Uo., 49. sz., 124. ↑
  25. Uo., 52. sz., 126. ↑
  26. Uo., 52. sz., 126. ↑
  27. Uo., 52. sz., 126. ↑
  28. Uo., 59. sz., 133. ↑
  29. Sucha Góra a település lengyel neve, magyarul Szuchahora, szlovákul Suchá Hora. ↑
  30. Trstená a település szlovák neve, magyarul Trsztena vagy Árvanádasd ↑
  31. Varga: Két jóbarát, 24. sz., 100. ↑
  32. Mai magyar neve: Lehnic, szlovákul: Lechnica. ↑
  33. Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évfolyam, 265. szám, 1918. november 12., 8. ↑
  34. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4. ↑
  35. Uo., 5. ↑
  36. Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9. ↑
  37. Mai nevükön: Suchá Hora (Szlovákia), Habovka (Szlovákia), Jabłonka (Lengyelország), Piekielnik (Lengyelország) ↑
  38. Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4. ↑
  39. A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI., évf., 299. szám, 1918. december 18., 3. ↑
  40. Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3. ↑
  41. Varga: Két jóbarát, 48. sz., 122–123. ↑
  42. Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927, Budapest, 2010., 56. szöveg, 95. ↑

 

Beküldve:

Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között

Bevezetés

Az önálló magyar hírszerzés és katonai attasészolgálat 1918-ban az I. világháború végét követően alakult meg. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek értelmében,[1] Magyarországnak meg volt tiltva, hogy külképviseletein az adott fogadó országba hivatalosan is katonai attasét küldhessen. A katonai attasék feladata lett volna a honvédség képviselete a célországban, valamint a hírszerzés szervezése, vezetése is helyben. Elsősorban utóbbi miatt vált szükségessé a békeszerződés tiltásának kijátszása. Ennek érdekében jött létre a rejtés, amely azt jelentette, a katonai attasékat úgy küldték ki a külképviseletre, hogy diplomáciai rangot kaptak, tehát követségi titkárként, vagy konzulként voltak bejelentve.

Ennek a rejtett időszaknak 1927-ben lett vége, amikor a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonult Magyarországról. Innentől hivatalosan is lehetett katonai attasékat küldeni külföldre. Csehszlovákia esetében ez a dátum 1928. Az addig eltelt majdnem egy évtized alatt három rejtett katonai attasé, vagy, ahogy akkor fogalmaztak, katonai szakelőadó teljesített szolgálatot Prágában. Elsődleges feladatuk a hírszerzés, a csehszlovák hadseregről bárminemű információ gyűjtése volt.

Bajnóczy József

Bajnóczy József Szinérváralján született 1888. február 27-én. A Ludovika Akadémia elvégzését követően 1908-ban avatták hadnaggyá. 1913 májusában főhadnagy lett. Az első világháború alatt,1915 szeptemberében, századossá nevezték ki.[2] Szolgált a cs. és kir. 72. gyalogezredben, majd ezt követően egy prágai gyalogezredhez helyezték át. Felesége cseh származású volt. A Hadügyi Népbiztosság küldte ki a leszereléssel kapcsolatos ügyek intézése végett Prágába, így került az I. világháború után újra érintkezésbe a csehekkel. Bajnóczy a Monarchia alatt szolgált Pozsonyban, majd Prágában, így elegendő tapasztalattal rendelkezett mind nyelvi, mind kulturális szempontól a térséget illetően, nyelvi szempontból is. A Hadügyminisztérium katonapolitikai osztályáról került katonai kiküldöttként 1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején, Prágába. Személye kapóra jött Kun Béláék bukása után is, ezért katonai szakelőadóként, 1920 májusában kinevezték és megkezdte rejtett katonai attaséi, azaz katonai szakelőadói tevékenységét. 1922. szeptember 1-től őrnagyi rendfokozatot kapott.[3]

Prágai szolgálatát 1923-ban fejezte be. Ezt követően Szófiába került, ahol egy évig szintén katonai szakelőadóként működött. 1926 májusában alezredessé lépett elő. 1929 novemberétől pedig már ezredesként szolgált. Az 1930-as évek elején tanár a Hadiakadémián. 1937 májusában kinevezték vezérőrnaggyá. 1939 és 1941 között a VI. hadtest parancsnoka, 1940-től már altábornagyi rendfokozatban. 1942 májusában kapott vezérezredesi rendfokozatot.[4] A háború alatt kettő és fél évig a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese volt. 1944 júliusában került sor nyugdíjazására.

1918-ban véget ért az I. világháború. Ezt követően megkezdődtek a béketárgyalások. Az európai politikai térképen pedig hatalmi átrendeződések folyamatai kezdődtek el, mentek végbe. Magyarországon lezajlott az őszirózsás forradalom, Károly Mihály kormányt alakított. 1919. március 21-én beköszöntött a Tanácsköztársaság időszaka. Ez az új rendszer Bajnóczy számára is feladatokat adott Prágában. 1920 elején meghívták Magyarországot a béketárgyalásokra. Alig egy hónapra voltunk a trianoni békeszerződés aláírásától.

Bajnóczy József számára – még a Monarchia idején ott töltött szolgálata alapján – nem volt ismeretlen terep a csehszlovák főváros, amikor 1920-ban megkezdte hírszerzési tevékenységét a prágai magyar külképviselet beosztottjaként.

Első jelentését 1920. január 15-én írta, amelyet még Bécsen keresztül jutatott el Budapestre. Alapvető feladata volt a csehszlovák hadsereg erejének és békeszervezésének a felderítése, vagy bármilyen más, a hadsereggel kapcsolatos információ közlése.[5] Ez a jelentés eddig nem került elő, azonban megtalálható egy 1920. január 26-i jelentés egy bizonyos Brokk fedőnevű személytől, amelynek legelső mondata arra utal, hogy a szöveg a január 15-i jelentés folytatása.[6] A január 26-i jelentéssel kapcsolatban két következtetést lehet levonni. Mivel Prágából érkezett és katonai tárgyú hírekről szól, lehetséges, hogy Bajnóczy a megfogalmazója. Azt is tudjuk, hogy január 15-én írta első jelentését, amelyre hivatkozik is. Az imént említett okokból kifolyólag Brokk fedőnevet Bajnóczynak tulajdonítom, amelyet csak megerősíthet az a tény, hogy az ezen az álnéven később is írt jelentéseket.

A szervezet kiépülésének kezdeti fázisára – ekkor keletkeztek az első írások a katonai attasék feladatköreiről is – mutat rá, hogy a hírszerzés vezetőjének, Sztojakovics Demeternek[7] (aki a Tanácsköztársaság idején, majd a Nemzeti Hadseregben is a hírszerzés és kémelhárítás vezetője, később berlini követ, 1944-ben miniszterelnök; neve 1925-től Sztójay Döme) 1920-ban szabályoznia kellett, hogy egyes jelentések, ügyek kihez és milyen formában kerülhetnek, melyek a különösen fontosak, és melyek nem. Az alábbi irat[8] szabályozta a térképrajzoló osztály működését is. Ebből kitűnik, hogy rengeteg irat, jelentés érkezett be a hírszerzéshez, amelyeknek egy része nem is bírt jelentőséggel, így szabályozni kellett ezen anyagok befogadását.[9]

1920 januárjában, Horthy Miklós aláírásával adtak közre egy felhívást,[10] amely a kémkedésről és hivatalos ügyek bizalmas kezeléséről szólt. Az írás kiindulópontja az volt, hogy az ellenséges országok kémjei sok információt tudnak gyűjteni a magyar hadseregről. Ennek okai pedig visszavezethetők a „bizalmas tárgyú iratok könnyelmű kezelésére, a hadsereg tagjainak meggondolatlan fecsegéseire és elővigyázatlan megjegyzéseire”.[11] Az irat szerint ugyanis nem elsősorban az ellenséges kémek érdeme a sok megszerzett adat, hanem a magyar katonák és hatóságok figyelmetlensége, valamint a bizalmas iratok nem megfelelő kezelése az okozója.

1921-ben IV. Károly visszatérési kísérleteiről a központ mindig tájékoztatta a katonai szakelőadókat. Így Bajnóczy József is megkapta ezeket a rövid helyzetjelentéseket, amelyeket rejtjelezett táviratokként küldtek el. Bajnóczy Prága I., illetve a második távirat esetében Prága névvel szerepel a címzettek listáján. Az ügyben írt harmadik táviratnak van külön Prágára vonatkozó része is. Sztojakovics ebben utasítja Bajnóczyt, hogy tegyen jelentést, miszerint biztosított-e a jelentéstétel távirati úton Prága és Budapest között, a bécsi hírszerző irodán keresztül. Továbbá a jelentésnek azt is tartalmaznia kell, hogy ha a katonai szakelőadók „internáltatnának vagy elutaznának” akkor is biztosítva van-e a kapcsolattartás ezen módja, ha kell, akkor az ottani lengyel attasén keresztül.[12] Ebből a kijelentésből látszik, hogy bár az ellenséges országok felé a magyar vezetés igyekezett rejtve működtetni katonai attaséit, a baráti országok irányába, mint például Lengyelország, ezt nem tartotta feltétlenül szükségesnek.

A korszakban keletkezett jelentésekből kitűnik, hogy a csehszlovákiai magyar hírszerzés egyik fontos feladata volt a csehszlovák hadseregnek, különösen a magyar irányban létező felvonulási terveivel kapcsolatos információk gyűjtése. A hírszerzési központ számára 1921. december 22-én, karácsonyi ajándékként érkezett Bajnóczyék jelentése a csehszlovák hadseregnek a Harcászati irányelvek a határ fedezésére elnevezést viselő dokumentumáról.[13] Ezt követte 1922. március 23-án a Kisentente hadműveleti terve elnevezésű dokumentum,[14] amelyet szintén a hírszerzés küldött Prágából.

Bajnóczy József 1922-től követségi titkári címet kapott a prágai magyar külképviseleten. Eddigre a katonai szakelőadói feladatai is kibővültek. Belpolitikai téren figyelemmel kellett kísérnie a csehszlovák politikában az esetleges balratolódást, a kommunista hatalomátvétel lehetőségeit. Megfigyelés alatt kellett tartania az autonómiára törekvő szlovák politikai tényezőket. További feladata volt a kisebbségi problémák szemmel tartása, különösképpen a magyar kisebbséget illetően. Az irredenta szervezetekről való információgyűjtés is beletartozott a megfigyelések sorába.

Külpolitikai szempontból figyelemmel kellett kísérnie az antant és a csehszlovák kapcsolat alakulását, főleg a katonai vonatkozású kérdésekben. A csehszlovákok viszonyát szemmel kellett tartania a szomszédos államaikkal. Figyelnie kellett a csehszlovák–osztrák fellépéseket a magyar monarchisztikus törekvések ellen. Jelentenie kellett a pánszlávizmus jeleiről. Továbbá adatokat kellett gyűjtenie és továbbítania a kisantant tevékenységéről. Kiemelt fontosságú feladat volt bármilyen anyag megszerzése a csehszlovák hadseregről.

1922 júliusának elején egy igen érdekes, a hírszerzés működésének néhány fontos részletére rávilágító irat készült el a hírszerzés szervezetén belül, amelyet a rejtett katonai attasék is megkaptak. Ez az írás a különböző hírszerzési jelentések küldésének módjáról, közvetítéséről ír le szabályokat, utasításokat, tanácsokat. Az irat fő témája, hogy mi történik akkor, ha a jelentés küldése során valamilyen rendkívül helyzet következik be, amely annak célba érését nehezítené. Ilyen „nem kívánatos helyzet” lehet a határzár, postazár vagy vasúti forgalom beszüntetése. Az irat szerint ezekben az esetekben szinte lehetetlenné válik az ilyen titkos iratok kézbesítése. Ezért egy bonyolultabb, de biztonságosnak ítélt módszert vázoltak fel az utasításban, amelynek alapját a fedőcímek képezik. Ezért annak érdekében, hogy a jelentések sikeresen megérkezzenek, közvetítő személyeket kell beiktatni a rendszerbe. Ők az úgynevezett fedőcímek. Két formáját különbözteti meg a szöveg. Az egyik a leadó fedőcím: tulajdonképpen az ő feladatuk volt a végső kézbesítés, hogy a hozzájuk beérkezett postát a katonai szakelőadónak vagy az arra kijelölt rendeltetési helynek átadják. A másik a közvetítő fedőcím: nekik értelemszerűen a jelentések továbbítása, közvetítése volt a feladatuk egy általuk ismert leadó fedőcím részére. A katonai szakelőadók számára előírták, hogy minden, különösen a nekik fontos fedőcímet ismerniük kell. Az írás különleges esetként kezeli, ha Magyarország körülzárása valósulna meg valamilyen formában. Az irat leszögezi, hogy nem lehet politikailag megbízhatatlan személyeket, vagy (feltehetően a csehszlovákok által) megfigyelt személyeket beszervezni a fedőcímes hálózatba. A fedőcímek nem ismerhetik a levelek tartalmát, azokat „kényesebb magánügyben tett szívességnek minősítsék”. Az összegzésben a magyar katonai szakelőadók feladatául azt szabják, hogy a fedőcím-hálózat kiépítéséhez minden rejtett katonai attasénak 2-4 leadó fedőcímet és 4-8 közvetítő fedőcímet kell szereznie. Természetesen ezeket a fedőcímeket a központ is ellenőrizni fogja úgy, hogy próbaleveleket adnak majd postára, amikről nincs tudomása a katonai szakelőadónak, és megnézik, hogy ezen esetekben is kifogástalanul működnek-e a fedőcímek és a közvetítők.[15]

1922 júliusának elején egy Bajnóczyhoz köthető jelentésben a Népszövetségben tapasztalható cseh és ukrán ellentétekről számol be. Az információi itt a csehek belső köreiből származik, egy titkártól, akitől egy beszélgetés során tudott meg különböző adatokat. A fő téma Kárpátalja kérdése. Az informátor nem kevesebbet állít, mint Kárpátalja visszaszerzése „ügyes politikával békés úton elérhető lenne”. Indoklása szerint ugyanis a csehszlovákok ezt a területet azért kapták, hogy összeköttetésük legyen a keleti szlávsággal, valamint mert támogatják az ukránokat Kelet-Galícia megszerzésében.[16]

A Bajnóczy lebukását előidéző eset, a különböző csehszlovák mozgósítási tervek megszerzése volt. Ezek voltak az úgynevezett „H”, „P” és „PH” tervek, ahogy a jelentésekben szerepelnek. Bár Bajnóczy neve egyik jelentésben sincs leírva, a később részletezendő újsághírek, a jelentések nyelvezete, különösen az egyik jelentés utolsó két bekezdése alapján, személyének kiléte bizonyos volt. Egy alkalommal távirati utasítást kér arra vonatkozóan, hogy a „H” tervet is beszerezze-e, másszor felhívja a figyelmet arra, forrása nagyon jó volt és szakmai, ezért kéri, hogy a szerzett anyagokat rendkívül bizalmasan kezeljék.[17] A fennmaradt és eddig felkutatott iratok szerint a csehszlovák haditervek ügyében több alkalommal, 1922. július 10-én, 20-án, 27-én és augusztus 3-án is írhatott Bajnóczy jelentést. Továbbá fennmaradt a lefotózott haditervek legépelt és lefordított változata is, melyek közül az egyik, a „H” terv 140 oldal hosszúságú volt. Megszerzése is költséges volt, Bajnóczy szerint 15 000 koronáért tudta volna „megrendelni”.[18] Ezek a felvonulási tervek, bár egy jóval korábbi, 1920. december 1-i állapotot tükröznek, Bajnóczy informátora szerint még akkor, 1922 nyarán is érvényesek voltak és csupán pár kiegészítéssel látták el őket azóta.[19]

A Národni Listy című csehszlovák lap 1922. október 6-i számában számol be arról, hogy Bajnóczy József kémkedési ügyben keveredett. Az cikk címe: A prágai magyar követség kémkedést folytat hadseregünkben.[20] Az újság szerint a brnói kerületi parancsnokság beszervezett katonatisztjei bizalmas iratokat fényképeztek le és küldtek a magyar követségre, Prágába. A csehszlovák katonai vezetés állítólag hamis, bizalmas levelekkel buktatta le Bajnóczy beépített emberét, aki Novakovszky György hadnagy volt. Segítője pedig egy bizonyos Karl Schwabe, aki brno-i jogász. A lebukásukkor Schwabe lakásán házkutatást tartottak, amely során kiderült, hogy Schwabe testvére nemrég Prágába ment Bajnóczyhoz, hogy figyelmeztesse bátyját a veszélyre, azonban nem járt sikerrel. Az egész Schwabe családot letartóztatták. Az írás kifejti, hogy a kémkedés mögött egyértelműen Bajnóczy József áll. Továbbá beszámol arról is, hogy tevékenységét követségi alkalmazottként végezte, mivel Magyarországnak tilos lenne katonai attasékat küldenie. A cikk írója a végén bizakodva ad annak hangot, hogy a gyanúsítottakat a törvény teljes erejével el fogják ítélni. Az esetet a Slovenský denník is megírta. Arról értekeznek, hogy kirobbant kémkedési botrány sokkal szerteágazóbb. Véleményük szerint az utóbbi időben több csehszlovák katonatiszt is járt Budapesten, amelyek többek voltak, mint egyszerű látogatások.[21]

Bajnóczy esetében bár nem került sor perre, a botrány miatt 1923 februárjában visszahívták Magyarországra. Később katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) Szófiába küldték.

Bajnóczy Józsefről kémkedés gyanúja miatt – az indoklás szerint 1944-ben amerikai tisztekkel érintkezett – 1950-ben az ÁVH-nál aktát nyitottak. A róla készült jelentésekben megszólalt egy Szabó János nevű százados, aki elmondta, hogy Bajnóczy nagyon jó kapcsolatot ápolt két későbbi magyar prágai katonai attaséval, Fleischhacker Rezsővel, az utódjával és Ujszászy Istvánnal is.

vitéz dr. Fleischhacker Rezső

Későbbi nevén (1927-től) Andorka Rezső. 1891. november 8-án Sopronban született. A Ludovika Akadémián végzett 1914-ben. Szolgált Stromfeld Aurél mellett a Tanácsköztársaság hadseregében. Utána belépett a Nemzeti Hadseregbe, részt vett a szovjetek irányában tárgyaló és intézkedő hadifogolycsere-biztosság munkájában. 1923-ban került katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) a prágai magyar követségre.

Ezt követően szintén katonai attaséként működött Varsóban. 1937–1938-ban a VKF 2. osztályának vezetője volt. 1939 májusától egészen addig, amíg Németország megtámadta a Szovjetuniót, vezérőrnagyként követ volt Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. A németek magyarországi megszállásának kezdetén a Gestapo letartóztatta és Mauthausenbe vitte, innen 1945-ben súlyos betegen tért haza. A háború után megjárta az Andrássy út 60-at és internálták Kistarcsára is. 1961-ben hunyt el.

Fleischhacker Rezső volt a második katonai attasé Prágában. Ő váltotta Bajnóczy Józsefet, akit haza kellett hívni, a fent leírt kémbotrány miatt. Fleischhacker tehát folytatta elődje megkezdett munkáját. Szintén rejtett katonai attaséként, úgynevezett katonai szakelőadóként irányította a hírszerzést és végezte a rá kiszabott feladatokat.

A katonai attasé által írt jelentések alapján megállapítható, hogy az 1920-as évek közepén kitüntetett figyelmet kapott magyar részről a csehszlovák–lengyel viszony alakulása. Lengyelország, mint baráti állam közeledése az egyik legnagyobb ellenség, Csehszlovákia felé aggodalommal töltötte el a magyar vezetést, így fontos volt információkat beszerezni a két ország közötti kapcsolat formálódásáról.

A magyar katonai attasé érdeklődése a csehszlovák–lengyel viszony iránt egy beszélgetést követően alakult ki. Fleischhacker 1925 áprilisában megbeszélést tartott a prágai lengyel követség egyik követségi titkárával, egy bizonyos Scerbinskyvel. Az 1925. április 22-én kelt jelentés a lengyel követségi titkárral való beszélgetést illetően két témát érintett. Először a lengyel fél érdeklődött a magyar–orosz viszonyról. A magyar attasé Scerbinskynek viselkedéséből megállapította, hogy a lengyel követségi titkárnak utasításba adták: tudjon meg mindent a magyar–orosz kapcsolatról, különösen egy esetleges katonai egyezményről a két ország között. Úgy látta, hogy a lengyelt nem elégítik ki válaszai, aki egyre behatóbban érdeklődött. Ezt követően Fleischhacker terelte át a témát a csehszlovák–lengyel viszony kérdéskörére. Scerbinsky kifejtette neki, hogy a két állam által megkötött szerződés csupán a Lengyelországba irányuló hadianyag-szállításról rendelkezik, mint politikailag meghatározó része az egyezménynek, ezen felül pedig erősen bizonygatta, hogy csupán „ártatlan kereskedelmi és arbitrage”, azaz döntőbíráskodási jellege van a többi közös szerződésüknek. Kiemelte, hogy a két ország a német törekvésekkel szemben igyekszik politikailag együttműködni, amelyet egyezmény formájában már meg is kötöttek. A magyar fél számára égető kérdés volt ebben a helyzetben, hogy megtudja, hogyan állnak a lengyelek a kisantanthoz, felmerült-e náluk a csatlakozás. Ezt a kérdést Fleischhacker is feltette. A lengyel válasza az volt, hogy számukra nincs értelme belépni abba a szövetségi tömörülésbe. Elmondása szerint abban Lengyelországnak nincs keresnivalója. A lengyeleknek az az érdekük, mondta Scerbinsky, hogy olyan blokkhoz tartozzanak, ahol támogatást kaphatnak céljaik eléréséhez.[22]

Fleischhacker a beszélgetést követően, hogy még több információt szerezzen, felkereste az orosz követséget Prágában. Itt Kalinával, a követség első titkárával folytatott le beszélgetést, ahol kikérte az oroszok véleményét a jelenlegi csehszlovák–lengyel viszonyról. Kalina elmondása szerint az oroszokat csupán a fegyverszállítási egyezmény sérti. Fleischhacker a beszélgetés során az orosz–csehszlovák kereskedelmi kapcsolatok alakulásáról érdeklődött egy, a sajtóban megjelent hír kapcsán. Az oroszok ugyanis, válaszul a csehszlovák–lengyel megegyezésre, megszüntették prágai kereskedelmi kirendeltségüket, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak. Bár a beszélgetés során Kalina eleinte tagadta, végül mégis bevallotta a magyar katonai attasénak a lépés szándékosságát.[23]

Fleischhacker a Kalinával folytatott beszélgetésről szóló jelentésének összefoglalójában kettő, korábban írott, a lengyel katonai attaséval lefolytatott beszélgetéséről írt beszámolójára hivatkozik. Ezek a jelentések a levéltári kutatás során nem kerültek elő. A hivatkozott jelentésekben az áll, hogy Durski alezredes,[24] aki ekkor a prágai lengyel követség katonai attaséja volt, bevallotta magyar kollégájának, hogy valóban zajlanak a csehszlovákok és a lengyel között katonapolitikai jellegű tárgyalások, amelyeknek központi témája a hadianyag-szállítás. A katonai megegyezés Németország ellen irányul a két ország részéről. Ennek meglétére a magyar attasé szintén Durski alezredest hozza fel, aki többek között Jan Syrový tábornokkal[25] is tárgyalt erről. Továbbá „egy estélyen egy őszinte pillanatban”[26] bevallotta a katonapolitikai egyezmény létezését (a csehszlovákok és lengyelek között) Fleischhackernek is. A magyar katonai attasé végső következtetése az ebben az ügyben, hogy bár tényként lehet kezelni, hogy a csehszlovákok és a lengyelek egy katonai jellegű megállapodást kötöttek, amely magyar részről aggodalomra adhatna okot, azonban Flesichhacker szerint „a szerződésnek sok praktikus értelmet egy fegyveres konfliktus esetére, tulajdonítani nem lehet”.[27] Egyik fő okának a csehszlovák vezetői körökből származó információira alapozza, ahol egyre inkább a németekkel való békés megegyezést hangoztatják.[28]

Fleischhacker Rezső előbb részletezett jelentése eljutott Walko Lajos[29] külügyminiszterig. Ez rávilágít az ügy jelentőségére magyar részről. A külügyminiszter is kifejti, hogy a magyar külpolitika számára a csehszlovákok és a lengyel közeledése, különösen katonai szempontból, létfontosságú kérdés. Walko így utasítást ad Fleischhackernek, a csehszlovák–lengyel viszony további szemmel tartását és legnagyobb figyelemmel történő kísérését kéri tőle, hiszen „Csehszlovákia és Lengyelország politikai viszonyának alakulása reánk nézve igen nagy fontossággal bír”.[30] Továbbá meghagyta, hogy az újonnan szerzett értesülésekről a magyar katonai attasénak haladéktalanul be kell számolnia neki is.[31]

A csehszlovákok és a lengyelek közeledésének katonai jellege nem hagyta nyugodni a magyar vezetést. A kérdés rendkívüliségét mutatja, hogy egy 1925 augusztusában Fleischhacker által írt jelentéshez csatolt megjegyzésben az olvasható, hogy az „összes külállomások utasítva lettek a cseh–lengyel közeledés megfigyelésére”.[32] A feltárt iratok közül, két beérkezett jelentésből – amelyek az előbb említett központi utasítást követően készültek – vonhatunk le következtetéseket. Az egyik egy bizonyos „Cseh” fedőnevű, a másik egy „Orosz” fedőnevű ügynök jelentése. A fedőnevek az adott országban, tehát Csehszlovákiában és Oroszországban szolgálatot teljesítő magyar katonai attasékat jelölhetik. Ezt bizonyítja, hogy a „Cseh” fedőnevű, a már korábban elküldött jelentéseire és diplomatákkal, katonai vezetőkkel való tárgyalásaira hivatkozik jelentésének elején. A jelentések tartalma között ellentmondások vannak, amely a központ számára is feltűnik, így megjegyzésben írják le, hogy a kapott adatokat „Német” – minden bizonnyal a berlini magyar katonai attasé – által ellenőriztetni kívánják, és miután minden jelentés beérkezett, akkor vonnak le következtetéseket. Míg Fleischhacker azt állítja, hogy létezik egy csehszlovák–lengyel katonai egyezmény német és orosz irányba, addig a másik jelentés cáfolja egy ilyen megállapodás létrejöttét.[33]

1925-ben a frankhamisítási botrány[34] a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalja. Az egyiket maga a katonai attasé írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ, Dr. Masirevich Szilárd[35] aláírása szerepel. A másik jelentést a prágai magyar követ jegyzi, amiben Fleischhackertől származó információkat közöl. Az attasé jelentése első felében a csehszlovákiai lapokra hivatkozva közli a csehszlovák álláspontot a frankhamisítás ügyével kapcsolatban. Ezt követően beszámol a cseh és német üzleti, politikai, diplomáciai körökben tapasztalható hangulatról. Végezetül pedig közli a lengyel katonai attaséval, Durski alezredessel folytatott beszélgetésének eredményét. Fleischhacker felhívja a figyelmet arra, hogy a frankhamisítási ügy kapcsán megélénkült a csehszlovák hírszerzés tevékenysége is. Elmondása szerint azon dolgoznak, hogy kompromittáló összefüggéseket találjanak a hamis pénzek és a prágai magyar követség, vagy más prágai magyar szervezetek között. A csehszlovák hírszerzés ezen tevékenységére a magyar katonai attasé abból következtet, hogy mindig látogatást tesz nála egy csehszlovák hírszerző, aki így akar a „nem létező bizonyítékok birtokába jutni”. A magyar attasé azonban ebben egy új lehetőséget lát. Szerinte ugyanis ezen az ügynökön keresztül akár megtévesztő, hamis információkat is lehetne kiadni a hamisításról, ezáltal félrevezetve a csehszlovák hírszerzést.[36]

Az, hogy ez a jelentés biztosan Fleischhacker írása, arra bizonyíték a prágai magyar követnek szintén a frankhamisítási ügyben tett követi beszámolója. Ebben a követ Fleischhackerre a „követség egyik tagjaként” hivatkozik, aki beszélgetést „folytatott a mai napon Durski alezredessel az itteni lengyel követség katonai attaséjával”. A beszélgetés során szóba került egy találkozó, amelyen cseh és francia katonatisztek vettek részt, a fő téma pedig a frankhamisítás volt. A lengyel katonai attasétól kapott információk alapján Fleischhacker arról számol be, hogy az eseményen jelenlevők szerint ezzel az üggyel Magyarország hosszú időre megszűnt tényező lenni politikai téren, valamint „el van intézve az a nyomás, amit Csehország déli határán az örökös magyar fenyegetés váltott ki”. Szerintük ezzel sokáig képtelen lesz Magyarország a határok megváltoztatására, akár békésen, akár fegyveresen. Az esemény főszónoka Eugène Mittelhauser[37] francia tábornok volt, aki ekkor a Francia Katonai Missziót vezette Csehszlovákiában. A magyar attasé azt is megtudta, hogy a francia katonatiszt a beszédeivel csak bizonygatni akarta nélkülözhetetlenségét a csehszlovák katonatisztek előtt.[38]

vitéz Székely János

Székely János 1889. szeptember 30-án született Pécs városában. 1909. augusztus 18-tól hadnagy. Az I. világháború kitörése előtt, 1914. május 1-jén főhadnagy lett. 1916. augusztus elején századosi rendfokozatot kapott. 1923 szeptemberében őrnaggyá nevezték ki. Ezt követően az alezredesi kinevezésének dátuma ismeretlen. A csehszlovák hírszerzés adatai szerint Székely 1925-ig Sztojakovics munkatársa volt a hírszerzésnél.[39] Beosztása ott eddig nem ismert. Rejtett katonai attaséként, azaz katonai szakelőadóként szolgált Prágában, 1926 júliusától 1928. május 10-ig. Visszahívása után, 1928 és 1931 között a HM VI-2. osztályába volt beosztva. 1933 februárjától ezredesi, 1938 októberétől vezérőrnagyi rendfokozatban szolgált. 1940 novemberében helyezték nyugállományba. A II. világháború után, 1945 októberében altábornaggyá nevezték ki. 92 éves korában, 1982. március 20-án hunyt el Budapesten.[40]

Székely János a prágai katonai attaséi pozícióban Fleischhacker Rezsőt váltotta. A két világháború közötti prágai katonai attasék közül az ő szolgálati ideje a legrövidebb, a két évet sem éri el. Egy 1926. június 18-án kelt minisztertanácsi jegyzőkönyvben van arról szó, hogy Székely János lenne az új katonai szakelőadó a csehszlovák fővárosban. Elődje felváltását úgy indokolják itt, hogy „Fleischhacker Rezső II. osztályu követségi titkári címmel felruházott követségi attachét más beosztásban kívánja alkalmazni”[41] a miniszter. Továbbá hozzájárulást kér ahhoz, hogy az altanácsnok Székely Jánost kinevezhessék erre a pozícióra. A Külügyi Közlöny az 1926. évi 6. számában közölte le a döntés eredményét, miszerint 1926. július 10-én vitéz Székely Jánost II. osztályú követségi titkárrá nevezték ki a prágai külképviseletre.[42] Ami azt jelenti, hogy attaséi, vagy ekkor még névileg katonai szakelőadói, feladatait ilyen diplomáciai szerepkörbe ágyazva kellett végeznie. Ezért, mivel ez egy egyszerű áthelyezésnek tűnik, nem volt hírértéke, sem a magyarországi lapok, sem a Prágai Magyar Hírlap nem tesz róla említést.

Kinevezésének évében zajlik a frankhamisítási botrány pere, ráadásul az év végén bevezetik Magyarországon az új pénznemet, a pengőt. 1926-os hivatalba lépéséig számos esemény történt már Csehszlovákiában is: elfogadták az 1920-as nyelvtörvény módosítását, módosították a bírósági járások határait. Decemberre a csehszlovák véderőbizottság jóváhagyta a haderőalapról szóló költségvetési törvényjavaslatot is.[43] Prágába érkezésének idején zajlanak a magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezmény létrejöttének folyamatai (az 1926 júniusi tárgyalás például, nem sokkal Székely kinevezése után[44]), amelyek először egy augusztusi megállapodáshoz vezettek a két fél között a legnagyobb kedvezmény elvére vonatkozóan, majd végül az 1927-es aláírásához az egyezménynek.[45]

Székely János külszolgálata alatt zajlik le a magyar katonai attaséi szolgálat két világháború történetének egyik jelentős változása is. Miután 1927-ben a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonul Magyarországról, lehetőség nyílik arra, hogy a magyar vezetés immáron ne rejtve, különböző diplomáciai rangba bújtatva küldjön ki katonai attaséi feladatok ellátására katonai szakelőadókat, hanem hivatalosan delegáljon katonai attasét a magyar külképviseletekre. Ez Csehszlovákia vonatkozásában 1928-ban következett be.

A frankhamisítási botrány a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalta. Az egyiket maga Székely János írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ Dr. Masirevich Szilárd aláírása szerepelt. A másikat – az előbbitől különálló iratot – a prágai magyar követ írta meg, amelyben Székely Jánostól származó információkat közölt.

Szintén 1927-ben Székely János prágai tartózkodása alatt készült egy vélemény Budapesten arról, hogyan szabályozzák a katonai szakelőadók lótartását külszolgálatuk alatt. A szöveg lényege, hogy amikor az adott katonatiszt külszolgálatra megy, a lovát a kincstár tulajdonába veszi, és amikor majd visszatér külföldről, ismét a nevére lesz íratva a ló. Ez a szakelőadókra nézve egy előnyös döntés volt a központ részéről, mert így előbbieknek joguk van ahhoz, hogy döntsenek visszatérésükkor arról: szeretnék-e korábbi lovukat vagy sem.[46]

1927 szeptemberében egy, feltehetően Székely János által írt jelentés számolt be arról, hogy a csehszlovák nemzetvédelmi miniszter más, magasrangú katonatisztekkel együtt a Felvidéken és Kárpátalján körútra indult. Az információk „ezen utra vonatkozólag bizalmas forrásból”[47] származnak. A meg nem nevezett, feltehetően a hírszerzői hálózathoz tartozó egyén elmondásai alapján a tanulmányút megnevezés csak fedése az útnak, valójában a helyi katonai és politikai viszonyok megismerése volt a cél.[48]

1928. február 3-i dátummal Székely Jánoshoz köthető egy jelentés. Ez az írás egy kisantant-országok részvételével is zajló konferencia esetleges híréről számol be, ahol állítólag a közös főparancsnokság kérdését tárgyalták. Egy meg nem nevezett bizalmas forrás és az olasz katonai attasé nyomán a „Cseh” fedőnéven működő ügynök jelentése szolgáltat információkat. Ez a „Cseh” fedőnév már a korábbi katonai szakelőadók esetében is előkerült. A hírekkel ellentétben, eddig nem tartottak semmilyen francia kezdeményezésű cseh–román–jugoszláv–lengyel konferenciát. Egy ekkora méretű rendezvényt nem lehetett volna titokban tartani a nyilvánosság előtt – véli az attasé. Túl feltűnő lett volna ilyen nagyszámú katonatiszt érkezése az országba. A lengyel katonai attasétól megtudta Székely, hogy a lengyel katonai körök nem hajlandóak részt venni egy ilyen megbeszélésen, mert nem látják szükségét egy szorosabb együttműködésnek a csehszlovák hadsereggel. Azonban ez a konferencia a lengyelek nélkül is összeülne, áll a jelentésben. Az olasz katonai attasé ezt a hírt a konferenciáról Budapesten és Rómán keresztül kapta meg. Szerinte nem kizárt, hogy a francia katonai misszió fog Prágában ülésezni. A budapesti központ a jelentés kapcsán hivatkozik a „Lengyel” fedőnevű, véleményem szerint a varsói magyar katonai attasét takarható ügynök négy jelentésére is, a prágai kisantant-értekezlettel kapcsolatban. Mint kiderül, Székely János jelentésének tartalma szöges ellentéte a lengyelországi kollégája által leírtaknak. A központ által hozzáfűzöttekből az is kiderül, hogy „Cseh”, azaz Székely János utasítást kapott arra, hogy folytassa a felderítést a konferencia kapcsán.[49]

Egy héttel később egy jelentésben arról számol be az attasé, hogy Plzeň-ben jugoszláv katonatisztek tartózkodnak, bizonyos Jaksimovics tábornok vezetésével. Ezeket az információkat az olasz katonai attasétól szerezte be, mert elmondása szerint kevés ideje volt, így folyamodott ahhoz, hogy ne maga derítse ki. Az olasz katonai attasé érdeklődött a kisantant-konferencia után, de arról továbbra sincs hír, hogy meg lenne tartva. Ennek a konferenciának a hírét egy francia tiszt is cáfolta.[50] Az alábbi információkat Székely János központi utasításra tette. Az utasítás az volt, hogy az említett Jaksimovics tábornokot szemmel tartsa és jelentsen útjáról, úti céljairól.[51]

Egy március elején kelt jelentésben tisztázódni látszik a kisantant-konferencia meglétének kérdése. Elképzelhető, hogy egy lehetséges főparancsnoki konferenciát tévesztettek össze az éves kisantant-összejövetellel. A jugoszlávtól pedig egy tábornokuk, az iratban Jaksimovics néven szerepel, aki már februárban az országban járt, Plzeň-ben műszaki anyagok után érdeklődött.[52]

Székely János attaséi szolgálatának utolsó hónapjaiban, 1928 januárjában és februárjában készült egy jelentés a Prágában tartott kisantant-tárgyalásokról. Az adatok forrásaként egy bizonyos „India” fedőnevű ember van megjelölve, aki „az osztály alkalmi adatszolgáltatója”.[53] Feltételezhető, hogy Székely tudott róla, de a neve nincs említve a jelentésben. Pontosan mit jelent az, hogy alkalmi adatszolgáltató, az nem derül ki. Lehetett olyan személy, aki kint élt Prágában és időnként küldött haza jelentéseket, amikor valami fontos történt, de az is lehet, hogy olyan személyről van szó, akit a hírszerzés küldött ki meghatározott időre. Ha a második eset lenne az igaz, akkor köszönhetően a csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztérium listájának, legalább négy főről tudunk, akik ekkor hírszerzési feladattal lettek kiküldve Csehszlovákiába.[54] Harmadik lehetőségként még az is elképzelhető, hogy olyan csehszlovák személyről van szó, akit a magyar hírszerzés szervezett be helyben.

Ahogy a kinevezésekor, úgy a leváltása idején sem említik az újságok név szerint Székely Jánost, hiszen ő hivatalosan csak egy volt a sok követségi alkalmazott közül. A személycseréről 1928. május 10-én számoltak be az újságok, ekkor kezdte meg hat évig tartó katonai attaséi szolgálatát vitéz lófő Lakatos Géza őrnagy (később vezérezredes és Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke), az első hivatalos magyar katonai attasé Csehszlovákiában.

Összegzés

A rejtett magyar katonai attaséknak Csehszlovákiában az 1920-as években egy rendkívül ellenséges környezetben kellett titkos munkájukat végezniük, mely sokszor nem volt egyszerű feladat. A csehszlovák titkosszolgálat előtt nem is nagyon tudott titokban maradni a rejtés, akik mindent megtettek – olykor sikerrel, lásd Bajnóczy esetét –, hogy botrányba keverjék és ezzel elérjék kényszerű visszahívásukat.

A fennmaradt hírszerzési iratokat illetően, a 1930-as évekhez viszonyítva, ahol több száz ilyen dokumentum maradt ránk, jóval kevesebb jelentés maradt fent a tanulmányt által tárgyalt időszakból. E forrásbeli hiányosságot jól kiegészítik ugyanakkor a különböző újságcikkek, beszámolók. Mindezek fényében elmondható, hogy a húszas években rendkívül intenzív hírszerzési tevékenység folyt magyar részről csehszlovák területen. Ennek eredményei – többek között – azok a titkos iratok, amelyek jelen írásban megjelentek.

A téma további kutatási lehetőségeket rejt magában. Minthogy a két ország, a trianoni békeszerződés óta fennálló ellenséges viszonya miatt igyekezett egymás hadseregéről, hadiiparáról a lehető legtöbb információt összegyűjteni. Az 1920-as években nem csak a magyar hírszerzés volt tevékeny Csehszlovákiában, hanem a csehszlovák hírszerzés is rendkívüli intenzitással dolgozott Magyarországon. Így a magyar mellett a csehslzovák hírszerzés magyarországi működésének és ezáltal a magyar kémelhárítás munkájának megismerése is a kutatás további folytatására ad lehetőséget a későbbiekben.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat

Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat

Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat

Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat

Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat

Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk

HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n.

HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat

Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat

Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül

Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat

Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről.

Sajtó források

A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9.

Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2.

MTI Bizalmas értesítés. 1922. október 7.

Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27.

Internetes hivatkozások

Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e (Letöltés: 2021. február 03.)

1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.)

Szakirodalomjegyzék

Egyszerzős kötetek

Haraszti György: Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007.

Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945, Budapest, Ister, 2001.

Szerkesztett kötetek

Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 115–144.

Tanulmányok

Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 73–95.

Hivatkozások

  1. 1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.) ↑
  2. Haraszti György: Vallomások a holtak házából. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007, 616. ↑
  3. Uo., 616. ↑
  4. Uo.,616. ↑
  5. Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 376. ↑
  6. HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat ↑
  7. Sztójay Döme (1883–1946): a hírszerző és elhárító csoport vezetője 1925-ig, ezt követően Berlinben katonai attasé, majd követ, 1944-től 5 hónapon át miniszterelnök és külügyminiszter. ↑
  8. HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat ↑
  9. Uo. ↑
  10. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  11. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  12. Uo. ↑
  13. Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat ↑
  14. Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat ↑
  15. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat ↑
  16. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat ↑
  17. Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat ↑
  18. Uo. ↑
  19. Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat ↑
  20. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  21. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  22. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  23. Uo. ↑
  24. Antoni Durski-Trzaska (1895– 1982): az I. világháborúban 1917-ig a Lengyel Légióban szolgált, utána az olasz fronton harcolt. 1923 áprilisa és 1926 áprilisa között lengyel katonai attasé volt Prágában. 1939 szeptemberében német fogságba esett. 1945-ben szabadult, haláláig Franciaországban élt. ↑
  25. Jan Syrový (1888– 1970): a Csehszlovák Légió katonája. Csehszlovák vezérkari főnök 1926 és 1933 között. 1938-ban az elsőbécsi döntés idején Csehszlovákia miniszterelnöke. ↑
  26. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  27. Uo. ↑
  28. Uo. ↑
  29. Walko Lajos (1880–1954): volt kereskedelmi- és pénzügyminiszter is, a Bethlen- és Károlyi-kormány alatt külügyminiszterként szolgált. ↑
  30. Uo. ↑
  31. Uo. ↑
  32. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  33. Uo. ↑
  34. A frankhamisítási botrány 1925. december 19-én robbant ki, amikor Hágában letartóztatták Jankovich Arisztid vezérkari ezredest. A terv az volt, hogy többmillió hamis ezerfrankost akartak beváltani egy bankban és ezzel bosszút állni Franciaországon a trianoni békeszerződésért. Lásd: Romsics Ignác: Franciaország, Bethlen és a frankhamisítás, Történelmi Szemle, XVI. évf., 1983/1, 67–87.; Ablonczy Balázs: A frankhamisítás, Múltunk, LIII. évf., 2008/1, 29–56. ↑
  35. dr Masiervich Szilárd (1879–1944): szerb származású magyar diplomata, aki Bécsben, Prágában, Berlinben és Londonban is volt követ a két világháború között. ↑
  36. HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk ↑
  37. Eugène Mittelhauser (1873–1949): francia tábornok, a csehszlovákiai francia katonai misszió vezetője és a csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke 1921–1925 között. ↑
  38. Uo. ↑
  39. Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről. ↑
  40. Haraszti: Vallomások, 624. ↑
  41. Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e, (Letöltés: 2021. február 03.) ↑
  42. Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27. ↑
  43. Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2. ↑
  44. A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások: Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9. ↑
  45. Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 120. ↑
  46. HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n. ↑
  47. HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat ↑
  48. Uo. ↑
  49. Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat ↑
  50. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  51. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  52. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  53. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  54. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑

 

Beküldve:

Keller-Deák Kristóf: A Vág völgye a hírszerzés célkeresztjében

A Vág völgye a hírszerzés célkeresztjében

Az első csehszlovák állam a fennállása alatt folyamatosan védelmi rendszerének tökéletesítésével volt elfoglalva. Ez egy igen tág fogalmi kör, amelybe beletartozik elsősorban az erődépítés, a hadsereg fejlesztése is. Azonban a védelmi rendszer részét képezik a hadiipar létesítményei és bizonyos szempontból a közlekedési infrastruktúra is. Ebből következően nem meglepő, hogy ha egy olyan ország, mint a két világháború közötti Csehszlovákia, védelmi és stratégiai szempontokat figyelembe véve kezd a hadiipar és a közlekedés fejlesztésébe. Különösen figyelemre méltó, főként egy másik ország, esetünkben Magyarország számára, ha mindezeket a tevékenységeket egy földrajzi szempontból is figyelmet érdemlő térségben végzi, jelen esetben a Vág folyó völgyében.

A mindenkori magyar katonai attasé feladata volt a korszakban, hogy az adott ország hadseregéről bárminemű információt gyűjtsön, legyen az az alakulatokkal, a tisztikarra, vagy akár a hadiiparral kapcsolatos. Az alább részletezendő jelentésekben azt mutatjuk be, vajon mennyire tettek ennek eleget, ha fontos hadiipari fejlesztésekről kellett hírszerzői jelentéseket írniuk, milyen adatokat gyűjtöttek, egy a csehszlovákok számára hadiipari fejlesztésekre kiszemelt térségben.

A Vág völgye

A Vág folyó a maga 375 km-es hosszával a Felvidék leghosszabb folyójának számít. A Fekete-Vág és Fehér-Vág találkozásával jön létre és a Duna bal parti mellékfolyójaként végződik. A folyó a mai Szlovákia középső területének északi részétől egy nagy ívet leírva nyugati, délnyugati, majd az alsó szakasza déli irányban szeli keresztül az országot, hogy Komáromnál a Dunába torkolljon.[1] Északnyugati irányban a Fehér-Kárpátok hegyvonulata határolja. Ennek a folyónak meghatározó szakasza, nem csak hosszának méretét tekintve, az a rész, ahol a folyó a hegyek közül kilépve éri el az ország déli részén elterülő síkságot. Ezt, a Ruttkától Pöstyénig terjedő szakaszt is magába foglaló részt szokás nevezni a Vág völgyének.

Ez a hosszú, a folyót magába foglaló, magas hegyek által határolt völgy megközelíti a mai Csehország határát. A két világháború közötti időszakban Csehszlovákia területének mondhatni közepén helyezkedett el. A hegyek által, az ország közepén található régió, a földrajzi adottságainak köszönhetően stratégiai szempontból is meghatározó volt, hiszen az ország közepén, magas hegyekkel határolt területen terült el. A térségben rejlő lehetőségeket a csehszlovák vezetés is felismerte. Ennek következtében a Vág völgyében jelentős fejlesztéseket eszközöltek. Azonban ezek az építkezések, tervek nem kerülték el a magyar katonai hírszerzés és ezáltal a prágai magyar katonai attasé figyelmét sem. Az iratok tanúsága szerint a csehszlovákok az 1930-as évek elején kezdték felismerni és elkezdeni kihasználni katonai szempontból a Vág völgyében rejlő lehetőségeket. Az 1933-as magyar katonai attaséi jelentések alapján megfigyelhető az a folyamat, hogy a csehszlovákok mit terveztek és mit valósítottak meg a Vág völgyében, a magyar hírszerzés szerint hadműveleti szempontú fejlesztés céljából.

Hírszerzés a folyóvölgyben

1933-ban a prágai magyar katonai attasé Lakatos Géza alezredes volt. Ekkor már ötödik éve töltötte be ezt a pozíciót, ugyanis 1928-ban Székely János őrnagyot váltva ő lett a hivatalosan kinevezett első prágai magyar katonai attasé. Székely Jánosnak még a trianoni békeszerződés rendelkezései miatt 1926 és 1928 között nem hivatalosan, rejtve kellett attaséi tevékenységét folytatnia, azonban a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság magyarországi kivonulását követően már nyíltan lehetett az országnak attasékat küldenie, így Csehszlovákia esetében Lakatos Gézát érte ez a megtiszteltetés.

Az attasé 1932 márciusában beszámolt arról, hogy Morvaország és a Felvidék összekötésére úthálózat kiépítését tervezik, mindezt bizalmas forrásból tudta meg. Hozzátette, ismerve azt, hogy ezeknek az útvonalaknak milyen gyér polgári forgalma van, ezért minden bizonnyal Magyarországot érintő hadműveleti célokat szolgál ez a fejlesztés.[2] Nem kizárt, hogy ezzel akár a Vág völgyében zajló ipari fejlesztésekhez kapcsolódó infrastruktúrák bővítése, elérhetőségük könnyebbé tétele is cél volt ekkor.

A levéltári iratok alapján megállapítható, hogy Lakatos Géza 1933-ban az évi első attaséi jelentésében már a Vág völgyében zajló csehszlovák hadműveleti célú fejlesztésekről számolt be. Véleménye szerint a folyó ezen szakaszának igen jelentős szerep juthat egy Magyarország elleni felvonulás esetén. (S egy Ausztria vagy Lengyelország elleni felvonulás esetén is. – KDK) Jelentésében leírta, hogy a térségben négy, általa katonai célúnak mondott fejlesztés zajlik. Északi irányból haladva elsőként a vágbesztercei építkezést említette, itt a Brnói Fegyvergyár (Zbrojovka Brno) új telepének építése folyik.[3] A terület fejlesztése 1929. július 7-én kezdődött, amikor a fegyvergyár egy másik csehszlovák hadianyag- és fémmegmunkáló üzemmel (amelynek pontos neve nem szerepel a jelentésben) közösen kezdett itt építkezésbe, majd azt 1931-ben felvásárolta, de még nem olvasztotta magába. Végül 1935-től lesz végleg a Brnói Fegyvergyár része és ez a társaság fogja üzemeltetni a vágbesztercei gyárat.[4] Vágbeszterce után Máriatölgyest említette az attaséi jelentés. Egy itteni, még az építkezéskezdeti szakaszában járó Škoda telephelyről volt szó. Ez a telep ugyanis csak négy évvel később, 1937-ben kezdi meg a termelést.[5] Harmadikként említette a trencséni lőszerraktárakat. Utolsóként pedig a Pöstyénben létesített benzinraktárakról jelentett Lakatos Géza. Pöstyén esetében megemlítette, hogy átépítették a település Vág folyót átszelő hídját is. Az attasénak voltak információi arról is, hogy 1933-ban milyen további tervek voltak a térségre nézve, ezek nem konkrétan katonai létesítmények, de kapcsolódhatnak azokhoz, illetve a hadiipari létesítmények közelében voltak tervbe véve. Vágbesztercén 5 millió koronából építenének új hidat, állítólag ennek megépítését a csehszlovák vezérkar sürgette: szerintük legkésőbb tavasszal el kell kezdeni. Zsolnán és Ruttkán pedig a városi pályaudvar kibővítését, fejlesztését tervezték. A tervek szerint először a zsolnai vasútállomás újulna meg 60 millió koronából, mégpedig 1937 végéig. Ezt követően látnának hozzá a ruttkai állomás átépítésének.[6]

A Vág völgyének katonai szempontú fejlesztéséről Lakatos Géza ezt követően 1933 nyarán jelentett legközelebb. 1933. június 15-én kelt jelentésében elsőként olyan építkezésekről számolt be, amelyek a legutóbbi jelentés elkészülte óta lettek tervbe véve. Eszerint két településen is, Lédecnél és Trencsénteplicnél is új hidat akartak építeni a Vágon át.[7] Az attasé felsorolta a Vág völgyében addig meglévő hidakat. Ez alapján elmondható, hogy akkor összesen hét híd szelte át a folyót a Zsolna és Pöstyén közötti szakaszon. Ebből négy közúti közlekedésre alkalmas: Zsolnán, Trencsénnél, Pöstyénben és Galgócnál. Három vasúti híd található a folyón: Zsolna, Trencsén és Tarnóc településeknél. Vágbesztercén pedig továbbra is építés alatt állt az a híd, amelyet a csehszlovák vezérkar már márciusban el akart kezdeni építtetni. A katonai attasé a jelentés végén nyomatékosan megjegyezte, hogy szerinte ezek az építkezések katonai célokat szolgálnak.[8]

A jelentésekben felvázolt számos, helyenként nagyszabásúnak és valóban katonainak mondható építkezés felkelthette Lakatos Géza mellett a hírszerzés vezetőinek is a figyelmét. Az előző jelentést követő egy hónapban ugyanis a magyar katonai attasé elutazott a Vág völgyébe, hogy egy tanulmányút keretében saját maga is tájékozódhasson a jelentésben leírtakról. Az attasék csak a legszükségesebb esetekben utaztak személyesen felderíteni. A magyar kémhálózat, különösen Csehszlovákiában igen kiterjedt volt. Ujszászy István visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy magyar katonák, üzletemberek, követségi alkalmazottak és sokan mások álltak a magyar hírszerzés szolgálatában ekkor.[9] Lakatos Géza tehát személyesen utazott el a Vág völgyében és július 17-én kelt jelentésében számolt be erről az útjáról. Utazásának célját úgy fogalmazta meg, hogy személyes, benyomást szeretett volna szerezni, valamint ellenőrizni azokat a híreket, amelyek a Vág völgyében zajló katonai fejlesztésekről szólnak.

Elsőként a zsolnai pályaudvart tekintette meg. Itt a korábban beharangozott fejlesztésekből még semmi sem kezdődött el, pedig már tavasszal hozzá kellett volna látniuk a munkálatokhoz. Az attasé szerint az oka pénzügyi és ezért elhalasztották a vasút itteni átépítését. Ezzel együtt csúszott a Zsolna és Ruttka közötti vasútvonal kétvágányúvá tétele is. Lakatos azt mondta, hogy erre azért is lenne szükség, mert 1920 óta az itteni népesség megkétszereződött. Információi szerint a magyar kisebbség létszáma érdemben nem változott. Azonban utazása során a személyes tapasztalata mást mutatott, főleg nyelvi szinten. Zsolna és Trencsén között a vasútvonalon munkálatokat látott az attasé. Vágbesztercére érve látta, hogy épülőben volt a korábban is a jelentésekben szereplő híd, a hozzá kapcsolódó utaknak viszont még nincs nyoma. Továbbá építés alatt állt a Brnói Fegyvergyár telephelye is, amely a leírtak alapján igen tekintélyes méretű lehet. Az attasé 16 épületről ír, ebből 4 nagy gyárépület lesz. A ma már Vágbeszterce városrészeként számon tartott Milohón is hídépítést látott az attasé, pontosabban a már meglévő hidat újították fel akkor.

Lakatos Géza ezután Puhóra utazott, ahol a vasúti építkezésekről tájékozódott. Tapasztalata szerint a cseh területek felé vezető, összekötő vasútvonal építésének még semmi nyoma. Bellusnál átutazóban nem látott ipari vagy infrastrukturális építkezést, egyetlen dolog, ami feltűnt Lakatos Gézának, az az, hogy rengeteg újépítésű ház volt a településen. A következő állomás Máriatölgyes volt. Itt az épülőfélben lévő új Škoda gyárat nézte meg az attasé. Elmondása szerint az építkezés állt és félbe volt hagyva. Ezután a két másik településre, Hőlakra és Nemsóra ment Lakatos, mindkét esetben a Vágon átívelő hidak miatt. Hőlaknál nem látta még nyomát a tervezett új híd építésének, Nemsónál pedig már egy felújított, kiszélesített híddal találkozott.

A következő úti cél Trencsén volt. Az oda vezető út a völgyben a folyó mentén a korábbi állapotához képest az attasé szerint felújításra és kiszélesítésre került. Trencsénben pedig a Drétona (helyesen Drétoma – KDK). felé vezető utat találta az attasé kibővítettnek, hogy még nagyobb forgalmat bírjon el. Az attasé útjának a jelentésben név szerint említett utolsó állomása Pöstyén volt. Itt is a Vágon épített hidakat szemlélte meg. Egyrészt a település fürdőszigetének régi fahídját betonból építették újjá, másrészt egy másik, 8 méter széles betonhíd is épült a városban. Az attasé ezzel be is fejezte tanulmányútját. A fenti építkezéseket találta jelentenivalónak. Amit a jelentéshez hozzátesz a végén, az egyrészt a magyar lakosság hangulata azokon a helyeken, ahol járt. Szerinte ez alatt a rövid idő alatt nem volt lehetősége mérvadó információkat szerezni a magyarok helyzetéről. Azt nem tudjuk meg, hogy pontosan hány napig is tartott az utazása.[10] Érdekesség, hogy két évvel később már Ujszászy István prágai katonai attasé egy 6 napos felvidéki hadgyakorlat után egy több mint két oldalas jelentést írt csak arról, hogy milyennek látta a magyar lakosság helyzetét és hangulatát a Bártfafürdő és Kassa közötti területen.[11] Megfigyelései alapján megállapította még azt, hogy a Szokol mozgalomnak[12] igen nagy térhódítása jellemző a Vág völgyének térségére.

A jelentés végén az attasé összegző benyomása az, hogy a Vág völgye nagy fejlődés képét mutatta. Ezt azonban az akkori viszonyok közepette, ugyanis épp egy gazdasági világválság van a világban, igen nehéz katonai szempontok nélkül magyarázni. Sok a még nem elkezdett, vagy el nem kezdett vagy szünetelő építkezés. Az attasé figyelmeztet, hogy a még nem elkezdett el nem kezdett építkezések elmaradása csak ideiglenes, ezek folytatásával számolni kell a későbbiekben.[13]

Amint a leírtakból is látható, igen intenzív építkezések kezdődtek, folytatódtak vagy épp csak kerültek tervezőasztalra az 1930-as évek első felében a Vág völgyének Ruttka és Pöstyén közötti szakaszára vonatkozóan. A Morvaországhoz közel eső, földrajzi adottságai miatt jól elzárt és stratégiailag kiemelt helyzetben lévő területen a hadiipartól az infrastruktúráig mindenféle fejlesztés kiolvasható az attaséi jelentésekből.

Későbbi attaséi jelentések már nem számoltak be a Vág völgyében zajló munkálatokról. Egy évvel később, egy 1934 októberében kelt jelentésben már Ujszászy István számolt be arról, hogy a csehszlovákok jelentős összegeket fordítottak az úthálózat fejlesztésére,[14] elképzelhető, hogy ebben jelentős szerepet kaphatott a Vág völgyének úthálózata is. Továbbá egy decemberi jelentés tett még említést arról, hogy Puhót és Horní Lideč-et összekötő, ezáltal a Felvidéket és Morvaországot ezen a ponton is összekapcsoló kétvágányú vasútvonalat akartak építeni.[15] Ez a vonal, újonnan azonnal kétvágányúként, 1935–1937 között meg is épült.[16]

A jelentés, amely a Vág völgyének ilyen szintű katonai célokat is magában foglaló használatáról számolt be, nem volt légből kapott ötlet. A csehszlovák stratégiai elgondolások az 1938-as Anschluss után ugyanis azzal számoltak, hogy egy nyugati irányú német támadás esetén ki kell üríteniük a Cseh-medencét és új védelmi vonalként a Beszkidek vagy inkább az amögött húzódó, a Vág völgyét északnyugati irányból határoló Fehér-Kárpátok vonalában vennének fel új harcállást és innen harcolnának a németekkel. Ez azt jelentené, hogy a Vág völgye lenne a csehszlovákok védelmi vonala az azt övező hegyekkel, mögötte pedig még az építkezéseknek köszönhetően lenne hadiipari hátország és nem veszne el minden a cseh területek feladásával.[17]

Összegzés

A Vág völgyének az attasé általi feltérképezése csak egy kis szelete annak a munkának, annak a feladatkörnek, amelyet a katonai attaséknak el kellett végezniük. Mindazonáltal jól mutatja, hogy mit jelent az, hogy a katonai attaséknak az adott ország bárminemű katonai, a hadsereggel kapcsolatos információkat kell gyűjtenie és jelentenie. A jelentésekben leírtak jól mutatják meg, hogy milyen fontos, különösen egy ilyen stratégiailag is meghatározó területen a naprakész információk begyűjtése. Az igen részletes jelentések alapján elmondható, hogy a katonai attasék a kapott utasításoknak megfelelően, a feladatkörükben leírtak alapján jártak el és végezték hírszerző munkájukat.

Bibliográfia

Levéltári iratok

HM HIM Hadtörténeti Levéltár VKF 1932., 2. oszt., 12880 számú irat

HM HIM Hadtörténeti Levéltár VKF 1933., 2. oszt., 118.177, 121.173, 121.753 számú iratok

HM HIM Hadtörténeti Levéltár VKF 1934., 2. oszt., 13977., 417/305 számú iratok

Internetes hivatkozások

History of Považská Bystrica – Zbrojovka Brno Factory 2 https://www.gunboards.com/threads/history-of-pova%C5%BEsk%C3%A1-bystrica-zbrojovka-brno-factory-2.948914/

Munition factory – Dubnica nad Váhom https://www.filmcommission.sk/453-en/munition-factory-dubnica-nad-vahom/

Keller-Deák Kristóf: Jelentés a felvidéki magyarság hangulatáról 1935-ben, Napi történelmi forrás, 2020. november 29., https://ntf.hu/index.php/2020/11/29/jelentes-a-felvideki-magyarsag-hangulatarol-1935-ben/

Vág, http://www.kislexikon.hu/vag_a.html

Őszi jégverem jég nélkül, http://hmsoft.fw.hu/20061007/20061007.html

Folyóiratcikk

Suba János: Csehszlovákia „katonapolitikai” helyzete és az országerődítés 1918–1938, Közép-Európai Közlemények, VII., évf., 2014/3–4., 107–119.

Szakirodalom

Haraszti György (szerk.): Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007. 503. oldal

Hivatkozások

  1. Vág, http://www.kislexikon.hu/vag_a.html (Letöltés: 2021. október 10.) ↑
  2. Morvahatármenti és felvidéki úthálózat kiépítése, VKF. 1932., 2. oszt., 12880 számú irat. ↑
  3. Vágvölgy fejlesztése hadműveleti szempontból, VKF. 1933., 2. oszt., 118.177 számú irat. ↑
  4. History of Považská Bystrica – Zbrojovka Brno Factory 2, https://www.gunboards.com/threads/history-of-pova%C5%BEsk%C3%A1-bystrica-zbrojovka-brno-factory-2.948914/ (Letöltés:2021. október 10.) ↑
  5. Munition factory – Dubnica nad Váhom, https://www.filmcommission.sk/453-en/munition-factory-dubnica-nad-vahom (Letöltés: 2021. október 10.) ↑
  6. Vágvölgy fejlesztése hadműveleti szempontból, VKF. 1933., 2. oszt., 118.177 számú irat. ↑
  7. Ebben az esetben azonban tárgyi tévedés szerepel az attasé jelentésében, ugyanis Trencsénteplic nem a Vág partjánál van, így ott nem építhettek a Vágon át új hidat. ↑
  8. Vágvölgy további fejlesztése hadműveleti szempontból, VKF. 1933., 2. oszt., 121.173 számú irat. ↑
  9. Haraszti György (szerk.): Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf.osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007. 503. oldal ↑
  10. Úti jelentés a prágai kat. att. részéről 1933. évben megtett vágvölgyi tanulmányutrol, VKF. 1933., 2. oszt., 121.753 számú irat. ↑
  11. Keller-Deák Kristóf: Jelentés a felvidéki magyarság hangulatáról 1935-ben, Napi történelmi forrás, 2020. november 29., https://ntf.hu/index.php/2020/11/29/jelentes-a-felvideki-magyarsag-hangulatarol-1935-ben/ (Letöltés: 2021. október. 05.) ↑
  12. A Szokol 1862- jött létre, ezek a szlávokat tömörítő sportegyesületek voltak. ↑
  13. Úti jelentés a prágai kat. att. részéről 1933. évben megtett vágvölgyi tanulmányutrol, VKF. 1933., 2. oszt., 121.753 számú irat. ↑
  14. VKF. 1934., 2. oszt., 13977 számú irat. ↑
  15. VKF. 1934., 2. oszt., 417/305 számú irat. ↑
  16. Őszi jégverem jég nélkül, http://hmsoft.fw.hu/20061007/20061007.html (Letöltés: 2021. október 10.) ↑
  17. Suba János: Csehszlovákia „katonapolitikai” helyzete és az országerődítés 1918–1938, Közép-Európai Közlemények, VII. évfolyam, 2014/3–4., 113–114. ↑