Simicskó István: Veszélyhelyzet van

Bevezetés

A hadviselés, a háborúskodás tulajdonképpen egyidős az emberiséggel. A történelem háborúinak rendszeresen visszatérő eleme voltak a különböző járványok is, amelyek a sebesült katonákat, szűk táborokban, erődökben nagy számban, rossz higiéniai körülmények mellett összezsúfolt hadseregeket, valamint az éhezéstől és a dúlástól legyengült hátországot is megtizedelték. Emiatt az emberek körében – joggal – óriási félelem övezte a különböző megbetegedéseket, és az orvostudomány fejlődésének korai szakaszában inkább istenítéletnek tekintettek egy-egy ragályt, mintsem a korabeli tudomány által magyarázható, horribile dictu szánt szándékkal, meghatározott célból, emberkéz által előidézett bajnak. „Mert, ha most kinyújtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről.”[1]– figyelmeztette az Úr a fáraót, mielőtt a világ talán legismertebb járványaként előidézte az egyiptomi tíz csapás egyikét. A zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult és fejlődött népek részére ez a figyelmeztetés azt az alapvető és természetes önvédelmi igényt szimbolizálja, amely szükséges ahhoz, hogy a társadalmak mindenkor valós fenyegetésként tartsák számon, ezáltal törekedjenek a megelőzésére, illetve a rendelkezésre álló eszközökkel igyekezzenek megszüntetni és túlélni az időről időre visszatérő pandémiás válságokat.[2]

Járvány, mint biológiai fegyver

Habár a természet eszköztára mind sokszínűségben, mind brutalitásban kimeríthetetlennek tűnik, a biológiai pusztítás legcélzottabb és legkifinomultabb fegyverei az emberhez kötődnek. Méreg, ürülék, oszlásnak indult holttest, vagy például fertőzött textília is lehetett betegség vagy halál hordozója. Ha azt gondoljuk, hogy a biológiai hadászat gondolata csupán a modern kor terméke, bizony tévedünk. Az ember már azelőtt alkalmazott ilyen eszközöket katonai célokra, hogy minden tekintetben tisztában lett volna azzal, hogy pontosan mit is tesz, és a szükséges tudományos ismeretek hiányában a következmények felmérésére sem kerülhetett sor teljeskörűen.

A történelem legpusztítóbb járványa a XIV. század közepén, 1347 és 1352 között tomboló pestisjárvány volt. A fertőző megbetegedésért a világszerte előforduló Yersinia pestis elnevezésű baktérium felelős, amelyet leggyakrabban patkánybolha terjesztett, de a fertőzött állat harapása, vagy érintése is okozhatott emberi megbetegedést. Ez a kórokozó volt az egyik első biológiai fegyver az írott történelemben, amelyet jellemzően ivókutak fertőzött tetemekkel történő megmérgezésével, vagy a megbetegedésben meghalt emberek holttestének az ostrom alatt lévő városba vagy várba történő bejuttatásával indítottak útjára.

Utóbbi módszert bizonyítható módon a Krím-félsziget délkeleti tengerpartján elhelyezkedő, egykori genovai gyarmatváros, Kaffa ostrománál alkalmazták a települést ostromló tatárok, amikor 1347-ben a pestisben elhunyt, fertőzött halottakat hajítottak a falak mögé. Természetesen nem ez a haditett volt az egyedüli forrása az ugyanabban az évben az Európa nagy részét elárasztó ragálynak, ugyanakkor minden bizonnyal hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kereskedelmi útvonalakon keresztül a mediterrán térség számos szeglete kapcsolatba kerüljön a betegséggel. A Fekete Halálnak is nevezett dögvész becslések szerint a korabeli Európa lakosságának harmadát kiirtotta, és összességében több, mint százmillió ember halálát okozta a világon. A biológiai hadviselés hasonló formáját választották az orosz cári csapatok, amikor 1710-ben Rigát ostromolták, illetve az amerikai gyarmatosítók, amikor himlős nyirokkal szennyezett takarókkal fertőzték meg a Delaware indiánokat 1763-ban.

A pestis járvány gyors terjedésének és pusztító következményeinek oka elsősorban abban keresendő, hogy Európa zsúfolt és mocskos városai kiváló terepnek bizonyultak. Csatornahálózat hiányában az utcákat ürülék, az ivóvizet az iparosok munkája szennyezte, az embereket pedig az éhezés egyébként is gyengítette. Ugyanakkor a kedvezőtlen higiénia és az általánosan rossz fizikai kondíció mellett mindenképpen súlyosította a helyzetet az a körülmény is, hogy az érintett társadalmak nem, vagy hatékonyan nem voltak képesek megfelelő biztonsági intézkedéseket végrehajtani. Ennek egyrészt oka volt a probléma elégtelen azonosítása a fentebb említett tudományos ismeretek hiányában, másrészt a korabeli szervezettségi és közjogi keretek sem tették lehetővé a katasztrófa elkerüléséhez, vagy következményeinek mérsékléséhez szükséges gyors, egységes és hatékony fellépést, illetőleg a közjogi keretekkel kölcsönhatásban lévő társadalmi fegyelmezettség szintje sem volt optimális az indokolt védelmi intézkedések eredményes megvalósításához.

Hagyományos járványvédelmi intézkedések

Így borította a Cecrops[3] országának a földjét, gyászba a dögvészes levegő s ilyforma betegség, pusztává tévén utakat s kiürítve a várost.”[4] Ezzel a sorral szemléltette Lucretius római költő a korabeli Athénban pusztító járvány következményeit. Ha a mai tudásunkkal járványokra gondolunk, megfékezésének hagyományos eszközeként a fertőzött személyek, vagy területek elkülönítése juthat először eszünkbe.

A karantén szó eredetileg a XIV. századi Quaranta giorni olasz kifejezésből ered, ami negyven napot jelent. Ez a hajók és a hajózó személyzet negyven napos vesztegzár alá vonása volt, mielőtt beléptek volna a kikötőbe, ugyanis ennyi idő alatt rend szerint kiderült, van-e ragályos beteg a hajón. Kezdetben a nagy kereskedővárosállamokban, elsősorban Velencében, Raguzában, illetve Milánóban alkalmazták, de a XV-XVI. századtól kezdve egész Európában elterjedt intézménnyé vált. Jellemzően abból állt, hogy lezártak bizonyos városrészeket, illetve a fertőzöttek otthonait, így mások nem tudták megközelíteni a fertőzötteket, illetve a ragályos betegek nem tudtak másokat megfertőzni. Sok helyen már ekkor igyekeztek a közigazgatás eszközeivel kezelni a helyzetet, és mai szóhasználattal élve egyfajta szakhatóságként egészségüggyel és járványüggyel foglalkozó hivatalt állítottak fel. Karanténállomások, elkülönítő létesítmények, járványkórházak épültek. A középkor végére szigorú és kötelező állami intézkedések és törvények határozták meg a karanténszabályokat.

Magyarországot a XVIII. században az Oszmán Birodalomból, Erdélyen keresztül is elérte a pestis egyik késői hulláma, a korban hozzávetőleg húszezer lelket számláló Debrecen népességének közel felét kiirtva. A járvány ellen már 1738 januárjától hozott megelőző intézkedéseket a város. Zárva tartották és őriztették a kapukat, azonban ez nem gátolta meg a ragály terjedését és alig egy év múlva már pestiskórházakat kellett létrehozni.

A városon belül a járvány pusztítását a magisztrátus a királyi Helytartótanácstól kapott rendeletek előírásai szerint igyekezett megakadályozni. Korlátozták vagy megszüntették a nagyobb csoportosulással járó munkákat és társadalmi eseményeket (aratás, szüret, vásár), lezáratták és őriztették a pestises házakat. Szigorú szabályokat alkalmaztak a temetések során: külön pestistemetőt létesítettek a városon kívül, külön “temetőembereket” és kocsisokat fogadtak a halottak kivitelére, a halottlátogatást, ceremoniális temetést, torozást betiltották. A város népe azonban sorozatosan megszegte e rendszabályokat, augusztusban pedig nagyobb zendülésre, a karhatalommal való véres összeütközésre is sor került. A pestis a téli hónapokban kezdett visszaszorulni, s 1740 áprilisában az egészségügyi főbiztos feloldotta Debrecent a kilenc hónapos vesztegzár alól.[5]

Az egységes és országosan kötelező előírások végrehajtásában a lelkészek, a helyi egészségügyi szervezetek és a karhatalom vett részt. A nyilvános vallásgyakorlás keretében az egészségügyi rendszabályok betartása a nép lelkiismeretei kötelességévé lett nyilvánítva, ezzel is tudatosítva a lakosságban a helyzet komolyságát és motiválva az előírások önkéntes követését. A rend fenntartásában a helyi karhatalom állandó erői mellett a hivatásos katonaság is részt vett. Mindezek ellenére a nép nem minden esetben tudott fegyelmezett maradni a szükség óráiban és sokan szembe szegültek a központi rendeletekkel, a karantént megsértve kiszöktek a lezárt házakból, a vásártilalom ellenére árusítottak, illetve szabályellenesen, csoportosan vettek részt a járvány áldozatainak temetésén. Az engedetlenség egyik kiváltó oka lélektani oknak is tekinthető, hiszen a Kálvinista Rómaként is ismert, erős önállósági tradícióval rendelkező Debrecenben az egyébként szükségszerű biztonsági intézkedések is ellenállást váltottak ki, amikor azokat csupán a Habsburg uralkodó parancsaként interpretálták a hatóságok.

A járvány társadalomra gyakorolt hatása

A járványok társadalompszichológiájáról szemléletes képet fest számunkra Albert Camus. „A csapás végeredményben megszokott dolog, de amikor lesújt ránk, nehezen hiszünk a csapásban. Ugyanannyi pestis volt már a világban, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják. …A csapás nem emberszabású, bebeszéljük tehát magunknak, hogy a csapás valószerűtlen, rossz álom, majd csak elmúlik. De nem mindig múlik el, egyik rossz álom jön a másik rossz álom után, és az emberek múlnak el, és elsősorban a humanisták, mert nem voltak elővigyázatosak. … Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.”[6]

A járvány alkalmával egy közösségben a hétköznapok rendjének felborulása és a betegségtől való félelem, az elkülönítés kiváltotta magány, és a körülmények összjátékaként fellépő általános bizonytalanság rengeteg feszültséget szülhet a társadalomban, vagy azon belül kisebb közösségekben. Ezen feszültségektől való menekülés kényszere vihet rá egyeseket a rendszabályok figyelmen kívül hagyására, például a karantén megszegésére, izolált rokonaik meglátogatására, illetőleg megszokott életvitelük folytatására, a megélhetéssel kapcsolatos félelmeik miatt munkájuk erőltetésére, a bezártság következtében pedig a közösségbe vágyódásra. Felmerül a kérdés, hogy az ember a járványtól, vagy megszokott életrendje felborulásától fél-e jobban, és, hogy milyen reakciót váltalak ki az emberélet védelme érdekében ideiglenesen meghozott, ugyanakkor a megélhetés, vagy az alkotmányos jogok bizonyos területén a járvány előtti időszakhoz képest korlátozást jelentő rendkívüli intézkedések.

Megállapítások a 21. századi világjárványról

A középkori járványoknak köszönhetően pozitív civilizációs változások is bekövetkeztek a történelem során. Az európai nagyvárosok kiépítették csatornahálózatukat, vízvezeték-rendszerüket, valamint közegészségügyi, köztisztasági szervezeteiket, illetőleg a lakosság életmódjának szerves részévé vált a fürdőszoba, az angolvécé és a lakás rendszeres takarítása. Mindemellett a vonatkozó tudományágak, a bakteriológia és a virológia, valamint az epidemiológia kutatása is rohamos fejlődésnek indult, illetőleg kifinomultabb rendszabályok és tájékoztatási módok is rendelkezésre állnak.

Egy járvány elterjedéséhez három feltétel szükséges: a fertőző forrás, a kórokozó terjedését biztosító természeti és társadalmi tényezők, valamint az adott fertőző megbetegedéssel szemben fogékony szervezet. A közegészségügyi és biztonsági rendszabályok, előírások a terjedést lehetővé tévő tényezők kezeléséért felelősek. A kitört járvány megfékezése minősített időszaki rendszabályok bevezetését igényelheti, amelyek legalább olyan mértékben korlátozhatják az alkotmányos jogokat, mint amikor ezt háborús okok váltják ki.

A koronavírus (COVID-19) megjelenése és terjedésének megindulása következtében Magyarország Kormánya gyorsan reagál, 2020 március 11-én a 40/2020. (III. 11.) Kormányrendelettel „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében Magyarország egész területére” veszélyhelyzetet hirdetett ki Magyarországon, amely egy alkotmányosan szabályozott különleges jogrend életbe lépését jelentette. Magyarország Alaptörvénye hat minősített időszakot határoz meg: rendkívüli állapot, szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, terrorveszélyhelyzet, váratlan támadás, veszélyhelyzet. Az első öt jogrend kizárólag az ország fegyveres védelme érdekében léphet életbe, a veszélyhelyzet viszont lényegesen szélesebb körben alkalmazható, ennek ellenére az említett kormányzati döntésig nem volt precedens arra rendszerváltást követően, hogy Magyarországon ilyen különleges állapotot kerüljön kihirdetésre.

A veszélyhelyzetet a Kormány hirdeti ki, és ebben a jogrendben a Kormány az elsődleges döntéshozó. A Kormány tagjainak, illetve többek között a polgármestereknek a hatásköre és a felelőssége is kiszélesedik, tehát a központi intézmények mellett az önkormányzati szint is fontos szerepet kap a jogrend bevezetését indukáló probléma kezelésében. Veszélyhelyzetben a jogalkotási folyamat gyorsabb, hiszen a Kormány rendeletet alkothat sarkalatos törvényben[7]meghatározottak alapján, egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet és rendkívüli intézkedéseket is hozhat, mindezekhez pedig nincs szükség az Országgyűlés előtt zajló hosszú, és szerteágazó törvényhozási folyamatra. A veszélyhelyzet esetén kiadott kormányrendelet 15 napig marad hatályban. Ennek meghosszabbítására az Országgyűlés kizárólagos felhatalmazása alapján van csak lehetőség és a veszélyhelyzet megszűnésével – amely állapot elérése az egész intézkedéssorozat célja – a különleges jogrend automatikusan hatályát veszti.

A legfontosabb veszélyhelyzeti intézkedésként a járványgócnak számító országokból, Olaszországból, Kínából, Dél-Koreából és Iránból beutazási tilalmat vezettek be, valamint visszaállították a határellenőrzést a szlovén, valamint az osztrák schengeni határszakaszon és a magyar-horvát határon. Megtiltották a száz főnél nagyobb beltéri és az ötszáz főnél nagyobb kültéri rendezvények megtartását, a felsőoktatásban intézménylátogatási tilalmat vezettek be, az iskolák pedig digitális tanrendre tértek át, valamint kijárási korlátozás lépett hatályba, amellyel korlátozták a lakosság nyilvános helyen való tartózkodását. A helyzet súlyosbodása esetén további intézkedési lehetőséget jelent például a „kijárási tilalom” szigorítása, a közúti, vasúti, vízi és légijárművek forgalmának korlátozása, továbbá az ország meghatározott területéről a lakosság evakuálása a szükséges időtartamra.

Rendkívül fontos eleme a járvány elleni védekezésnek a lakosság széleskörű tájékoztatása a probléma komolyságáról az általános pánikhangulat elkerülésével, az egészség megőrzésének és a fertőzés elkerülésének lehetőségeiről, továbbá a gyorsan változó jogszabályi környezetről, hogy minél inkább biztosítható legyen az önkéntes jogkövetés. A lakosság együttműködésének, elővigyázatosságának és fegyelmének hiányában az állam nem, vagy legalábbis nem belátható hatékonysággal tud csak fellépni a járvánnyal szemben. „Menj be népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag![8] Ésaiás próféta bibliai intelme ma is érvényes.

 

 

Összegzés

A ragályok időről-időre felüthetik a fejüket a világ különböző részein természetes folyamatok, vagy emberi hanyagság következményeként, esetleg biológiai hadviselés célirányosan előidézni kívánt eredményeként. Ez utóbbi a negyedi generációs hadviselés, vagy másnéven hibrid hadviselés egyik eszköze is lehet. A történelemben már több súlyos és nagy területeket érintő fertőzés rázta meg az emberiséget, jelenünkben pedig sajnos a koronavírus járvány demonstrálja, hogy az emberi civilizáció az orvostudomány fejlettsége ellenére sem tekintheti egy letűnt korból származó riogatásnak a világjárvány lehetőségét. Sőt, a világ „globális faluvá” válása nem csupán az információk áramlása, hanem a járványok terjedése is felgyorsult. Az 1347-ben Európában megjelent bubópestis járvány 5 év alatt terjedt el a kontinensen. Ezzel szemben a koronavírus néhány hét, néhány hónap alatt eljutott szinte a világ valamennyi térségébe.

Ha az emberiségnek nem sikerül megelőznie a járvány kitörését, eszközök széles skálája áll rendelkezésre, amellyel felléphet a terjedés lassítása, új megbetegedések megelőzése, illetve a fertőzöttek elkülönítése és gyógyítása érdekében. Az egyes biztonsági intézkedések fejlődésében az első feljegyzett alkalmazásuktól kezdve a jelen kor jogszabályaiban rögzített metódusokig a történelmi korokon átívelő kontinuitás tetten érhető.

A biztonság érdekében foganatosított intézkedések végrehajtásának hatékonysága az államhatalmi szervek felkészültségétől, társadalmi elfogadásuk pedig egyrészt a tájékoztatás minőségétől, másrészt a meghozott intézkedések alkotmányos legitimitásától, harmadrészt a társadalom fegyelmezettségétől függ.

Egy járványhelyzet próbára teszi az egyént és a társadalmat is. A fertőzés visszaszorítása és a fenyegetés megszüntetése érdekében mindenkire feladat hárul és a cél elérése mindenkitől áldozatot követel. Az állam feladata ebben a helyzetben az állampolgárok biztonságának garantálása, a biztonságos élet feltételeinek megteremtése. A mindenkori politikai elitet, kormányoldalt és ellenzéket minősíti, hogy hogyan viszonyul a biztonság kérdéséhez, és milyen módon teljesíti ki az állampolgárai biztonságát, illetőleg milyen módon erősíti a biztonsági intézkedések hatékony végrehajtásához elengedhetetlen közbizalmat. Magyarország egyelőre jól vizsgázott.

[1] Mózes Második Könyve 9:15

[2] Pandémia: olyan járvány, amely nagy területű kontinens lakosságán söpör végig. (A legjelentősebbek a történelemben: bubópestis, fekete himlő, tífusz, kolera, sárga láz, influenza, malária, spanyol nátha.)

[3] Cecrops Athén városának alapítója a görög mitológia szerint.

[4] Lucretius (Kr. e. 96–55.; római költő): A Természetről. VI. könyv, 1129–1277. sor. Tóth Béla fordítása

[5] Kristóf Ildikó: A pestis pestise. Járvány és lázadás Debrecenben, Rubicon 1990/6. szám.

[6] Camus, Albert: A pestis

[7] A honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló 2011. évi CXIII. törvény, valamint a katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény

[8] Ésaiás Könyve 26:20

Lukácsi Dániel Csaba: A „közvetlen” alkotmányjogi panasz[1]

Az Alaptörvény hatálybalépését követően jelentősen megváltozott a magyar alkotmánybíráskodás tartalma. Az „absztrakt arcél”, ahogy azt Sólyom László megfogalmazta,[2] az actio popularis megszüntetésével, valamint az alkotmányjogi panasz lehetőségeinek kiszélesítésével már nem jellemzi az Alkotmánybíróság tevékenységét. A magyar alkotmánybíráskodás a normakontroll-hangsúlyos modelltől az egyéni jogvédelem, mint igazságszolgáltatási tevékenység[3] felé tolódott.

Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c), valamint d) pontja, továbbá az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26-27. § szakaszai alapján három fajta alkotmányjogi panaszt különböztethetünk meg: „régi” [Abtv. 26. § (1)], „közvetlen”, „kivételes”, „normatív” vagy „gyors” [Abtv. 26. § (2)], valamint „valódi” vagy „individuális” [Abtv. 27. §] alkotmányjogi panasz.[4] E tanulmány tárgya az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerinti ún. „közvetlen”, „kivételes”, „normatív” vagy „gyors” alkotmányjogi panasz (a továbbiakban: közvetlen panasz), külön figyelemmel a befogadás kérdéskörére.[5]

A közvetlen panaszra vonatkozóan háromszintű szabályozás érvényesül: az abszolút kiindulási pontot az Alaptörvény határozza meg, a jogintézmény legfontosabb szabályait az Abtv., míg az Alkotmánybíróság 1001/2013. (II. 21.) AB TÜ. határozata az Alkotmánybíróság ügyrendjéről (a továbbiakban: Ügyrend) további részletszabályokat állapít meg.

  1. A közvetlen panasz fogalma

Az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság eljárása kivételesen akkor is kezdeményezhető, ha (a) az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem, és (b) nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette.

A normaszöveg alapján a fogalomnak négy sarkalatos eleme van: kivételesség, a jogsérelem, az érintettség, valamint a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati lehetőségek hiánya. E szerint a közvetlen panasz egy kivételes, speciális eljárási fajta, amelyet bírói döntés nélkül bekövetkezett alkotmányos jogsérelem esetén lehet benyújtani, amennyiben nem áll rendelkezésre további jogorvoslati lehetőség.

Cservák Csaba álláspontja szerint e lehetőség a korábbi szabályozás szerinti alkotmányjogi panasz esetén is megvolt, mivel annak szó szerinti megfogalmazása nem kötötte bírói eljáráshoz az alkotmányjogi panasz indítványozási lehetőségét.[6]

Az eljárás kivételes jellegének meghatározásával az Alkotmánybíróság nem foglalkozott, ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a közvetlen panasz tárgya pusztán maga a jogszabály, nincs mögötte egyedi ügy, így tartalmát tekintve e panasz fajta inkább tekinthető absztrakt normakontrollnak,[7] és mint ilyen az objektív alkotmányvédelem eszközének, a kivételesség értelme világosság válik: kivételes az alkotmányjogi panaszok között, hiszen valójában inkább absztrakt és nem konkrét normakontroll. Ugyanakkor kivételes az absztrakt normakontroll körében is, hiszen jogsérelem és érintettség nélkül nem kezdeményezhető, így az Alkotmánybíróság is – ahogy egységesen valamennyi alkotmányjogi panaszt – „az egyéni, szubjektív jogvédelem”[8] eszközének tekinti.[9]

  1. A közvetlen panasz és az actio popularis

Figyelemmel arra, hogy a közvetlen panasz tartalmát tekintve nem áll messze az absztrakt normakontroll intézményétől, számos kutató vizsgálta annak kérdését, hogy e panaszfajta az actio popularis helyére léphet-e.[10] Ennek okán érdemes rövid összehasonlító vizsgálatnak alávetni a közvetlen panasz valamint a korábbi actio popularis intézményét.

  1. január 1-jét megelőzően A Magyar Köztársaság Alkotmánya IV. fejezet, 32/A. §, valamint a korábbi Abtv. 21. § (2) bekezdése alapján bárki, konkrét jogi érdekeltség és bármiféle időkorlát nélkül, a közérdek képviselőjeként[11]kezdeményezhette az Alkotmánybíróság absztrakt utólagos normakontroll eljárását (actio popularis). E rendkívül széleskörű indítványozási lehetőség célja alapvetően a jogrendszer teljes átvizsgálása,[12] valamint megtisztítása volt a rendszerváltás előttről megmaradt még hatályos jogszabályoktól.[13] Ugyanakkor e közérdekű jogintézmény rövid időn belül egyéni jogsérelmek orvoslására használt eszköz lett,[14] amely hatalmas ügyterhet jelentett az Alkotmánybíróság számára, az ennek eredményeként született döntések pedig nem voltak alkalmasak az egyéni jogvédelem biztosítására.[15] Erre a Velencei Bizottság is rámutatott állásfoglalásában: „az Alkotmánybírósághoz az actio popularis keretében 1600 beadvány érkezik évente, ami arról tanúskodik, hogy a magyar Alkotmánybíróság túlterhelésének veszélye nagyon is valós”.[16]

A közvetlen panasz két ponton tér el jelentősen az actio popularis jogintézményétől: az Alaptörvényben biztosított jog sérelmében manifesztálódó érintettség, valamint e jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati lehetőség hiánya. Hogy e két kitétel mennyiben eredményez az actio popularis jogintézményétől eltérő hatást, az Alkotmánybíróság értelmezésétől függ. Ahogy arra Chronowsky Nóra rámutatott, a különbség mértéke azon múlik, hogy az Alkotmánybíróság a befogadási kritériumokat mennyire értelmezi szűken.[17] E pont alatt még csak előlegezem, hogy az Alkotmánybíróság lényegesen szűkebben értelmezi a befogadási kritériumokat annál, mintsem a közvetlen panasz az actio popularis helyébe léphetne, a testület ugyanis kifejezetten törekszik a két jogintézmény elhatárolására.[18]

  1. A befogadás kérdésköre

A panasz befogadására vonatkozó szabályozás kialakításakor alapvetően két elméleti kiindulópontja orientálhatta a jogalkotót. Az egyik az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának megoldása, a másik pedig a Német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlata.

Az amerikai megoldás esetén a befogadás teljes mértékben a testület diszkrecionális jogköre,[19] azaz nem a felek érdekeltsége alapján, hanem az ügy súlya, jelentősége, az általános jogfejlődés szempontja alapján dönt a befogadhatóság kérdéséről (case of certiorari).[20] E körben a Legfelsőbb Bíróságnak semmilyen módon nem kell elszámolnia azzal, hogy miért nem fogad be bizonyos ügyeket,[21] mivel a befogadás kritériumait – ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság Szabályzatának 10. pontja[22] rögzíti – a jog nem szabályozza.

A német gyakorlat az amerikai megoldástól eltérően egy jogilag szabályozott befogadási rendszer alapján ítéli meg a befogadhatóság kérdését (Annahme zur Entscheidung)[23]. Ennek alapján az eljárás megindítása határidőhöz kötött, szükséges az alapjogsérelem, amelynek alapvető jelentőségűnek kell lennie, és amely kapcsán a jogorvoslati lehetőségeket kimerítették.[24] A magyar megoldás alapvetően a német gyakorlat alapján lett kialakítva. E rendszerben az Alkotmánybíróság köteles befogadni a panaszt, amennyiben az a jog által lefektetett követelményeknek megfelel.

3.1. A befogadás formai követelményei

A közvetlen panasz befogadhatóságának formai követelményeire vonatkozó szabályokat az Abtv., valamint az Ügyrend tartalmazza. E tekintetben releváns információkat tartalmaz az Alkotmánybíróság honlapján található az alkotmányjogi panaszokra vonatkozó általános, valamint kifejezetten a közvetlen panaszokra tekintettel elkészített tájékoztató is (a továbbiakban: Tájékoztató).

A közvetlen panaszra vonatkozó írásbeli indítványt közvetlenül az Alkotmánybíróságnál kell előterjeszteni [Abtv. 53. § (1)-(2)] az alaptörvény-ellenes jogszabály hatálybalépésétől[25] számított száznyolcvan napon belül (Abtv. 30. §).

A határidő elmulasztásának következményeit nem lehet alkalmazni, ha a beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján hivatali időben benyújtották vagy ajánlott küldeményként postára adták. A beadvány távközlési eszköz útján történő benyújtásának nincs helye [Ügyrend 28. § (1)]. A Tájékoztató felhívja a figyelmet, hogy az „indítványt célszerű postán feladni, de hivatali időben személyesen is be lehet nyújtani az Alkotmánybíróság épületében”.

Fontos kiemelni, hogy az alaptörvény-ellenes jogszabály szűken értelmezett hatálybalépésétől számított száznyolcvan nap elteltével alkotmánybírósági eljárás megindításának nincs helye [Abtv. 30. § (4)], igazolási kérelemmel élni nem lehet,[26] így e határidő objektív, jogvesztő. Ugyanakkor Stumpf István alkotmánybíró a 3264/2012. (X. 4.) AB végzésben megfogalmazott különvéleményében felhívta a figyelmet, hogy az alkotmányjogi panaszok benyújtására vonatkozó határidőszabály értelmezése „súlyos – a jövőbeli joggyakorlatra nézve is potenciálisan kiható – általános problémát vet fel”:[27] „A vizsgált ügyben – és minden olyan későbbi ügyben, ahol a sérelmezett rendelkezés hatálybalépése és alkalmazhatósága, illetve konkrét alkalmazása között legalább száznyolcvan nap eltelik – az Abtv. 30. § (1) bekezdésében foglalt határidő-számítás szigorú nyelvtani értelmezése és az „érintettség” kritériumának a szűk értelmezése (amely az érintettséghez megköveteli a jogsérelem beálltát) együttesen arra az eredményre vezet, hogy a jogszabály hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül az alkotmányjogi panasz aktuális érintettség hiányában (mintegy idő előttiség miatt) nem fogadható be, száznyolcvan napon túl pedig – még ha az indítványozó aktuális érintettsége már fenn is áll – a határidő túllépése miatt”.[28] Ugyanakkor egy a hatályosulás tágabb értelmezését adja az Alkotmánybíróság kivételnek számító 6/2013. (III. 1.) AB határozata, amely szerint a határidő számításánál az alaptörvény-ellenes jogszabályi rendelkezések hatályba lépésének, illetve azoknak az indítványozóra vonatkozó alkalmazásának, hatályosulásának időpontja az irányadó.[29]

Az indítványban meg kell jelölni az indítványozó nevét és lakóhelyét, jogi személy esetén székhelyét, továbbá nem közszereplő indítványozó esetén az indítványnak tartalmaznia kell egy adatkezelési nyilatkozatot [Abtv. 52. § (5)].

A panasznak határozott kérelmet kell tartalmaznia: az indítványozónak meg kell jelölnie (a) azt az alaptörvényi, illetve törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá amely az indítványozó jogosultságát megalapozza, (b) az eljárás megindításának indokait, alkotmányjogi panasz esetén az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét, (c) az Alkotmánybíróság által vizsgálandó jogszabályi rendelkezést, (d) az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit, (e) az indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett jogszabály, jogszabályi rendelkezés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével, valamint (f) a kifejezett kérelmet a jogszabály, jogszabályi rendelkezés megsemmisítésére, illetve az Alkotmánybíróság döntésének tartalmára [Abtv. 52 § (1b)]. Az Alkotmánybíróság által lefolytatott vizsgálat a megjelölt alkotmányossági kérelemre korlátozódik [Abtv. 52. § (2)].

Az indítványhoz csatolni kell mindazon dokumentumokat, amelyet az indítványban foglaltakat igazolják [Abtv. 52. § (4) és (6)].

Az Alkotmánybírósághoz beérkezett indítványokat első körben az előkészítési eljárás keretében a főtitkár vizsgálja meg (Abtv. 55. §; Ügyrend 25-26. §). Ennek keretében a főtitkár az eljárás megindítására való alkalmasságot vizsgálja, azaz, hogy az indítvány megfelel-e minden formai és tartalmi követelménynek. Ha az indítvány az előírt formai és tartalmi követelményeknek nem felel meg, a főtitkár hiánypótlásra hívja fel az indítványozót, aki annak harminc napon belül köteles eleget tenni.

Nem kerül sor az indítvány érdemi elbírálására, amennyiben (a) az indítványozó a hiánypótlási felhívásnak határidőben nem, vagy ismételten hiányosan tesz eleget, (b) az indítvány a törvényes határidőn túli, (c) nyilvánvalóan nem jogosult terjesztette elő, (d) annak elbírálása nyilvánvalóan nem tartozik Alkotmánybíróság hatáskörébe, (e) a beadvány nem minősül indítványnak, vagy (f) az nyilvánvalóan alaptalan. Az Alkotmánybíróságnak az indítvány érdemi vizsgálat nélküli visszautasításáról szóló döntését – a főtitkár javaslatára – az Alkotmánybíróság egyesbíróként eljárva hozza meg.

Az Alkotmánybíróság az Ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról [Abtv. 56. § (1)]. A befogadási eljárásra az Ügyrend 30-31. §-ai vonatkoznak. A panasz befogadhatóságát az előadó alkotmánybíró késedelem nélkül megvizsgálja. Amennyiben a visszautasítás feltételei nem állapíthatók meg, a panaszt be kell fogadni. A tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen az érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, a határidőre, alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, továbbá a res iudicata-ra vonatkozó feltételeket [Abtv. 56. § (2)]. Az Ügyrend 30. § (2) bekezdése alapján, amennyiben az előírt tartalmi feltételeknek nem felel meg, az Alkotmánybíróság visszautasítja a panaszt.

Érdemes res iudicata kérdéskörét megvizsgálni. Az Abtv. 31. § (1) bekezdése alapján, ha az alkalmazott jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés Alaptörvénnyel való összhangjáról az Alkotmánybíróság már döntött, ugyanazon jogszabályra, illetve jogszabályi rendelkezésre és ugyanazon Alaptörvényben biztosított jogra, valamint azonos alkotmányjogi összefüggésre hivatkozással – ha a körülmények alapvetően nem változtak meg – nincs helye az alaptörvény-ellenesség megállapítására irányuló alkotmányjogi panasznak.[30] A szabályozás célja nyilvánvalóan nem más, minthogy az Alkotmánybíróságnak ne kelljen többször ugyanazzal az alkotmányossági problémával foglalkoznia. E feltétel a korábbi alkotmányjogi panasz intézményében létezett ún. első indítványozó kedvezménye elvéhez hasonlít.[31] Ugyanakkor e feltétel rontja az alkotmányjogi panaszok szubjektív alkotmányvédelmi,[32] más szóval jogorvoslati jellegét,[33] amely az amúgy is az objektív alkotmányvédelem felé hajló konkrét panasz esetén még egyértelműbb, még azzal együtt is, hogy a „körülmények alapvető változása” kitétel lehetővé teszi a res iudicata áttörését.[34]

Az Alkotmánybíróság eljárásához jogi képviselő közreműködése nem kötelező, ugyanakkor a Tájékoztató a befogadáshoz szükséges bonyolult formai és tartalmi követelmények miatt javasolja jogi képviselő (ügyvéd, jogvédő társadalmi szervezet, illetve a területileg illetékes kormányhivatal jogi segítségnyújtó szolgálata) szakmai segítségének igénybevételét.

Az Alkotmánybíróság eljárása az Abtv. 54. §-a alapján illetékmentes.

3.2. A befogadás tartalmi követelményei

Az Alkotmánybíróság valamennyi alkotmányjogi panasz kapcsán szigorúan értelmezi a befogadás törvényi kritériumait.[35]

3.2.1. Jogsérelem

Az Abtv. 26. § (2) a) pontja alapján közvetlen panaszt alaptörvény-ellenes jogszabályi rendelkezés által okozott jogsérelem esetén lehet benyújtani. E jogsérelemnek alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek kell lennie (Abtv. 29. §). Az Alkotmánybíróság gyakorlata töretlen abban a tekintetben, hogy közvetlen panaszt megalapozó jogsérelemnek kizárólag az alapvető jogok sérelmét fogadja el.[36]

Az Alkotmánybíróság a 3121/2015. (VII. 9.) AB határozatában kifejtette továbbá, hogy „mindazok az indítványi elemek, melyek nem Alaptörvényben biztosított jog sérelmét állítják, hanem valamely államcél vagy egyéb alaptörvényi rendelkezés megsértésének megállapítására irányulnak, alkotmányjogi panasz keretében nem bírálhatók el” [89]. Ezen érvelés mentén haladt tovább a testület a 23/2016. (XII. 12.) AB határozatában, ahol egy „valódi” alkotmányjogi panasz tárgyában hozott döntés indokolásában foglaltakat idézi: „a jogbiztonság önmagában nem Alaptörvényben biztosított jog, így a B) cikk (1) bekezdésének a sérelmére alkotmányjogi panaszt csak kivételes esetben – a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás, valamint a felkészülési idő hiánya esetén – lehet alapítani” [72]. A jogbiztonság követelményére tekintettel is alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek ítélte az Alkotmánybíróság például a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvénynek a szabadság megváltásához kapcsolódó egy rendelkezését támadó közvetlen panaszt, amelyben az indítványozó a jogbiztonság követelményének sérelmét a kellő felkészülési idő hiányára alapozta.[37]

3.2.2. Érintettség

Az érintettség kérdése a közvetlen panasz kapcsán lényegesen nehezebb kérdés, mint az egyedi ügyhöz kapcsolódó „régi”-, valamint „valódi” alkotmányjogi panasz esetében, hiszen a közvetlen panasz esetén nem beszélhetünk olyan érintettekről, akiknek a jogát vagy jogos érdekét egy bírói döntés közvetlenül érintené.[38]

E kérdés már csak azért is hangsúlyos a közvetlen panasz esetén, mert az érintettség lesz – ahogy arra már utaltam – az egyik kardinális pont, amely elhatárolja e jogintézményt az actio popularistól. A testület a 3105/2012. (VII. 26.) AB végzésében megfogalmazása szerint „[a] kivételes panasz esetében, mivel az közvetlenül a norma ellen irányul, különös jelentősége van az érintettség vizsgálatának, hiszen a panaszos alapjogában való személyes, közvetlen és aktuális sérelme különbözteti meg a kivételes panaszt az utólagos normakontroll korábbi, bárki által kezdeményezhető változatától” (Indokolás [3]).

Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatában német mintára dolgozta ki az érintettség fogalmát,[39]amely hármas követelményrendszert tartalmaz: „a panasz befogadhatóságának feltétele az érintettség, nevezetesen az, hogy a panaszos által alaptörvény-ellenesnek ítélt jogszabály a panaszos (1) személyét, konkrét jogviszonyát (2) közvetlenül és (3) ténylegesen, aktuálisan érintő rendelkezést állapít meg, s ennek következtében a panaszos alapjogai sérülnek”.

3.2.2.1. Személyes érintettség

A testület megfogalmazása alapján[40] személyes érintettség „az érintett saját alapjogában való sérelmét jelenti”, azaz egy jogszabályi rendelkezés[41] alkalmazása vagy hatályosulása a panaszos konkrét jogviszonyát érinti, és ezáltal saját személyét érintő alapjogsérelmet szenved.[42] Ennek megfelelően amennyiben a norma egyes elemeinek más-más a címzettje, a testület minden támadott elem tekintetében külön-külön elvégzi a személyes érintettség vizsgálatát.[43]Ugyanakkor a személyes érintettség akkor is megállapítható, ha – bár a támadott norma címzettje harmadik személy – az indítványozó alapjogi pozíciója és a norma között szoros kapcsolat áll fenn.[44]

A személyes érintettség szűk értelmezésének köszönhető, hogy még érdekképviseleti szerv sem[45] nyújthat be közvetlen panaszt, ha a támadott jogszabályi rendelkezések nem közvetlenül az egyesület tevékenységével kapcsolatos jogaira, tulajdonjogára vonatkoznának.[46] Azon esetekben, ahol jogalkotó olyan cselekményt nyilvánít büntetendővé, amely érinti egy jogi személy tevékenységét, annak lesz elsődleges jelentősége, hogy a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló 2001. évi CIV. törvény 2. §-ában foglaltaknak megfelelően e jogi személlyel szemben közvetlenül alkalmazhatóak-e büntetőjogi intézkedések, vagy sem.[47]

A személyes érintettséget az indítványozónak kell igazolnia a rendelkezésre álló dokumentumok csatolása révén, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amikor az indítványozói igazolás elvárása nem volt ésszerű, vagy elvárható. Előbbire jó példa az Alkotmánybíróság egyházak elismerésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket támadó közvetlen panasz kapcsán meghozott 6/2013. (III. 1.) AB határozata, amelynek indoklásában a tanács rámutatott, hogy „az érintettség indítványozók általi bizonyítására nincs külön szükség”, ha az hiteles forrás alapján (jelen esetben a Magyar Közlöny) igazolható.[48] Utóbbi esetre az Alkotmánybíróság titkos információgyűjtésre vonatkozó jogszabályi rendelkezések elleni közvetlen panasz kapcsán hozott 32/2013. (XI. 22.) AB határozata szolgál példaként, amely szerint olyan esetekben ahol kizárt a megfigyelt személyek utólagos tájékoztatása, az intézkedés alkalmazásának a bizonyítása az indítványozóktól nem elvárható,[49] ráadásul egy ilyen információgyűjtésnek bárki potenciális alanya lehet.[50] A potenciális érintettség alapján egyes eutanáziára vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket támadó közvetlen panasz kapcsán állapította meg a testület, hogy bizonyos egészségügyi helyzetek előreláthatatlansága és „az ember halandó mivolta együttesen megalapozzák minden ember érintettségét”.[51]

3.2.2.2. Közvetlen érintettség

Az Abtv. 26. § (2) a) alapján közvetlen panasz alaptörvény-ellenes jogszabályi rendelkezés alkalmazása, vagy hatályosulása folytán bekövetkező közvetlen, bírói döntés nélküli jogsérelem esetén indítványozható. E rendelkezés azonban számos értelmezési nehézséget vet fel.[52]

A közvetlen érintettség elsődlegesen nem más, minthogy a támadott norma formális jogalkalmazói döntés közbejötte nélkül, közvetlenül vezet az indítványozó jogsérelméhez.[53] További fontos követelmény, hogy a támadott jogszabályi rendelkezésnek magának kell érintenie az indítványozó alapjogát,[54] valamint, hogy a támadott norma érvényesüléséhez ne legyen szükség konstitutív hatályú végrehajtási aktusra, ugyanis ilyen esetben ezen aktust lenne szükséges megtámadni.[55] Összességében tehát az olyan kógens, kivételt nem engedő rendelkezések támadhatóak közvetlen panasz keretében, amelyek minden hatósági vagy bírói jogalkalmazói döntés nélkül kihatással vannak az indítványozóra.[56]

Amennyiben az alapjog-sértő helyzetet kényszerű önkéntes jogkövető magatartás idézi elő, nem várható el, hogy a jogalanyok jogsértéssel adjanak okot egy támadható eljárás megindítására.[57]

3.2.2.3. Aktuális (tényleges, jelenvaló) érintettség

„Az aktuális érintettség követelménye azt jelenti, hogy az érintettségnek az alkotmányjogi panasz benyújtásakor fenn kellett állnia. Azt, hogy az indítványozó aktuális sérelme fennáll-e, csak konkrét esetben lehet eldönteni”.[58] A kérdés tehát az, hogy a közvetlen érintettség az indítvány benyújtásakor megáll-e.[59]

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a bírák nyugdíjkorhatárra vonatkozó egyes jogszabályi rendelkezéseket támadó közvetlen panasz tárgyában hozott 33/2012. (VII. 17.) AB határozatában kiterjesztette az aktuális érintettség fogalmát: „az érintettség abban az esetben is megállapítható, ha jogszabály alkalmazására, érvényesítésére szolgáló cselekmények még nem történtek, de jogszabály erejénél fogva olyan jogi helyzet keletkezett, amelyből egyértelműen következik, hogy a panaszolt jogsérelem közvetlenül belátható időn belül kényszerítően bekövetkezik”.[60]

3.2.3. Jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás hiánya, vagy annak kimerítettsége

A közvetlen panasz befogadhatóságának további elengedhetetlen feltétele, hogy az indítványozó kimerítse a rendelkezésre álló jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati lehetőségét [Abtv., 26. § (2) b)]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján elmondható, hogy e rendelkezés értelmezése nem teljesen következetes. Az e körben kiinduló pontul szolgáló a 33/2012. (VII. 17.) Ab határozat értelmezése alapján a „jogsérelem orvoslására szolgáló” fordulat arra utal, hogy a jogorvoslati eljárásnak alkalmasnak kell lennie a jogsérelem orvoslására. Nem lehet tehát jogorvoslati lehetőségként értékelni, ha egy jogorvoslati eljárás pusztán formális, de ténylegesen nem alkalmas a közvetlen panasszal támadott jogi norma által okozott jogsérelem orvoslására.[61] Közvetlenül e határozatnak az álláspontját viszi tovább például a közjegyzői szolgálat bizonyos életkorhoz kötött megszűnéséről szóló egyes törvényi rendelkezések tárgyában hozott 3244/2014. (X. 3.) AB határozat is [18]. Hasonló logika érvényesül olyan esetekben, amikor az Abtv. 1. § a) pontja szerinti „egyedi ügy” csupán jogsértéssel lehetne létrehozható.[62] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem várható el a panaszosoktól az, hogy „jogsértéssel eljárás megindítására adjanak okot annak érdekében, hogy alkotmányjogi panasszal élhessenek”.[63] Ilyen esetekben ugyanis a jogsértéssel létrehozott egyedi ügyhöz kapcsolódó jogorvoslati lehetőségek a támadott jogi norma tekintetében pusztán formálisak.[64] Ennek megfelelően olyan esetekben, ahol egy korábban nem büntetendő cselekményt bűncselekménynek minősít a jogalkotó (különösen, „ha a büntetendővé nyilvánított magatartás közvetlenül valamely alapjog korlátozását jelenti”), szintén nem szükséges és nem elvárható, hogy az érintett személy – figyelemmel „büntetőeljárás ultima ratio jellegéből, stigmatizáló, és más jogviszonyokra azonnal kiterjedő” hatására – vállalja a büntetés kockázatát.[65]

A fentiekhez képest merőben más álláspontra helyezkedett az Alkotmánybíróság a közigazgatási jogviták körében hozott döntések kapcsán. Ahogy arra többen is felhívják a figyelmet, az Alkotmánybíróság számos esetben nem vizsgálta a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőség alkalmasságát, hatékonyságát.[66] Ilyen eset volt például a Budapest Főváros XV. Kerület Rákospalota, Pestújhely, Újpalota Önkormányzata Képviselő-testületének az önkormányzat tulajdonában lévő közterületek használatáról és rendjéről szóló 40/2002. (XII.20.) sz. rendeletének egy pontját támadó közvetlen panaszt visszautasító 3221/2012. (IX. 17.) AB végzés, vagy az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. számú törvény egy rendelkezését támadó közvetlen panaszt visszautasító 3227/2012. (IX. 28.) AB végzés, de ilyen eset volt a járások kialakításáról valamint egyes ezzel összefüggő törvények módosításáról szóló 2012. évi XCIII. törvény egy rendelkezését támadó panaszt visszautasító 3068/2016. (IV. 11.) AB végzés is. Ezen esetekben annak ellenére utasította vissza a közvetlen panasz befogadását a testület arra hivatkozva, hogy az indítványozó nem merítette ki a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeit, hogy e lehetőségek a támadott rendelkezésekkel okozott jogsérelmek orvoslására nem voltak alkalmasak. Ilyen és ezekhez hasonló esetekben ugyanis a jogorvoslati fórumok[67] (végső soron a bíróságok) döntéseiket azon hatályos normákra alapozzák, amelyek közé a támadott rendelkezések is tartoznak, tehát e jogorvoslati lehetőségek ritkán lesznek alkalmasak az okozott jogsérelem orvoslására.[68]

  1. Összegzés

Összességében elmondható, hogy a közvetlen panasz az Alaptörvényben biztosított valamely jog megsértésnek olyan szubszidiárius jogorvoslati lehetősége, amely kifejezetten azokra az esetekre fókuszál, amelyekben nem beszélhetünk az Abtv. szerinti egyedi ügy meglétéről, sem az alkotmányos jogsértés orvoslására alkalmas egyéb jogorvoslati lehetőségek létéről. Utóbbi tekintetében ugyanakkor nem következetes a testület gyakorlata, így bizonyos közigazgatási tárgyú jogsérelmek esetén azon esetekben is szükséges kimeríteni valamennyi rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőséget, ha egyértelmű, hogy azok nem alkalmasak az előadott jogsérelem orvoslására.

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a befogadási kritériumokat a testület mind formai, mind tartalmi értelemben szűken értelmezi, erősítve ezzel a közvetlen panasz szubjektív jogvédelmi jellegét, messze helyezve azt a korábbi actio popularis intézményétől. Az absztrakt, objektív jelleg ugyanakkor mindezek mellett is jelen van, hiszen a vizsgálat tárgya maga a sérelmet okozó jogszabály, a cél pedig végső soron az Alaptörvény érvényesülése, nem pedig a konkrét jogsérelem orvoslása. Az indítványozó „személyes, közvetlen és aktuális” sérelme, mint befogadási kritérium is – az alapvető alkotmányjogi jelentőség követelményére figyelemmel – elsődlegesen arra szolgál, hogy valóban olyan esetekben folytasson le vizsgálatot a testület, amikor egy konkrét jogviszonyban ténylegesen felmerülnek alkotmányossági aggályok; maga a jogsérelmet orvosló hatás járulékos.

[1]           E tanulmány „Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései” c. szakcikkem [In Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések. HVG-ORAC, Budapest, 2019.] frissített és kiegészített változata.

[2]                Sólyom László: Az Alkotmánybíróság hatáskörének sajátossága. Tanulmány és ajánlás Benedek Ferencnek. In Sólyom László: Az Alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 164.

[3]                Ez még abban az esetben is igaz, ha az Alkotmánybíróság kizárólag alkotmányossági szempontokat vehet figyelembe döntései meghozatala során, ld. pl. Cservák Csaba: Sajátos alkotmánybírósági modellek. Jogelméleti Szemle, 2015/3. szám, 66., Csink Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz. Pázmány Press, Budapest, 2014. 110-118., Chronowski Nóra: Alkotmányjogi Panasz és alkotmányvédelem. Fundamentum, 2014/1-2. szám, 91-95.

[4]                A jogirodalomban az egyes alkotmányjogi panaszok elnevezése nem egységes. Csink 2014 i.m., 113., Sulyok Tamás – Szakály Zsuzsa: Az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegének bővülése. In Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Tanulmányok a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar oktatóinak tollából. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016. 361., Cservák Csaba: Az Ombudsmantól az Alkotmánybíróságig, Az alapvető jogok védelmének rendszere. Lícium-Art, Debrecen, 2013. 126-127.; Cservák Csaba: A régi alkotmányjogi panasz hiányosságának szemléltetése. Jogelméleti Szemle, 2016/4. szám, 13-14., Chronowski (2014) i.m., Köblös Adél: A kivételes panasz szerepe az alkotmányos jogok védelmében. In Tóth Judit (szerk.): Ünnepi Kötet dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára. Acta Universitatis Szegediensis Acta Juridica et Politica, Szeged, 2015. 184., etc.

[5]           A hazai alkotmányjogi panaszok befogadása tekintetében hasznos tanulságként szolgálnak a jogintézmény német tapasztalatai. Ld. AratóBalázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére. In Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, Magyarország. HVG-ORAC, Budapest. 2019. 502-515., ill. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről. Jogelméleti szemle, 2020/2. szám, 3-14.

[6]           Cservák (2013) i.m., 127.; Cservák (2016) i.m., 13-14.

[7]           Csink (2014) i.m., 114.

[8]           3367/2012. (XII. 15.) AB végzés [13]

[9]                vö.: Bitskey Botond – Török Bernát (szerk.): Az Alkotmányjogi panasz kézikönyve. HVG-ORAC, Budapest, 2015. 159.; Köblös (2015) i.m., 184-185.; Naszladi Georgina: Az alkotmányjogi panasz kivételes esete. Jogtudományi Közlöny, 2012/11. szám, 472-473.; Szalbot Balázs: Az alkotmányjogi panasz legújabb kérdései – A közvetlen panasz. De iurisprudentia et iure publico, Jog- és Politikatudományi Folyóirat, 2013/2. szám, 8.

[10]              pl. Chronowski (2014) i.m., 91., Köblös (2015) i.m., 185., Fröhlich Johanna: Az Abtv. 26.§ (2) bekezdése szerinti, közvetlenül a jogszabályok ellen benyújtható alkotmányjogi panaszok befogadhatósága. Alkotmánybírósági Szemle, 2013/1. szám, 90-91., etc.

[11]              Kukorelli István – Papp Imre (et. al.): Az Alkotmánybíróság. In Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I., Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 454.

[12]              Sulyok-Szakály (2016) i.m., 360.: E cél terelte „az absztrakt út felé” „a testületi munka fő vonalát”, amely eredményeként a normakontroll függetlenedett az indítványozótól is; Az Alkotmánybíróság absztrakt arcélének alakulásáról ld. Sólyom (2001) i.m., 161-175.

[13]              Tóth J. Zoltán: Változások a magyar alapjogi bíráskodásban: Normatív és jogszociológiai elemzés. Jogelméleti Szemle, 2016/1. szám, 132.

[14]              Sólyom (2001) i.m., 168.

[15]              Sulyok-Szakály (2016) i.m., 362.

[16]              Tóth (2016) i.m., 132-133., European Commission for Democracy through Law (Venice Commission): Opinion on three legal questions arising in the process of drafting the new Constitution of Hungary. (Opinion no. 614/2011, CDL-AD(2011)001), 58. pont, 59. pont, Kilényi Géza úgy fogalmazott: „Legfőbb ideje volt tehát az actio popularis felszámolásának és az absztrakt normakontrollt kezdeményezők körének keretek közé szorításának.”, Kilényi Géza: Az alkotmánybíráskodás külföldön és nálunk. Új Magyar Közigazgatás, 2012/7-8. szám, 40.

[17]              Chronowski (2014) i.m., 91.

[18]              Gárdos-Orosz Fruzsina: A befogadási eljárás jelentősége az új alkotmánybírósági eljárásban. Jogi Iránytű, 2012/3. szám, 38., 32/2013. (XI. 22.) AB hat. [18], 3110/2013. (VI. 4.) AB hat. [27], 3123/2015. (VII. 9.) AB vég. [12], 3198/2015. (X. 14.) AB vég. [13]

[19]              Sulyok-Szakály (2016) i.m., 362.

[20]              Sulyok-Szakály (2016) i.m., 362., Kukorelli (2007) i.m., 442.

[21]         Vissy Beatrix: Megkötözött szabad kezek. Funadmentum, 2014/1-2. szám, 82.

[22]         „Review on a writ of certiorari is not a matter of right, but of judicial discretion.”

[23]              Gesetz über das Bundesverfassungsgericht (Bundesverfassungsgerichtsgesetz – BVerfGG), § 93.

[24]              Sulyok-Szakály (2016) i.m., 362.

[25]              Amelyet az Alkotmánybíróság szűken értelmez. ld. pl. 3264/2012. (X. 4.) AB vég. [2]

[26]              Bitskey-Török (2015) i.m., 156.

[27]              3264/2012. (X. 4.) AB vég. [8]

[28]              3264/2012. (X. 4.) AB vég. [12], A kérdésről ld.: Köblös (2015) i.m., 191., Pozsár-Szentmiklósy Zoltán: Az Alkotmánybíróság végzése a széksértésről – A határidő-számítás és a közvetlen alkotmányjogi panasz befogadhatóság. Jogesetek Magyarázata 2013/1. szám, 30-32.

[29]              6/2013. (III. 1.) AB hat. [44]., Bitskey-Török (2015) i.m., 179.

[30]              Az Alaptörvény negyedik módosítása alapján a 2012. január 1-jét megelőzően született alkotmánybírósági határozatok tekintetében nem beszélhetünk res iudicata-ról, ugyanakkor a testület ilyen esetekben a visszautasítást az „alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés” hiányára alapozta. ld. Gárdos-Orosz (2012) i.m., 37-39., Bitskey-Török (2015) i.m., 154-155.

[31]         Cservák (2013) i.m., 190., Cservák (2016) i.m., 16.

[32]              A 3367/2012. (XII. 15.) AB végzésben az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt „az egyéni, szubjektív jogvédelem” eszközeként határozza meg, ahol a cél „a ténylegesen jogsérelmet okozó alaptörvény-ellenes jogszabály, illetve alaptörvény-ellenes bírói döntés által okozott jogsérelem orvosolása”, amelyhez másodlagos célként kapcsolódik a „későbbiekben előforduló hasonló jogsértések megelőzése és ennek révén egyben az alkotmányos jogrend objektív védelme”. [13]

[33]              Főként arra tekintettel, hogy nincs lehetőség kizárólag alkalmazási tilalom kimondására, ld. Naszladi Georgina: Veszélyben az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellege. Kommentár az Alkotmánybíróság 3042/2013. (II. 28.) AB végzéséhez, Fundamentum, 2013. 1. szám, 76-83.

[34]              ld. Naszladi (2013) i.m., 82-83.

[35]              Igaz ez főleg a határidő, valamint az érintettség tekintetében, amelynek oka az alkotmányjogi panasz szubjektív jogvédelmi jellegében keresendő, ld. pl. 3367/2012. (XII. 15.) AB végz. [13]-[14], amelyet legutóbb a 3194/2020. (VI. 11.) AB határozat erősített meg.

[36]              33/2012. (VII. 17.) AB hat. [61], 3367/2012. (XII. 15.) AB vég. [15], 3110/2013. (VI. 4.) AB hat. [27], 3050/2013. (II. 28.) AB vég. [20], 23/2016. (XII. 12.) AB hat. [71], etc., E kérdéskör aggályos jellegéről ld. Cservák (2013) i.m., 128.

[37]         3378/2019. (XII. 19.) AB hat. [15]

[38]              Gárdos-Orosz (2012) i.m., 38.

[39]              Köblös (2015) i.m., 187., Fröhlich (2013) i.m., 91., Bitskey-Török (2015) i.m., 162.

[40]              3110/2013. (VI. 4.) AB határozat [28]

[41]              Az egész jogszabályt támadni nem lehet: ha a panaszos nem jelöli meg a sérelmes rendelkezéseket, az érintettség nem állapítható meg, ld. pl. 3049/2013. (II. 28.) AB hat. [13], 3054/2013. (II. 28.) AB vég. [9]

[42]              ld. Bitskey-Török (2015) i.m., 162-167.

[43]          G. Karácsony Gergely: A közvetlen alkotmányjogi panasz a magyar jogrendszerben. In Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban. HVG-ORAC, Budapest, 2019. 188-205.

[44]              3110/2013. (VI. 4.) AB határozat [28]

[45]              Általában véve szervezet csupán a közvetlenül a szervezeti működés és joggyakorlás körében felmerülő jogsérelem esetén indítványozhat közvetlen panaszt, ld. pl. 3027/2013. (II. 12.) AB vég.; Az önkormányzatok is csak saját alapjogaik tekintetében élhetnek az indítványozás lehetőségével, ld. pl. 3050/2013. (II. 28.) AB vég. [18]-[21]

[46]              3238/2012. (IX. 28.) AB végzés [3], ld. Vincze Attila: Az Alkotmánybíróság határozata a pénznyerő gépek betiltásáról – A vállalkozás szabadsága és a bizalomvédelem. Jogesetek Magyarázata 2014/1. szám, 11.: „Az indítványozói jog kapcsán az Alkotmánybíróság továbbra is, hasonlóan a Hálózati Gyógyszertárak Szövetsége ügyéhez, elutasítja azt, hogy közvetlenül érintett helyett saját nevében egy érdekképviseleti szerv nyújtsa be az alkotmányjogi panaszt […]. Ezt az eljáráshatékonysági szempontok alapján lehet vitatni, különösen olyan sok érintett esetén, mint a nyerőgépek vagy a patikák liberalizációjának megszüntetése ügyében, de dogmatikailag elfogadható megoldásnak tekinthető.”

[47]         3/2019. (III. 7.) AB határozat [37]-[44], ebben az ügyben az Amnesty International Magyarország a Jogellenes bevándorlás elősegítése, támogatása bűncselekmény törvényi tényállása alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól, amely a panaszt befogadta (majd azt, mint nem megalapozott, elutasította).

[48]              6/2013. (III. 1.) AB hat. [50]

[49]              32/2013. (XI. 22.) AB hat. [32]

[50]              32/2013. (XI. 22.) AB hat. [31]

[51]              24/2014. (VII. 22.) AB hat. [60]

[52]              ld. Köblös (2015) i.m., 188-189., Naszladi (2012) i.m., 472-473. , Szalbot (2013) i.m., 9-11., Tóth J. Zoltán: Az egyéni (alap)jogvédelem az Alkotmányban és az Alaptörvényben (I. rész). Közjogi Szemle, 2012/3. szám, 14.

[53]              Bitskey-Török (2015) i.m., 168.; „Nem állapítható meg az indítványozó érintettsége akkor, ha a támadott jogszabályi rendelkezés az indítványozóval szemben nem került alkalmazásra, vagy annak hatályosulása őt közvetlenül nem érintette, azaz jogsérelme nem következett be, illetve nem aktuális” (3170/2015. (VII. 24.) AB végzés, Indokolás [11]).

[54]              3110/2013. (VI. 4.) AB hat. [30]

[55]              32/2013. (XI. 22.) AB hat. [34], 3110/2013. (VI. 4.) AB hat. [30], 3123/2015. (VII. 9.) AB vég. [12], legutóbb 3194/2020. (VI. 11.) AB hat. [14]

[56]              Bitskey-Török (2015) i.m.,168.

[57]              3208/2013. (XI. 18.) AB hat. [30]: „A panaszos gazdasági társaságokat kétségkívül közvetlenül érinti is a kifogásolt szabályozás. A Kkt. 12. §-ának szabályai miatt vállalkozási tevékenységük (közúti reklámok kihelyezése és bérbeadása) feltételrendszere megváltozott. Megállapítható, hogy a másik feltétel, a megfelelő jogorvoslat hiánya is teljesül. A kifogásolt törvényben és rendeletben előírt kötelezettségek teljesítése ellen nincs a jogsérelmet elhárítani képes jogorvoslat. A Kkt. és a Korm. rendelet szabályait a jogalanynak (a panaszos társaságoknak) kell tevőlegesen végrehajtania, mivel a tilalom betartása tőle a reklámok felszámolását kívánja. Ha nem teszi, a már említett szankciók alkalmazhatók ellene. Nem várható el azonban a panaszosoktól az, hogy jogsértéssel eljárás megindítására adjanak okot annak érdekében, hogy alkotmányjogi panasszal élhessenek.”

[58]              3110/2013. (VI. 4.) AB hat. [31]

[59]              3090/2012. AB vég. [6]: „Az indítványozóval szemben a hivatkozott rendelkezés nem került alkalmazásra, és annak hatályosulása sem érintette közvetlenül. A nyugdíj megállapításának a Tny. 18. § (2a)–(2c) bekezdésében foglalt feltételei akkor vizsgálhatók, ha az igénylő nő a negyven év jogosultsági időt megszerezte – függetlenül attól, hogy abba mely jogcímen járó ápolási díjban eltöltött idő számít bele, illetőleg hogyan alakul a kereső tevékenység és ápolási díj aránya –, ami az indítványozó életkorára tekintettel jelen esetben kizárt. Amennyiben pedig a nyugdíjat az adott feltételek mellett igényelné, úgy az e tárgyban hozott határozat elleni jogorvoslati lehetősége kimerítését követően (közigazgatási perben hozott jogerős döntés ellen) lenne helye az Abtv. 26. § (1) bekezdése alapján alkotmányjogi panasz előterjesztésének.”

[60]              33/2012. (VII. 17.) AB hat. [66]

[61]         33/2012. (VII. 17.) AB hat. [60]

[62]         Köblös (2015) i.m., 190.; 3208/2013. (XI. 18.) AB hat. [30]

[63]         3208/2013. (XI. 18.) AB hat. [30]

[64]         Ez az álláspont jelenik meg: 3149/2013. (VII. 24.) AB hat. [11]

[65]          3/2019. (III. 7.) AB határozat [35]. Érdekességként megemlítendő, hogy Czine Ágnes alkotmánybíró a határozat e levezetését nem tartja elfogadhatónak, mivel – álláspontja szerint – a testület korábbi gyakorlata alapján önmagában nem lehetne elegendő, hogy „a támadott normának visszatartó, valamely magatartást befolyásoló hatása van”, szükséges lenne ugyanis, hogy a támadott norma közvetlenül váltson ki joghatást az érintett személy valamely jogviszonyában.

[66]         Bitskey-Török (2015) i.m., 176-178., Köblös, 190-191., Bencsik András – Naszladi Georgina: Alkotmányjogi panasz a közigazgatási hatósági eljárásban – avagy a bírósági felülvizsgálat jogorvoslati jellegének alapjogvédelmi relevanciái. Közjogi Szemle, 2013/3. szám, 24-30., Fröhlich (2013) i.m., 96.

[67]         Sajátos esetkör, ha az alapul szolgáló ügy egyfajta speciális közigazgatási eljárás, külön jogorvoslati fórumokkal, így például közbeszerzési eljárás. Ld. Arató Balázs: A közbeszerzési jogorvoslat története a rendszerváltozástól. Jogelméleti szemle, 2015/3. szám, 2-33., ill. Arató Balázs: A közbeszerzési jog hazai története a 20. század közepéig. Jogelméleti szemle, 2017/2. szám, 2-12.

[68]         A közigazgatási hatósági döntések bírósági felülvizsgálata kapcsán ld. Bencsik-Naszladi (2013) i.m., 28-29.

Regős Franciska: A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat kapcsolata más nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségekkel

Bevezető

A környezeti hatásvizsgálat először az USA-ban került bevezetésre az 1969-ben elfogadott nemzeti környezetpolitikai törvénnyel (National Environmental Policy Act, röviden NEPA).[1] A NEPA az Egyesült Államok válasza volt az egyre fokozódó környezeti ártalmakra.[2] A NEPA azon az elven alapul, hogy a társadalmi és gazdasági jólét összekapcsolódik a környezettel.[3] Ösztönzi azokat az erőfeszítéseket, amelyek megelőzik vagy megszüntetik a környezeti károkat,[4] így elsőként követelte meg a szövetségi létesítményektől a környezeti hatásvizsgálati tanulmány elkészítését.[5] Ennek a tanulmánynak figyelembe kell vennie a tevékenység környezetre gyakorolt hatásait és a tervezett tevékenység alternatíváit is.[6]

A környezet védelme iránti érdek erősödésének köszönhetően, a NEPA-t követően a környezeti hatásvizsgálati eljárás széleskörűen elterjedt a nemzeti és a nemzetközi jogban egyaránt. 1992-ben bekerült az ENSZ Rio de Janeiroban megrendezett Környezet és fejlődés címet viselő konferencia eredményéül elfogadott nyilatkozatba.[7] Azóta milyen változásokon ment keresztül a környezeti hatásvizsgálat? Mire kötelezi az államokat? Mi a nemzetköz környezetvédelmi jogban elfoglalt helye? Milyen összefüggések, kapcsolódási pontjai vannak más, nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségekkel? Jelen tanulmány első részében ismertetésre kerül többek között a környezeti hatásvizsgálat fogalma és célja, míg a második felében a nemzetközi környezetvédelmi jog olyan kötelezettségeivel való kapcsolatának vizsgálatára kerül sor, mint a megelőzés.

 

A környezeti hatásvizsgálatról általában

A környezeti hatásvizsgálat fogalma

A környezeti hatásvizsgálat egy környezetvédelmi eszköz, amely jó példája a komplex szemléletmódnak.[8] Lényegét tekintve, egy olyan kötelezettség, amely arra szólít, hogy álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk át a cselekményünk környezetet érintő következményeit, még mielőtt cselekednénk.[9] Bándi Gyula megfogalmazása szerint környezetvédelmi hatásvizsgálat minden olyan eljárás, amely „során a döntéshozatal megalapozása érdekében előre meghatározott formában, átfogóan vizsgálják a döntés várható környezeti hatásait.”[10] Egy olyan sajátos, multidiszciplínáris eljárás, amely sokféle szakértelmet követel meg,[11] mint a természet, egészség-, gazdaságtudományi, műszaki, stb. ismereteket és módszereket.[12] Egy rendszerezett és integratív eljárás, amely valamilyen projekt, tevékenység természetes és a mesterséges környezetre várhatóan gyakorolt hatásainak értékelését végzi.[13] Úgy is jellemezhetjük, mint egy előrelátó, átfogó döntéstámogató eszközt, amelynek közvetlen célja, hogy a döntéshozókat az új projektek, tervek, rendelkezések környezetre gyakorolt következményeiről információval lássa el. A tevékenység lehetséges hatásainak megfontolására kötelez, még mielőtt döntés születne arról, hogy az adott javaslat, illetve projekt a folytatásra engedélyt kap-e vagy sem.[14] A környezeti hatásvizsgálat kötelezettséges tehát megköveteli, inter alia, egy környezeti hatásvizsgálati tanulmány elkészítését, amely részletesen kitér a környezetet érintő jelentős hatásokra.[15] Az UNEP úgy definiálja, mint egy eljárást, illetve a tervezett tevékenységre vonatkozó vizsgálatot, amely szem előtt tartja a környezetbarát és fenntartható fejlődést.[16]

 

A környezeti hatásvizsgálat célja

A környezeti hatásvizsgálat a döntéshozatalt kívánja támogatni. Segítségre szolgál a projekt környezetre gyakorolt hatásainak azonosításában. Célja, hogy a döntéshozókat megfelelő információval lássa el döntésük környezetre gyakorolt hatásairól. Arra tervezték, hogy segítséget nyújtson a döntéshozatalban olya módon, hogy megfelelő információkkal lássa el a döntéshozókat az adott projekt környezetet érintő hatásairól, alternatívákról és a negatív hatások csökkentésének eszközeiről.[17] Így a megfelelően használt környezeti hatásvizsgálati eljárás végül jól informált döntéshez vezet.[18] Ez nem feltétlenül vezet a tevékenység folytatásának megakadályozásához. Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor a projekt engedélyezésre vagy megkezdésre kerül, az a környezetet érintő hatások teljes tudatában történik, így megelőző lépéseket tehetünk. Ha tudjuk mivel állunk szemben, változtatásokat végezhetünk a tervezett tevékenységen, ezzel csökkenthetjük a környezetet ért kockázatokat és hátrányokat.[19]

A környezeti hatásvizsgálat kötelezettségének végső célja a környezeti károk megelőzése és a fenntartható fejlődés elősegítése.[20] A fenntartható fejlődést úgy lehet megfogalmazni, mint olyan fejlődést, amely képes kielégíteni a jelen szükségleteit, anélkül, hogy az veszélyeztetné a jövő generációk szükségleteit.[21] Az életminőség fenntartását, a természetes erőforrások folyamatos elérését és végső soron a maradandó környezeti károk elkerülését célozza.[22] Ennek elérése érdekében a környezetre nézve káros tevékenységeket a lehető legjobban kell kezelni: a környezeti hatásvizsgálat ehhez lényeges segítséget nyújt. Bizonyos esetekben ez a tevékenységek engedélyezésének elutasításához, vagy a projekt megváltoztatásához vezet. Könnyebb a várható káros hatásokkal még a tervezés során számolni, mint a kivitelezést követően. A megelőzés mindig jobb, mint a helyrehozás. Phoebe Okowa megfogalmazása szerint, minden esetben cél, hogy biztosítva legyen, hogy a tevékenység a környezetre nézve a legkevésbé ártalmas módon kerüljön folytatásra.[23]Mind a környezeti hatásvizsgálat, mind a notifikáció és konzultációs kötelezettség ezt a célt szolgálja.

 

A környezeti hatásvizsgálat tartalma

Az államok többségének joga tartalmaz valamilyen hatásvizsgálati kötelezettséget, azonban ebből nem feltétlenül következik, hogy az a határon átterjedő környezeti hatásvizsgálatra is kiterjed. Ennek oka, hogy a jogszabályok nem mindig követelik meg, hogy a projektet tervező állam környezetét érintő hatások vizsgálata mellett a határon túli hatások figyelembevételét is.[24]

A környezeti hatásvizsgálatot érintő egyezmények közül érdemes az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról szóló Espooi egyezményt,[25] (bár regionális egyezmény) amely részletesen meghatározza a környezeti hatásvizsgálatra vonatkozó követelményeket.[26] E tekintetben kivételesnek tekinthető, mivel pontos felsorolást ad a környezeti hatásvizsgálat szükséges elemeit tekintve.[27] A Nemzetközi Bíróság a papírgyár ügyben és a Costa Rica c. Nicaragua ügyekben hozott ítélete viszont az államok feladataként tartja számon a környezeti hatásvizsgálat pontos tartalmának meghatározását.[28] E szerint, minden államnak saját magának kell meghatároznia a nemzeti jogban vagy az engedélyezési eljárásában a környezeti hatásvizsgálat tartalmát minden egyes esetben, figyelembe véve a tervezett tevékenység természetét, nagyságát és a környezetre gyakorolt negatív hatását.[29] Ez nem jelenti azt, hogy a környezeti hatásvizsgálat tartalmának meghatározása egyedül az államoktól függ: Boyle szerint ez csupán a 2001-es megelőzési tervezetet tükrözi.[30] A tervezet bár a környezeti hatásvizsgálat tartalmának meghatározását szintén az államok feladatkörébe utalja, viszont felhívja a figyelmet arra is, hogy a környezeti hatásvizsgálatnak nemcsak az államok területére, de a tevékenység határon átterjedő környezeti hatásaira is ki kell terjednie.[31] Tehát minden esetben ki kell térnie nemcsak a személyeket és tulajdont ért következményekre, de más államok környezetére gyakorolt hatásokra is.[32] Ez azt jelenti, hogy bármit is követel meg a nemzeti jog, a nemzetközi jog követelménye, hogy a környezeti hatásvizsgálat magában foglalja legalább a tevékenység emberekre, tulajdonra és más államok környezetére gyakorolt hatásokra. Ha a nemzeti jog nem biztosítja az ilyen vizsgálatot, akkor az elkerülhetetlenül a környezeti hatásvizsgálat megsértését eredményezi.[33]

 

A környezeti hatásvizsgálat nemzetközi jogi státusza

Vita nélküli, hogy a határokon átterjedő hatások előzetes felmérése, vagy másképpen, a környezeti hatásvizsgálat kötelezettsége nemzetközi környezetvédelmi jog részét képezi-e. A kötelezettség forrásának a szerződéseket és a szokást jelölhetjük meg.[34] A környezeti hatásvizsgálat számos nemzetközi egyezményben megjelenik, mint például a Biológiai Sokféleség Egyezményben (14. cikk), az 1982-ben elfogadott tengerjogi egyezménybn (UNCLOS 206. cikk) és az Espooi egyezményben is. Felelhető továbbá a Riói Nyilatkozat 17. elvében is, mely szerint környezeti hatástanulmányokat kell készíteni az olyan tevékenységekre nézve, melyeknek nagy valószínűséggel jelentős mértékű káros hatása lehet a környezetre, és amelyek az illetékes nemzeti hatóságok döntésétől függnek.

Érdemes itt megemlíteni a Nemzetközi Bíróság Papírgyár ügyben hozott ítéletét is, melynek egyik legfontosabb újdonsága, hogy ez volt az első eset, amikor a környezeti hatásvizsgálat kötelezettségét nem pusztán szerződéses kötelezettségként, hanem a nemzetközi jog általános követelményeként került rögzítésre. Mi több, az ítélet kimondja, hogy a tevékenység megkezdését követően is folytatódnia kell a környezeti hatásvizsgálatnak.[35]

Kapcsolata más nemzetközi jogi kötelezettségekkel

A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat kötelezettsége több, a nemzetközi környezetvédelmi jogot átható kötelezettséggel összefüggésbe hozható. Ezek közé tartozik többek között a sic utere tuo, a megelőzés, az elvárható gondosság, végül a notifikáció és konzultációs kötelezettség. Az alábbiakban, ezeknek a nemzetközi követelményeknek a vizsgálatára kerül sor.

 

Sic utere tuo ut alienum non laedas maxima

A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat szoros kapcsolatban áll a sic utere tuo ut alienum non laedas angolszász jogi maximával, melynek jelentése: úgy használd a sajátodat, hogy azzal ne sértsd másét.[36]  Ez azért érdekes számunkra, mivel ebből vezethető le a szennyezés vagy környezeti ártalom megelőzésére, csökkentésére vagy ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség,[37] amelynek segítségére szolgál a környezeti hatásvizsgálat.

A joggal való visszaélést kifejező sic utere tuo elv[38] továbbgondolását jelentő jó szomszédság elvéből és a károkozás tilalmának követelményéből ered, hogy az államok nem végezhetnek, illetve engedélyezhetnek olyan tevékenységeket a területükön vagy egyéb, más államokkal közösen használt területen, amelyek hátrányosan érintik más államok jogait vagy kárt okoznak más államok területén.[39]

Ennek, a mára már alapvető nemzetközi környezetvédelmi jogi elvnek a kimunkálásához a nemzetközi ítélkezési gyakorlat jelentősen hozzájárult. Az elv a környezeti károkkal kapcsolatban egészen visszavezethető a híres Trail Smelter ügyig[40], melyben az eljáró választottbíróság a maximát a következő módon fejlesztette tovább: kimondta, hogy „a nemzetközi jog elvei alapján […] egyetlen államnak sincs joga ahhoz, hogy területét arra használja, vagy területének használatát oly módon másnak arra engedje meg, hogy valamely másik államnak vagy annak területén, avagy az abban lévő személyeknek vagy ott lévő tulajdonban füst által jogsértést okozzon, ha ennek komoly következményei vannak, és a jogsérelmet világos és meggyőző bizonyítékok támasztják alá.”[41] Ez nagyban befolyásolta a nemzetközi környezettárgyú ügyekben hozott ítélkezést, és a nemzetközi jogalkotást egyaránt.[42] A Nemzetközi Bíróság által tárgyalt Korfu-szoros ügyben[43] ez megerősítésre került, mely szerint „egyetlen állam sem használhatja területét más állam jogainak rovására”[44] A Spanyolország és Franciaország közötti, Lanoux-tó[45]ügy eldöntésére 1957-ben született választottbíróság érvelése is a sic utere tuo elvét erősíti, amikor kimondja, hogy az államoknak joguk van saját területükön az erőforrásaikat kiaknázni, azonban ezt csak addig tehetik, ameddig az nem okoz határon túli kárt.[46]

Az 1970-es évektől kezdve a nemzetközi közösség környezet védelme iránti figyelme erősödésnek indult. Ennek eredményeként 1972-ben, Stockholmban került megrendezésre a nemzetközi környezetvédelmi jogban mérföldkőnek számító első környezetvédelmi világkonferencia. [47]  A konferencia eredményéül elfogadásra került az úgynevezett Stockholmi Nyilatkozat, amely nagy hatást gyakorolt a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődésére.[48] Ebben rögzítésre került többek között a sic utere tuo elve is (21. elv). Bár a környezeti hatásvizsgálatról, mint környezetvédelmi eszköz és kötelezettség expressis verbis nem tartalmaz rendelkezést, azonban az levezethető több elvből is, így a 14., 15., és végül a 21. elvből. A 14. elv szerint az ésszerű tervezés egy szükséges eszköz a fejlődés és a környezeti szükségletek összeegyeztetésére. A 15. elv tovább megy: a tervezést alkalmazni kell az urbanizációra is szem előtt tartva, hogy a környezetet érintő negatív hatásokat el kell kerülni, és mindenki számára maximális társadalmi, gazdasági és környezeti előnyöket kell elérni.

A két évtizeddel később született Rioi Nyilatkozat a Környezet és fejlődésről a fenntartható fejlődést helyezve a középpontba, már megköveteli a környezeti hatástanulmány elkészítését[49], továbbá megerősíti a Stokcholmi Nyilatkozat sic utere tuo elvét deklaráló 21. elvet. E szerint „az államok szuverén joga, hogy saját környezeti és fejlesztési politikájukat követve kihasználják saját erőforrásaikat, és biztosítsák, hogy a saját fennhatóságuk vagy ellenőrzésük alatt álló tevékenységek ne okozzanak kárt más államok környezetében vagy a nemzeti joghatóság határain túli területeken.” Az uralkodó nézet szerint az elv első felében megjelenő szuverenitás kerül korlátozásra, méghozzá a mondat második felében megjelenő károkozás tilalma által.[50] A mára már szokásjoggá fejlődött szabály, amelyet a Nemzetközi Bíróság Nukleáris Tanácsadó véleményében[51] is megerősítést nyert: a környezettel kapcsolatos nemzetközi jog korpuszát alkotja.[52]

Mi következik ebből az elvből? Mit kell tennie az államnak? A válasz egyszerűnek tűnik: az államnak biztosítania kell, hogy tevékenységével nem sérti a területén kívüli környezetet, azaz lépéseket kell tenniük a környezeti károk elkerülésére.[53] Ennek leghatékonyabb módja a környezeti károk megelőzése. A Nemzetközi Jogi Bizottság 2001-es veszélyes tevékenységek káros eredményeinek megelőzéséről szóló tervezetéhez fűzött kommentár[54] is ezt erősíti: „a 3. cikk (megelőzés) a sic utere tuo ut alienum non laedas alapelven alapszik.”[55]

 

A környezeti károk megelőzése

Bár a megelőzést a jogirodalomban és a szerződésekben egyaránt alkalmazzák az „elv” megfogalmazást, azonban ez annál több: egy olyan szokásjogi kötelezettség, amely megtalálható mind az ítélkezési gyakorlatban, mind a nemzetközi szerződésekben, valamint olyan soft law jellegű forrásokban, mint a Stockholmi és a Rioi Nyilatkozat.[56] A Nemzetközi Bíróság a Papírgyár ügyben a megelőzést az általános nemzetközi jog szabályai egyikeként jellemezte.[57]

Mit jelent a megelőzés? A nemzetközi jog megköveteli az államoktól, hogy ellenőrizzék a területükön belül zajló tevékenységeket, amelyek jelentős, határon átterjedő szennyezés kockázatát hordozzák magukban.[58] Másképpen fogalmazva, a megelőzés kötelezettsége az államoknak a károkozás elkerülésére tett lépéseinek a kötelezettségét jelenti. Ezek közé tartozik többek között a megfelelő jogszabályozás kialakítása, illetve közigazgatási és más intézkedések megtétele.[59] A Riói Nyilatkozat 11. elve például kifejezetten felszólítja az államokat arra, hogy hozzanak létre hatékony környezetvédelmi jogszabályokat.[60] A megelőzés megköveteli az államoktól, hogy megfelelő intézkedéseket tegyenek a károk megelőzésére vagy minimalizálására olyan mértékben, amennyire az lehetséges, tehát a hangsúly nem a károkozás utáni állapotra, vagyis a reparációra kerül. Az elsődleges kérdések között tehát már nem csak a károkozás utáni állapot visszaállítása szerepel.[61] A megelőzés kötelezettsége számos nemzetközi dokumentumban megtalálható, mint például a Nemzetközi Jogi Bizottság veszélyes tevékenységekből származó határokon átterjedő károk megelőzéséről szóló 2001-es tervezetében[62] vagy az Espooi egyezményben (2. cikk) és a Duna halászati hasznosítására vonatkozó egyezményben (7. cikk).

Ahhoz, hogy a környezeti károk megelőzését, illetve csökkentését hatékonyan legyünk képesek elérni, szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, hogy pontosan mivel is állunk szemben. Ennek feltérképezéséhez járul hozzá a környezeti hatásvizsgálat: az államoknak azonosítaniuk kell a kockázatokat, amit olyan eszközökkel tudnak megtenni, mint a környezeti hatásvizsgálat lefolytatása vagy a tevékenység ellenőrzése.[63] A megelőzés tehát nem egy egyszeri kötelezettség, hanem folyamatos. A Bős-Nagymaros ügyben a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy a nemzetközi jog új normáit is figyelembe kell venni, nemcsak az új tevékenységekre, de a már folyamatban lévő tevékenységekre nézve is.[64] Ez a progresszív értelmezést hangsúlyozza.[65] A Papírgyár ügyben hozott ítélet is ezt tükrözi, mely szerint az érdemi kötelezettségek, mint a prevenció folyamatosak.[66] Ugyanebben az ítéletben a Bíróság a megelőzést az elvárható gondosság követelményét tartalmazó magatartási kötelezettségnek minősítette.[67] A Nemzetközi Jogi Bizottság 2001. évi felelősségi szabályok kommentárja a következőképpen határozza meg: „A megelőzési kötelezettség normálisan gondossági kötelezettségként vizsgálandó, amely előírja az államok számára azt, hogy minden ésszerű vagy szükséges intézkedést megtegyenek annak elkerülésére, hogy egy adott esemény ne történjen meg annak garanciája nélkül, hogy az esemény nem következhet be.”[68]

Mi következik ebből? Mit kell tennie az államnak? A jogirodalomban általánosan egyetértés van abban, hogy a következő kötelezettségeket követeli meg: mielőtt az államhatáron átterjedő, jelentős környezeti kárt okozó kockázattal rendelkező tevékenységbe kezdene; i) az államnak vizsgálnia kell a határon átterjedő hatásokat; ii) és értesítenie kell az érintett államokat továbbá iii) konzultálnia kell velük a teendőkről.[69]

 

Az elvárható gondosság követelménye

Fogalma

Az elvárható gondosság egyik legnagyobb jellemzője a rugalmasság, tekintve, hogy pontosan nem definiálható, így tartalmának meghatározása mindig az adott eset összes körülményétől függ.[70] A meghatározásához érdemes a Nemzetközi Jogi Bizottság[71] 2001-es a veszélyes tevékenységből származó határokon átterjedő károk megelőzéséről szóló tervezetét alapul vennünk. Annak ellenére, hogy a tervezet kifejezetten nem tartalmazza az elvárható gondos magatartás követelményét, azonban a cikkekhez fűzött kommentár (Draft Articles on Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities) nem hagyja figyelmen kívül. E szerint az elvárható gondosság a forrásállam azon kötelezettsége, hogy megelőző vagy minimalizáló intézkedéseket tegyen.[72] Ez az állam olyan ésszerű erőfeszítéseit jelenti, mint az, hogy tájékozódik az adott tevékenység előrelátható környezetre gyakorolt veszélyeiről, így még időben megteheti a károk megelőzéséhez szükséges intézkedéseket. Az elvárható gondos magatartást tehát úgy lehet meghatározni, mint az a magatartás, amelyet a károk megelőzésében az államnak tanúsítania kell.[73] Az elvárható gondosság problémája azonban nem áll meg itt. Az elvárható gondosság ugyanis jelentheti egyrészről az államoktól általában elvárható magatartást, másrészről az adott állam lehetőségei, eszközei szerinti gondosságot (diligentia quam in suis) is.[74] A papírgyár ügyben a Nemzetközi Bíróság inkább az utóbbit fogadta el, bár a termelésben a legfejlettebb technika alkalmazásának vizsgálata inkább az előbbire utal.[75]

Környezeti hatásvizsgálat, mint az elvárható gondosság követelménye

A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat és az elvárható gondosság követelménye közötti kapcsolat meghatározása attól függ, hogyan tekintünk a Stockohlmi Nyilatkozat és a Rio Nyilatkozatban megjelenő sic utere tuo elvére. Pontosabban fogalmazva: eredménykötelezettségről van szó, vagy gondossági kötelezettségről? A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat lefolytatása lehetővé teheti, hogy az állam megfeleljen az eredmény kötelezettségnek, de a hatásvizsgálat elmulasztásából nem következik, hogy kötelezettséget sért, mivel lehet, hogy a tevékenység nem okoz határon átterjedő kárt.[76] Azonban ha azt vesszük alapul, hogy a kötelezettség az, hogy gondossági lépéseket kell tenni a kár elkerülésére, akkor a környezeti hatásvizsgálat ezeknek a lépéseknek az egyike.[77] Ez azt jelenti, hogy a környezeti hatásvizsgálat elmulasztása az elvárható gondosság követelményét sérti akkor is, ha nem keletkezett környezeti kár. Dugard bíró a Costa Rica c. Nicaragua ügyekben[78] hozott ítélethez fűzött különvéleménye is ezt az álláspontot tükrözi: az elvárható gondosság az a magatartás, amelyet a károk megelőzésében az államnak tanúsítania kell, és amelynek elmulasztása az állam felelősségét akár anyagi károk hiányában is létrehozhatja.[79] Ez összhangban van a papírgyár ügyben hozott ítélettel, amely kimondja, hogy az elvárható gondosság és a megelőzés gyakorlása nem valósul meg, ha a tevékenységet végző fél nem készít környezeti hatásvizsgálatot az ilyen tevékenység hatásairól.[80]

 

Notifikáció és konzultáció

Bár nem kifejezetten környezettárgyú ügy, mégis említésre méltó a Korfu-szoros ügy, amelyben már akkor is felmerült az államok notifikációs kötelezettsége. Az 1940-es években brit hadihajók keltek át a Korfu-szoroson, azonban útközben aknákra futottak, ezzel súlyos károkat elszenvedve. Az ügyben a Nemzetközi Bíróság 1949-ben hozott ítéletében Albániát tartotta felelősnek a Brit hajóknak okozott károkért, mivel elmulasztotta tájékoztatni a másik felet a vízbe lerakott aknákról. A Bíróság megállapította, hogy Albánia nem tett semmit azért, hogy megelőzze a katasztrófát.[81] A Bíróság a tájékoztatás vagy figyelmeztetés alapjának az emberiség érdekeinek figyelembevételét határozta meg.[82] A kötelezettség több nemzetközi dokumentumban is megtalálható, mint például Riói Nyilatkozat 19. elvében, amely megköveteli az államoktól, hogy előzetesen értesítse a tevékenység negatív hatásairól a potenciálisan érintett államot és jóhiszemű konzultációra kötelez.[83] A 2001-es megelőzési tervezet már kapcsolatba hozza a környezeti hatásvizsgálattal: ha a környezeti hatásvizsgálat eredménye alapján fennáll a jelentős határon átterjedő károkozás kockázata, a forrásállamnak értesítenie kell erről az érintett államot.[84] A 9. cikk alapján bármelyik érintett állam kérésére a forrásállamnak konzultációs kötelezettsége is fennáll.[85] Ennek célja, hogy még időben olyan intézkedéseket, megoldásokat fogadjanak el az államok, amelyek megelőzik a határon átterjedő károkozást, vagy legalábbis csökkentik annak kockázatát. Amennyiben az államok a konzultáció során nem jutnak megegyezésre, a forrásállamnak figyelembe kell vennie az érintett állam érdekeit a tevékenység engedélyezése során.[86] A Papírgyár ügyben hozott ítélet kimondja, hogy a környezeti hatásvizsgálat eredményeit a döntés előtt közölni kell az érintett állammal.

Arra a kérdésre, hogy mikor kell lefolytatni környezeti hatásvizsgálatot a tevékenységet folytatni kívánó államnak, a papírgyár ügyben hozott ítélet egyértelmű választ ad: a környezeti hatásvizsgálatot még a tevékenység megkezdése előtt le kell folytatni.[87] Mikor kell értesítenie a forrásállamnak az érintett másik felet? A 2001-es megelőzési tervezet a következő választ adja: akkor, ha hatásvizsgálat eredménye szerint fennáll a jelentős, határon átterjedő károkozás kockázata. Ezt tükrözi a papírgyár ügyben hozott ítélet is, mely szerint a környezeti hatásvizsgálatot még a tevékenység megkezdése előtt kell lefolytatni, ezt követően kerül sor a notifikációra.[88] A Costa Rica c. Niaragua ügyekben hozott ítélet is ezt az álláspontot erősíti.[89] Donoghue bíró véleménye szerint, azonban ez úgy értelmezhető, hogy csak egyetlen egy eset van, amikor a forrásállamnak tájékoztatnia kell az érintett államot: ha a hatásvizsgálat alapján jelentős károkozás kockázata áll fenn.[90] Azonban ahhoz, egy igazán megbízható, határon átterjedő környezeti hatásokra és a károkozás kockázatait tartalmazó környezeti hatásvizsgálat születhessen, adott esetben szükséges lehet az érintett állammal való együttműködés, illetve konzultáció is, méghozzá a hatásvizsgálati eljárás során. Az Espooi egyezmény ebből kiindulva, még a hatásvizsgálat előtt megköveteli az érintett állammal való konzultációt.[91]

 

Összegzés

A környezeti károk jellemzője, hogy az eredeti állapot helyreállítása sokszor nehéz, és bizonyos esetekben szinte lehetetlen. A környezeti károk megelőzése, illetve a károkozás kockázatainak csökkentésére ezért különösen nagy hangsúlyt szükséges fektetni. A sic utere tuo elvéből levezethető prevenciós kötelezettségnek való megfelelés központi elemévé vált a nemzetközi környezetvédelmi tárgyú ügyeknek. Ezt jól szemlélteti mind a papírgyár ügy, mind a Costa Rica c. Nicaragua ügyek. Minden esetben igaz, hogy könnyebb úgy cselekedni, ha tudjuk, mivel kell számolnunk. A környezeti hatásvizsgálat segít a tevékenység környezetre gyakorolt hatásainak felmérésében, ezáltal hozzájárul a megelőzés, valamint az elvárható gondos magatartás gyakorlásához. Az állam megfelelését segít a megelőzés és az elvárható gondosság követelményének, ha a projekt engedélyezése, illetve megkezdése előtt meggyőződik annak környezetre gyakorolt következményeiről, vagyis a fennálló kockázatokról, pontosabban: lefolytatja a környezeti hatásvizsgálati eljárást, valamint tájékoztatja, illetve konzultációt folytat a hatásoknak feltehetően kitett másik felet. A kötelezettségek egymással való szoros kapcsolatát vélhetjük felfedezni, amit jól szemléltet a notifikációs kötelezettség is: ha a környezeti hatásvizsgálat eredménye szerint fennáll a jelentős, határon átterjedő károkozás kockázata, akkor köteles erről az érintett államot tájékoztatni. Ezt az álláspontot tükrözi mind a Nemzetközi Bizottság 2001-es tervezete, mind az ítélkezési gyakorlat, amely nagyban hozzájárul a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlesztéséhez. Azonban vannak kérdések, amelyek még pontosításra szorulnak, mint például az elvárható gondosság fogalma vagy a környezeti hatásvizsgálat pontos tartalma.

 

Források

 

Bándi Gyula, Környezetjog, 2015 http://real.mtak.hu/26713/1/Jegyzet_Kornyjog_2015_jav_kiadoi_vegleges.pdf

 

Bear, Dinah: Some Modest Suggestions for Improving Implementation of the National Environmental Policy Act, Natural Resources Journal, Vol. 43, No. 4, 2003

 

Birnie, Patricia – Boyle, Alan – Redgwell, Catherine: Interntaional Law and the Environment, Third Edition, Oxford University Press, 2019

Boyle, Alan: Development in International Law of EIA and their Relation to the Espoo Conventionhttps://www.unece.org/fileadmin/DAM/env/eia/documents/mop5/Seminar_Boyle.pdf

Brown Weiss, Edith: International Environmental Law: Contemporary Issues and the Emergence of a New World Order, Georgetown University Law Center, 1993 https://scholarship.law.georgetown.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2638&context=facpub4

Bruhács János: Argentína és Uruguay vitája: a Nemzetközi Bíróság 2010. évi ítélete az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben, Jura 2012/2

Bruhács János: Nemzetközi vízjog, A nemzetközi folyóvizek nem hajózási célú hasznosítása, Akadémia Kiadó, Budapest, 1986

Caldwell, Lynton Keith: The National Policy Act: An Agenda for the Future, Indiana University Press, 1999

Dupuy, Pierre Marie – Vinuales, Jorge E.,:International Environmental Law, Cambridge University Press, 2016

Glasson, John – Therievel, Riki – Chadwick, Andrew: Introduction toEnvironmental Impact Assessment, Routledge, 2005

Jay, Stephen – Jones, Carys – Slinn, Paul – Wood, Cristopher: Environmental impact assessment: retrospective and prospect, Evironmental Impact Assessment Review, 27 (4), 2007

Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Doktori Értekezés, Győr, 2012 http://www.sze.hu/~smuk/DoktoriIskola/Fokozatszerzes/KecskesG/dissz.pdf

Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: International Environmental Law, Second Edition, Transnational Publishers, INC, Ardsley, New York 2000

 

Knox, John H.: The Myth and Reality of Transboundary Envrionmental Impact Assessment, The American Journal of International Law Vol. 96, No. 2, 2002

 

Mwalyosi, Raphael – Hughes, Ross – Howlett, David: Introduction Course on Environmental Impact Assessment in Tanzania: Resource Handbook, International Institute for Environment and Development, 1999

NANDA, Ved – PRING, George: International Environmental Law and Policy in the 21st Century, Martinus Nijhoff Publishers, Leiden Boston, 2013

Okowa, Phoebe: Procedural Obligations in International Environmental Agreements, British Yearbook of International Law, Volume 67, Issue 1, 1996

  1. Leelakrishnan: Environmental Impact Assessment: Legal Dimensionshttp://14.139.60.114:8080/jspui/bitstream/123456789/17387/1/014_Environmental%20Impact%20Assessment_Legal%20Dimensions%20(541-562).pdf

Sand, Peter H.: The History and Origin of International Environmental Law, The International Library of Law and the Environment, Edward Elgar Publishing Limited, 2015 https://www.academia.edu/21540205/The_History_and_Origin_of_International_Environmental_Law_Introduction

Sands, Philippe: The Principles of Environmental Law, Second Edition Cambridge University Press, Cambridge 2003

Strausberg, Gary Igal: The National Environmental Policy Act and the Agency for International Development, The International Lawyer, Vol. 7, No. 1, 1973

Study Group on Due Diligence in International Law, 76 INT’L L. ASS’N REP. CONF. 947 (2014) 949.

Yang, Tseming: The Emergence of the Environmental Impact Assessment Duty as a Global Legal Norm and General Principle of Law, Hastings Law Journal, Vol 70., 2019

Nicaragua v. Costa Rica Case Separate opinion of Judge Donoghue http://www.icj-cij.org/files/case-related/150/18858.pdf

Nicaragua v. Costa Rica Case Separate Opinion of Judge Dugard http://www.icj-cij.org/files/case-related/150/18868.pdf

Nicaragua v. Costa Rica case, Separate Opinion of Judge Owada http://www.icj-cij.org/files/case-related/152/18852.pdf

Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010

Reports of International Arbitral Awards, Trail Smelter Case, 16 April 1938 and 11 March 1941, 1965-1966.

Corfu Channel (United Kingdom v. Albania), Merits, Judgment, I.C.J. Reports, 1949

Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Certain Activities Carried out By Nicaragua in the Border Area (Costa Rica v. Nicaragua) and Construction of a Road in Costa Rica along the Sun Juan River (Niaragua v. Costa Rica) Judgment of 16 December 2015

International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning the Gabcíkovo-Nagymaros project, Judgment of 25 september 1997

Lake Lanoux Arbitration (France V. Spain) Arbitral Tribunal November 16, 1957

International Court of Justice, Report of Judgments, Advisory Opinions and Orders, Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion of 8 July 1996

Riói Nyilatkozat a Környezetről és a Fejlődésről 1992

Stockholmi Nyilatkozat az Emberi Környezetről 1972

UNEP- United Nations Environmental Programme, Goals and Principles of Environmental Impact Assessment, 16 January, 1987

A veszélyes tevékenységekből származó határokon átterjedő károk
megelőzéséről 2001-ben fogadta el tervezetét (Draft Articles on Prevention of Transboundary
Harm from Hazardous Activities).

48/1999. (X. 13.) Korm. rendelet az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról szóló, Espooban (Finnország), 1991. február 26. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről

 

 

[1] Mwalyosi, Raphael – Hughes, Ross – Howlett, Davi: Introduction Course on Environmental Impact Assessment in Tanzania: Resource Handbook, International Institute for Environment and Development, 1999, 7.

[2] Strausberg, Gary Igal: The National Environmental Policy Act and the Agency for International Development, The International Lawyer, Vol. 7, No. 1, 1973, 47.

[3] Bear, Dinah: Some Modest Suggestions for Improving Implementation of the National Environmental Policy Act, Natural Resources Journal, Vol. 43, No. 4, 2003, 932.

[4] Caldwell, Lynton Keith: The National Policy Act: An Agenda for the Future, Indiana University Press, 1999, 2.

[5] Bear: 931.

[6] Strausberg: 48.

[7] Caldwell: 2.

[8] Bándi Gyula, Környezetjog, 2015 http://real.mtak.hu/26713/1/Jegyzet_Kornyjog_2015_jav_kiadoi_vegleges.pdf

[9] Yang, Tseming, The Emergence of the Environmental Impact Assessment Duty as a Global Legal Norm and General Principle of Law, Hastings Law Journal, Vol 70., 2019, 529.

[10] Bándi: 135.

[11] Leelakrishnan, P.: Environmental impact assessment: legal dimensions 541. http://14.139.60.114:8080/jspui/bitstream/123456789/17387/1/014_Environmental%20Impact%2

Assessment_Legal%20Dimensions%20(541-562).pdf

[12] Bándi: 135.

[13] Glasson, John – Therievel, Riki – Chadwick, Andrew: Introduction to environmental impact assessment, Routledge, 2005, 1.

[14] Jay, Stephen – Jones, Carys – Slinn, Paul – Wood, Cristopher, Environmental impact assessment: retrospective and prospect, Evironmental Impact Assessment Review, 27 (4), 2007, 287.

[15] Stephen –Carys –Paul – Wood 288.

[16] UNEP- United Nations Environmental Programme, Goals and Principles of Environmental Impact Assessment, 16 January, 1987

[17] Nanda, Ved – Pring, George: International Environmental Law and Policy in the 21st Century, Martinus Nijhoff Publishers, Leiden Boston, 2013, 65.

[18]Glasson– Therievel –  Chadwick: 1.

[19] Uo. xvi

[20] Uo. 9.

[21] 1987 Report of the World Commission on Environment and Development, Burdtland Report https://sustainabledevelopment.un.org/content/documents/5987our-common-future.pdf 41.

[22] 1987 Report of the World Commission on Environment and Development, Burdtland Report 41.

[23]Okowa, Phoebe: Procedural Obligations in International Environmental Agreements, British Yearbook of International Law, Volume 67, Issue 1, 1996 275.

[24] Knox, John H.: The Myth and Reality of Transboundary Envrionmental Impact Assessment, The American Journal of International Law Vol. 96, No. 2 (Apr., 2002) 298.

[25] 48/1999. (X. 13.) Korm. rendelet az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról szóló, Espooban (Finnország), 1991. február 26. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről

[26] Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: International Environmental Law, Second Edition, Transnational Publishers, INC, Ardsley, New York 2000, 204.

[27]„A környezeti hatásvizsgálat dokumentációjába foglalandó információk a 4. Cikknek megfelelően legalább a következőket tartalmazzák: a) a tervezett tevékenység és célja leírása; b) a tervezett tevékenység elfogadható (például telepítési vagy technológiai) változatainak, valamint a tevékenység nélküli változatnak a leírása, amennyiben ez indokolt; c) a tervezett tevékenység vagy ennek változatai által várhatóan jelentősen befolyásolt környezet leírása; d) a tervezett tevékenység és változatai lehetséges környezeti hatásának leírása és jelentőségének becslése; e) az ártalmas környezeti hatás lehető legalacsonyabb szinten való tartását szolgáló mérséklő intézkedések leírása; f) az előrejelző módszerek és az azokat megalapozó feltételezések, valamint a vonatkozó felhasznált környezeti adatok tételes bemutatása; g) a szükséges információk összeállításakor az ismeretekben lévő hiányosságok és bizonytalanságok számbavétele; h) megfigyelési és kezelési programok, valamint az utóelemzésre vonatkozó bármely terv felvázolása, amikor az helyénvaló; és i) közérthető összefoglaló, beleértve a vizuális megjelenítést (térképek, grafikonok stb.), amennyiben az indokolt.”

48/1999. (X. 13.) Korm. rendelet az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról szóló, Espooban (Finnország), 1991. február 26. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről (továbbiakban Espoo Egyezmény)

[28] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 83. 205.§ Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Certain Activities Carried out By Nicaragua in the Border Area (Costa Rica v. Nicaragua) and Construction of a Road in Costa Rica along the Sun Juan River (Niaragua v. Costa Rica) Judgment of 16 December 2015, 45. 104.§

[29] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 83. 205.§

[30]Boyle, Alan: Development in International Law of EIA and their Relation to the Espoo Convention, 5. https://www.unece.org/fileadmin/DAM/env/eia/documents/mop5/Seminar_Boyle.pdf

[31] Draft Articles on the Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities With Commentaries, 2001, 157., 7. cikk

[32] Draft Articles on the Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities With Commentaries, 2001, 157., 8. cikk

[33] Boyle: 5.

[34] Dupuy, Pierre Marie – Vinuales, Jorge E.: International Environmental Law, Cambridge University Press, 2016, 69.

[35] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 83. 205.§

[36] Bruhács János: Nemzetközi vízjog, A nemzetközi folyóvizek nem hajózási célú hasznosítása, Akadémia Kiadó, Budapest, 1986, 158.

[37] Birnie, Patricia – Boyle, Alan – Redgwell, Catherine: Interntaional Law and the Environment, Third Edition, Oxford University Press, 2019, 137.

[38] Bruhács: 1986, 158.

[39] Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Doktori Értekezés, Győr, 2012. 159. http://www.sze.hu/~smuk/DoktoriIskola/Fokozatszerzes/KecskesG/dissz.pdf (letöltés: 2020.06.04.)

[40] A vita Kanada és az Amerikai Egyesült Államok között merült fel. A két ország határának mentén lévő Kanadai tulajdonú gyárból a levegőbe jutó kén-dioxid súlyos levegőszennyezést okozott, amely a határt átlépve súlyos károkat okozott az Amerikai Egyesült Államok környezetében.

[41] Reports of International Arbitral Awards, Trail Smelter Case, 16 April 1938 and 11 March 1941, 1965-1966. https://legal.un.org/riaa/cases/vol_III/1905-1982.pdf

[42] Kecskés: 252.

[43] Az 1940-es években brit hadihajók keltek át a Korfu-szoroson, azonban útközben aknákra futottak. Az ügyben a Nemzetközi Bíróság 1949-ben hozott ítéletében Albániát tartotta felelősnek a Brit hajóknak okozott károkért, mivel nem tájékoztatta a másik felet a vízbe lerakott aknákról. A bíróság megállapította, hogy Albánia nem tett semmit azért, hogy megelőzze a katasztrófát, amiért felelősséggel tartozik.

[44] Corfu Channel (United Kingdom v. Albania), Merits, Judgment, I.C.J. Reports, 1949. 4.

[45] A vita háttere a két állam határán fekvő Lanoux-tó vízutánpótlásáért és vízellátásáért felelős folyó (Carol) vizének Franciaország általi részleges elterelése képezte. A választottbíróság úgy találta, hogy Franciaország minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy Spanyolországot megóvja az esetleges károktól.

[46] Kecskés: 255.

[47] Sand, Peter H.: The History and Origin of International Environmental Law, The International Library of Law and the Environment, Edward Elgar Publishing Limited, 2015., 15.https://www.academia.edu/21540205/The_History_and_Origin_of_International_Environmental_Law_Introduction

[48] Brown Weiss, Edit: International Environmental Law: Contemporary Issues and the Emergence of a New World Order, Georgetown University Law Center, 1993, 675. https://scholarship.law.georgetown.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2638&context=facpub

[49] Riói Nyilatkozat 17. elve: „Nemzeti keretekben alkalmazott eljárásként környezeti hatástanulmányokat kell készíteni az olyan javasolt tevékenységekre nézve, amelyeknek nagy valószínűséggel jelentős mértékű káros hatása lesz a környezetre, és amelyek az illetékes nemzeti hatóságok döntésétől függnek.”

[50] Knox: 293.

[51] A Bíróság kimondta, hogy a hogy az államok biztosítaniuk kell, hogy a joghatóságuk és ellenőrzésük alá tartozó területeken végzett tevékenységek tiszteletben tartják más államok környezetét. Ez a kötelezettség a környezettel kapcsolatos nemzetközi jog korpuszát alkotja. International Court of Justice, Report of Judgments, Advisory Opinions and Orders, Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion of 8 July 1996, 241., 29.§

[52] International Court of Justice, Report of Judgments, Advisory Opinions and Orders, Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion of 8 July 1996, 241. 29.§

[53] Knox: 293.

[54] Az ENSZ Közgyűlése 1953-ban határozatában felkérte a Nemzetközi Jogi Bizottságot az államok felelősségének kodifikálására. 2001-ben két tervezet is elfogadásra került: Az államok nemzetközi jogsértések miatti felelősségről szóló végleges tervezet (Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts), és „A veszélyes tevékenységekből származó határokon átterjedő károk
megelőzéséről 2001-ben fogadta el tervezetét (Draft Articles on Prevention of Transboundary
Harm from Hazardous Activities
). A tervezeteket az ENSZ Közgyűlése több ízben is a kormányok figyelmébe ajánlotta, azonban a Tervezet nemzetközi szerződésbe foglalása nem történt meg. Ennek ellenére a Nemzetközi Bíróság ítéleteiben gyakran megjelenik.

[55] A veszélyes tevékenységekből származó határokon átterjedő károk megelőzéséről 2001-ben elfogadott tervezet kommentárja 153.

[56] Birnie – Boyle – Redgwell: 143.

[57] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 83. 101.§

[58] Birnie – Boyle – Redgwell: 143.

[59] Uo. 143.

[60] Riói Nyilatkozat A Környezetről és Fejlődésről, 11. elv

[61] Sands, Philippe: The Principles of Environmental Law, Second Edition Cambridge University Press, Cambridge 2003. 246-249.

[62] 7. cikk

[63] Birnie – Boyle – Redgwell: 143.

[64] International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning the Gabcíkovo-Nagymaros project, Judgment of 25 september 1997, 78, 140.§

[65] Kecskés: 2012, 268.

[66] Bruhács János: Argentína és Uruguay vitája: a Nemzetközi Bíróság 2010. évi ítélete az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben, JURA 2012/2, 47.

[67] Uo. 47.

[68] Uo. 48.

[69] Knox: 295.

[70] Study Group on Due Diligence in International Law, 76 INT’L L. ASS’N REP. CONF. 947 (2014) 949.

[71] Az ENSZ Közgyűlés segédszerve

[72]A veszélyes tevékenységekből származó határokon átterjedő károk megelőzéséről 2001-ben elfogadott tervezet kommentárja 154., 3 cikk 10.

[73] Nicaragua v. Costa Rica Case Separate Opinion of Judge Dugard 2. http://www.icj-cij.org/files/case-related/150/18868.pdf

[74] Bruhács: 2012, 47.

[75] Bruhács: 2012, 47.

[76] Knox: 296.

[77] Knox: 296.

[78] 2010 November 18-án Costa Rica eljárást indított Nicaragua ellen arra hivatkozva, hogy Nicaragua megszállt egy Costa Ricához tartozó területet és ott csatorna építésébe kezdett, ezzel nemzetközi kötelezettséget sértve, és súlyos károkat okozva a környezetében (Costa Rica v. Nicaragua). Egy évvel később, 2011 decemberében Nicaragua indított eljárást Costa Rica ellen, szintén környezeti károkozásra hivatkozva, tekintve, hogy Costa Rica útépítési munkálatokba kezdett a két ország közti határterületen (Nicaragua v. Costa Rica).

[79] Nicaragua v. Costa Rica Case Separate opinion of Judge Donoghue http://www.icj-cij.org/files/case-related/150/18858.pdf 3.

[80] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 83. 204.§

[81] International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders, The Corfu Channel Case, Judgment of April 9th, 1949, 23.

[82] International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders, The Corfu Channel Case, Judgment of April 9th, 1949, 22.

[83] Riói Nyilatkozat a Környezetről és a Fejlődésről, 19. elv

[84] Draft Articles on the Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities With Commentaries, 2001, 157., 8. cikk (1)

[85] Draft Articles on the Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities With Commentaries, 2001, 157., 9. cikk 1.

[86] Draft Articles on the Prevention of Transboundary Harm from Hazardous Activities With Commentaries, 2001, 157., 9. cikk 3.

[87] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 73. 205.§

[88] Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders Case Concerning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010, 73. 205.§

[89] Nicaragua v. Costa Rica case, Separate Opinion of Judge Owada http://www.icj-cij.org/files/case-related/152/18852.pdf

[90] Separate Opinion of Judge Donoghue, 5.

[91] Espooi Egyezmény 3. cikk

Lengyel Júlia: Atipikus munkaformák szerepe a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában

Bevezető gondolatok

 

Elmondható, hogy mind a magyar, mind a nemzetközi munkajog elsősorban az úgynevezett  hagyományos vagy tipikus, vagyis a határozatlan idejű,   teljes munkaidőben történő foglalkoztatásra rendezkedett be. Ez alapján a munkaszerződést egy munkáltató és egy munkavállaló jogalany köti egymással, és a munkaviszonyt a munkáltató által meghatározott helyen és időben, a munkáltató eszközeivel történő munkavégzés jellemzi.[1] Ugyanakkor a nyílt munkaerő-piaci foglalkoztatás ezen formája nem feltétlenül képes maradéktalanul igazodni a megváltozott munkaképességű munkavállalók speciális szükségleteihez, csökkentve ezzel elhelyezkedési esélyüket.  Korábbi tanulmányaimban már hangot adtam azon meglátásomnak, mely szerint a munkavégzés terápiás ereje segíti a fogyatékossággal élő emberek egészséges önképének kialakítását, valamint hozzájárul a társadalmi beilleszkedésükhöz azzal, hogy a keresőtevékenység végzése okán   a kiszolgáltatott, eltartotti szerepkört felváltja a társadalom számára való hasznosság érzülete. A fentiekből kiindulva  a foglalkozási rehabilitáció folyamatának elsődleges célja a megváltozott munkaképességű munkavállalók nyílt munkaerőpiacra történő visszaintegrálása. A jogszabályok a törvény előtti egyenlőséget ugyan biztosítják, de nem teremtik meg automatikusan az esélyegyenlőséget. A jogi egyenlőség nem feltétlenül jelenti az esélyek és a lehetőségek egyenlőségét a mindennapi életben. Ahhoz, hogy a tényleges esélyegyenlőség megvalósuljon, nem csak a jogi feltételeknek kell megfelelőnek lenniük, hanem a társadalom egészének is törekednie kell a pozitív irányú változások elérésére.[2]

Napjainkban a munka világában egyre inkább a megszokott viszonyoktól való elfordulás, és az alternatív jogviszonyok gazdasági térnyerése új megoldási utakat teremt a vizsgált célcsoport foglalkoztatása során kialakult munkáltatói sztereotípiák leküzdéséhez.[3]A modell előnye a munkáltatói oldalról költségcsökkentés,a munkavállalóknak pedig az egyéni élethelyzetekhez való rugalmasabb alkalmazkodás.[4]

Jelen tanulmányom elsődleges célja az, hogy bemutassam azokat a megváltozott munkaképességű személyeket legszélesebb körben alkalmazó atipikus munkaformák vetületében megszilárdult jógyakorlatokat, melyek a munkáltatói szférába való beépülésükkel jelentősen növelhetik a versenyképes gazdasági tevékenységet végző megváltozott munkaképességű személyek számát. Tanulmányomban nem a területen keletkezett szakirodalom teljeskörű feldolgozására, hanem megváltozott munkaképességű munkavállalóként saját tapasztalásaim megfogalmazására törekszem.   Emellett segítségül hívtam a Fogyatékos személyek esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. megbízásából készített, a Revita Alapítvány Foglalkoztatás 2016/B projektjének kutatási eredményeit, melyben távmunkában foglalkoztatott megváltozott munkaképességű munkavállalóként jómagam is részt vettem. Törekszem rávilágítani foglalkoztatási életutam során felmerült döntési helyzetekre, nehézségekre, esetleges tovább alkalmazásomat befolyásoló tényezőkre.

 

Néhány gondolat az atipikus munkavégzésről

 

Fogalommeghatározás

 

Amikor az atipikus munkaviszony fogalmát kívánjuk meghatározni, mindig abból kell kiindulnunk, hogy a jogterület éppen mit tart tipikus munkaviszonynak.[5]

„Hárs szerint az atipikus foglalkoztatás legegyszerűbb definíciója az, hogy minden olyan foglalkoztatási formát ebbe a körbe sorolunk, amely nem a hagyományos napi nyolc órás, munkahelyen, határozatlan idejű szerződés keretében végzett munka.[6]

A fenti fogalom meghatározás alapján Hárs atipikus foglalkoztatási formának tekinti a  részmunkaidős foglalkoztatást, a határozott idejű foglalkoztatást, munkaerő-kölcsönzést, távmunkát, rugalmas munkaidő-beosztást valamint az önfoglalkoztatást. Annak ellenére, hogy az atipikus foglalkoztatás definiálása tekintetében nem született egységes álláspont sem a szakirodalmat, sem a szakpolitikát illetően, mindenképp leszögezhetjük, hogy egy relatív gyűjtőfogalom, ami egymástól nagymértékben eltérő jogintézményeket foglal magába.[7]

 

Történeti ív

 

Az atipikus munkavégzés története egészen az ipari társadalom koráig nyúlik vissza. Az 1980-as években az addig követett tömegtermelés korlátokba ütközött, és elkezdődött a posztindusztriális társadalom, majd a kilencvenes évektől egyre inkább a globális munkaerőpiac kiépülése. Az atipikus munkavégzés drasztikus elterjedése a 2000-es években volt megfigyelhető, amikor a fogyasztói társadalom, internet és digitalizáció hangsúlyossá válásával a gazdaság teljes mértékben az információ- és tudástőke köré kezdett szerveződni. A kialakult „high-tech” iparban a rugalmasság alapvető szükséglet, a rugalmasság folyamatos elavulása figyelhető meg, ami a munkavállalótól folyamatos tanulási képességet és innovációt vár el. A 2008-as gazdasági válság szintén nagy hatással volt az atipikus munkaviszonyokra. Az OECD megállapítása szerint az államok a válság következményeinek enyhítése érdekében csökkentették a munkavállalók védelmét illető szabályozásokat, mely reformtörekvések célja elsősorban az volt, hogy a munkaerőpiac rugalmasabban tudjon reagálni a változásokra. A megváltozott munkaképességű munkavállalók szemszögéből   kiemelendők továbbá az atipikus munkavégzési formák elterjedését segítő szociológiai tárgyú diskurzusok is, így uniós szinten az 1997-ben tartott foglalkoztatási csúcs, melyen elfogadták az 1999-es foglalkoztatáspolitikai iránymutatásokat. Az iránymutatások négy pillérre épültek, és az Európai foglalkoztatási Stratégiának lettek az alapjai. A vizsgált témám szempontjából legfontosabb pillér az egyenlő esélyek feltételeinek megerősítése, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok foglalkoztatási helyzetének javítása. Az Európa 2020 Stratégia elemévé vált   az úgynevezett flexicurity modell, amely a rugalmasság és biztonság együttes érvényesülését jelenti a munkaerőpiacon, valamint szorgalmazza a társadalmi befogadást.[8]Magyarországon mindez a 2014-ben induló GINOP konstrukcióban valósult meg, mely érintette a részmunkaidős foglalkoztatás és távmunka népszerűsítését is.[9]

Aktualitásánál fogva nem lehet megfeletkezni a kialakult világjárvány, a koronavírus okozta munkajogi hatásokról sem. Jelentősen felértékelődött a távmunka, mint atipikus foglalkoztatás szerepe. Munkáltatókkal folytatott beszélgetésekből megállapítottam, hogy vannak olyan gazdasági szektorok, ahol előnyösebbnek tartják a távmunkát a hagyományos munkaviszonyhoz képest. Egyfelől a  munkavállalókra ösztönző hatással bírt az otthoni keretek közötti munkavégzés, a rugalmas munkaidő-beosztás lehetőségének biztosítása, mely okán a munkavállalók profitorientáltabbá váltak, növelve a gazdasági aktivitást. Megteremtődött a munka és a magánélet egyensúlya. Másfelől a munkáltatók oldalán költséghatékonyság volt megfigyelhető a munkaterület fenntartási kiadások csökkenésével. A jövőben külön elemzést érdemel majd, hogy a járvány okozta válság miként alakította az atipikus foglalkoztatási formák szerepét.

 

Összegzés         

 

Amennyiben a munkáltató nyitott megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására, át kell értékelniük a munkaidő-beosztást, a munkavégzés fizikai és térbeli jellemzőit, valamint a munkaeszközöket annak érdekében, hogy az érintett személy alkalmassá váljon a pozíció betöltésére, feladatának teljeskörű ellátására.[10]   Az elvárt minőségű munka a megváltozott munkaképességű személyek esetében gyakran egyéni munkarendet és munkakörnyezetet igényel. Ezért hangsúlyos az atipikus foglalkoztatási formák térnyerésének támogatása.

 

Jógyakorlatok, mint megoldási lehetőségek

 

Az Országos Fogyatékosságügyi Program  (2015-2025) szerint a nyílt munkaerő piaci elhelyezkedésben kulcsfontosságú a foglalkoztatók és a munkavállalók közti kapcsolat megteremtése, mindkét oldal megfelelő felkészítése, ösztönzése az ilyen típusú foglalkoztatásra illetve munkavállalásra.

Fontosnak tartom ugyanakkor kihangsúlyozni azt, hogy az atipikus munkavégzési formák is csupán abban az esetben mozdítják elő a megváltozott munkaképességűek elhelyezkedését amennyiben a munkáltatók rugalmasan kezelik az  egészségi állapottal járó specifikus helyzeteket, és az ebből fakadó különleges bánásmódot igénylő munkakörülményeket  a munkavállaló még megmaradt részképességeit kihasználva igyekeznek biztosítani. Meglátásom szerint a megoldási lehetőségeknek azt a célt kell szolgálnia, hogy a megváltozott munkaképességű munkavállaló a munkahelyi kollektíva teljes értékű tagja legyen. Személyes tapasztalataim alapján mindehhez szükséges a munkáltatók alapvető szociális érzékenysége, nyitottsága a társadalom peremére szorult munkavállalókkal szemben kialakított általános sztereotípiák felszámolási szándékára, valamint elengedhetetlen a kreativitásuk abban a tekintetben, hogy a megváltozott munkaképességű munkavállaló képességeit olymértékben legyenek képesek beilleszteni a munkahely profiljába, hogy az érintett személy munkakörében végzett tevékenységével növelje munkáltatója hírnevét a nyílt munkaerőpiacon.

Ilyen, a beilleszkedést segítő eszköz a mentorált betanulás, melynek lényege, hogy a munkakezdő megváltozott munkaképességű személyt a munkakörébe tartozó feladatok ellátásának elsajátításában rehabilitációs tanácsadó vagy rehabilitációs mentor segíti.[11] A rehabilitációs tanácsadó végzi a  rehabilitációs foglalkoztatás megszervezését, informálva a munkáltatót az egyéb segítő szolgáltatást nyújtó szervezetekkel való kapcsolatépítési lehetőségekről. A rehabilitációs tanácsadó segíti a fogyatékkal élőkkel foglalkozó szervezetek javaslatainak, észrevételeinek a munkáltató szakmai programjába történő beépítését. Mindezt kiegészítve a rehabilitációs mentor a megváltozott munkaképességű munkavállalóval fennálló közvetlen kapcsolat révén elősegíti a foglalkozási rehabilitáció hatékony megvalósulását. A rehabilitációs mentor közreműködik továbbá a megváltozott munkaképességű munkavállaló megmaradt képességeinek felmérésében és fejlesztésében, és a munkavállaló személyes szükségleteihez igazítja az oktatási módszereket.[12]           Sajnos jelen gyakorlat jogszabályi háttere a rehabilitációs tanácsadó vagy rehabilitációs mentor kötelező alkalmazását csupán a rehabilitációs foglalkoztatásban írja elő, ugyanakkor álláspontom szerint a tevékenység hasznos lenne a megváltozott munkaképességű munkavállalót alkalmazó  nyílt munkaerőpiaci munkáltatók esetében is.[13]Jelenleg a kormányrendelet csupán lehetőséget biztosít a nem akkreditált munkáltatók számára a személyi segítő alkalmazását illetően, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a munkáltatók túlnyomó hányada ezzel nem él.[14]Követendő példa lehet az a norvég jógyakorlat, mely szerint a nyílt munkaerőpiaci cégek csupán egy ügy menedzserrel tartják a kapcsolatot, aki viszont több rehabilitációs szolgáltató alkalmazottját tudja a munkáltatóhoz kiközvetíteni.[15]

Nagymértékben növelné a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatási rátáját, ha kialakításra kerülne egy olyan, a piaci igényekhez igazodó képzési hálózat, mely biztosítaná  az érintett célcsoport   versenyképességének fenntartását, karrierépítési lehetőségeit. Hazánkban  alacsony a fogyatékkal élő személyek iskolázottsága, ami meglehetősen szűk korlátokat szab az egészségkárosodás mellett is betölthető feladatköröknek. A 2011. évi népszámlálás szerint Magyarországon a magukat megváltozott munkaképességűeknek vallók mintegy 20 százaléka 8. évfolyamnál alacsonyabb végzettségű, valamint további egyharmaduk csupán általános iskolát végzett el. A szakmával rendelkezők aránya 17 százalék, érettségivel 19 százalékuk, felsőfokú végzettséggel pedig 9 százalékuk rendelkezik. Ezen adatok jelentősen elmaradnak a teljes népességre vetített értékektől, ezért kiemelt prioritásként kell kezelni a fogyatékos személyek képzettségi szintjének közelítését a társadalom egészére jellemző mutatókhoz.  [16]  A norvég jógyakorlat szerint a munkaügyi hivatal és a rehabilitációs szakképző szerv együttműködve folyamatosan monitorozza a munkaerőpiaci igényeket abban a tekintetben, hogy a munkáltatók milyen munkakör betöltésére alkalmaznának megváltozott munkaképességű munkavállalót. A munkanélkülinek bejelentkezett személy esetében felmérik, hogy állapotától függően alkalmas-e a munkakör betöltésére. A programban résztvevő munkáltatók pedig vállalják, hogy amennyiben megszerzi a megváltozott munkaképességű személy a feladatkör ellátásához előírt képesítést alkalmazni fogják.[17]

Látássérült munkavállalóként szerencsésnek mondhatom magam, hisz egyetemi tanulmányaim befejezését követő fél éven belül munkába állhattam a mosonmagyaróvári Család – és Gyermekjóléti Központnál jogi tanácsadói munkakörben. E feladatomat az első évben részmunkaidőben láttam el, majd ezt követően pedig teljes munkaidős foglalkoztatásba kerültem. Kezdetben munkáltatómnak több szempont is aggályra adhatott okot. Nem volt elég, hogy az intézményben a jogi tanácsadás  új szolgáltatásként került bevezetésre, a feladatkör egyenlő esélyű elvégzéséhez a fogyatékosságból eredő szükségleteimet is biztosítania kellett. Szociális érzékenységének és munkáltatói kreativitásának köszönhetően a szolgáltatás működését együtt dolgoztuk ki, mialatt a hatékony feladatellátás érdekében rendre alkalmazkodott a fogyatékosságból eredő speciális kéréseimhez. Az elmúlt öt év tapasztalata az, hogy a jogi szaktudásom minél szélesebb spektrumban való felhasználásával igyekszik feladatkörömet bővíteni és az ennek megfelelő képzésemet biztosítani. Ilyen feladatkör többek között az intézmény munkavédelmi képviselő pozíciójának ellátása, melyhez éves szintű rendszeres képzés párosul.

A megváltozott munkaképességű személyek atipikus foglalkoztatásának elterjesztésében jelentős szerepet tölt be a munkáltatók és munkavállalóik érzékenyítése. Munkám során szerzett tapasztalatok szerint, ha egy munkahelyi kollektívába bekerül egy megváltozott munkaképességű személy automatikusan megindul a munkavállalók önérzékenyülésének folyamata. A szociális szférában kialakult krízishelyzetek kezelése csapatmunkában történik. Az ügyfelekről felvett szociális diagnózis alapján az adott probléma megoldása érdekében meghatározásra kerül az ügyfél által igénybevenni szükséges szolgáltatások halmaza. Az ügyvitel előmozdítása érdekében a résztvevő kollégákkal esetkezelési meetingeket tartunk, mialatt elengedhetetlen a velem, mint megváltozott munkaképességű munkavállalóval történő együttműködés. Kollégáim az évek alatt megtanulták a látássérültségemből fakadó speciális szükségleteimet, és ezeket alapul véve törekednek a közös munkavégzésre. Konkrét példával élve soha nem kapok kollégáktól kézzel írott iratanyagot, hisz tudják, hogy munkaköröm egyenlő esélyű elvégzéséhez digitalizált iratokra van szükség.

A munkavállalói önfejlődés mellett munkáltatóm nagy hangsúlyt fektet a tudatos érzékenyítésre is. Mindezt jól mutatja, hogy jelenlegi állásomat egy érzékenyítő programsorozatnak köszönhetően szereztem. Érzékenyítési elhivatottságot vállalt továbbá az intézmény a „Fogyatékosság-barát munkahely” elismerés 2016-os elnyerése óta. Az elismerést a Salva Vita Alapítvány 2010-ben vezette be, hogy az álláskereső fogyatékkal élő emberek és a foglalkoztatásukra nyitott munkáltatók egymásra találását támogassa. A pályázatban a munkáltatóknak vállalnia kell, hogy folyamatosan fejlesztik a fogyatékos emberek toborzásával, foglalkoztatásával, megtartásával kapcsolatos gyakorlatukat. Az elismerés megszerzését követő két évig a munkáltató jogosulttá válik a fogyatékosság-barát munkahely logójának használatára, ami azt közvetíti, hogy a szervezet nyitott a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására. Az elismerés újabb kötelezettségvállalásokkal további két évre meghosszabbítható. A díjhoz pénzjutalom nem társul. [18] A fogyatékosság-barát munkahely elismerés keretében az intézmény érzékenyítő tréningeket tartott vezető beosztású munkavállalóinak, hogy alkalmassá váljanak megváltozott munkaképességű beosztottjaik hatékony segítésére. Rendszeresek a szakmaközi konferenciák annak érdekében, hogy az intézmény dolgozói szoros kapcsolatrendszert építhessenek ki a fogyatékkal élőkkel foglalkozó szervezetekkel. Az intézmény továbbá rendszeresen kulturális programokat szervez   látássérültek számára, melyeken az intézmény dolgozói látnak el segítői tevékenységet. Ezekben a helyzetekben a kollégák saját tapasztalásukra alapozottan tanulják meg a fogyatékosságból eredő nehézségek leküzdését. Az így szerzett szakismeretüket az intézményhez forduló ügyfélkör problémáinak megoldása során is kamatoztathatják.

Munkáltatóm szintén nagy hangsúlyt fektetett az akadálymentes munkakörnyezet kialakítására. Az intézmény egésze akadálymentes, vakvezetősávok segítik a tájékozódást. A munkakör teljeskörű ellátását képernyőolvasó szoftverrel ellátott számítógép, szkenner, valamint képernyőolvasó szoftverrel ellátott mobiltelefon biztosítja.

 

Az egyes atipikus munkavégzési formák szerepe a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásában

 

Jelen tanulmányomnak nem célja az atipikus munkaformák teljeskörű bemutatása. Személyes érintettségem kapcsán a leggyakrabban választott két típus, a távmunka és a részmunkaidő bemutatását választottam ki.

 

Távmunka

 

A munka Törvénykönyve szerint a távmunkavégzés a munkáltató telephelyétől elkülönült helyen rendszeresen folytatott olyan tevékenység, amelyet információtechnológiai vagy számítástechnikai eszközzel végeznek, és eredményeit elektronikusan továbbítják.[19]A munkaszerződésben feltétlenül meg kell határozni a munkavégzés kereteit, tájékoztatni kell a munkavállalót a munkáltató általi ellenőrzés, a használt informatikai eszköz korlátozásának szabályairól, valamint arról a szervezeti egységről, ahová a munkavállaló tartozik.A munkáltató emellett köteles biztosítani, hogy a munkavállaló szükség esetén a munkaterületre beléphessen, a többi munkavállalóval kapcsolatot teremtsen. A munkáltató utasítási joga kizárólag az ellátandó feladatok meghatározására terjed ki. A munkavégzés ellenőrzése során a munkáltató nem tekinthet be a munkavállalónak a munkavégzéshez használt számítástechnikai eszközön tárolt, nem a munkaviszonyból összefüggő adataiba. Eltérő megállapodás hiányában a munkavállaló munkarendje kötetlen. Meg kell említeni a bedolgozói jogviszonyt is, mint a távmunka speciális altípusát, de a foglalkoztatás ezen fajtáját a szakirodalom nem tekinti távmunkának az elektronikus kommunikáció hiánya miatt.[20][21]                                                                                                                                    Rendelkezésre álló elemzések tapasztalatai szerint a távmunkában dolgozók száma az elmúlt öt évben jelentősen megemelkedett.

Talán az atipikus munkaformák közül a távmunkára mondhatjuk, hogy leginkább igazodik az egészségkárosodásból fakadó speciális élethelyzetekhez. 2016-ban kezdtem dolgozni a Vámosi Ügyvédi irodánál. Az iroda ügyvezetője saját elköteleződésből, HR végzettségű felesége javaslatára hirdetett meg álláshelyet jogi asszisztensi pozícióban, kifejezetten megváltozott munkaképességű munkavállalók számára. Egy, az állásra szintén jelentkező ismerősöm tájékoztatott a lehetőségről. A kiválasztás fő eszköze a próbamunka volt, mely elvégzésére e-mailben kaptam utasítást. A sikeres próbamunkát telefonos interjú követte, mely után alkalmassá váltam a munkaköröm betöltésére. Már a kiválasztáskor egyértelművé vált a távmunka keretében történő foglalkoztatásom a földrajzi távolság miatt. A munkaidőm hosszát néhány hónap együttműködés után dolgoztuk ki, jelenleg heti 10 órában látom el feladataimat. A közel négy év alatt mindösszesen két alkalommal találkoztunk személyesen. Folyamatosan e-mailen és telefonon tartjuk a kapcsolatot. Az ellátandó feladatokat e-mailen keresztül kapom, melyben munkáltatóm mindig meghatározza a teljesítés határidejét. A kitűzött határidő betartása mellett egyéb kötöttségem nincs, munkaidőm rendkívül rugalmas. A Család – és Gyermekjóléti Központban végzett tevékenységgel összeegyeztetve általában kora reggel vagy az esti órákban dolgozom.   A jogi asszisztensi feladatok mára jelentősen kibővültek, számos jogi munkát is ellátok. Munkáltatómmal a kezdetektől fogva megbeszéltem a látássérültségből fakadó esetleges nehézségeket, melyek megoldásában mindig segítségemre sietett.

Fogyatékosságomból eredő speciális élethelyzetemből fakadóan rendkívül előnyösnek tartom a munkavégzés e formáját. Saját megszokott, otthoni környezetemben dolgozhatok, ami maximálisan akadálymentes. Rendelkezésemre áll minden, az egyenlő esélyű munkavégzéshez szükséges segédeszköz (képernyőolvasóval ellátott számítógép, szkenner, nagyítók, beszélő szoftverrel ellátott telefon), így mindezt munkáltatómnak nem kell külön irodai keretek között biztosítani. Tudni kell, hogy jelen segédeszközök beszerzési ára meglehetősen magas, biztosításuk jelentős anyagi terhet ró a munkáltatóra.

Meglátásom az, hogy távmunkában végzett munka tartós hatékonyságához elengedhetetlen a munkaviszonyban álló felek kiszámítható, pontos munkavégzése. Ennek hiányában az együttműködés munkáltató és munkavállaló között nem működhet, mely hamar a munkaviszony megszűntetéséhez vezet.

 

Részmunkaidős foglalkoztatás

Részmunkaidős dolgozóknak azok tekinthetők, akiknek rendszeres munkaidejük kevesebb, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatott hasonló dolgozók munkaideje. Az irányelv fő célja az, hogy a tagországok gyakorlatában érvényesüljön az önkéntesség és az egyenlő bánásmód elve. Ezt alapul véve a részmunkaidős munkavállaló nem kezelhető kedvezőtlenebb módon, mint a hasonló teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló pusztán azért, mert részmunkaidőben dolgozik.

A Munka Törvénykönyve értelmében a munkaidő teljes vagy részmunkaidő lehet. A teljes munkaidő mértéke napi 8 óra.[22] Természetesen a felek ettől eltérhetnek tulajdonosi munkavégzés, készenléti jellegű munkakör, illetve jogszabály is állapíthat meg ettől eltérő foglalkoztatási időt.[23][24] A teljes napi munkaidő és a részmunkaidő elhatárolása akkor szükséges, amikor a munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása az adott munkakörre és a teljes napi munkaidőre írja elő a bértételt. Ebben az esetben a részmunkaidős foglalkoztatásra a bértétel arányos része jár. A részmunkaidőtől meg kell különböztetni azt az esetet, amikor a felek megállapodása vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály az általános teljes napi munkaidőnél rövidebb teljes napi munkaidőt állapít meg. Erre különösen a fokozott veszéllyel járó munkahelyek, illetve munkakörök adnak indokot, de magán a felek megállapodásán is alapulhat.

A részmunkaidő aránya az Unióban a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítottan 2015-re elérte a 20 százalékot, míg hazánkban 2010-ben 5 százalék felett volt, de 2013 óta folyamatos csökkenést mutat.[25]

Azoknak a megváltozott munkaképességű embereknek, akik a szakértői bizottság minősítése értelmében teljes munkaidőben nem vállalhatnak munkát, a részmunkaidős foglalkoztatási forma előnyt jelent. Kutatási tapasztalatok szerint a megváltozott munkaképességű emberek körében nagyobb arányban van jelen ez a foglalkoztatási forma, mint az ép munkavállalók esetében. [26] Álláspontom szerint az e formában történő foglalkoztatás csökkenő tendenciája többek között a minősítési rendszer 2012-es átalakításának köszönhető, mivel munkavégzési időkorláthoz kötötték a megváltozott munkaképességű személyek ellátásainak folyósítását.  Ebből fakadóan a dolgozni képes megváltozott munkaképességű munkavállalók túlnyomó hányada részmunkaidős foglalkoztatásra volt kényszerülve. Nagyon kevesen engedhették meg azt a privilégiumot, hogy elengedve az egészségi állapotra tekintettel nyújtott pénzbeli ellátásokat teljes munkaidős foglalkoztatást vállaljanak. A jelenleg hatályban lévő jogszabályi háttér keresetkorláthoz köti ugyan az egészségkárosodott állapotra folyósított pénzbeli ellátásokat, ami még mindig meghatározó lehet a munkaidő meghatározásánál.

Mindemellett a szakirodalom az ellenösztönzők közé sorolja a részmunkaidős foglalkoztatással elérhető kereset alacsony voltát, és az ehhez viszonyítva a munkába járáshoz kapcsolódó költségek aránytalanságát. Hátrányként jelenik meg továbbá az alacsonyabb munkabérből származtatott juttatások, ellátások alacsonyabb szintje, valamint a nyugdíj-jogosultsághoz kapcsolódó szolgálati idő csökkenése is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a részmunkaidő nagyon sok esetben csak kényszer. Részben a szakértői bizottság szakvéleménye, az egészségi állapot, részben pedig az érintett célcsoport számára elérhető állások jellege miatt kell részmunkaidős munkát vállalni, ami még a biztosított ellátás mellett is alacsony jövedelmet és életszínvonalat tud biztosítani a megváltozott munkaképességűeknek.

 

Záró gondolatok

 

Határozottan kijelenthető, hogy elengedhetetlen a tanulmányban ismertetett jógyakorlatok beépülése a nyílt munkaerő piaci munkáltatók profiljába. Gyakorlatilag nincs esély arra, hogy egy megváltozott munkaképességű álláskereső bejusson egy adott céghez, amennyiben a tulajdonos vagy HR munkavállalói elutasítóak vagy érdektelenek a megváltozott munkaképességű személyek tekintetében. Szintén hátráltató tényező, ha a célcsoport iránt érdeklődő, de tapasztalatlan HR munkatárs nem talál gyorsan, egyszerűen elérhető gyakorlatias információkat a kétségekre okot adó felmerült kérdésekre. Ilyen esetekben a megváltozott munkaképességű személy rendszerint a személyes bemutatkozás szintjéig sem jut el még akkor sem, ha a pozícióra való kiválasztás értékelési szempontjai szerint alkalmas lenne.[27]

Álláskeresési fázisomban rengeteg kudarcot éltem meg, sok esetben megalázottnak éreztem magam. Számtalan végzettségemnek megfelelő munkahelyre adtam be önéletrajzomat, melynek eredménye az volt, hogy vélelmezhetően látássérültségem miatt vissza sem jeleztek megkeresésemre. Amikor a benyújtott pályázataimban nem tettem említést fogyatékosságomra legalább a bemutatkozás szintjéig eljutottam, de a megszokott” majd értesítjük” elköszönést követően soha nem hallottam felőlük. Volt olyan munkáltató, aki behívott ugyan próbanap tartására, ami a teljes megsemmisülés érzetével zárult. A rám bízott feladatok maradéktalan ellátása érdekében magammal vittem minden, használnom szükséges speciális segédeszközömet, de az ottlétem alatt nem kaptam egyetlen ellátandó feladatot sem. A munkavállalókkal folytatott udvariassági beszélgetéseket követően a vezető tájékoztatott, hogy átgondolta a foglalkoztatásomat, és nem tud munkát biztosítani arra hivatkozással, hogy a speciális képernyőolvasóval ellátott eszközeim nem köthetők be az iroda hálózatába, mivel veszélyeztetném az iroda ügyfeleinek adatbiztonságát.

Ugyanakkor jól látszik, hogy jelenlegi állásaimat a fentiekben kifejtett jógyakorlatoknak, kiemelten a munkáltatói oldalon megjelenő szociális érzékenységnek köszönhetem. Azóta is mindkét munkáltatóm hivatásának tekinti az élet bármely területén végzett érzékenyítést, mely során elvárják aktív közreműködésemet.

 

Bibliográfia

 

[1] Gyulavári Tamás: A szürke állomány. Gazdaságilag függő munkavégzés az önfoglalkoztatás határán, Jogtudományi monográfiák, Pázmány Press, 2014.

[1] Szellő János-Cseh Judit: Az atipikus foglalkoztatás növelésének lehetőségei, Munkaügyi Szemle, 61. évf. (2018), https://www.munkaugyiszemle.hu/az-atipikus-foglalkoztatas-novelesenek-lehetosegei-fogyatekos-es-megvaltozott-munkakepessegu-szemely

[1] Ferenc Jácint: Az atipikus munkaviszonyok komplex megközelítése,győr, Széchenyi István Egyetem Állam – és Jogtudományi Doktori Iskola Doktori értekezés, 2014.

[1] Hárs Ágnes: Az atipikus foglalkoztatás: Mítoszok, lehetőségek és korlátok az atipikus foglalkoztatási formák lehetőségeinek kihasználásában, Budapest, Kopint Konjunktúra Kutatási Alapítvány, 2013.

[1] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Önfoglalkoztató és teljes munkaidőben dolgozó megváltozott munkaképességű emberek, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017,    https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_onfoglalkoztatas.pdf[1]

Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása távmunkában, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 12-13, https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_tavmunka.pdf

[1] Kun Ágota: Munkahelyi Szocializáció, beillesztés és alternatív foglalkoztatási formák a megváltozott munkaképességű egyéneknél, In: Juhász Márta (szerk.) A foglalkozási rehabilitáció támogatása pszichológiai eszközökkel, Budapest, Typotex Kiadó, 2010, 15.

[1] Dr. Köpeczi-Bócz Tamás:  Jógyakorlatok megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására,   Budapest, proAbility projekt konzorciuma, 2016,  www. proAbility.hu

[1]327/2012. (XI. 16.) kormányrendelet a megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjáról, valamint a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról

[1] 15/2015. (IV. 7.) OGY határozat az Országos Fogyatékosságügyi Programról,[1][1]https://salvavita.hu/munkaltatoknak/fogyatekossag-barat-munkahely-elismeres/,

[1] A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény[1] Munka Törvénykönyve: 198-200§

[1] Európa Tanács 97/81/EK irányelve a részmunkaidőről

[1] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása részmunkaidőben, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017,  https://docplayer.hu/106710374-Megvaltozott-munkakepessegu-emberek-foglalkoztatasa-reszmunkaidoben-gyakorlati-peldatar-keszitette-szerepi-anna-prokai-orsolya.html[1]

 

 

[1] Gyulavári Tamás: A szürke állomány. Gazdaságilag függő munkavégzés az önfoglalkoztatás határán, Jogtudományi monográfiák, Pázmány Press, 2014, 105.

[2] Szellő János-Cseh Judit: Az atipikus foglalkoztatás növelésének lehetőségei, Munkaügyi Szemle, 61. évf. (2018) 32-33, https://www.munkaugyiszemle.hu/az-atipikus-foglalkoztatas-novelesenek-lehetosegei-fogyatekos-es-megvaltozott-munkakepessegu-szemely, letöltés: 2020. június 12.

[3] Ferenc Jácint: Az atipikus munkaviszonyok komplex megközelítése,győr, Széchenyi István Egyetem Állam – és Jogtudományi Doktori Iskola Doktori értekezés, 2014, 6.

[4] Szellő-Cseh: Az atipikus foglalkoztatás, 34.

[5] Uo: 38.

[6] Hárs Ágnes: Az atipikus foglalkoztatás: Mítoszok, lehetőségek és korlátok az atipikus foglalkoztatási formák lehetőségeinek kihasználásában, Budapest, Kopint Konjunktúra Kutatási Alapítvány, 2013, 5.

[7] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Önfoglalkoztató és teljes munkaidőben dolgozó megváltozott munkaképességű emberek, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 10,   https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_onfoglalkoztatas.pdf, letöltés: 2020. június 16.

[8] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása távmunkában, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 12-13, https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_tavmunka.pdf, letöltés:2020. június 12.

[9] Szerepi-Prókai: Megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása távmunkában, 14-22.

[10] Kun Ágota: Munkahelyi Szocializáció, beillesztés és alternatív foglalkoztatási formák a megváltozott munkaképességű egyéneknél, In: Juhász Márta (szerk.) A foglalkozási rehabilitáció támogatása pszichológiai eszközökkel, Budapest, Typotex Kiadó, 2010, 15.

[11] Dr. Köpeczi-Bócz Tamás:  Jógyakorlatok megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására,   Budapest, proAbility projekt konzorciuma, 2016, 33.  www. proAbility.hu, letöltés 2020. június 11.

[12]327/2012. (XI. 16.) kormányrendelet a megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjáról, valamint a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról 11/A.§ (4) bek, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200327.kor, letöltés:2020. június 8.

[13]  Uo: 12-13.§

[14] 327/2012 kormányrendelet: 14.§

[15] Dr. Köpeczi-Bócz: Jógyakorlatok, 34.

[16] 15/2015. (IV. 7.) OGY határozat az Országos Fogyatékosságügyi Programról, https://mkogy.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a15h0015.OGY, letöltve: 2020. június 19.

[17] Dr. Köpeczi-Bócz:Jógyakorlatok, 38.

[18] https://salvavita.hu/munkaltatoknak/fogyatekossag-barat-munkahely-elismeres/, letöltve: 2020. június 18.

[19] A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 196.§ (1) bek, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200001.tv, letöltés: 2020. június 8.

[20] Munka Törvénykönyve: 198-200§

[21]Uo:196.-197.§

[22]  Munka törvénykönyve 88.§

[23] Európa Tanács 97/81/EK irányelve a részmunkaidőről Mellékletben szereplő keretmegállapodás fogalommeghatározás, célkitűzés, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=celex:31997L0081, letöltés: 2020. június 15.

[24] Munka Törvénykönyve: 92.§

[25] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása részmunkaidőben, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 23, https://docplayer.hu/106710374-Megvaltozott-munkakepessegu-emberek-foglalkoztatasa-reszmunkaidoben-gyakorlati-peldatar-keszitette-szerepi-anna-prokai-orsolya.html, letöltés: 2020. június 13

[26] Szerepi-Prókai Megváltozott munkaképességű emberek részmunkaidőben, 35.

[27] Szerepi-Prókai: Megváltozott munkaképességűek részmunkaidőben 36

Cservenka Ferdinánd: A szlovák haderő kiépítése és előkészületei a Lengyelország elleni hadjáratra

Az 1939. március 14-én létrejött szlovák államra a kezdetektől fogva komoly szervezési munkálatok vártak, amely nemcsak az egyes kormányzati, közigazgatási és egyéb szerveket érintette, hanem a haderőt is. 1939 tavaszán a szlovák haderő komoly átszervezéseken ment keresztül. Új katonai rendfokozatokat hoztak létre, meglévő rangokat neveztek át, illetve másképpen csoportosítottak. Fontos feladat volt a tisztikar létszámának növelése és nemzetiségi összetételének megváltoztatása, utóbbi elsősorban a cseh nemzetiségűek kárára. Az 1938. augusztus-i adatok szerint a csehszlovák haderőnél 435 szlovák katonatiszt teljesített katonai szolgálatot, s ez csupán a tisztek 3,4 %-át tette ki. Ezek közül egy fő viselte a tábornoki rangot, a többi nagyrészt főleg altiszti rangban szolgált.[1] A szlovák állam létrejötte után a parancsnoki funkciókat a cseh tábornokoktól és főtisztektől olyan szlovák katonatisztek vették át, akik nemcsak alacsonyabb tiszti ranggal rendelkeztek, hanem gyakran hiányos elméleti és gyakorlati felkészültséggel is. Szlovák katonatiszt az a személy lehetett, aki a következő feltételek egyikének megfelelt:

  1. született szlovák volt,
  2. nem a szlovák nemzetiséghez tartozott, de a felesége szlovák nemzetiségű volt,
  3. nem szlovák nemzetiségű volt, de hosszabb ideje Szlovákia területén élt, és szívén viselte Szlovákia sorsát.[2]
  4. július közepéig a szlovák haderő tisztjeinek létszámát 704 főre növelték. A tisztikar nemzetiségi összetétel a következő volt: 536 szlovák, 117 cseh, 27 német, valamint 24 ruszin és orosz.[3]
  5. május 2-án a szlovák kormány elfogadta a Nemzetvédelmi Minisztérium tervét, amely szerint Szlovákia területén három magasabb katonai parancsnokságot hoztak létre. Az első parancsnokságot Trencsén központtal Anton Pulanich[4]ezredes (1939. május 17-től tábornok) vezetésével, a másodikat Besztercebánya központtal Alexander Čunderlík[5]ezredes (1939. május 17-től tábornok), a harmadikat Eperjes központtal Augustín Malár[6] vezérkari alezredes (május 17-től vezérkari ezredes) irányítása alatt. A szlovák haderő öt gyalogezredből állt, amelyek parancsnokságainak állomáshelye Pozsony, Nyitra, Zólyom, Lőcse és Eperjes voltak, továbbá hat önálló gyalogzászlóaljból, egy harckocsizászlóaljból, egy páncéltörő ágyús zászlóaljból, egy kerékpáros zászlóaljból, hat tábori tüzérezredből, egy légvédelmi tüzérezredből, három lovaszászlóaljból (1939 augusztusában három lovas felderítő osztályt hoztak létre), egy utászezredből, egy repülőezredből, és további, különböző alakulatokból tevődött össze.[7] A repülőezred parancsnokságának állomáshelye Pöstyén[8]volt.[9]

A szlovák haderő legfőbb parancsnoka az 1939. október 26-án köztársasági elnökké választott Jozef Tiso lett, akit a miniszterelnöki székben Vojtech Tuka követett. A nemzetvédelmi miniszteri posztot Ferdinand Čatloš[10] tábornok töltötte be, és egyben ő volt a legfőbb katonai parancsnok is. Közvetlenül a Nemzetvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozott a kerékpáros zászlóalj, a 153. légvédelmi tüzérezred, az 51. és 52. tüzérezredek, a harckocsizászlóalj, a páncéltörő tüzérosztály, az utászezred, a repülőezred stb.[11] 1939. július 1-ig a szlovák haderő létszáma elérte a 29 683 főt, ebből mindössze négyen viselték a tábornoki rangot, a tisztek létszáma 700 főt, az altiszteké 573 főt a legénységé pedig 28 406 főt tett ki.[12] A szlovák haderő harckocsi állománya 27 Lt vz. 34 és 52 Lt vz. 35 könnyű harckocsiból[13]és 30 Tč. vz. 33 kisharckocsiból[14] állt, valamint 3 OA vz. 27 és 17 OA vz. 30 páncélgépkocsival,[15] és egy páncélvonattal rendelkezett.[16]A védelmi szerződés (Schutzvertrag)[17] megkötése után a haderő fejlesztésével kapcsolatban döntő szava volt a Franz Barckhausen altábornagy vezette német katonai bizottságnak, a Deutsche Militärkomission-nak. A németek kezdetben nem törekedtek a szlovák haderő létszámának növelésére, sőt inkább annak 25 000 főre való csökkentésére. Mindennemű „fölösnek” számító hadianyagot a német fegyveres erőknek, a Wehrmachtnak kellett átvennie, továbbá minden Szlovákiából kiinduló fegyverszállítmány csupán a német kormány beleegyezésével hagyhatta el az országot.[18]A védelmi szerződés említést tesz a németek által felállított védelmi övezet létezéséről is, ugyanis a német csapatok még 1939. március 15-én, egy nappal a szlovák állam létrejötte után behatoltak Szlovákia területére, és megszállták a nyugati határtól egészen a Vág folyóig terjedő terület egy részét. A Wehrmacht egységei elfoglalták a helyőrségeket, és elszállították a hadianyagot. Ez a védelmi övezet a németek számára nemcsak biztosítékot jelentett Szlovákia esetleges felosztására Németország, Magyarország és Lengyelország között, hanem biztosította a németek által bekebelezett Csehország, és az ebből létrehozott Cseh-Morva Protektorátus területét is.[19]A védelmi szerződés értelmében szükség esetén a németek bármikor irányítás és megszállás alatt tarthatták a szlovák katonai objektumokat. A védelmi övezet eddigi szerepe és jelentősége akkor változott meg, mikor Lengyelország elvetette a németek azon próbálkozásait, hogy Gdanszk és a korridor megegyezés útján Németországhoz kerüljön. A németek védelmi övezete ezek után katonai felvonulási területté vált. A Wehrmacht már néhány hónappal a Lengyelország elleni háború kitörése előtt megkezdte az előkészületeket. A május 11-től 13-ig tartó szlovák – német tárgyalásokon a német fél szóba hozta a közlekedési útvonalak fejlesztésének kérdését is.[20]Így került sor utak építésére és megerősítésére (harcjárművek részére), vasutak javítására, hidak megerősítésére Szlovákia északnyugati részén. A szlovák Közlekedési és Közmunkaügyi Minisztérium elfogadta a német katonai bizottság, a Deutsche Militärkomission kérelmét, amely a Wehrmacht számára szükséges több nemzetközi és belföldi telefonvonal létesítését írta elő. A terheket a szlovák kormány fedezte, amelynek összege 2 101 027 szlovák korona volt. Augusztusban megkezdődtek az erődítési munkálatok a védelmi övezet északi részén.[21]A német felderítés megkezdte a terepviszonyok vizsgálatát Zsolna, Turzófalva[22] és Nagybiccse[23] térségében. Katonailag fontos szempont volt, hogy a Zsolna és Turzófalva közötti összeköttetést kiépítsék. Az utak javítását elsősorban a tüzérségi fegyverek felvonulása tette szükségessé. Problémát okozott a német csapatok elszállásolása is.[24]A szlovák Nemzetvédelmi Minisztérium jelentése szerint a német alakulatok intenzíven folytatták a munkálatokat, árkokat ástak, géppuskafészkeket, légvédelmi fedezékeket létesítettek.[25]

A németek Szlovákiával kapcsolatos elképzelései akkor változtak meg radikálisan, amikor Teleki Pál magyar miniszterelnök kijelentette Hitlernek, hogy Magyarország elutasít minden Lengyelország ellen irányuló katonai vállalkozást. Ezek után Szlovákia 1939 nyarán a német tábornokok számára fontos felvonulási területté vált,[26]valamint felmerült az is, hogy katonai részvétellel a szlovák haderő lekötheti a lengyel haderő egy részét. 1939. augusztus 12-én a német és a szlovák fél szerződést írt alá a védelmi övezetről.[27]A védelmi övezet keleti határa Vágújhelytől[28] északra a Vág nyugati partjáig terjedt, majd folytatódott tovább a Kiszuca folyó nyugati partja mentén egészen a lengyel határig.[29] A német fél kilátásba helyezte a szlovák haderő létszámának növelését is. Az augusztus 18-i egyezmény értelmében a szlovák haderő létszámát 25 ezerről 150 ezerre növelték. A németek ígéretet tettek arra is, hogy a szlovák csapatokat modern fegyverekkel szerelik fel, természetesen nem ingyen, ugyanis a német ipari konszernek átvették az ellenőrzést a vágbesztercei[30] és a máriatölgyesi[31] fegyvergyárak felett.[32]

Adolf Hitler 1939. augusztus 22-i parancsa meghatározta Szlovákia helyzetét az elkövetkező Lengyelország elleni konfliktusban, amely szerint, ha a szlovákok teljesítik a német haderő kívánságait, akkor számolhatnak azzal, hogy Németország garanciát vállal Szlovákia határainak megvédésére Magyarországgal szemben, valamint háború esetén számíthat arra, hogy visszakapja a Lengyelország által 1938-ban megszállt és elcsatolt határmenti területeket. A szlovák haderő feladata csupán Szlovákia területének védelme lett volna. A német haderő igény tartott az iglói[33]repülőtér használatára is. A szlovák kormányt az egyes kívánságokról augusztus 24-én délelőtt informálta Barckhausen altábornagy és Hans Bernard pozsonyi német követ. A Deutsche Militarkomission naplója szerint a szlovák kormány képviselői, élükön Tisoval, feltétel nélkül elfogadták a németek kívánságait.[34]

  1. augusztus 24-én a Nemzetvédelmi Minisztérium felkérte a Hlinka-gárda[35] főparancsnokságát, hogy kisegítésként határvédelmi funkciókat lássanak el a magyar – szlovák határon. Tekintettel a feszült nemzetközi helyzetre nagyon fontos volt, hogy ne legyenek szlovák részről konfliktusok a határon. Augusztus 26-i hatállyal meg kellett oldani a gárdisták felfegyverzését és felszerelését, 27-én pedig már szolgálatba kellet állniuk.[36]Augusztus 25-én a katonai előkészületek miatt légi tilalmat rendeltek el.[37]
  2. augusztus 26-án vette kezdetét a szlovák haderő rejtett mozgósítása, mobilizációja,[38] amely során a háború kitöréséig nyolc évfolyamot hívtak be. A tartalékosokat hivatalosan rendkívüli hadgyakorlatra hívták be, ugyanis Szlovákia ekkor még nem állt hadiállapotban Lengyelországgal. Sokan a tartalékosok közül nem kaptak behívó parancsot azért, mert korábban olyan alakulathoz tartoztak, amelyeket Csehszlovákia felbomlása és a szlovák haderő létrejötte után megszüntettek, vagy esetenként újjászerveztek. Többen a behívottak közül nem tettek eleget a felszólításnak. A Németországban dolgozó szlovák állampolgárokkal kapcsolatban a szlovák kormány a Deutsche Militärkomission kérelmére úgy döntött, hogy egyelőre a behívó parancs nem érinti őket. Ez kb. 15 ezer alkalmazottat érintett. Behívásukra augusztus 31-én került sor, de a szlovák kormány és a bécsi illetékes munkaügyi hivatal elnöke közötti tárgyalások eredményeként eldöntötték, hogy egyelőre minden alkalmazott maradjon a munkahelyén. Az egyes cégeknek névsort kellett összeállítaniuk a pótolhatatlannak minősülő alkalmazottakról, és azt át kellett nyújtani a szlovák félnek, amely eldöntötte kit hívnak be és kit nem. Ezeket a „kiváltságos” tartalékosokat 6-8 hét alatt idősebb alkalmazottakkal kellett leváltani. Augusztus 30-ig a különböző nehézségek és problémák miatt a 19 365 behívott főből csupán 4 539 fő tett eleget a parancsnak, illetve felelt meg az elvárásoknak.[39] Ebből kifolyólag azonnal a háború kitörése után, szeptember 1-jén Tiso 8 óra 30 percre értekezletet hívott össze a következő mozgósítással kapcsolatban. A megegyezés értelmében további 7 évfolyam behívását határozták el (összesen tehát 15 évfolyamot hívtak be). A behívóparancs nem érintette a Hlinka-gárda tisztségviselőit, a csendőrség és a rendőrség tagjait.[40]A csendőri és rendőri szervek feladatul azt kapták, hogy kutassák fel azokat a tartalékosokat, akik nem tettek eleget a parancsnak. Természetesen rájuk büntetés várt. Szeptember 9-ig a behívott 135 704 főből 69 814 fő, szeptember 12-ig a 151 784 főből 96 058 fő, szeptember 14-ig a 161 567 főből 108 067 fő, szeptember 20-ig a 162 129 főből 116 755 fő tett eleget a behívó parancsnak.[41]Összességében a 160 ezer behívott tartalékosból a mobilizáció során alkalmazott elővigyázatosságokat is figyelembe véve kb. 120 ezer fővel lehetett számolni. A tartalékosokkal és a tényleges katonai szolgálatot teljesítőkkel együtt a szlovák haderő létszáma szeptember 20-ig elérte a 148 113 főt.[42]

A mozgósítás eredményeként lehetőség adódott a Lengyelország ellen felállított tábori alakulatok létrehozására, amelynek létszáma szeptember 1-ig elérte 13 351 főt, szeptember 10-ig a 32 380 főt, szeptember 24-ig pedig az 51 306 főt (legmagasabb létszám).[43]

A mobilizáció nem volt tekintettel a nemzetiségekre. A rezsim a nemzeti kisebbségek azon tagjait, amelyekben nem bízott (pl. a magyar nemzetiségűek), azokat pótalakulatokhoz osztották be. Természetesen a német nemzetiségűek más bánásmódban részesültek, sőt már 1939 szeptembere előtt egy német ezred felállítását tervezték a szlovák haderőn belül, majd szeptember közepén létrehozták a 35. gyalogezredet, amely I. zászlóaljának tagjai korábban a szepességi őrzászlóaljban szolgáltak. Német nemzetiségűek szolgáltak a tüzéralakulatoknál is. Egyébként a szlovákiai németek számára csupán 1939 júliusában tették kötelezővé néhány hónap után ismét a katonai szolgálatot.[44]Különleges helyzetben voltak a faji szempontból üldözött személyek, a zsidók, akikre az 1939. évi 150. számú kormányrendelet vonatkozott, miszerint az összes katonaköteles zsidó személyt a munkaszolgálatos alakulatokhoz osztották be. A zsidóknak 5 cm széles, kék színű karszalagot kellett volna viselniük, nem használhattak volna rangjelzéseket (kivéve az orvosokat) stb.[45] Ezeknek az intézkedéseknek a megvalósítása már a kezdetektől technikai problémákkal küszködött és késett. A kormányzat eldöntötte, hogy a mobilizáció befejezése után azonnal megkezdik a zsidó munkatáborok felállítását, amelyre 1939 októberében sor is került. A kormány szerint munkaszolgálatot kell teljesíteniük azoknak is, akik valamilyen okok miatt nem abszolválták a kötelező katonai szolgálatot.[46]

Azok a magyar nemzetiségű tartalékosok, akiket védett a reciprocitás elve, a behívó parancsoknak nem tettek eleget. Ide azok a személyek tartoztak, akik állandó illetőséggel rendelkeztek azon a területen, amely még 1938 novemberében Magyarországhoz került, de Szlovákia területén éltek.[47]

A mozgósítás során néhány helyi konfliktus is kialakult az államhatalom és a behívott tartalékosok között, amelyeket az illetékes hatóságok hatékonyan rendeztek el.[48]1939. szeptember 15-én háborúellenes fellépésre, zendülésre került sor Körmöcbányán. A zendülő katonák elhagyták a helyőrséget, és a városba távoztak, ahol kormányellenes jelszavakat hangoztattak. A tiltakozó katonák száma 1 000 és 3 000 között mozgott. A zendülést végül a sűrű eső és a csendőri, rendőri szervek, valamint a Hlinka-gárda és a Freiwillige Schutzstaffel[49] alakulatai verték le, szüntették meg.[50]

  1. augusztus 29-én létrehozták a szlovák tábori alakulatokat tömörítő tábori „haderőt” Iglón „Bernolák”[51]fedőnéven, Ferdinand Čatlos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe három gyaloghadosztály tartozott: az 1. „Jánosík” hadosztály Anton Pulanich tábornok, a 2. „Škultéty” hadosztály Ján Imro alezredes és a 3. „Rázus” hadosztály Augustín Malár vezérkari ezredes parancsnoksága alatt. A tábori csapatok ereje később még egy „Kalinčiak” fedőnevű gyorscsoporttal is nőtt. A gyaloghadosztályokat a három magasabb parancsnokságból hozták létre. A lengyel határhoz való átcsoportosítások, csapatáthelyezések miatt jelentős változások következtek be az egyes seregtesteknél. A 3. hadosztály azt kapta feladatul, hogy védelmezze a szlovák – lengyel határt Szlovákia keleti részén. Az 1. hadosztály augusztus 26-án kapott parancsot az átcsoportosításra. Egységeinek Lőcse–Szepesváralja[52]–Igló–Eperjes térségébe kellett vonulniuk. Az 1. hadosztály parancsnoksága másnap átköltözött Iglóra. Augusztus 31-én a hadosztályt megerősítették az 1. gyalogezreddel, amely korábban a 3. hadosztály hadrendjébe tartozott. Később az 1. hadosztály alárendeltségébe került a 6. gyalogezred is, amely az I., III. és az IV. önálló zászlóaljak összevonásával jött létre. Ezek korábban a 2. hadosztály hadrendjébe tartoztak. A III. önálló zászlóalj augusztus 30-tól lezárta és eltorlaszolta az összes átjárót a Magas-Tátrán keresztül. Az 1. hadosztály alárendeltségéből kivették az 5. gyalogezredet, amelyet a szlovák tábori „haderő” parancsnokságának tartalékalakulataihoz osztottak be. A II. önálló zászlóalj az 1. hadosztálytól a 3. hadosztály alárendeltségébe került, ahol az V. és a VI. önálló zászlóaljakkal együtt létrehozták a 21. gyalogezredet. Az egyes hadosztályok a változtatások eredményeképpen a következő gyalog- és tüzérezredekből álltak:
  2. „Jánošík” hadosztály – 1. gyalogezred (parancsnok:[53]Pavel Kuna alezredes), 4. gyalogezred (pk.: Ladislav Bodický alezredes, szeptember 4-től Emil Krivoš őrnagy), 6. gyalogezred (pk.: Mikuláš Markus őrnagy), 1. tüzérezred (pk.: Mirko Vesel tüzérőrnagy).
  3. „Škultéty” hadosztály – 3. gyalogezred (pk.: František Krakovský őrnagy), 2. tüzérezred (pk.: Július Smutný tüzérőrnagy).
  4. „Rázus” hadosztály – 2. gyalogezred (pk.: Ján Stenzinger őrnagy, szeptember 14-től Karol Kubíček őrnagy), 21. gyalogezred (pk.: ?, szeptember 14-től Ondrej Zverin őrnagy), 4. tüzérezred (pk.: Emil Perko tüzérőrnagy), 3. tüzérezred (pk.: ?).

Az 5. gyalogezredet (pk.: Eduard Lifka ezredes) keletre vezényelték és a 2. hadosztály alárendeltségébe került.[54] A Deutsche Militärkomission augusztus 28-i jelentése szerint megvalósult a B alakulatok létrehozása is, konkrétan a 35. gyalogezred (pk.: szeptember 14-től Jozef Tlach őrnagy) és a 18. gyalogezred (pk.: Michal Širica alezredes) felállítása.[55]

  1. szeptember 1-jén a német haderő támadást indított Lengyelország ellen. Ferdinand Čatloš tábornok közvetlen parancsára, amelyben a lengyel „iga” alatt élő szlovákok szabadságának kivívására szólított fel – hadüzenet nélkül – a harci cselekményekbe bekapcsolódtak a szlovák alakulatok is.[56]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Források és szakirodalom

 

Levéltári források:

Vojenský historický archív (VHA) Bratislava

Fond: Veliteľstvo Bernolák

Szakirodalom:

Baka, Igor: Slovenská republika a nacistická agresia proti Poľsku. Bratislava, 2006.

Baka, Igor: Slovensko vo vojne proti Poľsku. Vojenská história, IX. évf., 2005/3, 26–46.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské dejiny Slovenska, zv. V. (1939-1945). Bratislava, 2008.

Cséfalvay, František et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945. Bratislava, 2013.

Klubert, Tomáš: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom. Bratislava, 2016.

Kováč, Dušan: Szlovákia története. Pozsony, 2011.

Lacko, Martin (ed.): Proti Poľsku. Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády.Bratislava, 2007.

Segeš, Vladimír – Dangl, Vojtech – Čaplovič, Miloslav – Bystrický, Jozef – Štaigl, Jan – Štefanský, Michal – Purdek, Imrich: Vojenské dejiny Slovenska a Slovákov. Praha, 2015.

.

 

 

 

 

 

 

 

[1] František Cséfalvay et al.: Vojenské dejiny Slovenska. zv. V. (1939-1945). Bratislava, 2008, 14.

[2] Vladimír Segeš – Vojtech Dangl – Miloslav Čaplovič – Jozef Bystrický – Jan Štaigl – Michal Štefanský – Imrich Purdek: Vojenské dejiny Slovenska a Slovákov. Praha, 2015, 277.

[3] Segeš: Vojenské dejiny, 278.

[4] Anton Pulanich (1884–1962) szlovák ezredes. 1939 májusában tábornokká léptették elő. 1939 szeptemberében a szlovák 1. hadosztály parancsnokaként részt vett a lengyelországi hadjáratban. Később a szlovák légierő parancsnoka volt. 1941. augusztus 12-én a szlovák tábori hadtest parancsnokává nevezték ki. Visszatért Szlovákiába, és 1941. szeptember végétől ismét a szlovák légierő parancsnoki tisztét töltötte be. 1942 augusztusában a szlovák szárazföldi erők parancsnoka lett. 1945 márciusában a front elől Ausztriába ment. A háború után visszatért Szlovákiába, 1947 végén pedig a csehszlovák haderő tartalékos tisztje lett. 1950-ben tiszti rangjától megfosztották. 1991 novemberében rehabilitálták, dandártábornoki rangját elismerték. Uo., 280.

[5] Alexander Čunderlík (1878–1947) szlovák ezredes. 1939 májusában tábornokká nevezték ki. 1939 szeptemberében a szlovák 2. hadosztály parancsnokaként részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban. 1940 novemberében a szárazföldi erők parancsnokává nevezték ki. 1943 áprilisában egészségügyi okok miatt saját kérésére nyugdíjazták, azonban még ez év augusztusában visszahívták a szolgálatba, és a Nemzetvédelmi Minisztériumban szaktanácsadóként működött. 1944 októberében ismét nyugdíjazták. Uo., 279.

[6] Augustín Malár (1894–1945) szlovák vezérkari alezredes. 1939 májusában vezérkari ezredessé léptették elő. 1939 szeptemberében a szlovák 3. hadosztály parancsnokaként részt vett a lengyelországi hadjáratban. 1941 augusztusában a szlovák Biztosító hadosztály parancsnoka lett. 1941 novemberében a hadosztály parancsnokságát Pavel Kuna ezredesnek adta át, és Jozef Turanec ezredestől átvette a Gyorshadosztály vezetését. 1942 januárjában tábornokká léptették elő, majd áprilisban visszaadta a Gyorshadosztály parancsnokságát Turanec ezredesnek. 1942 szeptemberében katonai attasé lett Berlinben. 1944 májusában az eperjesi haderőparancsnokság vezetője lett. 1944. augusztus 30-án este a pozsonyi rádióban a szlovák nemzeti felkelés ellen mondott beszédet. Eperjesre való visszatérése után a német hatóságok letartóztatták a felkelőkkel való együttműködés vadjával, és Ausztriába szállították. 1945 januárjában Belinbe, majd februárban a flossenbürgi koncentrációs táborba vitték, ahol kivégezték. František Cséfalvay et al.: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945.  Bratislava, 2013, 155–156.

[7] Tomáš Klubert: Slovenská armáda v druhej svetovej vojne slovom a obrazom. Bratislava, 2016, 47.

[8] A település mai szlovák elnevezése: Piešťany.

[9] Klubert: Slovenská armáda, 49.

[10] Ferdinand Čatloš (1895–1972) szlovák tábornok, nemzetvédelmi miniszter. 1939 márciusában a megalakult Szlovák Köztársaság nemzetvédelmi minisztere lett. 1939 áprilisában Čatloš vezérkari alezredest dandártábornokká, majd egy hónappal később első osztályú tábornokká nevezték ki. Már 1943 végén próbálkozott Szlovákia átállásával a Hitler-ellenes koalícióhoz, de nem kapott támogatást még a szovjetektől sem. A szlovák nemzeti felkelés és a német megszállás után Besztercebányára ment, ahol felajánlotta együttműködését a felkelőknek, ők ezt azonban nem fogadták el. 1944 októberében a Szovjetunióba szállították. 1947-ben a szovjetek kiadták őt a csehszlovák hatóságoknak. A Jozef Tiso elleni perben nyújtott segítsége miatt csupán 5 évre ítélték. 1948-ban szabadon engedték. Később hivatalnokként dolgozott. Uo., 42–43.

[11] Igor Baka: Slovenská republika a nacistická agresia proti Poľsku. Bratislava, 2006, 86.

[12] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[13] Ezeknek a csehszlovák gyártmányú könnyűharckocsiknak a fegyverzetét egy 37, 2 mm-es Škoda A3 ágyú és két 7,92 mm-es nehézgéppuska alkotta. A két típus közti különbség elsősorban a teljesítményben, a végsebességben és a páncélzat vastagságában mutatkozott meg, természetesen a későbbi típus, az Lt vz. 35 javára. Uo., 239–240.

[14] A két fős kezelőszemélyzettel rendelkező Tč. vz. 33 kisharckocsinak a fegyverzete két 7,92 mm-es vz. 26 könnyű géppuska volt. Uo., 239.

[15] Ezeknek a páncélgépkocsiknak a fegyverzetét, típustól függően három, vagy két 7,92 mm-es géppuska alkotta. Uo., 239.

[16] Uo., 52.

[17] 1939. március 23-án a Szlovák Köztársaságnak „védelmi szerződést” kellett aláírnia Németországgal. A német nyomásra kötött szerződés Szlovákiát arra kényszerítette, hogy külpolitikáját, haderejét a németek érdekeinek rendelje alá. A Harmadik Birodalom döntő pozíciókat szerzett a szlovák gazdaságban is. Dušan Kováč: Szlovákia története. Pozsony, 2011, 237.

[18] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[19] Baka: Slovenská republika, 27.

[20] Uo., 28.

[21] Uo.,  29.

[22] A település mai szlovák elnevezése: Turzovka.

[23] A település jelenlegi szlovák elnevezése: Bytča.

[24] Baka: Slovenská republika, 30.

[25] Uo., 32.

[26] Klubert: Slovenská armáda, 48.

[27] Uo., 51.

[28] A település mai szlovák elnevezése: Nové Mesto nad Váhom.

[29] Cséfalvay: Vojenské dejiny, 21.

[30] A település jelenlegi szlovák elnevezése: Považská Bystrica

[31][31] A település mai szlovák elnevezése: Trebišov.

[32] Klubert: Slovenská armáda, 52.

[33] A település mai szlovák elnevezése: Spišská Nová Ves.

[34] Igor Baka: Slovensko vo vojne proti Poľsku. Vojenská história, IX. évf., 2005/3, 28.

[35] Hlinka Szlovák Néppártjának félkatonai fegyveres szervezete volt 1938 és 1945 között. 1938 júniusában hozták létre illegálisan, majd októberben legalizálták. Elsősorban kisegítő rendőri feladatokat látott el. Gyakran vettek részt különféle, főleg csehek és zsidók elleni atrocitásokban, valamint a szlovák nemzeti felkelés leverésében, és az utána következő megtorlásban is. Klubert: Slovenská armáda, 29.

[36] Martin Lacko (ed.): Proti Poľsku. Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády. Bratislava, 2007, 16.

[37] Lacko: Proti Poľsku, 17.

[38] Baka: Slovenská republika, 78.

[39] Vojenský historický archív (VHA) Bratislava, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 9, č. j. 15 014, telegram pre veliteľstvo Bernolák z 30. 8. 1939.

[40] Baka: Slovenská republika, 79.

[41] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 10, č. j. 15 263, kr. 3, i. č. 11, č. j. 15 365.

[42] A második világháború alatt a szlovák haderő ilyen magas létszámmal már többé nem rendelkezett.

[43] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 6, i. č. 48.

[44] Baka: Slovenská republika, 80.

[45] VHA, Veliteľstvo Bernolák, kr. 2, i. č. 9, č. j. 15 152, nariadenie MNO – HVV z 9. 9. 1939.

[46] Baka: Slovenská republika, 81.

[47] Uo., 82.

[48] Uo., 83.

[49] A szlovákiai németek pártjának, a Deutsche Partei-nak a félkatonai fegyveres szervezete volt. Az autonóm szlovák kormány tolerálta működését, de legalizálására csupán 1939. szeptember 27-én került sor. Tagjai a Hlinka-gárdához hasonlóan gyakran vettek részt atrocitásokban. Klubert:Slovenská armáda, 29.

[50] Baka: Slovenská republika, 83.

[51] Megjegyzés: Az egyes tábori alakulatok különböző fedőneveket kaptak. Ezek a fedőnevek valamely szlovák irodalmár, vagy történelmi személy nevét viselték.

[52] A település jelenlegi elnevezése: Spišské Podhradie.

[53] A továbbiakban rövidítve: pk.

[54] Baka: Slovenská republika, 87.

[55] Uo., 88.

[56] Baka: Slovensko, 36.

Szabó András: Resztoratív igazságszolgáltatás – érvek és ellenérvek 50 év távlatából

Előszó:

 

A resztoratív igazságszolgáltatás a 20. század második felében terjedt el, először az Amerikai Egyesül Államokban. Ennek elsősorban kriminálpolitikai okai voltak, a kialakítói és támogatói a hagyományos büntetőpolitika eredménytelenségére szerettek volna reflektálni. Az 50-es évekre ugyanis nyilvánvalóvá váltak a hagyományos, megtorlásra épülő büntetőpolitikai paradigma árnyoldalai: kialakultak olyan területek, ahol a bűnözés mértéke lényegesen meghaladta az átlagos szintet, a visszaesés az elítéltek körében pedig hatalmas méreteket öltött. Ezért megjelentek a büntetőpolitika új, az eddigiekhez képest más aspektusból kiinduló elméleti is. Ezek közé tartoztak a rehabilitációs elméletek, amelyek nem a bűncselekményt, hanem az elkövetőt állították az eljárás középpontjába és célul tűzték ki, hogy az elítéltek a büntetésük végrehajtását követően ne kövessenek el új bűncselekményt. Ekkoriban váltak gyakoribbakká a szabadságvesztéssel nem járó szankciók és az utógondozási célú eljárások is.

A 70-es évekre azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a technika sem hozta az elvárt eredményeket. Az eljárási költségek emelkedése mellett a bűnözés csökkenése minimális volt, és ebből kifolyólag a közbiztonság helyzete sem sokat javult, sőt, a közvélemény a korábbi büntetőpolitika visszaállítása mellett állt. Ennek a folyamatnak igen fontos eleme volt Robert Martinson tanulmánya, amelyben 231 darab 1945 és 1967 között rehabilitációs programot vizsgált és a végső konklúziója az volt, hogy ezek döntő nem járt észrevehető eredménnyel a visszaesések tekintetében.[1] További kritikája volt, hogy amíg a hagyományos igazságszolgáltatás kudarca esetén a felelősség kérdése relatíve egyértelmű volt, addig ez a rendszert „elmaszatolta” a határt a szakmai és a politikai felelősség között.[2] Ebben az időszakban alakul ki egy – Nagy Ferenc szavaival élve – kriminálpolitikai űr, amely abból adódott, hogy a bűnözési ráta drasztikus emelkedése sok fejlett nyugati országban jelentősen diszkreditálta a reszocializációs optimizmust.[3] A szakma azonban – a közvélemény ellenére – sem kívánt visszatérni a hagyományos büntető igazságszolgáltatáshoz. Ebben a hagyományos büntető paradigma irányába visszaforduló hangulatban jelentek meg a resztoratív gondolatok a 70-es években, mint egy alternatíva a reszocializációs törekvések és a hagyományos büntetőpolitika mellett. A kezdeti sikereket követően a 80-as években a helyreállító igazságszolgáltatás egész Európában elterjedt, az ezredfordulót követően pedig már nemzetközi kötelezettség is terhelte a legtöbb országot egyes módszere – kiváltképpen a mediáció alkalmazására. Jelen tanulmányomban azt vizsgálom, hogy milyen elméleti indokai voltak a resztoratív igazságszolgáltatás megjelenésének, ezek mennyire valósultak meg a gyakorlatban, valamint milyen hátrányai jelentek meg az eljárásnak.

 

A resztoratív igazságszolgáltatás fogalma, fajtái

 

A resztoratív igazságszolgáltatás definíciója nem egyértelmű. A helyreállító igazságszolgáltatásnak sokféle értelmezése van, ezek nem korlátozódnak a büntetőjogra, a fogalom a szó szoros értelmében nem is jogi kategória.[4]

Nem egyértelmű a definíció a tekintetben, hogy milyen tágan értelmezzük az igazságszolgáltatást. E téren két álláspont képviselteti magát. A purista felfogás szerint hollisztikusan kell megközelíteni az igazságszolgáltatás kérdését. Ez alapján az igazságszolgáltatási rendszeren belül egy ideális állapot, amely egyformán fókuszál az elkövetőkre, áldozatokra és a közösségére egyaránt.  [5] A maximalista álláspont ezzel szemben jóval tágabban értelmezi, álláspontjuk szerint minden olyan eljárás helyreállító, amely a bűncselekménnyel okozott kár reparálásával kíván igazságot szolgáltatni, függetlenül attól, hogy az elkövető bekapcsolódik-e.[6] De az egyes szakvélemények alapján eltérő vélemények alakultak ki a helyreállító igazságszolgáltatás tekintetében.

Amiben a definíciók egységesek, hogy a középpontjában a sértett és az elkövető közötti konfliktus áll, amelyet, ha sikerül feloldani, azzal mindkét fél jól jár: a sértett megszabadul a viktimizációs következményektől, jóvátételt kap, és megválaszolásra kerülnek a kérdései, az elkövető megszabadul az őt ért lelki tehertől, a társadalom könnyebben visszafogadja, mentesül a fájdalommal járó szankciók és a stigmatizáció alól.

Tony Marshall a helyreállító igazságszolgáltatást egy olyan eljárásként értelmezi, amely során a bűncselekményben érintett valamennyi fél együttesen dönt arról, hogy miként kezelik a bűncselekmény hatásait, és annak jövőbeni következményeit.[7] Howard Zehr is hasonló alapokra helyezi definícióját Álláspontja szerint a helyreállító igazságszolgáltatás egy olyan eljárás, amely lehetőség szerint minden olyan személy bevonásával történik, aki érintett abban, hogy az adott bűncselekmény eredő károkat, igényeket, kötelezettségeket együttesen azonosítsák és kezeljék azok rendezése és mielőbbi kezelése érdekében.[8]

Schweighardt Zsanett szerint a helyreállító igazságszolgáltatásnak meghatározott, elvitathatatlan értékei vannak, amelyeket szem előtt kell tartani. Ezek az értékek az alábbiak:

 

  • Inklúzió (az érdekeltek bevonása)
  • Demokrácia
  • Felelősség
  • Reparáció
  • Biztonság
  • Gyógyítás
  • Reintegráció[9]

 

A helyreállító igazságszolgáltatás céljait Carrie Menkel-Meadow a resztoratív igazságszolgáltatás „4R-je”-ként határozza meg: kijavítás (repair), helyreállítás (restore), kibékítés (reconcile) és reintegráció (reintegration).[10]

 

 

A retributív és a resztoratív igazságszolgáltatás viszonya:

 

A két rendszer egymáshoz való viszonya egy állandó dilemma. Howard Zehr a lényegi különbséget abban látja, hogy amíg a hagyományos igazságszolgáltatás felfogása szerint a bűncselekmény a jogrend és az állam megsértése, addig a helyreállító igazságszolgáltatás szerint emberek és kötelezettségek megsértése, amely maga is újabb kötelezettségeket keletkeztet.[11]  Az elméleti különbségeknél ugyanakkor nagyobb dilemmát jelent a gyakorlati alkalmazás kérdése. Egyes nézetek szerint a két rendszer egymás mellett párhuzamosan működik, nem zavarják egymást. Más nézőpont szerint viszont nem szerencsés a kettőt párhuzamosan alkalmazni, mert a hagyományos igazságszolgáltatás rendszere akár le is rombolhatja mindazt, amit a resztoratív igazságszolgáltatás elért.[12] (Ebből eredő probléma kerekedett például Indonéziában, ahol az ún. musyawarah intézménye – amely egy a resztoratív módszerekkel nagy hasonlóságot mutató, kibékülésre apelláló konfliktuskezelési eljárás – hatékonyságát jelentősen rontotta, hogy az eljárást követően az állami büntető igazságszolgáltatás a továbbiakban is érvényesülhetett.)[13] És vannak a legdrasztikusabb nézetek, amelyek szerint a resztoratív igazságszolgáltatásnak egyenesen fel kell váltania a retributív igazságszolgáltatást.

Ez utóbbi mondjuk a gyakorlatban sehol sem valósult, és mára már szinte biztossá vált, hogy erre a jövőben sem fog sor kerülni. Az azonban a mai napig egy nyitott kérdés, hogy melyek azok a bűncselekmények, amelyeknél a resztoratív igazságszolgáltatás a hatékonyabb, és melyek, ahol a hagyományos módszerek vezetnek eredményre (ha egyáltalán ez eldönthető a bűncselekmény alapján).

 

 

Érvek a resztoratív igazságszolgáltatás mellett:

 

A közösségi részvétel erényei és a stigmatizáció elkerülése

 

A resztoratív módszer támogatói elsősorban szociológiai és kriminálpszichológiai célokkal támasztotják alá az álláspontjukat. Ezek egyike, hogy a közösség is szerves részévé válik a folyamatnak. Ahogyan Nils Christie norvég pszichológus, fogalmazza meg, a formális büntető igazságszolgáltatás elvette a konfliktust a közösségektől, ezzel magakadályozta, hogy saját magának állítsa helyre a bűncselekmény elkövetésével kibillentett egyensúlyt.[14] Márpedig a közösségi szankcióknak a jövőre nézve is lehet pozitív hozadéka. A közösség ugyanis maga is érintett lehet a bűncselekmény elkövetésében, hasonlóképpen az áldozatért is felelősséget vállalnak.[15] Amennyiben az elkövető és a sértett közötti konfliktust sikerül tisztázni és rendezni, és a közösség maga is részt vesz a szankció kiszabásában és végrehajtásában, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy az elkövetőt a közössége visszafogadja, így mentesül a stigmatizáció, a kollektív elutasítás alól és ezáltal ismételten a társadalom hasznos tagjává válik, nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Bárd Petra szavaival élve, a resztoratív igazságszolgáltatás a cselekményt ítéli el, nem az embert, aki elkövette azt.[16]

A hagyományos igazságszolgáltatás ezzel szemben stigmatizál, hiszen a jogalkalmazót kizárólag a bűncselekmény foglalkoztatja, a tényállás rekonstruálása folyamán kirekeszt minden más mozzanatot, nem érdekli sem a vádlott, sem a sértett személyes motívuma. [17] Ennek pedig egyenes következménye, hogy a bűnözői megítélést nem vagy csak nagyon nehezen tudja a jövőben lemosni magáról. További problémát jelent, hogy – pszichológiai kutatások eredményei alapján – a kívülről kiszabott retorzió helytelen tett miatt érzett bűntudat átélését is megakadályozza, illetve az esetleges felelősségvállalás, valamint jóvátételi szándék is szertefoszlik, hiszen a büntetés lehetőséget biztosít arra, hogy egyszerűen letudjuk a viselkedésünk következményeit.[18] Ha viszont az elkövetőnek szembe kell néznie a közösséggel, akkor ez a folyamat megkerülhetetlenné válik. Így a külső szankcionálás nem csak a mások általi megítélésre, hanem magának az elkövetőnek a jellemére is negatív hatással lehet.

 

A reintegratív szégyen hatékonyabb, mint a hatósági rosszallás

 

John Braithwaite szerint nem mindegy, hogy ki az a személy, aki ezt a rosszallást kifejezi: a büntetőeljárásban részt vevő személyek, vagy az elkövetőnek a közössége. Utóbbi ugyanis, a közösségen belüli viszonyok miatt más hatást ér, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy az elkövető valóban megbánja a tettét. Braithwaite elméletében ezt nevezte reintegratív szégyennek, amit azzal magyarázott, hogy a közvetlen közösségének a rosszallása valóban bűntudathoz vezethet.[19]Ennek pedig sokkal nagyobb visszatartó ereje is van, márcsak azért is, mert az alkalmazhatósághoz az elkövetőnek vállalnia kell a tettéért a felelősséget és el kell ismernie az áldozat felé a bűncselekmény káros következményeit. [20] Ha ez a lépés megtörténik, már nagyobb az esély a speciálprevenciós célok elérésére. A hatóság rosszallásának kifejezése azonban ritkán jelent megbánást, sőt, rendszerint csak dacot vált ki az elkövetőből, sőt, a büntetés végrehajtása alatt egyre inkább áldozatszerepben fogja érezni magát, ami haragot, ellenérzéseket, valamint lázadást szül benne.[21] Hasonló véleményen van Kerezsi Klára is, aki szerint a hagyományos büntetőeljárás a tényeket ugyan felszínre hozza, viszont a tettünk következményeivel való szembesülés és a megbánás nem feltétlenül kerül előtérbe. A helyreállító igazságszolgáltatás során azonban a szem­besülés, a megbánás a központi fogalom, ennek elérése nélkül nem lehet eredményes a fo­lyamat.[22]

 

A bosszúállás, mint cél megszűnése

 

A sérelmet szenvedő felet az életben gyakorta a bosszúállás hajtja: mindenáron megtorolni az őt ért sérelmet. A megtorlás azonban nem állítja helyre a sérelmeket, általánosságban kijelenthető, hogy a bosszú legtöbbször újabb bosszút szül.

A helyreállító igazságszolgáltatás ezzel ellentétben valóban a problémára igyekszik reagálni és annak megoldását tartja szem előtt. Ez pedig mindkét fél számára előnyösebb megoldás, főleg annak tükrében, hogy bár a büntető igazságszolgáltatás során általában a sértetti traumáról beszélnek, de az elkövető tette is gyakran egy korábbi traumára adott válasz.[23] A büntetés ilyenkor nem oldja meg a problémákat, csupán mélyíti a már amúgy is meglévőket.

Ez a probléma sajnos társadalmi szinten is megjelenik. Kis és Kovács szavaival élve „egyre szaporodnak azok a — sérelmekre adott — túlzó válaszreakciók, melyek képtelenül túlfeszítik a társadalmi elfogadhatósági, érthetőségi kereteket: gondoljunk csak a társaikat sértődöttség okán kínzó gyerekekre vagy a közösségükbe nem integrálódott, sérült énképű fiatalokra, akik ámokfutással, mások életére törve torolják meg sérelmeiket, élik át egy röpke pillanat erejéig hatalmukat.”[24] Az ilyen típusú konfliktushelyzetekben a megtorló jellegű szankcionálás csak növeli a dühöt és a kirekesztettség érzetét, amely hosszú távon egy olyan mély konfliktushelyzetté alakulhat, amelynek az eredetéig nem lehet visszaenni, és amely feloldása kilátástalanná válik.

 

Múlt helyett a jövő

 

 

A hagyományos igazságszolgáltatás elsődlegesen a múltra koncentrál: megismerni azt a múltbéli esetet, ahol a jogalkalmazó nem volt jelen. A jogszabály pedig a tények feltárásához segítséget nyújt azáltal, hogy a Btk. meghatározza azokat az emberi magatartásoknak az általános jellemzőit, amelyek ellen a büntetőjogi védelem indokolt.[25] A büntetés céljai között ugyan szerepel, hogy az elkövető a jövőben ne kövessen el újabb bűncselekményt, ugyanakkor a büntetés kiszabása a múltra tekintettel történik, abban a reményben, hogy az elkövetőt a büntetés a jövőben visszatartja újabb bűncselekmények elkövetésétől.

A helyreállítás felismeri, hogy a cél a kapcsolatok restaurálása, és nem egyszerűen a bűnösség kimondása.[26] Ugyan foglalkozik a múlttal, de mélyebben, a felek közötti konfliktus alapjait próbálja kideríteni és erre szeretne reagálni. Nem a tényekre koncentrál, hanem az okokra, az eljárás alapelve a konfliktusban részt vevők kölcsönös elismerése, valamint a konfliktusok önálló megoldásának képessége[27] A fő kérdés nem a „mi történt”, hanem, hogy „minek kellett volna történnie”?[28] Úgy tekint a bűncselekményre, mint amely lehetőséget teremt arra, hogy a közösség tag­jainak segítségével oldódjanak meg a konfliktusok, és közösen dolgozzák ki a megegyezés formáit.[29] Ez a szemlélet nagyban segítséget nyújthat az eredményes problémamegoldásban.

 

Fájdalommal járó szankciók mellőzése

 

Mint ahogy azt már említettem, a hagyományos igazságszolgáltatás célja valamiféle fájdalom okozása, amely a jövőben elrettenti az elkövetőt a további bűncselekmények elkövetésétől. Ugyanakkor a resztoratív igazságszolgáltatás képviselői azon az állásponton helyezkednek el, hogy a büntetés önmagában nem képes a korábbi viselkedést megváltoztatni (esetenként a fájdalom miatti bosszúvágy akár még újabb bűncselekmények elkövetésére is motiválhat), és nemcsak az elkövetőre, hanem a közösségi harmóniára is rossz hatással van. [30]

A resztoratív igazságszolgáltatás ezzel szemben nem a fájdalomra épít, hanem a megbékélésre és a nyugalom létrejöttére törekszik, ennek az egyik legfontosabb mozzanata a helyreállítás. E mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az elkövető szintén része a döntéshozatali folyamatának, ami a hozzáállásán is javíthat.[31]

E tekintetben megjegyzendő, hogy ennek az erénynek a megítélése ambivalensebb, mint az előzőekben felsoroltaké. Ennek két komolyabb oka van. Az egyik, hogy éppen a fájdalomra épülő büntetőjog az, ami a preventív célokat elősegíti. Ha az elkövető megúszhatja súlyos következmények nélkül a bűncselekmény a bűncselekményt, az rossz üzenetet hordoz számára is. A gyakorlatban resztoratív igazságszolgáltatással foglalkozók ugyanakkor nem osztják ezt a nézetet. Álláspontjuk szerint egy resztoratív eljárás során nagyon sokszor „mélyebbre hatóan érvényesül a személy megrázkódtatása, mintha pusztán csak a társadalom szigora lépne fel vele szemben.”[32] Ugyanis egy ilyen eljárás sokkal mélyebben belemegy az ügy részleteire, az elkövető motivációjába és a bűncselekménnyel okozott sérelembe, mint egy hagyományos büntetőeljárás (ahol általában meg is tagadhatja a vallomástételt az elkövető). Ez pedig sokkal jobban elősegíti a megbánást és a prevenciót.

 

Sértetti igények előtérbe kerülése

 

A fájdalom okozásának ki nem mondott célja a megtorlás és a bosszúállás. Ezzel kapcsolatban gyakran elhangzó érv, hogy ez a bosszúállás a sértettek érdeke. Valójában azonban ez sokkal inkább a hangos közvélemény (ami rendszerint nem is a többség, csak egy aktív kisebbség) igénye, nem pedig a társadalomé általában és főleg nem a sértetté. Gönczöl Katalin szerint az állampolgárok többsége előnybe részesíti a joghátrány csökkentését a bebörtönzéssel szemben.[33]

A múlt század büntetőeljárásaira jellemző volt (különösen a szocialista országokban), hogy a bűncselekményt az állam, illetőleg jogrend elleni sérelemként tekintették, a sértettet pedig elsősorban bizonyítéknak tekintették, amely nemhogy segítette volna számára a bűncselekmény feldolgozását, de gyakran fokozta a traumát. A 19. században már igyekeztek nemzetközi szinten is változtatni ezen a tendencián. Az áldozatok büntetőeljárásbeli helyzetéről szóló kerethatározat is leírja, hogy „Fontos, hogy az áldozat szükségleteit integrált és struktúrált keretek között figyelembe vegyék és kezeljék, ennélfogva a részrehajló és inkoherens megoldásokat, amik másodlagos viktimizációhoz vezetnek, elkerüljék[34].

Az áldozat célja csak a legritkább esetben az, hogy az elkövetőt megbüntessék, a saját sérelmeinek helyreállítása sokkal fontosabb. A hagyományos büntetőeljárásban azonban erre sokszor nem kerül sor. Noha a bíróságnak joga van elbírálni a sértettek polgári jogi igényeit, vagy akár állami kártérítésre is sor kerülhet, mindkettőnek megvannak a maga negatívumai. A másod- és harmadlagos viktimizációs következményekre ugyanis egyik sem reagál megfelelően, ráadásul pszichológiai vizsgálatok támasztják alá, hogy a bíróság által kiszabott, kényszerrel befizetett vagy végrehajtott jóvátétel lényegesen kisebb mértékben segít a konfliktushelyzetek feloldásában, mint egy önkéntes teljesítés[35], még akkor is, ha utóbbi nem teljes jóvátétel.

A resztoratív igazságszolgáltatás azonban megoldja ezeket a problémákat. Ezek az eljárások ugyanis – bár céljuk ugyanúgy a kompenzáció – a bűncselekménnyel előállt sérelem jóvátételére vállalkoznak, így nem pusztán funkcióként, hanem egyfajta felelősségvállalási formaként jelennek meg.[36] Ráadásul ebben az esetben a sértett az általa elszenvedett nem vagyoni, illetve érzelmi károk miatt is jóvátételhez juthat. Ez azért lényeges, mert ezeket egy polgári per keretein belül is nagyon nehéz bebizonyítani és végigvinni.

Visszatérve a viktimizáció következményeihez, ezek egy része (pl. a jövőbeni áldozattá válástól való félelem, az állandó bizonytalanság, hogy miért éppen ő lett az áldozat) anyagi úton nem is megoldható, hanem elsősorban párbeszéd útján kezelhető. A helyreállító igazságszolgáltatás keretében a sértett hallhatja az elkövető bocsánatkérését, a magyarázatát és kialakulhat benne a gondolat, hogy az elkövető sem egy szörnyeteg, hanem egy ember, saját problémákkal, élettel és nehézségekkel. Olyan kérdésekre kaphat ezáltal választ – miért történt meg az, ami megtörtént, és mi történt azóta[37] – amelyeket egy nyomozó hatóság nem tesz fel, mert bizonyítási szempontból nem releváns.  Ennek jelentősége abban is rejlik, hogy – amint azt pszichológiai kutatások is alátámasztják – a sértetti megbocsátást nagyban befolyásolja, hogy a sértett fél milyen mértékben képes a sértő fél iránti empátiát, együttérzést átérezni.[38]

Ebből és az elkövető számára kedvező jogkövetkezményből következik az a szituáció, amit a szakirodalom win-win szituációnak nevez[39], vagyis, hogy az eljárás végén mind az elkövető, mind az áldozat pozitívan értékeli az eljárást, és elégedett a végkifejlettel. Ez bírósági ítéleteknél, ahol az eljárásnak rendszerint van egy győztese és egy vesztese, szinte sosem valósul meg (büntetőügyekben ez a win-lost szituáció nem annyira egyértelmű, mint a polgári eljárások során, de ezekben az esetekben is ritka, hogy mind az elkövető, mind az áldozat elégedett lenne a meghozott ítélettel).

Az elégedettséget konkrét adatok is alátámasztják. Amerikai felmérések alapján a mediációval szembeni elégedettség lényegesen nagyobb, mint a hagyományos igazságszolgáltatással szemben rendszerint a résztvevők több mint 80%-a magára nézve méltányosnak tartja az eljárást.[40] Ennek legfontosabb okai a mediárookról kialakult pozitív vélemény, a tisztességes eljárás és a megállapodás, valamint az elkövetővel való találkozás lehetősége.[41]

 

Egyéni megoldások

 

A hagyományos büntetőeljárás kritikusai szerint az eljárás irracionális, antidemokratikus, a formális egyenlőségelméleten alapuló jogállamiság és eljárási garanciarendszer nem veszi figyelembe a társadalmi egyenlőtlenségeket.[42] Herke Csongor a mediáció előnyének tekinti, hogy „egy rugalmas, széles körű, problémamegoldó, kiegészítő vagy választásos módszer a hagyományos büntetőeljáráshoz képest.” [43] Ez a kijelentés a komplett helyreállító igazságszolgáltatásra kiterjeszthető. A resztoratív technikák révén olyan jóvátételi formák is születhetnek, amikre a bíróságon nincs lehetőség. Elvégre, mikor állna az egy ítéletben, hogy egy olyan esetben, amikor egy férfi elrabol egy nőtől egy táskát, és ezzel egyidejűleg könnyű testi sértést okoz neki, az lenne a bíróság ítélete, hogy javítsa meg a férfi a nő házát, amelynek homlokzatáról omlik a vakolat?[44] Vagy egy közlekedési bűncselekményben a bíróság ítélete mikor volt az, hogy az elkövető szállítsa a munkahelyére és vissza a sértettet, amíg az fel nem épül? A resztoratív igazságszolgáltatás azonban jóval rugalmasabb, mint egy bírósági ítélet, a jóvátétel bármilyen formája lehetséges, nincsenek a felek jogalkotó által meghatározott keretek közé szorítva, így a jóvátétel is hatékonyabb és ritkábban merül fel, hogy az elkövető nem képes a jóvátételre.

Az egyéniesítés egy másik erénye, hogy igazságosabb helyzeteket hoz létre, mint a hagyományos büntetés-kiszabás. Gönczöl Katalin szerint problémát jelent, hogy a tettarányos büntetés nem azonos mértékben sújtja a különböző elítélteket[45], hiszen akár egy szabadságvesztés büntetés, akár egy pénzbüntetés az egyén életkorából, vagyoni helyzetéből, egészségügyi állapotából, meg általában a jelleméből adódóan különböző mértékben érinti a személyeket. A jogalkotó és a jogalkalmazó persze próbálja ezeket a különbségeket kompenzálni, de az a fajta differenciálás, amit a helyreállító igazságszolgáltatás lehetővé tesz, sosem fog megvalósulni.

E tekintetben ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás európai terjedésével ezek az egyéni megoldások mintha csökkentek volna. Egy 2003-as finn felmérésben a vizsgált esetekben minden alkalommal anyagi jóvátételre került sor[46], és a magyarországi mediációk többségében is ez a jóvátételi mód a leggyakoribb. Ez azért is probléma, mert felelősségvállalás és reszocializáció szempontjából egy munkával járó kompenzáció hatásai sokkal pozitívabbak[47], így viszont inkább a gyorsaságon lesz a hangsúly. De ettől még az egyéni megoldások lehetősége sokkal nagyobb mértékben adott, mint a retributív igazságszolgáltatás során.

 

Praktikus előnyök

 

Szekeres Diána szerint a mediáció, mint a resztoratív technikák egyik legegyszerűbb és leggyakrabban alkalmazott módszere mind temporális, mind materiális előnyökkel jár. [48] Előbbi az eljárás idejében jelenik meg, ugyanis a közvetítői eljárásoknak rendszerint néhány hónapban meghatározott lefolyási határideje van, amely szinte minden esetben alacsonyabb, mint a bírósági eljárásoké. A materiális előnyök pedig leginkább az eljárási költségekben jelennek meg, amely kedvezőbb, mint egy bíróági eljárás, ezenkívül a jogi képviselői díjak megszűnésével vagy csökkentésével jár. A kedvezőbb költségek pedig nem csak az egyszeri eljárás költségei keresendők. Számos kutatás igazolta, hogy a legtöbb konferencia, illetőleg körmodellt alkalmazó project összességében lényegesen alacsonyabb költséggel járt volna, mint a hagyományos igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási rendszer alkalmazása, különösen, ha a visszaesési adatokat is figyelemmel vesszük.

 

Igazságszolgáltatás tehermentesítése

 

Elsődleges szempontnak nem tekinthető, de mégis nagyon nagy jelentőségű, hogy a kisebb súlyú bűncselekményeknél az ügyészség és a bíróság ügyterhe is jelentős mértékbe csökken. Ez utóbbi nem csupán a büntetőügyeket, hanem a polgári kártérítési perek számát is jelentős mértékben csökkenti. Ugyanakkor az ügy mégsem kerül ki az igazságszolgáltatás keretei közül, nem válik önkényessé, hiszen az eljárás hitelesítése továbbra is az igazságszolgáltatási szervek feladata.[49]Ez a fajta ésszerű kompromisszum pedig egyértelműen a hatóságok érdekét szolgálja.

 

 

Ellenérvek a resztoratív igazságszolgáltatással szemben:

 

A fogalmi elhelyezés problémái

 

Mint ahogy már korábban említettem, resztoratív igazságszolgáltatás fogalma nem egyértelmű, számos koncepció alakult ki arról, hogy mi is a helyreállító igazságszolgáltatás lényege. És ezek az eltérő koncepciók nemcsak a jogelméletben, hanem a gyakorlatban is megjelennek (elég csak megnézni az amerikai eljárási formák és az európai resztoratív intézmények közötti eltéréseket).

Susan Sharpe szerint nem véletlen, hogy ennyi különböző definíció és értelmezés alakult ki, ugyanis a resztoratív mozgalom karizmatikus képviselői nem hajlandóak definíciókkal körülhatárolni ezt az állandóan bővülő jelenséget, hiszen ezzel gyakorlatilag kizárják az újításokat és a helyi szükségeltekkel szembeni érzékenységet.[50] Ez a sajátosan rugalmas értelmezés ugyanakkor a jogbiztonság rovására is mehet, főleg a büntetőjogban, ahol a zárt és precíz dogmatika és logikus, tiszta fogalomrendszer nélkülözhetetlen kritérium.

Fenti problémakör másik következménye lehet a helyreállító igazságszolgáltatás nem megfelelő értelmezése. Schweighardt Zsanett ezzel kapcsolatban 3 lehetséges kockázati tényezőt fel:

  • Eltérés a lényegtől, az eredetitől eltérő érdekében történő alkalmazás,
  • marginalizálódás (csak bagatel ügyekben használják),
  • túl individualizált alkalmazás, társadalmi problémák figyelmen kívül hagyása, állandósítása[51]

Ha ezek a problémák megjelennek, akkor a helyreállító igazságszolgáltatás nem az alapvető céljait, hanem más, formális célokat fog megvalósítani. Így ez a nem kellőképpen precíz dogmatika a hatékony működésének rovására mehet.

 

Az önkéntesség dilemmája

 

A resztoratív igazságszolgáltatás a jellegéből adódóan egy önkéntes eljárás, amely a felek egybehangzó akaratán alapul. Ez azonban számos dilemmát felvet. Az egyik ilyen kérdés: önkéntesnek tekinthető-e az elkövető részvétele, ha a súlyosabb büntetések elkerülése céljából egyezik bele az eljárásba?[52] Formálisan ugyan igen, hiszen a beleegyezését kétségkívül megadja, de a gyakorlatban egy olyan körülmény befolyásolja az elkövetőt, amely nélkül könnyen lehet, hogy másfajta döntésre jutott volna. Tehát miközben a resztoratív igazságszolgáltatás voltaképpen az emberi jogok érvényesülésére törekszik, e tekintetben egy eléggé hangsúlyos emberi jogot, konkrétan az ember önrendelkezési jogát korlátozza, még ha csak kis részben is.

Az önkéntesség dilemmájának a gyakorlati jelentősége azonban még ennél is nagyobb. Hiszen ha az elkövető azt a döntést hozza, hogy nem vesz részt az eljárásban, akkor a resztoratív technikák már alkalmazhatatlanná válnak. Ugyanez a helyzet akkor, ha a sértett az, aki úgy dönt, hogy ebben nem akar részt venni.

Természetesen az nem lehet megoldás, hogy az alapjogok korlátozására kerüljön sor a resztoratív igazságszolgáltatás előtérbe kerülése céljából. Ahogy Kerezsi Klára mondja, a hagyományos igazságszolgáltatás 200 éves garanciarendszere olyan érték, amilyet semmilyen cél érdekében nem szabad eliminálni.[53] Ezesetben pedig a hagyományos büntetőjognak óhatatlanul is előtérbe kell, hogy kerüljön, különben a bűncselekmény következmények nélkül marad. Fentiekből következően a resztoratív igazságszolgáltatás sosem lesz képes arra, hogy teljes körűen a hagyományos büntető igazságszolgáltatás helyébe lépjen, hiszen azokban az esetekkel is foglalkozni kell, amikor a helyreállító igazságszolgáltatás nem alkalmazható[54].

 

A hagyományos büntetőeljárás céljai és létjogosultsága

 

Fentiekhez kapcsolódik, hogy a hagyományos büntetési célok jóval kiterjedtebbek, mint a resztoratív igazságszolgáltatásé. Az Ultima Ratio elvéből következően a büntetőjog csak azokba a jogviszonyokba szólhat bele, amiket más jogágak szankciórendszerei már nem képesek szabályozni. Viszont éppen ebből adódóan szükséges hogy a büntetőjog hátrányt okozzon az elkövetőknek, mivel csak így tudja ellátni az eredeti funkcióját.[55] A büntetésekre azért is szükség van, mert csak így lehet helyreállítani a társadalmi jogrendet. Alan Peyrefitte, volt francia igazságügyi miniszter szavaival élve, „Büntetésre tehát szükség van, mert az a társadalom, amely már nem hisz a büntetések jelentőségében, a szabadság értékében sem hisz”.[56]

Tartalmilag hasonló, de kissé más aspektusból megközelített gondolatmenet a generálprevenció szemszöge. A büntetések célja ugyanis nem csak az, hogy az elkövető, hanem, hogy más se kövessen el bűncselekményt. Annak ugyanis, hogy önmagában a helyreállítással elkerülhető a büntetőjogi hátrány előidézése, nincs elrettentő hatása a szélesebb értelemben vett társadalom felé, ez a fajta üzenet nem segíti elő a bűnözés csökkentését, sőt, a törvények erejébe vetett hitet is gyengítheti. Ahogy Szabó András is fogalmazott: „Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a büntetés kiszabás alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést érdemel”[57] A resztoratív szemlélet ezt az elvet – még ha nem is rossz szándékkal – de kétségkívül relativizálja.

 

Az érzelmek láthatatlansága

 

Arról már eset szó, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás alapja a felelősség felvállalása és a megbánás. Ugyanakkor ez az, amiről teljes körűen sosem lehet megbizonyosodni. Számtalan esetben merül fel ugyanis a kérdés, hogy lehet-e hinni a megbánásnak. Igaz-e a bűnbocsánat kívánása, valóban szégyent érez-e az elkövető a helyreállító igazságszolgáltatás különféle eljárásaiban, és így tovább.[58] Különösen releváns ez a kérdés, ha a hagyományos igazságszolgáltatás és a resztoratív igazságszolgáltatás egyszerre van jelen a jogrendszerben, ugyanis itt meg nehéz megkülönböztetni a szívből jövő és a büntetéstől való félelem miatt jelen lévő „felelősségvállalást”. A képet viszont árnyalja, hogy a prevenciós és a sértetti szempontok utóbbi esetben is érvényesülnek, így az eljárás céljai részben ezesetben is megvalósulnak. E dilemma tekintetében sincs egyetértés a szakmán belül. Néhányan arra az álláspontra helyezkednek, hogy a helyreállító eredmény az eljárástól függetlenül elegendő a helyreállító igazságszolgáltatás megvalósulásához, míg mások úgy gondolják, hogy a megfelelő eljárás nélkül nem lehetséges a megfelelő kimenet elérése sem.[59]

Ritkábban előforduló, de létező jelenség, hogy a terhelt – különösen társadalmi egyenlőtlenség vagy a nem megfelelő tájékoztatás miatt – olyan bűncselekményt is beismer, amit nem is követett el[60], mondván, egyszerűbb így lezárni az ügyet, vagy fél, hogyha a sértetti oldal „bebizonyítja” a bűncselekmény elkövetését, az még súlyosabb következménnyel fog járni. Ezek az esetek szinte kiszűrhetetlenek, hiszen az igazság csupán a részt vevők tudatában jelenik meg. Így legfeljebb a resztoratív eljárások következményeinek kellő differenciálásával előzhetőek meg.

 

Az áldozatsegítés más módszerei

 

Az tény, hogy a hagyományos igazságszolgáltatás középpontjában nem az áldozat áll, de ez még nem jelenti azt, hogy alkalmatlan az áldozati károk kompenzálására, főleg annak tükrében, hogy az önkéntes jóvátétel igen jelentős enyhítő körülménynek számít a bíró gyakorlatban, akkor is, ha történetesen ehhez semmilyen resztoratív eljárás nem társul.

Nem teljes körű az egyetértés a tekintetben sem, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás gyorsabb eredménnyel zárul-e áldozati jóvátétel szempontjából, mint a hagyományos büntetőeljárás. A mediáció során törekednek az eljárás gyors lefolytatására, azonban más, a közösség részvételét is célzó eljárási formák alkalmazása akár egy büntetőeljárás időtartalmát is meghaladhatja (főleg, mert vannak olyan bírósági eljárási formák is, amelyek során az ügy gyors lezárását tekintik fő szempontnak). Így viszont a resztoratív technikák akár céljuk ellenére késleltethetik is a sértetti kompenzációt.

 

Következetlen következmények

 

Már a resztoratív igazságszolgáltatás kezdeti kritikái között is megjelent, hogy fontos alapelvek sérülhetnek, köztük az egyenlőség és az arányosság elve is.[61] Ahogy azt korábban említettem, óriási előnye a helyreállító igazságszolgáltatásnak, hogy nem csak az anyagilag mérhető károkra, hanem a nem vagyoni eredetű sérelmekre is talál megoldást. Ugyanakkor ez az előny könnyen visszájára is fordulhat, éppen abból adódóan, hogy ezek mértékét nehéz meghatározni. Hiszen lehetséges, hogy nagyjából hasonló sérelmet elszenvedő személyek egészen különböző összegben vagy módon kérnek jóvátételt, így hasonló sérelmek okozásának egymástól teljesen eltérő jogkövetkezményei lehetnek. Ez pedig gyengíti mind a tettarányosságra is épülő büntető igazságszolgáltatás alapelveit, mind az emberek igazságérzetébe vetett hitét.

Ehhez kapcsolódó másik probléma, hogy, ha nem is rendszeresen, de előfordulhat, hogy a sértettek a bizonytalan helyzetet kihasználva káron szerzéssel próbálkoznak, vagyis az eljárás során az elszenvedett sérelemnél lényegesen nagyobb kompenzációt próbálnak szerezni. Mindezt azzal, hogyha az elkövető nem teljesíti a követeléseit, akkor majd a bíróságon érvényesíti őket.[62] Minthogy a felek megállapodásába külső szerv nem szólhat bele, ezért ezekben az esetekben a jogalkalmazó nem tud mit tenni. Ha pedig emiatt hiúsul meg az eljárás, az lehet, hogy épp az elkövető számára fog negatív következményekkel járni.

 

Elnyomás lehetősége, társadalmi különbségek fokozása

 

Elsősorban a mediáció kapcsán jelenik meg ez a kritika. Noha a jóvátétel módszerei széleskörűek, a kialakult gyakorlat azért azt mutatja, hogy elsősorban az anyagi jellegű jóvátétel a jellemző. Ebből kifolyólag pedig sokan azzal érvelnek, hogy a közvetítői eljárás tulajdonképpen nem egyéb, mint egy alternatíva arra, hogy a tehetős személyek pénzzel a törvények fölé kerüljenek. A mellett, hogy magam részéről nem osztom ezt a nézetet (ezeket a technikákat a jogalkotó jóval szigorúbb keretek között szabályozza annál, hogy ezt visszaélésszerűen lehessen alkalmazni), azt el kell ismerni, hogy a mediátor semlegessége és közvetítői szerepe közel sem jelent olyan mértékű kontrollt az igazság és a részt vevők felett, mint a bírói tevékenység. Az eljárásbeli és a dologi szabályozás hiánya miatt a mediációban torzul az államilag fizetett döntéshozók (mediátorok) megítélése, illetve hatalma, ezért felnagyíthatja az erőviszonyok egyenlőtlenségeit, és utat nyithat az erősebb fél általi erőszak és manipuláció előtt. [63] Ez különösképpen családon belüli, főleg erőszakos konfliktusok esetén felmerülő probléma, ahol az alternatív megoldások nem megfelelő alkalmazása – a jogalkotó akaratán kívül – egy elnyomó státusz fenntartását segíthetik elő. Fentiek miatt Bárd Petra nem is javasolja a resztoratív eljárás alkalmazását, ha a felek között egyenlőtlenség van.[64]

 

A közvélemény

 

A resztoratív igazságszolgáltatás alkalmazása a téren is egyre nehezebb, hogy a közösség fogalma egyre inkább átértékelődik, a közösségi integráció kevésbé van jelen a társadalomban, az egyéni autonómia és adatvédelem szerepe viszont egyre erősebb.[65] Ezzel párhuzamosan viszont – az információs társadalom kialakulása révén – egy új álláspontot kifejező tömeg jelenik meg. Ez a közvélemény, amelynek tagjai a bűncselekménnyel ugyan nem érintettek, de a rendelkezésre álló információból kialakítják a maguk értékítéletét.

A korábbi állítás, mely szerint minél elégedettebb valaki a büntetőeljárás következményeivel, annál inkább válik jogszabály-követővé, nem csak a sértett, hanem a közvélemény szempontjából is vizsgálható. E tekintetben ugyanakkor úgy tűnik, a közvélemény mást vár el a büntetőeljárástól, mint a sértett. Kerezsi Klára korábbi felmérései szerint a lakosság jelentős része enyhének tartja a magyar büntető jogi gyakorlatot[66], és ha az ember megfigyeli a közösségi médiát, és a bűnügyi hírekről alkotott véleményt, egyértelmű, hogy a társadalmi elvárás a szigorú büntetőpolitika érvényesítése, ebben látják a prevenció érvényesülését.

Noha vannak olyan kutatások, amelyek vitatják, hogy a társadalom ennyire „bosszúszomjas” lenne, de a tény ettől még tény marad: a mai világban sok helyen – köztük Magyarországon is – előállt egyfajta társadalmi rendetlenség, amelyben egyre nyilvánvalóbbá válik az állam gyengesége a sza­bályok betartatására, így a jog és a szabályok tiszteletének hiánya áthatja a mindennapokat. Ez konfliktushelyzeteket alakít ki az egyes társadalmi, életkori, szomszédsági és foglal­kozási csoportok között, amire (vagy aminek ürügyén) az önjelölt rendcsinálók csoportja is gyorsan megszerveződik.[67]Amennyiben a lakosság ellenérzéssel van a resztoratív igazságszolgáltatással kapcsolatban, akkor széleskörű alkalmazásának akár jogkövetés szempontjából is lehetnek káros következményei.

Ehhez persze rögtön hozzá kell tenni, hogy a közvélemény kiszolgálása sosem lehet a büntetés célja, és ennek súlyos társadalmi következményei lennének: Ahogy John Braithwaite fogalmaz: „ez csak a bosszúvágyat erősíti. Ígérj szigorúbb börtönbüntetéseket, és felháborodást váltasz ki, hogy az ördögöket nem akasztják fel. Akaszd fel őket, és megkapod a politikai kritikát, hogy nem lógnak elegen. Akaszd fel őket mind, és azért ítélnek majd el politikailag, mert nem olajban főnek, és nincsenek felnégyelve”[68]

Ugyanakkor az sem szerencsés, ha a közvélemény elégedetlensége szül további konfliktusokat. A közvélemény formázása és a resztoratív módszer elfogadtatása tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, viszont sajnos be kell látni, hogy ahogy egy jogi rendszerváltás is lényegesen gyorsabb folyamat egy társadalmi rendszerváltásnál, úgy egy jogi reformot is sokkal gyorsabban lehet végigvinni, mint egy új módszer elfogadtatását a társadalommal.

 

Alkalmazhatóság hiánya egyes bűncselekményeknél

 

A resztoratív igazságszolgáltatás alapja, hogy az elkövető a sértett és a közössége ellen elkövetett jogkövetkezményt helyreállítja. De mi van abban az esetben, ha az adott cselekménynek nincs sértettje és közösségi sérelem sem áll fenn?

Az egyik kategóriája ezeknek a bűncselekményeknek azok a tényállások, ahol a sértett fogalma nehezen értelmezhető. A legtöbb gazdasági bűncselekmény (pl. adócsalás, pénzmosás) sértettje közvetlenül az állam, nem lehet konkrét személyt megnevezni, de hasonló szituáció áll fenn a környezeti bűncselekmények esetén (itt még kivitelezhető lenne a közösségi jóvátétel, ha viszonylag szűk körben valósul meg, de globális környezetszennyezés esetén nem).  Fenti anomália a korrupciós bűncselekményeknél is felmerül, hiszen ott a hangsúly azon van, hogy minden érintett jól jár a bűncselekmény elkövetése révén, a cselekmény mégiscsak súlyosan sérti a jogrendet. A másik kategória azoknak a bűncselekményeknek a köre, ahol fogalmi akadálya ugyan nem volna a resztoratív technikák alkalmazásának, gyakorlatban azonban mégsem biztos, hogy célszerű az alkalmazásuk, különösen nem a hagyományos büntető igazságszolgáltatás helyett. Noha vannak olyan kutatók, akik – Tóth Mihály szavaival élve – a „sértettel való kiegyezés lehetőségét büntetési tételtől és bűncselekménytípustól függetlenül valamennyi szóba jöhető bűncselekményre kiterjesztenék, a szabadságvesztést kivételes büntetésként, skandináv mintára generálisan félszabad intézményekben hajtatnák végre”[69], az általános felfogás szerint a kiugróan súlyos bűncselekményeknél (állam elleni bűncselekmények, tipikusan szervezett bűnözés keretein belül elkövetett bűncselekmények, emberölések) ez a módszer egész egyszerűen nem vezethet eredményre.

 

Konklúzió

 

Fentiek alapján látszik, hogy a resztoratív igazságszolgáltatásnak számos erénye van a hagyományos büntetőeljárás alkalmazásával szemben, ezzel párhuzamosan ugyanakkor újabb problémák jelennek meg, amelyek esetekben akár meg is haladhatják azt az előnyt, amit helyreállító technikák eredendően nyújtanak. Így a korábbi kijelentés, miszerint a resztoratív igazságszolgáltatás teljes körűen nem képes felváltani a hagyományos igazságszolgáltatást, ebben a kontextusban is megállja a helyét. Egyet lehet érteni Kerezsi Klára véleményével, aki szerint napjainkban inkább az a felfogás érvényesül hogy a helyreállító igazságszolgáltatás megközelítése és eszközrendszere katalizátorként működhet a büntető igazságszolgáltatási rendszerek reformfolyamataiban.[70] Howard Zehr szerint is hiba a resztoratív igazságszolgáltatást egy olyan csodaszernek tekinteni, ami a büntető igazságszolgáltatás helyébe léphet.[71] Tony Marshall is hasonló állásponton van, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy mindezen hibák ellenére, ha a resztoratív igazságszolgáltatás egyes esetekben az áldozatok igényei és az igazságszolgáltatási rendszer javítása szempontjából előnyökkel jár, akkor nincs okunk megkérdőjelezni azt.[72] Ezt a nézetet erősíti Tóth Mihály is, aki szerint nem lehet igazságot tenni a két eljárási típus között, hanem be kell látni, hogy egyes társadalmi csoportok különböző büntetőjogi eszközök révén kezelhetők.[73]

A kérdés már csak az, mely szempontok alapján lehet eldönteni, hogy mikor melyik rendszer lesz a hatékonyabb? Hiszen az elkövetett bűncselekmény, az elkövető társadalmi elhelyezkedése, az elkövető tulajdonságai, a sértett tulajdonságai, és az adott ország társadalmi berendezkedése egyaránt befolyásolhatja ezt a kérdést. Éppen ezért általános válasz nem is adható rá. Az egyes országoknak maguknak kell megtalálnia azt a kört, amikor a resztoratív igazságszolgáltatás hatékonyan alkalmazható, és olyan felkészültséget és támogatást biztosítani a jogalkalmazó szervek részére, hogy ezt egyedileg is hatékonyan tudják megítélni!

 

Felhasznált irodalom:

 

  • Barabás A. Tünde: Börtön helyett egyezség? – mediációs és más alternatív szankció Európában. KJK KERSZÖV., jogi és üzleti kiadó Budapest, 2004.
  • Bárd Petra: Helyreállító igazságszolgáltatás. In Kerezsi Klára – Borbíró Andrea szerk.: A krimi­nálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2009.
  • Böhm, Bernard: Methoden der Mediation III.: Der Einsatz von Fragetechniken in der Mediation. In: AKV Európai Szemle 2017/1.
  • Braithwaite, John: Principles of Restorative Justice In: Hirsch, Andrew – Julian V. Roberts – Anthony
  • Bottoms – Roach, Kemt – Schiff, Mara: Restorative Justice and Criminal Justice: Competing or Reconcilable Paradigms? Oxford, Hart Publishing, 2003.
  • Elonheimo, Henrik : Restorative Justice Theory and the Finnish Mediation Practices. In NSfK’s Research Seminar Proceedings Book “Crime and Crime Control in an Integrating Europe”. 3rd Annual Conference of the European Society of Criminology. 27–30 August 2003, Helsinki. Link az irodalomjegyzékben, letöltés dátuma: 2020.04.30.
  • Fathurokhman, Ferry: The necessity of restorative justice on juvenile delinquency in Indonesia, lessons learned from the Raju and AAL cases. In: Procedia Environmental Sciences 17. (2013)
  • Ferenczi Andrea : A mediáció narratívái – Problémamegoldók-e a mediáció résztvevői? In: Új Pedagógiai Szemle, 2012 (62. évfolyam), 7-8. szám
  • Gönczöl Katalin: Munkanélküliség, bűnözés, büntetőpolitika a fejlett polgári demokráciában. In: Főiskolai Figyelő Plusz, 1994/3.
  • Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó KFT, Budapest, 2006.
  • Herke Csongor: Mediáció, Helyreállító Igazságszolgáltatás és büntetőpolitika. In: Belügyi Szemle, 2003. (51. évfolyam) 11-12. sz.
  • Ivány borbála: Magyarországi kezdeményezések, jó gyakorlatok az iskolai erőszak megelőzésében. In: Új Pedagógiai Szemle 2008 (58. évfolyam) 6. szám.
  • Kerezsi Klára (2006): A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. In Tamási Erzsébet szerk.: A helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségei a bűnözés kezelésében. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont, Link: https://docplayer.hu/9052594-Tanulmanyok-dr-kerezsi-klara-a-kozvelemeny-es-a-szakemberek-a-helyreallito-igazsagszolgaltatasrol.html, letöltés dátuma: 2020.04.24.
  • Kerezsi Klára: A párbeszéd hatalma, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
  • Kerezsi Klára: Konfliktus és helyreállítás. In: Kriminológiai Kölzemények 49., OKRI, 2010
  • Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája, Komplex Kiadó, Budapest, 2006.
  • Kis Médea – Kovács Judit: A bosszú pszichológiai összetevői. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2010 évf. 2. sz. 129–150. Link: http://real.mtak.hu/58270/1/mental.11.2010.2.3.pdf, letöltés dátuma: 2020.04.24.
  • Kiss Anna: A resztoratív igazságszolgáltatás esélyei a XXI. század hajnalán. Link: https://www.okri.hu/images/stories/pdf_files/ka_phdfejezet.pdf, letöltés dátuma: 2019.03.14.
  • Kiss Anna: A sértett szerepe a büntetőeljárásban, OKRI, Budapest, 2018.
  • Kovács Éva: Mediáció büntetőügyekben. In: Ügyvédek lapja 2009 (4. évfolyam), 4. szám
  • Marshall, Tony: Restorative Justice: An Overview. London, Home Office Research Development and Statistics Directorate, 1999.
  • Menkel-Meadow, Carrie: Restorative Justice: What Is It and Does It Work? In: The Annual Review of Law and Social Science, 2007
  • Nagy Ferenc: A jóvátétel, mint a konfliktusfeloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. In: Jogtudományi Közlöny, 1993. (48. évfolyam), 3. szám.
  • Papp Gábor – Kovács Judit – Pántya József – Kiss Nóra: Mikor vezet megbocsátáshoz a jóvátétel? Magyar pszichológiai szemle, 2013. (68. köt.) 2. sz.
  • Raduly Zsuzsanna: Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétől? In: Jogtudományi Közlöny, 2013. (68. évfolyam) 7-8. sz.
  • Safferling Christoph: Die Rolle des Opfers im Strafverfahren – Paradigmenwechsel im nationalen und internationalen Recht? In: Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft; 2010 Apr.
  • Sharpe, Susan: How Large Should the Restorative Justice tent be? In: In, Howard Zehr and Barb Toews, eds., Critical Issues in Restorative Justice. Monsey, New York and Cullompton, Devon, UK: Criminal Justice Press and Willan Publishing.
  • Schweighardt Zsanett: Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatás elméletével összefüggésben. In: Magyar Jog, 2009. (56. évfolyam) 6. sz.
  • Szekeres Diána: A mediáció, mint lehetséges alternatív vitamegoldási irány, 1. rész. In: Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2015/2.
  • Szőnyi Lídia: Megtorlás vagy jóvátétel? In: Képmás, 2016. 5. sz.
  • Tóth Mihály: Hol az igazság mostanában? In: Hack Péter – Horváth Georgina –Király Eszter (szerk.): Kodifikációs kölcsönhatások –Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016.
  • Umbreit, Mark S. – Vos, Bety – Coates, Robert B – Lightfoot Elisabeth: Restorative Justice in The Twentyfirst Century: A social movement full of opportunities and pitfalls. Marquette law review, 2005
  • Zehr, Howard – Gohar, Ali: The little book of restorative justice. Published by Good Books, Intercourse, Pennsylvania, USA, 2003.

[1] Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája, Komplex Kiadó, Budapest, 2006, 75. o.

[2] Kerezsi Klára: A párbeszéd hatalma, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018, 51. o.

[3] Nagy Ferenc: A jóvátétel, mint a konfliktusfeloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. In: Jogtudományi Közlöny, 1993. (48. évfolyam), 3. szám, 89. o.

[4] Ivány borbála: Magyarországi kezdeményezések, jó gyakorlatok az iskolai erőszak megelőzésében. In: Új Pedagógiai Szemle 2008 (58. évfolyam) 6. szám, 207. o.

[5] Dr. Schweighardt Zsanett: Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatás elméletével összefüggésben. In: Magyar Jog, 2009. (56. évfolyam) 6. sz. 365. o.

[6] Schweighardt, 2009, 365. o.

[7] Marshall, Tony: Restorative Justice: An Overview. London, Home Office Research Development and Statistics Directorate, 1999. 5. o.

[8] Zehr, Howard – Gohar, Ali: The little book of restorative justice. Published by Good Books, Intercourse, Pennsylvania, USA, 2003, 40. o.

[9] Schweighardt 2009: 365. o.

[10] Menkel-Meadow, Carrie: Restorative Justice: What Is It and Does It Work? In:  The Annual Review of Law and Social Science, 2007, 162. o.

[11] Zehr – Gohar, 2003, 19. o.

[12] Marshall, 1999, 8. o.

[13] Fathurokhman, Ferry: The necessity of restorative justice on juvenile delinquency in Indonesia, lessons learned from the Raju and AAL cases. In: Procedia Environmental Sciences 17. ( 2013 ) 973. o.

[14]Kerezsi Klára: Konfliktus és helyreállítás. In: Kriminológiai Kölzemények 49., OKRI, 2010, 18. o.

[15] Zehr-Gohar, 2003, 16. o.

[16] Bárd Petra: Helyreállító igazságszolgáltatás. In Kerezsi Klára – Borbíró Andrea szerk.: A krimi­nálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2009, 200. o.

[17] Dr. Kiss Anna: A sértett szerepe a büntetőeljárásban, OKRI, Budapest, 2018, 79. o.

[18] Szőnyi Lídia: Megtorlás vagy jóvátétel? In: Képmás, 2016. 5. sz. 48. old.

[19] Braithwaite, John: Principles of Restorative Justice, 10. o. In: Hirsch, Andrew – Julian V. Roberts – Anthony

Bottoms – Kent Roach – Mara Schiff: Restorative Justice and Criminal Justice: Competing or Reconcilable

Paradigms? Oxford, Hart Publishing, 2003.

[20] Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó KFT, Budapest, 2006. 167. o.

[21] Szőnyi, 2016. 48. o.

[22] Kerezsi, 2018, 46. o.

[23] Zehr-Gohar, 2003, 30. o.

[24] Kis Médea – Kovács Judit: A bosszú pszichológiai összetevői. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2010. 11. évf. 2. sz. 129–150. Link: http://real.mtak.hu/58270/1/mental.11.2010.2.3.pdf, letöltés dátuma: 2020.04.24.

[25] Kiss, 2018, 78. o.

[26] Kerezsi, 2018, 79. o.

[27] Böhm, Bernhard: Methoden der Mediation III.: Der Einsatz von Fragetechniken in der Mediation. In: AKV Európai Szemle 2017/1. 112. o.

[28] Kiss, 2018, 79. o.

[29] Kerezsi, 2018, 87. o.

[30] Kiss, 2018, 80. o.

[31] Elonheimo, Henrik: Restorative Justice Theory and the Finnish Mediation Practices. In NSfK’s Research Seminar Proceedings Book “Crime and Crime Control in an Integrating Europe”. 3rd Annual Conference of the European Society of Criminology. 27–30 August 2003, Helsinki. 4. o. Link az irodalomjegyzékben, letöltés dátuma: 2020.04.30.

[32] Dr. Kovács Éva: Mediáció büntetőügyekben. In: Ügyvédek lapja 2009 (4. évfolyam), 4. szám, 10. oldal.

[33] Gönczöl Katalin: Munkanélküliség, bűnözés, büntetőpolitika a fejlett polgári demokráciában. In: Főiskolai Figyelő Plusz, 1994/3., 199. o.

[34] Safferling, Christoph:: Die Rolle des Opfers im Strafverfahren – Paradigmenwechsel im nationalen und internationalen Recht? In: Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft; 2010 Apr. 91. o.

[35] Papp Gábor – Kovács Judit – Pántya József – Kiss Nóra: Mikor vezet megbocsátáshoz a jóvátétel? Magyar pszichológiai szemle, 2013. (68. köt.) 2. sz. 281. old.

[36] Raduly Zsuzsanna: Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétől? In: Jogtudományi Közlöny, 2013. (68. évfolyam) 7-8. sz., 387. oldal.

[37] Zehr-Gohar, 2003, 13. o.

[38] Kis – Kovács, 2010.

[39] Szekeres Diána: A mediáció, mint lehetséges alternatív vitamegoldási irány, 1. rész. In: Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2015/2., 90. o.

[40] Umbreit, Mark S. – Vos, Bety – Coates, Robert B – Lightfoot Elisabeth: Restorative Justice in The Twentyfirst Century: A social movement full of opportunities and pitfalls. Marquette law review, 2005, 278. o.

[41] Umbreit – Vos – Coates – Lightfoot, 2005, 274. o.

[42] Bárd, 2009, 192. o.

[43] Herke Csongor: Mediáció, Helyreállító Igazságszolgáltatás és büntetőpolitika. In: Belügyi Szemle, 2003. (51. évfolyam) 11-12. sz., 53. o.

[44] Barabás A. Tünde: Börtön helyett egyezség? – mediációs és más alternatív szankció Európában. KJK KERSZÖV., jogi és üzleti kiadó Budapest, 2004. 141. oldal

[45] Gönczöl, 1994, 321. o.

[46] Elonheimo, 2003, 5. o.

[47] Elonheimo, 2003, 5. o.

[48] Szekeres, 2015, 90. o.

[49] Kiss, 2018, 100. o.

[50] Sharpe, Susan: How Large Should the Restorative Justice tent be? In: In, Howard Zehr and Barb Toews, eds., Critical Issues in Restorative Justice. Monsey, New York and Cullompton, Devon, UK: Criminal Justice Press and Willan Publishing. 21. o.

[51] Schweighardt, 2009, 361. o.

[52] Kiss, 2018, 88. o.

[53] Kerezsi, 2018, 70. o.

[54] Marshall, 1999, 8. o.

[55] dr. Kiss Anna: A resztoratív igazságszolgáltatás esélyei a XXI. század hajnalán. 6. o. Link: https://www.okri.hu/images/stories/pdf_files/ka_phdfejezet.pdf, letöltés dátuma: 2019.03.14.

[56] Kiss, 2018, 82. o.

[57] Ld. Dr. Szabó András Alkotmánybíró párhuzamos indoklását a határozat a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatban: https://dojcsakdalma.files.wordpress.com/2016/10/23-1990-_-x-_31-_ab_hatarozat.pdf letöltés dátuma: 2019.03.11.

[58] Kerezsi, 2018, 73. o.

[59] Kerezsi, 2018, 95. o.

[60] Bárd, 2009, 206. o.

[61] Marshall, 1999, 8. o.

[62] Elonheimo, 2003, 6. o.

[63] Ferenczi Andrea: A mediáció narratívái – Problémamegoldók-e a mediáció résztvevői? In: Új Pedagógiai Szemle, 2012 (62. évfolyam), 7-8. szám, 123. o.

[64] Bárd, 2009, 205. o.

[65] Marshall, 1999 8. o.

[66] Kerezsi Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. In Tamási Erzsébet szerk.: A helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségei a bűnözés kezelésében. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont, 2006, 16. o. Link: https://docplayer.hu/9052594-Tanulmanyok-dr-kerezsi-klara-a-kozvelemeny-es-a-szakemberek-a-helyreallito-igazsagszolgaltatasrol.html, letöltés dátuma: 2020.04.24.

[67] Kerezsi, 2018, 148. o.

[68] Bárd, 2009, 192. o.

[69] Tóth Mihály: Hol az igazság mostanában? In: Hack Péter – Horváth Georgina –Király Eszter (szerk.): Kodifikációs kölcsönhatások –Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016, 20. o.

[70] Kerezsi, 2018, 103. o.

[71] Zehr-Gohar, 2003, 9. o.

[72] Marshall, 1999, 8. o.

[73] Tóth, 2016, 21. o.

Varga Ágnes Katalin: Milotay István és a Darányi-kormány. Jobboldali radikalizálódás, a győri program és az első zsidótörvény

Milotay István (Nyírbátor, 1883. május 3. – Stein am Rhein, Svájc, 1963. február 10.), a két háború közötti Magyarország egyik legmeghatározóbb újságírója. Egyike a huszadik századi modern magyar újságírás megalapozóinak. Több mint harminc évtizedes munkásságában, politikai vezércikkeiben egy új nemzedék, egy új magyarság hangját szólaltatta meg. A húszas évek fajvédő nézetrendszerének alapvető gondolatait ő már az első világháború előtt megfogalmazta, és utána is ennek szellemében írt és tevékenykedett. Magyar öncélúságot, nemzeti alapú modernizációt és polgárosodást hirdetett. Nemzeti radikalizmusa liberalizmus és kapitalizmus kritikával párosult. Nemzeti szocialista volt, amennyiben társadalmi revíziót, gazdasági reformokat akart, ami sok esetben a hazai zsidóság róvására ment/mehetett végbe. Antiszemita hangneme azonban soha nem közelítette meg az egyes fajvédő és nyilas propagandák leegyszerűsítő, úszító stílusát. Háborúpárti, a németekkel való szövetség híve, mert a háborútól remélte a területi revízió megvalósulását, valamint a belső megújulást, amik az előző évek önépítkezésével és békés revíziós politikájával nem mehetettek végbe. Milotay István az utókor szemszögéből a magyar zsidóság tragédiájáért az írástudók felelősségének bélyegét viselheti magán. Az „úri” szélsőjobboldal politikájának és értelmiségének egy jelentékeny reprezentánsaként, sok kortársával együtt nem volt tudatában a zsidóság deportálásának valódi célját illetően. Magyarázat és mentségként hozható fel, hogy az erről szóló, és a hivatalostól eltérő suttogó információk sokak számára a hiteltelen kategóriájába sorolódtak, szóbeszéd tárgyának minősültek.

 

 

Milotay István egyre inkább a Gömbös Gyula, majd a Darányi–kormány és kormánypárt radikális szélsőjobboldalához sorolódott, annak irányvonalát erősítte. Az elszakított területeiért és a német kisebbségért egyre aktívabb Európa–politikát folytató Németország a magyar területi igények szempontjából az egyre vonzóbb külpolitikai szövetséges szerepét töltötte be. A revízió szempontjából megkerülhetetlen, az Anschlussal szomszédossá váló Németország magyar függetlenségre veszélyt jelentő közelségére születő belpolitikai reakciók a mérsékelt felelős jobboldal részéről egy óvatos és körültekintő kapcsolattartásban, a szélsőjobboldal irányzatainál mint egyetlen pozitív lehetőség meggyőződésében nyilvánult meg.

Milotay a német–magyar viszony szorosabbá tételét két önálló államnak a hasonló alaphelyzetéből és jövőre vonatkozó érdekeiből következő természetszerű megegyezésnek tartotta. Német és magyar közös nevezőnek látta az első világháborút lezáró békékből eredő területi megcsonkítottságot, a világkapitalizmus és az ebben szerepet játszó zsidóság háttérbe szorításának kívánalmát, az újnacionalista, népi–nemzeti alapokon történő gazdasági–társadalmi berendezkedés megerősítését. Ennyiben Milotay is a növekvő jobboldali szimpátia és magyar–német egymásrautaltság kölcsönösségével fordult a hitleri Németország felé.

 

 

Az 1936-os évben Gömbös Gyula kormányzásának utolsó évére nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánypártnak tömegpárttá korszerűsítésének igyekezetével és az előző évi választások megnyerésével sem sikerült a kizárólagosságot megteremteni a jobboldali politikai térfélen. Gömbös bár pártszervezés terén törekedett a „totálishoz” mérhető szervezet kiépítésére, a hatalmi viszonyok tekintetében alkalmazkodott a kiépült, régi politikai struktúrához, amin ha igazán akart volna, sem tudott volna változtatni.[1] Ami a húszas évek elején a Bethlen–féle Egységpártnak sikerült, hogy keresztény–nemzeti egységfrontjába belesimultak az egykori kormánypárti (munkapárti) konzervatív–liberálisok, keresztény párti legitimisták, kisgazdák és fajvédők, most ezek a pártok ismét a kormány ellenzékét tették ki. A parlamenten kívül megerősödött nyilas pártok pedig tovább osztották a politikai jobboldalt.

Gömbös betegségének őszi időszaka alatt felvetődött miniszterelnöki utódlás feszült folyamata végül kompromisszummal zárult.[2] Mivel Gömbös is Darányi Kálmánt szánta utódjának, a jelölt személyét végül is a radikális szárny és a NEP megerősödött centrumának mérsékeltebb tagjai is egyaránt elfogadták. A döntés Horthy egyetértésével is találkozott. Politikai körökben Darányi Kálmán nem számított erős embernek, mint elődje, de mégiscsak Darányi volt, az agrárérdekeket a dualizmusban is elhivatottan képviselő család sarja. Az új kormányfő az államfő és a mérsékelt politikai erők elvárása szerint igyekezett eleget tenni a kiegyensúlyozott, középutas politikának. A kormánypárt radikális jobboldala viszont lehetőséget szeretett volna látni személyében a Gömbös által beígért alkotmányjogi és a népies agrárpolitikai reformok folytatására. Darányi miközben hitet tett a gömbösi úton való tovább haladásra, – a kormányprogram irányelvei, sarokpontjainak jelentős része is a gömbösi Nemzeti Munkaterven alapultak – ugyanakkor hangsúlyozta az egyéni, maga módján való kormányzás mikéntjét is.[3]

Első intézkedései között átszervezte a kormánypártot, átvette a párt vezetését. Megnövelve az elnökség korábbi létszámát, fokozatosan leépítette a vidéki pártapparátust, amelyekkel igyekezett háttérbe szorítani a Marton Béla vezette radikálisokat. A martonistának is nevezett Milotay István és lapja a párt radikális–jobboldali irányultságát támogatva viszont igyekezett, mint elvárást szóvá tenni az új kormánytól is remélt, több évtizede várt, korszellemnek megfelelő új, öntudatos fajvédő politikát, a nemzeti megújulást és reformszellemű társadalom kialakulási feltételeinek megteremtését.[4] Milotay a nemzeti önérzet, faji küldetéstudat, bátor és öntudatos revizionizmus megnyilvánulásának erősebb jeleit kutatva, az új nemzeti reformpolitika folytatásának szükségét látta a magyar társadalomban.

 

„Nem hiszünk önmagunkban és nem hiszünk ebben a hivatásban, vagy ha igen, nem tudjuk megtalálni új eszközeit egy új politika, egy nagy belső átalakulás lendítő erejében. Mi az elmúlt tizenöt év alatt se a szociális végletekre nem tudtuk elszánni magunkat, holott egész rettentő belső helyzetünk erre szorított volna, és nem tudtuk elszánni a nemzeti szélsőségre se, amelyekre külső helyzetünk kényszerített volna, és nem tudtuk rászánni magunkat, hogy felülről csináljuk meg a belső föltámadást biztosító reformokat, Széchenyi szellemében, a vezető osztályok áldozatkészségével, se arra, hogy a nyugati radikális demokrácia eszközeivel kísértsük ezt meg, akármilyen reménytelenül.”[5]

 

Darányi a kormányzást a Gömbös által elképzelt módon, a politikai szélsőségekkel szembeni ellensúly és a pártközi kompromisszum érdekében, a következő évre tervezett széleskörű alkotmányjogi törvényjavaslatoknak ellenzéki pártokkal való előzetes megbeszélésével, a reformok szükségességének általános elvi megállapodásával indította. A politikai szélsőségek elkerülésének és a parlamentarizmus működésének biztosításában általános volt a pártok közötti egyetértés. A tervbe vett általános, titkos választójog „tömegdemokráciájától” azonban „a konzervatív irányzatok változatlanul félnek, de félnek a szélsőbb ellenzéki pártok, a jobb– és baloldaliak egyaránt, mert tudják és számolnak vele, hogy az ellenkező, a rájuk nézve végzetes eredmény éppúgy kisülhet belőle, mint a rájuk nézve kedvező, amit eddig tőle vártak.”[6] Milotay a magyar parlamentarizmus hagyományára és példaadó, nevelő erejére apellált, amikor a szélsőségek beengedésére, mint törvényszerű szükségszerűségre hivatkozott. A szélsőséges pártokkal szemben alkalmazott állami rendfenntartó eszközökre ugyanis a részükről megnyilvánuló nem parlamenti, erőszakos válaszok is elmaradhatatlanok.

 

„De ha csakugyan szóhoz jutott volna is valami a rettegett szélsőségekből, ha befújt volna valami nyugtalanító, frissítő szél alulról, hozva az elégedetlen tömegek üzenetét, az csakugyan olyan nagy veszélyt jelentett volna? Jobb volt, hogy mindez a nyugtalanság kívül rekedt s kinn erjedt, vadult tovább, kisemmizve, magára hagyva? Nem jobb lett volna, ha megjelenhetnek ők is a parlament, a magyar politika porondján s hatni tudnak a megmerevedett, elkényelmesedett régi pártokra, s ébren tartják azokban a felelősségérzetet, a változtatást, a haladás szükségérzetét? S viszont maguk is átvesznek szükségképpen valamit a felelősségérzetből, a valósághoz való alkalmazkodás kényszeréből?”[7]

 

A választójogi törvény parlamenti vita–folyamata viszont már csak Darányi kormányzásának utolsó időszakában, az 1938-as év elején zajlott le meglehetős sietséggel. Parlamenti tárgyalását megzavarta az első zsidótörvény beterjesztése, majd a kormányfő lemondása. Az új választási jogszabály az Imrédy–kormány alatt emelkedett törvényerőre. A törvényben a titkos választás bevezetése pedig a választásra jogosultak számának csökkentésével ellensúlyozódott.[8]

A titkos választójog jövőbeni tárgyalása és megszavazása előtt, az 1937-es év folyamán került sor a Gömbös által is szorgalmazott további alkotmányjogi törvények meghozatalára. Az alkotmányos fékek megerősítése érdekében és a titkosra tervezett választójog hatására a jövőben várhatóan radikalizálódó képviselőház ellensúlyozására megtörtént a kormányzói és a felsőházi jogkör jelentős kiszélesítése is.[9]

Ellenzéki oldalról a Darányi–kormányt mégis folyamatos erélytelenséggel, a kormánypárton belüli és kívüli szélsőjobboldali erőkkel szembeni megengedő, habozó magatartással vádolták. Pedig a kormánypárt jobboldali radikálisainak háttérbe szorítását jelezte, hogy az úgynevezett radikálisok, Marton Béla és Sztranyavszky Sándor sem szerepelt az új kormányzat testületében. A Marton nevéhez fűződő pártszervezeti struktúra átalakítása után pedig ismét hangsúlyosabbá vált a NEP parlamenti csoportja.[10] Ennek ellenére 1937 tavaszán hangos volt a közélet a baloldali ellenzéki pártok és sajtó feltételezésétől, hogy a közeljövőben a háttérbe szorított kormánypárti radikális jobboldal részéről puccs várható a hatalom megszerzése érdekében. A kormányt, valójában annak jobboldalát támadó ellenzék, hivatásos katonatiszteknek a MOVE–val, valamint radikális jobboldali kormánykörökkel való politikai összejátszását, a hatalom megszerzéséért politikai konspirációjukat feltételezte a háttérben zajló eseményekből. Az ellenzéki vádak a parlamentben is megfogalmazást nyertek. A hatalomátvételi aspirációkról szóló híresztelésekbe a német nagykövet személye is belekeveredett.[11] A vádaskodás terén Eckhardt Tibor, a kormánypárt volt politikai szövetségese volt az egyike a leghangosabbaknak. Eckhardtnak egy Pápán mondott beszédére Milotay felháborodottan reagált, amikor a kisgazdákkal való nem túl régi közös múlt, és közös tábor okán utasította vissza, ugyanakkor ítélte el a felelőtlen rémhírterjesztés eszközeivel élő Eckhardtot.

 

„Eckhardt szavai úgy állítják be az ország helyzetét, mintha Budapesten rohamosztagok menetelnének, az ország alá volna aknázva dinamittal, és az egyenruhás, felfegyverzett osztagok csak a pillanatot várnák, hogy mikor csapjanak rá az államhatalomra. Vajon nem tart attól Eckhardt Tibor, hogy az az ellenséges külföldi sajtó, amely a fantasztikus puccshírekkel heteken át izgatott és agitált Magyarország ellen, most, a pápai beszéd után, ismét alkalmat talál arra, hogy Eckhardt Tiborra hivatkozva, újabb rágalomhadjáratot indítson Magyarország ellen?”[12]

 

Az Eckhardt-i feltételezést miszerint hivatásos katonatiszteknek politizálási, pártszervezési szándékai és törekvései lennének, amely esetben „ki fogjuk rázni ezeket az urakat az uniformisból”, Milotay, mint kormánypárti jobboldali, önérzetesen utasított vissza. Az ügyben a miniszterelnök is többször megszólalt a parlamentben. Darányi több nyilatkozatban tagadta bárminemű puccs kísérletének igazságtartalmát. Miután a hivatalos vizsgálat sem talált valódi szervezkedésre utaló bizonyítékokat, Milotay joggal szögezhette le:

 

„A helyzet nálunk az, hogy hitlerizmus se holnap, se holnapután nem lesz, puccskísérlet nem volt és nincs, s a kormány és pártja semmiféle szélsőséges elemekkel nem szövetkezett, ellenkezően, kevés ország van Európában, ahol a rend és a biztonság olyan fokon állana, mint minálunk. A pápai beszéd másik tanulsága, hogy a rendet és nyugalmat nemcsak az veszélyezteti, aki állítólagos összeesküvésekkel foglalkozik, hanem az is, aki konkrétumok és komoly bizonyítékok hiányában ilyen vádakat ráz ki hisztérikus baloldalunk egyenruhájából.”[13]

 

Ekkor a közte és az Eckhardt közötti jó viszonynak már nyoma sem volt, politikai és emberi kapcsolatuk megromlott. Az újabb Milotay cikk, az Eckhardt és a hadsereg pedig – mivel Eckhardt állította, hogy Milotay a pápai beszéd korábbi mondatait szándékosan félremagyarázta – leszögezte, hogy Eckhardt mondatait inszinuáció az ő részéről nem érte, és újra leközölte Eckhardt beszédének a tisztek irányába elhangzott nyílt vádaskodását, fenyegetését. Amennyiben „a kormány nem szerez ennek a kívánságnak (a katonatisztek ne politizáljanak – V. Á.) érvényt, hát ki fogjuk rázni ezeket az urakat az uniformisukból.” Milotay, bizonyos erkölcsi fölény birtokában, sikerrel nevezhette morális kötelességteljesítésnek szándékát, amikor „ebben az ügyben a honvédség tekintélyét és az ország jó hírnevét védelmezzük” álláspontot képviselte.[14] A későbbiekben Eckhardt beperelte, a parlament pedig megvonta Milotay képviselői mentelmi jogát, a bíróság azonban nem adott helyt Eckhardt Tibor panaszának.[15]

Az 1937-es év nagy részére a radikalizálódó események és az általános közéleti nyugtalanság volt jellemző. Ez fejeződött ki a pécsi bányászsztrájkban, a megalakuló és rövid életű Márciusi Frontban. Megélénkült a társadalmi és diákegyesületek tevékenysége is. A nyilas csoportok radikalizálódó utcai megmozdulásainak hatására a belügyminiszter pedig betiltotta a Nemzet Akarat Pártját, Szálasi Ferencet letartóztatták. Erre a sorsra jutott a valóban puccsot tervező Böszörményi Zoltán és kaszáskeresztes mozgalma is.

A miniszterelnök a feszültségek okai között még az év tavaszán elhangzott szegedi beszédében szükségesnek tartotta a gazdasági–társadalmi problémák egyik fontos tényezőjének megnevezését. Kormányzati állásfoglalásnak is értékelhető kijelentésében hosszú évek óta először hangzott el a zsidókérdés, mint létező probléma elismerése, aminek gyökerét a miniszterelnök a zsidóságnak a gazdasági életben arányszámához képest magas érvényesülési mértékében fogalmazott meg. Ezzel összefüggésben a beszéd ígéret volt a nemzeti sorskérdések, a szociális és földbirtokpolitikai reformok jelenlegi és távlatos képviseletére, megvalósítására is.

Az ezekkel elviekben való egyetértés tükröződött a pártok közötti tavaszi parlamenti ülésszakon, amikor „minden épkézláb lelkű, modern szellemű politikus, aki meg tudta őrizni függetlenségét a kapitalizmus mindent megrontó befolyásától, s akiben igazi nemzeti érzés, az új idők követelményei iránt megértés, a szociális elmaradottsággal szemben szeretet és nyugtalanság él, ugyanazoknak a követeléseknek adott hangot ebben a vitában.”[16] Milotay kiemelte Bethlen István zsidókérdéssel kapcsolatos képviselőházi állásfoglalását, amelyben a volt kormányfő is elviekben egyetértett a Darányi szegedi beszédében elhangzottakkal. Bethlennek a zsidó tőke nagy sikereit méltató sorait azonban Milotay már szükségesnek tartotta magyarázattal kiegészíteni: „a zsidóságot nemcsak az a bizonyos négyezer éves gazdasági kultúra juttatta fölénybe a keresztény magyarsággal szemben, amelyet Bethlen annyira elismert, ezen a kultúrán túl alaposan segített nekik sikereikben a liberális állami támogatás rendszere egyrészről, másrészről az erkölcsi elveket és a nemzeti érdekeket teljesen negligáló lelkiismeretlen üzleti kíméletlenség is.”[17]

A nyár folyamán Milotay, mint a nagykőrösi választókerület képviselője, egy pártközi vacsorai beszédében határozottan méltányolta a Darányi–kormány eddigi munkáját kijelentetve: „…[Darányi Kálmánról – VÁ.] tudtuk, hogy Gömbös Gyulának munkatársa volt, tudtuk, hogy az ő minisztériumának egyik tagja, aki vele együttgondolkodott és munkálkodott a kormányzat bizonyos kérdéseinek megoldásánál. A magyar jobboldal azzal a várakozással fogadta Darányi Kálmán miniszterelnökségét, amely várakozás mindenekfelett arra a kérdésre várt feleletet, hogy mi az ő álláspontja azzal a nagy problémával szemben, amit Magyarország életében a zsidókérdés jelent.” A folytatásban leszögezve, hogy „a jó szándékot és az eltökéltséget a miniszterelnök részéről ebben a kérdésben el kell ismerni”.[18]

A nyár és ősz folyamán tovább erősödött a parlamenten kívüli nyilas mozgalmak hangja és szervezettsége. 1937 őszén több nyilas pártnak és csoportnak sikerült egy nagy, közös pártba, a Magyar Nemzetiszocialista Pártban egyesülnie Szálasi Ferenc vezetésével. A szélsőségek hátterében a jogos szociális tömegelégedetlenség állt, amelyek régóta megfogalmazott törekvések megoldatlanságát hangsúlyozták, „az állástalan ifjúság sorsát, elhelyezkedését, az egészségesebb, arányosabb közteherviselés, a méltányosabb adópolitika, az olcsóbb közhitel követelését, az ipari, élelmi vagy közszükségleti cikkek méltányos alakulását, a szövetkezeti gondolat térhódítását.”[19] Ilyen közállapotok mellett a nép szimpátiája „ösztönszerűleg fordult azok felé a népek felé, amelyek hasonló célok érdekében hasonló küzdelmeket voltak kénytelenek végigharcolni. Innen a német megújulás iránti magyar szimpátiák, s a német–magyar kölcsönhatás forrása.” – indokolta a szélsőségek jelenlétét Milotay.[20] Bár a Darányi–kormány szociálpolitikája próbált a kor követelményeihez igazodva haladóbb lenni, a nyolcórai munkanap, a minimálbér, a fizetett szabadság bevezetése, az értelmiségi túlképzésből származó állástalan diplomásoknak az Értelmiségi Munkanélküliség Kormánybiztossága általi elhelyezkedési támogatása sem tűnt elegendőnek a közhangulat javítására.

A szélsőjobb révén erősödő antiszemitizmus, Darányi nyílt beszéde a zsidókérdés létezéséről, a politikai közbeszéd központi témájává tette a kérdés megoldásának szükségességet. A gazdasági egyenlőtlenségek arányosításának, a társadalmi kiegyensúlyozás rendezésének igyekezete a törvényes megoldás módját vetette fel. Ezt sürgette a kormányfőhöz érkezett két egymástól független és az ország helyzetével foglalkozó titkos memorandum is, az Imrédy Béláé és Soós Károly egykori honvédelmi miniszteré.[21] Folyamatban volt a zsidókérdés jogi szabályának előkészítése, aminek parlamenti tárgyalása még a Darányi–kormány, elfogadása és kihirdetése már az Imrédy–kormány hivatali ideje alatt történt meg.

1937 őszén Milotay István egy újabb történetfilozófiai– és politikai kontextusba ágyazott cikksorozattal, a Fajok és világok harca jelentkezett, amiben az európai és hazai berkekben folyó nemzeti és politikai törekvéseket tekintette át.[22]A régi és túlélt liberalizmus eszmei és gyakorlati értékeinek felszínességét és elégtelenségét állította szembe a virulens nemzetiségi (faji) Európa küzdelmeivel. A példák az ír–angol nemzeti ellentéttől, a vallon–flamand, a baszk, és az új békerendszerrel megteremtett kelet–európai nemzetiségi harcokig terjedtek. Kitért a nem német eredetű, de Hitlernek és a nemzetiszocializmusnak tulajdonított faji, nemzeti felsőbbrendűség elméletnek más vezető nemzetek imperialista, hódító politikája általi alkalmazására. Az angol birodalmi, valamint az amerikai fehér faji felsőbbrendűségi politika intenzitási foka semmivel sem kisebb, mint a németé, bizonygatta Milotay. Elkerülhetetlennek vélte a magyar nemzeti, faji mibenlét kérdéseinek megfelelő és szükséges tanulmányozását is, önmagunk és határon túli magyar kisebbségek öntudatának pozitív erősítése végett. Történelmi példákból merítve a zsidóság hazai asszimilációját lehetetlen elvárásnak értékelte, a magyar zsidóságnak egymáshoz és a világ kapitalista zsidóságához való kapcsolatát az egy nemzeti „fajta” és érdekközösség előbbrevalóságának szempontjai szerint magyarázta.

A hazai ellenzék részéről előszeretettel használt politikai megbélyegzések kapcsán Milotay úgy vélte, hogy az már nem csak az úgynevezett jobboldali antiszemitákat érte el, hanem a hazai svábságot is, akiket a feltehetően meglévő és egyre erősödő disszimilációs hajlamaik után az ellenzék akár a nácisággal is azonosítani tudta. Szekfű Gyulának a témában írt cikkében való felvetését, miszerint a Harmadik Birodalom nagynémet népi politikája oda vonzza a hazai sváb kisebbséget is, és ezek után ők politikailag is a nácizmus potenciális szimpatizánsai, Milotay veszélyesnek ítélte. Ugyanis „ha valaki valami jót, megszívlelni valót lát a német fölemelkedés tanulságaiban, német nevet se kell viselnie, mindjárt ráüvöltik a hitlerség, a náciság vádját, az eladottság gyanúját”.[23]A sváb kisebbség pedig pusztán német neve, anyanyelve, identitása miatt kapna részt abból a politikai boszorkányüldözésből, amiből például maga Milotay is, és a magyar reformpolitika népemelő programjának más hívei is részesültek. Svábságunk pedig, írta Milotay, kénytelen lesz majd ugyanúgy magán viselni a „hitlerség” bélyegét, ahogy politikai sorstársaik egy meglehetősen modernizációra (például a némethez hasonló) szoruló „neobarokk” társadalomban.

Németország valóban a Darányi–kormánnyal szemben is követelte a sváb kisebbség helyzetének rövid időn belüli javítását, a német nemzetiségi jogok kiterjesztését, illetve a német kisebbségen belül adódó nemzetiszocialista szervezkedések elfogadását. Az ezzel kapcsolatosan is elégedetlen német politika egy barátságtalanabb külpolitikai üzenetként is értelmezhető ideológiai megfogalmazása pedig feltűnően mellőzte a magyar revíziós igényéket. A nem hivatalos német véleményezés egy Romániával szóba jöhető német–román szövetségi érték hangsúlyait domborította ki. Fő elvként pedig a versailles–i békerendszer további bolygatása nélküli új európai rendet fogalmazta meg.[24] A német megnyilvánulás oka a Darányi–kormány külpolitikai magatartása is lehetett. A kormány törekvései ugyanis nem merültek ki a németekkel való jó viszony ápolásának igyekezetében. A szélesebb külpolitikai kapcsolattartást az olasz–magyar barátsági politika mellett, az akkori angol–német közeledési és tárgyalási időszakhoz illeszkedő, a nyugati hatalmakkal való kapcsolati viszony erősítésének igyekezete is jellemezte.

Az 1937 novemberében sorra kerülő legfelső szintű német–magyar találkozó azonban már a rövid távú tervek realitásának talajára térítette a magyar külpolitikát. Hitler azonnali terve az osztrák Anschlussal és Csehszlovákiával a régóta vallott magyar külpolitikai elvet erősítette, hogy a magyar revízió csak Németország támogatásával valósítható meg. Hitler a Felvidékhez kapcsolódó magyar érdekek kapcsán ismét bátorította a magyar igényeket, felvetve azoknak fegyveres úton való teljesítéséhez az utólagos német segítő kezet. A magyar tárgyaló fél a békés revízió realitásának elvét helyezte előtérbe, és nemet mondott Hitler felvetésére.[25] A német hódító szándékokra figyelmeztető, a cseh és magyar függetlenségre is veszélyt jelentő és ennek védelmében egymás szövetségét ajánló francia és angol politikai sajtóra viszont Milotay nemlegesen és frappánsan riposztozott. A franciák és angolok békediktátuma által teremtett helyzetben kizárt egy ilyenfajta szövetkezés a trianoni magyar illetve a prágai kormány között. Elutasítva a cseh példának azon követését is, ami szükségét érezte, hogy a meglévő nyugati szövetségi politika kiegészítéséhez újabbat, a nagy keleti szomszéd, a szovjettel való szláv testvéri és szövetségi kapcsolatot ápolását is szorgalmazta. „Csehország annyira féltett függetlenségét viszont eléggé biztosítottnak látták eddig a cseh–francia és a cseh–szovjet szövetséggel. És most már ez se lenne többé elég, s viszont ez a cseh–szovjet szövetség lenne a jövőben a mi biztosítékunk is? A szovjet, mint garancia a magyar államiság, az ősi alkotmány, a területi sértetlenség mellett?” – szólt Milotay költői kérdése.[26]

Mivel a közeli német tervek egy rövid időn belül kirobbanó háborús konfliktus veszélyét hordozták, a magyar hadsereg felkészítése és elkerülhetetlenül sürgős felfegyverzése vált szükségessé. Az ország biztonsága és védelme mellett a húszéves nemzeti célokra, a revízió közeli megvalósításának eshetőségére is gondolni kellett. 1938. március 5-én, pár nappal az Anschluss előtt, Darányi Kálmán a NEP győri nagygyűlésén jelentette be a következő öt év átfogó gazdasági és szociális fejlesztési programját, keretében a fegyverkezési célokra szánt kiadásokkal.[27] A program kivitelezésének gazdaságélénkítő hatásai az eredeti várakozásokat is túlszárnyalták. A program bebizonyította a hadsereg nemzetgazdasági jelentőségét és fordítva, a szociális kérdések megoldásának honvédelmi jelentőségét.

A gazdasági terveket a „nemzet belső életét” biztosító szociálisan kiegyensúlyozó, társadalomszervező programmal akarták kiegészíteni és megtámogatni, amitől a zsidókérdés törvényes megoldását, a szélsőjobb által folyamatosan generált antiszemitizmus mederbe terelését, leszerelését remélték elérni. A törvénnyel az egyenlőtlen gazdasági és társadalmi viszonyoknak arányosítási folyamat alá vétele volt a cél. A zsidókérdés intézményesített, törvényi szabályozásban való megoldása a korábbi világnézeti, gondolati nézetekből, érvrendszerekből táplálkozott. A dualizmus, valamint a Trianon utáni időszak kormányainak gazdaság – és társadalompolitikája  következtében a zsidóság mennyiségileg és minőségileg felülreprezentált pozíciót tölthetett be, jelenléte a gazdaság ágazataiban éppúgy, mint az értelmiségi pályákon folyamatosan erősödött. A belső gazdasági, társadalmi okok, amelyek a zsidóságnak a gazdasági és kulturális életben kialakult túlsúlyát biztosították, megmaradtak és megoldást kívántak. A törvényjavaslat előkészítése, parlamentbe nyújtása és tárgyalásának nagy része Darányi miniszterelnöksége alatt történt, míg törvényerőre emelése már Imrédy kormányfősége alatt következett be.

„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló úgynevezett első zsidótörvény gazdasági és szellemi pályákon, foglalkozási ágazatok szakmai kamaráiban (jogászok, orvosok, mérnökök, újságírók) 20%-ban korlátozta az izraelita hitfelekezetűek részvételi arányát.[28] Az első jogfosztó törvény javaslatának képviselőházi fogadtatása nem volt egységes. A kormánypárton belüli és kívüli szélsőjobboldali erők a törvényjavaslatban meghatározott felekezeti alappal és a túl magas százalékszám aránnyal nem értett egyet. Nem találták megfelelőnek és elégségesnek a zsidóság vallási identifikálását, mivel az etnikumi különbözőséget, és az ebből következő különálló nacionalista célok meglétét fontosabbnak látták volna a törvényi indoklásba fogalmazni. A zsidóság országos arányszámához a húsz százalékot magasnak tartották. Ezzel szemben az ellenzéki liberális és szociáldemokrata képviselők az indítvány iránt egyértelmű elutasítással éltek és a törvénytervezet ellen szavaztak.[29]

Milotay István a törvény parlamenti vitájában többszörösen bizonyított tételként szögezte le, hogy a zsidóság különálló etnikum, nemzetiség (faji entitás), és míg az asszimiláció szempontjából a magyarság más nemzetiséggel történelme folyamán keveredni tudott, addig a zsidókkal a recepcióig egyáltalán, de még a forradalmak után is csak elenyészően kevéssé. Hangoztatta a zsidóságnak országos számarányához képest kisebbségi mivoltát, amihez mértéken felüli gazdasági pozíció, társadalmi és kulturális befolyás társulhatott, aminek arányában viszont alkalmazkodási és asszimilációs hajlandósága csökkent. Az értelmiségi rétegben, a középosztályban való felülreprezentáltsága komoly társadalmi kérdéssé nőtte ki magát, ahol egy zsidó középosztály áll szemben egy számbelileg ugyanakkora nemzeti középosztállyal. Ez egy liberális versenyképes, és egy patriarchálisabb, versenyképtelenebb gazdasági–társadalmi szerkezetet jelent. A liberális alkotmány jogegyenlőségével és gazdasági szabadságával megajándékozott zsidóság a magyarsághoz való asszimilációjának reménytelenségét azzal bizonyította, hogy a kapitalista szabadversennyel gazdasági elnyomóvá, politikailag internacionalista és nemzetietlen irányvonalú képviselővé és megvalósítóvá vált. A liberális alkotmányon nem eshet csorba, ha a kisebbségi zsidóság lemond eddigi előjogairól, mert „ennek a törvényjavaslatnak és az egész magyar közvéleménynek óhajtása és törekvése oda irányul, hogy ez az uralkodó nemzeti kisebbség engedjen valamit ezekből  az előjogokból, engedjen valamit ezekből a túlzottan felhalmozott gazdasági és társadalmi pozíciókból.”„Azt kívánjuk, hogy a magyarországi liberális törvényhozás által a magyar alkotmányban papiroson lefektetett elvi jogegyenlőség legyen végre a magyar többség, a keresztény magyar társadalom óriási többsége javára a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőség.” – szögezte le a képviselő. A gyakorlatban létező jogegyenlőtlenségre Milotay a határon túli magyar kisebbséghelyzetét említette. A határon túli nemzettestvér, aki

„elnyomásban, gazdasági javaitól megfosztottan, kulturális érvényesülésében korlátozottan, politikai jogaiban megalázva tengeti a maga életét, és az a leghőbb vágya és legnagyobb óhajtása, hogy eljusson a minimumáig annak a jogegyenlőségnek, amelyet legalább számaránya szerint jogosan vindikálhat magának ott, ezek alatt az idegen impériumok alatt, amelyet azonban húsz esztendő rettenetes küzdelmei ellenére nem bírt nemcsak mint minimumot elérni, hanem ennek a minimumnak még egy százalékát sem tudta elérni.”

Milotay kijelentette, hogy a törvényjavaslatot azért támogatja, mivel a zsidókérdés belső nemzeti szuverenitásunk, társadalmi és szociális egyensúlyunk kérdésével függ össze, arra kísérelve meg egyfajta törvényes, rendezett megoldást nyújtani.[30]

A gazdasági és szociális reformfolyamatok érdemben való folytatása, és a fajvédő szándékok szerinti társadalmi kiegyensúlyozást lehetővé tévő zsidótörvény javaslat prezentálása ellenére Darányinak és a kormánynak hamarosan mennie kellett. Darányi bukásának közvetlen oka Szálasi Ferenchez és pártjához volt köthető. Az Anschlussal lendületet kapó és erősödő Szálasi és mozgalma egy velük való titkos megegyezési paktum megkötésére indította Darányit. Felajánlotta Szálasinak a következő választásokra szóló 7–10 parlamenti mandátum biztosítását, amiért elvárta, hogy azok cserébe felhagynak agresszív, rendszerváltoztatást célzó tevékenységeikkel és követeléseikkel, a parlamenti kereteket tiszteletben, és a törvényeket a jövőben betartva politizálnak. A megegyezés demonstratív példája a lovasberényi időközi választás volt, ahol Hubay Kálmánnal szemben a kormány nem állított ellenjelöltet. Darányinak köszönhetően Hubay el is nyerte a mandátumot, áprilisban pedig már bejelentette a képviselőházban a Magyar Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom megalakulását.

A Darányi–kormányt követően Milotay István Imrédy Béla miniszterelnök politikai irányvonalának elkötelezettjévé, az új kormányzat ideológiai formálójává és közvetítőjévé vált. Milotay István és újságja az Imrédy–kormányt követően is, a háború végéig a következetes belpolitikai reformok és a külpolitikai német szövetség meggyőződéses híve, az ennek esélyében bízó közéletet meghatározó sajtóembere, (kormánypárti) parlamenti képviselője maradt.

 

Bibliográfia:

 

Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torvenyei

Képviselőházi Napló, 1935. XVIII. kötet, 1938. május., https://library.hungaricana.hu/hu/collection/orszaggyulesi_dokumentumok/

KEREPESZKY Róbert: Darányi Kálmán: pályakép, személyiség, korrajz, Pécs, Kronosz, 2018.

KLESTENICZ Tibor: „A rendes mederben javul a miniszterelnök állapota.” A KVS–lapok, az Esti Újság és Gömbös Gyula utódlásának kérdése, Médiakutató, 2014, nyári szám.

PAKSY Zoltán: A magyarországi nemzetiszocialista mozgalmak megalakulása, tevékenysége és társadalmi bázisa a Dunántúlon 19321939, Doktori Phd, Pécs, 2007.

Új Magyarság: politikai napilap / fel.szerk. Milotay István ; szerk. Radnai Endre. – Budapest : Milotay István, 1934–1945.

VONYÓ József: Gömbös Gyula és a hatalom. Egy politikussá lett katonatiszt, [Pécs], Kronosz, 2018.

[1]Gömbösnek Mussolini és az olasz fasizmus iránti pozitív hajlandósága nem ment el az olasz berendezkedésnek a magyar viszonyok közé való átültetésig. Az olaszhoz hasonlítható magyar kormányzati felfogásra, intézkedésekre viszont volt példa: az autokratikus hatalmi rendszerekre jellemző törekvésre a végrehajtó hatalom erősítése terén, az osztálytagoltságoktól mentes egységes társadalom korporatív parlamenti képviseletének, szakszervezetek helyett állami beleszólású közös érdekképviselet munkaadók és munkáltatók részvételével elképzelései terén. Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom. Egy politikussá lett katonatiszt, [Pécs], Kronosz, 2018, 532–558.

[2] A NEP jobboldala részéről felmerült Sztranyavszy Sándor személye. A kormánypárti jobboldal erősödésének lehetőségére egyes ellenzéki lapok érzékenyen reagáltak, kisebb riadalmat okozva köreikben. Klestenicz Tibor: „A rendes mederben javul a miniszterelnök állapota.” A KVS–lapok, az Esti Újság és Gömbös Gyula utódlásának kérdése, Médiakutató, 2014, nyári szám.

[3]Kerepeszky Róbert: Darányi Kálmán: pályakép, személyiség, korrajz, Pécs, Kronosz, 2018, 109–125.

[4]Széchényi György martonistának titulálta az Új Magyarságot a parlamentben (1936. november). Korábban Kozma Miklós beszélt martonizmusról, a gömbösi pártszervezésnek a vármegyei közigazgatás autonómiáját ért hatásköri beavatkozása miatt. Vonyó: Gömbös Gyula, 492.

[5] Milotay István: A mi nagy pörünk. Új Magyarság, 1936. november 8.

[6] Milotay István: A titkos küszöbén. Új Magyarság, 1936. december 6.

[7] Milotay István: A vádlottak padján. Új Magyarság, 1937. január 17.

[8] 1938. XIX. törvény: 26 és 30 életkorú férfiak szavazhattak 6 évre emelték az állandó lakhellyel rendelkezés feltételét. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800019.TV

[9] 1937. XIX. törvény értelmében Horthy kétszer is visszaküldhette a parlamentnek a neki nem tetsző jogszabályt, a jogszabály kihirdetésének határideje is megnőtt; megszűnt a kormányzó felelősségre vonásának lehetősége; rendelkezés született a kormányzói utódlásról. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93700019.TV

[10] Kerepeszky: Darányi Kálmán, 132. o.

[11]Uo., 137.

[12] Milotay István: A pápai beszéd. Új Magyarság, 1937. április 13.

[13] Uo.

[14] Milotay István: Eckhardt és a hadsereg. Új Magyarság, 1937. április 17.

[15]A pápai beszéd névtelenül megjelent cikkéért Milotay főszerkesztő minőségében volt felelős. A cikk, bár nem volt szignózva, az ő munkája volt.

[16] Milotay István: A látható front. Új Magyarság, 1937. május 6.

[17] Milotay István: Bethlen. Új Magyarság, 1937. május 12.

[18] Paksy Zoltán: A magyarországi nemzetiszocialista mozgalmak megalakulása, tevékenysége és társadalmi bázisa a Dunántúlon 19321939, Doktori Phd, Pécs, 2007, 198.

[19] Milotay István: A két szabadságharc. Új Magyarság, 1937. április 25.

[20] Uo.

[21] Mindkettő az ország helyzetét leíró, a kormánynak az ország érdekében szükséges reformok meghozatalát, a honvédséget felfejlesztését és a zsidókkal kapcsolatos megfelelő intézkedések megtételét sürgette. Kerepeszky: Darányi Kálmán, 141.

[22] Milotay István: Fajok és világok harca, cikksorozat. Új Magyarság,1937. október, november, december.

[23] Milotay István: Schittenhelm. Új Magyarság, 1937. július 8. Reagálás Szekfű Gyula: Schittenhelm Ede Magyar Szemlében megjelent cikkére.

[24] Alfred Rosenberg, a náci párt ideológusának 1936. novemberi cikke, amelyben kifejtette, hogy Németország célja nem feltétlenül csak a versailles–i békerendszer revíziójához kapcsolható. Németország egy általánosabb és átfogóbb új Európa megteremtésében érdekelt.

[25] Egy Csehszlovákia elleni magyar támadás esetén román–jugoszláv ellentámadás is várható lett volna. A magyar fél a háborús agresszor szerepét sem akarta magára vállalni, ugyanakkor a magyar honvédség sem volt az ütőképesség állapotában.

[26] Milotay István: A cseh–magyar „függetlenség”. Új Magyarság, 1937. május 27.

[27] Az 1938. XX. törvénycikkben rögzített terv jogszabályi kereteit Imrédy Béla dolgozta ki. Az 1 milliárd pengőről szóló programban 600 milliót fegyverkezésre, 400 milliót közvetett fejlesztésekre, gazdaságélénkítésre szántak. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok,https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800020.TV

[28] 1938. XV. törvény a kultúrában másfél, a gazdaságban öt év alatt kívánta célját megvalósítani. Az izraelita hitfelekezetűek arányszámát a foglalkozási kamarák ellenőrizték. Ezer év törvényei – Hatályos jogszabályok, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93800015.TV

[29]59 közéleti személyiség (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond stb.) tiltakozó memorandumot írt alá a magyar hazafiságra, a keresztény elvekre és a polgári jogegyenlőségre hivatkozva.

[30]Képviselőházi Napló, 1935. XVIII. kötet, 1938. május 10. 424.

Fábryné Keszler Nikolett: Rabmunka és reintegráció

A reintegráció tevékenységkörének vizsgálata során megkerülhetetlen szegmens a munkáltatás. Tanulmányom első fejezetében a teljesség igénye nélkül[1] emelek ki olyan hangzatos idézeteket, melyek alaptézisemet támasztják alá (mely szerint a fogvatartotti munkáltatás a reintegráció legfontosabb alappillére, mely végigkíséri a büntetés-végrehajtás fejlődéstörténetét), illetve erősítik meg.

A további fejezetekben bemutatom a büntetés-végrehajtás időszaka alatt végbemenő fogvatartotti foglalkoztatás reintegrációs szerepét, hatályos szabályzását, illetve képet adok a jelenlegi munkáltatási kategóriákról, statisztikai adatokról.

 

  1. A foglalkoztatás reintegrációs szerepének eszmei háttere

Mi sem bizonyítja jobban a fogvatartotti foglalkoztatás reintegrációs szerepét, mint az, hogy ennek igénye és jelentőségének kihangsúlyozása végigkíséri a hazai büntetés-végrehajtási szakirodalmat.

Tóth Lőrinc már 1888-ban az alábbi idézettel a figyelmet arra, hogy a bűntettet nem elegendő szankcionálni, a hosszútávú változáshoz elengedhetetlen az elítéltek nevelése, erkölcsi javítása.

 

,,Nem egyedül a bűntett büntetése, hanem a bűnös nevelése és erkölcsi javítása az újkori büntető intézetek feladata, s a társadalom védelmének valódi, helyes szempontjából, a büntető törvényhozás alapját, nem mint egykor, a megtorlás rendszerében, hanem oly rendszerben kell keresni, melynek alapgondolata a bűntettesek javítása, s mintegy ujjáteremtése. A szerencsétlen ember, ki bűnt követ el, legtöbbször tudatlanságának, annak idején meg nem fékezett rossz ösztöneinek, — a nyomorúlt, inséges körülményeknek, melyek közt növekedett, a mai napig meg nem fékezett alkoholizmusnak, s a szülőktől örökölt és nevelés által meg nem javított gonosz hajlamoknak áldozata. Olykor egyátalán tudatával se bir erkölcsi elaljasodásának, bűnei undokságának, s ily esetekben a felelősség súlya félelmes alakban tűnik fel a felette itélő lelkiismeretes büntető biró előtt. A törvény feladatának tehát, minden jól szervezett államban, annak kell lenni, hogy az elsülyedt embert lehetőleg kiemelje ez állapotból; megmentse s visszaadja a társadalomnak, hogy ne váljon azzal szemközt engesztelhetetlen ellenséggé, s ne lázadjon fel újra, első kinálkozó alkalommal, a közrend ellen.”[2]

 

Mindenképp szükségesnek tartom kiemelni, hogy a jelenleg hatályos büntetés-végrehajtási Kódex osztozik Tóth Lőrinc eszméivel és ezt a javító, nevelő célkitűzést tartja szem előtt.

 

Szintén 1888-ban már azon tény is megfogalmazódott, hogy a munka az erkölcsi nevelés fő eszköze, annak alkalmazása elengedhetetlen a büntetés-végrehajtásban. Balogh Jenő[3] az alábbi kijelentéseket tette.

 

„(…)S ezért nem bírom én megérteni, hogy a modern büntetési rendszereknek folytonos ócsárlói, az elítéltek dédelgetéséről panaszkodók nem látják át, vagy inkább nem akarják átlátni .azt, hogy a kikényszerített tisztaság, a szoros rendhez és folytonos munkára szorítás, a letartóztatott ténykedésének, időtöltésének éjjel-nappal szigorú ellenőrzése, az erkölcstelen és elvadító társalgások és érintkezések gondos megakadályozása ezerszefrte elrettentőbb, félelmesebb büntetés a gonosztevők állandó osztályára nézve a régi állapotoknál és hogy a jelenlegi rendszer, az elitéltek munkaerejének kihasználása által, egyúttal összehasonlíthatlanúl előnyösebb az államra is”.[4]

„Ennek az erkölcsi nevelésnek fő eszköze a munka és az elítélttel való okszerű elbánás: annak erkölcsi, lelki tanítása; nélkülözhetlen előfeltétele pedig valamely egyöntetű alapra fektetett büntetési rendszer végrehajtása”[5]

 

A büntetés-végrehajtás jogirodalmának megkerülhetetlen nagyja, Finkey Ferenc is többször foglalkozott a rabmunka témakörével.  Büntetéstani Problémák című 1933-as művében megerősíti, hogy a rabmunka létjogosultsága vitán felüli, tekintettel arra, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek történeti háttere is azt a tényt erősíti meg, mely szerint a börtönbüntetés a kényszermunka jogintézményéből ered.[6] Művében bemutatja a rabmunka három fő rendszerét[7], melyek megegyeznek a mai, hatályos Bv. Kódexünkben szereplő foglalkoztatási kategóriákkal. Részletesen taglalja a munkabér, mint jutalom reintegrációs szerepét, amely szintén jellemző napjaink szabályozására.

Figyelemre méltó, hogy már 1933-ban szempont volt az emberi jogok védelme, különösen az emberi méltósághoz való jog megjelenése a rabmunka kapcsán, melyről a következő idézet tökéletes tanúbizonyságot tesz.

 

„A mai büntetőjog nem veszi el a szabadságvesztésre elítélttől az emberi jogait, nem tekinti

őt jognélküli rabszolgának, hanem egy állami kényszerintézkedés alá helyezett embertársunknak, akiből azonban a társadalomnak az eddiginél helyesebb viselkedésű munkás tagját akar kinevelni. Ebből a helyes kiindulási pontból és a rabnevelés gondolatából pedig

az folyik, hogy az elítéltet a szabad emberhez méltó módon kell foglalkoztatni s a munka szeretetére és a kitartó szorgalmas munkás életre kell szoktatni.”[8]

 

  1. Reintegrációs nevelés jelene

A fogvatartottak reintegrációjában gyökeres változást jelent a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: új Bv. kódex) hatályba lépése, hiszen a magyar büntetés-végrehajtás megreformálása már elengedhetetlenné vált. Az új Bv. Kódex igyekszik megfelelni az uniós elvárásoknak.

Ruzsonyi Péter a nemzetközi joghoz történő igazodás kapcsán megfogalmazta[9], hogy az európai uniós jogfejlődésből, haladásból való kimaradás hosszú távon nem célszerű; azonban a változás eredménye nem lehet a nemzeti büntetés-végrehajtás eddigi értékeinek feledésbe merülése valamint a hagyományok feladása.

Az új Kódex alapvető célként jelöli a büntetés céljának megvalósítását és a preambulumában[10] rögzíti, hogy a szabályzás összhangban áll a nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeink figyelembe vételével.

A törvény javító-nevelő felfogásának fényében célkitűzéseként[11] szerepel a társadalomba történő beilleszkedés, illetve visszailleszkedés, azaz a reintegráció.

Ruzsonyi megfogalmazása szerint[12] >>„a reintegráció olyan ernyőfogalom, amely tartalmában – a különböző szakterületek tevékenységkörének megfelelően – jelentős különbségeket jelenít meg, ugyanakkor lényegi jellemzője, a kiszorult vagy marginalizálódott egyén közösségbe történő visszakerülésének elősegítése, minden esetben dominánsan érvényesül.”<<

 

A reintegráció legfőbb eszköze a büntetés-végrehajtás időtartama alatt zajló nevelési folyamat. Módos Tamás szerint a büntetés-végrehajtási nevelés >>„a rendelkezésre álló időn belül olyan célirányos személyiségfejlesztés vagy – korrekció, amely megalapozza a társadalmilag elvárt szükségletek kialakulását, valamint a nevelési hiányosságok pótlása révén segíti a normakövető magatartást, a társadalmi megfelelést[13]<<.

A Bv. kódex hatálybalépésével a több mint fél évszázados nevelés fogalom alakult át, melynek eredménye képen új fogalmi rendszerben kezdett el gondolkodni a jogalkotó. A nevelést felváltó új fogalom, azaz a reintegráció konkretizálta a fogvatartással kapcsolatban álló speciális szakismeret, azaz, hogy a büntetés-végrehajtás alaptevékenysége a fogvatartás alapját képező kezelésre és biztonsági tevékenységre irányul.[14]

 

Kiemelendő, hogy a nevelés nem egy egyszeri cselekmény, hanem egy folytatólagos tevékenységsorozat, amelynek égisze alatt, a képzésen és az oktatáson túl, sor kerül a fogvatartott befogadására[15], az önképzés és foglakoztatás garantálására, szabadidős és rehabilitációs programok megteremtésére, illetve a társadalmi és családi kapcsolatok gondozásának elősegítésére[16].

Ezen állítást erősíti a Kódex rendelkezése, amely részletesen taglalja a reintegrációs tevékenységeket az alábbi módon.

 

,,Az elítéltek társadalmi beilleszkedését elősegítő reintegrációs tevékenységet a végrehajtásért felelős szerv – önállóan vagy más szervezetekkel együttműködve – az elítéltek munkáltatása, munkaterápiás foglalkoztatása, továbbá általános iskolai, illetve középfokú iskolai oktatása, felsőfokú tanulmányok végzése, szakképzése, szakmai gyakorlat megszerzése, valamint egyéb reintegrációs programok által biztosítja. A végrehajtásért felelős szerv a reintegrációs tevékenységet az elítélt személyéhez igazodó szakmai módszerekkel végzi.”[17]

 

  • A munkáltatás jogszabályi háttere

A nevelés kimagaslóan hangsúlyos részterülete a foglakoztatás. A jelenleg hatályos 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet 2. § 3. pontja rögzíti, hogy a foglalkoztatás fogalmába a munkáltatáson túl, a munkáltatási-, oktatási-, szakképzési-, terápiás foglalkoztatási- és egyéb reintegrációs programok összessége is beletartozik.

 

A Bv. Kódex ,,Az elítéltek reintegrációja” fejezet cím alatt a 164.[18] szakaszában megerősíti a szakképzés, betanított-munkás képzés reintegrációs jelentőségét, továbbá az (5) bekezdésben rögzíti, hogy >>„a bv. intézet lehetőségei szerint biztosítani kell az elítélt számára a rendszeres munkavégzés feltételeit”<<.

A Büntetés-végrehajtás hivatalos honlapján az alábbiak szerint emeli ki a Szervezet a foglalkoztatás reintegrációs szerepét.

 

„A reintegráció, vagyis a fogvatartottak társadalomba történő visszavezetése és a fogvatartotti foglalkoztatás kéz a kézben járnak: a munkáltatás, az oktatás, a jóvátételi programokban való részvétel és a társadalmi felelősségvállalás erősítése mind azt segíti, hogy a fogvatartottak újra megtalálják a jó irányt, visszanyerjék reményüket és méltóságukat, ezzel csökkentsük a visszaesésük esélyét.”[19]

 

A büntetés-végrehajtás során zajló munkáltatás fogalmát a Bv. kódex értelmező rendelkezéseinek 13. pontja[20]tartalmazza.

A jogszabályból egyértelműen kitűnik, hogy az elítéltnek munkavégzési kötelezettsége van[21]. Fontos kiemelni – amit a törvény is megtesz -, hogy a büntetés-végrehajtás időtartama alatt végzett munka merőben eltér a ,,kinti életben” vállalható munkaviszonytól.

Az alapvető eltérések közül kiemelendő többek közt, hogy míg a szabad életben a munkaviszony célja a létfenntartás megteremtése, addig a büntetés-végrehajtás falai között ez az állam által biztosított minden elítélt számára[22]munkavállalástól függetlenül.
Eltérés továbbá, hogy a rácsokon kívül mindenki szabadon választja meg a munkaviszonyát, azonban a büntetés-végrehajtás során a Bv. Kódex 119.[23] szakasza alapján korlátozódik az elítéltek munkához és foglalkozása szabad megválasztásához való joga és a vállalkozáshoz való joga egyaránt.

 

A fogvatartottakat a büntetés-végrehajtási intézet vagy az e célra alapított gazdálkodó szervezet foglalkoztatja, illetve más gazdálkodó szervezetnél is végezhetnek munkát bv. szerv szerződés keretén belül – amennyiben az elítélt írásban hozzájárul –[24]. A hozzájárulás szükségességét az egyes büntető vonatkozású törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény írja elő, amely az ILO Egyezmény 2. cikkével áll összhangban. Az ILO Egyezmény[25] szerint ,>>,a kényszer- vagy kötelező munka kifejezés vonatkozik minden olyan munkára vagy szolgálatra, amit valamilyen büntetés terhe alatt valakitől követeltek, és amire a munkára kötelezett személy nem szabad akaratából vállalkozott.” << A 2. cikk 2. pontjának c bekezdése rögzíti, hogy a kényszer- vagy kötelező munka kifejezés nem vonatkozik ,,>>bármilyen munkára vagy szolgálatra, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitől, feltéve, hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és ellenőrzése alatt kell végezni, és hogy a munkára kötelezett személyt nem bocsátják magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére.” <<Pontosan az idézett rendelkezés miatt szükséges a külső gazdasági társaság által történő foglalkoztatáshoz az elítélt hozzájárulása, hiszen ilyenkor egyes jogosítványok[26] a munkáltatót illetik meg, nem pedig a büntetés-végrehajtás szervezetét.

A munka szabad megválasztásán túl, az elítélteknek nincs joguk az éves szabadságukhoz[27], valamint nem rendelkezhetnek szabadon keresetük egészével[28] ellenben az Mt. által szabályozott munkavállalókkal.

Alapvető különbség továbbá a kereset megnevezése és jellege is[29]. A fogvatartottak munkadíjat kapnak, a ,,kinti életben” a munkavállalók pedig munkabért. Ez abból a tényből fakad, hogy a rácsokon kívül munkaviszonyban állnak a munkavállalók, a büntetés-végrehajtás falain belül pedig büntetés-végrehajtási jogviszonyban. Ez egy olyan sajátos jogviszony, melynek keretében az elítéltek jövedelmükből nem fizetnek bizonyos adókat és járulékot, csupán a nyugdíjjal azonos módon adóznak az érvényes jogszabályok szerint.
A fogvatartottakon túl, az elítélteket foglalkoztatók[30] sem fizetnek az elítéltek után társadalombiztosítási járulékot, illetve az egyéb költségek[31] alól is mentesülnek, ezzel is azt igyekszik szorgalmazni a jogalkotó, hogy minél több rab integrálódjon a foglalkoztatás valamely szegmensébe.

 

A büntetés-végrehajtás alatt lezajló  nevelési tevékenység körébe tartozik az Bv. kódex nóvumaként bevezetett munkaterápiás foglalkoztatás[32]. Fogalmát az Értelmező rendelkezésekben rögzítik, ahol maga a törvényszöveg is kiemeli, hogy az új jogintézmény a reintegráció szerves része.[33] A munkáltatás ezen módjának jelentősége, hogy a törvényi szabályzásban meghatározott, munkáltatásra alkalmatlan elítélteket szervezetten, a büntetés-végrehajtás keretei között foglalkoztatja, ebből kifolyólag a reintegrációjukat közel azonos szintre emeli, mint a munkaképes fogvatartottaké, hiszen a munkaterápiás foglalkoztatás[34] által őket is felkészíti a büntetés-végrehajtási intézet a  későbbi társadalomba történő visszailleszkedésre.

 

  1. A büntetés-végrehajtási foglalkoztatás jelene

A büntetés-végrehajtásban végbemenő foglalkoztatásról a Büntetés-végrehajtás hivatalos honlapján „Központi és Belső Ellátás[35] hivatkozási cím ad összefoglaló képet a Szervezet. Beszámolnak arról a tényről, hogy hazánkban, a törvény szövegével összhangban minden egyes büntetés-végrehajtási intézetben foglalkoztatják a fogvatartottakat valamely módon[36].

Az első foglalkoztatási kategória az úgynevezett költségvetési munkáltatás, melynek keretében az elítéltek a büntetés-végrehajtási intézetek fenntartásával kapcsolatos munkálatokban vesznek részt. A költségvetési munkáltatás kapcsán rögzítendő, hogy a Bv. Kódex kötelezi a fogvatartottakat, hogy a fogva tartó büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását, karbantartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül részt vegyenek, ennek részletszabályait a 135.[37]szakasz tartalmazza. Az intézet-fenntartási munkáltatás során a fogvatartottakat igyekeznek a szakmájuknak megfelelő területen foglalkoztatni, kivéve abban az esetben, ha a bíróság ezen tevékenység végzésétől jogerősen eltiltotta őket. Ilyen munkaterületek például a karbantartási munkálatokért felelős különböző műhelyek, a részleg és épülettakarítók, udvaros, raktár- és gépjárműtelep segédmunkás, de a költségvetési munkáltatás körébe tartoznak a fogvatartotti konyhák, az étel- és csomagosztók, valamint a fodrász is. A költségvetési munkáltatás eredménye képen a büntetés-végrehajtási intézetek csak elenyésző százalékban szorulnak külső vállalkozók igénybevételére a fenntartása kapcsán, mellyel a kormányzati kiadási kerül csökkentésre. A jogalkotó végső célja az intézetek teljes önfenntartásának elérése, illetve a fogvatartás során felmerülő igények belső termelésből történő ellátása[38].

 

A második foglalkoztatási kategória a büntetés-végrehajtási gazdasági társaságoknál történő munkavégzés. Ebben az esetben az elítéltek a gazdasági társaságok profiljainak megfelelő  termelési tevékenységben vesznek részt[39].

Jelenleg tizenkét gazdasági társaság van jelen a büntetés-végrehajtásban, ezek közül négy mezőgazdasági jellegű, nyolc pedig ipari gazdasági tevékenységet végez[40].

A bv. gazdasági társaságoknál történő foglalkoztatás kapcsán fontos kiemelni egy rájuk jellemző speciális kettősséget, ami az állami és a verseny szféra találkozásából adódik[41]. A bv. kft.-k társasági formájukból kifolyólag főként profitorientált vállalkozások, azonban a vállalkozási tevékenységüket úgy kell abszolválniuk, hogy a fogvatartotti munkáltatás valamint a jogalkotói célkitűzés, azaz  a teljes körű foglalkoztatás elérése ne sérüljön. Ez az elvárás azért okoz különös nehézséget a társaságok számára, mert munkáltatási kötelezettségük áll fenn a fogvatartottakkal szemben, azonban bevételeik nem a költségvetésből származnak, hanem az áruforgalmukból. Sajnálatos módon ez hatalmas hátrányba helyezi a cégeket a külső piacon, hiszen annak érdekében, hogy az elítéltek munkáltatásának eleget tegyenek, a termelésben nagy élőmunka igényű folyamatokat alkalmaznak a gépesítéssel szemben, míg a  ,,külsős” vállalatok sokkal fejlettebb technológiával rendelkeznek. A jogalkotó a kettősség feloldása céljábó létrehozott egy speciális piacot – úgynevezett belső és a központi ellátó rendszert -, melynek keretében a Belügyminisztérium alá tartozó szerveket kötelezik arra, hogy a büntetés-végrehajtás által létrehozott termékeket vásárolják meg. Ez a döntés esélyt biztosított a bv. társaságok megerősödésére, melynek eredménye képpen olyan fejlesztéseket és beruházásokat hajtottak végre, melyek már nélkülözhetetlenné váltak a minőségi termékek előállításához.

Az elmúlt években a központi ellátásnak köszönhetően fokozatosan nőtt a Bv. Kft-k szerepvállalása, folyamatosan vizsgálják az újonnan megjelenő területek igényeit, keresik a fogvatartotti munkahelyek bővítésének lehetőségét és törekednek arra, hogy szervesen hozzájáruljanak a teljes foglalkoztatáshoz.

 

Bár a jogalkotó célkitűzése egyértelmű, mely szerint elvárás a fogvatartottak teljeskörű foglalkoztatása, azonban ez a legtöbb intézménynek komoly szervezési feladatot jelent. Ahogyan azt Budai Gábor[42] is kifejti >>,,a törvényeben előírt munkavégzéshez való jog érvényesülésének objektív és szubjektív akadályai egyaránt vannak[43]<<. Az objektív nehézségek közül lényeges a fogvatartotti állomány létszámához (amire az intézményi túltelítettség vitathatatlanul jellemző) igazodó megfelelő munkalehetőség hiánya, illetve a legnagyobb probléma nem más, mint a külsős vállalkozások és intézmények megrendeléseinek csökkenése.  Ezen csökkenés oka, hogy a magánvállalkozások ódzkodnak a büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott munkaerő alkalmazásától, annak ellenére, hogy (ahogyan azt korábban kifejtettem) az állam költségcsökkentéssel igyekszik szorgalmazni ezt.

 

A szubjektív akadályok[44] is szorosan kapcsolódik a büntetés-végrehajtás keretén belüli foglalkoztatás harmadik kategóriájához, azaz a külső gazdálkodó szervezet által történő foglalkoztatáshoz (a bv. intézet és külső vállalkozás szerződése alapján).

A fogvatartottak munkáltatási esélyeit a szakképesítés növeli[45], azonban a jelenlegi börtön populáció jelentős része iskolázatlan, tehát csak segédmunkásként, esetleg mezőgazdasági idénymunkásként alkalmazható[46]. A külső gazdálkodó szervezet által történő foglalkoztatás lehetőségét tovább csökkenti az elítéltek egészségi állapota, mely messze az átlagnépeség alatti, így ezen fogvatartottak vagy csak könnyű fizikai munkát képesek elvégezni, vagy csak munkaterápiás foglalkoztatás keretében alkalmazhatóak, amely biztosítása külön kihívást jelent a büntetés-végrehajtás számára[47].

 

A büntetés-végrehajtáson belül munkáltatást érintő felsorolt nehézségek ellenére a Belügyminiszteri elvárás szerint a 2017. év végéig a fogvatartottak teljes körű foglalkoztatása megtörtént. A felmerülő problémák orvoslása céljából, a büntetés-végrehajtási intézetek és a gazdasági társasok szoros együttműködéssel igyekeznek bővíteni a foglalkoztatás lehetőségeit sorozatos új tevékenységek megkezdésével, munkahelyteremtéssel, külső gazdálkodó szervezetekkel történő szerződéskötéssel, illetve a reintegráció szerves részeként fennálló szakképzési programmal[48].

Az alábbi táblázatból[49] jól látszik (a foglalkoztatás csoportosításán túl), hogy a munkáltatásban részvevő elítéltek száma folyamatosan növekszik. Az említett 2017-es teljes fogvatartotti foglalkoztatás 2018-ban továbbra is fennállt, tehát a büntetés-végrehajtási intézményeknek sikerült fenntartani az elért eredményeket.

 

  1. Zárógondolatok

Álláspontom szerint, jelen tanulmányom alátámasztja, hogy az elítéltek reintegrációjának, legfontosabb eleme és eszköze a munkáltatás.

A nevelés keretében végzett tevékenységsorozat és a foglalkoztatás, felkészíti a fogvatartottakat a büntetés-végrehajtás időszakát követő szabadulásra, és a társadalomba történő visszailleszkedésre. Ezzel szemben a fogvatartottak tétlenségre kényszerítése depresszió, agresszivitás és fásultság kialakulását eredményezheti[50], mely jellemvonások csökkentik a sikeres reintegráció esélyét.

A munkavégzés a „szabad” társadalomban mindennapi rutin része, az önfenntartás és a létbiztonság megteremtésének alapvető eszköze. Tekintettel arra, hogy az elítéltek nagy százaléka büntetés-végrehajtásuk megkezdése előtt nem rendelkezett rendszeres, stabil munkaviszonnyal[51], így elengedhetetlen, hogy a nevelési tevékenység során a szükséges munkamorál átadása, a munka kultúra és értékteremtés vágyának kialakítása megtörténjen, hiszem csak így kaphatnak valódi esélyt a fogvatartottak arra, hogy szabadulásukat követően a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, ne pedig visszaeső bűnelkövetővé.

  1. Forrásjegyzék
  • 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet
  • A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény Az egyes büntető vonatkozású törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény
  • ILO Egyezmény
  • Börtönstatisztikai szemle, 2019/1. szám
  • Balogh Jenő: Börtönügy viszonyaink reformjához, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája1888., 11.o. http://mtdaportal.extra.hu/books/balogh_jeno_bortonugyi_viszonyaink_reformjahoz_opt.pdf letöltve: 2020.05.02.
  • Budai Gábor: Fogvatartottak képzése és foglalkoztatása a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben, Börtönügyi Szemle 2017/1. szám 5-20.o.
  • Budai István: Az elítéltek költségvetési foglalkoztatása, Börtönügyi Szemle 2009/2 13-16.o.
  • Farsang Tamás: Munkáltatás a Büntetés-végrehajtási Szervezet gazdasági társaságainál, Börtönügyi Szemle 2019/4., 29-45.o.
  • Finkey Ferenc: Büntetéstani Problémák, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomadi Rt., 1933.146.o. http://mek.oszk.hu/13700/13704/13704.pdf letöltve 2020.05.02.
  • Forgács Judit.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.
  • Lőrincz József – NAGY Ferenc: Börtönügy Magyarországon, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Budapest, 1997, 261.o
  • Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.)
  • Módos Tamás: Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1998, 9. o.
  • Forgács J.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.
  • Lajtár István.: Büntetés-végrehajtási jog. Patrocinium Kiadó, Budapest 2011, 226. o.
  • Ruzsonyi Péter: Kriminálpedagógia és az új Bv. Kódex. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 188.o.
  • Tóth Lőrincz: Fegyházi tanulmányok. A rabmunka – Könyvajánló az Összefogás Börtönügyért Egyesülettől (1888) https://www.jogiforum.hu/hirek/34938 letöltve: 2020. 05.02.

 

 

  • Függelék
Állampusztai Kft. Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet szántóföldi növénytermesztés, és állattenyésztés, baromfivágóhíd, tésztagyár, biogazdálkodás
Annamajori Kft. Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet növénytermesztés, tehenészet, sertés, racka-juh tenyészet, napos csibe nevelés, méhészet, pékség, sütőüzem és ipari fagyasztó
Nagyfa-Alföld Kft. Szegedi Fegyház és Börtön mezőgazdasági, állattenyésztési, valamint egyéb ipari bérmunkáltatási tevékenység (húsfeldolgozás, valamint a faipari, fémipari és elektronikai munkálatok ellátása)
Pálhalmai Agrospeciál Kft. Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (mosodáiban: kőbányai, Venyige utcai börtön lakóit is foglalkoztatják) elektromos áram termelés, éttermi hulladék ártalmatlanítás, műtrágya  helyettesítés, földművelés és állattenyésztés, mosodák üzemeltetése
Adorján-Tex Kft. Kalocsai Fegyház és Börtön, és a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön a fegyveres és rendvédelmi szervek egyenruházattal történő ellátása, munkaruha gyártása, ágynemű, lakástextília, síktextília előállítása, valamint egészségügyi textíliák gyártása
A BUFA Kft. Budapesti Fegyház és Börtönben széles körű ipari termelő és kereskedelmi tevékenység, valamint a Kft. lehetőséget biztosít különböző bérmunkák elvégzésére is
A Duna-Mix Kft. Váci Fegyház és Börtön nyomtatványgyártás és egyéb nyomdai és könyvkötészeti tevékenység, további üzemekben pedig a varroda és gépi hímzés, fémtechnológiai gyártás.
Ipoly Cipőgyár Kft. Balassagyarmati Fegyház és Börtön munkavédelmi lábbelik gyártása,  készítenek munkavédelmi kesztyűt, bőrdíszműves termékeket is
Duna Papír Kft. Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete és a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet alaptevékenysége higiéniai papírtermékek gyártása és forgalmazása, szolgáltatásaik terén az irodai, irattári papírok megsemmisítésével, bérmunkával és higiénia szaktanácsadással is szolgálnak
NOSTRA Kft. Márianosztrai Fegyház és Börtön elsődlegesen fafeldolgozás, profiljuk további eleme a bérmunka szolgáltatás, amely során 2006 óta papír zsebkendő és egészségügyi papír, 2015 óta pedig az ideiglenes biztonsági határzárhoz szükséges dróthengerek gyártása
Sopronkőhidai Kft Sopronkőhidai Fegyház és Börtön fémmegmunkálás és a mosodai tevékenység, a zárkafelszerelések és különböző ruházati termékek gyártása
A Bv. Holding Kft. a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak egyenruházattal történő ellátása, melynek érdekében a cég székhelyén megnyitotta a modern, minden igényt kielégítő egyenruházati boltját, jelenleg pedig folyik a webáruházuk fejlesztése. vállalatcsoport tagjainak termékpalettája rendkívül sokrétű, ezek között kiemelendőek a következő termékek és szolgáltatások: nyomdaipari termékek és irodaszerek, iratmegsemmisítés, háztartási higiéniai papírtermékek és tisztítószerek, textíliák, ruházati termékek (munka-, védő- és egyenruházati termékcsaládok), kórházi textíliák, lábbelik, bőrtermékek, irodabútorok, mezőgazdasági termékek, gabona és ipari növények, tejtermelés, feldolgozott húsipari termékek és egyéb élelmiszerek, faipari termékek és mosodai szolgáltatás.

 

[1] Az elítéltek foglalkoztatásának történeti hátterét nem kívánom bemutatni, hiszen a téma mélysége és szakirodalmának mennyisége miatt, az önálló tanulmányt érdemelne. Ebből kifolyólag a történeti háttér fejezetének hiánya szándékos.

[2] Tóth Lőrincz: Fegyházi tanulmányok. A rabmunka – Könyvajánló az Összefogás Börtönügyért Egyesülettől (1888) https://www.jogiforum.hu/hirek/34938 letöltve: 2020. 05.02.

[3] Magyarország igazságügyi-minisztere 1913-1917 között, jogász, politiks

[4] Dr. Balogh Jenő: Börtönügy viszonyaink reformjához, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája1888., 11.o.

http://mtdaportal.extra.hu/books/balogh_jeno_bortonugyi_viszonyaink_reformjahoz_opt.pdf letöltve: 2020.05.02.

[5] u.o. 12.o.

[6] Finkey Ferenc: Büntetéstani Problémák, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomadi Rt., 1933.146.o.

http://mek.oszk.hu/13700/13704/13704.pdf letöltve 2020.05.02.

[7] a bérleti, a vállalkozói és a saját állami kezelés vagy házi üzem rendszer

[8] uo. 156.o

[9] Ruzsonyi Péter: Kriminálpedagógia és az új Bv. Kódex. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 188.o. – továbbiakban Ruzsonyi P. (a) 2014

[10] Bv. kódex preambuluma: „Az Országgyűlés az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelme, kiemelten az elítéltek és az egyéb jogcímen fogvatartottak emberi méltóságának a tiszteletben tartása érdekében, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának és az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülése céljából, Magyarország nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeinek figyelembevételével, az állam kizárólagos büntető hatalmának a végrehajtáson keresztül történő érvényesítése céljából, szem előtt tartva azt a társadalmi elvárást, hogy az elítéltek teljes körű foglalkoztatása által az önfenntartó büntetés-végrehajtás megvalósíthatóvá váljon, a következő törvényt alkotja.

[11] 83. § (1) A szabadságvesztés végrehajtásának célja az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon.

[12] Ruzsonyi Péter im. 181.o.

[13] Módos Tamás: Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1998, 9. o.

[14] Forgács Judit.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.

[15] azaz jellemének feltérképezésre

[16] Lajtár István.: Büntetés-végrehajtási jog. Patrocinium Kiadó, Budapest 2011, 226. o.

[17] Bv. Kódex  83.§ (3)

[18] 164. § (1) A reintegrációs tevékenység keretében törekedni kell arra, hogy az elítélt bűncselekményének társadalomra veszélyességét felismerje, annak következményeit lehetőség szerint enyhítse. Az elítéltet – büntetésének tartamához képest – betanított-munkás képzésben, szakmunkásképzésben, vagy a bv. intézet lehetősége szerint, a büntetés-végrehajtási szempontokra is figyelemmel, szakképzésben kell részesíteni, valamint – ha a bv. intézet parancsnoka engedélyezi – támogatható, hogy a felsőfokú tanulmányokat megkezdje vagy folytassa.

[19] https://bv.gov.hu/hu/foglalkoztatas

[20] Bv. Kódex 3.§ 13. pont: munkáltatás: a reintegrációs tevékenység azon formája, amikor az elítéltek vagy a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy és a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető munkavégzése szervezetten, rendszeresen, haszon- vagy bevételszerzési céllal, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) által szabályozott munkaviszonytól eltérő, jogszabályban meghatározott feltételekkel és díjazás ellenében történik, az így létrejövő munkáltatási jogviszony alanyai munkáltatóként a bv. intézet, a fogvatartottak kötelező foglalkoztatására létrehozott gazdasági társaság vagy a bv. szerv szerződése és az elítéltek vagy a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy és a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető hozzájárulása alapján más gazdálkodó szervezet, valamint munkavégzőként – a reintegrációs őrizetben lévő elítélt kivételével – az elítélt, a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy vagy a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető”.

[21] 133. § (1) Az elítélt jogszabályban meghatározott kötelezettségeit a szabadságvesztés végrehajtása alapvetően nem érinti.

(2) Az elítélt köteles – különösen –

  1. c) a számára kijelölt munkát elvégezni,

[22] A Kódex kötelezi az elítélteket, hogy munkadíjukból hozzájáruljanak tartásuk költségeihez (Bv. Kódex 134.§), azon elítéltek akik pedig nem vesznek részt a foglalkoztatásban a részükre folyósított bármely rendszeres pénzellátásból, vagy szabadon felhasználható letéti pénzükből kötelesek a hozzájárulás megfizetésére.

[23] 119§ A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt

  1. a) munkához és foglalkozása szabad megválasztásához való joga és a vállalkozáshoz való joga,

[24] Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.) / https://www.jogiforum.hu/hirek/38961 letöltve: 2020. április 10.

[25] https://2010-2014.kormany.hu/download/a/89/01000/29E.pdf letöltve: 2020. április 19.

[26] mint például a munka szervezése, ellenőrzése

[27] Bv. Kódex 119.§ k)

[28] Bv. Kódex 133 és 134. §

[29] Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.) / https://www.jogiforum.hu/hirek/38961 letöltve: 2020. április 10.

[30] munkáltató társaságok, a büntetés-végrehajtási intézetek, vagy olyan más gazdálkodó szervezet, mely a bv. szervvel szerződésben állnak

[31] például munkaadói járulék

[32] melyről az új Bv kódex 3.§ 14. pontja és a 270. §-a rendelkezik.

[33] 3.§ 14.* munkaterápiás foglalkoztatás: a reintegrációs tevékenység azon formája, amikor elsősorban a kényszergyógykezelt, az előzetes kényszergyógykezelt és a gyógyító-reintegráló csoportba helyezett, valamint a megváltozott munkaképességű vagy egyébként az egészségi állapota miatt a munkáltatásban részt venni nem képes elítélt foglalkoztatása szervezetten, rendszeresen, e törvényben meghatározott feltételekkel és térítési díj ellenében, büntetés-végrehajtási jogviszony keretében történik,

[34] Ezen tevékenységhez tartozik pl. a dosszié hajtogatás, válogatási tevékenység, boríték készítés.

[35] https://bv.gov.hu/hu/kozponti-es-belso-ellatas letöltés: 2020. április 10.

[36] az ún. költségvetési munkáltatásban, vagy a büntetés-végrehajtás termelő Kft.-inél, vagy szerződés alapján külső gazdasági társaságoknál

[37] 135. § (1) Az elítélt köteles a fogva tartó bv. intézet tisztántartását, karbantartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül részt venni.

(2) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkában csak olyan elítélt vehet részt, aki egyébként munkáltatásra is alkalmas. A munkaköri alkalmasság megállapításáig az elítélt nem vehet részt a munkavégzésben.

(3) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés ideje a napi négy órát, havonta összesen a huszonnégy órát nem haladhatja meg. A bv. intézet orvosa (a továbbiakban: bv. orvos) a munkavégzés idejét az elítélt egészségi és fizikai állapotára vagy életkorára tekintettel csökkentheti.

(4) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés idejére az elítéltet szükség szerint el kell látni munkaruhával és lábbelivel, szakmai oktatásban kell részesíteni, balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint kell elbírálni.

(5) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés időpontjait és tartamát a bv. intézet a fogvatartotti nyilvántartásban rögzíti.

[38] Farsang Tamás: Munkáltatás a Büntetés-végrehajtási Szervezet gazdasági társaságainál, Börtönügyi Szemle 2019/4., 29-45.o.

https://bv.gov.hu/sites/default/files/B%C3%B6rt%C3%B6n%C3%BCgyi%20Szemle%202019%204.pdf letöltve: 2020. április 18.

[39] https://bv.gov.hu/hu/kozponti-es-belso-ellatas letöltés: 2020. április 10.

[40] Tanulmányom VII. Fejezetében egy általam készített táblázat keretében részletesen bemutatom a Kft-ket a BVOP hivatalos honlapján megtalálható információk és az idézett Farkas Tamás cikk alapján

[41] Farsang Tamás im.

[42] Budai Gábor: Fogvatartottak képzése és foglalkoztatása a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben, Börtönügyi Szemle 2017/1. szám 5-20.o.

https://bv.gov.hu/sites/default/files/B%C3%B6rt%C3%B6n%C3%BCgyi%20Szemle%202017%201.pdf letöltve 2020. 05. 03.

[43] Erre megoldás lehet a fentiekben kialakított speciális belső piac létrehozása és a bv. társaságok fejlesztése, beruházások eszközölése, melyek növelik a munkáltatási kapacitást

[44] aluliskolázottság, rossz egészségügyi állapot

[45] erre hosszútávú megoldást jelenthet, hogy a reintegráció szerves része az oktatás és a szakképzés

[46] ezeket az elítélteket egy bérmunkát igénybe vevő külsős cég biztosan nem választaná

[47] Budai István: Az elítéltek költségvetési foglalkoztatása, Börtönügyi Szemle 2009/2 13-16.o.

[48] Farkas Tamás im.

[49] Börtönstatisztikai szemle, 2019/1. szám

https://bv.gov.hu/sites/default/files/BvOP/Kiadvanyok/Bortonstatisztikai_Szemle_0910.pdf letöltve 2020. május 2.

[50] Lőrincz József – Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Budapest, 1997, 261.o.

[51] a fogvatartottak magas százalékára jellemző a megélhetési bűnözés

Holló Róbert: A tét emelése az alapjogvédelemben – a vadállatok joga, mint önálló jogág

A Harvard Law programja, ami távolabbra mutat, mint a jelenlegi állatvédelem

 

  1. Bevezetés és tudománynépszerűsítés

A bemutatni szándékozott terület ma még nem tartozik a klasszikusan bevett jogágak közé, sőt viták vannak abból, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága, de maga a tény, hogy a Harvard Law School helyet adott neki, mindenképp indikátor abban a tekintetben, hogy anélkül, hogy egy pillantást sem vetnénk rá, nem lehet mellette elmenni. Ha mégsem tud megerősödni, akkor is mindenképp egy érdekes foltja lesz a jogvédelemnek, a környezetvédelemnek, ha pedig követőkre és támogatókra talál, és kodifikálásra kerül, akkor elmondható, hogy a kezdetektől figyelemmel kisértük az új jogág megszületését!

Ahogy Rixer Ádám is írja az egyik tanulmányában „[…] az eredményes és hiteles tudománynépszerűsítésnek van két elemi előfeltétele: a kifejtett álláspont, közvetített információ tartalmi helytállósága, illetve annak érthetősége.”[1], szükséges meghatározni, hogy van-e helytállósága és elérhetősége a népszerűsítendő területnek. Az elérhetőségre már utaltam, amikor az azt befogadó intézményt említettem, de emellett számos cikk, publikáció, vitaanyag szól a területről, valamint konferenciák is rendszeresen szerveződnek a témában.

A tartalmi kifejtésre és bemutatásra pedig az alábbi sorokba kerül sor!

  1. Bevezetés

Jonathan Lovvorn, a Harvard Law School oktatója szerint a bolygó és lakosságának az éghajlati katasztrófától való megmentése a világ élőlényeinek egyik legsebezhetőbb populációjával, az állatokkal, vadállatokkal kezdődik.

Szerint szinte nincs a világnak olyan pontja, ahol az élőlények ne lennének kitéve valamilyen környezeti-, gazdasági-, vagy politikai helyzetből fakadó veszélynek. Lovvorn, a a harvardi oktatói munkája mellett még a Humane Society of the United States[2]-nek (az Egyesült Államok állatvédelmi és állatjóléti szervezete) a peres ügyekkel foglalkozó divíziójának a vezetője és alelnöke.

A környezetpusztítás és az azt eredményező éghajlatváltozás tekintetében azt láthatjuk, hogy azokban az országokban ölt hatalmas méretet a vadon élő állatok kihasználása és veszélyeztetése, megsemmisítése, ahol az emberi közösségek és kultúrák kizsákmányolása, veszélyeztetése vagy megsemmisítése érhető tette. Sokat tanulhatunk saját, emberi társadalmi és jogi problémáinkról, ha párhuzamban vizsgáljuk azt a vadon élő állatokkal kapcsolatos jogi problémákkal.

 

  1. Forradalmi gondolatok és jogi alapkérdések

Mindannyian ismerjük a jogképesség és jogalanyiság fogalmát, amit jelenleg csak az emberre, vagyis egy humanoid jellegű élőlényre vonatkoztatva tudunk értelmezni.[3] Viszont a biológusok már régóta állítják, hogy az ember nem más, mint egy állatfaj a sokmillió közül, ami képes volt városokat építeni, és meglehetős sikerrel átalakítania a környezetét.

Manapság a nem-humanoid élőlényeket jogi dolgoknak tekintik szinte minden államilag működtetett jogrendszerven és joghatóság alatt, egyszerűbben szólva: vagyonként kezelik őket. Nincs joguk, kizárólag a jogok tárgyaként szolgálhatnak. Például, egy tengeri akváriumnak joga van az orcájának birtoklására, fogva tartására és nyereségszerzés céljából olyan dolgokra való kényszerítésére, ami egy humanoid esetében elképzelhetetlen módon és égbekiáltóan jogellenes volna.

Mivel az állatoknak nincs joguk és személyiségük, rendkívül nehéz az érdekeik bíróságon történő előmozdítása. Általában az érdekeik bírósági előmozdításának egyetlen módja közvetett érvek mentén történhet, vagyis a humanoid érdekeket meghivatkoznak az eset alapjául szolgáló természetre. Egy különösen obszcén, de amúgy valós példát hozva, az állatjóléti törvények érvényesítése érdekében az állatvédőknek gyakran azt be kell mutatniuk, hogy valamely humanoid felperesnek „esztétikai érdeke”, – pl. egy afrikai szafari túra esetén- az, hogy az állatok boldognak és egészségesek látszanak, igazolja a bírósági döntést, hogy az állatok vadászatát, kihasználását, a velük szemben tanúsított kegyetlen magatartást orvosolni és betiltani kell.

Más szavakkal: a jelenlegi jogi keretek között az állat érdeke, hogy élőhelyéről ne szakítsák ki, ne tarták fogva, ne kényszerítsék bizonyos magatartásokra, vagy szimplán ne kínozzák meg, nem mindig elégséges indok ahhoz, hogy az állam, vagy a hatóság ennek megakadályozására hivatalból lépjen.

Az a tény, hogy az állatok alapvető érdekeit tipikusan csak ezek a közvetett és törékeny érvek védik, azt jelenti, hogy az érdekeiket általában nem védik. A vadállatok védelmében érdekében indított pereket sok esetben olyan, az állatok tekintetében irreleváns érvek alapján nyerik meg vagy veszítik el, mint például az, hogy a perbe fogott humanoidnak okoz-e anyagi vesztséget a tevékenység abbahagyása, vagy a pert kezdeményező felperesnek milyen érzelmi megrázkódtatást okozott amikor látta a cirkuszi állatot előadás közben.

Az állatok jogáért harcolók szerint az uralkodó jogrendszerek katasztrofálisak a nem-humanoid élőlények számára.

Létezik a fajizmus („Speciesism”) irányzata, ami szerint helytelen, ha azonos érdekek jogosságát az alapján különböztetjük meg, hogy az érdekek igénylői milyen fajhoz tartoznak.[4] Persze ez a fajizmus nagyon könnyen vitatható, mert a bánásmódbeli különbségeknek racionálisan meghatározott és morálisan releváns karakterisztikákhoz kell(ene) kapcsolódnia, de ha egy humanoidnak alkotmányos alapjoga a magánélethez való jog, hogy lakhelyén ne zaklassák, akkor egy nem-humanoid esetében ez miért nem gyakorolható?

A vadállatokkal foglalkozó jogteoretikusok véleménye[5] az, hogy a humanoid társadalomnak a vadállatokkal szembeni jogi kötelezettségeinek a következőknek kell lenniük: (1) a lehető legnagyobb mértékig háborítatlanul hagyni őket, és (2) jogvédelemmel látni el őket ennek megsértése esetén. Ez azt jelentené, hogy ha a vadállatokat valamilyen jogalanyisággal ruháznánk fel, annak a célja a (1) fogva tartás, kínzás és nem élelemszerzési célból való vadászatuk tilalma, és (2) a fogságban tartott állatok z állatkertekből, akváriumokból, laboratóriumokból stb. áthelyezése ideiglenes menedékhelyekre (sanctuaries), ahol életük hátralévő részében élhetnének, vagy (3) ha szabadon engedhetőek, akkor visszatérhetnének a vadonba.

  1. Ellenérvek és ellentmondások

A legnyilvánvalóbb ellentmondás a szuverenitással összefüggő kérdés. Az ember, mint jogalany és jogképes személy rendelkezik szuverenitással, vagyis szuverén abban a tekintetben, hogy kizárhatja a magánéletéből a zavaró tényezőket: becsukja a kaput, bezárja az ajtót, és rendőrséghez fordulhat, ha az otthonába valaki tolvajlás céljából behatol. Ha a vadállaltokat felruháznánk valamiféle jogalanyisággal, akkor a szarvasok ugyanolyan szuverenitásra alapozott követeléssel rendelkeznének a farkasokkal szemben, amikor azok behatolnak a területükre, mint amikor azt az emberek teszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem járható út. A javasolt út, az egyfajta humanoidok és nem-humanoidok közötti áldichotómia elfogadása, amely a világot a „mi” (humanoid) és „ők” (nem-humanoid) részre osztja fel.[6] Persze ennek a megközelítésnek az alapvető problémája az, hogy ismét elfogadja tükrözi a fajtisztaságra alapuló gondolkodást és elkülönítést. Nem világos, hogy a szuverenitásnak van-e értelme egy ilyen közösség szempontjából.

  1. Konklúzió

Annak a gondolatnak, hogy a vadállatok és az emberek mind egy-egy egyesített közösség részét képezik akár még alapja is lehet, de ez pont úgy egyértelműsíti az emberek és az összes többi állat közötti szétválasztás káros fogalmát, mint eddig bármikor az emberiség történelme folyamán attól a ponttól kezdve, amikor valahol a homo erectus és homo sapiens között a „homo” elkezdett magára úgy gondolni, mint a többi teremtménytől különálló, magasabb szintű élőlényre.

Természetesen a természetben számos példa van az együttműködésre és a szimbiózisra a két csoport között, de éppen annyi versengő, parazita és valamelyik fél számára halálos példa is említhető.

Lehet, hogy az egész jogi teórián való gondolkodásnak annyi értelme van csak, hogy milliomodszor is felismerjük, hogy olyan közösséget alkotunk, amely háborúban áll egymással és önmagával, de ugyanakkor egymás és önmaga segítségre is szorul.

Noha ezek a jogok a közeli jövőben biztos, hogy nem kerülnek megadásra, de ezeket valamilyen módon még pozitív jog nélkül is garantálni igazán emberi cselekedet lenne. Rövid távon a vadvilággal, a vadállatokkal kapcsolatban óvatosan kell cselekednünk, és erőforrásokat kell fordítanunk a vadon élő állatok óriási szenvedéseinek csökkentésére szolgáló módszerek kutatására, hogy egy nap elkezdhessünk az olyan nagyszabású változtatásokat, amelyek közvetlenül megbízhatóan és átfogóan javítják a vadon élő állatok életét, közvetetten pedig a miénket is.

Ebben, mi humanoidok tudunk cselekedni, tehát érdemes gondolkodni!

[1] Rixer Ádám: A közigazgatási jogtudomány, mint népszerű tudomány

[2] https://www.humanesociety.org/

[3] Kymlicka, W., & Donaldson, S. (2011). Zoopolis: A Political Theory of Animal Rights. Oxford University Press Oxford.

[4] Jay Shooster: Justice for All: Including Animal Rights in Social Justice Activism

[5] Project, T. B. (n.d.). The Bridge: Critical Theory: Critique of Rights. Retrieved June 30, 2017, from https://cyber.harvard.edu/bridge/CriticalTheory/rights.htm

[6] The argument from species overlap – Animal Ethics. (n.d.). Retrieved June 30, 2017, from http://www.animal-ethics.org/argument-species-overlap/

Kucsera Bettina: Kitekintés a külképviseleti választások problémakörére

Hazánkban, az alkalmazott választási rendszer alapjait – az Alaptörvény és a választási eljárásról szóló normaszöveg mellett – az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szabályozza, amelyet a Parlament 2011. december 23-án fogadott el. Ez a törvény nagy mértékben alakította át a választási rendszerünket.[1] Az új választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. számú törvény az eddig alkalmazott megoldások meghagyása mellett döntött, van amit átalakított illetve új lehetőségeket is bevezetett.

Azok az állampolgárok, akik belföldön vannak, de a szavazás napján nem a lakóhelyükön tartózkodnak, már 1989 óta (sőt valójában ezt megelőzően is) igazolással részt tudtak venni a választásokon. 2014 óta él az átjelentkezésintézménye, a mozgáskorlátozottak számára pedig mozgó urna, mint alternatíva került alkalmazásra, az állampolgárok érdekeit figyelembe véve.

2004-ig nem tudtak szavazni, – így élni a választási jogukkal – azok az állampolgárok, akik a szavazás napján külföldön tartózkodtak: ezt a tézist, a 2002. évi LXI. törvény helyezte hatályon kívül (2004. május 1-jei dátummal). A jogalkotó akkor a helyzet megoldására a külképviseleteken történő szavazás intézményét választotta. Magyarország új Alaptörvényének bevezetésével, egy újabb követelmény került előtérbe, ez pedig nem más, mint a határon túli magyarok választójoga. Ez a jog már egy biztosított jog, az új választási eljárási törvény szerint, postai szavazás útján élhetnek vele a külföldön élő magyarok.

„Az alkotmányos rendszerváltás óta a politikai-szakmai viták kereszttüzében állt a tartósan külföldön élő magyar állampolgárok választójogának kérdése.”[2] A kialakult jelenség megoldása egyre égetőbb feladattá vált, azonban a téma kapcsán egyre nagyobb megosztottság volt megfigyelhető. Az ellenzők csoportja kizárólag azt tartotta szem előtt, hogy a külföldön élő állampolgárok nem tudják teljesíteni állampolgári kötelezettségüket, ezért nem tartják jogosnak, hogy épp olyan politikai beleszólást engednek nekik, mint az ország területén élőknek. Véleményük szerint, azok a személyek, akik lakóhellyel nem rendelkeznek, megbontják azt a főszabályt, amely szabályozza a lakóhely szerinti szavazókörben történő szavazást. Ebből következik, hogy sérülhet a közvetlenség elve, távolabb kerül egymástól a szuverenitás alanya és képviselője. A legnagyobb félelmet mégis az jelentette, hogy az ország területén kívül élő állampolgár döntéseit szabadabban, és nem csak politikai érdekek alapján hozhatja.

A választójog kiterjesztését pártolók csoportja viszont pont az ellenkező aspektusból látta az ügyet. A morális és politikai akaratokon túl már szakmai szempontból is megoldhatónak tartották. Álláspontjuk szerint csak azokra a fő kérdésekre kell megtalálni a választ, hogy kik azok, akik élhetnek választójogukkal, ha élhetnek milyen módon tudják akaratukat érvényre juttatni, s ha mindez tisztázódik, nincs ok arra, hogy ne szavazhassanak a honfitársak. Több megoldási lehetőség is született arra a kérdésre, hogy mihez kössék a választójog feltételét. Felmerült az útlevél továbbfejlesztésének gondolata, a Magyarországhoz való kötődés, amit nyilatkozat formájában a magyar állampolgárságot valló egyéneknek rögzíteniük is kellene.[3]

Az 1990. évi XVI. törvénnyel létrehozott és az 1990. évi LXIII. törvénnyel megerősített alkotmányos „kényszermegoldást” az 1994-es alkotmánymódosítás során ratifikálták. Ugyanis az 1994. évi LXI. törvény újra fogalmazza az alkotmány választójogra vonatkozó 70.§-át, amelyből egyértelműen kiderült, hogy a Magyar Köztársaság területén élő, nagykorú magyar állampolgárok aktív választójogának változatlanul feltétele a választás napján, az ország területén tartózkodás.

A bemutatott helyzet javítására csak évekkel később került sor, a 2002-es alkotmánymódosító törvény kapcsán, amely —az ország területén tartózkodás, mint feltétel elhagyásával— 2004. május 1-jei hatállyal az országgyűlési és az európai parlamenti választások tekintetében lehetővé tette a külföldön történő szavazást is.[4] ( Az önkormányzati választásokon továbbra is az aktív választójog feltétele maradt a választás napján Magyar Köztársaság területén tartózkodás.) A szavazás speciális eljárási szabályok szerint a Magyar Köztársaság nagykövetségein és főkonzulátusain történik.

 

  1. Előkészületek, tárgyalások és viták, avagy hogyan is szavazzon a magyar állampolgár külföldön

 

2002 őszén vette kezdetét az a négy párti egyeztetés sorozat, mely a külképviseleti választások lebonyolításáról szóló kérdésköröket tárgyalta. A tárgyalások alatt határozták meg azt, hogy ki szavazhat külképviseleten, s ekkor kerültek be a külképviseleti választások főbb fogalmi elemei a köztudatba.

Az akkori belügyminiszter 2003. 06. 17.-én a Parlamentben beszélt arról (a T/4146 számú törvényjavaslat expozéjában), hogy milyen megoldások születhetnek a külképviseleti választások tekintetében.

Három lehetséges modell közül lehetett választani, ez a három modell, pedig a levélben történő szavazás, az elektronikus[5] úton történő szavazás, és a hagyományos manuális szavazás volt. Beszédéből megtudhattuk, hogy: a négypárti egyeztetések alkalmával az ellenzék egyértelműen a levélben szavazás bevezetése ellenében foglalt állást, garanciális aggályokra hivatkozva. A kormány a külképviseleteken történő elektronikus szavazási mód kidolgozására tett javaslatot.  Véleménye szerint Magyarországnak törekednie kell arra, hogy az alkotmányos és technikai követelményeknek való megfelelés mellett az uniós tagsággal járó kihívásoknak is eleget tegyen. Hazánkban a választások lebonyolításának informatikai támogatása és az okmányirodai rendszer nemzetközileg elismert. Az elektronikus szavazás bevezetésével az ország újra a világ élvonalába kerülhet a választási igazgatás terén.”[6]

Számos érv, és ellenérv hangzott el a tárgyalásokon, amikből következtetni lehet arra, hogy a modell kiválasztása és a döntés nem annak tükrében következett be, hogy minél újabb és minél korszerűbb, hosszú távú megoldás lásson napvilágot, hanem egyértelműen a bizalmi tényezők köré éleződött ki. Kovács László Imre szemszögéből: „A döntések ugyanis nem annak alapján születtek, hogy mely megoldások lennének a legkorszerűbbek, hosszú távon is alkalmazhatóak, költségtakarékosak és egyben kölcsönösen elfogadható garanciákat tartalmazóak olyan politikai pártok számára, amelyek minimális bizalommal viseltetnek egymást iránt. E vitában a fő motívum a maximális bizalmatlanság volt. […] Ennek következményeit nem lehet nem észrevenni a törvényjavaslat vitája során is.”[7]

A módosító törvényjavaslat elfogadása után tehát a pártok azt a döntést hozták, hogy a hagyományos, manuális úton történő szavazással tudjanak az erre jogosultak választani a külképviseleteken.  A végeredmény tehát úgy nézett ki, hogy a 2003. évi CXIII. törvény 20. §-a egy új fejezetet illeszt a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvénybe Az Európai Parlament tagjainak választása címmel.

A jogszabály tartalmazta azokat az előírásokat, melyeket a külképviseleteken alkalmazni kell. Megállapította a 3 tagú szavazatszámláló bizottságot és a plusz egy póttagot, továbbá, hogy a fentiek milyen feltételekkel kerültek megválasztásra. Lényege, hogy a listát állító pártok az Országos Választási Bizottságnak (a továbbiakban: OVB) javaslatokat tesznek e bizottságok tagjaira, minden külképviseletre egy fő személyében. Közülük az OVB sorsolással választja ki a külképviseletenkénti négy személyt, majd azt is, hogy közülük ki lesz a póttag. A külképviseleten működő szavazatszámláló bizottság választott tagjainak és póttagjainak utazásáról és szállásáról az Országos Választási Iroda és a külképviselet gondoskodik, az utazás feltételeinek megteremtése (érvényes úti okmány, vízum, szükség esetén védőoltás beszerzése) azonban a bizottság tagjának kötelessége.[8]

Úgy gondolom, ebben az időszakban hazánknak lehetősége lett volna a kitörésre, az elektronikus szavazás bevezetése kapcsán. Bármely elektronikus modell használatával olyan mértékű előrehaladást produkálhattunk volna a választási szisztematikát érintően, aminek tárgyalását a szomszédos országaink csak manapság tűzik napirendre.[9]

 

  1. A külképviseleti névjegyzék kialakulása

 

Azért, hogy a hazájuktól távollévő, szavazásra jogosult magyar állampolgárok számát pontosan meg lehessen határozni, létrehozták a külképviseleti névjegyzéket. Ennek segítségével kiszűrhetővé vált a kétszer szavazás is.

A kialakult jogszabályok értelmében, a 2010-es külképviseleti választásokon az vehetett részt, aki: nagykorú, a Magyar Köztársaságban bejelentett lakóhellyel rendelkező, a magyarországi lakóhelye szerinti választói névjegyzéken szereplő magyar állampolgár, aki a szavazás időpontjában külföldön tartózkodik. Ezen túlmenően a külképviseleten való szavazás feltétele volt, hogy a magyarországi lakóhely szerinti helyi választási iroda vezetője (a település jegyzője) a választópolgárt – kérésére – a külképviseleti névjegyzékre felvegye. Tudnunk kell, hogy a választójogosultságot az érvényes magyar útlevél, személyi igazolvány, magyarországi ingatlantulajdon, illetőleg a bejelentett (ideiglenes) tartózkodási hely önmagában nem alapozta meg, annak Alkotmány szerinti feltétele volt, hogy olyan lakóhelye legyen Magyarországon, ahol életvitelszerűen tartózkodik.

 

III. Hogyan lett a külképviseleti névjegyzék a probléma forrása?

 

Hazánkban a kérelmezés módja az igazolással történő szavazáshoz hasonló módon, személyesen, teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt meghatalmazással rendelkező meghatalmazott útján, vagy ajánlott levélben történhetett.[10]

Mivel a külképviseleti névjegyzékbe való felvételt, a szavazás napját megelőző 23. napig lehetett kérni, ajánlott levél esetében a levélnek szintén eddig az időpontig kellett megérkeznie, a határidő jogvesztő.[11] Ez a korai időpont azért volt szükséges, mert az első fordulóban a külképviseleti szavazást a magyarországi szavazás napja előtti 7. napon történt. Tehát már a második forduló előtt 37. nappal tudnia kell a választópolgárnak, hogy külföldön fog-e tartózkodni abban az időpontban, amikor a magyarországi választások zajlanak.

A határidők feladata az lett, hogy ne engedjék sérülni az alkotmányos alapjogaink közé tartozó, titkosság alapelvét. Az Alkotmánybíróság már 2004-ben vizsgálni kezdte a külképviseleti választás szabályait a titkosság alapelvének szempontjából. A vizsgálat tárgya a külföldön történő szavazás módjának szabályozása volt. A 32/2004. (IX. 14.) Alkotmánybírósági határozat a külképviseleti szavazás speciális jellegéből indult ki: az, hogy egy-egy külképviseleten csak kisszámú, akár csupán egyetlen választópolgár adja le a szavazatát, lehetőséget ad arra, hogy a szavazatszámláló bizottság a szavazatszámlálás során rekonstruálja a voksok tartalmát, megállapítsa, hogy a választópolgár milyen szavazatot adott le. Az ilyen rendkívüli körülmények közötti szavazás titkosságának biztosítása fokozott garanciákat igényel, amelyeket viszont a választási eljárási szabályok nem tartalmaznak. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a külképviseleteken leadott szavazatok tartalmának felvázolhatósága, a titkosság garanciarendszerének hiányossága következtében alkotmányellenes helyzet keletkezett. Az ezt követően született szabályok értelmében a szavazást a külképviseleti választási irodák bonyolították le, azonban a titkosság alapelvének érvényesülése érdekében a szavazatszámlálás nem ott, hanem Magyarországon történt. Az országgyűlési választáson a szavazólapot tartalmazó borítékok – felbontás nélkül – a kijelölt szavazókörben összekeverésre kerültek az ott leadott szavazatokkal. Az európai parlamenti választáson és az országos népszavazáson az OVB csak a külképviseletekről érkező összes szavazási irat megérkezését és ellenőrzését követően bontotta ki a szavazólapot tartalmazó borítékokat, s számlálta meg a szavazatokat.[12] Ez az egyik oka annak, hogy nem lehetett a magyarországi választásokkal egyidejűleg megtartani a választásokat, 2010-ben.

A másik ok: a 2005. évi LXXXI. törvény indokolása szerint „a két forduló közötti két hét nem elegendő a külképviseleti szavazás lebonyolítására”. A korai időpontot indokolták a külképviseleti szavazatok hazaszállításának időigényességével is.[13]

Bizonyos vélemények szerint azért volt a külképviseleti szavazás első fordulója egy héttel a magyarországi választások előtt, mert így az első forduló napjára Magyarországra érkezhettek a külföldön leadott szavazólapok, és volt idő az esetleges jogorvoslatok elbírálására is. A második fordulót pedig csak jogerősen lezárt első fordulós eredmények ismeretében lehetett megtartani.[14]

A kérdéskör latolgatása közben meg kell említeni egy újabb fontos elemet, a külképviseleten leadott szavazatok számolásának módját. Ez alapvetően kétféle módon történhet: az otthon leadott szavazatokkal együtt vagy azoktól teljesen elkülönítve. Peter J. Spiro szerint ez az úgynevezett asszimilált, illetve az egyedi, speciális képviseleti modell.[15]

 

  1. A változások, újítások, avagy az Alaptörvénytől a választási reformokig

 

Magyarország Alaptörvényét az Országgyűlés a 2011. április 18-i ülésnapján fogadta el. Az új Alaptörvény XXIII. cikkében, a Szabadság és felelősség részben garantálja a választójogot, ami így hangzik:

„(1) Minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választó és választható legyen.”

Ez a mondat egyöntetűen leírja, hogy a választójognak (is) az Alaptörvény az elsődleges normatív alapja.[16]Egyértelműen kifejezi, hogy kik azok, akik aktív és passzív szavazójoggal rendelkeznek.

Az e szakaszban található választójogi szabályok nem mást foglalnak magukban, mint a népszuverenitás elvének, valamint a demokrácia követelményének megvalósulási formáit.

A fenti gondolatokból egyértelműen következtethetünk arra, hogy a nép közvetett hatalomgyakorlásának, vagyis az aktív választójognak a korlátozása, ami az alaptörvény B) cikkben említett demokrácia és népszuverenitás elveinek a korlátozását is jelenti. A demokrácia elvét követő politikai rendszerek kötelező tartalmi eleme és egyben elengedhetetlen feltétele, a stabil, jól működő: azaz jogszerűen és kiszámítható módon működő választási rendszer.[17]

Az Alaptörvény szövegének nyomán végighaladva érkezünk meg a (4) bekezdéshez, amely rögzíti, hogy „Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.”

Ennek ellenére az (5) bekezdésben megjelenik, egy, az alapjog gyakorlására vonatkozó rendelkezés is. (A helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásának alkalmával, a szavazás jogát az állampolgárok számára lakóhelyhez vagy bejelentett tartózkodási helyhez köti. A többi alapjogi kérdésről már nem rendelkezik, azt sarkalatos törvényre hagyja.[18]

A választási alapelvek két helyen jelennek meg az Alaptörvényben, ez pedig Az Állam 2. cikk (1)[19] és a 35. cikk (1)[20] bekezdésében.

Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy az új Alaptörvény egyáltalán nem említi a választási rendszer működését és a választójog gyakorlásáról sem rendelkezik. Az uniós államok közül csak két ország, Németország és Románia alkotmánya nem említi a választási rendszert és a parlament létszámát, a magyar mellett. Ez egy úgynevezett hallgatás, amely az alkotmányi szintről törvényi szintre utalja a választással kapcsolatos információkat.

Találunk azonban a szövegezésben, néhány eljárásjogi rendelkezést, így például utalást a választások időpontjára, valamint a köztársasági elnök hatáskörébe tartozó választások összehívására való kötelezettséget.[21]

A korábbi, az 1989-es alkotmány szövegezése szerint a választójog Magyarországon általános és egyenlő, a szavazás pedig titkos és közvetlen. Az Alaptörvény hatálybalépésével az alapelvekben nem történt változás, azonban a választástípusok felsorolása eltérést mutat. A választási alapelvek tekintetében viszont több formai változást hozott, mint tartalmit.

„A visszahívhatóság megszűntetésével és a szűkebb értelemben vett választójogra vonatkozó szabályoknak az alapvető jogokról szóló fejezetbe történő áthelyezésével már 1989-ben foghíjassá vált Választási alapelvek című fejezet megtartása helyett az Alaptörvényben az alapelvek a képviseleti szervek létrehozásáról szóló rendelkezések közé kerültek.”[22]

Újdonságnak számít, hogy bekerült egy ötödik alapelv is az Alaptörvény szövegébe, ami nem más, mint a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választási alapelv, melyről a 71.§ rendelkezik.

Láthatjuk tehát, hogy az Alkotmányhoz képest az Alaptörvény a választási alapelveket szigorúan ketté bontja:

– kizárólag magára a választójogra alkalmazható az általánosság és egyenlőség.

– a szavazásra pedig a közvetlenség és titkosság használható.

A különbségtételnek azért van jelentősége, mert a választójog felsorolt alapelveit, tehát az általánosságot és az egyenlőséget, a választási eljárások valamennyi szakaszára alkalmazni kell, a jelöltállítástól kezdődően, a tényleges szavazáson át, egészen a mandátum létrejöttéig.

A szavazás alapelveit, nevezetesen a közvetlenséget és a titkosságot pedig kizárólag csak a szavazási eljáráshoz kapcsolódóan használjuk, kiterjeszteni más esetekre nem lehet.[23]

 

  1. A magyar választási rendszer megreformálásának kezdetei

 

A 2010. évi választásokat követően Magyarországon megkezdődött a közjogi berendezkedés teljes körű átalakítása, melynek keretében az Alaptörvény elfogadását követően sor került a választási anyagi és eljárási jog újra szabályozására. A 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról (Vjt.2.) lett az új szabályozás alapja. A magyar választási rendszer jelentősen átalakult, azonban megtartotta vegyes jellegét. Az egyik legfőbb változás alapján az Országgyűlés létszáma 386 főről 199 főre csökkent. A 2010-ig működő választási rendszerben a 386 mandátum közül 176-ot (az összes hely 46% százalékát) lehetett egyéni választókerületekben megszerezni, az új választási rendszerben a 199 parlamenti hely közül 106-ért folyik közvetlen küzdelem (ez az összes parlamenti hely 53 százaléka).

Mindez új választókerületi beosztással is járt, ami lehetőséget adott a szavazókörzetek politikai érdekű újra rajzolásának (gerrymandering). A korábban érvényben lévő érvényességi küszöb intézményét is eltörölték (ennek nem lett végül jelentősége a 2014-es választások tekintetében, mert mindenhol 50 százalék felett volt a részvétel és a 2018-as választások alkalmával is).

Az Alaptörvény kiterjesztette a választójogot a Magyarország határain kívül élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárokra, sor került az országgyűlési egyéni választókerületek arányos kialakítására. A korábbi választási rendszerhez képest újítás a területi listák megszüntetése, így országgyűlési képviselői mandátum megszerzése már csak országos listán és országgyűlési egyéni választókerületben lehetséges.

Az új választási eljárásról szóló törvény értelmében, létrejött, a Nemzeti Választási Iroda (NVI), amely a végrehajtó hatalomtól független, autonóm államigazgatási szerv, feladatkörében nem utasítható. Ez egyben újdonság is, hiszen az NVI számára ennek értelmében feladatot csak törvény vagy törvényi felhatalmazása alapján kiadott jogszabály írhat elő. Költségvetése az Országgyűlés költségvetési fejezetén belül önálló címet képez. A Nemzeti Választási Iroda elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki.[24]

Az új választási rendszer bevezette a győzteskompenzációs rendszert: ez az egyéni választókerületekhez köthető, az innen érkező győztes töredékszavazatokat jelenti. Ennek értelmében az egyéni mandátumot szerző jelölt töredékszavazatként az országos listára „visz” minden olyan szavazatot, amennyivel többet szerzett, mint a második helyen végző jelölt.

A korábbi választási rendszer csak a vesztes töredékszavazatokat ismerte: azaz a vesztes jelöltekre leadott voksok kerültek az országos listára, ahol egy arányosító formula segítéségével lett belőlük mandátum. A győzteskompenzáció tehát az egyéni választókerületekben eleve győztes pártot az országos listás mandátumkiosztásnál is segíti: erősítve ezzel a magyar választási rendszer többségi elemét. A győzteskompenzáció a legerősebb, legtöbb körzetet nyerő pártot segíti, ráadásul minél megosztottabb ellenzékkel áll szemben, annál jobban, hiszen minden, nem a második helyen végző pártra leadott voks közvetetten őt erősíti.

Újdonságként említhető, hogy míg a kettős állampolgárságról szóló törvény 2010-es meghozatalakor még nem beszélhettünk a külhoniak szavazati jogáról, az új választási rendszer elfogadásakor úgy döntött a Parlament, hogy a határon túli magyarok regisztráció után levélben, az országos listákra (tehát egyéni körzetekben nem) szavazhatnak.[25]

A Vjt.2. már nem csak az eredmény megállapításakor, de a jelöltek elindulásához is új szabályokat vezetett be. A korábbi választási rendszerben egy-egy egyéni választókörzetben az induláshoz 750 ajánlószelvényt kellett összegyűjteniük a pártoknak, és minden állampolgár egyetlen jelöltet ajánlhatott. Ehhez képest 2014-ben, az átrajzolt és megnövelt, egyéni választókerületekben (176 helyett 106 választókerület lett) kevesebb, 500 aláírást elegendő volt összegyűjteni. Ráadásul változás, hogy egy állampolgár több indulót is ajánlhatott. A választáson emellett a legalább 27 egyéni jelöltet indítani tudó pártok igen komoly állami támogatásban részesültek. Az indulási rendszer egyértelmű könnyítése miatt, valamint az előbb említett anyagi ösztönző együtt ahhoz vezetett, hogy rekordszámú, köztük nem valós párt is elindult a választásokon.

Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény értelmében az ország határain kívül élők választójóga nem teljes, nem ugyan az, mint a Magyarország határain belül élőknek: nem teljes, mert nem két szavazattal rendelkeznek, mint az itt élők, hanem csak egy voks illeti meg őket, így csak pártlistára tudnak szavazni, egyéni választókerületi jelöltre nem. Jakab András alkotmánytervezetében kifejti, hogy ha egy ország úgy dönt, hogy szavazati jogot ad az ország határain kívül élőknek, akkor véleménye szerint, annak, azonos súlyúnak és tartamúnak kellene, hogy legyen, mint az országon belül élő állampolgároknak.[26] Érvelésének fő mondani valója, hogy szerinte ez a helyzet sérti a választójog egyenlőségének elvét. „ Ha azt állítjuk, hogy a választójog egyenlőségével ellentétes, hogy a külföldön élő választópolgárok szavazatának a száma fele annyi, mint a belföldi szavazóké, akkor ebből kényszerszerűen következik, hogy szintén sérti az egyenlőség alapelvét minden olyan rendszer, ahol a külföldön élők szavazatának súlya kevesebb, mint a fele a belföldi szavazók szavazat súlyával.”[27]

Felmerülhet a kérdés ezek után, hogy létezhet-e olyan választási rendszer, amely a választójog egyenlősége alapelvének megfelel? A válasz természetese, igen. Több modell is megfelel ennek a követelménynek. Ilyen például a tisztán arányos választási rendszer, ahol a külföldi szavazatok összeadódnak a belföldiekkel, és a mandátumokat kizárólag országos listáról adják ki. Említhetjük még a külhoni szavazók számarányának megfelelő számú mandátum biztosítása is, úgy, hogy a névjegyzékbe előre regisztrált választópolgárok számának ismeretében, külföldön is egyéni választókerületeket alakítanának ki. ( Ezt a rendszert figyelhetjük meg az olaszországi választásokon.) Nem utolsó sorban a megoldások tárházát erősíti, az a több külföldi ország által már használt, és alkalmazott modell, amely szerint a külföldön élő állampolgárokat, valamely belföldi választókerültbe csatolják.[28]

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a választási eljárásról szóló törvény (Ve.2.) az új rendszerben is biztosítja a külképviseleteken történő szavazást. Az eredeti szövegezésben a külföldön tartózkodó magyarországi lakóhellyel rendelkező és nem rendelkező állampolgároknak is megengedte a levélben történő szavazást. A Ve.2. 2013. évi LXXXIX. törvénymódosítás következményeként, a levélben történő szavazás lehetőségét, már csak a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgároknak engedi meg. A témánk szempontjából érdekelt külképviseleteken, tehát továbbra is csak azok szavazhatnak, akik magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön tartózkodó magyar állampolgárok.

A külképviseleten 2018-ban a választópolgár a lakcíme szerinti országgyűlési egyéni választókerület szavazólapján, valamint a pártlistás vagy – nemzetiségiként regisztrált választópolgár esetében – nemzetiségi listás szavazólapon szavazhatott.[29]

A 2018-as választások alkalmával rekord mennyiségű választópolgár jelentkezett a külképviseleti névjegyzékbe: összesen 58.310 fő regisztrált, ebből 51.854-en hozzá is járultak az urnákhoz. Ez az adat a névjegyzékbe vett személyek 88,90 százalékát jelentette. 6.456-an döntöttek úgy, hogy mégsem élnek szavazati jogukkal, a felvétel ellenére, ami végül „csak” 11,10 százalékot mutat a meg nem jelentek között. Míg 2014-ben 97 külképviseleten, addig 2018-ban a honfitársaknak 118 külképviseleten volt lehetőségük szavazni, és az NVI adatai alapján 51.854 választópolgár élt is a lehetőséggel.[30]

A kettős szavazás kizárásának módja ugyan úgy zajlott, mint eddig: amikor valakit felvettek a külképviseleti névjegyzékbe, egyidejűleg feltüntették a lakcíme szerinti szavazókör névjegyzékében is, azt, hogy a választópolgár a külképviseleti névjegyzékben szerepel, így biztosítható volt, hogy ne szavazhasson a külképviseleten és Magyarországon is. A külképviseleteken leadott szavazatokat tartalmazó urnákat továbbra is utaztatták, Magyarországra szállítást követően a voksokat “bekeverték” a szavazópolgár választókerületében az egyik szavazókör szavazatai közé. A szavazás és a névjegyzékbe vétel az eddigiekhez hasonlóan történt: a Nemzeti Választási Iroda honlapján és a magyarorszag.hu-n pontos tájékoztatást kaphatott minden érdeklődő a szavazás menetéről.

A magyarországi lakcímmel rendelkező választópolgárnak regisztrálnia nem kellett, részére a Nemzeti Választási Iroda 2018. februárjában megküldte a választási értesítőt. Amennyiben a választópolgár a szavazás napján külföldön tartózkodott, személyesen, online vagy postai úton a helyi választási irodánál kérvényezhette a külképviseleti névjegyzékbe való felvételét a szavazást megelőző nyolcadik napig. Amennyiben a választási iroda a választópolgárt a külképviseleti névjegyzékbe felvette, a választópolgár a szavazás napján (az amerikai kontinensen a szavazás napját megelőző napon) személyesen, a kérvényben megjelölt külképviseleten szavazhatott.

A magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgár csak abban az esetben szavazhatott, ha előzetesen online vagy postai úton kérelmezte felvételét a választói névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Erre a választásokat megelőző 15. napig volt lehetősége. Amennyiben a választási iroda a választópolgárt a névjegyzékben regisztrálta, a levélben szavazás szavazólapjának elkészültét követően haladéktalanul megküldte a szavazási levélcsomagot a választópolgár számára. A választópolgár szavazatát a levélcsomaghoz mellékelt válaszborítékban adhatta le. A borítékot

  • a Nemzeti Választási Irodába juttathatott el úgy, hogy a szavazást megelőző napon 24 óráig megérkezzen
  • a magyarországi szavazást megelőző tizenöt napon belül minden munkanapon 9 és 16 óra között, valamint a külképviseleti szavazás ideje alatt leadhatott bármely külképviseleti választási irodába
  • a magyarországi szavazásra rendelkezésre álló időszakban eljuttathatta bármely országgyűlési egyéni választókerületi választási irodába.

A választójog érvényesítése alapvető kritérium a modern társadalmak mindegyikében, de a gyakorlatban ez a megvalósítás nem is olyan egyszerű ügy. A külhoni szavazás megoldása egyre nagyobb jelentőséghez jut a globalizáció és a migráció következményeként. Úgy látom, a gyakorlati nehézségek még mindig megoldásra várnak, a számos biztonsági és bizalmi tényező kiiktatása egyelőre lehetetlen feladatnak tűnik.[31] Az elektronikus rendszerek választójogi alkalmazása még várat magára, de a technika fejlődésével eljön az az idő, amikor akadálymentesen, minden eszközzel azon lehetünk, hogy érvényesítsük jogainkat és éljünk állampolgári kötelezettségünkkel, a szavazással, akár külföldön is.[32]

[1] Az új választási rendszer megmaradt a vegyes modell kategóriájában. Két szavazatot lehet leadni, egyéni jelöltre és országos listára. Az egyéni körzetek relatív többségivé váltak, a szavazás egyfordulós. Az új törvény a listák szempontjából egyszintű rendszert vezetett be. Megszűnt ugyanis a megyei szint, és immár csupán országos listák léteznek. Országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Ehelyütt is emeljük ki: az országos listás mandátumok elosztása nem csupán az országos listára leadott szavazatok alapján történik, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat. Ez is kuriózumnak számít nemzetközi összevetésben. Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább huszonhét egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.

A közös jelölés szabályai úgyszólván megegyeznek a korábbiakkal, a szövegezés lett kristálytisztább. Két vagy több párt közös jelöltet is állíthat. Egy személy csak egy egyéni választókerületben fogadhat el jelölést. Két vagy több párt közös egyéni választókerületi jelöltek alapján – ugyanazon pártok részvételével – közös pártlistát állíthat. Egy párt csak egy – önálló vagy közös – pártlista állításában vehet részt.

Nagyon sok vitát váltott a nemzetiségek kedvezményes mandátumhoz juttatása. A nehézséget az okozta, hogy mind a 13 nemzetiség kedvezményes mandátumhoz juttatása – főleg a 200 fős parlamenthez képest – aránytalan súlyt képzett volna a kormány/ellenzék bináris kódra pártalapú rendszerben. Ld Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás. In Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség : Válogatott közjogi tanulmányok, Magyarország Alaptörvénye tiszteletére. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2012. 289-305. o. A magyar választási rendszer fejlődéstörténetéhez nemzetközi összevetésben ld. Cservák Csaba: A Historical Overview of the Emergence of Certain Electoral Systems, 50-57. o. In JOURNAL ON EUROPEAN HISTORY OF LAW, 2017/2. sz., 50-57.

[2] Somogyvári István: Alkotmányozás Magyarországon, 1994-1996, 45-46. o. In Társadalmi Szemle 1996/10. sz. 10-50. o.

[3] Kukorelli István: A magyar választási rendszer 1989-1998. In Dezső Márta – Kukorelli István (szerk.): Választástudományi Tanulmányok, Országos Választási Iroda, Budapest, 1999. 39. o.

[4] 2002. évi LXI. alkotmánymódosító törvény

[5] Az elektronikus szavazás tág kategóriájába azon szavazási módszerek tartoznak, amelyek során infokommunikációs eszköz kerül alkalmazásra. E tárgykörben megkülönböztethető az elektronikus szavazógéppel támogatott szavazás, valamint az elektronikus távszavazás. Előbbi esetben történik, hogy a hagyományos szavazási metódus alkalmazását segítik elő valamilyen infokommunikációs eszközzel. Felmerülhet off-line megoldás, ahol a választópolgár a szavazatát egy ún. önmagában álló, hálózatba be nem kötött eszközön adja le, valamint on-line megoldásról, amikor a szavazógép valamilyen hálózathoz köttetik. Ilyen megoldásnak tekinthetjük például a Németországban tesztelt elektronikus toll alkalmazását a szavazófülkében. A hagyományos szavazásoknak az infokommunikációs eszközökkel történő támogatása azonban a választópolgár számára jelentős könnyítést nem jelent. Az az elektronikus távszavazás (ez az elektronikus szavazás máki köre tehát) már a választópolgár tekintetében is lényeges újításokat hordozhat magában. Ezen esetben olyan infokommunikációs technológiát alkalmaznak, amely során a választópolgár már nem kényszerül előre meghatározott helyszínen leadni a voksát. Ez rendkívül lényeges különbség! Ebben az esetben olyan általános technológiák szolgálnak alapul, mint az interaktív televízió, telefon, SMS-szolgáltatások, illetve az internet. Ld. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre. In Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken. Patrocinium, Budapest, 2018. 82-83. o.

[6] Dr. Lamperth Mónika (MSZP), 2003. 06. 17. 80. ülésnap, 67. felszólalás.

[7] Kovács László Imre: Az Európai Parlament tagjai megválasztásának magyar rendszere, 52. o. In Politikatudományi Szemle, 2005/2. sz. 21-58. o.

[8] Uo. 55. o.

[9] Ld. még ehhez Cserny Ákos – Nemeslaki András: Az e-szavazás lehetőségei és korlátai Magyarországon. In Cserny Ákos (szerk.): Választási dilemmák, Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 249-253. o.

[10] Berta Zsolt: Segédlet a külképviseleti választási irodák részére a 2006. évi országgyűlési képviselők választásán, 14. o. In Választási Füzetek, 2006/136. sz. 1-35. o.

[11] 1997. évi C. törvény, 89/B. §

[12] Ez a megoldás tovább terhelte az OVB-t, mely státusza joghézagok következtében nagyon sok aggályt rejtett magában. A független testület semminemű infrastruktúrával nem rendelkezett, önálló székhelye sem volt. A vonatkozó törvények nem biztosították a szerv önálló költségvetését. Nem volt egyértelmű a választási bizottságok és irodák közötti viszonyrendszer sem, jóllehet az irodák látták el a bizottságok titkársági feladatait. A delegált tagoknak nem járt tiszteletdíj, pedig általában „neutrális” szakmai ügyekben kellett eljárniuk és a határozatképességet is gyakran ők biztosították. Ld. Cservák Csaba: Közjogi rendszerünk mostohagyermekei: a választási bizottságok. Jogelméleti Szemle. 2009/2. sz.

[13] A 2009. évi CXXVIII. törvény hatályon kívül helyezte a 2005. évi LXXXI. törvényt.

[14] Hollók Tamás: Külképviseleti szavazás az országgyűlési választásokon, 204. o. In Sectio Juridica et Politica, 2006/1. sz. 199-218. o.

[15] Ld. Spiro, Peter J.: Perfecting Political Diaspora, p. 101-125. 81 New York University Law Review 207 (2006)

[16] Bodnár Eszter: A választójog alapjogi tartalma és korlátai. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014. 70. o.

[17] Uo. 35. o.

[18] Uo. 71. o.

[19] Alaptörvény 2. cikk (1) Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.

[20] Alaptörvény 35. cikk (1) A helyi önkormányzati képviselőket és polgármestereket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.

[21] Bodnár: i.m. 71. o.

[22] Uo. 100. o.

[23] Uo. 100. o.

[24] Tehát az új jogszabály némileg pontosította a korábbi bizonytalan jogállást és hathatósabban garantálja az NVI és NVB függetlenségét. A választási szervek reformjáról ld. Cservák Csaba: A választási szervek szabályozása, különös tekintettel a Nemzeti Választási Bizottságra. In Cserny Ákos (szerk.): Választási dilemmák: Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 11-34. o.

[25] Ld. erről pl. Gulyás Dávid– Juhász László – Lukácsi Dániel Csaba: Az új választójogi szabályozás – egy választást követően, 43. o. In Jogelméleti Szemle, 2015/1. sz. 30-46. o.

[26] Jakab András: A 2011. évi … törvény A Magyar Köztársaság Alkotmánya, Magántervezet szakmai álláspont kialakítása céljából. 2011. január 10. k. n., 3. o.

[27] Bodnár: i.m. 112. o.

[28] Bodnár: i.m.112-113. o.

[29] A nemzetiségek parlamenti képviseletéről és annak problémáiról ld. Farkas György Tamás: Nemzetiségek parlamenti képviselete nemzetközi kitekintésben. In. Farkas György Tamás – Rimaszécsi János (szerk.): Alapjogok – Alkotmány – Alaptörvény, DOSZ-kiadvány, Delakft, Debrecen, 2019. 28-41. o.

[30] http://www.valasztas.hu/kulkepviseleti-reszveteli-adatok (2018. augusztus 8.)

[31] Többek között újragondolásra szorulnak a választási kampány külföldön folytatott cselekményei, a médiában való véleménynyilvánítástól kezdve olyan technikai kérdésekig, mint a plakátolás. Ld. ezekhez Tóth J. Zoltán: A véleménynyilvánítási szabadság érvényesülése és érvényesítése a választási eljárásokban, 1-18. o. In Jogtudományi közlöny, 2016/1. sz. 1-18. o., és Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadságjoga a média (szem)üvegén keresztül, In Jogelméleti Szemle, 2010/1. sz., illetve Téglási András: A választási plakát mint kampányeszköz elhelyezésével kapcsolatos alkotmányossági problémák a 2014. évi választások során. In Cserny Ákos (szerk.): Választási Dilemmák, Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 130-150. o.

[32] Fel lehetne használni a kérdéskörben tanulságként az elektronikus közbeszerzés tapasztalatait. Vö.. erről Arató Balázs: Elektronikus megoldások a közbeszerzésben. Magyar Közbeszerzési Társaság, Budapest, 2008. különösen 5-9. o., valamint Boros Anita: Elektronikus ügyintézés és szolgáltatás. In Lőrincz Lajos (szerk): Közigazgatási eljárásjog. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2005. 573-600. o.