Bevezetés

A hadviselés, a háborúskodás tulajdonképpen egyidős az emberiséggel. A történelem háborúinak rendszeresen visszatérő eleme voltak a különböző járványok is, amelyek a sebesült katonákat, szűk táborokban, erődökben nagy számban, rossz higiéniai körülmények mellett összezsúfolt hadseregeket, valamint az éhezéstől és a dúlástól legyengült hátországot is megtizedelték. “Simicskó István: Veszélyhelyzet van” bővebben

Az Alaptörvény hatálybalépését követően jelentősen megváltozott a magyar alkotmánybíráskodás tartalma. Az „absztrakt arcél”, ahogy azt Sólyom László megfogalmazta,^[2] az actio popularis megszüntetésével, valamint az alkotmányjogi panasz lehetőségeinek kiszélesítésével már nem jellemzi az Alkotmánybíróság tevékenységét. A magyar alkotmánybíráskodás a normakontroll-hangsúlyos modelltől az egyéni jogvédelem, mint igazságszolgáltatási tevékenység^[3] felé tolódott. “Lukácsi Dániel Csaba: A „közvetlen” alkotmányjogi panasz[1]” bővebben

Bevezető

A környezeti hatásvizsgálat először az USA-ban került bevezetésre az 1969-ben elfogadott nemzeti környezetpolitikai törvénnyel (National Environmental Policy Act, röviden NEPA).^[1] A NEPA az Egyesült Államok válasza volt az egyre fokozódó környezeti ártalmakra.^[2] A NEPA azon az elven alapul, hogy a társadalmi és gazdasági jólét összekapcsolódik a környezettel.^[3] Ösztönzi azokat az erőfeszítéseket, amelyek megelőzik vagy megszüntetik a környezeti károkat,^[4] így elsőként követelte meg a szövetségi létesítményektől a környezeti hatásvizsgálati tanulmány elkészítését.^[5] “Regős Franciska: A határon átterjedő környezeti hatásvizsgálat kapcsolata más nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségekkel” bővebben

Bevezető gondolatok

 

Elmondható, hogy mind a magyar, mind a nemzetközi munkajog elsősorban az úgynevezett  hagyományos vagy tipikus, vagyis a határozatlan idejű,   teljes munkaidőben történő foglalkoztatásra rendezkedett be. Ez alapján a munkaszerződést egy munkáltató és egy munkavállaló jogalany köti egymással, és a munkaviszonyt a munkáltató által meghatározott helyen és időben, a munkáltató eszközeivel történő munkavégzés jellemzi.[1] Ugyanakkor a nyílt munkaerő-piaci foglalkoztatás ezen formája nem feltétlenül képes maradéktalanul igazodni a megváltozott munkaképességű munkavállalók speciális szükségleteihez, csökkentve ezzel elhelyezkedési esélyüket.  Korábbi tanulmányaimban már hangot adtam azon meglátásomnak, mely szerint a munkavégzés terápiás ereje segíti a fogyatékossággal élő emberek egészséges önképének kialakítását, valamint hozzájárul a társadalmi beilleszkedésükhöz azzal, hogy a keresőtevékenység végzése okán   a kiszolgáltatott, eltartotti szerepkört felváltja a társadalom számára való hasznosság érzülete. A fentiekből kiindulva  a foglalkozási rehabilitáció folyamatának elsődleges célja a megváltozott munkaképességű munkavállalók nyílt munkaerőpiacra történő visszaintegrálása. A jogszabályok a törvény előtti egyenlőséget ugyan biztosítják, de nem teremtik meg automatikusan az esélyegyenlőséget. A jogi egyenlőség nem feltétlenül jelenti az esélyek és a lehetőségek egyenlőségét a mindennapi életben. Ahhoz, hogy a tényleges esélyegyenlőség megvalósuljon, nem csak a jogi feltételeknek kell megfelelőnek lenniük, hanem a társadalom egészének is törekednie kell a pozitív irányú változások elérésére.[2]

Napjainkban a munka világában egyre inkább a megszokott viszonyoktól való elfordulás, és az alternatív jogviszonyok gazdasági térnyerése új megoldási utakat teremt a vizsgált célcsoport foglalkoztatása során kialakult munkáltatói sztereotípiák leküzdéséhez.[3]A modell előnye a munkáltatói oldalról költségcsökkentés,a munkavállalóknak pedig az egyéni élethelyzetekhez való rugalmasabb alkalmazkodás.[4]

Jelen tanulmányom elsődleges célja az, hogy bemutassam azokat a megváltozott munkaképességű személyeket legszélesebb körben alkalmazó atipikus munkaformák vetületében megszilárdult jógyakorlatokat, melyek a munkáltatói szférába való beépülésükkel jelentősen növelhetik a versenyképes gazdasági tevékenységet végző megváltozott munkaképességű személyek számát. Tanulmányomban nem a területen keletkezett szakirodalom teljeskörű feldolgozására, hanem megváltozott munkaképességű munkavállalóként saját tapasztalásaim megfogalmazására törekszem.   Emellett segítségül hívtam a Fogyatékos személyek esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. megbízásából készített, a Revita Alapítvány Foglalkoztatás 2016/B projektjének kutatási eredményeit, melyben távmunkában foglalkoztatott megváltozott munkaképességű munkavállalóként jómagam is részt vettem. Törekszem rávilágítani foglalkoztatási életutam során felmerült döntési helyzetekre, nehézségekre, esetleges tovább alkalmazásomat befolyásoló tényezőkre.

 

Néhány gondolat az atipikus munkavégzésről

 

Fogalommeghatározás

 

Amikor az atipikus munkaviszony fogalmát kívánjuk meghatározni, mindig abból kell kiindulnunk, hogy a jogterület éppen mit tart tipikus munkaviszonynak.[5]

„Hárs szerint az atipikus foglalkoztatás legegyszerűbb definíciója az, hogy minden olyan foglalkoztatási formát ebbe a körbe sorolunk, amely nem a hagyományos napi nyolc órás, munkahelyen, határozatlan idejű szerződés keretében végzett munka.[6]”

A fenti fogalom meghatározás alapján Hárs atipikus foglalkoztatási formának tekinti a  részmunkaidős foglalkoztatást, a határozott idejű foglalkoztatást, munkaerő-kölcsönzést, távmunkát, rugalmas munkaidő-beosztást valamint az önfoglalkoztatást. Annak ellenére, hogy az atipikus foglalkoztatás definiálása tekintetében nem született egységes álláspont sem a szakirodalmat, sem a szakpolitikát illetően, mindenképp leszögezhetjük, hogy egy relatív gyűjtőfogalom, ami egymástól nagymértékben eltérő jogintézményeket foglal magába.[7]

 

Történeti ív

 

Az atipikus munkavégzés története egészen az ipari társadalom koráig nyúlik vissza. Az 1980-as években az addig követett tömegtermelés korlátokba ütközött, és elkezdődött a posztindusztriális társadalom, majd a kilencvenes évektől egyre inkább a globális munkaerőpiac kiépülése. Az atipikus munkavégzés drasztikus elterjedése a 2000-es években volt megfigyelhető, amikor a fogyasztói társadalom, internet és digitalizáció hangsúlyossá válásával a gazdaság teljes mértékben az információ- és tudástőke köré kezdett szerveződni. A kialakult „high-tech” iparban a rugalmasság alapvető szükséglet, a rugalmasság folyamatos elavulása figyelhető meg, ami a munkavállalótól folyamatos tanulási képességet és innovációt vár el. A 2008-as gazdasági válság szintén nagy hatással volt az atipikus munkaviszonyokra. Az OECD megállapítása szerint az államok a válság következményeinek enyhítése érdekében csökkentették a munkavállalók védelmét illető szabályozásokat, mely reformtörekvések célja elsősorban az volt, hogy a munkaerőpiac rugalmasabban tudjon reagálni a változásokra. A megváltozott munkaképességű munkavállalók szemszögéből   kiemelendők továbbá az atipikus munkavégzési formák elterjedését segítő szociológiai tárgyú diskurzusok is, így uniós szinten az 1997-ben tartott foglalkoztatási csúcs, melyen elfogadták az 1999-es foglalkoztatáspolitikai iránymutatásokat. Az iránymutatások négy pillérre épültek, és az Európai foglalkoztatási Stratégiának lettek az alapjai. A vizsgált témám szempontjából legfontosabb pillér az egyenlő esélyek feltételeinek megerősítése, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok foglalkoztatási helyzetének javítása. Az Európa 2020 Stratégia elemévé vált   az úgynevezett flexicurity modell, amely a rugalmasság és biztonság együttes érvényesülését jelenti a munkaerőpiacon, valamint szorgalmazza a társadalmi befogadást.[8]Magyarországon mindez a 2014-ben induló GINOP konstrukcióban valósult meg, mely érintette a részmunkaidős foglalkoztatás és távmunka népszerűsítését is.[9]

Aktualitásánál fogva nem lehet megfeletkezni a kialakult világjárvány, a koronavírus okozta munkajogi hatásokról sem. Jelentősen felértékelődött a távmunka, mint atipikus foglalkoztatás szerepe. Munkáltatókkal folytatott beszélgetésekből megállapítottam, hogy vannak olyan gazdasági szektorok, ahol előnyösebbnek tartják a távmunkát a hagyományos munkaviszonyhoz képest. Egyfelől a  munkavállalókra ösztönző hatással bírt az otthoni keretek közötti munkavégzés, a rugalmas munkaidő-beosztás lehetőségének biztosítása, mely okán a munkavállalók profitorientáltabbá váltak, növelve a gazdasági aktivitást. Megteremtődött a munka és a magánélet egyensúlya. Másfelől a munkáltatók oldalán költséghatékonyság volt megfigyelhető a munkaterület fenntartási kiadások csökkenésével. A jövőben külön elemzést érdemel majd, hogy a járvány okozta válság miként alakította az atipikus foglalkoztatási formák szerepét.

 

Összegzés         

 

Amennyiben a munkáltató nyitott megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására, át kell értékelniük a munkaidő-beosztást, a munkavégzés fizikai és térbeli jellemzőit, valamint a munkaeszközöket annak érdekében, hogy az érintett személy alkalmassá váljon a pozíció betöltésére, feladatának teljeskörű ellátására.[10]   Az elvárt minőségű munka a megváltozott munkaképességű személyek esetében gyakran egyéni munkarendet és munkakörnyezetet igényel. Ezért hangsúlyos az atipikus foglalkoztatási formák térnyerésének támogatása.

 

Jógyakorlatok, mint megoldási lehetőségek

 

Az Országos Fogyatékosságügyi Program  (2015-2025) szerint a nyílt munkaerő piaci elhelyezkedésben kulcsfontosságú a foglalkoztatók és a munkavállalók közti kapcsolat megteremtése, mindkét oldal megfelelő felkészítése, ösztönzése az ilyen típusú foglalkoztatásra illetve munkavállalásra.

Fontosnak tartom ugyanakkor kihangsúlyozni azt, hogy az atipikus munkavégzési formák is csupán abban az esetben mozdítják elő a megváltozott munkaképességűek elhelyezkedését amennyiben a munkáltatók rugalmasan kezelik az  egészségi állapottal járó specifikus helyzeteket, és az ebből fakadó különleges bánásmódot igénylő munkakörülményeket  a munkavállaló még megmaradt részképességeit kihasználva igyekeznek biztosítani. Meglátásom szerint a megoldási lehetőségeknek azt a célt kell szolgálnia, hogy a megváltozott munkaképességű munkavállaló a munkahelyi kollektíva teljes értékű tagja legyen. Személyes tapasztalataim alapján mindehhez szükséges a munkáltatók alapvető szociális érzékenysége, nyitottsága a társadalom peremére szorult munkavállalókkal szemben kialakított általános sztereotípiák felszámolási szándékára, valamint elengedhetetlen a kreativitásuk abban a tekintetben, hogy a megváltozott munkaképességű munkavállaló képességeit olymértékben legyenek képesek beilleszteni a munkahely profiljába, hogy az érintett személy munkakörében végzett tevékenységével növelje munkáltatója hírnevét a nyílt munkaerőpiacon.

Ilyen, a beilleszkedést segítő eszköz a mentorált betanulás, melynek lényege, hogy a munkakezdő megváltozott munkaképességű személyt a munkakörébe tartozó feladatok ellátásának elsajátításában rehabilitációs tanácsadó vagy rehabilitációs mentor segíti.[11] A rehabilitációs tanácsadó végzi a  rehabilitációs foglalkoztatás megszervezését, informálva a munkáltatót az egyéb segítő szolgáltatást nyújtó szervezetekkel való kapcsolatépítési lehetőségekről. A rehabilitációs tanácsadó segíti a fogyatékkal élőkkel foglalkozó szervezetek javaslatainak, észrevételeinek a munkáltató szakmai programjába történő beépítését. Mindezt kiegészítve a rehabilitációs mentor a megváltozott munkaképességű munkavállalóval fennálló közvetlen kapcsolat révén elősegíti a foglalkozási rehabilitáció hatékony megvalósulását. A rehabilitációs mentor közreműködik továbbá a megváltozott munkaképességű munkavállaló megmaradt képességeinek felmérésében és fejlesztésében, és a munkavállaló személyes szükségleteihez igazítja az oktatási módszereket.[12]           Sajnos jelen gyakorlat jogszabályi háttere a rehabilitációs tanácsadó vagy rehabilitációs mentor kötelező alkalmazását csupán a rehabilitációs foglalkoztatásban írja elő, ugyanakkor álláspontom szerint a tevékenység hasznos lenne a megváltozott munkaképességű munkavállalót alkalmazó  nyílt munkaerőpiaci munkáltatók esetében is.[13]Jelenleg a kormányrendelet csupán lehetőséget biztosít a nem akkreditált munkáltatók számára a személyi segítő alkalmazását illetően, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a munkáltatók túlnyomó hányada ezzel nem él.[14]Követendő példa lehet az a norvég jógyakorlat, mely szerint a nyílt munkaerőpiaci cégek csupán egy ügy menedzserrel tartják a kapcsolatot, aki viszont több rehabilitációs szolgáltató alkalmazottját tudja a munkáltatóhoz kiközvetíteni.[15]

Nagymértékben növelné a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatási rátáját, ha kialakításra kerülne egy olyan, a piaci igényekhez igazodó képzési hálózat, mely biztosítaná  az érintett célcsoport   versenyképességének fenntartását, karrierépítési lehetőségeit. Hazánkban  alacsony a fogyatékkal élő személyek iskolázottsága, ami meglehetősen szűk korlátokat szab az egészségkárosodás mellett is betölthető feladatköröknek. A 2011. évi népszámlálás szerint Magyarországon a magukat megváltozott munkaképességűeknek vallók mintegy 20 százaléka 8. évfolyamnál alacsonyabb végzettségű, valamint további egyharmaduk csupán általános iskolát végzett el. A szakmával rendelkezők aránya 17 százalék, érettségivel 19 százalékuk, felsőfokú végzettséggel pedig 9 százalékuk rendelkezik. Ezen adatok jelentősen elmaradnak a teljes népességre vetített értékektől, ezért kiemelt prioritásként kell kezelni a fogyatékos személyek képzettségi szintjének közelítését a társadalom egészére jellemző mutatókhoz.  [16]  A norvég jógyakorlat szerint a munkaügyi hivatal és a rehabilitációs szakképző szerv együttműködve folyamatosan monitorozza a munkaerőpiaci igényeket abban a tekintetben, hogy a munkáltatók milyen munkakör betöltésére alkalmaznának megváltozott munkaképességű munkavállalót. A munkanélkülinek bejelentkezett személy esetében felmérik, hogy állapotától függően alkalmas-e a munkakör betöltésére. A programban résztvevő munkáltatók pedig vállalják, hogy amennyiben megszerzi a megváltozott munkaképességű személy a feladatkör ellátásához előírt képesítést alkalmazni fogják.[17]

Látássérült munkavállalóként szerencsésnek mondhatom magam, hisz egyetemi tanulmányaim befejezését követő fél éven belül munkába állhattam a mosonmagyaróvári Család – és Gyermekjóléti Központnál jogi tanácsadói munkakörben. E feladatomat az első évben részmunkaidőben láttam el, majd ezt követően pedig teljes munkaidős foglalkoztatásba kerültem. Kezdetben munkáltatómnak több szempont is aggályra adhatott okot. Nem volt elég, hogy az intézményben a jogi tanácsadás  új szolgáltatásként került bevezetésre, a feladatkör egyenlő esélyű elvégzéséhez a fogyatékosságból eredő szükségleteimet is biztosítania kellett. Szociális érzékenységének és munkáltatói kreativitásának köszönhetően a szolgáltatás működését együtt dolgoztuk ki, mialatt a hatékony feladatellátás érdekében rendre alkalmazkodott a fogyatékosságból eredő speciális kéréseimhez. Az elmúlt öt év tapasztalata az, hogy a jogi szaktudásom minél szélesebb spektrumban való felhasználásával igyekszik feladatkörömet bővíteni és az ennek megfelelő képzésemet biztosítani. Ilyen feladatkör többek között az intézmény munkavédelmi képviselő pozíciójának ellátása, melyhez éves szintű rendszeres képzés párosul.

A megváltozott munkaképességű személyek atipikus foglalkoztatásának elterjesztésében jelentős szerepet tölt be a munkáltatók és munkavállalóik érzékenyítése. Munkám során szerzett tapasztalatok szerint, ha egy munkahelyi kollektívába bekerül egy megváltozott munkaképességű személy automatikusan megindul a munkavállalók önérzékenyülésének folyamata. A szociális szférában kialakult krízishelyzetek kezelése csapatmunkában történik. Az ügyfelekről felvett szociális diagnózis alapján az adott probléma megoldása érdekében meghatározásra kerül az ügyfél által igénybevenni szükséges szolgáltatások halmaza. Az ügyvitel előmozdítása érdekében a résztvevő kollégákkal esetkezelési meetingeket tartunk, mialatt elengedhetetlen a velem, mint megváltozott munkaképességű munkavállalóval történő együttműködés. Kollégáim az évek alatt megtanulták a látássérültségemből fakadó speciális szükségleteimet, és ezeket alapul véve törekednek a közös munkavégzésre. Konkrét példával élve soha nem kapok kollégáktól kézzel írott iratanyagot, hisz tudják, hogy munkaköröm egyenlő esélyű elvégzéséhez digitalizált iratokra van szükség.

A munkavállalói önfejlődés mellett munkáltatóm nagy hangsúlyt fektet a tudatos érzékenyítésre is. Mindezt jól mutatja, hogy jelenlegi állásomat egy érzékenyítő programsorozatnak köszönhetően szereztem. Érzékenyítési elhivatottságot vállalt továbbá az intézmény a „Fogyatékosság-barát munkahely” elismerés 2016-os elnyerése óta. Az elismerést a Salva Vita Alapítvány 2010-ben vezette be, hogy az álláskereső fogyatékkal élő emberek és a foglalkoztatásukra nyitott munkáltatók egymásra találását támogassa. A pályázatban a munkáltatóknak vállalnia kell, hogy folyamatosan fejlesztik a fogyatékos emberek toborzásával, foglalkoztatásával, megtartásával kapcsolatos gyakorlatukat. Az elismerés megszerzését követő két évig a munkáltató jogosulttá válik a fogyatékosság-barát munkahely logójának használatára, ami azt közvetíti, hogy a szervezet nyitott a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására. Az elismerés újabb kötelezettségvállalásokkal további két évre meghosszabbítható. A díjhoz pénzjutalom nem társul. [18] A fogyatékosság-barát munkahely elismerés keretében az intézmény érzékenyítő tréningeket tartott vezető beosztású munkavállalóinak, hogy alkalmassá váljanak megváltozott munkaképességű beosztottjaik hatékony segítésére. Rendszeresek a szakmaközi konferenciák annak érdekében, hogy az intézmény dolgozói szoros kapcsolatrendszert építhessenek ki a fogyatékkal élőkkel foglalkozó szervezetekkel. Az intézmény továbbá rendszeresen kulturális programokat szervez   látássérültek számára, melyeken az intézmény dolgozói látnak el segítői tevékenységet. Ezekben a helyzetekben a kollégák saját tapasztalásukra alapozottan tanulják meg a fogyatékosságból eredő nehézségek leküzdését. Az így szerzett szakismeretüket az intézményhez forduló ügyfélkör problémáinak megoldása során is kamatoztathatják.

Munkáltatóm szintén nagy hangsúlyt fektetett az akadálymentes munkakörnyezet kialakítására. Az intézmény egésze akadálymentes, vakvezetősávok segítik a tájékozódást. A munkakör teljeskörű ellátását képernyőolvasó szoftverrel ellátott számítógép, szkenner, valamint képernyőolvasó szoftverrel ellátott mobiltelefon biztosítja.

 

Az egyes atipikus munkavégzési formák szerepe a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásában

 

Jelen tanulmányomnak nem célja az atipikus munkaformák teljeskörű bemutatása. Személyes érintettségem kapcsán a leggyakrabban választott két típus, a távmunka és a részmunkaidő bemutatását választottam ki.

 

Távmunka

 

A munka Törvénykönyve szerint a távmunkavégzés a munkáltató telephelyétől elkülönült helyen rendszeresen folytatott olyan tevékenység, amelyet információtechnológiai vagy számítástechnikai eszközzel végeznek, és eredményeit elektronikusan továbbítják.[19]A munkaszerződésben feltétlenül meg kell határozni a munkavégzés kereteit, tájékoztatni kell a munkavállalót a munkáltató általi ellenőrzés, a használt informatikai eszköz korlátozásának szabályairól, valamint arról a szervezeti egységről, ahová a munkavállaló tartozik.A munkáltató emellett köteles biztosítani, hogy a munkavállaló szükség esetén a munkaterületre beléphessen, a többi munkavállalóval kapcsolatot teremtsen. A munkáltató utasítási joga kizárólag az ellátandó feladatok meghatározására terjed ki. A munkavégzés ellenőrzése során a munkáltató nem tekinthet be a munkavállalónak a munkavégzéshez használt számítástechnikai eszközön tárolt, nem a munkaviszonyból összefüggő adataiba. Eltérő megállapodás hiányában a munkavállaló munkarendje kötetlen. Meg kell említeni a bedolgozói jogviszonyt is, mint a távmunka speciális altípusát, de a foglalkoztatás ezen fajtáját a szakirodalom nem tekinti távmunkának az elektronikus kommunikáció hiánya miatt.[20][21]                                                                                                                                    Rendelkezésre álló elemzések tapasztalatai szerint a távmunkában dolgozók száma az elmúlt öt évben jelentősen megemelkedett.

Talán az atipikus munkaformák közül a távmunkára mondhatjuk, hogy leginkább igazodik az egészségkárosodásból fakadó speciális élethelyzetekhez. 2016-ban kezdtem dolgozni a Vámosi Ügyvédi irodánál. Az iroda ügyvezetője saját elköteleződésből, HR végzettségű felesége javaslatára hirdetett meg álláshelyet jogi asszisztensi pozícióban, kifejezetten megváltozott munkaképességű munkavállalók számára. Egy, az állásra szintén jelentkező ismerősöm tájékoztatott a lehetőségről. A kiválasztás fő eszköze a próbamunka volt, mely elvégzésére e-mailben kaptam utasítást. A sikeres próbamunkát telefonos interjú követte, mely után alkalmassá váltam a munkaköröm betöltésére. Már a kiválasztáskor egyértelművé vált a távmunka keretében történő foglalkoztatásom a földrajzi távolság miatt. A munkaidőm hosszát néhány hónap együttműködés után dolgoztuk ki, jelenleg heti 10 órában látom el feladataimat. A közel négy év alatt mindösszesen két alkalommal találkoztunk személyesen. Folyamatosan e-mailen és telefonon tartjuk a kapcsolatot. Az ellátandó feladatokat e-mailen keresztül kapom, melyben munkáltatóm mindig meghatározza a teljesítés határidejét. A kitűzött határidő betartása mellett egyéb kötöttségem nincs, munkaidőm rendkívül rugalmas. A Család – és Gyermekjóléti Központban végzett tevékenységgel összeegyeztetve általában kora reggel vagy az esti órákban dolgozom.   A jogi asszisztensi feladatok mára jelentősen kibővültek, számos jogi munkát is ellátok. Munkáltatómmal a kezdetektől fogva megbeszéltem a látássérültségből fakadó esetleges nehézségeket, melyek megoldásában mindig segítségemre sietett.

Fogyatékosságomból eredő speciális élethelyzetemből fakadóan rendkívül előnyösnek tartom a munkavégzés e formáját. Saját megszokott, otthoni környezetemben dolgozhatok, ami maximálisan akadálymentes. Rendelkezésemre áll minden, az egyenlő esélyű munkavégzéshez szükséges segédeszköz (képernyőolvasóval ellátott számítógép, szkenner, nagyítók, beszélő szoftverrel ellátott telefon), így mindezt munkáltatómnak nem kell külön irodai keretek között biztosítani. Tudni kell, hogy jelen segédeszközök beszerzési ára meglehetősen magas, biztosításuk jelentős anyagi terhet ró a munkáltatóra.

Meglátásom az, hogy távmunkában végzett munka tartós hatékonyságához elengedhetetlen a munkaviszonyban álló felek kiszámítható, pontos munkavégzése. Ennek hiányában az együttműködés munkáltató és munkavállaló között nem működhet, mely hamar a munkaviszony megszűntetéséhez vezet.

 

Részmunkaidős foglalkoztatás

Részmunkaidős dolgozóknak azok tekinthetők, akiknek rendszeres munkaidejük kevesebb, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatott hasonló dolgozók munkaideje. Az irányelv fő célja az, hogy a tagországok gyakorlatában érvényesüljön az önkéntesség és az egyenlő bánásmód elve. Ezt alapul véve a részmunkaidős munkavállaló nem kezelhető kedvezőtlenebb módon, mint a hasonló teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló pusztán azért, mert részmunkaidőben dolgozik.

A Munka Törvénykönyve értelmében a munkaidő teljes vagy részmunkaidő lehet. A teljes munkaidő mértéke napi 8 óra.[22] Természetesen a felek ettől eltérhetnek tulajdonosi munkavégzés, készenléti jellegű munkakör, illetve jogszabály is állapíthat meg ettől eltérő foglalkoztatási időt.[23][24] A teljes napi munkaidő és a részmunkaidő elhatárolása akkor szükséges, amikor a munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása az adott munkakörre és a teljes napi munkaidőre írja elő a bértételt. Ebben az esetben a részmunkaidős foglalkoztatásra a bértétel arányos része jár. A részmunkaidőtől meg kell különböztetni azt az esetet, amikor a felek megállapodása vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály az általános teljes napi munkaidőnél rövidebb teljes napi munkaidőt állapít meg. Erre különösen a fokozott veszéllyel járó munkahelyek, illetve munkakörök adnak indokot, de magán a felek megállapodásán is alapulhat.

A részmunkaidő aránya az Unióban a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítottan 2015-re elérte a 20 százalékot, míg hazánkban 2010-ben 5 százalék felett volt, de 2013 óta folyamatos csökkenést mutat.[25]

Azoknak a megváltozott munkaképességű embereknek, akik a szakértői bizottság minősítése értelmében teljes munkaidőben nem vállalhatnak munkát, a részmunkaidős foglalkoztatási forma előnyt jelent. Kutatási tapasztalatok szerint a megváltozott munkaképességű emberek körében nagyobb arányban van jelen ez a foglalkoztatási forma, mint az ép munkavállalók esetében. [26] Álláspontom szerint az e formában történő foglalkoztatás csökkenő tendenciája többek között a minősítési rendszer 2012-es átalakításának köszönhető, mivel munkavégzési időkorláthoz kötötték a megváltozott munkaképességű személyek ellátásainak folyósítását.  Ebből fakadóan a dolgozni képes megváltozott munkaképességű munkavállalók túlnyomó hányada részmunkaidős foglalkoztatásra volt kényszerülve. Nagyon kevesen engedhették meg azt a privilégiumot, hogy elengedve az egészségi állapotra tekintettel nyújtott pénzbeli ellátásokat teljes munkaidős foglalkoztatást vállaljanak. A jelenleg hatályban lévő jogszabályi háttér keresetkorláthoz köti ugyan az egészségkárosodott állapotra folyósított pénzbeli ellátásokat, ami még mindig meghatározó lehet a munkaidő meghatározásánál.

Mindemellett a szakirodalom az ellenösztönzők közé sorolja a részmunkaidős foglalkoztatással elérhető kereset alacsony voltát, és az ehhez viszonyítva a munkába járáshoz kapcsolódó költségek aránytalanságát. Hátrányként jelenik meg továbbá az alacsonyabb munkabérből származtatott juttatások, ellátások alacsonyabb szintje, valamint a nyugdíj-jogosultsághoz kapcsolódó szolgálati idő csökkenése is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a részmunkaidő nagyon sok esetben csak kényszer. Részben a szakértői bizottság szakvéleménye, az egészségi állapot, részben pedig az érintett célcsoport számára elérhető állások jellege miatt kell részmunkaidős munkát vállalni, ami még a biztosított ellátás mellett is alacsony jövedelmet és életszínvonalat tud biztosítani a megváltozott munkaképességűeknek.

 

Záró gondolatok

 

Határozottan kijelenthető, hogy elengedhetetlen a tanulmányban ismertetett jógyakorlatok beépülése a nyílt munkaerő piaci munkáltatók profiljába. Gyakorlatilag nincs esély arra, hogy egy megváltozott munkaképességű álláskereső bejusson egy adott céghez, amennyiben a tulajdonos vagy HR munkavállalói elutasítóak vagy érdektelenek a megváltozott munkaképességű személyek tekintetében. Szintén hátráltató tényező, ha a célcsoport iránt érdeklődő, de tapasztalatlan HR munkatárs nem talál gyorsan, egyszerűen elérhető gyakorlatias információkat a kétségekre okot adó felmerült kérdésekre. Ilyen esetekben a megváltozott munkaképességű személy rendszerint a személyes bemutatkozás szintjéig sem jut el még akkor sem, ha a pozícióra való kiválasztás értékelési szempontjai szerint alkalmas lenne.[27]

Álláskeresési fázisomban rengeteg kudarcot éltem meg, sok esetben megalázottnak éreztem magam. Számtalan végzettségemnek megfelelő munkahelyre adtam be önéletrajzomat, melynek eredménye az volt, hogy vélelmezhetően látássérültségem miatt vissza sem jeleztek megkeresésemre. Amikor a benyújtott pályázataimban nem tettem említést fogyatékosságomra legalább a bemutatkozás szintjéig eljutottam, de a megszokott” majd értesítjük” elköszönést követően soha nem hallottam felőlük. Volt olyan munkáltató, aki behívott ugyan próbanap tartására, ami a teljes megsemmisülés érzetével zárult. A rám bízott feladatok maradéktalan ellátása érdekében magammal vittem minden, használnom szükséges speciális segédeszközömet, de az ottlétem alatt nem kaptam egyetlen ellátandó feladatot sem. A munkavállalókkal folytatott udvariassági beszélgetéseket követően a vezető tájékoztatott, hogy átgondolta a foglalkoztatásomat, és nem tud munkát biztosítani arra hivatkozással, hogy a speciális képernyőolvasóval ellátott eszközeim nem köthetők be az iroda hálózatába, mivel veszélyeztetném az iroda ügyfeleinek adatbiztonságát.

Ugyanakkor jól látszik, hogy jelenlegi állásaimat a fentiekben kifejtett jógyakorlatoknak, kiemelten a munkáltatói oldalon megjelenő szociális érzékenységnek köszönhetem. Azóta is mindkét munkáltatóm hivatásának tekinti az élet bármely területén végzett érzékenyítést, mely során elvárják aktív közreműködésemet.

 

Bibliográfia

 

[1] Gyulavári Tamás: A szürke állomány. Gazdaságilag függő munkavégzés az önfoglalkoztatás határán, Jogtudományi monográfiák, Pázmány Press, 2014.

[1] Szellő János-Cseh Judit: Az atipikus foglalkoztatás növelésének lehetőségei, Munkaügyi Szemle, 61. évf. (2018), https://www.munkaugyiszemle.hu/az-atipikus-foglalkoztatas-novelesenek-lehetosegei-fogyatekos-es-megvaltozott-munkakepessegu-szemely

[1] Ferenc Jácint: Az atipikus munkaviszonyok komplex megközelítése,győr, Széchenyi István Egyetem Állam – és Jogtudományi Doktori Iskola Doktori értekezés, 2014.

[1] Hárs Ágnes: Az atipikus foglalkoztatás: Mítoszok, lehetőségek és korlátok az atipikus foglalkoztatási formák lehetőségeinek kihasználásában, Budapest, Kopint Konjunktúra Kutatási Alapítvány, 2013.

[1] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Önfoglalkoztató és teljes munkaidőben dolgozó megváltozott munkaképességű emberek, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017,    https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_onfoglalkoztatas.pdf[1]

Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása távmunkában, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 12-13, https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_tavmunka.pdf

[1] Kun Ágota: Munkahelyi Szocializáció, beillesztés és alternatív foglalkoztatási formák a megváltozott munkaképességű egyéneknél, In: Juhász Márta (szerk.) A foglalkozási rehabilitáció támogatása pszichológiai eszközökkel, Budapest, Typotex Kiadó, 2010, 15.

[1] Dr. Köpeczi-Bócz Tamás:  Jógyakorlatok megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására,   Budapest, proAbility projekt konzorciuma, 2016,  www. proAbility.hu

[1]327/2012. (XI. 16.) kormányrendelet a megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjáról, valamint a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról

[1] 15/2015. (IV. 7.) OGY határozat az Országos Fogyatékosságügyi Programról,[1][1]https://salvavita.hu/munkaltatoknak/fogyatekossag-barat-munkahely-elismeres/,

[1] A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény[1] Munka Törvénykönyve: 198-200§

[1] Európa Tanács 97/81/EK irányelve a részmunkaidőről

[1] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása részmunkaidőben, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017,  https://docplayer.hu/106710374-Megvaltozott-munkakepessegu-emberek-foglalkoztatasa-reszmunkaidoben-gyakorlati-peldatar-keszitette-szerepi-anna-prokai-orsolya.html[1]

 

 

[1] Gyulavári Tamás: A szürke állomány. Gazdaságilag függő munkavégzés az önfoglalkoztatás határán, Jogtudományi monográfiák, Pázmány Press, 2014, 105.

[2] Szellő János-Cseh Judit: Az atipikus foglalkoztatás növelésének lehetőségei, Munkaügyi Szemle, 61. évf. (2018) 32-33, https://www.munkaugyiszemle.hu/az-atipikus-foglalkoztatas-novelesenek-lehetosegei-fogyatekos-es-megvaltozott-munkakepessegu-szemely, letöltés: 2020. június 12.

[3] Ferenc Jácint: Az atipikus munkaviszonyok komplex megközelítése,győr, Széchenyi István Egyetem Állam – és Jogtudományi Doktori Iskola Doktori értekezés, 2014, 6.

[4] Szellő-Cseh: Az atipikus foglalkoztatás, 34.

[5] Uo: 38.

[6] Hárs Ágnes: Az atipikus foglalkoztatás: Mítoszok, lehetőségek és korlátok az atipikus foglalkoztatási formák lehetőségeinek kihasználásában, Budapest, Kopint Konjunktúra Kutatási Alapítvány, 2013, 5.

[7] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Önfoglalkoztató és teljes munkaidőben dolgozó megváltozott munkaképességű emberek, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 10,   https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_onfoglalkoztatas.pdf, letöltés: 2020. június 16.

[8] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása távmunkában, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 12-13, https://fszk.hu/wp-content/uploads/2018/07/revita_gyak_peldatar_tavmunka.pdf, letöltés:2020. június 12.

[9] Szerepi-Prókai: Megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása távmunkában, 14-22.

[10] Kun Ágota: Munkahelyi Szocializáció, beillesztés és alternatív foglalkoztatási formák a megváltozott munkaképességű egyéneknél, In: Juhász Márta (szerk.) A foglalkozási rehabilitáció támogatása pszichológiai eszközökkel, Budapest, Typotex Kiadó, 2010, 15.

[11] Dr. Köpeczi-Bócz Tamás:  Jógyakorlatok megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására,   Budapest, proAbility projekt konzorciuma, 2016, 33.  www. proAbility.hu, letöltés 2020. június 11.

[12]327/2012. (XI. 16.) kormányrendelet a megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjáról, valamint a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról 11/A.§ (4) bek, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200327.kor, letöltés:2020. június 8.

[13]  Uo: 12-13.§

[14] 327/2012 kormányrendelet: 14.§

[15] Dr. Köpeczi-Bócz: Jógyakorlatok, 34.

[16] 15/2015. (IV. 7.) OGY határozat az Országos Fogyatékosságügyi Programról, https://mkogy.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a15h0015.OGY, letöltve: 2020. június 19.

[17] Dr. Köpeczi-Bócz:Jógyakorlatok, 38.

[18] https://salvavita.hu/munkaltatoknak/fogyatekossag-barat-munkahely-elismeres/, letöltve: 2020. június 18.

[19] A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 196.§ (1) bek, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200001.tv, letöltés: 2020. június 8.

[20] Munka Törvénykönyve: 198-200§

[21]Uo:196.-197.§

[22]  Munka törvénykönyve 88.§

[23] Európa Tanács 97/81/EK irányelve a részmunkaidőről Mellékletben szereplő keretmegállapodás fogalommeghatározás, célkitűzés, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=celex:31997L0081, letöltés: 2020. június 15.

[24] Munka Törvénykönyve: 92.§

[25] Szerepi Anna-Prókai Orsolya: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása részmunkaidőben, Debrecen, Revita Alapítvány, 2017, 23, https://docplayer.hu/106710374-Megvaltozott-munkakepessegu-emberek-foglalkoztatasa-reszmunkaidoben-gyakorlati-peldatar-keszitette-szerepi-anna-prokai-orsolya.html, letöltés: 2020. június 13

[26] Szerepi-Prókai Megváltozott munkaképességű emberek részmunkaidőben, 35.

[27] Szerepi-Prókai: Megváltozott munkaképességűek részmunkaidőben 36

Előszó:

 

A resztoratív igazságszolgáltatás a 20. század második felében terjedt el, először az Amerikai Egyesül Államokban. Ennek elsősorban kriminálpolitikai okai voltak, a kialakítói és támogatói a hagyományos büntetőpolitika eredménytelenségére szerettek volna reflektálni. Az 50-es évekre ugyanis nyilvánvalóvá váltak a hagyományos, megtorlásra épülő büntetőpolitikai paradigma árnyoldalai: kialakultak olyan területek, ahol a bűnözés mértéke lényegesen meghaladta az átlagos szintet, a visszaesés az elítéltek körében pedig hatalmas méreteket öltött. Ezért megjelentek a büntetőpolitika új, az eddigiekhez képest más aspektusból kiinduló elméleti is. Ezek közé tartoztak a rehabilitációs elméletek, amelyek nem a bűncselekményt, hanem az elkövetőt állították az eljárás középpontjába és célul tűzték ki, hogy az elítéltek a büntetésük végrehajtását követően ne kövessenek el új bűncselekményt. Ekkoriban váltak gyakoribbakká a szabadságvesztéssel nem járó szankciók és az utógondozási célú eljárások is.

A 70-es évekre azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a technika sem hozta az elvárt eredményeket. Az eljárási költségek emelkedése mellett a bűnözés csökkenése minimális volt, és ebből kifolyólag a közbiztonság helyzete sem sokat javult, sőt, a közvélemény a korábbi büntetőpolitika visszaállítása mellett állt. Ennek a folyamatnak igen fontos eleme volt Robert Martinson tanulmánya, amelyben 231 darab 1945 és 1967 között rehabilitációs programot vizsgált és a végső konklúziója az volt, hogy ezek döntő nem járt észrevehető eredménnyel a visszaesések tekintetében.[1] További kritikája volt, hogy amíg a hagyományos igazságszolgáltatás kudarca esetén a felelősség kérdése relatíve egyértelmű volt, addig ez a rendszert „elmaszatolta” a határt a szakmai és a politikai felelősség között.[2] Ebben az időszakban alakul ki egy – Nagy Ferenc szavaival élve – kriminálpolitikai űr, amely abból adódott, hogy a bűnözési ráta drasztikus emelkedése sok fejlett nyugati országban jelentősen diszkreditálta a reszocializációs optimizmust.[3] A szakma azonban – a közvélemény ellenére – sem kívánt visszatérni a hagyományos büntető igazságszolgáltatáshoz. Ebben a hagyományos büntető paradigma irányába visszaforduló hangulatban jelentek meg a resztoratív gondolatok a 70-es években, mint egy alternatíva a reszocializációs törekvések és a hagyományos büntetőpolitika mellett. A kezdeti sikereket követően a 80-as években a helyreállító igazságszolgáltatás egész Európában elterjedt, az ezredfordulót követően pedig már nemzetközi kötelezettség is terhelte a legtöbb országot egyes módszere – kiváltképpen a mediáció alkalmazására. Jelen tanulmányomban azt vizsgálom, hogy milyen elméleti indokai voltak a resztoratív igazságszolgáltatás megjelenésének, ezek mennyire valósultak meg a gyakorlatban, valamint milyen hátrányai jelentek meg az eljárásnak.

 

A resztoratív igazságszolgáltatás fogalma, fajtái

 

A resztoratív igazságszolgáltatás definíciója nem egyértelmű. A helyreállító igazságszolgáltatásnak sokféle értelmezése van, ezek nem korlátozódnak a büntetőjogra, a fogalom a szó szoros értelmében nem is jogi kategória.[4]

Nem egyértelmű a definíció a tekintetben, hogy milyen tágan értelmezzük az igazságszolgáltatást. E téren két álláspont képviselteti magát. A purista felfogás szerint hollisztikusan kell megközelíteni az igazságszolgáltatás kérdését. Ez alapján az igazságszolgáltatási rendszeren belül egy ideális állapot, amely egyformán fókuszál az elkövetőkre, áldozatokra és a közösségére egyaránt.  [5] A maximalista álláspont ezzel szemben jóval tágabban értelmezi, álláspontjuk szerint minden olyan eljárás helyreállító, amely a bűncselekménnyel okozott kár reparálásával kíván igazságot szolgáltatni, függetlenül attól, hogy az elkövető bekapcsolódik-e.[6] De az egyes szakvélemények alapján eltérő vélemények alakultak ki a helyreállító igazságszolgáltatás tekintetében.

Amiben a definíciók egységesek, hogy a középpontjában a sértett és az elkövető közötti konfliktus áll, amelyet, ha sikerül feloldani, azzal mindkét fél jól jár: a sértett megszabadul a viktimizációs következményektől, jóvátételt kap, és megválaszolásra kerülnek a kérdései, az elkövető megszabadul az őt ért lelki tehertől, a társadalom könnyebben visszafogadja, mentesül a fájdalommal járó szankciók és a stigmatizáció alól.

Tony Marshall a helyreállító igazságszolgáltatást egy olyan eljárásként értelmezi, amely során a bűncselekményben érintett valamennyi fél együttesen dönt arról, hogy miként kezelik a bűncselekmény hatásait, és annak jövőbeni következményeit.[7] Howard Zehr is hasonló alapokra helyezi definícióját Álláspontja szerint a helyreállító igazságszolgáltatás egy olyan eljárás, amely lehetőség szerint minden olyan személy bevonásával történik, aki érintett abban, hogy az adott bűncselekmény eredő károkat, igényeket, kötelezettségeket együttesen azonosítsák és kezeljék azok rendezése és mielőbbi kezelése érdekében.[8]

Schweighardt Zsanett szerint a helyreállító igazságszolgáltatásnak meghatározott, elvitathatatlan értékei vannak, amelyeket szem előtt kell tartani. Ezek az értékek az alábbiak:

 

• Inklúzió (az érdekeltek bevonása)
• Demokrácia
• Felelősség
• Reparáció
• Biztonság
• Gyógyítás
• Reintegráció[9]

 

A helyreállító igazságszolgáltatás céljait Carrie Menkel-Meadow a resztoratív igazságszolgáltatás „4R-je”-ként határozza meg: kijavítás (repair), helyreállítás (restore), kibékítés (reconcile) és reintegráció (reintegration).[10]

 

 

A retributív és a resztoratív igazságszolgáltatás viszonya:

 

A két rendszer egymáshoz való viszonya egy állandó dilemma. Howard Zehr a lényegi különbséget abban látja, hogy amíg a hagyományos igazságszolgáltatás felfogása szerint a bűncselekmény a jogrend és az állam megsértése, addig a helyreállító igazságszolgáltatás szerint emberek és kötelezettségek megsértése, amely maga is újabb kötelezettségeket keletkeztet.[11]  Az elméleti különbségeknél ugyanakkor nagyobb dilemmát jelent a gyakorlati alkalmazás kérdése. Egyes nézetek szerint a két rendszer egymás mellett párhuzamosan működik, nem zavarják egymást. Más nézőpont szerint viszont nem szerencsés a kettőt párhuzamosan alkalmazni, mert a hagyományos igazságszolgáltatás rendszere akár le is rombolhatja mindazt, amit a resztoratív igazságszolgáltatás elért.[12] (Ebből eredő probléma kerekedett például Indonéziában, ahol az ún. musyawarah intézménye – amely egy a resztoratív módszerekkel nagy hasonlóságot mutató, kibékülésre apelláló konfliktuskezelési eljárás – hatékonyságát jelentősen rontotta, hogy az eljárást követően az állami büntető igazságszolgáltatás a továbbiakban is érvényesülhetett.)[13] És vannak a legdrasztikusabb nézetek, amelyek szerint a resztoratív igazságszolgáltatásnak egyenesen fel kell váltania a retributív igazságszolgáltatást.

Ez utóbbi mondjuk a gyakorlatban sehol sem valósult, és mára már szinte biztossá vált, hogy erre a jövőben sem fog sor kerülni. Az azonban a mai napig egy nyitott kérdés, hogy melyek azok a bűncselekmények, amelyeknél a resztoratív igazságszolgáltatás a hatékonyabb, és melyek, ahol a hagyományos módszerek vezetnek eredményre (ha egyáltalán ez eldönthető a bűncselekmény alapján).

 

 

Érvek a resztoratív igazságszolgáltatás mellett:

 

A közösségi részvétel erényei és a stigmatizáció elkerülése

 

A resztoratív módszer támogatói elsősorban szociológiai és kriminálpszichológiai célokkal támasztotják alá az álláspontjukat. Ezek egyike, hogy a közösség is szerves részévé válik a folyamatnak. Ahogyan Nils Christie norvég pszichológus, fogalmazza meg, a formális büntető igazságszolgáltatás elvette a konfliktust a közösségektől, ezzel magakadályozta, hogy saját magának állítsa helyre a bűncselekmény elkövetésével kibillentett egyensúlyt.[14] Márpedig a közösségi szankcióknak a jövőre nézve is lehet pozitív hozadéka. A közösség ugyanis maga is érintett lehet a bűncselekmény elkövetésében, hasonlóképpen az áldozatért is felelősséget vállalnak.[15] Amennyiben az elkövető és a sértett közötti konfliktust sikerül tisztázni és rendezni, és a közösség maga is részt vesz a szankció kiszabásában és végrehajtásában, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy az elkövetőt a közössége visszafogadja, így mentesül a stigmatizáció, a kollektív elutasítás alól és ezáltal ismételten a társadalom hasznos tagjává válik, nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Bárd Petra szavaival élve, a resztoratív igazságszolgáltatás a cselekményt ítéli el, nem az embert, aki elkövette azt.[16]

A hagyományos igazságszolgáltatás ezzel szemben stigmatizál, hiszen a jogalkalmazót kizárólag a bűncselekmény foglalkoztatja, a tényállás rekonstruálása folyamán kirekeszt minden más mozzanatot, nem érdekli sem a vádlott, sem a sértett személyes motívuma. [17] Ennek pedig egyenes következménye, hogy a bűnözői megítélést nem vagy csak nagyon nehezen tudja a jövőben lemosni magáról. További problémát jelent, hogy – pszichológiai kutatások eredményei alapján – a kívülről kiszabott retorzió helytelen tett miatt érzett bűntudat átélését is megakadályozza, illetve az esetleges felelősségvállalás, valamint jóvátételi szándék is szertefoszlik, hiszen a büntetés lehetőséget biztosít arra, hogy egyszerűen letudjuk a viselkedésünk következményeit.[18] Ha viszont az elkövetőnek szembe kell néznie a közösséggel, akkor ez a folyamat megkerülhetetlenné válik. Így a külső szankcionálás nem csak a mások általi megítélésre, hanem magának az elkövetőnek a jellemére is negatív hatással lehet.

 

A reintegratív szégyen hatékonyabb, mint a hatósági rosszallás

 

John Braithwaite szerint nem mindegy, hogy ki az a személy, aki ezt a rosszallást kifejezi: a büntetőeljárásban részt vevő személyek, vagy az elkövetőnek a közössége. Utóbbi ugyanis, a közösségen belüli viszonyok miatt más hatást ér, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy az elkövető valóban megbánja a tettét. Braithwaite elméletében ezt nevezte reintegratív szégyennek, amit azzal magyarázott, hogy a közvetlen közösségének a rosszallása valóban bűntudathoz vezethet.[19]Ennek pedig sokkal nagyobb visszatartó ereje is van, márcsak azért is, mert az alkalmazhatósághoz az elkövetőnek vállalnia kell a tettéért a felelősséget és el kell ismernie az áldozat felé a bűncselekmény káros következményeit. [20] Ha ez a lépés megtörténik, már nagyobb az esély a speciálprevenciós célok elérésére. A hatóság rosszallásának kifejezése azonban ritkán jelent megbánást, sőt, rendszerint csak dacot vált ki az elkövetőből, sőt, a büntetés végrehajtása alatt egyre inkább áldozatszerepben fogja érezni magát, ami haragot, ellenérzéseket, valamint lázadást szül benne.[21] Hasonló véleményen van Kerezsi Klára is, aki szerint a hagyományos büntetőeljárás a tényeket ugyan felszínre hozza, viszont a tettünk következményeivel való szembesülés és a megbánás nem feltétlenül kerül előtérbe. A helyreállító igazságszolgáltatás során azonban a szem­besülés, a megbánás a központi fogalom, ennek elérése nélkül nem lehet eredményes a fo­lyamat.[22]

 

A bosszúállás, mint cél megszűnése

 

A sérelmet szenvedő felet az életben gyakorta a bosszúállás hajtja: mindenáron megtorolni az őt ért sérelmet. A megtorlás azonban nem állítja helyre a sérelmeket, általánosságban kijelenthető, hogy a bosszú legtöbbször újabb bosszút szül.

A helyreállító igazságszolgáltatás ezzel ellentétben valóban a problémára igyekszik reagálni és annak megoldását tartja szem előtt. Ez pedig mindkét fél számára előnyösebb megoldás, főleg annak tükrében, hogy bár a büntető igazságszolgáltatás során általában a sértetti traumáról beszélnek, de az elkövető tette is gyakran egy korábbi traumára adott válasz.[23] A büntetés ilyenkor nem oldja meg a problémákat, csupán mélyíti a már amúgy is meglévőket.

Ez a probléma sajnos társadalmi szinten is megjelenik. Kis és Kovács szavaival élve „egyre szaporodnak azok a — sérelmekre adott — túlzó válaszreakciók, melyek képtelenül túlfeszítik a társadalmi elfogadhatósági, érthetőségi kereteket: gondoljunk csak a társaikat sértődöttség okán kínzó gyerekekre vagy a közösségükbe nem integrálódott, sérült énképű fiatalokra, akik ámokfutással, mások életére törve torolják meg sérelmeiket, élik át egy röpke pillanat erejéig hatalmukat.”[24] Az ilyen típusú konfliktushelyzetekben a megtorló jellegű szankcionálás csak növeli a dühöt és a kirekesztettség érzetét, amely hosszú távon egy olyan mély konfliktushelyzetté alakulhat, amelynek az eredetéig nem lehet visszaenni, és amely feloldása kilátástalanná válik.

 

Múlt helyett a jövő

 

 

A hagyományos igazságszolgáltatás elsődlegesen a múltra koncentrál: megismerni azt a múltbéli esetet, ahol a jogalkalmazó nem volt jelen. A jogszabály pedig a tények feltárásához segítséget nyújt azáltal, hogy a Btk. meghatározza azokat az emberi magatartásoknak az általános jellemzőit, amelyek ellen a büntetőjogi védelem indokolt.[25] A büntetés céljai között ugyan szerepel, hogy az elkövető a jövőben ne kövessen el újabb bűncselekményt, ugyanakkor a büntetés kiszabása a múltra tekintettel történik, abban a reményben, hogy az elkövetőt a büntetés a jövőben visszatartja újabb bűncselekmények elkövetésétől.

A helyreállítás felismeri, hogy a cél a kapcsolatok restaurálása, és nem egyszerűen a bűnösség kimondása.[26] Ugyan foglalkozik a múlttal, de mélyebben, a felek közötti konfliktus alapjait próbálja kideríteni és erre szeretne reagálni. Nem a tényekre koncentrál, hanem az okokra, az eljárás alapelve a konfliktusban részt vevők kölcsönös elismerése, valamint a konfliktusok önálló megoldásának képessége[27] A fő kérdés nem a „mi történt”, hanem, hogy „minek kellett volna történnie”?[28] Úgy tekint a bűncselekményre, mint amely lehetőséget teremt arra, hogy a közösség tag­jainak segítségével oldódjanak meg a konfliktusok, és közösen dolgozzák ki a megegyezés formáit.[29] Ez a szemlélet nagyban segítséget nyújthat az eredményes problémamegoldásban.

 

Fájdalommal járó szankciók mellőzése

 

Mint ahogy azt már említettem, a hagyományos igazságszolgáltatás célja valamiféle fájdalom okozása, amely a jövőben elrettenti az elkövetőt a további bűncselekmények elkövetésétől. Ugyanakkor a resztoratív igazságszolgáltatás képviselői azon az állásponton helyezkednek el, hogy a büntetés önmagában nem képes a korábbi viselkedést megváltoztatni (esetenként a fájdalom miatti bosszúvágy akár még újabb bűncselekmények elkövetésére is motiválhat), és nemcsak az elkövetőre, hanem a közösségi harmóniára is rossz hatással van. [30]

A resztoratív igazságszolgáltatás ezzel szemben nem a fájdalomra épít, hanem a megbékélésre és a nyugalom létrejöttére törekszik, ennek az egyik legfontosabb mozzanata a helyreállítás. E mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az elkövető szintén része a döntéshozatali folyamatának, ami a hozzáállásán is javíthat.[31]

E tekintetben megjegyzendő, hogy ennek az erénynek a megítélése ambivalensebb, mint az előzőekben felsoroltaké. Ennek két komolyabb oka van. Az egyik, hogy éppen a fájdalomra épülő büntetőjog az, ami a preventív célokat elősegíti. Ha az elkövető megúszhatja súlyos következmények nélkül a bűncselekmény a bűncselekményt, az rossz üzenetet hordoz számára is. A gyakorlatban resztoratív igazságszolgáltatással foglalkozók ugyanakkor nem osztják ezt a nézetet. Álláspontjuk szerint egy resztoratív eljárás során nagyon sokszor „mélyebbre hatóan érvényesül a személy megrázkódtatása, mintha pusztán csak a társadalom szigora lépne fel vele szemben.”[32] Ugyanis egy ilyen eljárás sokkal mélyebben belemegy az ügy részleteire, az elkövető motivációjába és a bűncselekménnyel okozott sérelembe, mint egy hagyományos büntetőeljárás (ahol általában meg is tagadhatja a vallomástételt az elkövető). Ez pedig sokkal jobban elősegíti a megbánást és a prevenciót.

 

Sértetti igények előtérbe kerülése

 

A fájdalom okozásának ki nem mondott célja a megtorlás és a bosszúállás. Ezzel kapcsolatban gyakran elhangzó érv, hogy ez a bosszúállás a sértettek érdeke. Valójában azonban ez sokkal inkább a hangos közvélemény (ami rendszerint nem is a többség, csak egy aktív kisebbség) igénye, nem pedig a társadalomé általában és főleg nem a sértetté. Gönczöl Katalin szerint az állampolgárok többsége előnybe részesíti a joghátrány csökkentését a bebörtönzéssel szemben.[33]

A múlt század büntetőeljárásaira jellemző volt (különösen a szocialista országokban), hogy a bűncselekményt az állam, illetőleg jogrend elleni sérelemként tekintették, a sértettet pedig elsősorban bizonyítéknak tekintették, amely nemhogy segítette volna számára a bűncselekmény feldolgozását, de gyakran fokozta a traumát. A 19. században már igyekeztek nemzetközi szinten is változtatni ezen a tendencián. Az áldozatok büntetőeljárásbeli helyzetéről szóló kerethatározat is leírja, hogy „Fontos, hogy az áldozat szükségleteit integrált és struktúrált keretek között figyelembe vegyék és kezeljék, ennélfogva a részrehajló és inkoherens megoldásokat, amik másodlagos viktimizációhoz vezetnek, elkerüljék[34]”.

Az áldozat célja csak a legritkább esetben az, hogy az elkövetőt megbüntessék, a saját sérelmeinek helyreállítása sokkal fontosabb. A hagyományos büntetőeljárásban azonban erre sokszor nem kerül sor. Noha a bíróságnak joga van elbírálni a sértettek polgári jogi igényeit, vagy akár állami kártérítésre is sor kerülhet, mindkettőnek megvannak a maga negatívumai. A másod- és harmadlagos viktimizációs következményekre ugyanis egyik sem reagál megfelelően, ráadásul pszichológiai vizsgálatok támasztják alá, hogy a bíróság által kiszabott, kényszerrel befizetett vagy végrehajtott jóvátétel lényegesen kisebb mértékben segít a konfliktushelyzetek feloldásában, mint egy önkéntes teljesítés[35], még akkor is, ha utóbbi nem teljes jóvátétel.

A resztoratív igazságszolgáltatás azonban megoldja ezeket a problémákat. Ezek az eljárások ugyanis – bár céljuk ugyanúgy a kompenzáció – a bűncselekménnyel előállt sérelem jóvátételére vállalkoznak, így nem pusztán funkcióként, hanem egyfajta felelősségvállalási formaként jelennek meg.[36] Ráadásul ebben az esetben a sértett az általa elszenvedett nem vagyoni, illetve érzelmi károk miatt is jóvátételhez juthat. Ez azért lényeges, mert ezeket egy polgári per keretein belül is nagyon nehéz bebizonyítani és végigvinni.

Visszatérve a viktimizáció következményeihez, ezek egy része (pl. a jövőbeni áldozattá válástól való félelem, az állandó bizonytalanság, hogy miért éppen ő lett az áldozat) anyagi úton nem is megoldható, hanem elsősorban párbeszéd útján kezelhető. A helyreállító igazságszolgáltatás keretében a sértett hallhatja az elkövető bocsánatkérését, a magyarázatát és kialakulhat benne a gondolat, hogy az elkövető sem egy szörnyeteg, hanem egy ember, saját problémákkal, élettel és nehézségekkel. Olyan kérdésekre kaphat ezáltal választ – miért történt meg az, ami megtörtént, és mi történt azóta[37] – amelyeket egy nyomozó hatóság nem tesz fel, mert bizonyítási szempontból nem releváns.  Ennek jelentősége abban is rejlik, hogy – amint azt pszichológiai kutatások is alátámasztják – a sértetti megbocsátást nagyban befolyásolja, hogy a sértett fél milyen mértékben képes a sértő fél iránti empátiát, együttérzést átérezni.[38]

Ebből és az elkövető számára kedvező jogkövetkezményből következik az a szituáció, amit a szakirodalom win-win szituációnak nevez[39], vagyis, hogy az eljárás végén mind az elkövető, mind az áldozat pozitívan értékeli az eljárást, és elégedett a végkifejlettel. Ez bírósági ítéleteknél, ahol az eljárásnak rendszerint van egy győztese és egy vesztese, szinte sosem valósul meg (büntetőügyekben ez a win-lost szituáció nem annyira egyértelmű, mint a polgári eljárások során, de ezekben az esetekben is ritka, hogy mind az elkövető, mind az áldozat elégedett lenne a meghozott ítélettel).

Az elégedettséget konkrét adatok is alátámasztják. Amerikai felmérések alapján a mediációval szembeni elégedettség lényegesen nagyobb, mint a hagyományos igazságszolgáltatással szemben rendszerint a résztvevők több mint 80%-a magára nézve méltányosnak tartja az eljárást.[40] Ennek legfontosabb okai a mediárookról kialakult pozitív vélemény, a tisztességes eljárás és a megállapodás, valamint az elkövetővel való találkozás lehetősége.[41]

 

Egyéni megoldások

 

A hagyományos büntetőeljárás kritikusai szerint az eljárás irracionális, antidemokratikus, a formális egyenlőségelméleten alapuló jogállamiság és eljárási garanciarendszer nem veszi figyelembe a társadalmi egyenlőtlenségeket.[42] Herke Csongor a mediáció előnyének tekinti, hogy „egy rugalmas, széles körű, problémamegoldó, kiegészítő vagy választásos módszer a hagyományos büntetőeljáráshoz képest.” [43] Ez a kijelentés a komplett helyreállító igazságszolgáltatásra kiterjeszthető. A resztoratív technikák révén olyan jóvátételi formák is születhetnek, amikre a bíróságon nincs lehetőség. Elvégre, mikor állna az egy ítéletben, hogy egy olyan esetben, amikor egy férfi elrabol egy nőtől egy táskát, és ezzel egyidejűleg könnyű testi sértést okoz neki, az lenne a bíróság ítélete, hogy javítsa meg a férfi a nő házát, amelynek homlokzatáról omlik a vakolat?[44] Vagy egy közlekedési bűncselekményben a bíróság ítélete mikor volt az, hogy az elkövető szállítsa a munkahelyére és vissza a sértettet, amíg az fel nem épül? A resztoratív igazságszolgáltatás azonban jóval rugalmasabb, mint egy bírósági ítélet, a jóvátétel bármilyen formája lehetséges, nincsenek a felek jogalkotó által meghatározott keretek közé szorítva, így a jóvátétel is hatékonyabb és ritkábban merül fel, hogy az elkövető nem képes a jóvátételre.

Az egyéniesítés egy másik erénye, hogy igazságosabb helyzeteket hoz létre, mint a hagyományos büntetés-kiszabás. Gönczöl Katalin szerint problémát jelent, hogy a tettarányos büntetés nem azonos mértékben sújtja a különböző elítélteket[45], hiszen akár egy szabadságvesztés büntetés, akár egy pénzbüntetés az egyén életkorából, vagyoni helyzetéből, egészségügyi állapotából, meg általában a jelleméből adódóan különböző mértékben érinti a személyeket. A jogalkotó és a jogalkalmazó persze próbálja ezeket a különbségeket kompenzálni, de az a fajta differenciálás, amit a helyreállító igazságszolgáltatás lehetővé tesz, sosem fog megvalósulni.

E tekintetben ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás európai terjedésével ezek az egyéni megoldások mintha csökkentek volna. Egy 2003-as finn felmérésben a vizsgált esetekben minden alkalommal anyagi jóvátételre került sor[46], és a magyarországi mediációk többségében is ez a jóvátételi mód a leggyakoribb. Ez azért is probléma, mert felelősségvállalás és reszocializáció szempontjából egy munkával járó kompenzáció hatásai sokkal pozitívabbak[47], így viszont inkább a gyorsaságon lesz a hangsúly. De ettől még az egyéni megoldások lehetősége sokkal nagyobb mértékben adott, mint a retributív igazságszolgáltatás során.

 

Praktikus előnyök

 

Szekeres Diána szerint a mediáció, mint a resztoratív technikák egyik legegyszerűbb és leggyakrabban alkalmazott módszere mind temporális, mind materiális előnyökkel jár. [48] Előbbi az eljárás idejében jelenik meg, ugyanis a közvetítői eljárásoknak rendszerint néhány hónapban meghatározott lefolyási határideje van, amely szinte minden esetben alacsonyabb, mint a bírósági eljárásoké. A materiális előnyök pedig leginkább az eljárási költségekben jelennek meg, amely kedvezőbb, mint egy bíróági eljárás, ezenkívül a jogi képviselői díjak megszűnésével vagy csökkentésével jár. A kedvezőbb költségek pedig nem csak az egyszeri eljárás költségei keresendők. Számos kutatás igazolta, hogy a legtöbb konferencia, illetőleg körmodellt alkalmazó project összességében lényegesen alacsonyabb költséggel járt volna, mint a hagyományos igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási rendszer alkalmazása, különösen, ha a visszaesési adatokat is figyelemmel vesszük.

 

Igazságszolgáltatás tehermentesítése

 

Elsődleges szempontnak nem tekinthető, de mégis nagyon nagy jelentőségű, hogy a kisebb súlyú bűncselekményeknél az ügyészség és a bíróság ügyterhe is jelentős mértékbe csökken. Ez utóbbi nem csupán a büntetőügyeket, hanem a polgári kártérítési perek számát is jelentős mértékben csökkenti. Ugyanakkor az ügy mégsem kerül ki az igazságszolgáltatás keretei közül, nem válik önkényessé, hiszen az eljárás hitelesítése továbbra is az igazságszolgáltatási szervek feladata.[49]Ez a fajta ésszerű kompromisszum pedig egyértelműen a hatóságok érdekét szolgálja.

 

 

Ellenérvek a resztoratív igazságszolgáltatással szemben:

 

A fogalmi elhelyezés problémái

 

Mint ahogy már korábban említettem, resztoratív igazságszolgáltatás fogalma nem egyértelmű, számos koncepció alakult ki arról, hogy mi is a helyreállító igazságszolgáltatás lényege. És ezek az eltérő koncepciók nemcsak a jogelméletben, hanem a gyakorlatban is megjelennek (elég csak megnézni az amerikai eljárási formák és az európai resztoratív intézmények közötti eltéréseket).

Susan Sharpe szerint nem véletlen, hogy ennyi különböző definíció és értelmezés alakult ki, ugyanis a resztoratív mozgalom karizmatikus képviselői nem hajlandóak definíciókkal körülhatárolni ezt az állandóan bővülő jelenséget, hiszen ezzel gyakorlatilag kizárják az újításokat és a helyi szükségeltekkel szembeni érzékenységet.[50] Ez a sajátosan rugalmas értelmezés ugyanakkor a jogbiztonság rovására is mehet, főleg a büntetőjogban, ahol a zárt és precíz dogmatika és logikus, tiszta fogalomrendszer nélkülözhetetlen kritérium.

Fenti problémakör másik következménye lehet a helyreállító igazságszolgáltatás nem megfelelő értelmezése. Schweighardt Zsanett ezzel kapcsolatban 3 lehetséges kockázati tényezőt fel:

• Eltérés a lényegtől, az eredetitől eltérő érdekében történő alkalmazás,
• marginalizálódás (csak bagatel ügyekben használják),
• túl individualizált alkalmazás, társadalmi problémák figyelmen kívül hagyása, állandósítása[51]

Ha ezek a problémák megjelennek, akkor a helyreállító igazságszolgáltatás nem az alapvető céljait, hanem más, formális célokat fog megvalósítani. Így ez a nem kellőképpen precíz dogmatika a hatékony működésének rovására mehet.

 

Az önkéntesség dilemmája

 

A resztoratív igazságszolgáltatás a jellegéből adódóan egy önkéntes eljárás, amely a felek egybehangzó akaratán alapul. Ez azonban számos dilemmát felvet. Az egyik ilyen kérdés: önkéntesnek tekinthető-e az elkövető részvétele, ha a súlyosabb büntetések elkerülése céljából egyezik bele az eljárásba?[52] Formálisan ugyan igen, hiszen a beleegyezését kétségkívül megadja, de a gyakorlatban egy olyan körülmény befolyásolja az elkövetőt, amely nélkül könnyen lehet, hogy másfajta döntésre jutott volna. Tehát miközben a resztoratív igazságszolgáltatás voltaképpen az emberi jogok érvényesülésére törekszik, e tekintetben egy eléggé hangsúlyos emberi jogot, konkrétan az ember önrendelkezési jogát korlátozza, még ha csak kis részben is.

Az önkéntesség dilemmájának a gyakorlati jelentősége azonban még ennél is nagyobb. Hiszen ha az elkövető azt a döntést hozza, hogy nem vesz részt az eljárásban, akkor a resztoratív technikák már alkalmazhatatlanná válnak. Ugyanez a helyzet akkor, ha a sértett az, aki úgy dönt, hogy ebben nem akar részt venni.

Természetesen az nem lehet megoldás, hogy az alapjogok korlátozására kerüljön sor a resztoratív igazságszolgáltatás előtérbe kerülése céljából. Ahogy Kerezsi Klára mondja, a hagyományos igazságszolgáltatás 200 éves garanciarendszere olyan érték, amilyet semmilyen cél érdekében nem szabad eliminálni.[53] Ezesetben pedig a hagyományos büntetőjognak óhatatlanul is előtérbe kell, hogy kerüljön, különben a bűncselekmény következmények nélkül marad. Fentiekből következően a resztoratív igazságszolgáltatás sosem lesz képes arra, hogy teljes körűen a hagyományos büntető igazságszolgáltatás helyébe lépjen, hiszen azokban az esetekkel is foglalkozni kell, amikor a helyreállító igazságszolgáltatás nem alkalmazható[54].

 

A hagyományos büntetőeljárás céljai és létjogosultsága

 

Fentiekhez kapcsolódik, hogy a hagyományos büntetési célok jóval kiterjedtebbek, mint a resztoratív igazságszolgáltatásé. Az Ultima Ratio elvéből következően a büntetőjog csak azokba a jogviszonyokba szólhat bele, amiket más jogágak szankciórendszerei már nem képesek szabályozni. Viszont éppen ebből adódóan szükséges hogy a büntetőjog hátrányt okozzon az elkövetőknek, mivel csak így tudja ellátni az eredeti funkcióját.[55] A büntetésekre azért is szükség van, mert csak így lehet helyreállítani a társadalmi jogrendet. Alan Peyrefitte, volt francia igazságügyi miniszter szavaival élve, „Büntetésre tehát szükség van, mert az a társadalom, amely már nem hisz a büntetések jelentőségében, a szabadság értékében sem hisz”.[56]

Tartalmilag hasonló, de kissé más aspektusból megközelített gondolatmenet a generálprevenció szemszöge. A büntetések célja ugyanis nem csak az, hogy az elkövető, hanem, hogy más se kövessen el bűncselekményt. Annak ugyanis, hogy önmagában a helyreállítással elkerülhető a büntetőjogi hátrány előidézése, nincs elrettentő hatása a szélesebb értelemben vett társadalom felé, ez a fajta üzenet nem segíti elő a bűnözés csökkentését, sőt, a törvények erejébe vetett hitet is gyengítheti. Ahogy Szabó András is fogalmazott: „Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a büntetés kiszabás alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést érdemel”[57] A resztoratív szemlélet ezt az elvet – még ha nem is rossz szándékkal – de kétségkívül relativizálja.

 

Az érzelmek láthatatlansága

 

Arról már eset szó, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás alapja a felelősség felvállalása és a megbánás. Ugyanakkor ez az, amiről teljes körűen sosem lehet megbizonyosodni. Számtalan esetben merül fel ugyanis a kérdés, hogy lehet-e hinni a megbánásnak. Igaz-e a bűnbocsánat kívánása, valóban szégyent érez-e az elkövető a helyreállító igazságszolgáltatás különféle eljárásaiban, és így tovább.[58] Különösen releváns ez a kérdés, ha a hagyományos igazságszolgáltatás és a resztoratív igazságszolgáltatás egyszerre van jelen a jogrendszerben, ugyanis itt meg nehéz megkülönböztetni a szívből jövő és a büntetéstől való félelem miatt jelen lévő „felelősségvállalást”. A képet viszont árnyalja, hogy a prevenciós és a sértetti szempontok utóbbi esetben is érvényesülnek, így az eljárás céljai részben ezesetben is megvalósulnak. E dilemma tekintetében sincs egyetértés a szakmán belül. Néhányan arra az álláspontra helyezkednek, hogy a helyreállító eredmény az eljárástól függetlenül elegendő a helyreállító igazságszolgáltatás megvalósulásához, míg mások úgy gondolják, hogy a megfelelő eljárás nélkül nem lehetséges a megfelelő kimenet elérése sem.[59]

Ritkábban előforduló, de létező jelenség, hogy a terhelt – különösen társadalmi egyenlőtlenség vagy a nem megfelelő tájékoztatás miatt – olyan bűncselekményt is beismer, amit nem is követett el[60], mondván, egyszerűbb így lezárni az ügyet, vagy fél, hogyha a sértetti oldal „bebizonyítja” a bűncselekmény elkövetését, az még súlyosabb következménnyel fog járni. Ezek az esetek szinte kiszűrhetetlenek, hiszen az igazság csupán a részt vevők tudatában jelenik meg. Így legfeljebb a resztoratív eljárások következményeinek kellő differenciálásával előzhetőek meg.

 

Az áldozatsegítés más módszerei

 

Az tény, hogy a hagyományos igazságszolgáltatás középpontjában nem az áldozat áll, de ez még nem jelenti azt, hogy alkalmatlan az áldozati károk kompenzálására, főleg annak tükrében, hogy az önkéntes jóvátétel igen jelentős enyhítő körülménynek számít a bíró gyakorlatban, akkor is, ha történetesen ehhez semmilyen resztoratív eljárás nem társul.

Nem teljes körű az egyetértés a tekintetben sem, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás gyorsabb eredménnyel zárul-e áldozati jóvátétel szempontjából, mint a hagyományos büntetőeljárás. A mediáció során törekednek az eljárás gyors lefolytatására, azonban más, a közösség részvételét is célzó eljárási formák alkalmazása akár egy büntetőeljárás időtartalmát is meghaladhatja (főleg, mert vannak olyan bírósági eljárási formák is, amelyek során az ügy gyors lezárását tekintik fő szempontnak). Így viszont a resztoratív technikák akár céljuk ellenére késleltethetik is a sértetti kompenzációt.

 

Következetlen következmények

 

Már a resztoratív igazságszolgáltatás kezdeti kritikái között is megjelent, hogy fontos alapelvek sérülhetnek, köztük az egyenlőség és az arányosság elve is.[61] Ahogy azt korábban említettem, óriási előnye a helyreállító igazságszolgáltatásnak, hogy nem csak az anyagilag mérhető károkra, hanem a nem vagyoni eredetű sérelmekre is talál megoldást. Ugyanakkor ez az előny könnyen visszájára is fordulhat, éppen abból adódóan, hogy ezek mértékét nehéz meghatározni. Hiszen lehetséges, hogy nagyjából hasonló sérelmet elszenvedő személyek egészen különböző összegben vagy módon kérnek jóvátételt, így hasonló sérelmek okozásának egymástól teljesen eltérő jogkövetkezményei lehetnek. Ez pedig gyengíti mind a tettarányosságra is épülő büntető igazságszolgáltatás alapelveit, mind az emberek igazságérzetébe vetett hitét.

Ehhez kapcsolódó másik probléma, hogy, ha nem is rendszeresen, de előfordulhat, hogy a sértettek a bizonytalan helyzetet kihasználva káron szerzéssel próbálkoznak, vagyis az eljárás során az elszenvedett sérelemnél lényegesen nagyobb kompenzációt próbálnak szerezni. Mindezt azzal, hogyha az elkövető nem teljesíti a követeléseit, akkor majd a bíróságon érvényesíti őket.[62] Minthogy a felek megállapodásába külső szerv nem szólhat bele, ezért ezekben az esetekben a jogalkalmazó nem tud mit tenni. Ha pedig emiatt hiúsul meg az eljárás, az lehet, hogy épp az elkövető számára fog negatív következményekkel járni.

 

Elnyomás lehetősége, társadalmi különbségek fokozása

 

Elsősorban a mediáció kapcsán jelenik meg ez a kritika. Noha a jóvátétel módszerei széleskörűek, a kialakult gyakorlat azért azt mutatja, hogy elsősorban az anyagi jellegű jóvátétel a jellemző. Ebből kifolyólag pedig sokan azzal érvelnek, hogy a közvetítői eljárás tulajdonképpen nem egyéb, mint egy alternatíva arra, hogy a tehetős személyek pénzzel a törvények fölé kerüljenek. A mellett, hogy magam részéről nem osztom ezt a nézetet (ezeket a technikákat a jogalkotó jóval szigorúbb keretek között szabályozza annál, hogy ezt visszaélésszerűen lehessen alkalmazni), azt el kell ismerni, hogy a mediátor semlegessége és közvetítői szerepe közel sem jelent olyan mértékű kontrollt az igazság és a részt vevők felett, mint a bírói tevékenység. Az eljárásbeli és a dologi szabályozás hiánya miatt a mediációban torzul az államilag fizetett döntéshozók (mediátorok) megítélése, illetve hatalma, ezért felnagyíthatja az erőviszonyok egyenlőtlenségeit, és utat nyithat az erősebb fél általi erőszak és manipuláció előtt. [63] Ez különösképpen családon belüli, főleg erőszakos konfliktusok esetén felmerülő probléma, ahol az alternatív megoldások nem megfelelő alkalmazása – a jogalkotó akaratán kívül – egy elnyomó státusz fenntartását segíthetik elő. Fentiek miatt Bárd Petra nem is javasolja a resztoratív eljárás alkalmazását, ha a felek között egyenlőtlenség van.[64]

 

A közvélemény

 

A resztoratív igazságszolgáltatás alkalmazása a téren is egyre nehezebb, hogy a közösség fogalma egyre inkább átértékelődik, a közösségi integráció kevésbé van jelen a társadalomban, az egyéni autonómia és adatvédelem szerepe viszont egyre erősebb.[65] Ezzel párhuzamosan viszont – az információs társadalom kialakulása révén – egy új álláspontot kifejező tömeg jelenik meg. Ez a közvélemény, amelynek tagjai a bűncselekménnyel ugyan nem érintettek, de a rendelkezésre álló információból kialakítják a maguk értékítéletét.

A korábbi állítás, mely szerint minél elégedettebb valaki a büntetőeljárás következményeivel, annál inkább válik jogszabály-követővé, nem csak a sértett, hanem a közvélemény szempontjából is vizsgálható. E tekintetben ugyanakkor úgy tűnik, a közvélemény mást vár el a büntetőeljárástól, mint a sértett. Kerezsi Klára korábbi felmérései szerint a lakosság jelentős része enyhének tartja a magyar büntető jogi gyakorlatot[66], és ha az ember megfigyeli a közösségi médiát, és a bűnügyi hírekről alkotott véleményt, egyértelmű, hogy a társadalmi elvárás a szigorú büntetőpolitika érvényesítése, ebben látják a prevenció érvényesülését.

Noha vannak olyan kutatások, amelyek vitatják, hogy a társadalom ennyire „bosszúszomjas” lenne, de a tény ettől még tény marad: a mai világban sok helyen – köztük Magyarországon is – előállt egyfajta társadalmi rendetlenség, amelyben egyre nyilvánvalóbbá válik az állam gyengesége a sza­bályok betartatására, így a jog és a szabályok tiszteletének hiánya áthatja a mindennapokat. Ez konfliktushelyzeteket alakít ki az egyes társadalmi, életkori, szomszédsági és foglal­kozási csoportok között, amire (vagy aminek ürügyén) az önjelölt rendcsinálók csoportja is gyorsan megszerveződik.[67]Amennyiben a lakosság ellenérzéssel van a resztoratív igazságszolgáltatással kapcsolatban, akkor széleskörű alkalmazásának akár jogkövetés szempontjából is lehetnek káros következményei.

Ehhez persze rögtön hozzá kell tenni, hogy a közvélemény kiszolgálása sosem lehet a büntetés célja, és ennek súlyos társadalmi következményei lennének: Ahogy John Braithwaite fogalmaz: „ez csak a bosszúvágyat erősíti. Ígérj szigorúbb börtönbüntetéseket, és felháborodást váltasz ki, hogy az ördögöket nem akasztják fel. Akaszd fel őket, és megkapod a politikai kritikát, hogy nem lógnak elegen. Akaszd fel őket mind, és azért ítélnek majd el politikailag, mert nem olajban főnek, és nincsenek felnégyelve”[68]

Ugyanakkor az sem szerencsés, ha a közvélemény elégedetlensége szül további konfliktusokat. A közvélemény formázása és a resztoratív módszer elfogadtatása tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, viszont sajnos be kell látni, hogy ahogy egy jogi rendszerváltás is lényegesen gyorsabb folyamat egy társadalmi rendszerváltásnál, úgy egy jogi reformot is sokkal gyorsabban lehet végigvinni, mint egy új módszer elfogadtatását a társadalommal.

 

Alkalmazhatóság hiánya egyes bűncselekményeknél

 

A resztoratív igazságszolgáltatás alapja, hogy az elkövető a sértett és a közössége ellen elkövetett jogkövetkezményt helyreállítja. De mi van abban az esetben, ha az adott cselekménynek nincs sértettje és közösségi sérelem sem áll fenn?

Az egyik kategóriája ezeknek a bűncselekményeknek azok a tényállások, ahol a sértett fogalma nehezen értelmezhető. A legtöbb gazdasági bűncselekmény (pl. adócsalás, pénzmosás) sértettje közvetlenül az állam, nem lehet konkrét személyt megnevezni, de hasonló szituáció áll fenn a környezeti bűncselekmények esetén (itt még kivitelezhető lenne a közösségi jóvátétel, ha viszonylag szűk körben valósul meg, de globális környezetszennyezés esetén nem).  Fenti anomália a korrupciós bűncselekményeknél is felmerül, hiszen ott a hangsúly azon van, hogy minden érintett jól jár a bűncselekmény elkövetése révén, a cselekmény mégiscsak súlyosan sérti a jogrendet. A másik kategória azoknak a bűncselekményeknek a köre, ahol fogalmi akadálya ugyan nem volna a resztoratív technikák alkalmazásának, gyakorlatban azonban mégsem biztos, hogy célszerű az alkalmazásuk, különösen nem a hagyományos büntető igazságszolgáltatás helyett. Noha vannak olyan kutatók, akik – Tóth Mihály szavaival élve – a „sértettel való kiegyezés lehetőségét büntetési tételtől és bűncselekménytípustól függetlenül valamennyi szóba jöhető bűncselekményre kiterjesztenék, a szabadságvesztést kivételes büntetésként, skandináv mintára generálisan félszabad intézményekben hajtatnák végre”[69], az általános felfogás szerint a kiugróan súlyos bűncselekményeknél (állam elleni bűncselekmények, tipikusan szervezett bűnözés keretein belül elkövetett bűncselekmények, emberölések) ez a módszer egész egyszerűen nem vezethet eredményre.

 

Konklúzió

 

Fentiek alapján látszik, hogy a resztoratív igazságszolgáltatásnak számos erénye van a hagyományos büntetőeljárás alkalmazásával szemben, ezzel párhuzamosan ugyanakkor újabb problémák jelennek meg, amelyek esetekben akár meg is haladhatják azt az előnyt, amit helyreállító technikák eredendően nyújtanak. Így a korábbi kijelentés, miszerint a resztoratív igazságszolgáltatás teljes körűen nem képes felváltani a hagyományos igazságszolgáltatást, ebben a kontextusban is megállja a helyét. Egyet lehet érteni Kerezsi Klára véleményével, aki szerint napjainkban inkább az a felfogás érvényesül hogy a helyreállító igazságszolgáltatás megközelítése és eszközrendszere katalizátorként működhet a büntető igazságszolgáltatási rendszerek reformfolyamataiban.[70] Howard Zehr szerint is hiba a resztoratív igazságszolgáltatást egy olyan csodaszernek tekinteni, ami a büntető igazságszolgáltatás helyébe léphet.[71] Tony Marshall is hasonló állásponton van, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy mindezen hibák ellenére, ha a resztoratív igazságszolgáltatás egyes esetekben az áldozatok igényei és az igazságszolgáltatási rendszer javítása szempontjából előnyökkel jár, akkor nincs okunk megkérdőjelezni azt.[72] Ezt a nézetet erősíti Tóth Mihály is, aki szerint nem lehet igazságot tenni a két eljárási típus között, hanem be kell látni, hogy egyes társadalmi csoportok különböző büntetőjogi eszközök révén kezelhetők.[73]

A kérdés már csak az, mely szempontok alapján lehet eldönteni, hogy mikor melyik rendszer lesz a hatékonyabb? Hiszen az elkövetett bűncselekmény, az elkövető társadalmi elhelyezkedése, az elkövető tulajdonságai, a sértett tulajdonságai, és az adott ország társadalmi berendezkedése egyaránt befolyásolhatja ezt a kérdést. Éppen ezért általános válasz nem is adható rá. Az egyes országoknak maguknak kell megtalálnia azt a kört, amikor a resztoratív igazságszolgáltatás hatékonyan alkalmazható, és olyan felkészültséget és támogatást biztosítani a jogalkalmazó szervek részére, hogy ezt egyedileg is hatékonyan tudják megítélni!

 

Felhasznált irodalom:

 

• Barabás A. Tünde: Börtön helyett egyezség? – mediációs és más alternatív szankció Európában. KJK KERSZÖV., jogi és üzleti kiadó Budapest, 2004.
• Bárd Petra: Helyreállító igazságszolgáltatás. In Kerezsi Klára – Borbíró Andrea szerk.: A krimi­nálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2009.
• Böhm, Bernard: Methoden der Mediation III.: Der Einsatz von Fragetechniken in der Mediation. In: AKV Európai Szemle 2017/1.
• Braithwaite, John: Principles of Restorative Justice In: Hirsch, Andrew – Julian V. Roberts – Anthony
• Bottoms – Roach, Kemt – Schiff, Mara: Restorative Justice and Criminal Justice: Competing or Reconcilable Paradigms? Oxford, Hart Publishing, 2003.
• Elonheimo, Henrik : Restorative Justice Theory and the Finnish Mediation Practices. In NSfK’s Research Seminar Proceedings Book “Crime and Crime Control in an Integrating Europe”. 3rd Annual Conference of the European Society of Criminology. 27–30 August 2003, Helsinki. Link az irodalomjegyzékben, letöltés dátuma: 2020.04.30.
• Fathurokhman, Ferry: The necessity of restorative justice on juvenile delinquency in Indonesia, lessons learned from the Raju and AAL cases. In: Procedia Environmental Sciences 17. (2013)
• Ferenczi Andrea : A mediáció narratívái – Problémamegoldók-e a mediáció résztvevői? In: Új Pedagógiai Szemle, 2012 (62. évfolyam), 7-8. szám
• Gönczöl Katalin: Munkanélküliség, bűnözés, büntetőpolitika a fejlett polgári demokráciában. In: Főiskolai Figyelő Plusz, 1994/3.
• Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó KFT, Budapest, 2006.
• Herke Csongor: Mediáció, Helyreállító Igazságszolgáltatás és büntetőpolitika. In: Belügyi Szemle, 2003. (51. évfolyam) 11-12. sz.
• Ivány borbála: Magyarországi kezdeményezések, jó gyakorlatok az iskolai erőszak megelőzésében. In: Új Pedagógiai Szemle 2008 (58. évfolyam) 6. szám.
• Kerezsi Klára (2006): A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. In Tamási Erzsébet szerk.: A helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségei a bűnözés kezelésében. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont, Link: https://docplayer.hu/9052594-Tanulmanyok-dr-kerezsi-klara-a-kozvelemeny-es-a-szakemberek-a-helyreallito-igazsagszolgaltatasrol.html, letöltés dátuma: 2020.04.24.
• Kerezsi Klára: A párbeszéd hatalma, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
• Kerezsi Klára: Konfliktus és helyreállítás. In: Kriminológiai Kölzemények 49., OKRI, 2010
• Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája, Komplex Kiadó, Budapest, 2006.
• Kis Médea – Kovács Judit: A bosszú pszichológiai összetevői. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2010 évf. 2. sz. 129–150. Link: http://real.mtak.hu/58270/1/mental.11.2010.2.3.pdf, letöltés dátuma: 2020.04.24.
• Kiss Anna: A resztoratív igazságszolgáltatás esélyei a XXI. század hajnalán. Link: https://www.okri.hu/images/stories/pdf_files/ka_phdfejezet.pdf, letöltés dátuma: 2019.03.14.
• Kiss Anna: A sértett szerepe a büntetőeljárásban, OKRI, Budapest, 2018.
• Kovács Éva: Mediáció büntetőügyekben. In: Ügyvédek lapja 2009 (4. évfolyam), 4. szám
• Marshall, Tony: Restorative Justice: An Overview. London, Home Office Research Development and Statistics Directorate, 1999.
• Menkel-Meadow, Carrie: Restorative Justice: What Is It and Does It Work? In: The Annual Review of Law and Social Science, 2007
• Nagy Ferenc: A jóvátétel, mint a konfliktusfeloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. In: Jogtudományi Közlöny, 1993. (48. évfolyam), 3. szám.
• Papp Gábor – Kovács Judit – Pántya József – Kiss Nóra: Mikor vezet megbocsátáshoz a jóvátétel? Magyar pszichológiai szemle, 2013. (68. köt.) 2. sz.
• Raduly Zsuzsanna: Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétől? In: Jogtudományi Közlöny, 2013. (68. évfolyam) 7-8. sz.
• Safferling Christoph: Die Rolle des Opfers im Strafverfahren – Paradigmenwechsel im nationalen und internationalen Recht? In: Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft; 2010 Apr.
• Sharpe, Susan: How Large Should the Restorative Justice tent be? In: In, Howard Zehr and Barb Toews, eds., Critical Issues in Restorative Justice. Monsey, New York and Cullompton, Devon, UK: Criminal Justice Press and Willan Publishing.
• Schweighardt Zsanett: Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatás elméletével összefüggésben. In: Magyar Jog, 2009. (56. évfolyam) 6. sz.
• Szekeres Diána: A mediáció, mint lehetséges alternatív vitamegoldási irány, 1. rész. In: Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2015/2.
• Szőnyi Lídia: Megtorlás vagy jóvátétel? In: Képmás, 2016. 5. sz.
• Tóth Mihály: Hol az igazság mostanában? In: Hack Péter – Horváth Georgina –Király Eszter (szerk.): Kodifikációs kölcsönhatások –Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016.
• Umbreit, Mark S. – Vos, Bety – Coates, Robert B – Lightfoot Elisabeth: Restorative Justice in The Twentyfirst Century: A social movement full of opportunities and pitfalls. Marquette law review, 2005
• Zehr, Howard – Gohar, Ali: The little book of restorative justice. Published by Good Books, Intercourse, Pennsylvania, USA, 2003.

[1] Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája, Komplex Kiadó, Budapest, 2006, 75. o.

[2] Kerezsi Klára: A párbeszéd hatalma, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018, 51. o.

[3] Nagy Ferenc: A jóvátétel, mint a konfliktusfeloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. In: Jogtudományi Közlöny, 1993. (48. évfolyam), 3. szám, 89. o.

[4] Ivány borbála: Magyarországi kezdeményezések, jó gyakorlatok az iskolai erőszak megelőzésében. In: Új Pedagógiai Szemle 2008 (58. évfolyam) 6. szám, 207. o.

[5] Dr. Schweighardt Zsanett: Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatás elméletével összefüggésben. In: Magyar Jog, 2009. (56. évfolyam) 6. sz. 365. o.

[6] Schweighardt, 2009, 365. o.

[7] Marshall, Tony: Restorative Justice: An Overview. London, Home Office Research Development and Statistics Directorate, 1999. 5. o.

[8] Zehr, Howard – Gohar, Ali: The little book of restorative justice. Published by Good Books, Intercourse, Pennsylvania, USA, 2003, 40. o.

[9] Schweighardt 2009: 365. o.

[10] Menkel-Meadow, Carrie: Restorative Justice: What Is It and Does It Work? In:  The Annual Review of Law and Social Science, 2007, 162. o.

[11] Zehr – Gohar, 2003, 19. o.

[12] Marshall, 1999, 8. o.

[13] Fathurokhman, Ferry: The necessity of restorative justice on juvenile delinquency in Indonesia, lessons learned from the Raju and AAL cases. In: Procedia Environmental Sciences 17. ( 2013 ) 973. o.

[14]Kerezsi Klára: Konfliktus és helyreállítás. In: Kriminológiai Kölzemények 49., OKRI, 2010, 18. o.

[15] Zehr-Gohar, 2003, 16. o.

[16] Bárd Petra: Helyreállító igazságszolgáltatás. In Kerezsi Klára – Borbíró Andrea szerk.: A krimi­nálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2009, 200. o.

[17] Dr. Kiss Anna: A sértett szerepe a büntetőeljárásban, OKRI, Budapest, 2018, 79. o.

[18] Szőnyi Lídia: Megtorlás vagy jóvátétel? In: Képmás, 2016. 5. sz. 48. old.

[19] Braithwaite, John: Principles of Restorative Justice, 10. o. In: Hirsch, Andrew – Julian V. Roberts – Anthony

Bottoms – Kent Roach – Mara Schiff: Restorative Justice and Criminal Justice: Competing or Reconcilable

Paradigms? Oxford, Hart Publishing, 2003.

[20] Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó KFT, Budapest, 2006. 167. o.

[21] Szőnyi, 2016. 48. o.

[22] Kerezsi, 2018, 46. o.

[23] Zehr-Gohar, 2003, 30. o.

[24] Kis Médea – Kovács Judit: A bosszú pszichológiai összetevői. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2010. 11. évf. 2. sz. 129–150. Link: http://real.mtak.hu/58270/1/mental.11.2010.2.3.pdf, letöltés dátuma: 2020.04.24.

[25] Kiss, 2018, 78. o.

[26] Kerezsi, 2018, 79. o.

[27] Böhm, Bernhard: Methoden der Mediation III.: Der Einsatz von Fragetechniken in der Mediation. In: AKV Európai Szemle 2017/1. 112. o.

[28] Kiss, 2018, 79. o.

[29] Kerezsi, 2018, 87. o.

[30] Kiss, 2018, 80. o.

[31] Elonheimo, Henrik: Restorative Justice Theory and the Finnish Mediation Practices. In NSfK’s Research Seminar Proceedings Book “Crime and Crime Control in an Integrating Europe”. 3rd Annual Conference of the European Society of Criminology. 27–30 August 2003, Helsinki. 4. o. Link az irodalomjegyzékben, letöltés dátuma: 2020.04.30.

[32] Dr. Kovács Éva: Mediáció büntetőügyekben. In: Ügyvédek lapja 2009 (4. évfolyam), 4. szám, 10. oldal.

[33] Gönczöl Katalin: Munkanélküliség, bűnözés, büntetőpolitika a fejlett polgári demokráciában. In: Főiskolai Figyelő Plusz, 1994/3., 199. o.

[34] Safferling, Christoph:: Die Rolle des Opfers im Strafverfahren – Paradigmenwechsel im nationalen und internationalen Recht? In: Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft; 2010 Apr. 91. o.

[35] Papp Gábor – Kovács Judit – Pántya József – Kiss Nóra: Mikor vezet megbocsátáshoz a jóvátétel? Magyar pszichológiai szemle, 2013. (68. köt.) 2. sz. 281. old.

[36] Raduly Zsuzsanna: Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétől? In: Jogtudományi Közlöny, 2013. (68. évfolyam) 7-8. sz., 387. oldal.

[37] Zehr-Gohar, 2003, 13. o.

[38] Kis – Kovács, 2010.

[39] Szekeres Diána: A mediáció, mint lehetséges alternatív vitamegoldási irány, 1. rész. In: Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2015/2., 90. o.

[40] Umbreit, Mark S. – Vos, Bety – Coates, Robert B – Lightfoot Elisabeth: Restorative Justice in The Twentyfirst Century: A social movement full of opportunities and pitfalls. Marquette law review, 2005, 278. o.

[41] Umbreit – Vos – Coates – Lightfoot, 2005, 274. o.

[42] Bárd, 2009, 192. o.

[43] Herke Csongor: Mediáció, Helyreállító Igazságszolgáltatás és büntetőpolitika. In: Belügyi Szemle, 2003. (51. évfolyam) 11-12. sz., 53. o.

[44] Barabás A. Tünde: Börtön helyett egyezség? – mediációs és más alternatív szankció Európában. KJK KERSZÖV., jogi és üzleti kiadó Budapest, 2004. 141. oldal

[45] Gönczöl, 1994, 321. o.

[46] Elonheimo, 2003, 5. o.

[47] Elonheimo, 2003, 5. o.

[48] Szekeres, 2015, 90. o.

[49] Kiss, 2018, 100. o.

[50] Sharpe, Susan: How Large Should the Restorative Justice tent be? In: In, Howard Zehr and Barb Toews, eds., Critical Issues in Restorative Justice. Monsey, New York and Cullompton, Devon, UK: Criminal Justice Press and Willan Publishing. 21. o.

[51] Schweighardt, 2009, 361. o.

[52] Kiss, 2018, 88. o.

[53] Kerezsi, 2018, 70. o.

[54] Marshall, 1999, 8. o.

[55] dr. Kiss Anna: A resztoratív igazságszolgáltatás esélyei a XXI. század hajnalán. 6. o. Link: https://www.okri.hu/images/stories/pdf_files/ka_phdfejezet.pdf, letöltés dátuma: 2019.03.14.

[56] Kiss, 2018, 82. o.

[57] Ld. Dr. Szabó András Alkotmánybíró párhuzamos indoklását a határozat a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatban: https://dojcsakdalma.files.wordpress.com/2016/10/23-1990-_-x-_31-_ab_hatarozat.pdf letöltés dátuma: 2019.03.11.

[58] Kerezsi, 2018, 73. o.

[59] Kerezsi, 2018, 95. o.

[60] Bárd, 2009, 206. o.

[61] Marshall, 1999, 8. o.

[62] Elonheimo, 2003, 6. o.

[63] Ferenczi Andrea: A mediáció narratívái – Problémamegoldók-e a mediáció résztvevői? In: Új Pedagógiai Szemle, 2012 (62. évfolyam), 7-8. szám, 123. o.

[64] Bárd, 2009, 205. o.

[65] Marshall, 1999 8. o.

[66] Kerezsi Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. In Tamási Erzsébet szerk.: A helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségei a bűnözés kezelésében. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont, 2006, 16. o. Link: https://docplayer.hu/9052594-Tanulmanyok-dr-kerezsi-klara-a-kozvelemeny-es-a-szakemberek-a-helyreallito-igazsagszolgaltatasrol.html, letöltés dátuma: 2020.04.24.

[67] Kerezsi, 2018, 148. o.

[68] Bárd, 2009, 192. o.

[69] Tóth Mihály: Hol az igazság mostanában? In: Hack Péter – Horváth Georgina –Király Eszter (szerk.): Kodifikációs kölcsönhatások –Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016, 20. o.

[70] Kerezsi, 2018, 103. o.

[71] Zehr-Gohar, 2003, 9. o.

[72] Marshall, 1999, 8. o.

[73] Tóth, 2016, 21. o.

A reintegráció tevékenységkörének vizsgálata során megkerülhetetlen szegmens a munkáltatás. Tanulmányom első fejezetében a teljesség igénye nélkül[1] emelek ki olyan hangzatos idézeteket, melyek alaptézisemet támasztják alá (mely szerint a fogvatartotti munkáltatás a reintegráció legfontosabb alappillére, mely végigkíséri a büntetés-végrehajtás fejlődéstörténetét), illetve erősítik meg.

A további fejezetekben bemutatom a büntetés-végrehajtás időszaka alatt végbemenő fogvatartotti foglalkoztatás reintegrációs szerepét, hatályos szabályzását, illetve képet adok a jelenlegi munkáltatási kategóriákról, statisztikai adatokról.

 

1. A foglalkoztatás reintegrációs szerepének eszmei háttere

Mi sem bizonyítja jobban a fogvatartotti foglalkoztatás reintegrációs szerepét, mint az, hogy ennek igénye és jelentőségének kihangsúlyozása végigkíséri a hazai büntetés-végrehajtási szakirodalmat.

Tóth Lőrinc már 1888-ban az alábbi idézettel a figyelmet arra, hogy a bűntettet nem elegendő szankcionálni, a hosszútávú változáshoz elengedhetetlen az elítéltek nevelése, erkölcsi javítása.

 

,,Nem egyedül a bűntett büntetése, hanem a bűnös nevelése és erkölcsi javítása az újkori büntető intézetek feladata, s a társadalom védelmének valódi, helyes szempontjából, a büntető törvényhozás alapját, nem mint egykor, a megtorlás rendszerében, hanem oly rendszerben kell keresni, melynek alapgondolata a bűntettesek javítása, s mintegy ujjáteremtése. A szerencsétlen ember, ki bűnt követ el, legtöbbször tudatlanságának, annak idején meg nem fékezett rossz ösztöneinek, — a nyomorúlt, inséges körülményeknek, melyek közt növekedett, a mai napig meg nem fékezett alkoholizmusnak, s a szülőktől örökölt és nevelés által meg nem javított gonosz hajlamoknak áldozata. Olykor egyátalán tudatával se bir erkölcsi elaljasodásának, bűnei undokságának, s ily esetekben a felelősség súlya félelmes alakban tűnik fel a felette itélő lelkiismeretes büntető biró előtt. A törvény feladatának tehát, minden jól szervezett államban, annak kell lenni, hogy az elsülyedt embert lehetőleg kiemelje ez állapotból; megmentse s visszaadja a társadalomnak, hogy ne váljon azzal szemközt engesztelhetetlen ellenséggé, s ne lázadjon fel újra, első kinálkozó alkalommal, a közrend ellen.”^[2]

 

Mindenképp szükségesnek tartom kiemelni, hogy a jelenleg hatályos büntetés-végrehajtási Kódex osztozik Tóth Lőrinc eszméivel és ezt a javító, nevelő célkitűzést tartja szem előtt.

 

Szintén 1888-ban már azon tény is megfogalmazódott, hogy a munka az erkölcsi nevelés fő eszköze, annak alkalmazása elengedhetetlen a büntetés-végrehajtásban. Balogh Jenő[3] az alábbi kijelentéseket tette.

 

„(…)S ezért nem bírom én megérteni, hogy a modern büntetési rendszereknek folytonos ócsárlói, az elítéltek dédelgetéséről panaszkodók nem látják át, vagy inkább nem akarják átlátni .azt, hogy a kikényszerített tisztaság, a szoros rendhez és folytonos munkára szorítás, a letartóztatott ténykedésének, időtöltésének éjjel-nappal szigorú ellenőrzése, az erkölcstelen és elvadító társalgások és érintkezések gondos megakadályozása ezerszefrte elrettentőbb, félelmesebb büntetés a gonosztevők állandó osztályára nézve a régi állapotoknál és hogy a jelenlegi rendszer, az elitéltek munkaerejének kihasználása által, egyúttal összehasonlíthatlanúl előnyösebb az államra is”.^[4]

„Ennek az erkölcsi nevelésnek fő eszköze a munka és az elítélttel való okszerű elbánás: annak erkölcsi, lelki tanítása; nélkülözhetlen előfeltétele pedig valamely egyöntetű alapra fektetett büntetési rendszer végrehajtása”^[5]

 

A büntetés-végrehajtás jogirodalmának megkerülhetetlen nagyja, Finkey Ferenc is többször foglalkozott a rabmunka témakörével.  Büntetéstani Problémák című 1933-as művében megerősíti, hogy a rabmunka létjogosultsága vitán felüli, tekintettel arra, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek történeti háttere is azt a tényt erősíti meg, mely szerint a börtönbüntetés a kényszermunka jogintézményéből ered.[6] Művében bemutatja a rabmunka három fő rendszerét[7], melyek megegyeznek a mai, hatályos Bv. Kódexünkben szereplő foglalkoztatási kategóriákkal. Részletesen taglalja a munkabér, mint jutalom reintegrációs szerepét, amely szintén jellemző napjaink szabályozására.

Figyelemre méltó, hogy már 1933-ban szempont volt az emberi jogok védelme, különösen az emberi méltósághoz való jog megjelenése a rabmunka kapcsán, melyről a következő idézet tökéletes tanúbizonyságot tesz.

 

„A mai büntetőjog nem veszi el a szabadságvesztésre elítélttől az emberi jogait, nem tekinti

őt jognélküli rabszolgának, hanem egy állami kényszerintézkedés alá helyezett embertársunknak, akiből azonban a társadalomnak az eddiginél helyesebb viselkedésű munkás tagját akar kinevelni. Ebből a helyes kiindulási pontból és a rabnevelés gondolatából pedig

az folyik, hogy az elítéltet a szabad emberhez méltó módon kell foglalkoztatni s a munka szeretetére és a kitartó szorgalmas munkás életre kell szoktatni.”[8]

 

1. Reintegrációs nevelés jelene

A fogvatartottak reintegrációjában gyökeres változást jelent a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: új Bv. kódex) hatályba lépése, hiszen a magyar büntetés-végrehajtás megreformálása már elengedhetetlenné vált. Az új Bv. Kódex igyekszik megfelelni az uniós elvárásoknak.

Ruzsonyi Péter a nemzetközi joghoz történő igazodás kapcsán megfogalmazta^[9], hogy az európai uniós jogfejlődésből, haladásból való kimaradás hosszú távon nem célszerű; azonban a változás eredménye nem lehet a nemzeti büntetés-végrehajtás eddigi értékeinek feledésbe merülése valamint a hagyományok feladása.

Az új Kódex alapvető célként jelöli a büntetés céljának megvalósítását és a preambulumában^[10] rögzíti, hogy a szabályzás összhangban áll a nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeink figyelembe vételével.

A törvény javító-nevelő felfogásának fényében célkitűzéseként^[11] szerepel a társadalomba történő beilleszkedés, illetve visszailleszkedés, azaz a reintegráció.

Ruzsonyi megfogalmazása szerint^[12] >>„a reintegráció olyan ernyőfogalom, amely tartalmában – a különböző szakterületek tevékenységkörének megfelelően – jelentős különbségeket jelenít meg, ugyanakkor lényegi jellemzője, a kiszorult vagy marginalizálódott egyén közösségbe történő visszakerülésének elősegítése, minden esetben dominánsan érvényesül.”<<

 

A reintegráció legfőbb eszköze a büntetés-végrehajtás időtartama alatt zajló nevelési folyamat. Módos Tamás szerint a büntetés-végrehajtási nevelés >>„a rendelkezésre álló időn belül olyan célirányos személyiségfejlesztés vagy – korrekció, amely megalapozza a társadalmilag elvárt szükségletek kialakulását, valamint a nevelési hiányosságok pótlása révén segíti a normakövető magatartást, a társadalmi megfelelést”^[13]<<.

A Bv. kódex hatálybalépésével a több mint fél évszázados nevelés fogalom alakult át, melynek eredménye képen új fogalmi rendszerben kezdett el gondolkodni a jogalkotó. A nevelést felváltó új fogalom, azaz a reintegráció konkretizálta a fogvatartással kapcsolatban álló speciális szakismeret, azaz, hogy a büntetés-végrehajtás alaptevékenysége a fogvatartás alapját képező kezelésre és biztonsági tevékenységre irányul.^[14]

 

Kiemelendő, hogy a nevelés nem egy egyszeri cselekmény, hanem egy folytatólagos tevékenységsorozat, amelynek égisze alatt, a képzésen és az oktatáson túl, sor kerül a fogvatartott befogadására[15], az önképzés és foglakoztatás garantálására, szabadidős és rehabilitációs programok megteremtésére, illetve a társadalmi és családi kapcsolatok gondozásának elősegítésére^[16].

Ezen állítást erősíti a Kódex rendelkezése, amely részletesen taglalja a reintegrációs tevékenységeket az alábbi módon.

 

,,Az elítéltek társadalmi beilleszkedését elősegítő reintegrációs tevékenységet a végrehajtásért felelős szerv – önállóan vagy más szervezetekkel együttműködve – az elítéltek munkáltatása, munkaterápiás foglalkoztatása, továbbá általános iskolai, illetve középfokú iskolai oktatása, felsőfokú tanulmányok végzése, szakképzése, szakmai gyakorlat megszerzése, valamint egyéb reintegrációs programok által biztosítja. A végrehajtásért felelős szerv a reintegrációs tevékenységet az elítélt személyéhez igazodó szakmai módszerekkel végzi.”[17]

 

• A munkáltatás jogszabályi háttere

A nevelés kimagaslóan hangsúlyos részterülete a foglakoztatás. A jelenleg hatályos 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet 2. § 3. pontja rögzíti, hogy a foglalkoztatás fogalmába a munkáltatáson túl, a munkáltatási-, oktatási-, szakképzési-, terápiás foglalkoztatási- és egyéb reintegrációs programok összessége is beletartozik.

 

A Bv. Kódex ,,Az elítéltek reintegrációja” fejezet cím alatt a 164.[18] szakaszában megerősíti a szakképzés, betanított-munkás képzés reintegrációs jelentőségét, továbbá az (5) bekezdésben rögzíti, hogy >>„a bv. intézet lehetőségei szerint biztosítani kell az elítélt számára a rendszeres munkavégzés feltételeit”<<.

A Büntetés-végrehajtás hivatalos honlapján az alábbiak szerint emeli ki a Szervezet a foglalkoztatás reintegrációs szerepét.

 

„A reintegráció, vagyis a fogvatartottak társadalomba történő visszavezetése és a fogvatartotti foglalkoztatás kéz a kézben járnak: a munkáltatás, az oktatás, a jóvátételi programokban való részvétel és a társadalmi felelősségvállalás erősítése mind azt segíti, hogy a fogvatartottak újra megtalálják a jó irányt, visszanyerjék reményüket és méltóságukat, ezzel csökkentsük a visszaesésük esélyét.”[19]

 

A büntetés-végrehajtás során zajló munkáltatás fogalmát a Bv. kódex értelmező rendelkezéseinek 13. pontja[20]tartalmazza.

A jogszabályból egyértelműen kitűnik, hogy az elítéltnek munkavégzési kötelezettsége van[21]. Fontos kiemelni – amit a törvény is megtesz -, hogy a büntetés-végrehajtás időtartama alatt végzett munka merőben eltér a ,,kinti életben” vállalható munkaviszonytól.

Az alapvető eltérések közül kiemelendő többek közt, hogy míg a szabad életben a munkaviszony célja a létfenntartás megteremtése, addig a büntetés-végrehajtás falai között ez az állam által biztosított minden elítélt számára[22]munkavállalástól függetlenül.
Eltérés továbbá, hogy a rácsokon kívül mindenki szabadon választja meg a munkaviszonyát, azonban a büntetés-végrehajtás során a Bv. Kódex 119.[23] szakasza alapján korlátozódik az elítéltek munkához és foglalkozása szabad megválasztásához való joga és a vállalkozáshoz való joga egyaránt.

 

A fogvatartottakat a büntetés-végrehajtási intézet vagy az e célra alapított gazdálkodó szervezet foglalkoztatja, illetve más gazdálkodó szervezetnél is végezhetnek munkát bv. szerv szerződés keretén belül – amennyiben az elítélt írásban hozzájárul –[24]. A hozzájárulás szükségességét az egyes büntető vonatkozású törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény írja elő, amely az ILO Egyezmény 2. cikkével áll összhangban. Az ILO Egyezmény[25] szerint ,>>,a kényszer- vagy kötelező munka kifejezés vonatkozik minden olyan munkára vagy szolgálatra, amit valamilyen büntetés terhe alatt valakitől követeltek, és amire a munkára kötelezett személy nem szabad akaratából vállalkozott.” << A 2. cikk 2. pontjának c bekezdése rögzíti, hogy a kényszer- vagy kötelező munka kifejezés nem vonatkozik ,,>>bármilyen munkára vagy szolgálatra, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitől, feltéve, hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és ellenőrzése alatt kell végezni, és hogy a munkára kötelezett személyt nem bocsátják magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére.” <<Pontosan az idézett rendelkezés miatt szükséges a külső gazdasági társaság által történő foglalkoztatáshoz az elítélt hozzájárulása, hiszen ilyenkor egyes jogosítványok[26] a munkáltatót illetik meg, nem pedig a büntetés-végrehajtás szervezetét.

A munka szabad megválasztásán túl, az elítélteknek nincs joguk az éves szabadságukhoz[27], valamint nem rendelkezhetnek szabadon keresetük egészével[28] ellenben az Mt. által szabályozott munkavállalókkal.

Alapvető különbség továbbá a kereset megnevezése és jellege is[29]. A fogvatartottak munkadíjat kapnak, a ,,kinti életben” a munkavállalók pedig munkabért. Ez abból a tényből fakad, hogy a rácsokon kívül munkaviszonyban állnak a munkavállalók, a büntetés-végrehajtás falain belül pedig büntetés-végrehajtási jogviszonyban. Ez egy olyan sajátos jogviszony, melynek keretében az elítéltek jövedelmükből nem fizetnek bizonyos adókat és járulékot, csupán a nyugdíjjal azonos módon adóznak az érvényes jogszabályok szerint.
A fogvatartottakon túl, az elítélteket foglalkoztatók[30] sem fizetnek az elítéltek után társadalombiztosítási járulékot, illetve az egyéb költségek[31] alól is mentesülnek, ezzel is azt igyekszik szorgalmazni a jogalkotó, hogy minél több rab integrálódjon a foglalkoztatás valamely szegmensébe.

 

A büntetés-végrehajtás alatt lezajló  nevelési tevékenység körébe tartozik az Bv. kódex nóvumaként bevezetett munkaterápiás foglalkoztatás^[32]. Fogalmát az Értelmező rendelkezésekben rögzítik, ahol maga a törvényszöveg is kiemeli, hogy az új jogintézmény a reintegráció szerves része.[33] A munkáltatás ezen módjának jelentősége, hogy a törvényi szabályzásban meghatározott, munkáltatásra alkalmatlan elítélteket szervezetten, a büntetés-végrehajtás keretei között foglalkoztatja, ebből kifolyólag a reintegrációjukat közel azonos szintre emeli, mint a munkaképes fogvatartottaké, hiszen a munkaterápiás foglalkoztatás[34] által őket is felkészíti a büntetés-végrehajtási intézet a  későbbi társadalomba történő visszailleszkedésre.

 

1. A büntetés-végrehajtási foglalkoztatás jelene

A büntetés-végrehajtásban végbemenő foglalkoztatásról a Büntetés-végrehajtás hivatalos honlapján „Központi és Belső Ellátás”[35] hivatkozási cím ad összefoglaló képet a Szervezet. Beszámolnak arról a tényről, hogy hazánkban, a törvény szövegével összhangban minden egyes büntetés-végrehajtási intézetben foglalkoztatják a fogvatartottakat valamely módon[36].

Az első foglalkoztatási kategória az úgynevezett költségvetési munkáltatás, melynek keretében az elítéltek a büntetés-végrehajtási intézetek fenntartásával kapcsolatos munkálatokban vesznek részt. A költségvetési munkáltatás kapcsán rögzítendő, hogy a Bv. Kódex kötelezi a fogvatartottakat, hogy a fogva tartó büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását, karbantartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül részt vegyenek, ennek részletszabályait a 135.[37]szakasz tartalmazza. Az intézet-fenntartási munkáltatás során a fogvatartottakat igyekeznek a szakmájuknak megfelelő területen foglalkoztatni, kivéve abban az esetben, ha a bíróság ezen tevékenység végzésétől jogerősen eltiltotta őket. Ilyen munkaterületek például a karbantartási munkálatokért felelős különböző műhelyek, a részleg és épülettakarítók, udvaros, raktár- és gépjárműtelep segédmunkás, de a költségvetési munkáltatás körébe tartoznak a fogvatartotti konyhák, az étel- és csomagosztók, valamint a fodrász is. A költségvetési munkáltatás eredménye képen a büntetés-végrehajtási intézetek csak elenyésző százalékban szorulnak külső vállalkozók igénybevételére a fenntartása kapcsán, mellyel a kormányzati kiadási kerül csökkentésre. A jogalkotó végső célja az intézetek teljes önfenntartásának elérése, illetve a fogvatartás során felmerülő igények belső termelésből történő ellátása[38].

 

A második foglalkoztatási kategória a büntetés-végrehajtási gazdasági társaságoknál történő munkavégzés. Ebben az esetben az elítéltek a gazdasági társaságok profiljainak megfelelő  termelési tevékenységben vesznek részt[39].

Jelenleg tizenkét gazdasági társaság van jelen a büntetés-végrehajtásban, ezek közül négy mezőgazdasági jellegű, nyolc pedig ipari gazdasági tevékenységet végez[40].

A bv. gazdasági társaságoknál történő foglalkoztatás kapcsán fontos kiemelni egy rájuk jellemző speciális kettősséget, ami az állami és a verseny szféra találkozásából adódik[41]. A bv. kft.-k társasági formájukból kifolyólag főként profitorientált vállalkozások, azonban a vállalkozási tevékenységüket úgy kell abszolválniuk, hogy a fogvatartotti munkáltatás valamint a jogalkotói célkitűzés, azaz  a teljes körű foglalkoztatás elérése ne sérüljön. Ez az elvárás azért okoz különös nehézséget a társaságok számára, mert munkáltatási kötelezettségük áll fenn a fogvatartottakkal szemben, azonban bevételeik nem a költségvetésből származnak, hanem az áruforgalmukból. Sajnálatos módon ez hatalmas hátrányba helyezi a cégeket a külső piacon, hiszen annak érdekében, hogy az elítéltek munkáltatásának eleget tegyenek, a termelésben nagy élőmunka igényű folyamatokat alkalmaznak a gépesítéssel szemben, míg a  ,,külsős” vállalatok sokkal fejlettebb technológiával rendelkeznek. A jogalkotó a kettősség feloldása céljábó létrehozott egy speciális piacot – úgynevezett belső és a központi ellátó rendszert -, melynek keretében a Belügyminisztérium alá tartozó szerveket kötelezik arra, hogy a büntetés-végrehajtás által létrehozott termékeket vásárolják meg. Ez a döntés esélyt biztosított a bv. társaságok megerősödésére, melynek eredménye képpen olyan fejlesztéseket és beruházásokat hajtottak végre, melyek már nélkülözhetetlenné váltak a minőségi termékek előállításához.

Az elmúlt években a központi ellátásnak köszönhetően fokozatosan nőtt a Bv. Kft-k szerepvállalása, folyamatosan vizsgálják az újonnan megjelenő területek igényeit, keresik a fogvatartotti munkahelyek bővítésének lehetőségét és törekednek arra, hogy szervesen hozzájáruljanak a teljes foglalkoztatáshoz.

 

Bár a jogalkotó célkitűzése egyértelmű, mely szerint elvárás a fogvatartottak teljeskörű foglalkoztatása, azonban ez a legtöbb intézménynek komoly szervezési feladatot jelent. Ahogyan azt Budai Gábor[42] is kifejti >>,,a törvényeben előírt munkavégzéshez való jog érvényesülésének objektív és szubjektív akadályai egyaránt vannak” [43]<<. Az objektív nehézségek közül lényeges a fogvatartotti állomány létszámához (amire az intézményi túltelítettség vitathatatlanul jellemző) igazodó megfelelő munkalehetőség hiánya, illetve a legnagyobb probléma nem más, mint a külsős vállalkozások és intézmények megrendeléseinek csökkenése.  Ezen csökkenés oka, hogy a magánvállalkozások ódzkodnak a büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott munkaerő alkalmazásától, annak ellenére, hogy (ahogyan azt korábban kifejtettem) az állam költségcsökkentéssel igyekszik szorgalmazni ezt.

 

A szubjektív akadályok[44] is szorosan kapcsolódik a büntetés-végrehajtás keretén belüli foglalkoztatás harmadik kategóriájához, azaz a külső gazdálkodó szervezet által történő foglalkoztatáshoz (a bv. intézet és külső vállalkozás szerződése alapján).

A fogvatartottak munkáltatási esélyeit a szakképesítés növeli[45], azonban a jelenlegi börtön populáció jelentős része iskolázatlan, tehát csak segédmunkásként, esetleg mezőgazdasági idénymunkásként alkalmazható[46]. A külső gazdálkodó szervezet által történő foglalkoztatás lehetőségét tovább csökkenti az elítéltek egészségi állapota, mely messze az átlagnépeség alatti, így ezen fogvatartottak vagy csak könnyű fizikai munkát képesek elvégezni, vagy csak munkaterápiás foglalkoztatás keretében alkalmazhatóak, amely biztosítása külön kihívást jelent a büntetés-végrehajtás számára[47].

 

A büntetés-végrehajtáson belül munkáltatást érintő felsorolt nehézségek ellenére a Belügyminiszteri elvárás szerint a 2017. év végéig a fogvatartottak teljes körű foglalkoztatása megtörtént. A felmerülő problémák orvoslása céljából, a büntetés-végrehajtási intézetek és a gazdasági társasok szoros együttműködéssel igyekeznek bővíteni a foglalkoztatás lehetőségeit sorozatos új tevékenységek megkezdésével, munkahelyteremtéssel, külső gazdálkodó szervezetekkel történő szerződéskötéssel, illetve a reintegráció szerves részeként fennálló szakképzési programmal[48].

Az alábbi táblázatból[49] jól látszik (a foglalkoztatás csoportosításán túl), hogy a munkáltatásban részvevő elítéltek száma folyamatosan növekszik. Az említett 2017-es teljes fogvatartotti foglalkoztatás 2018-ban továbbra is fennállt, tehát a büntetés-végrehajtási intézményeknek sikerült fenntartani az elért eredményeket.

 

1. Zárógondolatok

Álláspontom szerint, jelen tanulmányom alátámasztja, hogy az elítéltek reintegrációjának, legfontosabb eleme és eszköze a munkáltatás.

A nevelés keretében végzett tevékenységsorozat és a foglalkoztatás, felkészíti a fogvatartottakat a büntetés-végrehajtás időszakát követő szabadulásra, és a társadalomba történő visszailleszkedésre. Ezzel szemben a fogvatartottak tétlenségre kényszerítése depresszió, agresszivitás és fásultság kialakulását eredményezheti^[50], mely jellemvonások csökkentik a sikeres reintegráció esélyét.

A munkavégzés a „szabad” társadalomban mindennapi rutin része, az önfenntartás és a létbiztonság megteremtésének alapvető eszköze. Tekintettel arra, hogy az elítéltek nagy százaléka büntetés-végrehajtásuk megkezdése előtt nem rendelkezett rendszeres, stabil munkaviszonnyal[51], így elengedhetetlen, hogy a nevelési tevékenység során a szükséges munkamorál átadása, a munka kultúra és értékteremtés vágyának kialakítása megtörténjen, hiszem csak így kaphatnak valódi esélyt a fogvatartottak arra, hogy szabadulásukat követően a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, ne pedig visszaeső bűnelkövetővé.

1. Forrásjegyzék

• 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet
• A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény Az egyes büntető vonatkozású törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény
• ILO Egyezmény
• Börtönstatisztikai szemle, 2019/1. szám
• Balogh Jenő: Börtönügy viszonyaink reformjához, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája1888., 11.o. http://mtdaportal.extra.hu/books/balogh_jeno_bortonugyi_viszonyaink_reformjahoz_opt.pdf letöltve: 2020.05.02.
• Budai Gábor: Fogvatartottak képzése és foglalkoztatása a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben, Börtönügyi Szemle 2017/1. szám 5-20.o.
• Budai István: Az elítéltek költségvetési foglalkoztatása, Börtönügyi Szemle 2009/2 13-16.o.
• Farsang Tamás: Munkáltatás a Büntetés-végrehajtási Szervezet gazdasági társaságainál, Börtönügyi Szemle 2019/4., 29-45.o.
• Finkey Ferenc: Büntetéstani Problémák, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomadi Rt., 1933.146.o. http://mek.oszk.hu/13700/13704/13704.pdf letöltve 2020.05.02.
• Forgács Judit.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.
• Lőrincz József – NAGY Ferenc: Börtönügy Magyarországon, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Budapest, 1997, 261.o
• Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.)
• Módos Tamás: Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1998, 9. o.
• Forgács J.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.
• Lajtár István.: Büntetés-végrehajtási jog. Patrocinium Kiadó, Budapest 2011, 226. o.
• Ruzsonyi Péter: Kriminálpedagógia és az új Bv. Kódex. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 188.o.
• Tóth Lőrincz: Fegyházi tanulmányok. A rabmunka – Könyvajánló az Összefogás Börtönügyért Egyesülettől (1888) https://www.jogiforum.hu/hirek/34938 letöltve: 2020. 05.02.

 

 

• Függelék

Állampusztai Kft.	Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet	szántóföldi növénytermesztés, és állattenyésztés, baromfivágóhíd, tésztagyár, biogazdálkodás
Annamajori Kft.	Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet	növénytermesztés, tehenészet, sertés, racka-juh tenyészet, napos csibe nevelés, méhészet, pékség, sütőüzem és ipari fagyasztó
Nagyfa-Alföld Kft.	Szegedi Fegyház és Börtön	mezőgazdasági, állattenyésztési, valamint egyéb ipari bérmunkáltatási tevékenység (húsfeldolgozás, valamint a faipari, fémipari és elektronikai munkálatok ellátása)
Pálhalmai Agrospeciál Kft.	Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (mosodáiban: kőbányai, Venyige utcai börtön lakóit is foglalkoztatják)	elektromos áram termelés, éttermi hulladék ártalmatlanítás, műtrágya  helyettesítés, földművelés és állattenyésztés, mosodák üzemeltetése
Adorján-Tex Kft.	Kalocsai Fegyház és Börtön, és a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön	a fegyveres és rendvédelmi szervek egyenruházattal történő ellátása, munkaruha gyártása, ágynemű, lakástextília, síktextília előállítása, valamint egészségügyi textíliák gyártása
A BUFA Kft.	Budapesti Fegyház és Börtönben	széles körű ipari termelő és kereskedelmi tevékenység, valamint a Kft. lehetőséget biztosít különböző bérmunkák elvégzésére is
A Duna-Mix Kft.	Váci Fegyház és Börtön	nyomtatványgyártás és egyéb nyomdai és könyvkötészeti tevékenység, további üzemekben pedig a varroda és gépi hímzés, fémtechnológiai gyártás.
Ipoly Cipőgyár Kft.	Balassagyarmati Fegyház és Börtön	munkavédelmi lábbelik gyártása,  készítenek munkavédelmi kesztyűt, bőrdíszműves termékeket is
Duna Papír Kft.	Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete és a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet	alaptevékenysége higiéniai papírtermékek gyártása és forgalmazása, szolgáltatásaik terén az irodai, irattári papírok megsemmisítésével, bérmunkával és higiénia szaktanácsadással is szolgálnak
NOSTRA Kft.	Márianosztrai Fegyház és Börtön	elsődlegesen fafeldolgozás, profiljuk további eleme a bérmunka szolgáltatás, amely során 2006 óta papír zsebkendő és egészségügyi papír, 2015 óta pedig az ideiglenes biztonsági határzárhoz szükséges dróthengerek gyártása
Sopronkőhidai Kft	Sopronkőhidai Fegyház és Börtön	fémmegmunkálás és a mosodai tevékenység, a zárkafelszerelések és különböző ruházati termékek gyártása
A Bv. Holding Kft.	a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak egyenruházattal történő ellátása, melynek érdekében a cég székhelyén megnyitotta a modern, minden igényt kielégítő egyenruházati boltját, jelenleg pedig folyik a webáruházuk fejlesztése. vállalatcsoport tagjainak termékpalettája rendkívül sokrétű, ezek között kiemelendőek a következő termékek és szolgáltatások: nyomdaipari termékek és irodaszerek, iratmegsemmisítés, háztartási higiéniai papírtermékek és tisztítószerek, textíliák, ruházati termékek (munka-, védő- és egyenruházati termékcsaládok), kórházi textíliák, lábbelik, bőrtermékek, irodabútorok, mezőgazdasági termékek, gabona és ipari növények, tejtermelés, feldolgozott húsipari termékek és egyéb élelmiszerek, faipari termékek és mosodai szolgáltatás.

 

[1] Az elítéltek foglalkoztatásának történeti hátterét nem kívánom bemutatni, hiszen a téma mélysége és szakirodalmának mennyisége miatt, az önálló tanulmányt érdemelne. Ebből kifolyólag a történeti háttér fejezetének hiánya szándékos.

[2] Tóth Lőrincz: Fegyházi tanulmányok. A rabmunka – Könyvajánló az Összefogás Börtönügyért Egyesülettől (1888) https://www.jogiforum.hu/hirek/34938 letöltve: 2020. 05.02.

[3] Magyarország igazságügyi-minisztere 1913-1917 között, jogász, politiks

[4] Dr. Balogh Jenő: Börtönügy viszonyaink reformjához, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája1888., 11.o.

http://mtdaportal.extra.hu/books/balogh_jeno_bortonugyi_viszonyaink_reformjahoz_opt.pdf letöltve: 2020.05.02.

[5] u.o. 12.o.

[6] Finkey Ferenc: Büntetéstani Problémák, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomadi Rt., 1933.146.o.

http://mek.oszk.hu/13700/13704/13704.pdf letöltve 2020.05.02.

[7] a bérleti, a vállalkozói és a saját állami kezelés vagy házi üzem rendszer

[8] uo. 156.o

[9] Ruzsonyi Péter: Kriminálpedagógia és az új Bv. Kódex. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 188.o. – továbbiakban Ruzsonyi P. (a) 2014

[10] Bv. kódex preambuluma: „Az Országgyűlés az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelme, kiemelten az elítéltek és az egyéb jogcímen fogvatartottak emberi méltóságának a tiszteletben tartása érdekében, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának és az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülése céljából, Magyarország nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeinek figyelembevételével, az állam kizárólagos büntető hatalmának a végrehajtáson keresztül történő érvényesítése céljából, szem előtt tartva azt a társadalmi elvárást, hogy az elítéltek teljes körű foglalkoztatása által az önfenntartó büntetés-végrehajtás megvalósíthatóvá váljon, a következő törvényt alkotja.

[11] 83. § (1) A szabadságvesztés végrehajtásának célja az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon.

[12] Ruzsonyi Péter im. 181.o.

[13] Módos Tamás: Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1998, 9. o.

[14] Forgács Judit.: Változó nyomvonalon. Börtönügyi Kaleidoszkóp Ünnepi Kötet Dr. Lőrincz József 70. Születésnapja tiszteletére, Börtönügyi tanulmányok 1. A Büntetés-végrehajtás Tudományos Tanácsa Kiadványai, (Szerk): Deák Ferenc és dr. Pallo József, Budapest, 2014, 100.o.

[15] azaz jellemének feltérképezésre

[16] Lajtár István.: Büntetés-végrehajtási jog. Patrocinium Kiadó, Budapest 2011, 226. o.

[17] Bv. Kódex  83.§ (3)

[18] 164. § (1) A reintegrációs tevékenység keretében törekedni kell arra, hogy az elítélt bűncselekményének társadalomra veszélyességét felismerje, annak következményeit lehetőség szerint enyhítse. Az elítéltet – büntetésének tartamához képest – betanított-munkás képzésben, szakmunkásképzésben, vagy a bv. intézet lehetősége szerint, a büntetés-végrehajtási szempontokra is figyelemmel, szakképzésben kell részesíteni, valamint – ha a bv. intézet parancsnoka engedélyezi – támogatható, hogy a felsőfokú tanulmányokat megkezdje vagy folytassa.

[19] https://bv.gov.hu/hu/foglalkoztatas

[20] Bv. Kódex 3.§ 13. pont: munkáltatás: a reintegrációs tevékenység azon formája, amikor az elítéltek vagy a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy és a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető munkavégzése szervezetten, rendszeresen, haszon- vagy bevételszerzési céllal, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) által szabályozott munkaviszonytól eltérő, jogszabályban meghatározott feltételekkel és díjazás ellenében történik, az így létrejövő munkáltatási jogviszony alanyai munkáltatóként a bv. intézet, a fogvatartottak kötelező foglalkoztatására létrehozott gazdasági társaság vagy a bv. szerv szerződése és az elítéltek vagy a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy és a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető hozzájárulása alapján más gazdálkodó szervezet, valamint munkavégzőként – a reintegrációs őrizetben lévő elítélt kivételével – az elítélt, a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy vagy a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető”.

[21] 133. § (1) Az elítélt jogszabályban meghatározott kötelezettségeit a szabadságvesztés végrehajtása alapvetően nem érinti.

(2) Az elítélt köteles – különösen –

1. c) a számára kijelölt munkát elvégezni,

[22] A Kódex kötelezi az elítélteket, hogy munkadíjukból hozzájáruljanak tartásuk költségeihez (Bv. Kódex 134.§), azon elítéltek akik pedig nem vesznek részt a foglalkoztatásban a részükre folyósított bármely rendszeres pénzellátásból, vagy szabadon felhasználható letéti pénzükből kötelesek a hozzájárulás megfizetésére.

[23] 119§ A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt

1. a) munkához és foglalkozása szabad megválasztásához való joga és a vállalkozáshoz való joga,

[24] Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.) / https://www.jogiforum.hu/hirek/38961 letöltve: 2020. április 10.

[25] https://2010-2014.kormany.hu/download/a/89/01000/29E.pdf letöltve: 2020. április 19.

[26] mint például a munka szervezése, ellenőrzése

[27] Bv. Kódex 119.§ k)

[28] Bv. Kódex 133 és 134. §

[29] Sereg András: Rabok munkában (Jogi fórum, 2018.03. 6.) / https://www.jogiforum.hu/hirek/38961 letöltve: 2020. április 10.

[30] munkáltató társaságok, a büntetés-végrehajtási intézetek, vagy olyan más gazdálkodó szervezet, mely a bv. szervvel szerződésben állnak

[31] például munkaadói járulék

[32] melyről az új Bv kódex 3.§ 14. pontja és a 270. §-a rendelkezik.

[33] 3.§ 14.* munkaterápiás foglalkoztatás: a reintegrációs tevékenység azon formája, amikor elsősorban a kényszergyógykezelt, az előzetes kényszergyógykezelt és a gyógyító-reintegráló csoportba helyezett, valamint a megváltozott munkaképességű vagy egyébként az egészségi állapota miatt a munkáltatásban részt venni nem képes elítélt foglalkoztatása szervezetten, rendszeresen, e törvényben meghatározott feltételekkel és térítési díj ellenében, büntetés-végrehajtási jogviszony keretében történik,

[34] Ezen tevékenységhez tartozik pl. a dosszié hajtogatás, válogatási tevékenység, boríték készítés.

[35] https://bv.gov.hu/hu/kozponti-es-belso-ellatas letöltés: 2020. április 10.

[36] az ún. költségvetési munkáltatásban, vagy a büntetés-végrehajtás termelő Kft.-inél, vagy szerződés alapján külső gazdasági társaságoknál

[37] 135. § (1) Az elítélt köteles a fogva tartó bv. intézet tisztántartását, karbantartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül részt venni.

(2) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkában csak olyan elítélt vehet részt, aki egyébként munkáltatásra is alkalmas. A munkaköri alkalmasság megállapításáig az elítélt nem vehet részt a munkavégzésben.

(3) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés ideje a napi négy órát, havonta összesen a huszonnégy órát nem haladhatja meg. A bv. intézet orvosa (a továbbiakban: bv. orvos) a munkavégzés idejét az elítélt egészségi és fizikai állapotára vagy életkorára tekintettel csökkentheti.

(4) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés idejére az elítéltet szükség szerint el kell látni munkaruhával és lábbelivel, szakmai oktatásban kell részesíteni, balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint kell elbírálni.

(5) A tisztántartást, karbantartást és ellátást szolgáló munkavégzés időpontjait és tartamát a bv. intézet a fogvatartotti nyilvántartásban rögzíti.

[38] Farsang Tamás: Munkáltatás a Büntetés-végrehajtási Szervezet gazdasági társaságainál, Börtönügyi Szemle 2019/4., 29-45.o.

https://bv.gov.hu/sites/default/files/B%C3%B6rt%C3%B6n%C3%BCgyi%20Szemle%202019%204.pdf letöltve: 2020. április 18.

[39] https://bv.gov.hu/hu/kozponti-es-belso-ellatas letöltés: 2020. április 10.

[40] Tanulmányom VII. Fejezetében egy általam készített táblázat keretében részletesen bemutatom a Kft-ket a BVOP hivatalos honlapján megtalálható információk és az idézett Farkas Tamás cikk alapján

[41] Farsang Tamás im.

[42] Budai Gábor: Fogvatartottak képzése és foglalkoztatása a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben, Börtönügyi Szemle 2017/1. szám 5-20.o.

https://bv.gov.hu/sites/default/files/B%C3%B6rt%C3%B6n%C3%BCgyi%20Szemle%202017%201.pdf letöltve 2020. 05. 03.

[43] Erre megoldás lehet a fentiekben kialakított speciális belső piac létrehozása és a bv. társaságok fejlesztése, beruházások eszközölése, melyek növelik a munkáltatási kapacitást

[44] aluliskolázottság, rossz egészségügyi állapot

[45] erre hosszútávú megoldást jelenthet, hogy a reintegráció szerves része az oktatás és a szakképzés

[46] ezeket az elítélteket egy bérmunkát igénybe vevő külsős cég biztosan nem választaná

[47] Budai István: Az elítéltek költségvetési foglalkoztatása, Börtönügyi Szemle 2009/2 13-16.o.

[48] Farkas Tamás im.

[49] Börtönstatisztikai szemle, 2019/1. szám

https://bv.gov.hu/sites/default/files/BvOP/Kiadvanyok/Bortonstatisztikai_Szemle_0910.pdf letöltve 2020. május 2.

[50] Lőrincz József – Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Budapest, 1997, 261.o.

[51] a fogvatartottak magas százalékára jellemző a megélhetési bűnözés

A Harvard Law programja, ami távolabbra mutat, mint a jelenlegi állatvédelem

 

1. Bevezetés és tudománynépszerűsítés

A bemutatni szándékozott terület ma még nem tartozik a klasszikusan bevett jogágak közé, sőt viták vannak abból, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága, de maga a tény, hogy a Harvard Law School helyet adott neki, mindenképp indikátor abban a tekintetben, hogy anélkül, hogy egy pillantást sem vetnénk rá, nem lehet mellette elmenni. Ha mégsem tud megerősödni, akkor is mindenképp egy érdekes foltja lesz a jogvédelemnek, a környezetvédelemnek, ha pedig követőkre és támogatókra talál, és kodifikálásra kerül, akkor elmondható, hogy a kezdetektől figyelemmel kisértük az új jogág megszületését!

Ahogy Rixer Ádám is írja az egyik tanulmányában „[…] az eredményes és hiteles tudománynépszerűsítésnek van két elemi előfeltétele: a kifejtett álláspont, közvetített információ tartalmi helytállósága, illetve annak érthetősége.”[1], szükséges meghatározni, hogy van-e helytállósága és elérhetősége a népszerűsítendő területnek. Az elérhetőségre már utaltam, amikor az azt befogadó intézményt említettem, de emellett számos cikk, publikáció, vitaanyag szól a területről, valamint konferenciák is rendszeresen szerveződnek a témában.

A tartalmi kifejtésre és bemutatásra pedig az alábbi sorokba kerül sor!

1. Bevezetés

Jonathan Lovvorn, a Harvard Law School oktatója szerint a bolygó és lakosságának az éghajlati katasztrófától való megmentése a világ élőlényeinek egyik legsebezhetőbb populációjával, az állatokkal, vadállatokkal kezdődik.

Szerint szinte nincs a világnak olyan pontja, ahol az élőlények ne lennének kitéve valamilyen környezeti-, gazdasági-, vagy politikai helyzetből fakadó veszélynek. Lovvorn, a a harvardi oktatói munkája mellett még a Humane Society of the United States[2]-nek (az Egyesült Államok állatvédelmi és állatjóléti szervezete) a peres ügyekkel foglalkozó divíziójának a vezetője és alelnöke.

A környezetpusztítás és az azt eredményező éghajlatváltozás tekintetében azt láthatjuk, hogy azokban az országokban ölt hatalmas méretet a vadon élő állatok kihasználása és veszélyeztetése, megsemmisítése, ahol az emberi közösségek és kultúrák kizsákmányolása, veszélyeztetése vagy megsemmisítése érhető tette. Sokat tanulhatunk saját, emberi társadalmi és jogi problémáinkról, ha párhuzamban vizsgáljuk azt a vadon élő állatokkal kapcsolatos jogi problémákkal.

 

2. Forradalmi gondolatok és jogi alapkérdések

Mindannyian ismerjük a jogképesség és jogalanyiság fogalmát, amit jelenleg csak az emberre, vagyis egy humanoid jellegű élőlényre vonatkoztatva tudunk értelmezni.[3] Viszont a biológusok már régóta állítják, hogy az ember nem más, mint egy állatfaj a sokmillió közül, ami képes volt városokat építeni, és meglehetős sikerrel átalakítania a környezetét.

Manapság a nem-humanoid élőlényeket jogi dolgoknak tekintik szinte minden államilag működtetett jogrendszerven és joghatóság alatt, egyszerűbben szólva: vagyonként kezelik őket. Nincs joguk, kizárólag a jogok tárgyaként szolgálhatnak. Például, egy tengeri akváriumnak joga van az orcájának birtoklására, fogva tartására és nyereségszerzés céljából olyan dolgokra való kényszerítésére, ami egy humanoid esetében elképzelhetetlen módon és égbekiáltóan jogellenes volna.

Mivel az állatoknak nincs joguk és személyiségük, rendkívül nehéz az érdekeik bíróságon történő előmozdítása. Általában az érdekeik bírósági előmozdításának egyetlen módja közvetett érvek mentén történhet, vagyis a humanoid érdekeket meghivatkoznak az eset alapjául szolgáló természetre. Egy különösen obszcén, de amúgy valós példát hozva, az állatjóléti törvények érvényesítése érdekében az állatvédőknek gyakran azt be kell mutatniuk, hogy valamely humanoid felperesnek „esztétikai érdeke”, – pl. egy afrikai szafari túra esetén- az, hogy az állatok boldognak és egészségesek látszanak, igazolja a bírósági döntést, hogy az állatok vadászatát, kihasználását, a velük szemben tanúsított kegyetlen magatartást orvosolni és betiltani kell.

Más szavakkal: a jelenlegi jogi keretek között az állat érdeke, hogy élőhelyéről ne szakítsák ki, ne tarták fogva, ne kényszerítsék bizonyos magatartásokra, vagy szimplán ne kínozzák meg, nem mindig elégséges indok ahhoz, hogy az állam, vagy a hatóság ennek megakadályozására hivatalból lépjen.

Az a tény, hogy az állatok alapvető érdekeit tipikusan csak ezek a közvetett és törékeny érvek védik, azt jelenti, hogy az érdekeiket általában nem védik. A vadállatok védelmében érdekében indított pereket sok esetben olyan, az állatok tekintetében irreleváns érvek alapján nyerik meg vagy veszítik el, mint például az, hogy a perbe fogott humanoidnak okoz-e anyagi vesztséget a tevékenység abbahagyása, vagy a pert kezdeményező felperesnek milyen érzelmi megrázkódtatást okozott amikor látta a cirkuszi állatot előadás közben.

Az állatok jogáért harcolók szerint az uralkodó jogrendszerek katasztrofálisak a nem-humanoid élőlények számára.

Létezik a fajizmus („Speciesism”) irányzata, ami szerint helytelen, ha azonos érdekek jogosságát az alapján különböztetjük meg, hogy az érdekek igénylői milyen fajhoz tartoznak.[4] Persze ez a fajizmus nagyon könnyen vitatható, mert a bánásmódbeli különbségeknek racionálisan meghatározott és morálisan releváns karakterisztikákhoz kell(ene) kapcsolódnia, de ha egy humanoidnak alkotmányos alapjoga a magánélethez való jog, hogy lakhelyén ne zaklassák, akkor egy nem-humanoid esetében ez miért nem gyakorolható?

A vadállatokkal foglalkozó jogteoretikusok véleménye[5] az, hogy a humanoid társadalomnak a vadállatokkal szembeni jogi kötelezettségeinek a következőknek kell lenniük: (1) a lehető legnagyobb mértékig háborítatlanul hagyni őket, és (2) jogvédelemmel látni el őket ennek megsértése esetén. Ez azt jelentené, hogy ha a vadállatokat valamilyen jogalanyisággal ruháznánk fel, annak a célja a (1) fogva tartás, kínzás és nem élelemszerzési célból való vadászatuk tilalma, és (2) a fogságban tartott állatok z állatkertekből, akváriumokból, laboratóriumokból stb. áthelyezése ideiglenes menedékhelyekre (sanctuaries), ahol életük hátralévő részében élhetnének, vagy (3) ha szabadon engedhetőek, akkor visszatérhetnének a vadonba.

3. Ellenérvek és ellentmondások

A legnyilvánvalóbb ellentmondás a szuverenitással összefüggő kérdés. Az ember, mint jogalany és jogképes személy rendelkezik szuverenitással, vagyis szuverén abban a tekintetben, hogy kizárhatja a magánéletéből a zavaró tényezőket: becsukja a kaput, bezárja az ajtót, és rendőrséghez fordulhat, ha az otthonába valaki tolvajlás céljából behatol. Ha a vadállaltokat felruháznánk valamiféle jogalanyisággal, akkor a szarvasok ugyanolyan szuverenitásra alapozott követeléssel rendelkeznének a farkasokkal szemben, amikor azok behatolnak a területükre, mint amikor azt az emberek teszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem járható út. A javasolt út, az egyfajta humanoidok és nem-humanoidok közötti áldichotómia elfogadása, amely a világot a „mi” (humanoid) és „ők” (nem-humanoid) részre osztja fel.[6] Persze ennek a megközelítésnek az alapvető problémája az, hogy ismét elfogadja tükrözi a fajtisztaságra alapuló gondolkodást és elkülönítést. Nem világos, hogy a szuverenitásnak van-e értelme egy ilyen közösség szempontjából.

4. Konklúzió

Annak a gondolatnak, hogy a vadállatok és az emberek mind egy-egy egyesített közösség részét képezik akár még alapja is lehet, de ez pont úgy egyértelműsíti az emberek és az összes többi állat közötti szétválasztás káros fogalmát, mint eddig bármikor az emberiség történelme folyamán attól a ponttól kezdve, amikor valahol a homo erectus és homo sapiens között a „homo” elkezdett magára úgy gondolni, mint a többi teremtménytől különálló, magasabb szintű élőlényre.

Természetesen a természetben számos példa van az együttműködésre és a szimbiózisra a két csoport között, de éppen annyi versengő, parazita és valamelyik fél számára halálos példa is említhető.

Lehet, hogy az egész jogi teórián való gondolkodásnak annyi értelme van csak, hogy milliomodszor is felismerjük, hogy olyan közösséget alkotunk, amely háborúban áll egymással és önmagával, de ugyanakkor egymás és önmaga segítségre is szorul.

Noha ezek a jogok a közeli jövőben biztos, hogy nem kerülnek megadásra, de ezeket valamilyen módon még pozitív jog nélkül is garantálni igazán emberi cselekedet lenne. Rövid távon a vadvilággal, a vadállatokkal kapcsolatban óvatosan kell cselekednünk, és erőforrásokat kell fordítanunk a vadon élő állatok óriási szenvedéseinek csökkentésére szolgáló módszerek kutatására, hogy egy nap elkezdhessünk az olyan nagyszabású változtatásokat, amelyek közvetlenül megbízhatóan és átfogóan javítják a vadon élő állatok életét, közvetetten pedig a miénket is.

Ebben, mi humanoidok tudunk cselekedni, tehát érdemes gondolkodni!

[1] Rixer Ádám: A közigazgatási jogtudomány, mint népszerű tudomány

[2] https://www.humanesociety.org/

[3] Kymlicka, W., & Donaldson, S. (2011). Zoopolis: A Political Theory of Animal Rights. Oxford University Press Oxford.

[4] Jay Shooster: Justice for All: Including Animal Rights in Social Justice Activism

[5] Project, T. B. (n.d.). The Bridge: Critical Theory: Critique of Rights. Retrieved June 30, 2017, from https://cyber.harvard.edu/bridge/CriticalTheory/rights.htm

[6] The argument from species overlap – Animal Ethics. (n.d.). Retrieved June 30, 2017, from http://www.animal-ethics.org/argument-species-overlap/

Hazánkban, az alkalmazott választási rendszer alapjait – az Alaptörvény és a választási eljárásról szóló normaszöveg mellett – az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szabályozza, amelyet a Parlament 2011. december 23-án fogadott el. Ez a törvény nagy mértékben alakította át a választási rendszerünket.[1] Az új választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. számú törvény az eddig alkalmazott megoldások meghagyása mellett döntött, van amit átalakított illetve új lehetőségeket is bevezetett.

Azok az állampolgárok, akik belföldön vannak, de a szavazás napján nem a lakóhelyükön tartózkodnak, már 1989 óta (sőt valójában ezt megelőzően is) igazolással részt tudtak venni a választásokon. 2014 óta él az átjelentkezésintézménye, a mozgáskorlátozottak számára pedig mozgó urna, mint alternatíva került alkalmazásra, az állampolgárok érdekeit figyelembe véve.

2004-ig nem tudtak szavazni, – így élni a választási jogukkal – azok az állampolgárok, akik a szavazás napján külföldön tartózkodtak: ezt a tézist, a 2002. évi LXI. törvény helyezte hatályon kívül (2004. május 1-jei dátummal). A jogalkotó akkor a helyzet megoldására a külképviseleteken történő szavazás intézményét választotta. Magyarország új Alaptörvényének bevezetésével, egy újabb követelmény került előtérbe, ez pedig nem más, mint a határon túli magyarok választójoga. Ez a jog már egy biztosított jog, az új választási eljárási törvény szerint, postai szavazás útján élhetnek vele a külföldön élő magyarok.

„Az alkotmányos rendszerváltás óta a politikai-szakmai viták kereszttüzében állt a tartósan külföldön élő magyar állampolgárok választójogának kérdése.”[2] A kialakult jelenség megoldása egyre égetőbb feladattá vált, azonban a téma kapcsán egyre nagyobb megosztottság volt megfigyelhető. Az ellenzők csoportja kizárólag azt tartotta szem előtt, hogy a külföldön élő állampolgárok nem tudják teljesíteni állampolgári kötelezettségüket, ezért nem tartják jogosnak, hogy épp olyan politikai beleszólást engednek nekik, mint az ország területén élőknek. Véleményük szerint, azok a személyek, akik lakóhellyel nem rendelkeznek, megbontják azt a főszabályt, amely szabályozza a lakóhely szerinti szavazókörben történő szavazást. Ebből következik, hogy sérülhet a közvetlenség elve, távolabb kerül egymástól a szuverenitás alanya és képviselője. A legnagyobb félelmet mégis az jelentette, hogy az ország területén kívül élő állampolgár döntéseit szabadabban, és nem csak politikai érdekek alapján hozhatja.

A választójog kiterjesztését pártolók csoportja viszont pont az ellenkező aspektusból látta az ügyet. A morális és politikai akaratokon túl már szakmai szempontból is megoldhatónak tartották. Álláspontjuk szerint csak azokra a fő kérdésekre kell megtalálni a választ, hogy kik azok, akik élhetnek választójogukkal, ha élhetnek milyen módon tudják akaratukat érvényre juttatni, s ha mindez tisztázódik, nincs ok arra, hogy ne szavazhassanak a honfitársak. Több megoldási lehetőség is született arra a kérdésre, hogy mihez kössék a választójog feltételét. Felmerült az útlevél továbbfejlesztésének gondolata, a Magyarországhoz való kötődés, amit nyilatkozat formájában a magyar állampolgárságot valló egyéneknek rögzíteniük is kellene.[3]

Az 1990. évi XVI. törvénnyel létrehozott és az 1990. évi LXIII. törvénnyel megerősített alkotmányos „kényszermegoldást” az 1994-es alkotmánymódosítás során ratifikálták. Ugyanis az 1994. évi LXI. törvény újra fogalmazza az alkotmány választójogra vonatkozó 70.§-át, amelyből egyértelműen kiderült, hogy a Magyar Köztársaság területén élő, nagykorú magyar állampolgárok aktív választójogának változatlanul feltétele a választás napján, az ország területén tartózkodás.

A bemutatott helyzet javítására csak évekkel később került sor, a 2002-es alkotmánymódosító törvény kapcsán, amely —az ország területén tartózkodás, mint feltétel elhagyásával— 2004. május 1-jei hatállyal az országgyűlési és az európai parlamenti választások tekintetében lehetővé tette a külföldön történő szavazást is.[4] ( Az önkormányzati választásokon továbbra is az aktív választójog feltétele maradt a választás napján Magyar Köztársaság területén tartózkodás.) A szavazás speciális eljárási szabályok szerint a Magyar Köztársaság nagykövetségein és főkonzulátusain történik.

 

1. Előkészületek, tárgyalások és viták, avagy hogyan is szavazzon a magyar állampolgár külföldön

 

2002 őszén vette kezdetét az a négy párti egyeztetés sorozat, mely a külképviseleti választások lebonyolításáról szóló kérdésköröket tárgyalta. A tárgyalások alatt határozták meg azt, hogy ki szavazhat külképviseleten, s ekkor kerültek be a külképviseleti választások főbb fogalmi elemei a köztudatba.

Az akkori belügyminiszter 2003. 06. 17.-én a Parlamentben beszélt arról (a T/4146 számú törvényjavaslat expozéjában), hogy milyen megoldások születhetnek a külképviseleti választások tekintetében.

Három lehetséges modell közül lehetett választani, ez a három modell, pedig a levélben történő szavazás, az elektronikus[5] úton történő szavazás, és a hagyományos manuális szavazás volt. Beszédéből megtudhattuk, hogy: a négypárti egyeztetések alkalmával az ellenzék egyértelműen a levélben szavazás bevezetése ellenében foglalt állást, garanciális aggályokra hivatkozva. A kormány a külképviseleteken történő elektronikus szavazási mód kidolgozására tett javaslatot.  Véleménye szerint Magyarországnak törekednie kell arra, hogy az alkotmányos és technikai követelményeknek való megfelelés mellett az uniós tagsággal járó kihívásoknak is eleget tegyen. Hazánkban a választások lebonyolításának informatikai támogatása és az okmányirodai rendszer nemzetközileg elismert. Az elektronikus szavazás bevezetésével az ország újra a világ élvonalába kerülhet a választási igazgatás terén.”[6]

Számos érv, és ellenérv hangzott el a tárgyalásokon, amikből következtetni lehet arra, hogy a modell kiválasztása és a döntés nem annak tükrében következett be, hogy minél újabb és minél korszerűbb, hosszú távú megoldás lásson napvilágot, hanem egyértelműen a bizalmi tényezők köré éleződött ki. Kovács László Imre szemszögéből: „A döntések ugyanis nem annak alapján születtek, hogy mely megoldások lennének a legkorszerűbbek, hosszú távon is alkalmazhatóak, költségtakarékosak és egyben kölcsönösen elfogadható garanciákat tartalmazóak olyan politikai pártok számára, amelyek minimális bizalommal viseltetnek egymást iránt. E vitában a fő motívum a maximális bizalmatlanság volt. […] Ennek következményeit nem lehet nem észrevenni a törvényjavaslat vitája során is.”[7]

A módosító törvényjavaslat elfogadása után tehát a pártok azt a döntést hozták, hogy a hagyományos, manuális úton történő szavazással tudjanak az erre jogosultak választani a külképviseleteken.  A végeredmény tehát úgy nézett ki, hogy a 2003. évi CXIII. törvény 20. §-a egy új fejezetet illeszt a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvénybe Az Európai Parlament tagjainak választása címmel.

A jogszabály tartalmazta azokat az előírásokat, melyeket a külképviseleteken alkalmazni kell. Megállapította a 3 tagú szavazatszámláló bizottságot és a plusz egy póttagot, továbbá, hogy a fentiek milyen feltételekkel kerültek megválasztásra. Lényege, hogy a listát állító pártok az Országos Választási Bizottságnak (a továbbiakban: OVB) javaslatokat tesznek e bizottságok tagjaira, minden külképviseletre egy fő személyében. Közülük az OVB sorsolással választja ki a külképviseletenkénti négy személyt, majd azt is, hogy közülük ki lesz a póttag. A külképviseleten működő szavazatszámláló bizottság választott tagjainak és póttagjainak utazásáról és szállásáról az Országos Választási Iroda és a külképviselet gondoskodik, az utazás feltételeinek megteremtése (érvényes úti okmány, vízum, szükség esetén védőoltás beszerzése) azonban a bizottság tagjának kötelessége.[8]

Úgy gondolom, ebben az időszakban hazánknak lehetősége lett volna a kitörésre, az elektronikus szavazás bevezetése kapcsán. Bármely elektronikus modell használatával olyan mértékű előrehaladást produkálhattunk volna a választási szisztematikát érintően, aminek tárgyalását a szomszédos országaink csak manapság tűzik napirendre.[9]

 

1. A külképviseleti névjegyzék kialakulása

 

Azért, hogy a hazájuktól távollévő, szavazásra jogosult magyar állampolgárok számát pontosan meg lehessen határozni, létrehozták a külképviseleti névjegyzéket. Ennek segítségével kiszűrhetővé vált a kétszer szavazás is.

A kialakult jogszabályok értelmében, a 2010-es külképviseleti választásokon az vehetett részt, aki: nagykorú, a Magyar Köztársaságban bejelentett lakóhellyel rendelkező, a magyarországi lakóhelye szerinti választói névjegyzéken szereplő magyar állampolgár, aki a szavazás időpontjában külföldön tartózkodik. Ezen túlmenően a külképviseleten való szavazás feltétele volt, hogy a magyarországi lakóhely szerinti helyi választási iroda vezetője (a település jegyzője) a választópolgárt – kérésére – a külképviseleti névjegyzékre felvegye. Tudnunk kell, hogy a választójogosultságot az érvényes magyar útlevél, személyi igazolvány, magyarországi ingatlantulajdon, illetőleg a bejelentett (ideiglenes) tartózkodási hely önmagában nem alapozta meg, annak Alkotmány szerinti feltétele volt, hogy olyan lakóhelye legyen Magyarországon, ahol életvitelszerűen tartózkodik.

 

III. Hogyan lett a külképviseleti névjegyzék a probléma forrása?

 

Hazánkban a kérelmezés módja az igazolással történő szavazáshoz hasonló módon, személyesen, teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt meghatalmazással rendelkező meghatalmazott útján, vagy ajánlott levélben történhetett.[10]

Mivel a külképviseleti névjegyzékbe való felvételt, a szavazás napját megelőző 23. napig lehetett kérni, ajánlott levél esetében a levélnek szintén eddig az időpontig kellett megérkeznie, a határidő jogvesztő.[11] Ez a korai időpont azért volt szükséges, mert az első fordulóban a külképviseleti szavazást a magyarországi szavazás napja előtti 7. napon történt. Tehát már a második forduló előtt 37. nappal tudnia kell a választópolgárnak, hogy külföldön fog-e tartózkodni abban az időpontban, amikor a magyarországi választások zajlanak.

A határidők feladata az lett, hogy ne engedjék sérülni az alkotmányos alapjogaink közé tartozó, titkosság alapelvét. Az Alkotmánybíróság már 2004-ben vizsgálni kezdte a külképviseleti választás szabályait a titkosság alapelvének szempontjából. A vizsgálat tárgya a külföldön történő szavazás módjának szabályozása volt. A 32/2004. (IX. 14.) Alkotmánybírósági határozat a külképviseleti szavazás speciális jellegéből indult ki: az, hogy egy-egy külképviseleten csak kisszámú, akár csupán egyetlen választópolgár adja le a szavazatát, lehetőséget ad arra, hogy a szavazatszámláló bizottság a szavazatszámlálás során rekonstruálja a voksok tartalmát, megállapítsa, hogy a választópolgár milyen szavazatot adott le. Az ilyen rendkívüli körülmények közötti szavazás titkosságának biztosítása fokozott garanciákat igényel, amelyeket viszont a választási eljárási szabályok nem tartalmaznak. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a külképviseleteken leadott szavazatok tartalmának felvázolhatósága, a titkosság garanciarendszerének hiányossága következtében alkotmányellenes helyzet keletkezett. Az ezt követően született szabályok értelmében a szavazást a külképviseleti választási irodák bonyolították le, azonban a titkosság alapelvének érvényesülése érdekében a szavazatszámlálás nem ott, hanem Magyarországon történt. Az országgyűlési választáson a szavazólapot tartalmazó borítékok – felbontás nélkül – a kijelölt szavazókörben összekeverésre kerültek az ott leadott szavazatokkal. Az európai parlamenti választáson és az országos népszavazáson az OVB csak a külképviseletekről érkező összes szavazási irat megérkezését és ellenőrzését követően bontotta ki a szavazólapot tartalmazó borítékokat, s számlálta meg a szavazatokat.[12] Ez az egyik oka annak, hogy nem lehetett a magyarországi választásokkal egyidejűleg megtartani a választásokat, 2010-ben.

A másik ok: a 2005. évi LXXXI. törvény indokolása szerint „a két forduló közötti két hét nem elegendő a külképviseleti szavazás lebonyolítására”. A korai időpontot indokolták a külképviseleti szavazatok hazaszállításának időigényességével is.[13]

Bizonyos vélemények szerint azért volt a külképviseleti szavazás első fordulója egy héttel a magyarországi választások előtt, mert így az első forduló napjára Magyarországra érkezhettek a külföldön leadott szavazólapok, és volt idő az esetleges jogorvoslatok elbírálására is. A második fordulót pedig csak jogerősen lezárt első fordulós eredmények ismeretében lehetett megtartani.[14]

A kérdéskör latolgatása közben meg kell említeni egy újabb fontos elemet, a külképviseleten leadott szavazatok számolásának módját. Ez alapvetően kétféle módon történhet: az otthon leadott szavazatokkal együtt vagy azoktól teljesen elkülönítve. Peter J. Spiro szerint ez az úgynevezett asszimilált, illetve az egyedi, speciális képviseleti modell.[15]

 

1. A változások, újítások, avagy az Alaptörvénytől a választási reformokig

 

Magyarország Alaptörvényét az Országgyűlés a 2011. április 18-i ülésnapján fogadta el. Az új Alaptörvény XXIII. cikkében, a Szabadság és felelősség részben garantálja a választójogot, ami így hangzik:

„(1) Minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választó és választható legyen.”

Ez a mondat egyöntetűen leírja, hogy a választójognak (is) az Alaptörvény az elsődleges normatív alapja.[16]Egyértelműen kifejezi, hogy kik azok, akik aktív és passzív szavazójoggal rendelkeznek.

Az e szakaszban található választójogi szabályok nem mást foglalnak magukban, mint a népszuverenitás elvének, valamint a demokrácia követelményének megvalósulási formáit.

A fenti gondolatokból egyértelműen következtethetünk arra, hogy a nép közvetett hatalomgyakorlásának, vagyis az aktív választójognak a korlátozása, ami az alaptörvény B) cikkben említett demokrácia és népszuverenitás elveinek a korlátozását is jelenti. A demokrácia elvét követő politikai rendszerek kötelező tartalmi eleme és egyben elengedhetetlen feltétele, a stabil, jól működő: azaz jogszerűen és kiszámítható módon működő választási rendszer.[17]

Az Alaptörvény szövegének nyomán végighaladva érkezünk meg a (4) bekezdéshez, amely rögzíti, hogy „Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.”

Ennek ellenére az (5) bekezdésben megjelenik, egy, az alapjog gyakorlására vonatkozó rendelkezés is. (A helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásának alkalmával, a szavazás jogát az állampolgárok számára lakóhelyhez vagy bejelentett tartózkodási helyhez köti. A többi alapjogi kérdésről már nem rendelkezik, azt sarkalatos törvényre hagyja.[18]

A választási alapelvek két helyen jelennek meg az Alaptörvényben, ez pedig Az Állam 2. cikk (1)[19] és a 35. cikk (1)[20] bekezdésében.

Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy az új Alaptörvény egyáltalán nem említi a választási rendszer működését és a választójog gyakorlásáról sem rendelkezik. Az uniós államok közül csak két ország, Németország és Románia alkotmánya nem említi a választási rendszert és a parlament létszámát, a magyar mellett. Ez egy úgynevezett hallgatás, amely az alkotmányi szintről törvényi szintre utalja a választással kapcsolatos információkat.

Találunk azonban a szövegezésben, néhány eljárásjogi rendelkezést, így például utalást a választások időpontjára, valamint a köztársasági elnök hatáskörébe tartozó választások összehívására való kötelezettséget.[21]

A korábbi, az 1989-es alkotmány szövegezése szerint a választójog Magyarországon általános és egyenlő, a szavazás pedig titkos és közvetlen. Az Alaptörvény hatálybalépésével az alapelvekben nem történt változás, azonban a választástípusok felsorolása eltérést mutat. A választási alapelvek tekintetében viszont több formai változást hozott, mint tartalmit.

„A visszahívhatóság megszűntetésével és a szűkebb értelemben vett választójogra vonatkozó szabályoknak az alapvető jogokról szóló fejezetbe történő áthelyezésével már 1989-ben foghíjassá vált Választási alapelvek című fejezet megtartása helyett az Alaptörvényben az alapelvek a képviseleti szervek létrehozásáról szóló rendelkezések közé kerültek.”[22]

Újdonságnak számít, hogy bekerült egy ötödik alapelv is az Alaptörvény szövegébe, ami nem más, mint a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választási alapelv, melyről a 71.§ rendelkezik.

Láthatjuk tehát, hogy az Alkotmányhoz képest az Alaptörvény a választási alapelveket szigorúan ketté bontja:

– kizárólag magára a választójogra alkalmazható az általánosság és egyenlőség.

– a szavazásra pedig a közvetlenség és titkosság használható.

A különbségtételnek azért van jelentősége, mert a választójog felsorolt alapelveit, tehát az általánosságot és az egyenlőséget, a választási eljárások valamennyi szakaszára alkalmazni kell, a jelöltállítástól kezdődően, a tényleges szavazáson át, egészen a mandátum létrejöttéig.

A szavazás alapelveit, nevezetesen a közvetlenséget és a titkosságot pedig kizárólag csak a szavazási eljáráshoz kapcsolódóan használjuk, kiterjeszteni más esetekre nem lehet.[23]

 

1. A magyar választási rendszer megreformálásának kezdetei

 

A 2010. évi választásokat követően Magyarországon megkezdődött a közjogi berendezkedés teljes körű átalakítása, melynek keretében az Alaptörvény elfogadását követően sor került a választási anyagi és eljárási jog újra szabályozására. A 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról (Vjt.2.) lett az új szabályozás alapja. A magyar választási rendszer jelentősen átalakult, azonban megtartotta vegyes jellegét. Az egyik legfőbb változás alapján az Országgyűlés létszáma 386 főről 199 főre csökkent. A 2010-ig működő választási rendszerben a 386 mandátum közül 176-ot (az összes hely 46% százalékát) lehetett egyéni választókerületekben megszerezni, az új választási rendszerben a 199 parlamenti hely közül 106-ért folyik közvetlen küzdelem (ez az összes parlamenti hely 53 százaléka).

Mindez új választókerületi beosztással is járt, ami lehetőséget adott a szavazókörzetek politikai érdekű újra rajzolásának (gerrymandering). A korábban érvényben lévő érvényességi küszöb intézményét is eltörölték (ennek nem lett végül jelentősége a 2014-es választások tekintetében, mert mindenhol 50 százalék felett volt a részvétel és a 2018-as választások alkalmával is).

Az Alaptörvény kiterjesztette a választójogot a Magyarország határain kívül élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárokra, sor került az országgyűlési egyéni választókerületek arányos kialakítására. A korábbi választási rendszerhez képest újítás a területi listák megszüntetése, így országgyűlési képviselői mandátum megszerzése már csak országos listán és országgyűlési egyéni választókerületben lehetséges.

Az új választási eljárásról szóló törvény értelmében, létrejött, a Nemzeti Választási Iroda (NVI), amely a végrehajtó hatalomtól független, autonóm államigazgatási szerv, feladatkörében nem utasítható. Ez egyben újdonság is, hiszen az NVI számára ennek értelmében feladatot csak törvény vagy törvényi felhatalmazása alapján kiadott jogszabály írhat elő. Költségvetése az Országgyűlés költségvetési fejezetén belül önálló címet képez. A Nemzeti Választási Iroda elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki.[24]

Az új választási rendszer bevezette a győzteskompenzációs rendszert: ez az egyéni választókerületekhez köthető, az innen érkező győztes töredékszavazatokat jelenti. Ennek értelmében az egyéni mandátumot szerző jelölt töredékszavazatként az országos listára „visz” minden olyan szavazatot, amennyivel többet szerzett, mint a második helyen végző jelölt.

A korábbi választási rendszer csak a vesztes töredékszavazatokat ismerte: azaz a vesztes jelöltekre leadott voksok kerültek az országos listára, ahol egy arányosító formula segítéségével lett belőlük mandátum. A győzteskompenzáció tehát az egyéni választókerületekben eleve győztes pártot az országos listás mandátumkiosztásnál is segíti: erősítve ezzel a magyar választási rendszer többségi elemét. A győzteskompenzáció a legerősebb, legtöbb körzetet nyerő pártot segíti, ráadásul minél megosztottabb ellenzékkel áll szemben, annál jobban, hiszen minden, nem a második helyen végző pártra leadott voks közvetetten őt erősíti.

Újdonságként említhető, hogy míg a kettős állampolgárságról szóló törvény 2010-es meghozatalakor még nem beszélhettünk a külhoniak szavazati jogáról, az új választási rendszer elfogadásakor úgy döntött a Parlament, hogy a határon túli magyarok regisztráció után levélben, az országos listákra (tehát egyéni körzetekben nem) szavazhatnak.[25]

A Vjt.2. már nem csak az eredmény megállapításakor, de a jelöltek elindulásához is új szabályokat vezetett be. A korábbi választási rendszerben egy-egy egyéni választókörzetben az induláshoz 750 ajánlószelvényt kellett összegyűjteniük a pártoknak, és minden állampolgár egyetlen jelöltet ajánlhatott. Ehhez képest 2014-ben, az átrajzolt és megnövelt, egyéni választókerületekben (176 helyett 106 választókerület lett) kevesebb, 500 aláírást elegendő volt összegyűjteni. Ráadásul változás, hogy egy állampolgár több indulót is ajánlhatott. A választáson emellett a legalább 27 egyéni jelöltet indítani tudó pártok igen komoly állami támogatásban részesültek. Az indulási rendszer egyértelmű könnyítése miatt, valamint az előbb említett anyagi ösztönző együtt ahhoz vezetett, hogy rekordszámú, köztük nem valós párt is elindult a választásokon.

Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény értelmében az ország határain kívül élők választójóga nem teljes, nem ugyan az, mint a Magyarország határain belül élőknek: nem teljes, mert nem két szavazattal rendelkeznek, mint az itt élők, hanem csak egy voks illeti meg őket, így csak pártlistára tudnak szavazni, egyéni választókerületi jelöltre nem. Jakab András alkotmánytervezetében kifejti, hogy ha egy ország úgy dönt, hogy szavazati jogot ad az ország határain kívül élőknek, akkor véleménye szerint, annak, azonos súlyúnak és tartamúnak kellene, hogy legyen, mint az országon belül élő állampolgároknak.[26] Érvelésének fő mondani valója, hogy szerinte ez a helyzet sérti a választójog egyenlőségének elvét. „ Ha azt állítjuk, hogy a választójog egyenlőségével ellentétes, hogy a külföldön élő választópolgárok szavazatának a száma fele annyi, mint a belföldi szavazóké, akkor ebből kényszerszerűen következik, hogy szintén sérti az egyenlőség alapelvét minden olyan rendszer, ahol a külföldön élők szavazatának súlya kevesebb, mint a fele a belföldi szavazók szavazat súlyával.”[27]

Felmerülhet a kérdés ezek után, hogy létezhet-e olyan választási rendszer, amely a választójog egyenlősége alapelvének megfelel? A válasz természetese, igen. Több modell is megfelel ennek a követelménynek. Ilyen például a tisztán arányos választási rendszer, ahol a külföldi szavazatok összeadódnak a belföldiekkel, és a mandátumokat kizárólag országos listáról adják ki. Említhetjük még a külhoni szavazók számarányának megfelelő számú mandátum biztosítása is, úgy, hogy a névjegyzékbe előre regisztrált választópolgárok számának ismeretében, külföldön is egyéni választókerületeket alakítanának ki. ( Ezt a rendszert figyelhetjük meg az olaszországi választásokon.) Nem utolsó sorban a megoldások tárházát erősíti, az a több külföldi ország által már használt, és alkalmazott modell, amely szerint a külföldön élő állampolgárokat, valamely belföldi választókerültbe csatolják.[28]

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a választási eljárásról szóló törvény (Ve.2.) az új rendszerben is biztosítja a külképviseleteken történő szavazást. Az eredeti szövegezésben a külföldön tartózkodó magyarországi lakóhellyel rendelkező és nem rendelkező állampolgároknak is megengedte a levélben történő szavazást. A Ve.2. 2013. évi LXXXIX. törvénymódosítás következményeként, a levélben történő szavazás lehetőségét, már csak a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgároknak engedi meg. A témánk szempontjából érdekelt külképviseleteken, tehát továbbra is csak azok szavazhatnak, akik magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön tartózkodó magyar állampolgárok.

A külképviseleten 2018-ban a választópolgár a lakcíme szerinti országgyűlési egyéni választókerület szavazólapján, valamint a pártlistás vagy – nemzetiségiként regisztrált választópolgár esetében – nemzetiségi listás szavazólapon szavazhatott.[29]

A 2018-as választások alkalmával rekord mennyiségű választópolgár jelentkezett a külképviseleti névjegyzékbe: összesen 58.310 fő regisztrált, ebből 51.854-en hozzá is járultak az urnákhoz. Ez az adat a névjegyzékbe vett személyek 88,90 százalékát jelentette. 6.456-an döntöttek úgy, hogy mégsem élnek szavazati jogukkal, a felvétel ellenére, ami végül „csak” 11,10 százalékot mutat a meg nem jelentek között. Míg 2014-ben 97 külképviseleten, addig 2018-ban a honfitársaknak 118 külképviseleten volt lehetőségük szavazni, és az NVI adatai alapján 51.854 választópolgár élt is a lehetőséggel.[30]

A kettős szavazás kizárásának módja ugyan úgy zajlott, mint eddig: amikor valakit felvettek a külképviseleti névjegyzékbe, egyidejűleg feltüntették a lakcíme szerinti szavazókör névjegyzékében is, azt, hogy a választópolgár a külképviseleti névjegyzékben szerepel, így biztosítható volt, hogy ne szavazhasson a külképviseleten és Magyarországon is. A külképviseleteken leadott szavazatokat tartalmazó urnákat továbbra is utaztatták, Magyarországra szállítást követően a voksokat “bekeverték” a szavazópolgár választókerületében az egyik szavazókör szavazatai közé. A szavazás és a névjegyzékbe vétel az eddigiekhez hasonlóan történt: a Nemzeti Választási Iroda honlapján és a magyarorszag.hu-n pontos tájékoztatást kaphatott minden érdeklődő a szavazás menetéről.

A magyarországi lakcímmel rendelkező választópolgárnak regisztrálnia nem kellett, részére a Nemzeti Választási Iroda 2018. februárjában megküldte a választási értesítőt. Amennyiben a választópolgár a szavazás napján külföldön tartózkodott, személyesen, online vagy postai úton a helyi választási irodánál kérvényezhette a külképviseleti névjegyzékbe való felvételét a szavazást megelőző nyolcadik napig. Amennyiben a választási iroda a választópolgárt a külképviseleti névjegyzékbe felvette, a választópolgár a szavazás napján (az amerikai kontinensen a szavazás napját megelőző napon) személyesen, a kérvényben megjelölt külképviseleten szavazhatott.

A magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgár csak abban az esetben szavazhatott, ha előzetesen online vagy postai úton kérelmezte felvételét a választói névjegyzékbe a Nemzeti Választási Irodánál. Erre a választásokat megelőző 15. napig volt lehetősége. Amennyiben a választási iroda a választópolgárt a névjegyzékben regisztrálta, a levélben szavazás szavazólapjának elkészültét követően haladéktalanul megküldte a szavazási levélcsomagot a választópolgár számára. A választópolgár szavazatát a levélcsomaghoz mellékelt válaszborítékban adhatta le. A borítékot

• a Nemzeti Választási Irodába juttathatott el úgy, hogy a szavazást megelőző napon 24 óráig megérkezzen
• a magyarországi szavazást megelőző tizenöt napon belül minden munkanapon 9 és 16 óra között, valamint a külképviseleti szavazás ideje alatt leadhatott bármely külképviseleti választási irodába
• a magyarországi szavazásra rendelkezésre álló időszakban eljuttathatta bármely országgyűlési egyéni választókerületi választási irodába.

A választójog érvényesítése alapvető kritérium a modern társadalmak mindegyikében, de a gyakorlatban ez a megvalósítás nem is olyan egyszerű ügy. A külhoni szavazás megoldása egyre nagyobb jelentőséghez jut a globalizáció és a migráció következményeként. Úgy látom, a gyakorlati nehézségek még mindig megoldásra várnak, a számos biztonsági és bizalmi tényező kiiktatása egyelőre lehetetlen feladatnak tűnik.[31] Az elektronikus rendszerek választójogi alkalmazása még várat magára, de a technika fejlődésével eljön az az idő, amikor akadálymentesen, minden eszközzel azon lehetünk, hogy érvényesítsük jogainkat és éljünk állampolgári kötelezettségünkkel, a szavazással, akár külföldön is.[32]

[1] Az új választási rendszer megmaradt a vegyes modell kategóriájában. Két szavazatot lehet leadni, egyéni jelöltre és országos listára. Az egyéni körzetek relatív többségivé váltak, a szavazás egyfordulós. Az új törvény a listák szempontjából egyszintű rendszert vezetett be. Megszűnt ugyanis a megyei szint, és immár csupán országos listák léteznek. Országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Ehelyütt is emeljük ki: az országos listás mandátumok elosztása nem csupán az országos listára leadott szavazatok alapján történik, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat. Ez is kuriózumnak számít nemzetközi összevetésben. Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább huszonhét egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.

A közös jelölés szabályai úgyszólván megegyeznek a korábbiakkal, a szövegezés lett kristálytisztább. Két vagy több párt közös jelöltet is állíthat. Egy személy csak egy egyéni választókerületben fogadhat el jelölést. Két vagy több párt közös egyéni választókerületi jelöltek alapján – ugyanazon pártok részvételével – közös pártlistát állíthat. Egy párt csak egy – önálló vagy közös – pártlista állításában vehet részt.

Nagyon sok vitát váltott a nemzetiségek kedvezményes mandátumhoz juttatása. A nehézséget az okozta, hogy mind a 13 nemzetiség kedvezményes mandátumhoz juttatása – főleg a 200 fős parlamenthez képest – aránytalan súlyt képzett volna a kormány/ellenzék bináris kódra pártalapú rendszerben. Ld Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás. In Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség : Válogatott közjogi tanulmányok, Magyarország Alaptörvénye tiszteletére. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2012. 289-305. o. A magyar választási rendszer fejlődéstörténetéhez nemzetközi összevetésben ld. Cservák Csaba: A Historical Overview of the Emergence of Certain Electoral Systems, 50-57. o. In JOURNAL ON EUROPEAN HISTORY OF LAW, 2017/2. sz., 50-57.

[2] Somogyvári István: Alkotmányozás Magyarországon, 1994-1996, 45-46. o. In Társadalmi Szemle 1996/10. sz. 10-50. o.

[3] Kukorelli István: A magyar választási rendszer 1989-1998. In Dezső Márta – Kukorelli István (szerk.): Választástudományi Tanulmányok, Országos Választási Iroda, Budapest, 1999. 39. o.

[4] 2002. évi LXI. alkotmánymódosító törvény

[5] Az elektronikus szavazás tág kategóriájába azon szavazási módszerek tartoznak, amelyek során infokommunikációs eszköz kerül alkalmazásra. E tárgykörben megkülönböztethető az elektronikus szavazógéppel támogatott szavazás, valamint az elektronikus távszavazás. Előbbi esetben történik, hogy a hagyományos szavazási metódus alkalmazását segítik elő valamilyen infokommunikációs eszközzel. Felmerülhet off-line megoldás, ahol a választópolgár a szavazatát egy ún. önmagában álló, hálózatba be nem kötött eszközön adja le, valamint on-line megoldásról, amikor a szavazógép valamilyen hálózathoz köttetik. Ilyen megoldásnak tekinthetjük például a Németországban tesztelt elektronikus toll alkalmazását a szavazófülkében. A hagyományos szavazásoknak az infokommunikációs eszközökkel történő támogatása azonban a választópolgár számára jelentős könnyítést nem jelent. Az az elektronikus távszavazás (ez az elektronikus szavazás máki köre tehát) már a választópolgár tekintetében is lényeges újításokat hordozhat magában. Ezen esetben olyan infokommunikációs technológiát alkalmaznak, amely során a választópolgár már nem kényszerül előre meghatározott helyszínen leadni a voksát. Ez rendkívül lényeges különbség! Ebben az esetben olyan általános technológiák szolgálnak alapul, mint az interaktív televízió, telefon, SMS-szolgáltatások, illetve az internet. Ld. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre. In Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken. Patrocinium, Budapest, 2018. 82-83. o.

[6] Dr. Lamperth Mónika (MSZP), 2003. 06. 17. 80. ülésnap, 67. felszólalás.

[7] Kovács László Imre: Az Európai Parlament tagjai megválasztásának magyar rendszere, 52. o. In Politikatudományi Szemle, 2005/2. sz. 21-58. o.

[8] Uo. 55. o.

[9] Ld. még ehhez Cserny Ákos – Nemeslaki András: Az e-szavazás lehetőségei és korlátai Magyarországon. In Cserny Ákos (szerk.): Választási dilemmák, Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 249-253. o.

[10] Berta Zsolt: Segédlet a külképviseleti választási irodák részére a 2006. évi országgyűlési képviselők választásán, 14. o. In Választási Füzetek, 2006/136. sz. 1-35. o.

[11] 1997. évi C. törvény, 89/B. §

[12] Ez a megoldás tovább terhelte az OVB-t, mely státusza joghézagok következtében nagyon sok aggályt rejtett magában. A független testület semminemű infrastruktúrával nem rendelkezett, önálló székhelye sem volt. A vonatkozó törvények nem biztosították a szerv önálló költségvetését. Nem volt egyértelmű a választási bizottságok és irodák közötti viszonyrendszer sem, jóllehet az irodák látták el a bizottságok titkársági feladatait. A delegált tagoknak nem járt tiszteletdíj, pedig általában „neutrális” szakmai ügyekben kellett eljárniuk és a határozatképességet is gyakran ők biztosították. Ld. Cservák Csaba: Közjogi rendszerünk mostohagyermekei: a választási bizottságok. Jogelméleti Szemle. 2009/2. sz.

[13] A 2009. évi CXXVIII. törvény hatályon kívül helyezte a 2005. évi LXXXI. törvényt.

[14] Hallók Tamás: Külképviseleti szavazás az országgyűlési választásokon, 204. o. In Sectio Juridica et Politica, 2006/1. sz. 199-218. o.

[15] Ld. Spiro, Peter J.: Perfecting Political Diaspora, p. 101-125. 81 New York University Law Review 207 (2006)

[16] Bodnár Eszter: A választójog alapjogi tartalma és korlátai. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014. 70. o.

[17] Uo. 35. o.

[18] Uo. 71. o.

[19] Alaptörvény 2. cikk (1) Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.

[20] Alaptörvény 35. cikk (1) A helyi önkormányzati képviselőket és polgármestereket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.

[21] Bodnár: i.m. 71. o.

[22] Uo. 100. o.

[23] Uo. 100. o.

[24] Tehát az új jogszabály némileg pontosította a korábbi bizonytalan jogállást és hathatósabban garantálja az NVI és NVB függetlenségét. A választási szervek reformjáról ld. Cservák Csaba: A választási szervek szabályozása, különös tekintettel a Nemzeti Választási Bizottságra. In Cserny Ákos (szerk.): Választási dilemmák: Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 11-34. o.

[25] Ld. erről pl. Gulyás Dávid– Juhász László – Lukácsi Dániel Csaba: Az új választójogi szabályozás – egy választást követően, 43. o. In Jogelméleti Szemle, 2015/1. sz. 30-46. o.

[26] Jakab András: A 2011. évi … törvény A Magyar Köztársaság Alkotmánya, Magántervezet szakmai álláspont kialakítása céljából. 2011. január 10. k. n., 3. o.

[27] Bodnár: i.m. 112. o.

[28] Bodnár: i.m.112-113. o.

[29] A nemzetiségek parlamenti képviseletéről és annak problémáiról ld. Farkas György Tamás: Nemzetiségek parlamenti képviselete nemzetközi kitekintésben. In. Farkas György Tamás – Rimaszécsi János (szerk.): Alapjogok – Alkotmány – Alaptörvény, DOSZ-kiadvány, Delakft, Debrecen, 2019. 28-41. o.

[30] http://www.valasztas.hu/kulkepviseleti-reszveteli-adatok (2018. augusztus 8.)

[31] Többek között újragondolásra szorulnak a választási kampány külföldön folytatott cselekményei, a médiában való véleménynyilvánítástól kezdve olyan technikai kérdésekig, mint a plakátolás. Ld. ezekhez Tóth J. Zoltán: A véleménynyilvánítási szabadság érvényesülése és érvényesítése a választási eljárásokban, 1-18. o. In Jogtudományi közlöny, 2016/1. sz. 1-18. o., és Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadságjoga a média (szem)üvegén keresztül, In Jogelméleti Szemle, 2010/1. sz., illetve Téglási András: A választási plakát mint kampányeszköz elhelyezésével kapcsolatos alkotmányossági problémák a 2014. évi választások során. In Cserny Ákos (szerk.): Választási Dilemmák, Tanulmányok az új választási eljárási törvény nóvumai és első megmérettetése tárgyában. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015. 130-150. o.

[32] Fel lehetne használni a kérdéskörben tanulságként az elektronikus közbeszerzés tapasztalatait. Vö.. erről Arató Balázs: Elektronikus megoldások a közbeszerzésben. Magyar Közbeszerzési Társaság, Budapest, 2008. különösen 5-9. o., valamint Boros Anita: Elektronikus ügyintézés és szolgáltatás. In Lőrincz Lajos (szerk): Közigazgatási eljárásjog. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2005. 573-600. o.