Purcsi Adrienn: Történeti esszé, avagy röviden a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő nemzetiségi politikáról és a revízióról

Mi is pontosan a Szent István-i állameszme? Hogyan, miért is jelenik meg és terjed el a Horthy-korszak politikai gondolkodásában? Továbbá milyen vonásai vannak a koncepció jegyében megjelenő nemzetiségi politikának? Ezek azok a kérdések, amelyekre a történettudomány nem adott még számunkra sem definíciót, sem pedig pontos választ. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a legtöbb kutató számára az eszmetörténet, az eszmerendszerek vizsgálata egy rendkívül ingoványos terep, ahová nem szívesen merészkednek. A téma esetében is nagy kihívás egy kutatónak röviden, lényegretörően, mégis komplexen megfogalmazni, hogy mit is értünk a Szent István-i állameszme és ennek jegyében megjelenő revíziós és kisebbségi politika alatt.

Írásunkban megpróbálunk választ adni a fent megfogalmazott kérdésekre. Elsőként fontos tisztázni, hogy hogyan és miért jelenik meg az állameszme? Talán erre a legegyszerűbb felelni. A trianoni békediktátum hívja életre, valamint az országban kialakuló bizonytalanságra egyfajta ösztönös társadalmi reakció az eszme elveinek hirdetése, amelyet majd később a Horthy-korszak keresztény-konzervatív politikai elitje is zászlajára tűz. Az állameszme példaként tekint Szent István Birodalmára és az ő politikájára, amelyhez való visszatérés volt a végső cél a trianoni Magyarországon. Szerencsére nem kell nagyon sokáig kutatnunk definíció után, Teleki Pál pedig tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „Ez a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, tehát a Duna-medence állameszméje. Minden itt élő embert közös életbe, egységes életformába, együttes törekvésekbe szervez. „[1]

A Szent István-i államkoncepció magában hordoz két fontos, egymással összefüggő közéleti kérdést, ezekre megoldást is kínál. Az egyik a revízió, a másik pedig a nemzetiségi kérdés. Ezeknek hangsúlyozása elengedhetetlen, ha a koncepciót vizsgáljuk. A fentiek ismeretében nagyon egyszerűen kikövetkeztethető, hogy a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő revíziós politika végső és egyetlen célja Szent István Birodalmának helyreállítása, kisebb eltérések a megvalósításában, kivitelezésének módjában figyelhetőek meg. Ám van még egy fontos vonás a Birodalom helyreállításának gondolata mögött és ez nem más, mint a kisebbségi kérdés. Korábbi kutatásokban ez nem kapott hangsúlyos szerepet, pedig koránt sem elhanyagolható. Ugyanis a koncepció megfogalmazza azt, hogy miként kellett volna korábban, illetve meghatározza azt is, hogy miként kell bánni most a nemzetiségekkel, ha majd az elszakított országrészek újra egyesülnek.

Trianon bekövetkeztének oka az állameszme képviselői szerint az, hogy az ország letért a Szent István által kijelölt útról és ez igaz a nemzetiségi politikára is. Így tehát a mielőbbi megoldás az, hogy az ország elkezd bánni úgy a nemzetiségeivel, mint ahogy tette azt Szent István korában. De mit is jelent ez pontosan? Ezt Bethlen István fogalmazza meg a legpontosabban: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell fékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem pedig úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.” Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat csupán a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, ennek vezetésére pedig csak és kizárólag a magyar nép alkalmas.[2]

Összességében véleményünk szerint azok a jelentős kormányzati politikai személyiségek, akiknek gondolkodását az állameszme áthatotta, mint például Teleki Pál, Bethlen István, mind egyetértettek abban, hogy a középkori magyar nemzetiségi politikához kell visszatérni, az az egyetlen helyes út, és az ezt követő korok nemzetiségi politikája nem vitte helyes irányba a magyarok és a nemzetiségiek kapcsolatát, kiélezte az ellentéteket. Nem merül ki ennyiben a koncepció, ugyanis nem csupán ez a nemzetiségi politika lenne a követendő a vezetés számára, de ehhez szükséges természetesen a határok visszaállítása is, és nem utolsó sorban a magyarok vezető szerepe, ugyanis ők azok, akik Szent István óta összetartják a birodalmat és vezetik az itt élő népeket. Föderalisztikus összefogásra van szükség, hiszen csak ezáltal lehet virágzó ez a terület. El kell érni, hogy a határon túlra került nemzetiségek ismét az anyaországhoz akarjanak csatlakozni. Mindezen kiemelt és néhol sarkított pontok mellett persze megfigyelhetőek különbözőségek például a kivitelezés tekintetében is a különböző politikai személyiségek gondolatrendszerében. A közös és kiemelten lényeges elemei az állameszmének azonban az fent kiemeltek. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy mind ez elméletben nagyon jól működhetett volna, és rendkívül hangzatos célokat tűztek ki a politikusok. Ám meglátásunk szerint ennek a politikának a végrehajtása igencsak komplex feladat, melyet különböző tényezők, mint például az elcsatolt területeken lévő nemzetiségek magyarok ellen való hangolása nehezített meg. Azonban mindezen nehézségek, kérdések, problémák ellenére fontos helyet foglal el a Szent István-i állameszme a Horthy korszak politikai gondolkodásában.

Bibliográfia

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940.

Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20.

Hivatkozások

  1. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.
  2. Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Pétsy Zsolt Balázs: A békepapok és a pártállami hatalomgyakorlás Magyarországon (történelmi esszé)

A szocialista pártállam által megtervezett és útjára indított, majd a párt által a háttérből mozgatott papi békemozgalom[1] a központilag helyesnek vélt politikai-hatalmi célok megvalósítására volt valójában hivatott. Elnevezése és nyilvánosan hangoztatott céljai alapján egy ilyen mozgalmat a kívülálló – ideológiai szempontból – akár „haladónak” is gondolhatott volna. Számos tanulmány született a békepapokról és rendszerváltást megelőzően betöltött szerepükről.[2] Elsődlegesen arra az aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szocialista államhatalom ideológiai célok mentén kívánta szolgálatába állítani békepapokat, kifejezetten az általa „klerikális reakciós elemekként” meghatározott személyek elleni küzdelme során. A nyomásgyakorló és befolyásoló pártérdekek inspirálták a papi békemozgalom hatalomgyakorlók általi létrejöttét, melyeket a pártállam a saját érvrendszere szempontjából ideológiailag alátámasztott. A békemozgalmat és a papok békemozgalmi létét és szerepét kifejezetten a kommunista párt tervezte meg és alakította Magyarországon saját hatalmi céljaira, hűen követve ezzel is a párt ideológiai irányvonalát és az erre vonatkozó kommunista modellt.

Induljunk ki ebből az igen mesterségesen hangzó szóösszetételéből – békepapok – érzékelhető, hogy a békemozgalomban részt vevő papok feladata – küldetése – nyilvánvaló volt a pártállami ideológia szempontjából. Ők voltak azok, akik a párt által hangozatott békeharc mellett kellett, hogy kiálljanak a szocialista béketábort támogatva, egy háborúmentes, ideális világ képét követve, melyet csak a szocialista demokráciák képesek biztosítani az imperialista hatalmakkal szemben, széles társadalmi tömegeket megmozgatva és egyúttal saját „pártjukra” állítva. Nézzük meg továbbá, hogy honnan eredeztethető a mozgalom egyházi vonatkozásban. A szocialista-kommunista diktatúra 1950-ben hozta létre a Katolikus Papok Országos Békebizottságát Magyarországon, a nemzetközi békemozgalmakat alapul véve, kifejezetten tehát szovjet mintára, saját hatalmi céljai, valamint a pártérdekek által vezérelve.[3] Az országos, valamint területi szinten kibontakozó egyházi békemozgalmak valamint az azok tevékenységét megyénként szervező békebizottságok esetében az alapul szolgáló szovjet minta lényege tévedhetetlenül egyértelmű volt: a mögöttes cél a társadalom „nem haladó”, illetve „reakciós”, vallásos elemeinek visszaszorítása, az egyházi vezetők kommunista diktatúrával való együttműködésének kikényszerítése, az egyházak belső hierarchikus struktúrájának megtörése, bomlasztása.

A legfontosabb strukturális változás a papi békemozgalom életében az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódik, melynek leverését követően kis idővel már újra is indították a párt részéről a mozgalmat, a Hazafias Népfront, mint ernyőszervezet keretei között. A nemzetközi, illetve a hazai békemozgalmakban nemcsak katolikusok, hanem más keresztény egyházak is részt vettek. A Katolikus Egyházhoz ugyanakkor egy újonnan létrejött szervezet, az Opus Pacis volt a közvetlen kapcsolódás, melyet a pártvezetés nyomására hozott létre a magyar katolikus püspöki kar, annak érdekében, hogy a testület támogassa az Országos Béketanács békegondolatát a papság és a hívek körében.

A pártállam ideológiai, marxista alapon nyugvó elgondolása az volt, hogy a hívő embereket politikailag a pártállam felé lehet terelni, továbbá, hogy az egyházi szervezetekben pártállami kontrollt lehessen gyakorolni. Az állami intézkedések lényege egyszerűen megfogalmazható: ki kell kényszeríteni a párt kontrollját az egyházi szereplők felett. A marxizmus és kereszténység viszonyáról Lukács György[4], a nemzetközileg is ismert filozófus, marxista gondolkodó 1970-ben így vélekedett: „Ma, amikor a vallás válsága a vallásos emberek többségét érinti, érzékenyebbé válnak a marxizmus iránt, és közreműködésüket a politikai-társadalmi életben egyáltalán nem tartom jelentéktelennek.”[5] Ahogyan Lukács György megállapítja, az egyház és társadalom viszonya a történelem különböző korszakaiban az alkalmazkodások sorát mutatja, az általa dialógusnak nevezett kapcsolat jellegét szemléletesen, jól érzékelteti egy másik idézete: „Ha pedig az egyház olykor a marxisták álláspontját támogatja, nem látom okát, miért ne támogatnák a marxisták az egyházat.”[6]

A papi békemozgalom hazánkban a szocialista blokk országai közül talán a leghosszabb ideig tudott működni és érvényesülni, időben távolodva az ötvenes évektől a „békepapság” súlya és szerepe a mögöttes ideológiai és hatalmi célok azonossága mellett – a társadalmi, politikai változásokkal kölcsönhatásban, illetve azok hatására is – fokozatosan csökkent. A többi, volt szocialista ország közül példaként említhetnénk még Csehszlovákiát (ahol először jött létre ilyen mozgalom), vagy Lengyelországot, ahol ugyancsak létezett és működött hosszabb-rövidebb ideig hasonló szerveződés, utóbbi esetben az ottani „békepapokat” például „hazafias papoknak”[7] nevezték. Egyáltalán nem elhanyagolható körülmény, hogy a pártállamok egyházakkal szembeni harcának nyilvános eszköze az ideológia – és annak megjelenése a sajtóorgánumokban és a médiákban, – titkos eszköze pedig a belügyi és állambiztonsági szervek fellépése volt. Egy, a politikai nyomozó szerv által ügynökként foglalkoztatott pap jelentéseiben a legtanulságosabb az a vélemény, melyet egyik paptársa elmondása alapján jegyzett fel, e szerint lényegében aki nem jár békegyűlésre, vagy nagyon rendes ember, vagy besúgó.[8]

Az egyházak feletti pártállami kontroll további fontos eszköze volt egy külön erre a célra létrehozott szakigazgatási intézmény. Magyarországon ez volt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), mely 1951 és 1989 között működött.[9] Az ÁEH preferálta a békepapok különböző posztokra történő kinevezését az egyházmegyei vezetésbe. A pártállam a békepapokon keresztül szerette volna elérni az alsópapság és a főpapság szembeállítását. A kinevezésekkel kapcsolatosan is – nemcsak a békepapok tevékenységével összefüggésben – folyamatosan kapott jelentéseket, jellemrajzokat a területi pártszervektől, referenseitől, a tanácsoktól egyaránt. Folyamatosan információkat szolgáltatott a területi, illetve központi pártszervek részére (az MSZMP KB mellett működő Agitációs és Propaganda Osztálynak is), illetve a Külügyminisztériumon keresztül a külképviseletek felé is. Területi koordinációs értekezletekre is sor került (rendszeres jelleggel), ahol egészen járási, illetve városi szinten kerültek meghatározásra a konkrét feladatok, köztük a békepapokkal, papi békemozgalommal kapcsolatos központi elvárások is. Fontos volt a területi szervezettség és lefedettség, mivel a hívőkkel és a papokkal az államhatalom elgondolása szerint – mely levéltári forrásokkal is alátámasztható[10] – foglalkozni kell helyben is, ott ahol élnek.

A társadalmi befolyásolás egyik záloga az írott, nyomtatott sajtó volt, hiszen nyomtatott formában is volt mód a képviselt eszmék és gondolatok terjesztésének az egyházak társadalmi szerepével kapcsolatosan. A Budapesten megjelenő „A Kereszt” a békepapi mozgalom hivatalos szócsövének szerepét töltötte be.[11] A lapot a Vatikán 1956-ban indexre tette, így kénytelenek voltak megszüntetni, és egy, a püspkökkari cenzor által ellenőrzött új lapot alapítani, ez volt a „Katolikus Szó”.[12] A „Katolikus Szó” békepapokkal kapcsolatos társadalmi üzenetei közül álljon itt néhány[13]: az államot nem szabad támadni[14] (1956); a békepapok vigyázzanak paptársaik magatartására[15] (1958); a békepapok nem törekednek a hierarchikus posztok elfoglalására[16]; a keresztény ember nyugodtan és bátran állhat a szocializmus építésének ügye mellé![17] (1959); az állam és az egyház közötti jó viszony jelentős tényezője a papi békemozgalom[18], a békemozgalom nem szovjet szervezkedés, a katolikus egyház is békét akar (1961).[19] Hasonló cikkek más egyházak lapjaiban is megjelentek: a Reformátusok Lapja 1959-ben beszámol Vető Lajosnak[20] az Országos Béketanács Református és Evangélikus Egyházi Bizottságai közös gyűlésén elmondott beszédéről: „A békéért az egyházi emberek együtt dolgozhatnak a más világnézetet követő kommunistákkal is. […] A háborúk a tőkés társadalmi rend lényegéből következnek, viszont a szocializmus lényegéhez tartozik a béke.”[21] Ezek az üzenetek burkoltan magukban hordoznak egy mögöttes tartalmat, érzékelhetővé teszik a látszat mögötti valóságot is.

A békepapok létezése és tevékenysége a hivatalos egyházi szervezetet is olyan helyzetbe hozta, hogy – mint ebben az esetben is – ki kellett alakítania saját álláspontját, illetőleg hivatalos viszonyát a papi békemozgalomhoz és annak különböző szereplőihez.[22] Például egyes egyházi személyeket, akik a mozgalommal kapcsolatosan politikai szerepet vállaltak, az egyházi vezetés büntetéssel sújtott: 1958-ban több személyt kiközösített parlamenti tevékenységük és a békemozgalomban vállalt szerepük miatt. A büntető rendelkezést 1971-ben a Szentszék megszüntette.[23] Külön kutatási irány lehet, ha kifejezetten az egyházak szemszögéből vizsgáljuk meg a békepapok politikai tevékenységét. A békepapok szerepe a szocialista pártállamban így összegezhető: részvétele az egyházi reakció elleni harcban, politikai befolyásoló tevékenység kifejtése kiemelten az egyházi vezetők irányában, illetve a politikai befolyásolási mérték növelése.

Az ÁEH betöltötte a neki szánt állami funkciókat, így például az állam megkötötte egyezményeit az egyházi szereplőkkel, hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. 1964-ben Magyarország és a Szentszék megállapodást írt alá, melynek lényege, hogy annak alapján a Vatikán beleegyezett, hogy csak olyan püspököket nevez ki Magyarországra, akiket a magyar állam nem kifogásol.[24]

1989. májusában az esztergomi érsek, Paskai László[25] még tárgyalást folytatott az Országos Béketanáccsal a békemozgalom esetleges megújításáról. Paskai végül 1989. november 20-án[26] hivatalosan megszüntette a katolikus papi békemozgalmat (felmentette az Opus Pacis igazgatóját, valamint az OBKB[27] főtitkárát).[28] A rendszerváltás előestéjén azonban a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény[29] előkészítésének időszaka és ténye megalapozta az ÁEH megszűnését[30] is, majd általában a korszakhoz köthető békepapok tevékenységének végét is elhozta, végül a papi békemozgalom elhalt Magyarországon, a békepapok tevékenysége nem lesz összeegyeztethető az új szabályozással.

A pártállam politikai-hatalmi és az ezek mögött álló ideológiai céljai mentén a békepapokat kifejezetten a „klerikális reakciós elemekként” meghatározott egyházi személyekkel és hívőkkel szemben folytatott harcában saját érdekei mentén állította szolgálatába. A politikai-hatalmi érdekek jól körvonalazhatóan megjelennek a papi békemozgalom mögöttes ideológiájában, mely tartalmilag valójában így az egyházakkal szembeni harcra irányuló párttörekvéssel azonosítható.

Nemcsak az államhatalmi-pártállami érdekek oldaláról történő – gyakorlati szempontú – megközelítés az egyedüli vizsgálódási lehetőség a békepapok történelmi szerepével kapcsolatosan, a tárgykör vizsgálatának fókuszát érdemes – akár önállóan – az ideológiai-filozófiai fókuszú megközelítéssel meghatározni. A papi békemozgalom államhatalom által irányított tevékenysége és a nyilvánosságban megjelent hivatalos békecélkitűzések közötti különbségek a levéltári iratokban[31] szövegszerűen is kézzelfoghatóvá válnak. A békemozgalom országos szervezetrendszerének, valamint a megyei békebizottságok helyi szinten kifejtett működésének részletesebb vizsgálatának kifejezetten része, fontos aspektusa lehet a békepapok társadalomra és hívőkre gyakorolt hatásának közvetlen kutatása (akár például a szövetkezeti, gazdasági folyamatok alakulása, vagy akár a papok, a hívők, illetve a hitoktatásban résztvevők számának változásai a szocialista korszakban). Ennek során az említett ideológiai hátteret és ellentmondást szintén indokolt figyelembe venni.

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

Dr. Diós István – dr. Viczián János (szerk.) Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/.

Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2

Gergely Jenő: Egyházak, in A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html.

Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf – page=43.

Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html.

Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/.

Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012

Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995

Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240

Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014. https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf.

Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022,

https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956.

Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006.

A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372.

Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf.

Levéltári források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

ÁBTL 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. Ügynök

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL M-KS 276-65, Rákosi Mátyás titkári iratai

HU-MNL-OL XIX-A-21-c, Adattár

Vera and Donald Blinken Open Society Archives

at Central European University, Budapest, Hungary

HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Hungarian Unit, Subject Files, Egyház: Békepapok

Hivatkozott jogszabályok

1989. évi 14. törvényerejű rendelet

1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról.

További irodalom

Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278

Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018., 173–177

Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100

Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964): Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/, 68–125.

Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf.

Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199.

Hivatkozások

  1. Meghatározását lásd: Békemozgalom, Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html (Letöltés: 2024. április 13.).
  2. Például lásd: Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.), Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995; Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018, 173–177; Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199; Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100; Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278; Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964) : Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/ 68–125 (Letöltés: 2024. május 23.); Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.)
  3. Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240.
  4. Lukács György (1885–1971): filozófus, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja, emellett politikai szerepet is vállalt a Tanácsköztársaság idején és a kommunista hatalomátvétel után. (Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf, (Letöltés: 2024. május 23.); Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/ (Letöltés: 2024. május 23.) Nemzetközileg is ismert 20. századi marxista filozófus, aki foglalkozott a vallás és marxizmus viszonyával is.
  5. Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf#page=43 (Letöltés: 2024. április 13.)
  6. Uo.
  7. Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012, 34.
  8. Belügyminisztérium Fejérmegyei Rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya, 1961–1964, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. ügynök
  9. Köpeczi Bócz: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége; Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014.https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.)
  10. „A területi állami szervek vezetőinek egyházpolitikai szemlélete és tevékenysége. A járási hivatalok, a városi tanácsok vezetői jól ismerik a párt egyházpolitikájának irányelveit, a bevezetőben megjelölt dokumentumait, az egyházpolitika társadalmi, politikai, ideológiai összefüggéseit.” Tájékoztató a járási–városi egyházpolitikai koordinációs értekezletekről. 1975. október 11., HU-MNL-OL XIX-A-21-c-000.1, 8.
  11. Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.)
  12. Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/ (Letöltés: 2024. április 13.), 75.
  13. A békepapokkal kapcsolatos cikkekről sajtófigyelés található a Szabad Európa Rádió magyar egységének a Blinken OSA Archívumban megtalálható sajtóarchívumában. Az itt felsorolt példák a következő jelzetek alatt találhatók: HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Egyház: Békepapok, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest.
  14. „Felbecsülhetetlen káros lenne katolikus életünkre, ha a kialakult új légkörben elterjedne az az egyesekben kifejezésre is jutott gondolat, hogy most már mindent szabad, még az államellenes kijelentés is.” Oláh Károly, kiskunfélegyházi plébános felszólalásából a papi békemozgalom országos választmányi ülésén, Katolikus Szó, 1956. szeptember 23., 2. Oláh Károly a papi békemozgalom elnökeként is működött, a szószékéről többször is beszélt a téeszesítésről, amit a hívei „megnyugvással, legtöbben egyetértéssel” fogadtak, amikor viszont a város másik templomában beszélt erről, „ez a hang ott szokatlan volt, a hívek egy része névtelen levelekben juttatta kifejezésre rosszallását, amiért a szószéken isten akaratával ellenkező̋ kifejezéseket használt, sürgette híveit a tönkremenésben.” – Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2.
  15. „A Hazafias Népfront munkájában a béke szolgálatát vállaló és a népének hűséget esküdött papság természetesen szintén nem élhet politikamentes életet, mert nem párttag ugyan, azonban nemzeti létünk alkotó eleme. E politikai tevékenység területén is a lelkiismereti megkötöttségen belül sok lehetőség nyílik mindnyájunk számára és ebben eligazítást adni megyei katolikus békebizottságok feladata.” Beresztóczy Miklós, katolikus békebizottságok 1958. október 23-országos értekezletén tartott referátumában hangzott el, Katolikus Szó, 1958. november 2., 3. Beresztóczy Miklós (1905–1973) címzetes prépost, politikus. Részt vett a Katolikus Papok Országos Békebizottsága megszervezésében 1950-ben, annak elnöke volt fennállása alatt (1950–1956), 1957-től az Országos Békebizottság Katolikus Bizottságának elnöke. Országgyűlési képviselő (1953–1973), az Országgyűlés alelnöke (1961–1963). Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html, (Letöltés: 2024. május 24.)
  16. „Mi a hierarchiához való viszonyunkat úgy sem akarjuk értelmezni, hogy hierarchikus posztok elfoglalására törekednénk. Nem vagyunk sem hatalom-, sem állás-, sem cím-, sem jövedelemhajhászók.” Katolikus Szó, 1958. november 2., 2.
  17. Katolikus Szó, 1959. október 18., 2.
  18. Feladatainkról, Katolikus Szó, 1959. augusztus 23., 1.
  19. Katolikus Szó, 1959. május 31., 3.
  20. Vető Lajos (1904–1989) evangélikus püspök, 1935-ben vallástudományból egyetemi doktorátust szerzett. Országos Béketanács elnökségi tagja, a Hazafias Népfront Elnökségi Tanácsának tagja, 1953–1971 között országgyűlési képviselő. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.
  21. Reformátusok Lapja, 1959. május 24., 1., a Szabad Európa Rádió sajtófigyelése alapján. HU OSA 300-40-1, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest.
  22. Békepapi mozgalom (szócikk). Gergely Jenő: Egyházak, A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html; szócikk: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index1096.html (Letöltés: 2024. április 13.)
  23. Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006, 16–17.
  24. Az 1964-es magyar–szentszéki megállapodás 1. számú, bizalmas mellékletében rögzítették azt az eljárásrendet, amely formailag nem sértette a pápai kinevezési jogot, a gyakorlatban viszont a Szentszék vagy a püspöki kar által felterjesztett, és a kormánnyal előzetesen egyeztetett listából választott jelöltet, vagy közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökén keresztül előzetesen megbizonyosodott arról, hogy a kormánynak nincsen kifogása a kinevezés ellen. (A melléklet szövege szerint: „akikre vonatkozólag a [püspöki] konferencia elnöke azt tartja, hogy a Kormánynak nincsenek megalapozott ellenzési okai”) Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303.
  25. Paskai László (1927–2015), ferences szerzetes, 1979-től veszprémi megyéspüspök, 1986-tól koadjutor kalocsai érsek, 1986–1990 a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, 1987-től esztergomi érsek, 1988-tól bíboros. Magyar Katolikus Lexikon
  26. A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372 (Letöltés: 2024. április 13.)
  27. Az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, rövidítve OBKB: Magyar Katolikus Lexikon https://lexikon.katolikus.hu/O/Országos Béketanács Katolikus Bizottsága.html (Letöltés: 2024. április 13.)
  28. Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995, 247–253.
  29. 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról.
  30. Az ÁEH 1989. június 30-ával jogutód nélkül került megszüntetésre az 1989. évi 14. törvényerejű rendelet által.
  31. Rákosi Mátyás titkári iratai, HU-MNL-OL-M-KS 276-65; Adattár, HU-MNL-OL-XIX-A-21-c.

Pétsy Zsolt Balázs: Dzerzsinszkij öröksége

A „Stasi” egykori épületkomplexuma ma Berlinben mindenki számára nyitott hely, bárki számára látogatható múzeumként működik. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Állambiztonsági Minisztériuma (a „Stasi” ennek a rövidített elnevezése) az NDK állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve volt. Áprilisi berlini látogatásom során egy teljes napot szántam a kiállítás mind alaposabb megtekintésére. Az egykori Stasi-dolgozók magukat kifejezetten csekistának nevezték, csekistának tekintették, büszkék voltak arra, hogy az egykori szovjet állambiztonsági szerv, a CSEKA ideológiai örökségének továbbvivői. Az első csekista, a lengyel származású Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij szobra ott áll mind a mai napig, kikerülhetetlen látvány. Gondolkodóba estem, miért tartották ennyire kiemelten fontosnak, miért alapítottak külön kitüntetést a nevével, és miért állítottak számára szobrot.

Nemcsak az egykori NDK-ban találkozhatunk nevével az állambiztonsági múlt kutatása során. Hazánkban az ÁVH (a magyar Államvédelmi Hatóság) középvezetői számára 1949-ben Dzerzsinszkij Tiszti Tanosztályt indítottak, majd 1951-től az Isteni Szeretet Leányai apácarend Szabadság-hegyen épült zárdájának az államvédelem által elfoglalt épületében működött a Dzerzsinszkij Operatív Iskola. Előszeretettel neveztek el róla utcákat, tereket. Például a katyńi sírokban fellelt lengyel tisztek, áldozatok egy részét valószínűsíthetően a szmolenszki NKVD (Belügyi Népbiztosság, a szovjet állambiztonsági hatóság) Dzerzsinszkij utcában található székházának celláiban végezték ki, vagy például a sztarobelszki tiszti hadifogolytábor szerencsétlen sorsú foglyait Harkovban, az NKVD Dzerzsinszkij téren álló székhelyének alagsorában ölték meg a második világháború során. Lengyelországban 1951-ben, halálának huszonötödik évfordulóján ünnepségsorozatot rendeztek, szobrot állítottak neki Varsó belvárosában, a példákat még hosszabban is lehetne sorolni.

A szovjet típusú rezsimek hatalma lényegében jelentős mértékben a hatékony titkosrendőrségen, hatékony állambiztonsági szervek tevékenységén alapult. A különböző állambiztonsági szolgálatok a szovjet típusú diktatúrákban előszeretettel nevezték magukat csekistáknak még a nyolcvanas években is, nem sokkal a diktatúrák bukása előtt is. Maga a CSEKA, mint mozaikszó, jelentése „Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra”. A „rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat tesz szükségessé” elvet magáévá téve korlátlan felhatalmazást kért és kapott a bolsevik hatalomgyakorlóktól 1917-ben, ami az ellenségnek vélt emberek mindenféle ítélet nélküli kivégzését is magában foglalta a kezdeti időkben. A rendkívüli módszerekből általános módszerek, a kivételesből általános lett. Bár a módszerek – beleértve a fizikai erőszak alkalmazását is –, ha mondhatjuk így, idővel jelentős mértékben finomodtak, az állami hatalmi gépezet egyik pillérének alapmodellje lefektetésre került. Az ideológiai háttér lényegileg mindvégig ugyanaz maradt, a kommunista állambiztonsági szervek – bárhogy is nevezték éppen el, s szervezték meg az adott korszakban – a nép ellenségeit, ellenfeleit keresték, kutatták. A politikai hatalom fenntartása érdekében előszeretettel alkalmaztak különböző mértékben besúgórendszert, például a Német Demokratikus Köztársaságban a nyolcvanas évek végén milliós nagyságrendben (minden állandó és eseti informátort is számolva, akik legalább egyszer információt adtak a Stasi részére másokról). A szovjet mintát követő állambiztonsági szolgálatok idővel a közvetlen fizikai terror helyett abba az irányba mozdultak, – megváltozott idővel a kiindulópont – hogy minden emberért, ha tetszik, a homo sovieticusért küzdeni kell, vissza kell téríteni minden eltévelyedett személyt az ideológiailag a politikai hatalom által megfelelőnek tartott útra.

Véleményem szerint Dzerzsinszkij a Szovjetunió korai éveinek egyik legfontosabb figurája volt, sokak számára az ellenségek megfékezésének és a forradalom védelmének megtestesítője. Hűsége az általa követett forradalomhoz és elkötelezettsége a forradalom ellenségei elleni küzdelemhez alakította életét és politikáját. Az általa vezetett titkosrendőrség fennállása alatt emberi tömegek elpusztíttatásával milliókat rettentett el eleve a kritika megfogalmazásától.

A történelemkönyvekben neve összefonódott az erőszakos hatalmi elnyomás képével. Ki volt valójában ez az ember, és miért vált korának egyik legnagyobb hatású személyiségévé? Csak a neve öröklődött tovább, vagy a módszerei is? Az 1917. évi oroszországi forradalom és az azt követő polgárháború viharaiban Dzerzsinszkij központi figurává, egyúttal az államhatalom és az ellenségek elleni harc jelképévé vált. Szavaival és tetteivel hangsúlyozta, hogy a hatalomnak egyetlen célja lehet: a nép ellenségeinek késedelem nélküli megsemmisítése. A CSEKA brutális módszereket alkalmazott az ellenségesnek ítélt elemek ellen. Az ő nevével fémjelzett „csekizmus” – melyet az állambiztonsági szervek saját magukra is alkalmaztak – szerepe alapvető volt a bolsevik hatalom megszilárdításában, majd a Szovjetunió konszolidációjában is.

A „csekizmus” mögött álló módszertani megközelítés a második világháború után a szovjet érdekszféra szatelitállamainak tekintett európai országokba is exportálásra került. Dzerzsinszkij tevékenysége során dehumanizálta mindazokat az embereket, csoportokat, közösségeket, akiket a fennálló politikai hatalom ellenségeinek tartott. A Szovjetunióban és a szovjet érdekszférában módszereinek ideológiai háttere tovább öröklődött, a biztonsági szolgálatok a hatalmi gépezet fenntartásának hatékony támaszaként működtek.

Dzerzsinszkij 1926. július 20-án a párt központi bizottságában beszédet tartott, majd pár órával később szívszélhűdést kapott. Egyes vélekedések szerint merényletet követtek el ellene, majd elhelyeztek a mellére egy, „Így járnak az árulók” feliratú papírcédulát.[1] A propaganda elengedhetetlen része volt a csekista eszköztárnak, szemléletes példa erre Sztálin alábbi „méltatása” Dzerzsinszkij halálakor: „Nem ismert pihenést, nem vetett meg semmiféle nehéz munkát, merészen küzdött a nehézségek ellen és leküzdötte azokat, minden erejét, egész energiáját annak az ügynek áldozta, amelyet a párt rábízott és – elégett a proletariátus érdekeiért, a kommunizmus győzelméért végzett munkában”[2].

Személyisége és tettei továbbra is megosztja az értékeléseket és kutatásokat. Sokak számára a forradalom iránti elkötelezettsége példa a hűség és az elszántság fontosságára, talán leginkább ez nevezhető történelmi szempontból Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij örökségének.

Hivatkozások

  1. Jamrik Levente: A szovjet halotti maszkok múzeuma, https://www.gyartastrend.hu/cikk/a-szovjet-halotti-maszkok-muzeuma (Letöltés: 2023. december 09.)
  2. Pravda 166. sz. 1926. július 22. Forrás: I. Sztálin: Dzerzsinszkij, in, F. E Dzerzsinszkij: Válogatott cikkek és beszédek 1908–1926, Budapest, Szikra, 1951, 6.