Kategória: Recenziók

Recenzált mű: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években., Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022. ISBN: 978-963-416-306-0 155 o.

Az ismertetett kötet szerzője, Bencsik Péter jelen pillanatban a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének habilitált docense, mindezek mellett pedig tagja a Lendület Trianon 100 Kutatócsoportnak is, amelynek keretén belül jelent meg 2022-ben az itt ismertetett kismonográfia is. Bencsik Péter mindezek mellett tagja az MTA-SZTE-ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoportnak is, ahol leginkább a területi elhatárolódási folyamatok kutatása számít a fő kutatási területének. A kötet szerzőjének fő kutatási területének – némiképp általánosan megfogalmazva – a határok és a határátlépések 20. századi története és a magyar-csehszlovák kapcsolatok, azon belül is elsősorban a politika- és jogtörténeti vetületek számítanak elsősorban.^[1] Bencsik Péter legújabb, 2023-ban megjelent kötete pedig a szocializmus 1950-es évek középi útkeresését hivatott ábrázolni a Kelet-Közép-Európai régióban. ^[2]

A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport az elmúlt években szerencsés módon több, társadalomtörténeti fókuszt is a célkeresztbe állító kötettel is jelentkezett az I. világháborút követő sorsfordító évek kapcsán.^[3] Ebbe sorba illeszkedik Bencsik Péter ismertetett kötete is. Bencsik Péter kötetében a határ menti élet változatos jelenségeit, elsősorban az agrártársadalomra nehezedő új terheket, és persze a gyakori konfliktusokat hivatott az olvasó számára bemutatni. A legtöbb vázolt esemény, jelenség elsősorban a Trianont követő évekhez köthető a kismonográfiában, azonban néhány eset azonban már az ügy rendezése kapcsán is az 1920-as évek második felére utal vissza.

Bencsik Péter kötetét nyolc, tematikusan is világosan elhatárolt fejezetre osztódik. Minden fejezet a vizsgált témakört áldozatos levéltári alapkutatások után mutatja, széles forrásbázis alapján. Minden fejezet végén szerencsés módon egy összegző rész kapott szerepet, melynek elsődleges feladata nyilván az összefoglaló bemutatás igénye mellett egyfajta kitekintés felvázolása is. A szerző kötetének egyes fejezetei önálló (eset)tanulmányok soraként is megállják a helyüket, és természetes módon reflektáltnak is Bencsik Péter korábbi, elsősorban szakfolyóiratok hasábjain megjelent, a kiadvány témakörét érintő tanulmányira.^[4] A kötet szerzője idegen (angol) nyelven is rendszeresen publikál, többek között az ismertetett kiadvány témaköre kapcsán is.^[5] A kötet célkitűzése a lokális társadalom mindennapjainak bemutatása. Ez az „alulnézeti” megközelítés lehetőséget ad arra, hogy bemutassa a határ mentén élő agrártársadalom számára 1920 után megjelenő merőben újnak számító helyzetet. Az 1920-as évet követően a határ menti területen élő népesség korábban a dualista Magyarország belső területén helyezkedett el, a békeszerződés követően pedig az új történeti szituáció elsősorban árnyékos oldalával kellett szükségszerűen megismerkedniük.

A kötet első fejezete a vizsgált időkörben egyébként több esetben is módosításra került jogszabályi hátteret ismerteti. Ezen jogszabályok egy része még az I. világháború korszakára megy vissza. Ezen jogi keretek természetes módon jelentős mértékben befolyásolták a határ mentén életét. A kortárs társadalom számára a legjelentősebb változást valószínűleg a szabad mozgás korlátozása jelentette. A dualizmus idejének sok esetben sem vízumhoz, sem útlevélhez nem kötött szabad mozgása 1918-at követően semmivé foszlott, már a demarkációs vonalak meghúzása és a későbbi államhatárok megjelenése is jelentős korlátozó erővel bírt e tekintetben. Bencsik Péter ez esetben a „határrezsim” fogalmával, annak mind a nyugati, mind pedig a keleti jelenségeinek bemutatásával mutatja be és mintegy magyarázza is el, hogy az első világháborút követően mily mértékben változott e tekintetben Magyarország helyzete. A szerző érvrendszere szerint Magyarország az I. világháborút megelőzően nyugati típusba tartozott, á később a sokkal zártabb természetű keleti és a nyugati közötti átmeneti zónába került. Egyébként a két világháború közötti időszakba a keleti típusba mindössze a Szovjetuniót sorolja a szerző. Azonban Bencsik Péter leszögezi, hogy az állami korlátozó intézkedések – így például az állami monopólium, mezőgazdasági termények beszolgáltatása – már 1918 előtt, az I. világháború időszakában kialakult, ezekből pedig egyenes arányban következtek a társadalmi reakciók is: a csempészet vagy éppenséggel a feketepiac. A jogszabi környezet egyébként egyre bonyolultabbá, a lokális társadalom számára szinte átláthatatlanná vált az 1918 utáni időintervallumban. A hatóságok gyorsan módosított rendeleteivel nehéz is volt lépést tartani. Az első fejezetet összegző részben Bencsik Péter arra a megállapításra jut, hogy a nyugati határrezsimtől való távolodás megkönnyítette a II. világháborút követő szovjetizáló folyamatot Magyarországon.

A kismonográfia második fejezete a határőrizet kérdéskörét taglalja. A határőrizetet ellátó szervekről, a jogszabályi háttérről, valamint a határt átlépőkről is képet alkothatunk. A korabeli szófordulattal megfogalmazott úgynevezett „nemkívánatos elemek” elsősorban a kötet lapjain a határon túli, nem magyar emberekre vonatkozik. Megjegyzendő, hogy a korabeli és egyébiránt egyre erősödő antiszemita hullámok miatt a galíciai bevándorló zsidók is ebbe a körbe tartoztak. A határvédelem kulcsfontosságú kérdését jelentette a hírszerzés, valamint a kémelhárítás is. Ebben a fejezetben dominálnak a csehszlovák források, részben a magyar forrásbázis töredékessége miatt. A kötet sorai leszögezik, hogy a kémtevékenység miatt nem csak Magyarországon volt bizalmatlan a légkör, hanem a szomszédos államokban is, tehát ez az érzület kölcsönös volt. Viszont a felhasznált iratok alapján kevés „igazi” kémügy volt. Ebben a fejezetben az egyébként a szerző által előszeretettel felhasznált sajtóanyagok száma alacsony, a kémügyek kapcsán a tudósítások megbízhatatlan és a lapok szenzációt is kereső magatartása miatt valószínűleg.

A következő, harmadik számú fejezetben a szerző az illegális határátlépők számát és azok társadalmi összetételét is górcső alá veszi. Az általa vizsgált vármegyéket járásonként elemzi. Megjegyzi a szerző, hogy a különböző úti okmányokhoz, így például a vízumhoz való hozzájutás igen nehézkes volt, sok esetben anyagi jellegű áldozathozatalt kívánt meg. Az összegzésben megállapítja, hogy az 1920-as években nagyszámú volt az illegális határforgalom, ebben jelentős szerepet játszott az államhatárokon túl élő magyarság. A „magyar” illegális határátlépés esetében a lebukás veszélye nem volt jelentős mértékű és a hatóságok sem léptek fel ellene vasszigorral.

A negyedik fejezet annak a speciális társadalmi csoportnak a helyzetét taglalja, amelyet kettősbirtokosnak nevezünk. A kettősbirtokosok jellemző vonása, hogy az államhatárok meghúzásával birtokuk kettészakadt, és annak egyik fele az állandó lakhelyéhez képest már egy másik ország területén helyezkedett el. A mezőgazdasági munkák elvégzése miatt naponta is akár át kellett lépniük a határt, ehhez pedig „határszéli úti igazolvány” volt mindenképpen szükséges. Eleinte az ilyen kihatárforgalom rendezésére csak helyi érvénnyel bíró, vagy ideiglenes rendezések születtek. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság nehezítette meg leginkább a kettősbirtokosok mozgását, Ausztria esetében pedig a legkönnyebb súlyú gyakorlati megállapodás volt tapasztalható. Az 1920-as évtized második felére rendeződött ez a kérdés csak, kétoldalú megállapodások sorával. Minden szomszédos országgal nem sikerült azonban azonos kondíciókkal bíró megállapodást kötni. A két világháború közötti időszakban a kettősbirtokosok aránya drasztikus módon lecsökkent, aminek Bencsik Péter szerint a birtokok eladása volt a fő oka. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a birtokok nehezen voltak megközelíthetőek.

Az ötödik fejezet a csempészet kérdését vázolja fel számunkra. A csempészet kérdésében is az I. világháborúra visszavezethető folyamatokat láttunk, aminek az egyik motiváló ereje az élelmiszerellátás problémái voltak, a nyilvánvaló anyagi haszonszerzés állandó csábító ereje mellett. Az 1918-at követő időszakban a Magyarországról kimenő árúcikkek esetében az árkülönbségek volta a fő motivációs tényezők a csempészek számára, így példaként gondolva a ló- vagy az élelmiszerárakra, amik Magyarországon alacsonyabbak voltak, mind a szomszédos államok területén. A befelé irányuló csempészet esetében pedig a ruhák vagy éppenséggel a cukor voltak a leggyakoribbak. A későbbiekben pedig a védővámokkal sújtott iparcikkek számítottak leginkább a csempészek számára vonzónak. Néhány erőszakos eset ellenére a csempészek a helyi lakossággal nem kerültek konfliktusos viszonyba, sőt akár pozitív képben is tűntek fel számukra. A hatodik fejezet is a csempészet kérdéskörére reflektál elsősorban, jogi esetek formájában. A fejezet azt mutatja be, hogy a csempészőr átlagembereket milyen körülmények között és mennyi időre ítélték el. A változatos ítéletek oka a jogegység hiánya volt. Bencsik Péter megfigyelése szerint az ítéletben kulcsszerepet játszott a bírói személye, illetve a bíró által korábban hozott ítéletek csempészet tárgyában.

A hetedik, utolsó előtti fejezet mutatja be számunkra a legsúlyosabb, halálos kimenetelű határincidenseket. Kisebb és nagyobb súlyú fegyveres összetűzések vegyesen kerültek be a fejezet sorai közé. A levéltári iratanyag e témakörben leginkább a vizsgált évtized második feléből került ki. Természetesen Bencsik Péter fő kutatási területét tekintve az északi határról érkezik a legtöbb példa. A legnagyobb részletességgel az 1923. évi hími esetet rajzolja meg, annak következtében létrejött találkozóig Bethlen István és Edvard Benes között. A fejezet záróakkordját a román és a délszláv állam területén bekövetkezett incidensek adják meg. Bencsik Péter kiemeli a délszláv állam határőreinek kemény fellépését, amelyeket az I. világháború végi, a Monarchia összeomlásához is hozzájáruló zöld káder mozgalomból vezet le. Megjegyzendő, hogy nem csak a kötet lapjain (126. o. 440. lábj.) említett területen, hanem magyar területeken is tevékenykedtek zöld káder egységek, Zala és Somogy vármegye déli részén például.^[6] Említésre érdemes az is, a zöld káder elnevezés nem csak a tárgyalt korszakbeli szabadcsapatokra érvényes, hanem a második világháború során is voltak zöld kádernek (Zeleni kadar) nevezett fegyveres csoportok: bosnyák (tehát muzulmán) nacionalista, paramilitáris egységek megnevezéseként volt jelen a fogalom.^[7]

A kötet utolsó, elméleti és összegző jellegű fejezete nemzetközi kitekintés ad és egyben összehasonlítást is a „határrezsim” kérdésköre kapcsán, annak folyamatos szigorodására, valamint annak „de- illetve reterritorizáló” hatására. Bencsik Péter lejegyzi, hogy a határ mentén tapasztalt konfliktusokra az állami szinten közelebbi, baráti viszonyt ápoló országok között is sor kerülhetett, ugyanakkor a határvidék is lehetett viszonylag békés a feszültnek mondható állami viszony ellenére is. Utóbbira a német-lengyel határt, míg előbbire a cseh-német határt hozza fel példa gyanánt.

Összefoglalva megállapítható, hogy Bencsik Péter kötete hiánypótló munkának számít, egy alig kutatott kérdéskörhöz nyújt fogódzót mind az érdeklődő olvasóközönség, mind pedig a témakört és a korszakot vizsgáló történészek számára is. Abban csak bízhatunk, hogy a kismonográfia további kutatásokra sarkallja a hazai történettudomány képviselőit a probléma kapcsán, ugyanis a határ mentén élő társadalom konfliktusai végig kísérik a huszadik századot, akik nem egy alkalommal államközi összecsapások fő terepének is számító történeti térben voltak kénytelenek mindennapjaikat tölteni. Gondolva itt mindössze a példának okáért az 1948-1953 között „legforróbb” Tito-Sztálin konfliktusra, mely szintén súlyos terhet rótt a határ mentén élő lakosságra is. A kötet forrásbázisát jelentős számú levéltári és sajtóanyag adja meg, melyből a szerző fő kutatási területét érintve talán nem meglepő, hogy a magyar-csehszlovák esetben, tehát az északi határ mentén kapunk kétoldali jellegű összehasonlítást is. A szerző több prágai székhelyű levéltár anyagát is felhasználta, példaként említhető a Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára vagy a Külügyminisztérium Levéltára ez esetben, valamint a pozsonyi székhelyű Szlovák Nemzeti Levéltár fondja sem hagyható e tekintetben említés nélkül. A feldolgozás külön erénye, hogy a hazai levéltári kutatások nem egy esetben tapasztalt túlzott „Budapestcentrikusságát” is maga mögött hagyja, és nem csak a fővárosi levéltárak (elsősorsban a Hadtörténeti Levéltár és az Országos Levéltár iratait hasznosította a szerző) iratanyagát hasznosította, hanem számos vármegyei közgyűjteményben is alapkutatásokat végzett, e téren példaként említendő a baranyai, a békési, a somogyi vagy éppenséggel a vasi vármegyei levéltár is a teljesség igénye nélkül. Szintén erényként hozható fel a munka kapcsán, hogy nagy hangsúlyt fektet a járási iratanyagokra is, de nagyközségi (a Békési vármegyei Gyulavár esetében) szintre is némely esetben „lemegy” a „mélyfúrások” terepén. A szerző egy lábjegyzet erejéig felhívja a figyelmet a levéltári alapkutatások technikai problémáira is (109.o. 376. lábj.). Természetes módon a szerző a teljes határmenti terület kapcsán érdemleges vármegyei anyagok teljességét nem dolgozta, nem is dolgozhatta fel, azonban a citált forrásmennyiség így is rendkívül impozáns mennyiségűnek mondható. A nyugati, keleti és a déli határ menti jelenségek kétoldali, összehasonlító vizsgálata – amit Bencsik Péter magyar-csehszlovák viszonylatban dicséretes módon megtett – még a jövő feladatköreit gyarapítja/gyarapíthatja a magyar történettudomány kutatói számára. Ahogy Bencsik Péter írása is megmutatja, valószínűleg nem lenne eredmény nélküli a jövőbeni horvát, szerb vagy éppenséggel a román levéltárakban történő, áldozatos kutatás sem. Megjegyzendő még, hogy a kötet szerzője több esetben is nagyobb ívben gondolkodik, és gondolatai időnként túllépnek időben a választott határokon, több esetben 1945 utáni párhuzamokat is felfedezve. Bencsik Péter párhuzamos jelenségek bemutatásával arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos előzményei már megvoltak a kommunista vezetésű pártállam alatt kialakuló rendszernek.

Hivatkozások

1. Példaként említhető munkák: Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: A magyar-csehszlovák kapcsolatok, 1945-1992, in, Horváth Sándor-Kecskés D. Gusztáv-Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2021, 241–270.; Bencsik Péter: Kelet és Nyugat között: államhatárok, úti okmányok, határátlépés Magyarországon és Csehszlovákiában (1945-1989), Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; Bencsik Péter: Csehszlovákia 1956-ban – a magyar forradalom kitöréséig, in, Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: „A Szovjetunóval örök időkre és soha máshogy!”. Az 1956-os magyar forradalom csehszlovák dokumentumai, Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2018, 14–55.; Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2016. ↑
2. Bencsik Péter: Reform vagy forradalom? A szocializmus útkeresése az ötvenes évek közepén Kelet-Közép-Európában, Pécs, Kronosz Kiadó, 2023. ↑
3. Példaként említendő: Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 4.)., Bódy Zsombor (szerk.): Háborúból békébe. A magyar társadalom 1918 után, Budapest, MTA BTK, 2018; (Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 2.). ↑
4. Példaként említhető tanulmányok: Bencsik Péter: Territorializálódás és globalizáció. Historiográfiai áttekintés. Korall. Társadalomtörténeti folyóirat, 22. évf., 2021/3, 5–25., Bencsik Péter: Az erőszak és az államhatárok: elméleti megfontolások. In: Margittai Linda-Tomka Béla (szerk.): Történelem és erőszak. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Szeged. Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület. 2021. 338-351., Bencsik Péter: Határ menti mindennapok a Nagy Háború utáni Vas vármegyében. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, é. n., 2020/2, 71–82. ↑
5. Bencsik Péter: After Trianon: Life near the Hungarian-Czeslovak Border drung the 1920s, Cronica: Annual the Institute of History University of Szeged, vol. 20., 2021, 47–63., Bencsik Péter: The new borders as local economy possibility? The case of post- 1920 Hungary, in, Machteld Venken-Steen Bo Fradsen (ed.): Debordering and Rebordering: Central and South Eastern Europe after the first World War, Abington, Routledge kiadó, 2022, 67–88. ↑
6. Erre leginkább: Bekő Tamás: Nemzetőrségből terroralakulat. A nagykanizsai Fabik-féle tengerészkülönítmény működése 1918-1919-ben. In: Paksy Zoltán (szerk.). Tanácsköztársaság Zala megyében. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára. Zalaegerszeg. 2020. 157-161. ↑
7. Marko Attila Hoare: The Bosnian Muslims in the Second World War: A History. Oxford University Press. London. 2013. 152., 188-189.o. ↑

Recenzált mű: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-45, Budapest, Jaffa Kiadó, 2023. ISBN: 978-963-475-731-3 320. o.

Az ismertetett könyvet jegyző Veszprémy László Bernát jelenleg a Matthias Corvinus Collegium munkatársa, az intézet Corvinák című periodikájának főszerkesztői tisztét látja el. Veszprémy László Bernát több szállal is kötődik a Károli Gáspár Református Egyetemhez, hiszen 2016 folyamán itt végzett történelem szakon. A Károli Gáspár Református Egyetemen töltött éveket követően az Amszterdami Egyetem keretein belül, holokauszt- és népirtás kutatás szakon szerezte meg mesterfokozatát. Jelen pillanatban doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Iskolájában. A szerző főbb kutatási területének a a magyar zsidóság 20. századi története és a politikai eszmetörténet számít. A számos szaktanulmány, recenzió mellett a szerző már több önálló, történeti tárgyú kiadvánnyal jelentkezett: Gyilkos irodák címmel megjelent könyve a magyar közigazgatás és holokauszt viszonyát vizsgálta,^[1] majd a politikatörténeti szempontból igen csak fordulatos 1921. esztendő eseményeinek elemzésére is vállalkozott előző kötetében.^[2] A szerző termékenységére jellemző, hogy az itt ismertetett kiadvány mellett ez évben szintén megjelenést a náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusainak népbírósági ügyeit tárgyaló könyve is.^[3]

Veszprémy László Bernát könyve már a bevezetőjében rendhagyó módon indít, ugyanis a szerző a témaválasztás kapcsán felmerülő szubjektív kutatói, vagy akár nem túlzás azt sem állítani hogy leginkább belső ellentmondásaiba is őszintén avatja be sorainak olvasóit. Ezzel mintegy rögtön meg is nyeri az olvasót, akiben leginkább az együttérzés fog dominálni. Annyi talán elmondható ezzel a kezdési formával kapcsolatban, hogy vélekedésem szerint ez mindenképpen előremutató jelenségnek számít. Vélekedésem szerint egyáltalán nem probléma, ha a „történész is ember” alapon jelenik meg az olvasóközönség előtt. A történettudománnyal szemben tapasztalható, reményeim szerint talán nem teljes mértékben általános, ámbár mégis létező társadalmi szkepszis (és az oly sokszor hallott „elefántcsonttorony” jelzője) is finomítható – ha nem is lebontható – lenne hasonló, a témaválasztással és annak nehézségeivel kapcsolatos őszinte sorok megszületésével a frissen megjelenő monografikus igényű feldolgozásokban. Hiszen – Bibó István örök becsű, ámbár más célzattal, és eltérő kontextusban is íródott mondatát némiképp önkényesen kifacsarva – „történésznek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Nem félni kételyeinktől, a kritikától, a hibázás lehetőségét, a források újbóli értelmezésétől, egy megcsontosodott kép újbóli megrajzolásától, a véleményalkotás szabadságától és mindenekelőtt nem félni a témaválasztástól sem. Szemmel láthatóan ezt a kötet szerzője sem teszi. Veszprémy László Bernát őszintének tűnő belső konfliktusának magját az adja, hogy szabad e, lehetséges e egyáltalán írni „itt és most” a második világháborús zsidó kollaborációról. Végül amellett teszi le a garast, hogy igen, ámbár teszi ezt mindazzal a kikötéssel, hogy a holokauszt emlékezettörtének, emlékezetkultúrájának megőrzésével szabad ezt csak megtenni(e). A bevezető részt követi hét, tematikus bontású fejezet, amelyben részletekbe menően vizsgálja a szerző a magyarországi zsidó tanácsok történetét, illetve a jelenig terjedően mindenképpen terheltnek gondolt szerepüket gondolja újra a holokauszt válságos óráiban.

A Ha éjjel beszélsz, szállítsd le a hangodat című fejezet a zsidó vezetést mutatja be az olvasó számára a Horthy-rendszer végső időszakában. Mindezek mellett ez a fejezet volt hivatott azt az egyáltalán nem könnyű problémahalmazt is bemutatni, hogy a korszak szereplői milyen információkkal is rendelkeztek a már a második világháború kezdeti éveiben zajló atrocitásokról, illetve a kezdődő, a zsidóságot érintő genocídiumról. A szerző felteszi ezt a kérdést a magyar állami és egyházi vezetők, valamint a sajtót olvasó állampolgárok kapcsán is. Megjegyzendő, hogy – szemben a mű további részeiben tapasztaltakkal – ebben a fejezetben kapnak a sajtóanyagok forrásként a legnagyobb szerepet, mintegy érzékeltetve és ezzel együtt alá is támasztva a szerzőnek azt a következtetését, hogy széles körű információ állt rendelkezésre egy akkor még csak lehetőségként feltűnő, majd realitássá váló német megszállás esetén a magyarországi zsidóság jövőbeni sorával kapcsolatban. Természetesen nem csak a sajtócikkek, hanem az egyházi, valamint állami szereplők levélváltásai, a cionisták információi, valamint a lengyel és zsidó menekültek tudósításai is alátámasztják ezt az érvelést. Megemlítendő, hogy a kötetben is citált, még 1943 nyarán is létező kapcsolat a zágrábi és pesti zsidó hitközség között nem csak az usztasa államban elkövetett – nem csak zsidókat, hanem szerbeket, cigányokat és kommunistákat is érintő – mészárlásokkal kapcsolatos információ áramlása aktív és tán nem is gyér számú voltát erősíti meg, hanem mintegy fel is hívja a figyelmet a hazai holokausztkutatás számára a délszláv térségre is. Sajnálatos módon a volt Jugoszlávia utódállamaiban született, a témakörrel kapcsolatban relevánsnak mondható, párhuzamok állítására is nem kizárt, hogy alkalmas kortárs szakirodalom nagyon kis arányban kerül be a hazai kutatás érrendszerébe.^[4] Ennek csak részben lehet oka a délszláv nyelvtudás hiánya, hiszen a nemzetközi térben, elsősorban angol nyelven megjelenő írásokkal a délszláv kutatók – összességében a második világháború történetével kapcsolatban is – a hazai szakirodalom külföldi megjelenéséhez képest jóval gyakrabban jelentkeznek. Veszprémy László Bernát is jelentkezett az utóbbi időben a horvátországi holokauszt témáját feldolgozó, még 2016 folyamán az Amerikai Egyesült Államokban (!) megjelenő, összefoglaló jellegű munka kapcsán, azt jegyző szerzőpáros által is megfontolásra alkalmas kritikai megjegyzésekkel tarkított recenzióval.^[5] Talán nem hagyható teljes mértékben figyelmen kívül a kötet eme fejezetében az a szerzőtől is merőben szokatlannak számító jelenség, mely szerint a Veszprémy által híres-hírhedtnek nevezett üzletember, Soros György holokauszttal kapcsolatos visszaemlékező mondatait – amiknek tartalmi kérdéseit egyébként meggyőzőnek tűnő módon cáfolja is – nem primer forrásból, hanem egy feldolgozásból idézi.^[6]

A Bepakolva várjuk a fejleményeket címmel bíró fejezet a vidéki zsidó tanácsok szerepét hivatott bemutatni, a német megszállástól egészen a deportálások befejezéséig terjedő időszakban. Azonban ezen az alcímen is túlmutatva képet kapunk a vidéki gettósításról és a deportálások menetéről is. A Magyar Zsidók Központi Tanácsa német parancsra, 1944. március 21.-én megalakult szervezet volt, amelynek elnöki tisztét Stern Samu töltötte be, majd ezt követték a vidéki zsidók tanácsok megalakulásai. A vidéki zsidó tanácsokat Veszprémy László Bernát szerint vegyesen állíthatták fel a magyar, illetve a német hatóságok is.^[7] A vidéki zsidó tanácsok elsődleges funkciója a gettófelállítás folyamatában volt szerepe, majd ezt követően megszűntek, esetleg a gyűjtőtáborok területén szervezték újjá őket. A fejezet mindezen folyamatok mellett adatgazdag módon mutatja be számunkra a zsidó tanácsok – adott esetben cionista vagy nem cionista – vezetőit, mintegy demográfiai jellegű elemzést is nyújtva róluk.

Az ezt követő fejezet a Kiszolgáltatva zsidóknak címet viseli. Ez a fejezet hivatott bemutatni a kikeresztelkedettek szerepét, ezen belül is a zsidó tanácsok és a konvertiták bonyolult, sok esetben egyáltalán nem konfliktusmentes viszonyát is. Megjegyzendő, hogy konvertiták a holokauszt alatt szintén üldözött rétegnek számítottak. Mindenképpen említésre érdemes a katolikus konvertitákat képviselni igyekvő Szent Kereszt Egyesület és Török Sándor író tevékenységének részletekbe menő bemutatása a kötet lapjain.

Azt ezt követő, Az a kis distancia című fejezet a fővárosi zsidó tanács szerepére fókuszál a Sztójay, valamint a Lakatos-kormány regnálása alatt. A korábbi hazai szakirodalom ezzel a periódussal kapcsolatban volt talán eleddig a leginkább szűkszavúnak mondható. A fejezet külön erénye, hogy árnyalt képet nyújt a Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottságának korabeli átszervezéséről is. Ebben a fejezetben kapnak legnagyobb szerepet a visszaemlékezések., mindemellett itt kerülnek legnagyobb arányban lejegyzésre a segélyek, az embermentések ügyei, és a későbbi népbírósági perek bemutatása is tarkítják ennek a résznek a „szédületes forgatagot adó” összképét. Veszprémy László Bernát ebben a könyvrészben fejti ki azon vélekedését is, mely szerint a zsidó tanács vezetői és Horthy Miklós tárgyalásainak eredménye volt Koszorús Ferenc csapatainak bevonulása a fővárosba, amely az érvrendszer pontjai szerint némiképp zárójelbe is teszi Stern Samu elsősorban 1945 után túlzottan is sötét árnyalatokkal megrajzolt szerepét, valamint a kormányzó korszakbéli szerepének árnyalását kérdésként veti fel. Alapvetően az érvrendszer logikai felépítését nem érintő, ámbár mégis szubjektív tartalmú és így nehezen bizonyítható, túlzóan is szubjektív megjegyzések apró árnyékot vetnek a Horthy Miklósról írott sorokra. Horthy Miklós kapcsán eleve azt bizonyítani kell, hogy a kormányzó miért is nem volt gyenge képességű politikus – itt Veszprémy korábbi, az 1921. év politikatörténeti eseményeit feldolgozó kötetére hivatkozik -, jelentsen ez bármit is, ugyanis ez esetben egyáltalán nem „egzakt” jelzőről van szó. Azt is bizonyítania kellett volna a szerzőnek, hogy az időskor Horthy Miklós szellemi képességein valóban csorbát ejtett e.

A nyilaskeresztes hatalomátvételt követő időszakot Az „örök éjszaka” napjai címmel bíró rész mutatja be. Ezt az időintervallumot az jellemzi, hogy a németek kérésére újra megindulnak a deportálások és immáron valósággá válik a pesti gettó felállítása is. Mindezeken túl pedig a nyilas pártszolgálatosok kegyetlenkedései, a Dunába lövetések valamint a magyar főváros ostroma együttesesen rajzolják körbe az időszak „véres orgiájának” ecsetvonásait. Ebben az időszakban a fővárosi zsidó tanács ismét átszervezésre kerül, ámbár vezetőinek névsora zömében azért állandónak nevezhető. Ebben a periódusban a magyar kormányt a fővárosi zsidó tanács kérelmek sorával próbálja rávenni arra, hogy helyzetüket mihamarabb enyhítse legalább. A kötet ezen részében vázolja a szerző a fővárosi gettó sanyarú helyzetét, fókuszálva mind az egészségügy, mind a rendvédelem, mind pedig az elláttás, így ezen belül természetesen az élelmezés kérdésére is. A könyv említett lapjai rendkívül plasztikusnak is nevezhető képet festenek a fővárosi gettóban uralkodó sanyarú állapotokról.

Az akkor minden seb vérzett címet viselő fejezet a második világháborút követő korszak számonkérését és a zsidótanácsok emlékezettörténetét volt hivatott az olvasóközönség elé tárni. Veszprémy László Bernát nagyszámú vidéki és fővárosi zsidó tanácstaggal kapcsolatos népbírósági eljárást mutat be, a sorból némiképp önkényesen példaként kiemelve, Berend Béla, Munkácsi Ernő vagy éppenséggel Stern Samu nevét. A szerző kiemelten és részletesen foglalkozik a korábbi kutatásainak is az egyik fókuszát adó Berend Béla szigetvári rabbi sorsával. Berend Bélát Népbíróságok Országos Tanácsa az ellenük felmerült vádak alól felmentette, ennek ellenére életének későbbi szakaszában is perek sorozata kísértette. A perek közül kiemelkedőnek mondható a Moldova Györggyel folytatott csörtéje, amelynek a Szent Imre-induló című regény adta meg az alaphangot. Azonban a Kádár-rendszerben, a pártállam egyik „sztárírójával” kapcsolatban ez sikertelenül zárult Berend Béla számára, jegyezzük meg, hogy talán nem is zárulhatott másként. Ezt követően Berend Béla a holokausztkutatás jelentős alakjával, Randolph L. Braham-el is szintúgy sikertelenül pereskedett. Megállapítható, hogy a népbírósági ügyek feldolgozása, illetve a pártállami időszak problémáinak bemutatása az egyik legfőbb erénye a kötetnek, ennek ékes bizonyítékai lehetnek az 1953-as „cionista per” kapcsán írott sorok is. A könyv e részében fejti ki Veszprémy László Bernát azon vélekedését is, mely az elismerés és a tisztelet hangja mellett módszertani kritikával is illeti a magyarországi holokausztkutatás jelentős alakját, Randolph L. Braham-et. Randolph L. Braham munkamódszerével kapcsolatban a szerző azt fejti ki, hogy túlságosan is épített a túlélők visszaemlékezéseire, és ezeket tekintette elsődleges forrásnak. Így nagy mértékben ezeknek a szubjektív megközelítést egyáltalán nem nélkülöző mondatoknak az emocionális hatása alá került szerinte a narratíváinak megalkotása során a 2018 folyamán már elhunyt szerző. A kiadványt függelék zárja, amely a fővárosi zsidó tanácsok tagjainak fontosabb adatait rögzítő táblázat formájában jelenik meg.

Veszprémy László Bernát adatokban bővelkedő érvrendszerének konklúziója az, hogy a zsidó tanácsok érdemben nem tudtak változtatni a holokauszt menetén, mindössze a veszteségek mérséklését tűzhették ki reális célul. Veszprémy László Bernát rendkívül kiterjedtnek nevezhető forrásbázisra alapuló, hiánypótló kötete több, mint egy évtizedet felölelő levéltári kutatások eredményeképp született meg. A szerző munkájának hipotéziseit elsősorban a közigazgatási, bírósági iratokra alapozta, a kortárs magyar történettudomány nem csekélynek mondható részével egyetemben kritikusan és szkepszissel tekint az ego-dokumentumokból kinyerhető adatokra.^[8] A munka szempont- és adatgazdaságára jellemző, hogy a fejezetek önálló tanulmányokként is bizonyára megállnák a helyüket, ahogy a kisebb egységeken belül is több, akár némi túlzással megfogalmazva önálló esettanulmánnyal is találkozhat az olvasó. Adott esetben akár a szerző további publikációs tevékenységét is gyarapíthatják ezek a kisebb egységek, hiszen egy összefoglaló jellegű munka írása közben óhatatlan a szűkebb megfogalmazás, nincs elegendő tér minden apróbb szempont, megfigyelés teljes körű kibontására a „nagyobb egész” megrajzolása közben. Természetesen a mű szerzőjének korábbi kutatási eredményei is szervesen beépültek a monografikus igényű feldolgozás soraiba, gondolva itt példának okáért a zsidó rendőrségről jegyzett írásokra.^[9] A kötetet gördülékeny stílusa miatt nem csak a szűkebben vett szakmai, hanem az ennél tágabb olvasóközönség számára is befogadhatóvá teszi a szerző mondanivalóját. Veszprémy László Bernát írásának külön erénye, hogy szakított a kronologikus sorrendet előtérbe helyező „szerkesztési elvvel” és inkább tematikus egységekre bontva ábrázolta témáját, illetve a hagyományos Budapest-centrikus megközelítési mód helyett egészséges egyensúlyt tudott képezni a fővárosi és vidéki jelenségek párhuzamos ábrázolása során. Az iméntiek ékes bizonyítéka, hogy a vármegyei levéltárak iratanyaga is nem csekélynek mondható részét tölti ki a valóban impozánsnak nevezhető forrásbázis keretein belül. Természetesen a fővárosi levéltárak iratai, illetve jelentős számú nemzetközi forrásanyag is tarkítja a forrásbázis széles ábráját. A kiadványban idézett források visszakereshetőségét a 20. századi magyar történelem szenzitívnek is nevezhető témáit feldolgozó, kortárs magyar szerzők által jegyzett monográfiákat is megjelentető Jaffa Kiadó végjegyzetes megoldása egyáltalán nem könnyíti meg. Talán e tekintetben leginkább a könyvpiaci, „olvasóbarát” formának gondolt motiváció által megszületett „végjegyzetes” verzió helyett a hagyományos lábjegyzetelési forma szerencsésebb megoldás lenne. A 20. századi magyar történelemben egyáltalán nem ritkaságszámba menő szenzitív, emlékezetpolitikai tekintetben igen csak terheltnek nevezhető témakör kapcsán nyújt a tág olvasóközönség számára némi csapongás mellett is logikusan felépített, a hazai zsidó tanácsokról alkotott korábbi, talán túlzottan is érzelmi töltettel bíró, némiképp bűnbakképzőnek is nevezhető képpel szemben egy ettől narratívát. A frappáns címválasztású munka „zsidó tanács-képe” minden bizonnyal mélyen be fog épülni a hazai holokauszt-kutatás vérkeringésébe, bizonyára sokat hivatkozott műként fog szerepelni és az sem kizárt, hogy a későbbiekben építő jellegű tudományos viták ihletője is lesz. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy mindez a nemzetközi tudományos térre is igaz legyen, ehhez azonban külföldi kiadó is szükséges, az idegen nyelvű, elsősorban angol fordítás mellett. Azonban a szórtnak mondható példák mellett a hazai történettudomány lehetőségei e tekintetben igen csak korlátozottnak, sőt talán túlságosan is szűknek nevezhetőek napjainkban.

Hivatkozások

1. Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák: a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt, Budapest, Jaffa Kiadó, 2019. ↑
2. Veszprémy László Bernát: 1921: a Horthy-rendszer megszilárdulásának története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2021. ↑
3. Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában. Náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusai a népbíróság előtt. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2023. ↑
4. Pozitív példáként említésre érdemes összefoglaló munka a szerbiai historiográfia jelenségeire fókuszálva: Szerbhorváth György: A jugoszláviai holokauszt emlékezete Jugoszláviában – irodalmi és tudományos könyvek tükrében, Regio, 23. évf., 2015/1, 152–166. ↑
5. Veszprémy László Bernát: Ivo Goldstein, Slavko Goldstein: The Holocaust in Croatia. University of Pittsburgh Press. Pittsburgh. 2016, 736., Hadtörténelmi Közlemények, 131. évf., 2018/1, 166–169. ↑
6. A prekoncepciózus írásra: Békés Márton: A Soros-birodalom születése, in Békés Márton (szerk.): A nagy terv. A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában, Budapest, KKETTKK, 2021, 45–98. ↑
7. Végső István elismerő, ámbár kritikai megjegyzéseket is tevő, gondolatébresztő recenziójában ellentétes véleményt fogalmazott meg, szerinte a vidéki zsidó tanácsok egészen április közepéig német hatáskörben léteztek, ezt követően, április közepétől már a magyar közigazgatás szólította fel a zsidó hitközségeket a tanácsok megalapítására. Végső István: Kollaboráció vagy életmentés? https://konyvterasz.hu/kollaboracio-vagy-eletmentes/?fbclid=IwAR23MrkKaVJNTOnO5Upus1TM-9LeElo9d55G88qtPWhSL0nP5jHQ4ceDYoEA (Letöltés: 2023. április 11.) ↑
8. Az ego dokumentumok forrásértékéről, más irányú megközelítéséről, hasznosíthatóságáról: Gyáni Gábor: Az ego-dokumentumok történetírói haszna, Bárka. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 29. évf., 2019/2. 69–74. ↑

9. Példának okáért említendő: Veszprémy László Bernát: „Sorstársaiknak árulói”? Az 1944-es magyarországi gettósítás során felállított zsidó rendőrségek, Múlt és jövő, 31. évf., 2020/1, 67–79. ↑

James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire, Philadelphia, Pen and Sword Books ltd, 2022. 214.p.

James Falkner történész új könyve egyfajta ötvözet a régebben megjelent műveinek és Savoyai Jenő herceg katonai karrierjének. Az író a spanyol örökösödési háborúról (1701-1714) már több könyvet is készített, ahol a megjelent művekben a nagyobb ütközetek és hadvezérek kaptak főbb szerepet. Az életmű írásban a szerző a tapasztalatát és jól megfontolt felépítését alkalmazza. Savoyai Jenő életének is kiemelkedő szakasza volt a spanyol örökösödési háború, így az újonnan megjelent mű javarészt már az író korábbi éveiben kutatott eseményeket is bemutatja.

A kötet forrásbázisából kiemelkednek a bécsi Udvari Haditanács levéltárában (ÖstA-Kriegsarchiv) őrzött katonai jelentések, beszámolók, térképek, amelyek a tábornagy katonai múltját mutatják be. Az iratanyag vizsgálata kiegészül a korszakban a herceg életében vagy halála után megjelent művekkel. A korabeli művek felhasználása kiindulópontként szolgált Falkner számára. Ezeknek a használata bizonyítja, hogy Savoyai Jenő már életében nemzetközi elismerésnek örvendett, amit a szerző többször is kiemel. A szakirodalom között a hadtörténeti munkák alkotják a mű szinte egészét. A kötetben időrendi sorrendben haladunk végig Savoyai Jenő korai éveitől kezdve. A lineáris haladás a fejezeteknél a könnyebb átszellemülést segíti elő. A bőséges bevezetés és a történeti-földrajzi kontextus bemutatása mellett az író a gyakran átláthatatlan diplomácia történettel is sikeresen megküzd.

Falkner az első fejezetekben részletes leírást ad az Oszmán Birodalom, a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom haderejéről, annak katonai hierarchiájáról és egyes egységek harcértékéről egyaránt. A hadseregek összehasonlítása kiemelt státuszt kap végig a műben. Az író világosan bemutatja és alátámasztja, hogy a herceg egész életében, néhány békésebb évet leszámítva állandóan mozgásban volt az adott katonai kötelékben Nyugat-Európától egészen a balkáni területekig. A francia és oszmán területeken zajló háború diplomáciai okok miatt gyakran egy időbe esett, így a politikatörténet a hadtörténet mellé elengedhetetlennek bizonyul a szerző meglátása szerint.

A könyv célja a címben is helyet kapott. A korszak egyik legkiválóbb hadvezérének stratégiai, hadászati zsenialitását kívánja bemutatni, de olvasmányosabban és lényegretörőbben, az eddig megjelent szakirodalomhoz képest. Ezt a megállapítást a könyv hossza is bizonyítja, mivel az alig több mint 150 oldal. A hangsúly azokon a főbb összecsapásokon volt, ahol a herceg katonai képessége a lehető legjobban a felszínre tört. Így például a zentai csata is külön fejezetet kapott, ezenfelül ez az első rész, ahol az író bővebben kifejti a herceg taktikai érzékét és stratégiai elképzeléseit, mindezt szerzői kommentárral. A zentai csatához hasonlóan a későbbi fejezetekben lévő Turini csatával vagy a Blenheimi ütközettel szintén ugyanezeket az álláspontokat és irányvonalakat figyelhetjük meg.

Az innentől következő hét fejezet fókuszál a spanyol örökösödési háború eseményeire. A megüresedett spanyol trónra a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom is egyaránt igényt tartott. A Habsburgok spanyol férfi ágának kihalása után az osztrák Habsburg ág családi és dinasztikus kapcsolatok révén akarta a trónutódlás kérdését rendezni, míg a Francia Királyság szintén dinasztikus kapcsolatok útján tartott igényt a trónra. Végül XIV. Lajos (1643-1714) unokáját Anjou hercegét, a későbbi V. Fülöpöt (1683-1746) még II. Károly (1665-1700) spanyol király utolsó éveiben megválasztották örökösnek. A diplomáciai bonyodalmat végül a hadszíntereken kívánták rendezni.

A könyvben jól érezhető, hogy ezek a fejezetek a legkidolgozottabbak és a legjobban felépített fejezetek, utalva az író több évtizedes ismereteire a témáról. A fókusz részleges áthelyezése az ellenséges vezérkari, politikai szereplőkre tudatos volt, hogy a herceg gondolkodásmódja és értékrendje jobban elhelyezhető legyen térben és időben. Megismerhetjük Savoyai Jenő kevésbé ismert és közölt magánéletét, szokásait, esetleges felmerülő problémákra adott reakcióit, így még komplexebb képet kaphatunk róla. Külön fejezetet kapott a tábornagy életében döntő fontosságú megbízatása, amikor a császár kinevezte az Udvari Haditanács élére. Falkner nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai pozíciójának betöltése, amit egészen haláláig viselt, óriási elvárásokat is jelentett. A herceg felé támasztott elvárások már a harctereken bőven túlmutattak és a politika területén is jelentkeztek. Mindemellett a pozíció előnyeként szolgált a nagyobb stratégiai szabadság a harcterületeken.

A diplomáciai kapcsolatok és összefüggések kiemelése Falkner számára ugyanannyira fontos volt, mint az ütközetek katonai leírása, így az eseményeket nem csak a tábornagy, hanem akár egyes országok szemszögéből is láthatjuk. A Francia Királyság kiemelése a legerősebb bár XIV. Lajos érdekei átformálták a herceg előzetes elképzeléseit. Innentől fogva válik egyre gyakoribbá, hogy a szerző beemel hosszabb idézeteket. Az idézetek szorosan kapcsolódnak a szöveghez és megfelelő kohéziót is alkotnak azzal. Az író szorosan épít a hangulatvilágra, így a kommentárjaival, illetve a Blenheimi fejezetnél elsőként megjelent képi illusztrációkkal próbálja az olvasót magával ragadni. A színes festmények, portrék kiváló vizuális anyagként hatnak.

A spanyol örökösödési háború második felében a Habsburg Birodalom kétfrontos háborúra kényszerült II. Rákóczi Ferenc felkelése miatt. A szerző többször is kiemelte azt a problémakört, hogy Savoyai Jenő hozzáértése mindkét harctéren szükséges lett volna, de az elmozdítása a fontosabb nyugati harctérről nem volt lehetséges. A tábornagy felértékelődése folyamatosan növekedett a fejezetek alatt. Az elismerések ellenére Falkner megpróbál objektív maradni és igyekszik kiemelni a herceg hibáit, gyengeségeit is. Az író még nagyobb hangsúlyt fektet ezekben a fejezetekben az ellenséges haderő és taktika megismerésére, illetve a tábornagy személyes kapcsolataira a hadseregben. Marlborough herceggel való kapcsolatának bemutatása talán az egyik legmélyebb szál a történetben.

Az objektivitás kérdésköre már szóba került, sőt végig szerepet kapott a műben, mivel az író kitért a tábornagyot is sújtó vereségekre, rossz diplomáciai döntésekre is. A csalódottság és egy vesztes háború képe Savoyai Jenő életében és a műben is egyaránt nyomatékosan lett kiemelve. A tizedik fejezetben került központba a Malplaquet-i összecsapás, ami súlyos árat követelt mindkét fél részéről, de az egyik legmeghatározóbb katonai győzelme volt a hercegnek. Falkner hangsúlyozza, hogy a csata után következő diplomáciai és politikai folyamatok, amiben bár maga a herceg is próbált részt venni, végül beárnyalták ezt a győzelmet.

Összeségében a mű több aspektust tartalmaz, mindamellett számos újdonságot kiegészítő információt közöl mind a korszak gazdasága, kultúrája és egyéb érdekességei iránt, ami megkülönbözteti sok hasonló műtől. A hadvezér katonai zsenialitásán túl a szerző megpróbálja az embert is bemutatni, amihez korabeli forrásokat és visszaemlékezéseket is felhasznál. A fejezetek közötti idő és térbeli ugrások, viszont néhol zavaróak tudnak lenni, még akkor is, ha azok kihagyása, amiatt történt, hogy azok az évek kevésbé voltak eseménydúsak és a herceg sem tartózkodott a csatatereken. A könyv erőssége, hogy a gyakran nehezen értelmezhető hadmozdulatokat és taktikákat is jól értelmezhetően, de nem korlátolt módon adja át az olvasónak.

Bao Ninh: A háború szomorúsága, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2020. 198 o. ISBN: 9789633278116

Bao Ninh, A háború szomorúsága című regénye 2020-ban jelent meg magyar nyelven, a Zrínyi Kiadó gondozásában, Bakos Ferenc fordításában. A szakmai lektorálást dr. Botz László nyugalmazott altábornagy végezte. A mű eredeti kiadása 1990-ben látott napvilágot, azonban a vietnámi vezetés ekkor betiltotta, s végül csak 2006-ban vetett véget e tilalomnak. Az angol fordítás 1994-ben készült el The Sorrow of War címmel, s még ebben az évben meg is nyerte a brit Independent, Foreign Fiction Prize díját. Megjelenése a magyar könyvpiacon hiánypótlást jelentett/hiánypótlást jelenthet a magyar történelemtudomány számára, hiszen amellett, hogy a vietnámi háború hétköznapjait testközelbe hozza, a háború számos eseményét részletekbe menően tárgyalja.

Fontos leszögezni, hogy a mű nem egy visszaemlékezés, hanem egy személyes élmények felhasználásával készült történelmi regény. A történelmi regényeknek mindig nagy jelentősége volt a tekintetben, hogy az egyes történelmi tények hogyan reprezentálódnak a kultúránkban és a köztudatban, valamint, hogy a történettudomány által megfogalmazott összefüggések emocionális alapon is megközelíthetővé váljanak. Bao Ninh regénye a vietnámi háborúról, többek között azért aratott nagy sikert, mert nem csak az amerikai visszaemlékezésektől különbözött, hanem a vietnámi hivatalos narratívától is. Bao Ninh őszintén és kendőzetlenül írt arról, hogy miken kellett keresztülmenniük az embereknek a háború miatt, és hogy a béke és az idő sem tudta megszépíteni az emlékeket. Mondatai általában rövidek, tömörek és kíméletlenek, nem akarja megszépíteni a történteket, de eltúlozni sem, egyszerűen hagyja, hogy a sorsai magukért beszéljenek.

A regény stílusa és szerkesztési módja rendhagyó, tudatfolyam technikával készült, melynek köszönhetően nem lineáris a történetmesélése. A csapongónak mondható stílus mellett jellemző a műre a címet is adó háborús szomorúság, mely a könyv minden sorát átitatja. Az író szemszögéből mindegy, hogy éppen gyerekkori emlékről, fiatal szerelemről vagy egy kávézóba való betérésről van szó, számára mindennek köze van a háborúhoz, az élet minden pillanata felidéz benne egy emléket, ami kapcsán előbújik egy másik emlék és így tovább. Vannak visszatérő helyszínek, szereplők és történések, de nincs kézzel fogható, konkrét történet, ezért az olvasó kénytelen a puszta érzésekre fókuszálni. Számtalan élet jelenik meg a szemünk előtt és tűnik tova, miközben a háború halad előre, s mindent és mindenkit megváltoztat. Bao Ninh azt a feloldozást sem adja meg az olvasónak, hogy a háború végeztével majd megszűnik a szomorúság érzése, éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, hogy a háború utáni élet még szomorúbb, mint maga a háború.

A regény nyolc részből áll, az első hétben a főszereplő, Kien története bontakozik ki, aki 17 évesen csatlakozott a vietnámi hadsereghez. Megismerhetjük fiatalkorát, családi hátterét, szerelmét, illúzióit a háborúval kapcsolatban, az átélt traumáit, a háború utáni éveit és az írói ambíciót is. Egyes fejezetek önállóan, mint rövid novellák is megállnák a helyüket, ezek általában Kien számára meghatározó emberek halálát mesélik el. Ilyen például annak a fiatal összekötő lánynak a története, aki feláldozta az életét azért, hogy Kien és egy csoport sebesült megmenekülhessen. Kien az őhozzá hasonló emberek hatására érezte azt, hogy írnia kell. Úgy érezte, hogy minden, ami történt vele az életében, s az, hogy túlélte a háborút, azért volt szükséges, hogy írni kezdjen. De miről írjon? Ez a kérdés az egész regényen átível, s valószínűleg ez okozza a mű hektikusságát is. Miközben Kien azon gondolkozik, hogy miről írhatna, eszébe jutnak emberek, sorsok, melyek megérdemelnék, hogy emléket állítson nekik, s az is megfordul a fejében, hogy a saját családjáról, az anyjáról, az apjáról, vagy a mostohaapjáról írjon. Írhatna a házról, melyben él, s annak lakóiról, hiszen megannyi érdekes életúttal találkozott itt is, azonban végül arra jut, hogy minden emlékét felülírja és elnyomja a háború, így arról kell írnia.

A regényben fontos szerepet tölt be a szerelem. Megismerjük Kien szerelmét, Phüöng-ot és a kapcsolatuk alakulását a háború előtti időszaktól a béke utáni elválásukig. Phüöng nem értett egyet Kien-nel a háborút illetően, mégis vele tartott. A háborút mindketten túlélték, de már soha többé nem lehettek azok, akik egykoron voltak, így nem tudták folytatni a kapcsolatukat. Ugyan megpróbálták, de nem működött, és egy nap Phüöng elhagyta Kien-t, úgy ahogy akkor 17 évesen a bevonulását követően, a fiú elhagyta a lányt.

A háború legkülönfélébb szakaszaiban követhetjük nyomon Kien sorsának alakulását. Az első emberölésétől kezdve egészen Saigon elfoglalásáig, majd bepillantást nyerhetünk a leszerelt katonák életébe is. Egy háború után szinte törvényszerű, hogy a leszerelő katonák nem találják a helyüket a békében, így volt ez Kien-nel is. Egy Hanoi-i Veteránklub tagja lett, és rengeteg idejét töltötte a klub törzshelyén, egy kávézóban, s rendszeresen és nagy mennyiségben hívta segítségül az alkoholt, hogy elfojtsa az emlékeit.

A könyv végére egy egész élet tárul a szemünk elé, egy katona élete, aki túlélte a háborút, s aki a vietnámi háborúról szóló történelemkönyvekben nem kapott külön fejezetet, csupán csak egy statisztikai adat a sok közül. Ninh önmagáról mintázta könyve főhősét, aki ugyanúgy 17 évesen állt katonának, a 27. zászlóaljban szolgált és Hanoi-ban élt, mint ő, s a háború utáni sorsuk is azonos volt (írás és alkoholfüggőség). Az író szavaival élve: „Elmondható, hogy hasonlóak vagyunk abban, hogy mindannyian másképp ugyan, de átéltük a háborút követő, látszólag hasonló súlyú folyamatot. De közös bennünk a szomorúság is, a végtelen háborús szomorúság, a magasztos szomorúság, amely felemelőbb a boldogságnál és felülmúlja a szenvedést is.”

Azonfelül, hogy remek háborús történelmi regény – amely által betekintést nyerhetünk egy háborús veterán érzelmi traumáiba – Bao Ninh műve többféle szempontból is érdemes lehetne vizsgálatra a történettudomány számára. Lehetne vizsgálni azt, hogy milyen problémákkal küszködnek a veteránok egy elhúzódó háborút követően, össze lehetne vetni a könyvet olyan hasonló művekkel, amelyeket amerikai veteránok írtak. Számos mozgóképes alkotás készült a vietnámi háború kapcsán, így azt is meg lehetne figyelni, hogy hatásmechanizmus szempontjából milyen hasonlóságok és különbségek vannak az alkotások között, illetve lehetne vizsgálni azt is, hogy mennyire hitelesek történelmi tények terén és ahol nem a valós eseményeket jelenítik meg, ott vajon szándékosan teszik-e ezt a készítők, vagy csak véletlen. Edukációs szempontból is fel lehetne használni a regényt, például középiskolában, vagy az egyetemi oktatásban, mint ajánlott irodalom, ezzel közelebb hozva a diákokhoz érzelmileg a háborús cselekményeket.