Bevezetés
Az önantiszemitizmus csaknem elterjedt jelenségnek számított a századforduló környékén, elsősorban a többedgenerációs, asszimilált zsidók körében. A főleg a polgári rétegből kikerülő fiatal értelmiségiek gyakran idegenkedtek a zsidó (vallási) hagyományoktól, szokásoktól, bírálatuk tárgyává tették a falusi zsidóság – sokszor sztereotipizált – képviselőit, de a befogadó társadalom nacionalista frázisait átvevő réteget, illetve az elkülönülő, sajátos világot fenntartó ortodoxiát is. Egyes pszichoanalitikusok szerint ez egyfajta lelki védekezési szükséglet, a kisebbrendűségi komplexus erőteljes kompenzálása volt részükről. A magyarországi progresszió egyik legösszetettebb, legszínesebb gondolkodója, a polgári zsidó családból származó Jászi Oszkárnak a zsidósághoz fűződő viszonya régóta vita tárgyát képezi. Vannak, akik szerint – mindenekelőtt zsidóellenes kirohanásai miatt – esetében joggal beszélhetünk önantiszemitizmuról, míg mások (pl. Pelle János, vagy a Jászi-életmű mély ismerője, Litván György) szerint ez tévedés, s inkább „nárcisztikus messianizmussal”, vagy saját származásától szabadulni akaró hozzáállással magyarázzák a jelenséget. Jelen tanulmány természetesen nem vállalkozhat arra, hogy a kérdést nyugvópontra juttassa. Arra azonban igen, hogy a már eddig is ismert forrásokat (újra)értelmezze, illetve új források bevonásával bővítse a kérdéskör dimenzióit, és abból következtetéseket vonjon le.
A beolvadás nehézségei
A Magyar Királyságban 1850 és 1910 között a magyarság száma csaknem 5 millió fővel növekedett, amely növekedés a természetes szaporodásból és az asszimilációs nyereségből tevődött össze. Az asszimiláltak legnagyobb csoportját a zsidóság alkotta, a közel egymillió hazai zsidóból 700 ezren vallották magyarnak magukat. Az „asszimilációs társadalmi szerződés” értelmében a zsidóság megkapta a hőn áhított egyenjogúsítást, minden korábbi, tevékenységét korlátozó rendelkezést eltöröltek, az 1895-ös recepciós törvény értelmében pedig a judaizmus a bevett vallások rangjára emelkedett – mindezekért cserébe a magyar politika elit „csupán” annyit várt el a zsidóságtól, hogy lépjen ki a kényszerű vagy önkéntes gettóból és váljon nyelvében, kultúrájában magyarrá, valamint legyen teljes mértékben lojális a magyar államhoz. A zsidó asszimiláció az 1890-es évekig egyértelműen sikertörténetnek nevezhető. Az ország polgári átalakulásának, az urbanizáció felgyorsulásának, a városi kultúra kibontakozásának motorja a hazai, megmagyarosodott zsidóság volt. A maradéktalanul pozitívnak látszó képet az új típusú antiszemitizmus és a zsidóság széles rétegeinek gazdasági-társadalmi érvényesülése miatt keletkező középosztálybéli feszültségek megjelenése, illetve a beolvadás befejezetlenségéből adódó tömeges identitásválság árnyékolja be.
A magyarországi zsidóság kollektív tulajdonságának tekinthetjük sokak szerint a „mozgékonyságot”; a racionális viselkedés iránti hajlamot, az újító készséget; a teljesítményelvűséget; a munkaalapú életvitelt; illetve a tudás és hozzáértés iránti vágyat. Ezek a tulajdonságok épp egybeesnek a modernizáció támasztotta követelményekkel. Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar középrétegekhez igazodni kívánó zsidóság számára a modernizáció, a polgári fejlődés adta meg a felemelkedéshez szükséges lehetőséget. A gazdasági életben pár évtized alatt – Európában szinte példátlan jelenségként nem az állam többségi nemzetéből kerülve ki – csaknem megkerülhetetlenné vált. Sikeres érvényesülésüket mutatja emellett a szabadfoglalkozású értelmiségi szakmákban dolgozók (orvos, ügyvéd, újságíró stb.) és a felsőoktatásban tanulók között megfigyelhető igen magas arányuk, a közszolgálat több szintjén és a parlamentben való erőteljes jelenlétük. Ez a sokirányú térnyerés természetesen nem maradt visszhang nélkül a magyar társadalomban, s az 1890-es években kezdtek megszaporodni azon hangok, melyek felhívták a figyelmet a jelenség egészségtelen voltára. A magyarság „alkatától” jóformán idegen üzleti tevékenységekben vitt kivételes szerep miatt gyakorta azonosították a zsidóságot a haszonelvű kapitalizmussal. Sőt, az antiszemiták egy része szerint „a haszonelv nem a kapitalizmus, hanem a zsidóság természetéből következik”.
A századelő fiatal zsidó generációja, a „negyedik zsidó nemzedék”, mely már beleszületett az emancipációba, ebben a felemás, de még többnyire reménnyel teli és korábban soha nem látott lehetőségekkel kecsegtető környezetben nőtt fel. A generáció tagjai általában szüleik révén már átestek a névmagyarosításon és az asszimiláció harmadik (több lépcsős) szakaszába léptek. Náluk már az új identitás volt a meghatározó, a vallási hagyomány gyakran mindössze „rokonszenvként, másodlagos érdeklődésként és érdekmotívumként” jelentkezett. Zsidóságélményük olyannyira különbözött a korábbiaktól, hogy sokan közülük – ahogy például Jászinál is látni fogjuk – fiatalkorukban nem voltak tisztában saját zsidó származásukkal. Ebből következően egyfajta idegenség-tudat alakult ki náluk apáikkal szemben. Míg azok befogadásukat a fennálló rendszer iránti lojalitással és támogatással hálálták meg, ők ezt nem érezték kötelességüknek, s maguk akarták meghatározni sorsukat. „Haladó” képviselőik nem egyszer a hagyományos zsidó családfelfogástól is idegenül, a keresztény társadalmat megbotránkoztató szabados módon élték magánéletüket. A nagyvárosi bohém életforma is összefonódott a zsidósággal. A korábban keresztény monopóliumnak számító értelmiségi szerepkörök betöltése miatt pedig egyenesen szembe is kerültek a többségi társadalom egy – folyamatosan növekvő – részével. Nem véletlen, hogy az újkonzervatív szellemi irányzatok már jóval nyitottabbak voltak az antiszemitizmus felé, mint korábban, illetve hogy az 1905-ös politikai válság után az egymással szemben álló táborok már érzékelhetően „faji” jelleget kezdtek ölteni. Fontos kiemelni azonban, hogy a liberális politikai elit mindvégig kiállt a zsidóság és az asszimilációs modell mellett, a kormánypárt felől érkező, zsidóságot bíráló kijelentéseket nagyítóval is nehezen találhatunk. Mind a recepciós törvény parlamenti vitájában, mind később, mondjuk a szabadkőművességet ért bírálatok alkalmával a Tisza István fémjelezte szellemi-politikai irányzat képviselői következetesen védelmükbe vették a zsidóságot. Hallgatólagos megegyezés volt ugyanakkor a zsidóság és a liberálisok között arról, hogy zsidó származású ember nem kerülhet olyan politikai pozícióba, mely befolyást biztosítana számára „keresztény, főképpen katolikus dolgokra”. Az 1914-ben kitört háború mindazonáltal tovább radikalizálta a bipoláris magyar közéletet; a liberális közbeszédet és szóhasználatot felváltotta a politikai nyelvvá vált harci retorika, mely egyre nagyobb teret engedett a zsidóságot érő kritikáknak. Közhellyé vált, hogy a háború borzalmai a zsidó pénzembereknek és hadiszállítóknak jelentettek gyarapodási lehetőséget, valamint hogy a zsidóság aránytalanul kis részben veszi ki a részét a háborús erőfeszítésekből, közülük a legtöbben megpróbálják kihúzni magukat a katonai szolgálat alól. A parlamentben is megszaporodtak azok a vélemények, melyek a zsidó tőkét támadták, összekötve azt a „plutokratikus” Tisza-kormánnyal.
Visszatérve a századforduló fiatal zsidó nemzedékének útkereséseire, megállapítható, hogy nagyjából négy lehetséges út állt előttük. Az első, s talán legkézenfekvőbb megoldásnak az asszimiláció befejezése, a keresztény társadalomba való végső beolvadás látszott. Szép számmal találunk az üzleti, politikai és kulturális életben olyanokat, akik ezt választották, s szinte teljes mértékben sikerült eltüntetniük a zsidó származásukból fakadó hátrányosságokat (pl. Chorin Ferenc, Vázsonyi Vilmos, Karinthy Frigyes). Jóval kisebb csoportot alkottak az asszimiláció zsákutcás voltára rádöbbenő, s a vallásos hagyományokban, az ortodoxiában (a „zsidó zsidóságban”) menedéket kereső és a befogadó társadalomtól való elzárkózást választó zsidók. Szintén elenyésző volt ekkor még a zsidóságot nemzetként felfogó cionisták tábora. Ezeknél jóval népszerűbbnek mutatkozott a századfordulón, főként a középosztályból származó értelmiségi zsidó fiatalok körében a gondolat, hogy „egy univerzalista, ugyanakkor nem-zsidó világhoz” asszimilálódjanak, mely az internacionalizmus jegyében teljes befogadást és egyenlőséget ígért. Ez volt a szocializmus.
Baloldali egyenlő zsidó?
A baloldali szervezetekben jelenlevő zsidó „túlreprezentáltság” köztudott. A szociáldemokrata pártban már a kezdetektől hangsúlyos volt a zsidó származásúak jelenléte (pl. Frankel Leó, Politzer Zsigmond), s a pártvezetőség és a tagság fele (olykor még nagyobb hányada) is mindig közülük került ki. Ez a körülmény egyfajta modern értelemben vett „felekezetiséget” kölcsönzött a szocialista mozgalomnak, mely apró „szektaként” indult, s nem a társadalom elnyomott tagjait igyekezett képviselni, hanem egyenesen a „nagybetűs Jövőt”. Pár évtized alatt „szekuláris üdvtanra épített széles körű intézmény- és szervezetrendszert alakított ki s rendelt hozzá jól felismerhető és koherens kollektív azonosságtudatot”. A nagyszámú budapesti zsidó ipari munkásság és értelmiség egyaránt erősen kötődött a szociáldemokratákhoz. Egyes vélemények szerint a zsidó munkások azért lehettek általában műveltebbek nem zsidó társaiknál, mert a szekularizált zsidók között tovább élt az „állandó tanulási kötelezettség vallási hagyományban gyökerező tudata” Így válik érthetőbbé, hogyan kerülhettek be közülük oly sokan a munkásszervezetek vezetőségébe. Hasonló arányokkal találkozunk egyébként a polgári radikálisoknál is a zsidó származásúak jelenlétét tekintve, a kommunisták között pedig még magasabb volt számuk.
Az 1890-es évek végén, de főként a századelőn kibontakozó baloldali radikális, általános emancipációt hirdető ellenkultúra és kiépült intézményrendszere markáns szívóerővel hatott a hazai zsidóságra. Ezen „szövetség” a fentebb említett okokból (folyamatos értelmiségi utánpótlás az egyik, a nemzetköziségben való egyenlőség érzése és a messianisztikus hajlamok kielégítése a másik oldalon) mindkét félnek rendkívül jövedelmezővé vált rövidtávon. Az erős jelenlétüknek köszönhetően ezek a mozgalmak – ahogy említettem – a többségi társadalom szemében viszont folyamatosan „zsidóvá” váltak. John Lukacs megállapítása szerint érzelmi síkon egyre mélyebb törésvonal húzódott „a »keresztények« – pontosabban nem zsidók – és zsidók között”. És „a »keresztény« jelző 1900 táján vált közhasználatúvá. Láttuk azonban, hogy mindenkor negatív mellékjelentéssel. Vagyis: nem zsidó, nem kozmopolita, nem marxista”. Gyurgyák János egyenesen végzetesnek tartja az események ilyetén való alakulását: „antiszemita oldalról is megfogalmazódik – nem az első világháború végén, hanem a tízes évek elején – a Magyarország szempontjából oly tragikussá váló politikai-társadalmi szétválás, azaz, hogy itt alapvetően két Magyarországról van szó: egy magyar s egy zsidó Magyarországról” [Kiemelés az eredetiben – H.A.], valamint „[a] tízes évekre tehát már egyértelműen megfogalmazódik egy antiliberális alapozású, alapvetően antiszemita nézetrendszer, amelynek lényege a zsidó térfoglalás és a radikális-szociáldemokrata mozgalom internacionalista és antimilitarista felfogásának egy nevezőre hozása”. Litván György szerint pedig „[e]z a körülmény, bár maga is a magyar társadalmi viszonyok következménye volt, természetesen széles rétegeket tartott távol e mozgalmaktól, s még akkor is sokat levont volna a soviniszta maradiság elleni fellépés súlyából és erejéből, ha a konzervatív, majd az ellenforradalmi propaganda nem használta volna ki diszkreditálására”. Továbbá úgy látja, hogy a jobboldal „eleinte finomabban, inkább csak utalásszerűén, de a tízes évektől már egyre nyíltabban a zsidókérdésre igyekezett visszavezetni a haladó mozgalmak eredetét, egyszerűen »a zsidóság« hatalmi törekvéseként, térhódításának újabb megnyilatkozásaként állította be a művészet, a tudomány és a politika szabadságküzdelmét”.
A zsidóság asszimilációs törekvéseinek paradoxonját láthatjuk abban, hogy hiába távolodtak el a zsidó egyének közösségüktől a beolvadás reményében, a pályák, melyeken mozogtak, továbbra is egyértelműen utaltak zsidó voltukra a zsidóság és a befogadó társadalom számára egyaránt.
A származás
Jászi Oszkár 1875-ben született Jakubovits Oszkár néven, a ma már Romániához tartozó Nagykárolyban. Apja, Jakubovits Ferenc, orvos, a Felvidéken látta meg a napvilágot, s csak 11 évvel Oszkár fia születése előtt, 1864-ben telepedett le Nagykárolyban. Az anyai ág ugyanakkor jóval meghatározóbbnak bizonyult: Jászi anyja, Liebermann Róza felmenői között számos Hirsch és Gottlieb található, apja, Liebermann Ábrahám pedig egyetemistaként részt vett az 1848-as bécsi forradalomban.
Befejezetlen emlékirataiban Jászi beszámol ifjúkoráról, neveltetéséről és az őt körülvevő családi környezetről is. Elmondása szerint a vallásnak igen csekély szerep jutott csupán életükben, apja az erkölcsi nevelést tartotta csupán fontosnak, „teljesen dogmátlan szellemben”. „Hogy zsidók voltunk, azt sem tudtam” – írja kikeresztelkedésük kapcsán, majd hozzáteszi, emlékszik magára az ünnepélyes aktusra, de nem mérte fel akkor ennek jelentőségét. Később haragudott is szüleire, hogy fiatalkorában nem világosították fel arról, mit jelent zsidónak lenni és mi az értelme a valláscserének. Valójában talán ők is vonakodtak szembenézni származásukkal, s igyekeztek – ha nem is feltétlenül meggyőződésből – alkalmazkodni a keresztény szokásokhoz. Jászi így fogalmaz:
Ilyen előzmények után valami nem szándékolt titkolózás árnyéka borította be keresztény életünket, a templomba járást és zsoltáréneklést. Később az antiszemitizmus növekedését, melyet szüleim szenvedélyesen elítéltek, mint egy sötét kor gonosz maradványát, nem tudtuk a saját egyéni életünk problémájának tekinteni. De nemsokára előttünk is kezdett az igazi helyzet kibontakozni a maga félelmetes valóságában.
Szerinte apja „látva a zsidók életének akadályait, nem habozhatott megválni egy hittől, melyben már nem hitt, és ezáltal gyermekei jövendő életének útjait egyengetni”. Az eredményesebb beolvadás érdekében természetesen a névváltoztatás eszközével is élt a család. Vezetéknevüket eleinte „Jászy”-ra igyekeztek módosítani, azonban régies írásmódja miatt erre nem kaptak engedélyt, így be kellett érniük a „Jászi”-val.
Az ifjú Jászi tehát meglehetősen idegennek érezte magától a sajátos zsidó világot, olyannyira, hogy megemlíti, a nagykárolyi ortodox hitközség zsinagógája számára mindig titokzatosnak látszott: „a templom előterén a kaftános és tincses zsidók százai nyüzsögtek szombat estéken, s mint egy idegen faj maradványai, sokakban bizalmatlanságot és félelmet keltettek”.
A zsidó intelligencia igazságkeresőit az „érzelmi töltésű szociális hevület” már fiatalon megérintette – Jászi és baráti köre a szárnyait bontogató radikális értelmiség és a kollektivista szocializmus irányába húzott. Hanák Péter így írta le ezt a jelenséget: „Új, radikális, antifeudális ellenzékiség nyiladozott az ifjú szívekben. Ezt a nyiladozó társadalmi és politikai ellenzékiséget vitte útravalóul a fővárosba, az egyetemi diákélet forgatagába.”
„A junker osztályuralom engedelmes uzsorásai”
Jászi témához való közelítését három, egymástól jól elhatárolható korszakra bonthatjuk. Az első, 1919-ig tartó korszakban aktívan részt vett a hazai politikai küzdelmekben, maga is alakítójává kívánt válni az ország sorsának, s ez bizonyos fokig sikerült is neki. Ebben a korszakában a zsidókérdést is az adott politikai céljai függvényében igyekezett értelmezni, a jelenséget nem megérteni, csupán felhasználni kívánta elsősorban. Alapvető, két Magyarországról szóló koncepciójában a hazai zsidóság nagyrészét az általa megvetett és felszámolásra ítélt régi Magyarország fenntartói között tartotta számon. Ennek megfelelően kérlelhetetlenül kritizálta a „feudális urak csatlósait”, a mindenkori szabadelvű kormányt tevőlegesen vagy hallgatólagosan támogató zsidókat. A zsidó pénzemberek, nagybirtokosok, gyártulajdonosok elleni fellépésében rendszeresen alkalmazott antiszemita narratívából származó formulákat, nem egyszer ragadtatta magát olyan kijelentésekre, melyek komoly ellenszenvet váltottak ki a zsidóságból. Gyakorta élt a zsidó uzsora, a junker-zsidó koalíció, a zsidó panama kifejezésekkel. „Ne féljünk tőle – írja Az új Magyarország felé című programadó cikkében –: [a baloldali értelmiség] meg fogja érteni a radikális függetlenségi politikát, pláne ha az becsületesen hadat üzen összes ellenségeinek: latifundiumnak, püspököknek, vármegyéknek, prókátoroknak és a nemes urak és zsidó bankáraik »közgazdasági tevékenységének«.” Veszélyes ellenségként tekintett az általa gyűlölt Tisza Istvánt támogató zsidókra:
Túlzás nélkül lehet mondani, hogy a zsidó uzsora – s ennek képviselőit nemcsak a falvak kocsmáiban kell keresni, hanem főleg és elsősorban a nagy és előkelő budapesti bankokban – hatalma még sohasem volt az országban ilyen teljes, s a Tisza István legfanatikusabb hívei nemcsak a vármegyei dzsentri tönkrement elemeiben, hanem a kitüntetésekre és nemességre áhítozó zsidóságban keresendők.
Vagy: „Ugyanilyen megfordított kiválasztás érvényesült a magyar középosztály egy másik, fontosságban egyre növekvő alkatelemében: a zsidó és beolvadt polgárságban. Itt is a szellemileg és erkölcsileg selejtesebb kvalitás jutott felszínre. Elsősorban a választási apparátust biztosító, majd az eladósodott urak hiteligényeit kielégítő kis és nagy uzsorások hada.” Hasonló kíméletlenséggel ítélte el azon „zsidó tollforgatókat”, újságírókat is, akik nem a progresszív tábort erősítették: „Az idegen feudális kalandorok és szerencsevadászok utódai, akiket nagyrészt osztrák érdekek hoztak ide, s jutalmaztak nagy földbirtokokkal, címekkel és állásokkal a kuruc magyar nép és a kisebb nemesség elleni küzdelemben, valamint az általuk alkalmazott bugris, zsidó és renegát tollforgatók […] sikerrel kürtölték egy fél évszázadon át soviniszta-klerikális ideológiájukat.”
Látható tehát, hogy Jászi nem bánt kesztyűs kézzel a politikai térben vele szembe kerülő zsidókkal, s saját zsidó származása nem jelentett számára semmiféle féket, ha az általa károsnak vélt jelenségek ostorozásáról volt szó. Komoly bírálat érte ezért 1912-ben, amikor a Világ című szabadkőműves napilap június 14-i számában „Egy zsidó” aláírással vitacikk jelent meg, melyben szembesítették ezen ellentmondással. A cikkek szerzője „mint zsidó, akinek semmi köze sincs sem a nagybirtokhoz, sem a dzsentrihez, sem az uzsorához” tiltakozott az ellen, hogy „a »zsidó« jelzőt minősítő attribútumnak használják”. Jászit számonkérve felteszi a kérdést: „mit jelent az »uzsora« mellett a »zsidó« jelző?” A Jászi által „bankkalóznak” és a „zsidó néprontók” képviselőjének nevezett Elek Pál bankigazgatóval kapcsolatban kijelenti: „kérem, ne tessék őt úgy feltüntetni, mintha zsidó volna. Elek Pál úr már régen kikeresztelkedett. És higgye el, dr. Jászi Oszkár úr, a kikeresztelkedett zsidót nem lehet már zsidónak tartani, annyira nem, hogy gyakran a kikeresztelkedett zsidó már direkt antiszemita is, szidja a zsidót és gáncsolja. Láthat erre néha példát, dr. Jászi úr, ha körülnéz.” Válaszában Jászi felhívta a figyelmet arra, hogy munkája során immár két tűz közé került, hisz az antiszemita sajtó támadásai mellett a zsidóság ellenszenvével is számolnia kell. Mivel biztos igazságában, nem bánta meg kijelentéseit, bár elismeri, hogy „[p]ersze minden politikai jelszó a dolog természeténél fogva egyoldalú túlzás, mely így sok érdemes és derék embert is megbánthat”, de rögtön hozzá is teszi, hogy „a publicista ezeket a szimbolikus általánosításokat nem nélkülözheti. És a zsidó uzsorátoké épp oly letagadhatatlan sebe a társadalomnak, mint a grófi latifundium vagy a katolikus holtkéz”. Állítása alátámasztására Marxot, a kétes megítélésű osztrák antropológust, Ignaz Zollschant, és Werner Sombartot hívja segítségül: „A zsidó származású Marx, a zsidó Zollschan és a zsidóbarát Sombart vizsgálataiból ma már jól ismerjük azokat a történelmi és gazdasági okokat, melyek a korai kapitalizmusban a zsidóság szerepét az uzsora terén szembeszökővé teszik. Az is tudományos igazság, hogy a mai magyar uzsorakapitalizmus legalább 90 százalékban zsidó kézben van.” Végül igyekszik megokolni, miért érzi kötelességének, hogy lépte-nyomon felhívja a figyelmet ellenfelei származására:
a zsidóság az, mely minden kormány választási kasszáját nemességért, címekért és állami szállításokért megtölti. És éppen ezért kell ezeket az urakat minduntalan lezsidózni, mert újdonsült kereszténységük és nemességük érdekében és származásuk elfelejttetésére a nép leggonoszabb ellenségeivel, tehát a dolgos, becsületes zsidóságnak is legnagyobb ellenségeivel szövetkeznek.
Jászi szavaiból valóban érzékelhetjük, hogy számára a politikai, világnézeti ellentétek jóval fontosabbak, mint a származásából fakadó szolidaritás kényszere.
A vita folytatásaként az „ismeretlen”, zsidóságot képviselő szerző a másnapi számban ismét Jászi egy ellentmondására világít rá jó érzékkel: „nem akarja észrevenni Jászi doktor úr, hogy az ő egész tábora ilyen arrivista zsidó. Hogy akiket ő nemes haragjában »zsidó prókátorok«-nak szokott nevezni, azok jó része ő körülötte van, hogy a vidéken, ami nem szociáldemokrata csatlakozás, vagy nem nemzetiségi reménykedés, az majdnem mind zsidó ifjúság, zsidó ügyvédek, zsidó orvosok.” Majd figyelmezteti is vitapartnerét, hogy „itt nem elég az antiszemita urak szokása: megveregetni a saját zsidója vállát s azt mondani: »te kivétel vagy, bár a többi is ilyen volna; de a többi, az mind komisz zsidó«”. Erre már Jászitól nem érkezett válasz.
Egy másik, a Világ hasábjain megjelent írásában viszont kikelt az ellen, hogy a radikális baloldali mozgalmakat „azzal akarják diszkreditálni, hogy a népjogok kivívásáért megindult mozgalmat, mint zsidó-mozgalmat tüntetik fel, melynek célja a történelmi osztályok megbuktatása a zsidó uralomnak végleges megalapítása”. Az általa „új antiszemita politikának” nevezett irányt egyértelműen a „néprontó grófi, papi és bankári szövetséghez” köti. Jászi csúsztatását ebben az esetben nehéz nem észrevenni. A – döntően zsidó származású „testvérekből” álló – radikális szabadkőműves páholyok elleni támadás ugyanis a Katolikus Néppárt irányából jött, s éppen a kormánypárti képviselők mozgósítottak nagy erőket ahhoz, hogy megvédjék a hazai szabadkőműves páholyokat. Ezen írásában sem mulasztja el éles kritikával illetni az „osztályuralmat” támogató zsidókat. „A jó, hazafias zsidók azok, akik, mint a junker osztályuralom engedelmes uzsorásai, prókátorai és ideológusai az oligarchia fennmaradásának nélkülözhetetlen eszközei, mivel pénzzel és ésszel látják el az elaggott feudális szervezetet. Így nagy és kis zsidó bankjaink emberemlékezet óta támogatják a magyar osztályuralmat.” Majd így folytatja gondolatmenetét:
Itt vannak még a szabad foglalkozások és a szellemi élet zsidói. Ezek is a legújabb időkig jó, nemzeti zsidók voltak. Majdnem mind a magyar osztályuralom árnyékában húzódtak meg, sőt legelöl mentek a hazafiságtól csak úgy csepegő, a nemzetiségeket üldöző, a grófokat magasztaló, a valláserkölcsöt hirdető ideológia terjesztésében. […] Ami pedig a sajtót illeti, még manapság is a reakciós újságokat nagyrészt ilyen hazafias, valláserkölcsös zsidók szerkesztik és igazgatják.
Ebben az esetben is arra építette tehát argumentációját, hogy azok között, akik a radikális mozgalmakat vagy a szabadkőműves törekvéseket támadják, legalább olyan nagy számban megtalálhatóak zsidó származásúak, mint közöttük. Az uralkodó osztály azonban különbséget tesz „jó zsidó” és „rossz zsidó” között, s míg az őket segítő banktőkét, földbirtokosokat vagy szabad foglalkozásúakat maguk közé fogadják, addig a politikai ellenfeleik között feltűnő zsidókat megbélyegzik és zsidó-összeesküvéssel vádolják. Annyiban igazat adhatunk Jászinak, hogy a szocialista mozgalmak zsidó származású tagjai között valóban nehéz kimutatni bármiféle zsidó öntudatot (hisz ők magukat sem tartották annak) vagy „zsidó célokért” való munkálkodást.
Hogy politikai ellenfeleit, a szerinte néprontó tevékenységet végző zsidó pénzembereket és földbirtokosokat tüntetően „lezsidózta”, láthattuk. Magánlevelezésében azonban több olyan elejtett „zsidózást” is találhatunk, melyekkel nem az előbb említett ellenfeleit, hanem saját elvbarátait illette. Így például Szabó Ervinnek írt, korábban idézett levelében ekképp sopánkodik: „Csak mi volnánk arra kárhoztatva, hogy szocializmusunk pusztán a nyomorgókból álljon néhány szellemileg és erkölcsileg félművelt vezérrel és egy csomó izgága zsidó gyerekkel, akik, ha egy Szabó Ervinük akad, a kis szatócsok bornírtságával félnek tőle vagy irigykednek rá.” Somló Bódognak arról beszélt, hogy neki egy „lármás zsidó gyerek” legalább annyira utálatos „ha szocialista is, mint ha lipótvárosi gavallér”.
Naplójának némely bejegyzése szintén arról árulkodik, hogy kifejezetten negatív jelentéstartalmat tulajdonított a „zsidó” kifejezéshez, s azokra a személyekre használta előszeretettel, akik nem nyerték el szimpátiáját. „Elvittem Károlyi 2. cikkét Austerlitzhez. Kellemetlen és ízléstelen zsidó”; „Séta a Moldva partján Visegrádra. Tea egy külső kávéházban. Jól esett – szemben a belvárosiakkal – a síboló zsidók hiánya”; „Rundtnéval Dr. Schwarzwaldéknál. Jelentékeny, de nem rokonszenves asszony, ritka organizátori tehetség, szociális és nevelési téren. […] A férfi nagy valutatekintély: neveletlen zsidó”. Fenyves Katalin világít rá, hogy Jászi naplóbejegyzéseiben gyakran a „zsidó” ellentéte a „finom ember”, mint jelző, s elsősorban egyfajta viselkedést ért alatta. De hogy ezen jelzők használatakor nem törekedett a következetességre, jól mutatja, hogy olykor az is előfordul, hogy zsidó származású beszédpartnerét is „finom emberként” írja le (pl. Rónai Zoltán ügyvéd vagy Lóránd Jenő, a Galilei Kör tagja).
Körkérdés 1917-ben
Mindezek után lássuk, milyen választ adott Jászi Oszkár a Huszadik Század körkérdésére 1917-ben.
Az ankét apropóját a radikálisan asszimiláció-párti szociáldemokrata Ágoston Péter 1917 áprilisában megjelent, A zsidók útja című könyve adta. Jászi kénytelen volt védelmébe venni a szellemi köréhez tartozó Ágostont, ugyanis sokan antiszemita gondolatokat véltek felfedezni művében. A felkorbácsolt indulatok levezetésének céljával Jásziék körkérdést intéztek a magyar közélet általuk eklektikusan kiválasztott tagjaihoz. A három feltett kérdés így hangzott:
„1. Van -e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét? 2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek 3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?” A beérkezett válaszokat három nagy csoportba osztották: akik szerint van zsidókérdés Magyarországon, akik szerint nincs, és akik nem küldtek érdemleges választ. Érdekesség, hogy a Huszadik Század „zsidószámának” szerkesztésekor a főszerkesztő Jászi mellett egyedül Szabó Ervin volt az, aki „fenntartás nélkül helyeselte és támogatta” a vállalkozást.
Jászi azzal kezdi írását, hogy maga a probléma – összetettségénél fogva – nehezen behatárolható. Egy biztos szerinte, hogy a zsidókérdés egy „surlódásokkal komplikált csoportantagonizmus”, pontosabban egy a csoportantagonizmusok közül, annak egy különleges válfaja. A gazdasági ellentétet nevezi meg a legélesebb konfliktusforrásként, ami a zsidókérdésben is jelentős szerepet játszik a zsidóság gazdasági területen érzékelhető felülreprezentáltsága miatt: „a haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez tapodó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet”. Jászi szerint így lesz „az uzsora nálunk »zsidó uzsora«, a tisztességtelen verseny »zsidó verseny«, a mozgótőke növekedő befolyása »zsidó befolyás«, az általa szükségkép fejlesztett nemzetköziség »zsidó kozmopolitizmus«, a nagyvárosi gócok által létrehozott lazább nemi morál »zsidó szabadosság«, a kávéházak felületes társalgási modora »zsidó szellemesség«”. A modernitás összekötése a zsidósággal pedig az általánosítás eredménye. Ezek után kísérletet tesz azon zsidósághoz köthető tulajdonságok megnevezésére, amelyek a többségi társadalomból ellenszenvet válthatnak ki. Ilyen szerinte többek között a „túlzott racionalizmus” és (némi ellentmondással) az „ösztönszerűség”; a „tradíciónélküliség” (!), a túlzott alázatosság és az otrombaság közötti ingadozás; az „izgékonyság”; a „pénzsóvárság” stb. Jászi hosszasan sorolja a hasonló, sokszor az antiszemita közbeszédben felbukkanó sztereotípiákat, majd megállapítja, hogy a sok évszázados üldöztetés és kinézés hatására többen közülük utálattal tudnak csak a keresztény kultúrára gondolni, a mindig újjáélesztett gyűlölet pedig „bizonyos faji szolidaritást teremt azokban is, akik világnézetben és életstandardban már rég nem zsidók”. Rávilágít a zsidóság nagyfokú városiasodása miatt kialakult városi-falusi, gyakran szintén faji jelleget öltő ellentétére is, melyet alapvetően a magyarság elmaradottságára vezet vissza. Jászi egyértelműen származási alapon, számos negatív tulajdonság hordozóiként látja a zsidóságot, s ez érezhetően növeli saját zsidó származása miatti frusztráltságát.
Megoldási javaslatában óva int a törvényi megoldásoktól, inkább a zsidóság és a magyarság egymáshoz való közeledését javasolja, vagyis a keresztény társadalom „eliparosodását, elvárosiasodását, minden szellemi mozgalomban való fokozott részvételét”, továbbá Magyarország demokratizálódását. Az asszimilációban már előrébb járó zsidóságtól azt várja, hogy közelebb kerüljön a „föld és a természet ösztönös szeretetéhez a nagyvárosok sivár kávéházkultúrájával szemben”; a hagyománytisztelőktől pedig, hogy lebontsák az „évszázados gettó” teremtette másságot, s hagyják maguk mögött a zsargont, a talmudisztikát, az egzotikus viseleteket és a „szűkös tradicionális ideológiát”. Az egymáshoz való fokozott hasonulás, vagy egymásban való feloldódás gondolatát a legplasztikusabban egyébként Jászi barátja, Ady Endre fejtette ki az ankétra szánt, de csak később megjelenő Korrobori című írásában.
A Huszadik Század körkérdése vitathatatlanul új dimenzióba helyezte a zsidókérdésről való közgondolkodást. Számos tényező játszott közre abban, hogy a magyar szellemi élet egészen újfajta állásfoglalásokat produkált az ankét alkalmával. Ilyennek tekinthetjük a harmadik évébe lépő, tovább dübörgő világháborút és a következményeként fellépő hátországi bizonytalanságot, a szociális feszültségek növekedését, a februári orosz forradalmat, és a cionizmus nemzetközi politikai szintre emelkedését. Vészjóslóan hatott, hogy a liberális politikai nemzet kereteit erőteljesen feszegették az emancipáció és asszimiláció gyakran (ön)kritikus megközelítései.
Fentebb már utaltam rá, hogy Ágoston Péter műve mennyire megosztotta a hazai zsidóságot, s hogy tulajdonképp a vallásos zsidók felháborodása érlelte meg Jásziékban a körkérdés gondolatát. Nemcsak A zsidók útja iránt fejezték ki azonban sokan a nemtetszésüket, hanem maga az ankét is az ellentétek és feszültségek kiéleződésének mérföldkövévé vált többek szemében. Hasonlóan látta az Egyenlőség című zsidó politikai hetilap felelős szerkesztője, Szabolcsi Lajos is, aki már Ágoston könyvét is szigorú bírálatban részesítette, visszaemlékezéseiben pedig egyenesen a zsidótörvények szellemi előfutárának tartotta a Huszadik Század azon felvetését, hogy akár a törvényi reformok eszközét is igénybe lehet venni a probléma kezelésében. Így írt erről:
Alig néhány napja volt miniszter, Jászi Oszkár megmozdult. Ágoston Péter tönkretett reputációját kellett megmenteni. Ezt Jászi vállalta. A Galilei-kör szelleme kelt fel, hogy a zsidókérdést kiépítse, rendszerezze, összefoglalja és az ország asztalára helyezze. Körkérdést intézett a felekezeti élet szereplőihez, az antiszemitákhoz, a cionistákhoz, nyilatkozzanak a Huszadik Század részére a zsidókérdésről. Ebben a körlevélben Jászi Oszkár abból indult ki, hogy Ágoston Péter milyen fogadtatásban részesült, és most már azt kéri, hogy nyilatkozzunk a ’magyarországi zsidókérdés egész komplexumáról’, mondjuk meg többek között, milyen ’törvényhozási reformokat’ tartunk szükségesnek a zsidókérdés megoldására. Fejemhez kaptam. Ez a magyar baloldali radikalizmus és szabadgondolkodás szelleme? Zsidótörvényt akar a törvényhozással elfogadtatni? Alig bírtam magammal. Csak egy kitért zsidótól telhet ki ilyesmi, csak konvertita gyűlölheti így volt felekezetét. Én azonnal feleltem Jászinak, és válaszomat – ami talán illetlenség volt – azonnal közzé is tettem a lapban, nem vártam meg, míg a Huszadik Század zsidó száma megjelenik.
Majd hozzáteszi: „a zsidótörvények vitájában hányszor hallottuk azokat az érveket, melyeket Jásziból és társaiból merítettek!”
Jászi kálváriája
Az őszirózsás forradalom bukása után Jászi emigrációba vonult, előbb Bécsben élt, majd az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Oberlin városkában telepedett le. 1919-től számíthatjuk második korszakát, melyet a forradalmi tapasztalatokon alapuló, markáns zsidóellenes retorika jellemez. Harsány kirohanásai és a szélsőjobboldal által használt jelszavak között ekkor már nehéz különbséget tenni.
Bécsi emigrációjában látott hozzá az 1918-19-es eseményeket feldolgozó „elemzésének” megírásához, mely 1920 novemberében Magyar kálvária – magyar feltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai címen jelent meg. Művében tobzódnak a zsidókra szórt „átkok” (pl. „piszkos zsidó üzletes sajtó”; „keresztény betyárok és többnyire zsidó írástudóik”) és a bűnbakképzés klasszikus formulái. Ennél is érdekesebb azonban, hogy igyekszik megmagyarázni, miért volt a kommunista vezérkar 95%-a zsidó származású. Fejtegetéseiben párhuzamot von a „bolsevista lélek” és a „zsidó lélek” között: „az ösztönélettől és a természettől való elváltság, a tradíciók hiánya, a gőgös exkluzivitás, a messianisztikus hivatás, az ellenvéleményekkel szembeni türelmetlenség, a materialista hedonika túltengése, vagy – a másik végleten – a konok, keleti, az élettől elforduló miszticizmus mindkét típusnál közös”. Jászi az általa csak „forradalmi messianizmusnak” nevezett jelenség képviselőivel nem rokonszenvezett, úgy érzékelte, az könnyen értelmetlen terrorizmusba is torkollhat. Az asszimiláció kudarcáról és a gettószellem továbbéléséről szintén sarkos véleményt fogalmaz meg:
A zsidóság és a keresztény világ közötti ellentét sokkal nagyobb Kelet-Európában, mint Nyugaton. A magyar nép még jóval falusibb, konzervatívabb, gondolatrestebb, mint a nyugati parasztnépek. Ellenben a magyarországi zsidóság sokkal kevésbé asszimilált, mint a nyugati, sokkal inkább külön test a társadalomban, mely az ország ősi lelkével sohasem volt igazi kontaktusban. A falu és a városi gettó ellentéte itt még csaknem középkorias színezetű.
Majd a két világháború közötti népszerű értelmezést villantja fel – kiegészítve a „magyar fajiság” bírálatával –, amikor kijelenti:
A török-turáni magyarság faji nehézkességében, földhöz kötött kábultságában – melyet a feudális és az uzsorás elnyomás még mesterségesen kiélezett – nagyon kevéssé volt alkalmas a nyugati eszmék befogadására, mely föladatot addig túlnyomó részben idegenek és elsősorban azok a zsidók teljesítették, akik nagy mozgékonyságuknál, nemzetköziségüknél, az uralkodó társadalomból való inkább érzelmi, mint intézményes kizártságunknál fogva éppúgy kezükbe vették újabban a szellemi csereforgalom lebonyolítását, mint már régebben a gazdaságit. A magyar zsidóság nemcsak a bolsevizmusban játszott ilyen jelentékeny szerepet, hanem minden gazdasági és ideológiai mozgalomban, még olyan tereken is, melyek évszázadokon át el voltak zárva előlük. Így már a mezőgazdaságban is vezető szerepre kezdtek jutni, mint nagybirtokosok vagy gazdasági vezetők, úgyszintén a sajtóban, a politikában, a művészetben és az irodalomban is és minden téren, úgyhogy az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90%-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke.
Az általa később még a liberális-nacionalista kurzusnál is jobban megvetett Horthy-rendszert már ekkor azzal támadja, hogy együgyű antiszemitizmussal izgatja a csőcseléket, ugyanakkor „a zsidó bank- és uzsoratőke szabadabban terjeszkedik mint valaha, és a munkáskizsákmányolás elérte rekordját”. Kitér könyvében a zsidókérdést életrehívó okokra is, és megállapítja, hogy annak elsőszámú előidézője a magyar nép „óriási kulturális” elmaradottsága, „gazdasági és politikai szervezetlensége”, illetve az idegen zsidók térhódítása volt. A magyarok által üresen hagyott pozíciókat pedig szerinte nem akármilyen zsidók töltik be, hanem a „leglármásabb, legtekintetnélkülibb, legskrupulustalanabb, legeljunkeresedettebb” elemek.
Eme, második világháborúig tartó második korszakából még számos hasonló kirohanást lehetne idézni, ehelyett azonban álljon itt az a megdöbbentő vélemény, melyet a német nemzetiszocializmus és egy leendő magyar fasiszta berendezkedés kapcsán fogalmazott meg egy Csécsy Imrének küldött levelében, 1938-ban: „A német nácizmust előnyben részesíteném egy magyar fasizmusnál. Ugyan brutálisabb és kegyetlenebb volna (első sorban zsidó szempontból) de nolens-volens kénytelen volna a feudalizmusnak véget vetni, s a nagybirtok rendszert feloszlatni.” Nem nagyon lehet máshogy érteni szavait, mint hogy a nagybirtokrendszer megszűnése végső soron megéri a zsidóság szenvedéseit.
Szembenézés?
Idős korában Jászi korábbi tevékenységét, így a zsidókérdésben tett kijelentéseit is jelentősen átértékelte. Maga is belátta, hogy némelyik megjegyzésének erősen antiszemita kicsengése volt. „Nem szeretem 1919-20-as naplóm néhány antiszemita kitételét” – vallja be naplójában – Reakció a túlnyomórészt zsidó vörös terrorra.” Ekkor már úgy gondolta, türelmetlensége, „izgágasága” politikai pályafutásának legnagyobb hibája, valamint, hogy zsidósága miatt kisebb volt esélye az érvényesülésre. De megkérdőjelezi egyáltalán a zsidó származásúaknak a politikai élet első vonalában való részvételének létjogosultságát is.
Ami az én „önvádaimat” illeti, azok, mint jól sejtetted, nem munkám irányvonalaira vonatkoznak, hanem inkább epizódokra. Így pl. nagy hiba volt, hogy pártot csináltam. […] És itt belejátszik a fajiság problémája is. Sokszor eszembe jut: ha kurtanemesnek, vagy akár csak paraszti sarjnak születtem volna, munkám hatása megezerszeresedett volna. S általában kételyeim vannak, hogy egy idegen faj emberének szabad-e résztvenni a vezető politikai életben? Ebben a véleményemben nincs semmi szerepe a Nazi ideológiának, melyet természetesen mai formulázásaiban ostobaságnak és gonoszságnak tartok.
A történelem szédülete térítette csak némileg észhez Jászit. A második világháború borzalmában második feleségével, Recha Wollmannal tiszteletreméltó módon igyekeztek segíteni a bajba jutott zsidóságon, mindent megtettek veszélyeztetett rokonaik, barátaik és volt kollégáik Amerikába juttatásáért. Jászi ugyanakkor határozottan kijelentette, ő nem zsidó, hanem emberi szolidaritásból teszi, amit tesz. „Mindezt elsősorban nem mint zsidóproblémát látom. Ellenkezőleg, nekem a zsidóság szörnyű helyzete mégiscsak egy epizód.” Teljes őszinteséggel tehát még ekkor sem tudott szembenézni saját zsidóságával.
A szembenézést azonban tervbe vette, önálló könyvet szánt a „zsidókérdés” újragondolásának. „Ugyan inkább hívogat egy-két más terv. Az egyik egy halálosan őszinte könyv volna a Zsidókérdésről, a másik a Természetjog új megalapozása, egy végső harc marxizmus, freudizmus és egyéb relativizmus ellen… De sokkal valószínűbb, hogy Halál Ő fensége hamarabb fogja kimondani a csittet”. Hogy mit írt volna ezen „halálosan őszinte könyvében”, azt sosem fogjuk megtudni, ugyanis a halál valóban előbb hallgattatta el Jászit.
A bevezetésben feltett kérdésre, miszerint önantiszemita volt-e Jászi, nehéz egyértelmű választ adni. Mindenesetre, véleményem szerint Ungvári Tamás interpretációja jár a legközelebb az „igazsághoz”:
A Jászi-típusú önantiszemitizmus a zsidó múlt kötöttségétől szabadulni kívánó asszimiláns szándékot fordítja le némi cinizmussal zsidógúnyoló sztereotípiákra. Jászi egy eszményi asszimiláció híve volt, s kegyetlen bírálója a valóságban tapasztalt ferde és egészében nem teljesen sikeres beilleszkedés folyamatának. Ő […] egy citoyen álom igézetében mind a valóságos polgárságtól s a hanyatló arisztokráciától megkülönböztette magát. Magatartása doktrinér liberalizmusnak is nevezhető, ha mindazt a merő elméletieskedés számlájára írnánk, ami a nyugat-európai „normális fejlődés” mintájára képzelte el a „másik Magyarországot”.
Számos érv szól tehát amellett, hogy Jászi Oszkár zsidóságról, „zsidókérdésről” való gondolkodásának lényeges elemét képezte a korszakban egyre elterjedtebb érzületté váló önantiszemitizmus. Ez az érzés több forrásból is táplálkozhatott: mivel nem alakult ki nála hagyományos zsidó identitás, élete végéig nem vállalt igazi közösséget „hitsorsosaival”; a zsidó vallásosságot (mind az ortodoxiát, mind a neológiát) elmaradottnak tekintette; viszolygott a hazafiaskodó, megmagyarosodott zsidóktól (pontosabban mindazoktól, akik nem tartoztak a progresszió táborába); zsidó származását hátrányként élte meg, igyekezett a nyilvánosság előtt leplezni azt. Jászi példája kétségtelenül rávilágít arra is, hogy az 1910-es évek antiszemita diskurzusának folyamatos erősödéséhez a zsidó származásuk miatti frusztráltságukat zajos kirohanásokkal enyhítő radikális baloldali értelmiségiek is hozzájárulhattak.
Bibliográfia
Források
A zsidókérdés Magyarországon – A Huszadik Század körkérdése, Budapest, Társadalomtudományi Társaság, 1917.
Ady Endre: „Korrobori”, in Komoróczy Géza (szerk.): „Nekem itt zsidónak kell lenni” – Szöveggyűjtemény a Zsidók története Magyarország I-II. kötetéhez, Pozsony, Kalligram, 2013, 892–895.
Ágoston Péter: A jövő kérdései. 2. köt. A zsidók útja, Nagyvárad, Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, 1917.
Egy zsidó: A radikalizmus ellenségei, Világ, III. évf., 140. szám, 1912. június 14., 8.
Egy zsidó: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 142. szám, 1912. június 16., 10.
Jászi Oszkár: 1912. május 23., Huszadik Század, XIII. évf., 1912/6, 737–752.
Jászi Oszkár: A magyar középosztály korrumpálása [1917], in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982. 258–262.
Jászi Oszkár: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 141. szám, 1912. június 15., 7–8.
Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé, Huszadik Század, VIII. évf., 1907/1., 1–10.
Jászi Oszkár: Emlékeimből: Szülőföldemen, in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982, 542–591.
Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai, Budapest, Pallas, 1989.
Jászi Oszkár: Radikalizmus és nemzeti eszme [1918], in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982. 271–275.
Jászi Oszkár: Szabó Ervin és életmunkája, in Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban, Budapest, Népszava, 1946, 8–29.
Jászi Oszkár: Zsidó-politika, Világ, II. évf., 88. szám, 1911. április 30., 1–3.
Litván György – Varga F. János összeáll.: Jászi Oszkár válogatott levelei, Budapest, Magvető, 1991.
Litván György (szerk.): Jászi Oszkár naplója (1919-1923), Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2001.
Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931), Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.
Szabolcsi Lajos: Mi az igazság? Válasz Ágoston Péter A zsidók útja című munkájára, Budapest, Magyar Könyvnyomda és Kiadóvállalat, 1917.
Felhasznált irodalom
Bartha Ákos: Modernizációs problémák Magyarországon a Nagy Háború látószögéből, in uő: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Budapest, Napvilág, 2008.
Bolgár Dániel: Integrálódás asszimilációországba. A zsidóságmegmaradás törvényének magyarázata, Sic Itur ad Astra, XXIV. évf., 2016/65, 199–248.
Erényi Tibor: Jászi Oszkár 1918-1919-ben, Világosság, 30. évf., 1989/11, 801–809.
Erényi Tibor: Zsidók és a magyar baloldaliság, Világosság, XXXIII. évf., 1992/2, 152–158.
Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe, Budapest, Corvina, 2010.
G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat, Budapest, L’Harmattan, 2004.
Gerő András: Magyar másik. Értelmezések és reprezentációk, Budapest, Habsburg Történeti Intézet, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalomkutatásért Közalapítvány, 2014.
Gyáni Gábor: „Erkölcstelen emancipáció” és „illuzórikus asszimiláció”, in: Történészdiskurzusok, Budapest, L’Harmattan, 2002,
Gyáni Gábor: A polgárosodás, mint zsidó identitás, in uő: Történészdiskurzusok, Budapest, L’Harmattan, 2002,
Gyáni Gábor: Identitás versus imázs: asszimiláció és diszkrimináció a magyar zsidóság életében, in uő: Nép, nemzet, zsidó, Pozsony, Kalligram, 2012,
Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Budapest, Gondolat, 2009.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris, 2001.
Hanák Péter: A lezáratlan per – A zsidóság asszimilációja a Monarchiában, Jelenkor, XXVI. évf., 1983/5, 450-462.
Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, Budapest, Magvető, 1985.
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa, 2018.
Karsai László: Zsidók és kommunisták, Szombat, V. évf., 1993/4, 3–8.
Lewin, Kurt: Öngyűlölet a zsidók között [1941]. Szombat Online, https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/kurt-lewin-ongyulolet-a-zsidok-kozott-1941
Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon, in uő: Magyar gondolat – szabad gondolat. Válogatott történeti tanulmányok, Budapest, Osiris, 2008, 15-105.
Litván György: Jászi Oszkár és a zsidókérdés, in Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Balassi, 2005, 45–53.
Lukacs, John: Budapest, 1900. A város és kultúrája, Budapest, Európa, 1991.
Molnár Gusztáv: Demokrácia és nemzeti hegemónia a 20. század eleji Magyarországon, Korunk, XXIV. évf., 2013/8, 79–92.
Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2010.
Schweitzer Gábor: „A zsidókérdés két világ ütközésének problémája.” Tuka Béla levele Concha Győzőnek 1918-ban, Világosság, XLII. évf., 2002/2-3, 54-79.
Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1999.
Vermes Gábor: Tisza István, Budapest, Századvég, 1994.
Hivatkozások
