Nagy Melánia – Ripszám Dóra: A kiskorú veszélyeztetése a koldulás tükrében

Bevezetés

Gyermekeink védelme társadalmunk alapköve.[1] Az ENSZ Közgyűlése 1989-ben egyhangúlag fogadta el a Gyermekjogi Egyezményt (44/25 határozat), amely szerint gyermek: az a személy, aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a nemzeti jogszabályok értelmében a nagykorúságot már korábban elérte (1. cikk). A kiskorú nem azonos definíció „a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy” kategóriájával, utóbbi ugyanis magában foglalja a házasságkötés folytán már nagykorúságot szerzett tizennyolc éven aluli személyek körét is.[2]

A kiskorú veszélyeztetéséhez kapcsolódóan elengedhetetlen, többek között a család – mint a nemzeti fennmaradás alapja – vizsgálata. A gyermekek ezen egységen belül egy kiszolgáltatott szerepet töltenek be, függő helyzetben vannak, amely kapcsolódik a szüleik magatartásához. A kiskorú akkor tud megfelelően érvényesülni és akkor képes fejlődni, ha a kellő gondoskodást, törődést, szeretetet a család többi tagjától megkapja. Előfordul azonban, hogy ez a belső egység megbomlik. Ennek okait taxatíve felsorolni nem lehet így néhány esetkör[3]: anyagi válság, különböző addikciók megjelenése: alkoholfüggőség, drog problémák, valamint az agresszió különböző fokai és fajtái. Ezek mind ahhoz vezethetnek, hogy a kiskorú testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődése veszélybe kerül, azon személyek által, akiknek a kötelessége éppen az ellenkező teljesítése. Magyarország Alaptörvénye is rögzíti: „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. […] A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni. […]” [XVI. cikk (1), (3)], ennek szabályozására a jogalkotó a 2012. évi C. törvényben a XXI. fejezet alatt a 208.§-ban megalkotta a kiskorú veszélyeztetésének tényállását.

A koldulás problematikájáról röviden

Európa szerte szorosan kötődik a koldulás problematikája a szegénység, a szegénygondozás kérdésköreihez, a ’szegény’ fogalom a történelem folyamán többek között felölelte a koldusokat, család nélkül élő felnőtteket, valamint az árvákat és a családból kiesett gyermekeket is.[4]

A koldulás önmagában ugyan nem minősül jogellenes cselekménynek, azonban csupán a néma koldulás a megengedett. A koldulás akkor marad a legalitás határain belül, ha a földön ülő vagy sapkáját tartogató koldus az emberek sajnálatára, együttérzésére apellál.[5]

A kolduló gyermekek indítékai az életviteli, anyagi nevelési és elhanyagolási veszélyeztetettségi okok közé ágyazódnak, így sokszor a gyermekkoldulás problematikája mögött a rejtett szülői bűnözés rejlik.[6] A koldulásban megjelenő gyermekek szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és számos esetben bűncselekmények áldozatai (a szexuális kizsákmányolást is beleértve), így a koldulás (és a zsebtolvajlás is) egy túlélési stratégia azok számára, akik áldozattá váltak, és nem kapnak megfelelő segítséget az illetékes intézmények részéről.[7]

A koldulásban részt vevő gyermekekkel és felnőttekkel, valamint az érintettekkel készített interjúk alapján elmondható, hogy a gyermekkoldulás túlélési stratégiakénti megjelenésének oka, hogy a koldulást végző gyermekek olyan elszegényedett családokból származnak, akiknek nincs alternatív jövedelemszerző tevékenységük, sőt egyes esetekben a klasszikus koldulás olyan tevékenységnek tűnik, amely a teljes családot bevonja, mivel azonban különösen a kisgyerekek nagyobb valószínűséggel váltanak ki együttérzést, aktívan felhasználhatók a klasszikus koldulásra. A koldulás túlélési stratégiakénti alkalmazását támasztja alá a gyerekek és a kísérő felnőttek közötti jó kapcsolat, előfordultak olyan helyzetek is, amikor a gyerekeket kísérő felnőttek valóban az érintett gyermek családtagjai (a legtöbb esetben a felnőttek koldulásban részt vevő gyermekek anyja vagy nagymamája).[8]

A kiskorú veszélyeztetésének első fordulata

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 208. § (1) bekezdése értelmében a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy – ideértve a szülői felügyeletet gyakorló szülő, illetve gyám élettársát, továbbá a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülőt is, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy egy lakásban él –, aki e feladatából eredő kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A tényállás első bekezdése 40 éve változatlan tartalommal található meg a büntetőjogi szabályozásban, időtállóságát a keretdiszpozíció mivolta biztosítja.[9]

Az elkövetési magatartás a súlyos kötelességszegés. A törvény nem határozza meg a kötelességszegést, de nevesíti azokat a feladatköröket, amelyeket, ha nem teljesít az elkövető, akkor tényállásszerű lesz a magatartás ez pedig a kiskorú nevelése, felügyelete és gondozása.[10] Magyarország Alaptörvénye rendelkezik a nevelésről: „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.” [XVI. cikk (2)] A nevelés: „tervszerű magatartások sorozata, amely a kiskorú életkorához, szellemi állapotához, egyéniségéhez igazodó tudatos ráhatásokból tevődik össze, idesorolva a nem kifejezetten nevelési célzatú, de a kiskorú fejlődését mindenképpen befolyásoló személyes példamutatást is.”[11]

A súlyos kötelességszegés elkövethető aktív, illetve passzív magatartással is. Tipikusabb formája az aktív fordulat, amely nagyon szerteágazó tevékenységeket ölel fel: érzelmi, lelki bántalmazás, erőszak, cselekvési szabadság vagy mozgás szabadság korlátozása. Előfordulhat azonban a passzív alakzat is: mint például az elhanyagolás, ami lehet testi, érzelmi, egészségügyi.[12]

A törvény az elkövetési magatartásnál a súlyos kötelességszegést jelölte meg, amelyre iránymutatásul szolgál a 2006. évi 1491-es számú elvi bírósági határozat. Ennek tükrében megállapítható, olyan kirívó kötelességszegést lehet „súlyosnak” tekinteni, ami még az általános társadalmi felfogás szerint elvárható minimális követelményeknek sem felel meg.

A gyermekkorú társaságában való koldulás automatikusan felveti a bűncselekmény gyanúját, amennyiben szülő vagy törvényes képviselő használja fel a gyermeket, és a Btk. 208. § (1) bekezdés szerint kiskorú veszélyeztetése bűntettet követ el a gyermek nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy, aki kötelességét súlyosan megszegve veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését. A huzamos ideje, rendszeresen előforduló gyermekkel történő közös koldulás súlyos kötelességszegésnek minősül.[13]

A bűncselekmény elkövetője speciális. Az a személy lehet, aki a kiskorú nevelésére, felügyeletére gondozására köteles. Ez eredhet családi kapcsolatból, munkaköri kötelezettségből (nevelő, pedagógus) polgári jogi jogviszonyból (babysitter) vagy akár hatósági határozat alapján (gyámrendelése). A törvény rendelkezik azokról a személyekről is, akik a kiskorúval közös háztartásban élnek és így ők is megvalósíthatják a veszélyeztetést: a szülői felügyeletet gyakorló szülő élettársa, valamint a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülő is, abban az esetben, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy közös lakásban él (ld. Btk. 208. §).

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 25.B.VIII.12.375/2015. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondta ki azokat a szülőket, akik több alkalommal közösen koldultak 11 éves fiukkal a budapesti villamosokon, valamint megállókban. A tangóharmonikával kolduló gyermek pénzszerzés reményében át akart szaladni a villamos előtt az ellenkező irányú megállóba, ám a villamos elgázolta, a kisfiú a helyszínen életét vesztette.

A kiskorú veszélyeztetésének második fordulata

A Btk. 208. § (2) bekezdése értelmében, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendő az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt a) bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére, illetve züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik, b) bűncselekmény elkövetéséhez felajánl.

A bűncselekmény elkövetési magatartása ezen fordulat esetében a bűncselekményre, szabálysértésre, züllött életmód folytatására való rábírás, illetve rábírni törekvés, vagy a bűncselekmény elkövetéséhez felajánlás. „Bűncselekményen” olyan büntetendő cselekményt is érteni kell, amelyet gyermekkorú vagy olyan fiatalkorú követ el, aki a cselekményéért nem büntethető (pl. beszámítási képesség hiánya miatt).[14]

Amennyiben gyermek koldultatás történik (tehát a gyermek maga koldul közterületen vagy házalva a felnőtt hatására) a tényállás kettős alakzatú. A Btk. 208. § (2) bekezdésbe ütköző kiskorú veszélyeztetése bűntettét követi el az a nagykorú személy, aki kiskorút szabálysértés elkövetésére rábír, vagy rábírni törekszik, ezen elkövetési magatartás felbujtásszerű magatartással valósul meg.[15] A züllött életmód fogalmát a törvény nem határozza meg, azonban a vonatkozó miniszteri indokolás szerint a züllött életmód nem elszigetelt, egyszeri magatartást, hanem huzamosabb időn át tartó, erkölcsileg kifogásolható olyan életvitelt jelent, amely még nem valósít meg bűncselekményt (pl. csavargás, koldulás stb.).[16] Tekintve, hogy a koldulás veszélyeztetési cselekmény, a büntetőjogi felelősség a koldulásra való rábírással, illetve annak kísérletével (a rábírni törekvéssel) befejezetté válik, a bűncselekmény alanya bármely nagykorú személy lehet, feltéve hogy nincs a gondozására vagy felügyeletére bízva a kiskorú.[17]

A kiskorú veszélyeztetése bűntetténél a kiskorú bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetésére való rábírása fogalmilag felbujtásnak minősül, így csak akkor valósul meg bűncselekmény, ha a nagykorú rábíró tevékenységének hatására határozza el a kiskorú a bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetését.[18]

Összegzés

Annak ellenére, hogy a családnak kell ellátnia az elsődleges gyermekvédelmi funkciót, ez gyakran nem valósul meg.

A gyermekek koldulása, illetve koldultatása esetén kötelességük az intézményeknek fellépni, azonban a valóságban ez csak ritkán történik meg. Számos esetben értesítésre kerül a gyermekvédelmi rendszert, ám azok mégsem érnek oda időben, így a gyermekek koldulása legtöbb esetben a hatóságok közbeavatkozása nélkül zajlik, másrészt abban a kevés esetben, amikor a hatóságok mégis cselekednek, az eredmény ellentétes is lehet, pl. túlzott hivatalos reakció (pl.: egy anya a tízéves gyermekével koldult, aki egy metróaluljáróban énekelt, a rendőrséget értesítették, akik három szirénázó autóval érkeztek a helyszínre). Az egyik alapvető probléma a gyermekvédelmi jelzőrendszerrel kapcsolatban az, hogy a koldulás esetében senki sem érzi úgy, hogy személy szerint az ő kötelessége lenne a gyámhatóság értesítése.[19]

A rendszer hiányosságait pótolni kell, mert a jövő nemzedékének sorsa a mi kezünkben van.

Bibliográfia

Balogh Anna: Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre – II. rész: A cselekmény és az eredmény, Ügyészek Lapja, XXV. évf., 2018/6.

Bódiné Beliznai Kinga: „Szegény a koldus, ha király is a neve” Koldulás és bírói gyakorlat a Kbtk. tükrében, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, VIII. évf., 2020/3.

Cserép Attila – Fábián Adrián – Rózsás Eszter: Nagykommentár a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértés nyilvántartási rendszeréről szóló 2012. évi II. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2022.

Ferenczi Zsuzsanna: Változások – A gyermekvédelemben. A Szociális Szakmai Szövetség hírlevele, X. évf., 2004/1.

Komlósiné Sógor Ildikó: A kiskorú veszélyeztetés bűntettének fogalmi meghatározása, szabályozásának fejlődése, Magyar Jog, LXIV. évf., 2017/7–8.

Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette, vagyis a hatályos törvényi tényállás szerkezete és klasszikus dogmatikai elemzése (Btk. 208. §) (2016.), jogerő.hu, https://jogero.hu/dr-morvai-viktoria-a-kiskoru-veszelyeztetesenek-buntette-vagyis-a-hatalyos-torvenyi-tenyallas-szerkezete-es-klasszikus-dogmatikai-elemzese-btk-208-%C2%A7-2016/

Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog; Különös rész. Budapest, Osiris, 2014.

Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015.

Egyéb források

European Commission: Report for the Study on Typology and Policy Responses to Child Begging in the EU (JLS/2009/ISEC/PR/008-F2)

Hivatkozások

  1. Komlósiné Sógor Ildikó: A kiskorú veszélyeztetés bűntettének fogalmi meghatározása, szabályozásának fejlődése, Magyar Jog, LXIV. évf., 2017/7–8, 481.
  2. Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette, vagyis a hatályos törvényi tényállás szerkezete és klasszikus dogmatikai elemzése (Btk. 208. §) (2016.), jogerő.hu, https://jogero.hu/dr-morvai-viktoria-a-kiskoru-veszelyeztetesenek-buntette-vagyis-a-hatalyos-torvenyi-tenyallas-szerkezete-es-klasszikus-dogmatikai-elemzese-btk-208-%C2%A7-2016/
  3. A szülők megromlott házasságát, életszerűnek gondolnánk a felsoroláshoz kapcsolni azonban a Kúria 1491/2006. számú büntető elvi határozata alapján nem lehetséges: A szülők megromlott házassága, az elmérgesedett kapcsolat önmagában véve nevelési kötelességszegésnek nem tekinthető, nem alapozza meg a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapíthatóságát; a szülők jó viszonyának a megtartása a gyermek érdekében ugyan elvárható, de jogi kötelességgé nem tehető.
  4. Bódiné Beliznai Kinga: „Szegény a koldus, ha király is a neve” Koldulás és bírói gyakorlat a Kbtk. tükrében, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, VIII. évf., 2020/3, 38.
  5. Cserép Attila – Fábián Adrián – Rózsás Eszter: Nagykommentár a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértés nyilvántartási rendszeréről szóló 2012. évi II. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2022.
  6. Ferenczi Zsuzsanna: Változások – A gyermekvédelemben. A Szociális Szakmai Szövetség hírlevele, X. évf., 2004/1, 7.
  7. Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015. 188.
  8. European Commission: Report for the Study on Typology and Policy Responses to Child Begging in the EU (JLS/2009/ISEC/PR/008-F2), 30.
  9. Balogh Anna: Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre – II. rész: A cselekmény és az eredmény, Ügyészek Lapja, XXV. évf., 2018/6.
  10. Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog; Különös rész. Budapest, Osiris, 2014. 157.
  11. Tóth–Nagy: Magyar Büntetőjog 157.
  12. Morvai: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette
  13. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  14. Tóth–Nagy: Magyar Büntetőjog 157–158.
  15. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  16. BH 1985.2.51
  17. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  18. BH2001. 50.
  19. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem, 218–219.

 

Farkas György Tamás: A nemzetiségek országgyűlési képviseletétre vonatkozó speciális választójogi szabályozás koncepciói Magyarországon a rendszerváltozástól 2010-ig

Bevezetés

Magyarországon mintegy negyedszázados késedelemmel valósult meg az a rendszerváltozáskor már létező jogalkotói szándék, mely magyarországi nemzetiségek kedvezményes választójogi szabályok alapján történő országgyűlési képviseletének lehetővé tételére irányult. Ezen időszak alatt több jogszabálytervezet született, amik közül gyes tervezetek megmaradtak koncepció szintjén, némelyek azonban egészen a zárószavazásig jutottak. Jelen tanulmány a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozásokra vonatkozó jogalkotói koncepciókat kívánja áttekinteni a rendszerváltozás időszakától egészen a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás 2011-ben[1] történő tényleges elfogadásáig,[2] mely során a jogalkotó a kedvezményes mandátumszerzés lehetősége mellett a nemzetiségi szószóló[3] jogintézményét is megteremtette, mely utóbbi a törvényhozó hatalmi funkció aktív közreműködőjévé vált a nemzetiségi tárgykörű jogalkotás tekintetében.[4]

A rendszerváltozás időszaka az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásáig

A rendszerváltozást megelőző pártállami időszakban, az 1970-es évek végétől a német, román, szlovák és szerb-horvát nemzetiségek, illetve szervezeteik (azaz az adott nemzetiség ’demokratikus szövetsége’), informális alapon rotációs rendszerben parlamenti ciklusonként két-két helyet kaphattak a Hazafias Népfront országos listájáról.[5]

Az 1989. évi XXXI. törvény, amely gyakorlatilag teljesen átírta az addigi alkotmányt és a rendszerváltozás közjogi alapjaként, megteremtve a demokratikus, jogállami kereteket Magyarországon, a nemzetiséggel kapcsolatban kimondta, hogy a nemzeti és nyelvi kisebbségek részesei az államhatalomnak, államalkotó tényezők.[6]

A közjogi változás nem csak az alkotmánymódosítás, hanem a választójogi törvény megalkotása kapcsán is érintette a nemzetiségeket 1989 őszén, amikor is az Országgyűlés akkori alelnöke, Jakab Róbertné és néhány képviselőtársa felszólalt, illetve módosító javaslatot is nyújtott be a nemzetiségek parlamenti képviselete, azaz a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás érdekében, amit nem fogadott el az Országgyűlés, de elérte azt, hogy a Kormány foglalkozzon a kérdéssel, és a későbbiekben javaslatot terjesszen elő a nemzetiségek parlamenti képviseletét illetően.[7]

Az Országgyűlés az előző évi őszi parlamenti viták után, még az első szabad választások előtt alkotta meg a nemzetiségek parlamenti képviseltére vonatkozó speciális szabályozást, melynek lényege egy behívásos, kooptálásos szisztéma, ami alapján a megválasztott országgyűlési képviselők választják meg a nemzetiségek 1-1 képviselőjét.

Kulcsár Kálmán akkori igazságügyi miniszter a törvény 1990. évi tavaszi parlamenti vitájában előadta, hogy a nemzetiségi szervezetek vezetői elutasították a parlamenti képviseletet helyettesítő javaslataikat, és ragaszkodtak a parlamenti képviselethez. A Kormány ugyanis elsősorban intézményrendszer felállításával, és nem a parlamenti képviselettel kívánta elősegíteni a nemzetiségek politikabefolyásoló szerepét. Ezek között felsorolta a kisebbségi ombudsman intézményét, egy kormányzati tanácsadó szerv ötletét, és ami talán témánk szempontjából a legérdekesebb, a nemzeti kisebbségi küldöttet, aki állandó meghívottként tanácskozási joggal vehetne részt a parlamenti munkában. Látható tehát, hogy a mai szószólói intézmény előképe már ekkor megjelent koncepcionális szinten Hazánkban.[8]

Nagy József, az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottságának előadója parlamenti felszólalásában kiemelte, abban alakult ki egyetértés, hogy szükség van a kisebbségek országgyűlési képviseletét biztosító törvényre. Előadta azonban, hogy éles bírálat érte ugyanakkor a javaslatot a bizottság ülésén a kisebbségi szervezetek részéről, melynek egyik oka a delegálás megoldása volt, amit antidemokratikusnak és súlyos politikai hibának tartottak. A kisebbségi szervezetek álláspontja szerint az érdekelteknek maguknak kellene megválasztaniuk képviselőiket.[9]

Az Országgyűlés által végül elfogadott 1990. évi XVI. törvény alapján az Alkotmány 68. §-a kiegészült egy újabb bekezdéssel, ami kimondta, hogy a nyelvi és nemzeti kisebbségek számára az Országgyűlésben és a tanácsokban biztosítani kell a képviseletet. Kimondta ezentúl a törvény, hogy a ’nemzetiségi képviselőket’ az Országgyűlés választja majd – tehát nem az országgyűlési választások útján keletkezik a mandátumuk, mint a többi képviselőnek – külön törvényben meghatározott módon.[10]

Az alkotmány újdonsült rendelkezése szerint külön törvény az 1990. évi XVII. törvény lett, amelynek értelmében a nyelvi és nemzeti kisebbségek – a törvény meghatározásában a cigány, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák, a szlovén és a zsidó – egy-egy képviselővel rendelkezhetnek az Országgyűlésben. A képviselők személyére az Országgyűlés alakuló ülését követő harminc napon egy erre a célra létrehozott jelölő bizottságnak kellett (volna) javaslatot tennie[11], és a jelölteket az Országgyűlés választotta (volna) meg, akik innentől ugyanazon képviselői jogállást élvezték, mint az Országgyűlés többi képviselői.[12]

Ezt követően már az újonnan megalakult Országgyűlés fogadta el az 1990. évi XXXVI. törvényt, amely annyiban módosította az 1990. évi XVII. törvényben lefektetett szabályokat, hogy az Országgyűlés megalakulását követő 60 napon belül kellett (volna) javaslatot tenni a nemzetiségi képviselők személyére.[13]

Az 1990-es szabad választásokat követően megalakult Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi bizottságának legelső tevékenységei közé tartozott a nemzetiségek parlamenti képviselete kérdésének vizsgálata, mely során a nemzetiségi szervezetek képviselőit meghallgatta a bizottság. Többek között meghallgatták a szerb, a horvát, a szlovén és a német nemzetiségi szervezetek képviselőt, akik „csakis demokratikus választások eredményeként tudják elképzelni képviseletüket a Házban, a behívásos listát nem tartják megfelelőnek, ha mégis ez valósulna meg, vegyék figyelembe az ő javaslataikat is”.[14] A roma szervezetek szintén ellenezték a behívásos rendszert.[15]

1990 nyarán az úgynevezett MDF-SZDSZ paktum kristályosította ki véglegesen hazánk alapvető rendszerváltozást követő közjogi berendezkedését, amelyet az 1990. évi XL. törvény foglalt jogi keretbe. Többek között elvetették a közvetlen államfő választást, szűkítették a 2/3-os törvények körét a hatékonyabb kormányzás érdekében[16] és a nemzetiségek parlamenti képviseletét szabályozó 1990. évi XVII. törvényt is hatályon kívül helyezték, megszüntetve a még a gyakorlatban nem is létező parlamenti képviseletét a nemzeti kisebbségeknek.

A törvény indokolása szerint:

„a nemzeti és nyelvi kisebbségek képviseletének a törvény által megszabott formájával nem értenek egyet maguk a kisebbségek szövetségei sem, de többségében nem értenek egyet ezzel a megoldással a parlamenti pártcsoportok sem. A kooptálással történő képviselőválasztás ugyanis ellentmondásban áll a közvetlen választásnak az Alkotmányban kimondott elvével. Az MDF és az SZDSZ által kötött megállapodás egy más megoldást javasol a nemzeti és nyelvi kisebbségek képviseletének megoldására.”[17]

A magyar választójog történetének első jogrendszerbe iktatott nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályai tehát kívül estek a közvetlen választójog körén, és nem is nyerték el sem szakma, sem a politika, sem pedig a nemzetiségek tetszését, melynek okán gyakorlati alkalmazására nem került sor, néhány hónapot élt meg csupán ez a szabályozás.

Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő első parlamenti ciklusban (1990-1994) több törvényjavaslat is született a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok megalkotására. 1992-ben az akkor ellenzékben lévő MSZP képviselői is jegyeztek benyújtott törvényjavaslatot, valamint a Kormány is benyújtotta ugyanebben az évben saját javaslatát, azonban mindkettőt előterjesztői visszavonták.[18]

Az akkor MSZP színeiben politizáló Jakab Róbertné és Tabajdi Csaba képviselők önálló indítványaként 1992. márciusában benyújtott T/5331. számú törvényjavaslat alapján legalább négy egyéni jelölt állítása esetén országos listát indíthattak volna a nemzetiségek és a területi pártlistákra leadható szavazatok alternatívájaként szavazhattak volna a választók ezekre a nemzetiségi országos listákra. Ennek megfelelően minden megye területi listás – azaz pártlistás – szavazólapján szerepeltek volna a nemzetiségek országos listái is. A nemzetiségi egyéni jelöltek után a jelölőszervezetük töredékszavazatokra jogosult lett volna.[19]

A törvényjavaslat 2. § -hoz fűzött indokolása az alábbiak szerint foglalta össze ennek a speciális választójogi szabályozásnak a főbb vonásait:

„A hazánkban élő nemzeti és etnikai kisebbségek mindegyike az Alkotmány értelmében jogosult arra, hogy az Országgyűlésben közvetlen képviselettel rendelkezzen. Ez azonban csak speciális, a pozitiv diszkrimináció elvén alapuló szabályozás útján valósulhat meg. A kisebbségek preferálása elsősorban a listás szavazás keretében mehet végbe; az egyes kisebbségek térbeli szórtsága következtében azonban nehezen kivitelezhetőnek tűnik egy olyan megoldás, melyben az egyes népcsoportoknak megyei indulási jogot kell szerezniük, ezért a kisebbségek országos listát állítanak, melyek a közvetlen szavazás érdekében valamennyi területi listás szavazólapon megjelennek. A javaslat a jelöltállítást ez esetben meghatározott számú egyéni jelölt indulási jogának megszerzéséhez köti; a kisebbségek népességen belüli viszonylag alacsony számarányát figyelembe véve országos listát az a kisebbség indíthat, amely az országban legalább 4 egyéni jelöltjének a szükséges számú ajánlást összegyűjtötte. Az országos listákon – abc sorrendben – kizárólag azoknak a jelölteknek a neve szerepelhet, akik az indulás jogát megszerezték. Bizonyos nemzeti és etnikai kisebbségek alacsonyszámaránya miatt a törvény arra is lehetőséget biztosít, hogy több kisebbség közös listát állítson.”[20]

A mandátumszerzést illetően szavazatszámtól függetlenül garantáltan egy mandátumot szerzett volna minden nemzetiség. Ezt a garantált mandátumot az adott nemzetiség legeredményesebben szereplő jelöltje kapta volna meg. Ennek módját pontosan maga a javaslat sem dolgozta ki, egy ’A’ és egy ’B’ megoldást javasolt ezzel kapcsolatban. A javaslat 3. §-hoz fűzött indokolás úgy fogalmaz ezzel kapcsolatban, hogy „[A] kisebbségeken belüli politikai tagolódást is figyelembe véve képviselő az a jelölt lesz, aki az első érvényes fordulóban a legmagasabb százalékos eredményt érte el /A változat/, illetve aki az első érvényes fordulóban a legtöbb szavazatot szerezte /B változat/.”[21]

A magasabb szavazatszámot elért országos nemzetiségi listákra a garantált mandátum mellett további kedvezményes küszöbök, és ezáltal kedvezményes mandátumszerzési lehetőségek vonatkoztak volna, melyeket a javaslat 3. §-hoz fűzött indokolás az alábbiak szerint foglalt össze:

„A jelentősebb lélekszámú kisebbségek indokoltan igényelnek erőteljeseb képviseletet. Ezt a javaslat oly módon biztosítja, hogy a területi listákra leadott összes szavazat legalább 0,8 %-os eredmény esetén 2-re, 1,2 % megszerzésekor 3-ra stb. emelkedik. A 0,4 %-os küszöbhatárt az indokolja, hogy jelenleg a pártoknak a szavazatok 4 %-át kell megszerezniük ahhoz, hogy a területi, illetőleg az országos listáról mandátumhoz jussanak, a hazai kisebbségekhez tartozók száma pedig az össznépesség kb. 10 %-át teszi ki.”[22]

A Kormány által 1992. júliusában benyújtott T/6397. számú törvényjavaslat az előzőekben tárgyalt egyéni képviselői indítványhoz hasonlóan szintén országos listás rendszerben képzelte el a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást, és a területi pártlisták alternatívájaként lehetett volna szavazni az országos nemzetiségi listákra, azaz egyéni jelölt mellett vagy területi pártlistára, vagy országos nemzetiségi listára szavazhatott volna a választó, amit más néven a szakirodalom kétszavazatos rendszernek nevez. Ugyancsak hasonlított a fentebb tárgyalt javaslathoz, hogy lehetővé tették nemzetiségi egyéni jelöltek indulását, és nemzetiségi szervezetek állíthattak volna listát, azaz a nemzetiségen belül lehetővé tette a választási versenyt. Eltérően azonban a korábban előterjesztett MSZP-s egyéni képviselői indítványtól, azonban nem volt garantált a mandátumszerzés, a nemzetiségek csupán 1-1 kedvezményes mandátumra lettek volna jogosultak, amihez 3.000 szavazatot kellett volna elérnie az adott nemzetiség egyik országos listájának.[23]

A bevezetni kívánt speciális nemzetiségi választójogi szabályok főbb jellegvonásait illetően a törvényjavaslat részletes indokolása az alábbiakat foglalta össze:

„A kisebbségek az ország különböző területein, szétszórtan élnek. így nemzetiségi, kisebbségi képviselőjelöltek állítása csakis országos listán lehetséges. Jelölteket csak bejegyzett országos kisebbségi szervezet állíthat. Az országos szervezet hangsúlyozása azért fontos, mert a kisebbségeknek több különböző helyi szervezete létezik. Ha a tervezet lehetővé tenné a helyi szervezetek által történő jelöltállítást, ez meghiúsítaná azt az elérni kívánt célt, hogy a nemzetiségi érdekek érvényesüljenek. […] Nincs akadálya annak, hogy a kisebbségi jelölt egyéni választókerületben is induljon. Ha itt mandátumot szerez, törölni kell az országos kisebbségi listáról, és helyébe a sorban utána következő jelölt lép. Kisebbségi jelölt nem indulhat párt választási listán.”[24]

A mandátumkiosztás módját illetően a törvényjavaslat részletes indokolása alapján:

„[A] kedvezményes 3 000 szavazat alapján járó mandátumokat az Országos Választási Bizottság osztja ki, és csökkenti számukkal az országos töredékszavazatokra rendelkezésre álló keretet. A töredékszavazatok országos összesítésénél össze kell számítani a kisebbségi szervezetek egyéni jelöltjének mandátum szerzéshez nem elegendő szavazatait, továbbá a kisebbségi listának a területi választókerületben megszerzett töredékszavazatait. A töredékszavazatokból először le kell vonni a kedvezményes mandátumot eredményező 3 000 szavazatot, s az ezt követően maradó szavazatszám képezi az országos töredékszavazatok alapján szétosztható mandátumok kiszámításának alapját. Az országos listás mandátumokból először a kedvezményes kisebbségi mandátumokat kell kiosztani. Ezt követően a megmaradt mandátumok oszthatók szét a párt- és kisebbségi országos listák töredékszavazatai alapján.”[25]

Az 1992-ben előterjesztett, majd visszavont javaslatokat követően 1993-ban jutott el a Kormány újabb, T/12248. számú javaslata a parlamenti zárószavazásig, amely azonban nem szerezte meg a szükséges 2/3-os többséget. A javaslat egyértelműen kétszavazatos rendszert kívánt bevezetni, hasonlóan a korábbi javaslatokhoz. A javaslat az akkori választójogi törvény 20. §-t egy új (4) bekezdéssel egészült volna ki, mely alapján „[A] területi választókerület szavazólapján szereplő kisebbségi listára bármely választópolgár szavazhat. A választópolgárnak döntenie kell, hogy pártlistára vagy kisebbségi listára szavaz-e.”[26]

A törvényjavaslat emellett egy új XI/A fejezetet iktatott volna be a választójogi törvénybe, amely a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás legfontosabb alapvető szabályait tartalmazta volna. Ezen rendelkezések szerint:

„[K]isebbségi listát csak a bíróság által bejegyzett országos kisebbségi szervezet állíthat. Párt nem állíthat kisebbségi listát. Egy nemzeti, etnikai kisebbség csak egy kisebbségi listát állíthat kisebbségek megnevezését és felsorolását a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény …. § (..) bekezdése határozza meg. Ennek alapján tizenhárom országos kisebbségi lista állítására kerülhet sor.”[27]

„A kisebbségi jelölt egyidejűleg egy egyéni választókerületben és kisebbségi listán is indítható. Ha a jelölt egyéni, illetőleg területi választókerületben mandátumot szerez, őt az országos kisebbségi listáról törölni kell. Ha a kisebbségi szervezet által jelölt egyéni választókerületi jelölt nem lesz képviselő, az így keletkezett töredékszavazatot a kisebbségi szervezet országos listájának töredékszavazataihoz kell hozzáadni.”[28] „Az a kisebbségi lista, amely a területi választókerületekben egyetlen mandátumot sem kapott, de töredékszavazatainak száma legalább háromezer, egy mandátumhoz jut. Ha a kisebbségi lista háromezer szavazattal mandátumot kapott, akkor háromezerrel csökkenteni kell töredékszavazatainak számát. Ezt követően az országos listás mandátumok kiosztásánál a kisebbségi lista a töredékszavazatok arányában kap mandátumot.”[29]

A törvényjavaslat 39. §-hoz fűzött részletes indokolása a mandátumszerzést illetően egyértelműen kimondja, tehát hogy a:

„területi választókerületben a kisebbségi lista versenyez a pártokkal. Ha a szükséges számú szavazatot elérte, akkor a területi választókerületben mandátumot kap. Ha a kisebbségi lista egyetlen területi választókerületben sem kapott mandátumot, de országos összesítésben mandátumainak száma elérte a 3.000-t, akkor a kedvezményes mandátumok közül egy mandátumot kap. Ezzel a kisebbség részére a kedvezmény megszűnik, a továbbiakban a pártokkal azonos feltételekkel juthat további mandátumhoz. A betöltetlenül maradt kedvezményes mandátum a pártok között kerül elosztásra.”[30]

Az 1993-as javaslat maradt tehát a kétszavazatos rendszernél, de ellentétben az MSZP-s képviselők 1992-es egyéni képviselői indítványával, és egyezően a korábbi kormányjavaslattal, nem biztosított volna garantált mandátumot, csupán kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget. Az 1993-as javaslat hasonlóan az addigiakhoz, nem emelte ki a nemzetiségi választókat, azaz bármely választópolgár szavazhatott volna pártlista helyett nemzetiségi listára, ugyanakkor nemzetiségenként egy listát engedett volna elindulni a választásokon, mely utóbbi elem, mint azt később láthatjuk elfogadottá vált a magyar rendszerben.

Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus témánk szempontjából is lényeges jogalkotási eredménye volt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairólszóló 1993. évi LXXVII. törvény, melynek 20. § (1) bekezdése egyértelművé tette, hogy „a kisebbségeknek – külön törvényben meghatározott módon – joguk van az országgyűlési képviseletre.”

Az 1994-1998 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő második parlamenti ciklusban (1994-1998) a megelőző ciklushoz hasonlóan, a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése aktívan szerepelt a politikai-közéleti és a parlamenti napirenden. Az 1994. évi választásokon győztes MSZP választási programjában és az SZDSZ-szel kiegészülve koalíciós programban is tettek ígéretet a kérdés megoldására.[31] Az 1994. évi választásokat követően a kormánykoalíció már 1994. őszére felvette a kérdés megoldását, melynek megfelelően a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal már 1994. nyarán elkészített egy koncepciót.[32] Mindezek ellenére azonban csak a parlamenti ciklus végére, 1997/1998 fordulóján került az Országgyűlés elé törvényjavaslat. Az első beterjesztett javaslatot[33] 1997. év végén visszavonta az előerjesztő, majd némileg módosított formában 1998. év elején nem sokkal a választások előtt terjesztették elő ismét.[34]

Az 1997/1998. évi javaslatok legfontosabb vonásait tömören és jól foglalta össze Világosi Gábor, a belügyminisztérium akkori államtitkára 1997. december 10-én a választójogi törvény általános parlamenti vitája során, mely szerint

„[A] kisebbségek az általános képviseleti elvtől eltérő, kedvezményes mandátumszerzés alapján juthatnak országgyűlési képviselethez. A kisebbségek számára fenntartott, maximum 13 kedvezményes mandátummal az Országgyűlés létszáma legfeljebb 399-re nő. Az országos kisebbségi önkormányzatok, illetőleg szervezetek állíthatnak kisebbségi listát. Az a kisebbségi lista, amely legalább 5000 szavazatot szerez, egy kedvezményes mandátumhoz jut. Ha nem szerez mind a 13 kisebbség egy-egy ilyen kedvezményes mandátumot, a be nem töltött helyeket azok a listák szerezhetik meg, amelyek az országos listán a mandátumszerzéshez szükséges szavazatszámnak megfelelő többletszavazattal rendelkeznek. A kisebbségi listás szavazólapra valamennyi választópolgár voksolhat, de a szavazólapot külön kérnie kell a szavazatszámláló bizottságtól, erre hirdetmény hívja fel a választópolgárok figyelmét.”[35]

Az 1998. évi javaslat annyiban módosított volna a fentieken, hogy elvetette az ún. puha regisztrációt, és a szavazólapot minden választó automatikusan megkapta volna és magasabb, 7.500 szavazatos kedvezményes küszöböt állapított volna meg.[36]

Ezen a javaslatoknak a különlegessége – mely a rendszerváltozást követő többi javaslattól, illetve a jelenlegi szabályozástól is megkülönbözteti – az ún. háromszavazatos rendszer bevezetésének kísérlete volt, mely alapján a nemzetiségi listára nem a pártlista helyett, hanem az egyéni jelöltre és a pártlistára leadott szavazat mellett lehetett volna voksolni.

A két- és háromszavatos rendszert illetően az Országgyűlés 1998. február 24-i ülésén a választójogi törvény részletes vitája során előadottak meglátásunk szerint jól szemléltetik pro és kontra a két megoldás közötti különbséget.

Az akkori kisebbik kormánypárt, az SZDSZ képviseletében Bauer Tamás képviselő szólt hozzá a vitához, aki a kétszavazatos megoldást preferálva olyan módosító javaslatot terjesztett elő a kormány-javaslathoz, ami azt teljesen átformálta volna. A kisebbik kormánypárt képviselői által benyújtott módosító javaslat alapján, ellentétben a kormány-javaslattal, nem csak a nemzetiségi önkormányzatok, hanem nemzetiségi jelölőszervezetek is állíthattak volna listát a választásokon, mely során a választók vagy pártlistára, vagy nemzetiségi listára szavazhattak volna. A választójogi kedvezmény abban merült volna ki, hogy a nemzetiségi lista mentesült volna az 5%-os bejutási küszöb alól. A képviselő szerint

„[E]z az a megoldás, mely esetben a megválasztott kisebbségi képviselő valóban a kisebbség képviselője lesz, akit kisebbségi polgáraink jelölése alapján azok választanak meg, akik számára a kisebbségi identitás annyira fontos, hogy a listák közül a kisebbségi listára szavaznak. Módosító indítványunk ezt a megoldást hozza vissza, amit leegyszerűsítve kétszavazatos rendszernek szoktak nevezni. Mi, akik ezt a módosító indítványt benyújtottuk, csak ezt a megoldást tudjuk a magyar alkotmánnyal és választójogi rendszerrel összhangban elfogadni, csak ez a megoldás az, ahol minden állampolgár ugyanúgy két szavazattal választhat képviselőt, tehát ez a megoldás az, amelyik összhangban van a választójog egyenlőségének alapvető alkotmányos elvével.”[37]

Az akkor még ellenzéki, de az azévi választást később megnyerő Fidesz részéről a parlamenti vitában Németh Zsolt képviselő szólalt fel, aki egyértelművé tette, hogy frakciója a kétszavazatos rendszerhez ragaszkodik. Álláspontja szerint olyan megoldást kell találni, amely alapján a nemzetiségek maguk választják meg képviselőiket. Elfogadhatatlannak tartotta azt a megoldást, hogy minden választó szavazhasson nemzetiségi listára. A háromszavazatos rendszert csak regisztráció esetén lehetne álláspontja szerint bevezetni, problémája alapvetően ezzel a rendszerrel a regisztráció hiánya volt. Jobbnak vélte a kormány-javaslatnál a kisebbik kormánypárt, az SZDSZ, módosító javaslatát is. Meglátása szerint a kétszavazatos rendszer azon problémája, miszerint ebben az esetben választania kell a nemzetiségi választónak párt-kötődése és nemzetiségi mivolta között, nem teljesen áll fent, tekintettel arra, hogy az egyéni jelöltre adott vokssal szintén kifejezhető a pártszimpátia.[38]

A megelőző parlamenti ciklus legnagyobb kormánypártja, az MDF képviseletében Sepsey Tamás szintén egyértelművé tette felszólalásában, hogy „egyedül a kétszavazatos rendszernek van olyan dogmatikai megvalósíthatósága, amely a választások tisztaságát és az alkotmányjogi kritériumokat megfelelően kielégíti”[39].

A kétszavazatos megoldást preferáló képviselőkkel – nyilvánvalóan – ellentétes álláspontot képviselt az akkori nagyobb kormánypárt, az MSZP, amely nevében Gellért Kiss Gábor a vitában elismerte ugyan, hogy jogilag a kétszavazatos megoldás ideálisabb lehetne, azonban a nemzetiségei viszonyokat figyelembe véve a háromszavazatos rendszert támogatja frakciója. Gellért Kis Gábor felszólalásaiban előadta, hogy

„[A]z elhangzottak alapján, meg azok számára, akik ismerik ezt a témát, egészen nyilvánvaló, hogy jogdogmatikailag a kétszavazatos rendszer valóban közelebb áll az ideálishoz, az alkotmányoshoz. A kisebbségek szociológiai helyzetét ismerve azonban azt kell mondanom, hogy ez a jogdogmatikailag helyesebb vagy helyesebbnek tetsző megoldás az itt megvalósítandó kisebbségi képviselet ügyében a nulla felé viszi el az eredményt. Ez valószínűsíthető matematikailag és ismerve a kisebbségek szociológiai helyzetét.”[40]

„Tetszik, nem tetszik, abban a pillanatban, ha a kétszavazatos rendszerben gondolkodunk, a magyarországi kisebbségek elhelyezkedését tekintve nagyon kevés esélyt biztosítunk arra, hogy képviselőket juttathassanak a parlamentbe. Lehet erre azt mondani, hogy az ő bajuk, hogy nem tudták meggyőzni az övéiket, hogy képviselőket válasszanak ide. Én ezt enyhén szólva is cinikus felfogásnak tartanám. […] A kétszavazatos rendszer azzal a kedvezménnyel, amely Bauer Tamásék módosító indítványában megfogalmazódik, azzal a látszólagos nagylelkű gesztussal, hogy az ötszázalékos küszöb rájuk nem vonatkoznék – aki ismeri a magyarországi kisebbségek szociológiai helyzetét, az tudja -, azt eredményezné, hogy a nagy kisebbségek közül jó, ha egy-egy képviselő bejutna. Ilyen fokon minimalizálni a bejutó kisebbségi képviselők számát nem egyszerűen szűkkeblűség, ez megint csak az, hogy valamit akarunk csinálni, de ha lehet, akkor ne legyen belőle semmi, vagy alig valami. Ez ide vezet. Matematikailag levezethető; ezzel sem szeretném untatni képviselőtársaimat, de higgyék el, van elég ismeretanyag a mögött, amit mondok.”[41]

A politikai ellenállást érzékelve a részletes vita napján néhány MSZP-s képviselő egy módosító javaslatot nyújtott be a törvényjavaslathoz, mely az automatizmus helyett visszavezette volt a puha regisztráció intézményét, azaz azt, hogy kérni kell a nemzetiségi szavazólapot, annak érdekében, hogy a választások nemzetiségi ága ne egy általános szimpátiaszavazás legyen, hanem azok szavazzanak (elsősorban) a nemzetiségi listákra, akiknek nemzetiségi kötődésük van.[42]

A puha regisztrációhoz való utolsó pillanatos visszatérés sem mentette meg azonban az 1998-as törvényjavaslatot, a parlament végül nem fogadta el a nagyobb kormánypárt javaslatát, így a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése ebben a ciklusban sem oldódott meg.

Megjegyzendő, hogy 1998. januárjában, azaz párhuzamosan a választójogi törvényjavaslat tárgyalásával történt egy próbálkozás a nemzetiségi parlamenti képviselet választójogon, mitöbb jogszabályon kívüli rendezésére. Bauer Tamás képviselő a Házszabályhoz nyújtott be ugyanis olyan módosító javaslatot, amely szerint a nemzetiségi önkormányzatok elnökei tisztségüknél fogva, tanácskozási joggal részt vehettek volna az Országgyűlés munkájában, és szavazati jog kivételével lényegében a képviselőket megillető jogosultságokkal rendelkeztek volna.[43] Ez a megoldás a jogköröket tekintve a jelenlegi szószólói tisztséghez hasonlítható.

Az 1998-2002 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő harmadik parlamenti ciklusban (1998-2002) nem került a parlament plénuma elé törvényjavaslat a nemzetiségekre vonatkozó speciális országgyűlési választási szabályozás tárgyában, azonban ebben a ciklusban is foglalkoztak a kérdéssel az Országgyűlésben, bizottsági szinten.

Az ezredforduló idején a nagyobbik kormányzó párt, a Fidesz koncepciója kétszavazatos rendszert képzelt el, melyben a választónak dönteni kellett volna aközött, hogy pártlistára vagy nemzetiségi listára szavaz. Nemzetiségi listákat csak az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthattak volna, és csak a lista első helyén szereplő jelöltre vonatkozott volna a kedvezményes kvóta, amely ebben a koncepcióban 5.000 szavazat lett volna.[44] Megjegyzendő, hogy a 2011-ben években végül megvalósult szabályozás sokban hasonlít ehhez a koncepcióhoz.

Megemlítendő, hogy ebben a ciklusban, hasonlóan az előzőhez, szintén felmerült a szószólói intézmény egyfajta előképe. 1999-ben az Igazságügyi Minisztérium akkori helyettes-államtitkára, Pálffy Ilona jegyzett egy olyan munkaanyagot, amely szerint az országos nemzetiségi önkormányzatot megválasztó elektori testület nemzetiségenként egy-egy kisebbségi ügyvivőt választott volna, akik nem váltak volna parlamenti képviselőkké, azonban hozzájuk hasonló jogállás illette volna meg őket (pl.: bizottsági munkában való részvétel, felszólalás, kérdés, interpelláció joga).[45]

A 2002-2010 közötti parlamenti ciklusok időszaka

A kétezres években soron következő két parlamenti ciklusban (2002-2006 és 2006-2010) a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése lekerült a parlamenti napirendről. Ebben az évtizedben Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa tartotta valamelyest napirenden a kérdést, aki 2008-ban, az Országos Kisebbségi Önkormányzatok Elnökeinek kérésére, egy koncepciót dolgozott ki a nemzetiségek parlamenti képviseletének megoldása érdekében, melyet az Ombudsman az akkori Kormány képviselője részére átadott. A Kállai féle 2008-as koncepció alapján az egyes nemzetiségek egy-egy, egész országra kiterjedő személyi alapú választókörzetet képeztek volna. A nemzetiségek kétszavazatos rendszerben, a pártlisták alternatívájaként szavazhattak volna a nemzetiségük listájára. A koncepció a nemzetiségi jelölőszervezeteket jogosította volna listaállításra, tehát az egyes nemzetiségi személyi alapú választókerületeken belül külön nemzetiségi választási verseny zajlott volna. Mindezek mellett lényegesnek tartjuk, hogy a koncepció nemzetiségi választói névjegyzék bevezetését irányozta elő, mely felett az adott nemzetiség külön erre a célra létrehozott bizottsága diszponált volna, és jogosult lett volna megítélni, hogy a kérelmező az adott kisebbség tagjai közé tartozik-e. Amennyiben kétsége merült volna fel a kérelmező identitását illetően, és hogy esetleg választási visszaélés szándékával történt a jelentkezés, visszautasíthatta volna a névjegyzékbe történő felvételi kérelmet. A választójogi kedvezményt illetően egy mandátum erejéig 1000 szavazat elérését követelte volna meg adott nemzetiségtől, erre a legtöbb, 1000-nél több voksot szereztt nemzetiségi lista lett volna jogosult. A koncepció, egyebekben pedig az 5%-os bejutási küszöb alól adott volna felmentést a nemzetiségi listák részére.[46]

A nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás koncepciója 2010-ben

A 2010-es évtized beköszöntével hosszú tétlenség után felgyorsult a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás megalkotásának folyamata. 2010-ben, még az azévi országgyűlési választásokat megelőzően fogadták el a 20/2010. (II. 26.) OGY határozatot, melyben az Országgyűlés felkérte a Kormányt, hogy dolgozza ki a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletéről szóló törvényjavaslatot és azt 2012. december 31-ig terjessze az Országgyűlés elé. A határozat szerint törvénynek úgy kell hatályba lépnie, hogy garantálja a kisebbségek képviseletének megvalósulását a 2014. évi országgyűlési választásokat követően megalakuló Országgyűlésben. A törvényjavaslat megalkotása során a következő elveket kell figyelembe venni: a nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete teljes jogú képviselet; alkotmányos, valamennyi kisebbség számára az országgyűlési képviselet elnyerésének reális esélyét nyújtó szükséges és elégséges kedvezmény biztosítása. A határozat leszögezte továbbá, hogy amennyiben több, jogilag, szakmailag és az érdekképviseletek által is elfogadott konszenzusos megoldás kerül kidolgozásra, úgy azok közül legfeljebb két változatot tartalmazzon az Országgyűléshez benyújtandó törvényjavaslat.[47]

A 2010. évi országgyűlési választásokat követően akként módosították az Alkotmányt, hogy az újonnan létrehozott 20. § (1) bekezdés értelmében „az országgyűlési képviselők száma legfeljebb kettőszáz. A nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletére további, legfeljebb tizenhárom országgyűlési képviselő választható.” Az alkotmánymódosítás általános indokolása szerint „Egyúttal egy 1992 óta húzódó alkotmányos mulasztást kíván pótolni a Javaslat azzal, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének szabályozására is irányt szab, számukra a kétszáz fős korláton felül, további országgyűlési képviselők választásra biztosít lehetőséget.”[48]

Az alkotmánymódosítást követően rövidesen a kormánypártok benyújtották T/18. számú törvényjavaslatukat, melyben a nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályokat is megállapítottak. A törvényjavaslatban foglalt szabályozás lényege, mint ahogy azt alább az általános indokolásból is kiolvashatjuk, hogy azon társadalmi szervezetek, amelyek a kisebbségi önkormányzati képviselők választásán is indulhatnak, kisebbségi listát állíthatnak[49] amennyiben legalább öt egyéni választókerületben jelöltet állítottak.[50] Lényeges tehát, hogy ez a törvényjavaslat engedte (volna) az adott kisebbség egyes listái közötti választási versengést. A javaslat kimondta azt is, hogy a választó egy listára szavazhat,[51] azaz ún. kétszavazatos rendszert alkottak, melyben a szavazónak választania kell, hogy vagy nemzetiségi listára, vagy pártlistára szavaz. A kedvezményes mandátum megszerzéséhez a javaslat az egy listás mandátum megszerzéséhez szükséges szavazat egyharmadánál több szavazat megszerzését írta elő, és rendelkezett arról is, hogy a kedvezményes mandátumok nem csökkentik az Országgyűlés listás mandátumainak számát, hanem a kedvezményes mandátumok számával növekszik a parlament létszáma.[52]

A T/18. számú törvényjavaslat általános indokolása szerint:

„a Javaslat új elemként kívánja bevezetni a magyar választási rendszerbe a kedvezményes kisebbségi mandátumot. A parlament régi adóssága a kisebbségek országgyűlési képviseletének biztosítása. A Javaslat szerint, a kisebbségi jelölő szervezetek – a törvényben meghatározott kedvezményekkel – olyan mandátumokat szerezhetnek, amelyek nem csökkentik a pártok által megszerezhető mandátumok számát, ezekkel a mandátumokkal az Országgyűlés létszáma megnövekszik. A kisebbségi jelölő szervezetek kedvezményesen állíthatnak országos listát, rájuk az úgynevezett 5 %-os küszöb nem vonatkozik, és első mandátumuk megszerzéséhez elegendő az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám egyharmadánál több szavazat megszerzése is. Ennél nagyobb kedvezmény biztosítása már súlyosan sértené a választójog egyenlőségének alkotmányos alapelvét.”

A T/18. számú törvényjavaslatot végül az előterjesztők visszavonták, így a benne foglaltak nem kerültek a magyar jogrendszerbe, csupán elméleti-tudományos kutatásunk szempontjából bír jelentőséggel. 2010-ben az Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottsága az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szükséges választójogi reformot előkészítő albizottságot hozott létre, mely egyebek mellett a nemzetiségek parlamenti képviseletére vonatkozó legfőbb koncepcionális elképzeléseket vizsgálta meg.[53]

Összefoglalás

A rendszerváltozástól a jelenlegi nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás megszületéséig egy sajátos dinamikát észlelhetünk a jogalkotást illetően. A rendszerváltozástól nagyságrendlileg az ezredfordulóig, de főleg az első két parlamenti ciklusban a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás a jogalkotás, mitöbb a közéletnek egy sokszor visszatérő, napirenden lévő témája volt. Láthatjuk, hogy az akkori legolvasottabb közéleti-politikai napilapok visszatérően foglalkoztak a kérdéssel,[54] és az első két parlamenti ciklusban is a kormánypártok feltett szándéka volt megoldani a kérdést. Mindkét parlamenti ciklusnak a végén gyorsultak fel az események, melynek eredményei megbukott törvényjavaslatok lettek. A harmadik parlamenti ciklus első felében az akkori kormánypárt még szintén komolyabban foglalkozott a kérdéssel, ezt követően a kétezres években azonban a nemzetiségekre vonatkozó jogalkotási szándék háttérbe szorult, lekerült a közéleti-politikai napirendről. A mellőzöttség évei után 2010-ben újra feltűnt a közéleti-politikai napirenden a kérdés, melynek betetőzése lett végül a 2011-ben megalkotott, ma is hatályos szabályozás.

Bibliográfia

Cserny Ákos (et al.): A képviseleti demokrácia érvényesülése. A választójog és a választásokkal kapcsolatos szabályozás, in Patyi András – Téglási András (szerk.): Államtan és a magyar állam szervezete, Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013.

Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái, Jogelméleti Szemle, 2001/4.

Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség: Válogatott közjogi tanulmányok Magyarország Alaptörvénye tiszteletére, Budapest, KRE-ÁJK, 2012.

Kukorelli István: A nemzetiségek jogállása a rendszerváltozás éveiben – kísérletek országgyűlési képviseletük szabályozására, Parlamenti Szemle, III. évf., 2018/1.

Móré Sándor: A nemzetiségi szószólók részvétele a jogalkotásban, in Peres Zsuzsanna – Pál, Gábor (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 80 éves Tamás András tiszteletére. Semper ad perfectum, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Pap András László: A kisebbségek parlamenti képviselete összehasonlító alkotmányjogi szempontból, doktori értekezés, ELTE-ÁJK, 2004.

Szabó Zsolt: A nemzetiségi szószólók, in Karsai József (szerk.): A képviselők és a nemzetiségi szószólók jogállása és javadalmazása: 2014–2018-as ciklus, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2014.

Egyéb források

Bauer Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/bauer-tamas-DBA9D/

Bihari Mihály felszólása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-bihari-mihaly-D86A7/

Gellért Kis Gábor felszólalása I., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBB6E/

Gellért Kis Gábor felszólalása II., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBACE/

Németh Zsolt felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/nemeth-zsolt-DBB50/

Sepsey Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/dr-sepsey-tamas-DBB74/

Világos Gábor felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-vilagosi-gabor-D8643/

Hivatkozások

  1. Ld. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (Vjt.)
  2. A magyar választási rendszer átalakulásáról és ennek keretében a magyar választójog nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályozásáról ld. Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség: Válogatott közjogi tanulmányok Magyarország Alaptörvénye tiszteletére, Budapest, KRE-ÁJK, 2012, 289–305.
  3. A speciális jellegű, és e tanulmányban nem tárgyalt nemzetiségi szószólókról ld. Szabó Zsolt: A nemzetiségi szószólók, in Karsai József (szerk.): A képviselők és a nemzetiségi szószólók jogállása és javadalmazása: 2014–2018-as ciklus, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2014, 49–52.
  4. A nemzetiségi szószólók parlamenti munkáját illetően részletesen ld. Móré Sándor: A nemzetiségi szószólók részvétele a jogalkotásban, in Peres Zsuzsanna – Pál, Gábor (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 80 éves Tamás András tiszteletére. Semper ad perfectum, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021 481–491.
  5. Pap András László: A kisebbségek parlamenti képviselete összehasonlító alkotmányjogi szempontból, doktori értekezés, ELTE-ÁJK, 2004, 157.
  6. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel módosított 1949. évi XX. törvény 68. § (1) bekezdés
  7. Kukorelli István: A nemzetiségek jogállása a rendszerváltozás éveiben – kísérletek országgyűlési képviseletük szabályozására, Parlamenti Szemle, III. évf., 2018/1, 10–11.
  8. Uo. 12.
  9. Uo.
  10. Az 1990. évi XVI. törvénnyel módosított 1949. évi XX. törvény 68. § (3) bekezdés
  11. Lényegében tehát közvetett módon kooptálás útján került volna sor a nemzetiségi képviselők megválasztására. Ld. erről részletesebben: Cserny Ákos (et al.): A képviseleti demokrácia érvényesülése. A választójog és a választásokkal kapcsolatos szabályozás, in Patyi András – Téglási András (szerk.): Államtan és a magyar állam szervezete, Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013, 133–134.
  12. 1990. évi XVII. törvény 1. §; 2. § (1) bekezdés; 5. § bekezdés
  13. 1990. évi XXXVI. törvény 1. §
  14. Magyar Nemzet 1990. május 30. 3.p.
  15. Magyar Nemzet 1990. május 22. 3.p.
  16. A magyar kormányzati rendszerről részletesen Ld. Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái, Jogelméleti Szemle, 2001/4.
  17. 1990. évi XL. törvény indokolás
  18. T/5331 számú törvényjavaslat
  19. Uo.
  20. Uo.
  21. Uo.
  22. Uo.
  23. T/6397 számú törvényjavaslat
  24. T/6397 számú törvényjavaslat részletes indokolás 18. §-hoz (az új 57. §-hoz)
  25. T/6397. számú törvényjavaslat részletes indokolás 18. §-hoz (az új 60. §-hoz)
  26. T/12248. számú törvényjavaslat 16. §-ával módosítani kívánt Vjt. 20. § (4) bekezdés
  27. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/B. § (1) bekezdés
  28. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/B. § (6)-(7) bekezdések
  29. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/E. § (2) bekezdés
  30. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-hoz fűzött részletes indokolás
  31. Bihari Mihály, az Országgyűlés 1997. december 10-i ülésén elhangzott felszólalásában egyértelműen kijelenti, hogy az 1994-es választások során, a választásokat megnyerő MSZP a választási programjában és a koalíciós kormányprogramban is aktívan foglalkozott nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdésével, mely utóbbi tárgyalása során a kérdés rendezésének szükségessége mellett foglaltak állást. „Ez a megoldás és egyáltalán a nemzetiségi képviselet megoldása a Szocialista Párt választási programjában szerepelt, a koalíciós kormányprogramban szerepelt, és a tárgyalások során ennek a szükségességét mindvégig kifejezésre juttatták a Szocialista Párt részéről tárgyaló Gellért Kis Gábor, Jakab Róbertné, Toller László vagy Tabajdi Csaba egyaránt.” Ld. Bihari Mihály felszólása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-bihari-mihaly-D86A7/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  32. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 164.
  33. T/5233. és T/5234. számú törvényjavaslatok
  34. T/5390. számú törvényjavaslat
  35. Ld. Világos Gábor felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-vilagosi-gabor-D8643/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  36. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 173.
  37. Ld. Bauer Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/bauer-tamas-DBA9D/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  38. Ld. Németh Zsolt felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/nemeth-zsolt-DBB50/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  39. Ld. Sepsey Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/dr-sepsey-tamas-DBB74/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  40. Ld. Gellért Kis Gábor felszólalása I., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBB6E/ (letöltés ideje. 2021. május 24.)
  41. Ld. Gellért Kis Gábor felszólalása II., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBACE/ (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  42. Ld. Uo.
  43. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 165.
  44. Ld. Fidesz-javaslat kisebbségi képviseletre, index.hu, 2000. https://index.hu/belfold/hirek/3887/ (letöltés ideje: 2021. május 15.), valamint A Fidesz szerint csak kisebb létszámú Országgyűlés esetén képviseltethetik magukat a parlamentben a kisebbségek, origo.hu, 2000. https://www.origo.hu/itthon/20000516afidesz.html (letöltés ideje: 2021. május 15.)
  45. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 177-178.
  46. A Kállai Ernő féle 2008-as koncepció online elérhető: http://www.kallaierno.hu/data/files/kisebbsegek_parlamenti_kepviseletenek_koncepcioja_2008_02_05_nBLQS4.pdf (letöltés ideje: 2021. május 24.)
  47. 20/2010. (II. 26.) OGY határozat
  48. Ld. Országgyűlés hivatala T/9. szám alatt 2010. május 14-én érkeztetett iromány általános indokolás
  49. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 4. § (3)
  50. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 5. § (4)
  51. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 7. § (1)
  52. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 7. § (4)
  53. 37/2010. (VI. 16.) OGY határozat és ld. pl.: Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsága Az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szüksége választójogi reformot előkészítő albizottság AIB-V-3/2010. (AIB-V-3/2010-2014.) sz. jegyzőkönyve (2010. október 26.)
  54. Ld. pl. Magyar Nemzet 1990. május 22. 3.; Magyar Nemzet 1990. május 30. 3.; Magyar Nemzet 1994. január 25. 1.; Népszabadság 1997. november 12. 4.; Népszabadság 1997. november 25. 5.

 

Vendriczki Róbert: Vietnamból jelentjük – két magyar hírszerző visszaemlékezései (recenzió)

Recenzált művek: Práczki István: Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2014. ISBN: 978-615-5374-04-3 351 o.; Dr. Kovács Béla: Halálút, Budapest, Milu Könyvek, 1991. ISBN: 9638503807 120 o.

A 20. századi magyar történelem széles körben talán az egyik legkevésbé ismert története a magyar szerepvállalás a vietnámi nemzetközi misszióban. A vietnámi háború lezárását és a béke helyreállítását célzó egyezményt 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Az egyezmény szavatolta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (továbbiakban: NEFB) felállítását, amely keretén belül a vietnámi háború utolsó szakaszában, 1973 és 1975 között a Vietnámi Köztársaság területén magyar diplomaták és katonák is teljesítettek szolgálatot. Hazánkon kívül Lengyelország, Indonézia, Kanada, majd annak kiválása után Irán is részt vett a nemzetközi misszióban. A két szerzőben – Práczki Istvánban és Kovács Bélában – az a közös vonás, hogy mindketten hírszerzőként dolgoztak a NEFB fedésében, bár annak két különböző részlegén. Míg Práczki István a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének titkos állományú hírszerzőjeként végezte feladatait, addig Kovács Béla a BM III./III. Csoportfőnökség beosztottjaként a Külügyminisztériumban diplomáciai fedésben a külügyi hírszerzésben a Pax rezidentúra kötelékében dolgozott.

Éppen ez a tény teszi érdekessé a két könyvet, hiszen a katonai és a külügyi titkosszolgálat fókuszán át engedi az olvasót bepillantani a gyorsan változó vietnámi események sodrásába. A visszaemlékezők mindkét műben az életrajzi adatokon túl megválaszolták a maguknak feltett kérdéseket: Voltaképpen mit keresett a magyar hírszerzés Dél-Vietnámban? Milyen nemzeti érdekeket kellett ott szolgálniuk? Miért volt Magyarország, Lengyelországgal együtt Moszkva meghosszabbított karja Vietnámban? Miért kellett annyi hírszerzői feladatot teljesíteni? Miért küldtek ki annyi embert és miért finanszírozták ennek az anyagi oldalát? Miért jutott fontos szerep a magyar delegációnak a vietnámi háború záróakkordjában?

További közös metszéspont az írásokban, hogy a visszaemlékezésük központi időszaka a 1974–1975-re esik, amely a NEFB és a vietnámi háború utolsó szakasza volt. Práczki a művében erről egyik fejezetében, az »Egyesítsük Vietnámban« (241–293. o.) ír. Kiemeli azon képességeket és jártasságokat, amivel a hírszerzői munkát eredményesen lehetett végezni. Két fontos dologra mutatott rá: a nyelvismeretre és a vele járó kommunikációs tényezőre, amelyet megfelelően használva a célszemély tudását és ismereteit hasznosítva hosszabb távon is értékes információt nyerhettek tőle, legyen az direkt vagy indirekt forrás. Kitért a kapcsolattartás veszélyére is, mert »az elhárítás vaslogikája szerint minden külföldön dolgozó hírszerző potenciális áruló, tehát átfordítható«. (247 o.) Práczki részletezi a szovjet térnyerést és az amerikai beavatkozást is, hiszen a vietnámi kérdés mélyén rejlő tektonikus feszültségek Indokínában elemi erővel feszítették egymásnak a bipoláris érdekeket a kezdeti időben. Később pedig mindkét nagyhatalom törekedett a status quo-ra ebben a térségben. A szerző kiemeli az információszerzés szempontjából az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének katonai attaséi hivatala (Defense Attache Office, DAO) által üzemeltetett sportkombinátot. Magát ezt a tényt Kovács Béla is megemlíti a művében (66. o.) Mindketten megjegyzik, hogy a legnagyobb hírszerzői cégek, élén a CIA-val is használták ezt a komplexumot, nemcsak a kikapcsolódásra, hanem megfigyelésre és elemzésre, csak úgy, mint a szocialista tagozat kémei.

Práczkival ellentétben, – akinél nem kevesebb, mint tíz fejezetet töltött ki az életrajzi információ – Kovács Béla »in medias res« tollvonásokkal, a vietnámi kiküldetés legelső momentumaival kezdte a művét, majd éles logikai váltással, négy fejezeten keresztül életrajzi adatokkal folytatta. Amíg Práczki szigorúan a hírszerzői munka és az azt befolyásoló nagyhatalmi érdekek mentén írta le a vietnámi szolgálatát, addig Kovács bizalmas információkat is megadott a NEFB-ben belül tevékenykedő magyar delegációról, úgy, mint a külügyesek és a katonák között kialakult ellentétet a kiküldetés során. Másrészről művében több szó esik az Amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) saigoni rezidenséről, a magyar származású Thomas Polgarról is. Ezek közül kiemelkedik egy »hírszerzői bravúr«, amelyet a katonai hírszerzés ért el Tölgyes Ernő vezérőrnagy vezetésével a magyar származású CIA vezetővel szemben. Ez több kérdést is felvet: A másik kötetben erről miért nem esik erről szó? Talán, mert annyira titkos volt? De Kovács Béla akkor honnan tudott erről? Erről a titokról a könyvének egyik fejezete, a »Cseles Snepp« rántja le a leplet, mert ez a fejezet egyfajta válasz volt az amerikai hírszerző, Frank Snepp által írt könyvre (Frank Snepp: Decent Interval. Random House, New York. 1978.), melyben Kovács nem teljes mértékben hiszi el ezt a hírszerzői bravúrt, és a saját következtetését támasztja alá logikai érvekkel kiemelve, hogy a művelet által valóban fontos információkat szereztek meg.

A magyar delegáció mindennapjai során a háborús viszontagságok közepette is ügyelni kellett a személyi állomány egészségére és védelmére. Különösen akkor, amikor 1974-től a Dél-vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány (DIFK), népszerűbb nevén a Vietkong kezébe került a katonai kezdeményezés. Ezt a saigoni kormányzat nem hagyta annyiban és bármi áron próbálta visszaszorítani a DIFK-et és a vele szövetséges szocialista tagozatot. Az utóbbinál a provokációt választotta – mindkét visszaemlékező egy-egy példát említett erre, hozzátéve, hogy számos esetben fordult elő provokáció a saigoni rezsim részéről. A harcok kiszélesedésével és a déli országrész egyre zsugorodó területével a NEFB tevékenysége illuzórikussá vált, ezért 1975-re a Saigonhoz közel eső területek kivételével a magyar tagozat szinte mindenhonnan hazatelepítette az embereit. 1975-re már tapintani lehetett, hogy a dél-vietnámi állam haláltusája a végéhez közeledik – a kegyelemdöfést a déli főváros, Saigon ostroma során együttes erővel vitte be a DIFK és az északi kommunista haderő. Az ostrom idejére már alaposan csökkent a magyar tagozat létszáma, akik a Tan Son Nhut-i légi bázis területén rekedtek. Így félő volt, hogy baráti tűz áldozatává válhatnak, mert a DIFK aknavetőkkel rendszeresen lőtte a repteret és annak környékét. Práczki erről részletesen beszámolt és arról is, hogy Tom Polgar segítségével sikerült kimenteni a magyar delegációt a szorult helyzetéből. A magyar tagozat sorsa Saigon eleste után oldódott meg, és ezután indultak haza.

Kiknek ajánlom ezen két olvasmányos kötetet, amelyekben egyfajta önfeloldozás is tetten érhető? A sorok között Práczki István és Kovács Béla is azt sugallja, hogy ma már másként csinálnák, de akkor ott voltak és így cselekedtek. Ha valaki érdeklődik a titkosszolgálatok zárt világa iránt, e könyveken keresztül abba bízvást bepillantást nyerhet. A két írást természetesen azon kutatók figyelmébe is ajánlom, akik erről a korszakról a levéltárakban korábban megszerzett információikat a személyes visszaemlékezések segítségével árnyaltabbá kívánják tenni.

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai

Az erkölcsöt és a jogot hagyományosan két különböző, önálló szabályrendszernek tekinthetjük, amelyek esetében mindegyiknek megvan a maga eltérő funkciója, eszközrendszere. A célok azonban nem állnak távol egymástól, így a két normarendszer szorosan kapcsolódik egymáshoz.[1] A jog és erkölcs kapcsolatát ad absurdum csak egyes diktatúrákban kérdőjelezték meg.[2]

A jog egyrészt olyan magatartások tanúsítását várja el, amelyek az erkölcs értékrendje szerint is követendők, másrészt az olyan viselkedést tiltja, amelyet nem tekintünk etikusnak. A két normarendszer tartalma azonos tendenciát mutat.

Mind az erkölcsi, mind a jogi szabályok között találunk olyanokat, amelyek a társadalom egészére – valamennyi vagy közel valamennyi tagjára – vonatkoznak, és olyan normákat is, amelyek egy szűkebb csoport magatartását hivatottak befolyásolni. E közös vonáson túl azonban azt állapíthatjuk meg, hogy a jogi normák jellemzően az általánosításnak magasabb fokán állnak, hatókörük (jogi nyelven személyi hatályuk) szélesebb.[3]

A morál az egyes ember magatartása felé a legszélesebb társadalmi közössége által vallott és elvárt helyességi mércéket jelenti.

Számtalan magatartási normát követünk, melyek konkrét részleteit udvariassági és illembeli szempontok is formálták, de ezek mellett a közösségünk egyéni viselkedésektől általánosan elvárt helyességi mércéi (a becsületesség, a segítőkészség stb.) is rajta hagyták lenyomatukat. A morál így nyomokban minden közösségi normában és normakövetésben benne van egy bizonyos fokig.[4]

A jog erkölcshöz közelítésének fontos eleme volt például, amikor Trócsányi László igazságügyi miniszterként előterjesztette, hogy erkölcsi bizonyítványra legyen szükség a polgármesterséghez.[5]

A szakirodalomban a morál- és erkölcselméletek tekintetében két ellentétes pólus kezdett kikristályosodni. Egyikben (Hegelhez, Jheringhez, Nicolai Hartmannhoz köthetjük leginkább), amely mai formáját a közösségelvű morálelméletekben nyerte el (Mclntyre, Michael Sandel, Charles Taylor) „a társadalmi közösség szellemi képződményeinek szintjén önálló erkölcsi/morális szabály- és értékrendszer létezik, melyet a mindenkori új generációk tagjai csak szocializálnak, belsővé tesznek, és ezután az ehhez való igazodást belülről a lelkiismeret, kívülről a közösségi helytelenítés szankcionálja”[6]. Ezt hívjuk gyakran közerkölcsnek.

A másik nagy megközelítés a felvilágosodás individualista szellemében fogant (Kant), mai hirdetője főképp Habermas. Ezen felfogás a morált az egyes ember tudatos döntéséhez köti, és „eltekint a társadalomban létező és az egyént kívülről kötő morális/erkölcsi szabályok lététől”.[7] A morális/erkölcsi értékek rendszerének tudatos individuális alakítása elé semminemű korlátot nem állít a már kvázi eleve létező közösségi erkölcs. Ezt nevezzük kritikai morálnak.[8]

Kálvin János nézetei szerint az ember életében kétféle kormányzat létezik. Az egyik a ’belső emberben székel’, a másik a polgári intézményeket és a ’külső erkölcsi jogrendet’ érinti.[9] Megállapíthatjuk tehát, hogy a református kiindulópont szerint a jog és erkölcs rendkívül szoros összefüggést mutat. A hagyományos erkölcs ’belső erkölcs’, míg a jognak ’külső’ morális jellege van. A Biblia is összekapcsolja a két normát, többek között a királyokat arra szólítja fel, hogy tegyenek ítéletet és igazságot. Utóbbin érthetjük az ártatlanok gondját viselni, felkarolni, megvédeni, megbosszulni és megszabadítani. Ítéletet tenni pedig azt jelenti: szembeszállni a gazemberekkel, megakadályozni erőszakoskodásukat, megbüntetni vétkeiket.[10] Mai jogtudományi terminológiával az első az állam tevőleges magatartásának szabályozása (tehát a 21. században már jogi jelleget is ölt ezen elvárás), míg utóbbi a tág értelemben vett büntetőjog területéhez tartozik. A jóléti jogállamban[11] a gondoskodás morális elvárásból már jogilag előírttá vált, témánk szempontjából leginkább az alkotmányjoghoz, közigazgatási joghoz, és áttételesen (pl. a fogyasztóvédelem révén) a polgári joghoz tartozik.

Elvi síkon létezhet erkölcstelen, de jogszerű, illetőleg erkölcsös, de jogtalan cselekedet is. Előbbire tipikus példa a véleménynyilvánítás szabadságába eső, de indokolatlanul bántó, sértő közlés. A jogilag nem garantálható vagy bizonyítható vagy ígéretek be nem tartása érdemelhet még ehelyütt említést. Utóbbi lehet egyes társadalmi csoportok morális megítélése szerint az adókikerülés. Egyértelműbb példa egy gyengébb személy fizikai megvédése, amely esetben ad absurdum a bíróság nem veszi figyelembe a jogos védelmet, és szankciót szab ki.

Ha a jogalkotást és a jogalkalmazást egy komplex folyamatnak tartjuk, a jog és erkölcs összefüggése kapcsán az alábbi distinkciókat alapozhatjuk meg.

Ha a jogalkotás és a jogalkalmazás terén is együtt jár a jog és erkölcs, akkor nem merül fel jogi aggály. Ugyanígy a másik véglet esetében. Amennyiben a jogalkotás és a jogalkalmazás is erkölcstelen, akkor viszont megállapíthatjuk, hogy szinte orvosolhatatlan jogi problémával szembesülünk. Egy nem kellően átgondolt (de nem feltétlenül alkotmányellenes) jogszabály merev, betű szerinti értelmezése összességében

Bonyolultabb a kérdés, ha a jogalkotás erkölcsileg adott esetben nem kifogásolható, viszont a jogalkalmazás során morális aggályok vetődnek fel. Ezen alternatíva szerint az vizsgálandó, hogy vajon az erkölcsi hiba jogi (vagy különösen alapjogi) hibának is tekinthető-e egyúttal. A jogszerűtlenségnek számító aggályt a jogorvoslati rendszer a fellebbezés és felülvizsgálat révén tudja megoldani. Mi a válasz a problémára, ha a legfelsőbb bírói szinten (is) morálisan aggályos a jogalkalmazás? Ennek kiküszöbölésének intézménye az alkotmánybíráskodás és leginkább a valódi alkotmányjogi panasz.

Szintén mélyebb tudományos elemzést igényel, ha a jogalkotás tekintetében nem jár együtt a jog(szerűség) és az erkölcs. Meg tudja-e oldani ezen problémát a jogalkalmazás? Ez azért összetett kérdés, mert a kontinentális jogban nem megengedett a contra legem jogalkalmazás. (Utóbbi esetben orvosolhatók az ilyen aggályok, de tegyük hozzá, a contra legem bírói döntések hosszú távon erodálják a jogbiztonságot.) Kicsi a mozgástér, ahol a rendkívül bölcs igazságszolgáltatás (illetőleg egyéb eseti döntések) keze nincs annyira megkötve a tételes jogszabályok által, hogy jogszerűtlenséget is jelentő erkölcstelenség miatt hibás normákat joghátrányt nem okozva alkalmazza. Ennek elősegítésére rendelkezésre áll a jogértelmezés 12 módszere, terjedelmét tekintve pedig a szűkítő vagy kiterjesztő interpretáció. És ehelyütt is megemlítendő, hogy az alkotmányjogi panasz sokszor ’utolsó mentsvár’ lehet. (Azért is, mert van átjárhatóság a bírói döntéssel szembeni és a jogszabály alkalmazásával szembeni alkotmányjogi panasz között, vagyis a 2011. évi CLI. törvény 26. § és 27. § tekintetében.)

Elkülöníthetünk formai és tartalmi erkölcstelenséget a jogalkotásnál. Előbbin azt érthetjük, hogy valamilyen erkölcstelen szándéktól vezérelve eljárási hiba lép fel a jogalkotás menetében. Az ilyen hibát természetszerűleg a jogalkalmazás nem tudja orvosolni. Hozzátehetjük, rendkívül speciális esetben az alkotmányjogi panasz ilyenkor is segíthet, mert az akár formai okból alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazását is megtilthatja, egyedi ügyre kiható visszamenőleges hatállyal is. Ha pedig az ellenkezője lenne sérelmes az érintett félnek, a taláros testület a formai okból megsemmisített jogszabály érvénytelenségének beálltát meghatározott (jövőbeli) időponthoz is kötheti. Így a formailag aggályos jogszabály, ha tartalmában nem alapjogsértő, kiválthatja még a kívánt joghatást.

(A jogalkalmazás formai hibája szintén valamilyen morálisan aggályos eljárási hiba. Ez lényegében a bírói függetlenség és pártatlanság sérelme, és a tisztességes eljáráshoz való jog oldaláról támadható a sérelmet szenvedett személy részéről.

Szintén disztingválni lehet a ’véletlenül erkölcstelen’, vagyis valamilyen jogalkotási, törvényelőkészítési mulasztás miatt morális hibában szenvedő jogszabályok, illetőleg a szándékosan valakinek előnyt vagy hátrányt ’okozni kívánó’ normák között. Természetesen alapjogi oldalról szemlélve mindkét kategória aggályos, de a szándékos erkölcstelenség még nagyobb justizmord.

Figyelemre méltó, hogy morális aspektusból a formailag jogszerű, de tartalmában alapjogsértő aktusokról szoktunk értekezni. Megfigyelhető azonban egy új tendencia a közbeszédben, és ennek alátámasztására a szakzsargonban. Ez pedig a ’formailag alapjogvédő’ de tartalmában erkölcstelen esetek köre. (Ilyenkor tehát a ’jog belseje’ felől haladunk aggályos módon a politika világa felé.)[12] Ehelyütt említhető meg a Böckenförde-paradoxonnak nevezett jelenség is, amely értelmében a modern, demokratikus jogállam működésében nem garantáltak azon feltételeket, amelyek pedig magát a demokratikus jogállam létrejöttét lehetővé tették.[13]

Bibliográfia

Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Staat, Gesellschaft, Freiheit, Frankfurt A. M., Suhrkamp Verlag, 1976.

Jakab Éva: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz: a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, X. évf., 2020/2.

Kálvin János: Institutio – a keresztyén vallás rendszere II., Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6.

Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 1990. évi IV. törvény után, Jogtudományi Közlöny, LXV. évf., 2010/1.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, I. évf., 2011/2.

Pokol Béla: Morálelméleti tézisek: összefoglalás, Jogelméleti Szemle, 2010/1.

Varga Zs. András: A közigazgatás és a közigazgatási jog alkotmányos alapjai, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Egyéb források

Balog Zoltán előadása a Polgári Magyarországért Alapítvány és a Hanns Seidel Alapítvány közös konferenciáján, 2018. december 7.

Óriási ötlete támadt Trócsányi miniszter úrnak, Magyar Nemzet, 2016. szeptember 2. https://magyarnemzet.hu/belfold-archivum/2016/09/oriasi-otlete-tamadt-trocsanyi-miniszter-urnak

Hivatkozások

  1. Ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6, 27–33.
  2. Ld. Jakab Éva: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz: a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, X. évf., 2020/2, 127.
  3. Ld. Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog, 28.
  4. Pokol Béla: Morálelméleti tézisek: összefoglalás, Jogelméleti Szemle, 2010/1, 1.
  5. Ld. Óriási ötlete támadt Trócsányi miniszter úrnak, Magyar Nemzet, 2016. szeptember 2. https://magyarnemzet.hu/belfold-archivum/2016/09/oriasi-otlete-tamadt-trocsanyi-miniszter-urnak
  6. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, I. évf., 2011/2, 109–155, 109.
  7. Uo.
  8. Figyelemre méltó, hogy vallási közösségek hitelveire használja még a jogdogmatika a ’valláserkölcs’ kifejezést is. Vö. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 1990. évi IV. törvény után, Jogtudományi Közlöny, LXV. évf., 2010/1, 3–12.
  9. Kálvin János: Institutio – a keresztyén vallás rendszere II., Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014, 509.
  10. Kálvin: Institutio, 518.
  11. Vö. Varga Zs. András: A közigazgatás és a közigazgatási jog alkotmányos alapjai, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 38.
  12. Balog Zoltán Püspök Úr, a Református Zsinat lelkészi elnöke hívta fel rendkívüli lényeglátással a figyelmet, hogy „harmadik, sőt, „negyedik, ötödik generációs emberi jogokra” hivatkozva próbálnak meg önös érdekből erkölcsileg lejáratni egyes személyeket, akár egyházakat, és megbontani azt a konszenzust, ami a klasszikus emberi jogok tekintetében eddig vitathatatlanul fennállt.Ld. Balog Zoltán előadása a Polgári Magyarországért Alapítvány és a Hanns Seidel Alapítvány közös konferenciáján, 2018. december 7.
  13. Ld. Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Staat, Gesellschaft, Freiheit, Frankfurt A. M., Suhrkamp Verlag, 1976.

 

Kiss-Mikó Nikoletta: A Ráday család egyik legkiemelkedőbb alakja – Ráday I. Pál birtokszervezői tevékenysége a 18. században

Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc

A Ráday Pál (1677-1733) történetét feldolgozó munkákat közelebbről megvizsgálva azonnal szembetűnő lehet számunkra, hogy a szakirodalom elsősorban a Rákóczi-szabadságharcban (1703-1711) betöltött szerepére, valamint a publicisztikai munkáira fokuszál,[1] míg a Rádayak családi vagyonát megalapozó birtokállományának létrejöttét, és annak irányítását csupán kevés publikáció igyekszik feltárni. Éppen ezért jelen tanulmány a Ráday-család egyik legjelentősebb tagjának a szabadságharcban való részvétele mellett birtokszervezői tevékenységét is igyekszik bemutatni, röviden kitérve az ún. „ludányi-ház” építésére.

Ráday I. Pál 1677. július 2-án látta meg a napvilágot.[2] Születési helye azonban bizonytalan; valószínűsíthetően a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány vagy Losonc.[3] Szülei, Ráday II. Gáspár és Liberchey Rozina (1656-1703)[4] nagy gondot fordítottak fiuk neveltetésére: apja saját költségen fogadott mellé tanítókat,[5] és a legelitebb hazai evangélikus iskolákba íratta.[6] Ugyan – feltételezhetően a háborús viszonyok miatt – külföldi egyetemekre nem járatta, mindent megtett viszont annak érdekében, hogy fia magasabb tudományos képzést kapjon és több nyelven is megtanuljon.[7] Ennek köszönhetően Pál a magyar mellett irodalmi fokon írt latinul, jól beszélt németül és szlovákul, valamint értett franciául is.[8] Miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait, széleskörű jogi, történelmi, irodalmi és teológiai ismeretekkel is rendelkezett.[9] Ráday elsőként a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el; Nógrád és Hont vármegye köztiszteletben álló nótáriusához, jegyzőjéhez – a későbbi apósához –, Kajali Pálhoz szegődött el joggyakornokként.[10] Nem sokkal később, 1697-ben azonban katonai gyakorlatra ment a nógrádi nagybirtokoshoz, kanizsai vicegenerálishoz, gróf Forgách Simonhoz (1669-1729). Két évet töltött a hadseregben, de mivel a katonáskodás különösebben nem vonzotta,[11] 1699-től visszatért a közigazgatáshoz, és Kajali utódjaként[12] Nógrád vármegye nótáriusa lett.[13]

Az 1700-as évek elejétől a vármegye főjegyzője mellett már egyre több ügyet intézett önállóan. Pál jogi tájékozottságát, fogalmazási készségét, valamint szerény, megnyerő egyéniségét már ekkor is elismerték kortársai, s ezek mindegyike hozzájárulhatott ahhoz, hogy érvényesülni tudjon pályáján. A vármegyei életben szerezte meg politikai jártasságát, közigazgatási tapasztalatait, emberismeretét, és itt nyilvánult meg kiváló tárgyalási képessége is. Ezekben az években ismerte meg részletesen Nógrád vármegye és az egész Felvidék gazdasági helyzetét, nemességének és parasztságának problémáit, a rendi alkotmány paragrafusait, valamint a nemzeti sérelmeket egyaránt. A Béccsel való tárgyalások alkalmával pedig lehetősége adódott jobban kiismerni a magyar ügyekben intézkedő központi szerveket is.[14]

Ráday Pál 1703-ban jegyezte el egykori főnökének, Kajali Pálnak lányát, Kajali Klárát (1690-1741),[15] akivel szinte azonnal házasságot kötöttek.[16] Klára fiatalsága és a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt azonban a lakodalmat csak 1705. január 13-16. között tartották meg Gács (ma: Halič, Szlovákia) várában.[17] Nem mellesleg ez volt az a hely is, ahová Ráday a nógrádi nemesség egy részével együtt korábban, a szabadságharc kitörésekor behúzódott az első kuruc csapatok elől. Ráday ugyanis – a legtöbb nógrádi nemeshez hasonlóan – félt a Rákóczi mellé állt parasztok megmozdulásaitól. Néhány hónappal később, 1703. októberében Gács vára mégis megnyitotta kapuját a kuruc seregek előtt.[18] Ráday Pál csatlakozásának körülményei a mai napig nem tisztázottak, az azonban bizonyos, hogy a fejedelem a fiatal Nógrád vármegyei jegyzőt maga mellé vette, és megtette intimus secretariusává.[19]

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) a szabadságharc kezdetétől ugyanis olyan embert keresett, akinek műveltsége, látóköre és gondolatvilága egyaránt képes megérteni céljait és politikáját, íráskészsége segítségével pedig képes lehet országépítő munkájában is támogatni a fejedelmet. Választása azért eshetett tehát Rádayra, mivel neki is voltak személyes tapasztalatai Magyarország helyzetével kapcsolatban, ismeretei a történetéről, és elképzelései hazája felvirágoztatásáról.[20] Rákóczit az a tény is befolyásolhatta továbbá döntésében, hogy Pál ekkor 26 éves volt. A fejedelem Emlékirataiból ugyanis tudjuk, hogy a mindössze 27 éves Rákócziról mindenki úgy gondolta, hogy ügyeit a nála idősebb Bercsényi Miklós (1665-1725) intézte, és folyamatosan a gróf tanácsaira szorult.[21] Azzal pedig, hogy egy nála csupán egy évvel fiatalabb személyt tett meg legbelsőbb emberévé, feltételezhetően ezt az állítást igyekezett megcáfolni.[22]

A Rákóczi-szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre is bővült: egyre több bizalmas bel- és külpolitikai ügy előkészítését és lebonyolítását bízta rá a fejedelem. Nem sokkal később ráadásul munkatársakat és beosztottakat is kapott. A mindennapi adminisztratív tevékenységekkel megbízott Fejedelmi-, 1704-től pedig az Udvari Kancellária mellett egyre inkább kezdett kiépülni egy új szerv: Ráday Pál vezetésével az országos jelentőségű, s bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal, a titkos kancellária.[23] Kezdetben Pál feladata kimerült Rákóczi elgondolásainak formába öntésében, később azonban egyre nagyobb önállóságot kapott az iratok megfogalmazásában, és a szabadságharc ügyeinek intézésében egyaránt. Már 1705-től kezdve Ráday feladata volt a kuruc diplomáciai testület kézbentartása, valamint a külföldi követek ellátása is.[24] Részt vett továbbá a diplomáciai tárgyalásokon, sőt maga is járt követségben különböző országokban.[25]

Mindezen ügyek intézése miatt a fejedelem igen nagyra becsülte a titkos secretariusa működését, olyannyira, hogy Ráday Pált egyre több tisztségre nevezte ki. Bár az intimus secretariusságot a szabadságharc végéig megtartotta, 1707-től Pál látta el az Erdélyi Kancellária irányítását, 1709-től pedig ő került II. Rákóczi Ferenc Hadikancelláriájának élére is. Nem mellesleg Ráday már 1703-tól a bányavárosok főharmincadosa, 1707-től pedig a Nemesi Társaság auditora is volt. Ez utóbbi tisztsége különösen mutatja Rákóczi bizalmát: a nemesifjak nevelése ugyanis szívügye volt a fejedelemnek, nem bízta volna őket akárkire. II. Rákóczi Ferenc környezetében egyébként az évek alatt folyamatosan cserélődtek a vezető tisztségeket betöltő személyek, de Pál mindvégig meg tudta tartani pozícióját.[26]

Mindemellett Ráday Pál volt a fejedelem első számú diplomatája is, ő képviselte a fontosabb tárgyalásokon. 1704-ben és 1705-ben a svéd, a porosz és a lengyel király előtt bizonyíthatta tárgyalókészségét, diplomáciai rátermettségét és nyelvtudását egyaránt. 1707-ben a Bercsényi Miklós vezette, I. Péter (1682-1721) orosz cárhoz érkező küldöttségben Rákóczi személyi megbízottja volt. 1709-ben a törökországi Benderben XII. Károly (1697-1718) svéd királynak felajánlotta a fejedelem közvetítését a svédek és az oroszok között. II. Rákóczi Ferenc 1710-ben ismét a cárhoz küldte, később pedig a moldvai vajdával is folytatott tárgyalásokat.[27]

Az 1711-es év, azaz a szatmári béke előkészítésének, megkötésének és elfogadásának ideje volt Ráday életének és a Rákóczi szolgálatában töltött idejének legválságosabb szakasza.[28] A béke feltételeinek kialakításában Ráday Pálnak nem volt jelentős szerepe, Pálffy Jánossal (1664-1751) folytatott tárgyalásai során ugyanis csak részleteket tisztáztak. Az a tény azonban, hogy a fejedelem személyes megbízottjaként maga is tárgyalt Pálffyval, valamint, hogy a kuruc tábor teljes egyetértésben látta Károlyi Sándor (1669-1743) oldalán, végig azt a látszatot keltette, hogy Rákóczi egyetért a békekötéssel, és ez nagymértékben hozzájárulhatott a még ingadozó nemesek és a hadsereg állásfoglalásának kialakulásához is.[29] Így tehát Ráday I. Pálnak hatalmas szerepe volt abban, hogy a szatmári békekötéskor a kurucok egységesen fogadták el a béke feltételeit.[30]

A szatmári béke megkötése után Rádaynak megváltoztak az életviszonyai és a feladatai is. A fejedelem oldalán szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután hazája és az evangélikus egyház javára igyekezett kamatoztatni; a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.[31] Feltételezhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemes főkurátori tisztre Ráday Pált választották meg. E tisztsége során az ő kezében összpontosult az egyházi élet minden szála: intézte a vallási sérelmek ügyeit, valamint az állami szervekkel és a katolikus egyház vezetőivel is ő tartotta a kapcsolatot egészen 1733. május 20-án bekövetkezett haláláig.[32]

Ráday Pál birtokszervezői tevékenysége

A Rádayak birtokviszonyait egy adott korszakban sem egyszerű pontosan rekonstruálni, mivel földtulajdonaik nagysága vételeknek, eladásoknak, zálogosításoknak és kiváltásoknak köszönhetően folyamatosan változott. A 17. század közepe óta vezetett birtokkimutatások azonban segítségünkre lehetnek a meghatározásban: mivel ezekből megtudhatjuk, hogy Ráday Pál édesapja, Ráday Gáspár apai örökségként kilenc Pest, Nógrád és Heves vármegyei helységben kapott nemesi-, jobbágy-, illetve puszta telkeket, szőlőket, irtványokat, kisebb részbirtokokat és házakat. Ezen kívül testvéreivel, Darvasné Ráday Ilonával és Ráday Andrással, valamint mostohaanyjával, Ráday Andrásné Libercsey Erzsébettel közösen örökölték a Duna-Tisza közén négy helységben és huszonegy, főként puszta faluban a családi birtokokat.[33]

Ráday Pál az 1700-as években kezdte átvenni apjától e birtokok igazgatását, melyek nagysága ekkorra közel a négy-ötszörösére növekedett; köszönhetően annak, hogy Libercsey Erzsébet, illetve Ráday András örökösök nélküli halálával az ő földtulajdonaik is Gáspárra szálltak. Pál birtokállománya így tehát ekkor körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből állt,[34] melyek Nógrád vármegyében összesen huszonegy településen – Halászi (ma: Ludányhalászi), Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Herencsény, Galábocs, Kistugár (ma: Tugár), Apáti puszta (ma: Apátipuszta), Luciny (ma: Lucfalva), Kürt (ma: Erdőkürt), Zobor (ma: Zombor, Szlovákia), Fábiánfalva, Alsósztregova (ma: Dolná Strehová, Szlovákia), Kisfalu (ma: Losonckisfalu), Kislibercse (ma: Ľuboriečka, Szlovákia), Parócza, Tóthartyán, Panyidarócz (ma: Panické Dravce, Szlovákia), Szécsénykovácsi (ma: Kováčovce, Szlovákia), Losonc, Csécse, Bay puszta, Terbeléd (ma: Trebeľovce, Szlovákia) –, míg Pest vármegyében hat pusztán – Harka, Farkasd, Kisharta (ma: Harta), Cebe, Tete, Nyáregyháza – helyezkedtek el.[35] Ezekhez tartozott még nagyjából harminc pusztatelek, több mint hat „nemesülés”, negyven puszta-falu és falurész, és további tartozékok.[36] A Rákóczi-szabadságharc alatt ráadásul Ráday még tovább tudta növelni földjeinek számát, mivel a fejedelem birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját.[37] 1704. november 24-én így kapta meg például Geletnek (ma: Hliník nad Hronom, Szlovákia) egy részét, Nagykálnát (ma: Kalná, Szlovákia) és Kürtöt (ma: Erdőkürt). 1707. október 4-én pedig Rákóczi végül Geletnek egészét is odaadományozta neki.[38]

Az így létrejött birtokállomány nagymértékben meghaladta a korszakban az egy-két sessioból származó jövedelemből gazdálkodó szegénynemesek földtulajdonainak nagyságát, azonban messze elmaradt a tíz-húsz vagy akár ennél is több egész faluval és majorságokkal rendelkező középbirtokos nemesség felső csoportjának birtokai száma mögött. A több részletben szerzett birtok értékét ráadásul jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el.[39]

Ráday Pál földbirtokának északabbra fekvő, főként alföldszéli lakott területein az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja. A jobbágyok a megtermelt gabonából kilencedet és tizedet fizetettek földesuruknak. Itt a földművelés az elmaradott, kétnyomásos váltórendszerrel folyt, amellyel azonban a rendelkezésre álló talajnak csak nagyon kevés részét tudták kihasználni. A szőlőhegyek nagy része ráadásul új telepítésűek, vagy csak telepítésre kijelöltek voltak, ezért ezek sem hoztak túl sok jövedelmet. A termő részek után viszont dézsmát és kilencedet adott az úrbéres közösség. Pálnak ezen a területen voltak nem-úrbéres, sajátkezelésű földjei is; a majorsági szántók és rétek egy jobbágytelek nagyságának körülbelül kétszerese voltak. Összefüggő, nagyobb majorgazdaság azonban nem volt a birtokokon. Ráday éppen ezért viszonylag kevéssé terhelte robottal jobbágyait, illetve a borkitermelési kötelezettségük sem volt jelentős ezekben az időkben.[40]

Ezzel szemben a délebbre fekvő, főleg Pest vármegyében található, a török uralom következtében letarolt és elnéptelenedett pusztákon még kezdetlegesebb volt a birtokhasznosítás. Ahol megtalálható volt valamiféle „falu-mag” – mint például Dunaharasztiban – oda Ráday Pál igyekezett úrbéreseket telepíteni, hogy benépesítse a falvakat, és jövedelmezőbbé tegye a gazdálkodást. A praediumok többségében azonban a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző; s területüket sok esetben a szomszédos települések bérelték: a legelőket, kaszálókat szabadban teleltetett állataik számára, míg az erdőket épület- és tűzifa használatra, valamint makkoltatásra. Szántóművelés ezen a területen csak elvétve volt megfigyelhető.[41]

A leírtakból is egyértelműen látszik, hogy a Ráday birtokokon folyó gazdálkodás színvonalát – és egyben a jövedelmek mértékét – a 17. század végén kiújuló háborúk, és ezek következtében a porciózás jelentősen lecsökkentette. Pál, hogy az így kialakult pénzzavarait megfékezze, gyakran zálogba adott egy-egy területet.[42] Ez azonban nem oldotta meg teljesen a problémát, mivel a megmaradt birtokokon is egyre csökkentek az úrbéres jövedelmek; a jus armorum, a hadiadó és a porciózás ugyanis minden korábbinál nagyobb terhet rótt a jobbágyokra.[43]

Az 1700-as évek elejétől a família vagyoni súlypontja északra tevődött át. Feltételezhetően ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt.[44] Ezt a döntését befolyásolhatta továbbá az is, hogy a rendkívül jó minőségű földdel rendelkező község teljes egészében a birtokában volt, hogy a közelben helyezkedtek el a forgalmas vásárú mezővárosok, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e település mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között.[45] 1700-ban ezért itt kezdte el kastélya építtetését is, melyről egy, az építkezés költségeit rögzítő füzetben a következőt írta: „Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.”[46] E füzet utolsó bejegyzése 1702-ben íródott, amely után nem sokkal kuruc csapatok jelentek meg Nógrád vármegyében.[47]

A Rákóczi-szabadságharc idején Pál távolléte alatt apja, Ráday Gáspár volt az, aki intézte a birtok ügyeit. Az 1710. január 22-én lezajlott romhányi csata után Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával a lengyelországi Przemyślbe menekült, ahová nem sokkal később Gáspár is követte fiát. A harcok befejeztével a család még 1711 augusztusában visszatért Alsó-Ludányba, hogy helyrehozzák a szabadságharc okozta pusztításokat. Nem sokkal ezután, 1713. október 1-jén itt, az akkor még egyszintes „ludányi házban” született meg Pál második gyermeke,[48] Ráday I. Gedeon.[49] A curiát két évvel később, 1715-ben egy emelettel kibővítették: elkészült ugyanis a „felső palotája”. A ház kertjében egyébként még 1706-ban Ráday építtetett egy kápolnát, melyről naplójában így írt: „építettem egy kő fél házat, oly végre, hogy az felső része kápolna gyanánt legyen az isteni tiszteletre, a mint is a szerint, lelki tanítóval tartásával magam is ususában lévén, örökötesse meg Isten maradékimat is benne”.[50]

1715. április 25-én Ráday Pál Alsó-Ludányban egyességet kötött testvérével, Tussay Györgyné Ráday Ilonával. E szerint Pál a zálogos Ráday-birtokok közül átengedte húgának a losonci, a kistugári, a zobri, a kislibercsei és a szécsénykovácsi részeket; a leányágat is illető örökségből pedig a paróczai, tóthartyáni, alsósztregovai, kisfalusi, panyidaróczi, puszta mályi, nyéki és herencsényi porciókat. Ilona cserébe lemondott Felső-Ludányban három házhelyről, Alsó-Ludányban és Halásziban lévő zálogos helyekről, a baglyasallyai részről, az Apáti pusztabeli földekről, a galábocsi fél házhelyről, valamint Ludányban és Halásziban a Libercsei családot illető házhelyekről. Ennek a megállapodásnak köszönhetően Alsó-Ludány irányítása teljes mértékben Ráday Pál kezébe került.[51]

IV/2/2. 1. térkép Ráday Pál birtokai az 1715-ös osztozkodást követően[52]

1. Kistugár 2. Parócza 3. Losonc 4. Fábiánfalva 5. Tóthartyán 6. Kislibercse 7. Kisfalu 8. Alsósztregova 9. Panyidaróc 10. Galábocs 11. Alsónyék 12. Zobor puszta 13. Kürt puszta 14. Pusztamályi 15. Szécsénykovácsi 16. Apáti puszta 17. Halászi 18. Alsó-Ludány 19. Felső-Ludány 20. Baglyasalja 21. Herencsény 22. Csécse 23. Apc 24. Bay puszta 25. Gyöngyösoroszi 26. Szücsi 27. Tarnaméra 28. Igar 29. Ráda 30. Leb 31. Nyáregyháza 32. Tete 33. Félegyháza 34. Györgye 35. Harka puszta 36. Devecser 37. Cebe 38. Vasad 39. Csév

Egy 1715-ben készült országos összeírásból megtudhatjuk, hogy az e birtok közigazgatási központjának számító Alsó-Ludány nagy része fekete földdel borított síkágon feküdt, területének egyharmada azonban hegyes, ahol agyagos volt a talaj. A községben összesen tíz jobbágy és három zsellér lakott családjával, akik hatvanhat pozsonyi mérős (1 pozsonyi mérő = 62,4984 liter) földön és tizenegy kaszás réten gazdálkodtak. Az összeírás szerint a szántóföldek ugyan termékenyek voltak, de az Ipoly időszakos áradásai kárt tettek a termésben. A földeken egy köböl (1 köböl = 64 liter) elvetett gabona (főként búza, rozs és zab) után öt-hat köböl termett, a réteken pedig jó minőségű szénát kaszáltak. A majorsági földek nagysága ezzel szemben százhatvan köbölre tehető. Szőlőhegyekkel nem rendelkeztek. Az uradalmi kenderföld nagyjából tizenkét köblös volt. Az uradalmi majorságban hat fejőstehenet, kilencvenkét nagyobb méretű sertést és hatvan süldőt tartottak, míg a méhesben húsz kaptár kapott helyet. Az alföldszéli településekkel ellentétben az alsó-ludányi birtokon háromnyomásos gazdálkodás folyt, melyből az egyiken búzát, a másikon tavaszi terményt és zöldséget termesztettek, míg a harmadikat, ami közel hatvan köblös volt, az őszi vetésnek tartották fenn.[53]

Az 1720-as években Ráday Pál a Kajali családnak köszönhetően még tovább növelte birtokai számát:[54] Hont vármegyében Ipolykeszi (ma, Kosihy nad Ipľom, Szlovákia), Nagycsalomja (ma: Veľká Čalomija, Szlovákia), Sirak (ma: Širákov. Szlovákia), Csehi, Pribely; Nógrád vármegyében Somosújfalu, Somoskő, Pusztaragyolcz, Monossza puszta, Ragyolcz, Tótújfalu, Cered, Hidegkút, Óbást, Ipolyvece; míg Pest-Solt vármegyében Pécel, Maglód, Gyömrő, Locsod praedium, Túzberek, Gomba, Dab (ma: Dömsöd), Apostag került a birtokába.[55] A família azonban nem csupán területekkel gazdagította a Rádayakat, hanem egy gondos gazdasszonnyal, Kajali Klárával is. Pál kiváló gazdasági érzékkel megáldott felesége ugyanis férje többszöri távolléte alatt maga tartotta szoros felügyelet alatt a családi gazdaságot, és feltételezhetően már a Przemyślből való hazaérkezés után segített Rádaynak kialakítani birtokaik gazdaságának új szerkezetét: ispánságokat hoztak létre. Ezek közül az elsők – ceredi, somosújfalusi és sőregi – valószínűsíthetően már 1711-1712 fordulóján létrejöttek, végleges struktúrájuk azonban csak az 1720-as években alakulhatott ki.[56]

A Ráday-birtokokat összesen hét – a ceredi, a csalomjai, a hartai, a péceli, a ludányi, a somoskői és az ecsédi – ispánságra osztották fel. Az elsőhöz, vagyis a ceredi ispánsághoz a Nógrád és Gömör vármegyei területek – Cered, Hidegkút, Óbást, Vecseklő (ma: Večelkov, Szlovákia), Baratony puszta, Sőreg (ma: Šurice, Szlovákia), Gortva praedium, Tótújfalu, Gömör (ma: Gemer, Szlovákia); a csalomjaihoz a Hont vármegyei birtokok – Nagycsalomja, Kapasz puszta, Ipolykeszi, Sirak, Ipolyvece, Pribely, Csehi; a hartaihoz a Solt vármegyei Kisharta, Dunavecse, Dab, Apostag, Ölle-, Sülle-, Tetétlen-, Szentimre-, Fejéregyháza praedium; a péceli ispánságokhoz a Pest vármegyei Pécel, Maglód, Gyömrő, Gomba, Iklad, Túzberek, Farkasd, Tete, Locsod-, Leb-, Vány-, és Ráda-puszta; a ludányihoz a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Halászi, Pöstény (ma: Piešťany, Szlovákia), Apáti puszta, Galábocs, Lucin, Nagykeresztúr, Kiskeresztúr, Márkháza praedium, Herencsény; a somoskőihez a Nógrád és Gömör vármegyei földterületek – Somoskőalja, Somosújfalu, Vendégi puszta, Baglyasalja, Ragyolc, Pusztaragyolc, Monosza praedium, Kisbéna puszta – tartoztak, míg az ecsédi ispánság a Heves vármegyei Ecsédből és a Pest vármegyében lévő félegyházi portiókból állt.[57] Külön igazgatás alá tartozott ezenkívül a „Lossonczi Ház dolga, a’ hova való az Fabianfalussi és Terbeledi Portiok”, valamint a Pest vármegyei Csaba.[58]

IV/2/2. 2. térkép Az ispánságok elhelyezkedése[59]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

A Ráday-birtokokon lévő ispánságok élén álló ispánok feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Emellett ők jegyezték fel a bortermelő vidékeken a szőlőmunkák kiadásait, felügyelték a „korcsmából” származó bevételeket és a borok kiadását, számadást vezettek a bevételekről és kiadásokról, ők intézték a termények piacra kerülését és eladását, valamint a földesúr megbízásából ők fogadtak fel mesterembereket az építkezésekhez és a javításokhoz. Pál birtokain tehát egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.[60]

Ráday Pál az 1720-as évek elején visszavonult a közélettől, melynek egyik oka hosszú betegeskedése volt; tizennyolc évig szenvedett ugyanis köszvényben.[61] Bár az ő életében a családi központ végig Alsó-Ludány maradt, a település kitüntetett szerepe 1733. május 20-án bekövetkezett halálával háttérbe szorult. Fia, Gedeon ugyanis az anyai részről örökölt Pest vármegyei Pécelt választotta lakhelyéül. A Nógrád vármegyei község tehát elvesztette ugyan a családi fészek szerepét, de ezután is fontos helyet foglalt el a Ráday birtokok között.[62]

Egy új családifészek: az alsó-ludányi kastély építése

Ahogy azt már korábban is említettük, a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány első virágkora Ráday I. Pál idejére tehető,[63] mivel Pál ebben a kis faluban kezdte el felépíteni 1700-ban kúriáját,[64] melyet egy naplóbejegyzésben is megörökített: „építettem 1700-ban az ludányi házat”.[65] Bár az építkezés megkezdésének pontos dátuma a kutatás jelen állása szerint nem ismert, az első időpont, amit Ráday füzetében felírt, a tizedik bejegyzésben található: 1700. április 26-án 15 rajnai forintot (1 rajnai forint = 120 dénár) fizetett a „Kőművesek[ne]k az ablakok faragásáért die 26 Aprilis”.[66] Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a munkálatok valamikor az adott év kora tavaszán kezdődhettek el. Nem maradt ránk semmiféle adat az építkezés befejezésének dátumáról sem. Pál füzetében az utolsó bejegyzés ugyanis 1702. augusztus 25-én kelt – amikor szintén a kőművesek bérét jegyezte le: „Az ajtó kő hozásáért szekeres[ne]k – 1 fl[orenus] Rh[enensis]”[67] – nem lehet biztosra venni, hogy ez megegyezne a munkálatok végével.[68]

Az építkezés összköltségét – beleszámítva a pénzbeli- és természetbeni kiadásokat is – Schneider Miklós történész 616 rajnai forint 12 dénárban határozta meg.[69] Ez a megállapítás azonban feltételezhetően téves, mivel Kovács Krisztián történész, a Nógrád Vármegyei Levéltár levéltárosa megvizsgálta a Ráday Levéltárban található levéltári anyagokat,[70] és mindössze 610 rajnai forint 118 dénárnyi kiadásra talált adatot, így mi is ezt tekintjük helyesnek. Utóbbi szerint Ráday Pál a legtöbbet a kőműves és kőfaragó munkálatokra költötte: 302 rajnai forint 48 dénárt, az ácsok 33 rajnai forint 50 dénárt, a helyi molnárok különféle famunkákért 15 rajnai forint 25 dénárt, a kovácsok szerszámkészítésért 2 rajnai forint 97 dénárt, a pesti lakosok kilenc ablak és négy ajtó elkészítéséért 72 rajnai forintot, míg a kövek szállításáért a szekeresek 19 rajnai forint 86 dénárt kaptak. Ezen felül számolnunk kell az anyagköltséggel, melyért összesen 99 rajnai forint 95 dénárt fizetett; a kastély építése során ugyanis tizenkilencezer zsindelyszöget, háromezer lécszöget, nyolcezer zsindelyt, száz szál deszkát és tizenháromezer téglát használtak fel a munkások.[71]

Az új családi fészek felépülése után azonban nemsokára ezt a térséget is elérték a Rákóczi-szabadságharc seregei, s ahogy azt már korábban is említettük, Ráday 1703-ban Gács várába vonult a csapatok elől.[72] Ugyan Pál a harcok alatt alig tartózkodott házában, Kazinczy Ferenc leírásából tudjuk, hogy az alsó-ludányi kúriának fontos szerep jutott a szécsényi országgyűlésen (1705. szeptember 12.-október 3.). A diéta ideje alatt ugyanis ülést tartott itt a fejedelem:[73]

„Még áll a ház, s régi alakjában áll, hol az első Gedeon 1713. október-sőjén született, s még bírja az asztalt, bár némely igazításokkal, melynél Rákóczy[!] Ferencz a szécsényi mezőn, 1705 szeptember és októberben tartott conventből ide átjövén, ülést tartott és ebédelt; s nekem kedves vala képzelnem, hogy e mellett üle az atyám nagyatyja is, András, akkor ungvári viceispán, s a conventnek egyik tagja.”[74]

Az 1700-as évek első felében több építkezés is folyt az alsó-ludányi telken: 1706-ban egy kápolna épült a kúria kertjében,[75] míg 1712-1715 között egy felső szinttel bővítették ki az addig egyszintes épületet.[76] Mivel a szabadságharc leverése utáni lengyelországi száműzetésből hazatérve Ráday már 1712-től visszatért a politikába, a felújítás munkálatait felsége felügyelte.[77]

A család a későbbiekben is nagy gondot fordított az immár kastéllyá kibővített ház és környezetének fejlesztésére. 1733. januárjában például egy pajta építéséről állapodtak meg az ecsédi ácsokkal. Az egyesség szerint a munkások a fafaragásért és zsindelyezésért készpénzben 125 rajnai forintot, míg természetben minden hónapban fejenként egy kila (1 kila = 62,08 liter) búzát, az egész munkára egy mázsa húst, a kásához és a húshoz sót, fél kila lencsét és borsót vagy kását, egy vendely (bödön) túrót, és négy akó sört kaptak. A megállapodás után négy hónappal, 1733. május 20-án, Ráday Pál Pécelen hunyt el.[78]

Pál halála után közel öt évvel, 1738. április 20-án egy hatalmas tűzvész pusztított Alsó-Ludányban, melyben a kastély is súlyosan megrongálódott. A történtekről Kajali Klára a következőket írta naplójában: „Ápr. 20 lőtt egész Ludánynak az én minden ottan levő épületeimmel edgyütt szörnyű égése. Mencse meg az Úr minden hiveit íly rettenetes tüzi veszélytül.”[79] A felújítási munkákat 1738. nyarán kezdték meg, amelyek költségeit – Pálhoz hasonlóan – Klára egy kis füzetben jegyezte fel. E füzetben az első pontos dátum 1738. július 11-e, amikor Straviczer, szécsényi kőművesnek fáradozásaiért 40 rajnai forintot fizettek ki. A helyreállítás nemmellesleg közel két és félszer annyiba került, mint az 1700-1702 között végbement építkezés, hiszen ekkor már egy jóval nagyobb épületet kellett helyreállítani.[80] A munkálatok egészen 1740-ig elhúzódtak.[81]

Egy évvel később, 1741. január 18-án, a család alsó-ludányi otthonában halt meg Kajali Klára.[82] Innentől kezdve a kastély elvesztette korábbi jelentőségét, mivel Ráday Gedeon nem a szülőházát, hanem a Pest vármegyei, s édesanyja hozományaként a Rádayakhoz került Pécelt választotta közigazgatási központjául.[83]

Összegzés

Ráday I. Pál tehát miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el: előbb joggyakornok, majd 1699-től Kajali Pál utódjaként Nógrád vármegye nótáriusa lett. Négy évvel később, 1703. októberében csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, II. Rákóczi Ferenc pedig maga mellé vette és megtette intimus secretariusává. A szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre bővült: kezdetben csak Rákóczi elgondolásait valósította meg, később viszont már egyre nagyobb önállóságot kapott a harcok ügyeinek intézésében. Ebben nagy segítségére volt, hogy az ő vezetésével kezdett kiépülni egy országos jelentőségű, bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal: a titkos kancellária is, amelynek működését a fejedelem nagyra becsülte. A szatmári béke megkötése, vagyis 1711 után azonban Ráday Pálnak mind az életviszonyai, mind a feladatai megváltoztak. A Rákóczi mellett szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután Magyarország és az evangélikus egyház javára fordította, a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben ugyanis a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.

A Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepe mellett – gazdasági szempontból –kiemelkednek Ráday Pál birtokszervező tevékenységei is. Birtokai igazgatását az 1700-as évek elején vette át apjától, Ráday Gáspártól, melyek ekkor Nógrád és Pest vármegyében körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből, harminc pusztatelekből, több mint hat „nemesülésből”, negyven puszta-faluból és falurészről, illetve további tartozékokból álltak. Ráday ráadásul a Rákóczi-szabadságharc alatt még tovább növelte földjeinek számát, hiszen II. Rákóczi Ferenc birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját. A több részletben szerzett birtok értékét azonban jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el, melyeken a termelés is eltérő volt. Míg ugyanis az északabbra fekvő, lakott területeken – ahol az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja – a földművelés kétnyomásos váltórendszerrel folyt, addig a délebbre fekvő pusztákon a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző, szántóművelés csak elvétve volt itt megfigyelhető. Mindezekből arra következtethetünk, hogy Ráday I. Pál ezekben az időkben egy középnemes jövedelmével rendelkezhetett.

Az 1700-as évek elejétől nem mellesleg a Ráday család vagyoni súlypontja északra tevődött át, mely feltételezhetően nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt. 1700 és 1702 között éppen ezért itt építette fel kúriáját is. E döntését valószínűsíthetően befolyásolta az is, hogy e település termőföldje jó minőségű volt, hogy a közelben olyan forgalmas vásárú mezővárosok helyezkedtek el, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e község mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között. Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával együtt tehát innen igyekezett igazgatni birtokügyeit. Kajali egyébként nem csupán a birtokigazgatásban, hanem birtokaik gazdaságának új szerkezetének alakításában is segített: hét ispánságot hoztak létre, amelyeknek az élén álló ispánok fő feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Így tehát megállapíthatjuk, hogy Pál birtokain egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.

Bibliográfia

Levéltári források

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (=DRERL, Budapest)

A Ráday család levéltára 1204-1936. – DRERL C/64.

A Ráday család gazdasági iratai – DRERL C/64-2

DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat

DRERL C/64-2a 6. kötet

DRERL C/64-2a 6a kötet

Ráday I. Pál (1677-1733) iratai – DRERL C/64-4

DRERL C/64-4c1 70. sz. irat

DRERL C/64-4c1 82. sz. irat

Feldolgozások

Balogh, István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.

Beliczay, Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 157–196.

Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benda, Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 43–54.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.

Benda, Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003. Benda, Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, XXV. évf., 1954, 141–151.

Esze, Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–280.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9–27.

Gárdonyi, Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, XXXVI. Évf., 213–219.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 2. füz, 1915, 151–172.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 3. füz, 1915, 300–311.

Gorzó, Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.

Gyenis, Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, LXXXIII. évf., 3. sz, 245–263.

Kazinczy, Ferenc – B. Eötvös, József (szerk.): Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885.

Kovács, Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan Kiadó, 2018, 9–30.

Kovács, Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113–133.

Kovács, Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in: Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 355–370.

Kovács, Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 121–139.

Kovács, Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 45–64.

Kovács, Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 25–44.

Köpeczi, Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 29–34.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, XXI. új évf., 1-2. sz, 1978, 48–54.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 105–111.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997.

Nagy, Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, IX. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862.

Négyesy, László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889.

Pálmány, Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII., Salgótarján, 1986.

Pap, László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.

Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

Schneider, Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 393–407.

Hivatkozások

  1. Lásd: Gorzó Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 2. füz., 1915, 151–172.; Gorzó Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 3. füz., 1915, 300–311.; Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003.; Benda Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, 25. évf., 1954, 141–151.; Pap László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.; Ladányi Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, 21. új évf., 1-2. sz, 48–54.; Gyenis Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 83. évf, 3. sz, 245–263.; Balogh István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.; Esze Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.; Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.
  2. Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889, 15.
  3. Önéletrajzában Ráday Pál ugyan születési idejét pontosan megadta, a születési helyét azonban egyáltalán nem jelölte meg. Éppen ezért a Ráday I. Pál életét feldolgozó munkák bizonytalanok ezzel kapcsolatban, és több helymegjelölés is előfordul. Bár egyik életrajzírója, Ambrus Mór Pest vármegyét is felvetette, mivel Pál apja, Gáspár Pest vármegye alispánja volt, mégis Nógrád vármegye valószínűbbnek látszik, hiszen itt huzamosabb ideig volt hivatalnok: 1665-ben szolgabírája, 1669-1670-ben táblabírája, 1673-ban pedig alispánja is volt. (Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997, 13.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 15.)
  4. Kovács Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020 – A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 53.
  5. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a tanítóknak a többsége – legalábbis, akik a felső tagozattól fogva tanították – evangélikus vallású volt. Ráday Pál szüleinek ezen döntéséhez nagymértékben hozzájárulhatott az a tény, miszerint Pál négy nagyszülője közül három is lutheránus vallású volt; valamint feltételezhetően szintén befolyásolta őket, hogy a török kiűzése miatti társadalmi, politikai, és hadi helyzet nem tette lehetővé a református iskola felső tagozatának működését. (Fabinyi Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–279.)
  6. Fabinyi Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9.
  7. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11.
  8. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 14.
  9. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11.
  10. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 15.
  11. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12.
  12. Beliczay Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 160.
  13. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 16.
  14. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12.
  15. Ugyan Pál a 17-18. század fordulóján két „szép kisasszonynak” is udvarolt, azonban ezek egyike sem bizonyult komolynak. Kajali Klára nem sokkal később, 1702-ben eladó sorba került, mellyel Ráday érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy meg is akarta kérni a kezét. A kor szokásának megfelelően viszont ezt a feladatot nem ő, hanem egy előkelő ember, Csemiczky Gáspár, Nógrád vármegye alispánja hajtotta végre. A lány apja, Kajali Pál el is fogadta az ajánlatot, mivel anyagi szempontból a Ráday família megfelelő választás volt. Bár a lánykérést Klára is elfogadta, a házasságot még túl korainak és veszélyesnek tartotta, hiszen ekkor még csak tizenkét éves volt. (Vö.: DRERL C/64-4c1 70. sz. irat; DRERL C/64-4c1 82. sz. irat; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 160–161.)
  16. Az esküvő pontos dátumát illetően megoszlanak a vélemények: Kazinczy Ferenc ugyanis 1703-ban csak az eljegyzésről – „gyűrűváltásról” –, míg a házasságkötésről csak 1705-ben ír. Ezzel megegyezik Sárkány Dávid írása is, mely szerint 1703-ban „kezet adott, gyűrűt váltott, jegybeli ajándékot cserélt Klárával”, s csak két évvel később, 1705-ben tartották meg a menyegzőjüket. Ezzel szemben Ráday Pál önéletrajzában az 1703-as eljegyzésről a következőt olvashatjuk: „kivel is azonnal megesküdtem.” A lakodalom időbeni eltolásának oka feltételezhetően az ifjú feleség életkora volt, aki 1703-ban még csak 13 éves volt. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21–22.)
  17. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX. kötet., Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862, 551.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21.; Benda (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 39.
  18. A Gács várában történt eseményekről részletesebben lásd. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17-33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24.
  19. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12–13.
  20. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 22.
  21. Vö. Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.
  22. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 15.
  23. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–25.
  24. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 16–19.
  25. Köpeczi Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 30.
  26. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 20.
  27. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 26.
  28. Uo., 28.
  29. Ráday Pál a Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepéről részletesebben lásd. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 13–23.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–33.
  30. Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 54.
  31. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 37.
  32. Ladányi Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1980, 106, 108, 111.
  33. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6.
  34. Uo., 6.
  35. Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, 2018, 13.
  36. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6.
  37. Benda: Ráday Pál iratai II. 1707-1708, 11.
  38. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 27.
  39. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6–7.; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 171.
  40. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 7.
  41. Uo., 7.
  42. Ilyen terület volt például a Losonc melletti Fábiánfalva puszta, Cered, Herencsény, Csécse, Terbeléd és Becske. (Kovács Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113.)
  43. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 8.
  44. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13.
  45. Kovács Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 357.
  46. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  47. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13.
  48. Ráday Pál első gyermeke, Ráday Klára volt, aki 1711. decemberében, alig öt hónaposan halt meg. (Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 170.)
  49. Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve, XXXVI. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 132–133.
  50. DRERL C/64-2a 6. kötet
  51. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 133.
  52. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 16.
  53. Schneider Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 396.
  54. Ráday Pál a Kajaliak révén rendelkezett egy pesti kőházzal is. Az ezzel kapcsolatos, Pest városával folytatott jogvitákat lásd. Gárdonyi Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, 213–219.
  55. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  56. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 15–17.
  57. Kovács Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 32.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17–18.
  58. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  59. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17.
  60. Kovács: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, 34–37.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17.
  61. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 35.
  62. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134.
  63. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 357.
  64. Ez a tény olvasható a Pál által, 1650-ben, Ráday I. Andrásnak a családi birtokokról készített lajstromában: „A Curian építettem kő házat, hozzá kezdvén in A[nn]o 1700, engedgyen Isten csendes lakást benne, Szent nevénekdicsőségére”. (DRERL C/64-2a 6. kötet); A már korábban is említett füzetben, melyben Pál az építkezéssel kapcsolatos munkálatok kiadásait vezette, szintén megtalálható egy ehhez kapcsolatos bejegyzés: „A[nn]o 1700 Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.” (DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat).
  65. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 38.
  66. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  67. Uo. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  68. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358.
  69. Schneider: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, 397.
  70. Vö.: DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat.
  71. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358–359.
  72. Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII, Salgótarján, 1986, 54–55.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17–33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24.
  73. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 132.
  74. Kazinczy Ferenc – B. Eötvös József: Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885, 59–60.
  75. DRERL C/64-2a 6a kötet.
  76. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 42.
  77. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 360.
  78. Uo., 360.
  79. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 183.
  80. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 361.
  81. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134.
  82. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 184.
  83. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 363.

 

Kim Heung Sik: A koreai keresztyén diákevangéliumi mozgalom

(Bevezetés – magyarul)

A Koreai Köztársaság protestáns keresztyénsége körülbelül 140 éves. Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt a keresztyének száma gyorsan megnövekedett, és meghaladta a teljes lakosság 20 százalékát. A protestáns keresztyénség növekedésének hátterében a keresztyén fiatal diákok evangéliumi mozgalmának fontos szerepe volt. A keresztyén diákmozgalmi egyesületek tevékenységének köszönhetően a koreai nép lelki ébredése indult el, és az ún. Han-folyó csodája nagy változást és fejlődést hozott. Jelen írásom célja megvizsgálni, hogy a keresztyén ifjúsági diákmozgalom milyen fontos szerepet játszott a koreai keresztyénség rövid, 140 éves történetében.

(Introduction – English)

The Protestant Christianity in the Republic of Korea is approximately 140 years old. During this relatively short time, the number of Christians grew rapidly, exceeding 20% of the total population. The evangelical movement of young Christian students played an important role in the background of the growth of Protestant Christianity. Thanks to the actions of Christian student movement associations, a spiritual awakening began in the Korean people, and the so-called miracle of Han River brought a great change and growth. The goal of this essay is to examine how important the Christian youth student movement has been in this short 140-year-old history of Christianity in Korea.

A koreai protestáns keresztyén egyház 140 éves története

A koreai protestáns egyház 140 éves múltra tekint vissza. A koreai keresztyénség történetére visszatekintve elmondható, hogy nehéz megpróbáltatásokkal teli időszakon ment keresztül. A Koreai-félsziget olyan nagyhatalmak közé szorult, mint Japán, Kína és Oroszország, aránylag nagyon kicsi és erőtlen ország volt, amely kevésbé volt ismert. Ha visszatekintünk Korea elmúlt 100 éves történetére, akkor az tele van nehézségekkel, bánatokkal, kétségbeeséssel és tragédiával; Korea kis nemzetként szomorú sorsra jutott és sokat szenvedett. A nemzeti függetlenségre vágyó fiatalokat a brutális bebörtönzés és kínzás súlyosan megsebesített mind testileg, mind lelkileg.

A protestantizmus történetében az első külföldi misszionárius, aki Koreába látogatott, a német Carl A. F. Gutzlaff volt 1832-ben. Nem sokkal ezután, 1866-ban Robert Jermain Thomas pedig az első misszionárius volt, aki mártírhalált halt a kikötőben, amint koreai földre lépett az amerikai kereskedelmi hajóval, a General Shermannal. Horace Newton Allen (1858.04.21., Delawak, Ohio – 1932.12.11.) 1884-ben érkezett Koreába, és orvosi misszionáriusként dolgozott. 1885. április 5-én Incshon kikötővárosban két misszionárius, Horace Grant Underwood (1859.07.19, London – 1916.10.12.) és Henry Gerhart Appenzeller (1858.02.06, Sonderton, Pennsylvania – 1916.06.11.) hivatalosan is misszionáriusként lépett be az országba. Az átfogó keresztyén misszionáriusi munka kezdete erre a napra tehető. Abban az időben Koreának semmi reménye nem volt kilépni a lelki sötétségből a fájdalom és a sebhelyek, a kormány korrupciója és az elnyomó japán imperializmus miatt.

Eközben a korai misszionáriusok számos kórházat és iskolát építettek (pl. Ewha Hakdang, Paichai Hakdang stb.), és segítették a koreai népet, hogy megszabadulhassanak különféle betegségekből, a szegénységből és szellemi tudatlanságból. Különösen a nyugati keresztyén oktatás nyitotta fel a fiatalok szemét, és a józan eszmék felé terelte őket. A misszionáriusok oktatási szolgálata komoly fordulópontot jelentett Korea történelmében.[1]

Két ember prófétált Korea jövőjéről reményt és jövőképet adva a nehéz időket átélő koreaiak számára: John Mott, az SVM mozgalom világvezetője, valamint Rabindranath Tagore, indiai gondolkodó és költő. John Mott 1946-ban Nobel-békedíjat kapott, Tagore pedig 1913-ban az első ázsiai irodalmi Nobel-díjban részesült. Tagore egy verset szentelt a fiatal koreaiaknak „Kelet lámpása” címmel, amellyel fellobbantotta a remény szikráját bennük, hogy „a világ sötétségét megvilágító fénnyel, mint a világ jelzőfényével”, ők is Kelet lámpásaivá válhatnak.[2]

John Mott egy jelentésében így fogalmazott, miután 1907-ben Koreában járt: „Ha több misszionáriust küldenek ide, és az evangélium tovább terjed, Korea lesz az első a nem keresztyén országok közül a világon, amely a 20. században keresztyén országgá válik.”

Úgy ahogyan megprófétálták, 1945-ig 1529 volt a Koreába küldött külföldi misszionáriusok száma, és ha megnézzük a 2010-ig tartó statisztikát, akkor a világ 169 országába küldött koreai misszionáriusok száma 22 014. Valóban Korea lett az első keresztyén ország a 20. században. Nagy átalakulás ment végbe: az evangéliumot befogadó nemzet az evangéliumot hirdető nemzetté vált. Dél-Korea a 2017-es statisztikák szerint több mint 9 millió protestáns hívővel rendelkezett (amely az akkori lakosság közel 20%-a). A belföldi- és a tengerentúli missziók területén dolgozó misszionáriusok számát tekintve az Egyesült Államok után a második ország Korea lett, amely misszionáriusokat küld. A 21. századi világevangelizáció számára papi nemzetté vált, amelyet Isten értékesen használ.

A diákevangéliumi mozgalom szerepe a koreai keresztyénség történetében

Korea változásának és növekedésének hátteréből nem maradhat ki az egyetemista missziós mozgalom. A protestáns egyház különösen a ’60-as, ’70-es és ’80-as években növekedett és terjeszkedett. Ezzel párhuzamosan Korea gazdaságilag is gyorsan fejlődött és erős országgá vált, státusza a világranglétrán emelkedett elnyerve a Han-folyó csodájának elnevezését. Mindebben az egyetemista missziós mozgalom fontos szerepet játszott.

A koreai protestáns egyház ébredési mozgalmának növekedésében a felekezettől független egyesületek, külföldi missziók és az ökumenikus szolgálatok vezető szerepet játszottak. A rövid idő alatt bekövetkezett változás és növekedés hátterében látható, hogy a diákevangéliumi mozgalomnak nagy befolyása van. Körülbelül 30 000 egyetem, felsőoktatási intézmény működik a világon közel 70 millió hallgatóval. Nem túlzás azt állítani, hogy egy ország jövője a felsőoktatásban tanuló fiataljain múlik.

A keresztyén értelmiség kiváltsága és küldetése, hogy a fiatalokat evangelizálja és képezze, hogy Krisztus katonájaként munkálkodhassanak a társadalomban.

Természetesen, ahogy belépünk a 21. századba látjuk, hogy az egyetemeken különböző ideológiák vannak jelen és az egyetemi missziós mozgalmak nagymértékben vesztik el erejüket szerte a világon. Itt az ideje, hogy újra kihívás elé állítsuk az egyetemi evangelizációt az eredeti elhívásérzés, a szellemiség és a lelki látomás visszaállításával! Világszerte sok fiatal, felsőoktatási intézmény hallgatója lelkileg szomjazik és szenved. Azért kell ragaszkodnunk a diákmisszióhoz, mert ahhoz, hogy az egyház (az ország, sőt, a világ) a jövőben is éljen, evangelizálnunk kell a fiatalokat, különösen a felsőoktatási hallgatókat, és a keresztyén életfilozófiával rendelkező vezetővé kell képeznünk őket, akik a társadalom különböző területein fognak elhelyezkedni.[3]

A Keresztyén Ifjúsági és Hallgatói Evangéliumi Mozgalom egy olyan mozgalom, amely az egyetemeket és a felsőoktatási hallgatókat megcélozva bűnbánatra és megtérésre szólítja fel a jövő dolgozó embereit és tehetségeit, teret adva a Szentlélek munkájának és megváltoztatva a keresztyén történelmet. A történelem bizonyítja, hogy az egyetemi missziók fontos szerepet játszottak a globális missziós mozgalomban. Az egyetem az ország szíve, az egyetemista misszió pedig az egyetem szíve. A felsőoktatási misszió a fiatal hallgatók felé irányuló szereteten és szolgálaton alapszik. Jézus Krisztus evangéliumát osztjuk meg velük lelkük megmentése érdekében, és rendszeres Biblia tanulmányozásra, valamint közösségi életre hívjuk őket. Később pedig Jézus tanítványaiként mennek tovább a világ minden tájára, családot alapítanak, elhelyezkednek egy munkahelynél és szolgálják az országot. Ez egy olyan misszió, amely a fiatalokon és közösségeikre hatva a társadalmat a bibliai értékek szerint állítja fel. Mint ún. társadalmi misszionáriusok teljesítik az Úr világmisszióra szóló nagy parancsolatot.

A koreai diákevangéliumi mozgalom kezdete

Ami a koreai diák evangéliumi mozgalom történetét illeti, a koreai keresztyénség 140 éves történetében a diákevangéliumi mozgalom története 130 évesnek tekinthető. A nyugati országok diákevangéliumi mozgalmaihoz képest nagyon rövid ideje létezik. Azonban a felsőoktatási hallgatói evangéliumi mozgalom hatása a koreai egyházi- és világmisszióra igen nagy. A Koreai Köztársaságban a keresztyén ifjúsági és diákmozgalom fontos kiindulópontjának tekinthetjük a Pai Chai és az Ewha Iskolák 1886-os megalapítását. Ms. Mary F. Scraton, az Ewha Hakdang alapítója, valamint Henry G. Appenzeller misszionárius, a Pai Chai Hakdang alapítója a keresztyén ifjúsági mozgalom úttörői voltak Koreában. Ezek a misszionáriusok keresztyén oktatási intézményeket hoztak létre missziós céllal.

1907-ben az amerikai John Mott Koreába látogatott, és Isten reményét hirdette a nehézségek és a csüggedés által elnyomott koreai nép számára. Adományokból felépítette a YMCA épületét, és azt vizionálta, hogy a 20. században Korea válik először keresztyén országgá a nem keresztyén országok közül. Korea nagyon viharos időszakokon ment keresztül, mint például Dél- és Észak-Korea felosztása 1945-ben, a koreai háború 1950-től, az 1960. április 19-ei diákforradalom a korrupt kormány ellen, és az 1961-es katonai diktatúra puccsa. Mindezek közepette mégis különféle diákmozgalmi keresztyén társaságok születtek Isten kegyelméből. A diákmozgalom az 1970-es években a növekedés időszakába lépett, és az 1980-as években a nemzeti evangelizáció mellett a világmissziókban való részvétel lett célul tűzve. Az 1990-es években a „University Student Vision 2000” mottó alatt a hallgatói evangélikus szervezetek egyesült mozgalmát tartották, melynek imatémája az egyetemi evangelizáció, a békés koreai egyesülés és a világevangelizáció volt. Az evangélikus diákmozgalmi szervezetek magja a Spirituális Ébredés Mozgalom, a Missziós Mozgalom, a Tanítványi Mozgalom és a Szentlélek Mozgalom voltak.

A Keresztyén Ifjúsági Diákevangéliumi Mozgalom növekedési időszaka a 70-es és 80-as években[4]

A koreai keresztyén történelem egyik fontos eseménye a 70-es évek végén és a 80-as évek elején az egyetemi missziós szervezet robbanásszerű újjáéledése volt. Körülbelül 18 missziós szervezet működik Koreában, köztük az SFC, IVF, CCC, Navigator, UBF, ESF, CMI, JOY, YWAM, KSCF, CAM és Hansarang Misszió. Gyülekezetként a hivatalos keresztyén egyházak nem látták el megfelelően a feladataikat. A keresztyének létszámának rohanó növekedésében nem tudták betölteni az igazi közösség-, a társadalom világosság és só szerepét, hanem éppen ellenkezőleg, kiderült, hogy a keresztyén vezetők közvetve vagy közvetlenül részt vettek a 6. köztársaság korrupciójában. Az erkölcstelenség egyházszakadásokhoz vezetett, például a református egyház körülbelül 80 felekezetre szakadt szét. Mindezzel párhuzamosan az egyetemi missziókra összpontosító Para-Church Mozgalom robbanásszerű újjáéledést élt meg, mivel a létező hivatalos egyházak nem tudtak központi szerepet játszani a valóságra különösen érzékeny fiatal diákok számára. A mozgalom missziói között volt a misszionáriusok más kultúrába küldése, a négyszemközti tanítványképzés, a kiscsoportos bibliatanulmányozás és dicsőítés.

Habár a missziós szervezetek a keresztyének számának robbanásszerű növekedését érték el az evangélium hirdetésével, a 80-as években nem tudták tartani a tempót a kor előre haladásával: a megszokott missziós stratégia szerint szolgáltak, ezért poszthisztorikus jellege miatt bírálták. A kor változását nem vették figyelembe, helyette szokásukhoz híven csupán Jézus megváltásáról, a négyszemközti evangelizációról és képzésről, a terjeszkedésről, és a külmisszióról beszéltek. Ennek következtében a 80-as évek közepén a konzervatív evangélikus keresztyén diákmozgalom fokozatosan elvesztette saját helyét, és súlyos stagnálásba került.

A konzervatív evangélikusként emlegetett keresztyén diákmozgalom 1974 augusztusában tartotta az „Expolo 74 – Christian World Evangelization Convention” rendezvényt a Yeouido Plaza-ban. Ez a gyűlés 4 éjszakán át 5 napig tartott, és egy nagyszabású esemény volt, ahol 320 000 ember részesült evangelizációs képzésben, és több mint másfél millió ember gyűlt össze egy-egy este. E gyűlés után az egyetemi- és a nemzeti evangelizációs mozgalom zászlója alatt robbanásszerű ébredésnek lehetünk tanúi. Ebben az újjászületésben komoly hatással voltak az olyan egyetemi hallgatói- és külmissziós szervezetek, mint a CCC, a Navigator, vagy a koreai UBF.

Az egyetemista missziós szervezetek két kategóriába sorolhatóak. Az egyikbe azok a külföldi missziós ügynökségek tartoznak, amelyek Koreába külföldről érkeztek és telepedtek le, és egy tengerentúli missziós ágként működnek (mint a CCC, az IVF, a Navigator, vagy az OM stb.), a másikba pedig a Koreából származó missziós szervezetek vannak.

Az egyetemista missziós mozgalom lényegében egy olyan mozgalom, amely az evangélium hitére építve erősíti a hallgatók autonómiáját és kreativitását. Célja elősegíteni a vezetőképességet, hogy minél több keresztyén váljon vezetővé. Ennek érdekében az egyetemista missziós mozgalmaknak tisztáknak és átláthatóknak kell lenniük, bármely szervezetről vagy felekezetről legyen szó. Az igazság, a tisztesség, a nyitottság és a közösség, valamint a vezetők megbízhatósága mind kulcsfontosságú tényezők.

Bibliográfia

Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992.

Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016.

Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993.

Hivatkozások

  1. Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992, 56.
  2. Balatonfüreden az indiai Tagore 92 cm magas és 120 kg súlyos mellszobrát 2005. június 25-én avatták fel, és a hindu költő által ültetett fa előtt helyezték el. A szobrot, amely Rasithan Kashar alkotása volt, az indiai kormány 1956-ban ajándékozta a városnak. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét.
  3. Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016, 8–10.
  4. Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993, 24.

Csík Ádám Lajos: „Két memoár, egy korszak…” Önéletírások Gyuláról a polgárosodás hajnalától annak alkonyáig (recenzió)

Recenzált mű: Erdész Gyula (szerk.): Gyulai polgárok visszaemlékezései Scherer Benedek és Scherer Ferenc memoárja, Gyula, MNL Békés Megyei Levéltára, 2021. ISBN: 978-963-7239-80-9 340 o.

Először is, mielőtt könyvbemutató írásom érdemi részére térnék, a polgárosodás folyamatának eme időszaki meghatározása csupán egy – a részemről történt – önkényes kijelölés. A kiegyezéstől az 1945-48-as időszakig tartó érára jól megfogható időegységként tekintek a magyar történelem viszonylatában. Mondanom sem kell, 1949-től már a polgárosodás klasszikus formáiról nem beszélhetünk, annak szereplői nem egy esetben az életben maradásra, létfenntartásra rendezkedtek be.

Ezt az időszakot, amely egy korszakhatárokkal szabdalt, de viszonylag szerves történelmi fejlődés eredménye volt, Scherer Benedek és Scherer Ferenc életútja és visszaemlékezései nagyon jól illusztrálja. Mindezt testközelből – átvitt értelemben, de néha szó szerint – egyenesen az események frontvonalból. A szerzők saját szemszögükön keresztül mutatják be a polgárosodó Magyarország sajátosságait, viszonyait, a lehetőségeket és a visszásságokat, amelyeket a kor, amiben éltek, magukon viselt. Mindkettejük életének közös metszéspontja, hogy a korszak helyi, később országos értelmiségi elitjébe tartoztak, és az, hogy tudásuk – lehetőségekhez mért – kamatoztatására törekedtek. Jellemzőjük a vállalkozó szellem, amelyben nem csak túlélték, hanem megélték koruk lehetőségeit, valamint tudásuk, eltökéltségük, amelynek révén ki tudtak emelkedni bármely helyzetben. Mindketten remek szociális érzékkel rendelkeztek, amely életük során előre segítette őket. Ez utóbbi nem elhanyagolható tulajdonság napjainkban sem, nemhogy az akkori, szorosabb kapcsolatokra építő, tradicionálisabb társadalomban. Véleményem szerint a „gyulai polgár” kifejezés mindkettejük esetében nemcsak jogokat, előnyöket, hanem kötelességeket, felelősségtudatot, és tenni akarást is egyesített magában.

A szubjektív történetírás jellegzetességeit mindkét mű magán viseli. Emiatt – főleg Ferenc esetében – a családi viszonyok és háttér ismerete jelentős mértékben kiegészíti a történetet. Narratívájuk során több rokonsági összefüggést nem tisztáznak. Erőteljesen érződik, hogy mi, külső olvasók, csak belepillanthatunk az életükbe, de az általuk elejtett félmondatokban rejlő tudás birtokosai soha nem lehetünk. Ezt a sajátosságot Benedek ugyan igyekszik elkerülni a korai családfa ismertetésével, de műve végére ő is az olvasó magával hozott tudására bízza az egyes hiányok kitöltését. Mindkét esetben nagyon megható és személyes pillanatai az írásoknak, amikor a szerzők saját leszármazottaikat szólítják meg, számukra fogalmaznak meg gondolatokat, nekik magyarázzák döntéseiket.

A két szubjektum fajsúlyos részét képezi az élmények, kiemelkedő utazások történeteinek megírása. Ez abból eredeztethető, hogy a szerzők igyekeztek a hétköznapi életből – az elbeszélő formátum keretei között ugyan – a lehető legszűkebben, csak a főbb vonásokat kiemelni. Mindketten beszámolnak gyermekkorukról, tanulmányaikról, pályájukon és karrierjükben való boldogulásukról. Ha nem is tudatosan, de nagyon jó korképeket adnak az adott társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási viszonyokról. Jól meg lehet figyelni az egyes gazdasági változásokat, a nagyságrendeket, hogy mi, mennyibe került abban a korban, és hogy azok drágának, vagy olcsónak számítottak-e az adott helyzetben. A két memoár jellegzetességeiből adódóan, szépen ábrázolódnak az egyes identitások, és azok családon belüli változásai, a nyelv használatának kérdései, a kötődések és a kulturális hagyományok értelmezései.

Scherer Benedek visszaemlékezésére jellemző a régiesebb nyelvezet és az elbeszélő stílus. Kevesebb adattal, inkább több saját tapasztalattal és anekdotával fűszerezve meséli el életét gyermekkorától kezdve egészen nyugalomba vonulásáig. Sajátos szemszögéből reflektál korának eseményeire, adva ezeknek egy kissé furcsa magyarázatot. Ez nem csak az élete során megélt gondolatokra igaz, hiszen a memoár megírásának pillanatában fennálló politikai és társadalmi berendezkedéseket is megemlíti. Egyedisége Ferenchez képest, hogy saját világnézetét, világlátását is beépíti művébe. Ezáltal egy ritka betekintést enged egy olyan XIX–XX. századi mentalitásba, amelyre jelentős hatást gyakorolt a világlátottság. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt gyermekkora, annak tapasztalásai, és az a fajta gazdálkodói „idill” amelyet a bánság sajátosságai nyújtottak. A német kultúrához való kötődés, és az ebből fakadó lehetőségek is tetten érhetőek Benedek memoárjában, életútjában. A másik érdekes vonulata a műnek a fiatalkori túrák, kirándulások Európában. Ezeknek a leírása rendkívül érdekes stílusban és személyes hangvételben történt. Kiemelt szerepet kapnak ezekben a részekben Kossuth Lajossal való találkozásai. Az ezekben az időkben szerzett élmények és gondolatok meghatározó szeletet kaptak a későbbi eseményekben. Benedek alkotása komoly forrásértékkel bír nemcsak a fentebb említett aspektusokban. Tevékenysége a gyulai polgárság életében olyan helyzetbe hozta, hogy önéletírása értékes adalékokkal, információkkal szolgál a város életével, társadalmával és gazdaságával kapcsolatban. Aktívan közreműködött a Gyulai Harisnyagyár, és az első Gyulai Takarékpénztár létrehozásában is. Ezen vállalkozásokkal kapcsolatban nemcsak pótolhatatlan kútfőnek bizonyul műve, hanem azoknak működésével kapcsolatban elejtett információi tovább színesítik a korabeli Gyula életét, viszonyait az utókor fekete-fehér, avíttas emlékezetében.

Scherer Ferenc memoárjában sokkal jobban törekszik a tényszerűségre, az adatok és események pontos rögzítésére. Nála kevésbé dominál az anekdotikus elmesélő stílus, amelyet gyermekkorára korlátoz, és amely csak a visszaemlékezés első feléig tart ki. A második fejezet – az elsőhöz képest – még történészibb megközelítést alkalmaz, tényszerűbb, és jobbára az első feleségével töltött időkre koncentrál. Ennek a részeknek az olvasása nehezebb, mivel főleg az utazásoknál a tényszerűség legyűrte az élvezhetőség szempontját. Az adatok tömkelege jellemzi a második blokkját Ferenc önéletírásának. Életrajzát inkább a XX. század viszontagságos évtizedei, sem mint a gondos élettervezés, kiszámított szakmai pálya és a családja által nyújtott biztos támasz határozza meg. Pedig tudományos teljesítménye, tanulmányai és ambíciói egy tudományos, elit értelmiségi pályára predesztinálták. Memoárja, ha nem is tudja a „gyulai hétköznapok rezgéseit” megörökíteni, de egy gyulai polgár életét visszaadja. Beleláthatunk a XX. század főbb eseményeibe – főleg az első világháború alatti helyzetéből fakadóan –, illetve az általa tapasztaltak szemszögéből. Önéletírása egyik fő pontjának tartom, hogy bemutatja saját magán keresztül, milyen perspektívái lehettek egy pályakezdő fiatalnak a trianoni határok közé terelt Magyarországon. Scherer Ferenc művének forrásértéke nem törpül el Benedeké mellett. Érdekes részleteket ismerhetünk meg a manapság „Scherer-kötetekként” aposztrofált, két kötetes Gyula város története készülésének mozzanatairól, az eredmények publikálásáról. Ezzel kapcsolatosan a gyulai értelmiséggel kapcsolatban is kaphatunk plusz információkat. A másik jelentős forrásközlése a Gyulai Harisnyagyár működésével és belső viszonyaival kapcsolatos. Habár kijelentette, hogy Benedek megírta a gyár működéséről és történéseiről azt, amit ő is szeretett volna, de azért hozzátett egy másik, az üzemvezetői perspektívát. Ezekben a részekben leírja saját, személyes tapasztalatait a gyár üzemelésével kapcsolatosan, annak dinamikáival, és fejlődésével. A versenyképesség növelésével és a vállalkozás tulajdonviszonyainak változásaival szintén foglalkozik, amelyeket — történész vénájának köszönhetően — jól követhető módon mutat be. Jelentős terjedelmet szentel a kirándulásoknak, utazásainak. A már fentebb említett második blokkban lévő utazások megörökítését a szubjektív élmények értéke, azok dokumentáltsága indokolta. Ezen részek, nagyok, leíró jellegűek, kissé repetitívek; saját és első felesége, Szeri szemszögéből örökíti meg, mikor, hogyan – saját szava járásával – „rándultak ki” és merre. Ezen – a második fejezetben taglalt – eseményeknek a leírása során sokkal jobban érződik a háttértudás meglétének a szükségessége. Ezen kívül, mint ahogy Benedek is, rengeteg eseménnyel, történéssel kapcsolatosan osztja meg tapasztalatait, ám apjával ellentétben gondolatokat nemigen fűz azokhoz. Az egyetlen szerkesztésileg is zavaró momentum Scherer Ferenc visszaemlékezésében, hogy az általa megszólaltatott Szeri lejegyzett gondolatai nehezen különíthetőek el saját élményeitől. Számomra az ostromlott Budapesten töltött időszakról szóló beszámoló volt az egyik legérdekesebb, de egyben az egyik legszomorúbb része is önéletírásának.

Ezek alapján felmerül a kérdés, milyen embereket ismerhetünk meg a kötet révén? Ezt természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, de a következők biztosan állíthatók a memoár alapján. Scherer Benedek egy találékony, intelligens, talpraesett ember volt, akit az élet már sajnos korán felvértezett állóképességgel, amelyet pályája során jól kiaknázott. Előrehaladásában tudására és vállakozókészségére alapozott, amely kiszámított kockázatvállalással párosult. Indulási pozíciójához képest, főleg amilyen pályát kijelölt volna számára a közgyám, magas társadalmi presztízst és gazdasági pozíciót tudott kialakítani. Ferenc intelligens, érdeklődő és választott tudományában elmélyülő típus volt. Főleg az első világháború időszakában adta tanúbizonyságát alkalmazkodóképességének, amellyel képes volt azon a megrázkódtatáson is túllendülni, amelyet a háború elvesztése és tudományos pályájának átalakulása jelentett. Ezen tulajdonságával tudta azt az egzisztenciát megteremteni, amivel később megalapozhatta vagyoni helyzetét, amely jólétet és biztos megélhetést jelentett családja számára. Továbbá felfedezhető benne az eltökéltség és a kitartás is, amely egy jó kutató ismérve, s amely révén meg tudta írni Gyula város történetét. Ne feledjük, fiatal korára már a történelemtudomány doktora címet és tanítói diplomáját is megszerezte, amely nem kis akaraterőre utal.

Pár szót szeretnék ejteni a megjelent kötet szerkesztéséről, szerkezetéről is. A visszaemlékezések eredeti állapotukban három – egymástól elkülönülő – egységet alkottak. A kötet szerkesztője, dr. Erdész Ádám képes volt ezt a három blokkot a lehető legjobban összehangolni. A Scherer Ferenc által címzések nélküli fejezetek utólag adott címei jól visszaadják azok tartalmát, összeigazítva a két másik memoárral. Magyarázó lábjegyzetei segítségével a német anyanyelvű Scherer Benedek által használt német kifejezések fordítását a szerkesztő megadta, egyes tárgyi tévedéseit javította. Ezek mellett igyekezett az éppen szóba hozott művek pontos címét is közölni az olvasókkal. A szerkesztő által jegyzett bevezetés jó kontextust nyújt a korabeli viszonyoknak, családi kapcsolatoknak és a két személy életútjának. A könyv végén lévő névmutató apparátus pedig nagy segítséget adhat azoknak, akik tágabban is kutatni kívánják a gyulai lakosság jelesebb személyeit, Benedektől vagy Ferenctől származó információkra van szükségük.

A könyv grafikai eleme impozáns, megjeleníti a két memoár szellemiségét. Keménytáblás kivitel időtállóságot sugall. Számomra Scherer Benedek memoárja, gondolatai nagyon érdekesek voltak, Ferenc esetében az általa megéltek bemutatása, és elszórt információi oldották a mű jellegét. Összeségében elmondható, hogy akit érdekel a XIX–XX. század vidéki polgára annak a két Scherer által jegyzett memoárok kiadása hiánypótló munka, amely az azt megírókhoz méltó formában öltött testet Gyula városában.

Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1989-ig

„Nem egy másik jogrend lép életbe, hanem a béke jogrend egészül ki a rendkívüli intézkedések jogával”[1]

Új jogrend megteremtése

Új jogrend megteremtésére számos lehetőség áll rendelkezésre és az elhatárolás szempontjából meg lehet különböztetni azt, hogy az állam maga idézi elő az új jogrend megváltozását és ezzel jogi cselekményt eszközöl, vagy egy olyan ’külső’ hatásra, mely – államtól, hatalomtól, politikától – független esemény, ami képes előidézni a változást és nem tekinthető jogi cselekménynek. Utóbbira leginkább jellemző, hogy egy már fennálló jogrend erőszakosan kerül lerombolásra, majd egy új jön létre. Ilyen formán ezt a folyamatot tekintjük forradalomnak. A forradalom mindig átmenetet képez két jogrend között, mely által felmerül az a kérdés, hogy melyik – a régi vagy az új – jogrend alapján minősítik jogtalannak. A forradalom természetéből adódóan logikailag csak egyetlen esetben lehet jogellenes, ha maga a forradalom sikertelen, hiszen ebben az esetben – mint magából a definícióból következik – nem épül ki új jogrend, mely legitimmé tenné a cselekményt, ebben az esetben ’csak’ felkelés vagy lázadás történik. Forradalom sikeressége esetén nem beszélhetünk jogi cselekményről, hiszen sikeressége esetén a régi jogrend azonnal megszakad és saját ’erejéből’ teremt újat, amelynek forrása is lesz egyben. A fentiekből következik, hogy nem történik ex factis jus oritur.[2]

Carl Schmitt szerint a szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt”.[3] Rendkívüli állapot bevezetéséhez nélkülözhetetlen a különleges jogrend életbeléptetése. Habár szélsőséges esetnek számít, ilyen esetben felfüggesztik/felfüggeszthetik akár a teljes aktuális jogrendet is. Azonban ellentétben az eredményes forradalom következményeként létrejött új jogrenddel, amikor jogi cselekményről nem beszélhetünk, itt az aktuális politikai hatalom fennmarad, és az érvényben lévő jogrend vagy különleges jogrend biztosít lehetőséget, a különleges hatalommal történő irányításhoz.[4]

Ahogy a fentiekből is láthatjuk, új jogrend bevezetése vagy akár csak ideiglenesen történő alkalmazásának lehetősége legitimitást nyerhet – és kell is, hogy nyerjen – az aktuális jogrendből.

Mitől nem általános a különleges?

Kádár Pál négy pontban foglalta össze a kivételes hatalom, különleges jogrend ismertetőjegyeit, melyek az alábbiak:

„1. Jogállami keretek, mint feltétel – checks and balances, rule of law

2. Ideiglenes jellegű hatalmi centrum kialakítása, többletjogosítványok

3. Fenyegetés és célhoz kötöttség – az állam önvédelme és az alkotmányos
keretek szerinti normál működés helyreállítása

4. Rendkívüli intézkedés joga, alapjogok korlátozhatósága”[5]

„A minősített időszakok általános jellemzője, hogy az állam életének rendes működését, az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát külső vagy belső társadalmi, illetve természeti veszély fenyegeti, és ezen veszélyek elhárítására, következményeinek felszámolására a rendkívüli jogrend eszközei vehetők igénybe.”[6]

Mielőtt választ adnánk arra, hogy mi különbözteti meg a ’különlegest’ az ’általánostól’, érdemes azt az alapvetést lefektetni, hogy ’normál’ körülmények közt egy adott jogállamban érvényesül a hatalommegosztás és a hatalmi ágak szétválasztása. Azonban egy rendkívüli helyzetben az előbb említett alapvetésekben eltolódások következnek be. Erre való tekintettel az adott szabályozásban figyelembe kell venni a szükségesség és arányosság követelményét és törekedni az alapvető értékek és ezek védelméhez szükséges eszközök közti optimális egyensúlyra. Továbbá elengedhetetlenek azon törvényi és alkotmányos keretek, melyek egy ’normál’ időszakban meghatározzák az állam működését.[7]

Amennyiben feltételezzük, hogy ’normál’ állapotban a jogállamiság kritériumai teljesülnek, akkor elmondható azon alapvetés is, hogy az érvényben lévő jogrend a társadalom ’normál’, általános életszituációit rendezi, szabályozza. Ezt lehet, és mind inkább kell is az alapvető tézisnek tekinteni. Az ettől való eltérés egy bizonyos szint után már különleges állapotnak számít, számíthat, ahol a társadalom biztonsága, fenyegetettsége kellően kibillen abba az irányba, ahol már speciális szabályokra van szükség a biztonság fenntartásához. Azonban ezen új szabályok végső célja és működtetése nem lehet más, mint hogy visszatérjen a társadalom ’általános’ szabályozásához. Az általános jogrendnek el kell ismernie, hogy vannak olyan határszituációk, amikor ’új’ jogrendet kell életbe léptetni, a különleges jogrendben pedig meg kell határozni ezen jogrend végét. A különleges jogrendben is érvényre kell juttatni a jogállamiság szabályait végső esetben minimális kritériumait , hiszen enélkül a legtöbb szankció vagy éppen megengedő vagy tiltó norma, veszítené el súlyát, melyek ’normál’ állapotban az állam és a társadalom biztonságos, erkölcsi egyensúlyát képzik.[8] A kivételes jogrend bevezetésekor mindig a biztonság vagy a szabadság kettőse kerül mérlegelésre. Ennek okán megfigyelhető, hogy egy társadalom, minél jobban ki van téve külső fenyegetésnek, járványnak, háborúnak, annál inkább hoz áldozatot a szabadság oltárán.[9] Ezen okból kifolyólag több honvédelmi törvény is született a 20. században Magyarországon, melyet a következőkben fogunk áttekinteni.

A kivételes hatalommal kapcsolatos rendelkezések szempontjából a 20. század története két nagy szakaszra osztható. A század első felében, 1912 és 1944 között a második világháborús törekvések, majd az 1945 utáni, az önálló magyar állam újjászervezéséért folytatott küzdelem által életre hívott dinamikus szabályozási szakasz, melynek csúcspontja az 1939.évi II. törvénycikk (továbbiakban: Hvt.) 1939-es kodifikációs vívmánya volt. Ezzel szemben az 1944-től 1989-ig tartó időszak statikus időszak volt, kevés jogi fejlődéssel, melyben a jogalkotók beérték a Hvt. foltozgatásával.[10]

1912 előtt

Az általunk tárgyalni kívánt időszak bemutatásához mindenképp fontos a történeti áttekintés, amit az 1848/49-es szabadságharctól indítunk egészen a 20. századdal bezárólag. A forradalmi hullám hazánkat sem kerülte el, 1848. március 13-án Bécsben, az alsó-ausztriai rendi tartománygyűlésen tömegdemonstrációra került sor. A nép, a városvezetés és a tartománygyűlés együtt lépett fel az udvar előtt, követelve az alkotmány megadását és Metternich azonnali menesztését. Ebben nagy szerepet játszott Kossuth március 3-i felirati beszéde, amelynek német fordítása Bécsben röplapokon jelent meg, ezzel is fokozva a közhangulatot, és követelve az alkotmány kiadását. Ezen demonstrációra válaszul a nép közé lőtt a katonaság, majd barikádokat emeltek. A külvárosokban élő emberek lázadásba kezdtek, majd gyárrombolásokba, és gyújtogatásokra került sor. Ezzel kimondható, hogy Bécsben kitört a forradalom. Metternichet menesztették, ígéretet tettek az alkotmányra, megkezdték a nemzetőrség szervezését, és sajtószabadságot hirdettek.[11]

István nádor elindult Pozsonyba: hogy ott mentse a még menthetőt, március 14-én összehívatta a főrendeket, majd elfogadtatta velük Kossuth felirati javaslatát. A feliratot száztagú küldöttség vitte az uralkodóhoz. Március 15-én délelőtt gőzhajóval indult Bécsbe a küldöttség. Az ezt követő estén utoljára ült össze a birodalom vezető szerve, az államértekezlet, hogy megtárgyalja a ’magyaroknak’ nyújtandó engedményeket. A tanácskozáson a főhercegek és főméltóságok elutasító álláspontja győzedelmeskedett, amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy Pesten is forradalom tört ki.[12]

A pesti forradalom hírére Bécs engedett Pozsony követeléseinek. István nádor március 17-én V. Ferdinánd királytól szóbeli felhatalmazást kapva Batthyány Lajost miniszterelnökké nevezte ki, így realizálta, és visszafordíthatatlanná tette az uralkodói ígéreteket. A küldöttség diadallal tért vissza Pozsonyba. Itt március 18-tól törvényalkotó munka vette kezdetét.

Március 28-án Bécsből a konzervatív ellenállás egyelőre utolsó próbálkozásaként a két legfontosabb törvény, a jobbágyfelszabadítás és a felelős kormányzat ügyében lényegi módosítást igénylő királyi leirat érkezett, továbbá szorgalmazták, hogy Magyarország adjon katonákat, és vállaljon részt az államadósságból.[13]

Április 11-én került sor Pozsonyban, a király jelenlétében a törvények uralkodói szentesítésére, kihirdetésére, és ezzel az utolsó rendi országgyűlés bezárására. A régi, nyolcszáz éves, feudális Magyarország nem létezett többé. A Helytartótanács, a Kancellária befejezte működését. Az ország irányítását felelős kormány vette át.[14]

Ostromállapot, mint különleges jogrend

Visszakanyarodva a ’48-as forradalmi hullámot megelőző eseményekhez, Magyarországon az 1840-es évek végén erősödött fel a kivételes hatalom szabályozásának igénye, melynek kiváltó oka Horvátország elszakadása, illetve a szerbek függetlenedése. Két törvényjavaslatot is benyújtottak, közte a Deák Ferenc nevéhez köthető, 1848 nyarán elkészített ’Vésztörvény lázadás esetére’ című törvényjavaslatot, melyben az akkori kifejezéssel élve az ostromállapot, mint ’különleges’ jogrend került volna szabályozás alá. Leszámítva az igazságszolgáltatást és a rögtönítélő bíráskodást, átfogó törvényi szabályozásra nem került sor. E szabályozásokat 1849. február 13-án fogadta el a képviselőház.[15]

1849 szeptemberében Kossuth javaslatára megválasztották a vele együtt hat tagú Honvédelmi Bizottmány tagjait, amelynek feladata a kormány ügyeit egyedül intéző Batthyány és a Ház közötti közvetítés segítése volt. Kossuth elnöksége alatt átalakította a Bizottmány működésének struktúráját, és meghatározta a tagok feladatát, a munkarendet. A Bizottmány szemben egy minisztériummal nem tartozott az országgyűlésnek felelőséggel, így olyan döntések születhettek, amelyeket Kossuth kezdeményezett a Honvédelmi Bizottmány árnyékában és ezzel gyakorlatilag teljhatalmat biztosított saját maga számára.

Kormánybiztos/Honvédelmi Bizottmány

A kormánybiztosok, és a Honvédelmi Bizottmány létrehozásával – igaz kezdetlegesen – keretek közé szorították a kivételes hatalom politikai döntéseit.[16] 1849 tavaszán nyerte el ’alkotmányos kereteit’ az olmützi alkotmány révén V. Ferdinánd 1848-as deklarációja, mellyel feloszlatta az országgyűlést és Magyarországot hadi törvények alá vonta. Rendelkezett többek közt arról, hogy a császár jogosult átmeneti, ideiglenes szabályokat alkotni.

„87. § Ha a birodalmi vagy tartományi gyülés nincs egybegyülve, és sürgetős, a törvényekben előre nem látott rendszabályok szükségesek, melyeknek halasztása a birodalomra vagy koronatartományra nézve veszélylyel járna: a császár fel van jogositva a szükséges intézkedéseket a ministerium felelőssége mellett, ideiglenes törvényerővel megtenni, de azon kötelezettséggel, hogy aziránt a birodalmi vagy illetőleg tartományi gyülésnek az okokat és eredményeket előterjeszsze.”[17]

Út az 1912. évi LXIII. törvénycikkig

A forradalmi hullámot követően 1867-től eltolódás következett be a végrehajtó hatalom irányába, melyben az uralkodót megillető hadügyi felségjogok jelentős szerepet kaptak. Ennek ellenére megvolt a megfelelő kontroll a véderő szabályozás irányából.[18]

A kiegyezéssel, vagyis az 1867. évi XII. tc.-kel az osztrák-magyar viszony új alapokra helyeződött, a Habsburg Birodalom immár két államból állt: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. Mindkét országnak volt saját parlamentje, kormánya és közigazgatása, az állami szuverenitás valamennyi attribútuma felett egyik sem regnált. Ugyan az Osztrák-Magyar Monarchia egyközpontú állam maradt, de az államélet szempontjából az alábbi három alapvető ügykör közös lett, úgy, mint a külügy, a hadügy és a pénzügy. Tulajdonképpen az uralkodó személyén túl, aki egy személyben volt osztrák császár és magyar király, közös ügyek is összekapcsolták. A közös miniszterek közül a hadügyminiszter nem, de a külügyminiszter és a pénzügyminiszter mindig magyar volt. A közös hadügyminiszternek a hadsereg irányítására nem, míg a hadügyi igazgatásra kiterjedt a hatásköre.[19]

A kiegyezéstől egészen az első világháborúig tartó időszakot a „boldog békeidőknek” emlegeti több ízben a szakirodalom, ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk arról, hogy milyen körülmények sürgették az 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről megalkotását, érdemes megvizsgálni milyen folyamatok zajlottak Európában ekkor, amelyek már előre vetítettek egy minden eddiginél nagyobb háborút.

Boldog békeidők?

Az 1900-as évek derekán Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi szempontjából aktuális kérdéssé vált, hogy a Monarchia része tud-e, akar-e maradni. Lehetőségként merült fel, hogy a Monarchia esetlegesen szakít Németországgal, illetve valamiféle szövetségre lép Oroszországgal, mivel a teljes külpolitikai elszigetelődést mindenképp el kellett kerülni.

Az Oroszországgal való szövetséget elvetették, így a németek felé orientálódó erős külpolitika lett az egyetlen járható út. Ezt az irányt erősítette az a tény is, hogy az 1870-es évektől nem került kidolgozásra erős stratégiai koncepció egy német támadás esetére.

Olaszország komolyan fontolóra vette Dél-Tirol, Trieszt és a dalmát partvidék megszerzését, mellyel szálka lett a Monarchia szemében. Ennek okán a Monarchián belül Olaszország ellenségessé vált. További veszélyek fenyegettek a külpolitikában Szerbia irányából is, amikor I. Sándor királyt meggyilkolták, így elvesztve egy a Monarchiával jó kapcsolatot ápoló uralkodót. Trónra lépését követően Karadjordjevic Péter az oroszokkal egységben kívánta megvalósítani a nagyszerb birodalom létrehozását. Ezzel a Monarchia joggal tekintett rájuk potenciális ellenségként, hiszen Bosznia-Hercegovina és Dél-Magyarország szerbek által lakott területei egyértelműen potenciális célpontjaivá váltak a szerbeknek.[20]

Az 1900-as évek elejére gyengülni kezdett a Hármas Szövetség is, mely magába foglalta Romániát is. A román külpolitika érezhetően monarchiaellenesnek hatott, bár a szövetséget nem akarták felmondani, hiszen ekkor még kellőképpen tartottak az oroszoktól.[21]

Ebben a zavaros külpolitikai helyzetben kellett mérlegelni a Monarchián belül egy esetleges háború megindítását. Conrad von Hötzendorff báró, a vezérkar főnöke hirdette, hogy mielőbb lépni kell, hiszen most még a fent említett országok kellően gyengék, ám ha szövetségre lépnek valamilyen formában, akkor hatalmas túlerővel fognak rendelkezni. Számításba vette azt a tényt is, hogy még Oroszország nem erősödött kellőképpen vissza a japán vereségtől.[22]

„Előbb le kell számolnunk Olaszországgal, hogy szabad kezünk legyen a Balkánon, mert az olaszok arra dolgoznak, hogy a Monarchiát olyankor támadják meg, amkor a Balkánon vagyunk elfoglalva.” (Conrad von Hötzendorff báró levele Alois Lexa von Aehrenthal külügyminszterhez)[23]

1908-ban bekebelezték Bosznia-Hercegovinát. Ugyan ezt diplomáciai sikerként lehetett értékelni, azonban a Monarchia elszigetelését okozta és erősítette az antant hatalmak szövetségét. Magyar részről a Wekerle-kormány egyetértését fejezte ki az annektálással kapcsolatban.[24]

Az 1910-es évek elején már domináns szereplőként lépett fel Oroszország, és létrejött a balkáni szövetség szerb-bolgár, Montenegró, és Görögország részvételével. Ezzel újabb fenyegetést gerjesztett a Monarchia irányába.[25]

A boldog békeidőkben történt európai és orosz mozgolódás egyértelmű fenyegetés volt Magyarországra és a Monarchiára nézve, elkerülhetetlenné téve azt, hogy egy egységes haditörvény (különleges hatalomra vonatkozó törvény) elkészítésére kerüljön sor, felkészülve az esetleges fenyegetések háborúvá válására.[26]

Az 1912-t megelőző időszakban, mind osztrák, mind magyar részről igény mutatkozott a különleges hatalom jogszabályi keretek közé történő kidolgozására. Komolyabb áttörés azonban nem történt, és csak esetleges jelleggel történtek szabályozások, leginkább a honvédelem és a közigazgatás területén. Magyarországon kiemelendő az 1868. évi XL. törvény a véderőről, melyben kiemelt szerepet kapott az állami erőszakszervek felhatalmazása a külső fenyegetésekkel szemben, és a belső biztonság megtartása céljából. A honvédségről szóló 1868. évi XLI. törvénycikk egy szélesebb utasítási jogkört hozott létre a karhatalomra vonatkozólag. Az ezt követő időszakban születtek törvénycikkek, amelyek inkább apróbb morzsáinak tekinthetők a kivételes hatalomnak (lásd a törvényhatóságról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk 64–65. §), azonban továbbra is elmaradt az egységes szabályozás.[27]

A különleges jogrend első átfogó magyar szabályozása: 1912. évi LXIII. törvénycikk

„[M]it ér az nekünk, ha ideiglenesen nem szoritják meg polgári és alkotmányos szabadságainkat, nem kényszeritenek bennünket a legnagyobb áldozatokra, hogy elejét vegyék a veszedelemnek, ha mulasztás folytan ránktör az ellenség és végleg kifoszt bennünket mindenből, a mit megkimélt a saját kormányunk.”[28]

Magyarországon 1912 óta létezik a különleges jogrendre vonatkozó szükséges szabályozás. A törvénycikk szűk területre korlátozódott, mely a háborús helyzetre és a háborúra való felkészülést jelentette. „1. § Háboru idején, sőt ha szükséges, már a háború fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetében is…” A kormány részéről jelentős változás volt, hogy a katonai hatóság helyett a polgári hatóságra bízta a kivételes hatalom gyakorlását. „2. § A kivételes hatalomból folyó intézkedések körét, hatályuk területét és hatályba lépésük időpontját a ministerium állapitja meg”. A polgári hatáskör lehetőséget biztosított a rendeleti úton történő kormányzáshoz, amely így a fenyegetés időszakában legitimációt nyert a polgári alkotmányosság keretei között. A kivételes hatalom időbeli hatályát már korlátozták és a végét a háború befejezéséhez kötötték.[29]

Kiteljesedett a már 1848–49-ben bevezetett kormánybiztosi intézmény is, melyek közvetlenül a kormánynak voltak alárendelve. A kormánybiztosok elsődleges feladata a közigazgatási feladatok végrehajtása. „4. § Az ezen a törvényen alapuló közigazgatási feladatok végrehajtására a ministerium kormánybiztosokat nevezhet ki, a kik csak magyar honos polgári egyének lehetnek.”

Fontos kiemelni, hogy az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már megjelentek az alapjogi korlátozások is. Ezeket a területeket a következőkben csak felsorolás jellegűen említem:

    • Helyi önkormányzáshoz való jog
    • Jogorvoslathoz való jog
    • Külföldre utazáshoz való jog
    • Szabad mozgás és tartózkodási hely szabad megválasztása
    • Tulajdonhoz való jog
    • Vállalkozáshoz való jog
    • Személyi szabadsághoz való jog
    • Magántitok védelméhez való jog
    • Szabad véleménynyilvánítás joga
    • Egyesülési jog
    • Gyülekezési jog
    • Polgári eljárásjogi garanciák
    • Büntetőjogi garanciák[30]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már jól kirajzolódik az a felismerés, hogy a korszakra jellemző fenyegetések szükségessé teszik, hogy felfüggesztésre tudjanak kerülni, akár részlegesen is jogállami garanciák (szabályozott körülmények közt), és kellően gyors és hatékony döntések születhessenek a polgári alkotmányosság keretrendszerében.[31]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikk hatálybalépését követően 1914 nyarán került sor a törvénycikk által felhatalmazott rendeletek kiadására, melyeket egyre gyakrabban követtek újabbak.[32]

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbának, és elkerülhetetlen lett a háború. Mivel a Kit. a korhoz mérten átfogó szabályozást nyújtott, ezért a törvénykezés rendszeres hivatkozási alapja lett és átfogta a mindennapok szabályozását. Ennek megfelelően többszöri módosítására is sor került.[33]

Háborús előkészület

Már a dualizmus idején a személyes szabadságra kialakított feltételrendszer a korszak második felében megszorítást szenvedett a negatív irányú világpolitikai változás, és az első világháború közelsége miatt. Az 1914. évi L. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912: LXVIII. törvénycikknek kiegészítéséről 10. §-a az állam biztonsága érdekében felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak arra, hogy rendeleti úton intézkedhessék a polgárai mozgásszabadságáról.[34]

Kiemelt fontosságúvá vált a kivételes hatalmi törvény, hiszen mind garanciát, mind legitimációt adott a jogállami keretrendszeren belül. Összegezve tehát a kiegyezéstől egészen az I. világháborúig egy fejlődési ív jellemezte a hadügy, illetve ezen belül is a különleges jogrend szabályozását, ám a háború ezt a folyamatot megtörte és nem jutott el a jogalkotás a kiteljesedéshez.[35]

A magyar szabályozás eltért az osztrák vagy akár a német modelltől, hiszen a katonai közigazgatás nem lett alárendelve a polgárinak. Inkább tekinthető mintának a francia vagy angolszász gyakorlat. Bár korlátozások mellett, de azokon a területeken, amelyek nem közvetlenül érintettek a háborúban, a polgári közigazgatás működik.[36] Később az első világháború lezárása azzal is járt, hogy az addigi osztrák-magyar közös hadügyi rendszer, stratégia tarthatatlanná vált a dualista államrendszer összeomlásának köszönhetően. Magyarországnak, mint vesztes államnak, Trianon súlyának, a kisantant általi fenyegetés hatására, egy teljesen új hadügyi stratégiát kellett tervezni, mely magába kellett, hogy foglalja az újraszabályozását is.[37]

A kiegyezést követően, a közel fél évszázados nyugalmi időszak után, 1914 nyarától 4 évig tartó véres háború vette kezdetét, majd ezt követően forradalmak, majd ellenforradalomtól kísért időszak követte.

1918 után

Az első világháború és a forradalmi időszak végpontja az 1920-as trianoni békeszerződés volt, amely egy új korszak kezdetét jelentette az ország történelmében. Ez azt jelentette, hogy a réginél sokkal kisebb – etnikai, nyelvi szempontból viszont jóval homogénebb – Magyarország jött létre.[38]

1917 végén a központi hatalmak hadi sikereinek, valamint Oroszország összeomlásának köszönhetően, 1918 első felében úgy látszott, hogy Németország és szövetségesei lesznek a háború győztesei. Ez megmutatkozott a szovjet-orosz bolsevistákkal 1918. március 3án aláírt breszt-litovszki békében, és a megvert Romániával 1918. május 7én megkötött bukaresti békében. A bukaresti béke értelmében a magyar-román határ a Kárpátok gerincéről a hegyvonulat román lábaihoz került, tehát Magyarország, illetve a Monarchia növelte területét mintegy 16 ezer négyzetkilométerrel.[39]

Az 1917-es év áprilisa hozott fordulót, amikor 6án az Egyesült Államok hadba lépett. Ennek hatása a későbbiekben volt csak kimutatható az antant javára.

1918 nyarán a nyugati és a balkáni fronton áttörték a német vonalakat az antant hadseregek, így szeptember végén a bolgárok, majd ezt követően októberben a törökök is letették a fegyvert. Tisza István 1918. október 17én jelentette be a parlamentben, hogy a ’háborút elvesztettük’.[40]

1918. október 23-áról 24-ére virradó éjjel megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Ennek alapító pártjai voltak a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Rajtuk kívül képviseltették magukat egyes fővárosi értelmiségi csoportok is. Az ellenkormányként viselkedő testület elnökévé Károlyi Mihályt tették meg, programjának megfogalmazására Jászi Oszkárt kérték fel, amely 26án jelent meg. Követelte a háború azonnali befejezését a 12 pontos kiáltvány, az ország függetlenségének megteremtését, mélyreható nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának sérelme nélkül és a demokratikus reformok bevezetését.[41]

A kódex: 1939. év II. törvénycikk

A Kit. értelmében a különleges jogrend maximum a háború végéig maradt volna érvényben, azonban többször meghosszabbították a hatályát, elsősorban annak a felismerésnek okán, hogy így az ország újjászervezését jobban elő lehet segíteni.[42]

Ami a különleges jogrend talán egyik legfontosabb céljaként kell, hogy megjelenjen, a cél nem lehet más, mint az ’általános’ jogrend visszaállítása, a háború után ez gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnt. Ennek hozadéka lett, hogy gyakorlatilag a kivételes jogrend általánossá vált. A 20-as évek elején egyértelművé vált, hogy a kivételes hatalom által biztosított ’előnyökre’ az akkori hatalomnak szüksége van. Mivel a törvény egyértelműen rendelkezik az időbeli hatályról, így a Bethlen-kormány úgy tudta elérni a szabályozás fenntartását, hogy egy a költségvetési törvénybe a Kit.-re épülő rendeletalkotási jogot adott kvázi időbeli korlát nélkül.[43]

A 30-as évek elején felmerült, hogy a parlament törvényalkotó szerepét szűkíteni kell a hatékonyabb kormányzás érdekében. Erre az 1931. évi XXVI. tc. által került sor, mely jelentősen kibővítette a kormány rendeletalkotási jogkörét. Eszerint minden olyan kérdést saját hatáskörében szabályozhatott a kormány, amelyet szükségesnek talált a költségvetés egyensúlyának és az ország gazdasági stabilitásának megőrzése érdekében. A kormánynak mindössze annyi kötelezettsége volt, hogy folyamatosan tájékoztatnia kellett az országgyűlés két házából létrehozott bizottságot gazdaságpolitikájáról. A kormány egy évre kapta a felhatalmazást, de ezt később folyamatosan meghosszabbította a törvényhozás és így állandósult. Ez a lépés természetesnek tűnt a válság éveiben, de később már semmi sem indokolta fenntartását.[44]

1932 őszén Gömbös Gyula kormányfőségével sajátos helyzet alakult ki. Megbomlani látszott az addigi hatalmi helyzet, a miniszterelnök nem kapta meg a párt irányítását, ez továbbra is Bethlen kezében volt. Gömbös kormányra kerüléséért cserébe ugyan számos kompromisszumra kényszerült, azonban nem adta fel régi fajvédő nézeteit. Céljai között fontos szerepet töltött be a Nemzeti Egység Párt központosított tömegszervezetté való átformálása, és egyéb radikális reformtervek. A társadalom gazdasági tevékenységek szerinti, olasz mintájú korporatív szervezetekbe tömörítése.[45]

1935-ben a Nemzeti Egység Pártja (továbbiakban: NEP) Gömbös irányítása alá került, ráadásul politikai összetételében is átalakult, Bethlen távozott a pártból, a szélsőjobboldali szárny megerősödött. A belpolitikai erőviszonyok átalakulása következtében a diktatórikus fordulat megakadályozása vált központi kérdéssé.[46]

A politikának a gyakorlati megvalósulását jelentette az 1937–38 folyamán keresztülvitt alkotmányjogi reformcsomag. A választójog teljesen titkossá tételét nem lehetett tovább halogatni, de a várható következményeket a politikai rendszer más elemeinek a megerősítésével kívánták ellensúlyozni.[47]

A kormányzói jogkört tovább bővítették, kiterjesztették a kormányzó halasztó erejű vétójogát (szuszpenzív vétójog): két alkalommal is visszaküldhette a törvényjavaslatokat, mindegyik esetben 6 havi gondolkodási idő mellett. Megszűnt annak a lehetősége, hogy jogsértés esetén az országgyűlés felelősségre vonhassa. Ha kétszeri halasztó vétó utáni egyeztetés sikertelennek bizonyult, akkor az adott kérdésről a két Háznak együttes ülésen, titkos szavazással kellett döntenie. A sort a választójogi törvény zárta, amely egyik oldalról minden szavazó számára biztosította a titkosságot, de szűkítette a választójogosultak körét, és még aránytalanabbá tette a mandátumok elosztását.[48]

További változást hozott az 1939. évi II. tc. vagy honvédelmi törvény, amely háború vagy háborús veszély esetén rendeletkiadási jogot biztosított a kormánynak a honvédelemmel összefüggő minden kérdésben.[49]

Teleki új házszabályreformot fogadtatott el. Először a plénum elé terjesztik a törvényjavaslatot, ahol általánosságban tárgyalják, ezután átkerül a bizottságokhoz, ahol a javaslatot végleges formába öntik és itt döntenek a módosító indítványok sorsáról. Ezt követően ismét a plénum elé kerül, amely a bizottsági álláspontok ismertetése után ’vita nélkül szavazna az egyes paragrafusokról’. A változások alapvető strukturális változásokat jelentettek az addigiakhoz képest, melyek egyértelműen a parlament hatalmi jogosítványait szűkítették tovább érdek- és véleményütköztető, ellenőrző és felelősségre vonó funkciója szempontjából. Azonban néhány régebbi kérdésre nem jelentett megoldást a házszabályreform.[50]

Imrédy 1938 őszén bejelentette, hogy rendeletekkel kíván kormányozni, és a házszabály teljes revízióját, azonban a képviselők nagy része nem támogatta, és kénytelen volt lemondani, de külpolitikai okokból a helyén tudott maradni.[51] A védrendszeri törvényekre alapozva, egy teljesen új szellemiségben született meg az 1939. év II. törvénycikk, melyet az Imrédy-kormány nyújtott be 1938. december 7-én és 1939. március 11-én hirdettek ki, ezzel megteremtve azt a lehetőséget, hogy a kormány bevezethesse a kivételes hatalmat és a hadsereg befolyását növelje. Alapjaiban megfigyelhető, hogy a törvény nagy mértékben építkezett az 1912-es szabályozásra, azonban a kivételes hatalom korlátjai jóval ki lettek szélesítve. Az elmúlt 60 év legteljesebb hadügyi jogági reformjára került sor. Ez tekinthető az első honvédelmi kódexnek, annak köszönhetően, hogy már a korábbi szabályozások minden előnyét összefogta és a honvédelmi alkotmányjog alapjaként szolgált. Legfőbb vívmánya, hogy megszervezésre került a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács (továbbiakban: LHT).[52]

„Az LHT feladatai közé tartozik továbbá mindama – az országvédelem szempontjából jelentőséggel bíró – ügyek eldöntése, amelyek alkotmány jogilag a törvényhozás által volnának ugyan elintézendők, amelyek törvényes és így nyilvános letárgyalása azonban a trianoni korlátozások miatt nem lehetséges.”[53]

A törvény 3. §-ának indokolásából kiolvasható, hogy egy teljesen új hadviselési korszakra kell készülni, melynek elengedhetetlen szükséglete, hogy egy külön szerv legyen felruházva a megfelelő hatáskörrel és e tanácsnak a tagja a legfelsőbb döntéshozókból álljon (elnök: miniszterelnök, tagjai: miniszterek, a honvédség főparancsnoka és vezérkari főnöke).[54] Az LHT működése alapvetően háborús időkben kapott főszerepet, azonban évente kétszer ülésezett békeidőben is, illetve további ülések tarthatók voltak, ha valamelyik tag javaslatára az elnök összehívta. Kiemelendő az LHT vezértitkára, mivel a honvédelmi miniszterrel egy szinten helyezkedett el és titkársága feladata volt a Tanács határozatainak végrehajtása.[55]

A kivételes hatalom vonatkozásában a szabályozás kiszélesítette a háború mellett az igénybevételének előfeltételét, hiszen már nem ’a háború fenyegető veszélyeknek okából’, hanem ’az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültséget’ adták indokául az elrendelésének.[56] A Hvt. 1939 elkerülve azt a jogi helyzetet, amelybe az 1920-as évekbe került a hatalom – miszerint csak ’trükkel’ tudta hatályban tartani a kivételes hatalmat –, kiterjesztette a kormány részére, hogy a háborút követő időszakban is intézkedést tegyenek törvényi felhatalmazással.[57]

1945 után

1945 után Európának mind a gazdasági, mind a politikai keretei megváltoztak. Korábban Magyarország kulturális, társadalmi struktúra, gazdasági szempontból Európa középső részéhez tartozott. Az ország elkezdett a szocialista világrendszer felé eltolódni. Két ellentétes tömb bontakozott ki és vallottak más nézeteket arról, hogy milyen gyakorlati, elvi síkon kellene az országot újjáépíteni. A Tildy Zoltán-féle kisgazdák a nyugattal szerettek volna együttműködni, még a Rákosi vezette kommunisták amellett tették le a voksukat, hogy mivel semmilyen esélyt nem látnak külföldi hitelekre, így saját erőből kell újjáépíteni az országot. A kommunista párt legfőbb célja a proletárdiktatúra megvalósítása volt. Ennek érdekében előtérbe helyezték az ideológiai harcot, melynek legfőbb ’fegyvere’ a megfélemlítés volt. Eszközéül megszerezték a rendőrséget, ezen belül is a politikai osztályt. 1947-re a Független Kisgazdapárt teljes megfélemlítésben és szétverve vett részt a választáson, mely augusztus 31-én a kommunisták győzelmével végződött (kék cédulás választások).[58]

1944. december 21-től 1945. november 29-ig az 1945-ös választások után megalakult Nemzetgyűlés, az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt a szuverenitás fő letéteményese, de az ebből fakadó jogköröket csak korlátozottan gyakorolta. A létrejövő államhatalomnak szüksége lett volna a kivételes hatalomra, ám ez a szabályozás elmaradt egészen 1946-ig. Mivel a formálódó államhatalom nem a jogfolytonosságon alapult, nem volt járható út a Hvt.-re történő hivatkozás. Ezt a hiányt pótolták egy sui generis gyakorlattal, melyet 1946 és 1949 között törvényesítettek is. A kivételes hatalom alapját az képezte, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt az államügyek intézésére. 1945 szeptemberéig a kormány a rendeletalkotási jogkörét e szerint látta el.

Az 1946. évi VI. törvénycikk a nemzeti kormány részére rendeletek kibocsátására adott felhatalmazásról (továbbiakban: Kht.), melyben a kivételes hatalmat szabályozták, a kormányzat célja volt, hogy az ország gazdasági, pénzügyi, közigazgatás rendjét biztosítsák. A törvény időbeli és tárgyi hatálya nem volt túl szigorú, ugyanis amennyiben a Nemzetgyűlés utólag jóváhagyta a döntést, akkor az időbeli hatálya – öt hónap – meghosszabbításra kerülhetett. Hasonló rugalmassággal kezelte a tárgyi hatályt is a szabályozás.

„1. § (1) A minisztérium az állam gazdasági, pénzügyi és közigazgatási rendjének biztosítása érdekében rendelettel megtehet a rendkívüli helyzetben szükséges bármely magánjogi, büntetőjogi, közigazgatási és a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezést és evégből – a Nemzetgyűlés által alkotott törvények kivételével – a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket állapíthat meg. E felhatalmazás alapján közjogi természetű rendelkezéseket kibocsátani nem lehet, kivéve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására irányuló rendeleteket.”[59]

Kivételes hatalom a kommunizmusban

A magyarországi kommunista diktatúra időszakában az államigazgatás kereteit az 1949-es szovjet típusú alkotmány (a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény – a továbbiakban: NKA) határozta meg, de az állami vezetés az aktuális politikai igények szerint alakította a tényleges működési feltételeket, intézményeket.[60] Továbbá az NKA deklarálja, hogy az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság legfelsőbb államhatalmi szerve, amely „gyakorolja a népszuverénitásból folyó összes jogokat, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit”. E jogkörében az Országgyűlés dönt – többek között – a háború és béke kérdésében. A feloszlatott Országgyűlés pedig ismét összehívható; az összehívásra a Népköztársaság Elnöki Tanácsa jogosult.

Az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás radikális hatalomcentralizációt vezetett be, és tejhatalommal – hadigazdaság, fegyverkezés és kényszeriparosítás – irányította Magyarországot. 1952 végétől a Minisztertanács ismét kiemelt szerepet kapott, amikor kabinetjeként létrehozták a Honvédelmi Tanácsot (a továbbiakban: HT), mint független védelmi, hadiipari és belügyekkel foglalkozó kormánybizottságot. A HT működésével összefüggésben saját ügyrendet állapíthatott meg. A HT 1952. december 15-én tartotta első ülését. Az elnök Rákosi Mátyás volt. A HT első döntése azonban nem valamiféle működési rend vagy szervezeti szabály megalkotása volt, hanem a Központi Gépipari Osztály (Hadiipari Osztály) 1953-as terve. A HT megalakulása nyilvánvalóan összefügg a Minisztertanácsi Iroda létrehozásával. Ezt a Tanács 1952. december 29-i második ülésének 20. határozata is kimondja: „A Honvédelmi Tanács a jövőben azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyek a honvédelem szempontjából országos jelentésűek, továbbá azokat, amelyek az illetékes Minisztertanács Elnökhelyettesének hatáskörében, vagy két Elnökhelyettes közös megegyezése alapján nem intézhetők el.”[61] Az idézett passzus erősíti azt a tényt is, hogy a HT-nak kezdetben nem volt működési szabályzata.[62]

1956 nyarán a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Tanácsa és a Minisztertanács közös határozatot hozott a HT – békeidőben hatályos – szervezetéről és ügyrendjéről.

Az 1960-as szabályozás

1960 decemberében fogadták el a IV. számú törvényt, mellyel a honvédelem szabályozására került sor. Azonban a törvény nem is említette a Honvédelmi Tanácsot. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Tanácsa 1961 áprilisában úgy határozott, hogy háború idején a Magyar Népköztársaság vezetését, a Honvédelmi Tanács látja el. Később – 1962 májusában – a békeidőszakban működő szervet Nemzeti Védelmi Tanácsnak nevezték át, hogy különbséget tegyenek a kétféle védelmi testület között. Az új ügyrend szerint a Minisztertanács közvetlenül a Honvédelmi Bizottságon keresztül hajtja végre a védelemmel kapcsolatos feladatokat.[63]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után több év telt el, mire az új honvédelmi törvény tervezete az Országgyűlés elé került. Az 1960-as honvédelmi törvény két okból született meg: egyrészt a fegyveres erők fejlődését kívánta elősegíteni, másrészt a hatályos jogszabályokat kívánta hosszabb távon összehangolni az NKA-val. A kivételes hatalom szabályozása újra bekerült a honvédelmi törvénybe. Az új törvény számos ponton mutat hasonlóságot, vagy épp átfedést az 1939-es szabályozással.[64] Az új honvédelmi törvény 8. szakasza elég általánosan jelöli ki a különleges időszakot: ’veszélyként’ hivatkozik rá, melybe akár a külső, akár bármilyen belső veszély beleértendő. Felhatalmazást az Elnöki Tanács kapott annak megállapítására, hogy a veszély mikor áll be, és mikor szűnik meg.[65]

Az 1960-as honvédelmi törvény XXI. fejezete rendelkezik a rendkívüli intézkedésekről, melyeket továbbra is ’csak’ háború idején lehetett elrendelni.[66] „114. § A jelen fejezetben meghatározott rendkívüli intézkedéseket háború idején lehet elrendelni.”[67] Kiolvasható, hogy a fejezet jelentős része az 1939-es Hvt. vonatkozó részeinek átírásával, átfogalmazásával és kiegészítésével készült. A kormánybiztosi rendszert továbbra is fenntartotta, igaz csak háborús időben. Kikerült a törvény szövegéből a kártérítés szó, és felváltotta a kártalanítás jogintézménye, ezzel is pontosítva, hogy az intézkedések jogos törvényen alapulnak.[68]

Az NKA különleges jogosítványokra vonatkozó alkotmányos keretei 1972-ig nem változtatta meg. Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb változása a Honvédelmi Bizottság kodifikációja volt, amelyet az NKA módosításával és az 1972. évi I. törvény az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegéről alapján hajtanak végre. A HT, mint jogintézmény a Hvt. 1939-ből történő átültetésével került az NKA-ba, ugyanakkor a részletes szabályokat az alkotmányos rendelkezésekkel kapcsolatban a Hvt. tartalmazta.[69]

A fentiekre példaként lehet említeni, hogy a Hvt. 1960-ban a Minisztertanács és a NET hatáskörei összemosásra kerültek, illetve olyan felhatalmazások kerültek a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) hatáskörébe, amelyek még az 1939-es honvédelmi törvényben a Minisztertanácsot illették.[70]

1962. március 9-én Biszku Béla belügyminiszter határozati javaslatot nyújtott be Kádár Jánosnak a rendkívüli állapotról. A program első eleme egy politikai döntési javaslat: az MSZMP PB dönt a rendkívüli állapot idején felmerülő kormányzati problémák megoldásáról. Ez összhangban van a korábbi gondolkodással, és megköveteli a Honvédelmi Tanács I. felállítását, amely háború (rendkívüli időszak) idején a Minisztertanács fennhatósága alatt működik, és biztosítja az ország kormányzását és katonai vezetését. Emellett szükség volt a Honvédelmi Tanács II.-re is, amely a Honvédelmi Tanács I. blokkolásakor átveszi az ország ’vezetését’. Továbbá létre kellett hozni Budapesten és a megyékben honvédelmi bizottságot, melyek a Honvédelmi Tanács végrehajtó szerveként működtek.[71]

Az 1976-os honvédelmi törvény

Az 1976. évi I. törvény Negyedik része, amely a rendkívüli intézkedéseket szabályozza, számos helyen mutat ellentmondásokat, azonban a jogalkotók felismerték, hogy rendkívüli állapotot nem csupán háború idején lehet/kell elrendelni. Így itt került sor először a különböző rendkívüli helyzetek szétválasztására, és ezen szabályok elkülönítésére (háború, az állam biztonságát fenyegető veszély, a közrend és közbiztonság védelme, elemi csapás elhárítása). Továbbá a törvény fenntartotta azt a lehetőséget, hogy a kivételes hatalom gyakorlása ismét katonai hatóságok kezébe kerüljön.[72] Erre utal az 54. § (5) bekezdése „(5) A hadműveleti területre vonatkozólag egyes rendkívüli intézkedéseket az illetékes katonai parancsnok is elrendelhet.”[73]

A rendelkezések jelentős része megegyezik a korábbi szabályozásokkal, esetenként az újonnan bekerült rendelkezések a technikai fejlődést követték le, ezzel is elősegítve a védelmi képesség növelését.[74]

Összegzés

A különleges jogrend alkalmazása a 20. században Magyarországon többször előfordult, és az ország történelmében több olyan időszak is volt, amikor a kormány különleges jogrendet vezetett be a rend, vagy éppen a hatalom fenntartása érdekében. Az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltása után a kommunisták különleges jogrenddel stabilizálták a hatalmukat. Említhetnénk az 1933-as Bécsi Döntés után a magyar kormány által a délvidéki magyar lakosság érdekeinek védelmében bevezetett rendkívüli igazgatást a különböző határ menti területeken, ahol az állam szigorú intézkedésekkel korlátozta az egyes személyek és csoportok jogait, például a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot és a sajtószabadságot. Vagy az 1956-os forradalom után az újonnan megalakult Kádár-kormány a rend helyreállítása érdekében katonai beavatkozással hozott létre kivételes állapotot, korlátozva az alapvető emberi jogokat.

A század első felében a különleges jogrend alkalmazása inkább a negatív megítélés alá tartozik és a szabályozások során elmaradt egy megfelelő koncepció kialakítása, bár 1976 után a Htv.-vel valamennyivel finomodott a helyzet és a jogalkotók törekedtek egy jól átgondolt szabályozásra, ám igazából ekkor sem értek el átütő eredményt. Bár 1989-ig több kisebb módosítást is végrehajtottak a honvédelmi szabályozásban, az áttörést az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról hozta meg, ahol alkotmányos szinten történt meg – többek közt – a kivételes hatalom újrakodifikálása.

Bibliográfia

Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997.

Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4.

Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006.

Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022.

Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4.

Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006.

Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005.

Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11.

Egyéb források

Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3.

Olmützi alkotmány – 1849. március 4.

Hivatkozások

  1. Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3. 5. dia
  2. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006, 69–70.
  3. Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005, 5.
  4. Ld. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006.
  5. Kádár: A különleges jogrend reformja, 5. dia
  6. Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 47, 49–50.
  7. László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4, 366–385.
  8. Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018, 60–65.
  9. Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4, 7–16.
  10. Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 107.
  11. Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 238–239.
  12. Uo. 238–239.
  13. Uo. 238–239.
  14. Uo. 238–239.
  15. Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022, 90–95.
  16. Uo. 94–95.
  17. Olmützi alkotmány – I. Ferenc József császár adta ki császári pátenssel 1849. március 4-én.
  18. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80.
  19. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 17–21.
  20. Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997, 495–497.
  21. Uo.
  22. Uo.
  23. Uo.
  24. Uo.
  25. Uo.
  26. Uo.
  27. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80–86.
  28. Budapesti Hírlap, 1912/289. szám, 1. A következőképpen kell megadni: 1. Első hivatkozás: Váradi Ferenc: Hiteles példákra vágyva, Reformátusok Lapja, LVII. évf., 35. szám, 2013. szeptember 1., 9.
  29. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 86–89.
  30. Uo. 86–89.
  31. Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 50–51.
  32. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 89–90.
  33. Uo. 89–90.
  34. Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 286–287.
  35. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 50–51.
  36. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 119.
  37. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 58.
  38. Romsics: Magyarország története a XX. században, 165–168.
  39. Uo.
  40. Uo.
  41. Uo.
  42. Uo.
  43. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 91–92.
  44. Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006, 118–141.
  45. Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11, 23.
  46. Uo.
  47. Uo.
  48. Uo. 24.
  49. Uo. 24.
  50. Püski: A Horthy-rendszer, 118–141.
  51. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 549.
  52. Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 52-57.
  53. Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11, 39.
  54. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 3. §-hoz.
  55. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 123–125.
  56. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 141. §-hoz.
  57. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 93–94.
  58. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 570–574.
  59. 1946. évi VI. törvénycikk
  60. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 96–97.
  61. A Honvédelmi Tanács: 1/1/1952. sz. határozata. MNL OL XIX-A-2-ee 93. d.
  62. Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020, 62.
  63. Uo. 77–78.
  64. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 102–104.
  65. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 77.
  66. Uo. 103.
  67. 1960. évi IV. törvény a honvédelemről
  68. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 103.
  69. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 106.
  70. Uo. 104.
  71. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 79.
  72. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106.
  73. 1976. évi I. törvény
  74. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106.

 

Rapali Vivien: „Az élet itt nehéz” – Karácsonyi László amerikai levelei 1957-ből –Gondolatok egy tudós emigrációs kísérletének margójára

Jelen forrásközlemény Karácsonyi László (1900–1985) vegyészmérnök, egyetemi oktató, a hazai malomipari kutatások szaktekintélyének 1957-ben, eredetileg angol nyelven kelt levelezését közli.[1] A levelek történelmi pillanatban rögzítik a műszaki szaktekintély egzisztenciális és morális megpróbáltatásait és jelzik kivándorlási szándékát is.

A magyar–amerikai levélváltás szemléletes képet fest a hazai tudós mérnökök 1956 utáni lehetőségeiről. Ilyen értelemben ritka forrást vehet kezébe az olvasó, hiszen bár az utóbbi évtizedekben az 1956-os eseményekkel foglalkozó memoár- és naplóirodalom szép számmal gyarapodott, kritikai forráskiadással készült korabeli levelek, különösen műszaki szakemberek tollából nem jellemzően jelentek meg.

Karácsonyi 1929-ben nyert Smith Jeremiás ösztöndíjat,[2] amellyel egy évet töltött az Egyesült Államokban. Amerikai útjának eredményeit Amerika sütőipara című önálló kiadványában összegezte.[3] A tanulmányút során ismerkedett meg Clyde H. Bailey[4] professzorral, akinek a vezetése alatt kutatómunkát végzett a Minnesotai Egyetemen. Kezdeti szakmai kapcsolata – amelyet továbberősített a két szakember sűrű levélváltása – idővel barátivá alakult: Bailey professzor 1937 augusztusában Magyarországra is ellátogatott.

Karácsonyi László és Clyde H. Bailey közel 30 darabból álló levelezésének[5] legintenzívebb időszaka a harmincas évek volt, ebben az évtizedben keletkezett a legtöbb levél, és kapcsolatuk is ekkor volt a legszorosabb. Levelezésük ezután kétszer is megszakadt, előbb 1938–1946 között, majd egy rövid, háború utáni híradást követően 1946-ban.[6] Az intermezzók ellenére Karácsonyi László és Clyde H. Bailey kontinenseket átívelő szakmai-baráti kapcsolata, még a háborús éveket is túlélte. Jóllehet a korábbi erős kapocs ekkora már fellazult, Karácsonyi Baileyn keresztül kialakított amerikai kapcsolatrendszere annyira csak erősnek bizonyult, hogy majd egy évtized hallgatás után, 1957-ben még aktivizálja külföldi kapcsolati hálóját.

1957 áprilisában – több évtizedes hallgatás után – William F. Geddes[7] professzor, a Minnesotai Egyetem Mezőgazdasági Biokémiai Tanszékének vezetője levelet küldött Karácsonyi Lászlónak, méghozzá a munkahelyi címére, a Kis Rókus utcai Malomipari Kutató Intézetbe, hogy tájékoztassa: egy újonnan létesítendő középnyugati oktató-kutatói állására közös mentoruk, az ekkor már nyugalmazott Bailey dékán őt szemelte ki. A megkeresés valójában éppen Karácsonyi Lászlótól indult – amint arra utal első levelében –, aki 1957 tavaszán Bécsből, egy ismeretlen „futár” útján küldött levélben kereste fel Geddest, majd utóbb Baileyt is, hogy segítségüket kérje amerikai letelepedésével kapcsolatban. Geddes nem kért magyarázatot a már-már konspirációs csavarral kitervelt emigrálási kísérletre, sőt, a megkeresés körülményeit nem említve, egy állásajánlattal valóban lehetőséget biztosított arra, hogy Karácsonyi álláshoz jusson és kivándoroljon az Egyesült Államokba.

A harmadik levél, amelyet Karácsonyi Dr. Harrisnek, a Kísérleti Állomás vezetőjének küldött és amelyben a Geddes által ajánlott állásra jelentkezik, duplum, két példányban is őrzi a Bailey-hagyaték. A levelezés nem tartalmaz választ Dr. Harristől, így nem rendelkezünk információval arról, hogy volt-e foganatja a jelentkezésnek. A tanulmányban közölt iratok, egyben a Bailey-iratok utolsó tétele, Karácsonyi Baileynek írt 1957-es levele, erre a levélre azonban, a korábbi gyakorlattól eltérően[8] már nem érkezett válasz. Kétség sem férhet hozzá, hogy az alább közölt levelezésben az egyébként passzív szereplő Bailey figyelemmel követte az eseményeket. Közreműködésére felhívja a figyelmet Geddes is, továbbá a leveleket is az ő irathagyatékának részeként őrzik.

Karácsonyi későbbi életútjának ismeretében tudjuk, hogy sem ekkor, sem később nem emigrált – annak ellenére, hogy az 1945 után kelt levelei mindinkább az amerikai kivándorlás szándékról árulkodtak. Minthogy a források nem említik és nem is utalnak a maradás okára, csak feltételezéseink lehetnek ezzel kapcsolatban. Lehetséges, hogy önszántából döntött a tartós magyarországi tartózkodás mellett, de az is elképzelhető, hogy az Észak-Dakotai Kísérleti Állomás nem találta alkalmas jelöltnek, hiába utalt Geddes arra, hogy mekkora hiány van gabonakémiai szakemberekből az Egyesült Államokban.

Nem zárható ki az sem, hogy külső beavatkozás, esetleg állami befolyás miatt szakadt meg az amerikai levelezés, amely presszió egyúttal meghiúsította a további kapcsolatfelvételt is. Utóbbi eset sem lett volna példanélküli, melyhez igen hasonló az akadémikus vízépítőmérnök, Bogárdi János kálváriája, aki az ötvenes–hatvanas években több alkalommal kapott állásajánlatot Amerikából, amelyeket azonban állami nyomásra nem tudott elfoglalni.[9]

Az öt tételből álló 1957-es levelezés egy katedrájától megfosztott, egykor egyetemi tanár, a mezőgazdasági kémia egyik szaktekintélyének segélykiáltását őrzi. Amint azt Karácsonyi kertelés nélkül meg is fogalmazza egykori amerikai mentorának 1957 májusában: az élet itt 1956-ot követően valóban nehéz. Bizonyítékul szolgál arra is, hogy az egyének – és nem intézmények vagy szervezetek – által kialakított és ápolt magyar–amerikai tudományos kapcsolatok nem csak tartósnak, de a negyvenes évek közepétől többnyire bekövetkező több éves hallgatást és 1956-ot követően, reaktivizálhatóak is voltak. Karácsonyi levelezése jó példája annak a szakmai segítségnyújtási hálózatnak, amely a háború utáni új világrendben kialakult. Nevezetesen, hogy a nyugati tudományos szakemberek az ideológiai és politikai ellentéteket figyelmen kívül hagyva, elsősorban szakmai és etikai szempontokat figyelembe véve igyekeztek segédkezet nyújtani és kimenekíteni a vasfüggönyön túl ragadt kollégáikat.

Közlési elvek

Jelen tanulmány a terjedelmi korlátokat és szerkesztési szempontokat szem előtt tartva a Bailey iratoknak csak az 1957-ből fennmaradt leveleit közli. A kiválasztásnak tematikai oka is volt: az 1957-es levelek koherens egységet képeznek és egy ügy mentetét rögzítik egyértelműen: Karácsonyi kivándorlási szándékát.

A feldolgozás előtt meghatározott elvek alapján előbb szöveghíven közöltük az angol nyelvű leveleket, majd ezt követően a magyar fordítást. Karácsonyi angol nyelven írt leveleiben nem javítottuk a hibákat, ugyanakkor jelöltük [sic!] az esetleges elütéseket és helyesírási hibákat. Bár jól beszélt angolul, írott szövegei nem mentesek a nyelvhelyességi hibáktól, angol nyelvű megfogalmazásai olykor meglehetősen nehézkesek szószerinti fordításban. Ezeket a könnyebb olvashatóság kedvéért, a magyar nyelvhelyességi szabályoknak megfelelően, törekedve az író stílusjegyeinek megtartására, korrigáltuk a fordításban.

Szerkesztési okokból magyarázó lábjegyzetekkel csak a fordított szöveget láttuk el. A levelek címzését, a szövegben előforduló intézmények neveit, az egyes titulusokat, ahol tudtuk, szintén lefordítottuk. A szövegben említett, eredetileg magyar neveknek a magyar megfelelőjét használtuk (pl. Mrs. K. = K.né, Helen = Ilona). A levéltári irategység kialakításakor nem nevezték el az egyes leveleket, ezt a feldolgozáskor, a könnyebb áttekinthetőség végett utólag pótoltuk. A dokumentumok elnevezésekor magyarosítottuk a magyar eredetű személyneveket (pl. Laszlo Karacsonyi = Karácsonyi László), a címzésben használt neveket azonban nem fordítottuk, így Karácsonyi nevét ott érintetlenül hagytuk, megtartva az eredeti levelekben használt megszólítását.

Karácsonyi László (1900–1985)

Karácsonyi László szülei 1899-ben házasodtak össze.[10] Édesapja Karácsonyi Jenő[11] vasúti mérnök, László születésekor a Kassa-oderbergi Vasút alkalmazottja, édesanyja rutkai Ráth Aranka.[12] Egyetlen testvére, húga, Márta.[13] Karácsonyi édesapja alig 46 évesen, 1921-ben tüdőbajban, édesanyja, a nemesi származású Ráth Aranka több, mint húsz évvel később, 1943-ban halt meg. 1933-ban, harminchárom éves korában vette feleségül a szekszárdi születésű magyar–angol középiskolai tanárnőt, Alföldy Máriát.[14] Három gyermekük született: Margit, Ilona és Éva.

Karácsonyi László anyai felmenői között éppúgy találunk jogászokat, vasúti mérnököket, mint orvosokat és gyógyszerészeket, akik értelmiségi hivatásuk mellett rendre vállaltak közéleti szerepet is országgyűlési képviselőként vagy szakmai egyesületek vezető tisztségeinek betöltésével. Karácsonyi, édesanyja révén egy sokadik generációs értelmiségi orvos–mérnök család leszármazottja. Anyai nagyapja az 1895-ben nemesi címet kapott[15] udvari tanácsos, a Kassa-oderbergi Vasút[16] vezérigazgatója, Ráth Péter,[17] dédapja, idősebb Ráth Péter[18] gyógyszerész, országgyűlési képviselő, aki 1836-ban Semmelweis Ignác[19] nővérét, Semmelweis Juliannát vette nőül.[20]

Karácsonyi az érettségit követően beiratkozott a Műegyetem[21] Vegyészmérnöki Karára.[22] Jó minősítésű[23] oklevelét 1923-ban kapta meg. 1928-ban szerezte meg műszaki doktorátusát élelmiszerkémiai tárgykörben.[24] Doktori értekezése, A kenyér elöregedése megjelent könyvalakban is.[25] A kandidátusi fokozatot, a Tésztakészítmények minősége és minősítése különös figyelemmel az értékelés mechanikai módszereire című dolgozatáért harminc esztendővel később, az alább közölt levelezését követően alig egy évvel, 1958-ban ítélték oda neki.[26]

A diploma megszerzését követően, a húszas-harmincas években a Műegyetem Élelmiszerkémiai tanszéke mellett tanársegéd (1923–1925), később adjunktus (1925–1936). Oktatási tevékenysége mellett, olykor helyette szakértői munkát is vállalt: éveken keresztül volt a Budapesti kir. Büntető Törvényszék vegyészeti és a Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942). Emellett a harmincas évek második felében a Hankóczy Jenő[27] vezette Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet[28] (1936–1939) lisztkémiai eljárások szakértőjeként működött.

A második világháborút követően tér vissza ismét a katedrára. 1942 és 1945 között a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia[29] főiskolai nyilvános rendkívüli, majd rendes tanára. Az Akadémiát 1945-ben főiskolává szervezik át, majd még ugyanebben az évben beolvasztják az Agrártudományi Egyetembe (1945–1949). Az intézmény felállításáról szóló rendelet[30] alapján azonban a mezőgazdasági akadémiák tanárai az újonnan alapított univerzitáson csak egyetemi nyilvános rendes vagy rendkívüli tanári kinevezést követően oktathattak. Karácsonyi egyetemi oktatói átminősítését 1946-ban ugyan 5 nem, 1 igen ellenében, szótöbbséggel nem javasolja az Egyetemi Tanácsülés, de azért megbízza a keszthelyi mezőgazdasági ipari tanszéken egy állandó tanárhelyettesi megbízással.[31] Majd csak egy évvel később, 1947. június 26-án, Bárányos Károly[32] földművelésügyi miniszter előterjesztése mentén minősíti át a Minisztertanács egyetemi tanárrá,[33] az Egyetemi Tanács ennek megfelelően 1947 júliusában nyilvános rendkívüli, 1948 szeptemberében nyilvános rendes tanárrá lépteti elő.[34] Így lett 1948-ban az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Karának nyilvános rendes tanára, amely pozíciójából 1949 áprilisában – számos kollégájával együtt – azonnali hatállyal felmentik és rendelkezési állományba helyezik.[35] Még ez év nyarán, július 31-i hatállyal ideiglenesen nyugalomba helyezték.

Az ötvenes években az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) utódjaként létrehozott Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959), majd az Országos Szabványügyi Hivatal főelőadója, főmérnöke (1959–1967). 1985-ben, 85 éves korában hunyt el Budapesten.

1. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(?, 1957)

Dr. W. F. Geddes
Division of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes:

It was very long ago, indeed, that I wrote a letter to you, not because I did not want to do so.

I am 56 years old now. Thank Heaven, quite healthy and able to work. There is a legal regulation here that men more than 55 years old may ask for a passport is they can present an „affidavit” from the land they want to immigrate. Now here is the difficulty! I have not got a single relative overseas whom I could ask to send me such an affidavit. Could you not find a possibility to help me in this respect?

I wonder if it could be found a position for me in the United States or in Canada. I am quite positive you still have very good connections to the Grain Research Laboratory, Board of Grain Commissioners in Canada.

I am speaking and writing English and German, and reading French and Italian. I would not be afraid going even to a Spanish-speaking country, for instance to the wheat district of Argentina, because this is the second year I am learning this language. But I would prefer Northern America.

I am willing to send you a curriculum vitae if needed.

Any help you can afford to me in this connection would be greatly appreciated.

May I direct your kind attention to the fact that this letter has been dropped in Vienna? If you want to givemean anwser, please sent it to the address as read below, without mentioning this letter of mine.

Yours very truly,
Dr. L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
Kis Rokus II. 15/B

2. Letter from W. F. Geddes to Laszlo Karacsonyi
(April 29, 1957)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II Kis Rokus Utca 15/B
Budapest, HUNGARY

Dear Dr. Karacsonyi

You will doubtless be surprised to hear from me after so many years have elapsed, but your name came to mind in connection with an inquiry we recently received from Dr. R. H. Harris, Chairman, Cereal Technology, North Dakota Agricultural Experiment Station, Fargo, North Dakota, U.S.A.

About a year ago the North Dakota Agricultural College completed a fine new cereal technology building which is equipped for biochemical and technological studies on hard red spring wheat, durum wheat and barley. The laboratory works in close cooperation with plant breeders developing rust resistant wheats which are of high quality for breadmaking and for macaroni production; in the barley laboratory, prediction tests are conducted on small samples of new barley hybrids to secure an estimate of their malting quality.

In addition, the North Dakota Laboratory has carried on a research program for many years but has not offered lectures in Cereal Chemistry and Food Technology. With its new facilities it is now planning to offer instruction in these areas and Dr. Harris has solicited my aid in securing a well-qualified man to fill a new position which will involve both teaching and research; approximately one-half time will be spent in each of these areas. The salary for this position will depend upon the qualifications and experience of the appointee,but I understand that it would be somewhere in the range of $5500 per year for a well-qualified man. As you doubtless know, few institutions in the United States offer any instruction in Cereal Chemistry, and as we have had an active graduate training program for many years, we receive a great many inquiries for men to fill teaching and research positions. There is a very serious shortage of cereal chemists at this time, and none of our present students will complete his training until June, 1959.

I talked to Dean C. H. Bailey (who retired in January, 1951) to ascertain whether he had any suggestions for this vacancy. Your name came to his mind since you had studied here under himin 1929–1930 when you held a Fleischmann fellowship. Dean Bailey mentioned that he had visited your laboratories in 1937 and felt that you had admirable qualifications for the position. It therefore seemed advisable to bring this opening to your attention. Dean Bailey mentioned that he had last corresponded with you about 1938, and I am sending this letter to your address at that time. I hope it will reach you.

I suggested your name to Dr. Harris and he has written advising that he will be pleased to consider you for the opening. If you are interested, you should send him your curriculum vitae via air mail and advise him you would be available if you were selected for the opening. I would be glad to have you keep me in touch with developments.

Dean Bailey joins me in sending you our best regards.
Yours sincerely
W. F. Geddes
Head of the Department

3. Letter from Laszlo Karacsonyi to R. H. Harris
(May 14, 1957)

Dr. R. H. Harris
Cereal Technology
North Dakota Agricultural Experiment Station
Fargo, North Dakota, U.S.A.

Dear Dr. Harris

I have just received a letter from Dr. Geddes in which he is kind enough to inform me about the opening in your Institute. As he says, this were a new position that will involve both teaching and research, with salary in the range of $5500 per year. He suggests to send you my cirriculum [sic!] vitae and advise you when I would be available if I were selected for the opening.

I think it is not necessary to assure you that I would be very happy if I were selected for the opening.

I am attaching my curriculum and a list of publications.

Referring to the question when I would be available, the situation is as follows: If I got the position, be so kind as to secure a „preference visa” for me that will be sent to me through the Ambassy of the U.S.A. In possession of this – which so far as I know replaces the „affidavit” – I shall instantly ask for a passport and a final visa. One cannot figure out exact time needed for the whole procedure, but I was told about a case in which somebody received his passport in two month. The visa depends on the state of the quota granted to immigrants from Hungary. In my present position I have got no contract, so from this side I could start any day.

Due to the fact that I spent all my life in teaching and research, as you see, in mayor on the lines of cereal chemistry and technology, I feel I could become quite an active member of the staff of your valued Institute.

Yours very truly
L. P. Karacsonyi
Head of the section of the manufacture of macaroni products
Research Institute for Cereal Industries
Budapest, Hungary

4. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(May 14, 1957)

W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes

I thank you very much for your favour of April 29. According to your suggestion I have written to Dr. Harris, as the copy of the letter shows.

Anything you can do for me in this connection will be greatly appreciated.

I am sending my best regards to Dr. Bailey.

Sincerely yours
(signed)
L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II. Kis Rokus u. 15/b.
Budapest, Hungary

5. Letter from Laszlo Karacsonyi to C. H. Bailey
(May, 1957)

Dr. C. H. Bailey
c/o Dr. W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul. 1, Minn., U.S.A.

Dear Dr. Bailey:

It was really very long ago that I had last corresponded with you. During the war time it was of course impossible, afterwards not reasonable to do so.

From 1939 to 1942 I worked in the Department of Agriculture, then from 1942 to 1949 I was professor of Agricultural and Food Technology in the Keszthely Division of the University of Agricultural Sciences. In 1949 the division has been liquidated and I have been appointed to the reorganized institute of the late Hankóczy. Now I am chief of the Division of Manufacture of Macaroni Products.

Since 1950 I am living with my family in Budapest again. Mrs. K. has to earn too and she is working in a city ambulatory as an assistant to physicians. My eldest daughter, Margaret, who was a two years old little girl when you visited us, is married already. Next year she will graduate in the University of Technical Sciences as an electrical engineer. Her husband is working in a plant for manufacturing geophysical instruments. Helen /18 years old/ is due to receive her certificate of maturity in the next month. Eve /9 years old/ goes to the primary school.

Life is hard here. I regret very much that it was impossible for me to start a few month ago, but I trust that by your aid and efforts I shall succeed now and may be soon.

I beg your pardon that last time I have written to Dr. Geddes in my case, and not to you. I did not dare to bother you. According to your and Dr. Geddes’ suggestion I have written to Dr. Harris to Fargo applying for the opening in his institute and advising him what could be done if I got the position. I thank you very much for your kind assistance in this connection.

At the same time as I wrote to Dr. Seddes I sent a letter to Dr. Frey of the Standard Brands but, alas, I did not hear from him till now.

Any help you can extend to me in my affairs will be greatly appreciated.

Very truly yours,
L.P. Karácsonyi

Regeszta

1. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek[36]
(1957.?.?.)

Dr. W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Valóban nagyon régen írtam Önnek levelet, de nem azért, mert nem akartam volna.

Most 56 éves vagyok. Hála az égnek, teljesen egészséges és munkaképes. Van itt egy törvényi szabályozás, hogy 55 év feletti férfiak kérhetnek útlevelet, ha be tudnak mutatni egy „nyilatkozatot” [37] abból az országból, ahová ki akarnak vándorolni. És itt van a nehézség! Nincs egyetlen rokonom sem a Tengerentúlon, akit megkérhetnék, hogy küldjön nekem egy ilyen nyilatkozatot. Nem tudnának valami lehetőséget találni, hogy segítsenek nekem ebben?

Azon tűnődöm, vajon az Egyesült Államokban vagy Kanadában találnának-e számomra állást.[38] Egészen biztos vagyok benne, hogy Önnek még mindig nagyon jó kapcsolatai vannak a Kanadai Gabonabizottság Gabonakutató Laboratóriumával.

Angolul és németül beszélek és írok, franciául és olaszul olvasok. Nem félnék elmenni akár egy spanyol nyelvű országba sem, például Argentína búzakerületébe, mert már második éve tanulom ezt a nyelvet. De inkább Észak-Amerikát részesíteném előnyben.

Ha szükséges, szívesen küldök önéletrajzot.

Bármilyen segítséget, amelyet ezzel kapcsolatban nyújtani tud, nagyra értékelnék.

Felhívhatom szíves figyelmét arra, hogy ezt a levelet Bécsben dobták be? Ha komoly választ kíván adni, kérem, küldje el az alább olvasható címre, anélkül, hogy ezt a levelemet megemlítené.[39]

Őszinte tisztelettel,
Dr. L. P. Karacsonyi[40]
Gabonaipari Kutatóintézet
Kis Rokus II. 15/B
Budapest, Magyarország

2. Levél W. F. Geddestől Karácsonyi Lászlónak
(1957. április 29.)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II Kis Rókus utca 15/B
Budapest, Magyarország

Kedves Dr. Karácsonyi,

Kétségtelenül meglepődik majd, hogy ennyi év elteltével azt hallja tőlem,[41] hogy az Ön neve egy olyan megkeresés kapcsán jutott eszembe, amelyet nemrégiben kaptunk Dr. R. H. Harristől, az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (Fargo, Észak-Dakota, USA) Gabonatechnológiai részlegének elnökétől.

Körülbelül egy évvel ezelőtt az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolán[42] elkészült egy új gabonatechnológiai épület, amely a kemény vörös tavaszi búzával, durumbúzával és árpával kapcsolatos biokémiai és technológiai vizsgálatokhoz lett felszerelve. A laboratórium szorosan együttműködik a növénynemesítőkkel, akik olyan rozsdamentes búzákat fejlesztenek ki, amelyek kiváló minőségűek a kenyér- és tésztagyártáshoz; az árpalaboratóriumban az új árpahibridek kis mintáin előrejelzési vizsgálatokat végeznek, hogy biztosítsák a maláta minőségének becslését.

Ezenkívül az észak-dakotai laboratórium évek óta működtet egy kutatási programot, de nem tartott előadásokat a gabonakémia és az élelmiszertechnológia területén. Az új létesítményekkel most azt tervezi, hogy ezeken a területeken is végez oktatási tevékenysége, ezért Dr. Harris a segítségemet kérte egy jól képzett szakember megnyerésében az új állás betöltésére, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is; körülbelül a munkaidő felét mindkét területre fordítaná majd. A fizetés a kinevezett személy képesítésétől és tapasztalatától függ, de úgy tudom, hogy egy jól képzett szakembernek valahol 5500 dollár körül fizethetnek évente. Mint azt bizonyára tudja, az Egyesült Államokban kevés intézményben folyik oktatás a gabonakémia területén, és mivel évek óta aktív graduális képzési programunk van, nagyon sok megkeresést kapunk az oktatói és kutatói állások betöltésére. Jelenleg nagyon komoly hiány van gabonakémikusokból, és a hallgatóink egyike sem fejezi be a képzést 1959 júniusáig.

Beszéltem C. H. Bailey dékánnal (aki 1951 januárjában ment nyugdíjba), hogy megtudjam, van-e valami javaslata erre a megüresedett helyre. Az Ön neve jutott eszébe, mivel Ön 1929–1930-ban, amikor Fleischmann-ösztöndíjasként itt tanult nála.[43] Bailey Dékán úr említette, hogy 1937-ben meglátogatta az Ön laboratóriumait,[44] és úgy érezte, hogy Ön kiválóan alkalmas a pozíció betöltésére. Ezért tanácsosnak tűnt, hogy felhívjuk a figyelmét erre a megüresedett állásra. Bailey Dékán úr említette, hogy utoljára 1938 körül levelezett Önnel, és ezt a levelet az Ön akkori címére küldöm.[45] Remélem, hogy eljut Önhöz.

Javasoltam az Ön nevét Dr. Harrisnak, és ő azt írta, hogy szívesen megfontolja Önt az állás betöltésére. Ha felkeltette érdeklődését, küldje el neki önéletrajzát légi úton, és tájékoztassa arról, hogy amennyiben kiválasztják a pozícióra, mikortól állna rendelkezésre. Örülnék, ha folyamatosan tájékoztatna a fejleményekről.

Bailey Dékán úr csatlakozik hozzám, és üdvözletünket küldi Önnek.

Tisztelettel,
W. F. Geddes
Tanszékvezető

3. Levél Karácsonyi Lászlótól R. H. Harrisnek[46]
(1957. május 14.)

Dr. R. H. Harris
Gabonatechnológia
Észak-dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás
Fargo, Észak-Dakota, Egyesült Államok

Kedves Dr. Harris,

Most kaptam egy levelet Dr. Geddestől, amelyben volt olyan kedves tájékoztatni az Önök intézetében[47] megnyíló állásról. Mint mondta, ez egy új állás, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is, évi 5500 dolláros fizetéssel. Javasolta, hogy küldjem el önnek az önéletrajzomat, és tájékoztassam, hogy mikortól lennék elérhető, ha kiválasztanának az állásra.

Azt hiszem, nem szükséges biztosítanom Önt arról, hogy nagyon boldog lennék, ha engem választanának az állásra.

Mellékelem az önéletrajzomat és a publikációs listámat.[48]

Arra a kérdésre, hogy mikor lennék elérhető, a helyzet a következő: Ha megkapom az állást, legyen olyan kedves kérem és biztosítson számomra egy „elsőbbségi vízumot”, amelyet az Egyesült Államok nagykövetségén keresztül küldenek nekem. Ennek birtokában – amely legjobb tudomásom szerint a „nyilatkozatot”[49] helyettesítheti – azonnal kérvényezni fogok egy útlevelet és egy végleges vízumot. A teljes eljáráshoz szükséges pontos időt nem lehet kiszámítani, de hallottam olyan esetről, amikor valaki két hónap alatt megkapta az útlevelét. A vízum a Magyarországról érkező bevándorlók kvótájától függ. Jelenlegi pozíciómban nincs szerződésem,[50] így ebből a szempontból bármelyik nap kezdhetek.

Mivel egész életemet tanítással és kutatással töltöttem, mint látja, a gabonakémia és technológia területén, úgy érzem, hogy aktív tagja lehetnék az Önök nagyra becsült intézetének.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karacsonyi
A tésztakészítmények gyártásával foglalkozó részleg vezetője
Gabonaipari Kutatóintézet
Budapest, Magyarország

4. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek
(1957. május 14.)

W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Nagyon szépen köszönöm az április 29-i szívességét. Javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnak, amint az a levél másolatából kiderül.

Bármit, amit ezzel kapcsolatban megtehet értem, nagyra értékelem.

Üdvözletemet küldöm Dr. Baileynek.

Tisztelettel,
(aláírva)
L. P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II. Kis Rókus u. 15/b.
Budapest, Magyarország

5. Levél Karácsonyi Lászlótól C. H. Baileynek
(1957. május ?.?.)[51]

Dr. C. H. Bailey
Másolat Dr. W. F. Geddesnek
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul. 1, Minn.
U.S.A.

Kedves Dr. Bailey,

Tényleg nagyon régen volt,[52] hogy utoljára leveleztem Önnel. A háború alatt természetesen lehetetlen volt, utólag pedig nem lett volna ésszerű.

1939-től 1942-ig a Földművelésügyi Minisztériumban[53] dolgoztam, majd 1942-től 1949-ig az Agrártudományi Egyetem Keszthelyi Osztályán a Mezőgazdasági és Élelmiszertechnológia professzora voltam. 1949-ben a részleget felszámolták és a néhai Hankóczy újjászervezett intézetébe[54] kerültem. Most a Tésztakészítmények gyártásának osztályvezetője vagyok.[55]

1950 óta ismét Budapesten élek a családommal. K.né-nak[56] is dolgoznia kell, egy városi ambulancián dolgozik, mint orvosi asszisztens. Legidősebb lányom, Margit,[57] aki kétéves kislány volt, amikor Ön meglátogatott minket, már férjhez ment. Jövőre végez a Műszaki Egyetemen, villamosmérnökként. A férje[58] egy geofizikai műszereket gyártó üzemben dolgozik. Ilona[59] /18 éves/ a következő hónapban kapja meg az érettségi bizonyítványát. Éva[60] /9 éves/ általános iskolába jár.

Az élet itt nehéz. Nagyon sajnálom, hogy néhány hónappal ezelőtt nem tudtam elindulni,[61] de bízom benne, hogy az Önök segítségével és erőfeszítéseikkel most sikerülni fog, és talán hamarosan sikerül is.

Elnézését kérem, hogy legutóbb nem önnek, hanem Dr. Geddesnek írtam az ügyemben. Nem mertem Önt zavarni. Az Ön és Dr. Geddes javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnek Fargo-ba, hogy jelentkezzek az intézetében megüresedő állásra, és tájékoztassam arról, hogy mit lehetne tenni, ha megkapnám az állást. Nagyon köszönöm az ezzel kapcsolatos szíves segítségét.

Ugyanabban az időben, amikor Dr. Seddesnek írtam, küldtem egy levelet Dr. Freynek a Standard Brandstől, de sajnos, mostanáig nem hallottam felőle.

Bármilyen segítséget, amit az ügyeimben nyújtani tudnak, nagyra értékelnék.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karácsonyi

Bibliográfia

Források

8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről, Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3.

A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6–7.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385.

A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237–238.

Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26. 7.

A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 331–350.

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára Műszaki doktori oklevelek, Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele. BMEL, 100/c., 105. sz.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1946. június 27. 6–7.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008, SZIE KDKL, 30.a, 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora.

Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289.

University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America, Clyde H. Bailey papers, Subject Files, Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder. UMA, CHBP SF, UARC 361.4.

Irodalomjegyzék

Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1.

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006.

Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971.

Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.

Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932.

Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915.

Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231.

Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható”–Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41.

Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022.

Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004.

Hivatkozások

  1. A címben található: „Az élet itt nehéz” mondat utalás Karácsonyi László 1957 májusában kelt levelére, amelyben azt írja C. H. Bailey-nek: Life is hard here.
  2. A Smith Jeremiás ösztöndíj történetéről lásd bővebben: Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231. Valamint a szerző e tárgyban írt doktori értekezését: Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022.
  3. Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932. A Sütőipari Szakkönyvtár sorozat részeként megjelent kiadvány elsősorban az amerikai sütőipari szakoktatásról, az amerikai liszt vegyikezeléséről és az amerikai reggeli ételekről értekezik.
  4. Clyde Harold Bailey (1887–1968): vegyészmérnök, a Minnesotai Állami Egyetem (University of Minnesota) egyetemi oktatója (1911–1952). Lásd még: Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1.
  5. A teljes levelezést a Minnesotai Állami Egyetem levéltárában Clyde Harold Bailey iratanyag őriz. University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America (UMA), Clyde H. Bailey papers, Subject Files, (CHBP SF) Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder (UARC 361.4.). A továbbiakban: UMA, CHBP SF, UARC 361.4.
  6. 1938–1946 között nincs levélváltás. Az 1938-as decemberi levélváltást követően 1946. július–augusztus folyamán, a háború után ír ismét Karácsonyi az amerikai professzornak, amelyre utóbbi válaszol is. Az eredeti leveleket lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. Karacsonyi (December 27, 1938), Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946).
  7. William Findlay Geddes (1896–1961) mezőgazdasági kémikus, egyetemi oktató (1938–1960), a Minnesotai Állami Egyetem Mezőgazdasági Biokémia Tanszékének vezetője.
  8. A Karácsonyi–Bailey levelezésében nem csak a Baileynek érkezett, de az általa küldött leveleket is őrzik.
  9. Bogárdi János amerikai kapcsolataival és életútjával kapcsolatban lásd bővebben: Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható” – Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41.
  10. Kihirdetést lásd: Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26., 7.
  11. Karácsonyi Jenő János (1875–1921)
  12. Karácsonyi Jenőné, született rutkai Ráth Aurélia Juliánna Mária Aloyzia (1877–1943)
  13. Karácsonyi Márta (?–?)
  14. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?)
  15. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915, 66.
  16. A cs. és kir. szab. Kassa–oderbergi Vasút (KsOD) 1866 és 1921 között működő magánvasúttársaság az Osztrák-Magyar Monarchiában.
  17. Ráth Péter (1842–1939): mérnök, udvari tanácsos (1899–), a Kassa-oderbergi vasút vezérigazgatója (1888–), a Magyar Vasúti és Hajózási Club elnöke, országgyűlési képviselő (1897–1901).
  18. id. Ráth Péter (1812–1873): gyógyszerész, országgyűlési képviselő (1865–1868), a Budapesti Gyógyszerész Testület elnöke (1854–1873).
  19. Semmelweis Ignác (1818–1865): orvos, egyetemi tanár, a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezései miatt az „anyák megmentőjeként” emlegetik.
  20. Semmelweis Juliánna és id. Ráth Péter házasságából négy fiú gyermek született: Ráth József, Ráth Péter, Ráth Lajos és Ráth Gyula.
  21. Hivatalos elnevezése Magyar Királyi József Műegyetem (1871–1934), 1934 után Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (1934–1949). A továbbiakban a Műegyetem elnevezést használjuk.
  22. Hivatalos elnevezése ekkor Vegyészmérnöki Szakosztály.
  23. Az 1916-os egyetemi szervezeti szabályzat és az 1935-ös szigorlati szabályzat rögzítette a műszaki oklevelek minősítését. Az 1916-os szabályzat alapján – amely Karácsonyi oklevél minősítésével kapcsolatban érvényben volt – a szigorlati vizsgák eredményének függvényében a kiadott mérnöki oklevelek a „kitűnő képzettséget”, a „jó képzettséget” és a „képzettséget” jelölték. A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 342.
  24. A műszaki doktorátus előfeltétele a műszaki doktori szigorlat letétele volt, amelynek keretében Karácsonyi László élelmiszerchemiai technológiából (főtárgy) és mezőgazdasági chemiai technológiából, valamint elektrochemiából (melléktárgyak) vizsgázott. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára (BMEL) Műszaki doktori oklevelek (100/c.), Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele (105. sz.)
  25. Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928.
  26. Opponensei: Török Gábor a kémiai tudományok doktora, Holló János a kémiai tudományok doktora. A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237.
  27. Hankóczy Jenő (1879–1939): mezőgazdasági kutató, a farinométer feltalálója (1905) és a farinográf megalkotója (1927), az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) első igazgatója.
  28. Az 1929-ben alakult budapesti székhelyű kutatóintézetet a magyar a mezőgazdaság ipari és műszaki feladatainak ellátására, tudományos kérdések megoldására hozták létre. Az Intézet igazgatói: Hankóczy Jenő (1879–1939) és Gruzl Ferenc (1939–1959).
  29. Felsőfokú mezőgazdasági oktatási intézmény 1906–1945 között. 1945-ben főiskolává szervezik át. Az 1945-ös átszervezésről lásd: A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6. 1945 és 1949 között a Magyar Agrártudományi Egyetem keszthelyi szakosztályaként működik. 1949-ben megszüntetik, majd 1954-ben Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia néven újjáalakítják. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385.
  30. Az 1945-ben létrehozott Magyar Agrártudományi Egyetem (1949–1989 között Agrártudományi Egyetem, 1989–1999 között pedig Gödöllői Agrártudományi Egyetem) a magyar mezőgazdasági felsőfokú oktatás első, önálló univerzitása. „Az agrártudományok felsőfokú művelése és tanítása céljából” létrehozott egyetem felállításáról az 8.740/1945. M. E. számú rendelet rendelkezett. Lásd: 8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3.
  31. Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003 (SZIE KDKL), Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai (03.a), 1946. június 27. 6–7.
  32. Bárányos Károly (1892–1956): földművelésügyi miniszter (1946–1947), az FKgP tagja (1946–).
  33. Karácsonyi egyetemi tanárrá való átminősítésének felterjesztését lásd: 185/48. Karácsonyi László főiskolai tanár kinevezése az Agrártudományi Egyetemre és egyetemi tanárrá való átminősítése. In: Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289.
  34. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4.
  35. SZIE KDKL, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008 (30.a), 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora. A továbbiakban: SZIE KDKL, 30.a. 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1.
  36. A levél másolat, az eredetit nem tartalmazza az őrzési egység. UMA, CHBP SF, UARC 361. 4.
  37. A második világháború után a legfőbb kivándorlási célpont az Egyesült Államok volt. 1946-ban azonban az amerikai bevándorlási kvótarendszer nem tette lehetővé, hogy nagyobb számú közép-európai bevándorló telepedjen le. A menekültek számának törvényi szabályozására 1948 júniusában, majd 1950-ben került sor. A bevándorlás feltételeként szabták egy amerikai állampolgár által tett nyilatkozatot meglétét, amelyet a bevándorlási kérelemhez kellett csatolni, ez volt az úgynevezett affidavit of support, de még ennek megléte sem garantálta a letelepedés lehetőséget. Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006, 44.
  38. A 20. századi magyarországi kivándorlók motivációi periódusonként változtak: 1918–1920 között a célterület elsősorban a kulturálisan és nyelvileg is közelebb eső Németország volt. A harmincas évektől erősödő zsidóellenesség miatt a kivándorlási célpont már a Tengerentúl volt. Az 1944/45 utáni kivándorlást tekintve a hadszíntérré válás, a szovjet jelenlét és a folyamatosan átalakuló magyar közélet miatt kivándorlók elsősorban Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Ausztráliában és a Dél-Amerikában telepedtek le. A magyar kivándorlás 20. századi történetével kapcsolatban lásd bővebben: Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.; Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.; Az amerikai értelmiségi bevándorlásról, egyúttal az európai (és magyar) tudáselit kivándorlásáról lásd: Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971. Az emigrációtörténeti irodalom legújabb összefoglalóját lásd: Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.
  39. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások idején az állambiztonság cenzúrázta a levelezést is. Egy Magyarországon feladott amerikai címzettet tartalmazó levél, amelynek tartalma külföldi kivándorlást említ, mindenképpen kellemetlen következményekkel járt volt Karácsonyira nézve. Arra, hogy ki, mikor és pontosan honnan adta fel Karácsonyi levelét, nem utalnak a források.
  40. Karácsonyi László anyakönyvezett neve: Karácsonyi László Péter Mária Jenő. A levelek címzésében és aláírásában szereplő P. a Péter utónévre utal.
  41. Utalás Karácsonyi 1946. július 2-án kelt levelére, amelynek címzettje Clyde H. Bailey volt. Az eredeti levelet lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946).
  42. A középnyugati Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolát (North Dakota Agricultural College, NDAC), 1960-tól Észak-Dakotai Mezőgazdasági Egyetem 1890-ben alapított land-grant felősoktatási intézmény. A 18. század elején az Egyesült Államokban – francia hatásra – az elsősorban hadmérnököket, vízépítő mérnököket és hidászokat képző, önálló Műegyetemek alapításába kezdtek. Ezt az irányt a Morrill Act (1862) törte meg, amely szövetségi földterület adományozásával szorgalmazta az állami felsőoktatási intézetek alapítását. A földért cserébe a szövetségi kormány elvárta, hogy a főiskolákon alkalmazott tudományokat oktassanak, a mezőgazdasági, valamint az ipari fejlődéshez szükséges leendő mérnököknek biztosítsanak felsőfokú képzést. Ezek lettek az úgynevezett land-grant főiskolák, amelyek elsősorban a középnyugati államokban terjedtek el. Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004, 75–76., 82.
  43. Utalás Karácsonyi 1929/1930-as amerikai tanulmányútjára. A new york-i Fleischmann Laboratory-ban más Smith Jeremiás ösztöndíjasok is megfordultak, Braun Géza (1896–1987) és Józsa István (1898–1954) vegyészmérnökök is. Utóbbi az ötvenes években a Fleischmann Malting Company kutatási igazgatója volt.
  44. Bailey 1937-ben valóban meglátogatta Karácsonyi Lászlót Magyarországon. Erre utalnak a korábbi leveleikben is. Lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4.
  45. Az utolsó levélváltás valójában 1946 nyarán történt. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946).
  46. A levélből két példány maradt fenn az őrzési egységben, ebőbl az egyik másolat, amelyet Karácsonyi W. F. Geddesnek küldött el. UMA, CHBP SF, UARC 361.4.
  47. Az előző levélben említett Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (North Dakota Agricultural Experiment Station) Fargo-ban.
  48. Karácsonyi önéletrajzát és a publikációs listáját sem az eredeti levél, sem a másolat nem tartalmazza.
  49. Affidavit of support.
  50. Karácsonyi itt arra utalhat, hogy bár rendelkezik állással, a helyzete és a pozíciója nem kötött, tehát a kezdést illetően rugalmas. Ez a megfogalmazás rávilágít arra, hogy kivándorlási szándékai mennyire komolyak voltak.
  51. A levél feltételezhetően 1957. május 14-e után kelt, azt követően, hogy Karácsonyi levelet küldött Harrisnek és Geddesnek.
  52. Utalás az utolsó levélváltásra 1946-ból. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946).
  53. Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942)
  54. Korábban az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI), majd Malomipari Kutató Intézet.
  55. A Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959)
  56. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?)
  57. Karácsonyi Margit (1935–?), villamosmérnök
  58. Neuenstein Félix (?–?)
  59. Karácsonyi Ilona (1939 k.–?)
  60. Karácsonyi Éva (1948 k.–?)
  61. Utalás az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő menekült hullámra.

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105.
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122.
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215.
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93.
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171.
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512.
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5.
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146.
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664.
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187.
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577.
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561.
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592.
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593.
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598.
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585.
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580.
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569.
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
    „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.”
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel.
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612.
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612.
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634.
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596.
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges.
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben.
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675.
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658.
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659.
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704.
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695.
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739.
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig.
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363.
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632.
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843.
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766.
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8.
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938.
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988.
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812.
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771.
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029.
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063.
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611.
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.”
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775.
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.)
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454.
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871.
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784.
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621.
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728.
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710.
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725.
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821.
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513.
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329.
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10.
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18.
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871.
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38.
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697.
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357.
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.”
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658.
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122.
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833.
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541.
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311.