Márton Tibor Serbakov: The latest techniques and sources of terrorist financing[1]


  1. Introduction

In this study I intend to examine the latest techniques and sources of terrorist financing with special attention to the techniques and sources related to modern technology. The COVID-19 pandemic[2] has generated various government responses, which range from social assistance and tax relief initiatives, to enforced confinement measures and travel restrictions. While unintended, unfortunately these measures may provide new opportunities for criminals and terrorists to generate and launder illicit proceeds.[3] With the spread of the pandemic, almost all regions have implemented lockdowns, shutting down activities that require human gathering and interactions – including colleges, schools, malls, temples, offices, airports, and railway stations. The lockdown has resulted in most people taking to the internet and internet-based services to communicate, interact, and continue with their job responsibilities from home. Internet services have seen rises in usage from 40 % to 100 %, compared to pre-lockdown levels.[4] The pandemic has accelerated the shift towards a more digital world.[5] As Zoltán András Nagy warns us of the fact, members of organized crime and also terrorists abuse the opportunities provided by the fast technical development, and they exploit the freedom and the borderless nature of the internet[6], as they use it for their own ignoble purposes.[7] Terrorist financers and other criminals are constantly adjusting their techniques, to always stay one step ahead of law enforcement; they gladly use unique or experimental products and services to further their goals.[8] Viorel Pasca and Daniela Simona Orza shed light on the alarming fact, that “the way in which terrorist groups collect and transfer funds needed to fund their operations reveal that modern technologies that are in line with new trends (cryptovalute and darknet) but traditional means (zakat and hawala) are also used.”[9]



  1. The fundamentals of terrorist financing

How can we define terrorist financing? According to the definition of István László Gál: „Terrorist financing means the activity during which directly or indirectly financial means are submitted for the execution of terrorist attacks.”[10]
Although the costs of specific terrorist operations can be relatively low, terrorist organizations need much larger budgets to function. Recruiting, building training camps, food and housing, the necessary equipments for conducting acts of violence (guns, explosives etc.) and communication devices cost money. Terrorists may need funds to bribe officials and many groups pay stipends to their „retired” members and the families of dead terrorists or suicide bombers. Budgets of larger and more active terrorist goups can range up to hundreds of millions of dollars per year.[11] The necessary costs of executing terrorist attacks can be divided into three groups: operational costs, administrative costs and the donation given to the family members of the perpetrator.[12]
As Acharya strikingly states about the nature of terrorist financing:

„If radical ideology and extremism are at the heart of terrorism today, finance is its lifeblood. The threat of the so-called „new terrorism” lies not only in the weapons that the terrorists can yield, but also in their ability to procure and use those weapons through innovative, discreet and complex fund-raising and fund-transfer techniques. Like any commercial venture, access to finance and the means of transfer is crucial for sustenance of terrorist organizations and vital in the formulation and implementation of their activities.”[13]

There are links between terrorist financing, money laundering, cybercrime and traditional criminal activity. The lines between fraud and money laundering and terrorist financing are blurred, and they should not be approached as separate events. Although organised crime, cybercrime and financial fraud can and are being committed by terrorist organisations, not all terrorist financing comes from illegal sources. Money laundering and terrorist financing do not necessarily go hand-in-hand, as a large amount of money laundering activity is for private profiteering only and not for political purposes.[14] The Financial Action Task Force on Money Laundering (FATF) is the most important international standard setter for anti-money laundering and Combatting Terrorism Financing (CTF).[15] It was established by the G-7 summit held in Paris in 1989.[16] It currently comprises 37 member jurisdictions and 2 regional organisations representing most major financial centres in all parts of the globe.[17]
According to the FATF, terrorists regularly adapt how and where they raise and move funds and other assets in order to circumvent safeguards that jurisdictions have put in place to detect and disrupt this activity. Identifying, assessing and understanding terrorist financing risks is an essential part of dismantling and disrupting terrorist networks, as well as the effective implementation of the risk-based approach of counter terrorist financing measures. Developing and maintaining an understanding of evolving terrorist financing risks can often present unique challenges for jurisdictions. The low value of funds or other assets used in many instances, and the wide variety of sectors misused for terrorist financing purposes, makes identification of terrorist financing vulnerabilities and threats challenging. Countries can also face challenges due to the limited availability of terrorist financing or terrorism information domestically, or the limited amount of criminal/intelligence cases under investigation. The lack of terrorism and terrorist financing expertise or personnel, and limited information on unregulated or unsupervised activities can pose further challenges for lower capacity countries. Due to such challenges, terrorist financing risk is often given limited attention in National Risk Assessments and is sometimes not differentiated from the risk of terrorism. Similarly, in developing a methodology for assessing risks, jurisdictions sometimes fail to take into account the uniqe threats posed by terrorist financiers and sympathisers as opposed to criminals.[18]


III. The sources and techniques of terrorist financing

Researchers express different views on how terrorists raise funds.
According to István László Gál, the sources and techniques of terrorist financing are the following: committing criminal offences, donations, and legal businesses.[19]

Ulrich Sieber’s and Benjamin Vogel add another source to the ones mentioned above. According to them, the financing sources of terrorist organizations are donations, criminal offences, prima facie legal businesses with the help of corporations, and the income from controlling a territory.[20]

Freeman divides the different sources of financing into four general categories: state sponsorship, illegal activities, legal activities and popular support. State sponsorship was much more common during the Cold War, it has decreased significantly in recent years. Seeking funding through illegal activities include extortion or „revolutionary taxes”, kidnapping and ransom, theft, smuggling, petty crime, pirating and counterfeiting goods. For profit, terrorists often operate legal businesses. As a source of funding lot of terrorist groups rely on the support of a symphatetic population or constituency. This includes charitable donations, tapping into symphatetic diaspora communities living overseas and relying on membership dues.[21]
According to Bell, there are four sorces of terrorist funding: contributions from sympathisers, finance derived from crime, finance from legal businesses, and funding from the assistance of a foreign government. These four sources might suggest four different models of terrorist funding, in theory: the Popular Support model (where funding comes from donations), the Criminal Proceeds model (where funding is derived from crime), the Entrepreneurial model (where businesses generate funding) and the State Sponsor model (where funding comes from a foreign state). Bell also adds that this categorisation would be simplistic and misleading. Suggesting a more sophisticated model, where finance comes from multiple sources and where oppurtunity is the main factor which influences the combination of funding sources for a particular group is a more realistic approach.[22]
According to the Emerging Terrorist Financing Risks FATF REPORT of October 2015, the traditional terrorist financing methods and techniques are private donations, abuse and misuse of non-profit organisations, proceeds of criminal activity, extorting local and diaspora populations and businesses, kidnapping and ransom, self-funding, legitimate commercial enterprise, state sponsorship of terrorism.[23]  The traditional methods and techniques described above continue to be prevalent today and are still significant risks.[24] According to the FATF REPORT emerging terrorist financing threats and vulnerabilities are are foreign terrorist fighters (FTFs), fundraising through social media, new payment products and services, exploitation of natural resources.[25] In this article, I introduce the latest techniques and sources of terrorist financing while following the categorisation of the emerging terrorist financing threats and vulnerabilities of the Emerging Terrorist Financing Risks FATF REPORT of October 2015, and I add other varied sources.


  1. Emerging terrorist financing threats and vulnerabilities

IV.1 Foreign Terrorist Fighters (FTFs)

A foreign fighter is “an individual who leaves his or her country of origin or habitual residence to join a non-State armed group in an armed conflict abroad and who is primarily motivated by ideology, religion, and/or kinship”.[26] The issue of FTFs is not new, but the recent scale related to Syria and Iraq is worrying. They are not considered a significant source of funding for ISIS or Al-Nusrah Front at the moment, but they contribute to the larger terrorist financing threat posed by these groups. They are one of the main forms of material support to terrorist groups. The two most common methods used to raise funds for FTFs are self-funding by individuals and funding by recruitment/facilitation networks.
FTFs generally have modest funding needs. These include transportation, accommodation while in route, outdoor clothing, etc. To finance their travel to conflict zones, individuals often use funds from legitimate sources (e.g., employment income, social assistance, family support, bank loans). In some cases, small businesses were established and used to generate revenue that supported FTF travel. Some jurisdictions have also noted the sudden sale of assets including personal belongings and assets purchased on credit just before the FTFs planned travel. Family and associates have also intentionally or unintentionally transferred their legitimately obtained funds to individuals engaged in conflict. To travel to conflict zones and join terrorist groups, recruitment networks and individuals facilitate FTFs. Family, friends or facilitation networks also provide financial support to FTFs once they start their journey. Most groups are informal or ad hoc, depending on what kind of support is needed by the FTF and there are often links between facilitators in the home country and areas bordering the conflict zone. FTFs have used some of the traditional methods and techniques to move and get access to funds. These mainly include the physical movement of cash, use of ATMs to access funds from bank accounts and use of MVTS. [27]
In March 2019 The Islamic State in Iraq and the Levant was militarily defeated in the Syrian Arab Republic.[28]According to the UN Security Council report of 15 July 2019: „The issues of foreign terrorist fighters, dependants, returnees, relocators and “frustrated travellers”… remain acute. Up to 30,000 of those who travelled to the so-called “caliphate” may still be alive, and their future prospects will be of international concern for the foreseeable future. Some may join Al-Qaida or other terrorist brands that may emerge. Some will become leaders or radicalizers, including in prisons if they are successfully prosecuted in Member States that are unable to manage this challenge within their penal systems.”[29] According to Clarke , the threat posed by returning foreign fighters to their countries of origin has been lower than anticipated, but there is still a significant number of militants unaccounted for, some of whom may travel to other conflict zones and serve as force multipliers for jihadist groups fighting civil wars or insurgencies in weak and failed states. There is also the question of what will happen to Islamic State members being held in detention camps throughout northeast Syria and elsewhere. 2020 may also signal an uptick in terrorism perpetrated by Shia militants. Iran remains the primary state sponsor of terrorism in the world today.[30]


IV.2 Fundraising through social media

Terrorists exploit the widespread access and the anonymity of the internet, especially the rapid growth of social media, to raise funds from sympathetic individuals on a global scale. The phenomenon is a growing terrorist financing threat. Terrorist organizations spread their propaganda by social network, and reach out to sympathisers. They also use social networks for fundraising campaigns. Terrorists are able to reach a wide audience trough peer-to-peer horizontal communication (such as Facebook, Twitter, Instagram etc.) and sometimes that continues through mobile messenger applications (such as WhatsApp or Viber) and even more secure communication networks (such as Surespot). Terrorists’ use of organized crowdfunding is also a growing terrorist financing risk.[31] Terrorist financing on social media can take several forms, donors may sometimes not even realize, that they are financing terrorists, because terrorists also conduct fundraising under fake charities, where donors believe they donate for humanitarian purpose. Platforms of social media are mouthpieces for broadcasting explicit calls for financial support. Terrorist supporters direct potential funders to communication platforms. Terrorists encourage donors to use encrypted mobile applications[32], to hide from external surveillance. This means serious difficulty for efforts against terrorist financing.[33]

27 jurisdictions responded to the questionnaire of the APG/MENAFATF SOCIAL MEDIA & TERRORISM FINANCING REPORT of January 2019 and provided case examples of terrorist financing through the abuse of social media services. These 27 cases show social networking services (e.g. Facebook), content hosting services (e.g. YouTube), crowdfunding services (e.g. GoFundme.com) and Internet Communication Services (e.g. WhatsApp) are being abused in a variety of ways for terrorist financing, as follows: „Social networking and content hosting services are primarily used to solicit donations, promote terrorism through propaganda and radicalization. Consistent with the current limited integration of payment methods in these services, most cases provided as part of the report show donated funds are moved using traditional payment methods i.e. banks.  Internet communication services were used in many cases to privately communicate with campaigners or terrorist groups. They mainly discussed means of support and payment methods. The vulnerabilities of these services, for example, encrypted communication and the number of active users, are factors driving their abuse for terrorist financing.  Crowdfunding services were used in a number of cases, with campaigners often disguising the use of funds for humanitarian causes. These services often integrated traditional and new payment services, which due to their vulnerabilities may hinder terrorist financing detection and investigation by competent authorities.”[34]
Fundraising advertisements are usually planted in social networks and thematic sites, as well as in specialised media, closed forums and sent in private messages. To obscure the true purposes of fundraising, these advertisements usually do not contain direct references to fundraising for terrorist financing, but use ambiguous language or the pretext of collecting funds for charitable and humanitarian purposes. These fundraising advertisements and the financial details may be in other formats rather than in a text (e.g. as an image or video), which makes it impossible to detect them through standard search engines and makes it challenging to identify sites that contain these advertisements, as well as to explore advertisements using known financial details.[35]
Charities play such a big role in terrorist financing, because charitable giving, „zakat” is one of the five pillars of Islam.[36] It is the compulsory giving of a set proportion of the believer’s wealth to charity. While most of these charities in the Muslim world exist to help the poor and spread the message of the religion of Islam, unfortunately they have also been used, especially in wealthy Middle Eastern nations, to finance jihad. Weeding out ill-intentioned charities from the benevolent is a difficult job.[37]


IV.3 New payment products and services

According to the Emerging Terrorist Financing Risks FATF REPORT of October 2015 new payment products and services are virtual currencies, prepaid cards and internet-based payment services.[38]
New Payment Methods include the use of Internet-Based Payment Services such as E-money, PayPal, and Bitcoin.[39]
According to the Emerging Terrorist Financing Risks FATF REPORT of October 2015 electronic, online and new payment methods pose a vulnerability which may increase over the short term with the growth of the overall use of these systems. Many of these systems can be accessed globally and used to transfer funds quickly. A number of online payment systems and digital currencies are also anonymous by design, making them attractive for terrorist financing, particularly when the payment system is based in a jurisdiction with a comparatively weaker anti money laundering /counter terrorist financing regime. Virtual currencies represent a great opportunity for financial innovation, but they have also attracted the attention of various criminal groups, and may pose a risk for terrorist financing. This technology allows for anonymous transfer of funds internationally. While the original purchase of the currency may be visible (e.g., through the banking system), all following transfers of the virtual currency are hard to detect. [40] There are „similar regulatory challenges in the fight against money laundering, terrorist financing and tax evasion via cryptocurrencies.”[41] These are the following:  Anonymity: „…the anonymity prevents cryptocurrency transactions from being adequately monitored, allowing shady transactions to occur outside of the regulatory perimeter, allowing criminal organisations to use cryptocurrencies to obtain easy access to “clean cash” (both cash in/out).”[42] The cross-border nature of cryptocurrencies, crypto markets and crpyto players. „There is often no central intermediary, such as an issuer, that would normally be the focal point of regulation.”[43] Cryptocurrencies are falling between the cracks: „There are simply no rules unveiling the anonymity associated with crypto-currencies, making the question whether they are taken at the right level or to whom they apply a superfluous one. Because of the absence of rules unveiling anonymity, more substantive rules that currently could already have cryptocurrencies in scope completely miss effect.”[44] Also, there is a difficult dividing line with cybersecurity, data protection and privacy.[45] Further: „… legislative action should always be proportionate so that it addresses the illicit behaviour while at the same time not strangling technological innovation at birth.” [46]


IV.4 Virtual Currencies

Financial transactions on the internet are on the rise. As Dávid Tóth warns: „Newer type of payment instruments, virtual currencies appear (e.g. bitcoin, Litecoin etc) appear and their legal status is not fully clear. On one hand the development of information technology made it easier to undertake financial services, on the other hand offenders have more and more option to misuse[47] these.”[48]
Virtual currencies -which include cryptocurrencies such as Bitcoin, as well as a range of other digital value-transfer methods –are innovative new technologies that enable digital transactions and the delivery of financial products and services in new online networks, environments and marketplaces.”[49] They have features that present risks for facilitating criminality, including money laundering and terrorist financing.  The borderless, peer-to-peer (P2P) nature of certain virtual currencies offers the prospect for terrorists to transfer funds outside the regulated sector and beyond the purview of anti-money laundering and counter terrorist financing authorities.[50] Terrorists can use the Dark Web for fundraising, money transfers, and illegal purchase of explosives and weapons, using virtual currencies like Bitcoin and other crypto-currencies. For example, the “Fund the Islamic Struggle without Leaving a Trace” is a Deep Web page which invites donations for Jihad through transactions to a particular Bitcoin address. A PDF document posted online under the pseudonym of Amreeki Witness titled “Bitcoin wa Sadaqat alJihad,” which translates to “Bitcoin and the Charity of Violent Physical Struggle,” is a guide for using the Dark Web for secretive financial transactions.[51]
There are documented instances of virtual currencies’ illicit use in cybercrime and in encrypted Dark Web marketplaces. However, there are still only a few documented and confirmed cases of terrorist financing involving virtual currencies. In their current form and at current levels of adoption, they may not present terrorists with substantial advantages over other methods of funding and financing they already use. Nevertheless, the public record shows that religiously and politically-inspired extremists have utilised virtual currencies, if in relatively low-volume and unsystematic fashion, and may be seeking to expand their use. In the near future, terrorists’ use of virtual currencies is most likely to involve occasional use for specific and limited purposes, including: raising funds or procuring illicit items on the Dark Web; soliciting donations in crowdfunding campaigns conducted on social media and encrypted messaging platforms; and transmitting funds internationally among members of terrorist networks using P2P value transfers.[52]
While there have been isolated instances of terrorist groups and their supporters soliciting funds in virtual currencies and using them to move funds or purchase goods or services, according to the 2018 NATIONAL TERRORIST FINANCING RISK ASSESSMENT (2018 NTFRA): „virtual currencies do not currently present a significant terrorist financing risk, but bears close monitoring as it is only likely to grow. However, lack of regulation and supervision in most jurisdictions worldwide exacerbates the illicit finance and sanctions evasion risks that virtual currency payments present.”[53] Tom Keatinge and Florence Keen have also judged the terrorist financing risks of cryptocurrency low, but they recognise the potential for abuse: „In light of Facebook’s recent announcement of plans to launch its own cryptocurrency ‘Libra’, the convergence of social media and cryptocurrency is inevitably attracting considerable scrutiny and remains an area to watch regarding the potential for terrorist-financing abuse.”[54]
Cryptocurrencies are introducing new forms of crowdfunding, making, in most cases, a clear distinction between crowdfunding online campaigns to finance terrorism behind a false intent and those made for explicit militaristic purposes. Crowdfunding campaigns requiring donations in digital currencies are more explicit about their terrorist financing purposes. These campaigns do not encourage interaction among users, but rather provide instructions on how to keep themselves as anonymous as possible.[55]
At the end of January 2019 the military wing of Hamas, the al-Qassam Brigades, called on its supporters to send Bitcoin to the group. Soon after announcing its intention to crowdfund through Bitcoin, the al-Qassam Brigades posted infographics about Bitcoin on social media and provided a Bitcoin address to which the donors could send funds. Within a day, the Hamas digital wallet received roughly $900, although it can not be verified if all funds came from external parties. Most donations were less than $100, although a few were larger. Then, days later, the group posted an additional Bitcoin address. In less than a week, its wallets received over $2,500 worth of Bitcoin.[56] Later Hamas changed the donation mechanism, with its website generating a new digital wallet with every transaction. Originally, al-Qassam Brigades asked donors to send bitcoin to a single digital address, or wallet. This makes it harder for companies around the world to keep tabs on the group’s cryptocurrency financing. A single digital wallet can be red-flagged to cryptocurrency exchanges, in theory allowing them to prevent funds moving through their systems to that destination. But a different wallet for each donation makes this so-called tagging far more complicated. Between March 26 and April 16, 0.6 bitcoin – worth around $3,300 – was sent to the website-created wallets. The fundraising campaign has raised around $7,400 in four months.[57]
In the first five months of 2020, crypto thefts, hacks, and frauds totaled $1.36 billion, indicating 2020 could see the greatest total amount stolen in crypto crimes outside 2019’s $4.5 billion. Coronavirus-inspired fraud is generally executed by luring victims off legitimate platforms into chat rooms where payment in bitcoin can be requested. COVID-19-related phishing sites were found to be the most popular COVID-19 related products sold on the dark web; dark web PPE sales have been mostly unsuccessful.[58]


IV.5 The risk of Stablecoins

Stablecoins are cryptocurrencies that are increasingly gaining traction. The are much more fixed than normal cryptocurrencies. This is because their values are pegged to other assets such as the US dollar or gold. In general, a stablecoin is a cryptocurrency that is collateralized to the value of an underlying asset. As a result of this, stablecoins enjoy the many benefits of being a cryptocurrency (such as transparency, security, privacy, etc.) without the extreme volatility that comes with most other types of digital coins. Stablecoins aim to mimic traditional, stable currencies, in the form of digital money. What that underlying asset may be varies from coin to coin.[59] The FATF recognised that these stablecoins have the potential to spur financial innovation and efficiency and improve financial inclusion. However, like other large-scale value transfer system, stablecoins have potential to be abused for money laundering or terrorist financing. The FATF found that its Standards apply to stablecoins and a range of businesses in a stablecoin arrangement will have Anti-Money Laundering/Combating the Financing of Terrorism obligations. The FATF highlights that it is important that money laundering/terrorist financing risks are analysed in an ongoing and forwardlooking manner and are mitigated before stablecoins are launched.[60] The FATF has found that stablecoins share many of the same potential money laundering/terrorist financing risks as some virtual assets, in virtue of their potential for anonymity, global reach and layering of illicit funds. Depending on how they are designed, they may allow anonymous peer-to-peer transactions via unhosted wallets. These features present money laundering/terrorist financing vulnerabilities, which are increased if there is mass adoption.[61]


IV.6 Prepaid Cards

The increasing use of prepaid cards and other magnetic-stripe products to hide illicit proceeds, launder money and to fund acts of terrorism, is an increasing threat.[62]
What are prepaid cards? “Prepaid cards are cards with data encoded directly in the card, or stored remotely, that are preloaded with a fixed amount of electronic currency or value. While there are a wide variety of prepaid cards, the category of card of most concern is open-loop cards where funds can be withdrawn at ATMs worldwide.“[63] With a prepaid card, one can load a balance ahead of time and use it anywhere one’s card network—Mastercard, Visa, Discover, or American Express—is accepted. In that respect, it’s very much like a debit card, but without the bank account attached.[64] Prepaid cards are replacing travellers’ cheques as a method of moving money offshore. These cards can be loaded domestically via cash or non-reportable electronic methods and carried offshore inconspicuously with no requirement to declare their movement across the border. When one arrives in a high-risk country or transit country for terrorist financing, then the funds can be converted back to cash through multiple offshore ATM withdrawals, restricted only by ATM withdrawal limits. Once a loaded card has been carried offshore, funds are accessible with minimal chance of detection.[65]


IV.7 Internet based payment services

What are internet based payment services? “Internet-based payment services provide mechanisms for customers to access, via the Internet, prefunded accounts which can be used to transfer the electronic money or value held in those accounts to other individuals or businesses which also hold accounts with the same provider.”[66] Pre-funded accounts that consumers use for online auction payments are among the most dominant Internet based payment services. Recipients may or may not be required to register with the payment service provider to receive a funds transfer. Some terrorist financing cases involving low-value transactions via online payment systems such as PayPal have also been linked to a number of terrorist suspects. The extent to which these transactions have been used to finance terrorism is unclear. Terrorist suspects have been observed using multiple online payment accounts, combining both verified and guest accounts. Payments appear to be linked to online purchases of equipment and clothing prior to the departure of persons travelling to conflict zones rather than direct payments to associates to fund terrorist activities.[67] According to the FATF REPORT Emerging Terrorist Financing Risks October 2015 the use of an online payment system to assist in terrorist financing is more of a reflection of the prevalence of this payment system in the wider financial system rather than any indication that online payment systems are more vulnerable to terrorist financing.[68]
Islamic militants based in the Middle East used bitcoin and online-payment services such as PayPal to fund terrorist activities in Indonesia, in 2017: „…militants sent the money to their terror cells across Indonesia, largely in Java, through PayPal and bitcoin exchanges. Since internet access is limited in rural areas, they would have to change virtual money back to cash to pay for the real-life transactions…”[69]


IV.8 Exploitation of natural resources

As FATF states, criminal activity related to this sector includes extortion, smuggling, theft, illegal mining, kidnapping for ransom, corruption and other environmental crimes.[70] Taliban and ISIS made dollar millions from mining Afghan minerals.[71] Groups that are involved in illegal logging and mining include the Taliban and the Haqqani network in Afghanistan, FARC and other leftist guerrillas and rightist paramilitaries in Colombia, the RUF (Revolutionary United Front) in Sierra Leone, and Khmer Rouge in Cambodia, and many other groups.[72]
Some terrorist organizations fund themselves by poaching and by the associated illegal wildlife trafficking. Wildlife poaching is a very lucrative and the least-riskycriminal venture, so it is a very comfortable income for terrorist financing. [73]


IV.9 Other varied revenue streams

In Sweden, loans have been used as as a way to finance terrorism, which primarily are raised by individuals who are travelling to other countries to join terrorist organisations. For example, student loans, quick (unsecured) loans and business loans are the types of loans that have been abused for terrorist financing purposes.
Value addad tax (VAT) fraud is also a lucrative method to finance terrorism. This type of fraud can generate very large sums, particularly in consumer goods that are easily resold. These schemes often involve designated ‘fall-guys’ who take the legal and financial consequences when the fraud is detected.
Social insurance fraud and frauds related to car leasing and counterfaited goods are also used to finance terrorism. [74]


  1. Virtual environments/MMOs

The ease in which MMOs[75] such as Second Life, World of Warcraft and Entropia Universe can be used for crimes such as money laundering, fraud and terrorist financing and the opportunity they offer for allowing large sums of money to be moved across national borders without restriction and with little risk of being detected are raising concerns.”[76]At the moment, these virtual environments are not subject to the strict financial controls and reporting requirements of the real world, so they offer an excellent opportunity for criminals and terrorist financers to carry out their illegal activities unchecked and with impunity.[77]


  1. Some Examples for sources of funding


VI.1 ISIS’ sources of funding

The Islamic State has been described as the wealthiest terrorist group in history.[78] ISIS earned revenue primarily from five sources, listed in order of magnitude: 1. illicit proceeds from occupation of territory, such as bank looting, extortion, control of  oil fields and refineries, and robbery of  economic assets and illicit taxation of goods  and  cash that transit territory where ISIS operates; 2.  kidnapping for ransom; 3. donations including by or through non-profit organisations; 4. material support such  as  support  associated  with  FTFs  and 5. fundraising through modern communication networks.  These revenue streams are/were inconsistent and shift based on the availability of economic resources and the progress of coalition military efforts against ISIS. [79] Two sources of revenue generated the lion’s share of its war chest: oil and taxation (that incudes extrortion).  ISIS’ overall 2015 revenues have been estimated to range from $1 billion to $2.4 billion.[80]
With the fall of Baghuz, Syrian Arab Republic, in March 2019, the geographical “caliphate” of Islamic State in Iraq and the Levant (ISIL) has ceased to exist and the group has continued its evolution into a mainly covert network.[81]
ISIS is reported to lack liquid funds to run operations and therefore to be exploring ways to raise money. It has been undertaking new criminal activity and benefiting from funds that it had generated through legitimate businesses. With the end of the “caliphate”, some ISIS leaders in the Syrian Arab Republic have been dispersed to other areas around the country, and the group was seeking to transfer money to them while concealing their locations. This is the priority for available ISIS financial resources. The Islamic State is estimated to have between $50 million and $300 million remaining from the revenues of the “caliphate”.[82]


VI.2 Boko Haram’s sources of funding

Boko Haram, like other terrorist organizations, depends on resources to carry out its activities. Several methods, instruments, and strategies have been used by Boko Haram to finance its activities across the region. These sources, as detailed above, include membership contributions, granting loans to members, support from local and international sympathizers, as well as other black-market operations such as the trafficking of persons, narcotics, arms sale, armed robbery, kidnapping, and other unverified sources such as the collection of taxes in areas perceived to be under their control, and the control of the agricultural activities in the Lake Chad region. These methods and channels have assisted the terrorist organization with recruiting more members and consolidating its position.[83]


VII. The effect of the coronavirus pandemic on terrorist financing and its online aspects

The kex findings of the FATF regarding the problem are the following: The increase in COVID-19-related crimes, such as fraud, cybercrime, misdirection or exploitation of government funds or international financial assistance, is creating new sources of proceeds for illicit actors. Measures to contain COVID-19 are impacting on the criminal economy and changing criminal behaviour so that profit-driven criminals may move to other forms of illegal conduct. The COVID-19 pandemic is also impacting government and private sectors’ abilities to implement anti-money laundering and counter terrorist financing obligations from supervision, regulation and policy reform to suspicious transaction reporting and international cooperation. These threats and vulnerabilities represent emerging money laundering and terrorist financing risks. Such risks could result in: Criminals finding ways to bypass customer due diligence measures; Increased misuse of online financial services and virtual assets to move and conceal illicit funds; Exploiting economic stimulus measures and insolvency schemes as a means for natural and legal persons to conceal and launder illicit proceeds; o Increased use of the unregulated financial sector, creating additional opportunities for criminals to launder illicit funds; Misuse and misappropriation of domestic and international financial aid and emergency funding; Criminals and terrorists exploiting COVID-19 and the associated economic downturn to move into new cash-intensive and high-liquidity lines of business in developing countries. Anti-money laundering and counter terrorist financing policy responses can help support the swift and effective implementation of measures to respond to COVID-19, while managing new risks and vulnerabilities. These responses include: Domestic coordination to assess the impact of COVID-19 on anti-money laundering and counter terrorist financing risks and systems; Strengthened communication with the private sector; Encouraging the full use of a risk-based approach to customer due diligence; Supporting electronic and digital payment options.[84]
According to the survey of Moneyval[85], it appears that during the COVID-19 restrictions, the overall level of criminality remained stable or slightly decreased. This was a result of restrictions in physical movement and cross-border travelling. However, in case of a limited number of crimes, a rise was reported. While some trends have been noted, as described below, it is still pre-mature to devise any typologies, as the COVID-19 crisis is novel, and authorities do not yet have sufficient information on their hands. There was no reported increase in crimes related to drug trafficking, terrorist financing, abuse of NPOs and insider trading. On the other hand, several jurisdictions highlighted instances where medicrime, cybercrime and corruption grew. All jurisdictions noted a significant and rapid growth in the number of frauds related to COVID-19 and the adaptation of well-known fraud to the new (confined and more remote) lifestyle of individuals and businesses. Despite the economic downturn, illicit financial flows continue to run, criminals seeking to exploit temporary weakness in anti-money laundering and counter terrorist financing controls of financial institutions, designated non-financial businesses and professions and virtual asset service providers (VASPs). Due to the financial standstill caused by preventing further spread of COVID-19 pandemic there is a risk that anti-money laundering and counter terrorist financing measures will be relaxed or considered less of priority in order to boost the economy and expedite process of payments.[86]


VIII. Conclusion

A country’s regime to counter money laundering and terrorist financing has three primary objectives. The first is to deter money launderers and terrorist financiers from using a country’s financial system for illicit purposes. The second is to detect money laundering and terrorist financing when and where they occur, and the third is to prosecute and punish those involved in such schemes.[87] Because money laundering and terrorist financing are complex crimes, multiple national agencies must be involved in the various aspects of preventing, detecting, and prosecuting them. The specific agencies involved may vary from country to country, but the collaboration of the following areas is needed for an effective, overall AML/CFT regime: legislature; executive branch or ministries; judiciary; law enforcement, including police, customs, and so forth; FIU; supervisors of banks, including the central bank, of other financial institutions, and of DNFBPs. It is important to establish a unified set of objectives and priorities for the overall regime, and to have collaboration and coordination among the various public sector constituencies.[88] Legislation may not be enough to combat terrorist financing, even with improvements in compliance, anti-money laundering/counter-terrorist financing legislation may remain less than effective in many countries for three main reasons: First, many developing countries’ economies are cash-based. Direct cash payments often leave no paper trail and this makes enforcement of any regulations around monetary flows impossible. Second, the ways in which terrorist organisations fund themselves are evolving. Similarly to organised crime, terrorists adapt quickly, they recognise financing opportunities and utilise small-scale sources of funds. Third, the cost of perpetrating acts of terrorism are decreasing, as terrorist tactics are changing, groups increasingly rely on self-funded individuals.[89] Terrorist financing needs to be countered in an efficient way, as this is a key phenomenon that lets terrorist groups to thrive. Terrorists are continuously increasing and evolving their ability to diversify and renew not only the source of their funds, but also the channels and instruments they use to transfer those funds. Efficient coordination and cooperation among financial intelligence units, law enforcement entities and intelligence services, and to ensure strong political commitment on all levels is essential. Given its transnational nature, terrorist financing needs to be analysed and assessed not only from a national perspective but also from a sectoral, regional, supranational and even global perspective. Financial assets continue to adapt to the globalized nature of the economy and of financial systems, and regional, supranational and global risk assessments are needed. An international approach to countering terrorism and terrorist financing has become increasingly important.[90] Keeping up to date with the latest and constantly evolving techniques and sources of terrorist financing is crucial in the fight against terrorism and terrorist financing.



[1] The „sources and techniques of terrorist financing” or „a terrorizmus finanszírozásának forrásai és technikái” in Hungarian is Gál’s phrasing. István László Gál: A terrorizmus finanszírozásának fogalma és technikái a XXI. században, Szakmai Szemle,  No. 2, (2016), 91.

[2] „Coronaviruses (CoV) are a large family of viruses that cause illness ranging from the common cold to more severe diseases. A novel coronavirus (nCoV) was identified on 7 January 2020 and was temporarily named “2019-nCoV”. It was subsequently named the “COVID-19 virus”.
WHO announced COVID-19 outbreak as a pandemic on 11 March 2020.” https://www.euro.who.int/en/health-topics/health-emergencies/coronavirus-covid-19 (accessed 05 December 2020)

[3] COVID-19-related Money Laundering and Terrorist Financing – Risks and Policy Responses, Paris FATF, 2020, 4. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/COVID-19-AML-CFT.pdf (accessed 05 December 2020)

[4] Rahul De’ – Neena Pandey – Abhipsa Pal: Impact of digital surge during Covid-19 pandemic: A viewpoint on research and practice, International Journal of Information Management Vol. 55, (2020), 1.

[5] Covid 19 and E-commerce: Findings from a survey of online consumers in 9 Countries. United Nations Conference on Trade and Development, 2020, 4. https://unctad.org/system/files/official-document/dtlstictinf2020d1_en.pdf (accessed 05 December 2020)

[6] On crimes committed by computer in detail: Zoltán Nagy: Bűncselekmények számítógépes környezetben, Budapest, Ad Librum, 2009.

[7] Zoltán András Nagy: A kiber-háború új dimenzió – a veszélyeztetett állambiztonság, in Gyula Gaál –  Zoltán Hautzinger (eds.): Pécsi Határőr Tudományos Közlemények, Vol. 13: Tanulmányok. „A biztonság rendészettudományi dimenziói – változások és hatások” című tudományos konferenciáról, Pécs, Magyar Hadtudományi Társaság Határır Szakosztály Pécsi Szakcsoportja, 2012, 221-235.

[8]Sean McCrossan: Combating the Proliferation of Mobile and Internet Payment Systems as Money Laundering Vehicles, CAMS-FCI, 2015, 15.

https://www.acams.org/wp-content/uploads/2015/08/Combating-the-Proliferation-of-Mobile-and-Internet-Payment-Systems-as-ML-Vehicles-S-McCrossan.pdf (accessed 05 December 2020)

[9] Viorel Pasca – Daniela Simona Orza: Terrorism: between the need for funding and obtaining funding sources, Journal Of Eastern-European Criminal Law No.1 (2019), 227.

[10] István László Gál: A tőkepiac büntetőjogi védelme Magyarországon, Pécs, Kódex Nyomda Kft., 2019, 153.

[11] Michael Freeman: The Sources of Terrorist Financing: Theory and Typology, Studies in Conflict and Terrorism Vol. 34, No. 6, (2011), 462.

[12] István László Gál: A tőkepiac büntetőjogi védelme Magyarországon, Pécs, Kódex Nyomda Kft., 2019, 153.

[13] Arabinda Acharya: Targeting Terrorist Financing: International Cooperation and New Regimes, London and New York, Routledge, 2009, 7.

[14] Angela Irwin – Jill Slay: Detecting Money Laundering and Terrorism Financing Activity in Second Life and World of Warcraf, in Craig Valli (ed.): Proceedings of the 2010 International Cyber Resilience Conference ICR2010, Perth, Edith Cowan University, 2010, 41-42.

[15] Maria Bergström: The Global AML Regime and the EU AML Directives: Prevention and Control, in Colin King – Clive Walker – Jimmy Gurulé (eds.): The Palgrave Handbook of Criminal and Terrorism Financing Law, London, Palgrave Macmillan, 2018, 35.

[16] https://www.fatf-gafi.org/about/historyofthefatf/ (accessed 05 December 2020)

[17] https://www.fatf-gafi.org/about/membersandobservers/ (accessed 05 December 2020)

[18] FATF REPORT: Terrorist Financing Risk Assessment Guidance, Paris, FATF, 5. www.fatf-gafi.org/publications//methodsandtrends/documents/Terrorist-Financing-Risk-AssessmentGuidance.html (accessed 05 December 2020)

[19] István László Gál: Bejelentés vagy feljelentés? A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemmel kapcsolatos feladatok és kötelezettségek, Budapest, Penta Unió, 2009, 169-171

[20] Ulrich Sieber – Benjamin Vogel: Terrorismusfinanzierung: Prävention im Spannungsfeld von internationalen Vorgaben und nationalem Tatstrafrecht, Max-Planck-Institut für ausländisches und internationales Strafrecht, Berlin, Duncker & Humblot, 2015, 10.

[21] Freeman: The Sources of Terrorist Financing: Theory and Typology, 465-470.

[22] R. E. Bell: The Confiscation, Forfeiture and Disruption of Terrorist Finances, Journal of Money Laundering Control, Vol. 7, No. 2, (2003), 106-107.

[23] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 13-20. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[24] Ibid., 23.

[25] Ibid., 30-31.

[26] Geneva Academy of International Humanitarian Law and Human Rights, Academy Briefing No. 7—Foreign Fighters under International Law, Geneva, 2014, 3. cited by Foreign Terrorist Fighters Manual for Judicial Training Institutes South-Eastern Europe. Vienna, United Nations Office on Drugs and Crime, Vienna, 2017, 3.

https://www.unodc.org/documents/frontpage/2017/Foreign_Terrorist_Fighters.pdf (accessed 05 December 2020)


[27] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 24-30. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[28] S/2019/570 Twenty-fourth report of the Analytical Support and Sanctions Monitoring Team submitted pursuant to resolution 2368 (2017) concerning ISIL (Da’esh), Al-Qaida and associated individuals and entities, United Nations Security Council, 2019, 5.

[29] Ibid., 6.

[30] https://www.fpri.org/article/2020/01/trends-in-terrorism-whats-on-the-horizon-in-2020/ (accessed 05 December 2020)

[31] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 30-31. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[32] More on the topic: István László Gál – Márton Tibor Serbakov: How Acts of Terrorism are Financed and Orchestrated in Secrecy Today: Criminal Offenses, Donations, Legal Businesses and Smartphone Applications, Journal Of Eastern-European Criminal Law No.1 (2019), 66-76.

[33] https://www.cnbc.com/2017/12/18/social-media-propaganda-terror-financiers-operate-on-internet.html (accessed 05 December 2020)


[34] Social Media & Terrorism Financing Report, Sydney South, APG/MENAFATF, 2019, 1. http://menafatf.org/sites/default/files/FINAL-TM-SF-en.pdf (accessed 05 December 2020)

[35] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 32. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[36] John Roth – Douglas Greenburg – Serena Wille: National Commission on Terrorist Attacks Upon the United States: Monograph on Terrorist Financing. Staff Report to the Commission, National, Washington D.C., Commission on Terrorist Attacks upon the United States, 2004, 21. https://govinfo.library.unt.edu/911/staff_statements/911_TerrFin_Monograph.pdf (accessed 05 December 2020)

[37] https://www.cfr.org/backgrounder/tracking-down-terrorist-financing (accessed 05 December 2020)

[38] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 35-38. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[39] Sylvia Windya Laksmi: Terrorism Financing And The Risk Of Internet-Based Payment Services In Indonesia, Counter Terrorist Trends and Analyses Vol. 9, No. 2, (2017), 21.

[40] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 35. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[41] Robby Houben – Alexander Snyers: Cryptocurrencies and blockchain: Legal context and implications for financial crime, money laundering and tax evasion, Brussels, Policy Department for Economic, Scientific and Quality of Life Policies (European Parliament), 2018, 53.

http://www.europarl.europa.eu/cmsdata/150761/TAX3%20Study%20on%20cryptocurrencies%20and%20blockchain.pdf (accessed 05 December 2020)

[42] Ibid., 53.

[43] Ibid., 54.

[44] Ibid., 54

[45] Ibid., 55.

[46] Ibid., 56.

[47] More on the options of misuse of virtual currencies: Dávid Tóth: A virtuális pénzekkel kapcsolatos visszaélések, in Noémi Emőke Baráth – József Mezei (eds.)? Rendészet-Tudomány-Aktualitások: A rendészettudomány a fiatal kutatók szemével, Budapest, Doktoranduszok Országos Szövetsége Rendészettudományi Osztálya, 2019. 242-250.

[48] Dávid Tóth: Credit card fraud with a comparative law approach, International Scientific Conference “Towards a Better Future: Democracy, EU Integration and Criminal Justice”, Conference Proceedings, Volume I, Bitola, Faculty of Law – Kicevo, University “St. Kliment Ohridski” – Bitola, 2019. 232.

[49] Tom Keatinge – David Carlisle – Florence Keen: Virtual currencies and terrorist financing: assessing the risks and evaluating responses, Brussels, Policy Department for Citizens’ Rights and Constitutional Affairs, 2018, 9.

http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2018/604970/IPOL_STU(2018)604970_EN.pdf (accessed 05 December 2020)

[50] Ibid., 9.

[51] Gabriel, Weimann: Terrorist Migration to the Dark Web, Perspectives on Terrorism Vol. 10, No. 3, (2016), 42. o.

[52] Tom Keatinge – David Carlisle – Florence Keen: Virtual currencies and terrorist financing: assessing the risks and evaluating responses, Brussels, Policy Department for Citizens’ Rights and Constitutional Affairs, 2018, 9.

http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2018/604970/IPOL_STU(2018)604970_EN.pdf (accessed 05 December 2020)

[53] National Terrorist Financing Risk Assessment, 2018, 3.

https://home.treasury.gov/system/files/136/2018ntfra_12182018.pdf  (accessed 05 December 2020)

[54] Tom Keatinge – Florence Keen: Social Media and Terrorist Financing: What are the Vulnerabilities and How Could Public and Private Sectors Collaborate Better? Global Research Network on Terrorism and Technology: Paper No. 10, London, Royal United Services Institute for Defence and Security Studies, 2019, 8.

https://rusi.org/sites/default/files/20190802_grntt_paper_10.pdf (accessed 05 December 2020)

[55] https://www.itstime.it/w/cyber-jihad-and-terrorism-financing-new-methods-old-rules-by-daniele-maria-barone/ (accessed 05 December 2020)

[56] https://www.forbes.com/sites/yayafanusie/2019/02/04/hamas-military-wing-crowdfunding-bitcoin/#306575c34d7f (accessed 05 December 2020)

[57] https://www.jpost.com/middle-east/crypto-terror-financing-hamas-shifts-tactics-in-bitcoin-fundraising-587930 (accessed 05 December 2020)

[58] https://ciphertrace.com/spring-2020-cryptocurrency-anti-money-laundering-report/ (accessed 05 December 2020)

[59] https://www.cbinsights.com/research/report/what-are-stablecoins/ (accessed 05 December 2020)

[60] FATF Report 2019-2020, Paris, FATF, 2020, 14. www.fatf-gafi.org/publications/fatfgeneral/documents/annual-report-2019-2020.html (accessed 05 December 2020)

[61] FATF Report to the G20 Finance Ministers and Central Bank Governors on So-called Stablecoins, Paris, FATF, 2020, 2. www.fatf-gafi.org/publications/virtualassets/documents/report-g20-so-called-stablecoins-june-2020.html (accessed 05 December 2020)

[62] Growing Threat Of Electronic Money Laundering And Terrorism Financing: POIDN Alert No. 1/2017, Jakarta, United Nations Office on Drugs and Crime, (2017), 1.

http://www.unodc.org/documents/indonesia/publication/alert/POIDN_Alert_No._1_-_2017_-_English.pdf (accessed 05 December 2020)

[63] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 36. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[64] https://www.investopedia.com/are-prepaid-cards-right-for-you-4590082 (accessed 05 December 2020)

[65] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 36-37. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[66] Ibid., 37.

[67] Ibid., 37-38.

[68] Ibid., 38.

[69] https://www.wsj.com/articles/bitcoin-paypal-used-to-finance-terrorism-indonesian-agency-says-1483964198 (accessed 05 December 2020)

[70] FATF REPORT: Emerging Terrorist Financing Risks, Paris, FATF, 2015, 39. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Emerging-Terrorist-Financing-Risks.pdf (accessed 05 December 2020)

[71] https://www.bloomberg.com/news/articles/2018-05-22/taliban-islamic-state-make-millions-from-mining-afghan-minerals (accessed 05 December 2020)

[72] https://www.brookings.edu/articles/wildlife-and-drug-trafficking-terrorism-and-human-security/(accessed 05 December 2020)

[73] Balázs Elek: From poaching to financing terrorism: Thoughts on poaching endangering society, Journal of Eastern European Criminal Law No.1, (2016), 192-193.

[74] Terrorism financing – a summary, Finansinspektionen, 2016, 4.

https://www.fi.se/contentassets/1944bde9037c4fba89d1f48f9bba6dd7/terrorism-financing-summary-160315_eng.pdf (accessed 05 December 2020)

[75] „MMO is an online multiplayer game which a large number of people can play simultaneously.” https://plarium.com/en/blog/difference-between-mmo-and-mmorpgs/ (accessed 05 December 2020)

[76] Irwin – Slay: Detecting Money Laundering and Terrorism Financing Activity in Second Life and World of Warcraf, 43.

[77] Ibid., 41.

[78] Colin P. Clarke – Kimberly Jackson – Patrick B. Johnston – Eric Robinson – Howard J. Shatz: Financial Futures of the Islamic State of Iraq and the Levant Findings from a RAND Corporation Workshop, Santa Monica, RAND Corporation, 2017, 3.

https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/conf_proceedings/CF300/CF361/RAND_CF361.pdf  (accessed 05 December 2020)

[79] FATF REPORT: Financing of the Terrorist Organisation Islamic State in Iraq and the Levant (ISIL), Paris, FATF, 2015, 12. http://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/reports/Financing-of-the-terrorist-organisation-ISIL.pdf (accessed 05 December 2020)

[80] Ibid., 8.

[81]S/2019/570 Twenty-fourth report of the Analytical Support and Sanctions Monitoring Team submitted pursuant to resolution 2368 (2017) concerning ISIL (Da’esh), Al-Qaida and associated individuals and entities, United Nations Security Council, 2019, 3.

[82] Ibid., 7.

[83] Kangdim Dingji Maza – Umut Koldaş – Sait Aksit: Challenges of Combating Terrorist Financing in the Lake Chad Region: A Case of Boko Haram. SAGE Open (2020), 6.  https://doi.org/10.1177/2158244020934494

[84] COVID-19-related Money Laundering and Terrorist Financing – Risks and Policy Responses, Paris, FATF, 2020. 4. https://www.fatf-gafi.org/media/fatf/documents/COVID-19-AML-CFT.pdf (accessed 05 December 2020)

[85] „The Committee of Experts on the Evaluation of Anti-Money Laundering Measures and the Financing of Terrorism – MONEYVAL is a permanent monitoring body of the Council of Europe entrusted with the task of assessing compliance with the principal international standards to counter money laundering and the financing of terrorism and the effectiveness of their implementation, as well as with the task of making recommendations to national authorities in respect of necessary improvements to their systems.” https://www.coe.int/en/web/moneyval (accessed 05 December 2020)

[86] Committee Of Experts On The Evaluation Of Anti-Money Laundering Measures And The Financing Of Terrorism Moneyval: Money laundering and terrorism financing trends in MONEYVAL jurisdictions during the COVID-19 crisis, Strasbourg, Council of Europe, 2020, 5. https://rm.coe.int/moneyval-2020-18rev-covid19/16809f66c3  (accessed 05 December 2020)

[87]Pierre-Laurent Chatain – John McDowell – Cédric Mousset – Paul Allan Schott – Emile van der Does de Willebois: Preventing Money Laundering and Terrorist Financing: A Practical Guide for Bank Supervisors, Washington, D.C., World Bank Publications, 2009, 3.

[88] Ibid., 9.

[89] http://visionofhumanity.org/news/combating-the-financing-terrorism/ (accessed 05 December 2020)

[90] Guidance manual for Member States on terrorist financing risk assessments, Vienna, United Nations, 2018, 1.https://www.unodc.org/documents/terrorism/Publications/CFT%20Manual/Guidance_Manual_TF_Risk_Assessments.pdf (accessed 05 December 2020)

Kulpinszky Eleonóra: Meddig szabad a szólás szabadsága?


„Először is a polgárok szabadok, az állam telve van szabadsággal és szabad

véleménynyilvánítással, és bárki azt teheti, amit akar.”




I.              Bevezetés

Szólás- és sajtószabadság, jogállamiság. A mindennapok során felbukkanó kérdések a közéleti vitákban. A szabad szólás gondolata, mint a helyes társadalmi berendezkedés megteremtésének egyik feltétele az idők során számtalanszor megjelent. E merész kérdésfelvetésre aligha lehet egzakt választ adni egy alig pár oldalas írás keretén belül, talán nem is ez a feladata, mint az, hogy egy új szemléletet kipróbálva közérthetővé, sőt emberközelivé tenni ezt a már sokszor absztrahálódott témát.

A következőkben kifejezetten arra a kérdésre keresem a választ, hogy meddig szabad a szólás szabadsága? Meddig tarthat az állam ellenőrző szerepe? Hol ér véget a politikai szólásszabadság? Hol kezdődik a gyűlöletbeszéd? Milyen mértékben szabad kontrollálni a közösségi médiát? Meddig terjedhetnek az álhírek, mennyire lehet szabályozni és esetenként szankcionálni azokat? Mekkora a média felelőssége? Létezik-e kettősmérce amikor jogtudomány különböző, mégis egymáshoz hasonló, a szólásszabadság jogához kapcsolható eseteket vizsgál? A parlamentben a honatyák bármit kimondhatnak, avagy meddig tart a politikai szólás és hol kezdődik a rágalmazás és becsületsértés?

A tárgykörben született anyagi jogi értelmezést, illetőleg a külső és belső jogrétegek elemzését korunk kiváló jogtudósai jegyzik, mint Koltay András vagy Cservák Csaba, az ő álláspontjukra éppúgy támaszkodtam, mint a történelmi korszakok során a témában sarokpontokat megfogalmazó tudósok és gondolkodók munkáira, mint John Milton vagy John Stuart Mill. A munka jelentős részét azonban a hétköznapiság jellemzi, mindaz a gondolatiság, amit egy egyszerű, jogértelmezésben nem jártas egyén szintjén fogalmazódhat meg, hiszen pontosan ez a legnagyobb kihívása korunk jogértelemezésének, hogy amíg rendelkezik kiváló akadémikus szinten megszólaló írásokkal, képese megszólalnia az egyszerű ember nyelvén, aki – valljuk be őszintén – egyre inkább mindenhez is ért. Jelen dolgozatnak a közelmúltban lezajló események (lásd tüntetések hazánkban vagy a tengeren túl) adnak keretet, melyek igencsak próbára teszik, sőt túlmutatnak a szólás mint szabadságjog határainak feszegetésén.

Egy biztos, hogy a vélemény szabadsága elvitathatatlan joga a minden kor embernek, azonban a felgyorsult, az univerzalitást favorizáló világban meg kell találni a korlátozhatatlan alapjog modernkori korlátozását a szabad szólás lehetősége, mint manipulációs eszköz vonatkozásában. Itt elég csak a televízióra gondolnunk, ahol az auditív a vizuális funkcióval társulva kummulált hatást képes gyakorolni az egyénre. Hogy milyen felelőssége van itt és úgy általánosságban véve a médiának, és ezen kívül a közösségi médiának egy egészen más kérdéskörbe tartozik.

A témában felmerülő kérdésekre nem könnyű válaszokat kapni, főként mert maga a szólás (és így a sajtó) szabadság vizsgálatánál szerepet kap épp úgy a kommunikáció, a történelemtudomány, az irodalomtudomány, a filozófia, a politológia, mint maga a politika is. Ergo a tárgy vizsgálatához több tudományág eszközeit szükséges alkalmazni. A szólásszabadság aktuális állapota minden esetben mutatja a közélet és a társadalom helyzetét, napjainkban talán még inkább hangsúlyos ez, mint valaha, tekintettel a szólásnak, mint információnak a fénysebességgel terjedő voltára.

A szólásszabadság joga modern, teljes értelmét a demokratikus berendezkedéshez kötik napjainkban a nagy politikát alakító aktorok, mégis felmerül a kérdés, hogy lehete antidemokratikusnak nevezni egy olyan országot, ahol csak az elmúlt tíz évben több tíz témában szerveződött, akár az önszerveződés leple mögé bújva, tüntetés, mit Magyarország. És nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ma már divat a szólás szabadságába beleértelmezni a gyűlöletbeszédtől az álhírig bármit.

Összességében elmondható, hogy jelen írás kérdésfeltevése további kérdéseket generál, ezek közül az egyik talán legsürgetőbb: megtörténte a szabad szólás, mint alapjog vonatkozásában a modern világra adaptálódott értelmezés és felelősségi struktúra, ahol érvényt szerezhet magának a jézusi tanítás: az igazság szabaddá tesz!






II.            Elméleti megalapozás történelmi kitekintéssel

A meggyőződés, szabad szólás kinyilvánításának joga egy olyan kérdéskör, ami a történelmi korszakok során mindig foglalkoztatta a tudósokat, gondolkodókat. A szólásszabadság joga modern, teljes értelmét csak demokratikus berendezkedésű államokban nyerheti el. Ahhoz, hogy kielégítő választ kapjunk a vizsgált kérdésre, górcső alá kell venni a szólásszabadság jogának alapvetéseit megfogalmazó főbb műveket, amiket az elmúlt évszázadok során megalkottak. Ezek elemzését azért tartottam különösen fontosnak, mert az egyes gondolatok és pontok visszatérő elemei lesznek a jelen írásnak.

1644-ben jelent meg a szólásszabadság jogának kérdése, annak vizsgálata és filozófiai megalapozása, az írás John Milton tollából származik. Az Areopagitica című politikai röpirat az Angol polgárháború idején (1642–1651) keletkezett, témánkat tekintve kifejezetten megkerülhetetlen alkotás. Milton teológiai és klasszikus filozófiai alapokon érvel amellett, hogy a vélemény kinyilvánításának elnyomása megengedhetetlen, hitt az igazság erejében és szólásszabadság isteni elrendelésében. Tisztában volt vele, hogy az óhajtott szabadság felelősséggel is jár, továbbá, hogy „a szabadság, amelyet remélhetünk, nem azt jelenti, hogy soha semmilyen sérelem nem állhat elő az államban – ilyesmit senki ne várjon ezen a világon; hanem hogyha a panaszok szabadon elhangozhatnak, gondosan megfontolják és haladéktalanul orvosolják őket, akkor érjük el a polgári szabadság végső határát, amire a bölcsek törekszenek”[2]. Milton nem csak a szólás- de a sajtószabadságért, a cenzúra szabályozásáért is kiállt művében: „nem tagadom: mind az egyház, mind az állam területén nagyon fontos, hogy éberen figyeljünk, hogyan viselkednek a könyvek, éppúgy, mint az emberek; ennek nyomán pedig, hogy elzárjuk, bebörtönözzük, és a legszigorúbban igazságot szolgáltassunk nekik, ha gonoszat tesznek”[3]. Lévén az egész témát és kérdéskört átfogóan vizsgáló műről van szó, a rágalmazás és becsületsértés kérdéseire is kitér. Milton ártalmasnak tartja a különböző diszkriminatív katalógusokat, indexeket, tiltólistákat, alexandriai Dionüsszosz Istentől kapott látomását támasztja példaként: „olvass bármely könyvet, mely a kezedbe kerül, mert képes vagy rá, hogy helyesen ítélj, és hogy bármely kérdést megvizsgálj”[4]. A költő és politikus arra a később a felvilágosodásban is tapasztalt optimizmusra alapozza nézeteit, hogy az olvasó képes különbséget tenni jó és rossz között, sőt, a „rossz könyvek” a „megfontolt és jó ítélőképességű olvasó számára sok tekintetben arra szolgálnak, hogy fölfedezzen, megcáfoljon, óva intsen és szemléltessen”[5], továbbá „minden vélemény – bizony, a tévedések is! –, amelyet megismerünk, elolvasunk, és összevetünk, nagy szolgálatot és segítséget jelent abban, hogy gyorsan megragadjuk, ami a leginkább igaz”[6]. Nem cáfolja meg az állam fontos korlátozó szerepét (a túlzásokkal szemben), bizonyos esetekben pedig a szankciókat sem tartja marginális eszköznek, amint írja: „a büntetés elmaradása és a hanyagság persze az állam végzetét hordozza; de épp az a nagy művészet, hogy meglássuk, miben kell korlátot szabnia és büntetnie a törvénynek, és mely dolgokban működhet csakis a meggyőzés”[7]. A röpirat konklúziója, hogy az igazság mindenképpen kiderül és végül győzedelmeskedik, így semmi szükség a túlzó cenzúra eszközeire: „és noha a tanítás szelei elszabadultak, s mind egymást kergetik a földön, – ha egyszer az Igazság kint van a mezőn, akkor jogtalanságot követünk el, ha engedélyeztetéssel és tilalmakkal vonjuk kétségbe erejét. Birkózzék meg ő a Hamissággal; ki hallott olyat, hogy valaha is az Igazság maradt alul egy szabad és nyílt összecsapásban? Az ő cáfolata némít le a legjobban és legbiztosabban”[8]. Milton szilárdan hitt az igazság erejében a hazugsággal szemben, úgy tekintett rá, mint Isten és a sátán földi harcára, amit minden esetben Istennek kell a végén megnyernie. A középkori skolasztikus gondolkodókat és a klasszikus filozófusok érvkészletével vértezte fel magát, de nem ő volt az egyetlen. John Stuart Mill a XIX. században hasonló példát követett a nyilvános érvelés vonatkozásában.

1859-ben jelent meg A szabadságról című műve, ami a közgondolkodás középpontjába emelte a véleménynyilvánítás szabadságának fontosságát. Mill nem csak korában képviselt liberális eszméket, de művében tulajdonképpen lefekteti azokat az alapokat, amik napjaink politikailag korrekt magatartását is jellemzik. Szerinte csak annyiban tiltható meg társadalmi kiterjedésében egy cselekedet, ha az kárt okoz másnak, így viszont Mill a szabadság negatív felfogását vallja. Úgy vallja, hogy ha valaki saját magának okoz fizikai vagy akár erkölcsi kárt, nem tiltható meg semmilyen tett. Mill az egyén radikális szabadága mellett állt ki, véleménye szerint csak a társadalom szoros értelemben vett önvédelme esetén jogos az állam beavatkozása az egyének cselekvési szabadságába. Az egyén véleményéből fakadó és választási szabadságáért áll ki a demokratikus többséggel, a „többség zsarnokságával” szemben. A szerző szándékai szerint a többségi vélemény, a konzervatív, tradicionális, társadalmilag uralkodó pozíciókat maga mögött tudó elemek véleménye porlasztandó, míg a véleménykisebbségeket egyedül a liberális eszmék követői jelentik, „ha az egyik vélemény erősebb a másiknál, akkor azt kell – nem egyszerűen eltűrni, hanem – bátorítani és támogatni, amelyik adott helyen és időben kisebbségi nézetté vált”[9]. Mill viszont már nem jutott el arra, mi gátolja meg azt, hogy a magukat többséginek meghatározó kisebbségi véleményeket és eszméket vallók elnyomóak, sőt zsarnokiak tudnak lenni a közbeszédben. Valószínűleg Mill úgy gondolhatta, hogy ez a fajta „szabadság” egész egyszerűen nem válhat zsarnokivá. Napjaink tapasztalatai (BLM vagy LMBTQ mozgalmak) azonban éppen ezt mutatják, hiszen ez az elmélet önmagának ellentmondva lehet a közbeszédben elnyomó jellegű a „politikai korrektség” ürügyén. Furcsa mód a milli koncepció más későbbi ideológiáknak is lefektette az alapjait. Bújtatottan előrevetíti a társadalmi erők küzdelmét, ezekben egyértelműen a mindenkori – liberális gondolatokat és elveket magáénak valló – kisebbségi vélemények mellett szál síkra: „nem az igazság részeinek erőszakos összeütközése, hanem az igazság felének csendes elnyomása a nagy veszedelem”[10]. Mill a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítandóságát a társadalmi hasznosságával indokolta. Az igazság keresésekor nem önmagában és erkölcsi értéke miatt érték, hanem társadalmilag nyújt hasznot annak keresése az emberek állandó java érdekében. A szabadságról című munkában Mill arra is rámutat, hogy szerinte a tévesnek és hamisnak tűnő véleményeket társadalmilag káros betiltani, egyrészt, mert lehet hogy igazak és helyesek, ha pedig mégsem, ismeretük hasznos lehet a későbbi viták során, a  példákkal könnyebb a saját érveket alátámasztani, ugyanakkor az is lehetséges, hogy a hamis és téves vélemények is tartalmaznak bizonyos részigazságokat. Mill elméletének esetében felmerül hogy miként lehet összehangolni a gondolat végtelen szabadságát a „másikat meg nem károsítani” alapelvvel? Mill megfogalmazása szerint: „minden olyan cselekedetet el szabad nyomni, amely igazolható ok nélkül kárt okoz másnak, sőt a fontosabb esetekben kifejezetten szükséges, hogy elnyomják kedvezőtlen érzelmek, vagy ha kell, az emberek tevőleges közbelépése révén”[11]. A legfőbb etikai mércének egyetlen elvet, a hasznosság elvét vázolja fel. Minden etikai felvetés kérdés végső alapja, Mill szerint a hasznosság elve mégpedig annak a legtágabb értelmében, ami szerint az a „fejlődő lénynek tekintett ember tartós, nem változó érdekein alapul”[12]. A kárelv viszont több helyen is általánosan és nagyon tágan van megfogalmazva, Mill szerint a kárelv „amint egy személy vagy közösség megfoghatóan károsodik vagy megfogható esélye van annak, hogy károsodni fog, az esetet ki kell vonni a szabadság tartományából, és az erkölcs, vagy a törvény hatáskörébe kell utalni”[13]. A szerző írásában tehát lefekteti azokat a liberális alapokat, amikre napjaink politikailag korrekt irányvonala épül, ugyanakkor sokszor nem fogalmaz kellőképpen tisztán és konkrétan, de nem ez az egyetlen hiányossága. Ahogyan azt egy tanulmány nagyon találóan és szellemesen összegzi: „Mill indokolatlanul optimista módon bízik a jellemüket formálni kívánó racionális individuumok létében, s abban, hogy az vezérli a szólásszabadságot. Emellett az igazságnak a zabolázatlan társadalmi vitában való feltárulkozásban is rendületlenül hisz, ami pedig a társadalom érdeke. Az ártalom-elv pedig nem, vagy csak alig játszik szerepet ebben az elméleti konstrukcióban, míg a »paternalizmus« hasonlóképpen szintén nagyon szűkre szabott, s csak a fizikai erőszakra uszítás tilalmát, s annak megelőzhetőségét foglalja magában. Mill tehát nem úgy tekint a véleménynyilvánításra, mint performatív cselekvésre, hacsak az nem indukál közvetlenül valóban ártó fizikai cselekedetet”[14].

II.1      Angolszászszabályozások

Sok évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ember teljesen szabadon megoszthassa a gondolatait, felvállalhassa, bizonyosságot tegyen hite és véleménye mellett, anélkül, hogy bármilyen hátrány érje. Hogy jobban értékelhessük a szólás szabadság megvalósulásával járó  jogosítványokat, érdemes annak jogtörténeti evolúcióját átpörgetnünk. Közel 130 évvel járunk John Milton politikai röpiratának megjelenése után, és egy függetlenségéért harcoló terület megfogalmazza az első írott, alkotmányi rendelkezését. Egy hónappal a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása előtt, 1776. június 12-én kelt Virginiai Nyilatkozat 12. szakaszában a sajtó szabadságáról szól: „A sajtószabadság a szabadság egyik hatalmas védőbástyája, és azt soha más, mint zsarnoki kormányzatok nem korlátozhatják”[15]. Később önálló szövetségi állammá vált az Egyesült Államok, 1787-es alkotmányába viszont nem került alapjogi rendelkezés, a szólás- és a sajtószabadságra vonatkozóan sem. Legfőbb okaként azt tartják, hogy az alapító atyák ezeket a jogokat természetesnek vették, nem olyanoknak, amiket az újonnan alakult állam adhatott polgárainak. Föderalista felfogás szerint „az alkotmány csak azon jogokról rendelkezhet, amelyeket a tagállamok átruháznak a szövetségi államra, ebből eredően azok a kérdések, amelyekről a szöveg nem szól, a tagállamok hatáskörében maradnak”[16]. Az Egyesült Államokban így jöttek létre a tagállamokban bill of rightsok, „mert az egyéni szabadság törvénybe iktatását, éppen az angol koronával kapcsolatos rossz tapasztalataik miatt, nem bízták egészében a commonlawkodifikálatlan szabályaira. Az alapjogi katalógus hiánya így lényegében a szövetségi állam hatalmának korlátozását célozta”.[17]

Az Egyesült Államok első pénzügyminisztere, Alexander Hamilton tiltakozott a legszenvedélyesebben egy szövetségi szintű Bill of Rights ellen, mint írta: „állítom, hogy a jogok jegyzéke nem csupán szükségtelen része lenne az indítványozott alkotmánynak, hanem még veszélyeket is rejtene magában. Kivételeket tartalmazna olyan jogkörök tekintetében, amelyeket nem is adtak meg, s ennélfogva kézenfekvőbb ürügyet szolgáltatna a megadottaknál számosabb vagy szélesebb jogkörök követelésére. Mert hát ugyan miért kinyilatkoztatni, hogy nem szabad olyasmit tenni, amire a szóban forgó jogkör nem is ad felhatalmazást? Például miért kellene kijelenteni, hogy a sajtószabadság nem korlátozható, amikor nem adományoznak olyan jogkört, amely módot adna a korlátozására?”[18]Nem minden tagállam képviselője gondolkodott hasonlóan, jogaik védelme érdekében ragaszkodtak a Jogok Nyilatkozatának szövetségi alkotmányba foglalásához. Kompromisszumos megoldás született, aminek következtében valamennyi tagállam jóváhagyta az alkotmányt, de feltételként meghatározták, hogy azt bővítik az alapjogokat is tartalmazó kiegészítéssel. 1789. június 8-án született meg a Bill of Rights első tervezete, ugyanabban az évben elfogadták a végleges szöveget, két évvel később pedig hatályba lépett az alkotmány első tíz kiegészítése, közöttük az Első Alkotmánykiegészítés is, ami a szólás- és vallásszabadság ügyében rendelkezett.[19] A sors úgy hozta, hogy 1789-ben egy másik államban is megjelent a szólásszabadság ügye az alkotmányban. Az augusztusi francia deklaráció ember és polgár jogairól a forradalmi alkotmányok részévé vált.[20]

Érdekes, de Anglia a mai napig nem rendelkezik egységes dokumentumba szerkesztett, kodifikált alkotmánnyal. Hogy röviden és tömören átlássuk az angol helyzetet, Csánk Bélának, az angol sajtójog magyar kutatójának sorait idézzük: „Angliában a gondolatközlés elemi szabadságjogát mint valami teljesen magától értetődő dolgot fogják fel. A sajtószabadság Angliában tehát nem annyira törvényi, mint inkább íratlan alkotmány- és szokásjogi alapon nyugszik. De viszont olyan természetesen jelenvaló, mint a levegő, amelyet belélegzünk.”[21]

1998-ban a londoni parlament elfogadta a Human RightsAct-et, ezzel az Egyesült Királyságban is megvalósult az alapvető emberi jogok törvényi védelme.[22]

II.2 Nemzetközi szabályozások

A múlt évszázad közepén, 1948-ban az ENSZ által elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, ami összefoglalja a világszervezet álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról. Annak második cikke kimondja, hogy „Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra”, 10. cikkében pedig kihangsúlyozza a szólásszabadság jogát: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon”[23]. 1950-ben az Európa Tanács keretén belül Rómában aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ami három évvel később hatályba lépett. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény külön a 10. cikkben védi a kifejezés szabadságát:


„1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a Cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgókép vállalatok működését engedélyezéshez kössék.

  1. E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.”[24]

            Ez volt az első olyan eszköz, amely érvényt szerzett és kötelező erőre emelt bizonyos, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában rögzített jogokat. Ezenfelül Strasbourgban létrehoztak egy védelmi mechanizmust az állítólag jogsértések kivizsgálására és az Egyezmény keretében a részes államok által tett kötelezettségvállalások betartásának biztosítására. Ennek fényében 1959-ben létrejött az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az Egyezmény betartása felett az EJEB őrködik, egyfajta európai minimumkövetelményt kíván meghatározni az egyes jogokkal kapcsolatban. A szólásszabadság kérdéseihez kapcsolható EJEB-mércék közvetve formálják és egységesítik az Egyezmény részes államainak szabályozását és joggyakorlatát. Az EJEB nem a legkisebb közös nevező megtalálására törekszik, hanem magasra emeli a szólásszabadság védelmi szintjét. A politikai beszéd védelmi, a közügyek megvitatása és a közéleti szereplők szabad bírálhatósága kiemelt figyelmet élveznek az EJEB gyakorlatában.[25] A jogsértéseket megállapító ítéletek kötelező érvényűek az érintett tagállamok számára és kötelesek azokat végrehajtani. Magyarország csak a rendszerváltoztatást követően csatlakozott, az Egyezményt Magyarország vonatkozásában 1992. november 5-től kell alkalmazni, az Egyezményt – és több kiegészítő jegyzőkönyvét – az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki.[26] Ha az Egyezmény ide citált részletét olvassuk, azzal szembesülhetünk, hogy Magyarország Alaptörvénye szinte szóról szóra ugyanezen jogokat biztosítja állampolgárai számára.


III.   A szólásszabadság alkotmányos joga Magyarországon

A szólásszabadság fentebb bemutatott radikális milli modellje az igazságközpontú elméletekkel szemben nem toleráns, a kisebbségi vélemények pozitív megkülönböztetése könnyen átcsaphat a kisebbségiből ilyen módon többségibe váltó közvélemény zsarnoki cenzúrába, amint annak az elmúlt közel tíz év szélsőségesen politikailag korrekt megnyilvánulásai is mutatják.

Az elmúlt időszakban a közélet iránt érdeklődők több ízben is hallhatták politikai tudósításokban, hogy Magyarország nem jogállam, a szólás- és a sajtószabadság megszűnt az országban, továbbá hazánkban már nem létezik a fékek- és ellensúlyok rendszere. Hogy ezt alátámasszák, több jelentés, többek között a Tavares-[27], és Sargentini-jelentés[28] is bizonyítani kívánta. Mivel a dolgozat terjedelme véges, így nem kívánnék a két említett jelentésre érdemben reagálni, bizonyos – szólás-és sajtószabadságot érintő felvetéseit megcáfolni. 2012. január 1-én hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye, a legmagasabb szintű jogi norma, amely tartalmazza az állam felépítésével és működésével kapcsolatos legfontosabb szabályokat. Ez a legmagasabb szintű norma, így nem lehet olyan jogszabályt hozni, amely ellentétes annak tartalmával. Ez ma Magyarország jogrendszerének alapja, aminek VI. cikkének első pontja kimondja:

„Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magábanfoglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását, és azt aszabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények,szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen,nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.”[29]

A VIII. cikke továbbá kimondja:

(1)Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.

(2)Magyarország elismeri és védi a sajtószabadságot.

(3)A sajtószabadságra, valamint az elektronikus tömegtájékoztatási és hírközlési piac felügyeletére vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.”[30]

III.1                A szabadságjogok jogfejlődése a magyar jogban

A magyar alkotmányos fejlődés bizonyos szempontból hasonlít az angolhoz. A kontinensen hazánk volt az utolsó ország, amely alkotmányt fogadott el, ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szólásszabadság joga ne élvezett volna már korábban is alkotmányos státuszt. Az egyéni szabadság védelmét a magyar jogi hagyomány a Werbőczy István, magyar jogtudós, királyi ítélőmester és Magyarország nádora által megalkotott Tripartitum nemesi jogokat összefoglaló részére vezeti vissza. Ez kimondta, „hogy az egész ország nemesei, senki más hatalma alatt nincsenek, mint (а föntebbiek szerint) a törvényesen megkoronázott fejdelemé alatt; s maga fejedelmünk is valakinek puszta раnaszára és suttogására, senkit közölök, törvény útjánkívül, s a másik felet meg nem hallgatva‚ személyében vagy vagyonában, rendes hatalmánál fogvást meg nem háboríthat”[31]. Werbőczy életműve olyan mélyen gyökeredzett a magyar jogi hagyományban, hogy a reformkor rendi országgyűléseiben többen érveltek a Tripartiumra hivatkozva.[32] Azonban a Hármaskönyv egy szokásjogi gyűjtemény, a benne foglalt jogoknak nem minden esetben létezett törvényi alapjuk. Magyarországon 1848. áprilisában született meg az első alkotmányerejű törvény, ami rendelkezett a sajtó szabadságáról, azonban ez nem azt jelent, hogy az egyes vélemények védendőek, hanem a vélemények szabad kifejezésének a lehetősége.[33] A törvénytervezet első változatát Szemere Bertalan későbbi belügyminiszter dolgozta ki. Országszerte nagy csalódást okozott a javaslat, ahogy a korban megfogalmazták „inkább csak a cenzúrát akarta eltörölni, mint tényleg szabaddá tenni a sajtót”[34]. Az elégedetlenség hatására módosításokat eszközöltek a tervezeten, a végleges tervezet elkészítésében Deák Ferenc is rész vett. Ez kimondja, hogy: „a sajtószabadságvisszaállítatván, ennek biztosítékául ideiglenesen rendeltetnek: 1. § Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti”.[35] A törvény a korabeli Európa legliberálisabb szabályozása volt.[36] 1867-ben megjelent a Magyar Alkotmány Kátéja, ami kimondja, hogy az állampolgárok „szabad-sajtóval s szólás-joggal bírnak”.[37] Ezután a „politikai változásoktól függően egyes, az alkotmány funkciójával felruházni kívánt törvények rendelkeztek a szólás (vélemény) szabadságáról úgy, mint a Tanácsköztársaság alkotmánya (1919) és az 1946. évi I. tc. A közjogi berendezkedést tartósan meghatározó 1989. évi XX. törvény végül papíron kifejezetten is alkotmányos jog rangjára emelte, de a valóságban a magyar történelemben akkor már régóta nem tapasztalt korlátozások alá vetette a szólás- és sajtószabadság jogát”[38].

A második világháborút és a „koalíciós éveket” követően, csak 1949-ben alkották meg az első tartósan fennálló kartálisalkotmányt Magyarországon. Egészen az 1972-es alkotmányreformig az 1949. évi XX. törvény – a korszakra jellemzően sztálinista kifejezések garmadáját belefűzve– deklaráltan is korlátozott mértékben biztosította a jog gyakorlását. „55. § (1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot. (2) Az állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsájtja a szükséges anyagi eszközöket.”[39]Nincs új a nap alatt, a dolgozókra, mint a jog gyakorlására egyedüliként jogosult társadalmi osztályra és érdekeikre való hivatkozás a Tanácsköztársaság alkotmányában is megjelent: „A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják, de megszűnt a tőkének az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen”[40]. 1972-ben megalkotott reform egészen 1989-ig hatályban maradt, kizárólag stílusbeli módosításokat vezettek be, továbbá bővítették a „dolgozók” körét és immár az egész nép a jogok potenciális gyakorlójává vált[41]. A rendszerváltoztatás árnyékában, 1989-ben hatályba lépett több új törvény levetkőzte az idejétmúlt kifejezéseket. Az 1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról kimondja, hogy „2. § (1) A gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések (a továbbiakban együtt: rendezvény) tarthatók, amelyeken a résztvevők véleményüket szabadon kinyilváníthatják”[42]. 1989. január 24-én hatályba lépett az új szöveg a szólás- és sajtószabadság ügyében: „61. § A Magyar Népköztársaság biztosítja a szólásszabadságot és a szólásszabadságot”[43].  Nem túl bőbeszédű, mégis üdítően sok szabadságot biztosít négy évtizeden át tartó kommunista időszak után. Szűk kilenc hónapig maradt hatályban a szöveg, ezt új váltotta fel az új társadalmi és politikai rendszer kezdőnapján, 1989. október 23-án. „61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét.

(3) A demokratikus közvélemény kialakítása érdekében mindenkinek joga van a megfelelő tájékoztatáshoz a közügyek tekintetében.

(4) A Magyar Köztársaságban közszolgálati médiaszolgáltatás működik közre a nemzeti önazonosság és az európai identitás, a magyar, valamint a kisebbségi nyelvek és kultúra ápolásában, gazdagításában, a nemzeti összetartozás megerősítésében, illetőleg a nemzeti, etnikai, családi, vallási közösségek igényeinek kielégítésében. A közszolgálati médiaszolgáltatást az Országgyűlés által választott tagokkal működő autonóm közigazgatási hatóság és független tulajdonosi testület felügyeli, céljainak megvalósulása felett pedig az állampolgárok egyes, törvényben meghatározott közösségei őrködnek.

(5) A közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény, valamint a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól rendelkező törvény, továbbá a médiaszolgáltatások felügyeletéről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”[44]

Eljutottunk napjainkhoz és a 2011-ben elfogadott, 2012-ben hatályba lépett Alaptörvényhez. Több módosítást követően alkotmány műfajhoz képest szokatlanul bőbeszédű a szólásszabadság védelméről. A korábbi alkotmányhoz képest újdonság a „demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás” érdekének elismerése. Ezzel a sajtószabadság objektív, intézményi oldala, azaz az állami kötelezettség elismerése kifejezetten megjelenik a normaszövegben. A (3) bekezdés „alkotmányi szinten szükségtelennek tekinthető módon – a politikai reklámok közzétételének korlátait szabja meg, a (4)–(5) bekezdés pedig a személyiségvédelem erősítésétől a gyűlöletbeszéd szigorúbb korlátozásáig, sőt, polgári jogi szabályozásig sok mindenre »jó lehet«”[45]. Csak 1989, vagyis a rendszerváltoztatás után nyílt meg a lehetősége annak, hogy a magyar jogrendszer a szólásszabadságot és a sajtószabadságot modern elvi alapokon, a történelmi tapasztalatok tükrében, levonva a jogállamban elfogadható konzekvenciákat mind a médiaszabályozás, mind a szólásszabadság általános korlátai és az esetleges többletjogok vonatkozásában. A hatályos Alaptörvény és az 1989-90-ben alapvetően módosult Alkotmány is erre sarkalt, hiszen külön tesz említést a véleménynyilvánítási (vagyis szólás-) és sajtószabadságról. Az Alkotmánybíróság a kezdetektől fogva a funkciója alapján különbözteti meg a szólás- és sajtószabadságot, ezt támasztja alá a 37/1992. (VI.10.) AB határozat, ami szerint: „A véleménynyilvánítási szabadság a sajtószabadság vonatkozásában sajátosan érvényesül. A sajtó szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a „sajtó” a véleményalkotáshoz szükséges információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze”[46]. Az alkotmányok szövegét értelmezve nem lehet meghatározni, meddig és mire terjed ki a szólásszabadság védelme, melyek azok a mások számára érzékelhető, kifejező tartalommal bíró emberi megnyilvánulások, amelyekkel kapcsolatban felmerül az alkotmányos védelem, és amelyek korlátozásakor az alkotmányos rend nyújtotta védelmet figyelembe kell venni. Így a következőkben a védelem hatósugarát kívánom meghatározni.

III.2                A szólásszabadságvédelmének hatósugara

A véleménynyilvánítás szabadsága első megközelítésben nem konkuráló alapjog, az egyik személy véleményének kifejezését nem sérti, ha a másik személy is élhet szólásszabadságával. Ha azonban jobban belegondolunk, két személy (irányzat) közötti kommunikációs csatában, össztársadalmi léptékben csökken az egyik fél véleményének hatása, ha a másik fél véleménye is sokakhoz eljut – summázza Cservák Csaba alkotmányjogász.[47]

Koltay azonban felhívja a figyelmet, hogy a szakirodalom gyakran összemossa a véleménynyilvánítás-, a szólásszabadság, illetve a sajtószabadság kifejezéseket[48], ezért nagyon körültekintőnek kell lenni egy-egy alkotmányos alapjog és az abból levezethető egyéb alapjog vizsgálatakor, egymással való konkurálása esetén.

Véleménynek, kifejezésnek, szólásnak minősülnek az írásos, nyomtatott kifejezések, a médiumok tartalmai, a filmalkotások. Szólásnak minősülhetnek a képek és egyéb vizuálisan érzékelhető tárgyak, művészeti alkotások. Természetesen akadnak olyan szóban elhangzó vagy leírt, kiprintelt megnyilvánulások is, amikről nem is feltételezhető, hogy a szólásszabadság védelmét élveznék. Bűncselekmény elkövetésére való felbujtás, hamis tanúzás, szóban megkötött szerződés, házasságkötés során történő eskütétel – ezekben az esetekben fel sem merül, hogy az elhangzó „szólást” a szólásszabadság védelmi körébe kellene vonni. A jogellenes fenyegetés szavai maguk a tiltott cselekmények; a hamis tanúzás bűncselekmény, amely verbális úton valósul meg; ha kimondjuk a boldogító igent, az a házasságkötés aktusa. Mindezek mellett akadnak olyan cselekmények, amelyek szavak nélkül is egyértelműen élvezik a szólásszabadság védelmét: néma tüntetések, sztrájkok, kitűzők, üzenetet hordozó öltözet (egyenruha, fejkendő, karszalag) viselése, választáson induló jelölt támogatása, egy hétköznapi utcai performansz.

A szólásszabadság védett körén belül akadnak olyan szólások, amelyek fokozottan védettek. A közügyekben folytatott vitát, vagyis a „politikai szólást”, kifejtett véleményt minden jogrendszer kiemelten óvja, még akkor is, ha mások jogainak sérelméhez vezethetnek. E véleményeket tekinthetjük a szólásszabadság legjobban védett belső magjának[49].  A politikai kategóriájának definiálása önmagában sem könnyű. Alexander Meiklejohn[50] például kitágította azt az irodalommal és művészetekkel is, Eric Barendt[51]„szerint pedig politikai szólásnak tekinthető minden olyan vélemény, amely hozzájárulhat a közvélemény alakításához a témák olyan széles körében, amelyre egy gondolkodó közügyként tekinthet”[52].

Hogy mit kell szólás, vagy vélemény alatt érteni, az teljes egészében a jogalkalmazó szervekre bízott kérdés, hiszen az alkotmányok szövege nem ad pontos körülírást, így az szabadon formálható. Valószínűsíthető, hogy az alapító atyák az Egyesült Államokban az értelmes közéleti diskurzusok előmozdítását tartották a védendő értéknek, nem tulajdonítva különösen széles értelmet a „szólás” kategóriájának. A hatókör meghatározásának funkciója annak azonosítása, hogy a szólásszabadságot mely típusú emberi cselekvés jogi megítélése tekintetében szükséges figyelembe venni, és kell így az adott típusra vonatkozó szabályokat alkalmazni.[53] A jog hatóköre formálódik a jogalkalmazói gyakorlat változásával, még úgy is, ha az alkotmány szövege nem változik. Erre az előbb hivatkozott Török Bernát tanulmány példaként hozza fel a kereskedelmi célú reklámot és a rágalmazást, amelyek a XX. század első felében az Amerikai Legfelsőbb Bíróság gyakorlata alapján a szólásszabadság hatókörén kívül rekedtek, ma pedig védelmet élveznek.

Különbséget kell tenni a szólás határainak megvonása és az így meghatározott kategóriák védelmének mértéke között. Elsőként meg kell határozni, hogy a vizsgált cselekmény vagy kifejezés tekinthető-e szólásnak, ha pedig igen, meg kell határozni a védelem mértékét. A kartális alkotmányok ebben nem nyújtanak eligazítást. Az 1989–90-ben kialakult alkotmányszöveg nem tartalmazott korlátozó rendelkezést, és eredeti szövegállapotában a 2011-es Alaptörvény sem. A hatályos változat – bár a szólásszabadság egy-egy fontos kérdését érinti – nem tekinthető általános érvényű korlátozási szempontnak. A IX. cikk (3) bekezdése a politikai reklámok korlátját szabja meg: „A demokratikus közvélemény kialakulásához választási kampányidőszakban szükséges megfelelő tájékoztatás érdekében politikai reklám médiaszolgáltatásban kizárólag ellenérték nélkül, az esélyegyenlőséget biztosító, sarkalatos törvényben meghatározott feltételek mellett közölhető”. A (4) bekezdés az emberi méltóságról: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére”; míg az (5) bekezdés az egyes közösségek méltóságának szólásszabadsággal szembeni védelméről szól: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.”[54] A politikai reklám sajátos véleményként tekinthető, alkotmánybeli korlátozása pedig könnyen jól körülhatárolható, pontos szabályokat lehet erre a tartalomra vonatkozóan előírni.  Az emberi méltóságot sértő vélemények tilalma viszont nehezen körülhatárolható, elnagyolt. Az (5) bekezdés jogpolitikai célja világos, tartalmából arra lehet következtetni, hogy a magánjogi kódexben megteremtett polgári jogi gyűlöletbeszéd-korlátozás alkotmányi alátámasztásaként szolgál. Ezzel viszont megfordult egy hagyományos sorrend: a Ptk. tartalma determinálta az Alaptörvényét.

Hogy meghatározhassuk a szólásszabadság terjedelmét, az alkotmányban található rendelkezések áttekintése és elfogadásuk körülményeinek ismerete csak elenyésző segítséget nyújt. Különös, de annak ellenére, hogy az amerikai és európai megközelítések sok pontban egyeznek a szólásszabadság „határainak” és terjedelmének kérdését illetően, de még nem merült fel egy egységes szólásszabadság-mérce megalkotása.[55] 2020-ra meghaladottá vált a jogalkotásban az a gondolat, hogy egyik térfélen található az Amerikai Egyesült Államok, míg vele szemben sorakoznak fel a „nyugati világ” többi szereplői. Több a közös vonás az USA, Kanada, Európa jogrendszerei között a szólásszabadság esetében, mint a különbség. Ha egy kalap alá vehető a „nyugati világ”, azoknak jogrendszerei nagyon sok esetben hasonlóan gondolkodnak a szólásszabadságról, a közéleti viták nyíltságát biztosító szabályok sem térnek el annyira, mint a klasszikus megközelítés azt véleményezi. Ha azt vesszük, a történelem bármennyire is másképpen alakította az egyes államokban a szólásszabadság-védelmének határait, mégis sok hasonlóságot lehet felfedezni a különböző alkotmányos rendszerek között. Ilyen például a tételes alkotmányi norma nélküli alkotmányos angol és a magyar   szólásszabadság-védelem, ezeknek eredője mindkét esetben a szokásjog. Míg azonban Angliában ez a jogrendszer lényegéből fakad, addig Magyarországon az évszázadokon átívelő megmaradásért folytatott állandó küzdelem idézte elő.A szabadságot nem az alkotmány adja az embereknek, hanem a már kivívott alkotmányt kívánja megerősíteni, az írásba foglalt törvények erejében bízva, alkalmas eszköznek tartva a jövő időkben a szabadság ellen fellépő fenyegetésekkel szemben.

„Nemcsak a jogrendszer fejlődése, hanem az angolszász társadalmak tradicionális szabadságfelfogása is példaként lebeghet a magyar alkotmányos szólásszabadság őrzői előtt is, mivel az csak alig több mint negyedszázada lépett rá arra az útra, amelyen előbbiek már oly régóta járnak.”[56]

III.3                A szólásszabadság terjedelme

A közéletben és történelemben járatos állampolgár számára kellőképpen ambivalens, ha egy napilap a címlapján a sajtó szabadságát követeli[57], más esetben 23 nyelven kijelenti: Magyarországon megszűnt a sajtószabadság[58], vagy egy adott személy tüntetésen diktatúrát kiált. Egy diktatúra alaptulajdonsága ugyanis, hogy a tüntetéseket nem engedélyezik, a résztvevőkre rendőrrohammal válaszolnak, a tüntetők közül pedig többeket bilincsbe vernek. Hazánkban viszont közel másfél évtizede nem volt példa arra, hogy karhatalmi erők támadjanak az utcára vonulókra. Ha csak az elmúlt tíz évet vesszük számításba, tüntetések tömkelegével találkozhatunk: Milla-tüntetések (2011–2012), Hallgatói Hálózat tüntetése (2011–2013), tüntetés az Alaptörvény ellen (2012. január 2.), tüntetés az internetadó ellen (2014 október), a fekete ruhás nővér mozgalma (2015–2016), CEU és egyes civil szervezetek mellett kiálló tüntetés (2017. április–május)[59], tüntetés a „túlóratörvény” ellen (2018. december), vagy ami kifejezetten aktuális: tüntetés az SZFE mellett. Amennyiben visszatekintünk az elmúlt hónapok tüntetéseire, az SZFE melletti tüntetésen kívül az internetes kereső segítségével több találatot kapunk (csak Magyarországon megesett tüntetések az elmúlt egy hónapban, a teljesség igénye nélkül): „maszkellenes” tüntetés, „Mentsük meg a turizmust!” tüntetés, határzár ellen tiltakozók, Pest megyei szocialisták tüntetése az MSZP-székháznál, etc. E tüntetések hosszú sora azt bizonyítja, hogy a szólásszabadság joga ebben az esetben sem csorbul.

Azt maga Mill sem tagadja, hogy a szólás szabadsága korlátlan lehet. Az ő meghatározása szerint az Állam a legalkalmasabb arra, hogy a szólásszabadság korlátait meghatározza. „A szólás nem lehet korlátlan, határokat kell szabni számára. Ha pedig ezt elfogadjuk, nehéz az Államon – azaz a jogalkotáson, a bírósági rendszeren – kívül máshoz fordulni a feladat ellátása érdekében.”[60] A szólás szabadsága tehát bizonyos keretek között működhet, Magyarországon sincs ez másképpen. Jól példázza ezt a 2018. decemberi tüntetéseknél tapasztalt eset: a „rabszolgatörvény” ellen tüntetők soraiban felbukkantak olyanok, akik a vádirati tényállások lényege szerint erőszakos magatartást tanúsítottak, a Parlament épületének védelmét ellátó rendőrsorfalba különböző tárgyakat, üveget, pirotechnikai eszközt dobtak.[61] A polgári elégedetlenség létezését felesleges volna tagadni, de annak egyik alapvető tétele, hogy a cselekményt folytató állampolgár tisztában van azzal a ténnyel, hogy cselekményével jogi következmények is járhatnak, ha valaki jogsértést követ el, az joghátrányokkal jár. Az imént említett esetnél, ha valaki a rendvédelmi szervek irányába tárgyakat dob, az a legenyhébb esetben is szabálysértési eljárást von maga után. Thomas Rawls[62] így határozza meg a polgári engedetlenség alkotmányos elméletét: „három részből áll. Először is egy ilyen elméletnek meg kell határoznia és a demokratikus közhatalommal való szembenállás más formáitól meg kell különböztetnie az ellenszegülésnek ezt a módját. A szembenállás sokféle formát ölthet, a törvénybe nem ütköző tüntetéstől és a próbaper megindítását szolgáló jogsértésétől a fegyveres akcióig és a szervezett ellenállásig. Az elmélet kijelöli a polgári engedetlenség helyét e lehetőségeken belül. Másodszor körvonalaznia kell, hogy egy (nagyjából) igazságos demokratikus rendszerben milyen alapon és milyen feltételek mellett jogos a polgári engedetlenség. Végül, harmadszor, meg kell magyaráznia, hogy mi a szerepe a polgári engedetlenségnek egy alkotmányos rendszeren belül, s hogy miért helyénvaló a tiltakozásnak ez a módja egy szabad társadalomban.”Rawls meghatározása szerint a polgári engedetlenség egy nyílt, erőszakmentes, mégis politikai cselekedet, amellyel a törvényt megszegik. Az kezd ilyenbe, aki a társadalom lelkiismeretére kíván hatni, meggyőződését cselekedetével kifejezésre juttassa. A professzor álláspontja, hogy a polgári engedetlenség „nem csupán abban az értelemben politikai cselekedet, hogy a politikai hatalmat birtokló többséghez szól. Azért is az, mert politikai elvek vezérlik és igazolják, mégpedig az igazságosság elvei, amelyek körvonalazzák az alkotmányt és általában az intézményeket”. Munkájában többször hangsúlyozza, hogy alapvetően a polgári engedetlenségnek erőszakmentesnek kell lennie, hiszen a „felhívás” – ahogy nevezi – egy alapvető és lelkiismeretbe vágó politikai meggyőződés kifejezése, nyilvános fórumra kívánkozik, mint a közérdekű mondanivaló. „A magatartás azt fejezi ki, hogy megszegjük a törvényt, de ha elmegyünk is a legvégső határig, azért a törvénytisztelet határain belül maradunk. Megszegjük a törvényt, de a tett nyilvános és erőszakmentes jellegével, valamint a jogi következményeinek vállalásával érzékeltetjük a törvénytiszteletet. A törvénytisztelet segít elfogadtatni a többséggel, hogy a tett politikailag valóban lelkiismeretbe vágó és komoly, a szándék az, hogy a közös igazságérzethez forduljunk.”[63]

III.4                Véleménynyilvánítás szabadságának sajátos formái

Ezen gondolatok ismeretében érdemes az elmúlt évtized néhány esetét feleleveníteni. 2017-ben, a CEU mellett folyó tüntetéssorozat egyik epizódja volt, amikor Gulyás Márton többedmagával a Budavárban található Sándor-palotához vonult. Az eset előzménye volt, hogy Áder János köztársasági elnök aláírta a Lex CEU néven emlegetett törvénymódosítást. A törvénymódosítása a felsőoktatási törvényre vonatkozott, célja, hogy kiszűrje azokat a Magyarországon működő egyetemeket, amelyek „áldiplomákat” adnak ki a felsőoktatásban végzett hallgatóknak. Gulyás és aktivista társai 2017. április 10-én festékesüvegeket dobtak a Sándor-palotára. A Fővárosi Törvényszék Gulyást másodfokon 220 óra közérdekű munkára ítélte. Gulyás tettestársa az elsőfokú eljáráskor az utolsó szó jogán kiemelte, hogy a szabad véleménynyilvánítás szerinte azt jelenti, hogy ilyen akciókkal legálisan feszegethesse a határait[64].  Az őt védő ügyvéd is arra hivatkozott, hogy egy ilyen akció, cselekmény nem büntethető, ha a szabad véleménynyilvánítás és az akció között szerves összefüggés van, azaz ha az akció a mondanivaló részét képezi. Az ügyvéd szerint a Sándor-palota narancssárga színnel való dobálása azt szimbolizálta, hogy a törvény aláírásával a köztársasági elnök hivatala a Fidesz érdekeit szolgálta ki. Ellenben a bíró szerint a két vádlott „szándékegységben” cselekedett és garázdaságot követtek el.[65] Nem ez volt Gulyás egyetlen akciója, amikor festéket használt véleménye kifejezésére. Szűk egy évvel a budavári események után, – ismét többedmagával – az Állami Számvevőszék épületét öntötték le festékkel. Az aktivista[66] az ellen tiltakozott, hogy a független pénzügyi szerv több ellenzéki pártra bírságot szabott ki tiltott pártfinanszírozás miatt. Gulyás a Facebookon élőben közvetítette akcióját, amely során az épület 20-30 méter hosszan lett festékes.[67] A Budapesti V. és XIII. Kerületi Ügyészség vádat emelt műemlék megrongálása miatt, mivel az ÁSZ épülete műemléki védettség alatt áll, ezért úgy vélték rongálás történhetett, a kár az ügyészség közleménye szerint meghaladta a 3,2 millió forintot. Később az Állami Számvevőszék közleményben bejelentette, hogy az ügyészségi vádemelésen kívül polgári peres eljárást is kezdeményeztek az ügyben, mivel az akció során nemzeti vagyon rongálódott meg.[68] Idén januárban az V. és XIII. Kerületi Ügyészség vádat emelt Gulyás és társai ellen. Az ügyészség a Pesti Központi Kerületi Bíróságon azt indítványozta, hogy a bíróság tárgyalást mellőzve, büntetővégzéssel szabjon ki egy vádlottal szemben felfüggesztett börtönbüntetést, tíz társával szemben pedig pénzbüntetést[69].

Összegzésképpen elmondható, hogy a szólásszabadság nem összeegyeztethető azzal, ha az államnak, vagy annak polgáraiban kárt teszek – és azt sem tarthatjuk a véleménynyilvánítás szabadságának, ha erőszakot alkalmazzunk. Vannak, akik szerint a véleménynyilvánítás szabadsága jogán, polgári engedetlenségre hivatkozva középületeket festhet össze, de az már túlmegy az erőszakmentesség keretein. Hogy egy másik példát is megemlítsek, a máremlített őszödi beszéd által okozott reakciókhoz kell visszakanyarodnom. Amikor 2006. szeptember 17-én vasárnap délután az állampolgárok meghallották a kiszivárogtatott felvételeket, sokan közülük még aznap este elkezdtek gyülekezni a Kossuth téren, tiltakozva a Gyurcsány-kormány ellen. Másnap, szeptember 18-án több ezren csatlakoztak a tiltakozáshoz és követelték Gyurcsány Ferenc azonnali távozását. Aznap este több ezren vonultak az MTV Szabadság téren lévő épületéhez, hogy petíciójukat beolvassák. A székházba a biztonsági őrök nem engedték be a tüntetőket, később a rendőrség erői is megjelentek a helyszínen, a tüntetők erőszakkal kívántak bejutni az épületbe, a történet folytatása ismert, mára az MTV-székház ostroma már történelem. 2015-ös migrációs válság legerőszakosabb pillanata volt, amikor a röszkei határátkelőnél órákon át folyt súlyos összecsapások során migránsok erőszakkal kívántak bejutni Magyarország területére. Egy Ahmed H. nevű személy, aki azt megelőzően Cipruson élt feleségével, jelen volt ennél az eseménynél, a hatóságok állítása szerint hangosbemondóval irányította a tömeget és köveket dobált a magyar hatóságok felé. A Szegedi Ítélőtábla társtettesként elkövetett terrorcselekmény bűntette miatt öt év börtönbüntetésre ítélte másodfokon[70]. Jogilag kétségtelen, hogy egy államnak joga van védeni a határait, tovább egy adott államba való beutazáshoz a rendvédelmi szervek kérhetik az erre jogosító iratokat ellenőrzésre, ebbe viszont nem kívánnék jobban belemenni. Viszont a szólásszabadság kérdésének szempontjából is érdekes Ahmed H. ügye. Védelmét – profilba illően – az Amnesty International vállalta. Az elsőfokú ítélet szerint Ahmed H. többször is megafonnal beszélt a tömeghez, három alkalommal maga is dobált a rendőrök felé, majd az átkelő kapu kinyitása után illegálisan magyar területre lépett. Ahmed H. azzal védekezett, hogy ő a megafont arra használta, hogy csitítsa a tömeget[71]. Bizonyára a túlhevült helyzetben mondatait nem lehetett jól hallani, tulajdonképpen a hangosbeszélőn nyugtathatta is a migránsok tömegét. A dobálás és az illegális határátlépés ténye azonban vitathatatlan.

Azzal, hogy valaki tüntetés formájában kifejezi nemtetszését egy üggyel kapcsolatban, az a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának, az állampolgár jogának része. Azonban attól kezdve, hogy a tüntetés erőszakba torkollik, hogy az állampolgár – idézett esetben füstbombát – dob a rendőrsorfal felé, erőszakkal akar bejutni egy középületbe, festékkel okoz kárt egy műemlék épületben, annak jogi következményei kell, hogy legyenek. Nem szabad kijelenteni, hogy ezek a cselekmények a polgári engedetlenség erőszakmentességének részei, az ilyen és ehhez hasonló tetteknek minden esetben jogi következményei kell, hogy legyenek, nincsen rendjén az, hogy ezeket az erőszakos tetteket egy kalap alá vegyük a szólás-és véleménynyilvánításra vonatkozó jogainkkal.

Különbséget kell tenni a szólások között a tartalmuk alapján: kiemelt védelmet élveznek a politikai vitában részt vevő szólások, míg azok, amik közügyek eldöntéséhez nem szükségesek, szigorúbb korlátozásban részesülnek. Ez természetesen semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezen kívül minden más szólás védtelen maradna.[72] 2016. júniusában a Fővárosi Ítélőtábla másodfokú, jogerős határozatban úgy döntött, hogy nem sértette meg Kocsis Máté jó hírnevét Unger Klára, amikor homoszexuálisnak nevezte. Kocsis azt követően fordult bírósághoz, hogy Ungár egy Facebook-bejegyzésben melegnek nevezte a kormánypárti politikust. A Fővárosi Törvényszék 2015. őszén első fokon elmarasztalta Ungárt, de a másodfokon kihirdetett verdikt kimondta: bár Ungár bizonyítás nélkül és valótlanul állította Kocsis homoszexualitását, ez önmagában még nem jelentette a jó hírnév megsértését. Elhangzott az is, hogy az ítélőtáblának nem feladata, hogy egy politikai vitában elhangzó állítás valótlanságát mérlegelje.[73][74] Egy hasonló ügyben más döntés született. 2016. őszén Terry Black (eredeti nevén Rácz Károly) transzvesztita előadóművész ugyancsak a Facebook platformjára tett ki egy fényképet, amelyen Vona Gábor egy másik férfi vállát fogja, arcuk pedig csak néhány centiméterre van egymástól. Terry Black a későbbiekben azt állította, hogy Vona melegpartikon vett részt és voltak szoros kapcsolatai homoszexuálisokkal. Vona jó hírnév és emberi méltóság megsértése miatt beperelte Terry Black-et. A Fővárosi Ítélőtábla másodfokon helybenhagyta az első fok döntését és jogerősen kimondta, hogy Terry Black, valamint a sajtó azon szereplői akik megjelentették az előadóművész állításait (TV2, Ripost, Lokál, Pesti Srácok és Origo), megsértették Vona jó hírnevét. A bíróság ítéletét arra alapozta, hogy az alperesek állításukat nem tudták bizonyítani – még annak ellenére sem, hogy több tucat tanút emlegettek, a tanúk közül azonban senki nem jelent meg a tárgyalóteremben. Az alpereseket nem csak bocsánatkérésre, de kártérítés fizetésére is kötelezték.[75][76] A két ügyet érdemes összehasonlítani, hiszen több ponton is hasonlítanak. Mindkét ügy egy-egy Facebook-bejegyzésből indult ki, mindkét esetben közszereplő a felperes. Az ítélet azonban mégis eltér, pedig mindkettő esetben megállapítható, hogy sérültek a személyiségi jogok, tekintve hogy mind a kettő esetben ugyanazt az állítást tették. Felmerül a Kocsis-ügy kapcsán a kérdés: tekinthető-e egy Facebook-bejegyzés, annak állításai a politikai vita részének? Egyáltalán a közösségi média bármelyik szereplőjének felületén folytatott vita összehasonlítható-e többek között a Parlamentben vagy a különböző parlamenti szakbizottságok ülésein folytatott vitákkal? Érdemesnek tartom, hogy egy másik esetet párhuzamba állítsak az előbb felsoroltakkal. 2018-ban a túlóratörvény (korábbiakban „rabszolgatörvényként” hivatkoztam rá) elleni tüntetésen egy érettségi előtt álló gimnazista lány, Nagy Blanka Áder János köztársasági elnököt nyomdafestéket nem tűrő módon sértegette, erre reagálva Bayer Zsolt, kormánnyal szimpatizáló publicista hasonló stílusban bírálta a gimnazistát. Nagyot valótlan állításokkal próbálták lejáratni, ez ügyben jogerősen pert nyert[77]. A Bayer ellen indított eljárásban viszont a Fővárosi Központi Kerületi Bíróság első körben elutasította Nagy keresetét, de a Fővárosi Törvényszék megsemmisítette az ítéletet és új eljárásra kötelezte az elsőfokú bíróságot, amely 2020 júniusában ismét felmentette Bayert. A bíróság azt a nézetet vallotta, ha valaki kiáll a nyilvánosság elé, egy tüntetésen beszédet mond, azzal a közélet szereplőjévé válik, így tűrnie kell a neki nem tetsző véleményeket. Bayer mondatai így viszont belefértek a véleménynyilvánítás szabadságába, azaz nem valósítottak meg becsületsértést.[78] Ezen logika mentén viszont nemcsak Nagy Blanka, de Kocsis Máté és Vona Gábor is – politikai szerepükből fakadóan – közszereplők, akikről véleményt (akár obszcén kifejezéseket tartalmazókat) lehet mondani. Mégis másként kezelték az ügyet: a Kocsis-ügyben ugyanúgy valótlanul és bizonyítás nélkül állították Kocsis másságát, mint amire későbba Vona-ügy ítéletének kapcsán hivatkoztak.

III.5                A szólásszabadság és a fakenews

2020-at írunk, nem csak a felnőtt, de a fiatalkorú lakosság nagy hányada rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek segítségével a bolygó ügyeiről tájékozódik. Nagyon elterjedt a zsebben lapuló eszköz, az okostelefon, példának okáért Dániában a gyermekek 93%-a rendelkezik vele[79]. Az okostelefontulajdonosok a nap 24 órájában kapják kézhez a híreket és információkat. Ha hozzávesszük azt a gondolatot, hogy többen úgy tartják: a klasszikus három hatalmi ághoz évszázadokkal ezelőtt csatlakozott negyedikként a sajtó/média[80], később a XXI. századra ötödik szereplőként maga az internet, mint hatalmi tényező. Ez a szám önmagában előre vetíti a média és az internet felelősségének mértékét, emellett pedig nem elhanyagolható, hogy a nyugati államok (tehát Észak-Amerika és az Európai Unió) polgárainak többsége a sajtóból (jelentős mértékben okostelefon eszközökkel az internet segítségével) szerzi az összes információját a bolygó történéseiről. Ezekből kifolyólag nem szabad átsiklani a kérdés felett: meddig mehet el a média? Az elmúlt években elterjedt a „fakenews”, vagyis az álhír kifejezés, amivel nagyjából körülírhatóaz a jelenség, amit a szándékosan publikált átverések és félrevezetéseket összesítik. Nem feltétlenül kell nemzetközi példákra gondolni, elég az elmúlt időszak hazai eseteit górcső alá venni. A Covid–19 okozta pandémia alatt látott napvilágot a hír, amely szerint Magyarországon a fekvőbetegeket az utcára teszik és magukra hagyják. Politikai tőkeszerzés reményében Kórózs Lajos, MSZP-s országgyűlési képviselő egy magát mentősnek, mentőtisztnek, doktornak és ápolónak is kiadó nő saját élményeit osztja meg az üggyel kapcsolatban[81].  Mint később kiderült, Németh Athina nem állt sem az Országos Mentőszolgálat alkalmazásában[82], sem pedig magánmentőszolgálatnál nem dolgozott[83]. Emberi oldalról sem kétséges, hogy ilyen világjárvánnyal átitatott időkben súlyos dolog, ha valaki az állampolgárokat ilyen hazugságokkal riogatja, természetesen ennek az ügynek jogi következményei is lesznek[84]. A „kamuvideó” esetének előrehaladtával kiderült, hogy Németh egy megrögzött hazudozó[85]. Ennél a pontnál viszont meg kell állnunk egy kis időre. Amikor a „kamuvideó” megjelent, a 444 egyből leközölte a hírt, tényként bemutatva. Napokkal később – míg a nyilvánvaló hazugság ki nem derült – tovább keltették a hangulatot, amely azt a félelmet kívánta alátámasztani, hogy a járványban az emberek ne várjanak segítséget az egészségügytől, mindenki magára lesz hagyva a betegségében, sőt, a kórházból is kitesznek mindenkit az utcára. Sajnos a 444 keresőjében ezek a hírek már nem találhatóak meg, eltávolították őket[86], tudomásom szerint pedig mindazon médiával szemben még nem indult eljárás, amelyek egy az egyben átvették ezt az álhírt. Ha csak ezt az egy esetet vizsgáljuk, nem menthetjük fel a média szerepét az álhír terjesztésében. Ilyen esetben jönnek a helyreigazítási-perek és a megítélt pénzbüntetések[87].

Ha ezekben a fakenews-al teli időkben, az interneten fogyaszthat végtelen számú információk tükrében kicsit visszakanyarodunk a szólásszabadság „atyjához”, Miltonhoz, aki úgy fogalmazott: „noha a tanítás szelei elszabadultak, s mind egymást kergetik a földön, – ha egyszer az Igazság kint van a mezőn, akkor jogtalanságot követünk el, ha engedélyeztetéssel és tilalmakkal vonjuk kétségbe erejét. Birkózzék meg ő a Hamissággal; ki hallott olyat, hogy valaha is az Igazság maradt alul egy szabad és nyílt összecsapásban? Az ő cáfolata némít le a legjobban és legbiztosabban”. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a XXI. századi információs szupersztrádán mindenképpen és minden esetben az igazság felül kerekedik a hazugság, a fakenews felett. Egy érzékletes példával szemléltetve: talán nem vagyok egyedül abban a véleményben, hogy a 2019-es helyhatósági választásokat megelőző kampányidőszak volt a Magyar Köztársaság 30 éves történetének legvisszataszítóbb, eszközökben nem válogató, magánéletet nem tisztelő kampánya. Legismertebb esete a Borkai-ügy[88]. Ennek lényege, hogy Borkai Zsoltról, Győr akkori polgármesteréről kompromitáló felvételek jelentek meg a világhálón. Borkai többedmagával egy horvátországi yachton prostituáltak szolgáltatásait vette igénybe. Ezt a hírt az ellenzéki média kiemeltként kezelte, naponta több hírt közölt az ügy újabb részleteiről. Egy kis idő múlásával már arról lehetett olvasni, hogy ezen az úton Borkaiék kábítószert is fogyasztottak, noha arra nem volt semmilyen bizonyíték, sem jelenlévő tanú nem állított ilyet, sem a felvételeken nem látszódott ilyen képsor. Borkai pedig nem lépett vissza a választástól. Azóta közel egy év telt el. Borkai 2019. október 13-án nem veszítette el az önkormányzati választást, a köztudatban – kellő intenzitású sulykolás hatására – mégis úgy maradt fent a Borkairólkialakított kép, hogy prostituáltakkal kéjelgett és drogozott. Az átlagszavazók nagy része még mindig úgy tudja, hogy volt kábítószer a yachton, vagyis Borkai egy „drogos”. Mint ahogy az átlagszavazók egy része még mindig azt gondolja, hogy Németh Athina egy orvos, magán-és Országos Mentőszolgálat mentőse, mentőorvosa. Szerény véleményem szerint nem elég a média szabályozásához az, ha valaki a helyreigazítását a felületén egy alsó, mínuszos hírként teszi közzé, mint ahogy a pénzbüntetés sem tudja helyrehozni azokat a károkat, amiket magánszemélyeknek, cégeknek, szervezeteknek a hazugságok okoznak. Az álhírek képesek családokat tönkretenni, amit nem lehet anyagi síkon, számokban mérve kárpótolni. Egész egyszerűen túl sok hír jelenik meg, ezek egy része pedig nem rendelkezik semmiféle igazságtartalommal. Bármennyire is nehéz szabályozni és ellenőrizni a médiát, de mindenképpen kísérletet kell tenni rá, ha kell egy egységes újságírói etikai kódex megfogalmazásával. A médiafelügyelet[89] törekszik egy egyfajta minimum betartására, de éppen a hírek, és a kibocsátó média „végtelen” száma nehézzé teszi dolgukat.

Mennyire szabad a média Magyarországon? Több, kormánypártisággal nem vádolható ismerősöm megmosolyogja a vádakat, amikor a Magyarországi sajtószabadság halálát vizionálják. Hiszen – az állítások alapján – megszűnik a független és objektív újságírás[90]. A függetlenség és objektivitás vonatkozásában érdemes megfontolni Cservák Csaba, korunk alkotmányjogászának figyelemre méltó megjegyzését miszerint: „… A jog tehát (azaz a sajtószabadság) eszerint intézményes jog, nem a sajtóban dolgozó egyént (akit természetesen megillet maga a szólásszabadság), hanem az intézményt védi, így a többletjogok és
-kötelezettségek is az intézményt terhelik. E felfogás szerint tehát a sajtószabadság egyértelműen eszköz, (instrumentális jog), célja pedig a közérdek előmozdítása az információ- és gondolatcsere megvalósításával, a nyilvánosság előtt megnyilatkozási fórumok biztosításával. Az intézmény tulajdonosának quasi tulajdonjoga mellett persze, a szólásszabadság „ikerjogából” is levezetve, a sajtószabadság jogát az újságírókra és a szerkesztőkre vonatkozólag is értelmeznünk kell. Amaz tehát őket is megilleti. De mi a jogi helyzet, amennyiben az ő szabadságuk a tulajdonos szabadságával kerül kollízióba? Lehet egyáltalán szavatolni a szerkesztő függetlenségét a tulajdonosi befolyástól? Érdekes, hogy a szakirodalomban, de főképp a hatályos joganyagban ez egy agyonhallgatott aspektus.[91]

Amint azt az médiatörvény is, vagyis a 2010. évi CLXXXV. törvény is meghatározza. A 3. § kimondja: „Magyarországon a médiaszolgáltatások szabadon nyújthatók, a sajtótermékek szabadon közzétehetők, az információk és a vélemények a tömegkommunikációs eszközök útján szabadon továbbíthatók, a nyilvános vételre szánt magyarországi és külföldi médiaszolgáltatások szabadon elérhetők. A médiaszolgáltatás és a sajtótermék tartalmának meghatározása szabad, a médiaszolgáltató és a sajtótermék kiadója felelősséggel tartozik e törvényben foglaltak betartásáért”[92].

III.6                A sajtószabadság és a médiapluralizmus kérdése

Összesítve, mint ahogy a törvény szövege is mutatja: hazánkban biztosított a sajtószabadság. Magyarország piacgazdaságon alapuló parlamentáris demokrácia, aminek a sajtóhoz kapcsolódó alapelve, hogy bárki, akinek pénzügyi lehetőségei is biztosítják, alapíthat internetes folyóiratot, napilapot etc. A piacgazdaság egyik alaptörvénye, hogy azt befolyásolja a kereslet és a kínálat. Ha egy laptulajdonos el akarja adni lapját, eladja, ha meg kívánja szűntetni, akkor megszünteti. Mind a Népszabadság, mind pedig a (régebbi) Magyar Nemzet esete ezt bizonyítja. A Mediaworks Hungary Zrt., a Népszabadság tulajdonosa azzal indokolta a Népszabadság felfüggesztését, hogy a példányszáma drasztikusan csökkent a 2016-ot megelőző tíz évben.[93] Simicska Lajos Magyar Nemzetet érintő utolsó döntésének hátterében is állhattak anyagi döntések, a lényegen azonban nem változtat: 2018. áprilisában úgy döntött, nem finanszírozza tovább a médiaportfóliójába tartozó érdekeltségeket.[94] Az idén egy újabb „bomba” robbant, 2020. nyarán elbocsátották az Index főszerkesztőjét, Dull Szabolcsot[95], az ex-főszerkesztő maga nemzeti ügynek titulálta[96] a kirúgását követő felmondási (közel összeomlási) hullámot,ámnapokkal később azért fény derül kirúgásának okaira, az ügy egyre zavarosabbá vált. Témánk szempontjából viszont idevág, hogy nem sokkal az ügy kirobbanása után tüntetést szerveztek az Indexért, a menesztett és felmondott munkatársakért – tették mindezt a függetlenség zászlaja alatt, miközben az ellenzéki politikai aktorok többsége jelen volt az eseményen[97]. Mi a közös a három példában? Mindegyik kapcsán előkerült a szólam, miszerint a sajtószabadság megszűnt, az adott eset tulajdonképpen az utolsó szög annak koporsójában. Mindhárom esetben a kormányt nevezték meg felelősnek, amiért „kivéreztette” az adott médiát, mi több, háttéralkukkal és pénzügyi spekulációkkal megszűnteti az őket kritizáló sajtót.

Egy másik felvetés, ami gyakran elhangzik bel-és külföldi vádként egyaránt Magyarországról: megszűnőben van a média sokszínűsége, vagyis a médiapluralizmus. Ezt az állítást egyáltalán nem nehéz megcáfolni, elég csak számba venni azokat a médiafelületeket, amelyek egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy elfogultak lennének a tíz éve kormányzó Fidesz-KDNP kormányzattal szemben. Erre vonatkozó példák[98] teljesség igénye nélkül: ATV, Euronews, RTL Klub, 24.hu, 168 óra, 444.hu, Alfahír, Azonnali.hu , Hírklikk, HVG, Index.hu, Magyar Hang, Magyar Narancs, Mérce, Nyugati Fény, etc.

Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy kellő spekuláció nélkül hitet tegyünk egy-egy állítás (vagyis esetünkben hír) mellett, mindazonáltal nagyon fontos, hogy minél több helyről informálódjunk a közügyek tekintetében. Mint ahogy azt már fentebb megemlítem, nem szabad abba az illúzióba esni, hogy létezik független és objektív újságírás, mint ahogy abba sem, hogy egy-egy médiafelület rendelkezik a bölcsek kövével, aminek birtokában kimondja az abszolút egyetemes igazságot.

Nem is kellett rendkívül sokat várni arra az állapotra, melyet Cservák vázolt közel egy évtizede, azonban az új viszonyok keltette hullámok még aligha találtak megfelelő hullámtörő építményre, így rendkívül nehéz megtalálnia az egyénnek az igazság és a fakenews közötti egyensúlyt: „A média jövője szinte forradalmi technikai változásokat ígér. A digitalizáció és a konvergencia által hozott változások gyökeresen átalakíthatják a médiaviszonyokat.”[99]

IV.   Összegzés

Magyarország egy demokratikus jogállam, alanyi jogon biztosítja állampolgárainak a szólás- és véleményszabadság jogát. Magyarországon létezik médiapluralizmus, a média jogait sarkalatos törvényekbe foglalták. A magyar történelemben példa nélküli eset, hogy a szólás- és sajtószabadság mint elismert és védett alapvető emberi jogok harminc éve megszakítások nélkül részei a jogrendszernek. Magyarország azzal, hogy aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ígéretet tett annak betartására. Az Egyezmény betartása felett az Emberi Jogok Európai Bírósága őrködik. Ha az Egyezményt ratifikáló egyes államban jogsérelem következik be, a Bíróság orvosolja a panaszos sérelmét.

Hazánkban szabadon lehet véleményt nyilvánítani, tüntetni.[100] Mindaddig korlátlan szabadságjogokkal rendelkeznek az állampolgárok, amíg azzal nem károsítják meg az embertársakat vagy – bizonyos esetben – az államot. A szólás- és véleménynyilvánítás jogát semmi esetben sem szabad összekeverni azzal, ha valaki gyűlöletet szít, mások meggyilkolására buzdít, közösségeket gyaláz vagy hazugságaival és álhíreivel pánikot kelt. Nem lehet senkit következmények nélkül hátrányosan megkülönböztetni, az emberi méltóságát és becsületét megsérteni. A szólásszabadságnak tehát korlátai vannak, a korlátokat az állam biztosítja.

Az Emberi Jogok Európai Bíróság egyfajta európai minimimkövetelményt kíván az egyes jogokkal kapcsolatban meghatározni. A Bíróság törekvése, hogy egy általánosságban követendő mércét határozzon meg, amely új, közös minimummá válik.

A történelmi múltból és a jogi kultúrák sokszínűségéből fakadóan ez a kanonizálás nem könnyű feladat, mégis azon a véleményen vagyok, hogy szükség van Európában, és azon belül Magyarországon is az emberi jogok harmonizálására. Mégis, hogy mérsékelni lehessen az olyan, átlag állampolgár számára gyomorforgató mozgalmakat, mint az „O1G”, hogy a fakenews hulláma ne fojthassa meg a valódi hírek terjedését, a korlátokat pontosabban kell meghatározni. Nem lehet egy olyan korban kijelenteni valamire, hogy az gyűlöletbeszédnek minősül, miközben a gyűlölködés azokat érinti a legfőképpen, akiknek a keltését tulajdonítják.[101] A 2020-as esztendő sok nem várt eseményt hozott magával. A koronavírus okozta világjárvány mellett radikális tüntetések tömege jelent meg a „nyugati világban”. A BLM-, Antifa- és egyéb mozgalmak pedig minden jóérzésű emberben félelmet keltenek. Ezek a tüntetések és felvonulások – bármennyire is igyekszik azokat a fősodrásúmédia békésnek beállítani – gyakran torkollnak erőszakba, amik már túllépik a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát. Az elmúlt hónapokban ezek a tüntetések sok emberek egzisztenciáját, élete munkáját tették tönkre, gyújtották fel, többeket hajszoltak öngyilkosságba. A Milton által áhított elv átitatja mindennapjainkat, a politikailag korrekt neoliberális hullám pedig minden véleményt üldöz, amelyik eltér az övétől. Ezek a csoportok kisebbségben vannak, míg a csendes többség szótlanul csóválja fejét. A szobordöntések ha csak egy valamit, de azt mindenképp jelképezik, hogy a múlt, azzal együtt a hagyományok és kulturális értékek üldözendő dolgok.

Hosszú évszázadok során sokan harcoltak azért az eszméért, amit szólásszabadságnak nevezünk. Pontosan körülhatárolható, korlátok nélkül viszont a jog kezében nincsen eszköz ahhoz, hogy ez a jog megmaradhasson a normalitás medrében. Ha az internetes tech-óriások, médiaszereplők, szélsőséges emberjogi aktivisták irányítják a közvéleményt, akkor végeredményben visszatér a ’30-as évek Szovjetuniója, a Harmadik Birodalom. A szólás pedig csak annyira élvezhet szabadságot, amennyire engedik. A jog eszköztárát bővíteni, erősíteni kell. Ideje, hogy felállítsanak egy egyetemes mércét, egy minimumot, amit ha valaki túllép, akkor a jog eszköztárának segítségével megfelelően reagálhasson. Az igazság valóban utat tör magának, de csak ha engedik benne.

Egy új aspektusra kell a jövőben a szakmának odafigyelnie, mégpedig a szabad szólás, a véleménynyilvánítás szabadsága mögé bújva az online világ adta hazugságra, elferdített valóságra, a kisebbségi vélemény többségként való realizálódására, és arra, miként ölt magára avatárokat egyetlen személy és ezzel hogyan befolyásolja, sőt manipulálja környezetét. Amíg a fizikai valóságban egy-egy személy által elkövetett jogsértés elszámoltatható, addig az online térben csak az nem történik meg, amit valaki nem akar, hogy megtörténjen, és gyakran nincs a sértett fél számára lehetőség a jóvátétel megkövetelésére, lévén a sértő személye ismeretlen. Ezen a ponton nyílik lehetőség eljátszani a online lábnyom[102], vagy ha jobban tetszik online újlenyomat gondolatával, ami egy ember – egy azonosítható online arcot jelenthet csupán.


A véleménynyilvánítás szabadságának új dimenziói nyílnak meg az online térben, a jogérvényesítés szempontjából is. Az egyes konkrét jogeseteknek elég könnyen levezethető az alapjogi relevanciájuk, így alkotmányjogi panasszal nagy valószínűséggel megtámadhatóak.[103] Nagyon sok fog e téren függni a magyar Alkotmánybíróság befogadási gyakorlatán a „valódi” alkotmányjogi panasz esetén, melynél sokban lehet építeni a német taláros testület tapasztalataira.[104]


„Azok, akik kivívták függetlenségünket, hittek abban, hogy az Állam végső célja az emberek szabaddá tétele képességeik fejlesztésére; hogy a kormányzás döntéseiben a szabadon gondolkodók csoportjának mindig felül kell kerekedniük az önkényen. A szabad szólást egyszerre célként és ezközként is értékelték. Hitték, hogy a boldogság titka a szabadság, a szabadság titka pedig a bátorság. Hitték, hogy a jog arra, hogy úgy gondolkodj, ahogyan akarsz és azt mondhasd, amit gondolsz, elengedhetetlen az igazság felderítéséhez és terjesztéséhez a közéletben. Hitték, hogy a szabadság legveszélyesebb ellenfele a közömbösség, hogy a közéleti vitákban való részvétel politikai kötelezettség, és hogy mindez az amerikai alkotmányos berendezkedés alapvető elve kell, hogy legyen.”[105]


[1]   PLATÓN: Az állam. Budapest, Gondolat, 1988. 320. o.

[2]   John MILTON: Areopagitica. In: In Medias Res, 2018/1. 1–2. o.

[3]   MILTON: i.m.: 4. o.

[4]   MILTON: i.m.: 10. o.

[5]   Uo.

[6]   Uo.

[7]   MILTON: i.m.: 16. o.

[8]   MILTON: i.m.: 30. o.

[9]   John Stuart MILL: A szabadságról. Ford.: Papp Mária. Századvég. Budapest, 1994. 57. o.

[10]  MILL: i.m.: 61. o.

[11]  MILL: i.m.: 65–66. o.

[12]  MILL: i.m.: 19. o.

[13]  MILL: i.m.: 93. o.

[14]  FRIVALDSZKY János: A politikai véleménynyilvánítás szükségessége, joga és felelőssége a közjó és a jó kormányzás szemszögéből. In: In Medias Res, 2016/2. 304. o.

[15]  Az emberi jogok dokumentumokban. Szerk.: KOVÁCS István – SZABÓ IMRE. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó. Bp., 1976. 608. o.

[16]  KOLTAY András: Tíz tanulmány a szólásszabadságról. WolterKluwer. Bp., 2018. 10. o.

[17]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 10. o.

[18]  Alexander HAMILTON – John JAY – James MADISON: A Föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Ford.: Balabán Péter. Európa, Bp., 1998. 613. o.

[19]  Bill of Rights. http://www.let.rug.nl/usa/documents/1786-1800/madison-speech-proposing-the-bill-of-rights-june-8-1789.php Utolsó letöltés: 2020. 09.16.

[20]  Az emberi és polgári jogok nyilatkozatának elfogadása. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1789_augusztus_26_az_emberi_es_polgari_jogok_nyilatkozatanak_elfogadasa/Utolsó letöltés: 2020. 09.16.

[21]  Idézi: KOLTAY, Tíz tanulmány a szólásszabadságról, 13. o.

[22]  KOLTAY András: Az új média és a szólásszabadság. WoltersKluwer. Bp., 2019. 43. o.

[23]  Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. https://web.archive.org/web/20120923101638/http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Pages/Language.aspx?LangID=hngUtolsó letöltés: 2020. 09.16.

[24]  Emberi Jogok Európai Egyezménye.https://www.echr.coe.int/Documents/Convention_HUN.pdfUtolsó letöltés: 2020.09.17.

[25]  KOLTAY András: Az új média és a szólásszabadság, i.m.: 44. o.

[26]  1993. évi XXXI. törvény http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=19100Utolsó letöltés: 2020.09.17.

[27]  RuiTavares jelentése. A médiaszabályozással egy önálló szekció foglalkozik, amelyben aggodalmát fejezi ki a azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon a sajtószabadságot akadályozzák, továbbá veszélybe került a független sajtó léte is. https://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+REPORT+A7-2013-0229+0+DOC+XML+V0//HUUtolsó letöltés: 2020. 09.15.

[28]  JudithSargentini jelentése.https://www.europarl.europa.eu/doceo/document/A-8-2018-0250_HU.htmlUtolsó letöltés: 2020. 09.15.

[29]  Magyarország Alaptörvénye. https://www.parlament.hu/irom39/02627/02627.pdfUtolsó letöltés: 2020. 09.15.

[30]  Uo.

[31]  Werbőczy hármaskönyve. http://real-eod.mtak.hu/3005/1/Verb%C5%91czi_Istv%C3%A1n_H%C3%A1rmask%C3%B6nyve.pdf: Utolsó letöltés: 2020.09.17.

[32]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 14. o.

[33]CSERVÁK Csaba: A digitalizáció hatása az alapjogok gyakorlására és érvényesítésére In: A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken, Budapest, 2020. 55. o.

[34]  HERMANN Róbert: Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont. Bp., 1996. 38–39. o.

[35]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 14. o.

[36]  Közjogi viták 1848-49-ben.https://www.jogiforum.hu/publikaciok/44Utolsó letöltés: 2020.09.11.

[37]  BEDŐ Lajos: A magyar alkotmány kátéja, Magyarország törvényei alapján a nép számára. Pest, 1867. 28. o.

[38]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 14. o.

[39]  1949. évi XX. törvény. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=222.207867Utolsó letöltés: 2020.09.11.

[40]  A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmánya. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91900035.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38Utolsó letöltés: 2020.09.11.

[41]  A „dolgozók köre” fogalom egy szocialista állam esetében tulajdonképpen lefedi az egész népet, tekintve hogy mindenkinek dolgoznia kellett, különben közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, ami szabadságvesztéssel, „javító-nevelő” munkával vagy pénzbüntetéssel járt.

[42]  1989. évi III. TÖRVÉNY a gyülekezési jogról.http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=10540.245094Utolsó letöltés: 2020.09.11.

[43]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 19. o.

[44]  Alkotmány. https://www.alkotmanybirosag.hu/alkotmany-1989 Utolsó letöltés: 2020.09.14.

[45]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 19. o.

[46]  37/1992. (VI. 10.) AB határozat. https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=992H0037.AB&targetdate=&printTitle=37/1992.+%28VI.+10.%29+AB+hat%C3%A1rozat&getdoc=1 Utolsó letöltés: 2020.09.14.

[47]   CSERVÁK: A digitalizáció hatása az alapjogok gyakorlására és érvényesítésére, i.m.: 55. o.

[48]   Lásd. KOLTAY András: A szólásszabadság alapvonalai, Ph.D.-értekezés, PPKE, JÁK. Bp., 2007.


[49]  Ebből következik, hogy pl. a közel 14 évvel ezelőtt kiszivárgott őszödi beszéd főszereplője, Gyurcsány Ferenc az idei őszi időszakban is megengedhet magának olyan kijelentéseket, mint: „Lopni tudnak rendesen, hazudni is, kormányozni azt nem”. https://hirado.hu/belfold/belpolitika/cikk/2020/09/21/elo-megkezdi-oszi-ulesszakat-a-parlament Utolsó letöltés: 2020.09.13.

[50]  1872–1964. Brit filozófus, a Massachusetts-i Amherst College legismertebb elnöke, a szólásszabadság elkötelezett híve.

[51]  A londoni University College médiajogi professzora, a 2007-ben megjelent Freedom of Speech című könyv szerzője.

[52]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 25. o.

[53]  TÖRÖK Bernát: A közlések alkotmányos alapértéke a szólásszabadság magyar koncepciójában. In: KOLTAY András – TÖRÖK Bernát: Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. WoltersKluwer, Bp., 2015. 207. o.

[54]  Magyarország Alaptörvénye. https://www.keh.hu/magyarorszag_alaptorvenye/1515-Magyarorszag_Alaptorvenye&pnr=4 Utolsó letöltés: 2020.09.14.

[55]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 28. o.

[56]  KOLTAY: Tíz tanulmány a szólásszabadságról, i.m.: 30. o.

[57]  Népszava, 2011. január 3. 1. o.

[58]  Népszabadság, 2011. január 3. 1. o.

[59]  Legemlékezetesebb kormányellenes tüntetések a rendszerváltoztatás óta. https://zoom.hu/hir/2018/04/21/a-10-legemlekezetesebb-kormanyellenes-tuntetes-a-rendszervaltas-ota/ Utolsó letöltés: 2020.09.15.

[60]  KOLTAY: A szólásszabadság alapvonalai, i.m.: 14. o.

[61]  Vádat emelt az ügyészség Fekete-Győr ellen. https://mandiner.hu/cikk/20200929_vadat_emelt_az_ugyeszseg_fekete_gyor_ellen?fbclid=IwAR0hdfBtYZmMmWcD6jXmBUaAeZw1fQT51XJXWfE-hscv5FtSp80luKp3rcM Utolsó letöltés: 2020.09.29.

[62]  1921–2002. A Harvard Egyetem politikai filozófiával foglalkozó professzora.

[63]  RAWLS, i.m.: 431–434. o.

[64]  Gulyás és Varga ítéletéhez. https://merce.hu/2017/04/14/az_eleven_jog_faja_gulyas_marton_es_varga_gergo_iteletehez/ Utolsó letöltés: 2020.09.19.

[65]  Ítélet a Sándor-palota lefestékezéséért. https://merce.hu/2019/07/02/masodfokon-220-ora-kozmunkat-kapott-gulyas-marton-a-sandor-palota-lefestekezeseert/ Utolsó letöltés: 2020.09.19.

[66]  Wikipédia szócikke szerint gondolkodó, színházi rendező.

[67]  Gulyás megdobálta az ÁSZ épületét. https://index.hu/belfold/2018/01/17/gulyas_marton_festek_allami_szamvevoszek_megdobalta/ Utolsó letöltés: 2020.09.19.

[68]  Vádemelés Gulyás ellen. https://index.hu/belfold/2020/01/06/asz_festek_gulyas_marton_vademeles/ Utolsó letöltés: 2020.09.19.

[69]  Vádemelés Gulyás és társai ellen https://www.origo.hu/itthon/20200106-vadat-emeletek-gulyas-es-tarsai-ellen.html Utolsó letöltés: 2020.09.16.

[70]  Ahmed H. jogerős ítélete. https://444.hu/2018/09/20/jogerosen-ot-evet-kapott-ahmed-h 2020.09.24.

[71]  Hazatért családjához Ahmed H. https://444.hu/2019/09/28/negy-ev-utan-hazaert-a-csaladjahoz-ahmed-h Utolsó letöltés: 2020.09.24.

[72]  KOLTAY: A szólásszabadság alapvonalai, i.m.: 17. o.

[73]  Magyar Idők, 2016. június 17. 1–3. o.

[74]  Népszabadság, 2016. június 17. 1. o.

[75]  Terry Black lejáratókampánya. https://alfahir.hu/2019/07/03/vona_gabor_jobbik_terry_black_lejaratokampany_homoszexualitas Utolsó letöltés: 2020.09.17.

[76]  Kártérítés Vona Gábornak. https://24.hu/belfold/2018/11/30/milliokat-fizet-vonanak-terry-black-es-a-jobboldali-sajto-egy-resze/ Utolsó letöltés: 2020.09.17.

[77]  A Fővárosi Törvényszék kimondta, hogy az Origo anélkül tette közzé állításait, hogy azokat bizonyítani tudta volna, majd anélkül tagadta meg a helyreigazítást, hogy azt nyomban cáfolni tudta volna. https://24.hu/belfold/2019/07/15/nagy-blanka-origo-per-birosag-serelemdij/Utolsó letöltés: 2020.09.17.

[78]  Bayer-Nagy ügy.https://24.hu/belfold/2020/06/09/bayer-zsolt-nagy-blanka/Utolsó letöltés: 2020. 09.19.

[79]  Percentage of childrenusing a mobile phone in selected European nations, https://www.statista.com/statistics/798153/europe-child-use-mobile-phones/ Utolsó letöltés 2020.09.10.

[80]  „Burke azt mondta, hogy három rend van a parlamentben; de az újságírók karzatán ott ül a negyedik rend, jelentékenyebb, mint a másik három együttvéve. Parlament nekünk az irodalom is. Gyakran mondom, a nyomtatás, amely szükségszerűen következik az írás után, egyenértékű a demokráciával; fedezd föl az írás mesterségét, s a demokrácia kikerülhetetlen. Bárki, ha tud beszélni, amint most egy egész nemzethez szól, hatalommá, a kormányzat egyik ágává növi ki magát, elidegeníthetetlen súllyal a törvényalkotásban, a hatalom minden tényében.” Thomas CARLYLE: Hősökről. Ford.: Végh Arthur. N-Press. Bp., 2003. 191–192. o.

[81]  Kórózs „kamuvideója”. https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=1H9ZM7NQur0&feature=emb_logo Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[82]  Németh Athina nem is mentős. https://index.hu/belfold/2020/06/08/nem_is_mentos_az_mszp_videojaban_mentoskent_nyilatkozo_no/ Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[83]  Németh Athinát feljelentik.  https://168ora.hu/itthon/nemeth-athina-mszp-kamuvideo-186482 Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[84]  Németh Athina szabadlábon védekezik. https://index.hu/belfold/2020/06/16/nemeth_athina_mszp_gyanusitott_hazkutatas_szabadlabon_vedekezik/ Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[85]  Németh Athina kóros hazudozó. https://hirtv.hu/ahirtvhirei/elmondja-a-lanya-az-igazsagot-a-baloldali-kamuvideo-foszereplojerol-2503662Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[86]  Letörölt álhírek. https://444.hu/tag/nemeth-athina Utolsó letöltés: 2020.09.20.

[87]  Helyreigazítási perek. https://index.hu/kultur/media/2020/02/10/helyreigazitasi_perek_61-szer_vesztett_a_kormanysajto_4-szer_a_fuggetlen/2020.09.25.

[88]  Borkaiszexbotrányának összefoglalója. https://k-monitor.hu/adatbazis/cimkek/borkai-szexbotranya?gclid=CjwKCAjw_NX7BRA1EiwA2dpg0hvn2DJiIa92pCozZeuCgEcRfxxM1d1_T_7ERfUyJuOPCRzleJ82FxoClswQAvD_BwE Utolsó letöltés: 2020.09.16.

[89]  Médiafelügyelet. https://nmhh.hu/szakmai-erdekeltek/mediafelugyelet Utolsó letöltés: 2020.09.18.

[90]  Szubjektív véleményem, hogy nem létezik sem független, sem objektív újságírás. Mivel az adott média valakinek-valakiknek a tulajdonában vagy az ellenőrzése, irányítása alatt áll, így már eleve nem nevezhető függetlennek. Az objektivitás tényével is vitatkoznék. Minden emberi lény születésétől fogva külső hatások érik. Hogy felnőttként milyen gondolatvilággal rendelkezik, mi lesz a véleménye a világ dolgairól, az nagyban függ a neveltetésétől, iskoláitól, barátaitól, családja társadalmi és anyagi helyzetétől stb., ezek mind befolyásolják. Így – hogy konkrét példával éljek – egy újságíró még egy közúti balesetről sem tud objektív véleményt nyilvánítani, nagyban befolyásolhatják korábbi élményei és tapasztalatai, érzései stb. Ergo ha a média egy adott szereplője magát függetlennek és objektívnak állítja be, azt én személy szerint nem tudom elfogadni.

[91]CSERVÁK Csaba: A véleménynyilvánítás szabadságjoga a média (szem)üvegén keresztül          http://jesz.ajk.elte.hu/cservak41.html Utolsó letöltés: 2020.09.29.

[92]  http://mediatorveny.hu/dokumentum/11/Mttv.pdf Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[93]  Népszabadság felfüggesztése. https://index.hu/belfold/2016/10/08/a_nepszabadsag_felfuggesztes_roviden/ Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[94]  Magyar Nemzet és Lánchíd Rádió megszűnése. https://index.hu/kultur/megszunik_a_magyar_nemzet_elhallgat_a_lanchid_radio/ Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[95]  Index-ügy. https://index.hu/kultur/media/2020/07/22/index_foszerkeszto_dull_szabolcs_bodolai_laszlo/ Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[96]  Index-ügy. https://24.hu/belfold/2020/08/05/dull-szabolcs-az-index-osszeomlasa-nemzeti-ugy/ Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[97]  Tüntetés az Index mellett. https://index.hu/belfold/2020/07/24/tuntetes_index_sajtoszabadsag/ Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[98]  Sajtó adatbázis. https://sajtopub.nmhh.hu/sajto_kozzetetel/app/search.jsp  Utolsó letöltés: 2020.09.30.

[99]CSERVÁK Csaba: A véleménynyilvánítás szabadságjoga a média (szem)üvegén keresztül In: Jogelméleti Szemle 2010/1. szám (2010. április 13.), online elérése http://jesz.ajk.elte.hu/cservak41.html Utolsó letöltés: 2020.09.29.

[100]  Szabadon lehet a miniszterelnököt hímivarsejtnek, a köztárasági elnököt székletnek nevezni.

[101]  A „gyűlöletkeltés” alacsonyabb mérce, mint a „gyűlöletre uszítás”, így tehát az elektronikus sajtóban tehát szigorúbb szabályozás érvényesül. Ezt mondta ki konkrét esetben, elvi éllel a Legfelsőbb Bíróság is BH2006. 270. számon közzétett határozatában. Lásd CSERVÁK Csaba: A véleménynyilvánítás szabadságjoga a média (szem)üvegén keresztül In: Jogelméleti Szemle 2010/1. szám (2010. április 13.), online elérése http://jesz.ajk.elte.hu/cservak41.html Utolsó letöltés: 2020.09.29.

[102] Az első feljegyzés a témában Nicholas Negroponte „Digitális létezés” (Being digital) című, 1996-ban megjelent könyvéből származik. A digitális lábnyom fogalma azokra a jelekre, nyomokra vonatkozik, amelyek a felhasználó online jelenléte után maradnak, és amelyekből következtetni lehet a tevékenységére. A speciálisan az online környezetben keletkező nyomokat internet lábnyomnak, kiber- vagy digitális árnyéknak is nevezik. Lásd Digitális lábnyom – Wikipédia (wikipedia.org)

[103] Lásd. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. 502-515.

[104]  Lásd. ARATÓ Balázs – CSERVÁK Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről In: Jogelméleti Szemle 2020/2. szám, 3-14. o.

[105] Idézi: KOLTAY András: A szólásszabadság alapvonalai. Századvég Kiadó. Bp., 2009. 45.o.

Lajos Edina: Az eutanázia elvi kérdéseiről


  1. Bevezetés


Kant morálfilozófiájában az emberi méltóság az értelemmel bíró és erkölcsösen cselekvő ember önrendelkezésének kifejezésévé vált.[1] Kant szerint az ember „öncélként létezik, nem pusztán eszközként, amely egy másik akarat tetszés szerinti használatára szolgál”.[2] Éppen ezért minden helyzetben úgy kell cselekedni, hogy a másik embert célnak és ne puszta eszköznek tekintsük. A magyar Alkotmánybíróság is e filozófiai alapokból kiindulva jutott arra a következtetésre, hogy az emberi méltósághoz való jog anyajog, minden alapvető alanyi jog forrása. Az Alkotmánybíróság értelmezésében „a méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő”.[3]

Az emberi méltósághoz való jog bizonyosan magában foglalja az emberhez méltó élethez való jogot. De vajon mi a helyzet az emberhez méltó halállal, a méltó halálhoz való joggal? Aligha vitatható Kolakowski megállapítása, mely szerint az, hogy mit gondolunk a halálról, nem pusztán biológiai szempontból érdekes, hanem legalább ennyire vallási, kulturális, társadalmi, politikai kérdés is.[4]

Magyarországon 1997 előtt nem létezett olyan törvény, mely átfogó jelleggel biztosította volna a betegek jogvédelmét, így hiányoztak a gyógyíthatatlan betegeket érintő szabályok is. Az uralkodó szemlélet szerint a „kegyes halál” valamennyi formája tilos volt, az eutanáziát gyakorló orvos tevékenységét – a konkrét magatartás függvényében – emberölésként, öngyilkosságban közreműködésként vagy segítségnyújtás elmulasztásaként értékelte. Mindez egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne fordult volna elő a gyakorlatban eutanáziának minősülő eset, ám a lélegeztetőgép lekapcsolásáról, a morfium adagjának növeléséről az orvos döntött, az, hogy a beteg még korábban kinyilvánított akaratát figyelembe vegyék, elképzelhetetlen volt. Változást az 1998-ban hatályba lépett egészségügyi törvény hozott. Az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 20. § (3) bekezdése szerint az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítható, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás mellett is halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.

Az Alkotmánybíróság több határozatában is foglalkozott az emberi méltóság kérdésével. Az 36/2000. (X. 27.) AB határozatban például arra mutatott rá a testület, hogy az élet folytatása vagy befejezése közötti választás joga a beteget e mivoltára tekintettel illeti meg, és az önrendelkezési jogon keresztül vezethető le az emberi méltósághoz való jogból. Az eutanáziát érintően mindezidáig két határozat született. A két eutanázia-határozat között felfedezhetők némely szemléletbeli különbözőségek. Az első – 22/2003. (IV. 28.) – AB határozat még az állam életvédelmi kötelezettségével magyarázta azt, hogy miért szükséges szigorú eljárási garanciákhoz kötni a passzív eutanázia majdani gyakorlására vonatkozó életvégi döntés meghozatalát. A második – 24/2014. (VII. 22.) – AB határozatban már ilyesfajta érvelésnek nyoma sincs, a többségi indokolás szerint az állam életvédelmi kötelezettsége és a beteg szabad döntésének folyamatát biztosító garanciák között nincsen összefüggés.[5]

Dolgozatom célkitűzése annak vizsgálata, hogy az eutanázia miként vezethető le az emberi méltósághoz való jogból. Egyfelől igyekszem minél szélesebb spektrumban bemutatni az eutanáziára (annak aktív és passzív formájára) vonatkozó álláspontokat, így kitérek a filozófiai, a kánonjogi, orvosi megközelítésre is.


  1. Elméleti alapvetések


Az orvos és beteg közötti kapcsolat – legalábbis ami annak jogi vetületeit illeti – 1998-ig meglehetősen egyoldalú volt, mely leginkább a beteg kiszolgáltatottságában testesült meg. Az 1998-ig hatályban volt egészségügyi törvény kizárólag az orvosok kötelezettségeit taglalta, arról, hogy a betegnek jogai is lehetnek, nem is ejtett szót. Az eutanázia minden formája tilos volt, a törvény arra kötelezte az orvost, hogy a gyógyíthatatlan beteget is a legnagyobb gondossággal kezelje.

Az 1997. évi egészségügyi törvény már a nemzetközi trendek figyelembevételével született meg. Széleskörűen biztosítja a betegjogokat, és ezek körében rendelkezik az életmentő és életfenntartó kezelések visszautasításának jogáról, és határozza meg azokat a feltételeket, melyek mellett ez a jog gyakorolható.

Az Alkotmánybíróság a 2003-ban kihirdetett eutanáziahatározatában vizsgálat alá vonta az egészségügyi törvény egyes rendelkezéseit. Ennek kapcsán kifejtette, hogy a gyógyíthatatlan beteget megillető, a kezelések visszautasítására vonatkozó jog az emberi méltósághoz való jogból vezethető le, az emberi méltósághoz való jog pedig olyan alapjog, mely – az élethez való joggal egységben – nem korlátozható.

Mielőtt az eutanáziára vonatkozó szabályozás tárgyalásába bocsátkoznék, szükséges egyfelől körvonalazni az emberi méltósághoz való jog mibenlétét, másfelől meghatározni az eutanázia fogalmát.


              III. Az emberi méltósághoz való jog tartalma    


A magyar Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan beteget megillető – az életfenntartó és életmegőrző kezelések visszautasítására vonatkozó jogot is magában foglaló – önrendelkezési jogot az emberi méltósághoz való jogból vezeti le. Pontosabban: az alkotmánybírósági gyakorlat az önrendelkezési jogot az emberi méltósághoz való jog szerves részének tekinti.[6]

Az emberi méltósághoz való jog tartalmának kifejtését a halálbüntetésről szóló – 23/1990. (X. 31.) AB – határozatban találjuk, különösen pedig Sólyom László különvéleményében találjuk.[7] Az emberi méltósághoz való jognak eszerint kettős funkciója van. Egyrészt kijelöl egy abszolút határt, melyen túl nem terjedhet sem más emberek, sem az állam kényszerítő hatalma. Ez az egyéni autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek a területe, mely azt hivatott biztosítani, hogy az ember ne váljon se más emberek, se az állam eszközévé, és senki se kezelhesse tárgyként. Ez különbözteti meg az embert a jogi személyektől, melyeket az állam teljeskörűen szabályozás alá vonhat.[8]

Az emberi méltóság másik funkciója nem más, mint az emberek egyenlő méltóságának biztosítása. Míg az előbb említett funkció az élettől függetlenül tételezett, önálló funkció, addig az utóbbi elválaszthatatlan az élethez való jogtól. A jogtudomány ugyanakkor nem a méltósághoz való jog funkciói között tesz különbséget, hanem az alapjogból eredeztethető komparatív és nem komparatív követelményekről beszél. E követelmények azon az alapon tipizálhatók, hogy az emberi méltósághoz való jog éppen milyen célt szolgál. Ha az emberek egyenlő méltóságának a biztosítása a cél, akkor a komparatív követelmények a hangsúlyosak. Abban az esetben azonban, ha a cél a személyiség, vagy a személyiség egyes elemeinek (mint amilyen a magánszférához való jog, a cselekvési szabadság vagy éppen az önrendelkezési jog) védelme, a nem komparatív követelményeket kell érvényre juttatni. Ebben a megközelítésben a méltósághoz való jog „anyajog”, melyből levezethető minden olyan alapjog, mely az egyéni autonómia védelmét célozza.[9] Ez egyébként következik abból is, hogy mind az Alkotmány, mind pedig az Alaptörvény az emberrel veleszületett jogként tekint az emberi méltósághoz való jogra.[10] Az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejtette, hogy a méltósághoz való jog „minden mást megelőző legnagyobb érték”, és az emberi élettel együtt egységet alkotva korlátozhatatlan alapjog.[11] Fontos ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatban a méltósághoz való jog csak az élettel együtt fennálló oszthatatlan egységben tekinthető korlátozhatatlan alapjognak, önmagában, az élethez való jogtól elválasztva nem.[12]


  1. Az eutanázia fogalma és fajtái


Az eutanázia görög eredetű szó, ahol az „eu” jót, a „thanatosz” halált jelent. Egységes fogalommagyarázat nem létezik, de leginkább azt a helyzetet szokás eutanázia alatt érteni, amikor valaki halálba segít egy gyógyíthatatlan halálos beteget, és ezt a beteg érdekében teszi. Nagyon fontos kiemelni, hogy nem beszélhetünk eutanáziáról, ha az nem a beteg érdekében történik. Elvileg nemcsak orvos segítheti halálba a beteget, ám gyakorlati megfontolások miatt feltétlenül indokolt ez a korlátozás. Az eutanáziával kapcsolatos diskurzusban gyakorta felvetődik a hitleri eutanáziaprogram, erre a későbbiekben fogok részletesebben kitérni. Annyit azonban már itt leszögezhetünk, hogy az, ami a náci Németországban a német nép érdekeire hivatkozással történt, nem eutanázia, hanem tömeggyilkosság. Végül, szükséges még egy elhatárolást tennünk. Nem eutanázia az sem, amikor egy kórházban az erőforrások szűkössége miatt nincsen elegendő életmentő eszköz, például nem áll rendelkezésre elegendő lélegeztetőgép, és az orvosnak arról kell döntenie, hogy a rászoruló betegek közül kinek az életét mentse meg, és – más megoldás hiányában – kit hagyjon meghalni.[13]

A jogászi felfogás szerint az eutanázia minden esetben önkéntes. Az orvosi szakirodalom az önkéntes – tehát a beteg kifejezett kérésére végrehajtott – eutanázia mellett megkülönböztet nem-önkéntes eutanáziát és kényszer-eutanáziát. Nem-önkéntes eutanázia alatt azt értik, amikor a beteg állapota vagy életkora miatt képtelen kifejezni az akaratát, és mások döntenek úgy, hogy az érdekében eutanáziát hajtanak végre. Ez a helyzet például akkor, ha a beteg visszafordíthatatlan kómában fekszik, vagy bármilyen okból nem rendelkezik belátási képességgel, de ide tartozik az újszülöttek, csecsemők eutanáziája is. A kényszer-eutanázia ugyancsak a beteg érdekében történik, ezt azonban vagy a beteg kifejezett akarata ellenére hajtják végre, vagy úgy, hogy bár meg lehetne őt kérdezni, ám mégsem kérik a beleegyezését.[14]

A végrehajtás módja szerint különbséget lehet tenni aktív és passzív eutanázia között. Aktív eutanázia esetén az orvos tevőleges magatartásának eredményeként következik be a halál, passzív eutanázia esetén az orvos mulasztása vezet halálhoz. Passzív eutanáziát gyakorol az orvos, ha például nem éleszti újra a klinikai halál állapotában lévő beteget, vagy nem ad életmentő transzfúziót, beszüntet egy kezelést (például lekapcsolja a lélegeztetőgépet), vagyis nem teszi meg azokat az intézkedéseket, melyek elhagyása elkerülhetetlenül a halálhoz vezet. Az orvos valójában hagyja meghalni a beteget. Aktív eutanázia esetén az orvos lényegében megöli a beteget, olyan tevékenységet fejt ki, melyet egy egészséges ember sem élne túl. Ez a helyzet akkor, ha intravénásan mérget (például kálium-kloridot) ad be a betegnek, aki attól azonnal meghal. Az aktív eutanázia nem azonos az öngyilkossághoz nyújtott segítséggel, például azzal, amikor az orvos olyan szert ad át a betegnek, mely biztos halálhoz vezet, ám a szer bevételéről a beteg dönt, és azt önként is veszi be.[15]



A halálhoz való viszony koronként változik, függ a társadalmi viszonyoktól, a kulturális háttértől, a hagyományoktól, a vallási meggyőződéstől vagy éppen a vallási meggyőződés hiányától. Ebben a fejezetben néhány eltérő eutanáziaértelmezést mutatok be.


  1.   Filozófiai megközelítések


A „jó halál”, a „könnyű halál” iránti vágy már az antik görög-római szerzők műveiben megjelent. „Könnyű halál jutott neki osztályrészül, ahogyan mindig kívánta” – írta Suetonius Augustus császárról, majd ekként folytatta: „Valahányszor ugyanis azt hallotta, hogy valaki gyorsan és kínlódás nélkül hunyt el, mindig hasonló euthanáziát kívánt a maga és övéi számára”.[16]

Az eutanázia fogalma ekkor még nem jogi értelemben, és nem is orvosetikai kérdésként volt jelen, a „halálba segítés” fogalmát nem ismerték. Az orvoslásban ugyanakkor már elfogadott volt az az elv, hogy a gyógyíthatatlan beteg kezelése abbahagyható, és úgy vélték, ennek értelmezési kereteit, határait az orvosi „művészet” kell, hogy kijelölje. Az öngyilkosság megítélése korszakonként változott, ám a hippokratészi eskü közismert mondatát – „senkinek sem adok halálos gyógyszert, erre vonatkozó tanácsot nem adok” – általánosan érvényesnek fogadták el.[17]

„Nil nocere” – „soha ne árts” – mondták az orvosok, a palliatív orvoslás gondolata azonban nem volt idegen a korszellemtől. Úgy vélték, a gyógyíthatatlan beteg esetében az orvos feladata a fájdalomcsillapítás, ha a beteg egészségét visszaállítani nem lehet, akkor gondoskodni kell arról, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen.[18]


  1. A zsidó vallás eutanáziafelfogása


A zsidó vallás szent könyvei egyértelműen az élet védelme mellett foglalnak állást, abból indulnak ki, hogy az emberi élet a legfőbb érték, és ezt egészen az élet végéig védelmezni kell. Tilos az emberölés minden formája, így a haldoklót sem lehet megölni. A Talmud szerint az, aki haldokló embert öl, éppen úgy emberölésben bűnös, mintha egészséges ember életét oltotta volna ki. A Halacha kifejezetten megtiltja az orvosnak, hogy a halálos beteget „szenvedéseitől megváltsa”, vagy segítséget nyújtson neki az öngyilkosságban.[19]

A zsidó vallás tiltja az aktív eutanáziát, ez azonban a passzív eutanáziával kapcsolatban már nem jelenthető ki ennyire egyértelműen. Kisebbségben vannak a rabbik között azok, akik szerint a haldokló kezelését mindenképpen folytatni kell, a többségi álláspont szerint a végstádiumú betegnél már nem feltétlenül kell alkalmazni a „modern eszközöket”. Abban ugyanakkor nincsen egyetértés, hogy mi tekinthető „modern eszköznek”, például ilyen-e a gépi lélegeztetés a szív megállása után, vagy az újraélesztés. Az elfogadottabb vélekedés szerint még terminális állapotban sem szabad a táplálást, a folyadékot, az oxigént megvonni, és sem az antibiotikumok adagolása, sem a lélegeztetőgép kikapcsolása nem megengedhető.[20]


VII. A római katolikus egyház eutanáziafelfogása


A katolikus egyház álláspontja teljes mértékben megegyezik a zsidó valláséval. A „ne ölj” kategorikus tilalom, semmilyen körülmények nem írhatják felül, hiszen az emberi életről egyedül Isten dönthet. Az orvos feladata – ha már gyógyítani nem tud – a segítés, gondoskodás, a haldokló halálba segítése elfogadhatatlan. A legújabb korig a katolikus egyház nem kényszerült komolyabb állásfoglalásra a témában. 1920-ban azonban megjelent Németországban Karl Binding és Alfred Hoche műve, mely az eutanázia elfogadtatásáért szállt síkra. Ez a mű lényegében megágyazott a nemzetiszocialisták eutanáziaprogramjának. Hitler 1939-ben engedélyezte először egy súlyosan beteg, fogyatékos gyermek megölését, ezt követően pedig parancsba adta, hogy a hasonló esetekben ugyanígy kell eljárni. A program hivatalosan 1941 augusztusáig tartott, amikor is a katolikus egyház tiltakozására elvileg leállították, ám a gyakorlatban tovább folyt a testi és szellemi fogyatékkal élő emberek intézményesített legyilkolása, csak éppen a koncentrációs táborokban, álcázott elnevezés alatt.[21]

A katolikus egyház érdemben tehát először a náci eutanáziaprogram kapcsán volt kénytelen megszólalni a témában, később azonban a pápák többször is kinyilvánították álláspontjukat. II. János Pál az Evangelium Vitae kezdetű enciklikájában részletesen foglalkozik az eutanáziával. Elítéli azt az – egyre inkább általánossá váló – szemléletet, mely szerint az élet csak addig jó, ameddig jólétet hoz, és elítéli azt a hozzáállást is, mely uralkodni akar a halál fölött. Eutanázia alatt az enciklika olyan mulasztást vagy cselekvést ért, mely halált okoz. Az eutanázia, melyet a modern ember hajlamos humánus megoldásnak beállítani, valójában embertelen és abszurd. Még súlyosabb a bűn akkor, ha orvos követi el, hiszen neki éppen az a hivatása, hogy gyógyítsa a beteget, még a legvégső állapotában is. Senkinek nincsen joga ítélkezni mások felett, és senki nem dönthet arról, hogy a másik ember meddig éljen és mikor haljon meg. Az eutanázia közönséges bűncselekmény, melyben egyetlen orvos sem működhet közre.[22]

Az ugyanakkor elfogadható, ha valaki a „túlbuzgó gyógyítást” közvetlenül a halál előtt elutasítja, miként a fájdalomcsillapítás is helyénvaló lehet a végstádiumban, még akkor is, ha az a halált sietteti. Úgyszintén helyes lehet a túlságosan költséges, a remélt eredménnyel arányban nem álló kockázattal járó kezelés abbahagyása, ha az „csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását” hozná el.[23]

Az embernek ugyan erkölcsi kötelessége önmagát meggyógyítani és meggyógyíttatni, de mindig az adott helyzethez képest lehet csak megmondani, hogy meddig terjednek ennek az erkölcsi kötelességnek a határai. A gyógyulási esélyekkel arányban nem álló beavatkozás visszautasítása nem azonos sem az öngyilkossággal, sem az eutanáziával; ez valójában az elodázhatatlan halál és Isten akaratának elfogadása. Minden embert megillet a „keresztény méltósággal megélt halál joga”, márpedig a túlbuzgó gyógyítás, a végstádiumú beteg életét makacsul meghosszabbítani igyekvő orvosi beavatkozás ezzel ellentétes.[24] Az az orvos, aki ilyen esetben a kezelést abbahagyja, nem ölni akar, pusztán csak elfogadja az elkerülhetetlen bekövetkeztét. A döntést a betegnek kell meghoznia, ha pedig erre a beteg már nem képes, akkor helyette a jogilag illetékes személyek dönthetnek, szem előtt tartva a beteg érdekét és feltehető akaratát. Adott esetben elfogadható lehet a kábítás, a hatékony fájdalomcsillapítás is. Azt azonban lehetőség szerint biztosítani kell, hogy a beteg a legutolsó óráit tiszta tudattal várja, így tudja csak teljesíteni családi kötelezettségeit, és így tud csak felkészülni az Istennel való találkozásra.[25]


VIII. A református egyház és az eutanázia


Az Európai Protestáns Egyházak Közössége (Gemeinschaft Evangelischer Kirchen in Europa, GEKE) hosszas előkészítő munkát követően kiadott egy dokumentumot „Ideje van az életnek, és ideje van a meghalásnak” („A time to live and a time to die”) címmel, e dokumentum az eutanázia megítéléséhez igyekszik segítséget nyújtani, és egy ökumenikus párbeszédet szorgalmaz a témában.[26]

Etikai kérdésekben a protestáns egyház megengedőbb álláspontot képvisel, és azt hangsúlyozza, hogy „mindenféle etika alapját az egyén morális felelőssége kell, hogy képezze”.[27] A dokumentum elismeri, hogy a hagyományos protestáns felfogás nem mindenben egyezik „a társadalmi fejlődés által befolyásolt morális nézetekkel”, és a legtöbb, amit ilyen helyzetben az egyház tehet, az az, hogy „a Teremtő által adományozott szabadság felelős használatára figyelmeztet”.[28]

Miként arra a dokumentum is rámutat, az egyházaknak védelmezniük kell az emberi jogokat, márpedig az egyén jogai közé nemcsak az élethez és egészséghez való jog tartozik, hanem az emberhez méltó haldokláshoz való jog is. Támogatni kell a beteg akaratát, még akkor is, ha a szenvedések meghosszabbítását eredményező kezelésekről mond le, és ezzel tulajdonképpen a halálát sürgeti. Nagyon fontos azonban, hogy a haldoklóval való együttérzés és szolidaritás közben ne veszítsük el éberségünket, nem engedhető meg ugyanis, hogy a beteg ne szabad akaratából hozza meg életvégi döntését. A GEKE elutasítja az eutanáziát és az ahhoz való segítségnyújtást, azt ugyanakkor tudomásul veszi, hogy a társadalom egy része az eutanázia egyes formáit elfogadhatónak tartja. A GEKE tanulmánya szerint szükséges javítani az orvosi, szociális és ápolási viszonyokat, hogy biztosítható legyen a betegek méltósága a halál felé vezető úton és a halál pillanatában. Mindez leginkább a hospice intézmények és a palliatív ellátás fejlesztése útján valósítható meg.[29]


  1. A jövőbeli (alapjogi) jogalkalmazás kapcsolódó kérdései


Az alkotmányos alapjogok, bár az alkotmányos jogállam nélkülözhetetlen letéteményesei, jelentős jogalkalmazási problémát hordozhatnak magukban. Ezek a jogok ugyanis túlzottan átmoralizáltak, átpolitizáltak, rendkívül absztraktak és elvontak, pontos tartalmuk nehezen állapítható meg, értelmezésük szerfelett szubjektív.[30] A csak és kizárólag alapjogokra fókuszáló szemlélet a jogbiztonságot alááshatja. Az Alkotmánybíróság például az emberi méltósághoz való jogból mint szubszidiárius alapjogból levezetett, „kiolvasztott” olyan egyéb alapvető jogokat, melyek nem szerepeltek konkrétan a normaszövegben. (Így az önkiteljesítéshez való jog, az önmegvalósításhoz való jog, az általános cselekvési szabadsághoz való jog és a boldogsághoz való jog. Az önrendelkezéshez való jog tűnik csak némileg egzaktabbnak.)  A szakirodalomban felvetődött az a kritika, miszerint a zsinórmértéket jelentő német alkotmánybíróságtól eltérően a hazai testületnek erre nem volt szövegszerű felhatalmazása.[31]

Az eutanázia kapcsán különös nehézség, hogy két alapjog kerül kollízióba: az élethez való jog és az emberi méltóság. A jogalkalmazás fontos kihívása, hogy a jövőben is a kazuisztikus jogszabályok szigorú keretei között tartsa ezen területet. A valódi alkotmányjogi panasz tekintetében ugyanis az alapjogi relevancia megalapozható. Az igazi gondot az okozhatja a gyakorlatban, ha az (Alkotmány)bíróság kizárólag az emberi méltósághoz és az élethez való jog alapján, tehát a konkrét jogszabályok félretolásával hozza meg döntését, ami ellentétes a kontinentális jog hagyományaival. Ekkor ugyanis a hagyományos jogági dogmatika keveredik diszfunkcionális módon az alkotmányjog kevéssé kikristályosodott dogmatikájával. Ennek kapcsán a német jog tapasztalatait lehet leginkább zsinórmértéknek tekinteni, ami komoly segítséget jelenthet a hazai alkotmánybíráskodásnak.[32]

Az egyébként pozitívumnak tekinthető német „valódi alkotmányjogi panasz” hazai bevezetésének mellékzöngéje lehet – kiterjesztő alkotmánybírósági értelmezés esetén – az, ha a több évszázados szerves fejlődésen keresztülment polgári[33]– vagy büntetőjogi dogmatika keveredik[34] az ehhez képest szubjektívebb, átmoralizált alapjogi érveléssel.[35] Ezt a későbbi évek remélhetőleg konzekvens gyakorlatának alapos feldolgozásával tudjuk majd sommázni.


Ehhez képest egy visszafogottabb álláspontot jelent, ha abból indulunk ki: az alapjogok csak a törvényi helyek nyitottságánál veendőek figyelembe, vagyis a meglévő tételes jogszabályokat ezek tükrében kell értelmezni. Ki kell emelnünk, hogy a jognak mintegy 12 értelmezési módszere ismeretes, melyek közül az alapjogok mentén való értelmezés csak egy, és nem szoríthatja ki a másik 11-et.[36] Amennyiben viszont más értelmezési módszerek is az alapjogok szerinti jelentést indokolják, akkor nyugodtan fogadhatjuk el azt megoldásként. (Például, ha a szó szerinti nyelvtani[37]értelmezésnek ellentmondva az alapjogi értelmezés és a jogszabály célja szerinti értelmezés ugyanazt az eredményt hozná ki.)

Remélhetőleg az eutanáziáról szóló egyértelmű jogszabály alkalmazása megfelelő lesz hosszú távon, és értelmezési háttérként adekvát módon veszik figyelembe az alkotmányos alapjogokat.


[1] Zakariás Kinga: XII. Alapvető jogok és kötelességek. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog. 2. Az (1) bekezdés magyarázata. In: Jakab András (szerk.) (2009): Az Alkotmány kommentárja II. kötet. Budapest, Századvég K., 2009. 1899-1930. 1903.

[2] Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (ford.: Berényi Gábor). Budapest, Gondolat K., 1991. 60.

[3] 64/1991. (XII.17.) AB határozat

[4] Kolakowski, Leszek: Legújabb kis előadásaim nagy kérdésekről. Budapest, Európa, 2002. 72.

[5] Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének. Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához. Állam- és Jogtudomány. 57. évf. 4 (különszám). sz. (2016.) 56-74. 71-72.

[6] Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben. Jogelméleti Szemle 2015/4. 206–218. 208.

[7] Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Budapest, Osiris, 2003.

[8] Zakariás Kinga: XII. Alapvető jogok és kötelességek. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog. In. Jakab András. Az Alkotmány kommentárja II. Budapest, Századvég, 2009. 1903.

[9] Tóth J. 2015, 208.

[10] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 3., 4.

[11] 23/1990.  (X.  31.)  AB határozat 88.

[12] 64/1991. (XII. 17.) AB határozat 297.

[13] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. Budapest, Medicina, 2006, 403.

[14] Kovács 2006, 404.

[15] Kovács 2006, 405.

[16] Suetonius: Az isteni Augustus. Suetonius Összes műve. ford.: Kopczky Rita., jegyz,:Patay-Horváth András. Budapest, Osiris, 2004. 107.

[17] Jobbágyi Gábor: Az élet joga. Budapest, Szent István Társulat, 2004. 279.

[18] Jobbágyi 2004, 280.

[19] Jobbágyi 2004, 281.

[20] Jobbágyi 2004, 281.

[21] Jobbágyi 2004, 284.

[22] Hámori Antal: Az eutanázia problémája a katolikus egyházjogban (magyar állami jogi kitekintéssel). Iustum Aequum Salutare VI. 2010/2. · 25–44. 27.

[23] Hámori 2010, 30.

[24] Hámori 2010, 30.

[25] Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához. Magyar Jog. 57. évf. 9.sz. (2010b) 561-568. 563.

[26] Reformatus.hu: Az eutanázia és az egyház. 2011. 05. 17. http://reformatus.hu/mutat/az-eutanazia-es-az-egyhaz/

[27] Fazekas Sándor – Ferencz Árpád (szerk.): Ideje van az életnek, és ideje van a meghalásnak… Életvégi döntések keresztyén etikai megközelítése. Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szociáletikai Intézete, 2014. https://szocialetika.drhe.hu/index.php/kiadvanyok/16-ideje-van-az-eletnek-es-ideje-van-a-meghalasnak

[28] Fazekas – Ferencz 2014, i.m.

[29] Reformatus.hu: Az eutanázia és az egyház. 2011. 05. 17. http://reformatus.hu/mutat/az-eutanazia-es-az-egyhaz/

[30] Ld. ehhez Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Licium-Art, 2019. Debrecen, különösen 14-18. o.

[31] Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég Kiadó, Budapest, 2005., 114-120. o.

[32] Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. (2019) pp. 502-515. és Arató Balázs –Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti szemle, 2020/2. sz., 3-15. o.


[33]A német alkotmánybíróságnak vannak legendás, e témát érintő döntései. Választási kampányidőszakban nem számít a tulajdonos klasszikus rendelkezési joga, mert a bérlő véleménynyilvánítási szabadsága erősebb. A tulajdonos engedélye nélkül is elhelyezheti ablakában a választási plakátot. Ld. Téglási András: Az alapjogok hatása a magánjogi viszonyokban az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alaptörvény hatálybalépését követő első három évben- különös tekintettel a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmére, Jogtudományi közlöny, 2015/3. sz., 144-146. o.; Ugyanezen problémakörről ld. Molnár András – Téglási András – Tóth J. Zoltán: A magánjogi és az alapjogi érvelések együttélése – feszültségek és dilemmák, Jogelméleti szemle, 2012/2. sz.

[34] Az alkotmánybírósági elvárások büntetőjogra gyakorolt hatásáról ld. Szomora Zsolt: Az alkotmányos követelmények hivatkozási tipológiája becsületsértési és rágalmazási ügyekben hozott büntetőítéletekben, Jogtudományi közlöny, 2014/10. sz., 469-476. o.

[35] Ld. Pokol 2005, különösen 114-116. o.

[36] Ld. Cservák 2019., 20. o.

[37] A nyelvtani értelmezés lehet szintaktikai és szemantikai. A szintaktikai értelmezés mindig a hétköznapi nyelvtani értelmezéshez tartozik, míg a szemantikai interpretáció lehet a szavak köznapi jelentését feltáró módszer része, másrészt lehet valamely szakma terminus technicusainak jelentése alapján levezetett értelmezés eredménye is. Ld. Tóth J. Zoltán: A pozitív jogi normák bírói értelmezésének módszertana, Jogtudományi Közlöny, 2012/3. szám 105. o.

Muskovszky Petra: Az alapjogokat érvényesítő szervezetrendszer

     I.         BEVEZETÉS

Az alapjogok érvényesülésének legfontosabb garanciája azok alkotmányba (alaptörvénybe), illetve törvényekbe foglalása.[1] A jogok normatív erővel történő felruházása azonban nem elegendő, az alapvető jogok tényleges megvalósulása érdekében további biztosítékok is szükségesek. Egyrészről szükség van egy olyan demokratikus rendszer kiépítésére,„amely kiemelkedő jelentőségű alkotmányos értéknek tekinti az alapvető jogok biztosítását”[2]. Ezzel összefüggésben másrészről egyértelműen szükséges az alapjogok védelme intézményrendszerének a megteremtése és hatékony működtetése.[3] A második világháború óta nemzetközi egyetértés van abban, hogy „az alapjogok érvényesüléséhez nélkülözhetetlenek a hatékony jogi garanciák és megfelelő szervezetrendszer felállítása.”[4] Ezek nélkül az emberi jogok és az alapjogok megléte üres jogi fogalom.

A fentebb felvázolt gondolati előzményeket követően és hosszú történeti fejlődés eredményeképpen forrta ki magát a mai alapjogvédelmi intézményrendszer. Alapjogvédelmi intézmények mind hazánkban, mind nemzetközi szinten hatékonyan működnek és tevékenységük fontos szerepet játszik az alapjogvédelmi rendszer további fejlődése érdekében.

Jelen tanulmányom célja az alapjogokat érvényesítő hazai és a nemzetközi szervezetrendszer átfogó bemutatása, a szervezetrendszerben működő szervek és intézmények alapjogvédelmi tevékenységének összefoglaló áttekintése.

A tanulmányom első részében a hazai szervezetrendszert mutatom be, melynek során először áttekintem a Magyarországon működő intézményeket és kísérletet teszek azok kategorizálására. A hazai alapjogvédelmi szervezetrendszer keretén belül részletesebben az Alkotmánybíróságot, a bíróságokat és az alapvető jogok biztosának intézményét vizsgálom, bemutatva azok alapjogvédelmi tevékenységét, működését. A tanulmányom második részében, a nemzetközi szervezetrendszer kapcsán az Európai Unió alapjogvédelmi tevékenységet végző szerveit vizsgálom, illetve a nemzetközi szinten működő Emberi Jogok Európai Bíróság és az ENSZ égisze alatt működő intézmények alapjogvédelmi tevékenységére teszek rövid utalást.

Azt hiszem „Az alapjogokat érvényesítő szervezetrendszer” az egyik olyan téma, amiről hosszú-hosszú százoldalakat lehetne írni, illetve az egyes intézmények és tevékenységük bemutatása is külön tanulmányt érdemelne. A terjedelmi korlátokat figyelembe véve a tanulmányomban a fentebb felvázolt témákat csak röviden dolgozom fel, igyekezve persze az alapjogvédelmi tevékenység szempontjából legfontosabb információkat ismertetni. A fentiek mellett azért is döntöttem a szervezetrendszer átfogó jellegű vizsgálata mellett, mert kizárólag globális, átfogó összefüggésekből lehet az intézményi rendszerről objektív képet festeni. Az átfogó bemutatást támasztotta alá az a tény is, hogy az alapjogok és alapjogok védelme az egész jogrendszert mind nemzeti, mind pedig nemzetközi szinten átszövik.


Az Alaptörvény Szabadság és felelősség fejezetének legelső mondata a következők szerint rendelkezik: „Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége[5]. Az Alaptörvény idézett rendelkezése egyértelműen kimondja, hogy az államnak intézményi garanciákat kell megalkotnia azért, hogy az alapjogok a gyakorlatban is érvényesüljenek. Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezése szerint tehát az államnak olyan intézményeket és eljárásokat kell létrehoznia és működtetnie, amelyek biztosítják az alapjogok tényleges érvényesülését. Az Alaptörvényben rögzített szöveg egyértelműen összhangban áll a jelen publikációm Bevezetésben megfogalmazott gondolatokkal és az évek során nemzetközi szinten is kialakult konszenzussal, miszerint az alapjogok tényleges érvényesüléséhez hatékony jogi garanciák és megfelelő szervezetrendszer felállítása szükséges.

Hazánkban a nemzetközi és uniós trendekkel, valamint az Alaptörvény fentebb rögzített rendelkezésével összhangban a mai napra komplex alapjogvédelmi rendszer került kialakításra.[6]

A hazai alapjogvédelem és alapjog érvényesítése kapcsán nagyrészt mindenkinek elsősorban az Alkotmánybíróság jut eszébe. Ugyanakkor az alapjogvédelem nem csupán az Alkotmánybíróság eljárását jelenti. Az alapjogok és alapjogsérelemmel kapcsolatos igények érvényesíthetősége tekintetében Magyarországon számos egyéb szerv és intézmény létezik. Cservák Csabát idézve elmondható, hogy Magyarországon „egy átfogó és összetett alapjogvédelmi intézményrendszer látszik kirajzolódni”[7].

Jelen fejezet célja a hazai alapjogvédelmi szervezetrendszerbe tartozó intézmények áttekintése. Mert bár valamennyi szerv és intézmény hatékony alapjogvédelmet lát el, mindegyik felépítése, szabályozása különböző, mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Mielőtt azonban konkrét szerveket mutatnék be, fontosnak tartom áttekinteni, hogy mit is értünk hazai alapjogvédelmi szervezetrendszer alatt azaz, hogy melyek azok az intézmények, szervek, amiket ebbe a rendszerbe sorolhatunk. Emellett pedig felvázolom az magyar alapjogvédelmi rendszer részét képező szervek csoportosítását is.

A hagyományos felfogás szerint az alapjogvédő szervezetrendszerbe az alkotmánybíróságok, esetleg az ombudsmanok, valamint az egyes eljáró rendes bíróságok tartoznak. Egyes szakirodalmak ide sorolják továbbá a Független Rendészeti Panasztestületet, valamint az Egyenlő Bánásmód Hatóságot is.[8]

Cservák Csaba álláspontja szerint tág értelemben az alapjogvédő szervezetrendszerbe tartozónak kell tekinteni az Országos Választási Bizottságot, illetve jogutódját, a Nemzeti Választási Bizottságot, valamint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot, illetőleg annak Médiatanácsát is.[9]

Varga Zs. András az alapjogvédelmi intézményeket négy kategóriában rögzítette.[10] Egyrészt az alapjogvédelem intézményének tekinthetjük azokat a szerveket, amelyek az érintett akaratának következtében, közvetlenül hoznak kötelező döntést egy alapjog érvényesülése tárgyában. Ilyen pl. a közigazgatás és a bíráskodás. Másrészt egyes alapjogok védelme érdekében az Alaptörvény külön intézmény létrehozatalát és működését rendeli el. Ilyen pl. a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság a személyes adatok védelme és a közérdekű adatok nyilvánossága érdekében. Harmadrészt vannak olyan intézmények, amelyek nem hoznak ugyan kötelező döntést, de tevékenységükkel hozzájárulnak alapjogok érvényesüléséhez. Ide tartozik az ombudsmani jogvédelem. Negyedrészt az alapjogvédelem intézményrendszerébe tartozik az alkotmánybírósági védelem, amely egy megelőző (jellemzőn bírósági) eljárás előzetes kimerítését feltételezi.

Más megközelítésben alapjogvédelmi tevékenységet végző szerveket az általuk hozott határozatuk kikényszeríthetősége alapján is csoportosíthatjuk. Ez alapján egyik csoportba tartozik a „puha jogot” alkalmazó, azaz nem kikényszeríthető ajánlásokat, jogértelmezéseket megfogalmazó ombudsman intézménye és a Független Rendészeti Panasztestület. Kikényszeríthető határozatok meghozatalára jogosult intézmények tartoznak a másik kategóriába. Ide sorolható az Egyenlő Bánásmód Hatóság, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság.

Az alapjogvédelmi tevékenységet végző szerveket autonóm és önálló szabályozó szervi kategóriák szerint is csoportosíthatjuk. Önálló szabályozó szervek azok, amelyek jogszabályalkotással felruházottak. Ilyen például a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság. Minden egyéb, jogszabályalkotásra nem jogosult szerv autonóm.

Az Alkotmánybíróság az egyetlen úgynevezett negatív jogalkotó, mert bár klasszikus értelemben nem végez igazságszolgáltatást, de igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó feladatokat is ellát és mindezt úgy, hogy hatáskörébe tartozik a jogszabályok megsemmisítése mindenkire kötelező hatállyal.

Belső alapjogvédelmi szervezetrendszer szempontjából említésre méltó az ügyészség. Az ügyész az Alaptörvény rendelkezései szerint az igazságszolgáltatás közreműködője. Az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 1. § (2) bekezdése kifejezetten rögzíti az ügyészség fellépésének alapjogvédelmi jelentőségét.[11] A legfőbb ügyész az Alkotmánybíróságnál utólagos normakontrollt és alkotmányjogi panasz indítványozását kezdeményezheti.

Tágabb értelemben a közhatalomtól független nemzeti és nemzetközi civil jogvédő szervezetek is az alapjogvédelem intézményrendszeréhez tartoznak.[12] Ilyen például a Helsinki Bizottság. Ezek a szervezetek segítséget nyújthatnak az alapjogi igények érvényesítésében, de emellett rendszerszintű alapjogi problémákkal is foglalkoznak és szükség szerint állami szervek eljárásait kezdeményezik.[13] Fontos alapjogvédő tevékenységüket elismerve a jogrendszer bizonyos esetekben a jogi képviselet, illetve a közérdekű igényérvényesítés jogával ruházza fel őket.

Én magam összességében azon az állásponton vagyok, hogy – összhangban az Alaptörvény Szabadság és felelősség fejezetének legelső mondatával – valamennyi állami szerv végez alapjogvédő tevékenységet, csak van olyan szerv, amelyik kizárólag ezzel foglalkozik és van olyan, amelyiknek az alapjogvédő tevékenység nem elsődleges feladata, de alapfunkciójának ellátása során az alapjogvédelemhez is hozzájárul.

A hazai alapjogvédelmi szervezetrendszer keretén belül részletesebben a hagyományos felfogás szerinti alapjogvédelmi tevékenységet ellátó szerveket fogom áttekinteni: az Alkotmánybíróságot, a bíróságokat és az alapvető jogok biztosának intézményét.

2.1.     Alkotmánybíróság


Az Alkotmánybíróság az egyik legfontosabb hazai alapjogvédő szervünk. Összességében és általánosságban azt mondhatjuk, hogy az alkotmánybíróság „olyan normakontrollt végző testület, mely adott állam jogszabályait alkotmányossági szempontból veszi górcső alá[14].


A régi magyar közjogban az alkotmánybíráskodás klasszikus funkcióit gyakorló intézmény nem létezett. Az 1949-es alkotmány – amely szakított az európai és a magyar alkotmánytörténet tradícióival – megszüntette azokat a közjogi intézményeket is, amelyek korábban az alkotmánybíráskodáshoz hasonlatos feladatokat láttak el (ilyen intézmény volt például a Választási Bíróság vagy a Közigazgatási Bíróság). Az 1956. évi forradalom felszámolta a diktatúra addigi rendszerét, az alkotmányosság tényleges megteremtésére azonban már nem került sor. Az 1972-es alkotmányreform során – a rendszer korlátai között – erőteljesebb hangsúlyt kapott az alkotmányvédelem, felmerült például egy külön parlamenti bizottság felállítása az alkotmányosság ellenőrzésére.[15]

Az intézménnyel szembeni politikai elutasítás az 1980-as évek elején kezdett enyhülni, ekkor – az 1983. évi II. törvénnyel – jött létre az Alkotmányjogi Tanács. Az Alkotmányjogi Tanácsra vonatkozó részletes szabályokat az 1984. évi I. törvény rögzítette. Bár a szerv az akkori politikai viszonyok között nem tölthetett be komolynak mondható alkotmányvédő funkciót, mégis elmondható, hogy létrehozása és működése alkotmányvédelemi szempontból jelentős.[16]

Az Alkotmánybíróságra vonatkozó elképzelések már jóval a rendszerváltozás előtt megjelentek Magyarországon. Ádám Antal már 1974-ben akként érvelt, miszerint szükséges, hogy „az Alkotmány bármilyen sérelme feltárásban és – a mulasztásos alkotmánysértés pótlásban, a tevékenységgel előidézett sérelem pedig az alkotmányellenes aktus megsemmisítésével vagy megváltoztatásával – orvoslásban részesüljön”.[17]” Kukorelli István mutatatott rá, hogy a szakirodalomban már 1965-től érveltek az alkotmánybíráskodás mellett.[18]

Az Alkotmánybíróság létrehozásáról 1989 januárjában határozott az Országgyűlés. 1989 októberében módosította az Országgyűlés az Alkotmányt és fogadta el az Alkotmánybíróságról szóló alapvető rendelkezéseket tartalmazó 32/A. §-t. Az Alkotmánynak ezek az új szabályai már a rendszerváltás igényeit fejezték ki. Az új intézmény létrehozásának célja a jogállam megteremtésének, az alkotmányos rend és az alapjogok védelmének elősegítése volt. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvényt 1989. október 19-én fogadta el az Országgyűlés és október 30-án léptette hatályba. Az Alkotmánybíróság 1990. január 1-jén kezdte meg működését.

  1. január 1-jétől jelen pillanatig az Alkotmánybíróság tevékenységét az Alaptörvény 24. cikke és számos más rendelkezése, valamint az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) szabályozza. Az Alkotmánybíróság működését a testület teljes ülése által elfogadott ügyrend határozza meg.

Az alkotmánybíráskodásnak nemzetközi szinten két típusa alakult ki. Az egyik az úgynevezett decentralizált (angolszász) típus, amely rendszerben bármely bíróságnak joga van alkotmányossági vizsgálat lefolytatására, de kizárólag az adott bíróság elé került ügyben, mely csak az adott ügyben érintett felekre bír kötelező erővel. A decentralizált rendszerben az eljáró bíróság az alkotmányossági szempontból aggályos jogszabályokat nem semmisíti meg, de azok alkalmazásától az adott ügyben eltekint. Ezzel szemben a centralizált (európai) típusú rendszerben egy külön, alkotmánybíráskodásra felállított szerv létezik, amely kötelező erejű ítélet (amelynek indokolása is kötelező erővel bír) meghozatalára jogosult. Természetesen léteznek a két modellt vegyesen alkalmazó rendszerek is[19]. Magyarországon centralizált alkotmánybírósági rendszer működik.


Az 1990 óta működő Alkotmánybíróság szervezetében és hatáskörében jelentős változást hozott az Alaptörvény és az ezzel együtt, 2012. január 1. napján hatályba lépő sarkalatos Abtv. Az új törvény – preambuluma szerint – a demokratikus jogállam, az alkotmányos rend és az Alaptörvényben biztosított jogok védelme, a jogrendszer belső összhangjának megőrzése, valamint a hatalommegosztás elvének érvényre juttatása érdekében szabályozta újra az Alkotmánybíróságot mint az Alaptörvény védelmének legfőbb szervét[20]. Az Alkotmánybíróság a legönállóbb alapjogvédelmi szerv. Az Alkotmánybíróság a költségvetésére vonatkozó javaslatát és a költségvetésének végrehajtásáról szóló beszámolóját maga állítja össze és azt a Kormány változtatás nélkül terjeszti be az Országgyűlésnek.[21]

Alapjogvédelmi szempontból az alkotmányjogi panasz az Alkotmánybíróság legfontosabb hatásköre. Az Alaptörvény hatálybalépésével az Alkotmánybíróság jogkörei a korábbiakhoz képest megváltoztak. Egyrészről megszűnt az actio popularison alapuló utólagos absztrakt normakontroll, de bevezetésre került az ún. valódi, vagyis magával a bírói döntéssel szemben igénybe vehető alkotmányjogi panasz. A hatályos jogszabályok az alkotmányjogi panasz három formáját különböztetik meg:

  1. előzetes normakontroll eljárás, azaz Alaptörvénnyel való összhang előzetes vizsgálata,
  2. utólagos normakontroll eljárás, azaz Alaptörvénnyel való összhang utólagos vizsgálata, és
  3. bírói kezdeményezés egyedi normakontroll eljárás iránt (valódi alkotmányjogi panasz).

Az alkotmányjogi panasz egyrészről szubjektív jogvédelmi funkciót tölt be, azaz a panasz jogorvoslatot eredményezhet a panaszos számára, hiszen megsemmisítheti a panasz alapjául szolgáló közhatalmi aktust (normát vagy bírói döntést) és ez közvetlenül kihat a panaszos jogi helyzetére. Másrészről objektív jogvédelmi funkciót is megvalósít, mert a panasz egyedi ügyön túlmutató jelentőséggel is bír. Az alkotmányjogi panasz útján az Alkotmánybíróság építi, fejleszti az alapjogi dogmatikát, újabb és újabb alapjogi mércéket dolgoz ki, ezáltal nemcsak az egyedi ügyben, hanem általában véve is hozzásegít ahhoz, hogy a bírói jogalkalmazás az alapjogokkal összhangban történjen.[22]

A három alkotmányjogi panasz közül a valódi alkotmányjogi panasz a legerősebb alapjogvédelmi forma. Ezzel az Alkotmánybíróság kvázi felülvizsgálja a jogerős bírói döntéseket. Fontos azonban rögzíteni, hogy ez egy korlátozott felülvizsgálat, mert kizárólag az alapjogok érvényesülésének vonatkozásában vizsgálja meg a jogerős bírói döntéseket. Az Alkotmánybíróság tehát kizárólag a bírói döntés alkotmányosságát vizsgálja felül.[23] Az Alkotmánybíróság nem negyedfokú bírói szerv és nem szuperbíróság.

Az alkotmánybíróságok fokozatosan erősödő hatásköre az alapjogi bíráskodás, az emberi jogok érvényesítése. Ez alatt azt értjük, hogy az alapjogok közvetlenül az Alaptörvény alapján, bírói úton kikényszeríthetők. Ennek egyre szélesebb körben érvényesíthető intézménye az ún. alkotmányjogi panasz. Alkotmányjogi panasz esetében az alapjogok címzettjei vagy egy jogszabályt vagy/és egy közhatalmi(bírói) aktust támadnak meg azzal a kifogással, hogy azok az érintettek valamely alkotmányos jogát sértették. Az Abtv. különleges hangsúlyt adott az alkotmányjogi panasznak azzal, hogy lehetővé tette nem csak az alkalmazott jogszabály, hanem a bírói döntések megtámadhatóságát is.

Az alkotmányjogi panasz mellett az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó ügyekből lényegében minden olyan kérdés kapcsolatba hozható az alapjogok védelmével, ahol az indítvány tárgya az Alaptörvénnyel való összhang, illetve a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata.

A taláros testület kezdeti működését több probléma is nehezítette, melyeket többségükben az intézmény gyors megjelenése miatt nem sikerült előzetesen orvosolni.[24] Az egyes – akár szervezeti, akár a testület elfogadásában megnyilvánuló – nehézségeket azonban az Alkotmánybíróságnak rövid időn belül sikerült felszámolnia. A testület az első évektől kezdve folyamatosan növelve tekintélyét, napjainkra az alkotmányos szervek között az egyik legnagyobb elfogadottsággal és társadalmi támogatottsággal rendelkező, az Alaptörvény védelmében meghatározó és nélkülözhetetlen szerepet betöltő intézménnyé vált.[25]


Az Alkotmánybíróság alapjogvédő funkció mellett számos más hatáskört is ellát, így feladata például a nemzetközi szerződések vizsgálata, valamint a népszavazási és választási ügyek elbírálása is.

2.2.     Ombudsman


Az ombudsman napjainkban egész Európában elterjedt alkotmányos intézmény. „A közvélekedés és a szakirodalom klasszikusan az ombudsmanokat tekinti az alapjogvédelem letéteményésének.”[26]

Az ombudsman, mint intézmény valamikor az 1800-as évek elején született meg. 1709-ben az orosz seregektől elszenvedett vereség nyomán XII. Károly svéd király Törökországba menekült és távolléte idejére elrendelte egy új hivatal felállítását élén az ombudsmannal, amelynek feladata a törvények és rendeletek betartatása volt, valamint a közhivatalnokok jogszerű működésének ellenőrzése.[27] Az ombudsman tényleges működését csak a XX. század második felében kezdte el. És bár az egyes országokban más és más ombudsmani intézmény alakult ki és az ilyen tisztséget betöltő személyek elnevezése is különbözik az egyes országokban (Így például Lengyelországban állampolgári jogok biztosa, Ukrajnában országgyűlési biztos, Spanyolországban, Csehországban és Szlovákiában népjogvédő, Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban mediátor, Portugáliában jogvédő), elmondható, hogy a hosszú történeti fejlődés eredményeképpen mára Európa valamennyi országában létezik és hatékony szerepet tölt be. Az országok közötti különbségek alapvetően abból adódnak, hogy az egyes intézmények mennyire az alapjogok védelmét vagy mennyire a közigazgatás ellenőrzését helyezik előtérbe.[28] Az ombudsman intézményének funkció szerint kategorizálása is ebből fakad. Az intézménynek napjainkban két alaptípusát különböztethetjük meg: a klasszikus, közigazgatást ellenőrző hivatalokat és az emberi jogok védelmével is foglalkozó ombudsmanokat.

Megemlítendő és ez erősíti az ombudsmanok alapjogvédelemben betöltött fontos szerepét is, hogy a 20. század második felében az ENSZ és az Európa Tanács is ösztönözte tagállamaiban az ombudsmani intézmények létrehozását.[29]

Magyarországon az országgyűlési biztosi intézménye 1989-ben jelent meg. Ekkor került a rendszerváltó Alkotmányba az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló önálló fejezet. Az Alkotmány rendelkezéseit végrehajtó törvény 1993-ban született meg, de az első országgyűlési biztosokat csak további két év múlva, 1995-ben választotta meg a parlament. Az országgyűlési biztosi hivatal ennek megfelelően ténylegesen csak 1995-ben kezdte meg működését.

Az Alaptörvény és az annak rendelkezéseit végrehajtó, az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény (a továbbiakban: Ajbtv.) alapvető jogok biztosára módosította az ombudsman intézménye megnevezést és radikálisan átalakította az intézmény szerkezetét is. Az Ajbtv. megalkotásával az intézményre vonatkozó legnagyobb változás tehát az, hogy monokratikus ombudsmani rendszer került bevezetésére és az eddigi három szakombudsman megszűnt. Az alapvető jogok biztosa mellett azonban létrehozásra került a jövő nemzedékek, illetve a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelme érdekében eljáró helyettesek. 2012-ben a korábbi adatvédelmi biztosi intézmény megszűnt és 2012-től önálló hatóságként, Nemzeti Adatvédelem és Információszabadság Hatóság néven látja el feladatát.

Az alapvető jogok biztosa független, önálló költségvetéssel rendelkező közigazgatási szerv.

Az Alaptörvény 30. cikk (2) bekezdése rögzíti az alapvető jogok biztosa alapvető funkcióját, e szerint „az alapvető jogok biztosa az alapvető jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltatja, orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményez”. Az Alaptörvény hatálybalépése tehát egyértelműen megalapozta azt és lehetőséget adott arra, hogy az intézmény tekintetében az alapjogvédő funkció még jobban érvényesülhessen. Ezt bizonyítja, hogy egyrészt az elnevezés az alapvető jogok biztosára módosult, másrészt az Alaptörvény kifejezetten kimondja, hogy az intézmény alapjogvédelmi tevékenységet lát el. Az alapvető jogok biztosa gyakorlatát is egyértelműen az alapjogvédő funkcióját előtérbe helyezve alakította ki.

A klasszikus jogvédelem körében a biztos kivizsgál, azaz a visszásságot hivatalból vagy panasz alapján feltárja, illetve kezdeményez, azaz a visszásság orvoslására javaslattételt fogalmaz meg. Az ombudsmani gyakorlat szerint a visszásságnak valamely alapjoggal kapcsolatban kell fennállnia ahhoz, hogy a biztos élhessen a rendelkezésére álló vizsgálati és intézkedési eszközökkel. Az úgynevezett közigazgatási hiba önmagában nem alapozza meg az alapvető jogok biztosa kezdeményezését, intézkedését. Ebből következően és hivatkozva a fentebb említett két ombudsmani kategóriára rögzíthető, hogy hazánkban emberi jogi ombudsman intézmény létezik. Ugyanakkor elmondható, hogy az alapvető jogok biztosa a jogbiztonsághoz és a tisztességes eljáráshoz való jog fogalmán keresztül igyekszik igazolni a közigazgatási hibáknak, a közigazgatás törvényes és tisztességes működésének a vizsgálatát.[30] Ahogyan Cservák Csaba fogalmaz: „ha a közigazgatási hiba nem csupán szakmai, hanem tételes normába is beleütközik, továbbá az érintett személy alanyi jogait sérti, úgy mindenképp megnyílik az ombudsman mozgástere.”[31]


A biztos az általa lefolytatott vizsgálatról jelentést készít, amely tartalmazza a feltárt tényeket, az ezeken alapuló megállapításokat és következtetéseket. A biztos jelentése nyilvános. A nyilvánosságra hozott jelentés nem tartalmazhat személyes adatot, minősített adatot, a törvény által védett titkot és hivatás gyakorlásához kötött titkot.

Az alapvető jogok biztosa évente, minden tárgyévet követő év március 31-ig beszámolót készít és azt az Országgyűlés elé terjeszti. Az alapvető jogok biztosa az éves beszámolóban tájékoztatást ad az alapjogvédelmi tevékenységéről, az általa tett kezdeményezések, ajánlások fogadtatásáról és eredményéről, valamint az alapvető jogokkal kapcsolatos jogsértésekről készült statisztikai kimutatás alapján értékeli az alapvető jogok helyzetét.[32] Összhangban a nemzetközi gyakorlattal az alapvető jogok biztosa (éves) jelentését az internetes honlapján teszi közzé.

A jelentés nem kizárólagos ombudsmani eszköz a visszásság orvoslására. Előfordul, hogy az ombudsman közvetlenül (jelentés nélkül) a jogalkotóhoz fordul, jelezve valamilyen alkotmányossági problémát vagy kérve jogszabály módosítását.[33] A popularis actio megszűnése után pedig különösen fontos hatásköre, hogy a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatát kérheti az Alkotmánybíróságnál. A rendszerváltás eredményeképpen az ombudsmannak új típusú kapcsolatrendszere alakult ki az Alkotmánybírósággal.  A monokratikus rendszer tette szükségessé azt, hogy az alapvető jogok biztosa és az Alkotmánybíróság együttműködjenek az utólagos normakontroll bizonyos típusaiban.[34]

Az alapvető jogok biztosa közreműködik a feladat- és hatáskörét érintő nemzetközi szerződések alapján készülő nemzeti jelentések előkészítésében, figyelemmel kíséri és értékeli e szerződések magyar joghatóság alá tartozó érvényesülését.

Az alapvető jogok biztosa tevékenysége során együttműködik azon szervezetekkel, amelyek célja az alapvető jogok védelmének előmozdítása.

Az alapvető jogok biztosa bár hatékony alapjogvédelmi tevékenységet végez, „gyenge pontja”, hogy nem rendelkezik kikényszeríthető határozathozatali hatáskörrel, úgynevezett „puha jogot” alkalmaz (ajánlást fogalmaz meg). És bár kikényszeríthető határozathozatali jogkörrel nem rendelkezik, fontos, hogy az alapvető jogok biztosa megkeresésére minden esetben érdemben kell válaszolni. Annak ellenére, hogy a biztos kikényszeríthető határozathozatali hatáskörrel nem rendelkezik, mégis számos ügyet oldott meg a visszásság kivizsgálása eredményeképpen megfogalmazott ajánlásával, javaslatával, intézkedésével. [35] Elmondható tehát, hogy az alapvető jogok biztosa hatékony alapjogvédelmi tevékenységet folytat.

Osztva Cservák Csaba véleményét, a visszásságok hatékonyabb rendezése érdekében célszerű lenne az alapvető jogok biztosát kikényszerítő határozathozatali hatáskörrel felruházni vagy – ha a jogintézmény jellegére tekintettel ez kizárt – javasolt lenne legalább az ombudsmani ajánlásoknak – az ombudsman ellenőrző szerepének növelése érdekében –egyfajta kötelező erőt biztosítani a bírósági határozatokhoz hasonlóan.

Az ombudsman intézményével szemben támasztott egyik leglényegesebb követelmény a független jogállás. Az ombudsman működésének egyik legfontosabb garanciája az általa vizsgálható szervektől való függetlenség.


2.3.      Rendes bíróságok

Az igazságszolgáltatásért felelős bíróság a jogállamiság alapintézményének nélkülözhetetlen eleme, mely az alapjogvédelem rendszerében igen fontos és hatékony szerepet tölt be.

A bíróságok általános alapjogvédelmi szerepe esetében az alapjogok kikényszeríthetőségéből kell kiindulnunk. Ahogy azt fentebb is rögzítettem, az alanyi alapjogok legfontosabb fogalmi ismérve azok kikényszeríthetősége. A kikényszeríthetőség követelménye az egyes alapjogi jogosultságok esetében pedig akkor és azzal teljesül, ha a jogrendszer bírói jogvédelmet kapcsol érvényesülésükhöz. Egy jogállamban a kikényszeríthetőség hézagmentes jogvédelmet követel meg, azaz bármely alanyi alapjogon esett bármely sérelemnek bíróság által orvosolhatónak és kiküszöbölhetőnek kell lennie. A kényszeríthetőség követelménye maga is alapjogi védettséget élvez az Alaptörvényben rögzített bírósághoz fordulás joga szerint [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bek.].

A bíróságok a hatékony jogvédelem elemeinek összetéveszthetetlen kombinációja, mely három elemből áll össze.[36]Egyrészről jelenti a magas szinten garantált független jogállást, másrészről garanciákkal övezett eljárás lefolytatását (természetesen a tisztességes eljárás követelményeinek figyelembe vételével), harmadrészről kötelező erejű, végleges döntés meghozatalát.

A bíróságok alapjogvédelmi szerepe a fenteb körülírt általános megfogalmazáson túl konkrét eljárásokban is megfogalmazódik. A bíróságok alapjogvédelem szempontból kiemelhető eljárásait az Alaptörvény és az Abtv. részletezi.

A bíróságok konkrét (egyedi) normakontroll eljárást kezdeményeznek, amennyiben egyedi ügyben olyan jogszabályt kell alkalmazniuk, amelynek alaptörvény-ellenességét észlelik, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította.[37] Az eljárás célja, hogy kiemelje a jogrendszerből azokat az alkotmánysértő normákat, amelyek az egyedi ügyben alkotmánysértő döntést eredményeznének. Az eljárás kezdeményezése a bíró szuverén joga, a felek kérelme nem köti a bírót. Az eljárás eredményeképpen megsemmisített jogszabály alkalmazását a törvény automatikusan kizárja az alkalmazható normák köréből[38], de csakis az eljárásra okot adó ügyben, minden más ügyben külön indítványt szükséges előterjeszteni az alkalmazás kizárása érdekében. A centralizált alkotmánybíráskodási modellben, amilyen a magyar is és ahol az alkotmányos normakontroll az Alkotmánybíróság monopóliuma és a rendes bíróságoknak nincs ún. „félretételi joga” (azaz nem dönthetnek úgy, hogy nem alkalmazzák az alapjogsértőnek vélt normákat), ez a hatásköri kapcsolat és eljárási forma elengedhetetlen az alapjogok kikényszeríthetőségéhez.

A Kúria elnöke az Alkotmánybíróságnál utólagos normakontrollt kezdeményez a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálata[39], az Alaptörvény vagy az Alaptörvény módosítása, közjogi érvénytelenségének megállapítása[40] és a jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálata[41] tekintetében. A Kúria „közvetett” Alaptörvény-ellenesség[42] esetén dönt az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközéséről vagy megsemmisítéséről, dönt a helyi önkormányzat törvényen alapuló jogalkotási kötelezettsége elmulasztásának megállapításáról.

A Hetedik Alaptörvény-módosítás kibővítette a bíróságok kötelező jogértelmezési módszereit azzal, hogy meghatározta, a jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Emellett változatlan az alapkonstrukció, azaz a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni.[43]




Az alapjogok védelmében a XX. század második felétől egyre nagyobb szerepet játszanak a nemzetközi emberi jogi fórumok, illetve az utóbbi évtizedekben az Európai Unió is. Jelen fejezetben az uniós és nemzetközi intézmények, szervek és azok alapjogvédelmi tevékenységét, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokat ismertetem röviden, kiemelve azok szerepét a hazai szervek és intézmények alapjogvédelmi tevékenységére és a hazai alapjogérvényesítésre gyakorolt hatásukra.

3.1.      Nemzetközi alapjogvédelmi szervezetrendszer

A nemzetközi alapjogvédelmi rendszer ismertetését megelőzően fontosnak tartom tisztázni az emberi jog és az alapvető jogok közötti különbséget, illetve a különbség hiányát. A nemzetközi dokumentumok – például Európai Emberi Jogi Egyezmény – többsége emberi jogokról beszél, Alaptörvényünk viszont alapvető jogokról ír. Valójában a különböző fogalmak között nem sok tartalmi különbség van, az értelmezésbeli különbségtétel erősen elvi természetű.[44] Egyetértve Somody Bernadette véleményével, az alapjogok olyan jogosultságok, melyek az alkotmánytól függetlenül léteznek, az embert emberi mivoltánál fogva illeti meg és az Alaptörvény vagy más nemzeti alkotmányok nem létrehozzák azokat, hanem csupán elismerik őket. Jogi értelemben gondoskodnak védelmükről és érvényesülésük biztosításáról.[45]

A nemzetközi alapjogvédő intézmények közül – hatékonyságánál fogva – kiemelkedik az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) alapján működő, strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB). Az Európa Tanács keretein belül működő EJEB azaz strasbourgi bíróság az EJEE-ben rögzített jog megsértése esetén államok egymás közötti, illetve természetese személyek és nem állami szervek álamokkal szembeni vitáit bírálja el a kérelmező indítványa alapján.

Az univerzális nemzetközi egyezmények közül meg kell még említeni az ENSZ Alapokmányát[46], az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát[47] és a Polgári és Politikai Nyilatkozatok Egyezségokmányát, melyek ugyanazon célja az emberi egyenlőség deklarálása. Az ENSZ égisze alatt működő Emberi Jogi Bizottság és a Gazdasági és Szociális Tanács országjelentések készítésével és ajánlások megfogalmazásával segíti a nemzetközi jogvédelmet. Az Emberi Jogi Bizottság ezen túl egyéni panaszokat is elbírál kérelemre, a Polgári és Politikai Nyilatkozatok Egyezségokmányban foglalt jog megsértése esetén.

Látható tehát, hogy számos nemzetközi fórum létezik az alapjogok érvényesítése tekintetében Megjegyezendő ugyanakkor, hogy ezek tudomásul veszik, illetve építenek más regionális vagy univerzális jogvédő mechanizmusok létezésére, illetve a nemzeti jogvédelemhez képest kiegészítő jellegűek, mivel csak a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése után vagy ilyenek hiányában van lehetőség a nemzetközi fórumokhoz fordulni.[48]

3.2.     Uniós alapjogvédelmi szervezetrendszer

Uniós szinten az alapjogokat érvényesítő szervezetrendszer nem tekint vissza hosszú történelmi múltra. Az első igazán érdemi lépés néhány évtizedes előzményt követően[49] csak 1999-ben történt meg, amikor az Európai Tanács keretében az Európai Unió tagállamainak állam-és kormányfői elhatározták, hogy alapjogi rendszerrel bővítik az unió rendszerét. Ennek keretében, ugyanebben az évben jogalkotó konventet hoztak létre, mely egy év alatt összeállította az európai alapjogok jegyzékét. Az Alapjogi Chartra névre keresztelt dokumentumot 2000-ben, Nizzában hirdette ki a Parlament, a Tanács és a Bizottság, de kötelező erő még nem fűződött hozzá, csupán az alapvető jogokról szóló nyilatkozata volt és ún. soft-law-ként érvényesült. A dokumentum hatálybalépésére egészen 2004-ig kellett várni. Ekkor született meg az Európai Alkotmány koncepciója, melynek második része tartalmazta az európai alapjogok jegyzékét az Unió Alapjogi Chartája címmel. Az Európai Alkotmányt 2004. október 29-én, Rómában írták alá. Hatályba lépésének feltétele volt azonban, hogy valamennyi tagállam – parlamenti döntés vagy népszavazás útján – megerősítse azt. Ahhoz, hogy az alapjogok jegyzékéből jogszabály legyen tíz évnek kellett eltelnie és megállapítható, hogy a végül hatályba lépett jogszabály távol van az eredetileg kidolgozott koncepciótól. Az Európai Parlament 2007. december 12. napján tartott ülésén fogadták el a Chartát. A hatálybalépésére további két évet kellett várni, a Lisszaboni Szerződés alkalmazásának megkezdésével, 2009-ben történt meg. A Lisszaboni Szerződés és így az Alapjogi Charta 2009. december 1-jén lépett hatályba. Az Európai Unió Alapjogi Chartája bár nem került be közvetlen módon a Lisszaboni Szerződésbe, de az Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikkének (1) bekezdése alapján a szerződésekével azonos kötelező jogi erővel bír.[50]

A Charta hatálybalépésével egy időben megalakult az EU Alapjogi Ügynöksége is. A szervezet célja a polgári, politikai, gazdasági és szociális jog védelme, valamint a Charta érvényesülésének monitorozása.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája – mely felett az Európai Bíróság őrködik – az EU emberi jogi kódexe, számos alkotmányjogász véleménye szerint máig az emberi jogok legteljesebb jegyzéke. Az Alapjogi Charta kiindulási pontja volt az EJEE, az Európai Szociális Charta, a tagállami alkotmányok, a nemzetközi emberi jogi egyezmények, valamint az EJEE-t értelmező strasbourgi EJEB gyakorlata. Az Alapjogi Charta egy preambulumból és 7 fejezetet (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás, általános rendelkezések) alkotó 54 cikkből áll.

A Lisszaboni Szerződést, valamint a Chartát Magyarország az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvénnyel ültette át a nemzeti jogrendbe és a vonatkozó rendelkezések hatálybalépését a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésének időpontjára utalással határozta meg.[51] A törvény 1. számú melléklete tartalmazza a Lisszaboni Szerződés, 2. számú melléklete pedig az Alapjogi Charta hiteles magyar nyelvű szövegét.

Az Alapjogi Charta alkalmazási körét annak 51. cikke rögzíti[52]. Az Alapjogi Chartának elsősorban maga az EU a címzettje azaz az Alapjogi Charta – az abban megfogalmazott szubszidiaritás elvével összhangban – elsősorban az EU intézményeit, szerveit és hivatalait köti. Ennek megfelelően az EU valamennyi intézményének minden tevékenysége, különösen az uniós jogalkotás, összhangban kell, hogy álljon az Alapjogi Chartával. Az Alapjogi Charta – annak hivatkozott 51. cikke szerint – az EU tagállamaira (ideértve természetesen a központi hatóságokokat és a regionális vagy helyi szerveket, valamint a közjogi szervezeteket) is kötelező, de csak akkor, „amennyiben az Unió jogát hajtják végre” vagy – a bírósági gyakorlatban megfogalmazottak szerint – amennyiben a nemzeti szabályozás az uniós jog hatálya alá tartozik (amikor az európai irányelveket ültetik át a nemzeti jogba).[53]

A Charta 52. cikke alapján amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE-ben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson. A Charta 52. cikke továbbá kimondja, hogy amennyiben Charta a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat ismer el, akkor ezeket a jogokat e hagyományokkal összhangban kell értelmezni. A nemzeti jog és a Charta viszonyáról 2012-ben nagy jelentőségű határozatot hozott az osztrák alkotmánybíróság (U466/11‐18, U1836/11‐13, 14.03.12). Az osztrák talárostestület kimondta, hogy az európai alapjogi jegyzéknek az osztrák alkotmánnyal megegyező rangja van. Minden osztrák jogszabálynak és közigazgatási aktusnak összhangban kell lennie az Alapjogi Chartával. Ezzel egyértelműen kibővítésre került a Charta 51. cikkében lefektetett tárgyi hatályra vonatkozó szabály.

Fontosnak tartom megemlíteni az 53. cikket („legkedvezőbb rendelkezés elve”), amely rögzíti, hogy a Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az szűkítené az unió joga, az egyes tagállami alkotmányok, illetve a nemzetközi szerződések által, saját alkalmazási területükön garantált alapvető jogokat és szabadságokat.[54]

A fentiekből kiindulva megállapítható, hogy az Alapjogi Charta kiegészíti az Unióban részes tagállamok nemzeti alapjogvédelmi rendszerét, ennek megfelelően a magyart is.[55]

Az Európai Unióban az alapjogok érvényesítésének számos fóruma és eszköze áll rendelkezésre, melyeket az alábbiakban vázolom fel.

Az Európai Bizottság ellenőrzési funkciója keretében eljár annak érdekében, hogy a tagállamok tiszteletben tartsák az alapjogi rendelkezéseket az uniós jog végrehajtása során. Ennek érdekében a Bizottság jogkörrel rendelkezik[56], hogy kötelezettségszegési eljárás keretében a tagállammal egyeztessen és indokolt véleményt bocsásson ki a feltételezett jogsértésről, majd a tárgyalások eredménytelensége esetén az Európai Bíróság előtt nyújtson be keresetet az érintett tagállammal szemben. Amennyiben a tagállam az ítéletben foglaltaknak nem tesz eleget és az alapjogi jogsértés továbbra is fennáll, a Bíróság újabb eljárásban kényszerítő bírság kiszabását is elrendelheti[57]. Ugyanakkor ez az eljárás nem alkalmas közvetlen egyéni jogérvényesítésre. A magánszemélyek a feltételezhetően uniós jogot sértő tagállami magatartásokkal összefüggésben panaszt, illetve észrevételt nyújthatnak be az Európai Bizottsághoz, amely alapján a Bizottság mérlegelésétől függően dönthet a kötelezettségszegési eljárás megindításáról. A tagállamokkal szembeni alapjogi érvényesítés végső eszköze az EUSz 7. cikkében szabályozott kikényszerítési eljárás. Abban az esetben indítható, ha fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy egy tagállam súlyosan és tartósan megsérti az Unió értékeit, amelyek magukban foglalják az emberi jogok tiszteletben tartását is.[58]

Az alapjogi jogérvényesítés általánosabb eszköze az Európai Bíróság által indított megsemmisítési, illetve intézményi mulasztás megállapítása iránti eljárások. A semmisségi eljárás[59] célja a jogalkotási aktusok, a Tanács, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank egyes jogi aktusait, illetve az Európai Parlament és az Európai Tanács harmadik személyekre joghatással bíró aktusainak a felülvizsgálata. Az aktusok semmisségét az uniós alapjogi jogsértés is megalapozhatja. Megsemmisítési eljárás kezdeményezésére a tagállamok és az uniós intézmények mellett magánszemélyek is jogosultak. A magánszemély semmisségi keresetet a neki címzett vagy az őt közvetlenül és személyében érintő jogi aktusok ellen, továbbá az őt közvetlenül érintő, végrehajtási intézkedéseket nem tartalmazó rendeleti jellegű jogi aktusok ellen nyújthat be. Az intézményi mulasztás megállapítása miatti eljárás[60] abban esetben jelenthet adekvát jogérvényesítési eszközt, amennyiben az alapjogi jogsértés éppen valamely uniós intézmény döntéshozatalának az elmulasztásában nyilvánul meg. A tagállamok és uniós intézmények mellett magánszemély szintén keresetet nyújthat be, ha az Unió valamely intézménye a neki címzendő jogi aktus kibocsátását mulasztotta el.[61]

A fenti jogérvényesítési eljárások mellett – elsősorban magánszemélyek esetben – jelentőséggel bírnak az uniós szinten bevezetett panaszeljárások is. Ezek közül kiemelkedő a speciális intézményként működő európai ombudsman intézménye. Az intézmény működésének célja, hogy lehetőséget adjon a közigazgatás túlkapásai elleni védekezésre költséges jogi eljárások igénybevétele nélkül, illetve olyan esetben, ahol a jogi eljárás eleve nem lehetséges.

Az ombudsman mellett említést érdemel az Európai Adatvédelmi Biztos intézménye is. Feladata annak ellenőrzése, hogy a személyes adatok feldolgozása során az uniós intézmények és szervek érvényesítik-e a magánszféra védelméhez való jogot. A biztoshoz panaszt lehet benyújtani, ha az intézmények az adatvédelmi elveket megsértik. Ha a vizsgálat során a panasz megalapozottnak tűnik, a biztos utasítja a szervet a jogsértés megszűntetésére. Ha a panaszos kárt is szenvedett, akkor a Bíróságnál kártérítési eljárást is kezdeményezhet. A másik fontos vitarendezési fórum az Európai Parlament Petíciós Bizottság. Az EUMSz 227. cikke alapján bármely uniós polgár, valamint valamely tagállamban lakóhellyel, illetve létesítő okirat szerinti székhellyel rendelkező természetes vagy jogi személy egyénileg vagy más polgárokkal vagy személyekkel közösen petíciót nyújthat be az Európai Parlamenthez az Unió tevékenységi területére tartozó és őt közvetlenül érintő ügyben. A petíciós jog tehát jóval általánosabb az ombudsmanhoz fordulás jogához képest, hiszen az minden uniós szintű tevékenység kapcsán benyújtható, akár olyan esetekben is, amikor az uniós tevékenység tagállami intézményeket, hatóságokat is érint.[62]

Végül meg kell jegyezni, hogy az uniós jog alkalmazása során a tagállamok által elkövetett jogsértések orvoslására bizonyos esetekben – pl. magánszemélyek által indított kártérítési eljárásban – a tagállami bíróságok előtt is sor kerülhet. Ezekben az esetekben a tagállami bíróságok kötelesek az uniós jog és az abban foglalt alapjogok alkalmazására.

Az Európai Unión belül számos további régi és új alapjogvédelmi eszköz létezik: Az Unión belüli jogállamiság megerősítése – Intézkedési terv” című közlemény, párbeszéd a Tanácson belül a jogállamiság előmozdítása és védelme érdekében, az Unió költségvetésének védelméről szóló rendelet terve.





                                   IV.         ÖSSZEGZÉS

Tényként állapítható meg, hogy az elmúlt évtizedek eredményeképpen az alapvető jogok érvényesülése és érvényesítése érdekében mind hazai, mind nemzetközi és uniós szinten hatékony alapjogvédelmi eszköz- és intézményrendszer került kialakításra. Az is rögzíthető, hogy ezek az intézmények a hatékony alapjogvédelem elősegítése végett igyekeznek kölcsönösen együttműködni egymással, egymás alapjogvédelmi tevékenységét kiegészíteni.

Ugyanakkor az alapjogokat érvényesítő szervezetrendszer és az intézmények alapjogvédelmi tevékenységének hatékonysága kapcsán – Cservák Csaba dilemmáira utalva – számos kérdés vetődhet fel bennünk: rendelkeznek-e a feljogosított szervek kellően fajsúlyos hatáskörökkel az alapjogsérelem orvoslására, léteznek-e az alapjogvédelem vonatkozásában „légüres terek”, melyek esetében  egyetlen állami szervnek sincs hatásköre fellépni az állampolgárok védelme érdekében vagy megtörténhet-e az alapjogvédelem tekintetében jogszerűségi döntések álarca mögött célszerűségi döntések születnek.[63] Ezekre a kérdésekre egy külön részletes tanulmányban lehetne megfelelő választ találni.

Publikációm zárásaként Lenkovics Barnabás gondolatait idézném miszerint „az ideális állapot az, ha az emberi jogok az egyes emberek tudatába, gondolkodásmódjába, moráljába, értékrendjébe beépülve belülről érvényesülnek a mások irányába tanúsított magatartásaikon keresztül.[64] Egyetértve Lenkovics Barnabás véleményével én magam is nélkülözhetetlennek tartom, hogy mi emberek is úgy éljük mindennapjainkat, hogy az emberi jogokat és az alapjogokat a lehető legtágabb értelemben figyelembe vegyük, azokat a lehető legszélesebb körben tiszteletben tartsuk és érvényesítsük.

[1] Dr. Kiss Barnabás: Emberi jogok- alapjogok általános kérdései. Forrás: http://www.juris.u-szeged.hu/download.php?docID=48277 (2020), 15. o.

[2] Uo., 15. o.

[3] Uo., 15. o.

[4] Somody Bernadette – Vissy Beatrix: „Az alapjogok védelme” in JAKAB András – KÖNCZÖL Miklós – MENYHÁRD Attila – SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-vdelme (2020), bevezetés

[5] Alaptörvény I. cikk (1) bekezdés

[6] Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 13. o.

[7] Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 13. o.

[8] Somody Bernadette (2010): Alapjogvédelem a bíráskodáson túl Ombudsmanok és alapjogvédő hatóságok Magyarországon, FUNDAMENTUM, 2010. 2. szám. 5-19. o. Forrás: http://fundamentum.hu/sites/default/files/10-2-01.pdf (2020), 5. o.

[9] Uo., 19. o.

[10] Csink Lóránt (4–6.) – Varga Zs. András (1–3.).: Az alapjogvédelem intézményrendszere. Forrás: http://jak.ppke.hu/uploads/articles/2166539/file/7_3_Az_alapjogvedelem_intezmenyrendszere.pdf (2020), 920. o.

[11] „Az ügyészség a közérdek védelme érdekében közreműködik annak biztosításában, hogy mindenki betartsa a törvényeket. A jogszabályok megsértése esetén – törvényben meghatározott esetekben és módon – fellép a törvényesség érdekében. Ha törvény másként nem rendelkezik, fellépésre akkor köteles, ha a törvénysértés megszüntetésére hivatott szerv az Alaptörvényben, valamint törvényben és más jogszabályban vagy közjogi szervezetszabályozó eszközben meghatározott kötelezettsége ellenére a szükséges intézkedést nem teszi meg, vagy ha a törvénysértésből eredő jogsérelem elhárítása érdekében azonnali ügyészi intézkedésre van szükség.”

[12] Somody Bernadette – Vissy Beatrix: „Az alapjogok védelme” in JAKAB András – KÖNCZÖL Miklós – MENYHÁRD Attila – SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-vdelme (2020), [7]

[13] Uo.

[14] Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 18. o.

[15] Tilk Péter (2008): A magyar Alkotmánybíróság. PhD értekezés. Forrás: https://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/tilk-peter/tilk-peter-vedes-ertekezes.pdf (2020), 14. o.

[16] Uo.

[17] Ádám Antal (2015): Alkotmányosság és alkotmányvédelem a Magyar Népköztársaságban, Jogtudományi Közlöny 1974/7., 333. o.

[18] Tilk Péter (2008): A magyar Alkotmánybíróság. PhD értekezés. Forrás: https://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/tilk-peter/tilk-peter-vedes-ertekezes.pdf (2020), 13. o.

[19] Ilyen például Finnországban az alkotmányjogi bizottság vagy például Észtországban a jogi kancellár.

[20] Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény preambuluma: „Az Országgyűlés a demokratikus jogállam, az alkotmányos rend és az Alaptörvényben biztosított jogok védelme, a jogrendszer belső összhangjának megőrzése, valamint a hatalommegosztás elvének érvényre juttatása érdekében, az Alaptörvény védelmének legfőbb szerveként működő Alkotmánybíróság hatáskörének, szervezetének, működésének szabályozásáról – az Alaptörvény végrehajtására, az Alaptörvény 24. cikk (9) bekezdése alapján – a következő törvényt alkotja:”

[21] Abtv. 4. §

[22] Somody Bernadette – Vissy Beatrix: „Az alapjogok védelme” in JAKAB András – KÖNCZÖL Miklós – MENYHÁRD Attila – SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-vdelme (2020) [38]

[23] pl.: 3325/2012. (XI.12.) AB végzés [14], ld. még ehhez az iskolateremtő német rendszer tanulságait. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. (2019) pp. 502-515., ill. Arató Balázs –Cservák Csaba (2020): A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2., 3-14. o.

[24] Tilk Péter (2008): A magyar Alkotmánybíróság. PhD értekezés. Forrás: https://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/tilk-peter/tilk-peter-vedes-ertekezes.pdf (2020), 17. o.

[25] Uo., 18. o.

[26] Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 13. o

[27] Csink Lóránt: Az ombudsman. Forrás: https://jog.tk.mta.hu/uploads/files/21_Csink_Lorant.pdf (2020) 600. o.

[28] Uo. 605. o.

[29] SOMODY Bernadette: „Ombudsman” in JAKAB András – FEKETE Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) https://ijoten.hu/szocikk/ombudsman (2020)., 2. o., valamint Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 14. o.

[30] Somody Bernadette: A húszéves országgyűlési biztosi intézmény: ki nem használt lehetőség, Új Magyar Közigazgatás, Complex, 2(2009. október–november)/10–11. szám, 10. o.

[31] Cservák Csaba (2015): Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro futuro 2015/1 PRO PUBLICO BONO – MAGYAR KÖZIGAZGATÁS, A NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI SZAKMAI FOLYÓIRATA, 3. évfolyam, 3. szám, 15. o.

[32] Abjtv. 40. § (2)

[33] Pl. AJB-4147/2013 az Országgyűlés elnökének fegyelmi jogköre tárgyában.

[34] AZ OMBUDSMANI RENDSZER ÉS AZ ALKOTMÁNYBÍRÁSKODÁS ÁTALAKULÁSA Tanulmányok az alapjogvédelem köréből Szerkesztette: BERKES LILLA – CSINK LÓRÁNT, PÁZMÁNY PRESS Budapest 2015., 11. oldal

[35] Lásd pl.: KRESZ néhány szabályának megváltoztatása, bírósági végrehajtás, büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak küldött pénzösszeggel való rendelkezés.

[36] Somody Bernadette – Vissy Beatrix: „Az alapjogok védelme” in JAKAB András – KÖNCZÖL Miklós – MENYHÁRD Attila – SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-vdelme (2020) [10]

[37] Alaptörvény 24. cikk (2) bek. b) pont és Abtv.25. §.

[38] Abtv. 45. § (2) bek.

[39] Alaptörvény 24. cikk e) pont

[40] Alaptörvény 24. cikk (5) bekezdés, b) pont

[41] Abtv. 32. § (2) bek.

[42] Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdés

[43] Alaptörvény 28. cikke: „A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”

[44] Herbert Küpper: „Az „állampolgári jogok” és az „alkotmányos jogok fogalma”, In: Az Alkotmány kommentárja szerk. Jakab. A. Századvég, 2009. Bp.

[45] Somody Bernadette: Alapjogvédelem a bíráskodáson túl, In: Fundemantum, 2010. 2. sz., 5. o.

[46] „Hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett”.

[47] 1. cikk: Minden ember szabadnak és egyenlő méltóságúnak született, egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját

[48] Chronowski Nóra (2011): Az alapjogvédelem globális, európai és hazai trendjei. Pázmány Law Working Papers. Forrás: http://plwp.eu/docs/wp/2012/2011-26.pdf (2020), 7. o.

[49] Lásd részletesebben: Costa kontra ENEL, Solange I, Frontini Stauder és Solange II ügyek

[50] Az Egyesült Királyság és Lengyelország felmentést kapott a Charta alkalmazása alól a Lisszaboni Szerződés életbe lépése esetére is, a Cseh Köztársaság pedig egy ideig ugyancsak távolmaradt a Charta alkalmazásától. Jelenleg – a BREXIT után – Lengyelország az egyetlen tagállam, ahol az Alapjogi Charta nem alkalmazható.

[51] 143/2010 (VII. 14.) AB határozat (magyar Lisszabon-határozat) alkotmányossági vizsgálat alá vetette a Lisszaboni Szerződést kihirdető 2007. évi CLXVIII. törvényt (magyar jogszabály uniós jogi tartalommal), többek között a szuverenitás és jogállamiság elvei alapján.

[52] „E Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelően saját hatáskörükben és a Szerződésekben az Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat és betartják az abban foglalt elveket, valamint előmozdítják azok alkalmazását. (2) Ez a Charta az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl, továbbá nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerződésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat.”

[53] A tagállami alkalmazás szempontjából az Európai Unió Bírósága alábbi döntéseit fontos kiemelnünk: Wachauf-ügy (1989), Annibaldi-ügyben (1997).

[54] Lásd Omega-ügy és Melloni-ügy.

[55] A magyar Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozatában a következőket mondta: „az Európai Unió az intézményi reformok, az Alapjogi Charta és az EUB révén az alapvető jogoknak többnyire a nemzeti alkotmányok által biztosított szintjével azonos, vagy legalább kielégítő mértékű védelmét képes biztosítani […].

[56] EUMSz 258–259. cikkek

[57] EUMSz 260. cikk

[58] Friedery Réka – Horváthy Balázs – Ziegler Dezső Tamás: Az Európai Unió alapjogvédelmi rendszerének fejlődése és főbb intézményei. Forrás: http://real.mtak.hu/85728/1/Friedery_Horvathy_Ziegler%20EU%20alapjogv%C3%A9delem.pdf (2020), 5-6.o.

[59] EUMSz 263–264. cikk

[60] EUMSz 265. cikk

[61] Friedery Réka – Horváthy Balázs – Ziegler Dezső Tamás: Az Európai Unió alapjogvédelmi rendszerének fejlődése és főbb intézményei. Forrás: http://real.mtak.hu/85728/1/Friedery_Horvathy_Ziegler%20EU%20alapjogv%C3%A9delem.pdf (2020), 5-6. o.

[62] Uo., 6. o.


[63] Cservák Csaba: Habilitációs tézisei. Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere. Forrás: https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (2020), 1-2. o.

[64] Csere Dorottya (2012): Alapjogvédő intézményeink hatékonysága és értékközvetítése a gyakorlat tükrében, ars boni jogi folyóirat. Forrás: http://www.arsboni.hu/dolgozatok/alkotmanyjog/Csere_Dorottya_Alapjogvedo_intezmenyeink.pdf, 3. o.