Beküldve:

Fodor Fruzsina: A szükségességi-arányossági teszt alkalmazása különleges jogrend esetén

Bevezetés[1]

A Covid–19 világjárvány végett kihirdetett veszélyhelyzettel hazánk megismerkedett egy olyan jogintézménnyel, mely korábban mindössze elméleti szinten létezett. Ezen jogintézmény az egész ország területét átfogó, tartós különleges jogrend. Újszerű helyzet révén különböző nehézséggel találta magát szemben mind az átlagember, mind a jogalkotó, jogalkalmazó szervek. Ezen helyzetek nehézsége abban rejlett, hogy korábbi tapasztalat híján, menet közben kellett gyakorlatot alakítani számos tárgykörben.

Egy ilyen témakörrel foglalkozik jelen írás is; az alapjogkorlátozások jogszerűségének különleges jogrendi vizsgálatával, mely jelenleg, csakúgy mint általános jogrend idején, az Alkotmánybíróság által elvégzett szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával történik. Kérdésként merül fel azonban az, hogy olyan időszakban, melyben gyökeresen borul fel a jogalkotás folyamata, szükségszerűen megemelkedik a jogszabály alapú alapjogkorlátozások száma, vajon megfelelő eszköznek bizonyul egy általános jogrendben kialakult teszt? Veszít-e hatékonyságából az átlagostól eltérő körülmények szülte jogszabályok vizsgálata során a szükségességi-arányossági teszt?

Dolgozatomban ezen kérdésre keresem a választ, melyhez olyan alkotmányjogi panaszokat vizsgálok, melyekben az indítványozók különleges jogrendi jogszabályok Alaptörvény-ellenességét kérik megállapítani az Alkotmánybíróságtól.

Különleges jogrend „gyorstalpaló”

Elengedhetetlen a kérdések megválaszolásához a különleges jogrend intézményének ismerete. Mi változik ideje alatt, továbbá, hogy miért merül fel egyáltalán azon kérdés, hogy a különleges jogrendi jogkörben alkotott jogszabályok vizsgálatakor eltérő a szükségességi-arányossági teszt hatékonysága.

A különleges jogrend Alaptörvény biztosította megoldás az ország számára különféle rendkívüli helyzet bekövetkeztének idejére. Számos esemény idézheti elő, lehet külső eredetű veszély, belső, az állami hatalmat fenyegető törekvés, vagy akár a társadalomtól teljesen független ipari vagy természeti történés. Idején változások figyelhetők meg a jogalkotás, a jogforrási hierarchia, az államigazgatás, valamint az állampolgárok Alaptörvényben foglalt jogainak biztosítottsága tekintetében. Egyes alapjogok békeidőszaktól eltérő mértékben korlátozhatóvá, esetleg felfüggeszthetővé válnak, emellett megjelenhetnek ideiglenes, új alkotmányos kötelezettségek is. Éppen ezen drasztikus velejárói miatt, fontos hangsúlyozni, hogy ultima ratio[2] jelleggel bíró jogintézmény, mely alapvető célja a normál alkotmányos működés mihamarabbi visszaállítása.

Jelenlegi rendszeréhez hosszú út vezetett. Tudjuk, hogy már a 19. században felismerték, szükséges bizonyos szabályozás az országot érintő rendkívüli helyzetekre. A legkorábbi írásos forrás az 1848-as forradalom utánra datálható, a Deák Ferenc nevéhez fűződő „Vésztörvény lázadás esetére”, melyben ostromállapot néven került megfogalmazásra az akkor még egyetlen különleges jogrendre alapul szolgáló körülmény. 1849-ben a képviselőház elfogadta a tervezeteket, így először a magyar történelem során írásban született szabályozás rendkívüli jogrendre.[3] Az Olmützi Alkotmány szintén tartalmazott rendelkezéseket arról, hogy a császár jogosult átmeneti szabályokat hozni abban az esetben, ha a jogalkotás rendes menete akadályoztatott, azonban a döntés sürgető.[4] Később a „boldog békeidők” alatt születik meg egy, már átfogóbb szabályozást tartalmazó jogszabály, az 1912. évi LXIII. törvénycikk,[5] mely a háborúra való felkészülést, valamint a háborús helyzetet nevezte meg a különleges jogrend lehetséges kiváltó okainak. Ekkor már megjelenik az időbeli korlát, illetve a normál jogrendtől eltérő alapjogi korlátozások.

Az elkövetkező időszakot a két világháború okozta felfordulás jellemezte, kormány kormányt váltott, mely a jogalkotás szempontjából is felfordulást okozott. Ezért a különleges jogrend fejlődése során a következő nagyobb lépcsőfok csak a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény[6] hatályba lépésével jön el. Ezzel, először a történelem során, már valódi alkotmányos alapokra helyezték a különleges jogrendet. Vonatkozó részei azonban, érezhetően hiányosak voltak, szétszórtan lehetett egy-egy államszervre vonatkozó fejezet sorai között megtalálni a kapcsolódó rendelkezéseket. Ennek ellenére is kijelenthető, hogy nagy előrelépés történt a különleges jogrend szabályozásának fejlődésében.

Ezt követően a rendszerváltozás jelentősen átformálta az ország rendjét. Az alkotmány-felülvizsgálat gyorsan lezajlott, mely magában foglalta a különleges jogrend szabályaira vonatkozó rendelkezések revízióját is. Az alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvénnyel, 1989. október 23-án megváltoztak a különleges jogrendre vonatkozó rendelkezések. Ekkortól három kategóriát különböztettek meg, a hadiállapotot, a rendkívüli állapotot, és a szükségállapotot.[7] Az alkotmányos szabályozáson kívül, alsóbb rendű jogszabályok is tartalmaztak fontos rendelkezéseket a különleges jogrend tekintetében. Az 1976-os Honvédelmi törvény a rendszerváltást követően még évekig hatályban maradt, majd az 1993. évi CX. törvény váltotta le, ezt követően pedig a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény lépett az előzők helyébe. Az alapokat deklaráló Alkotmányon kívül, ezek a törvények is lényeges tartalmat hordoztak a kivételes hatalom gyakorlatáról.

Ekkorra megfigyelhetővé vált egy negatív tendencia, ugyanis a különleges jogrendet érintő rendelkezések egyre hosszabbá, és komplikáltabbá váltak, mely számos veszélyt hordozott magában. Kiváltképpen azért, mivel egy olyan jogintézményről beszélünk, melynek lényege, hogy ha szükség van rá, gyors és hatékony intézkedéseket hozhassanak az általa felhatalmazott szervek. Azzal, hogy a részletszabályok túlszaporodtak, fennállt a veszélye, hogy a hatalom birtokosa a hatékonyság szem előtt tartása helyett kénytelen lett volna túl sok figyelmet szentelni a formai követelményeknek.[8] Itt kiegészítést tennék, idővel az alkotmányos szabályozás tekintetében az eddig említett hármas felosztás, 1993-ban a váratlan támadással,[9] 2004-ben pedig a megelőző védelmi helyzettel[10] egészült ki.

A következő „fejezet” az Alaptörvény beiktatásával vette kezdetét. Szemben a korábban hatályos Alkotmánnyal,[11] melyben a különleges időszakot szabályozó rendelkezések szétszórtan helyezkedtek el, az Alaptörvény már külön fejezetet szentel a különleges jogrendnek.[12]

Magyarország Alaptörvénye[13] kezdetben kategóriarendszer tekintetében nem hozott gyökeres változásokat, a korábbiaktól való eltérés inkább formai és szerkezeti újítások terén érzékelhető. Megjelent azonban néhány fontos többletgarancia, mint például az Alkotmánybíróság működésének felfüggesztésének tilalma. Másrészről viszont jóval szűkebben kerültek meghatározásra azon alapvető jogok, melyek különleges jogrend idején sem korlátozhatók. A különleges jogrendi kategóriák 2016-ban tovább bővültek a terrorveszélyhelyzettel. Így Magyarországon egy rendkívül részletes, hatféle alkategóriára osztható különleges jogrendi szabályozás jött létre, mellyel országunk kiemelkedett a sokszor csak egy-két altípust megkülönböztető európai szabályozások közül.

Ez a részletesség első pillantásra pozitívnak tűnik, azonban számos hátulütőt is rejthet magában. Habár az állam érezheti úgy, hogy azzal nyújt nagyobb biztonságot állampolgárainak és alkotmányos rendjének, ha minél részletesebb szabályokat alkot a különleges esetekre, addig a (túl)részletezéssel egyidőben megjelenhet a stabilitás hiánya.[14] A különleges jogrend esetében a kiváltó okul szolgáló jelenségek folyamatosan változnak, újak jelennek meg. Ezáltal ha túlzottan konkretizálva vannak az egyes kategóriák, azzal folyamatos módosításokra, bővítésekre kényszerül a jogalkotó. Így sérül a stabilitás, a kiszámíthatóság, amiből pedig az következik, hogy csökken a védelem a visszaélésekkel szemben.[15] Következtetésképpen, a szabályozás megalkotása során ideálisabb olyan kategóriákat kialakítani, amik rugalmasabban értelmezhetők. Mindez megfelelő kontroll mellett, ugyanis a visszaélésekkel szemben a túlságosan szabadon értelmezhető rendszer sem tudna megfelelő védelmet nyújtani.

2023. július 1-én, az Alaptörvény kilencedik módosításával gyökeresen változott meg a különleges jogrend rendszere. A korábbi hat kategória helyett, immár csak hármat különböztet meg az Alaptörvény. A változtatás célja volt a korszerűsítés, egy fokozottan alkalmazkodó, és hatékony rendszer kialakítása, mely egyben átlátható.[16] A reform kimeneteléből látható, hogy az említett túlszabályozottságból fakadó problémákat a jogalkotó felismerte, és rugalmasabb, egyértelműbb normákat alkotott. Ezzel egyidőben a garanciák és a korlátok, mellyel a visszaélésektől védik az államot, nem enyhültek.

A kategóriarendszeren túl egyéb változásokat léptettek hatályba mind a hatalommegosztás, mind az időbeliség terén. Nagymértékben nő a Kormány szerepe különleges jogrend idején, ezáltal a rá háruló felelősség is. A 2011-es szabályrendszerben még előfordult, hogy a Honvédelmi Tanács, vagy a Köztársasági Elnök koordinálja a különleges jogrend fő intézkedéseit. Azonban 2023-tól, minden esetben a Kormány az a szerv, mely különleges jogrendi rendeletalkotásra jogosult.[17] Garanciális jellegű kötelezettségként van előírva az Országgyűlés, valamint az Alkotmánybíróság folyamatos működése. Az átláthatóságot biztosítja a Kormány tájékoztatási kötelezettsége, illetve az, hogy ha az Országgyűlés hatályon kívül helyezi a Kormány valamely különleges jogrend idején alkotott rendeletét, azonos tartalommal az újra nem alkotható, csak ha azt jelentős változások indokolják.[18]

A kilencedik módosítást nem sokkal követte a tizedik is, amely csakugyan változtatott a kategóriarendszeren. Kibővítésre került a veszélyhelyzet kategóriája, ugyanis „A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény” szövegrész helyett az „A Kormány szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet vagy humanitárius katasztrófa, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény” szöveggel került megfogalmazásra.[19] Jelenleg a különleges jogrendnek ezen típusa van kihirdetve Magyarországon.[20]

A szükségességi-arányossági teszt általában

Ahhoz, hogy reflektálni tudjunk arra a kérdésre, mennyire képes a szükségességi-arányossági teszt ellátni az alapjogok védelmének feladatát, elengedhetetlen megvizsgálni annak természetét, felhasználási módját és részeit, először tekintet nélkül a különleges jogrendre. Továbbá ki kell térnünk az alapjogok korlátozhatóságára, valamint korlátozásuk módjára. Fontos kiemelni, hogy magában a tény, miszerint létezik egy alapjogi katalógus, nem jelent garanciát azok biztosítottságára. Azonban a megfelelő korlátozási szabályok már annál inkább jelentenek stabil biztosítékot az alapjogok érvényesüléséhez.

A korlátozási szabályok alapján az alapjogok két nagy csoportba sorolhatók, abszolút érvényű és a korlátozható alapjogokról beszélhetünk. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát[21] ratifikáló államok elfogadják a benne foglaltakat, valamint az Egyezmény követelményei szerint járnak el.[22] A PPJNE rendelkezik általánosan a korlátozások lehetőségéről, azonban kiemeli azokat a jogokat is, melyektől nem lehet eltérni.[23] Az egyezmény értelmében az élethez való jog abszolútnak tekintendő, attól senkit sem lehet megfosztani.[24] Örökérvényű a tilalom, hogy senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, vagy megalázó bánásnak és büntetésnek alávetni.[25] A rabszolgaság tilalma is örökérvényű, körülményektől függetlenül.[26] Ide sorolható még a büntetőjog egyik alapelve, a terhesebb visszaható hatály tilalma is. Az imént említett abszolút tilalmak csakúgy mint az abszolút jogok, nem mérlegelhetők, és minden esetben teljes terjedelmükben kell érvényesülniük. Igaz, nem az Egységokmány deklarálja, de hazánkban korlátozhatatlan büntetőjogi garancia az ártatlanság vélelme, valamint a tisztességes eljáráshoz való jog is.[27] Szintén nem korlátozható az általános és minden embertől megfoszthatatlan jogképesség,[28] valamint végül, de nem utolsó sorban, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága.[29]

Az imént felsorolt jogokon és garanciákon kívül minden alapvető jog korlátozható szigorú feltételek mellett. Az Alaptörvény a következőt mondja ki: „alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog „lényeges” tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”.[30] Ezen rendelkezésre alapítva került implementálásra a szükségességi-arányossági teszt, mely az „alapértelmezett” teszt az alapjogkorlátozások jogszerűségének vizsgálatára. Ezen felül a tulajdonjogot a közérdekűségi-indokoltsági, a diszkrimináció tilalmát pedig az összehasonlíthatósági-indokoltsági próbával vizsgálják. Jogforrási szempontból követelményként jelenik meg, hogy főszabály szerint alapjog csak törvényi szinten korlátozható. Ez alól kivételt képeznek a különleges jogrendi rendeletek.[31]

A szükségességi-arányossági teszt lépései

Az arányossági elv elméleti és módszertani gyökerei a második világháborút követően kezdtek megszilárdulni,[32] és mint elv, idővel általános követelménnyé nőtte ki magát. Napjainkra már az Európai Unió Alapjogi Chartája is kritériumként kezeli, értelmében legitim korlátozásnak különösen indokoltnak kell lennie, illetve az Unió által elismert célt, vagy mások jogainak védelmét kell szolgálnia.[33]

A Magyar Alkotmánybíróság által használt, német gyakorlatból fejlődött szükségességi-arányossági teszt az alábbi „szintekből” épül fel: első körben annak a megállapítására kerül sor, hogy valóban egy legitim, azaz alkotmányosan igazolható célt szolgál a korlátozás. A második szinten azt vizsgálják, hogy szigorítás feltétlenül szükségesek-e az elérni kívánt célhoz, valamint a legenyhébb választható eszközzel élt-e a jogalkotó. Végül az arányosság elve mentén azt állapítják meg, hogy a jogsérelem melyet a korlátozás okoz, arányos-e, tehát nem túlzott, ahhoz a célhoz képest, aminek eléréséhez korlátozásra kerül sor.[34]

A teszt első lépéseként egy alkotmányosan igazolható, legitim céllal kell rendelkeznie az alapjogkorlátozást okozó jogszabálynak. Legitim olyan cél lehet, mely elérése nem ütközik nemzetközi szerződésbe, nem Alaptörvényellenes, avagy a jogszabályi hierarchiában felette álló jogszabállyal sem ellentétes. Alapjogkorlátozással járó jogalkotói célnak kellően jelentősnek, avagy sürgős intézkedést igénylőnek kell lennie egy nagyfokú jogkorlátozás legitimálásához.

Ha a legitim cél, kikényszerítő erő elismerésre került, a teszt további lépéseinek elvégzése következik. A szükségesség követelménye két pont teljesülésével állapítható meg; elkerülhetetlen-e alapjogkorlátozás a cél eléréséhez, valamint a korlátozás szükséges mértékének feltétele.

Az előbbi alapja, hogy az intézkedés csak akkor tekinthető jogszerűnek, ha a cél más módon, azaz alapjogkorlátozás nélkül nem érhető el. Ha erről megbizonyosodott a tesztelő, annak vizsgálata következik, hogy a konkrét alapjogkorlátozás megfelelő eszköznek bizonyul-e a cél elérésére. Abban az esetben ha a korlátozás alkalmas olyan hatás kiváltására, mely elősegíti a legitim cél megvalósulását, a szükségességi teszt következő szempontjának vizsgálatával folytatódik az eljárás.[35] Ez pedig az intézkedés szükséges mértéke. Már megállapításra került a legitim cél, mely eléréséhez korlátozás is kell, a kérdéses alapjogkorlátozás is alkalmas a cél elérésére, azonban feltétlenül alkalmazni is kell? Feltétlenül szükséges az adott alapjogba belenyúlni, vagy más, esetleg kevesebb korlátozással járó megoldás is ki tudná fejteni az elvárt hatást? Habár a gyakorlat nem teljesen konzisztens a legkisebb választható eszköz követelményének betagolásával, álláspontom szerint itt a legmegalapozottabb említeni. A legkisebb választható eszköz a szükségesség egy olyan részeként jelenhet meg, mellyel az imént feltett kérdésekre nyerhet választ a teszt alkalmazója. Ennél a lépésnél elméleti szinten feltételezzük, hogy több lehetséges alapjogkorlátozással járó intézkedéssel érhető el a jogalkotói cél. Ezen intézkedések között vannak súlyosabb és kevésbé súlyos érdeksérelemmel járó opciók. A legkisebb választható eszköz követelménye biztosítja, hogy csak azon intézkedés feleljen meg a szükségességi-arányossági tesztnek meg az elképzelhető korlátozások közül a legenyhébb jogalkotói beavatkozással jár a jogalanyok hátrányára. Azzal pedig ha teljesül a legenyhébb választható eszköz kritériuma, a szükségesség is biztos. Ha a létező megoldások közül a legkevesebb jogkorlátozással járót választja a jogalkotó egy olyan cél elérésére, melyhez valamilyen korlátozás elengedhetetlen, akkor az minden bizonnyal szükséges.[36]

A következő lépcsőfok az arányosság elvének való megfelelés eldöntése. Amikor az arányosság kérdése merül fel, valójában arról a kifejtett hatásról beszélünk, amit az érintettek érzékelhetnek az alapjogkorlátozásból. A teszt ezen része tekinthető a legérzékenyebbnek, részben azért mert itt már valóban érzékelhető megszorításokról döntenek, másrészt a mérlegelés, az adott bíró szubjektív véleménye arról, hogy mi tekinthető arányos szigorításnak itt a leghangsúlyosabb.[37] Ennél a lépésnél egyszerre a leginkább kiélezett a mérlegelés kérdése, itt szövődhet bele a politika legfeltűnésmentesebben, és valójában itt a legfontosabb a helyes egyensúly megtalálása is.[38]

Az arányossági követelmény egyes álláspontok szerint további két szintre osztható fel, melyet kettős arányossági követelménynek nevezünk. Eszerint, amikor az arányosság vizsgálatára kerül sor, az első lépés a legenyhébb eszköz választásának kritériuma. Ha feltételezzük, hogy ennek vizsgálatára az arányossági teszten belül kerül sor, akkor mint a kettős arányossági követelmény részeként vizsgálják, hogy más hipotetikusan szintén alkalmas jogkorlátozó intézkedések közül az éppen kérdéses lesz-e az, mely eléri a szükséges mértéket, de a legkisebb súlyú jogkorlátozást jelenti.[39] A második szint annak vizsgálata, hogy a jogkorlátozás súlya milyennek bizonyul a céllal összevetve mely végett a szigorításhoz folyamodnak. A jogkorlátozási cél és az alapjogsérelem függvényében azt kell kapjuk, hogy a „cél fontossága meghaladja a jogkorlátozással okozott hátrányt.”[40] Az arányosság vizsgálatánál fontos mélyrehatóan analizálni a jogalkotói célt, azt hogy teljesülésének elmaradása milyen hatásokat képes kiváltani, mekkora hátránnyal járhat a társadalom szempontjából. Fel kell mérni a korlátozás okozta hátrányokat különféle időtávlatokban, különböző csoportokra, esetekre mérten. A kettő arányait tekintve, arra az eredményre kell jutnia a teszt alkalmazójának, hogy a korlátozással járó hátrányok kevésbé súlyosak, mint a legitim cél elmaradásának következményei.[41]

Az Alkotmánybíróság tevékenységének vizsgálata különleges jogrendi jogszabályokra vonatkozóan

Magyarország mai értelemben vett formájában összesen két jogalapon került különleges jogrend kihirdetésre. Az első a Covid–19 járvány okozta egészségügyi veszélyhelyzetre, a második pedig az Ukrajnában fennálló háborús helyzetre alapítva, egymást közvetlenül követve. Ezen állapot végett 2020-tól egészen 2025-ig különleges jogrendi jogalkotás jellemezte hazánkat, és jellemzi jelenleg is. Napjainkra már jelentős mennyiségű jogszabály, különböző gyakorlatok állnak rendelkezésünkre a különleges jogrend intézményének mélyrehatóbb vizsgálatához. Jelen tanulmányban a különleges jogrend egy szegmensét kívánom feltárni, melyhez az Alkotmánybíróság alapjogvédelmi tevékenységét veszem alapul.

A következtetéseimet primer forrásokra alapozom, olyan alkotmánybírósági döntésekre, melyekben különleges jogrendi hatáskörben alkotott jogszabályokat kérnek megvizsgálni az indítványozók, alkotmányjogi panasz keretében. Azon rendeletek ellen benyújtott panaszokat vettem górcső alá, melyekben egyrészt a koronavírus okozta veszélyhelyzet leküzdése érdekében alkotott jogszabályokat, másrészt a szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus hatásainak enyhítése végett alkotott jogszabályokat támadnak az indítványozók. Kutatásom során 78 darab alkotmánybírósági döntést vizsgáltam meg. Az első döntés 2020. június 11-én kelt,[42] az utolsó általam vizsgált döntés pedig 2025. szeptember 2-án.[43] Az első és utolsó döntés között jelentős idő telt el, így a két időpont közt meghozott döntésekkel nyomon követhető a teszt használatának fejlődése, egészen a kezdetektől láthatjuk hogyan formált a testület gyakorlatot egy olyan helyzetre, mely teljesen eltért a korábbiaktól.

A vizsgálat alá vont döntésekből 18 darab határozat, és 43 végzés. Ebből az arányból hamar leszűrhető azon következtetés, hogy a panaszeljárások túlnyomó többségében teljes vizsgálatot nem futtatott le az Alkotmánybíróság. A döntések kimenetelét tekintve, 17 darab elutasító döntés született, melyek során érdemi vizsgálat folyt le, azonban a testület nem adott helyt az indítványozó kérelmének. Visszautasító döntésből 24, megszüntető döntésből 21 született, mely párosból egy kérelem egyes részét visszautasította, más részére nézve pedig megszüntette az eljárást az Alkotmánybíróság. A vizsgált időintervallum alatt egy alkalommal jogszabályi rendelkezést,[44] egy alkalommal pedig egy jogszabályt semmisített meg a testület.[45]

A megszüntető és visszautasító végzések magas arányban találhatóak meg a különleges jogrendi rendeleteket támadó alkotmánybírósági panaszok között. Ilyen döntést számos okból kifolyólag hozhat a testület, köztük eljárási hiányosságok, mint határidő elmulasztása, stb., lehet. Több alkalommal hivatkozott a bíróság arra az indokra, miszerint azért szüntette meg az adott eljárást, mert a panaszra okot adó körülmény már nem áll fenn. Az alkotmányjogi panasz hatékony jogorvoslati mivoltát számos tanulmány dolgozta már fel,[46] a panaszeljárás különleges jogrendi hatékonysága pedig további vizsgálódásoknak ad alapot a jövőben.

A tanulmány fő kérdésére, azaz a szükségességi-arányossági teszt különleges jogrendi alkalmazására a vizsgálat alapjául vett döntések 14 olyan darabja ad választ, melyben az Alkotmánybíróság lefolytatta a tesztet. Ezek elemzése során különféle módosításokat véltem felfedezni annak alapvető lépéseiben, melyek az idő előrehaladtával, a jogalap megváltozásával tovább változtak. Ezeket bemutatása következik, kronológiai sorrendben;

„Célszerűségi kérdés”

„Elsődlegesen célszerűségi kérdés annak megítélése, hogy milyen intézkedések szükségesek a koronavírus-járvány leküzdéséhez. Ezeknek felülvizsgálatára az Alkotmánybíróságnak sem hatásköre, sem eszköztára nincsen.”[47] Az már korábban leszögezésre került, hogy a különleges jogrend jelenlegi szabályozása szerint az Alkotmánybíróság működésének biztosítása alapvető garanciális szerepet tölt be a rendkívüli időszakok során is. A testület főbb feladatai változatlanok maradnak: az Alaptörvény érvényesülésének védelme, normakontroll végzése, valamint az alapjogok védelmében eljárni mint rendkívüli jogorvoslati fórum. Ennek ellenére, az első panaszok megjelenésekor több alkalommal indokolta a fent idézettekkel a testület döntését a szükségességi-arányossági teszt használata során. Na de pontosan mit is takarhat ez a kijelentés? Elsőnek elemezzük azon tényt, miszerint az Alkotmánybíróságnak sem eszköztára, sem hatásköre nincsen különleges jogrendi intézkedések célszerűségének/szükségességének megítéléséhez. Különleges jogrend idején a Kormány felhatalmazást nyer gyors és jelentős alapjogi korlátozásokkal járó intézkedések meghozatalára. Azonban nincsen olyan jogszabály mely azt mondaná ki, hogy az Alkotmánybíróság különleges jogrend idején nem járhat el szokásos hatáskörében, tehát nem használhatja a szükségességi-arányossági teszt azon lépését, mellyel egy intézkedés szükségességét, vagy akár célszerűségét vizsgálhatja a legitim cél elérésére. Eszköztára jogszabályi alapon pedig csakugyan nem tér el az általános jogrenditől. Feltehetően azonban az újszerű helyzet jelentkezése miatt, joggyakorlat híján, nem tudott mihez nyúlni a testület, annak ellenére, hogy egyebekben semmilyen jogszabályi tiltás nem létezett arra nézve, hogy különleges jogrend alatt ugyanazt a tesztet, ugyanolyan lépésekkel használja bíróság.

Általános jogrendben is jelentkeznek olyan leküzdendő helyzetek, melyeket a jogalkotó csak alapjogkorlátozással képes megoldani. Különleges jogrendben hatványozott mennyiségben jelennek meg ilyen szituációk. Általános jogrendben az Alkotmánybíróságnak van hatásköre és eszköztára ezen korlátozások teljes körű alkotmányossági vizsgálatára, annak megállapítására, hogy szükségesnek tekinthető-e egy adott rendelkezés. Különleges jogrendben azonban az alapjogkorlátozás célszerűségének vizsgálatára sem került sor, mely már önmagában egy enyhített szűrést jelent a szükségességhez képest.

Szükségesség helyett alkalmasság?

A témánk alapjául szolgáló teszt szükségességet vizsgáló része sokféleképpen alakult a különleges jogrendi jogszabályok ellen indítványozott alkotmányjogi panaszok vizsgálata során. Kezdetben célszerűségi kérdéssé módosult, majd az idő előrehaladtával alkalmasság lett belőle. Ugyanis a kezdeti, korábban ismeretlen helyzet okozta nehézségeken túllendülve a testület saját különleges jogrendi tevékenységéből merítve megalkotott egy módosított szükségességi-arányossági tesztet, melyet a vírus okozta veszélyhelyzet ideje alatti gyakorlatra alapított. A teszt lépései a következőkre módosulnak: nulladik lépésként marad az adott alapjogba történő beavatkozás vizsgálata, majd a legitim cél igazolása, annak megállapítása, hogy a legitim cél elérésére alkalmas-e a korlátozás, illetve, hogy a jogalkotó időnként meggyőződött-e a szabályozás fenntartásának indokoltságáról.[48] Lépésről lépésre vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg:

A szükségességi-arányossági teszt első lépése, a legitim cél kérdése, különleges jogrend idején is változatlanul igazolandó. Alapvetően is fontos feltétel a jogalkotóra nézve, hogy különleges jogrendi jogkörben csak olyan jogszabályt hozhat meg, mely annak kiváltó okául szolgáló helyzet leküzdését segíti. Ennek teljesülését az Alkotmánybíróság is vizsgálja abban az esetben, ha egy jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának kérdésessége merül fel. Az általános jogrendhez képest ezen a lépésen annyit módosított a testület, hogy a legitim célt nem pusztán az általánosságban vett kritériumok kell, hogy jellemezzék, hanem szükséges az is, hogy a veszélyhelyzetet kiváltó körülmények leküzdését, következményeinek enyhítését kell szolgálniuk.

Második lépésként az alkalmasság megállapítására kerül sor. Általános jogrendben ezen ponton történik a szükségesség vizsgálata, mely az Alkotmánybíróság gyakorlata és döntési alapján módosult különleges jogrendi jogszabályok esetében. Még ha elsőre apró változtatásnak tűnhet a módosítás, ha mélyrehatóan vizsgáljuk rájövünk, nem elenyésző a különbség a két változat között. A szükségességi-arányossági teszt szükségesség kritériuma miszerint, alapjogkorlátozás mindössze akkor lehet legitim, ha a célt, melyet szolgál a restrikció, nem lehet alapjogkorlátozás nélkül elérni. Tehát valamilyen mértékű korlátozás szükséges. Ezzel szemben az alkalmassági kritérium esetében, ha a legitim cél próbáját kiállta az adott rendelkezés, mindössze annak vizsgálatára kerül sor, hogy az éppen vizsgált korlátozás alkalmas-e a cél elérésére. Az alkalmas szó szinonimái olyan szavak, mint a megfelelő, potenciális. A szükséges szó szinonimái között pedig olyan szavakat találunk, mint az elengedhetetlen, nélkülözhetetlen, muszáj. Érzékelhető a különbség a két kifejezés súlya között. A két fogalom közötti különbséget, egy a témánktól teljesen eltérő, fiktív szituációval szemléltetem. Tegyük fel, hogy egy óvodás csoportban sok gyermek fertőződött meg fejtetűvel. Az óvodai dolgozók és a szülők először alkalmas megoldásokat keresnek, és arra jutnak, hogy ha minden kisgyermek haját kopaszra vágják, megszűnik a kellemetlen jelenség. Azonban egyes szülők úgy vélik ez nem elengedhetetlen a helyzet leküzdéséhez, de a gyermeket hajának fejtetűirtó samponnal történő kezelése minden bizonnyal szükséges ahhoz, hogy megoldódjon az óvodai krízis. Tehát kimondhatjuk azt, hogy jelentősen tágabb a megoldások tára az alkalmas kategóriában, mint a szükségesben.

minden ami szükséges, az alkalmas, de nem minden ami alkalmas
1. ábra. „minden ami szükséges, az alkalmas, de nem minden ami alkalmas szükséges” (a szerző saját ábrája)

Általános jogrendben tehát egy sokkal szigorúbb szűrőnek kell, megfelelnie az alapjogkorlátozásnak, mint különleges jogrend idején.

A teszt arányossági követelménye helyett harmadik lépésként egy, a különleges jogrendi jogszabályok esetén megjelenő kritérium teljesülését ellenőrzi a testület. Különleges jogrendi jogszabályok esetén Alaptörvényben foglalt követelmény volt annak időnkénti felülvizsgálata, hogy egy szabályozást indokolt-e fenntartani. Az Alaptörvény tizenegyedik módosításáig alapvetően 15 napra került hatályba a különleges jogrendi rendelkezés, a hatály meghosszabbítása az Országgyűlés felhatalmazásával történhetett.[49] Tudjuk, hogy alapvetően az arányosság kérdéséről döntenek a teszt harmadik lépéseként. Ebben az esetben az arányosság, azaz hogy a legitim cél elérésének fontossága felülmúlja-e a korlátozással járó sérelmet, csakúgy nem kap hangsúlyt, mint a szükségesség kritériuma. Az alapvetően három fő lépésből álló tesztnek mindössze egyikét vizsgálta különleges jogrend idején az Alkotmánybíróság. Az első lépés, a legitim cél kérdését górcső alá vette rendkívüli időszakban is, mint általános jogrendben. A többi lépés, a szükségesség, a legkisebb választható eszköz, valamint az arányosság lépése ebben az esetben nem történt meg.

Miután az Alaptörvény tizenegyedik módosítása hatályba lépett, valamint az Alkotmánybíróság is tovább finomította a tesztet, az alábbi változat került megalkotásra: a korábbiakkal egyezően vizsgálják, hogy az adott alapjogba történt-e beavatkozás, a beavatkozásnak volt-e legitim célja, az alapjogkorlátozás alkalmas-e a legitim cél elérésére, majd negyedik lépésként azt, hogy az alapjogkorlátozással okozott hátrányok meghaladják-e a legitim cél eléréséből fakadó előnyöket.[50] Jelentős változás a korábbiakhoz mérten, hogy a teszt ezen változatában már megjelent az arányosság kérdése. Ezzel sokkal közelebb került azon változatához, melyet általános jogrendben alkalmaznak. A szükségesség követelménye ebben az esetben továbbra is alkalmasság követelménye marad, a legkisebb választható eszköz vizsgálata pedig járulékos lépésként nem került elemzésre.

Új jogalap, új teszt?

Jelenleg három fő kategóriára osztható a különleges jogrend kihirdetésére alapul szolgálható események katalógusa. Ezen három fő kategória nem taxatív felsorolást tartalmaz, hanem eseményeket fog össze annak érdekében, hogy a jogintézmény rugalmassága megmaradjon. A különleges jogrend jelenlegi szabályozása a különböző globális kihívásokra kíván reagálni, azonban a jogintézmény sokszínűsége miatt nehéz átlátható jogi keretet teremteni eseteire.[51]

A jogalkotó reakciójából is kikövetkeztethető, nem lesz kétszer teljesen ugyanazon jogalapon kihirdetve különleges jogrend. Ezt alátámasztja a két jogalapból származó gyakorlat is, a koronavírus okozta járvány, valamint a szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus helyzete. A korábbiakban szemléltetett különleges jogrend idejére formált tesztet nem tekinti állandó gyakorlatnak a jövőre nézve az Alkotmánybíróság. A jogalap megváltozása után döntésében az alábbiak szerint nyilatkozott a testület: az „új veszélyhelyzeti indikáció, »a szomszédos államban zajló fegyveres konfliktus« nem volt ismert, így nem is dolgozhatott ki az Alkotmánybíróság olyan alapjogkorlátozási tesztet, ami figyelembe vehette volna a veszélyhelyzet új – jelen ügyben releváns – típusa által jelentett sajátosságokat is.”[52] Mivel bizonnyal minden helyzetnek különféle „adott helyzetben releváns” jellemzői lesznek, így a teszt alkalmazása során vélhetően hasonló nehézségekbe ütközhet a jövőben is az Alkotmánybíróság. Ez egy ördögi körbe terelheti bele az adott időpont bíráit, ugyanis egy állandó érvényűnek tekintett teszt nélkül még korábbi gyakorlat ellenére sem lesz egy biztos módszer az alapjogkorlátozással járó jogszabályok különleges jogrendi vizsgálatára.

Nemzetközi kitekintés

Az a helyzet, hogy egy adott ország alkotmánybírósága a normál időszakra „tervezett”, abban kialakult vizsgálatra alkalmas tesztet használja különleges jogrend idején is, nem egyedi. A szükségességi-arányossági teszt alkalmazásra került különleges jogrend idején például Németországban is, mely egyébként a teszt bölcsőjének tekinthető. Németországot azért tartom jó összehasonlítási alapnak, mivel a magyar Alkotmánybíróság a német példájára alakította ki szervezetét, kezdetben kimondottan nagy befolyással volt annak tevékenységére, saját joggyakorlat híján. Ausztria más miatt lesz fontos vizsgálatom során: területén nem volt különleges jogrend kihirdetve, azonban a Koronavírus-helyzet leküzdését ott sem tudták jelentősebb alapjog korlátozás nélkül megoldani. Az osztrák Alkotmánybíróság is használja a szükségességi-arányossági tesztet alapjogkorlátozás legitimitásának a megállapítására, így ennek az országnak a vizsgálata azért hasznos, mivel összehasonlítást nyerünk egy olyan helyzettel, mely hasonló jogokat korlátoz, de azt normál jogrendben teszi. Következtetések levonására azért is alkalmasak az említett országok, mivel mind hazánkban, mind Németországban illetve Ausztriában az alapvető jogok biztosítva vannak, ugyanis ezen államok ratifikálták a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát.[53] Az összehasonlítást olyan alkotmánybírósági határozatokra alapozom, melyek a kötelező oltást az adott országban elrendelő jogszabályok elleni indítványokat bírálják el. Azért emellett döntöttem, ugyanis függetlenül a jogrendtől, az említett országok mindegyikében született a Covid–19 elleni oltást bizonyos személyköröknek kötelezővé tevő jogszabály.

A német gyakorlat

Elsőként Németország esetét vizsgálom, ahol hazánkhoz hasonlóan különleges jogrend került kihirdetésre a Covid–19 vírus miatt, Nemzeti jelentőségű járványhelyzet[54] megnevezéssel. A német szabályozásról elmondható, hogy nagyon hasonlít a magyar oltáspolitikára, az oltáskötelezettség elsősorban az egészségügyben, illetve a szociális szférában dolgozókra vonatkozott.[55] Hasonlóság még, hogy számos alkotmányjogi panasz érkezett a német Alkotmánybíróság felé, azonban csakúgy mint a magyar arányok esetében, kevés panasz jutott el az érdemi bírálatig. Értelemszerűen vizsgálatomat olyan döntésre alapozom, melyben az érdemi bírálat során a szükségességi-arányossági teszt lépéseit is levezették.[56] A döntés során a testi integritásba való beavatkozás legalitását vizsgálták, annak okán, hogy a fent említett munkakörökben dolgozó munkavállalók csak akkor folytathatták munkájukat a továbbiakban, ha határidőn belül igazolták a koronavírus elleni védettségüket, vagy a víruson átesés miatt, vagy a vakcina felvétele útján. A német jogalkotó azt is kimondta, hogy preferálják az oltás nyújtotta védelmet. A teszt során az első lépés a legitim cél vizsgálata volt, mely egyértelműen igazoltnak látszott a német Alkotmánybíróság számára. Itt is megjelenik az a jelenség, mely a magyar vizsgálat közben szembetűnő volt, miszerint az alkotmánybírói felülvizsgálat mélysége csökken a különleges helyzet alatt.[57] A következőkben megállapításra került, hogy a kötelező védettségigazolás/oltás megfelelő eszköznek bizonyul a cél elérésére.[58] A szükségesség kritériumának is megfelelt a szabályozás,[59] majd az arányosság mércéjét tekintve kimondták, hogy igen invazívnak tekinthető az alapjogba beavatkozás,[60] ugyanis halálos kimenetele is lehet az oltásnak, ennek ellenére megfelel a követelményeknek.[61] Maradhat tehát a jogszabály. Annyiban eltért a német Alkotmánybíróság alkalmazása, hogy a teszt hagyományos lépésein kivétel nélkül végig haladtak, a mérlegelés szigorúsága volt, ami csökkent.

Az osztrák gyakorlat

Ausztria esete, ahogy már említettem, eltér a német és a magyar példától. Nem volt kihirdetve különleges jogrend, a szükséges intézkedéseket az osztrák kormány rendes jogalkotói hatáskörében hozta meg. Az egészségügyi miniszter szerepe a jelentősen nőtt a vírusfertőzés leküzdése során, a szükséges szabályok megalkotásához kibővített hatáskörrel rendelkezett.[62] Ami pedig az oltások szabályozását illeti, az egész felnőtt lakosságnak kötelező jelleggel kellett felvennie, munkakörtől függetlenül. Ezzel Ausztria lett az első olyan ország, ahol általános, kötelező koronavírus elleni oltást vezettek be, mely alól csak az orvosi ellenjavallat igazolása, és nők esetében a terhesség jelentett kivételt.[63] Tovább árnyalja a képet a tény, hogy ha nem tesz eleget egy kötelezett az oltásnak, bírságot von maga után a mulasztás. A jogszabály bevezetése után az egészségügyi miniszter folyamatos jelleggel kellett, hogy felülvizsgálja, szükséges-e a szigorú intézkedés a cél eléréséhez, mely a „nyájimmunitás” volt. A felülvizsgálat során úgy döntöttek, hogy nem szükséges egy ilyen drasztikus beavatkozás, így egy hónappal a hatálybalépését követően, hatályon kívül helyezték a jogszabály egyes kritikus rendelkezéseit. Gyakorlatilag a rövid időtartam alatt az alkotmánybírósághoz időben be sem érkezett indítvány, de utólag így is formált véleményt az Osztrák Alkotmánybíróság. Érdekes helyzet ez, mivel egy olyan jogszabály legitimitását véleményezték melyről rövid időn belül kiderült, hogy túlzott beavatkozást jelent az egyének jogaiba, illetve a hatékonysága is megkérdőjelezhető. A szükségességi-arányossági teszt alkalmazása során a testület megállapította, hogy a cél, azaz a nyájimmunitás, legitim volt. Szükséges is volt a szabályozás, ugyanis az egyéb védekezési lehetőségeknél sokkal hatékonyabbnak vélték. A legkisebb választható eszköz / arányosság kérdéskörében azonban felmerült, hogy egy olyan szabályozás is elegendő védelmet nyújthatna, ami csak bizonyos munkakörökben teszi az oltást kötelezővé, mellyel jelentősen csökkenne az önrendelkezési jogba történő állami beavatkozás. Azonban, mivel a jogszabály az oltást mindenki számára kötelezővé tevő, illetve annak elmulasztását bírsággal büntetni rendelő része már nem volt hatályban, az osztrák Alkotmánybíróság határozata inkább mint egy vélemény vagy kiegészítés szolgált utólagos mivolta miatt.[64]

A magyar szabályozás

Végül, de nem utolsó sorban a magyar szabályozás szemügyre vétele következik, az oltáspolitikát illetőleg. Hazánkban rendeletben[65] határozták meg a kötelező oltás által érintettek körét. Kezdetben az egészségügyi dolgozókat érintette, majd kiterjesztették az állami és önkormányzati intézményeknél dolgozó munkavállalók körére. Mindkettő rendeletet számos indítványban támadták. Ezekben jellemzően hivatkoztak az emberi méltóság, testi és lelki egészséghez való jog, önrendelkezési jog, hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére. Ugyanis a kötelező oltás felvételének elmulasztása, abban az esetben is, ha orvosi ellenjavallat áll fenn, súlyos következményeket vont maga után. Először a munkáltató fizetés, vagy illetmény nélküli szabadságot rendel el. Ha pedig a fizetés nélküli szabadság elrendelésétől számítva eltelt egy év, felmondással vagy felmentéssel szüntetheti meg a munkavállaló jogviszonyát. Különösen hátrányos ez azokra a dolgozókra, akiket a felmondási tilalom is érintett,[66] ugyanis számukra nem maradt meg az az opció sem, hogy saját maguk felmondjanak, és képzettségüktől eltérő munkát vállaljanak. A 3128/2022. (IV.1.) AB határozatban számos indítványt egyesítve vizsgálta a kérdést az Alkotmánybíróság. Az üggyel kapcsolatban lefolytatta a testület a szükségességi-arányossági tesztet az önrendelkezési jog tekintetében. A folyamat során megállapításra került a az adott alapjogba történő beavatkozás, mint a nulladik lépcsőfoka a tesztnek, majd a legitim cél is megalapozottnak bizonyult, mely az állampolgárok egészségének és életének védelme volt.[67] A szükségességi/alkalmassági szűrőn is átment a szabályozás, ugyanis az átoltottság minden szektorban fontosnak minősül, de az állami dolgozók körében még inkább megvalósulhat a cél.[68] Az arányosság esetén felmerült, hogy nem csak magát a szabályozást, hanem annak szankcióját kell vizsgálni. Itt érvként szolgált azt, hogy de facto nem kötelező az oltás, ugyanis azt az állam erőszakkal nem adatja be, fennáll a választási lehetőség. Összességében a szabályozás kiállta a próbát, és a számos körülmény figyelembevételével megállapításra került, hogy az alapjogsérelem és az elérni kívánt cél fontossága arányban állnak egymással.[69]

Itt azonban véleményem szerint nem fektettek elég hangsúlyt azokra a dolgozókra, akiket a felmondási tilalom és a kötelező oltás is érintett, beleértve azon munkavállalókat, akiknek orvosilag ellenjavallott volt az oltás beadatása. Ugyanis az ő esetükben gyakorlatilag vagy az oltás következményeinek vállalása, vagy a fizetetlen szabadság, tehát jövedelmük teljes kiesése álltak fenn mint alternatívák. Ez pedig súlyos egzisztenciális krízist okozhatott adott esetekben nem csak a dolgozónak, hanem anyagilag tőlük függő hozzátartozóiknak is. Általános jogrend idején feltételezhető, hogy aligha ment volna át a szükségesség/legkisebb választható eszköz mércéjén ezen rendelkezés. Jó például szolgál ez arra, hogy az alkalmasság köre jelentősen több korlátozást enged át a teszt szűrőjén, mint a szükségesség. A tesztet egyéb alapjogokra vonatkozóan is lefolytatták, de a különleges jogrendre módosított szükségességi-arányossági teszt alapján minden, az indítványokban sérelmezett alapjogokkal kapcsolatban megfelelt a szabályozás az alkotmányos kritériumoknak, így az indítványt/indítványokat elutasította az Alkotmánybíróság.

A rövid ismertetés után levont következtetéseim a következők; a német és a magyar helyzet minden tekintetben hasonló, gyakorlatilag a rendes jogrendben használt tesztet alkalmazza a két Alkotmánybíróság azzal az eltéréssel, hogy tekintettel a különleges jogrendre kevésbé „szigorúak” az alapjogkorlátozások bírálata során, különösen a szükségességi mérce tekintetében. Mind a két oltásszabályozás esetén mély beavatkozás történt az alapjogokba legitim cél eléréséhez. Azonban egy ilyen komoly beavatkozást normál jogrendben sokkal nagyobb előkészület, és mérlegelés övezne. Gyakorlatilag a teszt tényleges alkalmazása mindössze a legitim cél megállapításáig terjedt, és a további (szükségesség, legenyhébb választható eszköz, arányosság) szinteken egyre enyhébb szűrésre került sor.

Az osztrák helyzet azonban más megvilágításból fontos számunkra. Ausztriában nem került kihirdetésre különleges jogrend, így a hatalmi ágak kishíján a megszokott módon ellenőrizték egymást. Ennek során észlelték a túlzott mértékű beavatkozást, és hatályon kívül helyezték a szabályozás leginvazívabb rendelkezéseit. Itt gyakorlatilag az Alkotmánybíróság már csak utólagos munkát végzett. Tekintettel arra, hogy nem volt eltérés a normál jogrendtől, feltételezhető, hogy maga az Alkotmánybíróság is szigorúbban alkalmazta volna a tesztet mint Németország vagy hazánk esetében.

Konklúzió

A vizsgálódásom során kérdéseimre, hogy megfelelő eszköznek bizonyul-e, illetve veszít-e hatékonyságából a szükségességi-arányossági teszt különleges jogrend idején, választ kaptam.

Azzal, hogy megismertem a teszt különböző változatait, a különleges jogrend ideje alatti kvázi „evolúcióját”, élesebb kép alakult ki alkalmazásáról is. Álláspontom szerint, a szükségességi-arányossági teszt jelentősen veszít hatékonyságából különleges jogrend idején. Mint láthattuk, a fejlődése során voltak olyan időszakok, melyben a teszt mindössze egy lépését vizsgálta az Alkotmánybíróság, egyéb lépései pedig vagy jelentősen enyhültek, vagy teljes mértékben mellőzésre kerültek. Miután sikeresen kialakult a teszteknek egy már-már effektívnek tűnő változata, a folyamat újra megakadt a megváltozott jogalap miatt. Azon tény, miszerint a szükségességi-arányossági kritériumokról elnevezett tesztnek sem a szükségességi, sem az arányossági kritériumának teljesülése sem került vizsgálatra, mindenképpen megalapozza azt az állítást, hogy nem hatékony különleges jogrend idején alkalmazása. Hatékonyság híján pedig, nem minősülhet megfelelő eszköznek sem.

Véleményem szerint ez egy olyan joghézag, mely aggályokat vethet fel az alapjogok biztosítottsága szempontjából. Igaz, hogy különleges jogrend idején jogszabály alapján az általános jogrendtől eltérő mértékben korlátozhatók az alapjogok, ugyanakkor a jogalanyok alapvető jogainak biztosítottsága semmilyen jogintézmény hatására sem szabad, hogy védelem nélkül maradjon. Ebből kifolyólag gondolom úgy, hogy szükséges egy olyan megoldás kidolgozása, mely egy állandó érvényű eszközként szolgál különleges jogrend idejére. Történhet ez akár a szükségességi-arányossági teszt egy rögzített módosításával, melyet kellő rugalmassággal, de következetesen használ az Alkotmánybíróság, avagy az általános jogrenditől teljesen eltérő, különleges jogrendre formált megoldás kidolgozásával.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Alexy, Robert: Constitutional Rights, Balancing, and Rationality, Ratio Juris, Vol. 16 No. 2 June 2003, 131–140.

Blutman László: Az alapjogi teszt a nyelv fogságában, Jogtudományi Közlöny, LXVII. évf., 2012/4, 145–146.

Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4. 7–16.

Domaniczky Endre: A különleges jogrend magyar szabályozásának történeti fejlődése (a kezdetektől 2011-ig), in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 78–121. https://doi.org/10.47079/2021.nzha.kulon.4_4

Erdős Csaba: Gondolatok a különleges jogrendi alapjogkorlátozás alkotmánybírósági gyakorlatáról, Jog-Állam-Politika, 2. Különszám, 2022.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Gábor Zsolt (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.

Gárdos-Orosz Fruzsina: Az alapjogok korlátozása, in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2020.03.31, http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-korlatozasa.

Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében, in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 122–148. https://doi.org/10.47079/2021.nzha.kulon.4_5

Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1988-ig, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1. https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/jeszenszki-peter-laszlo-a-kulonleges-jogrend-tortenetisege-a-19-szazad-masodik-feletol-1989-ig/

Kádár Pál: Sarkalatos átalakulások – A kétharmados/sarkalatos törvények változásai a honvédelem területén 2010–2014, MTA Law Working Papers, 2014/36, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2014. https://real.mtak.hu/120191/

Móré Sándor – Szilvásy György Péter: A különleges jogrend, valamint a biztonság- és védelempolitika megújult stratégiai és normatív keretei Magyarországon, Jog–Állam–Politika, 2024/2, 15–47. https://doi.org/10.58528/JAP.2024.16-2.15

Pozsár-Szentmiklósy Zoltán: Az alapjogi teszt újrafogalmazása, Jogtudományi Közlöny, LXIX. évf., 2014/1, 23–34.

Ságvári Ádám: Különleges jogrend a francia jogban. Az állandósult kivételesség, Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4, 179–188.

Smuk Péter: A válság alkotmányjoga – az alkotmányjog válsága?, in Bodzási Balázs (szerk.): Jogászegyleti Értekezések 2023. Válság és Jog, Budapest, Magyar Jogász Egylet, 2023, 135–159. https://jogaszegylet.hu/tudastar/jogaszegyleti-ertekezesek/valsag-es-jog-2023/smuk-peter-a-valsag-alkotmanyjoga-az-alkotmanyjog-valsaga/

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, 7. átdolgozott kiadás, Budapest, Patrocinium, 2019.

Till Szabolcs: Különleges jogrend, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2018. július 8. https://ijoten.hu/szocikk/kulonleges-jogrend

Trócsányi László – Schanda Balázs – Csink Lóránt (szerk.), Bevezetés az alkotmányjogba, Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, nyolcadik, átdolgozott kiadás, Budapest, ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., 2021. őszi kiadás.

Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Internetes források

UN Treaty Body Database https://tbinternet.ohchr.org/_layouts/15/TreatyBodyExternal/Treaty.aspx?Treaty=CCPR&Lang=en

Venice Commission – Observatory on emergency situations https://www.venice.coe.int/files/EmergencyPowersObservatory/AUT-E.htm

Felhasznált magyar jogforrások

Magyarország Alaptörvénye

1912. LXIII. törvénycikk

1920. évi VI. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes hatalom idejének meghosszabbításáról

1939. évi II. törvénycikk a honvédelemről

1949. évi XX. törvény

1960. évi IV. törvény a honvédelemről

424/2022. (X. 28.) Korm. rendelet az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra, illetve humanitárius katasztrófára tekintettel, valamint ezek magyarországi következményeinek az elhárítása és kezelése érdekében veszélyhelyzet kihirdetéséről és egyes veszélyhelyzeti szabályokról

2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról

599/2021. (X. 28.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltásnak az állami és önkormányzati intézményeknél foglalkoztatottak által történő kötelező igénybevételéről, 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltás kötelező igénybevételéről

A veszélyhelyzet ideje alatt alkalmazandó egyes belügyi és közigazgatási tárgyú szabályokról, valamint a veszélyhelyzettel összefüggő egyes intézkedésekről szóló 570/2020. (XII. 9.) Korm. rendelet

A honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény

Magyarország Alaptörvényének tizedik módosítása

20/1990. (X.4.) AB határozat

3/2015. (II.2.) AB határozat

3254/2021. (VI. 11.) AB végzés

3004/2024.(I. 12.) AB határozat

3296/2022. (VI. 24.) AB határozat

8/2021. (III. 2.) AB határozat

3078/2024. (III. 1.) AB határozat

27/2021. (XI. 5.) AB határozat

3128/2022. (IV. 1.) AB határozat

3359/2021. (VII. 28.) AB végzés

3323/2024. (VII. 29.) AB határozat

9/2024. (IV. 30.) AB határozat

Felhasznált külföldi jogforrások

1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről

1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről

Az Európai Unió Alapjogi Chartája

Gesetz zur Verhütung und Bekämpfung von Infektionskrankheiten beim Menschen (Infektionsschutzgesetz – IfSG) § 5 Epidemische Lage von nationaler Tragweite

Gesetz zur Stärkung der Impfprävention gegen COVID-19 und zur Änderung weiterer Vorschriften im Zusammenhang mit der COVID-19-Pandemie

BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21

Bundesgesetz über die Pflicht zur Impfung gegen COVID-19

VFGH, G 37/2022-22, V 173/2022-11

Hivatkozások

  1. A tanulmány a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának támogatásával, „A különleges és kvázi különleges jogrendi szabályozás Magyarországon” című kutatási projekt keretében készült. ↑
  2. végső érv vagy utolsó eszköz ↑
  3. Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1989-ig, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, https://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/jeszenszki-peter-laszlo-a-kulonleges-jogrend-tortenetisege-a-19-szazad-masodik-feletol-1989-ig/ (Letöltés: 2025. december 12.) ↑
  4. Uo. ↑
  5. Domaniczky Endre: A különleges jogrend magyar szabályozásának történeti fejlődése (a kezdetektől 2011-ig), in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 83. ↑
  6. 1949. évi XX. törvény ↑
  7. 1949. évi XX. törvény, 19/A–19/D §. ↑
  8. Domaniczky: A különleges jogrend, 108–109. ↑
  9. 1949. évi XX. törvény, 19/E §. ↑
  10. 1949. évi XX. törvény, 19.§ (3) n. ↑
  11. 1949. évi XX. törvény. ↑
  12. Magyarország Alaptörvénye 48–56.cikk. ↑
  13. Magyarország Alaptörvénye. ↑
  14. Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf, 2017/4, 12. ↑
  15. Uo., 15. ↑
  16. Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében, in Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 122–148. ↑
  17. Magyarország Alaptörvénye, 53. cikk. ↑
  18. Horváth: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében. ↑
  19. Magyarország Alaptörvényének tizedik módosítása (2022. május 24.), 3. cikk ↑
  20. 424/2022. (X. 28.) Korm. rendelet az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra, illetve humanitárius katasztrófára tekintettel, valamint ezek magyarországi következményeinek az elhárítása és kezelése érdekében veszélyhelyzet kihirdetéséről és egyes veszélyhelyzeti szabályokról ↑
  21. továbbiakban: PPJNE. ↑
  22. Az egyezményt Magyarország is ratifikálta. ↑
  23. 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről, 4. Cikk. ↑
  24. PPJNE, 6. Cikk. ↑
  25. PPJNE, 7. Cikk. ↑
  26. PPJNE, 8. Cikk. ↑
  27. PPJNE, 15. Cikk. ↑
  28. PPJNE, 16. Cikk. ↑
  29. PPJNE, 18. Cikk. ↑
  30. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, 7. átdolgozott kiadás, Budapest, Patrocinium, 2019, 168. ↑
  31. Alaptörvény, 53.cikk (1). ↑
  32. Gárdos-Orosz Fruzsina: Az alapjogok korlátozása, in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2020. március 31., 8. bek., http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-korlatozasa. (Letöltés: 2025. december 13.) ↑
  33. Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 52. cikk. ↑
  34. Gárdos-Orosz: Az alapjogok korlátozása, 43. bek. ↑
  35. Blutman László: Az alapjogi teszt a nyelv fogságában, Jogtudományi Közlöny, 67. évf., 2012/4, 147–148. (III., V.) ↑
  36. Uo., 148 (V). ↑
  37. Pozsár-Szentmiklósy Zoltán: Az alapjogi teszt újrafogalmazása, Jogtudományi Közlöny, LXIX. évf., 2014/1, 34. (V.) ↑
  38. Robert Alexy: Constitutional Rights, Balancing, and Rationality, Ratio Juris, Vol. 16, No. 2 June 2003. ↑
  39. Blutman: Az alapjogi teszt a nyelv fogságában, 153–154 (VI.). ↑
  40. Pozsár-Szentmiklósy: Az alapjogi teszt újrafogalmazása, 31 (IV.). ↑
  41. Blutman: Az alapjogi teszt a nyelv fogságában, 149–151 (IV.). ↑
  42. 3234/2020. (VII. 1.) AB határozat. ↑
  43. 3276/2025. (IX. 19.) AB végzés. ↑
  44. 3323/2024. (VII. 29.) AB határozat. ↑
  45. 9/2024. (IV. 30.) AB határozat. ↑
  46. Lásd az alkotmányjogi panasz jogintézményéről részletesen: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Gábor Zsolt (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
  47. 3359/2021. (VII. 28.) AB végzés {16}. ↑
  48. 3004/2024. (I. 12.) AB határozat {52}. ↑
  49. Alaptörvény 2022. november 1-ig hatályos rendelkezései, 53. cikk (3). ↑
  50. 3140/2024. (V.3.) AB határozat {19}. ↑
  51. Móré Sándor – Szilvásy György Péter: A különleges jogrend, valamint a biztonság- és védelempolitika megújult stratégiai és normatív keretei Magyarországon, Jog–Állam–Politika, 2024/2, 15. ↑
  52. 3004/2024. (I. 12.) AB határozat {55}. ↑
  53. UN Treaty Body Database https://tbinternet.ohchr.org/_layouts/15/TreatyBodyExternal/Treaty.aspx?Treaty=CCPR&Lang=en ↑
  54. Gesetz zur Verhütung und Bekämpfung von Infektionskrankheiten beim Menschen (Infektionsschutzgesetz – IfSG) § 5 Epidemische Lage von nationaler Tragweite. ↑
  55. Gesetz zur Stärkung der Impfprävention gegen COVID-19 und zur Änderung weiterer Vorschriften im Zusammenhang mit der COVID-19-Pandemie. ↑
  56. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21. ↑
  57. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {149}. ↑
  58. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {166}. ↑
  59. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {187}. ↑
  60. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {208}. ↑
  61. BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {202}. ↑
  62. https://www.venice.coe.int/files/EmergencyPowersObservatory/AUT-E.htm, 9. ↑
  63. Bundesgesetz über die Pflicht zur Impfung gegen COVID-19. ↑
  64. VFGH, G 37/2022-22, V 173/2022-11. ↑
  65. 599/2021. (X. 28.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltásnak az állami és önkormányzati intézményeknél foglalkoztatottak által történő kötelező igénybevételéről, 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltás kötelező igénybevételéről. ↑
  66. a veszélyhelyzet ideje alatt alkalmazandó egyes belügyi és közigazgatási tárgyú szabályokról, valamint a veszélyhelyzettel összefüggő egyes intézkedésekről szóló 570/2020. (XII. 9.) Korm. rendelet 2. §-át, illetve a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény 61. § (3) bekezdés b) pont. ↑
  67. 3128/2022. (IV.1.) AB határozat {126}. ↑
  68. 3128/2022. (IV.1.) AB határozat {130–131}. ↑
  69. 3128/2022. (IV.1.) AB határozat {145}. ↑
Beküldve:

Szűcs Dániel: Egy bírói kezdeményezés nyomában, avagy esettanulmány az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő indítvány kapcsán

Introdukció

Az ügy még 2023. évben indult az Alkotmánybíróságon (a továbbiakban: AB) egyedi normakontroll eljárásban, bírói kezdeményezésre, s jelenleg még nem tettek közzé alkotmánybírósági döntést.[1] Az eljárásban az első irat 2023. november 23. napján érkezett, s eddig 3 alkalommal tárgyalta az AB teljes ülése.[2] Az indítvány érkezését követően az Alkotmánybíróság beszerezte az Igazságügyi Miniszter, a Legfőbb Ügyész és az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének amicus curiae véleményét.

A III/02516/2023. számú ügyben benyújtott indítványból megállapítható, hogy a Pécsi Törvényszék az előtte folyamatban lévő ebtartástól való eltiltás tárgyú polgári peres eljárásban – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-a alapján, az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett – az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) 44. § (2) bekezdésének alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az előtte P.20.166/2023. ügyszám alatt indult perben való alkalmazásának kizárását kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Ávt. sérelmezett rendelkezése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. A Pécsi Törvényszék előtt indult polgári peres eljárás az ügyészség – imént nevesített – keresete alapján indult. Keresetében az ügyészség azt kérte a bíróságtól, hogy a Mohácsi Járásbíróság által állatkínzás bűntettében jogerősen bűnösnek talált és letöltendő szabadságvesztésre ítélt alperest tiltsa el a kedvtelésből tartott ebek tartásától 3 évi időtartamra.[3]

Az indítványozó bíróság megítélése szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdése sérti a kettős büntetés tilalmának (ne bis in idem) elvét, továbbá a törvényes büntetés (nulla poena sine lege) követelményét, ezért az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6) bekezdésébe ütközik. Indokolásában hivatkozik az Alkotmánybíróság 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatára, amely alapján a tevékenység gyakorlásától való eltiltás jogkövetkezmény – függetlenül attól, hogy az halászati vagy állattartási tevékenységre vonatkozik – az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében vett büntető jellegű szankciónak minősül, és így az Ávt. 44. § (2) bekezdése szerinti eljárás lefolytatása ugyanazon jogsértés kétszeres értékelésének és büntetésének tilalmába ütközhet. Az Alaptörvény B) cikkéből és a XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető büntetés jogszerűségének elvének sérelmét pedig az okozza, hogy a tevékenységtől való eltiltásra az Ávt. 44. § (2) bekezdése nem ad világos felhatalmazást a bíróság számára, akinek úgy kell döntenie az eljárás alá vont alperes újabb szankcionálásáról, hogy annak jogszabályi keretei, feltételei, a kiszabható eltiltás határai, a bírói mérlegelés szempontja teljességgel hiányoznak (nulla poena sine lege).

Jogi érvelés

Elhelyezés „térben-időben”

Jelen kérdés áttekintése során figyelemmel kell lennünk az ügy irataiban is hivatkozott hasonló tárgyú alkotmánybírósági döntésekre. E körben két alapvető döntést szükséges említenünk, melyek: a 8/2017. (IV. 18.) AB határozat és a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat esetében az volt az eldöntendő kérdés, hogy a jogerősen elbírált büntetőügyet követően (amelyben büntetőjogi szankciót alkalmaztak) indulhat-e alkotmányos keretek között olyan közigazgatási hatósági eljárás, amelyben a büntetőügyben már alkalmazott hasonló szankciókat ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt. A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatban az volt a kérdés, hogy indulhat-e, illetve vezethet-e büntetés kiszabásához alkotmányos keretek között olyan büntetőeljárás, amelyben a korábban lefolytatott közigazgatási hatósági eljárásban már alkalmazott hasonló szankciókat (is) ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt.

A fenti két eset közös vonása abban nyilvánul meg, hogy mindkét eljárási helyzetben valamennyi, a jogágnak megfelelő szankció alkalmazására lehetőség nyílt, melyek között nyilvánvalóan voltak olyanok is, amelyek azonos jellegű, büntetőjogi szankciók voltak. A jelen ügyben foglalt jogkérdés akként ragadható meg, hogy a büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet meghozatalát követően alkalmazható-e a – ne bis in idem elv sérelme nélkül – ugyanazon személlyel szemben, azonos cselekmény miatt az állattartástól eltiltás jogkövetkezménye azon polgári perben, melyet a külön jogszabályi rendelkezés felhatalmazás alapján az ügyész indít.

Az állatvédelmi hatósági eljárás (közigazgatási szervezetrendszer) főbb vonásainak és az ügyész szerepének áttekintése

A Kormány tagjainak feladat- és hatásköréről szóló 182/2022. (V. 24.) Korm. rendelet 57. § (1) bek. b) pontja értelmében az agrárminiszter az élelmiszerlánc-felügyeletért való felelőssége keretében előkészíti az állatok védelmére és kíméletére, valamint az ahhoz kapcsolódó hatósági feladatokra vonatkozó jogszabályokat. Ily módon az iménti szakpolitika az agrárminiszter feladat-, és hatáskörébe tartozik.

A földművelésügyi hatósági és igazgatási feladatokat ellátó szervek kijelöléséről szóló 383/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdése értelmében a Kormány állatvédelmi hatóságként

a) a minisztert,[4]

b) a NÉBIH-et,

c) a Pest Vármegyei Kormányhivatalt,

d) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró vármegyei kormányhivatalt,

e) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró járási hivatalt (a továbbiakban ezen alcím tekintetében: járási hivatal),

f) a települési önkormányzat jegyzőjét, fővárosban a kerületi önkormányzat jegyzőjét, a Fővárosi Önkormányzat által közvetlenül igazgatott terület tekintetében a fővárosi főjegyzőt (a továbbiakban együtt: jegyző) jelöli ki.

Így tehát az Ávt. megértése miatt az állatvédelmi hatóság által hivatalból megindított közigazgatási hatósági eljárásnak van helye az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) alapján. Az Ákr. két eset kivételével[5] kizárja a fellebbezés lehetőségét. Az Ákr. 116. § (2) bek értelmében fellebbezésnek van helye, ha a határozatot a) – a képviselő testület kivételével – a helyi önkormányzat szerve, vagy b) rendvédelmi szerv helyi szerve hozta. Az Ákr 114. § rögzíti a bírói út igénybevételét, így az abban foglalt 2 esetben közigazgatási per indítható.

Ezen a ponton szükséges megemlítenünk az ügyész szerepét. Egyrészt a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 17. § b) pontja szerint közigazgatási pert indíthat az ügyészség, illetve a törvényességi felügyeletet vagy törvényességi ellenőrzést gyakorló szerv, ha a felhívásában megállapított határidő eredménytelenül telt el. Másrészt az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) IV. fejezete rögzíti az ügyészség közérdekvédelmi feladatait azzal a kitétellel, hogy az ügyészségnek e törvényben nem szabályozott, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatásköreiről külön törvények rendelkeznek. Az ügyész ezeket a hatásköreit a törvénysértés kiküszöbölése érdekében elsősorban bírósági peres és nemperes eljárások megindításával (perindítási jog), valamint hatósági eljárások kezdeményezésével és jogorvoslat előterjesztésével gyakorolja (a továbbiakban együtt: fellépés).[6] E körben az Ütv. azt is rögzíti, hogy amennyiben törvény perindításra jogosítja az ügyészt, az eljárás közérdekűségét vélelmezni kell.[7] Az Állatvédelmi tv. 44. § (2) bekezdése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. Ezen utóbbi esetben azonban már nem a Kp. szabályai szerint folyó közigazgatási perről, hanem a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) alapján lefolytatott ’közönséges’ polgári perről van szó. Az ügyész perbeli legitimációját ez esetben az Ávt. 44. § (2) bekezdése teremti meg azzal, hogy a Pp. 60. §-a – az Ütv. 27. § (2) bekezdésére figyelemmel[8] – rendelkezik az ügyész külön jogszabályon alapuló, önálló perindítási jogáról, melynek értelmében abban a perben, amelynek megindítására törvény önállóan jogosítja fel az ügyészt, az ügyész a fél jogait gyakorolja.

Az imént kifejtett rendszertani áttekintés azt jelenti, hogy a jelen esetben releváns Ávt. 44. § (2) bekezdésében biztosított ügyészi perindítási jog alapvetően a közérdekvédelmi feladat-, és hatáskör keretében megjelenő fellépési jogosultságként van jelen a magyar jogban, így tehát a két eljárás szerepe, funkciója, az annak keretén belül kiszabni kívánt jogkövetkezmény jellege és a fellépés célja alapjaiban különül el.[9]

A ne bis in idem elv követelménye az Alkotmánybíróság döntéseiben

Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében a jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.

A kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának alkotmányos szabályát korábban az Alkotmány nem nevesítette. Az Alkotmánybíróság a ne bis in idem elvét már a 42/1993. (VI. 30.) AB határozatában olyan alkotmányos jelentőségű rendelkezésnek tekintette, amelyik – összekapcsolva a res iudicata elvével – az állam büntetőhatalmának tényleges korlátját jelentheti.[10] Az AB az Alaptörvény hatálybalépését, immáron a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának kifejezett nevesítését követően is fenntartotta korábbi értelmezését és egyúttal leszögezte, hogy a ne bis in idem elve egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hisz az érdemi bírósági döntések végleges jellegét garantálja.[11]

A kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célja és értelmének vizsgálata körében – egyúttal a 42/1993. (VI. 30.) AB határozat iménti tézisét megerősítve – az Alkotmánybíróság azon elvi kiindulópontra helyezkedett, melynek értelmében az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is. Az alkotmányos rendelkezés a res iudicata, valamint a ne bis in idem elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét.[12]

Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata a tekintetben, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt, egyes büntető anyagi jogi, illetve eljárásjogi gyökerű alkotmányos alapelvek érvényesülési körét nem szűkíti le a szorosan vett büntetőjog területére, hanem esetről esetre mérlegeli, hogy a konkrét ügyben vizsgált jogszabályok a széles értelemben vett jogi felelősségi rendszer olyan elemeinek minősülnek-e, amelyek alkalmazásakor érvényesülnie kell az alapelveknek. Az Alkotmánybíróság az értékelés során tehát nem a formális természetű jogági besorolást tekinti döntőnek, hanem az érintett jogszabály tartalmából, funkciójából indul ki. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[13]

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt rendelkezés nem tiltja önmagában azt, hogy valakivel szemben, ugyanazon jogellenes cselekménye miatt több, más jogágba tartozó, eltérő funkciójú eljárást folytassanak le és ezek eredményeként jogkövetkezményt alkalmazzanak. A ne bis in idem elvében testet öltő alkotmányos garancia kifejezetten az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben védi az egyént, ezért annak a tilalmát foglalja magában, hogy meghatározott személlyel szemben, ugyanazon büntetendő cselekmény miatt – azt követően, hogy büntetőjogi felelősségéről jogerős döntés született – újabb, büntető szankció alkalmazására irányuló eljárást indítsanak, illetve büntető jogkövetkezményt alkalmazzanak.[14] A garanciális rendelkezés magában foglalja ugyanakkor annak a tilalmát, hogy valakivel szemben ugyanazon jogellenes cselekménye miatt egymást követően vagy egymással párhuzamosan több olyan büntető szankció alkalmazására irányuló eljárás folyjon, amelyek eredményeként több büntető jogkövetkezmény alkalmazására kerül sor.[15]

Az Igazságügyi Miniszter az állásfoglalásában akként nyilatkozott, hogy a jelenlegi konstelláció az AB által már korábban eldöntött és deklarált jogkérdés, mely szerint az állattartástól eltiltás nem represszív jellege – a 8/2017. (IV. 18.) AB határozatban – megállapításra került, így – utalva a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatra is – a ne bis in idem elv követelménye nem sérül. Mindemellett az integrált szabályozási modell jogi sajátosságait bemutatva rögzíti, hogy a jelen ügyben az állattartástól eltiltást kizárólag a polgári peres eljárásban lehet kiszabni, míg a büntetőeljárásban erre nincs lehetőség, ily módon a kétféle eljárás, illetve az azokban foglalt szankciók egyértelműen kiegészítik egymást. Emellett hozzátette, hogy az eljárások nem egymást ismétlik, hanem egymásra tekintettel folynak. A polgári peres eljárásban a bűnösséget megállapító (büntető)ítéletben már megállapított jogsértésre tekintettel kerül sor az eltiltás kiszabásának a mérlegelésére.

A szankció represszív jellege

A fentiekre tekintettel tehát a következőkben azt kell áttekinteni, hogy mely jogkövetkezmény tekinthető represszív jellegű büntetőszankciónak.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat rögzíti, hogy az Alkotmánybíróság annak mérlegelésekor, hogy a vizsgálat alá vont eljárás, illetve szankció ’büntető’ jellegű-e vagy sem, nem az adott eljárás jogági besorolását tekinti döntőnek, hanem az eljárás és jogkövetkezmény funkciójából indul ki. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése tekintetében egy eljárás abban az esetben büntető jellegű, ha valamely természetes személy által megvalósított jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonásra irányul, amennyiben az eljárás során alkalmazandó jogkövetkezmény büntetésnek minősül, azaz – célját és hatását tekintve – megtorló jellegű és prevenciót szolgáló joghátrány.[16]

Tehát, amennyiben a jogerős büntetőítéletben alkalmazott joghátrány (büntetés) mellett ugyanazon személlyel (vádlott) szemben, ugyanazon cselekmény (tényállás) miatt egy másik (újabb), de funkciójában és jellegében eltérő (nem ’büntető’, hanem jelen esetben megelőző védelmi jellegű) jogkövetkezmény kerül megállapításra és alkalmazásra, az nem sérti a fentiekben értelmezett jogelvet.

A 8/2017. (IV. 18.) határozatban az AB megállapította, hogy a határozat szövegében rögzített feltételekkel kiszabott állatvédelmi bírság, illetve az annak kiszabására irányuló közigazgatási eljárás büntető jellegű szankciónak, illetve eljárásnak minősül az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése szempontjából. Az Alkotmánybíróság megállapította ugyanakkor azt is, hogy az állatvédelmi bírság helyett (vagy amellett) alkalmazható jogkövetkezmények nem sorolhatók a büntető jellegű jogkövetkezmények közé, azok nem az elkövetett jogsértés megtorlására irányulnak, hanem meghatározott tevékenységre kötelezést, vagy az állattartástól való tiltást tartalmaznak és céljuk elsősorban a reparáció, a tudatformálás és a prevenció.[17]

Az AB azt is megállapította ugyanezen döntésében, hogy a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés alaptörvényi tilalma nem zárja ki minden esetben az állatvédelmi hatósági eljárás lefolytatását ugyanazon személlyel szemben, a büntetőjogi felelősségének jogerős ítéletben történt megállapítását követően, azzal azonos tényállás és jogellenes cselekmény mellett sem, hiszen az említett – a bírság helyett alkalmazható – jogkövetkezmények nem tekinthetők büntető jellegű szankciónak. Az Alkotmánybíróság az indokolás IV/3.3.1. pontjában megállapította, hogy az Ávt. rendelkezései alapján az állatvédelmi hatóság (illetve a felülvizsgálatot végző bíróság) mérlegelési joggal rendelkezik a tekintetben, hogy az állatvédelmi hatósági ügyben bírságot alkalmaz, vagy más, nem represszív jogkövetkezményt.[18]

Az állattartástól való eltiltás jogkövetkezménye

Az indítványozó azonban a 18/2022. (VIII. 1). AB határozat eltérő megállapítását szembe állította az előzővel, melynek értelmében az AB a halászati tevékenységtől való eltiltás kapcsán a következő álláspontra helyezkedett:

„A konkrét esetben alkalmazott halvédelmi bírság sajátosságait – különösen kiszabásának a szempontrendszerét – áttekintve és a fenti megállapításokat azokra alkalmazva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az adott bírság nem elsősorban az elkövetett jogellenes magatartás anyagi kompenzációja és nem is a jogkövető magatartás kiváltását célozza, hanem a már elkövetett jogsértés miatt alkalmazott megtorlás, vagyis olyan represszív szankció, amely a generális és a speciális prevenció céljait szem előtt tartva sújtja – akár jelentős mértékű – anyagi teherrel a jogellenes cselekmény elkövetőjét. Hasonló következtetésre jutott az Alkotmánybíróság a tevékenység végzésétől történő eltiltás jogkövetkezmény kapcsán is. Ez utóbbi szintén nem pusztán valamely közigazgatási jogi rendelkezés érvényesítését, a jogsértés megszüntetését szolgálja, hanem a szabályszegőt meghatározott időtartamban sújtó korlátozással az elkövetett jogellenes cselekmény miatti megtorlás és az újabb jogsértő magatartás megelőzésének eszköze.

Az Alkotmánybíróság ezért megállapította a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellegét.”[19]

Figyelemmel az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének (továbbiakban: Biztoshelyettes) véleményében foglaltakra a következők említése válik szükségessé. Az Ávt. releváns hatósági eljárásokra vonatkozó előírásai[20] az állat kedvtelésből való tartásától és az állatfaj tartásától való eltiltást határozzák meg, melyeket a törvény az állattartástól való eltiltás közigazgatási szankciójaként rögzít. Ezen eltiltásra, mint az ’állat jóléte’ biztosítását szolgáló jogkövetkezményre azonban nem csak (a kedvtelésből és nem kedvtelésből tartott) állatok tartása esetén, hanem állatkísérletek kapcsán is sor kerülhet.[21] A Biztoshelyettes akként foglalt állást, hogy az Ávt. szerinti eltiltás tartalmában nem minden esetben büntető jellegű intézkedés, hisz különösen a kedvtelésből tartható állatok körében a jó gazda gondosságát nélkülöző tartás esetén valójában nem foszt meg senkit semmitől.[22]

A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat azon rendelkezésének tükrében, melynek értelmében a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellege megállapításra került, döntő fontossággal bír a jogkövetkezmény tényleges alkalmazhatóságnak kérdése. Kiváló érzékkel mutat rá az Igazságügyi Miniszter és a Biztoshelyettes azon tényre, miszerint a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény[23] (a továbbiakban: Szankció tv.)[24] 5/A. §-a alapján, amennyiben a bíróság a jogsértő magatartást megvalósító természetes személyt ugyanazon tényállás alapján jogerős ügydöntő határozatban elítélte és vele szemben büntetést szabott ki, illetve intézkedést alkalmazott, vagy arra hivatkozással, hogy a bűncselekményt nem a vádlott követte el, felmentette, nem alkalmazható a 2. § (3) bekezdés c) és d) pontjában foglalt közigazgatási szankció. A Szankció tv. 2. § (3) bekezdés d) pontja vonatkozik a tevékenység végzésétől történő eltiltás közigazgatási hatósági szankcióra, amelynek az állattartástól eltiltás is minősül. Ekként tehát a Szankció tv. iménti rendelkezése kizárja annak lehetőségét, hogy a büntetőbíróság által történő elítélést követően indult közigazgatási hatósági ügyben állattartástól eltiltást alkalmazzon a közigazgatási hatóság.

A Biztoshelyettes rámutat arra is, hogy az Ávt. szerinti eltiltás nem csak természetes, hanem jogi személlyel szemben is alkalmazható, továbbá a környezetügy területén való alkalmazásának általános indoka és szerepe nem a korábbi cselekmény ’megtorlása’, vagyis a jogellenes magatartás szankcionálására, hanem egyértelműen pro futuro – a közérdek védelmén alapuló – megelőző (védelmi) intézkedés, így büntető jellegről nem beszélhetünk. Lényeges továbbá, hogy a polgári bíróság a sérelmezett jogszabályi rendelkezés alapján indított perben megvizsgálja az érintett személy (állattartással kapcsolatos) alkalmasságát, mérlegeli a felek jogos érdekeit, így más következtetésre juthat, mint a közigazgatási hatóság vagy a büntetőbíróság.

Ezen állásponthoz csatlakozik a Legfőbb Ügyész is, amikor a jelen ügyben benyújtott amicus curiae véleményében akként nyilatkozik, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény az állatokért való felelősség körében kizárólag a speciális közigazgatási jogkövetkezményekről rendelkezik, így a polgári jogi felelősség fennállása a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 101. §-a (1) bekezdéséből vezethető le, figyelemmel a Kvt. 3. §-ának (2) bekezdésére. A környezethasználatot korlátozó, illetve tiltó intézkedések célja nem a felelősség megállapítása és az elkövető szankcionálása, hanem – a megelőzés és az elővigyázatosság elve alapján – a védendő érték (környezeti elem, természeti érték, vízbázis, növények ás állatok) érdekében történő jövőbeli és megelőző védelmi jellegű intézkedés meghozatala.[25]

A Biztoshelyettes az indítványozó azon – Ávt. 44. § (2) és 48. § (2) bekezdését érintő – álláspontját cáfolja, miszerint mindkét eltiltásfajta azonos szankciós célokat szolgál.[26] A jelen tevékenységtől eltiltás a bíróság előtt érvényesíthető közérdekvédelmi jellegű és megelőzési célú igényérvényesítési eszköz, „amelynek indoka az állatvilág egyedének közvetlen emberi magatartástól függő kitettségének csökkentése, ezáltal az egyedkíméleti védelem magasabb szintjének biztosítása, a fogságban tartandó állatok jövőbeli védelme, az állattartókkal szembeni jogi és társadalmi elvárások érvényesülésének garantálása” – fogalmaz a Biztoshelyettes.[27] Így tehát nem az eltiltás és annak mikéntje, hanem a két alanyi kör kereshetőségi jogának törvényi szintű biztosítása bír relevanciával.[28] A 48. § (2) bekezdés értelmében az állatvédelmi jogszabályok megsértése miatt – az ilyen magatartástól való eltiltás iránt – a bíróság előtt pert indíthatnak az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civil tv.) szerinti azon civil szervezeteket, amelyek tevékenysége az állatok védelmére irányul. Az Igazságügyi Miniszter álláspontját osztva jómagam is akként foglalok állást, hogy amennyiben az AB az indítványt alaposnak találja, az kedvezőtlen irányban befolyásolná a közérdekvédelmi keresetindítási lehetőségeket arra figyelemmel, miként az AB az Ávt. 44. § (2) bekezdésével kapcsolatban alaptörvény-ellenességet állapít meg, az szükségszerűen kihatna az Ávt. 48. § (2) bekezdésében szabályozott ugyanilyen jellegű keresetindítási jogra.[29] E részkérdés azért bír relevanciával, mert ez a fajta jogérvényesítési eszköz „[…] tulajdonképpen az állami szervek tétlensége esetére szolgáló olyan korrekciós lehetőségnek tekinthető, amely arra szolgál, hogy az állatok védelme ilyen esetben is biztosítható legyen. A rendelkezés hatályon kívül helyezése az állatvédelem eddig elért szintjének a csökkenéseként […]” realizálódna.[30]

Klaudikálóan kógens szabályozási jelleg

E körben értékelendő a Legfőbb Ügyész állásfoglalásának következő tézise. Az ún. visszalépés tilalmának elvét érintően az Alkotmánybíróság már több döntésében kifejtette álláspontját. Így például a 28/1994. (I. 20.) AB határozatban (ún. környezetvédelmi alaphatározat) akként foglalt állást, hogy az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti, a környezet állapotának romlását vagy ennek kockázatát nem engedheti meg. E határozat szerint az állam a védelmi szinttől csakis olyan feltételek fennállásakor léphet vissza, amikor alanyi alapjog korlátozásának is helye lenne. A környezethez való jog érvényesítése a védelem elért szintjének fenntartásán belül azt is megkívánja, hogy az állam a preventív védelmi szabályoktól ne lépjen vissza a szankciókkal biztosított védelem felé.[31]

A 3223/2017. (IX. 25.) AB határozat megállapította azon kritériumot, miszerint a visszalépés tilalma egyaránt vonatkozik a környezet és természet védelmét érintő anyagi jogi, eljárásjogi és szervezeti szabályozásra. Erre tekintettel a Legfőbb Ügyész arra is kitért a véleményében, miként a Btk.-ban joghátrányként nem szerepel az állattartástól eltiltás, az indítvány elfogadásával a visszalépés tilalmának elve egyértelműen sérülne, hiszen nem volna jogi lehetőség az állatvédelmi eltiltás kiszabására.[32]

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelme

Az eddigiekben felvázolt indokok mentén, azokkal egyetértve, meglátásom szerint a ne bis in idem elvét sértő és egyúttal az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésébe ütköző jelleg megállapítása körében az indítvány alaptalan.

Álláspontom szerint ugyanakkor az indítvány (összességében) részben alapos, melynek következtében az Ávt. 44. § (2) bekezdés megsemmisítésének mellőzése mellett mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet lehet szükséges megállapítani a következőkre figyelemmel.

Az indítványozó bíróság az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelmét is nevesítette a végzésében, amellyel – az előtte folyamatban lévő polgári peres eljárást felfüggesztve – az Alkotmánybírósághoz fordult.

A Pécsi Törvényszék álláspontja szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdésének normatív tartalma lényegében abban merül ki, hogy az ügyészt feljogosítja a perindításra. A normaszövegből még kitűnik, hogy az ügyész felperesi legitimációs joga a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt áll fenn az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén. A jogszabály sem itt, sem másutt nem adja meg a tevékenységtől eltiltás jogszabályi kereteit: kifejezetten nem ad felhatalmazást a bíróságnak a tevékenységtől való eltiltásra, az legfeljebb közvetetten vezethető le a jogszabályszövegből; semmilyen támpontot nem ad arra, hogy mit ért a tevékenységtől való eltiltás alatt, nem határozza meg annak feltételeit, így voltaképp azt hogy milyen esetben kell vagy lehet elrendelni, emellett hiányoznak a kiszabható büntetési tételek (az eltiltás minimum és maximum terjedelme) és a bírói mérlegelés szempontjai. Ebből fakadóan sérülni látszik az Alaptörvény B) cikkéből és XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető nulla poena sine lege követelménye – állapítja meg az indítványozó.[33]

Az imént kifejtettekkel – a korábbiakban levezetett módon, miszerint az eltiltást nem ’büntető’ jellegű szankcióként állapítottuk meg – akként értek egyet, hogy büntetési tételkeret alatt nem a szankciós joghátrány időtartamát, hanem (a nem represszív) jogkövetkezmény időtartamát értem. Emellett egyetértek a bíróság azon felvetésével, miszerint az ügyész által indított polgári perben az eltiltás körében hiányoznak a bírói mérlegelés szempontjai, s a jogkövetkezmény időtartamára vonatkozó rendelkezések. Ennek alátámasztására felhívom a Kúria – az Ávt. 44. § (2) bekezdése alapján az ügyész (felperes) által ebtartástól való eltiltás tárgyában indított perben meghozott – Pfv.21.820/2013/6. számú precedensértékű határozatának következő passzusait.

A felperes a felülvizsgálati kérelmében arra helyesen hivatkozik, hogy tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az adott esetben az Ávtv. 43. §-ának(9) és (10) bekezdésének alkalmazására lehetőség van. A perbeli cselekmény elkövetése – amire alapítja a felperes az ebtartástól való eltiltásra irányuló keresetét – 2011. január 7-én valósult meg, míg a felperes által sérelmezett és a másodfokú bíróság által hivatkozott törvényi feltételekkel kapcsolatos rendelkezés 2012. január 1-jén lépett hatályba. Ennek alkalmazására visszamenőleges hatállyal nem kerülhet sor. Arra is helyesen hivatkozik a felperes – amennyiben a módosított rendelkezés hatálya alá tartozna a cselekmény – azért sem alkalmazható az Ávtv. 43. § (9) és (10) bekezdése, mert ez nem a polgári perre, hanem a közigazgatási hatáskörbe tartozó eljárásra vonatkozik. Helyesen hivatkozott arra is a felperes, hogy a törvény nem tartalmaz utaló szabályt arra vonatkozóan, hogy a perben alkalmazni kell a közigazgatási szervekre vonatkozó szabályokat, ezért tévesen vette figyelembe a másodfokú bíróság a döntésénél e rendelkezésekben meghatározott feltételeket.[34]

A Kúria emellett ugyanakkor a következőt is megállapítja. Az adott esetben az Ávtv. 44. §-ának (2) bekezdése alapján kellett elbírálni a keresetet, e körben pedig azt kellett vizsgálni a felperes keresete alapján, hogy az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat az alperes megsértette-e. Arra helyesen hivatkozik a felperes, hogy további feltételeket e körben a jogszabály nem támasztott és ezért nem vitásan a közigazgatási hatósághoz képest szélesebb körben biztosította a bírói döntés lehetőségét. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy a bíróságnak a döntésénél lehetősége van a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján mérlegelni a rendelkezésre álló tényeket és bizonyítékokat, és ennek alapján értékelni, hogy a tevékenységtől való eltiltásra sor kerüljön-e és milyen feltétel (időtartam) mellett. A felperes maga is arra hivatkozott, hogy a bírói döntés szélesebb körben történő értékelési lehetősége az „elbírálandó élethelyzetek sokrétűségéhez, az alkalmazható jogkövetkezmény súlyához és a jogállamiság követelményeinek való megfeleléshez igazodik”. Az adott esetben a jogerős büntető ítélet tartalmára is figyelemmel nem vitás, hogy az alperes elkövette az állatkínzás vétségét a kutyája személygépkocsi vonóhorgához kötésével és ily módon történő húzásával. Nem volt vitás az a tény sem, hogy emiatt a kutya 14-21 nap alatt gyógyuló sérüléseket szenvedett. Az alperes tehát az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat megsértette. Az adott esetben azonban éppen az egyszeri esetre, és arra a körülményre is figyelemmel, hogy az állatot ért szenvedés/sérülés mértéke rövid időtartamú volt, értékelve azt is, hogy az alperes az állat sérülését látva intézkedett az ellátásáról, és nem utolsósorban a cselekménynek más hatóság – büntető bíróság és állatvédelmi hatóság – által történt szankcionálására tekintettel, az adott esetben indokolatlan az alperes eltiltása az ebtartástól. Téves a felperes álláspontja, hogy amennyiben a jogsértés megállapítható, ebből automatikusan következik az eltiltásról való rendelkezés. Éppen abból, hogy a perben irányadó rendelkezés az eltiltás alkalmazásához feltételt nem szab, az következik, hogy a bíróság mérlegelheti a jogsértés súlyát és következményeit és ezekre tekintettel dönthet úgy, hogy mellőzi az állattartástól való eltiltást.[35]

Azonban e kérdéskör mentén – úgy gondolom – van érdemi feladata az Alkotmánybíróságnak, és az indítványnak részben helyt adva, a jogértelmezése útján indokolt volna direkt módon kifejezésre juttatnia a hivatkozott jogszabályi rendelkezés[36] alaptörvénnyel való összhangját.

Záró gondolatok

A fentiekre tekintettel kívánatosnak tartanám az Alkotmánybírság azon eljárását, mely szerint az indítványt részben alaposnak találná – a törvényi rendelkezés megsemmisítésétől eltekintve – mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapítana meg, s határidő tűzésével egyúttal felhívná a jogalkotót a hiányosságok pótlására a normavilágosság kapcsán felállított alkotmánybírósági kívánalmakra figyelemmel, melyeket ugyan a büntetőjogias szankciók kapcsán fogalmazott meg az AB, azonban – meglátásom szerint – jelen esetben is alkalmazandónak szükséges tekinteni, elvégre a jogsértő cselekményt követően alkalmazandó, a jövőre nézve preventív jellegű jogkövetkezmény esetében is kívánatos, hogy a norma megfeleljen az alább felvillantott kritériumrendszernek.[37]

Az alapjogként megfogalmazott nullum crimen/nulla poena sine lege elvek a jogbiztonság tartalmi elemeinek magasabb szintű érvényesülését jelentik, elsősorban a büntetőjog területén. Az Alkotmánybíróság a 30/2014. (IX.30.) AB határozatában kifejtette, hogy ez az alapjog – figyelemmel az EJEB gyakorlatára – kiterjeszthető más büntetőjogias jellegű jogviszonyokat szabályozó jogterületre, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hagyományos büntetőjog és a büntetőjogias jellegű jogviszonyok eltérő jellegéből fakadóan a nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elvek nem feltétlenül ugyanolyan tartalommal érvényesülnek. [38]

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[39]

A 36/2013. (XII. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a vizsgált elveket a normavilágossággal kötötte össze. A nulla poena sine lege elvből – egyebek mellett – következik a büntetések törvényben való meghatározottsága, vagyis, hogy törvény határozza meg a szankcionált magatartás (jelen esetben: jogsértő cselekmény) esetére kilátásba helyezett joghátrányt (jelen esetben: preventív jogkövetkezményt). A törvényben meghatározottság magában foglalja azt is, hogy a büntetések (jelen esetben: jogkövetkezmények) megállapítására vonatkozó rendelkezések kellően egyértelműek legyenek ahhoz, hogy az érintettek ésszerűen előre láthassák és felmérhessék jogsértő magatartásuk lehetséges jogkövetkezményeit. A büntetésekre vonatkozó szabályoknak is koherens rendszert kell alkotniuk, mely nem jelenti egyúttal azt is, hogy e szabályok ne szorulnának bírói jogértelmezésre. Ez a bírói jogértelmezés azonban nem lehet önkényes, és hátterében jogszabályi rendelkezésnek kell állnia.[40]

Bibliográfia

Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C

A Pécsi Törvényszék 50.P.20.166/2023/18/I. sz. végzése, mint Indítvány (III/02516-0/2023)

A legfőbb ügyész P.KvFKv.4751/2023. sz. amicus curiae véleménye (III/02516-29/2023)

Az Igazságügyi Minisztérium XX-AJFO/l10/.3./2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-6/2023)

A jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes AJB-292/2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-2/2023

Hivatkozások

  1. 2024. május 13. napjáig vizsgálva. ↑
  2. 2024. április 16., 23. és május 7. napján. ↑
  3. Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C (Letöltés: 2024. május. 1.) ↑
  4. Előző bekezdés alapján értsd: agrárminiszter. ↑
  5. Ákr. 116. § (2) ↑
  6. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (1) ↑
  7. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (6) ↑
  8. Az ügyészt abban a peres vagy nemperes eljárásban, amelyet törvény alapján indít, vagy ellene indítanak, a féllel azonos jogok illetik meg. ↑
  9. Az állami igényérvényesítés büntetőjogi letéteményesének szerepe KONTRA az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt, a büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatáskörében eljáró szerep. ↑
  10. Ld. 42/1993. (VI. 30.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [27] ↑
  11. Ld. 33/2013. (XI. 22.) AB határozat [19] ↑
  12. Uo. ↑
  13. Ld. 19/2009. (II. 25.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [26] ↑
  14. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35] ↑
  15. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [66] ↑
  16. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35]; Ld. még: 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [67] ↑
  17. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [42]–[43] ↑
  18. Uo. [44] ↑
  19. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [84]–[85] ↑
  20. Ávt. 43. § (9)–(10) ↑
  21. Ávt. 33. § (3) ↑
  22. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 4. ↑
  23. A tv. hatálya az 1. § (1) bekezdés értelmében az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági eljárás során megállapított jogszabálysértések (a továbbiakban: közigazgatási szabályszegés) esetén a közigazgatási hatósági ügyben érdemi döntéssel kiszabható jogkövetkezményekre (a továbbiakban: közigazgatási szankció) terjed ki. ↑
  24. A jogszabály alapvetően kógens jellegű, az 1. § (2) bekezdése expressis verbis kimondja, hogy: „[e] törvény rendelkezéseitől törvény akkor rendelkezhet eltérően, ha ezt e törvény megengedi”. ↑
  25. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1. ↑
  26. Indítvány [28] ↑
  27. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 5.; Ld. még: 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [43] ↑
  28. Uo. 6. ↑
  29. Ezzel összhangban lásd: Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 2. ↑
  30. Igazságügyi Miniszter állásfoglalása, 9–10. ↑
  31. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1. ↑
  32. Uo. 2. ↑
  33. Indítvány [37]–[38] ↑
  34. Kúria Pfv.21.820/2013/6. sz. precedensértékű határozata ↑
  35. Uo. ↑
  36. Ávt. 44. § (2) ↑
  37. Ld. a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (1): „A jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie.” ↑
  38. Indítvány [39]; Ld. 30/2014. (IX. 30.) AB határozat [71] és [108] ↑
  39. 8/2017. (IV. 18.) ABH. [26] bek. ↑
  40. Indítvány [40] bek. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: Az alkotmányjogi panasz morális vonatkozásairól

A jog és erkölcs érintkezése szempontjából rendkívül fontosak az alkotmányos alapjogok. Az alapvető erkölcsi kategóriák ugyanis az alapvető jogok ré:én abszorbeálódnak, olvadnak be a jogba. E jogokat miképpen lehet érvényesíteni? Az alkotmányjogi panasz révén leginkább. Ezen jogintézmény önmagában csak annyit jelent, hogy az Alkotmánybíróság egyedi ügyre kiható hatállyal dönt. Mint látni fogjuk, az alkotmányjogi panasznak több, a magyar jogban konkrétan három fajtája létezik. (Illetve kvázi egy negyedik a legfőbb ügyész által benyújtott alkotmányjogi panasz.) Mindazonáltal az alkotmányjogi panasz akkor is jogvédelmi eszköz, ha a jogszabályok nem garantálják az alapjogok (és ezáltal az erkölcs) érvényesülését, illetőleg akkor is, ha az egyébként adekvát jogszabályokat nem megfelelően alkalmazzák. Továbbá valahol az előző kettő között is: a nem kellően átgondolt (de nem alkotmányellenes) normák túlzottan szó szerinti alkalmazásából eredő erkölcstelenségeket is tudja kompenzálni az alkotmányjogi panasz.

A szakirodalomban a morál- és erkölcselméletek tekintetében két ellentétes pólus kezdett kikristályosodni. Egyikben (Hegelhez, Jheringhez, Nicolai Hartmannhoz köthetjük leginkább), amely mai formáját a közösségelvű morálelméletekben nyerte el (Mclntyre, Michael Sandel, Charles Taylor) „a társadalmi közösség szellemi képződményeinek szintjén önálló erkölcsi/morális szabály- és értékrendszer létezik, melyet a mindenkori új generációk tagjai csak szocializálnak, belsővé tesznek, és ezután az ehhez való igazodást belülről a lelkiismeret, kívülről a közösségi helytelenítés szankcionálja”.[1] Ezt hívjuk gyakran közerkölcsnek.

A másik nagy megközelítés a felvilágosodás individualista szellemében fogant (Kant), mai hirdetője főképp Habermas. Ezen felfogás a morált az egyes ember tudatos döntéséhez köti, és „eltekint a társadalomban létező és az egyént kívülről kötő morális/erkölcsi szabályok lététől”.[2] A morális/erkölcsi értékek rendszerének tudatos individuális alakítása elé semminemű korlátot nem állít a már kvázi eleve létező közösségi erkölcs. Ezt nevezzük kritikai morálnak.[3]

Az új Alaptörvény kibővítette az egyéni jogvédelem lehetőségét. A korábbi alkotmánybírósági törvény (és a régi Alkotmány) idején alkotmányjogi panasz benyújtására kizárólag akkor volt lehetőség, ha maga az alkalmazott jogszabály volt alapjogsértő. A jogalkotó abból indult ki, hogy a normakontroll (mert az előbbi voltaképp egy konkrét normakontroll) a „taláros testülethez” tartozik, míg a jogalkalmazási hibák orvoslására a rendes bíróságok hivatottak. Ám ezen konstelláció magában hordozta a joghézagok lehetőségét.

Egy idős férfinak két lánya volt. Az egyik ápolta, szeretettel gondozta, a másik egyáltalán nem törődött vele.[4] A férfi arra a gyermekére hagyta vagyonát saját kézzel írt végrendeletével (ami egy újpesti panellakás volt), aki egy életen át törődött vele. A korábbi Polgári Törvénykönyv szerint a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének és idejének. A dátumnál azonban nem szerepelt a végrendelkezés helyeként az, hogy Budapest. (Sőt, a gyakorlat alapján annyi is elég lett volna, hogy „Bp”.) Jóllehet az örökhagyó lakcíménél ott volt a helyszín, és köztudottan élete utolsó éveiben el sem hagyta a lakását, a bíróság azonban rigorózusan úgy értelmezte az akkor hatályos normát, hogy a végrendelkezés helyének a dátumnál kell szerepelnie. Ennek hiányában érvénytelen lett az okirat. És mivel a végrendeleti örökös abban a tudatban használta az egész lakást a per elhúzódó mintegy 8 éve alatt, hogy az egész az övé, a bíróság az ítéletben többlethasználati díj fizetésére kötelezte az ingatlan „másik” fele tekintetében. Ennek összege pedig magasabb lett, mint az ingatlan 50%-ának értéke. Tehát még az édesapjáról szeretettel gondoskodó leány lett a másik testvér adósa! Ezt a nyilvánvalóan erkölcstelen ítéletet alkotmányjogi panasszal támadták. A testület azonban az ekkor hatályos „csonka” alkotmányjogi panasz szerint mit ítélhetett (volna) meg? Azt, hogy a jogszabály alkotmányellenes. Miért lenne magában az a szabály alkotmányt sértő, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének? Ennek garanciális szerepe van, az írott norma ezért nem támadható. A bírósági ítélet pedig nem törvénysértő, mert a bíróság nagyon is (túlzottan) betartotta a törvény szövegét. (Többek között az ilyen jellegű ügyek miatt csak az szerepel az új Ptk-ban, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés idejének. Annak van ugyanis relevanciája, hogy esetleg több érvényes végrendelet közül melyik az újabb.)

Az Alkotmánybíróságról szóló új jogszabály, 2011. évi CLI. törvény az alkotmányjogi panasz három altípusát határozza meg.[5]

I. Alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz fordulhat az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet, ha az ügyben folytatott bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán

      1. az Alaptörvényben biztosított jogának sérelme következett be, és
      2. jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. A két feltétel együttes megvalósulása kívántatik meg tehát.

Ez teljességgel a korábban is meglévő alkotmányjogi panasznak felel meg.

II. Az Alkotmánybíróság eljárása kivételesen akkor is kezdeményezhető, ha

      1. az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem, és
      2. nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette.

Ez utóbbit az alkotmányjogi közbeszéd gyors vagy közvetlen alkotmányjogi panasznak nevezi. Hozzátehetjük, hogy ezen lehetőség a korábbi törvény alapján is lehetséges volt; a megfogalmazás és a gyakorlat egyes kivételes esetekben nem kötötte bírói eljárás meglétéhez az alkotmányjogi panaszt.[6]

Megállapíthatjuk, hogy a közvetlen panasz az alkotmányos alapjogok megsértésnek olyan szubszidiárius jogorvoslati lehetősége, mely kifejezetten azokra az esetekre koncentrál, amelyekben fogalmilag nem lehet szó az Abtv. szerinti egyedi ügy létéről, sem az alkotmányos jogsértés orvoslására alkalmas egyéb jogorvoslati lehetőségekről. A taláros testület eddigi gyakorlata alapján az a tendencia mutatkozik, hogy a befogadási kritériumokat az AB mind formai, mind tartalmi tekintetben megszorító módon értelmezi, igazodva az alkotmányjogi panaszok szubjektív jogvédelmi jellegéhez.[7] A közvetlen érintettség nagyjából akként definiálható, hogy a támadott norma formális jogalkalmazói döntés közbejötte nélkül, közvetlenül vezet az indítványozó jogsérelméhez. További fontos feltétel, hogy a támadott jogszabályi rendelkezésnek magának kell érintenie az indítványozó alapjogát, valamint a támadott norma érvényesüléséhez ne legyen szükség konstitutív hatályú végrehajtási aktusra, ugyanis ilyen esetben ezen aktust lenne szükséges megtámadni.[8]

Nagyon sajátos, hogy különösen kiemelten a legfőbb ügyész sajátos jogorvoslati lehetőségét is az alkotmányjogi panasz kategóriájába sorolja be a törvény. E közjogi méltóság az Alkotmánybírósághoz fordulhat az ügyész részvételével lefolytatott egyedi ügyben alkalmazott jogszabály Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét okozó alaptörvény-ellenességének vizsgálata érdekében, ha a jogosult maga nem képes jogainak védelmére, vagy a jogsérelem a személyek nagyobb csoportját érinti. A logika az lehet benne, hogy voltaképp az eljárás egyik szereplője (az ügyész) egyedi ügyben alkalmazott jogszabály tekintetében fordul a taláros testülethez. Ez a definíció lényegében ráillik az alkotmányjogi panaszra, a törvényhozó mégis fontosnak tartotta kiemelni a legfőbb ügyész ebbéli jogosítványait. Álláspontom szerint az egyértelműség miatt ez pozitívumnak tekinthető.

III. Az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés

      1. az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és
      2. az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

Ez utóbbi szabályok teremtik meg a „valódinak” nevezett, egyébiránt klasszikusnak tekinthető alkotmányi panasz intézményét, amelyet német – és részben lett – mintára vett át a magyar jogalkotó az új Alaptörvény megszületését követően.

Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ban meghatározott bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban az Abtv. 26. § szerinti, jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját illető vizsgálatot is lefolytathatja. Az Abtv. – nagyon helyesen – „felcserélhetővé” teszi a két eljárási típust, pontosan azért, mert sok esetben csak a kettő komplexitása biztosíthatja hatékonyan az alapjogvédelmet. Az Alkotmánybíróság a 26. § alapján indítványozott eljárásban a bírói döntés alkotmányosságát is vizsgálhatja.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.[9]

Kiemeljük, hogy mindhárom típusú alkotmányjogi panasz esetében egyaránt „csak” alapjogi sérelemre hivatkozva lehet a testülethez fordulni, alkotmányos alapelv vagy érték megsértésére alapozva nem. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezen korlátozás a bírói kezdeményezés esetére nem vonatkozik. Amennyiben tehát az érintett fél úgy érzi, hogy az ügyében alkalmazott jogszabály ellentmond az Alaptörvénynek, de nem az alapjogi résznek, akkor egyetlen lehetősége a bíróság felé azt indítványoznia, hogy forduljon bírói kezdeményezéssel az Alkotmánybírósághoz. Szögezzük le továbbá, hogy a korábbi Abtv. értelmében is csak alapjogsértés esetén lehetett alkotmányjogi panaszt benyújtani. Például jogállamiság fogalmának tágulására gondolva ez érthetőnek is tűnik, máskülönben szinte parttalanná válnának az eljárások, ugyanis szubjektív módon nagyon sok mindent bele lehet érteni ezen kategóriába.[10] Tegyük hozzá: az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja értelmében az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját. Ugyanezen cikk d) pontja alapján pedig a testület alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. Ez utóbbi megfogalmazások azt indokolják, hogy a jogorvoslati lehetőség nem szűkül az alapjogok megsértésére, hiszen az Alaptörvény-ellenesség a fentebb említett tágabb kört is jelentheti. Az új Abtv. ennek jegyében korlátozónak érezhető.[11] Az alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül, a 26. § (2) bekezdésében meghatározott esetben az alaptörvény-ellenes jogszabály hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül lehet írásban benyújtani. A 60 napos határidő a korábbi törvénnyel megegyező.[12]

Egyes szerzők egzakt módon igyekszik összefoglalni az alkotmányjogi panasz, mint jogorvoslat sajátosságait.[13] Eszerint:

      1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
      2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
      3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
      4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse,
      5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy már csupán az alkotmányjogi panasz léte is valamilyen mértékben az alapjogi szemléletre ösztökéli a hagyományos bíróságokat,[14] remélhetőleg az eljáró bíróság valószínűleg beépíti szempontjai közé – hasonlóan a hagyományos jogorvoslati fórum elvárásaihoz – az Alkotmánybíróság valószínűsíthető döntési zsinórmértékeit.[15] Az Alkotmánybíróság gyakorlatát górcső alá véve az alábbiakat kristályosíthatjuk ki. A testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[16] Viszont hiányzik az AB által minden valószínűség szerint befogadott ügyek listája a döntések elemzése alapján. Az első három szempont megkérdőjelezhetetlennek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak.[17] (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.[18]) Az utolsó pont viszont komoly kérdéseket vethet fel.[19] Továbbá az is megfigyelhető, hogy sokszor a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság alapjogi vonatkozásúnak. Amennyiben azonban az Alaptörvénynek megfelelő értelmezést kötelezettségéből[20] indulunk ki, máris megkérdőjelezhető az előbbi tézis. A választóvonalat talán – nagy nehezen – akként húzhatjuk meg, hogy többféle jogértelemzés helyessége közül nem dönthet a taláros testület, de azt kimondhatja, hogy melyik nem felel meg az alkotmányosságnak, és így az alapjogoknak. Tegyük hozzá ennek kapcsán, hogy az Alkotmánybíróság mindig csak megsemmisíti a bírói döntéseket, a végső ítéletet a rendes bíróság hozza meg.[21]

Arra az absztrakt konklúzióra juthatunk, hogy amennyiben utólagos normakontroll során jogszabályt semmisít meg az AB, de a megsemmisített norma alapján már születtek egyedi bírói döntések, a valódi alkotmányjogi panaszeljárásban az Abtv. 29. § szerinti vagylagos befogadhatósági feltételek az általános gyakorlattól eltérően jól megkülönböztethetőek, és ezen esetben a befogadhatóság vizsgálata esetén inkább a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kerülhetne előtérbe, mint az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés.[22]

Ezzel szemben az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogalkotói hatalmi funkcióhoz kapcsolódó utólagos normakontrollban hozott döntés, az ott eldöntött alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés res iudicata hatályú volt az igazságszolgáltatási hatalmi funkcióhoz kapcsolódó valódi alkotmányjogi panaszokban felvetett ugyanezen alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések tekintetében, mivel az Alkotmánybíróság a vizsgált valódi alkotmányjogi panaszok elutasításakor úgy foglalt állást, hogy az indítványokban felvetett alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések már a normakontroll eljárásban eldőltek. Ezzel összefüggésben problematikus lehet, hogy az utólagos normakontroll eljárás, amely az alapjogok objektív védelmét szolgálja, és a valódi alkotmányjogi panasz, amely az egyéni jogvédelem eszköze, eltérő logikájú jogintézmények, amelyek eltérő hatalmi funkciókhoz kapcsolódnak.[23]

Összességében megállapítható, hogy az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panaszok befogadási folyamata tekintetében nincs olyan rögzített eljárásrendje, amely meghatározná a vizsgálandó törvény-ügyrendi, formai-tartalmi szempontok sorrendjét.[24] A befogadási eljárás esetén vizsgálandó egyik aspektus az, hogy az indítványozó jogosult-e az indítványát benyújtani. Az indítványozói jogosultsággal összefüggő gyakorlat arra a következtetésre vezet, hogy az Alkotmánybíróság ésszerű kereteken belül, több esetben az érintettség elfogadásán keresztül igyekszik az Alaptörvény és az alkotmányos alapjogok védelmét minél szélesebb körben ellátni. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában vannak olyan elemek, amelyekhez következetesen tartja magát, mindazonáltal „egy fejlődési ív több vonatkozásban is kimutatható, ami egyértelműen az alkotmányos jogvédelmi kultúra folyamatos fejlődését igazolja”.[25]

Az erkölcs fenti kategorizálása (t.i. közerkölcs vagy kritikai morál) a jog és erkölcs kutatásához is fontos adalékul szolgálhat.

Álláspontom szerint a normakontroll (és az ezzel összekötött „régi” alkotmányjogi panasz) leginkább a közerkölcs érvényesítését szolgálja. Az általánosan kötelező, a népakaratot tükröző parlament által alkotott törvények megkérdőjelezése csak a generálisan elterjedt és a szocializáció során elsajátított „morális normák” alapján lehetséges.

Amennyiben valaki a kritikai morálra támaszkodva vonja kétségbe a jogszabályok érvényességét, az könnyen a szubjektivitás talajára téved. Erről leginkább a Pokol Béla által kikristályosított jurisztokrácia-elméletre asszociálhatunk.[26] (És az juthat eszünkbe, amikor egyes államokban a bírói fórumok elkezdik alkotni a jogot – ahelyett, hogy értelmeznék.)

A valódi alkotmányjogi panasz esetében még árnyaltabb a kép. Az értelemzés alkotmányos kereteit kijelölő Alkotmánybíróság a közerkölcsöt érvényesíti. A szigorúan formalizált befogadás viszont a kritikai morál terrénuma. Amennyiben a visszautasításról döntő alkotmánybíró egy alkotmányosan erősen aggályos értelmezést „csak” jogsértésnek minősít, ami szerinte nem éri el az alapjogsértés szintjét, az lényegében saját szubjektív morális felfogását nyilatkoztatja ki. Ilyenkor ugyanis az elbíráló személy szerint a probléma nem „alapvető jelentőségű”.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018.

Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013

Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2.

Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5.

Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.

Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1.

Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2.

Hivatkozások

  1. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2, 109–155, 109. ↑
  2. Uo. ↑
  3. Figyelemre méltó, hogy vallási közösségek hitelveire használja még a jogdogmatika a „valláserkölcs”-kifejezést is. Vö. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1, 3–12. ↑
  4. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018, 130–134. ↑
  5. Ld. alább Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018, 10. ↑
  6. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 147. ↑
  7. Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019. 516–527. ↑
  8. Uo. ↑
  9. Vö. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35., illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
  10. Ld. Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2, 31–40.; Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1, 109–114.; ill. Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020, 183–196. ↑
  11. Ld. erről részletesebben Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012, 347–356. ↑
  12. Polgári ügyekben tehát a másodfok, büntető ügyszakban – mint tudjuk – a harmadfok jelenti a jogerős döntést. Nincs kizárva, hogy az érintett párhuzamosan nyújtson be felülvizsgálati kérelmet és alkotmányjogi panaszt. A felülvizsgálat során hozott döntéssel szemben külön is van mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha a Kúrián a jogerős ítélettől eltérő érdemi határozat születik. Ld. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5. ↑
  13. Ld. Uo. ↑
  14. Vö. Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2, 98–104. ↑
  15. Ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 13–14. ↑
  16. Tóth J.: A „valódi” alkotmányjogi panasz, 231.; Az első három kategória nem is lehet kérdéses. Az alkalmazandó jog kiválasztásával kapcsolatos ügyek kizárása már aggályos lehet. Jóllehet csak egy szűk, áttételes vonatkozása kérdésnek az alkalmazandó jog kiválasztása nemzetközi magánjogi szempontból, de a külföldi jog alkalmazása magyar jogrendbe ütközésének vizsgálata kifejezetten alkotmányossági aspektus. Tehát eleve megdől az általános szabály, hogy egyedi ügyekben, az alkalmazandó jog kiválasztásának nem lehet alkotmányossági kontrollja. (Ugyan ezt a rendes bíróságok végzik, de annál inkább felmerülhet később ilyen ügyek Alkotmánybíróság előtti megtámadása.) ↑
  17. Uo. ↑
  18. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, 21-24. Ezen kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  19. Ld. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 162. Eszerint tömören megfogalmazva: általában azon ügyeket fogadja be az AB, melyek esetében a szubszumáláskor, illetőleg a jogszabály értelmezésekor figyelembe sem vették az Alaptörvény konkrét vonatkozó cikkét, illetőleg ahol joghézag áll fenn. ↑
  20. Ld. Magyarország Alaptörvénye 28. cikk. ↑
  21. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77., ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  22. Farkas: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, 558–560. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 528–538. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Ld. pokol béla: A jurisztokratikus állam, Dialóg Campus, Budapest, 2017., 162 ↑

 

Beküldve:

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk ↑
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69. ↑
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35. ↑
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22. ↑
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652. ↑
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21. ↑
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34. ↑
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237. ↑
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés. ↑
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30. ↑
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35. ↑
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127. ↑
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327. ↑
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231. ↑
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat. ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1. ↑
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.) ↑