Beküldve:

Kovácsné Molnár Anna: A gyermekvédelem kialakulása és kiterjesztése Magyarországon

Bevezetés

Kutatómunkám során a büntetőeljárás egyik különleges bánásmódot igénylő sértettjeiről, a gyermekekről írok, akiknek védelmében egyre globálisabban előtérbe kerültek a jogi szabályozások. Figyelembe véve a tizennyolc éven aluli gyermek, mint sértett sajátos jogi helyzetét, lehetőségeit a büntetőeljárás során, a magyar jogi szabályozást, annak uniós és nemzetközi hátterét, amely alapul szolgált a kodifikációs eljárásnak. Továbbá elemzem a Gyermekvédelmi törvény által, az Egyházjogi törvény és az Alaptörvény által biztosított gyermeki jogokat, ezzel is összehasonlítva a különböző jogi szabályozások által biztosított lehetőségeket a gyermekek számára. A gyermekbarát igazságszolgáltatást elemezve kitekintést teszek a nemzetközi gyermekvédelem irányába, amely hatással volt hazánk jogalkotására is.

A gyermekvédelem kialakulása Magyarországon

A gyermekek kiemelt szerepe, a róluk való gondoskodás, már Szent István korában is megfigyelhető, hiszen első királyunk is törvénykezett az özvegyek és az árvák védelméről.[1]

A középkorban, a magyar jogrend számára elsődlegesen a vagyonnal rendelkező árvák védelme szerepelt kiemelt helyen, és a szegény árvák nem kaptak szerepet. A kereszténység megerősödésével egyidőben, változott a helyzet. Az egyházak ösztönzésének köszönhetően, a közösségek elkezdtek segítséget nyújtani a szegény származású árvák részére is. Az egyház kiemelt szerepet játszott a segítségnyújtásban. Karitász programjával támogatta a szegényeket és elhagyatottakat, amelyet úgynevezett jótékonysági, emberbaráti támogatásként emlegettek. A papok segítői a diakónusok voltak. Rájuk hárult a feladat, hogy a szegények részére ajándékokat gyűjtsenek a hívőktől, amelyet később szétosztottak a rászorulók között. A rendszer, olyan szülők számára, akik valamely oknál fogva nem akarták vagy nem tudták megtartani gyermeküket, lehetőséget nyújtott arra, hogy a templom ajtajánál belülről elhelyezett márványmedencébe, helyezzék a nem kívánt kisdedet. Az így elhelyezett gyermeket, az istentiszteletet követően, a püspök megmutatta a hívőknek, akik magukhoz vehették és vállalhatták annak felnevelését. Amíg a katolikus egyházak a gyermek elkövetőkre kiszabott büntetéseket szabályozták, addig más egyházak a gyermekek gondozását igyekeztek szabályozni. Az egyházközösségek árvaházakat[2] és menhelyeket hoztak létre, ahol gondoskodni tudtak a rászorult gyermekekről. Mivel a keresztény hitűek elítélték a gyermekek kitevését és a gyermekgyilkosságot is, munkálkodásuk révén segítséget kívántak nyújtani a gyermekek megmentéséhez. Az európai keresztényeszme a gyermekek szeretetben való felnevelését hirdeti. A két évezredes múltra visszatekintő szemlélet, a nyugati civilizációra is nagy hatással volt és van jelenleg is. Szent István időszakában, Gellért, csanádi püspök, az országot járva, igyekezett összegyűjteni az árván maradt gyermekeket, és otthont teremtett nekik. A Szent István korában kialakult szegény-sorsú és árván maradt gyermekek védelme, európai szinten is kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető, de lényegében a 18. századig kiemelkedő változás ez ügyben nem történt.[3]

A Szent Özséb megalapította a magyar pálos rendet, amelynek célja a betegek ápolása, továbbá az elhagyatott és árva gyermekek gondozása volt.[4]

Míg a középkori társadalomban az uralkodó Isten akaratából cselekedett, a kialakult új társadalomban, a magas méltóságú egyházi személyek azon munkálkodtak, hogy fenntartsák az uralkodók hatalmát. A korszakra az emberek vallásos nevelése volt a jellemző, amelynek köszönhetően, az oktatás középpontjában az erkölcsi nevelés állt. Ezen nevelés mellett a testiséget bűnös eszmének tartották. A gyermekek ártatlanságával ellentétes gyermeki romlottság jelen van a teológiai vitákban is.[5]

Az eltorzult gyermekszemléletnek köszönhetően, a gyermeket alapból rossznak vélték, és úgy gondolták, hogy ki kell űzni a gonoszságot a gyermekből.[6]

A gyermeki oktatás szigorú módszerei közé tartozott a testi fenyítés, amely az eredendő bűn szemléletének, illetőleg az ember származásának a kánonjogi szemlélete. Ez a jellegű oktatás az 1868. évi LIX. törvénycikk hatálybalépéséig, az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozott. A kánonjog védte a házasság intézményét. Ezen oknál fogva megkülönböztette a házasságon kívül született gyermekeket, és kizárta őket az öröklésből, nem csupán a nemesi cím, de a vagyon tekintetében is.[7]

Magyarországon erre a korszakra az egyházi iskolai oktatás volt a jellemző, ahol idegen oktatók tartották az oktatást, akik a hittérítés mellett feudális termelést is tanítottak. Az oktatás jellemzően kolostorokban zajlott. Ebben az időszakban nem volt hazánkban jellemző az egyetemi oktatás. Ebből adódóan a tudásra vágyó fiatalok a nyugati egyetemeken folytathatták tanulmányaikat.[8]

A középkor végére, a reneszánsz korszak második felében, nőtt az árvaházak és szeretetházak száma. Míg az új árvaházakban többnyire árva és elhagyott gyermekek gondozása zajlott, addig az ispotályokban együtt voltak a betegek a gyermekekkel és a csavargókkal. Ezek az új intézmények a kolostorokhoz tartoztak. A 17. században, az árvaházakban a testi fenyítés volt a jellemző. A gyermekeket, akiket bűnösnek véltek, börtöncellákban helyezték el, ahol élelemként naponta egy alkalommal kaphattak kenyeret és vizet.[9]

A 17. századra jellemző gyermekkép, az újkorra átalakult. Az új nézet a felső társadalmi osztályokban alakult ki, amely szerint, a gyermekkor időszaka a krisztusi ártatlanságra vezethető vissza, ami a védtelenség és a kiszolgáltatottság időszaka. Ebben a korszakban került előtérbe a szülők felelőssége is.[10]

A 18. században, a hazai gyermekvédelem történelmében jelentős szerepet játszott Mária Terézia és fia, II. József oktatási nevelési intézkedése. A kitűzött cél egy olyan oktatási rendszer létrehozása volt, amely felett az uralkodó gyakorolja a felügyelet jogát. 1806-ban Budán kiadták a II. Ratio Educationist. A rendelkezésnek köszönhetően, a katolikus iskolák számára volt kötelező lett a nemzetek anyanyelvi iskolai tanítása, és ingyenessé vált az alsófokú iskolai oktatás.[11]

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848-ban beterjesztett a népoktatás kérdésével foglalkozott törvényjavaslatában. „A bécsi kormány egyebekben a népoktatást hazánkban is az egyházak belső ügyének tekintette. Az iskolák és osztályok számának szaporítását, a tanítók anyagi helyzetének javítását, az iskolaépületek bővítését, a helyi iskolafelügyelet az iskolatanácsos gondjaira bízta.”[12]

Hazánkban a gyermekvédelem a 19. század második felében kezdett kifinomulni, a gazdasági és társadalmi elvárásoknak köszönhetően. Mivel erre az időszakra az a szemlélet volt jellemző, hogy a lelenc gyermek teher a társadalom számára, olyan nevelésben részesítették ezen gyermekeket, amelynek köszönhetően munkaképes állampolgárrá válhattak.[13] Mivel megnövekedett a közápolásra szoruló[14] gyermekek száma és ezzel együtt az árvaházak száma is, szükségessé vált egy új intézmény létrehozása. Ebből adódóan, 1889-ben létrejött a Gyermekvédő Egyesület. Mérlegelve a kor nemzetközi hatásait és a hazai gyakorlati tapasztalatokat, 1898-ban megalkották első gyermekvédelmi törvényünket,[15]amelynek kitűzött célja az volt, hogy a hét éves kor alatti elhagyatottak részére az ápolási költségek fedezését megvalósítsa az Országos Betegellátási Alap révén. A törvényt viszont nem követte végrehajtási utasítás, ezért a kitűzött célt nem sikerült elérni. Az törvényünk, amely ténylegesen életbe lépett, a gyermekmenhelyek felállításáról szólt.[16] Ugyan megalkotására 1901-ben került sor, de csak 1903-ban jelent meg. Az elenyésző állami segítség miatt, a fejlesztések adományokból valósultak meg a karitásznak köszönhetően. Ebben nyújtott segítséget az 1906-ban megalakult Gyermekvédő Liga. A Ligának köszönhetően, állami és karitatív jellegű gyermekvédelem alakult ki, amely a közadakozás révén megerősödött.[17]

A 20. században a gyermekek védelme egyre inkább előtérbe került. Az újonnan létrejött nőegyesületek, szövetségek, gyermekvédő ligák tevékenyen is részt vettek a gyermekvédelemben. A Tanácsköztársaság lehetőséget nyújtott a törvénytelen gyermekek egyenjogúsítására, továbbá arra, hogy az elhagyott gyermekek nevelőszülőkhöz kerülhessenek. Az iskolagyámok és iskolaorvosok képzésével a gyermekbetegségek elterjedését kívánták visszaszorítani. Ebben az időben elkezdődött az egyházi iskolák államosítása. 1925-ben létrejött a Zöldkeresztes Mozgalom, amely meghatározta az alapját a gyermekek megsegítésének, a szociális munkának.[18]

Az 1944. évi V. törvénycikk a családbafogadásról és a tartásról való gondoskodás előmozdítása tárgyában, bevezette a családbafogadás intézményét, amelynek köszönhetően, a családbafogadott kiskorúról úgy tudott gondoskodni az új családja, hogy nem volt szükség örökbefogadásra. A gyámsági törvény néven ismert jogszabály 1945. után hatályát vesztette. Ezzel egyidőben, újra előtérbe került az egyházak gyermekvédelme, ami vissza-vezethető arra, hogy a háború révén megsokszorozódott az elárvult gyermekek száma. Sztehló Gábor evangélikus lelkész fáradhatatlan munkája révén, az árván maradt gyermekek számára harminc otthont teremtett. Az árván maradt gyermekek sorsát a 10.470/1945. (XI. 6.) ME rendelet igyekezett rendezni. Majd 1948-ban a 12.050/1948. számú kormányrendelet létrehozta az Állami Gyermekvédő Intézetet, amelyet 1963-ban Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetre változtattak. Az 1950-es éveket követően, több családjogi törvény is megalkotásra került.

A Gyermekek Jogairól szóló 1989-es New York-i Egyezmény hatására, – amelynek célja, hogy a hatósági beavatkozást, mindig előzze meg egy önkéntes ellátásra épülő gyermekvédelmi eljárás – létre jött az 1997. évi XXXI. törvény.

1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról (Gyvt.)

A Parlament az 1997. április 22-ei ülésnapján közmegegyezéssel fogadta el a jogszabályt, mellyel új korszak kezdődött a gyermekvédelem terén.

Ugyan a törvény a gyermekjogokról szól, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szülőket sem, akik a gyermekek neveléséről gondoskodnak. Hiszen a gyermeknek családban kell felnőnie, ahol a szülők biztosítják számára a gyermeki jogokat, és az életkoruknak megfelelő erkölcsi, testi, szellemi fejlődést. Ezt a fejlődést kívánja biztosítani az egyház a gyermekek számára, az oktatást is az egyházi fenntartású intézményei révén.

A törvény célul tűzte ki a rászoruló gyermekek esélyegyenlőségének növelését. Ennek elősegítésére igyekszik megteremteni a körülményeket a gyermek testi, erkölcsi, érzelmi fejlődéshez, biztosítani a saját családjában való nevelkedésének jogát, különleges védelmet a bántalmazással és az elhanyagolással szemben, emberi méltósága tiszteletben tartását, a fogyatékos gyermek fokozott védelmét, továbbá vér szerinti családjának megismeréséhez való jogát. Ezen felül a szülővel való kapcsolattartás jogát, a szabad vélemény kinyilvánításához, és a panaszhoz való jogát, illetve elhelyezésének időszakos felülvizsgálatát.[19]

A Gyvt. rendelkezik a gyermekvédelem alapját képező pénzbeli és természetbeni, illetőleg a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti alapellátásokról[20] a gyermekvédelmi szakellátásokról, mellyel a jogalkotó a gyermekbántalmazásokkal szembeni védelmet kívánja biztosítani, továbbá a gyámhatósági intézkedésekről. Ezen kívül kibővítette az átmeneti nevelésbe vett kiskorú örökbefogadásának lehetőségeit is.[21]

A törvényben meghatározott gyermekvédelmi szakszolgáltatást a Kormány egyházi fenntartóval kötött szerződés útján is biztosíthatja.[22] A Kormányrendelet által biztosított fenntartói feladatok ellátására az a bevett egyház, vagy annak belső egyházi jogi személye, továbbá az olyan nyilvántartásba vett egyház, bejegyzett egyház és azok belső egyházi jogi személye jogosult, amely a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény 9/D. § (5) bekezdése, illetve 9/F. § (1) bekezdése szerinti, a gyermekjóléti, gyermekvédelmi vagy szociális feladatok ellátására is kiterjedő megállapodással rendelkezik.[23]

A mai napig hatályban lévő jogszabály többszöri módosításon esett keresztül, ezzel is követve a nemzetközi elvárásokat a gyermekvédelem terén.

2011. évi CCVI. törvény által biztosított jogok

A jogszabályt az Országgyűlés a 2011. december 30.-i ülésnapján fogadta el, és 2011. december 31.-én hirdette ki. 2012. március 1. napján lépett hatályba. A 2011-ben benyújtott egyházügyi törvényjavaslat elsődleges célja az volt, hogy az 1990. évi IV. törvény által adott visszaélési lehetőségeket megszüntesse. A 2012-től hatályos szabályozás azonban nem felelt meg a hazai és a nemzetközi gyakorlatban elfogadott alkotmányos elvárásoknak. Emiatt az Alkotmánybíróság, a 164/2011. (XII. 20.) AB határozat határozatában megsemmisítette.

A mai napig is hatályos rendelkezés 2019. április 16 napján lépett hatályba, megalkotásával szemben alapvető elvárás volt az alkotmányos elvárásokhoz való igazodás, továbbá Alaptörvénnyel való összhang létrehozása.

A törvény preambuluma rendelkezik arról, hogy a magyarországi egyházak és vallási közösségek magas értékrendet teremtő közösségi tényezői a társadalomnak, amelyek hitéleti tevékenységük mellett, a gyermek- és ifjúságvédelem terén is fontos szerepet töltenek be hazánk életében.[24] A jogszabályi rendelkezés lehetővé teszi és el is várja a szülőktől és a gyámoktól, hogy a kiskorú gyermekük erkölcsi, vallási neveléséről gondoskodjanak, továbbá hogy eldöntsék, milyen vallás oktatásában részesüljön a gyermek. A gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeknek lehetősséget kell teremteniük a gyermekek számára a lelkiismeret és vallásszabadság gyakorlására egyéni és közösségi szinten is, tekintettel arra, hogy az a gyermekek fejlődését szolgálja.[25] A szülőnek azon jogát, amely alapján megválaszthatja gyermeke neveltetését, az Alaptörvény XVI. cikk (2) bekezdése is biztosítja. Ezt a jogot kívánta biztosítani a jelen jogszabály is. A szülői jogokra enged következtetni a Gyermekek jogairól szóló New York-i Egyezmény is.[26]

Az egyháznak joga van nevelési, oktatási, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket létesíteni, a gyermekek fejlődésének elősegítése céljából.[27]

2020. évi XXVIII. törvény az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről

Az egyházak gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepéről szóló törvény 2020. augusztus 1. napján lépett hatályba. A legújabb módosítása 2022. május 25. napjától hatályos.

A törvény összhangban az Alaptörvényi rendelkezésekkel hangsúlyozza, hogy Magyarország méltányolja az egyházak által vállalt és teljesített szociális és gyermekvédelmi feladatok elvégzését, és munkájuk elősegítése érdekében fontosnak tartja, hogy az egyházakkal való kapcsolattartás erősebbé váljon, ezáltal is megfelelve az Alaptörvény VII. cikke szerinti együttműködési elvárásnak, amely a bentlakásos szociális és gyermekvédelmi intézményekben élők gondoskodását teszi lehetővé. Emellett az Alaptörvény XVI. cikke alapján biztosítja a gyermeki jogok védelmét és XIX. cikke alapján igyekszik a rászorulók szociális biztonságát megteremteni.[28]

A Kormány az Alaptörvényben deklarált állami kötelezettségeket nem átruházni kívánja az egyházra, hanem hatékonyabb feladatellátás biztosítását kívánja elérni, az egyház közreműködésével.[29]

Továbbá az a kormányzati cél, amely megerősíti az egyházak szerepét a gyermekvédelemben, egyúttal egy magasabb színvonalú szociális gondoskodás átvállalását is eredményezi az egyház részéről, amely hosszú távon garanciát nyújt a gyermekvédelem terén.[30]

Magyarország Alaptörvénye

Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25. napján lépett hatályba. Többszöri módosítást követően, a jelenlegi változata, amely a kilencedik módosítás, 2023. január 1. napjától hatályos.

Alaptörvényünk a magyar jogrend alapja, amely egy közös értékrendet teremtve, a megszületett gyermekeket és az eljövendő nemzedékek érdekeit védi. Kifejezve a nemzeti akaratot, a gyermekek érdekeit szolgáló alapokat teremt ahhoz, hogy a jövő nemzedéke erős közösséggé tudjon válni. Az Alaptörvény L cikk (1) bekezdése, a Nemzeti Hitvallással egységben meghatározza, hogy a felnövekvő generáció részére méltóságos életet kell biztosítani, amely alapja összefügg a családi élettel. Hiszen a gyermek születésének és neveltetésének alapfeltétele, hogy az anya nő, az apa pedig férfi.

Az Alaptörvény XV. cikk (5) pontja garanciát biztosít arra, hogy hazánk megteremti a családok, gyermekek, nők, idősek és a fogyatékkal élők jogszabályi védelmét, amely biztosítja a gyermekek számára a szükséges testi, szellemi, erkölcsi fejlődést azáltal, hogy a szülőnek lehetővé teszi a gyermeknevelés megválasztásának jogát. Továbbá kötelezi a szülőket a gyermekekről való gondoskodásról, amely annak oktatását is magában foglalja. A nagykorúvá vált gyermekek számára előírja, hogy gondoskodjanak szüleikről úgy, ahogyan azt ők is tették neveltetésük során.

XVI. cikk (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi, erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Ezen rendelkezéssel az államra olyan feladat hárul, amely kötelezi a megfelelő jogszabályi környezet és intézményrendszer létrehozását és fenntartását, amelyek garanciát nyújtanak a gyermek születésétől kezdve, önazonosságának megőrzésére és megvédésére. A rendelkezés megalkotásának hátterében állt, a nyugati világ azon felfogása, amely modern ideológiai folyamatok révén, veszélyezteti a gyermekek egészséges testi, lelki fejlődéshez való jogát. Ennek a visszásságnak elkerülésére garantálja a rendelkezés, a született gyermek nemének önazonossághoz való jogát, amelyet az államnak mindenáron védenie kell. Az emberi méltóság részét képezi a gyermek születési nemének önazonosságához való joga, amelynek részét képezi, hogy a testi-lelki integritását sértő szellemi vagy biológiai beavatkozások ellen is védelemben részesüljön. A javaslat biztosítja a gyermek számára a keresztény kultúra szerinti neveltetését, ezzel is hozzásegítve a felnövekvő generációt, identitásának, szuverenitásának megőrzéséhez.[31]

A XVII. cikk tiltja a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődését veszélyeztető, foglalkoztatását. Ezen rendelkezésekkel is elővetítve, hogy a társadalom alapja a gyermek, és annak védelme testi, szellemi, lelki fejlődése szempontjából kiemelt jelentőségű hazánk számára. Továbbá biztosítani kívánja a fiatalok és szüleik számára a megélhetést nyújtó munkahelyek védelmét, ezzel is megteremtve a családi biztonság alapját.

Gyermekvédelem a 2017. évi XC törvény által

A Ptk. szerint minden ember cselekvőképes, amennyiben cselekvőképességét jogszabály, vagy bíróság nem korlátozza. Ebből adódóan, a cselekvőképes személyek maguk tehetnek jognyilatkozatot. A jogszabály arról is rendelkezik, hogy a 18 éven aluli gyermeket kiskorúnak kell tekinteni, (ez alól kivétel, aki házasságkötés révén nagykorúvá vált). A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorút a jogalkotó cselekvőképtelennek tekinti. Ez alapján, nincs lehetősége jognyilatkozat tételére, és önállóan nem köthet szerződést sem. Amennyiben mégis jognyilatkozatot tesz, úgy azt semmisnek kell tekinteni. Az a 14 éven felüli kiskorú, aki nem cselekvőképtelen, korlátozottan cselekvőképesnek tekintendő. Ezen kiskorú jognyilatkozata érvényes, amennyiben törvényes képviselője ahhoz hozzájárult.[32]

A büntetőeljárási jog megkülönbözteti a sértett jogképességét és cselekvőképességét. Míg a jogképesség arra utal, hogy a sértettnek milyen jogai lehetnek, és milyen kötelezettségek terhelik, addig a cselekvőképesség a sértett büntetőeljárásba történő bevonásának feltételeiről rendelkezik. A sértett és a magánvádló is felléphet személyesen, de jogait képviselője révén is érvényesítheti. A cselekvőképes és korlátozottan cselekvőképes személyek között a különbség, hogy a cselekvőképességében korlátozott személy magánindítványát törvényes képviselője is előterjesztheti. Amennyiben a sértett cselekvőképtelen, úgy helyette kizárólag a törvényes képviselő járhat el. Ilyen esetekben a gyámhatóság is eljárhat. A törvényes képviselő eljárását indokolhatja a 14 éven aluli cselekvőképtelen gyermek érdekeinek képviselete. Ebbe a körbe tartozik a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett személy is.[33]

A gyermekek jogai a gazdaság fejlődésével, a kultúra változásával, a technológiai vívmányok előrehaladásával és a társadalmi elvárásokkal együtt folyamatosan fejlődtek és a mai napig fejlődnek. A sértett gyermek jogainak vizsgálatát a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC törvény (a továbbiakban: IV. Be.) hatálya alatt teszem, amelyet az Országgyűlés 2017. június 13. napján fogadott el, és a Köztársasági Elnök 2017. június 26. napján hirdetett ki. A jogszabály 2018. július 01. napján lépett hatályba. Egyik kiemelkedő jelentősége, hogy a bűncselekmények sértettjeinek védelmére összpontosít, amelyet preambulumában is megjelenít.

További védelmet jelentenek az Uniós szabályozások, amelyek a gyermekek érdekeit szem előtt tartva hozzák meg jogszabályi rendelkezéseiket. Tekintettel arra, hogy a gyermek a jövő „palántája” és nélkülük elképzelhetetlen az emberiség túlélése, az Unió és a tagállamok is igyekeznek olyan szemléletet formálni, amely egy ideologizált világot teremthet a gyermekek védelme érdekében. Ennek köszönhetően került a tagállamok jogszabályi rendelkezéseivel implementálásra a sértetti jogok előtérbe helyezése, köztük a gyermekeké, akik különleges bánásmódot igényelnek a büntetőeljárásban.

A IV. Be. XIV. fejezete rendelkezik a különleges bánásmódot igénylő személyekkel szembeni eljárási szabályokról. Az érintett személy életkora alapján különleges elbánásban részesül az eljárás során. Annak megállapítása, hogy az érintett személy jogosult-e különleges elbánásra, a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság részéről, az érintett személlyel történő kapcsolatba lépéstől történhet hivatalból és az érintett indítványára is. Az eljáró hatóság a különleges bánásmódot igénylő személlyel szemben, annak védelme érdekében, a körülményeknek megfelelő intézkedést alkalmaz. A különleges bánásmód megállapításáról nem szükséges határozatot hozni. A jogszabály rendelkezése alapján, a 18. életévét be nem töltött személy különleges bánásmódot igénylő személynek minősül.[34]

A gyermek szó használata arra vezethető vissza, hogy már ezt a kifejezést használta a Gyermek jogairól szóló Egyezmény[35], az Európa Tanács Lanzarote egyezménye[36], az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása[37], továbbá az Európai Unió áldozatvédelmi irányelve[38] is, amely szabályozások gyermekként említik a 18. életévét be nem töltött személyt.

Tekintettel arra, hogy a gyermek lelkét ért sérelmek mély nyomot hagynak egész életük során, komoly kihívást jelent a mai kor számára, hogy olyan védelmi rendszert építsen ki a sértett gyermekek védelme érdekében, amely testi, lelki fejlődésében megkönnyíti és elősegíti a felnőtté válás folyamatát. Megfigyelhető, hogy nagyon sok gyermek válik nemcsak elkövetővé, de áldozattá is világunkban, és ezzel a büntetőeljárásban résztvevő felekké is.[39] Ezt figyelembe véve, egy modern társadalomban kiemelt szerepet kell kapnia a gyermeki jogok betartásának. Erre épül nemcsak uniós, de nemzetközi viszonylatban is, a gyermekközpontú jogalkotás és jogalkalmazás kialakítása. Mivel a gyermeket ért sérelmek hatással vannak egész életük során, – gondolok itt akár egy bántalmazás miatt lefolytatott büntetőeljárásra – nagyon fontos, hogy a büntetőeljárás minden szakaszában tájékoztassuk a gyermeket, hogy mi fog vele történni, és minek, mi lehet a következménye. Éreztetni kell a gyermekkel, hogy az ő személye mennyire fontos, hogy ne érezze magát megaláztatva az eljárás folyamán. Az emberséges, megértő bánásmód, elősegíti a gyermek közreműködését az eljárás során, mind a vallomástételét, mind az egyéb közreműködését illetően, amelyek a gyermekben egyébként is mély nyomot hagynak.[40]

Gyermekbarát vagy gyermekközpontú jogalkotás?

Az Unió jogalkotásai közül, az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása olyan gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósítását várja el a tagállamoktól, amely tiszteletben tartja a gyermekek jogait, miközben figyelembe veszi annak érettségi, értelmi szintjét és az adott ügy körülményeit. A gyermek szempontjából az igazságszolgáltatás gyors, életkorának megfelelő, a gyermek jogainak, szükségleteinek figyelembevételével, a tisztességes eljárás szabályait betartva, a magánélet és a családi élet, a méltóság tiszteletben tartásával zajlik.

ENSZ dokumentumok a gyermekközpontú igazságszolgáltatás kifejezést alkalmazzák. Az 1989. évi ENSZ Gyermekjogi Egyezményt, amelyet 10 éves előkészítő munkát követően, 1989. november 20. napján fogadott el az ENSZ Közgyűlése, az Országgyűlés az 1991. évi LXIV. törvény útján hirdette ki. A Magyar Köztársaság megerősítő okiratának letétbe helyezése 1991. október 7-én történt meg, az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál, New Yorkban. Az Egyezmény azon jogok minimumát fogalmazza meg, amelyeket minden államnak biztosítania kell a gyermekek számára, így a gyermekek életben maradását, fejlődését, védelmét és a társadalomban való részvételét biztosító jogokat. Az Európa Tanács 2010 novemberében elfogadott „Gyermekbarát Igazságszolgáltatásról szóló Iránymutatása”[41] a gyermek jogainak hatósági eljárásban való védelmét rögzíti, figyelembe véve a nemzetközi dokumentumok gyermekek érdekében tett intézkedéseit. Az Európa Tanács célként tűzte ki a tagállamok közötti egységes eljárás érdekében, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával összhangban, hogy a személyek igazságszolgáltatáshoz és tisztességes tárgyaláshoz való jogát a gyermekek vonatkozásában is érvényesítsék, figyelembe véve a gyermek saját nézeteit és azok kialakítására való képességét.[42]

Az Országos Bírósági Hivatal (továbbiakban: OBH) 5/2012. (VII. 18.) számú OBH Elnöki ajánlás 2.3. pontja alapján létrehozott munkacsoportja, gyermekbarát igazságszolgáltatásról rendelkezik, amely alapján, a polgári és a büntetőügyek tekintetében is, a gyermek érdekeinek szem előtt tartásával, az életkorának megfelelő bánásmódot kell biztosítani. Továbbá elvárásnak tekinti, hogy a bírák megfelelő képzéssel rendelkezzenek, a kiskorúakat érintő ügyek speciális, komplex, bíráskodása érdekében.[43]

A hazai jogalkotásban, az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény (Ajbt) 1. § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy az alapvető jogok biztosa tevékenysége során – különösen hivatalból indított eljárások lefolytatásával- megkülönböztetett figyelmet fordít a) a gyermekek jogainak védelmére. Az alapvető jogok biztosa 2012. évi projektmunkájában – igazodva az Európai Unió gyermekjogi elképzeléseihez, valamint a Gyermekjogi Ombudsmanok Európai Hálózata és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium azonos témájú programjához – a gyermekbarát igazságszolgáltatást helyezte előtérbe.

Ebből adódóan, a kiemelt ombudsmani vizsgálatok előtérbe helyezték a gyermekbarát igazságszolgáltatásra való tekintettel, a nemzetközi kötelezettségvállalások betartását, a mediáció és a konfliktuskezelési eszközök gyermekközpontúságának betartását, amelyek gyorsító hatással lehetnek a hatósági eljárásokra, az áldozatvédelem fontossága mellett. A hagyományos ombudsmani lehetőségeivel a biztos azon tudomására jutott visszaéléseket vizsgálja, amelyek a gyermekek alkotmányos jogait érintik. Azok orvoslására általános és egyedi intézkedéseket is kezdeményezhet. A nyilvánosságot, mint jogvédelmi eszközt használva, a gyermeki jogok védelméért harcol. Az ombudsman ajánlása alapján, a Belügyminisztérium a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Legfőbb Ügyészség, továbbá az ORFK és a biztos munkatársainak részvételével 2012 szeptemberében egyeztető tárgyalást tartottak, ahol elsődleges feladatként a gyermek fogalmának tisztázása merült fel. Lux Ágnes a Gyermekjogi Projekt vezetőjeként akként nyilatkozott, hogy a gyermekvédelemnek nem csupán az igazságszolgáltatás intézményrendszerének keretein belül szükséges érvényesülnie, hanem minden eljárásban, amelynek szereplője a gyermek.[44]

Gyermekvédelem az ENSZ munkásságában

A nemzetközi jogi normák folyamatos figyelmet érdemeltek a gyermekvédelem alakulása során. Az ENSZ már 1924-ben erőfeszítéseket tett a gyermekek bántalmazása, kizsákmányolása ellen, és megalkotta a Gyermekek Chartáját, amely Genfi Nyilatkozat elnevezéssel került a köztudatba. A Genfi Nyilatkozat biztosította a gyermekek számára az alapvető jogokat, de a Népszövetség feloszlásával 1946-ban elvesztette jogi alapját. 1948-ban az ENSZ Közgyűlése egy újabb rendelkezést fogadott el a gyermekvédelem érdekében, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Majd 1959-ben, több éves előkészítő munka után, új szabályozás került elfogadásra, amely ugyan nem bírt kötelező erővel, de megfogalmazta a névhez, az állampolgársághoz továbbá az ingyenes alapfokú oktatáshoz való jogot, és kiszélesítette a gyermeki jogokat. A magas számú csecsemőhalandóság, az alacsony szintű egészségügyi ellátás, a gyermekek bántalmazásáról, kihasználásáról továbbá a fegyveres konfliktusok miatt menekültté vagy áldozattá vált gyermekekről szóló beszámolók arra ösztönözték az ENSZ tagjait, hogy meg kell alkotni egy olyan jogi erővel bíró szabályozást, amely kötelező az ENSZ minden tagja számára. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága felállított egy munkacsoportot, amelyben a világ összes régiója képviseltette magát. Így kezdődtek meg a Gyermekjogi Egyezmény előmunkálatai 1979-ben, a Gyermekek Nemzetközi Évében. 1989-ben az ENSZ egyhangú döntéssel fogadta el a Gyermekjogi Egyezményt. 1990-ben megrendezésre került New Yorkban egy csúcstalálkozó, amely a „Nemzetközi Csúcstalálkozó a Gyermekekért” címet kapta. Ennek köszönhetően 1990 végére már 57 állam ratifikálta a Gyermekjogi Egyezményt, köztük Magyarország is, és 1995-re célul tűzték ki az egyetemes elfogadást. A kitűzött célt, a világ három országának kivételével, 2014-re sikerült elérni.[45]

A Gyermekjogi Egyezmény biztosítja a gyermekek azon alapvető létszükségleteit, amelyek az egészséges testi, lelki fejlődésükhöz szükségesek (9. és 10. cikkek), így a megfelelő táplálék (26. cikk) és egészségügyi ellátás (24. cikk) és az alapvető oktatáshoz (28. cikk) való jogot is. Ezen felül biztosítja a gyermekek biztonságának védelmét, a bántalmazással szembeni védelmet, továbbá az elhanyagolás és a kizsákmányolás elleni védelmet (19. cikk). Ezalatt kell érteni a menekült gyermekek speciális védelmét, a háborús konfliktusokban való részvétel tilalmát, a szexuális kizsákmányolás tilalmát (34. cikk), illetőleg a gyermekmunka tilalmát (35. és 36. cikkek). Azok az államok, akik az Egyezmény alkalmazása mellett döntöttek, biztosítják az ítélőképessége birtokában lévő gyermek részére, hogy az őt érintő kérdésekben szabad vélemény nyilvánítása legyen értelmi fejlettségét figyelembe véve (13. cikk). Továbbá lehetőséget kell biztosítani a gyermek számára, hogy olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselője útján, meghallgassák (13. és 14. cikkek).

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról[46]

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának Iránymutatása elfogadására 2010. november 17. napján került sor, a miniszterek képviselők 1098. ülésén. Maud de Boer Buquicchio, az Európa Tanács főtitkár helyettese, az alábbiakban foglalta össze a gyermekbarát igazságszolgáltatás lényegét: Az Európa Tanács célja a gyermekbarát igazságszolgáltatás elfogadásával, hogy olyan igazságszolgáltatást érjen el az Európai Unió területén, amely attól függetlenül gyermekközpontú, hogy mit tett a gyermek, vagy milyen származású a gyermek. Ezalatt egy olyan baráti igazságszolgáltatást ért, amely odafigyel a gyermekekre, ha kell, figyelmezteti őket, a gyermekek mellett áll, és segíti őket a megoldásban. Mindig elérhető a gyermekek számára, megadja a kellő tiszteletet, gondoskodik, annak védelméről, megfontolja véleményét, és garantálja a tiszteletteljes, szakszerű eljárást.

Függetlenül attól, hogy a tizennyolc éven aluli gyermek áldozat, tanú, vagy elkövető, figyelembe veszi annak életkorát, értelmi fejlettségét, igyekszik csökkenteni a gyermeket ért szenvedések, fájdalmak terhét, és védelmet nyújtani az igazságszolgáltatás során elszenvedett viktimizációval szemben. Lényege, hogy a megfelelő szakértelem biztosításával elnyerje az eljárásban szereplők bizalmát, amely előre mozdítja az igazságszolgáltatást.

Az Iránymutatás kiemelt célja, hogy a nemzeti és helyi politikai döntéshozók számára támaszt nyújtson a gyermekbarát igazságszolgáltatási rendszer létrehozásában.

Zéró tolerancia a gyermekvédelemben

2024. február 26. napján, Orbán Viktor miniszterelnök, napirend előtti felszólalásában, zéró toleranciát hirdetett a gyermekvédelem terét illetően, amely az ENSZ Gyermekvédelmi Egyezményének 19. cikke szerinti zéró tolerancia az erőszakkal szemben. Tette ezt egy olyan incidenst követően, amelynek következtében a köztársasági elnök asszony kegyelmet adott egy pedofil bűncselekmény elkövetőjének, azon meggyőződés okán, hogy a kegyelmet kérő ártatlan volt. Mint miniszterelnök úr elmondta, a gyermeknek abszolút, teljes körű védelmet kell biztosítani és szó sem lehet arról, hogy olyan személy, aki a gyermekek ellen bűncselekményt követ el, kegyelmet kaphasson. Ezen okból fontosnak tartotta a törvények áttekintését és az Alapszabály módosítását is. Indítványozta az ügy kapcsán a gyermekvédelmi intézmények vezetőinek átvilágítását, hiszen létfontosságú, hogy a gyermekek nevelésével megbízott személy minden tekintetben alkalmas legyen a megbízott feladat ellátására.[47]

Elért eredmények a gyermekvédelem terén

Szent István koráig visszavezethető hazánkban a gyermekvédelem valamilyen formában. A kezdeti időszakban többnyire az egyházi gondoskodás révén fellelhetők a gyermekvédelem eszközei, és azok is leginkább az árván maradt, vagy kivetett gyermekek otthonteremtésére korlátozódtak, később már a gyermek nevelésében, oktatásában is láthatóak a törekvések, amelyek eleinte drasztikus majd egyre humánusabb formát öltöttek. A változó gazdasági és politikai helyzet, továbbá a kor előrehaladtával, a gyermeki védelmet igénylő megmozdulások elkezdtek kibontakozni, majd robbanásszerűen kiszélesedett a gyermekvédelem köre, nemzetközi, uniós és hazai téren egyaránt. A hazai szabályozások igyekeztek követni és beépíteni a joggyakorlatba a gyermekek védelmét szolgáló uniós és nemzetközi elvárásokat, így nagyobb teret engedve a gyermeki jogoknak, és a gyermekvédelemnek.

Bár az egyházi gondoskodás, amely eleinte nagyobb szerepet játszott a gyermekvédelemben, kissé háttérbe szorult az állami törvényhozások mellett, a 21. századra visszanyerte teljes jogú képviseletét a gyermekek nevelését és oktatását illetően.

A megváltozott, gyermekközpontúvá és gyermekbaráttá vált személetnek köszönhetően, a gyermekvédelmet előtérbe helyezték a büntetőeljárás során is, amely kiemelkedő jelentőségű, előremutató változás a hazai jogszabályozásban.

Úgy gondolom, hogy ez a gyermekközpontúvá vált jogi szabályozás szükségszerű volt jelen gazdasági és politikai helyzetünkben, hiszen a család jövője a gyermek, és ha a gyermeket olyan körülmények között neveljük, védjük, amely testi, szellemi, értelmi fejlődését segíti, az a társadalom fejlődésének is előrehaladását szolgálja. Nézőpontom szerint, a gyermek az emberiség jövője is, és amilyenné formáljuk, amilyen impulzusokat erősítünk benne, olyanná válik a társadalom. Tehát a gyermekek fejlődése és védelme érdekében mindent meg kell tennünk, hogy olyan értékeket teremthessünk általuk, amelyek előremutató irányban képesek hatással lenni hazánk társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésére egyaránt.

Bibliográfia

Barzó Tímea: A magyar családjog múltja, jelene és jövője 2. Rész: A gyermekvédelem fejlődésének rövid történeti bemutatása és az európai családjog jövője, Családi Jog, 2006/2.

Bereczki Sándor – Komlósi Sándor-Nagy János: Neveléstörténet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.

Czirják Attila: A gyermekvédelem története, Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény megszületéséhez vezető út, 2008, http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/22987_czirjakattila_gyvtortenete_ujabb.pdf (Letöltés 2023. november 20.)

Felkai László-Zibolen Endre: A magyar nevelés története, Budapest, Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1993.

Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, A jogi felelősség- és szankciórendszer elméleti alapjai 9, Budapest, ELTE, 1990.

Lux Ágnes: A gyermekek jogainak védelme, in Kovács Zsolt (szerk.): Beszámoló az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek 2012. évi tevékenységéről, Budapest, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, 2013.

Magyari Irma – Vári Vince: A különleges bánásmód a büntető eljárásban, fókuszban a gyermekkor, Magyar rendészet, 2020/4.

Mátyás Szabolcs: Magyarország általános bűnözésföldrajzi helyzete, Hadtudományi Szemle, 2017/4.

Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon, Budapest, Szent István Társulat, 2000.

Pukánszky Béla: Neveléstörténet II, Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1992.

Szabolcs Éva: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásából, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszék, Pro Educatione Gebtis Hungariae Alapítvány, 1995.

Veczkó József: Gyermekvédelem Pszichológiai és pedagógiai nézőpontból, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007.

Veczkó József: Gyermek- és ifjúságvédelem Család- és gyermekérdekek, Gyula, APC-Stúdió, 2002.

Egyéb források

A gyermeki jogok története, UNICEF, https://unicef.hu/gyermekjogok/a-gyermekjogok-tortenete (Letöltés: 2024. március 20.)

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.)

Az Országos Bírósági Hivatal Elnökének 274/2014. (VI. 27.) OBHE számú határozata „Gyermekbarát Igazságszolgáltatás Munkacsoport” működéséről, a Bjt. 29. § (2) bekezdése alapján bíró kijelöléséről

Orbán Viktor napirend előtti felszólalása, 2024. február 26., https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-napirend-elotti-felszolalasa-2024-02-26/ (Letöltés 2024. március 20.)

Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve 24. Fejezet az özvegyekről és árvákról

Hivatkozások

  1. Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve 24. Fejezet az özvegyekről és árvákról ↑
  2. Az első árvaházat Dateo püspök létesítette Milánóban, 785-ben ↑
  3. Veczkó József: Gyermekvédelem Pszichológiai és pedagógiai nézőpontból, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 22–26. ↑
  4. Veczkó József: Gyermek- és ifjúságvédelem Család- és gyermekérdekek, Gyula, APC-Stúdió, 2002, 39. ↑
  5. Szabolcs Éva: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásából, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszék, Pro Educatione Gebtis Hungariae Alapítvány, 1995, 6–10. ↑
  6. Bereczki Sándor – Komlósi Sándor-Nagy János: Neveléstörténet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 24. ↑
  7. Veczkó: Gyermekvédelem, 24. ↑
  8. Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon, Budapest, Szent István Társulat, 2000, 81. ↑
  9. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem, 40. ↑
  10. Pukánszky Béla: Neveléstörténet II, Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1992, 4. ↑
  11. Mészáros: A katolikus iskola, 161–164. ↑
  12. Felkai László – Zibolen Endre: A magyar nevelés története, Budapest, Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1993. 16. ↑
  13. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem 41. ↑
  14. Az elhagyott, veszélyeztetett gyermekeket nevezték így ↑
  15. 1898. évi XXI. törvénycikk a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről ↑
  16. 1901. évi VIII. törvénycikk az állami gyermekmenhelyekről ↑
  17. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem 43. ↑
  18. Czirják Attila: A gyermekvédelem története, Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény megszületéséhez vezető út, 2008, 11, http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/22987_czirjakattila_gyvtortenete_ujabb.pdf (Letöltés 2023. november 20.) ↑
  19. Gyvt. 6. § ↑
  20. Gyvt. 18. § ↑
  21. Barzó Tímea: A magyar családjog múltja, jelene és jövője 2. Rész: A gyermekvédelem fejlődésének rövid történeti bemutatása és az európai családjog jövője, Családi Jog, 2006/2, 1–10. ↑
  22. Gyvt. 97. § ↑
  23. Gyvt. 5. § b) ↑
  24. T/5315. számú törvényjavaslat indokolással – A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról ↑
  25. 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról 2.-3. § (a továbbiakban: 2011. évi CCVI. tv.) ↑
  26. 1991. évi LXIV. törvény a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről ↑
  27. 2011. évi CCVI. tv. 12. § ↑
  28. 2020. évi XXVIII. törvény az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről; preambulum ↑
  29. Végső előterjesztői indokolás az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről szóló 2020. évi XXVIII. törvényhez ↑
  30. T/9933. számú törvényjavaslat indokolással – az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről ↑
  31. Végső előterjesztői indokolás Magyarország Alaptörvényének kilencedik módosításához ↑
  32. Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2:8-2:13. § ↑
  33. Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, A jogi felelősség- és szankciórendszer elméleti alapjai 9, Budapest, ELTE, 1990, 33–36. ↑
  34. 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról 81-82. § ↑
  35. 44/25 határozat, Convention on the Rights of the Children (CRC) 1989. november 20. New York; kihirdette az 1991. évi LXIV. törvény 1991. november 22. napján. ↑
  36. A gyermekek védelméről a szexuális kizsákmányolás és a szexuális bántalmazás ellen (2007. október 25.); kihirdette 2015. évi XCII. törvény 2015. július 2. napján. ↑
  37. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról, 2010. november 17. ↑
  38. Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve, 2012. október 25. ↑
  39. Mátyás Szabolcs: Magyarország általános bűnözésföldrajzi helyzete, Hadtudományi Szemle, 2017/4, 497–505. ↑
  40. Magyari Irma – Vári Vince: A különleges bánásmód a büntető eljárásban, fókuszban a gyermekkor, Magyar rendészet, 2020/4, 17–18. ↑
  41. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.) ↑
  42. Uo. ↑
  43. Az Országos Bírósági Hivatal Elnökének 274/2014. (VI. 27.) OBHE számú határozata „Gyermekbarát Igazságszolgáltatás Munkacsoport” működéséről, a Bjt. 29. § (2) bekezdése alapján bíró kijelöléséről ↑
  44. Lux Ágnes: A gyermekek jogainak védelme, in Kovács Zsolt (szerk.): Beszámoló az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek 2012. évi tevékenységéről, Budapest, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, 2013, 111-117. ↑
  45. A gyermeki jogok története, UNICEF, https://unicef.hu/gyermekjogok/a-gyermekjogok-tortenete (Letöltés: 2024. március 20.) ↑
  46. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.) ↑
  47. Orbán Viktor napirend előtti felszólalása, 2024. február 26., https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-napirend-elotti-felszolalasa-2024-02-26/ (Letöltés 2024. március 20.) ↑

 

Beküldve:

Szűcs Dániel: Az emberkereskedelem történelmi gyökereinek vizsgálata, avagy a rabszolgák helyzete az ókori Rómában

Manapság természetesnek tekintjük azon jogi distinkciót, melynek értelmében a jogrendszer egészét áthatja a törvény előtti egyenlőség vívmánya. Az egyes történelmi korokat vizsgálva azonban közel sem tekinthetjük ezt állandó jelenségnek, sőt meglehetősen rögös – és sok esetben könyörtelen, emberi életek tucatjait semmibe sem vételező – út vezetett e fejlett felfogás kialakulásához. Czine Ágnes szavait idézve „az emberkereskedelem a 21. században – az áldozatok[1] oldaláról megközelítve – az emberi jogok legkegyetlenebb megsértését jelenti.”[2] A bűnözés ezen szegmensét a világ harmadik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő iparágaként tarthatjuk számon, amely „rabszolga-körülmények” között tartja emberek millióit.[3] A rabszolgaság létezése – mondhatni – a történelmünkkel egyidős. Az emberkereskedelem jelenségét sokan a modern kori rabszolgaságként[4] aposztrofálják. Ezzel összefüggésben Fehér Lenke azt állítja, hogy a mai emberkereskedelem bizonyos mértékig az egykori rabszolgakereskedelemhez hasonlítható,[5] éppen azért, mert mindkettő tevékenységnek a lényege nem más, mint az ember tárgyként, kvázi dologként, árucikként történő kezelése, illetőleg kizsákmányolása.[6] Kubisch Károly megfogalmazása szerint a rabszolgaság teljes megszűnéséről mind a mai napig nem beszélhetünk, hisz a keresztény hitvallás által megfogalmazott tilalom ellenére nyomokban fellelhetők a dionüsziádák, bacchanáliák „őrjöngéseinek” maradványai a kultúránkban.[7] Amennyiben ezen állításokat igaznak fogadjuk el, úgy ahhoz, hogy a 21. századi emberkereskedelem[8] aspektusait a későbbiekben hitelesen vizsgálhassuk, először szükséges feleleveníteni a rabszolgaság múltját és történeti jelentőségét, melynek gyökerei egészen az ókori Rómáig nyúlnak vissza. A tanulmány a római rabszolgaság helyzetének áttekintő bemutatására tesz kísérletet egyes társadalmi és jogi sarokpontok mentén. A szerző törekszik azon kérdés megválaszolására, hogy vajon a jelenkori – emberi jogokat középpontban tartó, s ezeket a büntetőjog eszközeivel is védelemben részesítő –szabályozás tükrében miként vélekedhetünk a történelem fent említett – e vonatkozásban borús – időszakáról.

Közmegegyezésként tekinthetünk arra a tényre, miszerint a rabszolgaság szerves részét képezte a római kultúrának[9] és jognak egyaránt, éppen ezért rabszolgatartó társadalomként tekinthetünk a birodalmi örökségre, mindamellett persze, hogy évezredes hagyományokat megalkotó – a modern korban is értelmiségi közösségi létet fenntartó módon – a kontinentális jogrendszer alapköveit fektette le. Ismerünk azonban olyan álláspontot is, mely szerint nem indokolt rabszolgatartó társadalmakról beszélni figyelemmel arra, hogy az ókori társadalmak jelentős része alapvetően a szegényebb társadalmi réteghez tartozó szabadok munkáját feltételezte.[10] Róma rabszolgáinak demográfiai adatairól – a fennmaradó forrásokra tekintettel – az esetek jelentős többségében nem tudunk pontos számadatok formájában jelentést adni. Ugyanakkor az Augustus császár korából származó népszámlálási adatok tükrében alapvetően három demográfiai nézet alakult ki, melyben a rabszolgák számát vizsgálják az összlakosság alapulvételével,[11] azon elkerülhetetlen jellemző szem előtt tartásával, hogy e számítások természetesen – olykor jelentős mértékben – eltérnek egymástól. Példának okáért az itáliai lakosság lélekszámát[12] 5,5-14 millió fő közöttire teszik a császárkor hajnalán, melyhez 2-4 millió fő rabszolga párosul.[13] A római Itáliát érintően végzett becslések meglehetősen magas számban feltételezik a rabszolgák jelenlétét. Az előbb említett császári összeírások fő jellemzője, hogy pusztán a római polgárokat listázták a teljes népességen belül, melynek következtében közvetlen információnk nem áll rendelkezésre a rabszolgákat illetően.[14] A római demográfia eminens kutatója, Scheidel, értekezésében akként foglal állást, hogy Itáliában legfeljebb 1,5 millió főre volt tehető a rabszolgák száma, melyre figyelemmel a társadalmi arányuk alacsonyabb annál, mint azt ahogyan mások felvázolják.[15] A közép-római Egyiptom területéről származtatott városi népszámlálási listákon a nyilvántartásba vett emberek közel 15%-a nem volt szabad, mindamellett, hogy minden ötödik háztartás legalább egy rabszolgával rendelkezett. [16] Verboven megállapítása[17] értelmében a római és ostiai temetkezési helyeken végső nyugalomra lelt rabszolgák háromnegyed része szabad ember volt, melyet a Takács-Gacsal páros túlzottan magas arányúnak minősít.[18]

A személyállapot jogával kapcsolatos introdukció

A klasszikus római jogban a status libertatis alapján az embereket (homines) egyrészt szabadokra (liberi) (Paulus, Digesta 4, 5, 11.), másrészt rabszolgákra (servi) osztották (Ulpianus, Digesta 50, 17, 22.).[19] Dogmatikailag személynek kifejezetten csak a szabadok minősültek, akik között megkülönböztették azokat, akik már eleve szabadnak születtek (ingenui), illetőleg azokat, akiket utóbb szabadítottak fel (libertini). Ebből contra legem megállapítható, hogy a rabszolgák nem voltak személynek tekinthetők, sőt őket a jog dolognak minősítette (Ulpianus, Digesta 19, 1. „Servi res sunt.”). A fejlett ókori jog precíz kidolgozottságát hűen tükrözi a szabályozás azon eleme, miszerint annak ellenére, hogy az egyes dologosztályozások szerint egyenértékűnek tekintették a szolgát a háziállattal, mégsem minősítették közönséges értelemben vett dolognak, így mondhatjuk, hogy a servi emberi mivoltát jogi vonatkozásban valamelyest elismerték.[20] Erre tekintettel a rabszolga feletti tulajdonosi hatalmat sem tulajdonjognak (domicinium), hanem ún. rabszolgatartói hatalomnak (dominica potestas) nevezték.[21] A servi ugyanakkor korántsem, mint jogalany, sokkal inkább, mint jogtárgy[22] volt jelen a római jogi szabályozásban, melyre figyelemmel az ura nemcsak a hatalma alatt tartotta, hanem ezen túlmenően munkavégzésre kötelezte (kényszermunka), adásvétel tárgyává tette, egyszóval kereskedett vele, sőt olykor meg is ölte.[23]

Rabszolgának születni kell? Menekülés a szolgaságból

A következőkben a rabszolgaság keletkezési-, majd megszűnési formáit vetem a vizsgálódásom eszközéül használt képzeletbeli nagyító lencséje alá. A felvetésre válaszul már a legelején leszögezhetjük, hogy az ókorban nem mindenki született rabszolgának, sokan az idő előrehaladtával egyéb körülmények függvényében váltak azzá (Iustinianus, Institutiones 1, 3, 4.)[24]. Az első és „legkézenfekvőbb” módja a rabszolgaság keletkezésének az volt, amikor a harci konfliktusok végeztével a győztes közösség tagjai elhurcolták magukkal a vesztes fél életben maradt képviselőit.[25] A folyamat indítóoka nem volt más, mint a kommunák azon felismerése, mely szerint az elsődlegesen munkavégzéshez szükséges emberi erőforrásaikat nem pusztán a saját erejükből növelhetik, hanem következésképpen az ellenfél táborában el nem hullott harcosok által is. Ebből eredően gazdaságosabb és nagyobb társadalmi haszonnal járó megoldásnak tekintették azt, ha az említettek életét meghagyva dolgoztatták őket, minthogy megfosszák az érintetteket az örök világosságtól. Minderre tekintettel a rabszolgaság keletkezésének történeti gyökerei alapvetően a hadifogság területén keresendők. E mentén Brósz és Pólay rámutat arra, hogy a Rómával szemben ellenséges államnak polgára ellenségnek minősült, aki szabadon elfogható volt. Jóllehet tehát nem csupán akkor válhatott az idegen rabszolgává, ha hadifogságba esett, hanem akkor is, amikor „békeidőben” Róma területén – nem harcos minőségében – vetették fogságba.[26] Továbbá értekezhetünk arról, hogy az állam a kényszermunkára rendelt szolgákat (Servi publici) a ius gentium alapján egyes állami célok teljesítésére alkalmazott, míg mások sorsa egyes magánszemélyek tulajdonában végződött. Az előbbi kategóriába tartozóknak kedvezőbb helyzetük volt a háztáji rabszolgákhoz képest, mert szabad nővel házasságszerű kapcsolatban élhettek, továbbá végrendelkezés keretében dönthettek a peculiumuk feléről.[27] Születésüknél fogva váltak rabszolgává azok, akik rabszolgaságban álló nő gyermekeként (Partus ancialle) jöttek a világra. Szükségesnek tartom megemlíteni a favor libertatis elvét.[28] Ennek a lényegiségét az jelentette, hogy amennyiben az anya a várandóssága időszaka alatt akár csak egy pillanat erejéig felszabadult, úgy az élve született gyermeke szabadnak minősült, függetlenül attól, hogy az anya ismét szolgasorba került (Paulus, Sententiarum receptarum libri V. 2, 24, 1-3.; Marcianus, Digesta 1, 5, 5, 3.). A servi státusz harmadik keletkezési formájaként vehetjük számba, a szabad ember büntetés által történő rabszolgává válását. A státuszváltozás[29] legmagasabb fokának (capitis deminutio maxima)[30] elszenvedésére kötelezték azt, aki egyrészt kivonta magát a cenzus alól (incensus), másrészt aki a katonai szolgálat elől, vagy szolgálatteljesítés közben megszökött, ezen utóbbit azzal, hogy őt minden vagyonától megfosztva ún. trans Tiberim[31] adták el rabszolgának (Paulus, Digesta. 4, 5, 11.). Amennyiben az adós polgár nem tudott teljesíteni a hitelező felé, mert fizetésképtelenségbe esett, úgy őt a hitelezője manus iniectio saját rabszolgájává tehette. A római jog azonban a rabszolgává válás további formáit is ismerte, elismerte. A szabad ember saját akaratából is eladhatta magát rabszolgának (Ulpianus, Digesta, 21, 1, 17,12.; ua. 28, 3, 6, 5.). A praetori jog alapján az, aki korábban servi volt, azonban már felszabadult, ha azt követően hálátlan magatartást tanúsított, – a korábbi ura általi visszahívás révén – ismét rabszolgasorba kerülhetett. Szolgasorba kényszerült továbbá a senatus consultum Claudianum[32] alapján az a szabad nő is, aki más tulajdonjogát sértve, annak rabszolgájával folytatott nemi viszonyt, s azt a rabszolga az urának tiltakozása ellenére sem hagyta abba (Paulus, Sententiarum receptarum regularum, 2, 21a.).[33]

Vessünk egy pillantást a rabszolgaság megszűnésének sokszínűségére is. Kiutat a szolgaságból alapvetően a felszabadítás (manumissio) jogintézménye jelentett. A civiljogi fogalmi kategórián belül három esetkört különböztetünk meg.[34] Elsőként beszélhetünk a manumissio vindicta szabadságperről, amely egy – a praetor előtt zajló – színleges per volt.[35] Szabaddá válhatott valaki másodsorban akkor is, ha bejegyezték a római polgárok lajstromába (census), továbbá, ha végrendeleti úton gazdája szabadnak rendelte (manumissio testamento).[36] E szabályok mellett a praetori jog további esetköröket is kialakított, melyek közül példaként említhetjük a barátok előtti (manumissio inter amicos), szabadságlevél kiadása útján (manumissio per epistulatum), illetve az úr asztalához való ültetéssel (manumissio per mensam) megvalósuló módozatokat. A felszabadítás ugyanakkor korántsem volt korlátlan.[37] Az említés kedvéért a lex Aelia Sentia előírta, hogy a 20 évnél fiatalabb úr (gazda) nem szabadíthatott fel, s a 30. életévét be nem töltött rabszolga nem volt felszabadítható.[38] A kegyelem jogintézményét a rómaiak is ismerték olyan vonatkozásban, hogy a rabszolgának szabadságot nem csak az ura, mint magánszemély, hanem az állam is adományozhatott bizonyos esetekben. Példának okáért, ha a rabszolga önfeláldozó magatartást tanúsított, vagy a közérdek szempontjából kiemelten jelentős szolgálatot teljesített,[39] az állam a rabszolgatartóra tekintet nélkül szabaddá nyilváníthatta az érintettet.[40]

Az imént ismertetetteken túl létezett egy erőszakos formája is a felszabadulásnak, nevezetesen a rabszolgafelkelés, mely során az alávetett de facto kivívta függetlenségét, azonban de iure szolga maradt. Egy császárkori szabály értelmében a rabszolgalét megszűnhetett a szabadság 20 évet meghaladó jóhiszemű élvezésével is.[41] Ugyanakkor a rabszolgafelkelések esetén ez a szabály korántsem alkalmazható, hisz még, ha a 20 év el is telik, a szándékos, erőszakos, jogellenes magatartás folytán a jóhiszeműség fogalmilag kizárt, így a szabaddá válás eleve nem lehetséges. A rabszolgák száma a klasszikus korban vált tömegessé az ókori Rómában.[42] Ennek hatására a patriarchális korban kezdetben még a házközösség családgyermekének jogállásához hasonló státuszú servi a klasszika idején már eltávolodott az urától, melynek következtében jól megfigyelhető a társadalmi differenciálódás jelentős mértéke is. A rabszolgák túlnyomó többsége nyomorúságos, embertelen körülmények között kifejtett kényszermunkára volt kárhoztatva. A képet árnyalja, hogy az egyes uralkodók történeti koronként eltérő életszínvonalat engedtek meg a szolgasorban dolgozóknak.[43] A klasszikus korban megmutatkozó társadalmi „leépülésük” képét erősíti a senatus consultum Silanianum,[44] melynek értelmében abban az esetben, ha a rabszolgatartó úr emberölés áldozatává vált, úgy a hatalma alatt álló[45] többi (vétlen) servi is halálra volt ítélve, feltéve, ha urukat a saját életük kockáztatásával nem igyekeztek megvédeni. A rabszolgaság „virágzásának” azt az időszakot tarthatjuk, amely a II. pun háborút követően a szabad polgárság nagyarányú pusztulásával kezdődött, s mely alapvetően a latifundiumok keletkezéséhez és az árutermelő rabszolgaipar megjelenéséhez kapcsolódik.[46] Mindazonáltal, hogy a servi díjazást nem kapott az elvégzett munkáért, így olcsó, s továbbá tekintettel arra, miként a gazda hatalma alá tartozott, azaz jogilag tőle függött, biztonságos módja[47] volt a földek megművelésének. E mentén nem idegen az a megállapítás sem, ha azt mondjuk, hogy az ókori mezőgazdasági termelés egyik legfontosabb eszköze a rabszolga volt.[48] Maróti Egon szavait[49] idézve: „a rabszolgák összehasonlíthatatlanul nagyobb százalékban végeztek termelő – vagy nélkülözhetetlen karbantartó, szolgáltató stb. – munkát, mint a szabadok”.[50] Így tehát jóllehet, hogy a rabszolgák a korabeli élet – alapvetően emberi erőráfordítást feltételező – szinte valamennyi munkaterületén jelen voltak. A jogi státuszuk mellett az életszínvonal volt az a pont, amelyben szignifikáns differencia mutatkozott a szabadok világlátásához képest. A munkavégzés helyének a gazda általi meghatározása is jelentős torzító hatással bírt az egyes rabszolgák létkérdése vonatkozásában. E tekintetben alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk az alávetetteket.[51] A városi házakban dolgozók alkották a familia urbana-t, mely körhöz tartoztak mindazok, akik az úr (gazda) és hozzátartozói körüli személyes szolgálatot teljesítettek.[52] A vidéki birtokon dolgozók jelentették a másik csoportot, az ún. familia rustica-t. Figyelemmel arra, hogy ezen utóbbiak által végzett munka[53] jelentősen megterhelőbb volt, s nem feledve azt, hogy az életkörülmények is meglehetősen alacsonyabb színvonalat képviseltek a földeken, mondhatjuk, hogy kvázi egy büntetéssel ért fel, ha valakit a városból vidékre küldtek dolgozni. Ezt jól illusztrálja az is, miszerint a rabszolgák beszélő szerszámoknak, s ezzel együtt a földbirtok tartozékainak minősültek (Paulus, Sententiarum receptarum regularum, 3, 6, 34-37.). A fizikai leterheltség mellett az alávetetteket – néhány üdítő kivételtől[54] eltekintve – az uruk tetszék szerint fenyítették, éheztették, indokolatlanul büntethették, sanyargathatták, sőt akár meg is ölhették (Gaius, Institutiorum commentarii IV ,1, 13-15.).[55] A könyörtelen bánásmód és az alacsony színvonalú életkörülmények nyitottak teret a szolgasorból való erőszakos kiválásnak, az olykor történelmi jelentőségű rabszolgafelkeléseknek,[56] melyek a „virágzó korszak” csúcspontját is jelentették egyben. A kereszténység térhódításával mondhatni enyhülés mutatkozott, legalábbis reformok születtek, melyek során törvények formájában tiltották be részben-egészben az addigi gyakorlatot. E körben említést érdemel a Lex Petronia,[57] amely megtiltotta, a gazdáknak, hogy rabszolgáikat – a praetor előzetes engedélye nélkül – az arénában vadállatok elé vessék. Az Edictum Claudianum feloldozta azt az idős rabszolgát, amelyiket az ura éheztette. Hadrianus császár akként rendelkezett, hogy a nagyurak mindaddig nem ölhették meg sajátkezűleg a szolgáikat (lásd ezt korábban), amíg a praetor előzetesen azt nem engedélyezte. Antonius Pius pedig már azt is biztosította az addig szinte teljesen jogfosztottak részére, hogy panaszt tegyenek a praetornál gazdájuk kegyetlensége miatt. A praetort egyúttal feljogosította arra, hogy kegyetlenkedés esetén a gazdát kötelezze a szolgájának eladására az érte legtöbbet ajánló másik szolgatartónak. Idővel lehetőség volt arra, hogy a servi peculiumot gyűjtsön. Így tehát azt, amit megkeresett, vagy amit ajándékba, netán borravalónak kapott, a servi már elfogadhatta, sőt megtarthatta magának, melyet végső soron a szabadsága megváltására is fordíthatott.[58]

Emberkereskedelem, avagy rabszolgavásár az ókorban

A tanulmány végéhez közeledve érdemes említést tennünk még a rabszolgák kereskedelméről, e személyek adásvételéről is. Alapjába véve szinte valamennyi ókori város eleme, s egyben központi helyszíne volt a piac, amely szociális és kereskedelmi funkcióval egyaránt bírt. Délosz városa meghatározó jelentőségű tengeri-kereskedelmi központtá vált a Kr.e. 2. században,[59] többek között annak köszönhetően, hogy egyrészt Kr.e. 168-ban szabadkikötővé nyilvánították a szigetet, másrészt Rhodosz hanyatlásnak indult. Ezen utóbbinak azért volt nagy jelentősége, mert a hanyatlással a tengeri kereskedelem feletti ellenőrző tevékenysége is veszített az erejéből. Ennek közvetlen következményeként pedig felerősödött a kalózok tengeri tevékenysége, mely meglehetősen nagy szerepet játszott a tengeri útvonalakon megvalósuló rabszolgakereskedelem fellendülésében. Strabon úgy vélekedik, hogy a kalózok a foglyaikat alapvetően Delosra vagy a Pamphiliában lévő Sidébe szállították értékesítés céljából, tekintettel arra, hogy ezen kikötők voltak a kalózok elhíresült kereskedelmi állomásai (Strabon, Geographica, 14, 3, 2; 14, 5, 2.). A rabszolgák adásvételének lebonyolítására Rómában a piacfelügyelők utasítása alapján több helyszínen is sor kerülhetett. Jakab Éva behatóan vizsgálta az ókori Róma kereskedésének egyes aspektusait.[60] Tézisei szerint a központi piac funkcióját a Campus Martius töltötte be. Emellett azonban a Castor-templomról az a hír járta, hogy ott javarészt rossz minőségű rabszolgákat árultak. A nőnemű szolgákat hagyományosan a Vesta-templom mellett és a Via Sacran kínálták fel adásvételre. A meglehetősen drága luxusrabszolgákat a Saepta üzletében lehetett kívánalom szerint megvásárolni.[61] Plutarchos nyomán a testi fogyatékosok számára külön piacot tartottak fenn (Plutarch, Mor. De curiositate, 10.), azzal együtt, hogy feltehetően Aesculapius szigete mellett is létezett egy kereskedelmi egység, ahol pedig a beteg és kiöregedett rabszolgákat[62] bocsátották áruba.[63]

Láthatjuk tehát, miszerint a rabszolgakereskedelem szerves részét képezte Róma mindennapjainak. Mindezt alátámasztja az is, hogy a jogügyletek nagy számban történő lebonyolítása mellett az erre irányuló szerződéses gyakorlat is meglehetősen kimunkált volt. A korban irányadó kereskedelmi szokásokat és formulákat Brissonius nyomán Jakab Éva külön kutatta.[64] Kiindulási alapként tekinthetünk arra, hogy a kellékszavatosság már ókorban is áthatotta a jogügyleteket, melynek értelmében az eladó szavatolta a rabszolga hibátlan testi állapotát.[65] A kereskedés alkalmával a rabszolgatulajdonosok bizonyos tulajdonságokat ígértek a rabszolgákról az állapotukat, egyes jellemzőiket illetően, melyeket dicta et promissa elnevezéssel illetünk.[66] Uralkodó elv volt, miszerint az eladó szavatolta, hogy az adásvétel tárgyát képező rabszolga nem tolvaj, nem szökött, illetőleg nincs delictumból eredő tartozása sem.[67] A rejtett (fizikai, testi) hibák[68] mellett a lelki hibákért (ún. animi vitia) is helytállást követeltek meg.[69] Az ezzel kapcsolatos felelősségi alakzat dogmatikai elemzése körében beszélhetünk arról is, hogy a kellékszavatosság az adásvétel tárgya után keletkező, létrejövő testi hibákra nem terjed ki, azok praktikusan a noxa solutus mintájára a múltra vetítve értelmezendők. Jakab tézisei szerint az aedilis curilisi jog objektív értelemben kezelte a garanciák ezen körét, melynek tükrében az eladó azért vállalt felelősséget az iménti példa alapján, hogy a rabszolga az eladásáig még sohasem kísérelt meg szökést, avagy nem lopott, így tehát az elvi hangsúly nem a jellemért, kvázi lelki hibákért való helytálláson volt.[70] Ezzel ellentétes álláspontot vall Gamauf, aki úgy vélekedik, hogy a jellembeli gyengeség (pl. a szökésre való hajlam) már önmagában kimeríti a lelki hibát, s egyúttal redhibitióra is jogalapot teremt.[71]

Összegző gondolatok

Megállapítást nyert a fentiek értelmében, hogy az ókori Róma társadalomszerkezetét és felfogását teljes mértékben tematizálta a rabszolgakérdés.

A rabszolgákra mondhatni árucikként tekintettek a történelem során, melynek következtében nemes egyszerűséggel kereskedtek velük. A rabszolgaság egyik fő jellemzője a – fentiekben is tárgyalt – kényszerítő jelleg, amelyet intézményesített formában erőszakkal, ennek okán az erőszaktól való félelemmel, olykor kínzással és a fizikai erőszak mellett lelki terror útján megvalósuló szisztematikus elnyomással érnek el. Emellett persze azt a sok esetben nyilvánvaló motívumot is meg kell említenünk, hogy a cselekmények jelentős hányada a gazdasági kizsákmányolás égisze alatt megy végbe. Ezen dogmatikai aspektusokra figyelemmel nem véletlenül emlegetik az emberkereskedelmet a modernkori rabszolgaságként.

A szolgaállapot elvi éllel tiporja azokat a jogokat, amelyek a jogfejlődés útján alapvető emberi szabadságjogokként lettek aposztrofálva. E körben külön említést kell tennünk az élethez és emberi méltósághoz való jogról; kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmáról; a szolgaság tilalmáról, valamint a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jogról.

Amennyiben párhuzamot kívánunk vonni a rabszolgákkal való bánásmód és az emberkereskedelem mai áldozatainak helyzete között, megállapíthatjuk, hogy a múlt meglehetősen nagy árnyékot vetít a jelenkorra Az emberkereskedelemnek számos formája létezik, amely a mindennapi közvetlen környezetünkben valósul meg. Ezek mindegyike az áldozatok eredendő kiszolgáltatottságával való visszaélésen alapul, s alapjaiban, mint már említettem, emberek kizsákmányolására épít.[72]

A hatályos magyar szabályozás értelmében – uniós és nemzetközi jogforrásokra[73] is figyelemmel – az emberkereskedelem bűncselekménye egy komplex jogkérdés, s a kényszermunkával együtt rendeli büntetni a jogalkotó. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 5. cikkével összhangban az Alaptörvény III. cikke[74] is abszolút tilalmat fogalmaz meg.

Kézirat lezárva: 2023. október 20.

Bibliográfia

Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Osiris, Budapest, 1996.

Bajusz Ferenc: Az ókori rabszolgák helyzete és sorsuk alakulása a kereszténység hatása alatt, Budapest, Budapesti Református Akadémia Kiadó, 1969.

Boese, Wayne Edward.: A Study of the Slave Trade and the Sources of Slaves in the Roman Republic and the Early Roman Empire, University of Washington, Washington, 1973.

Brósz Róbert – Pólay Elemér: Római jog, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1974.

Csernus Szilveszter: Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában? Múlt-kor, 2015. március 9., https://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303?pIdx=4

Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája, Doktori értekezés, Pécs, 2011.

Czine Ágnes – Domokos Andrea: Büntetőjog – Különös rész I, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2017.

Domokos Andrea: Az új Büntetőeljárási Kódex sértettekre vonatkozó egyes rendelkezéseiről, Glossa Iuridica, IV. évf. 2018/3-4, 137–148.

Domokos Andrea – Garai Renáta: A bűnözés és a büntető igazságszolgáltatás áldozatai. Glossa Iuridica. VI. évf. 2019/3-4, 9–22.

Domokos Andrea: Büntető anyagi jog – általános rész, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.

Fehér Lenke: Az emberkereskedelem komplex problémája, Állam- és Jogtudomány, LIIV. évf., 2012/4, 397–420.

Gamauf, Richard: Ad statuam licet confugere, Peter Lang GmbH Internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 1999.

Hahn István: Az ókori vallások és a rabszolgaság, Világosság, VI. évf., 1965/6.

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, Budapest, Animus, 2010.

Hollán Miklós: Az emberkereskedelem büntetni rendelése a nemzetközi instrumentumok tükrében, Állam- és Jogtudomány, VIII. évf., 2007/2, 273–287.

Hollán Miklós: Az emberkereskedelem tényállásának jogharmonizációja az Európai Unióban, Büntetőjogi Kodifikáció, VIII. évf., 2008/2, 22–26.

Jakab Éva: Kereskedési szokások a régi Rómában, Acta Universitatis Szegediensis: acta iuridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 9–31.

Jakab Éva: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban), Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 85–114.

Jakab Éva: Rabszolgavételek Rómában, in Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Cséka Ervin születésének 70. és oktatói munkájának 25. évfordulójára, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, XLI. köt. 1992/1-40, 247–259.

Jakab Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht, C. H. Beck Verlag, München, 1997.

Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány: Brissonius szerződési formulái I, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2013.

Kubisch Károly: Az emberkereskedelem büntetőjogi megítélésének morális és szabályozási változásai, Doktori értekezés, Budapest, 2021.

Launaro, Alessandro: Peasants and Slaves. The Rural Population of Roman Italy, University Press, Cambridge, 2011.

Maróti Egon: A délosi rabszolgapiac és a kalózkodás, Antik Tanulmányok IX, 1962/1, 1–12.

Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Réthey Ferenc: A római rabszolgaság, Szél Nándor Nyomda, Kecskemét, 1913.

Scheidel, Walter: Human Mobility in Roman Italy II: The Slave Population, The Journal of Roman Studies, Vol. 95, 2005, 64–79.

Schumacher, Leonhard: Slaves in Roman Society, in Peachin, Michael (ed.): The Oxford Handbook of Social Relations in the Roman World, Oxford University Press, Oxford, 2011, 589–608.

Morris, Silver: Contractual Slavery in the Roman Economy, Ancient History Bulletin, Vol. 25, 2011, 73–132.

Takács Levente – Gacsal Dóra: A római rabszolgaság, Korall, XVII. évf., 2016/63, 54–68.

Verboven, Koenraad: The Freedman Economy of Roman Italy, in Sinclair Bell – Teresa Ramsby (ed.): Free at Last! The impact of freed slaves on the Roman Empire, Bloomsbury Publishing, London, 2011, 88–109.

Windt Szandra: Gondolatok az emberkereskedelemről, Miskolci Jogi Szemle, XIV. évf., 2019/2, 459–469.

Westby, Edward: The Roman Slave, The Law Coach, Vol. 3, 1922/5, 76–78.

Hivatkozások

  1. Az áldozat és sértett fogalmi aspektusaival összefüggésben lásd: Domokos Andrea – Garai Renáta: A bűnözés és a büntető igazságszolgáltatás áldozatai, Glossa Iuridica, VI. évf., 2019/3-4, 9–22.; Domokos Andrea: Az új Büntetőeljárási Kódex sértettekre vonatkozó egyes rendelkezéseiről, Glossa Iuridica, IV. évf., 2018/3-4, 137–148. Domokos Andrea: Büntető anyagi jog – általános rész, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019, 37. ↑
  2. Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája, Doktori értekezés, Pécs, 2011, 13. ↑
  3. Uo. ↑
  4. Lásd: Hollán Miklós: Az emberkereskedelem büntetni rendelése a nemzetközi instrumentumok tükrében, Állam- és Jogtudomány, VIII. évf., 2007/2, 273–287.; Hollán Miklós: Az emberkereskedelem tényállásának jogharmonizációja az európai unióban, Büntetőjogi Kodifikáció, VIII. évf., 2008/2, 22–26.; Windt Szandra: Gondolatok az emberkereskedelemről, Miskolci Jogi Szemle, XIV. évf., 2019/2, 459–469.; Fehér Lenke: Az emberkereskedelem komplex problémája, Állam- és Jogtudomány, LIIV. évf., 2012/4, 397–420. ↑
  5. Vö. Bajusz Ferenc: Az ókori rabszolgák helyzete és sorsuk alakulása a kereszténység hatása alatt, Budapest, Budapesti Református Akadémia Kiadó, 1969, 13. ↑
  6. Fehér: Az emberkereskedelem, 397. ↑
  7. Kubisch Károly: Az emberkereskedelem büntetőjogi megítélésének morális és szabályozási változásai, Doktori értekezés, Budapest, 2021, 25. ↑
  8. Czine Ágnes – Domokos Andrea: Büntetőjog – Különös rész I, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2017, 93–104. ↑
  9. Vö. Hahn István: Az ókori vallások és a rabszolgaság, Világosság, VI. évf., 1965/6, 432. ↑
  10. Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, Budapest, Animus, 2010, 21. ↑
  11. Ezek az ún. magas számítás (high count), az alacsony számítás (low count) és a középső számítás (middle count). ↑
  12. Vö. Alessandro Launaro: Peasants and Slaves. The Rural Population of Roman Italy, Universtity Press, Cambridge, 2011, 14–24.; Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Osiris, Budapest, 1996, 70. ↑
  13. A továbbiakban más becslésekhez lásd: Walter Scheidel: Human Mobility in Roman Italy II: The Slave Population, The Journal of Roman Studies, Vol. 95, 2005, 64–65. ↑
  14. A számokat tovább árnyalja a lakosság ún. status civitatis szempontjából történő megoszlása, mely szerint a szabadok között nem csak a cives Romani (római polgárok), hanem a latinjogúak (latini) és az ún. peregrini személyek egyaránt jelen voltak Róma területén. Ezen utóbbiak ugyanakkor a birodalmi jog értelmében nem rendelkeztek jogképességgel, noha szabadok voltak. ↑
  15. Scheidel: Human mobility, 64.; vö. Morris Silver: Contractual Slavery in the Roman Economy, Ancient History Bulletin, vol. 25, 2011, 75. ↑
  16. Scheidel: Human mobility, 66. ↑
  17. Koenraad Verboven: The Freedman Economy of Roman Italy, in Sinclair Bell – Teresa Ramsby (ed.): Free at Last! The impact of freed slaves on the Roman Empire, Bloomsbury Publishing, London, 2011, 90. ↑
  18. Takács Levente – Gacsal Dóra: A római rabszolgaság, Korall, XVII. évf., 2016/63, 54–68. ↑
  19. Gaius, Institutes 1, 9. „Et qiudem summa divisio de iure personarum haec est, quod omnes homines aut liberti sunt aut servi.” ↑
  20. Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 212. ↑
  21. Uo. 203, 205, 212.; Brósz Róbert – Pólay Elemér: Római jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1974, 132. és 138. ↑
  22. Marginálisan jegyzem meg, hogy itt már érezhetjük a humanitárius jogok alapvető sérelmét és a személy – dolog fogalmának értelmezési kettősségét, tekintettel arra, hogy az ember lényéből fakadóan nem lehet azonos a fizikai értelemben vett dologgal. ↑
  23. A tulajdonjog tartalmából fakadóan a tulajdonnal való szabad rendelkezésként értelmezhetjük. ↑
  24. „Servi autem aut nascuntur aut fiunt.” – „A rabszolgák pedig vagy születnek, vagy lesznek azzá.” ↑
  25. Takács–Gacsal: A római rabszolgaság, 4.; A második pun háború idején, amikor Tarentum városa elesett, a rómaiak közel harmincezer embert hajtottak rabszolgaságba.; vö. Réthey Ferenc: A római rabszolgaság, Szél Nándor Nyomda, Kecskemét, 1913, 20–21. ↑
  26. Brósz–Pólay: Római jog, 138. ↑
  27. Brósz–Pólay: Római jog, 139. ↑
  28. Jelentőségét hangsúlyozza Paulus, Digesta 50, 17, 106. „Libertas inaestimabilis res est.” – „A szabadság felbecsülhetetlen érték”; Gaius, Digesta 50, 17, 122. „Libertas omnibus rebus favorabilior est.” – „A szabadság mindennél előrébb való.” ↑
  29. ↑
  30. A capitis deminutió maxima a személy státuszát érintő legteljesebb (negatív) változás (csökkenés), amely a szabadságra, vagyonra és ezáltal jogképességre is a maga teljeségében kihat, azzal, hogy az érintett mindezektől megfosztva szolgasorba nyomorodik. ↑
  31. értsd: „a Tiberisen túlra”, azaz külföldre. Az adósrabszolgaság ezen formáját Kr. e. 326-ban törvény erejénél fogva megszüntették. vö. Maróti Egon: Rabszolgák az ókori Rómában, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969, 54. ↑
  32. Kr. u. 54. ↑
  33. Földi-Hamza: Római jog, 213–214.; Brósz-Pólay: Római jog, 137. ↑
  34. A három civiljogi kategória a késő császárkor idején kiegészült a templomban való felszabadítással (manumissio in ecclesia). ↑
  35. E szabadságper attól volt színleges, hogy a felszabadítani kívánkozóval szemben a praetor előtt pert indított az egyik bizalmi embere. Ennek során a pálcáját (vindicta) a rabszolga felé tartotta, s olyan tartalmú jognyilaktozatot tett, melyben kijelentette, hogy a rabszolga szabad. Ezt követően a gazda a kezéből elengedte a szolgát (manu mittit), mellyel egyidőben pedig a praetor szabadnak nyilvánította azt. ↑
  36. A lex Fufia Canina a végrendeleti úton történő felszabadítást a rabszolgák számarányának függvényében korlátozta Augustus idején. ↑
  37. Lásd még: Gaius, Institutiorum commentarii IV, 1, 13-15 ↑
  38. Brósz–Pólay: Római jog, 139-140. ↑
  39. Pl. elfogott egy bűnözőt. ↑
  40. A császárkori időkben bevett szokásnak minősült, hogy szabadon bocsátották az olyan rabszolgákat, akiknek az eladását követően a vevő megsértette a szerződéssel járó járulékos megállapodást. Leggyakoribb példája ennek az volt, amikor azzal a kikötéssel értékesítették a rabszolgát, hogy a nem kényszeríthetik prostitúcióra, azonban amikor ez ennek ellenére megtörtént, az állam szabadságot adott a megalázottnak Lásd: Csernus Szilveszter: Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában? Múlt-kor, 2015. március 9., https://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303?pIdx=4 ↑
  41. Brósz–Pólay: Római jog, 140. ↑
  42. Földi–Hamza: Római jog, 213.; vö. Brósz–Pólay: Római jog, 138. ↑
  43. Például értékítélet Cato-ról.: Római rabszolgaság, 22. ↑
  44. Kr. u. 10. ↑
  45. A vele egy fedél alatt (sub eodem tecto) lakó vagy az épp kíséretében lévők. ↑
  46. Réthey: Római rabszolgaság, 20–21. ↑
  47. A függő jogi helyzet miatt a rabszolga nem szegült ellen urával. ↑
  48. Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány: Brissonius szerződési formulái I, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2013, 183. ↑
  49. Maróti: Rabszolgák, 17. ↑
  50. Leonhard Schumacher: Slaves in Roman Society, in Michael Peachin (ed.): The Oxford Handbook of Social Relations in the Roman World, Oxford University Press, Oxford, 2011, 594. ↑
  51. Réthey: Római rabszolgaság, 36. ↑
  52. Például öltőztető, szakács, udvaros, szobaszolga. ↑
  53. Például juhászok, kertészek, szántó-vetők, trágyahordók voltak. Lásd: Cato, De Agricultura, 2, 3-4. ↑
  54. Ugyanakkor Musico, Tiberius császár rabszolgája meglehetősen magasrangú feladatot végzett, példának okáért ő felelt a galliai bevételek ellenőrzéséért felelt, s rabszolgái kíséretében utazhatott. Lásd: CIL. Corpus inscriptionum Latinarum, 6, 5197. ↑
  55. Amikor az Aelius-Sentius-féle törvény általi felszabadulás körében büntetéseket, kínvallatást említ. ↑
  56. A három jelentős rabszolgafelkelésként az első és második szicíliai felkelést, valamint a Spartacus-féle rabszolgalázadást tartják számon. ↑
  57. Kr. u. 79. ↑
  58. Edward Westby: The Roman Slave, The Law Coach, Vol. 3, 1922/5, 76–77. ↑
  59. Lásd még: Maróti Egon: A délosi rabszolgapiac és a kalózkodás, Antik Tanulmányok IX, 1962/1, 1–12. ↑
  60. Jakab Éva: Kereskedési szokások a régi Rómában, Acta Universitatis Szegediensis: acta iuridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 9–31.; Jakab Éva: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban), Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, XLIV. köt., 1993/7, 85–114.; Jakab Éva: Rabszolgavételek Rómában, in Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Cséka Ervin születésének 70. és oktatói munkájának 25. évfordulójára, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, XLI. köt. 1992/1-40, 247–259. ↑
  61. Jakab: Kereskedési szokások, 16. ↑
  62. Wayne Edward Boese: A Study of the Slave Trade and the Sources of Slaves in the Roman Republic and the Early Roman Empire, University of Washington, Washington, 1973, 148. ↑
  63. Jakab: Kereskedési szokások, 8–9., valamint 16–17. ↑
  64. Jakab Éva: Humanizmus és jogtudomány, 2013. ↑
  65. Nem jelentett mást, minthogy az eladó javarészt stipulatio formájában állt helyt a rabszolga testi hibáiért. ↑
  66. El kell azonban határolnunk a puszta „dicsérő” kijelentéseket, melyekért az eladó viszont már nem tartozott felelősséggel (pl. pontos, megbízható). ↑
  67. Jakab Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht, C. H. Beck Verlag, München, 1997, 125. ↑
  68. Pl. sánta, ideértve a mind az állandó, mind az átmeneti (pl. láz) betegségeket is. ↑
  69. A rabszolga hibáiról lásd: Ulpianus, Digesta, 21.1.1.-21.1.4.6. ↑
  70. Jakab: Humanizmus és jogtudomány, 185. ↑
  71. Richard Gamauf: Ad statuam licet confugere, Peter Lang GmbH Internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 1999, 110. ↑
  72. Az Európai Parlament 2021. február 10-i állásfoglalása az emberkereskedelem megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről, valamint az áldozatok védelméről szóló 2011/36/EU irányelv végrehajtásáról, G) pont. ↑
  73. Az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában 1950. évi nemzetközi egyezmény (New York);Az emberkereskedelem, különösen a nők és gyermekek kereskedelme megelőzéséről, visszaszorításáról és büntetéséről szóló 2000. évi jegyzőkönyv (Palermo);Európai Unió Tanácsának 1997. február 24-i 97/154/IB számú, az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelmet szolgáló együttes fellépése;Európai Unió Tanács a 2002. július 19-i, az emberkereskedelem elleni fellépésről szóló 2002/629/IB számú kerethatározata. ↑
  74. Ezzel összhangban lásd még: Magyarország Alaptörvénye II., III., IV., XII., XV. cikk. ↑