Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022. ISBN: 978-963-8144-55-3 (pdf), 978-963-8144-54-6 (nyomtatott), 581 oldal, https://real.mtak.hu/146415/
A Donáth Péter MTA-doktor által jegyzett és a Trezor Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent tanulmánykötet célirányos áttekintést nyújt a magyar közoktatásügy történetében szerves szerepet játszó Imre Sándor (1877–1945) tanár, politikus életpályájáról.
Donáth Péter a 20. századi magyar művelődéstörténet és a magyarországi oktatáspolitika és tanítóképzés kutatója. Többek között kilenc önálló könyve mellett tíz tudományos kötetet és hat oktatásban használatos szöveggyűjteményt szerkesztett választott kutatási területén. A tanulmánykötet jól illeszkedik Donáth Péternek az Imre Sándor pályáját és oktatásügyi, nevelésügyi történelmi környezetét feltáró munkáinak a sorába.[1] Közülük több tanulmány is átdolgozva, de különálló fejezetekként részét képezi a recenzió témájául szolgáló munkának.
Imre Sándor pedagógus, oktatáspolitikai szakértő, művelődéspolitikus főgimnáziumi tanárként kezdte pályafutását. A kötetben közölt életrajzából többek között megtudhatjuk, hogy pályája során tisztségeket vállalt számos egyéb egyesület mellett a Magyar Pedagógiai Társaságban, a Gyermektanulmányi Társaságban. Szerkesztette a Magyar Pedagógia folyóiratot 1913 és 1918 között, valamint a Pedagógium (tanítóképző) igazgatási ügyeit intézte. A legkülönbözőbb politikai kurzusok váltakozása mellett 1918 és 1924 között volt helyettes államtitkár, ügyvivő miniszter, adminisztratív államtitkár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (továbbiakban: VKM). A budapesti Műszaki Egyetem pedagógiai tanszékének tanszékvezetője, egy évig az egyetem rektora; a Dunamelléki Református Egyházkerület tanügyi előadója; 1943–1944-ben az Országos Közoktatási Tanács alelnöke volt. Ezekből a vázlatos információkból is látható, hogy a szerző egy felettébb gazdag életpálya bemutatására vállalkozik.
A kötet – célkitűzése szerint – Imre Sándor művelődéspolitikai elképzeléseinek kialakulását vizsgálja az első világháborút megelőző években és azt, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban megtapasztalhatta: a politikai, gazdasági, társadalmi realitások, az egymást váltó, egymástól akár gyökeresen eltérő politikai rendszerek milyen korlátok közé szorították az átfogó reformok magas beosztású szorgalmazóját is. Imre Sándor a nemzeti egység és autonóm személyiségek nevelését szolgáló és a társadalom lehető legszélesebb konszenzusán alapuló művelődéspolitika ideológusa, szakembere volt. Meggyőződéses híve a közoktatás, a közszolgálat párt- és felekezeti semlegességének, s az egyetemi autonómiának. A monográfia tehát a mindig pártonkívüli, mérsékelt politikai nézeteket valló Imre Sándor egyéniségét s a korabeli magyar társadalomról, oktatási rendszerről, pedagógiáról adott diagnózisait, valamint a javításukra tett fontosabb kezdeményezéseit tárja fel az 1918-as őszirózsás, majd az 1919-es kommunista forradalmi kormányok, és az ellenforradalmi rendszer kezdeti 1919–1920-as időszakából, kitekintéssel Imre Sándor megnyilvánulásaira.
Az Előszóból megtudhatja az olvasó, hogy nemcsak Imre Sándor életének, munkásságának kíván a szerző emléket állítani, hanem számos kiadatlan művét, levéltári anyagát is számba szeretné venni. Utóbbi tekintetében Donáth Péter nagymértékben támaszkodott a Ráday Levéltárban található Imre Sándor-hagyatékra. Annak érdekében, hogy az említett, eddig perifériára került, elfeledett vagy egyenesen ismeretlen dokumentumok a nagyobb olvasóközönség számára is ismertekké váljanak, ezekből az írásokból hosszas idézetek és kiemelések olvashatók a könyvben. Ilyen módon a kötet Imre Sándor gondolatait, visszaemlékezéseit, oktatáspolitikai tervezeteit, minisztériumi beadványait, javaslatait, levélváltásait és nem utolsó sorban előadásait közvetlenül is ismerteti. A szerző nem titkolt szándéka volt ezzel, hogy az olvasók maguk alkossanak véleményt Imre Sándor munkájáról a közreadott források ismerete alapján.
Az első fejezet az Imre Sándor művelődéspolitikai nézeteinek kialakulása, formálódása címet viseli. Megismerhetjük Imre Sándor külföldi és hazai tanulmányait, pályájának kezdetét, pedagógiai nézetrendszerének kialakulását, mely folyamatban nagy szerepe volt egyetemi oktatójának, Schneller Istvánnak (1847–1939), illetve eszmei példaképeinek, Eötvös Józsefnek (1813–1871) és gróf Széchenyi Istvánnak (1791–1860). A fejezetből megismerhetjük a nagyon különböző iskolatípusokból, felekezeti, állami, községi, alapítványi, nemzetiségi intézményekből álló magyarországi iskolarendszert, melynek egységesítését Imre Sándor sürgető feladatnak látta. Rálátást kapunk a korszak polgári radikális, szociáldemokrata, szabadgondolkodású, valamint katolikus, konzervatív pedagógiai állásfoglalásának politikai alapú szembenállására, mely világnézeti harcot Imre Sándor károsnak, megosztónak talált a nemzet szempontjából.
A korabeli oktatási rendszer látlelete a „nemzetnevelés szempontjából”, s az Imre Sándor szerint szükséges és lehetséges terápia fejezetben Imre Sándor Nemzetnevelés. Jegyzetek a magyar művelődéspolitikához (1912), A köznevelés belső egysége és a nemzeti egység (1915) és A „nemzetnevelés” jogosultsága (1918) című munkáit ismerhetjük meg. Ezek a „nemzeti egység” hiányát és megteremtésének fontosságát hangsúlyozzák az államilag egységes, minél szélesebb rétegeket befogadni képes, felekezetek nélküli, a magyarság és a nemzetiségek egymás iránti toleranciáján alapuló iskola- és nevelésügyi rendszeren keresztül. A fejezet exkurzusa betekintést enged Imre Sándor és a szerzetes, egyetemi tanár Kornis Gyula (1885–1958) pedagógiai nézeteinek ütköztetésébe, valamint Schneller István egyetemi tanár és Sándor István szemléletének közös vonásaiba. Kornis Gyula felekezeti oktatóként kifogásolta Imre Sándor elgondolásait az iskolarendszer, a kultúra demokratizálására, fokozatos világivá tételére, a felekezeti vallásoktatásnak az iskolákból való kiiktatására, a tanult emberek tradicionális különnyelve, a latin tanításának a humán gimnáziumokba való visszaszorítására, a nemzetiségi nyelvek, irodalom, történelem oktatására való törekvést illetően. Megosztotta őket, hogy Imre Sándor fontosnak tartotta az iskolarendszer átjárhatóságának kiépítését, mely ily módon a társadalmi mobilizációt szolgálja. Kornis Gyula szerint ezzel szemben az iskolarendszer célja a társadalmi hierarchia újratermelése.[2]
A fejezet második exkurzusában a Polgári Radikális Párt politikai programjába kapunk betekintést, mellyel Imre Sándor alapvetően egyetértett, ám a párthoz és annak Jászi Oszkár-féle értelmiségi holdudvarához nem csatlakozott. Olvashatunk ezzel együtt a Magyar Társaság nevű titkos társaságról, mely Imre Sándort is feltehetően tagjai között tudhatta. A fejezet így hasznos lehet a 20. század eleji magyar oktatási rendszert kutató neveléstörténészek, a polgári radikalizmust kutatók és a magyar nacionalizmus történetét tanulmányozó szakértők számára is.
A „Nagy Háború” sodrában – Külső munkatársként a VKM-ben (1914–1918) című fejezet Imre Sándor háborús pedagógiáját tárja elénk. Úgy vélte, a diákokkal meg kell ismertetni a háború okozta gazdasági nehézségeket; a kül- és belpolitika alakulását; a járványok okozta veszedelmet; az iskolák elpusztulását; a menekültek kérdését; sebesültek, rokkantak, árvák gondozásának fontosságát. Tudatosítani kell egyén és közösség kölcsönhatását, a nemzet iránti felelősségérzet, az önfeláldozás és önzés kölcsönhatását a nemzetre. A fejezetben betekintést kapunk az Imre Sándor által 1917-ben szerkesztett Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című tanulmánykötetről, melyből a Közerkölcsiség és a háború című Imre Sándor által jegyzett tanulmánnyal találkozhatunk. A kötet egyfajta vezérfonal lett, melynek használatát Jankovich Béla miniszter 1917. március 31-én, a VKM 2293/1917. számú rendeletével engedélyezte az egyes tantestületek számára, ha azok jóváhagyják. Imre Sándor 1916 nyarától a VKM „pedagógiai ügyekben külső tagjaként” dolgozott, ahol a VKM 132.864/1916. október 9. VII/b számú rendeletével a népiskolák tantervének módosítása kapcsán kérték fel egy állampolgári nevelésre vonatkozó javaslat elkészítésére. A tanulmánykötet ilyen módon minisztériumi rendeletek ismertetését is rendelkezésünkre bocsátja.
A fejezet exkurzusában Imre Sándornak a pozsonyi egyetem pedagógiai tanszékére 1917 végén benyújtott pályázatának körülményeit, procedúráját ismerhetjük meg. Donáth Péter részleteiben mutatja be Kornis Gyula, Fináczy Ernő (1860–1935), Schneller István egyetemi tanárok, nevelésügyi szakértők Imre Sándor pályázatához kapcsolódó anyagait, különvéleményeit, beszélgetéseiket, háttéregyeztetéseiket, egy dokumentatív elbeszélés. Donáth Péter figyelmeztet: az anyag összeállításában Imre Sándor iratai mellett csak az interneten fellelhető egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvekre támaszkodhatott. Hangsúlyozza, hogy ez magában rejti annak veszélyét, hogy a pályázati procedúra egyéb szereplőit méltánytalanul ábrázolják az események alakulásában, ám bízik abban, hogy a jövő kutatói majd találnak olyan dokumentumokat, amelyek a felsorolt kollégák nézetrendszerét is bemutatják a pozsonyi események alakulásában.
A Minisztériumi szerepvállalásának körülményei, helyettes államtitkári tevékenysége (1918. november 7. – 1919. március 21.) című fejezetben Imre Sándor oktatásügyi tevékenységét ismerhetjük meg a Károlyi-kormányzatban (1918. október 31. – 1919. március 20/21.) kezdetben a Lovászy Márton (1864–1927), majd Kunfi Zsigmond (1879–1929) nevével fémjelzett VKM-ben. A fejezetet különösen azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a Károlyi-kormány oktatásügyi politikáját, Kunfi Zsigmond oktatásügyi miniszter, Somogyi Béla (1868–1920) államtitkár tevékenységét szeretnék mélyebben megismerni. Áttekintést kapunk arra vonatkozóan is, hogy miképpen működtek a polgári radikális és szociáldemokrata oktatásügyi tervezetek a gyakorlatban.
Az Ismét a Pedagógium élén a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormány idején című fejezetet azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a forradalmak időszakának (1918. október – 1919. augusztus) hatását kívánják kutatni a korabeli diákság körében. Bemutatásra kerül a köz- és felsőoktatás diákságának politikai radikalizálódása, a frontokról hazatértek követelései: az egyszerűsített érettségi és az egyetemekre történő könnyített bejutás. Imre Sándort 1919 márciusában elmozdították a minisztériumi munkájából, ezért a tanácsköztársaság oktatáspolitikáját távolról figyelte csak. Ugyanakkor 1921-ben A bolsevizmus Magyarországon című kötetben Imre Sándor publikálta vonatkozó meglátásait, amelyeket a fejezet és a kötet jegyzetei ismertetnek.
Az Ügyvezető miniszteri tevékenysége a Friedrich-kormány idején (1919. augusztus 7–15.) című fejezetben az immár ellenforradalmi Friedrich-kormány néhány napos zűrzavaros belső működését ismerhetjük meg, melynek kormányfőjét Imre Sándor – ezen napokban ügyvivő oktatásügyi miniszter – politikai kalandorként értékelt. A fejezet prezentálja Imre Sándor visszaemlékezései alapján a politikusokkal folytatott beszélgetéseket, kormányüléseket, egyeztetéseket a színfalak mögött is, következésképp a politikai eseményekbe is betekintést nyerhetünk.
Az Adminisztratív államtitkársága (1919. augusztus 16. – 1922. június 15.) című részben Huszár Károly (1882–1941) néppárti politikus, országgyűlési képviselő, későbbi miniszterelnök oktatásügyi miniszterségét ismerhetjük meg, aki mellett Imre Sándor adminisztratív államtitkár lett. Államtitkári működésemről címmel írt Imre Sándor 1923-ban visszaemlékezést a Huszár Károly-éráról, amit Donáth Péter is közöl kötetében. Huszár Károly miniszterelnöki kinevezését követően Haller István, majd a klérus Vass József oktatásügyi miniszterségét tanulmányozhatjuk Imre Sándorral való közös munkájuk tükrében. Vass József idején is Imre számtalan javaslatot készített pl.: a középiskolák és leánygimnáziumok számának apasztásáról, a minősítési törvény módosításáról, a finn tanügyi kongresszuson való részvételről, az iskolák működésének biztosításáról, a testnevelési törvényjavaslatról, az iskoláztatási kötelezettség teljesítésének biztosításáról stb. A fejezet ezen kívül számos miniszteri rendeletet megismertet velünk, úgymint az 1919. október 5-én – Imre Sándor megfogalmazásában, de Huszár Károly miniszter aláírásával megjelent 186.932/1919. B. I. számú „az iskolák belső életének felügyeletéről és irányításáról” szóló rendeletet – melyet elküldtek valamennyi állami tanfelügyelőnek, a tanítóknak és tanító(nő)képzőknek is.
A Viták kereszttüzében I. elnevezést kapott fejezet a budapesti községi iskolák államosításának 1919–1920-as tervét mutatja be, melyet Imre Sándor még megbízott miniszterként kezdeményezett. A tervezetet az indokolta, hogy a budapesti tanítók és tanárok feltűnően nagy számban csatlakoztak a forradalmi kormányzatokhoz, melyekben többük is vezető szerepre tett szert. A proletárdiktatúra bukása után ezért sokan, így Imre Sándor is fontosnak érezte a nagyobb állami jelenlétet és ellenőrzést a fővárosi iskolákban. A szerző ezzel olyan témát tár fel, amely alig tekinthető feldolgozottnak Heksch Ágnes 1980-as tanulmányán kívül.[3] E történet adalékkal szolgál az óvoda- és iskolaállamosítások, valamint a Budapest és – a jórészt a vidékkel azonosított – „nemzeti keresztény” tábor szembenállása toposz kialakulásának történetéhez.
A Viták kereszttüzében II. című fejezet a Fővezérség, a Propagandaminisztérium (PM) és a Hadügyminisztérium (HM) részvételével, Imre Sándor elnökletével/részvételével a VKM-ben 1919 októberétől a „nemzeti”, „katonás” nevelés, s a várható békeszerződés miatt leszerelendő tisztek polgári foglalkozásba helyezésének tárgyában folytatott, végső soron a cserkészettel, testneveléssel és a leventeképzéssel kapcsolatos szabályozásokhoz vezető tanácskozások néhány korai mozzanatát idézi fel röviden. A Magyar Honvédség a korábbi időszakhoz képest nagyobb befolyást kívánt gyakorolni az oktatásügyben a tanítók és tanárok ellenőrzésére, kiválogatására, a diákok hazafias, katonás nevelésére. Imre Sándor fontosnak tartotta ugyan a nemzetvédelem jelenlétét a nemzetnevelésben, de kívánatosnak érezte ezzel együtt, hogy semmi olyat ne vezessenek be, ami pedagógiai szempontból káros a gyermeki lélekre. Imre Sándor legalábbis időleges kompromisszumra tudta rávenni az oktatásügybe belenyúló hivatásos katonákat, ezzel megakadályozta az iskolák totális militarizálását. A mű hasznos adalékul szolgálhat ennek fényében a Horthy-korszakban kibontakozó iskolai katonás és leventenevelés történetéhez is mind a neveléstörténészek, mind a hadtörténészek számára.
A Pergőtűzben: „Egy adat a „keresztény nemzeti kurzus” embervadászatából című fejezet részletezi Imre Sándornak, a hazai sajtó egy része, mint az Új Lap, a Népakarat, vagy a 8 Órai Újság által folytatott üldöztetését. Sokat támadták a sajtóban, hogy kommunista, zsidó, szabadkőműves vagy azoknak minősített tanárokat, tanítókat vesz védelmébe a forradalmak utáni fegyelmi eljárások során, holott csupán jogszerű, józan, higgadt eljárások lefolytatására törekedett. Emellett Imre emlékiratain keresztül bemutatásra kerülnek fegyelmi tanács által lefolytatott vizsgálódások, Benedek Marcell (1885–1969), Dénes Lajos (1879–1942), Somogyi Béla, Czakó Ambró (1887–1974) tanárokkal szemben, és az, hogy milyen szerepet játszottak a forradalmi kormányzatokban. A fejezet Imre Sándor Ráday Levéltárban őrzött 130 gépelt oldalas, a fejezet címével megegyező című visszaemlékezését, valamint egyéb dokumentumokat is feldolgoz. Adalékokat kapunk Benedek Marcell naplójából,[4] vagy Dénes Lajos leveleiből, melyeket Imre Sándorhoz és Friedrich Istvánhoz írt. Ez a rész a proletárdiktatúra bukása utáni fegyelmi ügyek történetére vonatkozóan nyújt szemléletes példákat.
A következő Kérészéletű államtitkársága, a VKM reformjára vonatkozó utolsó tervezete Klebelsberg Kuno miniszterségének első hónapjaiban címet viselő fejezetben gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) művelődéspolitikus, belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter és Imre Sándor szakmai összeférhetetlenségének hátterét ismerhetjük meg. Imre Sándornak a politikától, felekezetektől független miniszter és minisztérium volt az ideálja, míg Klebelsberg Kuno gyakorló politikusként tudta, hogy ez a terv kivitelezhetetlen, ráadásul nem is állt ez érdekében Klebelsberg Kunónak, hiszen ő éppen kiszélesíteni akarta a felekezeti iskolák körét. Az 1918–1919-es forradalmi kormányok hibáinak tanulságait is figyelembe vevő, azokból tanuló Imre Sándor a vidéki népiskolák, a polgári iskolák megerősítését, fejlesztését, azok mezőgazdasági, ipari szakoktatással való kiegészítését, az iskolán kívüli népművelést tartotta a legsürgetőbbnek. Továbbá 10 éves kor helyett későbbre kívánta halasztani a társadalmi/iskolai szelekció fontos eszközeként működő pálya- vagy iskolaválasztást, s a klasszikus és reálgimnáziumok mellett gyakorlati irányú középiskolák létrehozásával demokratizálni kívánta az érettségi rendszerét. Klebelsberg ezzel szemben a gimnáziumokra és azok elitnevelésére kívánta a hangsúlyt fektetni, ezekben a képzési formákban látva a Kárpát-medencei magyar „kultúrfölény” hatékony eszközét. A két álláspont összeegyeztethetetlennek bizonyult.
A Kényszerszabadságolása, önvizsgálata, B-listázása (1922. szeptember 18. – 1924. május 22.) című fejezetben a VKM-ből eltávolított és megcsömörlött Imre Sándor önreflektív írásait ismerhetjük meg a Pálya végén című kéziratára és az Államtitkári működésemről című visszaemlékezésére támaszkodva. Ezekben papírra vetette, hogy hiba volt, hogy olyannyira visszavonultan élt: a tanítók, tanárok alig ismerték, a politikusok meg egyáltalán nem. Bevallja, nem tudott összeköttetéseket, kapcsolatokat, ismeretségeket (vagy ismertséget, de a kettő nem ugyanaz) szerezni, szövetségeket létrehozni.
A tanulmánykötet eddig alapvetően lineárisan bemutatott cselekményeihez képest a Konszenzuskeresése fiaskójának forrásai: A közös munka lelki akadályai című fejezetben Imre Sándornak a magyarság lelki állapotát, megosztottságainak okait kutató gondolatait olvashatjuk 1914-től kezdődően. Ebben a szerző ismerteti Imre Sándor Történelmi érzék (1922) és az Újjáépítés és megújhodás című írását (1923), melyekben a nemzet egyesítésének akadályozó elemeit kívánta feltárni. A közös munka lelki akadályai című értekezését 1923-ban a Magyar Pedagógiai Társaság előtt adta elő. Ebben önostorozó módon kifejtette: fő bajaink között szerepelnek a közös célok és egyetértés hiánya; nem ismerjük jól a nemzet helyzetét, ezért sorsunkat a magyarság nagy része nem érti; nem gondolkodunk eleget a világról és tudásunkat sem foglaljuk rendszerbe; nincs vezető nemzeti gondolatunk, sokféle érzelmi ellentétünk van; a társadalom egyes rétegeinek műveltsége nagymértékben eltérő; nem megfelelő emberek jutnak vezető pozíciókba; nincs nemzeti idealizmus, összefoglaló képességünk fejletlen; dologtalanság jellemez minket stb. Benső megújhodásra van szükség tehát szerinte. Ez a fejezet az eszmetörténészek figyelmére lehet igazán érdemes.
A köztisztviselők, pedagógusok felelőssége a nemzet sorsáért elnevezésű fejezetben a Dunamelléki Református Egyházkerületi tanügyi előadójaként is tevékenykedő Imre Sándor református hallgatósága számára tartott előadásaiba nyerünk betekintést. Érdemes kiemelni, hogy a kötet foglalkozik a Nagy László-féle Magyar Gyermektanulmányi és Gyermeklélektani Társasággal, ezért ez a rész beépíthető a gyermekpszichológusok, pedagógiai tanulmányokat, kutatásokat folytatók munkáiba.
Az utolsó fejezet az Idős egyetemi tanár az újabb világégés árnyékában immár az 1938 utáni időket mutatja be Imre Sándor pályafutásából, mikor a budapesti műszaki egyetemen tanszékvezető volt. Érdekes képet kapunk a zsidósághoz fűződő kapcsolatáról. Bár a ’10-es, ’20-as években maga is számontartotta kollégái és tanítványai zsidó származását, a zsidótörvényeket, a zsidóság jogfosztását elítélte, kirekesztésüket a magyar nemzetből helytelenítette. Ismertetésre kerül Imre Sándor rektorként – mely tisztséget 1941–1942-ben töltötte be – írt levele Hóman Bálint miniszterhez, melyben egy egyetemi hallgatónak zsidó társa elleni támadásáról tájékoztatja a minisztert. A könyv ezen része ajánlott olvasmány a magyar szélsőjobboldal, a hazai antiszemitizmus és a Turul mozgalmat kutatók számára is.
A Kétségek közt a lehetetlen megkísérlése: Imre Sándor OKT alelnöksége 1943–1944 Imre Sándornak az Országos Közoktatási Tanácsban (továbbiakban: OKT) vállalt egyéves alelnöki szerepkörét ismerhetjük meg, mely időszak már Imre Sándor és az OKT művelődéspolitikai hattyúdala volt. A Navigare necesse est – lapok az OKT 1943–1944. évi dokumentumaiból az OKT munkásságáról ad tájékoztatást a 1943–1944-es egy évről, mely források másolatai a tanulmánykötetben is közlésre kerültek. Az ügyek túlnyomó többsége az 1945-öt követő „rendszerváltás” okán nem, vagy csak alig gyakorolt hatást a magyar oktatásügyre. A szerző a neveléstörténész kollégák figyelmét ráirányítja például arra a kérdésre, hogy a nyolcosztályos általános iskola bevezetése során vajon felhasználtak-e bármit is az 1943–1944-ben a felső tagozatos korosztály számára készült tantervekből.
Donáth Péter munkája hosszú, meglehetősen sűrű olvasmányélmény. A címében vállalt személyes portré és pályafutás feldolgozását, bemutatását teljeskörűen teljesíti. A rendkívül alapos és részletes mű megértése azonban nem ütközik nehézségekbe, hiszen nyelvezete rendkívül olvasmányos, a szöveg magyarázatokkal bőven el van látva, ezért a korszak iránt érdeklődő, laikus olvasó számára is élményekkel teli lehet. Ez a könyv számos levélváltás, visszaemlékezés közreadásának, az alapvetően lineáris „történetvezetésnek” köszönhetően majdhogynem életrajzi regényként is olvasható helyenként, mely ezzel együtt azonban sosem veszít tudományos igényességéből. Ráadásul az olvasóközönség az interneten is hozzáférhet a munkához. A széleskörű hozzáférést az is garantálja, hogy a legutolsó oldalakon Donáth Péter egyéb műveinek elérhetőségei is megtalálhatók, valamint a lábjegyzetek közt is sokszor találunk online hivatkozásokat, melyek egy kattintással elérhetők.
Végezetül a kötet mindenki számára információgazdag olvasmányélmény, ám főképpen a neveléstörténészek fogják tudni nagy haszonnal fogatni. Mellettük a tanárszakos hallgatók számára lehet fontos olvasmány pedagógia- és neveléstörténeti kurzusaik és tanulmányaik támogatására. Donáth Péter ráadásul munkájának számos pontján rávilágít, mik az eddigi kutatások fehér foltjai, milyen irányba indulhatnak el a kutatók, hogy további releváns felfedezéseket tegyenek. Példaként hozható föl Imre Sándor esetleges részvétele a vészkorszak embermentésében az eddig ismeretlen források feltárásával; az, hogy mennyire széles körben került sor az 1917-es Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című kötet alkalmazására a magyar oktatási rendszerben; vagy az a kérdés, hogy Imre Sándor 1933. április 4-én Hóman Bálinthoz intézett Hóman miniszternek átadott jegyzéket készített a közép- és középfokú iskolákkal kapcsolatos teendőkről című feljegyzésének lett-e bármi foganatja a gyakorlatban.
Hivatkozások
- Lásd például: Donáth Péter: Pedagógusok az 1918-1919. évi politikai forgószélben. Budapest, Trezor Kiadó, 2020.; Donáth Péter: A „bűnös, liberális Budapest” községi iskolái államosításának kísérlete 1919–1920-ban. Budapest, Trezor Kiadó, 2022.; Donáth Péter: Imre Sándor memoárja az 1918–1919. évi forradalmakat követő felelősségre vonásokról, Múltunk – Politikatörténeti folyóirat, 67. évf., 2022/3, 74–110.; Donáth Péter: Imre Sándor feljegyzései „ügyvivő” miniszterségének napjairól (1919. augusztus 7–15.) emlékei miniszteri kezdeményezéseiről, törekvéseiről a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Polymatheia: Művelődés és Neveléstörténeti Folyóirat, 19. évf., 2022/3–4, 37–58. ↑
- Lásd ehhez pl. Kornis Gyula: Iskolarendszerünk reformja. (1919), in Kornis: Kultúra és, 63–75.; Kornis Gyula: Humanisztikus tanulmány és világnézet. (1920), in Kornis: Kultúra és, 49–62.; Kornis Gyula: Kultúrpolitikánk irányelvei. (1921), in: Kornis: Kultúra és, 1–41.; Kornis Gyula: Kultúrfölényünk kérdése. (1921), in Kornis: Kultúra és, 42–48.; Kornis Gyula: Középiskoláink reformja és a főiskolák. (1923), in Kornis: Kultúra és, 91–103.; Kornis Gyula: Az új középiskolai tanterv. (1924), In: Kornis: Kultúra és, 104–122.; Heksch Ágnes: Imre Sándor művelődéspolitikai rendszere, Budapest, Tankönyvkiadó, 1969. 156–166.; Jóború Magda: A középiskola szerepe a Horthy-korszak művelődéspolitikájában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1963, 13–20. stb.; Nagy Péter Tibor: Hogyan kerüljük el a polgárosodást? Magyar oktatáspolitika 1867–1945. Előadások a nevelés társadalomtörténetéből, Kodolányi János Főiskola – Oktatáskutató Intézet, 1998. 111–134; Nagy Péter Tibor: A növekvő állam árnyékában. Oktatás, politika, 1867–1945, Budapest, Gondolat, 2011. 97–163; Hunyady György: Kornis Gyula, egy ideális idealista, in Papp Gábor szerk.: Konzervatív gondolkodók. Egy akadémiai ülésszak előadásai, Budapest, Kossuth Kiadó, 2016, 37–40; Dévényi Anna: A középfokú oktatás társadalompolitikai vetületei a Horthy-korszakban, Századok, 154. évf. (2020), 1. sz., 81–106. ↑
- Heksch Ágnes: Törekvések a fővárosi iskolák államosítására, in Mészáros István (szerk.): Tanulmányok a nevelésügy XVII–XX. századi történetéből, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 243–256. ↑
- Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. ↑




Forrás: Útmutató a pedagógusok minősítési rendszerében a Pedagógus I. és Pedagógus II. fokozatba lépéshez6, Budapest, Oktatási Hivatal, 2019, 23–25.
