Beküldve:

Romhányi Orsolya: Megfestett életút Delftben

Mindenekelőtt szükségesnek tartom kifejteni, milyen körülmények engedték a 17. századi Európában, hogy egy polgári származású egyénből elismert festőművész legyen. Vermeer életútja nem volt egyedi, tehát tevékenysége idején a Németalföld gazdaságilag erős, ami lehetővé tette volna a társadalmi mobilizációt. Erre a legjobb példa Rembrandt Harmenszoon van Rijn, aki egy egyszerű pék gyermeke volt, azonban zsenialitását hamar felfedezték, és hirtelen nagy vagyonra tett szert. A mai napig is a holland „aranykor” az ő nevével van fémjelezve, amely a mai holland állam születésével kapcsolható össze.

Az első mérföldkő a fiatal Köztársaság létrejöttében, ami mind társadalmi, mind politikai vonatkozásban meghatározó, az 1579-ben aláírt Utrechti Unió. Ez volt az első politikai megállapodás, amelynek pontjai szerint nem katonai úton léptek fel a regnáló spanyolokkal szemben. Társadalmi vonatkozásban Észak és Dél ketté válását eredményezte, ami különböző népkaraktert implikált.[1] A vallási nézeteik is különváltak, míg Északon inkább protestáns többség lakott, addig Délen inkább a katolikus nézetet osztották.[2] A vallási helyzet átalakulása nemcsak vallási identitást adott a holland közösség számára, hanem jelentős társadalmi és kulturális hatásokkal is járt. 1651-ben államvallása vált a protestantizmus.

A katolikus egyháztól eltérően, a református felekezet már nem patronálta a művészeket,[3] mivel a kálvinista egyház falait már nem kellett díszíteni, egyszerűség és letisztultság jellemezte azokat. A templom falairól az otthonokba helyeződött át az artisztika.[4] Ez lett a 17. századi Hollandia színvonalas kultúrájának egyik előfeltétele: nem volt már fényűző katolikus egyház, nem kellett díszíteni a templomokat és hatalmas összegeket fordítani a katolikus templomépítészetre. A holland festészetben a szekuláris témák kerültek előtérbe: a tájképek, csendéletek és portrék. E műfajok fejlődése a mindennapi élet ábrázolására koncentrált; a vallásos megrendelések csökkenésével szent képekre már nem volt igény, ezért a művészek új, társadalmi és szellemi diskurzust teremtettek.

A spanyol uralom alól való függetlenedésük után új, erős államformát – azaz Köztársaságot – kellett kialakítani, mivel 1648-ig nem volt nemzetközileg elismerve Hollandia. Így a polgárosodott, szabadságra vágyó németalföldi társadalom sokkal jobban ragaszkodott az újonnan kialakuló katolikusnál kötetlenebb református felekezethez.

Az egyesült tartományokat, azaz Hollandiát, hét provinciának – Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Friesland, Overijssel, Groningen – laza szövetsége alkotja, melynek politikai alapját már említett Utrechti Unió fektette le, ami megteremtette a fiatal állam területi alapjait, valamint törvényeit is.[5] Az új egység Holland tartomány után kapta a nevét, mert ez volt gazdaságilag és politikailag a legerősebb. Holland tartományba tartozott Hága is, ahol a Generalitét felállították, majd ott üléseztek.[6] A Staten General, azaz össz-tartományi gyűlés fűzte össze a tartományokat, minden tartománynak egyenértékű szavazata volt, azonban egyiknek sem volt jogosítványa a gazdasági élet irányításához. Így egyszerre centralizáció és decentralizáció is jellemezte Hollandiát. Ugyanis a szuverenitásuk a tartományok kezében összpontosult, önálló egyetem, saját művészeti irányzat, tehát nincs egy egységes séma arra vonatkozóan, hogy milyen is pontosan a holland barokk, a stílust és a technikát a festőiskolában tanultak alapján sajátították el. Azonban összességében elmondható, hogy a holland festészet távol marad a politikai tartalmaktól, üzenetektől, a holland művészet a népé, a természeté.[7] Vermeer és a legtöbb holland zsánerfestő nem fest hitbéli kérdéseket,[8] e téren a realisták előfutárjai.[9] Ettől a stílustól volt kirívó a holland képzőművészet, a katolikus barokk festészetben nem tudta volna felülmúlni az évezredes francia kultúrát, ebből a szempontból nem is illik bele a barokk kultúrába.[10]

Maga az állam viszont centralizált, a helytartó tölti be az uralkodói szerepet, a törvénykezés, illetve az igazgatás az össz-tartományi gyűléssel összhangban történik. Ez a rendszer a középkori városok kiváltságaira épül, amit a céhrendszer tart egyben, azonban a kereskedelemben lévő szereplők kapitalista gazdaságpolitikai elve is egyre hangsúlyosabbá válik a kereskedelemben. Az előbbinek a gyakorlati oka, hogy nincs egy kiválasztott tartomány, ahol lenne központ, főváros, azaz nincs centruma Hollandiának.[11] Modern értelemben kialakul a köztársaság, ami még mindig számos középkori alappal rendelkezett a 17. században.[12]

Miután részletesen feltártuk a Holland Köztársaság létrejöttét mind vallási, mind politika szemszögből, világossá válik, miként nyer különös jelentőséget, sőt kivételes hangsúlyt a polgári réteg szerepe, amely nem csupán a társadalom gazdasági éltető erejét jelképezi, hanem a köztársaság mozgatórugója is lesz. Továbbá a korabeli viszonyok is kedvezőek voltak a megerősödő polgárság számára, mivel a nyolcvanéves háború után a nemesek elszegényedtek, elvesztették politikai és gazdasági befolyásukat. A polgári réteg a legfejlődőképesebb, mivel a városi környeztet adta gazdasági lehetőségek – infrastruktúra, kereskedelmi kapcsolatok, művészeti és tudományos központok – lehetővé tették, hogy a polgárok mentesülhessenek bizonyos politikai, gazdasági terhek alól, amelyek Európában továbbra is jelen voltak.[13]

Johannes Vermeer is a polgári közeghez tartozott. Életéről viszonylag csekély forrásanyag áll rendelkezésre, azonban családtagjai tevékenységeiről, életútjukról több minden feltárható, ez segít értelmezni Vermeer életrajzi adatok hiányossága által okozott bizonytalanságokat. Ezeket az ismert adatokat szeretném megszólaltatni a híres városábrázolásán.

Johannes Vermeer van Delft: Delft látképe
1. kép: Johannes Vermeer van Delft: Delft látképe.[14]
Ha ránézünk a Delft látképe című festményre, akkor láthatjuk a Vermeer saját védjegyeként is ismeretes kék és sárga szín kombinációját, melyekkel a hideg-meleg kontrasztot kívánta bemutatni. Többi képéhez viszonyítva ezt nagyobb vászonra festette meg, 98,5 cm magas és 117,5 cm széles.[15] Világosbarna alapra festett, azaz a világos részeket kiemelte, és a sötéteket intenzívebbé tette. Ez egy rétegező festészeti stílusra jellemző, ami a fényárnyék finom játékára épül. Maga a festék típusa is erre utal, mivel fedőfesték. Az eddigi kutatások szerint nem maradt fent a mester egyetlen vázlata sem, ez arra enged következtetni, hogy egymásra kente a rétegeket, ily módon építkezve a vásznon. Ez egy modern művészeti gondolkodásmódot tükröz, és az akkori alkotásoknak a legmagasabb szintje, hogy „csak” az elméjében létezik a kép és annak változatai, a csoda csak a textilen mutatkozik meg a kívülállóknak.

Delft látképe egy szokványos festménynek látszik, azonban nagyon sok apró érdekes részletet lehet megfigyelni rajta. Ez tipikus vermeeri bújtatás. Távolabbról szemlélve az alkotást egy szép, harmonikus, intim, valóban gyönyörű festményt látunk, tele kreatív, modern újításokkal, amit jobban megnézve rengeteg apró részletben figyelhetünk meg. A házak tetején egyfajta érdes textúrát lehet felfedezni, mivel a realisztikus hatás érdekében homokot kevert a festékbe, és úgy kente fel a vászonra.[16]

Felfedezhetők még ezek mellett tűhegynyi fehér pontok. A kis fehér pontok miatt gondolták azt, hogy használhatta a camera obscurát,[17] mivel ezeket szabad szemmel nem láthatta. A fehér kis pöttyök a reflex színek törvényének felelnek meg, tehát már akkor megérezte milyen optikai korrekciók szükségesek a nagyobb összhang eléréséhez.[18] Vermeer különösen jól látta a különböző színeket, és ezeket jól tudta alkalmazni. Bizonyos tanulmányok úgy vélik, hogy camera obscura segítségével alkotott, azonban e tanulmánynak nem célja ezt megállapítani. Azt azonban megjegyezhetjük, hogy ha tényleg használta és látta a rövidüléseket, akkor is vászonra kellett vinnie, ami szintén profizmusra vall, valamint, ha valóban használta a camera obscurát, akkor igazából kijelenthetjük, hogy élt a modern eszközökkel, vagyis rugalmas volt az eszközhasználatban, ami szintén csak a mester kvalitásait bizonyítja.

A kép értelmezését kifejtve négy részre oszthatjuk a festményt: téma, előtér, középtér és háttér. A témamegjelölést a címben értelmezhetjük. Delft látképe, egyes nézetek szerint „épület festészet”, azonban nem az egész várost és annak épületeit festi meg, csak annak egy részét, ezért az egy városábrázolás.[19] Hangulatában realista, azonban bizonyos szempontból idealista festmény, mivel valójában nem így nézett ki az utca, de valós, létező házakat, templomokat festett meg, mint például a rotterdami kapu és az Újtemplom (Niuwa Kerk).

Vermeer: Delft látképe részlete. Az Újtemplom
2. kép. Képkivágás: Újtemplom

 

Az Újtemplom szorosan kapcsolódik a festő életéhez és szülővárosához. Itt temették el Orániai Vilmost (1559–1584 között Oránia hercege), a spanyolok elleni szabadságharc hősét, akit II. Fülöp megöletett – síremléke pedig a holland nemzeti identitás egyik szimbólumává vált, amely Vermeer korában is a függetlenedett Hollandia büszkeségét fejezte ki. Samuel Pepys 1660-as delfti látogatásakor naplójában is megemlékezett erről az emlékműről.[20] Ugyanebben a templomban keresztelték meg Johannes Vermeert 1632. október 31-én református szertartás szerint, ahol a Johannes nevet kapta. Édesapja, aki korábban „Van der Meer”[21] néven szerepelt, 1625-től már a Vermeer nevet használta – ezt az Újtemplom jegyzőkönyve is rögzíti, amikor az apja Delftben fogadót nyitott.

Az élete további szakaszát is végigkísérve Vermeer e templom közeli pápista negyedben (Papenhoek)[22] lévő Oude Laugendijk-i házba költözött be 1660-as években feleségével és anyósával.[23] 1653 áprilisban[24] házasodott össze a nála négy évvel idősebb, katolikus Catharina Bolnessal, aki anyai ágon tekintélyes goudai család sarja volt. Eleinte Catharina anyja, Maria Thins ellenezte a házasságot és csak később Vermeer barátja, Leonaert Bramer[25] közbenjárásával sikerült elérni, hogy engedélyezze a fiatalok egybekelését. Valószínűleg a vallási ellentét volt az ok, ami miatt nem adta egyből áldását. Nincs tényleges adat, hogy Vermeer áttért volna a katolikus hitre, azonban az ifjú pár hirtelen átköltözését (és velük együtt az anyósnak is) a város a katolikus negyedébe, kényszerűnek tekinthetjük, azonban ez vallási toleranciára is enged következtetni.[26] A 17. századi Hollandiában szokatlannak számított, ha valamelyik fél rokona odaköltözik, mivel általánosságban a nukleáris családmodell volt a jellemző együttélési forma.[27] Valószínűleg financiális okok miatt maradt velük anyósa, ami azért fontos, mert ez a döntés biztosította Vermeer számára, hogy hódolhasson szenvedélyének. Maria Thins hatalmas vagyonnal rendelkezett, miután elvált férjétől, a téglagyár-tulajdonos Reynier Bolnestól, valamint 1661-ben meghalt nővérétől is nagy vagyont örökölt.[28]

A 17. századi Köztársaságban a legjellemzőbb az egyenlő partnerség[29] a házasságban, ami annak volt köszönhető, hogy a kereskedő férfiak elfoglaltsága miatt, a nők látták el és tartották el az „otthon maradt” családtagokat. A nők „csendben uralkodtak” otthonjaikban. Ez abban is megnyilvánult, hogy ha egy nő megözvegyült, akkor mint férfival egyenlő fél, ő maga örökölhette a férje után maradt vagyont. Ezzel szemben például Franciaországban az első szülött fiú örökölt mindent.

A 16. századtól[30] a nőknek lehetőségük volt a válásra, sőt a gyermeket az anyához ítélték és a férjnek tartásdíjat is kellett fizetni gyermekei után, valamint volt asszonyának az ellátását is biztosítania kellett.[31] Vermeer festményein megjelenő nőábrázolások nemcsak a festő számára voltak fontosak, hanem egy korrajzot is adnak a holland társadalom nőképéről. Ez annak is volt köszönhető, hogy női rokonokkal volt körülvéve. A személyes kötődését az ábrázolásain is megjeleníti és ezeket festészeti technikákkal kiemeli a számára fontos objektumokat.

Delft látképén az Újtemplom tornyát láthatjuk hangsúlyosabbnak a két torony közül. A kompozícióban a házak teteje horizontálisan félbe vágja a festményt. A felső részben már csak az eget és a bodros felhőket láthatjuk, a felhők eresztik át a napfényt, ami megvilágítja a házak tetejét. Ha követjük a napfényt, láthatjuk, hogy a templom tornyára irányul a fény. Egy-egy vizuális elem sokat elárulhat a festő életéről, szemléletmódjáról, stílusáról és művészi szándékáról.

Visszatérve az festmény további elemzéséhez, az előterében láthatunk egy kompnak használt hajót, és embereket, akik beszélgetnek. Valószínűleg várják, hogy valaki átvigye őket a túlpartra. A festményen ábrázolt hajók a Schie folyón pihennek.[32] Ez a folyó körül öleli Delft városát, valamint mesterséges csatornákkal vezették be a városba a vizet, mely csatornahálózatnak egy része látható a festményen is.

Vermeer: Delft látképe részlete. Halászhajók.
3. kép. Képkivágás: Halászhajók

 

Habár nem tudjuk pontosan mikor kezdett el alkotni Vermeer, de feltehetőleg 1650-es évektől kezdte el az utókor számára is ismert festmények megalkotását. Az egész Köztársaságban hatalmas művészeti termelés zajlott 1650-ig bezárólag 2-2,5 millió festmény született.[33] Kees Kaldenbach kutatásai szerint 1660-as évekre lehet tenni Delft látképének a megfestését, erre két szempontot is hoz – fontos megjegyezni, hogy az egész festményt több évig festhette, a kérdésfeltevés egy-egy részlet festés kezdetét keresi – az egyik megfigyelés, a fentebb említett Újtemplom tornyában hiányzik a harang, amit ennek az évnek a tavaszán restauráltak, ezáltal Vermeer hitelesen harang nélkül ábrázolta.[34] További datálási támpontot nyújtanak a festményen ábrázolt hajók. A vízi járművek javítás alatt állnak, a bal oldalinak még az árbóca is hiányzik. Kaldenbach észrevételeivel még pontosabban meg tudjuk állítani mikor kezdhette a hajók megfestését. Valószínűleg június 1. előtt, mivel, akkor kezdődik meg törvényesen a halászati szezon.[35]

Az öbölben ábrázolt halászhajóknak több szempontból is jelentőségük van. Összefüggésben állnak a 17. századi holland gazdasági és társadalmi fejlődéssel. A halászhajók valószínűleg heringhalászatra utalnak.[36] Ez kapcsolatban áll a 14. században kezdődött globális lehűléssel, a kis jégkorszaknak nevezett jelenséggel.[37] Az Északi-tenger vize is lehűlt, ami a heringek délebbre húzódását eredményezte. Következményeként a heringhalászat központja a hagyományosan Norvégiához kötődő helyszínekről egyre inkább a holland partvidékre helyeződött át, ami a gazdasági élet mindennapi részévé vált. A hajókat a festmény oldalán láthatjuk, ami a képen már nem kapott központi szerepet, mivel már mindennapos látványnak bizonyult. A heringhalászat főleg Rotterdam környékén vált dominánssá, míg Delft halászai inkább bálnavadászatban voltak érdekeltek, elsősorban Enkhuizen kikötőjénél.[38]

A bálnavadászat[39] és a heringhalászat egyaránt olyan iparágak kialakulását eredményezték, amelyek új technológiai fejlesztéseket igényeltek, mint például a bálnavadászatra alkalmas hajóépítés, valamint a halak konzerválását és sózását végző manufaktúrák megjelenését.[40] Újdonságnak számított, hogy már a halászhajón besózásra kerültek a halak, ily módon tovább tartotta a hús a frissességét.[41] Másik előnye, hogy így nem voltak annyira leterhelve a halfeldolgozó üzemek.[42] A hal volt a legolcsóbb táplálékforrás, mindig volt rá kereslet.[43] A só miatt új piacok váltak szükségessé, a terület fő partnere Portugália lett.[44] A só mindig és minden korban meghatározó volt, az 1700-as években a Nápolyi Királyságban volt rá példa, hogy sóval fizettek a mezőgazdaságban élőknek.[45] Ízesebb, kulinárisabb tartósítási megoldás a sós vajjal való pácolás. 15. században a Flamandok vajfelhasználása még egyedülállónak számított. Főleg kolostorokban volt népszerű a szigorú böjt miatt.[46] A megnövekedett vajfogyasztás technológiai újítást kényszerített ki: a mezőgazdaságban a legeltető állattartást felváltotta a takarmányozó gazdálkodás.[47]

Nem csak a művészetben, hanem a mezőgazdaságban is jelentős változások történtek a 17. században.[48] Ezt a hirtelen demográfiai ugrás eredményezte.[49] Európában elsőként Angliában és Németalföldön jött létre a tőkés árutermelés[50] a mezőgazdaságban, Németalföldön ez a posztó, Angliában a gyapjúipar volt.

A város és a vidék között nagyon szoros kapcsolat állt fent. A vidék látta el a várost élelmiszerrel, egy mezőgazdaságban foglalkoztatott személy három másik ember számára tudott élelmiszert termelni.[51] A holland társadalom élelmiszer ellátása a magas mezőgazdasági fejlettség ellenére, sem volt képes teljesmértékben ellátni élelmiszerrel lakosságát, mindig behozatalra szorult. Egész Európa azonban a holland mintákat vette például, a saját mezőgazdaságának a fejlesztése során.[52] Ettől függetlenül fennmaradt az országnak feudális jellege, mivel sok polgár a számára biztos üzletbe kezdett, azaz a tőkéjét inkább a földbe fektetette.[53] Európában először itt alakult ki a modern urbanizáció.[54] A mezőgazdasági szakosodás és ipari fejlődés következtében egyre több munkáskézre volt szükség a kézművesiparban, ami a középkor óta jellemezte Németalföldet.[55]

A holland társadalom gazdasági kreativitása abban is megnyilvánult, hogy sikeresen kihasználta a természetes erőforrásokat és azokat előnyére fordította. A tenger, ami a holland gazdaság alapját képezte, ugyanakkor számos kihívást is jelentett. Hollandia és Zeeland tartományok jelentős része a tengerszint alatt helyezkedik el. Ennek következményeként a téli hónapokban – novembertől februárig – gyakoriak voltak a belvizek, melyek kezelésére gátak és lecsapoló rendszerek építése vált szükségessé.[56] 1640-re már a legtöbb tó lecsapolásra került, helyüket csatornák váltották fel, ami új területek hasznosítását tette lehetővé. A lecsapolási folyamatot segítették a malmok működtette szivattyús rendszerek, melyek alapvető szerepet játszottak a víz eltávolításában és a területek szárazon tartásában. A szélmalom 17. századra már merev alapon álló, forgó testű torony formájúvá vált, így az eddigi 2–8 lóerőt az újítások 6–14 lóerőre emelték.[57] Ez a technológiai újítás tette lehetővé a földterületek gazdasági célú kihasználását, és hozzájárult a holland mezőgazdaság és ipar fejlődéséhez.

A festmény tehát nemcsak művészeti, hanem gazdaságtörténeti szempontból is értékes forrást jelent, mely tükrözi a 17. századi holland társadalom életmódját, valamint az ipari és mérnöki újítások hatását a gazdasági fejlődésre.

A hajók nemcsak a halászatban, hanem a nemzetközi kereskedelemben is kulcsfontosságú eszközök voltak, mivel a Köztársaság függetlensége és tengeri világhatalmi státusza ezen kereskedelmi hálózaton alapult.[58] Tengeri nagyhatalmi szerepének kialakulását több tényező együttes hatása tette lehetővé, melyek közül az egyik legfontosabb a kereskedelmi útvonalak átrendeződése volt. A Földközi-tenger helyett az Atlanti-óceán térsége vált a kereskedelmi kapcsolatok központjává, mivel az újonnan felfedezett kontinens és azok piacai mellett Európa határain túlra is kiterjedtek a kereskedelmi érdekeltségei.[59]

Magának Vermeernek is közvetlen köze volt a kereskedéshez, gyermekei által. Mint magáról Vermeer életéről adatok hiányában nem sok tényt ismerünk, ám gyerekeiről még kevesebbet tudunk. Annyi bizonyos, hogy 15 gyermeke volt. Pestis miatt sajnos, csak 11 élte meg a felnőttkort, négy gyereke megházasodott, akik nem, matrózok lettek és kereskedtek.[60]

Hollandia közvetítő szerepe miatt a Köztársaságnak érdekében állt, hogy a keleti és nyugati régiók között ne alakuljanak ki alternatív kereskedelmi kapcsolatok, mivel ez veszélyeztette volna vezető tengeri szerepének megőrzését. Ezt elősegítette, hogy a Hanza Szövetség kereskedelmi útvonalai fokozatosan megszűntek.[61] A 17. század végére már mindenkinek szüksége volt a hollandok közvetítésre,[62] így Hollandia kereskedelmi központ lett, azaz a bankhálózat központot is szükséges volt szerte ágazóan kiépítenie,[63] mivel kereskedni csak pénzzel lehet.[64] A bankhálózat lehetővé tette, hogy a kereskedők áruikat bebiztosítsák, így nem volt veszteséges út.

17. századra két kereskedelmi társaság alakult ki, amelyek fenntartották a kereskedők szabadságát. Nem csak egyéni szabadságról van szó, hanem a teljesítmény szabadságáról is,[65] azaz a kereskedők rugalmasan alkalmazkodhatnak a piac változásához, és ők alakíthatták versenyképessé tevékenységüket. A Kelet-Indiai Társaság 1602-ben alakult meg, melynek holland rövidítése a V.O.C.[66] Ez a kereskedelem intézményesedését jelentette, a szervezetet a részvénytársasági vállalkozás elődjének lehet nevezni.[67] Adminisztrálták és irányították a kereskedelmet, vagyis városokra lebontva meg kellett szervezni, strukturálni és irányítani a kereskedelem rendszerét. Ezen felügyelet mellett meg tudták adóztatni a behozott árut. A V.O.C. megjelenése után, aki nem lépett be, nem hozhatott be árut Ázsiából.[68] 1638-ban már csak a Holland Kelet-indiai Társaság kereskedhetett Japánnal.[69]

A másik szervezet a Nyugat-indiai Társaság, a W.I.C,[70] amit 1621-ben alapítottak a V.O.C. mintájára. Főleg nyugati érdekeltségeik végett vált szükségessé, legnagyobb tervük Portugáliától elhódítani Braziliát, melyet 1624 és 1654 között sikerült kereskedelmi felügyelet alá vonni.[71] 1624-ben megalapították New Amsterdamot, de a város 1664-ben angol kézre került, így New York lett a neve II. Károly (1660–1685, Anglia királya) testvére után. A holland kereskedelemnek egészen az angol flottaépítésig, 1660-ig[72] nincs konkurenciája.[73] A Köztársaság a világkereskedelem telephelye, így elkerülhetetlen más kultúrával való találkozás, ez a művészetben is megfigyelhető.[74]

A városfejlődés szorosan összefüggött a vízi útvonalakkal, amelyek gyors, biztonságos szállítást biztosítottak. A gazdasági fellendülés hatására a 17. század közepére a városok legtöbb utcája rendezett, kövezett utcákkal és téglaházzal rendelkezett. Ezt Sir William Temple[75] 1673-ban megjelenő könyvében írta le.[76] – Téglából épült házakat látunk a festményen is, ezek különösen hasznosak, mivel nem égnek könnyen, valamint a tégla könnyű építőanyag, ezáltal több ablakot lehet a házba beépíteni. Másik tényező, ami elősegíti az ablakok általánossá tételét, hogy olcsóbb lett maga az ablakgyártás, mivel az üveghengerről áttértek az üveglemezekre, vagyis gyorsabb és olcsóbb lett a gyártás, olcsóbb lett ablakhoz jutni. Így mindig friss és üde levegő járta át az otthonokat, ami segített elérni a patyolattiszta érzetet.

A festményen jól megfigyelhető, hogy a középtérben magas, keskeny arányú épületek jelennek meg, amelyek a korabeli holland városépítészet jellegzetes formavilágát tükrözik. A lakásínség enyhítésére pillanatnyi megoldást nyújtott, hogy elkezdtek felfelé építkezni, ezt is lehetővé tette a tégla, mint építőanyag. A magasabb épületek az árvízveszélyre is megoldást nyújtottak, csökkent az árvíz rombolta lakásbelsők száma.[77] A házakat sokszor kátránnyal vonták be, mert a sós pára nem kímélte az építőanyagokat.[78] A holland polgári ház általában 2-3 emeletes volt, de ennél magasabbak is előfordultak. A magasabb épületek építése a társadalmi státusz és gazdasági jólét szimbóluma is volt. A vertikális építkezés nemcsak az építési technológiák és anyagok fejlődését tükrözte, hanem az egyén vagy család társadalmi rangját is kifejezte.

A fentebb említett kereskedelemmel együtt nem csak a portékákat cserélgették, hanem a művészeti stílusokat, technikákat beépítettek a holland mindennapokba. Amit főleg a lakásbelsőkön lehet észrevenni, azaz, hogy az eddig egzotikusnak vélt tárgyak már az enteriőrökben is fellelhetők. Ilyen például, a török szőnyeg, amit az idő tájt még túl drágának tartottak ahhoz, hogy a földre tegyék, ezért az asztalon láthatjuk ezeket.[79] Ezt ugyan erről a festményről nem tudjuk közvetlenül leolvasni, azonban Vermeer enteriőr képein felismerhető ez a fajta anyag az asztalon, például Levelet olvasó lány az ablaknál; Alvó lány; A Kerítőnő című alkotásain.[80] Az utóbbi festményen láthatunk az asztalon egy kerámiát, amin szintén fellelhető az ázsiai hatás. A kínai porcelán nagyon híres és kelendő termék volt a korban, azonban a kínai belviszály miatt csökkent a behozatali mennyiség, ám az igény nem szűnt meg, ezért hollandok próbálták utánozni. A fajansz nem tud olyan fehérre kiégni, mint a porcelán — nincs benne annyi kaolin —, ezért fehér ónzománccal vonták be, és úgy adták tovább az ebből készült tárgyakat. Ezt tekinthetjük a kínai porcelán „hamisításának” is, azonban a nagy kereslet a porcelán iránt szükségessé tette ezt a fajta megoldást. Az említett festményeken megjelenő kerámiák, annyira hasonlítottak a kínaihoz, hogy nem lehet megállapítani, hogy azok eredetik-e, vagy holland hamisítványok. Néhány delfti műhely még égetés előtt festette ki az agyagot, ami nagy ügyességet követelt, mivel nem lehetett javítani, hiszen a porszerű festék azonnal nedvességet kíván, így a másodperc töredéke alatt odatapadt az agyagra – ezt hívják porcelántechnikának.[81]

A fajanszkészítők, üvegfújók, festők, nyomdászok, könyvkötők, hímzők, műkereskedők, szobrászok mind egy céhbe tartoztak, a Szent Lukács céhhez.[82] Erre a művészi csoportosulásra, azért volt szükség, mert az egyház már nem patronálta a képzőművészeket, ezért a delfti kézművesek céhet alapítottak és ezen a céhen keresztül folytathatták tevekénységüket.[83] Vermeer 1653. december 29-én lépett be, ekkor 22 éves volt.[84] Kétszer is volt a Szent Lukács céh főcéhmestere, először 1662/63-ban, második alkalommal pedig 1670/71-ben.[85] Sok művésszel találkozott, műkereskedéssel is foglalkozott – akárcsak apja, aki szintén ehhez a céhhez tartozott –, azonban magát mindig festőnek tartotta, valamint a Szent Lukács céhben is akként tartották számon.[86] A céhet 1611-ben alapították Delft-ben, a névválasztás nem véletlen, az apokrif iratok szerint egyszer Szent Lukács lefestette Szűz Máriát, Jézus anyját.[87] Szent Lukács nem csak a céhük nevét adta, hanem a védőszentjüké is vált. A körülbelül 24 000 fős lakosságú Delftben 36 festő tartozott – de ezek csak a festőmesterek száma, rajtuk kívül legények és inasok is dolgoztak – a Szent Lukács céhbe.[88] Tehát nagy volt a művészeti igény, a város fejlettségére, lakosainak vagyoni helyzetére rávilágít, hogy milyen nagy számú művészt tudott eltartani, foglalkoztatni.

Az ’50-es évek után Delft városának gazdasági bázisa eltűnőben volt, miután elvesztette az elsősorban sörfőzésből fakadó hatalmas bevételét és ezután posztójáról és kerámiáiról vált újra nevezetessé. Sok esetben egyébként a régi sörfőzés helyén alakítottak ki új fazekasműhelyeket.[89]

Vermeer: Delft látképe részlete. Öregtemplom
4. kép. Képkivágás: Öregtemplom

A kompozíció bal oldalán jól kivehető a gótikus stílusban épült Öregtemplom tornya (Oude Kerk). A művész megörökítette azt az épületet, amely később 1675 december 16-án bekövetkezett halála után végső nyughelyéül szolgál.[90] Vermeer halála előtt három évvel 1672-ben tört ki a francia–holland háború, ami holland gazdaság összeomlását vonta maga után, ami Vermeer életére is nagy hatást gyakorolt, nem csak anyagilag került a csőd szélére, de a munkássága is megtorpant. A francia előretörés megakadályozásához tengeri gátakat nyitottak meg, így Vermeer birtokát is elárasztotta a víz.[91] A váratlan pénzügyi összeomlásba és az adósságba belebetegedett, így nem sokkal a háború kitörése után meghalt.

Vermeer halála után a képek többsége egyik patrónusához Jacobs Dissiushoz került.[92] Halála után Gerard Houet műkereskedő 1696-ban Amszterdamban 21 Vermeer festményt árverezett el, a Gyöngyöt mérő nő, mely az 1. számot viselte, 150 guldenért kelt el,[93] Delft látkpe a 31-es számot kapta, ez a festmény 200 guldenért került új tulajdonosához.[94] Tehát közvetlen a festő halála után nagy elismertségnek örvendtek a képei.[95] Napjainkban ez a festmény Hágában a Mauritius Múzeumban található. A festményt 2012-ben restaurálták.

Vermeer halálával párhuzamosan a „holland aranykor” is hanyatlani kezdett. A 18. században beköszöntött új művészeti és új tudományos irányzatokkal nem tudta felvenni a versenyt. A francia abszolutisztikus hatalmat kiszolgáló barokk, a rokokó válik népszerűvé, amivel a holland „realista barokk” nem tud azonosulni, majd az ezt felváltó klasszicizmus is távol állt a holland művészettől. Hollandia esetében egy önkéntes feladásról lehet beszélni, hiszen nem következett be gazdasági vagy társadalmi válság, mégis a perifériára szorultak. Az új európai hatalmi átrendeződésnek az előzménye azonban az is, hogy Hollandia kereskedelmi hatalma stagnálni kezdett, az angol flotta megerősödésével az angolok ugyanis nem csak kiegyenlítették a lemaradásukat a tengeri kereskedelemben, hanem átvették tengerek feletti irányítást is. Ezáltal Hollandia gazdasági ereje is hanyatlott.

A 19. század közepén Thoré-Bürger francia műkritikus 20 évet szentelt Vermeer kutatásnak, ő az, aki újra felfedezi Vermeert és halhatatlanná teszi alkotásait. Thoré hatására művészetileg festményeit a francia impresszionisták tanulmányozták. A tejet öntő lány festményén is felismerhető a pointilista technika, ez a fajta színfoltokkal festő irányzat az impresszionistáknak kedvelt technikája. Amennyiben ebből a szempontból vizsgáljuk, úgy kijelenthetjük, hogy az impresszionisták nem csupán megmentették a holland aranykor egy szeletét, hanem azt művészeti eszközeikkel egyúttal fel is használták. E helyzet elégtételnek is tűnhet, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban éppen a francia hatások voltak azok, amelyek a Holland Köztársaság gazdaságának romlását eredményezték, s az egyre fokozódó francia behatás végül is a holland aranykor végét eredményezte. A történelem e frappáns iróniája, amely a gazdasági és politikai végét jelentette a hollandok dicső korszakának, hogy ugyanazon nép művészeti irányzata, – az impresszionizmus pontosan a holland örökségből merített, hogy új formában és jelentésrétegekben elevenítse meg azt.

Felhasznált irodalom

Bailey, Anthony: Vermeer. Delft látképe, ford. Borbás Mária, Budapest, Helikon Kiadó, 2005.

Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái, ford. Pődör László, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.

Brook, Timothy: Vermeer kalapja. A tizenhetedik század és a globalizáció hajnala, ford. Jutai Péter, Budapest, Európa Kiadó, 2009.

Clark, Kenneth: Nézeteim a civilizációról, ford. Végh János, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.

Diedericks, H. A.: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. Kocsor Dóra, Budapest, Osiris Kiadó, 1995.

Essential Vermeer: https://www.essentialvermeer.com/index.html

Fogarassy Miklós: Vermeer: a festőművészet, Budapest, Corvina Kiadó, 1987.

Gyáni Gábor: Budapest – Túl jón és rosszon. Nagyvárosi múlt, mint tapasztalat, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008.

Hajnal István: Új-kor, in Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly: Egyetemes Történelem (III. kötet) Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935.

Hoffmann Tamás: Európai Parasztok. Az étel és az ital, Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Horkay-Hörcher Ferenc: Erő és gyöngédség, in Képzőművészeti és vallásfilozófiai esszék, Budapest, MMA Kiadó, 2023.

Horváth Csaba: Történelem mindenkinek: A koraújkor és a polgári forradalmak kora, Pécs, Prezident BT, 1994.

Huizinga, Johan: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században, ford. Gera Judit, Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Israel, Jonathan I.: The Dutch Republic. Its Rise, Greatness and Fall: 1477–1806, Oxford, Clarendon Press, 1995.

Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1978.

Kossmann-Putto, J. A.: Észak- és Dél-Németalföld története, ford. Gera Judit, Stichting Ons Erfdeel vzw Alapítvány kiadása, 1998.

Mauritshuis Museum: https://www.mauritshuis.nl/en/our-collection/artworks/92-view-of-delft

Prak, Maarten: Hollandia aranykora. A köztársaság talánya, ford. Balogh Tamás, Budapest, Osiris Kiadó, 2004.

Rech, Adelheid: Carillon History, Essential Vermeer. https://www.essentialvermeer.com/music/carillon/carillon_a.html

Rech, Adelheid: Vermeer’s Delft: Oude Langendijk, Essential Vermeer. https://www.essentialvermeer.com/delft/delft_today/oude_langendijck.html

Rech, Adelheid: Vermeer’s Delft: The Oude and Nieuwe Kerk, Essential Vermeer https://www.essentialvermeer.com/delft/delft_today/oude_and_nieuwe.html

Rérat, Alain: Vermeer, ford. Havas Lujza, Budapest, Corvina Kiadó, 1994.

S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története, Budapest, Balassi Kiadó, 2003.

Pepys, Samuel naplója. Válogatta, Szobotka Tibor, ford. Ruttkay Kálmán, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961.

Schmal Dániel: Kezdet nélküli kezdet. Descartes és a kartezianizmus problémái, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012.

Schneider Norber: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, Budapest, Vince Kiadó, 2004.

Wittmann Tibor: Németalföld aranykora, Budapest, Gondolat Kiadó, 1965.

Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában, ford. Gyáros Erzsébet. Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.

Hivatkozások

  1. Huizinga, Johan: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században, ford. Gera Judit, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 32. Délen királypártiak többsége figyelhető meg azaz főleg katolikusok lakták, festészetben Rubens munkássága emelhető ki, festményein domináns élénk színek figyelhető meg, főleg piros, valamint lendületes, eseménydús jeleneteket festett meg. ↑
  2. Délen főleg katolikusok maradtak – ezt Észak is elfogadta, csupán városonként egy templomot kellett átadni a protestánsoknak. Israel, Jonathan I.: The Dutch Republic. Its Rise, Greatness and Fall: 1477–1806, Oxford, Clarendon Press, 1995, 515–518. ↑
  3. Bailey, Anthony: Vermeer. Delft látképe, ford. Borbás Mária, Budapest, Helikon Kiadó, 2005, 51. ↑
  4. Fogarassy Miklós: Vermeer: a festőművészet, Budapest, Corvina Kiadó, 1987, 20. ↑
  5. Huizinga: Hollandia kultúrája, 13. ↑
  6. Kossmann-Putto, J. A.: Észak- és Dél-Németalföld története, ford. Gera Judit, Stichting Ons Erfdeel vzw Alapítvány kiadása, 1998, 27. ↑
  7. Hajnal István: Új-kor, in Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly: Egyetemes Történelem, III. kötet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935, 394. ↑
  8. Kivéve Rembrandt, például: A tékozló fiú hazatérése, Ábrahám áldozata ↑
  9. Huizinga: Hollandia kultúrája, 96. ↑
  10. Uo., 114. ↑
  11. Uo., 30. ↑
  12. A városoknak ugyanúgy kiváltságaik vannak, mint a középkorban, valamint ugyanúgy rendi társadalom jellemző, ami három rétegre tagolható. Imádkozók, harcosok, dolgozók. ↑
  13. Polgár szabadságának az okai: anyagi szabadság, fejedelmek és földesurak nélküli szabadság. Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái, ford. Pődör László, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985, 517. ↑
  14. Mauritshuis, Hága. https://www.mauritshuis.nl/en/our-collection/artworks/92-view-of-delft (2025.11.10) ↑
  15. View of Delft. https://www.essentialvermeer.com/catalogue/view_of_delft.html ↑
  16. Bailey: Vermeer. Delft látképe, 117. ↑
  17. Camera Obscura: „sötét kamra”, ez egy sötét doboz, amibe egy kis nyíláson fény szűrődik be, és ezzel a segítséggel tükrözi a külvilág képét. Fényképezőgép elődjének tartják. Kepler 1604-es elméletét követte Descartes, azaz szem optikai modellezését vette alapul, 1637-ben megjelent optikai művében, a Diportrique-ben a camera obscurát hasonlítja a szem működéséhez. Ez azért kiemelkedő, mivel egy természetbeni mechanizmust, az emberiség megalkotott mesterségesen. Azaz a természettudomány gyakorlatban is tudta helyesen reprezentálni kutatásait. Schmal Dániel: Kezdet nélküli kezdet. Descartes és a kartezianizmus problémái, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 120. ↑
  18. A korszakban kezdtek el igazán írni, ismertetni a perspektíva lényegét és filozófiai tartalmát.Néhány példa, ami a korszakban jelent meg:Hans Vredeman de Vries: Perspectiva, id est celeberrima ars. 1604-ben jelent meg először, akár kézikönyvnek is használható, mivel gyakorlatiasan van megfogalmazva a perspektíva szerkesztése. Hasonló a felépítése, mint a Leon Battista Alberti által írt De picturának (1435)Henrik Houdius: Insitutio artis perpectivae. 1622-ben jelent meg majd később hollandul is (1640 Gondige Onderrichtinge in de Optica oft Perspective Konst). Horkay-Hörcher Ferenc: Erő és gyöngédség, in Képzőművészeti és vallásfilozófiai esszék, Budapest, MMA Kiadó, 2023, 166. ↑
  19. Gyáni Gábor: Budapest – Túl jón és rosszon. Nagyvárosi múlt, mint tapasztalat, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008, 178. ↑
  20. Pepys, Samuel naplója, válogatta, Szobotka Tibor, ford. Ruttkay Kálmán, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 26. ↑
  21. A „Van der Meer” Vermeerre való összevonására több teória is van, amelyekre a szakirodalom is eltérő értelmezéseket kínál. Az alak akár nyelvi egyszerűsítés eredménye lehet, mivel a név jelentése („a tenger/tó mellől való”) földrajzi eredetre utal. Más értelmezések szerint a változás az apa becenevével („Vos”, azaz „Róka”) hozható összefüggésbe, amely később alakult át a „Vermeer” formává; a becenév hitelességét erősíti, hogy fogadóját is „A Repülő Róka” néven működtette. Emellett a név módosítását gyakorlati megfontolások is indokolhatták, tekintettel Vermeer anyai nagyapjának, Balthasar Claesz Gerritsnek bűnügyi múltjára és menekülésére, ami a család társadalmi megítélése szempontjából kedvezőtlen volt. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 7. ↑
  22. Adelheid Rech: Vermeer’s Delft: Oude Langendijk, Essential Vermeer. https://www.essentialvermeer.com/delft/delft_today/oude_langendijck.html (Letöltés: 2025. október 26.) ↑
  23. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 8. ↑
  24. 1650. április 5. és 20. is fellelhető a szakirodalmakban. Rérat: Vermeer, 9. 5-ét ír, a Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 8. 20-ára teszi a házasságkötés dátumát. ↑
  25. Vermeer kortársa, holland barokk festő, maga Bramer is katolikus volt. ↑
  26. További katolikus hithez való közelségére utalhat A Festészet allegóriája című képe is, melyen bújtatottan katolikus jelképeket festett meg. Ha jobban megnézzük a festmény felső részét, akkor láthatjuk, hogy a csillár tartóeleme a Habsburgok címerén lévő kétfejű sast ábrázolja. Ez valószínűleg különleges festménynek számíthatott, mivel ez a család tulajdonában volt mindaddig, amíg Vermeer élt. Ettől függetlenül nem lehet bizonyítani, a Habsburg uralkodó házhoz való kötődését, illetve katolikus hitét, mivel semmilyen keresztlevél, vagy uralkodóhoz köthető más festmény nem maradt fenn. Bailey: Vermeer. Delft látképe, 137. ↑
  27. Diedericks, H. A.: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. Kocsor Dóra, Budapest, Osiris Kiadó, 1995, 53. ↑
  28. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 9. ↑
  29. A partnerség kihatással volt, a szabad párválasztásra, valamint a házassági szokásokra is, általában a nők 20-as éveik közepén, férfiak 20-as évek végén házasodtak. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet, 55. ↑
  30. 1580-as igazsági rendelet (Politieke Ordonnantie) adott lehetőséget a válásra. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet, 55. ↑
  31. Uo. ↑
  32. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 15. ↑
  33. Israel: The Dutch Republic, 555. ↑
  34. Adelheid Rech: Carillon History, Essential Vermeer. https://www.essentialvermeer.com/music/carillon/carillon_a.html (Letöltés: 2025. október 25.) ↑
  35. View of Delft, Essential Vermeer, An empty bell tower. https://www.essentialvermeer.com/catalogue/view_of_delft.html (Letöltés: 2025. október 25.) ↑
  36. Brook, Timothy: Vermeer kalapja a tizenhetedik század és a globalizáció hajnala, ford. Jutai Péter, Budapest, Európa Kiadó, 2009, 24. ↑
  37. Braudel: Anyagi kultúra, 42. A lehűlésre utaló jelek A tejet öntő nő című festményen is látható, erre utal a háttérben megbúvó lábmelegítő. ↑
  38. Wittmann Tibor: Németalföld aranykora, Budapest, Gondolat Kiadó, 1965, 142. ↑
  39. 1614-ben alakult meg a Bálnavadászati Társaság. Wittmann: Németalföld aranykora, 142. ↑
  40. Wittmann: Németalföld aranykora, 142. ↑
  41. Hoffmann Tamás: Európai parasztok. Az étel és az ital, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 128. ↑
  42. Prak, Maarten: Hollandia aranykora. A köztársaság talánya, ford. Balogh Tamás, Budapest, Osiris Kiadó, 2004, 94. ↑
  43. Hoffmann: Európai parasztok, 128. ↑
  44. Uo. ↑
  45. Braudel: Anyagi kultúra, 474. ↑
  46. Elterjedt a vajaskenyér fogyasztás, ez egy egyszerű, olcsó megoldás, ami a 17. századi Hollandiában kedvelt volt. Hoffmann: Európai parasztok, 142. ↑
  47. Uo., 144. ↑
  48. A konyhában megjelenik a főzőolaj, répából készült üdítő, valamint kultúrtörténetileg az első nagy lépés, a sajtérlelés. Az érlelés miatt keményebb sajtok jelennek meg, amik tartósabbak, így sikerül kiküszöbölni az élelmiszeripar legnagyobb problémáját, azaz, hogy romlandó. Hoffmann: Európai Parasztok- Az étel és az ital, 193. ↑
  49. 1600-as évek elején 1,5 millió, 1650-re 2 millió, azonban ezek csak becslések, mivel népszámlálásokat csak a 18. században végeztek. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet, 33. ↑
  50. Később néhány manufaktúra is átveszi, mint például, hajógyártás, üveg és gyémántcsiszolás. Vermeert elbűvölték az üvegből készült gömbölyű fülbevalók. Valószínűleg azért, mert a gyémánt és üvegcsiszolásban ekkora alakult ki egy finomcsiszolási technika, ami már formát is tud csiszolni. Horváth Csaba: Történelem mindenkinek: A koraújkor és a polgári forradalmak kora, Pécs, Prezident BT, 1994. 28. ↑
  51. Hoffmann: Európai parasztok, 263. ↑
  52. A modernizáció után is az 1700-as években a holland társadalom 70%-a mezőgazdaságból élt. Diedericks: Nyugat-európai, 64. ↑
  53. Diedericks: Nyugat-európai, 122. ↑
  54. Hajnal: Új-kor, 349. ↑
  55. Diedericks: Nyugat-európai, 94. ↑
  56. Wittmann: Németalföld aranykora, 143. ↑
  57. Uo., 144. ↑
  58. Uo., 150. ↑
  59. Uo. ↑
  60. Brook: Vermeer kalapja a tizenhetedik század és a globalizáció hajnala, 26. ↑
  61. Wittmann: Németalföld aranykora, 150. ↑
  62. Hajnal: Új-kor, 349. ↑
  63. 1609-ben alapul meg az Amszterdami bank. Hajnal: Új-kor, 350. ↑
  64. Clark, Kenneth: Nézeteim a civilizációról, ford. Végh János, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985, 215. ↑
  65. Hajnal: Új-kor, 349. ↑
  66. Vereenigde Oostindische Compagnie ↑
  67. Brook: Vermeer kalapja a tizenhetedik század és a globalizáció hajnala, 28. ↑
  68. Uo. ↑
  69. 1638-ban dőlt el, hogy a portugálok, vagy a hollandokat engedik be a kikötőkbe, a portugálok erőszakos térítő szándékaik miatt vesztettek. Hajnal: Új-kor, 350. ↑
  70. Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) ↑
  71. Hajnal: Új-kor, 455. ↑
  72. Ekkor a királyi flotta és a parlamenti flotta összeolvadása egy modern Királyi Haditengerészet létrejötte. ↑
  73. Huizinga: Hollandia kultúrája, 27. ↑
  74. Israel: The Dutch Republic, 563. ↑
  75. II. Károly alatt angol diplomata, hollandbarát külpolitikát preferált, valamint közbenjárt III. Orániai Vilmos és II. Mária házasságához. ↑
  76. S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története, Budapest, Balassi Kiadó, 2003, 151. ↑
  77. Uo. ↑
  78. Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában, ford. Gyáros Erzsébet, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985, 20. ↑
  79. Brook: Vermeer kalapja, 78. ↑
  80. Ezekből a képekből azt a következtetést vontam le, hogy a 17. században használat szőnyeg nem volt olyan tömött, súlyos, mint a napjainkban, mivel ez sokkal redősebben omlik le az asztalról, vagyis muszáj vékonyabb anyagúnak lennie, hogy tudjon hajolni. ↑
  81. Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1978, 63. ↑
  82. A legtöbb mesterségnek volt céhe, ez is a középkori városfelépítésre utal. Külön volt az orvosoknak, külön a posztóval kereskedőnek stb. ↑
  83. Bailey: Vermeer. Delft látképe, 51. ↑
  84. Uo., 22. ↑
  85. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 8. ↑
  86. Uo., 9. ↑
  87. Fogarassy: Vermeer: a festőművészet, 23. ↑
  88. Prak: Hollandia aranykora, 213. ↑
  89. Bailey: Vermeer. Delft látképe, 172. ↑
  90. Adelheid Rech: Vermeer’s Delft: The Oude and Nieuwe Kerk, Essential Vermeerhttps://www.essentialvermeer.com/delft/delft_today/oude_and_nieuwe.html (Letöltés: 2025. október 27.) ↑
  91. Igazából anyósa, Maria Thins tulajdonában lévő Schoonhovenben bérbe adott földje került víz alá. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 13. ↑
  92. 1682-ben összeírt leltára szerint 12 Vermeer-képet birtokolt Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 10–13. ↑
  93. Ma Washingtonban található. ↑
  94. Jan Steen ezért az összegért 3 festményt árult. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 10–13. ↑
  95. Breckhout Vermeert élete vége felé látogatta meg 1669-ben ezt írta róla „Egy Vermeer nevű ünnepelt festőt látogattam meg, aki megmutatta nekem a művészete néhány példáját” Horkay-Hörcher: Erő és gyöngédség, 118. ↑

 

Beküldve:

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között

Bevezetés

A dolgozat témafelvetése és a témaválasztás aktualitása

Jelen munkámban a köztársasági gondolat magyarországi történetét vizsgálom két világháború közötti időszakban, a korabeli sajtó tükrében. Fő vizsgálati kérdésem, hogy a Károlyi féle népköztársaság és a kommunista tanácsköztársaság bukása után a köztársasági gondolat miképpen került elő a magyar közéletben. A tanácsköztársaság fájó emléke és a magyar nép feltételezett királyhűsége vajon teljesen kizárta a magyar közgondolkodásból a republikanizmus gondolatát vagy netán hogyha nem is hangsúlyosan, de jelen volt a kérdés? Ha igen, milyen formában? A köztársaságnak, mint államformának, ha akadtak támogatói Magyarországon, akkor ők kik voltak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása mellett a munka elvégzését indokolja az is, hogy a közelmúltban több fontos és a 20. századi Magyarország életét meghatározó esemény évfordulója volt, mint például az 1918-as Károlyi féle Magyar Népköztársaság-, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának az évfordulója, Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választásának, valamint a trianoni békediktátum aláírásának az évfordulója. Az 1918-as népköztársaság és az 1919-es tanácsköztársaság története jól feldolgozott, az 1946-os köztársaság története, ha nem is olyan mértékben, mint az előző kettőé, de szintén feldolgozott. Ez azonban nem mondható el a köztes időszakról. A köztársasági gondolat két világháború közti megjelenése a magyar historiográfiában még csak részlegesen került feldolgozásra. Terjedelmi korlátok miatt ugyanakkor, jelen tanulmányban az 1928-ig megjelent sajtóforrásokra fókuszálok.

A munka forrásbázisának bemutatása

A forrásbázist az 1921 és 1928 közötti években megjelent sajtótermékek közül a következő lapok alkotják: Az Ujság, Erdélyi Futár, Esti Kurir, Magyarország, Nemzeti Ujság, Népszava, Pesti Hírlap, Szózat, Uj Barázda, Uj Nemzedék, Világ. Ezek közül a legkorábbi 1921. január 29-én, a legkésőbbi 1928. december 11-én látott napvilágot. A forrásbázis részét képezi továbbá egy 1929-ben Erdélyben megjelent, azonban még 1928-ban megírt, de elkobzott írás, valamint kiegészítésként egy szintén 1929-es írás, amely Veér Imre perével foglalkozik.

A dolgozat módszertanának bemutatása

A témával eddig kevesen foglalkoztak, ezért a vizsgálati módszereket nehéz egy a historiográfiában már meglévő diskurzushoz kapcsolni és annak szemszögéből vizsgálni a rendelkezésre álló forrásanyagot. Ebből kifolyólag vizsgálati módszeremet a rendelkezésre álló forrásanyagra fókuszálva építettem fel. A szövegek tartalomelemzését nem egyszerű időrendi sorrendben végzem el, hanem a szövegekben meghatározó, hangsúlyosan jelenlévő megközelítési módok és problémakörök szerint rendezem és mutatom be az anyagot.

A köztársasági gondolat magyarországi képviselői

Az elemző munkát úgy vélem, hogy azzal a kérdéssel szükséges kezdeni, hogy meghatározzuk, a két világháború között kik voltak azok, akik Magyarországon királyság helyett köztársaságot szerettek volna. Egy, az Uj Barázda hasábjain 1921 elején megjelent cikkben a szerző úgy festi le a köztársaságot, mint egy mételyt, aminek egyedüli célja, hogy a csehek hódításait bebiztosítsa. Edvard Benes pedig nyíltan kijelentette, hogy örülne neki, ha Magyarországon köztársaságot láthatna. „[Benes] mellette szólt, mert ebből tudtuk meg, hogy milyen katasztrofális lenne reánk. Pár hete Magyarország felosztását javasolta. Hogy ezt még az ántánt is visszautasította, jön a másik rosszal a köztársasággal.”[1] Azt, hogy Benes valójában mennyire akarta, hogy Magyarországon köztársaság legyen, és mindez aztán Prága hatalmi helyzetét erősítse, ennek a munkának a keretében ezt nem fogjuk tudni megválaszolni. Azt azonban mindenképpen jól jelzi számunkra, hogy azok, akik a köztársasági államforma gondolatát képviselték a trianoni békediktátum utáni Magyarországon nem voltak könnyű helyzetben.

De kik voltak azok, akik, Hatos Pál szavait kölcsönvéve, az őszirózsás forradalom tövises emlékezete ellenére képviselték hazánkban a köztársasági gondolatot? Hiszen Jászi Oszkár és Károlyi Mihály külföldre távoztak és akiknek „…nevüket már a legnagyobb gyűlölettel emlegették”.[2] Az októberi eseményekben szerepet játszó értelmiséget megrendszabályozták. Az 1920-as években sorra jelentek meg azok a munkák, amelyek 1918 és 1919 eseményeivel foglalkoztak. Ezeknek döntő többségük Hatos szerint egyfajta vádirat volt az országvezető oktobristák és bolsevikok ellen. Ehhez járult még hozzá az, hogy az emigrációba vonulók emlékirataikban sokszor egymással is hadakoztak.[3]

A köztársasági gondolat magyarországi képviselőit három részben kívánom bemutatni. Az elsőben Nagy Györggyel és az ő köztársasági mozgalmával foglalkozom, a másodikban a magyarországi szociáldemokrata párttal, végül pedig a köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselőivel. Célom ezzel az, hogy a kérdést több szempontból is megvizsgálhassam, majd pedig az egyes részfejezetek elkészítése után összevethessem azok eredményeit.

Nagy György és mozgalma

Az 1920-as évek elején az egyedüli csoportosulás Pölöskei Ferenc szerint, amely a köztársasági eszmekört nyíltan vállalta, az a Nagy György által újjászervezett Köztársasági Párt volt, amely már az első világháborút megelőzően is magára vállalta a magyar köztársaság megteremtésének ügyét és országos szervezetet kezdtek kiépíteni. A székely származású és eredetileg a Függetlenségi Párthoz tartozó Nagy az 1905-1906. év politikai válsága, az ezt követő események és pártja meghasonlásának hatására jutott előbb a szakításhoz, majd később a köztársasági államforma hirdetéséhez. Köztársasági programját az 1910-es évek elején fogalmazta meg. Ez a program a francia forradalomból és a magyar jakobinusok nézeteiből táplálkozott, valamint az 1849-es trónfosztáshoz és Kossuth Lajos későbbi alkotmányterveihez nyúlt vissza. Pölöskei szerint a köztársasági eszme a monarchiával szemben jelent meg a magyarországi politikai életben. Ez pedig egyet jelentett a dualizmus államformájával való szembehelyezkedéssel. A köztársaság követelése egyben az ország függetlenségének az igényét is jelentette. Nagy György mozgalma főleg az alföldi régiókban tudott magának híveket szerezni, ahol azon fiatal értelmiségiek között lett népszerű, akik a legaktívabban őrizték Kossuth Lajos emlékét és politikai örökségét. Fontos azonban kiemelni azt, hogy Nagy György és mozgalma a dualizmus utolsó éveiben nem volt képes meghatározó politikai erővé válni, és1913-ban be is tiltották őket. A párt erőfeszítéseit, bár 1918-ban újjáalakult, sőt még az antant missziót vezető Clerk tábornokkal is tárgyalt, valamint Nagy György minden lehetséges fórumon kiállt Károlyi Mihály mellett, nem kísérte szerencse. Ismételten nem sikerült meghatározó erővé válniuk. Az pedig, hogy a formálódó új kormányban részt vegyenek, Huszár Károly merev köztársaságellenessége eleve kizárta.[4]

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Hatos Pál által „egy látványos one man show[-ként]”[5] jellemzett Nagy György és köztársasági mozgalma az 1920-as évek elején ne játszott volna aktív szerepet a hazai politikai életben. 1921 márciusában Kossuth Lajos halálának évfordulóján több párt közös megemlékezést szervezett a Fiumei úti sírkertben található Kossuth sírnál. A megemlékezésen jelen volt Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter, Kovács J. István képviselő, Óhegyi Lajos a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nevében, továbbá maga Nagy György is. Nagy itt elhangzott beszédét a köztársasági mozgalom újbóli zászlóbontásaként is lehet értelmezni. A párt tagjai még aznap este a Wurgiles féle vendéglőben tartottak pártvacsorát. Itt hangzott el a párt második emberének és a később is fontos szerepet játszó Veér Imrének a beszéde, amelyben hangsúlyozta, hogy a republikánus gondolat nem veszett ki a nemzetből, továbbá Kossuth Lajos halálának évfordulóját arra kívánják felhasználni, hogy a nemzeti köztársaság megvalósításáért zászlót bontsanak. Tekintve azt, hogy az ország politikai helyzete 1921 márciusában milyen instabil volt, hiszen az új rend még csak elkezdett megszilárdulni, valamint IV. Károly első visszatérési kísérlete is erre az időszakra esett nem meglepő, hogy a köztársasági mozgalom zászlóbontása komoly megütközést váltott ki. A Kisgazda- és földmívespárti Kovács József képviselő[6] sietve igyekezett megtudni, hogy az igazságügyi- és a belügyminiszter mit szándékozik tenni a királyság intézménye ellen irányuló köztársasági propagandával.[7] Ő volt továbbá az, aki a párt tagjait „destruktív zsidó hadnak” nevezte. Kovács fellépése végül eredményt ért el, mivel a köztársaságiak pártgyűléseit a hatalom sorra betiltotta. Ők emiatt végül magának a kormánynak kényszerültek levelet írni. Ebben a levélben kifogásolták a gyűlések sorozatos betiltását, valamint tiltakoztak az ellen, hogy zsidónak bélyegezzék meg őket. Hangoztatták, hogy a párt tagjai Kossuth Lajos hűséges követői, aki – véleményük szerint – mindvégig kitartott köztársasági meggyőződése mellett.[8] A levél megírását követően nem sokkal a párt egy Kossuth Lajos sírjához összehívott gyűlésen kívánt tiltakozni, amit a hatalom ismételten betiltott. Ezt követően a párt koszorúzni vonult ki Kossuth sírjához, ahol Nagy György a következőt mondta: „Kossuth Lajos. Íme eljöttünk a te sírodhoz. A te tanítványaidat, a te politikai eszméd örököseit: a magyar republikánusokat a nemzetgyűlésben egyik képviselő gettó-csőcseléknek nevezte. A vakmerő nemzetgyűlési rágalmazó a te emlékedet is megtámadta és megtagadta és tagadta köztársasági meggyőződésedet – a hatalom pedig megtiltotta, hogy az ellenünk elhangzott vádakat megcáfoljuk.”[9] Nagy György után Veér Imre tartott beszédet.[10] Miután a bíróság kimondta, hogy a köztársasági eszme propagálása nem ütközik törvénybe, a párt egy memorandumot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban a kormánynak, amelyet Cserty József terjesztett a nemzetgyűlés elé. Ebben kérték a választáson való részvételük engedélyezését. A párt úgy számolt, hogy a közelgő 1922-es nemzetgyűlési választáson részt tud majd venni, illetve, hogy képviselői mandátumot elnyerve a nemzetgyűlésbe is bekerülhetnek majd. Ez azonban már nem történt meg, ugyanis azt a hatalom megakadályozta. Emellett Szentesen, ahol Nagy György maga kívánt indulni, több esetben is elhangzott köztársasági témájú programadó beszéd, ami később, vádként került elő a köztársaságiakkal szemben.[11]

Láthatjuk, hogy a köztársaságiak már rögtön a zászlóbontás után szembekerültek a hatalommal, ami szinte azonnal igyekezett ellehetetleníteni őket. Noha a párthoz köthető sajtó később is működött, a párt maga fokozatosan ellehetetlenült és működési tilalmat rendeltek el ellene. A vád szerint a Köztársasági Párt törvényellenes célú, a magyar nemzet alkotmányát veszélyeztető szervezete és a közrendet sértő és veszélyeztető működtetése miatt volt erre szükség. Vezetőit végül perbe fogták, maga Nagy György pedig 1923-ban meg is halt. Veér Imrét, a párt második emberét, aki Nagy György halála után állt a párt élére bíróság elé állították köztársasági propaganda vádjával, és fegyházbüntetésre ítélték. Bár a pártjukat betiltották, az intézkedést nem alkalmazták teljesen következetesen. L. Nagy Zsuzsa szerint a mozgalom politikai radikalizmusával és erős nacionalizmusával továbbra is hatott a fiatal értelmiségiekre.[12] A hazai közvélemény tisztában volt azzal, hogy az ítélet könnyedén kiválthatja egyes nyugati országok nemtetszését. Legalábbis erre utal a polgári radikális Világ című lapban Veér Imre perével kapcsolatos írás. Az írás szerzője szerint bár Veér cselekedete a legtisztább politikai vétség volt, az ítéletet pedig a magyar bíróság a magyar törvényeknek megfelelően hozta meg és azoknak szerzett érvényt, tisztában kell lenni azzal, hogy azokban az országokban, amelyek ekkor köztársasági alkotmányra helyezkedtek egy ilyen ítélet nem fog megértésre találni.[13] Veér egyébként később sem tagadta meg köztársasági meggyőződését, ahogyan azt 1929-ben tartott tárgyalásán nyíltan elő is adta.[14] Ez a meggyőződés azonban nem gátolta meg abban, hogy Magyarországot elhagyva egy időre emigrációba vonuljon, és csatlakozzon azokhoz, akik az angol, amerikai és francia közvélemény előtt bírálták a Horthy-rendszert. Veér mindezek mellett részt vett Az Emberi Jogok Ligájának magyar tagozatának a munkájában. Ez a lépése azonban L. Nagy Zsuzsa szerint bár erősítette a nyugaton működő magyar emigrációt, azonban gyengítette a Magyarországon működő ellenzékieket.[15]

Fontos kiemelnünk, hogy Kossuth Lajos eszményképe milyen hangsúlyosan megjelenik Nagy Györgyék érvrendszerében, ahogyan ezt Pölöskei is megjegyezte. Kossuthra mint a nagy magyar republikánus elődre tekintettek, aki 1849-ben Debrecenben kimondta a Habsburg ház trónfosztását és megteremtette a magyar köztársaságot. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy 1849-ben nem történt meg a szakítás a királyság államformájával. A kormányzóelnöki tisztség felvételével legfeljebb az államforma kérdésének nyitva hagyásáról beszélhetünk, semmint szakításról a királyság intézményével. Ez az érv Veér Imre 1929-es tárgyalásán is előjött, amikor Miskolczy Ágost királyi ügyész, amellett, hogy az 1849-es trónfosztásról, mint egy elhibázott lépésről beszélt, a következő kijelentést tette: „…még Debrecenben sem mondták ki a magyar köztársaságot és egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal a frázissal, hogy Kossuth Lajos köztársaságpárti volt.”[16] Érdemes azonban megemlíteni Mezey Barnát, aki az Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája című tanulmányában Beér János alkotmányjogászra és Csizmadia Andor jogtörténész-professzora hivatkozva azt fogalmazza meg, hogy bár a Függetlenségi Nyilatkozat formailag nem kiáltja ki a köztársaságot, tartalmilag azonban köztársaságinak tekinthető.[17] Tény továbbá, hogy az 1849-es köztársaság gondolata, az 1946-ban létrehozott Magyar Köztársaság érvrendszerében is előjön. Magában az államformát deklaráló 1946. évi I. törvénycikk preambulumában is hivatkoznak a debreceni határozatra.[18] Mindez jól mutatja 1848-49 fontosságát a magyar köztársasági gondolkodásban. 1848-49 képe természetesen nem csak a köztársaságiaknál jelenik meg. Sőt, Tormay Cecil a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921 márciusi ülésén éppen az ő eszményképüket állítja szembe az „Éljen a köztársaság! Éljen a proletárdiktatúra!” jelszavakkal. A köztársaságról, mint egyfajta mételyről beszélt, amivel Petőfi Sándor alakját állította szembe.[19] Érdekes tény azonban, hogy Veér Imre fentebb már említett 1929-es tárgyalásán Búza Barna védőügyvéd Petőfire, mint a legnagyobb köztársaságpárti személyre hivatkozott a magyar történelemben. Láthatjuk tehát, hogy 1848-49 mind a köztársaságpártiak, mind pedig az azt elvetők számára fontos hivatkozási pontként szolgált.[20]

A magyar szociáldemokraták és a köztársasági gondolat

Az előző fejezetben Nagy Györgyék kapcsán láthattuk, hogy miként viszonyult a hatalom egy nyíltan köztársasági eszmét hirdető mozgalomhoz. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi volt a helyzet a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, és annak az államforma kérdéséhez való viszonyával abban a politikai rendszerben, amelyet Bethlen István neve fémjelzett. Ahogyan azt Romsics Ignác kifejti, Teleki Pált a miniszterelnöki székben 1921 áprilisában követő Bethlen Istvánnak a rendszer konszolidációjához szüksége volt arra, hogy a szociáldemokratákkal való viszonyt rendezze, mivel addig, amíg a szociáldemokraták totálisan elutasító, rendszeren kívüli álláspontot képviselnek, a rendszer megszilárdulása nem lehet teljes. A keresztényszocialista szakszervezeteknek nem sikerült a hazai munkásságot a befolyásuk alá vonni. Az továbbra is szilárdan a szociáldemokrata párt mögött állt. Romsics kiemeli továbbá azt is, hogy a szociáldemokrácia a legtöbb európai országban komoly parlamenti, sőt kormánytényező is volt. Ezért ha Bethlenék illeszkedni akartak Európához, akkor nem maradt más választásuk, mint kiegyezni a szociáldemokratákkal. Fontos tény, hogy a kompromisszum szándéka a szociáldemokratákban is megvolt, mivel a liberális demokratákkal való összefogásuk nem járt konkrét politikai eredménnyel. Így született meg 1921. december 22-én a megállapodás, ami Romsics szavait idézve egyszerűen Bethlen-Peyer-paktumként vonult be a köztudatba. A megállapodás szavatolta a párt működését és pártlapjai terjesztésének szabadságát. Ennek köszönhetően a két világháború között részesei lehettek a politikai életnek. Képviselőik ott ültek a parlamentben, lapjuk, a Népszava pedig egészen 1944. március 22-éig megjelenhetett. Ezért cserébe azonban az egyezmény kemény megkötéseket tartalmazott a szociáldemokratákra nézve. Ezek egyike volt, hogy a szociáldemokraták nem propagálják a köztársasági államformát.[21]

Bár a paktum kikötötte a szociáldemokraták számára, hogy nem agitálhatnak az államforma megváltoztatása mellett, mégis azt látjuk, hogy a kérdés több esetben is előjött a szociáldemokraták körében, főleg az évtized második felétől. Erre tesz említést Egresi Katalin is A köztársasági eszme és a Szent Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között című kiváló tanulmányában.[22] A Nemzeti Ujság 1922 novemberében a Károlyi-féle köztársaság jubileumán már azzal vádolja a szociáldemokratákat, hogy ők még mindig a köztársasági államformát tartják hatalomra jutásuk feltételének, hiszen ők azok, akik „jubilálják” a „szomorú emlékű” Károlyi-féle köztársaságot. Noha jelen esetben ezt a kijelentést nem a szociáldemokraták tették magukról, valamint a köztársasági államforma képviselete az újságban vádként jelenik meg, ennek ellenére jól mutatja számunkra azt, hogy voltak, akik kétkedve fogadták, hogy a szociáldemokraták ténylegesen lemondtak volna a köztársasági államforma bevezetéséről.[23] Valóban ez történt, mert annak ellenére, hogy az 1921-es paktum kikötötte a köztársasági államforma melletti agitáció tilalmát, a párt 1925. november 21-i ülésén felvetette az államforma kérdését. Úgy vélték, hogy a királykérdés eldöntését meg kell előznie az alapvető közszabadságok helyreállításának, hiszen annak felvetése valójában az államforma felvetésének a kérdését is jelenti, ami pedig a párt szerint nincsen véglegesen rendezve. Véleményük szerint a kérdést népszavazáson kell rendezni, amit a párt követelt is. A népszavazás intézményét azért tartották fontosnak, mert így látták biztosítottnak hogy a magyar nép minden befolyástól mentesen dönthessen arról, hogy „milyen államformára kívánja állami életét berendezni”. Mindezt a következőképpen indokolták: „A szociáldemokrata párt a köztársasági államformát vallja, amelynek demokratikus keretében látja legjobban biztosítva a nép szabad fejlődését és boldogulását. […] A párt a köztársasági gondolat számára legalább […] ugyanazt a szabadságot követeli, mint aminőt a legitimista propaganda élvez.”[24] Erre pedig azért volt szükség, mert amíg a királykérdés felvetését a kormány minden alakommal jóindulatúan támogatta, addig a köztársasági gondolat minden megnyilvánulását a lehető legerőszakosabb formában elfojtotta.[25] A népszavazás kérdése visszatérő eleme volt a szociáldemokraták érvrendszerének. 1928 decemberében a következőképpen írtak erről egy, a legitimisták nagykanizsai gyűlésükön elhangzottakra reagáló Népszava cikkben. Az említett gyűlésen a szónok amellett érvelt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése a királykérdés. A cikk szerint azonban, annak a magyar népnek is megvan a maga véleménye a kérdésről, amelyre nemcsak a legitimisták, hanem a szabadkirályválasztók is előszeretettel hivatkoznak. A magyar népnek, amelynek milliói vergődnek nyomorban. Egy ilyen nép pedig aligha osztja azt a véleményt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése lenne a királykérdés. A szociáldemokraták erre hivatkozva javasolták, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók a propaganda mellett tegyék magukévá a népszavazás elvét, valamint igyekezzenek ennek érvényt szerezni. Véleményük szerint, ha a királyság gondolatának valóban többsége van Magyarországon, akkor nincs okuk arra sem a legitimistáknak, sem pedig a szabadkirályválasztóknak, hogy elutasítsák a népszavazás elvét, még a jogfolytonosság „államjogi káprázata kedvéért sem”. Emellett érvként hozták azt is, hogyha a legitimisták valóban olyan demokratikus módon gondolkodnak, mint ahogyan az a fentebb már említett nagykanizsai beszédben elhangzott, akkor nem is tudnak mást tenni, mint elfogadni a népszavazás lehetőségét. Minden más megoldás ugyanis csak további nyugtalanság forrása lenne, valamint nem lenne képes meggyőzni a köztársaság híveit arról, hogy akár a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók jelöltje jogosan lenne király. Ahogyan fogalmaznak: „Trón, vagy elnöki szék, […] ezt nem dönthetik el a nép nélkül, a nép ellenére.”[26] További érvként szerepelt a népszavazás kérdése mellett, hogy a szerző szerint senki nem jelentheti ki, hogy a köztársasági államformának ne lennének hívei Magyarországon. Ilyet ugyanis népszavazás nélkül nem lehet állítani. A szociáldemokraták ebben a cikkben kirajzolódó véleménye szerint, a népszavazás intézménye az, amely képes az államforma elvi, tárgyi és személyi kérdését megnyugtatóan rendezni, az egész magyar nép véleményét így lehet kinyilvánítani. Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni, az helytelen és veszedelmes útra kerül, amikor nekilát a trónácsoláshoz.[27]

Meglátásom szerint érdemes külön foglalkoznunk azzal a Népszava cikkel, amelyet 1928. november 16-án írtak az 1918-as köztársaság tízéves jubileumára. Ezen írás miatt ugyanis, a budapesti ügyészség eljárást indított, és elkobozta azt a köztársaság megünneplésére hivatkozva, a szerkesztő pedig többéves börtönbüntetés elé nézett. Ezt a cikket később azonban sikerült a Párizsban élő magyar szocialista munkásokhoz eljuttatni, akik ott röpiratban kiadták, majd pedig azt eljuttatták az Erdélyi Futár nevű erdélyi magyar lapnak közlésre.

Ebben az írásban az 1918-ban lezajlott eseményekre olyan komoly változásként hivatkoznak, amelyet az akkor megalakult köztársaságok joggal ünnepelnek, hiszen azok megalakulásával összeomlott az a hit, hogy csak a királyságok bírnak államfenntartó erővel. A népek pedig ezek után társadalmi fejlődésük során egyre inkább a demokrácia szilárd alapelveire építették fel államaikat. A demokrácia lett az alapja a társadalmi és a politikai életnek. Ahol pedig megmaradt a királyság intézménye, a királyok korábbi önkénye és különleges hatalma már a múlté. Egy uralkodó gyakorlatilag nem rendelkezik több hatalommal, mint egy köztársasági elnök. Magyarországon viszont nemhogy idegen, hanem kifejezetten réginek mondható a köztársaság utáni vágy. Mindezt a következőképpen indokolta a szerző:

A magyar nép a Habsburgok négyszázéves uralma alatt megtanulta az ország függetlensége után való vágyát és a függetlenség után való törekvéssel vele járt a köztársasági államforma akarata is. A 48-as forradalom irodalmában és költészetében, politikai törekvésében ás harcaiban mindig magasra lángolt a köztársasági államformáért való vágy. És ha a minden oroszok cárja nem siet a Habsburgház megmentésére és nem gázolja le a 48-as forradalmat, akkor a független Magyarország Középeurópa első köztársasága lett volna.[28]

Látható, hogy a hivatkozási alap, ahogyan korábban Nagy Györgyéknél is 1848-49. 1918-ban pedig, amikor a magyar nép más országok példáját követve kikiáltotta a köztársaságot, akkor tulajdonképpen ennek a „köztársasági államformáért való vágynak” szerzett érvényt. A hírt a szerző szerint az egész ország ujjongó örömmel fogadta. Károlyi Mihályék a köztársaság kikiáltásával pedig csupán a nép egyre sürgetőbb akaratának tettek eleget. Ezzel minden, az akkori eseményeket átélő ember tisztában volt. Sőt egészen odáig megy a kijelentések során a cikk írója, hogy azt állítja, egyetlen olyan magyar sem volt, aki ne akart volna köztársaságot. Ahogyan fogalmaz: „Pártokra és felekezetekre való tekintet nélkül mindenki a köztársaság mellett volt. A levitézlett reakciónak egyetlen embere sem akad, aki ne örült volna annak, hogy Magyarország köztársaság!”[29] Kétségtelen, hogy ez a kijelentés túlzó, azonban a szerző köztársaság iránti elkötelezettségét mégis jól mutatja a számunkra.

Az ellenforradalom azonban eltörölte a köztársaságot és megteremtette a legitimistákat és a szabadkirályválasztókat. Többen pedig a szerző megfogalmazása szerint „fátylat borítottak a múltjukra”, és a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók táborához csatlakozva remélték, hogy ezzel meg nem történtté tehetik a múltjukat. Mindez azonban a szerző véleménye szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a köztársaság szellemét és a köztársaság iránti vágyat kitöröljék a magyar nép lelkéből. A szerző és társai pedig továbbra is a köztársaság hívének vallják magukat. Emellett hitet tesznek amellett, hogy nem adják fel azt a törekvésüket, hogy Magyarország egyszer törvényesen köztársaság legyen. Állításuk szerint ebben az egész magyar nép együtt érez velük. Bizalmukat fejezik ki aziránt, hogy Magyarországra nem lesz hatás nélkül az, ami a jubileumukat ünneplő köztársaságokban ekkor zajlik. Meggyőződésük továbbá, hogy a magyar nép is úgy fogja berendezni életét, ahogyan azt akarja, állami és társadalmi életét a demokrácia alapjára fogja helyezni, valamint ki fogja fejezni azt az akaratát, hogy az államformát is maga határozza meg. Ezek a kijelentések bármennyire is túlzóak, jól mutatják számunkra azt, hogy igenis voltak a köztársasági államformának elkötelezett hívei a két világháború közötti időszakban. Véleményem szerint ugyanakkor be kell látnunk azt, hogy a hatalom szemében egy ilyen kijelentés már önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy egy írást elkobozzanak, annak szerzője ellen pedig eljárást indítsanak. Hiszen a szerző pozitív példaként állítja az olvasó elé mindazt, ami 1918-ban és azóta az akkor megalakult köztársaságokban történt. A népszavazás korábban csak javasolt kérdése pedig itt pedig már, mint egy a közeljövőben biztosan bekövetkező esemény jelenik meg, amelynek kimenetele aligha lehet kérdéses.

A szerző véleménye szerint egyedül a köztársasági államforma az, ami képes megoldani Magyarország égető társadalmi és politikai kérdéseit. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogyha meg is történne annak bevezetése, az önmagában még nem jelentené „minden bőség forrását”. A köztársasági államforma azonban elengedhetetlen előfeltétele a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Mindezt a következőképpen fogalmazza meg: „[A köztársaság] hatalmas motorikus ereje a népek szabad fejlődésének, hogy a köztársasági állam talpazatán vívják meg a társadalmi osztályok egymás közötti harcaikat, és e harcokból küszöböljék ki egyszer s mindenkorra a militarisztikus dinasztiát, az uralkodó családok és egyének önkényuralmát és helyébe teremtsék meg a nép szabad önkormányzatát!”[30] Az a tíz év pedig, amit 1918 óta elvesztettek csupán röpke idő „a történelem nagy országútján”. Ennek ellenére 1928 Magyarországát mégis úgy festette le a szerző, ahol a munkás és a polgár még mindig a különleges törvények alatt nyög, a sajtószabadság pedig nemhogy nem valósult meg teljesen, hanem a hatalom ekkor is éppen azon ügyködik, hogy azt eltörölje. Ezzel 1848-49 szellemisége számára tovább ácsolják a koporsót, és készülnek annak örökségét végleg elföldelni. Kossuth Lajosnak pedig szerencséje, hogy nem 1928 Magyarországán él, mivel a „magyar reakció” azonnal bilincsbe verné, amiért 1849-ben kimondta a Habsburgok trónfosztását és kikiáltotta a Független köztársasági Magyarországot.[31]

Ezeket a sorokat olvasva, úgy gondolom egyáltalán nem meglepő, hogy a budapesti ügyészség ezt az írást elkobozta, a Népszava szerkesztője ellen pedig eljárást indított, hiszen az itt megfogalmazott gondolatok kimerítik a köztársasági propaganda fogalmát. Számunkra azonban rendkívül értékes forrásként szolgál, hiszen kiválóan szemlélteti, hogy a szociáldemokraták miképpen is viszonyultak az államforma kérdéséhez a Bethlen-Peyer-paktum tilalma ellenére. Bemutatja emellett azt is, hogy bár a párt szabadon működhetett és megnyilvánulhatott, a határt átlépve a hatalom ellenük is fellépett, még hogyha nem is annyira szigorúan, mint korábban Nagy Györgyék ellen. Noha jól lehet, hogy ezt a szociáldemokraták társadalmi támogatottsága miatt nem is merte volna megtenni.

A köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselői

A Nagy György-féle köztársasági mozgalom és a szociáldemokraták vizsgálata egyértelműnek tűnik, hogyha a köztársasági gondolat magyarországi képviselőit keressük. Úgy gondolom azonban, hogy joggal merül fel a kérdés, hogy mi van a magyar közélet egyéb liberális és baloldali képviselőivel? Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk elengedhetetlen őket is megvizsgálnunk.

Azt, hogy a köztársasági mozgalommal szemben miképpen lépett fel a hatalom a Nagy Györgyékkel foglalkozó részben jól láthattuk. Gyakorlatilag már 1921-től igyekezett ellehetetleníteni őket. A szociáldemokratákat pedig a velük kötött paktummal igyekezett a köztársasági államforma hirdetésétől visszatartani. Mindezek ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy 1922 januárjában Méhely Kálmán korábbi pártonkívüli demokrata képviselő[32] egy több mint négy órás beszédben fejtette ki a nemzetgyűlés előtt, hogy szerinte miért is a köztársasági államforma az egyetlen lehetséges államforma Magyarországon. Az Ujság című lapban ezt a beszédet tárgyilagosként és érthetőként jellemezték. A következő gondolatot fogalmazták meg vele kapcsolatban: „Sokkal helyesebbnek és üdvösebbnek tartjuk, ha bármilyen politikai felfogás – akár a köztársasági gondolat is – a törvényhozáson belül nyilatkozik meg és nem az utczán a tömegek előtt.”[33] A kérdés zárt körben való megjelenését nem tartotta a szerző problémásnak, valamint véleménye szerint a gyülekezési és agitációszabadságnak éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy teret enged valamennyi politikai pártnak, hogy igénybe vehesse parlamentáris megvalósítására. A vélemény, amit ebben a beszédben megfogalmaztak, egybevág a Bethlen István által képviselt tömegdemokráciát elvető és irányított- és konzervatív demokráciát, valamint a fontolva haladást hirdető politikaielképzelésével. Bethlen, bár elismerte, hogy a nyugati országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, felfogása szerint Magyarországról ekkoriban még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapozottságú politikai demokrácia működését szavatolni volnának képesek.[34] Láthatjuk tehát, hogy amíg a köztársasági gondolatot nem kívánták a szélesebb tömegek előtt képviselni, és úgymond forradalmi hangulatot kelteni, addig ez a beszéd egyfajta megtűrt kategóriába került, hiszen Méhely Kálmán ellentétben Nagy Györgyék zászló bontásával nem az utcán, hanem az Országház falai között fejtette ki álláspontját. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom Méhelyt később ne bélyegezte volna meg kommunistának, miután megjelent egy Rassay Károly liberális pártvezér által szervezett párt rendezvényen.[35]

Méhely beszédének elején kifejtette, hogy tiszteli a legitimistákat, azért mert kitartottak felfogásuk mellett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy később már azt hangoztatta, hogy mint jogfolytonosságot nem ismeri el a legitimizmust. Ezt pedig azzal indokolta, hogy a legitimizmus nem más, mint a dinasztiák fennmaradásának a konzerválása. Az igazi jogfolytonosság pedig nem más, mint a nemzet érdekének a fenntartása. A kormányról és annak szerepéről elítélően beszélt, amiért véleménye szerint politikájukkal eljátszották a külföld rokonszenvét, amelyet a bolsevizmusból való józan kilábalás után tanúsítottak Magyarország felé. Ahogyan fogalmaz: „Ez a kormány felvilágosult abszolutizmusnak képzeli magát – felvilágosodás nélkül!”[36] Nem tartotta lehetségesnek az 1914 előtti állapotokhoz való visszatérést. Már csak azért sem, mert az emberek nem a rendszert áhítozták vissza, hanem a békés viszonyokat. A nagytőkét szintén elítélte, amiért az véleménye szerint társadalmi egyenlőtlenségeket okozott. Érzésem szerint azonban érdekesebb és számunkra fontosabb az a megállapítás, amit az 1918 október végi eseményekről és Károlyi Mihályék szerepéről nyilatkozott. A forradalmat egy elhamarkodott katonai puccsként jellemezte, Károlyiékról pedig úgy beszélt, mint akiknek a tevékenysége az anarchia ellen nagy erőlködésként fogható fel . Ezt azonban mégsem tartotta egyedi esetnek, hiszen a történelem során már nemegyszer előfordult, hogy egy gyors demokratikus átalakulással igyekeztek elejét venni az anarchiának. Példaként a párizsi kommünt állította, amely nem jött volna létre „…ha nem vigyorogtak volna sértő módon a francziák arcába.”[37]. A bolsevizmus eljöveteléért pedig Magyarországon, ahogy máshol is, a nemzeti önérzet megsértése tehető felelőssé.

A forradalmak Méhely érvrendszerében nem mint negatív tényezők jelennek meg, ugyanis véleménye szerint egy forradalom nemcsak gyilkosságokból áll, hanem gazdasági átalakulásból is. Ahogyan fogalmaz: „Nemcsak az evolucziós állapotnak, de a forradalmi állapotnak is meg van a maga létjogosultsága.”[38] Szembeállította ugyanis egymással az „evolúcziót”, tehát az olyan társadalmi fejlődést, ami folyamatosan, de ebből adódóan lassan halad előre és a „revolucziót”, amely nagyobb ugrásszerű lépésekkel vitte előrébb a társadalom fejlődését. Forradalmakra, véleménye szerint igenis szükség van, azonban nem szabad azoknak a romboló részénél megállni, hanem tovább kell haladni az építés felé úgy, hogy megtartjuk azt, ami jó volt a társadalomban.

Méhely Kálmán a magyar nyelvvel kapcsolatban szintén érdekesen nyilatkozott. Tagadta ugyanis azt az állítást, hogy nyelvében él a nemzet. Bár Kun Béla is magyarul beszélt, Méhely szerint azonban a vörös terror nem magyar, hanem idegen gyökerű. Ezen gondolatmenetét tovább fűzve Méhely azt mondja, hogy szerinte maga az ellenforradalom sem magyar, hanem német gyökerű volt. A Habsburg uralomnak egyetlen olyan állomása sem volt, amiért a magyar nemzetnek hálásnak kéne lennie. A gondolat pedig, ami talán a legnagyobb megrökönyödést keltette az őt hallgatók körében az az, hogy még a kétszáz éve itt élők sem tekinthetők fajmagyarnak. Azt azonban, hogy véleménye szerint ki tekinthető annak, nem definiálta Méhely.

Az államforma kérdéséhez beszéde végén jutott el Méhely Kálmán. Úgy vélte, hogy felesleges a kormányzatnak attól tartania, hogy a régi Habsburg uralom bármikor is visszatérhetne az országba. Ezért a teljes lojalitással le kell számolni. Itt érdemes kiemelnünk, hogy a cikk szerzője szerint a kisgazda képviselők egészen eddig a pontig, „mint valami prófétát” hallgatták Méhelyt. Miután azonban a szabadkirályválasztókról azt a kijelentést tette, hogy a legitimistáknál is veszélyesebbek megrökönyödtek. Sem a legitimisták, sem pedig a szabadkirályválasztók által képviselt utat nem tartja járhatónak, ezért az egyetlen reális alternatíva szerinte a köztársasági államforma bevezetése. Érthető módon ez a kijelentés nagy zúgolódást keltett az ülésteremben. Erre válaszul Méhely kijelentette, hogy ő maga mellett állónak látja a szociáldemokraták képviselőit. A közelgő választások után pedig az új összetételű országgyűlésnek ki kell majd kiáltania a magyar köztársaságot. Ezután az ellenzék egy része hangosan éltette Méhelyt, a többség azonban néma maradt. Érdemes még megemlítenünk, hogy ezen a ponton vita robbant ki a képviselők között arról, hogy milyen államformában is élnek. Rassay Károly részéről ekkor hangzott el a királyi köztársaság kifejezés is, amit Schweitzer Gábor szerint nemcsak a hazai republikánus érzelmű ellenzék, hanem nem kevés iróniával a közjogtudomány képviselői is használták, és akadtak olyanok is, akik az ország államformáját ténylegesen köztársaságnak tartották. Sőt, Horthy Miklóssal kapcsolatban Kende Péter is kifejti, hogy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint királypótló régens vagy alkotmányos uralkodó.[39]

Kétségtelen, hogy Méhely Kálmán beszéde egy rendkívül értékes forrás a számunkra a köztársasági kérdést illetően, hiszen az Országházban, a nemzetgyűlés képviselői előtt hangzott el. Az is kétségtelen tény, hogy bár érvrendszerében erősebbnél erősebb képeket használt, az azonban végig logikusan felépített maradt, és védelmébe tudta venni mind Károlyiékat, mind pedig a forradalmakat. Az a kijelentése azonban, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók között meghúzódó vita miatt az egyetlen lehetséges államforma a köztársaság, néhány lelkes éljenzésen kívül csak néma hallgatást szült. Ez pedig jól mutatja számunkra, hogy bár teret biztosítottak Méhelynek, hogy álláspontját kifejtse az államforma kérdésével kapcsolatban, azzal igazi hatást nem tudott elérni.[40]

A gyűlések hatalom általi erőszakos feloszlatására már korábban is kitértünk Nagy Györgyék kapcsán. Ezek az erőszakos cselekedetek nem szűntek meg Nagy Györgyék mozgalmának a felszámolása után sem. 1924-ben Rupert Rezső fel is szólalt ellene miután a hatóság feloszlatta a Kossuth-párt a Szózat című lap szerint októbrista tüntetését. A túlzott hatósági fellépés ellen felhozott érvei egyeznek azzal, amit a szociáldemokraták kapcsán már fentebb olvashattunk, és ami a hatalom által alkalmazott kettős mércét támadja. Rupert ebben a fellépésben a detronizációs törvény megsértését látta, mivel a gyűlés betiltásának fő indoka a Habsburg dinasztia megsértése volt.[41]

A szociáldemokratákkal kapcsolatban már röviden érintettük azt a kérdést, hogy miképpen viselkedett a Horthy-korszak alatt sok olyan személy, akik valamilyen szerepet vállaltak az 1918-as eseményekben. Ennek kapcsán érdemes megvizsgálnunk egy 1924-ben, a Világ lapjain megjelent olvasói levelet, amiben Túri Béla katolikus egyházi személy pálfordulásával foglalkoznak. A levél szerint Túri pontosan az a személy volt, aki az új rend megszilárdulása után úgy beszélt a szociáldemokratákról mintha korábban semmi köze sem lett volna hozzájuk. Holott ő volt az, aki az Alkotmány című lapban az orosz forradalom kapcsán levonta az első konklúziókat, és „csodálatos prófétasággal” állapította meg, hogy a háborúnak csak a leggyökeresebb szociális átalakulással lehet véget vetni. Emellett ő volt az, aki a katolikus közvélemény számára megmagyarázta azt, hogy tulajdonképpen miért is szükséges a köztársasági államforma bevezetése. A köztársasági gondolatról magáról pedig a következőt fogalmazta meg: „>>Máskor az ilyen lépés forradalmi lépés volna<<,… de… >>ha köröskörül a monarchiákat megbuktatta a háború és elsöpri a forradalom, a köztársasági államformában meg kell találni az államnak a szilárdságát, amely megmenthet az anarchiától. A köztársaság az összeségnek az uralma. Ma valóban az összeségnek kell megmentenie a civilizációt. Hazánkban vele együtt a hazát<<.”[42] Túri 1918-ban még ennél is tovább ment, amikor is Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiről víziónált és a következőt fogalmazta meg: „Magyarország keleti Svájccá készül lenni. A Keleteurópai Egyesült Államok kialakulása már körvonalakban mutatkozik. Kossuth Lajosnak dunai konföderációs terve kereteiben megszélesülve, de alapgondolatának érvényesülése mellett mintha a megvalósulás útján volna. Mi magyarok, már teljesen erre az útra léptünk.”[43] A levél szerzője szerint Túri még Jászi Oszkárnál is szívósabban tartott ki emellett az elképzelés mellett. Mit is olvashattunk itt Túri Béla kapcsán? Adott egy olyan katolikus egyházi személy, aki az 1918-as forradalmat lelkesen üdvözli, a katolikus közvélemény előtt a köztársaságot képviseli a monarchiával szemben, emellett pedig még Kossuth dunai konföderációját is maga előtt vízionálja. Később pedig mindezt megtagadván, belép a forradalmat elítélők táborába. Ez pontosan annak az 1928-as betiltott Népszava cikkben lefestett közéleti szereplőnek a képe, aki a forradalom bukása után fátylat borított a múltjára és tagadta meg örökségét. Ahogyan a szerző fogalmazott az esztergomi stallum megkövetelte a Túrinak ezt a meghasonlását.

A népszavazás kérdése a többi fentebb tárgyalt kérdéshez hasonlóan több más olyan politikusnál is, akik támogatták a köztársasági államformát. Ilyen politikus volt Drozdy Győző, aki a felsőházi törvény vitája kapcsán vetette fel a nemzetgyűlés előtt azt a kérdést, hogy vajon szabad-e a magyar népnek ismételten az arisztokrácia kezébe adnia a törvényhozást, hiszen a magyar, véleménye szerint, egy koldus nemzet, aminek törvényhozását még jobban megdrágítani erkölcstelenség. Kifogásolta továbbá, hogy ezzel egy új osztály parlament jönne létre, amelynek tagjai között a vitézi szék tagjai is megjelennének, azonban a faluszövetség tagjai nem. Mindez nem eredményezne mást, minthogy a dolgozó nemzet ismét az arisztokrácia kezébe adná a hatalmat. Végül ezeket a gondolatokat összegezve jutott el oda, hogy feltegye a kérdést: „Miért nem kérdi meg a kormány a néptől, hogy mit szól az államforma kérdéséhez. Vagy a kormányhatalom egyáltalán nem kíváncsi a nép felfogására?”[44] Ennek a kérdésnek a felvetése értelemszerűen nagy felzúdulást keltett a nemzetgyűlésben. Ennek során Rassay Károly vádként fogalmazta meg a kormánnyal szemben, hogy annak programjában szerepelt az államforma kérdése, míg Pesthy Pál igazságügyminiszter szerint ebben a kérdésben az első nemzetgyűlés már döntött. Drozdy Győző szerint azonban ez a törvény csak általánosságban beszélt a királyság kérdéséről. A világban pedig a köztársasági gondolat volt az, ami diadalmaskodott a monarchiával szemben. Emellett megvádolta a kormányzatot azzal, hogy működésének hetedik évében sem képes az alapvető szabadságjogokat garantálni. Láthatjuk tehát, hogy az érvrendszer, amiben Drozdy Győző a köztársasági államforma mellett érvel, szintén hasonló a már korábban tárgyaltakhoz. Drozdy szerint a kormány nem képes a megfelelő szabadságjogokat az emberek számára biztosítani. Bár nyíltan nem jelentette ki, de érveléséből kitűnik, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látta. Mindenesetre az államforma kérdése kapcsán ő is egy népszavazás megtartását javasolta. A kormányzattal szemben vádként fogalmazta meg azt is, hogy erre nem hajlandó. Mindezek mellett fontos kiemelnünk azt is, hogy az államforma kérdése még ekkor, 1926 októberében is előkerül a nemzetgyűlésben.[45]

Összegzés

Láthattuk, hogy a köztársasági gondolat magyarországi képviselőinek érvrendszere hasonlóképpen épült fel. Értelemszerűen mindegyikük elvetette a királyság államformáját. Nagy Györgyék és a szociáldemokraták köztársasági eszmerendszerüket egyértelműen 1848-49-re és Kossuth Lajosra vezették vissza. Bár azokban a forrásokban, amelyek segítségével a köztársasági gondolat egyéb képviselőit vizsgáltuk, nem tesznek említést a 48-as hagyományokról joggal feltételezhetjük azt, hogy azok számukra is meghatározó tényezők voltak. Szintén közös pontként említhető meg a köztársasági gondolat melletti kiállás szabadságának a követelése és a hatalom erőszakosságának elítélése, ami végül a Nagy György féle mozgalom ellehetetlenülését is okozta. A szociáldemokraták és a köztársasági gondolat egyéb képviselőinél visszatérő elképzelés volt, hogy a köztársasági államforma hirdetésének számára ugyanolyan szabadságot követeljenek, mint amellyel a legitimisták és a szabadkirályválasztók rendelkeztek. Szintén ilyen visszatérő koncepciót volt az is, hogy az államformáról a magyar népnek kellene döntenie, mégpedig népszavazás útján. A szociáldemokraták nyíltan kijelentették, hogy az alapvető szabadságjogok biztosítását a köztársasági államforma keretében látják biztosítottnak. Ezen szabadságjogok mellett Drozdy Győző is szót emelt, bár ő azt nem tette hozzá, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy miként érvelt a köztársaság mellett, akkor jogosan feltételezzük azt, hogy ő is így gondolta. Az 1918-as forradalmat és Károlyi Mihályék szerepét sem Nagy Györgyék, sem a szociáldemokraták, sem pedig a köztársasági gondolat egyéb képviselői nem ítélték el, legfeljebb kritikát fogalmaztak meg velük szemben. Az 1918-ban lejátszódott eseményekről egyértelműen pozitív hangvételben beszéltek, ami abból szempontból érthető is, hogy azoknak ők is aktív résztvevői voltak. Azokat azonban, akik a forradalom bukása után pálforduláson mentek keresztül, elítélték. Végül pedig szintén közös pontként kell megemlítenünk a hamarosan eljövő új magyar köztársaság reményét, amely minden vizsgált csoportnál megjelent. Összegzésként kijelenthető, hogy 1918 és 1928 között voltak képviselői a köztársasági gondolatnak Magyarországon.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

„A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11.

A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30.

A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4.

A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19.

A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3.

A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16.

Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29.

Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30.

Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6.

Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14.

Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22.

Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8.

Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30.

Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22.

Országgyűlési almanachok

Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922.

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921.

Törvénygyűjtemények

Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Litván György: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schweitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publik on Kiadó, 2017.

Cikkek és tanulmányok

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Hivatkozások

  1. Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29., 2. ↑
  2. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417. Lásd még a kérdésre: Litván György: Hazaárulás-e a hazára „árulkodni” in Uő: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 108. ↑
  3. Uo. 417-418.; A vitákra lásd Litván György: Irányzatok és viták a magyar bécsi emigrációban, in Uő: Októberek üzenete. Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 281–317. ↑
  4. L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 11, 29.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 73-78, 82-83, 100-101, 150. ↑
  5. Hatos: Az elátkozott köztársaság, 226. ↑
  6. Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921, 173. ↑
  7. Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22., 3. ↑
  8. A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3. 6. ↑
  9. A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19., 5. ↑
  10. Uo. ↑
  11. Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14., 1. ↑
  12. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 44, 54; 73. ↑
  13. Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30., 1. ↑
  14. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  15. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 159, 169. ↑
  16. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  17. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 184. ↑
  18. Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 532. ↑
  19. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16., 2. ↑
  20. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  21. Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 70.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 227, 234–235. ↑
  22. Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 252. ↑
  23. Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1. ↑
  24. A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22., 8. ↑
  25. Uo. 8.; Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22., 3-4. ↑
  26. „A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11., 3. ↑
  27. Uo. 3. ↑
  28. Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15., 8. ↑
  29. Uo. 8. ↑
  30. Uo. 9. ↑
  31. Uo. 7–9. ↑
  32. Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922, 294, 455. ↑
  33. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  34. Romsics: Magyarország története a XX. században, 223–224. ↑
  35. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 54. ↑
  36. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  37. Uo. 4. ↑
  38. Uo. 4. ↑
  39. Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.; Schwitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publikkon Kiadó, 2017, 5. ↑
  40. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  41. A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4., 2. ↑
  42. Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16., 7. ↑
  43. Uo. 7. ↑
  44. Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30., 4. ↑
  45. Uo. 4-5.; A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30., 6. ↑
Beküldve:

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában

Bevezetés

Az első világháború szörnyűségeiből éppen csak kilábalt Magyarország számára az egyik meghatározó kérdés az államforma volt. IV. Károly 1918. november 13-án lemondott az államügyek vitelében való részvételéről. Ez azonban nem jelentette a trónról való lemondását is. Mégis, arra később nem tudott visszatérni. Magyarország pedig megtapasztalta a Károlyi Mihály nevével fémjelzett köztársaságot, valamint a tanácsköztársaságot. A forradalmak bukása után kiépülő, önmagát „ellenforradalmiként” meghatározó hatalmi rendszer képviselői számára értelemszerű volt a történelmi jogfolytonosság helyreállítása, az ezer éves államisággal összeforrott királyság intézményének helyreállítása. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a magára ellenforradalmiként hivatkozó rendszer miképpen viszonyult a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársasághoz, illetve magához a köztársasági államformához. A vizsgálódás anyagát a jobboldali sajtóban az 1920 és 1928 közötti időszakban megjelent a tárgyat érintő írások képezik. A munka során olyan orgánumokat tekintek át, amelyek valamilyen formában foglalkoznak a köztársaság kérdésével. A vizsgált orgánumok közé tartozik a A Nép, Budapesti Hírlap, Kis Ujság, Magyarság, Nemzeti Ujság, Pesti Hírlap.[1] A munka során a vizsgált írásokat nem egyszerű kronológikus sorrendben kívánom feldolgozni, hanem tematikusan a következő problémakörök mentén: hogyan helyezhető el a köztársasági gondolat kérdése a legitimista szabadkirályválasztó vita tükrében, a jobboldali sajtó szerint milyen volt a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság mint vád miképpen jelent meg a jobboldali közbeszédben. Mindezen három téma mellett röviden még kikívánok térni Károlyi Mihály személyének megítélésére.

Az 1920-as évek elejét meghatározó politikai kérdések rövid felvázolása

A következő rövid felvezetőben nem kívánok minden az 1920-as elején megfogalmazott kérdést a maga teljességében bemutatni. Úgy vélem, hogy egy ilyen viszonylag rövid írás keretében erre nem is lenne lehetőségem. Pusztán a főbb vitapontokat kívánom felvázolni, hogy azután tanulmányom fő vizsgálati kérdését – amelyben arra keresem a választ miképpen jelent meg a köztársaság kérdése a korabeli politikai jobboldal sajtójában – elhelyezhessem.

A Károlyi-féle köztársaság, majd pedig az azt követő tanácsköztársaság zűrzavaros időszaka után a konszolidálódó hatalomnak az elsők között kellett rendeznie az államforma-, valamint a király személyének kérdését.[2] Kmety Károly egyetemi tanár a Jogtudományi Közlöny hasábjain 1921-ben a következőt fogalmazta meg a kérdésről: „A közjogi téren tenni valóink nagy alkotmányi problémák, köztük egy sincs fontosabb az ú. n. királykérdésnél,”[3] Ez a kérdés azonban nem abban jelent meg, hogy vajon Magyarország királyság maradjon-e, hanem, hogy azt miképpen szabályozzák.[4] Erre erősít rá Buza László jogakadémiai tanár a Magyar Jogi Szemlében megfogalmazott gondolata: „Az nézetünk szerint […] kétségtelen, hogy Magyarország jogilag nem szűnt meg monarchia lenni. Az 1918. október 31. óta lejátszódott eseményeknek ilyen alkotmányjogi hatályt tulajdonitani nem lehet.”[5]

Bethlen István miniszterelnökségének első, 1921-1923 között tartó szakaszát Romsics Ignác szerint a stabilitás megteremtése határozta meg. Bethlen maga a legitimitás talaján állt, azonban realista politikusként az arisztokrácia többségével szemben megértette azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a háború előtti állapotok visszaállítására nincsen lehetőség. 1920 elejére kidolgozta a nemzeti királyság koncepcióját, amely előírta, hogy az ország uralkodója semelyik másik állam uralkodója nem lehet. Ez azonban Romsics meglátása szerint egy olyan taktikus lépés volt a részéről, amellyel lényegében nyitva hagyta az uralkodó személyének a kérdését. Azt ugyanis a legitimista és a szabad királyválasztó értelemben egyaránt lehetett interpretálni. Mindebből jól kivehetjük, hogyha a király személye ugyan nem is, de egy dolog bizonyos volt Bethlen felfogásában, mégpedig az államforma kérdése, amely királyság volt.[6] Pölöskei Ferenc megfogalmazása szerint a politikusok és államjogászok zöme politikai és társadalmi okokból vetette el a köztársaság államformáját, amit a forradalmakkal azonosítottak. Ahogyan fogalmaz Pölöskei: „A királyságtól – mondották – nagyobb stabilitást, biztonságosabb belső nyugalmat várnak, mert a ciklikusan visszatérő köztársaságielnök-választások újra és újra felkavarják a belpolitikai szenvedélyeket, s állandósítják a pártviszályokat.”[7] Szükséges ugyanakkor megemlítenünk Károlyi Mihálynak azt a gondolatát, mely szerint 1918 novemberében: „Valamennyi osztály a köztársaság azonnali kikiáltását követelte. […] még a tegnapi megrögzött royalisták is a köztársaság mellett voltak,”[8] Károlyi szavainak beemelése amiatt is fontos jelen munkánkba, mivel ennek az állításnak a hangoztatása visszatérő elem volt a köztársaság támogatóinál az 1920-as években.[9]

Pölöskei szerint maguk az antant hatalmak egyedül a Habsburg-restaurációt tiltották, így pedig meglátása szerint a királyság államformájának választásához nem is férhetett kétség.[10] Bár ahogyan arra Polner Ödön egyetemi tanár is kitért az 1920-ban a Magyar Jogi Szemlében írt írásában: „[a]z entente-hatalmak kívánsága folytán az államforma felett népszavazásnak kell dönteni.”[11] Noha ő ezt egy felesleges dolognak tartotta, hiszen a királyságot 1918-ban sem a népakarat, hanem pusztán egy „az államhatalmat magához ragadó egy pártcsoport által összehivott alaktalan helyi gyülekezet” törölte el.[12] Abban azonban, hogy Pölöskei mellett Romsics Ignác is rámutat, a király személyében már nem volt ekkora az egyetértés a királyság államformájának támogatói között. Két eltérő közjogi felfogás fogalmazódott meg. A legitimisták a jogfolytonosság talaján álltak és ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, visszatértéig pedig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorként látni. Az ő ellenpólusukat képezték az úgynevezett szabadkirályválasztók, akik azt hangoztatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, valamint IV. Károly 1918. novemberi nyilatkozatával a Habsburgok elveszítették a magyar trónra való jogosultságukat. A magyar nemzet pedig visszanyerte jogát a szabad királyválasztásra. A helyzetet Horthy Miklós 1920. március 1.-jén történt kormányzóvá választása oldotta fel, még hogyha csak ideiglenesen és nem is maradéktalanul.[13] Ahogyan arra Egresi Katalin is rámutat, hogy az 1920: I. törvénycikk volt az, amely rendelkezett az ideiglenes jelleggel választott kormányzó jogköreiről, valamint egy egykamarás nemzetgyűlés felállításáról. Ezt az ideiglenességet erősítik magának a kormányzónak választott Horthy Miklós később az emigrációban megfogalmazott szavai is: „Az 1920-as törvény abban a feltevésben készült, hogy a király nemsokára visszatérhet,”[14] Egresi szerint a törvény ideiglenes jelleggel igyekezett szabályozni a benne foglalt kérdéseket, végül azonban egy közel két és fél évtizeden át tartó politikai berendezkedés közjogi alapjait teremtette meg. Romsics Ignác szerint ez a törvény a legitimista és szabadkirályválasztó oldal kompromisszumának jegyeit viselte magán.[15] Ezt erősíti meg Kmety Károly is, aki a törvény kapcsán a következőket írta a Habsburg jogigényről: „[a]z ú. n. teljes jogfolytonossági álláspontot [a törvény] respektálni, elfogadni fogja, noha teljhatalma jogosítaná azon jogok megszüntetésére is.”[16] Mégis, hogy a Habsburg restaurációnak mennyi realitása is volt azt jól példázza Horthy Miklós IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán megfogalmazott gondolatai: „[a] király kísérleteit […] az a kedvezőtlen külpolitikai helyzet hiúsította meg, amelyet a kis- és nagyentente következetes Habsburg-ellenes politikája idézett elő.”[17] Ahogyan azonban azt L. Nagy Zsuzsa megfogalmazásában is olvashatjuk, a kialakuló rendszer egyáltalán nem volt ellentmondásoktól mentes, hiszen az államforma, a legfőbb állami méltóság kérdése és a kialakuló kormányzati módszerek is megosztották a közvéleményt és a politikai élet szereplőit. A kormányzó jogköreit 1920-ban nem is sikerült véglegesen rendezni. Mindez összeségében azzal a következménnyel járt, hogy ezek a kérdések még évekig meghatározták a hazai politikai életet.[18] Mindezt jól illusztrálják Horthy Miklós egy 1922 augusztusában Gödöllőn zajlott találkozóról írt szavai, amikor is felidézi a Ráday Gedeon belügyminiszter által ott mondottakat: „Meg kell szűnnie az államfő állása körül a viszálynak, mert emiatt az országban nem lehet teljes nyugalom. Egyesek független Magyarországot akarnak, élén a törvényes királlyal, mások meg József főherceg vagy Albrecht főherceg megválasztását óhajtják. Baloldali elemek köztársaságra törekednek.”[19]

A köztársasági gondolat a legitimista és a szabadkirályválasztó vita tükrében

Az államforma kérdésének érzékenységét úgy gondolom jól érzékelteti az 1920. évi I. törvénycikk kapcsán kirobbant vita, amikor is magát Apponyi Albertet illették a köztársaság támogatásának vádjával miután azt a kijelentést tette, hogy egy mondva csinált királyságnál is jobb egy becsületes alapokon nyugvó köztársaság. Ferdinándy Gyula igázság- később pedig belügyminiszter ennek a vitának a során felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetgyűlésnek figyelembe kell vennie olyan kérdéseket, mint a hatalom szétválasztásának Monetsquieu által megfogalmazott elvét, a kormányzó és a kormány jogköreit, a vétójog és az előszentesítési jog kérdését. Végül pedig megfogalmazta, hogy: „a törvénybe talán a legjobb indulatúan köztársasági gondolatokat csempésztek.”[20] Szintén érdekes, ahogy a Habsburg ház uralkodói és örökösödési jogát megszüntető törvénnyel, valamint a kormányzói tiszt időtartamával kapcsolatosan nyilatkozott. Úgy vélte, hogy a királykérdés és szabadkirályválasztás azok közé a kérdéskörök közé tartoznak, amelyek a nemzetet izgalomban tartják, sőt az bármikor saját mozgalmat indíthat. Az ország pedig könnyen találhatja magát abban a helyzetben, hogy két királya van. Mindemellett, hogyha esetleg a szabadkirályválasztás valósulna meg, akkor is maradna az országnak egy olyan része, amely legitimista maradna. A fenti két véleményből nem feltétlenül a köztársasági gondolat éles elvetését olvashatjuk ki, noha természetesen nem gondolhatjuk azt sem, hogy támogatták volna a köztársasági államformát, sokkal inkább egyfajta aggodalmat azzal kapcsolatban, hogy királykérdés rendezetlensége a jövőben viszályok forrása lehet. [21] Hasonlóan aggódott emiatt a lehetséges viszály miatt Pethő Mihály is, aki amellett érvelt, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók vitája végül odáig fog fajulni, hogy azok, akik részesei voltak az „oktobrista összeomlásnak” újra felbuzdulnak. A probléma folyamatos elodázása pedig a keresztény gondolat halálát fogja elhozni, valamint azt fogja eredményezni, hogy a köztársaság lesz az egyedüli reális alternatíva. Pedig a keresztény politika képes arra, hogy változó politikai és alkotmányjogi keretek között is rendkívüli rugalmasságot tanúsítson.[22] Fontos kitérnünk Huszár Károly korábbi miniszterelnök 1927-ben a Szentkorona Szövetség győri gyűlésén elmondott beszédére. Huszár szerint a magyar államiság épülete ekkor még minden konszolidáció ellenére sincsen betetőzve, hiszen a királyi trón betöltetlen. Egy parasztembert idézve a következőt mondta: „Hiába, nem boldog az ember olyan házban, amelynek nincs teteje.”[23] Huszár a trón betöltését kizárólag alkotmányos úton tudta elképzelni. Elismerte ugyanakkor, hogy az alkotmányosság útja a legitimisták számára egy járatlan út. Ezért a feladat az, hogy ezt előkészítsék. Bármiféle diplomáciai akciót meg kell előznie a kormányzó, valamint az országgyűlés beleegyezésének. A nemzetközi akadályokat nem tartotta leküzdhetetlennek, hogyha ugyanis az ország szakítani tud a „forradalom szellemével” és „Szent Koronában rejlő varázshatalommal” egységesíteni tudja nemzetet, akkor a legitimista út járható. A „forradalom szelleme leküzdésének” szófordulatából érzékelhetjük, hogy milyen szemszögből közelített a köztársaság gondolatához. Kifejezően elítélően nyilatkozik róla: „A köztársaság, a népköztársaság és a tanácsköztársaság már elvitték egyszer a sír szélére a nemzetet”[24] Ahogyan fogalmazott minden forradalom szűkített egyet az ország határain. További vádként fogalmazta meg a köztársasággal szemben, hogy annak köszönhetően vált az ország ellenállásra képtelenné, hiszen az fegyverezte le az országot, majd ezt követően a csőcseléket fegyverezte fel és lett a bolsevizmus „szálláscsinálója Magyarországon”. A köztársaság volt az, amely tönkretette azokat az erőket, amelyek „vasabronccsal tartották össze Szent István ősi birodalmát”. Ez volt a jelszó Magyarország politikai és szociális robbantására. A kár, amit a köztársaság okozott az ország számára olyan súlyos, hogyha nem is állna többévszázados államfenntartó érdem a királyság mögött, a köztársaság néhány hónapos pusztítása akkor is mindenkit a királyság hívévé tenne. Huszár szerint ebből következőleg a köztársasági irányzat ekkora már radikális, a belpolitikában destruktív, a külpolitikában pedig defetista politikája miatt csupán egy olyan népszerűtlen gondolat, aminek alig akadnak szórványosan hívei. A legitimizmussal szemben tehát aligha képes bármiféle ellenállást kifejteni. Vélte mindezt Huszár Károly, aki szinte úgy nyilatkozott a köztársaságról, minthogyha egy büntetőper során szembesítené a vádlottat bűneivel. Mégis azt kell, hogy mondjuk nem a köztársaság pártiakkal szemben volt a leginkább elítélő, hanem a szabadkirályválasztókkal. Apponyi Albert és Ferdinándy Gyula fentebb idézet gondolataiból már érzékelhettük a szabadkirályválasztókkal szembeni negatív viszonyulást. Ők azonban nem fogalmaztak meg olyan súlyos vádakat velük szemben, mint néhány évvel később Huszár Károly. Ő ugyanis azt mondta, hogy a szabadkirályválasztók még a köztársaságiaknál is veszedelmesebb erőt képviselnek, akik nacionalista és militarista állarcok mögé bújnak. Huszár Károly szerint a királyválasztás a nemzetnek az akkori erkölcsi állapotában végzetes lett volna, hiszen ekkoriban a magyar nép sem volt mentes a „korszellem okozta szellemi és erkölcsi járványoktól”. A társadalom nyomorúsága, az anyagi és erkölcsi függetlenség hiánya csak a különböző trónkövetelőknek és az elkerülhetetlen belső zavaroknak kedvezne, amely végül polgárháborúhoz vezetne. Véleménye szerint ezért is ajánlották a szabadkirályválasztók ezt a módszert. Végül még hozzátette, hogy a szabadkirályválasztásra közjogilag nincs is lehetőség, valamint hogyha az ország élén egy Habsburg király állna, akkor az nem adna példát a lázadásra.[25]

A magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez a jobboldali sajtó szerint

Érdemes megvizsgálnunk, hogy hogyan vélekedett a jobboldali sajtó arról, hogy a magyar nép miképpen viszonyult a köztársasági kérdéshez. Ahogyan azt a Nemzeti Ujság egyik szerzője is megfogalmazta a magyar nemzet annakidején a Károlyi féle köztársaságot kizárólag egy utolsó reményként fogadta el, akkor, amikor már a „lehetetlenben is reménykedett”. A köztársaságot magát pedig kizárólag egy ideiglenes állapotként fogta fel. Amint lehetett visszaakart térni a keresztény nemzeti politikához és királysághoz. Ugyanis míg a köztársasági államforma hirdetése a marxi ideológia vállalását jelentette, addig a királyság a történelmi jogfolytonosságot.[26] Erre a királyhűségre erősített később Gergely István, amikor is a Nemzeti Ujságban megemlékezett Gyulai Pál író kijelentéséről. Gyulai azt mondta, hogy a magyar nép tele van királyhűséggel, valamint, hogy a paraszt büszke a főnemesre, mint „saját fajtájának kivirágzására”. Valamint míg a királyság állandó témája marad a költészetnek, addig azt nem tudja elképzelni, hogy bárki is egyszer majd úgy ül le a gyermeke mellé mesélni, hogy: „Volt egyszer egy köztársasági elnök…”[27] A népköltészet ugyanis a királyság gondolatában tanyázik.[28] Az egyedüli ok a Nemzeti Ujság szerzője szerint, amiért a köztársaság egyáltalán megalakulhatott Magyarországon az a kisantant nyomásának volt köszönhető és a magyar királyság meggyengítését célozta.[29] Sőt, miként később azt a Magyarság című folyóirat egyik írásában is olvashatjuk, azt vádat is megfogalmazzák velük szemben, hogy a királykérdés elhúzódását is ők gerjesztették.[30] Azok, akik mindezek után is megünneplik a köztársaságot egyedül marxi ideológiával telítve teszik azt. Ezek közé tartoznak a szociáldemokraták is, akik az uralomra jutásuk feltételeként tartják számon a köztársaság bevezetését. Ahogyan a Nemzeti Ujság szerzője is megfogalmazta: „[t]ul van már ma a nemzet józan és alkotmányos gondolkozása minden köztársasági kísérletezésen,”.[31] Úgy gondolom fontos rámutatnunk arra, hogy a szerző nem csak a köztársasági gondolat képviselőit ítéli el, hanem szabadkirályválasztókat is. Az előbbi idézet ugyanis a következőképpen folytatódik: „[s]őt [a] szabadkirályválasztó-játszósdin, hogy a mi novemberünk szürke ködében nem is kell e gondolatokkal, mint a nemzet lelkére nehezedő törekvésekkel foglalkoznunk.”[32] Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a Magyarság című folyóirat egyik 1922-es cikkében megemlítik, hogy a köztársasági gondolat alig tudhat magának 10%-nyi támogatót a magyar nép körében. Noha azt nem részletezi az írás, hogy ezt az egész népességre vagy a választásra jogosultakra érti, úgy gondolom, hogy a 10% egyik esetben sem számítható elhanyagolható tömegnek. Kétségtelen, hogy ez a 10% még messze van a többségtől és akármit is értünk ezalatt a bizonyos százalék alatt az még messze van a királyság pártolóinak a számától, azonban a korábban említett teljes támogatás nélküliségtől kétségtelen, hogy távol áll. Egy olyan tömeget feltételez, akikkel érdemes számolni.[33] A magyar néppel kapcsolatban fontos még megemlítenünk Huszár Károly fentebb már idézett 1927-es beszédét. Itt ugyanis úgy beszélt a magyar népről, mint egy olyan tömegről, amelyet a legitimistáknak feltétlenül szükséges a táborukba vonni. Ez a nép ugyanis hű a monarchizmushoz. A legitmizmus gondolata pedig ebből a hűségből következik. A jogfolytonosság tehát nem maradhat továbbra is az „úri szalonok és püspöki paloták magánügye”. Ha ugyanis sikerre akarják vinni a legitimista politikát, akkor ahhoz az egész magyar társadalom erejére szükség lesz vallás- és osztálykülönbségek nélkül. A néptömegek lelkében azonban a királyhűség ápolni kell különben az elsorvad.[34]

A köztársaságpártiság, mint vád a jobboldali gondolkodásban

Fentebb már Apponyi Albert esetében röviden említettük, hogy a köztársaságpártiság, még hogyha nem is beszélhetünk az államforma tényleges megváltoztatásának az igényéről, egyfajta vádként jelent meg a politikai jobboldalon. Ilyen vádat fogalmazott meg többek között a korábban a Károlyi kormányban is szerepet vállaló Nagy Vince országgyűlési képviselő, a frankhamisítási botrány vitája során Viczián István képviselőtársa ellen. Nagy azzal vádolta Vicziánt, hogy nem közömbös a köztársasági gondolat iránt. Ez az eset úgy gondolom jól érzékelti a köztársaságpártiság bélyegként való alkalmazását.[35] Viczián eseténél azonban sokkal érdekesebb, hogy hasonló vádakat még Gömbös Gyulával szemben is megfogalmaztak 1926-ban, még hogyha nem is ennyire direkten. A Nemzeti Ujság egyik cikke szerint ugyanis a monarchista oldal értetlenül állt Gömbös Gyulának egy svéd lapnak adott interjúja előtt. A szerző Gömbös azon kijelentése felett, amikor azt nyilatkozta, hogy Ottó apját gyűlölte még szemet tudott volna hunyni, afelett azonban már nem, amikor Gömbös a legitimista öröklési elvet veszedelmesnek nevezte. Egészen konkrétan a következő kijelentést tette: „[m]ert a trónöröklési rend a hatalmat egy hülye kezébe juttatja!”[36] Ezek után a cikkíró szerint vitatható az is, hogy Gömbös egyáltalán monarchista lenne és megfogalmazza a következő kérdést: „Ám de micsoda monarchia az, ahol a királyt ujra meg ujra választani kell. Ha nincs trónöröklési rend, akkor lényegében életfogytiglan választott köztársasági elnökről lehetne csak beszélni.”[37] Mindezek mellett a szerző még azt is Gömbös szemére vetette, hogy korábban olyan nyilatkozatokat tett, hogy a munkások kezébe lenne szükséges a gyárok tulajdonjogát adni. Ez pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Gömbös a szocialisztikus tanokkal szimpatizál. A vád tehát, ahogyan azt fentebb is említettem nem annyira konkrét, mint a Viczián Istvánnal szemben felhozottak, valamint az is sincs konkrétan kimondva, hogy Gömbös köztársaságot akarna. Sőt, aligha képzelhetjük el ezt róla. Mégis, amikor a szerző életfogytiglan tartó köztársasági elnökről és szocialisztikus tanokkal való szimpatizálásról beszél érzékelhető ennek a vádnak a megjelenése. Az életfogytiglan tartó köztársasági elnök fogalma kapcsán érdemes röviden megemlítenünk, hogy azt Horthy Miklós kormányzóságának kérdéseivel foglalkozó tanulmányában Kende Péter is használja. Kende megfogalmazásában Horthy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint valódi királypótló régens vagy uralkodó.[38]

Károlyi Mihály személyének a megjelenése a köztársasággal kapcsolatban

Széles körben ismert tény, hogy Károlyi Mihály személyét, valamint mindazt, amit 1918-ban képviselt milyen mértékben megvetette az 1920 után kialakult rendszer. Hatos Pál megfogalmazásában Károlyi nevét a „legnagyobb gyűlölettel emlegették”. Személye ellen sikkasztás és más bűncselekmények elkövetése miatt eljárást indítottak és vagyoni perben el is tudták marasztalni. Majd vagyonától is megfosztották. Nemcsak Károlyit érte azonban retorzió, hanem Hatos szerint mintegy 35-40 ezer közalkalmazott szenvedett el valamilyen vagyoni vagy fegyelmi hátratételt, illetve kényszernyugdíjazást.[39] Károlyi és társai a Horthy-korszak tankönyveimben Romsics Ignác megfogalmazása szerint olyan hazaárulókká stilizálódtak, akiknek nemcsak saját forradalmuk bukásáért, a proletár diktatúráért, de Trianonért is viselniük kellett a felelősséget.[40] Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy kitérjünk egy olyan 1925-ös A nép hasábjain megjelent írásra, amely Károlyi Mihály Egyesült Államokban folytatott köztársasági tevékenységét tárgyalja. Ez az írás ugyanis egyfajta szunnyadó fenyegetésként mutatja Károlyi Mihályt, aki a New York-i magyarok körében igyekezett terjeszteni a köztársasági gondolatot. A cél érdekében a Károlyi létre kívánta hozni az Amerikai Országos Párt a magyar népköztársaságért elnevezésű csoportosulást. Céljuk az „úgynevezett népköztársaság” megalakítása lett volna. Mindezt a cikk szerzője költői magasságokba emelkedve mutatta be: „Az a világgá szaladt társaság, amely Magyarországon halálra kompromittálta magát s most abból, hogy áskálódik saját hazája ellen, itt Amerikában új akcióba fogott. Egészen sötét és egészen becsületvesztett emberek buzgólkodnak egy új amerikai magyar politikai párt alakítása körül.”[41] Károlyiék kísérletét a szerző szerint az amerikai magyarság ellenségesen fogadta, ugyanis a szavaival élve a kint élő magyarok nem akartak részt venni olyan párt alapításában, amellyel saját maga alatt vágta volna a fát. A kísérlet ellen még az Amerikai Magyar Hírlap is erélyesen állást foglalt. Sőt idővel az Egyesült Államok kormánya is szintén erélyesen tiltakozott Károlyi terve ellen. Minden bizonnyal Károlyi Mihálynak ez a terve már a kezdetkor aligha kecsegtethetett bármiféle sikerrel. Az ügy kapcsán megjelent írás azonban jól illusztrálja számunkra azt az ellenszenvet, amelyet a magyar jobboldal Károlyi Mihállyal szemben érzett. A szerző szerint ugyanis a magyar népnek és a magyar kormánynak tudomást kell vennie erről a mozgalomról és figyelemmel kell kísérnie a tengerentúli eseményeket, hogyha ott ilyen „lélekmérgező” ötletek születnek.[42]

Összegzés

Ahogyan azt láthattuk az államforma kérdése a jobboldali közvéleményt is aktívan foglalkoztatta. Ez természetesen a királyság államformája melletti állásfoglalást jelentette. Mielőtt azonban ezeknek az összegzésére rátérnénk ki kell emelnünk, hogy az itt feldolgozott forrásnak a túlnyomó többsége a legitimista álláspontot mutatja be. A forrásbázis összeállítása során ugyanis ezek a köztársaság kérdésével foglalkozó jobboldali források kerültek elő. Ez azonban óhatatlanul is felveti a kérdést, hogy az államforma ügye miképpen került elő a szabadkirályválasztók álláspontját bemutató orgánumokban. Ha pedig nem került, akkor annak mi lehet az oka. Ennek megválaszolása azonban egy később elvégzendő munkára vár.

A feldolgozott forrásanyag tükrében azt tudjuk mondani, hogy a köztársaság, hogyha nem is mint reális alternatíva, de előkerült a jobboldali politikai diskurzusban. Sőt, ahogyan azt a legitimista álláspont meg is fogalmazta annál, amit a szabadkirályválasztók akarnak még a köztársaság is kevésbé veszélyes. Maga Apponyi is úgy nyilatkozott, hogy egy mondvacsinált királyságnál egy becsületes köztársaság is jobb. A jobboldali érvrendszer megfogalmazta azt, hogy az királykérdés rendezése már csak azért is szükséges, mivel az óhatatlanul is izgatja a magyar népet, valamint a legitimista-szabadkirályválasztó vita rendezetlensége a jövőben olyan viszályok forrása lehet, amely végül akár a köztársaság újbóli győzelmét is elhozhatja. Fontos kiemelnünk, hogy a társadalmi legitimáció kérdése a jobboldali gondolkodásban is megjelent. Ugyanis a legitimisták is belátták azt, hogy a királykérdés, ahogyan ők fogalmaztak, nem lehet továbbra is úri szalonok és püspöki paloták magánügye. Szükségessé vált a nemzetnek a legitimizmus körébe való beemelése. Annak a népnek a beemelése, amely véleményük szerint mindig is királyhű volt és 1918-ban csakis kényszerből fogadta el a köztársaságot. Bevallották azonban a maguk számára azt, hogy ez számukra még egy járatlan út. Mindezek mellett láthattuk, hogy a köztársaság, mint egyfajta negatív bélyeg vagy vád is megjelent a jobboldali gondolkodásban, amelyet a korszak olyan fontos szereplőire is rásütöttek, mint a későbbi miniszterelnök Gömbös Gyula. Végezetül pedig ki kell emelnünk, hogy Károlyi Mihály alakja is mint egy a magyar királyságra leselkedő állandó fenyegetés is megjelent, amely az emigrációban is szervezkedik a magyar államiság ellen. Noha ez aligha jelenthetett tényleges fenyegetést a Horthy-rendszerre nézve, ahhoz azonban kiváló alapanyagot szolgáltatott, hogy a nemzetet és az országot ért tragédiákat összekapcsolhassák Károlyi Mihály személyével és a köztársasággal.

Absztrakt

A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as évek a magyar politikai jobboldal sajtójában

Magyarországnak rövid időn belül átkellett élnie egy világháborút-, majd ezt követően területe nagyrészének elvesztését. Mindemellett pedig a Habsburg ház eltünését, valamint az első magyar köztársaság kikiáltását, valamint a tanácsköztársaság borzalmait. Ezen események után joggal gondolhatjuk, hogy a köztársaság gondolata sokakban ellenérzéseket váltott ki a Horthy-korszak idején. Mégis úgy vélem hogy, amikor a köztársasági államforma kérdését vizsgáljuk nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk mit gondoltak erről a kérdésről az azt elvetők. Tanulmányomban ezt kívánom vizsgálni 1920 és 1928 között, vagyis a Károlyi-féle köztársaság első jubileumáig. Munkám során a következő főbb kérdésekre igyekszem választ kapni: a köztársasági gondolat miképpen helyezhető el a korabeli magyar közéletet meghatározó legitimista és szabadkirályválasztó vitában, milyen volt a jobboldali sajtó szerint egyértelműen királyhűnek tartott magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság miképpen jelent meg mint egyfajta vád a politikai jobboldalon. Végül pedig röviden szót kívánok ejteni arról, hogy miképpen látta és láttatta a jobboldali sajtó Károlyi Mihály szerepét.

Kulcsszavak: köztársaság, republikanizmus, 1920-as évek, Horthy-rendszer, politikai jobboldal

Abstract

The appearance of republicanism in the Hungarian right wing publicism during the 1920’s

In a short time Hungary had to experience a world war and the loss of most of its territories, as well as the dethronement of the Habsburg dynasty, the proclamation of the first Hungarian people’s republic, and the horrors of the soviet republic. After events like these we can safely assume that the republican idea was opposed by many during the Horthy-era. Nevertheless, I believe that when we examine the question of the republican form of state we cannot allow ourselves the luxury of ignoring what the opposing voices said about the system. In my dissertation I am examining this question between 1920 and 1928, or the first jubilee of the Károlyi-republic. In my work I attempt to find the answer to the following questions: how the republican idea can be placed in the argument between the legitimists and the free electors, which determined the public discussion, what the attitude was towards the question of the form of state of the Hungarian population, which the right-wing press deemed unquestionably royalist, and how republicanism appeared as a type of  indictment on the political right. Finally, I briefly attempt to describe how the roll of Mihály Károlyi was seen and exhibited by the right-wing press.

Keywords: republic, republicanism, 1920s, Horthy-era, right-wing politics

Bibliográfia

Források

A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4.

A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12.

Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19.

Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23.

Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14.

Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21.

Visszaemlékezések

Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Cikkek és tanulmányok

Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2.

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2.

Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1.

Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4.

Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.

[1] A tanulmány vizsgálatának fókusza a köztársasági kérdés jobboldali orgánumokban való megjelenésére helyeződik. A dolgozat végén található bibliográfiában emiatt szerepelnek a felsorolt lapokban megjelent írások a források között, ellentétben Kmety Károly, Buza László és Polner Ödön szintén az 1920-as években megjelent írásaival, amelyek a korszak meghatározó politikai kérdéseinek felvázolásában nyújtottak segítséget és ebből kifolyólag a felhasznált szakirodalmak között kaptak helyet.

[2] Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996, 55.

[3] Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1., 1.

[4] Uo. 1.

[5] Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2, 84.

[6] Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988, 30-31.

[7] Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 42.

[8] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013, 176-177.

[9] A felvázolt gondolatot kiválóan illusztrálja a következő, az 1918-as köztársaság jubileumára írt, azonban elkobzott és később az Erdélyi Futárban megjelent Népszava cikk: Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15. Valamint szintén kiváló illusztrációként szolgál ezzel kapcsolatban egy, a Világ című lap hasábjain Túri Béla kanonok és országgyűlési képviselő 1918-as szerepével kapcsolatban megjelent olvasói levél: Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

[10] Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 130.

[11] Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4, 205.

[12] Uo. 205.

[13] Pölöskei F., Gergely J., Izsák L.: i. m.: 42-43., Pölöskei F.: i. m.: 130-139. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 138-139.

[14] Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019, 124.

[15] Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 240.; Romsics I.: i. m.: 139.

[16] Kmety K.: i. m. 2.

[17] Horthy M.: i. m. 143.

[18] L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 23.

[19] Horthy M.: i. m. 144.

[20] Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30., 4.

[21] Uo. 3-4.

[22] Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21., 1-2.

[23] Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5.

[24] Uo. 5.

[25] Uo. 5-6.; Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 2-3.

[26] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[27] Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14., 7.

[28] Uo. 7.

[29] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[30] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[31] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[32] Uo. 1.

[33] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[34] Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22. 2-3.; Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5-6.

[35] A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4., 5-6.

[36] Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19., 3.

[37] Uo. 3.

[38] Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

[39] Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417.

[40] Romsics I.: i. m. 181.

[41] Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23., 1.

[42] Uo. 1.