Beküldve:

Segesdi Gergő: Királyvédő törvény a királynélküli királyságban – Viták a köztársasági eszme propagálásának jogi lehetőségéről az 1920-as évek magyar nemzetgyűlésében

Bevezetés

A köztársasági eszme, és a republikanizmus az 1920-as évek Magyarországán a szabadkirályválasztók és a legitimisták között meghúzódó vitában, mint egy harmadik, ám sokak szerint reálisnak egyáltalán nem tartott alternatíva volt jelen. Kétségtelen, hogy a kérdés nem képviselte a magyar politikai közbeszéd fősodrát, ugyanakkor aktívan foglalkoztatta mind a politikai jobb-, mind pedig a baloldali közvéleményt. Olyan témák keretében öltött ez testet, mint az 1918–19-es események utólagos megítélése, a köztársaságpártiság mint vád kérdése, a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, a szabadságjogok kérdése, Kossuth Lajos és a ’48-asok öröksége, valamint Magyarország megítélése a nemzetközi életben.[1] E témák közé tartozott továbbá a köztársasági eszme, a köztársasági államforma melletti véleménynyilvánítás szabadságának kérdése is. Jelen tanulmány ezzel, vagyis a köztársasági államforma melletti állásfoglalás szabadságának kérdésével, annak törvényi szabályozásával foglalkozik. A vizsgálat tárgyát képezi, hogy ez a szabályozás miként jelent meg a politikai élet fontos színterének számító nemzetgyűlésben, ott milyen kérdésekhez és miként kapcsolódott, valamint milyen érvek és ellenérvek jelentek meg a köztársasági propaganda tiltásával kapcsolatban a ’20-as években.

Az 1913. évi XXXIV tc.

Az 1920-as évek Magyarországán, ahogyan L. Nagy Zsuzsa is rámutatott Liberális pártmozgalmak 1931–1945 című könyvében[2] három törvény volt, amely tiltotta a köztársasági gondolatok propagálását: a király megsértéséről és a királyság államformájának megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc.,[3] az alkotmányosságról és az államfői hatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló 1920. évi I. tc.,[4] valamint a Habsburg-ház trónfosztását kimondó 1921. évi XLVII. tc.[5] Jelen tanulmány az említett három fontos törvény közül az elsőre és annak megítélésére fókuszál a magyar politikai életben. Ez volt ugyanis az a törvény, amely a magyar republikánusok részéről a leghevesebb bírálatokat kapta. A törvény szövege a következőt mondja ki:

„2. § Aki a király ellen sértést követ el, vagy a király tényeit sértő módon birálja, vétség miatt két évig terjedhető fogházzal, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

Aki az előbbi bekezdésben meghatározott cselekményt nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval követi el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal, négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

3. § Aki a királyság intézményének megszüntetésére irányuló mozgalmat kezdeményez, szervez vagy vezet, vagy ily mozgalomban más módon tevékeny részt vesz, ugyszintén az, aki nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval a királyság intézménye ellen lázit, vagy a királyság intézményét ugyanily módon politikai czélzattal megtámadja, öt évig terjedhető államfogházzal és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.”[6]

Miként azt a törvény idézett részletéből is látjuk, annak második paragrafusa foglalkozik a király személyével szemben elkövetett cselekményekkel, míg a harmadik magának a királyság intézménynek a megszüntetésére irányuló mozgalmakkal. A törvény mind a két esetben megengedi fogházbüntetés kiszabását, komoly pénzbüntetés kirovását, valamint a politikai jogok megszüntetését. A király személyének a megsértése esetén mindhárom esetben enyhébb büntetést helyez kilátásba, mind az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében. A fogházbüntetés terjedelme esetén például királysértés esetén három évig terjedő fogházat-, míg az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében akár öt év kiszabását is megengedőnek tartja.

A törvény történeti kontextusa[7]

Az 1913. évi XXXIV. tc. körüli nemzetgyűlési vitáknak a bemutatása előtt fontos a törvény létrejöttének történeti kontextusára is kitérni. Ahogyan meghozatalának dátumán is látszik, ezt a törvényt még a dualista Magyarországon alkották meg, amikor Ferenc József személyében ténylegesen volt királya az országnak. Az 1920-as években ugyanakkor IV. Károly államügyektől való korábbi visszalépése, majd nem sokkal későbbi halála után pedig legfeljebb királyjelöltekről beszélhetünk. A törvény második paragrafusa tehát láthatólag kevésbé fontos a korszak vizsgálatakor. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Horthy-kori Magyarország ellenzéke, ahogyan azt később látni fogjuk, nem egyszer vádolta azzal a kormányzatot, hogy ezt a törvényt továbbra is a Habsburg-dinasztia védelmére használják.

Az 1910-es évek elején lépett a politika színterére Nagy György és republikánus mozgalma, amely Hódmezővásárhely székhellyel Magyar Köztársaság címen előbb 1911-ben politikai lapot, később pedig, 1913-ban, Országos Köztársasági Párt néven pártot is alapított. Az alapítás után a párt aktívan részt kívánt venni a politikai életben, azonban nagyon hamar szembe találta magát az akkori államhatalommal.[8] Ahogyan a köztársasági eszme magyarországi történetével foglalkozó Pölöskei Ferenc is írta, Nagy György egy olyan történelmi korszakban tűzte zászlajára a köztársasági államforma hirdetését, amikor az minden más hazai politikai párt vagy irányzat programjából hiányzott.[9] Azt, hogy a Nagy vezette köztársaságiak gyakorlatilag már az indulás pillanatában retorziókat voltak kénytelenek elviselni remekül bemutatja Ruszoly József egy még 1969-ben megjelent tanulmánya.[10] Ruszoly leírja, hogy a Magyar Köztársaságban közzétett programadó írásuk miatt szinte rögtön sajtópert indítottak Nagy György ellen. Ekkor azonban még nem született elmarasztaló ítélet Naggyal szemben. Az igazi fordulat, Ruszoly szerint, a köztársaságiak és a hatalom viszonyában 1913. április 14-e után érkezett el. A köztársaságiak ugyanis erre a napra Makóra egy nagygyűlést terveztek összehívni, amelyet az államhatalom betiltott és ennek folyományaként mondta ki végül a szegedi királyi ügyészség azokat az elveket, amelyek a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc. alapjául szolgáltak.[11] Abban, hogy ezt a törvényt Nagy György és mozgalma ellen alkották meg egyetértés mutatkozik a Nagy György személyével foglalkozó történetírók között. Többen idézik Andrássy Gyula szavait, aki a törvényt egyszerűen „lex Nagy Gyurkának” nevezte.[12] Bónis György, szintén a témával foglalkozó írásában kiemeli, hogy ez a törvény rendkívül gyorsan ment át az akkori törvényhozáson. 1913. július 29-én szentesítette is az uralkodó, augusztus 7-én pedig a kihirdetésre is sor került.[13] A törvény súlyos büntetést helyezett kilátásba azok számára, akik kiálltak az államforma megváltoztatása mellett. Horváth András a törvénnyel kapcsolatban két nagyon fontos megállapítást tesz. Megemlíti egyrészt, hogy 1912. június 4-én, amikor is a véderőjavaslat kapcsán az ellenzék által alkalmazott obstrukciót Tisza István letörni igyekezett, a Parlament ülésterméből erőszakkal kihurcolt Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt vezére Barabás Béla elkiáltotta magát: „Éljen a köztársaság!”. Horváth úgy látja, hogy ez volt az a pont, amely ráirányította a figyelmet Nagy György addig csak „kikacagott” köztársasági mozgalmára. Másrészről a párt nem sokkal a betiltása előtt egy megüresedett parlamenti mandátum miatt részt vett egy időköziválasztáson Ferencvárosban, ahol 121 voksot szerzett. Bár a mandátum elnyeréséhez ez kevés volt, Horváth szerint a köztársaságiak számára lélektani sikert jelentett. Mindez Tisza István számára azt mutatta, hogy a Nagy György-féle köztársasági mozgalom hosszú távon komoly potenciális veszélyforrást jelent.[14]

Némileg ironikus, éppen ezért kell beszélni arról, amit Hatos Pál említ az 1913. évi XXXIV. tc.-ről az 1918-as népköztársasággal foglalkozó munkájában. Amikor az 1918. november 16-án kikiáltott Károlyi Mihály vezette népköztársaság elkezdte leépíteni a nemzeti tanácsok jogköreit, megalkotta a népköztársaság védelméről szóló 1919. évi XI. néptörvényt.[15] Ez a törvény Hatos álláspontja szerint szó szerint vette át az 1913. évi XXXIV. tc. egyes fogalommeghatározásait. Ezzel tehát a népköztársaság ugyanúgy a büntetőjog eszközéhez nyúlt a köztársaság állítólagos védelme érdekében, mint amikor néhány évvel korábban Tisza István igyekezett ellehetetleníteni a köztársasági pártot.[16]

A fentebb tárgyaltakból jól érzékelhető, hogy a hatalom milyen módon igyekezett fellépni a magyarországi köztársasági mozgalommal szemben, valamint, hogy milyen veszélyforrást látott abban. Ez a mentalitás az 1920-as években sem változott. Sőt, mondhatni fokozódott is. Nagy György és az ekkor a köztársasági pártban már szintén fontos szerepet játszó Veér Imre ellen az államhatalom ismételten kemény szigorral lépett fel. 1923 márciusában tartották az úgynevezett köztársasági bűnpert, amelynek során a budapesti királyi büntető törvényszék Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre, három évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésére, valamint húszezer korona pénzbüntetésre ítélte.[17] A per és a szigorú büntetés által keltett sajtóvisszhang remekül érzékelteti, hogy mennyire képezte vitatárgyát a korabeli közvéleményben az a kérdés: lehet-e a ’20-as évek Magyarországán köztársasági propagandát folytatni vagy nem.[18]

A 1913. évi XXXIV. tc. megjelenése a magyar nemzetgyűlésben

Az 1913. évi XXXIV. tc. kérdése mind az 1920–1922-es, mind pedig az 1922–1926-os nemzetgyűlésben számos esetben előkerült a korszak- és a köztársasági mozgalom vitás kérdéseihez kapcsolódva. Ezekben a vitákban a törvény némely esetben, mint eszköz és egy továbbra is érvényben lévő meghatározó törvénycikk került elő. Ugyanakkor más esetekben éppen, mint az alkotmányos fejlődés és a szabadságjogok egy előző rendszerből itt maradt akadályaként emlegették. A munka forrásbázisát képező nemzetgyűlési jegyzőkönyvekben többségében az utóbbi fordul elő. Mindemellett a törvényt támogató érvek is hangsúlyosan megjelennek. Indokolt tehát, hogyha nem is ugyanakkora terjedelemben, de mind a két érvrendszert önálló alfejezetben tárgyaljuk.

Érvrendszer a törvény ellen

Az 1913. évi XXXIV. tc. megszüntetését követelő képviselők közé tartozott Cserti József[19] a függetlenségi kisgazdapárt képviselője, aki 1922 januárjában a törvény megszüntetését indítványozta. Ebben, amellett, hogy sürgette a kormányzatot, hogy végre helyezze hatályon kívül az 1913. évi XXXIV. tc.-et, azt is javasolta, hogy az államforma alkotmányos megvalósítására irányuló tevékenység ne legyen büntethető.[20] Az indítvány benyújtása után pár nappal Cserti újra felszólalt a kérdésben. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy a törvény büntetéssel sújtja azt, aki a királysággal ellentétben bármilyen más államformát képviselni mer. Megfogalmazott továbbá még egy indokot a törvény eltörlése mellett. Eszerint, hogyha a népakarat valamikor a közeljövőben más államforma mellett akar dönteni, akkor ez ne adhasson okot esetleges összeütközésekre és ne vezethessen a kérdés erőszakos megoldásához.[21]

Egyik visszatérő érve az 1913. évi XXXIV. tc. ellenzőinek, hogy az akkor érvényben lévő törvényeket nem egyforma következeteséggel alkalmazzák a szabadkirályválasztókra, és legitimistákra, valamint a köztársaság támogatóira. Szakács Andor a 48-as kisgazda-földmíves és polgári párt képviselője[22] szerint a legitimisták a külföld felé úgy tüntetik fel az országot, minthogyha a trón törvényesen az általuk alkotmányos örökösnek tekintett Ottó főhercegé lenne. Szakács erre példaként hozza az 1921. évi XLVII. tc.-et[23], amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Ezt követően tette fel a kérdést Szakács, hogyha a trónfosztó törvény nem bír mindenkire kötelező érvénnyel, akkor hogyan várhatja el bárki is, hogy a többi olyan törvény, amely szintén alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozik kötelező érvénnyel bírjon. Ezzel kapcsolatban tért ki Szakács az 1913. évi XXXIV. tc. kérdésére, amely ahogyan fogalmaz a „másik oldalt” szabályozza és tiltja a köztársasági propagandát. Némileg ironikusan mutatott rá, hogyha valaki szabadon megszegheti a trónfosztó törvényben foglaltakat, akkor miért van az, hogy a bíróság másfél évre ítéli azt a politikust vagy újságírót, aki a köztársasági államforma mellett akar kiállni. Szakács ugyanakkor nem azt tartotta helytelennek, hogy valaki egy törvénynek érvényt akar szerezni, hanem azt, hogy ezek a törvények nem egyformán vannak betartva. Bethlen István Szakácsnak adott válaszában kiemelte, hogy az országban minden olyan propaganda megengedett, amely alkotmányos eszközzel törekszik egy meghozott törvény megváltoztatására. A köztársasági propagandával szemben ugyanakkor azért helyezkedett más álláspontra, mint a Habsburggal, mert az 1913. évi XXXIV. tc. ezt kötelességévé teszi. Annak 3. §-a ugyanis konkrét büntetést szab ki ezzel kapcsolatban. Szakács Bethlen ezen kijelentéseit nem tudta elfogadni. A törvényt ugyanis még 1913-ban hozták és azóta továbbra is érvényben van. Érvényben volt akkor is, amikor Magyarországon olyan kormányok alakultak, amelyek nyíltan és kifejezetten köztársasági alapon álltak. Érvényben volt tehát akkor is, amikor a kormány a magyar állam nevét köztársaságra változtatta. Szakács ugyanakkor fontosnak tartja leszögezni, hogy mindezt nem azért hangoztatta, hogy a köztársaság mellett agitáljon, hanem hogyha alkotmányjogi kérdésben az egyik törvényt megtartja a kormány, akkor a másikkal miért nem teszi ugyanezt. [24]

Szakács Andorhoz hasonlóan az ország politikai életében meglévő kettős mércére hívta fel a figyelmet a nemzetgyűlésben Nagy Ernő[25] is, a Rassay Párt tagja, amikor kijelentette, hogy az országban Habsburg-propagandát lehet folytatni, köztársaságit azonban nem.[26] Nagy végül Csertihez hasonlóan javasolta az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlését, szerinte ugyanis sehol a világon nem találni hasonló törvényt. Indoklásában Veér Imre fentebb már említett perére tett utalást.[27] Nagy két lehetséges megoldást látott a törvénnyel kapcsolatban. Az egyik az előbb már említett eltörlés, míg a másik a bíróság utasítása annak helyes jogértelmezésére. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Nagy nem részletezte, hogy mit ért helyes értelmezés alatt. Azt ugyanakkor vérlázítónak nevezte, hogy míg azokat, akik a királyság mellett csinálnak propagandát, dicsérik, addig azokat, akik a köztársaság mellett állnak ki, elítélik.[28] Ezt a vitát folytatja Szakács Andor 1923 novemberében, amikor is a magyarországi legitimisták Ottó főherceg születésnapja alkalmából szentmisét tartottak a Szent István Bazilikában. Szakács szerint a szentmisének már a beharangozása is sérelmes volt. Abban ugyanis, mint II. Ottó királyt köszöntik a herceget. Szakács azt el tudja fogadni, hogy valaki Habsburg Ottót tartja a legalkalmasabb jelöltnek a trónra. Érvényben van ugyanakkor a trónfosztó törvény, amelyet bármennyire is kényszer alatt hoztak meg, akkor is tiltja a Habsburg-propagandát. Ezzel kapcsolatban tette fel újfent azt a kérdést, hogy miként lehet az, hogy amíg a Habsburg-propagandát szabadon lehet folytatni, addig a köztársasági propagandát üldözik. Amíg ugyanis Habsburg Ottó nevében szentmisét rendeznek, addig Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre ítélik. Megemlítette továbbá Szakács egy vasutas esetét, aki ellen azért folyik eljárás, mert a királyi ház egyik tagját megsértette. Az eljárást magát abszurdnak nevezi Szakács. Nem meglepő, hogy Szakács feltette a kérdést, hogy van-e királyi ház ekkor az országban. Szakács Andor értelmezésében az 1921. évi XLVII. törvény szerint nincsen királyi ház az országban, addig az 1913. évi XXXIV. tc. szerint van. Meglátása szerint, hogyha az 1921. évi törvényt nézzük, akkor megszűnt az a foglom, amelyet kivételes büntetőjogi védelemben lenne szükséges részesíteni és így értelemszerűen elmarasztaló ítélet sem születhet. Jól látható tehát, hogy Szakács Andor szerint hogyan jelenik meg a kettős mérce a magyar politikai életben. Mindezzel kapcsolatban végül egy interpellációt intézett Bethlen István miniszterelnökhöz, aki az arra adott válaszában hasonlóan érvelt, mint korábban a köztársasági propagandával kapcsolatban. Újra kiemelte, hogy az 1921. évi XLVII. tc.-et mindenkinek be kell tartania.[29] Ez azonban nem jelentette azt, hogy azok, akik azt megakarják változtatni ne küzdhetnének alkotmányos eszközökkel ezért. Bethlen szavai érthető módon kiváltották az ellenoldal reakcióit, amely végül élénk vitát generált a nemzetgyűlésben. Rassay Károly,[30] valamint Horváth Zoltán rögtön feltette a kérdést, hogy ez akkor igaz-e a köztársasági propagandára is. Bethlen meglátása szerint ebből nem következik az, hogy a köztársaság felállításért is hasonló módon lehetne küzdeni. Ezen állítását Bethlen némileg ellentmondásos érvvel védte meg. Azt mondta ugyanis, hogy ahhoz joga van a köztársaságpártiaknak, hogy a királyság védelmében hozott törvény alkotmányos megváltoztatására mozgalmat indítsanak, azonban amíg a törvény fennáll, addig azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. A kormánynak pedig gondoskodnia kell annak végrehajtásáról.[31]

Az eddig tárgyalt kettős mérce kérdéséhez kapcsolódott a szociáldemokrata Pikler Emil[32] képviselő is 1923 végén. Ő azonban ehhez hozzákapcsolta az országnak adandó nemzetközi kölcsönök kérdését is. 1923 végén ugyanis Pikler utalást tett a nemzetgyűlésben arra, hogy az ilyen kölcsönökhöz fűzött politikai feltételekben valószínűsíthetően a Habsburg-ház kérdése is érintve van. Szerinte hiába történt meg a trónfosztás, azt úgy kezelik a kormányzó körök, mintha az csak „tréfa” lett volna. Az ellentmondást pedig fokozza, hogy továbbra is alkalmazzák a Habsburg-ház védelmére hozott 1913. évi XXXIV. tc.-et. Pikler tovább erősítette a kormányzat által alkalmazott kettősmérce bírálatát. Kiemelte ugyanis, hogy míg Nagy Györgyöt 1913-ban – amikor az országnak ténylegesen királya volt – mindössze három hónapra ítélték el, addig Veér Imrét 1923-ban másfél évre. Mindebből Pikler arra a következtetésre jutott, hogy Ferenc József idejében kisebb bűnnek tekintették a köztársasági propagandát, mint az általa csak „kormányzói királyságnak” nevezett rendszerben.[33] Pikler érvelését támasztja alá a fentebb már ismertetett Veér Imrére kirótt büntetés súlya. Ehhez csatlakozva mondta Nagy Ernő 1924 elején a nemzetgyűlésben, hogy a törvény segítségével rendkívül erélyesen védik a Habsburgok érdekeit az országban. Az ugyanis, hogy Nagy Györgyre és Veér Imrére ennyire eltérő súlyú ítéletet szabtak ki igazolja, hogy a köztársaságpártiak üldözése a Habsburgok érdekében történik a Horthy-kori Magyarországon. A törvényt magát pedig nem is a királyságot védő, hanem egyszerűen Habsburg-védő törvények titulálja. Ezzel összefüggésben határozati javaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy a nemzetgyűlés állapítsa meg, hogy az 1921. évi XLVII. tc. alapján a Habsburg-ház megszűnt Magyarország uralkodóháza lenni. Kikívánta továbbá mondatni, hogy a köztársasági elv, mint politikai program szabadon hirdethető az országban. Mindemellett sürgette, hogy kerüljön benyújtásra olyan törvényjavaslat, amely a „civilizált emberi gondolkodást sértő 1913. XXXIV. tcikknek az eltörlésé[t]” mondja ki.[34] A fentebb már említett Horváth Zoltán Pikler után hasonló javaslatot fogalmazott meg. Ő azonban nemcsak a királyvédő törvény ellen szólalt fel ekkor, hanem szót emelt a rendtörvénynek is nevezett 1921. évi III. tc. 7.- és 8. §-a ellen is, amelyek a következőt mondják ki:

„7. § Aki olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el és öt évig terjedhető fogházzal büntetendő.

A büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttassék; ha pedig ennek következtében valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttatott, a büntetés életfogytig tartó fegyház.

8. § Aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”

Horváth meglátása szerint a törvény idézett paragrafusai az 1913. évi XXXIV. tc.-ben foglaltak mellett szintén súlyosan korlátozzák azt, hogy bármilyen alkotmányos ügyért szabadon lehessen küzdeni. Ennek okán, olyan törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amely egyszerre tartalmazta a rendtörvény fentebb idézett paragrafusainak az eltörlését, valamint a királyvédő törvény hatályon kívül helyezését.[35]

A törvény kérdése az 1925-ös választójogi reform kapcsán is előkerült. Annak szövege ugyanis rögzítette a választójogból kizárható személyek körét. Ezzel kapcsolatban szólalt fel 1925 júniusában Szakács Andor, aki már azt is visszásnak találta, hogy egy olyan országban ellehet követni felségsértést, amelynek nincsen királya. Szakács kifogásolta, hogy a törvénytervezet, később pedig az elfogadott törvény, kilencedik pontja részben az 1913. évi XXXIV. tc.-re hivatkozva kizárja a választásra jogosultak köréből azokat, akik vétenek a törvény ellen. A kifogásolt pont a következőt mondja ki:

„9. akit elkövetett bűntett vagy vétség miatt jogerősen szabadságvesztésbüntetésre ítéltek, valamint az is, akit felségsértés (1878:V. tc. = Btk. 126., 127., 130-135. §-ai), az államfő bántalmazása vagy megsértése (Btk. 139. §., 1913:XXXIV. tc. 2. §, 1920:I. t.-c.), hűtlenség (Btk. 142-149. §-ai, 1912:LXIII. tc. 18. §), lázadás (Btk. 152-158. §-ai), csoport által elkövetett hatóság elleni erőszak (1914:XL. tc. 2., 4., 7. és 8. §-a), kémkedés (Btk. 455. §), nemkülönben akit a Btk. 172-174. §-ában, az 1912:LXIII. tc. 19. §-ában és az 1913:XXXIV. tc. 3. §-ában meghatározott izgatás, továbbá az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikkben meghatározott bűncselekmények valamelyike miatt ítéltek el jogerősen szabadságvesztésbüntetésre, a kiszabott büntetés kiállásától vagy az elévüléstől számítva vétség esetében öt év alatt, bűntett esetében tíz év alatt;” [36]

Visszautalva Nagy Györgyre, valamint a törvény történeti kontextusára, Szakács a „Nagy György-féle 1913. évi XXXIV. [tc.-ként]” hivatkozott a királyvédő törvényre. Szerinte ugyanis az akkori államhatalom annyira rettegett Nagy Györgytől és az általa szervezett köztársasági mozgalomtól, hogy egy külön ötszakaszos törvényben igyekeztek ellehetetleníteni Nagy mozgalmát. A választójogi törvénynek pedig ez a szakasza Szakács érvelésében alkalmas arra, hogy a köztársasági mozgalom résztvevőit és híveit a magyar alkotmányos életből egy törvényhivatkozással elmozdítsák. Ahogyan fogalmazott: „Többé Magyarországon politikus, író, vagy publicista nem lehet nem csak választható, de még választó sem, ha szóban, felhívásban, vagy újságcikkben a köztársasági gondolat mellett állást foglalt.”[37] Azt pedig Szakács egyenesen irreálisnak tartja, hogy egy Európában egyre általánosabbá váló államforma híveit megfosszák a választójogtól.[38]

A Szakács Andor által említett jogfosztáshoz kapcsolhatók a pártonkívüli Rainprecht Antal[39] a nemzetgyűlésben az 1913. évi XXXIV. tc-el kapcsolatban 1925 novemberében elmondott szavai. Rainprecht szerint ugyanis a kormányzat nem csak egyszerűen a politikai jogaitól igyekszik megfosztani a köztársaság híveit, hanem olyan elemi jogoktól is, mint a szólásszabadság. Állítása szerint ennek „legeklatánsabb” példája éppen a királyvédő törvény. Ahogyan fogalmazott: „Ez a törvény véleményem szerint a legnagyobb sértés a nemzet becsülete és jó hírneve ellen, a legnagyobb sértés a parlamentáris elv ellen, a legnagyobb sértés a parlamentben ezt az eszmekört képviselő cirka 40 képviselőnek egyéni, társadalmi és világnézete ellen.”[40] Meglátása szerint ez egy olyan törvény, amely a régi monarchiában egy kompakt 67-es többségének szüleménye, amikor is a teljes kormányrendszernek kellett megvédenie az államformát a parlamentben alig képviselt köztársasági képviselőkkel szemben. Ekkor azonban a helyzet fordítottnak tekinthető. Szakács szerint ugyanis nagyjából 40 olyan képviselő ül a nemzetgyűlésben, aki köztársasági álláspontra helyezkedik. Őket azonban a kormányzat továbbra is elfojtani igyekszik. Rainprecht szavait idézve: „[m]a, amikor a Habsburg-uralom megszűnt és a 67-es kormányzás is anakronizmus, merev formulákkal, a jogfolytonosság labilis elveivel fojtanak el egy olyan feltarthatatlan eszmekört, amely még csak veszedelmesnek sem mondható.”[41] Később így folytatta: „Az 1913: XXXIV. tc. védelme alatt a t. kormány a maga egységpárti házi kertjében egy királyt akar kipalántázni saját magának ahelyett, hogy ezzel a nagy horderejü kérdéssel a nemzet itélőszéke elé menne.”[42] Jól látható, hogy Rainprecht érvelésében a kormányzat elítélése mellett megjelenik az államformáról történő népszavazás fontosságának a hangoztatása is. Ugyanakkor bármennyire is nem értett egyet azzal az állítással, hogy a magyar egy tekintélytisztelő nemzet lenne, aminek ennek okán királyra van szüksége, véleménye szerint az ország ekkor még nem tart ott, hogy az államforma kérdését rendezhesse. Ehhez előtte ugyanis éppen olyan ügyeket lenne szükséges még rendezni, mint az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlése. A törvény eltörlésének indoklásában Rainprecht egészen odáig ment, hogy annak további érvényben maradása mellett az ország nem vehet majd részt annak az új Európának a létrehozásában, amely éppen ekkor formálódik a Népszövetségben és Locarnóban.[43] Az ekkor éppen formálódó locarnói szerződésben ő ugyanis egy olyan víziót látott, amely végül elfog vezetni az Európai-Egyesült Államokhoz. Ez az új Egyesült-Európa véleménye szerint a Népszövetségből kell, hogy kialakuljon. Az ehhez vezető út pedig a köztársaság. Ahhoz pedig, hogy Magyarország részese lehessen mindennek köztársasággá kell válnia. Ehhez pedig mindenekelőtt el kell törölnie az 1913. évi XXXIV. tc.-et.[44] Rainprecht beszédét a következő szinte pátosszal teli mondattal zárja: „Hiszek Istenben, hiszek a magyar köztársaságban és hiszek az egyesült Európa megvalósulásában.”[45]

A korábban már említett Pikler Emil 1926 júniusában a felsőházi törvény[46] vitája kapcsán ismételten felszólalt az 1913. évi XXXIV. tc. ellen. A vita során Pikler felemlítette Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Ráth Zsigmond bíró esetét. Ráth az Alkotmány[47] című folyóirat 1918. november 19-i számában, Prohászka pedig a Katolikus Szemle[48] 1919 egyik januári számában üdvözölte a köztársaságot. Ezt a két esetet Pikler ellentmondásosnak tartotta. Az említett két személy ugyanis a Horthy-kori közélet aktív szereplője ekkor is. A királyság intézményének megtámadása miatt ugyanakkor nem folyt ellenük eljárás, míg Pikler ellen igen. Ezzel utal a már említett kormányzat által alkalmazott kettős mércére. Magát a törvényt pedig a Habsburg-család védelmére létrehozott eszközként írta le, aminek alkalmazását a budaörsi csata után egyenesen komikumnak tartotta. Az ok ugyanis szerinte, amiért őt vád alá helyezték, míg a fentebb említett Prohászkát és Ráthot nem, az ő köztársasági érzelme. A törvény további alkalmazását a következőképpen jellemezte Pikler: „Az az 1913: XXXIV. tcikk, amely még mindig alkalmaztatik, a legfurcsább jelensége a magyar közéletnek és általában a magyar judikaturának. Sehol a világon el nem hinnék és el sem hiszik, hogy ilyen törvény még életben van, azután, ami történt; és hogy 1918 után valakit ennek a törvénynek alapján vád alá lehessen helyezni, ez a legnagyobb abszurdum.”[49] Mindez után egy további érdekes megállapítást tett Pikler. Kimondta ugyanis, hogy szerinte ezt a törvényt maga az élet szüntette meg, amikor a királyt megakadályozták a visszatérésben és kiadták az ellenségnek. Azt további ellentmondás, hogy továbbra is ugyanaz a kormány van hatalmon, amely ezt megcselekedte és amely most vád alatt tartja őt magát is a köztársasági meggyőződése miatt.[50]

Érvrendszer a törvény mellett

Még ha csak röviden is, szükséges tárgyalnunk azokat az érveket, amely az 1920-as évek elején az 1913. évi XXXIV. tc. mellett hangoztak el. Az ellenérvekhez hasonlóan ugyanis ezekkel is igen korán találkozhatunk a nemzetgyűlési megnyilvánulásokban. A Keresztény Nemzeti Egyesülés párti Túri Béla[51] az 1921. évi III. tc.[52] tárgyalásakor a különböző eszmék propagálásának kérdése kapcsán kifejtette, hogy bármely eszme propagálása csakis akkor engedhető meg, hogyha az alkotmányos úton történik. Bármennyire is ütközzenek meg szerinte sokan azon, hogy a kormányzat egy ehhez hasonló törvényjavaslattal állt elő, a szellemisége szerinte újnak egyáltalán nem nevezhető, hiszen már létezik hasonló a királyvédő törvény képében.[53] Túri ebben a felszólalásban ugyan külön nem mondta ki, hogy a törvényt továbbra is érvényben lévőnek tartja, ugyanakkor szavaiból erre lehet következtetni. Valamivell később azonban ez is nyíltan kimondásra került a keresztény nemzeti párti Tasnádi Kovács József[54] részéről 1921 márciusában. Nem sokkal korábban történt ugyanis, hogy az akkor még Nagy György által vezetett Országos Köztársasági Párt is ellátogatott Kossuth Lajos sírjához egy közös koszorúzásra, ahol ő és a pártnak akkor már fontos embere Veér Imre köztársaságpárti beszédeket mondtak el. Az, hogy Nagy György és az ott szintén jelenlévő és beszédet tartó Veér Imre miképpen éltette ezen a koszorúzáson a köztársaság eszméjét nem ennek a tanulmánynak a tárgya.[55] Azt ugyanakkor fontos kiemelni, hogy miként ítélte el mindezt Tasnádi a királyvédő törvényre hivatkozva. Véleménye szerint mindenkinek joga van ugyan kimenni Kossuth Lajos sírjához, azt ugyanakkor elfogadhatatlannak tartotta, hogyha valaki ezt azzal a célzattal teszi, hogy köztársasági agitációt folytasson. Ezen állítását pedig az 1913. évi XXXIV. tc.-re való utalással indokolta. Tasnádi szerint az, hogyha valaki a nyilvánosság előtt a köztársaság államformáját élteti nyíltan megsérti a királyság intézményét. Ezzel pedig megsérti a törvény már korábban is említett 3. §-át, amely a királyság intézményét védi.[56] Az esettel kapcsolatban Tasnádi egy interpellációt is benyújtott a nemzetgyűlésnek, amelyben Tomcsányi Vilmos igazságügyminisztert megkérte az eset tisztázására. Tomcsányi válaszában szintén hivatkozott az 1913. évi XXXI. tc.-re. Pontos értesülései az esetről állítása szerint nem voltak, ugyanakkor úgy vélte, hogy a királyvédő törvény világosan rendelkezik arról, hogy az ilyen magatartást büntetni lehet. Ezt a törvényt Tomcsányi szerint, mint minden más magyar törvényt, alkotmányosan hozták meg. Azóta változtatáson nem esett át, tehát továbbra is hatályban van.[57] Tasnádi később egy újabb interpellációt benyújt a kérdéssel kapcsolatban a belügyminiszternek címezve. A képviselő itt egészen konkrétan kiemelte, hogy az Országos Köztársasági Párt a gyűlések szervezésével és a köztársasági agitáció folytatásával rendre megszegi a törvény 3. §-át.[58]

1923 márciusában Bethlen István, mint a belső propaganda elleni védekezés eszközét említette meg az 1913. évi XXXIV. tc.-et. Kiemelte ugyanis, hogy Magyarország szerinte egy nemzeti királyság. Emellett pedig el van szánva arra, hogy 1918–1919-es események megismétlődését megakadályozza. Állítása szerint egyszerre zajlik egy külső és egy belső propaganda, amely azt célozza, hogy ennek az időszaknak az irányzatait, köztük a köztársaságit is, felélessze. Ennek célja pedig nem más, mint a nemzeti erők diszkreditálása és a konszolidáció művének lehetetlenné tétele. Bethlen úgy fogalmazott, hogy propaganda ellen egyedül propagandával lehet védekezni. Ennek lehet az eszköze az 1921. évi III. tc. 7. és 8. §-a mellett az 1913. évi XXXIV. tc. királyságvédő törvény rendelkezései.[59] Bethlen érveléséhez lehet kapcsolni Rakovszky Iván belügyminiszter 1924 júniusában elmondott szavait. Rakovszkyt ekkor ugyanis Rassay Károly számonkérte, amiért Nagy Vince, a Kossuth-párt gyűlésén elhangzott beszédét rendőri intézkedéssel félbeszakították. Rassay tagadta, hogy ezen a gyűlésen bárki a köztársaság államformáját éltette volna. Rakovszky azonban a rendőrségi jelentésre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a kifogásolt intézkedést „Éljen a köztársaság!” felszólalások elhangzása után hajtották végre. Magát az intézkedést pedig az 1921. évi XLVII. tc. 3. §-a és az 1913. évi XXXIV. tc. 3. §-a hivatkozva indokolta. Utóbbi, mint ahogyan azt korábban láthattuk a királyság intézménye elleni támadást ítéli el, míg előbbi a királyság intézményének a fenntartását indokolja a következőképpen: „3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”[60] Rakovszky végül a korábban felsoroltakhoz hasonlóan hangsúlyozta, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. ekkor továbbra is változatlanul érvényben van.[61]

Összegzés

A fentebb tárgyaltak után leszögezhetjük, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. szorosan összekapcsolódott a köztársasági eszme hirdetésének szabadságával az 1920-as éves évek Magyarországán. Míg azok, akik elítélték a köztársasági propagandát, valamint magának a köztársaságnak az intézményét is, egy meghozatala óta töretlenül érvényben lévő törvényként tekintettek erre a törvénycikkre. A törvény alkotmányos voltát nem kérdőjelezik meg, rendelkezéseit pedig világosnak tekintik. Érezhetően másképpen viszonyultak a királyvédő törvényhez azok, akik támogatták a köztársaság eszméjét. Érvelésükben ezen törvény már meghozatalának pillanatában azt a célt szolgálta, hogy ellehetetlenítse a köztársasági eszmék terjedését Magyarországon. Ennek történeti kontextusát láthattuk Nagy György köztársasági mozgalmának tárgyalásakor. A törvény ellenzői elvetették továbbá azt, hogy az 1913. évi XXXIC. tc. továbbra is érvényben lenne. A köztársaság 1918-as kikiáltása és az azóta eltelt események, valamint a Habsburg uralom megszűnése folytán a törvény érvényét vesztette. Láthattuk továbbá, hogy visszatérő elem a törvény ellenzőinél, hogy hangoztatják a kormányzat által alkalmazott kettősmércét. Eszerint ugyanis a legitimista propaganda szabadon folytatható ekkor az országban, míg a köztársasági propaganda folytatásáért szigorú büntetés jár. Gondoljunk itt csak Veér Imre másfél éves fegyház büntetésére. Szintén érdemes kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. bírálata milyen élesen összekapcsolódik az 1921. évi XLVII. tc.-el, amely a Habsburg-ház trónfosztását mondta ki. Míg a királyvédő törvény esetében épphogy a túlzott szigorral való alkalmazását kifogásolták, addig a trónfosztó törvény esetében éppen ellenkezőleg, annak be nem tartása ellen emeltek rendszeresen szót. Fontos végül kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. több olyan az 1920-as évek elején fontos kérdés kapcsán került elő, amik a korabeli politikai közvélemény szempontjából kiemelten fontosak voltak, mint például: az 1921. évi III. tc., a választójog kérdése, az országnak adandó nemzetközi kölcsönök és ezzel kapcsolatban Magyarország külföldi megítélése, a nemzet királysághoz való viszonya, valamint a felsőházi törvény reformja. Mindezek után nem meglepő, hogy a köztársasági eszme támogatói az alkotmányos fejlődés egy fontos gátját látták az 1913. évi XXXIV. tc.-ben és ezért annak megszüntetéséért küzdöttek.

Bibliográfia

Források

Törvények

1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról

1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről

1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről

1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről

1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről

1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról

1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról

Nemzetgyűlési almanachok

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921.

Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922.

Nemzetgyűlési irományok

Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922.

Nemzetgyűlési jegyzőkönyvek

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926.

Szakirodalom

Monográfiák

Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992.

L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986.

Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019.

Tanulmányok

Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 148–157.

Internetes hivatkozások

Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/

https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html

https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/#

https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/

Hivatkozások

  1. A felsorolt kérdésekre vonatkozólag lásd a szerző további munkáit: Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában, KRE-DIt, IV. évf., 2021/1, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.); Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között, in Juhász Eszter – Segesdi Gergő (szerk.): Újkor – Új Kor? Kontinuitás és periódusok, ismétlődő történelmi mintázatok és egyedi fordulópontok a társadalom-, gazdaság- és hadtörténelem szemszögéből, KRE-DIt különszám, 2022, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.) ↑
  2. L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986, 34. ↑
  3. 1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91300034.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D37 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  4. 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92000001.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  5. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  6. 1913: XXXIV. tc. ↑
  7. Jelen alfejezetnek a Nagy György köztársasági mozgalmával szembeni 1913-as fellépéssel foglalkozó része, részben változatlan formában leadásra került a szerző ’A királykérdés árnyékában, a köztársasági gondolat megjelenése a magyar politikai közbeszédben’ című tanulmányával a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet által szervezett ’Befejezetlen múlt – Eszmetörténeti konferencia a XIX. és XX. század fordulójáról és ami belőle következett’ című konferencia kapcsán készülő tanulmánykötetetébe. ↑
  8. A témára vonatkozólag bővebben lásd: Beke György: Egy elcsitíthatatlan magyar republikánus Nagy György életregénye, Budapest, KÖZDOK, 1998; Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962; Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992; Horváth András: A „Magyar Köztársaság” és Nagy György republikánus mozgalma, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 57–69.; Kruzslicz István Gábor: A köztársasági Nagy György vásárhelyi évei a sajtó tükrében (1911-1913), in Kőszegi Barta Kálmán (szerk.): Kései Kuruc, Békéscsaba, Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház, 2010, 9–23.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.; Szabad György: Nagy György, a leghívebb republikánus, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 54–57.; Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, Budapest, Szabó Miklós örökösei, 2015; Vigh Károly: Károlyi Mihály és Nagy György (Párhuzamos életrajzi vázlat), Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 70–77. ↑
  9. Pölöskei: A köztársasági eszme története Magyarországon, 99. ↑
  10. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157. ↑
  11. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157. ↑
  12. Horváth: „A respublika álmodója”, 104–108.; Bónis György: Nagy György, 63–71. ↑
  13. Uo., 63–71. ↑
  14. Horváth: „A respublika álmodója”, 98–108. ↑
  15. 1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91900011.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. május 1.) ↑
  16. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 250–251. ↑
  17. Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923, 2. ↑
  18. Jelen tanulmány fókusza nem az 1923-as köztársasági bűnper és Veér Imre elítélése köré épül. A per, a köztársasági mozgalom, valamint ezzel kapcsolatban az 1913. évi XXXIV. tc. vitás megítélésének érzékeltetése miatt ugyanakkor fontos legalább egy lábjegyzet erejéig szerepeltetni a témával foglalkozó híradások egy részét. A perre foglalkozó sajtócikkek: Nagy György és Veér Imre pöre, Világ, XIV. évf., 1923. március 6., 6.; Dr. Nagy György köztársasági perét csütörtökön tárgyalja a bíróság, Szózat, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; A Köztársasági Párt bünügye, Uj Nemzedék, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; Másfél évi államfogházra ítélték Veér Imrét, Pesti Hírlap, XLV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 5.; A budapesti büntetőtörvényszék ma mondott ítéletet Veér Imre pörében, Pesti Napló, LXXIV. évf., 50. szám, 1923. március 8., 5.; Másfél évi fogházra ítélték a köztársasági párt alelnökét, Új Barázda, V. évf., 74. szám, 1923. március 8., 2.; A magyar köztársaságiak pere, Uj Kelet, VI. évf., 16. szám, 1923. március 8., 5.; Veér Imrét a köztársasági propagandáért másfél évi államfogházra ítélték, Az Ujság, XXI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Veér Imrét köztársasági agitációért másfél évre ítélték, Nemzeti Ujság, V. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Köztársasági agitációért, másfél évi fogház. * Veér Imre elítélése, Népszava, LI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 9.; Köztársasági pör a büntetőtörvényszéken, Budapesti Hírlap, XLIII. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; A köztársasági pör, Szeged, IV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Megint politikai pör, Jövő, III. évf., 56. szám, 1923. március 8., 1.; Másfélévi államfogházra ítélték Ver Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXX. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4., Másfélévi államfogházra ítélték el Veér Imrét, 8 Órai Ujság, IX. évf. 54. szám, 1923. március 8., 8.; Nagy György betegsége miatt Veér Imre köztársasági pörét külön tárgyalták, Az Est, XIV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Veér Imre dr.-t a bpesti bíróság köztársasági propagandáért másfélévi államfogházra és 20 ezer pénzbüntetésre ítélte, Dunántúl, XIII. évf., 55. szám, 1923. március 9., 1.; Másfélévi fogházra ítélték a magyar köztársasági párt vezérét., Aradi Ujság, XXII. évf., 54. szám, 1923. március 9., 1.; A magyar köztársasági párt vezetői bíróság előtt, Brassói Lapok, XXIX. évf., 54. szám, 1923. március 9., 2. ↑
  19. Vidor Gyual (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921, 32. ↑
  20. Cserti József 417-es számú indítványa az 1913. évi XXXI. tc. megszüntetésével kapcsolatban, in Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922, 301. ↑
  21. Cserti József felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 289. ülése 1922. évi január 16-án, hétfőn, Bottlik József elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922, 109. ↑
  22. Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922, 175–176. ↑
  23. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. június 06). ↑
  24. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben és Bethlen István arra adott válasza, A nemzetgyűlés 118. ülése 1923. évi április hó 12-én, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 215–221., 223. ↑
  25. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 128–129. ↑
  26. Erre a kijelentésre reagálva említi meg a szintén a Rassay Párt tagjának számító Drozdy Győző, hogy az előbbit ugyanúgy törvény tiltja. A Függetlenségi 48-as és Kossuth Pári Horváth Zoltán ezzel összefüggésben hangoztatta, hogy míg a Habsburg-propaganda kiválthatja a nemzetközi közvélemény negatív reakcióját, addig a köztársasági propaganda esetén aligha lehet erre számítani. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163.; Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 52–53. ↑
  27. Magát Veért Nagy Ernő egy igaz magyarnak, ideális és fennkölt szellemű emberként írja le. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163. ↑
  28. Uo., 163–164. ↑
  29. Egy lábjegyzet erejéig itt érdemes beemelnünk Romsics Ignác Bethlen Istvánról és trónfosztó törvény kimondásának körülményeiről megfogalmazott gondolatait. Romsics leírja, hogy az 1921. április 24-i budaörsi csatát követően Bethlen még megpróbált személyesen találkozni az uralkodóval, aki azonban ezt elutasította. Ezt követően a nagyhatalmak, a kisantant és szabad királyválasztók követelése mellett kimondták a nemzetgyűlésben IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-ház trónöröklési jogainak megszűnését. Romsics ugyanakkor leírja, hogy Bethlen a trónfosztás után is IV. Károly személyében gondolkodott, mint lehetséges uralkodó. Károly halála után pedig valamelyik Habsburg főhercegben kereste a leendő király személyét. A királykérdés tartós kikapcsolását Romsics tehát inkább külpolitikai szükségszerűségnek látja. Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019, 237–239. ↑
  30. A Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt alapítója, a polgári demokrácia híve. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 153–155.; Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/ (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  31. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 191. ülése 1923. évi november hó 21-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 63–67. ↑
  32. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 143–144. ↑
  33. A nemzegyűlés 214. ülése 1923. évi december hó 21-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pák elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 307. ↑
  34. A nemzetgyűlés 218. ülése 1924. évi január 8-án, kedden, Scitovszky Béla és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 13–15. ↑
  35. A nemzetgyűlés 223. ülése 1924. évi január hó 16-án, szerdán, in Uo., 224. ↑
  36. 1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92500026.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.) ↑
  37. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 325. ↑
  38. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 428. ↑
  39. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 147–149. ↑
  40. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 269. ↑
  41. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 269. ↑
  42. Uo., 275. ↑
  43. 1925 őszén kötött nemzetközi szerződés, amely nagyban elősegítette Németország beilleszkedését a versailles-i rendszerbe, https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  44. A nemzetgyűlés 469. ülése, 269., 273–281. ↑
  45. Uo., 281. ↑
  46. 1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92600022.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.) ↑
  47. Politikai jellegű konzervatív katolikus lap, https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/# (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  48. A Szent István Társulat irodalmi és tudományos folyóirata, https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/ (Letöltés: 2023. május 03.) ↑
  49. A nemzetgyűlés 566.ülése 1926. évi junius hó 2-án, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926, 379. ↑
  50. Uo., 379 ↑
  51. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 152–153. ↑
  52. 1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100003.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  53. Túri Béla képviselő felszólalása, A Nemzetgyűlés 163. ülése 1921. évi március hó 11-én pénteken, a Rakovszky István és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 502. ↑
  54. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 82. ↑
  55. Segesdi: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben ↑
  56. Tasnádi Kovács József felszólalása, A Nemzetgyűlés 170. ülése 1921. évi március hó 31-én, hétfőn, Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 144. ↑
  57. Uo., 145. ↑
  58. Tasnádi Kovács József interpellációja az Országos Köztársasági Párt tevékenységével kapcsolatban, A Nemzetgyűlés 216. ülése 1921. évi június hó 25-én, szombaton, Bottlik József és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 235. ↑
  59. Bethlen István felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 112. ülése 1923. évi március hó 14-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Almásy László elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 472–473. ↑
  60. 1921. évi XLVII. tc. ↑
  61. A nemzetgyűlés 294. ülése 1924. évi junius hó 3-án, kedden, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 266. ↑

 

Beküldve:

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között

Bevezetés

A dolgozat témafelvetése és a témaválasztás aktualitása

Jelen munkámban a köztársasági gondolat magyarországi történetét vizsgálom két világháború közötti időszakban, a korabeli sajtó tükrében. Fő vizsgálati kérdésem, hogy a Károlyi féle népköztársaság és a kommunista tanácsköztársaság bukása után a köztársasági gondolat miképpen került elő a magyar közéletben. A tanácsköztársaság fájó emléke és a magyar nép feltételezett királyhűsége vajon teljesen kizárta a magyar közgondolkodásból a republikanizmus gondolatát vagy netán hogyha nem is hangsúlyosan, de jelen volt a kérdés? Ha igen, milyen formában? A köztársaságnak, mint államformának, ha akadtak támogatói Magyarországon, akkor ők kik voltak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása mellett a munka elvégzését indokolja az is, hogy a közelmúltban több fontos és a 20. századi Magyarország életét meghatározó esemény évfordulója volt, mint például az 1918-as Károlyi féle Magyar Népköztársaság-, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának az évfordulója, Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választásának, valamint a trianoni békediktátum aláírásának az évfordulója. Az 1918-as népköztársaság és az 1919-es tanácsköztársaság története jól feldolgozott, az 1946-os köztársaság története, ha nem is olyan mértékben, mint az előző kettőé, de szintén feldolgozott. Ez azonban nem mondható el a köztes időszakról. A köztársasági gondolat két világháború közti megjelenése a magyar historiográfiában még csak részlegesen került feldolgozásra. Terjedelmi korlátok miatt ugyanakkor, jelen tanulmányban az 1928-ig megjelent sajtóforrásokra fókuszálok.

A munka forrásbázisának bemutatása

A forrásbázist az 1921 és 1928 közötti években megjelent sajtótermékek közül a következő lapok alkotják: Az Ujság, Erdélyi Futár, Esti Kurir, Magyarország, Nemzeti Ujság, Népszava, Pesti Hírlap, Szózat, Uj Barázda, Uj Nemzedék, Világ. Ezek közül a legkorábbi 1921. január 29-én, a legkésőbbi 1928. december 11-én látott napvilágot. A forrásbázis részét képezi továbbá egy 1929-ben Erdélyben megjelent, azonban még 1928-ban megírt, de elkobzott írás, valamint kiegészítésként egy szintén 1929-es írás, amely Veér Imre perével foglalkozik.

A dolgozat módszertanának bemutatása

A témával eddig kevesen foglalkoztak, ezért a vizsgálati módszereket nehéz egy a historiográfiában már meglévő diskurzushoz kapcsolni és annak szemszögéből vizsgálni a rendelkezésre álló forrásanyagot. Ebből kifolyólag vizsgálati módszeremet a rendelkezésre álló forrásanyagra fókuszálva építettem fel. A szövegek tartalomelemzését nem egyszerű időrendi sorrendben végzem el, hanem a szövegekben meghatározó, hangsúlyosan jelenlévő megközelítési módok és problémakörök szerint rendezem és mutatom be az anyagot.

A köztársasági gondolat magyarországi képviselői

Az elemző munkát úgy vélem, hogy azzal a kérdéssel szükséges kezdeni, hogy meghatározzuk, a két világháború között kik voltak azok, akik Magyarországon királyság helyett köztársaságot szerettek volna. Egy, az Uj Barázda hasábjain 1921 elején megjelent cikkben a szerző úgy festi le a köztársaságot, mint egy mételyt, aminek egyedüli célja, hogy a csehek hódításait bebiztosítsa. Edvard Benes pedig nyíltan kijelentette, hogy örülne neki, ha Magyarországon köztársaságot láthatna. „[Benes] mellette szólt, mert ebből tudtuk meg, hogy milyen katasztrofális lenne reánk. Pár hete Magyarország felosztását javasolta. Hogy ezt még az ántánt is visszautasította, jön a másik rosszal a köztársasággal.”[1] Azt, hogy Benes valójában mennyire akarta, hogy Magyarországon köztársaság legyen, és mindez aztán Prága hatalmi helyzetét erősítse, ennek a munkának a keretében ezt nem fogjuk tudni megválaszolni. Azt azonban mindenképpen jól jelzi számunkra, hogy azok, akik a köztársasági államforma gondolatát képviselték a trianoni békediktátum utáni Magyarországon nem voltak könnyű helyzetben.

De kik voltak azok, akik, Hatos Pál szavait kölcsönvéve, az őszirózsás forradalom tövises emlékezete ellenére képviselték hazánkban a köztársasági gondolatot? Hiszen Jászi Oszkár és Károlyi Mihály külföldre távoztak és akiknek „…nevüket már a legnagyobb gyűlölettel emlegették”.[2] Az októberi eseményekben szerepet játszó értelmiséget megrendszabályozták. Az 1920-as években sorra jelentek meg azok a munkák, amelyek 1918 és 1919 eseményeivel foglalkoztak. Ezeknek döntő többségük Hatos szerint egyfajta vádirat volt az országvezető oktobristák és bolsevikok ellen. Ehhez járult még hozzá az, hogy az emigrációba vonulók emlékirataikban sokszor egymással is hadakoztak.[3]

A köztársasági gondolat magyarországi képviselőit három részben kívánom bemutatni. Az elsőben Nagy Györggyel és az ő köztársasági mozgalmával foglalkozom, a másodikban a magyarországi szociáldemokrata párttal, végül pedig a köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselőivel. Célom ezzel az, hogy a kérdést több szempontból is megvizsgálhassam, majd pedig az egyes részfejezetek elkészítése után összevethessem azok eredményeit.

Nagy György és mozgalma

Az 1920-as évek elején az egyedüli csoportosulás Pölöskei Ferenc szerint, amely a köztársasági eszmekört nyíltan vállalta, az a Nagy György által újjászervezett Köztársasági Párt volt, amely már az első világháborút megelőzően is magára vállalta a magyar köztársaság megteremtésének ügyét és országos szervezetet kezdtek kiépíteni. A székely származású és eredetileg a Függetlenségi Párthoz tartozó Nagy az 1905-1906. év politikai válsága, az ezt követő események és pártja meghasonlásának hatására jutott előbb a szakításhoz, majd később a köztársasági államforma hirdetéséhez. Köztársasági programját az 1910-es évek elején fogalmazta meg. Ez a program a francia forradalomból és a magyar jakobinusok nézeteiből táplálkozott, valamint az 1849-es trónfosztáshoz és Kossuth Lajos későbbi alkotmányterveihez nyúlt vissza. Pölöskei szerint a köztársasági eszme a monarchiával szemben jelent meg a magyarországi politikai életben. Ez pedig egyet jelentett a dualizmus államformájával való szembehelyezkedéssel. A köztársaság követelése egyben az ország függetlenségének az igényét is jelentette. Nagy György mozgalma főleg az alföldi régiókban tudott magának híveket szerezni, ahol azon fiatal értelmiségiek között lett népszerű, akik a legaktívabban őrizték Kossuth Lajos emlékét és politikai örökségét. Fontos azonban kiemelni azt, hogy Nagy György és mozgalma a dualizmus utolsó éveiben nem volt képes meghatározó politikai erővé válni, és1913-ban be is tiltották őket. A párt erőfeszítéseit, bár 1918-ban újjáalakult, sőt még az antant missziót vezető Clerk tábornokkal is tárgyalt, valamint Nagy György minden lehetséges fórumon kiállt Károlyi Mihály mellett, nem kísérte szerencse. Ismételten nem sikerült meghatározó erővé válniuk. Az pedig, hogy a formálódó új kormányban részt vegyenek, Huszár Károly merev köztársaságellenessége eleve kizárta.[4]

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Hatos Pál által „egy látványos one man show[-ként]”[5] jellemzett Nagy György és köztársasági mozgalma az 1920-as évek elején ne játszott volna aktív szerepet a hazai politikai életben. 1921 márciusában Kossuth Lajos halálának évfordulóján több párt közös megemlékezést szervezett a Fiumei úti sírkertben található Kossuth sírnál. A megemlékezésen jelen volt Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter, Kovács J. István képviselő, Óhegyi Lajos a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nevében, továbbá maga Nagy György is. Nagy itt elhangzott beszédét a köztársasági mozgalom újbóli zászlóbontásaként is lehet értelmezni. A párt tagjai még aznap este a Wurgiles féle vendéglőben tartottak pártvacsorát. Itt hangzott el a párt második emberének és a később is fontos szerepet játszó Veér Imrének a beszéde, amelyben hangsúlyozta, hogy a republikánus gondolat nem veszett ki a nemzetből, továbbá Kossuth Lajos halálának évfordulóját arra kívánják felhasználni, hogy a nemzeti köztársaság megvalósításáért zászlót bontsanak. Tekintve azt, hogy az ország politikai helyzete 1921 márciusában milyen instabil volt, hiszen az új rend még csak elkezdett megszilárdulni, valamint IV. Károly első visszatérési kísérlete is erre az időszakra esett nem meglepő, hogy a köztársasági mozgalom zászlóbontása komoly megütközést váltott ki. A Kisgazda- és földmívespárti Kovács József képviselő[6] sietve igyekezett megtudni, hogy az igazságügyi- és a belügyminiszter mit szándékozik tenni a királyság intézménye ellen irányuló köztársasági propagandával.[7] Ő volt továbbá az, aki a párt tagjait „destruktív zsidó hadnak” nevezte. Kovács fellépése végül eredményt ért el, mivel a köztársaságiak pártgyűléseit a hatalom sorra betiltotta. Ők emiatt végül magának a kormánynak kényszerültek levelet írni. Ebben a levélben kifogásolták a gyűlések sorozatos betiltását, valamint tiltakoztak az ellen, hogy zsidónak bélyegezzék meg őket. Hangoztatták, hogy a párt tagjai Kossuth Lajos hűséges követői, aki – véleményük szerint – mindvégig kitartott köztársasági meggyőződése mellett.[8] A levél megírását követően nem sokkal a párt egy Kossuth Lajos sírjához összehívott gyűlésen kívánt tiltakozni, amit a hatalom ismételten betiltott. Ezt követően a párt koszorúzni vonult ki Kossuth sírjához, ahol Nagy György a következőt mondta: „Kossuth Lajos. Íme eljöttünk a te sírodhoz. A te tanítványaidat, a te politikai eszméd örököseit: a magyar republikánusokat a nemzetgyűlésben egyik képviselő gettó-csőcseléknek nevezte. A vakmerő nemzetgyűlési rágalmazó a te emlékedet is megtámadta és megtagadta és tagadta köztársasági meggyőződésedet – a hatalom pedig megtiltotta, hogy az ellenünk elhangzott vádakat megcáfoljuk.”[9] Nagy György után Veér Imre tartott beszédet.[10] Miután a bíróság kimondta, hogy a köztársasági eszme propagálása nem ütközik törvénybe, a párt egy memorandumot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban a kormánynak, amelyet Cserty József terjesztett a nemzetgyűlés elé. Ebben kérték a választáson való részvételük engedélyezését. A párt úgy számolt, hogy a közelgő 1922-es nemzetgyűlési választáson részt tud majd venni, illetve, hogy képviselői mandátumot elnyerve a nemzetgyűlésbe is bekerülhetnek majd. Ez azonban már nem történt meg, ugyanis azt a hatalom megakadályozta. Emellett Szentesen, ahol Nagy György maga kívánt indulni, több esetben is elhangzott köztársasági témájú programadó beszéd, ami később, vádként került elő a köztársaságiakkal szemben.[11]

Láthatjuk, hogy a köztársaságiak már rögtön a zászlóbontás után szembekerültek a hatalommal, ami szinte azonnal igyekezett ellehetetleníteni őket. Noha a párthoz köthető sajtó később is működött, a párt maga fokozatosan ellehetetlenült és működési tilalmat rendeltek el ellene. A vád szerint a Köztársasági Párt törvényellenes célú, a magyar nemzet alkotmányát veszélyeztető szervezete és a közrendet sértő és veszélyeztető működtetése miatt volt erre szükség. Vezetőit végül perbe fogták, maga Nagy György pedig 1923-ban meg is halt. Veér Imrét, a párt második emberét, aki Nagy György halála után állt a párt élére bíróság elé állították köztársasági propaganda vádjával, és fegyházbüntetésre ítélték. Bár a pártjukat betiltották, az intézkedést nem alkalmazták teljesen következetesen. L. Nagy Zsuzsa szerint a mozgalom politikai radikalizmusával és erős nacionalizmusával továbbra is hatott a fiatal értelmiségiekre.[12] A hazai közvélemény tisztában volt azzal, hogy az ítélet könnyedén kiválthatja egyes nyugati országok nemtetszését. Legalábbis erre utal a polgári radikális Világ című lapban Veér Imre perével kapcsolatos írás. Az írás szerzője szerint bár Veér cselekedete a legtisztább politikai vétség volt, az ítéletet pedig a magyar bíróság a magyar törvényeknek megfelelően hozta meg és azoknak szerzett érvényt, tisztában kell lenni azzal, hogy azokban az országokban, amelyek ekkor köztársasági alkotmányra helyezkedtek egy ilyen ítélet nem fog megértésre találni.[13] Veér egyébként később sem tagadta meg köztársasági meggyőződését, ahogyan azt 1929-ben tartott tárgyalásán nyíltan elő is adta.[14] Ez a meggyőződés azonban nem gátolta meg abban, hogy Magyarországot elhagyva egy időre emigrációba vonuljon, és csatlakozzon azokhoz, akik az angol, amerikai és francia közvélemény előtt bírálták a Horthy-rendszert. Veér mindezek mellett részt vett Az Emberi Jogok Ligájának magyar tagozatának a munkájában. Ez a lépése azonban L. Nagy Zsuzsa szerint bár erősítette a nyugaton működő magyar emigrációt, azonban gyengítette a Magyarországon működő ellenzékieket.[15]

Fontos kiemelnünk, hogy Kossuth Lajos eszményképe milyen hangsúlyosan megjelenik Nagy Györgyék érvrendszerében, ahogyan ezt Pölöskei is megjegyezte. Kossuthra mint a nagy magyar republikánus elődre tekintettek, aki 1849-ben Debrecenben kimondta a Habsburg ház trónfosztását és megteremtette a magyar köztársaságot. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy 1849-ben nem történt meg a szakítás a királyság államformájával. A kormányzóelnöki tisztség felvételével legfeljebb az államforma kérdésének nyitva hagyásáról beszélhetünk, semmint szakításról a királyság intézményével. Ez az érv Veér Imre 1929-es tárgyalásán is előjött, amikor Miskolczy Ágost királyi ügyész, amellett, hogy az 1849-es trónfosztásról, mint egy elhibázott lépésről beszélt, a következő kijelentést tette: „…még Debrecenben sem mondták ki a magyar köztársaságot és egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal a frázissal, hogy Kossuth Lajos köztársaságpárti volt.”[16] Érdemes azonban megemlíteni Mezey Barnát, aki az Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája című tanulmányában Beér János alkotmányjogászra és Csizmadia Andor jogtörténész-professzora hivatkozva azt fogalmazza meg, hogy bár a Függetlenségi Nyilatkozat formailag nem kiáltja ki a köztársaságot, tartalmilag azonban köztársaságinak tekinthető.[17] Tény továbbá, hogy az 1849-es köztársaság gondolata, az 1946-ban létrehozott Magyar Köztársaság érvrendszerében is előjön. Magában az államformát deklaráló 1946. évi I. törvénycikk preambulumában is hivatkoznak a debreceni határozatra.[18] Mindez jól mutatja 1848-49 fontosságát a magyar köztársasági gondolkodásban. 1848-49 képe természetesen nem csak a köztársaságiaknál jelenik meg. Sőt, Tormay Cecil a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921 márciusi ülésén éppen az ő eszményképüket állítja szembe az „Éljen a köztársaság! Éljen a proletárdiktatúra!” jelszavakkal. A köztársaságról, mint egyfajta mételyről beszélt, amivel Petőfi Sándor alakját állította szembe.[19] Érdekes tény azonban, hogy Veér Imre fentebb már említett 1929-es tárgyalásán Búza Barna védőügyvéd Petőfire, mint a legnagyobb köztársaságpárti személyre hivatkozott a magyar történelemben. Láthatjuk tehát, hogy 1848-49 mind a köztársaságpártiak, mind pedig az azt elvetők számára fontos hivatkozási pontként szolgált.[20]

A magyar szociáldemokraták és a köztársasági gondolat

Az előző fejezetben Nagy Györgyék kapcsán láthattuk, hogy miként viszonyult a hatalom egy nyíltan köztársasági eszmét hirdető mozgalomhoz. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi volt a helyzet a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, és annak az államforma kérdéséhez való viszonyával abban a politikai rendszerben, amelyet Bethlen István neve fémjelzett. Ahogyan azt Romsics Ignác kifejti, Teleki Pált a miniszterelnöki székben 1921 áprilisában követő Bethlen Istvánnak a rendszer konszolidációjához szüksége volt arra, hogy a szociáldemokratákkal való viszonyt rendezze, mivel addig, amíg a szociáldemokraták totálisan elutasító, rendszeren kívüli álláspontot képviselnek, a rendszer megszilárdulása nem lehet teljes. A keresztényszocialista szakszervezeteknek nem sikerült a hazai munkásságot a befolyásuk alá vonni. Az továbbra is szilárdan a szociáldemokrata párt mögött állt. Romsics kiemeli továbbá azt is, hogy a szociáldemokrácia a legtöbb európai országban komoly parlamenti, sőt kormánytényező is volt. Ezért ha Bethlenék illeszkedni akartak Európához, akkor nem maradt más választásuk, mint kiegyezni a szociáldemokratákkal. Fontos tény, hogy a kompromisszum szándéka a szociáldemokratákban is megvolt, mivel a liberális demokratákkal való összefogásuk nem járt konkrét politikai eredménnyel. Így született meg 1921. december 22-én a megállapodás, ami Romsics szavait idézve egyszerűen Bethlen-Peyer-paktumként vonult be a köztudatba. A megállapodás szavatolta a párt működését és pártlapjai terjesztésének szabadságát. Ennek köszönhetően a két világháború között részesei lehettek a politikai életnek. Képviselőik ott ültek a parlamentben, lapjuk, a Népszava pedig egészen 1944. március 22-éig megjelenhetett. Ezért cserébe azonban az egyezmény kemény megkötéseket tartalmazott a szociáldemokratákra nézve. Ezek egyike volt, hogy a szociáldemokraták nem propagálják a köztársasági államformát.[21]

Bár a paktum kikötötte a szociáldemokraták számára, hogy nem agitálhatnak az államforma megváltoztatása mellett, mégis azt látjuk, hogy a kérdés több esetben is előjött a szociáldemokraták körében, főleg az évtized második felétől. Erre tesz említést Egresi Katalin is A köztársasági eszme és a Szent Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között című kiváló tanulmányában.[22] A Nemzeti Ujság 1922 novemberében a Károlyi-féle köztársaság jubileumán már azzal vádolja a szociáldemokratákat, hogy ők még mindig a köztársasági államformát tartják hatalomra jutásuk feltételének, hiszen ők azok, akik „jubilálják” a „szomorú emlékű” Károlyi-féle köztársaságot. Noha jelen esetben ezt a kijelentést nem a szociáldemokraták tették magukról, valamint a köztársasági államforma képviselete az újságban vádként jelenik meg, ennek ellenére jól mutatja számunkra azt, hogy voltak, akik kétkedve fogadták, hogy a szociáldemokraták ténylegesen lemondtak volna a köztársasági államforma bevezetéséről.[23] Valóban ez történt, mert annak ellenére, hogy az 1921-es paktum kikötötte a köztársasági államforma melletti agitáció tilalmát, a párt 1925. november 21-i ülésén felvetette az államforma kérdését. Úgy vélték, hogy a királykérdés eldöntését meg kell előznie az alapvető közszabadságok helyreállításának, hiszen annak felvetése valójában az államforma felvetésének a kérdését is jelenti, ami pedig a párt szerint nincsen véglegesen rendezve. Véleményük szerint a kérdést népszavazáson kell rendezni, amit a párt követelt is. A népszavazás intézményét azért tartották fontosnak, mert így látták biztosítottnak hogy a magyar nép minden befolyástól mentesen dönthessen arról, hogy „milyen államformára kívánja állami életét berendezni”. Mindezt a következőképpen indokolták: „A szociáldemokrata párt a köztársasági államformát vallja, amelynek demokratikus keretében látja legjobban biztosítva a nép szabad fejlődését és boldogulását. […] A párt a köztársasági gondolat számára legalább […] ugyanazt a szabadságot követeli, mint aminőt a legitimista propaganda élvez.”[24] Erre pedig azért volt szükség, mert amíg a királykérdés felvetését a kormány minden alakommal jóindulatúan támogatta, addig a köztársasági gondolat minden megnyilvánulását a lehető legerőszakosabb formában elfojtotta.[25] A népszavazás kérdése visszatérő eleme volt a szociáldemokraták érvrendszerének. 1928 decemberében a következőképpen írtak erről egy, a legitimisták nagykanizsai gyűlésükön elhangzottakra reagáló Népszava cikkben. Az említett gyűlésen a szónok amellett érvelt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése a királykérdés. A cikk szerint azonban, annak a magyar népnek is megvan a maga véleménye a kérdésről, amelyre nemcsak a legitimisták, hanem a szabadkirályválasztók is előszeretettel hivatkoznak. A magyar népnek, amelynek milliói vergődnek nyomorban. Egy ilyen nép pedig aligha osztja azt a véleményt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése lenne a királykérdés. A szociáldemokraták erre hivatkozva javasolták, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók a propaganda mellett tegyék magukévá a népszavazás elvét, valamint igyekezzenek ennek érvényt szerezni. Véleményük szerint, ha a királyság gondolatának valóban többsége van Magyarországon, akkor nincs okuk arra sem a legitimistáknak, sem pedig a szabadkirályválasztóknak, hogy elutasítsák a népszavazás elvét, még a jogfolytonosság „államjogi káprázata kedvéért sem”. Emellett érvként hozták azt is, hogyha a legitimisták valóban olyan demokratikus módon gondolkodnak, mint ahogyan az a fentebb már említett nagykanizsai beszédben elhangzott, akkor nem is tudnak mást tenni, mint elfogadni a népszavazás lehetőségét. Minden más megoldás ugyanis csak további nyugtalanság forrása lenne, valamint nem lenne képes meggyőzni a köztársaság híveit arról, hogy akár a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók jelöltje jogosan lenne király. Ahogyan fogalmaznak: „Trón, vagy elnöki szék, […] ezt nem dönthetik el a nép nélkül, a nép ellenére.”[26] További érvként szerepelt a népszavazás kérdése mellett, hogy a szerző szerint senki nem jelentheti ki, hogy a köztársasági államformának ne lennének hívei Magyarországon. Ilyet ugyanis népszavazás nélkül nem lehet állítani. A szociáldemokraták ebben a cikkben kirajzolódó véleménye szerint, a népszavazás intézménye az, amely képes az államforma elvi, tárgyi és személyi kérdését megnyugtatóan rendezni, az egész magyar nép véleményét így lehet kinyilvánítani. Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni, az helytelen és veszedelmes útra kerül, amikor nekilát a trónácsoláshoz.[27]

Meglátásom szerint érdemes külön foglalkoznunk azzal a Népszava cikkel, amelyet 1928. november 16-án írtak az 1918-as köztársaság tízéves jubileumára. Ezen írás miatt ugyanis, a budapesti ügyészség eljárást indított, és elkobozta azt a köztársaság megünneplésére hivatkozva, a szerkesztő pedig többéves börtönbüntetés elé nézett. Ezt a cikket később azonban sikerült a Párizsban élő magyar szocialista munkásokhoz eljuttatni, akik ott röpiratban kiadták, majd pedig azt eljuttatták az Erdélyi Futár nevű erdélyi magyar lapnak közlésre.

Ebben az írásban az 1918-ban lezajlott eseményekre olyan komoly változásként hivatkoznak, amelyet az akkor megalakult köztársaságok joggal ünnepelnek, hiszen azok megalakulásával összeomlott az a hit, hogy csak a királyságok bírnak államfenntartó erővel. A népek pedig ezek után társadalmi fejlődésük során egyre inkább a demokrácia szilárd alapelveire építették fel államaikat. A demokrácia lett az alapja a társadalmi és a politikai életnek. Ahol pedig megmaradt a királyság intézménye, a királyok korábbi önkénye és különleges hatalma már a múlté. Egy uralkodó gyakorlatilag nem rendelkezik több hatalommal, mint egy köztársasági elnök. Magyarországon viszont nemhogy idegen, hanem kifejezetten réginek mondható a köztársaság utáni vágy. Mindezt a következőképpen indokolta a szerző:

A magyar nép a Habsburgok négyszázéves uralma alatt megtanulta az ország függetlensége után való vágyát és a függetlenség után való törekvéssel vele járt a köztársasági államforma akarata is. A 48-as forradalom irodalmában és költészetében, politikai törekvésében ás harcaiban mindig magasra lángolt a köztársasági államformáért való vágy. És ha a minden oroszok cárja nem siet a Habsburgház megmentésére és nem gázolja le a 48-as forradalmat, akkor a független Magyarország Középeurópa első köztársasága lett volna.[28]

Látható, hogy a hivatkozási alap, ahogyan korábban Nagy Györgyéknél is 1848-49. 1918-ban pedig, amikor a magyar nép más országok példáját követve kikiáltotta a köztársaságot, akkor tulajdonképpen ennek a „köztársasági államformáért való vágynak” szerzett érvényt. A hírt a szerző szerint az egész ország ujjongó örömmel fogadta. Károlyi Mihályék a köztársaság kikiáltásával pedig csupán a nép egyre sürgetőbb akaratának tettek eleget. Ezzel minden, az akkori eseményeket átélő ember tisztában volt. Sőt egészen odáig megy a kijelentések során a cikk írója, hogy azt állítja, egyetlen olyan magyar sem volt, aki ne akart volna köztársaságot. Ahogyan fogalmaz: „Pártokra és felekezetekre való tekintet nélkül mindenki a köztársaság mellett volt. A levitézlett reakciónak egyetlen embere sem akad, aki ne örült volna annak, hogy Magyarország köztársaság!”[29] Kétségtelen, hogy ez a kijelentés túlzó, azonban a szerző köztársaság iránti elkötelezettségét mégis jól mutatja a számunkra.

Az ellenforradalom azonban eltörölte a köztársaságot és megteremtette a legitimistákat és a szabadkirályválasztókat. Többen pedig a szerző megfogalmazása szerint „fátylat borítottak a múltjukra”, és a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók táborához csatlakozva remélték, hogy ezzel meg nem történtté tehetik a múltjukat. Mindez azonban a szerző véleménye szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a köztársaság szellemét és a köztársaság iránti vágyat kitöröljék a magyar nép lelkéből. A szerző és társai pedig továbbra is a köztársaság hívének vallják magukat. Emellett hitet tesznek amellett, hogy nem adják fel azt a törekvésüket, hogy Magyarország egyszer törvényesen köztársaság legyen. Állításuk szerint ebben az egész magyar nép együtt érez velük. Bizalmukat fejezik ki aziránt, hogy Magyarországra nem lesz hatás nélkül az, ami a jubileumukat ünneplő köztársaságokban ekkor zajlik. Meggyőződésük továbbá, hogy a magyar nép is úgy fogja berendezni életét, ahogyan azt akarja, állami és társadalmi életét a demokrácia alapjára fogja helyezni, valamint ki fogja fejezni azt az akaratát, hogy az államformát is maga határozza meg. Ezek a kijelentések bármennyire is túlzóak, jól mutatják számunkra azt, hogy igenis voltak a köztársasági államformának elkötelezett hívei a két világháború közötti időszakban. Véleményem szerint ugyanakkor be kell látnunk azt, hogy a hatalom szemében egy ilyen kijelentés már önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy egy írást elkobozzanak, annak szerzője ellen pedig eljárást indítsanak. Hiszen a szerző pozitív példaként állítja az olvasó elé mindazt, ami 1918-ban és azóta az akkor megalakult köztársaságokban történt. A népszavazás korábban csak javasolt kérdése pedig itt pedig már, mint egy a közeljövőben biztosan bekövetkező esemény jelenik meg, amelynek kimenetele aligha lehet kérdéses.

A szerző véleménye szerint egyedül a köztársasági államforma az, ami képes megoldani Magyarország égető társadalmi és politikai kérdéseit. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogyha meg is történne annak bevezetése, az önmagában még nem jelentené „minden bőség forrását”. A köztársasági államforma azonban elengedhetetlen előfeltétele a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Mindezt a következőképpen fogalmazza meg: „[A köztársaság] hatalmas motorikus ereje a népek szabad fejlődésének, hogy a köztársasági állam talpazatán vívják meg a társadalmi osztályok egymás közötti harcaikat, és e harcokból küszöböljék ki egyszer s mindenkorra a militarisztikus dinasztiát, az uralkodó családok és egyének önkényuralmát és helyébe teremtsék meg a nép szabad önkormányzatát!”[30] Az a tíz év pedig, amit 1918 óta elvesztettek csupán röpke idő „a történelem nagy országútján”. Ennek ellenére 1928 Magyarországát mégis úgy festette le a szerző, ahol a munkás és a polgár még mindig a különleges törvények alatt nyög, a sajtószabadság pedig nemhogy nem valósult meg teljesen, hanem a hatalom ekkor is éppen azon ügyködik, hogy azt eltörölje. Ezzel 1848-49 szellemisége számára tovább ácsolják a koporsót, és készülnek annak örökségét végleg elföldelni. Kossuth Lajosnak pedig szerencséje, hogy nem 1928 Magyarországán él, mivel a „magyar reakció” azonnal bilincsbe verné, amiért 1849-ben kimondta a Habsburgok trónfosztását és kikiáltotta a Független köztársasági Magyarországot.[31]

Ezeket a sorokat olvasva, úgy gondolom egyáltalán nem meglepő, hogy a budapesti ügyészség ezt az írást elkobozta, a Népszava szerkesztője ellen pedig eljárást indított, hiszen az itt megfogalmazott gondolatok kimerítik a köztársasági propaganda fogalmát. Számunkra azonban rendkívül értékes forrásként szolgál, hiszen kiválóan szemlélteti, hogy a szociáldemokraták miképpen is viszonyultak az államforma kérdéséhez a Bethlen-Peyer-paktum tilalma ellenére. Bemutatja emellett azt is, hogy bár a párt szabadon működhetett és megnyilvánulhatott, a határt átlépve a hatalom ellenük is fellépett, még hogyha nem is annyira szigorúan, mint korábban Nagy Györgyék ellen. Noha jól lehet, hogy ezt a szociáldemokraták társadalmi támogatottsága miatt nem is merte volna megtenni.

A köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselői

A Nagy György-féle köztársasági mozgalom és a szociáldemokraták vizsgálata egyértelműnek tűnik, hogyha a köztársasági gondolat magyarországi képviselőit keressük. Úgy gondolom azonban, hogy joggal merül fel a kérdés, hogy mi van a magyar közélet egyéb liberális és baloldali képviselőivel? Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk elengedhetetlen őket is megvizsgálnunk.

Azt, hogy a köztársasági mozgalommal szemben miképpen lépett fel a hatalom a Nagy Györgyékkel foglalkozó részben jól láthattuk. Gyakorlatilag már 1921-től igyekezett ellehetetleníteni őket. A szociáldemokratákat pedig a velük kötött paktummal igyekezett a köztársasági államforma hirdetésétől visszatartani. Mindezek ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy 1922 januárjában Méhely Kálmán korábbi pártonkívüli demokrata képviselő[32] egy több mint négy órás beszédben fejtette ki a nemzetgyűlés előtt, hogy szerinte miért is a köztársasági államforma az egyetlen lehetséges államforma Magyarországon. Az Ujság című lapban ezt a beszédet tárgyilagosként és érthetőként jellemezték. A következő gondolatot fogalmazták meg vele kapcsolatban: „Sokkal helyesebbnek és üdvösebbnek tartjuk, ha bármilyen politikai felfogás – akár a köztársasági gondolat is – a törvényhozáson belül nyilatkozik meg és nem az utczán a tömegek előtt.”[33] A kérdés zárt körben való megjelenését nem tartotta a szerző problémásnak, valamint véleménye szerint a gyülekezési és agitációszabadságnak éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy teret enged valamennyi politikai pártnak, hogy igénybe vehesse parlamentáris megvalósítására. A vélemény, amit ebben a beszédben megfogalmaztak, egybevág a Bethlen István által képviselt tömegdemokráciát elvető és irányított- és konzervatív demokráciát, valamint a fontolva haladást hirdető politikaielképzelésével. Bethlen, bár elismerte, hogy a nyugati országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, felfogása szerint Magyarországról ekkoriban még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapozottságú politikai demokrácia működését szavatolni volnának képesek.[34] Láthatjuk tehát, hogy amíg a köztársasági gondolatot nem kívánták a szélesebb tömegek előtt képviselni, és úgymond forradalmi hangulatot kelteni, addig ez a beszéd egyfajta megtűrt kategóriába került, hiszen Méhely Kálmán ellentétben Nagy Györgyék zászló bontásával nem az utcán, hanem az Országház falai között fejtette ki álláspontját. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom Méhelyt később ne bélyegezte volna meg kommunistának, miután megjelent egy Rassay Károly liberális pártvezér által szervezett párt rendezvényen.[35]

Méhely beszédének elején kifejtette, hogy tiszteli a legitimistákat, azért mert kitartottak felfogásuk mellett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy később már azt hangoztatta, hogy mint jogfolytonosságot nem ismeri el a legitimizmust. Ezt pedig azzal indokolta, hogy a legitimizmus nem más, mint a dinasztiák fennmaradásának a konzerválása. Az igazi jogfolytonosság pedig nem más, mint a nemzet érdekének a fenntartása. A kormányról és annak szerepéről elítélően beszélt, amiért véleménye szerint politikájukkal eljátszották a külföld rokonszenvét, amelyet a bolsevizmusból való józan kilábalás után tanúsítottak Magyarország felé. Ahogyan fogalmaz: „Ez a kormány felvilágosult abszolutizmusnak képzeli magát – felvilágosodás nélkül!”[36] Nem tartotta lehetségesnek az 1914 előtti állapotokhoz való visszatérést. Már csak azért sem, mert az emberek nem a rendszert áhítozták vissza, hanem a békés viszonyokat. A nagytőkét szintén elítélte, amiért az véleménye szerint társadalmi egyenlőtlenségeket okozott. Érzésem szerint azonban érdekesebb és számunkra fontosabb az a megállapítás, amit az 1918 október végi eseményekről és Károlyi Mihályék szerepéről nyilatkozott. A forradalmat egy elhamarkodott katonai puccsként jellemezte, Károlyiékról pedig úgy beszélt, mint akiknek a tevékenysége az anarchia ellen nagy erőlködésként fogható fel . Ezt azonban mégsem tartotta egyedi esetnek, hiszen a történelem során már nemegyszer előfordult, hogy egy gyors demokratikus átalakulással igyekeztek elejét venni az anarchiának. Példaként a párizsi kommünt állította, amely nem jött volna létre „…ha nem vigyorogtak volna sértő módon a francziák arcába.”[37]. A bolsevizmus eljöveteléért pedig Magyarországon, ahogy máshol is, a nemzeti önérzet megsértése tehető felelőssé.

A forradalmak Méhely érvrendszerében nem mint negatív tényezők jelennek meg, ugyanis véleménye szerint egy forradalom nemcsak gyilkosságokból áll, hanem gazdasági átalakulásból is. Ahogyan fogalmaz: „Nemcsak az evolucziós állapotnak, de a forradalmi állapotnak is meg van a maga létjogosultsága.”[38] Szembeállította ugyanis egymással az „evolúcziót”, tehát az olyan társadalmi fejlődést, ami folyamatosan, de ebből adódóan lassan halad előre és a „revolucziót”, amely nagyobb ugrásszerű lépésekkel vitte előrébb a társadalom fejlődését. Forradalmakra, véleménye szerint igenis szükség van, azonban nem szabad azoknak a romboló részénél megállni, hanem tovább kell haladni az építés felé úgy, hogy megtartjuk azt, ami jó volt a társadalomban.

Méhely Kálmán a magyar nyelvvel kapcsolatban szintén érdekesen nyilatkozott. Tagadta ugyanis azt az állítást, hogy nyelvében él a nemzet. Bár Kun Béla is magyarul beszélt, Méhely szerint azonban a vörös terror nem magyar, hanem idegen gyökerű. Ezen gondolatmenetét tovább fűzve Méhely azt mondja, hogy szerinte maga az ellenforradalom sem magyar, hanem német gyökerű volt. A Habsburg uralomnak egyetlen olyan állomása sem volt, amiért a magyar nemzetnek hálásnak kéne lennie. A gondolat pedig, ami talán a legnagyobb megrökönyödést keltette az őt hallgatók körében az az, hogy még a kétszáz éve itt élők sem tekinthetők fajmagyarnak. Azt azonban, hogy véleménye szerint ki tekinthető annak, nem definiálta Méhely.

Az államforma kérdéséhez beszéde végén jutott el Méhely Kálmán. Úgy vélte, hogy felesleges a kormányzatnak attól tartania, hogy a régi Habsburg uralom bármikor is visszatérhetne az országba. Ezért a teljes lojalitással le kell számolni. Itt érdemes kiemelnünk, hogy a cikk szerzője szerint a kisgazda képviselők egészen eddig a pontig, „mint valami prófétát” hallgatták Méhelyt. Miután azonban a szabadkirályválasztókról azt a kijelentést tette, hogy a legitimistáknál is veszélyesebbek megrökönyödtek. Sem a legitimisták, sem pedig a szabadkirályválasztók által képviselt utat nem tartja járhatónak, ezért az egyetlen reális alternatíva szerinte a köztársasági államforma bevezetése. Érthető módon ez a kijelentés nagy zúgolódást keltett az ülésteremben. Erre válaszul Méhely kijelentette, hogy ő maga mellett állónak látja a szociáldemokraták képviselőit. A közelgő választások után pedig az új összetételű országgyűlésnek ki kell majd kiáltania a magyar köztársaságot. Ezután az ellenzék egy része hangosan éltette Méhelyt, a többség azonban néma maradt. Érdemes még megemlítenünk, hogy ezen a ponton vita robbant ki a képviselők között arról, hogy milyen államformában is élnek. Rassay Károly részéről ekkor hangzott el a királyi köztársaság kifejezés is, amit Schweitzer Gábor szerint nemcsak a hazai republikánus érzelmű ellenzék, hanem nem kevés iróniával a közjogtudomány képviselői is használták, és akadtak olyanok is, akik az ország államformáját ténylegesen köztársaságnak tartották. Sőt, Horthy Miklóssal kapcsolatban Kende Péter is kifejti, hogy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint királypótló régens vagy alkotmányos uralkodó.[39]

Kétségtelen, hogy Méhely Kálmán beszéde egy rendkívül értékes forrás a számunkra a köztársasági kérdést illetően, hiszen az Országházban, a nemzetgyűlés képviselői előtt hangzott el. Az is kétségtelen tény, hogy bár érvrendszerében erősebbnél erősebb képeket használt, az azonban végig logikusan felépített maradt, és védelmébe tudta venni mind Károlyiékat, mind pedig a forradalmakat. Az a kijelentése azonban, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók között meghúzódó vita miatt az egyetlen lehetséges államforma a köztársaság, néhány lelkes éljenzésen kívül csak néma hallgatást szült. Ez pedig jól mutatja számunkra, hogy bár teret biztosítottak Méhelynek, hogy álláspontját kifejtse az államforma kérdésével kapcsolatban, azzal igazi hatást nem tudott elérni.[40]

A gyűlések hatalom általi erőszakos feloszlatására már korábban is kitértünk Nagy Györgyék kapcsán. Ezek az erőszakos cselekedetek nem szűntek meg Nagy Györgyék mozgalmának a felszámolása után sem. 1924-ben Rupert Rezső fel is szólalt ellene miután a hatóság feloszlatta a Kossuth-párt a Szózat című lap szerint októbrista tüntetését. A túlzott hatósági fellépés ellen felhozott érvei egyeznek azzal, amit a szociáldemokraták kapcsán már fentebb olvashattunk, és ami a hatalom által alkalmazott kettős mércét támadja. Rupert ebben a fellépésben a detronizációs törvény megsértését látta, mivel a gyűlés betiltásának fő indoka a Habsburg dinasztia megsértése volt.[41]

A szociáldemokratákkal kapcsolatban már röviden érintettük azt a kérdést, hogy miképpen viselkedett a Horthy-korszak alatt sok olyan személy, akik valamilyen szerepet vállaltak az 1918-as eseményekben. Ennek kapcsán érdemes megvizsgálnunk egy 1924-ben, a Világ lapjain megjelent olvasói levelet, amiben Túri Béla katolikus egyházi személy pálfordulásával foglalkoznak. A levél szerint Túri pontosan az a személy volt, aki az új rend megszilárdulása után úgy beszélt a szociáldemokratákról mintha korábban semmi köze sem lett volna hozzájuk. Holott ő volt az, aki az Alkotmány című lapban az orosz forradalom kapcsán levonta az első konklúziókat, és „csodálatos prófétasággal” állapította meg, hogy a háborúnak csak a leggyökeresebb szociális átalakulással lehet véget vetni. Emellett ő volt az, aki a katolikus közvélemény számára megmagyarázta azt, hogy tulajdonképpen miért is szükséges a köztársasági államforma bevezetése. A köztársasági gondolatról magáról pedig a következőt fogalmazta meg: „>>Máskor az ilyen lépés forradalmi lépés volna<<,… de… >>ha köröskörül a monarchiákat megbuktatta a háború és elsöpri a forradalom, a köztársasági államformában meg kell találni az államnak a szilárdságát, amely megmenthet az anarchiától. A köztársaság az összeségnek az uralma. Ma valóban az összeségnek kell megmentenie a civilizációt. Hazánkban vele együtt a hazát<<.”[42] Túri 1918-ban még ennél is tovább ment, amikor is Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiről víziónált és a következőt fogalmazta meg: „Magyarország keleti Svájccá készül lenni. A Keleteurópai Egyesült Államok kialakulása már körvonalakban mutatkozik. Kossuth Lajosnak dunai konföderációs terve kereteiben megszélesülve, de alapgondolatának érvényesülése mellett mintha a megvalósulás útján volna. Mi magyarok, már teljesen erre az útra léptünk.”[43] A levél szerzője szerint Túri még Jászi Oszkárnál is szívósabban tartott ki emellett az elképzelés mellett. Mit is olvashattunk itt Túri Béla kapcsán? Adott egy olyan katolikus egyházi személy, aki az 1918-as forradalmat lelkesen üdvözli, a katolikus közvélemény előtt a köztársaságot képviseli a monarchiával szemben, emellett pedig még Kossuth dunai konföderációját is maga előtt vízionálja. Később pedig mindezt megtagadván, belép a forradalmat elítélők táborába. Ez pontosan annak az 1928-as betiltott Népszava cikkben lefestett közéleti szereplőnek a képe, aki a forradalom bukása után fátylat borított a múltjára és tagadta meg örökségét. Ahogyan a szerző fogalmazott az esztergomi stallum megkövetelte a Túrinak ezt a meghasonlását.

A népszavazás kérdése a többi fentebb tárgyalt kérdéshez hasonlóan több más olyan politikusnál is, akik támogatták a köztársasági államformát. Ilyen politikus volt Drozdy Győző, aki a felsőházi törvény vitája kapcsán vetette fel a nemzetgyűlés előtt azt a kérdést, hogy vajon szabad-e a magyar népnek ismételten az arisztokrácia kezébe adnia a törvényhozást, hiszen a magyar, véleménye szerint, egy koldus nemzet, aminek törvényhozását még jobban megdrágítani erkölcstelenség. Kifogásolta továbbá, hogy ezzel egy új osztály parlament jönne létre, amelynek tagjai között a vitézi szék tagjai is megjelennének, azonban a faluszövetség tagjai nem. Mindez nem eredményezne mást, minthogy a dolgozó nemzet ismét az arisztokrácia kezébe adná a hatalmat. Végül ezeket a gondolatokat összegezve jutott el oda, hogy feltegye a kérdést: „Miért nem kérdi meg a kormány a néptől, hogy mit szól az államforma kérdéséhez. Vagy a kormányhatalom egyáltalán nem kíváncsi a nép felfogására?”[44] Ennek a kérdésnek a felvetése értelemszerűen nagy felzúdulást keltett a nemzetgyűlésben. Ennek során Rassay Károly vádként fogalmazta meg a kormánnyal szemben, hogy annak programjában szerepelt az államforma kérdése, míg Pesthy Pál igazságügyminiszter szerint ebben a kérdésben az első nemzetgyűlés már döntött. Drozdy Győző szerint azonban ez a törvény csak általánosságban beszélt a királyság kérdéséről. A világban pedig a köztársasági gondolat volt az, ami diadalmaskodott a monarchiával szemben. Emellett megvádolta a kormányzatot azzal, hogy működésének hetedik évében sem képes az alapvető szabadságjogokat garantálni. Láthatjuk tehát, hogy az érvrendszer, amiben Drozdy Győző a köztársasági államforma mellett érvel, szintén hasonló a már korábban tárgyaltakhoz. Drozdy szerint a kormány nem képes a megfelelő szabadságjogokat az emberek számára biztosítani. Bár nyíltan nem jelentette ki, de érveléséből kitűnik, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látta. Mindenesetre az államforma kérdése kapcsán ő is egy népszavazás megtartását javasolta. A kormányzattal szemben vádként fogalmazta meg azt is, hogy erre nem hajlandó. Mindezek mellett fontos kiemelnünk azt is, hogy az államforma kérdése még ekkor, 1926 októberében is előkerül a nemzetgyűlésben.[45]

Összegzés

Láthattuk, hogy a köztársasági gondolat magyarországi képviselőinek érvrendszere hasonlóképpen épült fel. Értelemszerűen mindegyikük elvetette a királyság államformáját. Nagy Györgyék és a szociáldemokraták köztársasági eszmerendszerüket egyértelműen 1848-49-re és Kossuth Lajosra vezették vissza. Bár azokban a forrásokban, amelyek segítségével a köztársasági gondolat egyéb képviselőit vizsgáltuk, nem tesznek említést a 48-as hagyományokról joggal feltételezhetjük azt, hogy azok számukra is meghatározó tényezők voltak. Szintén közös pontként említhető meg a köztársasági gondolat melletti kiállás szabadságának a követelése és a hatalom erőszakosságának elítélése, ami végül a Nagy György féle mozgalom ellehetetlenülését is okozta. A szociáldemokraták és a köztársasági gondolat egyéb képviselőinél visszatérő elképzelés volt, hogy a köztársasági államforma hirdetésének számára ugyanolyan szabadságot követeljenek, mint amellyel a legitimisták és a szabadkirályválasztók rendelkeztek. Szintén ilyen visszatérő koncepciót volt az is, hogy az államformáról a magyar népnek kellene döntenie, mégpedig népszavazás útján. A szociáldemokraták nyíltan kijelentették, hogy az alapvető szabadságjogok biztosítását a köztársasági államforma keretében látják biztosítottnak. Ezen szabadságjogok mellett Drozdy Győző is szót emelt, bár ő azt nem tette hozzá, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy miként érvelt a köztársaság mellett, akkor jogosan feltételezzük azt, hogy ő is így gondolta. Az 1918-as forradalmat és Károlyi Mihályék szerepét sem Nagy Györgyék, sem a szociáldemokraták, sem pedig a köztársasági gondolat egyéb képviselői nem ítélték el, legfeljebb kritikát fogalmaztak meg velük szemben. Az 1918-ban lejátszódott eseményekről egyértelműen pozitív hangvételben beszéltek, ami abból szempontból érthető is, hogy azoknak ők is aktív résztvevői voltak. Azokat azonban, akik a forradalom bukása után pálforduláson mentek keresztül, elítélték. Végül pedig szintén közös pontként kell megemlítenünk a hamarosan eljövő új magyar köztársaság reményét, amely minden vizsgált csoportnál megjelent. Összegzésként kijelenthető, hogy 1918 és 1928 között voltak képviselői a köztársasági gondolatnak Magyarországon.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

„A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11.

A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30.

A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4.

A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19.

A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3.

A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16.

Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29.

Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30.

Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6.

Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14.

Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22.

Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8.

Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30.

Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22.

Országgyűlési almanachok

Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922.

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921.

Törvénygyűjtemények

Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Litván György: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schweitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publik on Kiadó, 2017.

Cikkek és tanulmányok

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Hivatkozások

  1. Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29., 2. ↑
  2. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417. Lásd még a kérdésre: Litván György: Hazaárulás-e a hazára „árulkodni” in Uő: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 108. ↑
  3. Uo. 417-418.; A vitákra lásd Litván György: Irányzatok és viták a magyar bécsi emigrációban, in Uő: Októberek üzenete. Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 281–317. ↑
  4. L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 11, 29.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 73-78, 82-83, 100-101, 150. ↑
  5. Hatos: Az elátkozott köztársaság, 226. ↑
  6. Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921, 173. ↑
  7. Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22., 3. ↑
  8. A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3. 6. ↑
  9. A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19., 5. ↑
  10. Uo. ↑
  11. Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14., 1. ↑
  12. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 44, 54; 73. ↑
  13. Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30., 1. ↑
  14. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  15. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 159, 169. ↑
  16. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  17. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 184. ↑
  18. Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 532. ↑
  19. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16., 2. ↑
  20. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4. ↑
  21. Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 70.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 227, 234–235. ↑
  22. Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 252. ↑
  23. Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1. ↑
  24. A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22., 8. ↑
  25. Uo. 8.; Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22., 3-4. ↑
  26. „A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11., 3. ↑
  27. Uo. 3. ↑
  28. Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15., 8. ↑
  29. Uo. 8. ↑
  30. Uo. 9. ↑
  31. Uo. 7–9. ↑
  32. Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922, 294, 455. ↑
  33. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  34. Romsics: Magyarország története a XX. században, 223–224. ↑
  35. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 54. ↑
  36. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  37. Uo. 4. ↑
  38. Uo. 4. ↑
  39. Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.; Schwitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publikkon Kiadó, 2017, 5. ↑
  40. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4. ↑
  41. A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4., 2. ↑
  42. Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16., 7. ↑
  43. Uo. 7. ↑
  44. Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30., 4. ↑
  45. Uo. 4-5.; A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30., 6. ↑
Beküldve:

Segesdi Gergő: Dagger, Richard. “Republicanism.” (recenzió)

Dagger, Richard. “Republicanism.” In The Oxford Handbook of The History of Political Philosophy, edited by George Klosko, 701-11. New York: Oxford University Press, 2011.

Richard Dagger 2011-ben megjelent Republicanism című tanulmányában magának a republikanizmus fogalmának a lényegét igyekszik megfejteni. Dagger munkája elején mindjárt leszögezi a következőt: abban, hogy mi is a republikanizmus tulajdonképpen nincsen egyetértés. Ami ugyanakkor kijelenthető szerinte az az, hogy a fogalom egy olyan felfogást takar, ahol nem egy valaki, vagy pedig egy szűk csoport irányít, hanem a polgároknak egy nagyobb csoportja. Emellett szigorúan értelmezve a republikanizmus szembehelyezkedik a monarchia intézményével.

Arisztotelész és Cicero Dagger szerint két olyan név, akiket hagyományosan a republikanizmushoz szokás kötni. Ők azonban Dagger meglátása szerint nem voltak sem monarchia ellenesek, sem pedig teljesen elkötelezettek a képviseleti kormányzat mellett. Sőt Arisztotelész szerint éppen a monarchia az, ami a legjobban szolgálja a közjót. Annak intézménye akkor válik problémássá, amikor a monarchia fejét nem ellenőrzik és az türanosszá válik. A türannisz az oka annak, hogy Cicero egy vegyes államformát pártolt. Meg kell ugyanis különböztetni azt a monarchiát, ahol a vezető a jog felett áll és azt, ahol megvalósul a jog uralma. Utóbbit nevezzük alkotmányos monarchiának. Dagger úgy látja, hogy a republikánusoknak nem szükséges mindenáron szembe helyezkednie a monarchikus kormányzati formával, csak akkor, hogyha a hatalom túlzottan egy kézben összpontosul.

A republikanizmus és a képviseleti kormányzat közti kapcsolatot Dagger komplikáltnak látja, ugyanis a republikánusok szerinte klasszikusan a közvetlen demokráciát pártolják, ahol a közösség tagjainak közvetlen beleszólása van a dolgokba. A törvény uralma ugyanakkor nem lehet hatékony szerinte, hogyha nincs, aki meghozza a törvényeket. Szükséges tehát olyan személyek megválasztása, akik a törvényeket meghozzák. Az azonban nem magától értetődő, hogy minden csoport jogosult-e megválasztani kik is képviseljék őt.

Dagger felteszi a kérdést, hogy vajon a köztársaság mennyiben különbözik a demokráciától. Véleménye szerint erre ugyan nincsen egyértelmű válasz. Napjaink republikánusait nagyjából olyan valakikként lehet szerinte leírni, akik elkötelezettek a morális és politikai egyenjogúság mellett. Ezek az emberek a köztársaságot tehát egyfajta demokráciaként képzelik el, nem pedig olyan valamiként, ami szemben áll azzal. Dagger szerint a republikánusok a kormányzatot saját maguk irányítására képes állampolgárok közügyeként látják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek azt és akkor tesznek, amikor akarnak. A köztársaság ugyanis a jog kormányzata és nem az embereké. Egy demokrácia pedig hogyha elfogadja jog uralmát, akkor demokratikus köztársaság.

Dagger hivatkozik J. G. A. Pocock-ra, aki azt mondja, hogy a republikánusok szerint az állampolgárnak függetlennek kell lennie azoktól, akiknek a pénze vagy a hatalma lehetőséget biztosít arra, hogy a köztársaságot korrupt módon irányítsák. Szükséges továbbá különbséget tenni a „klasszikus” republikánusok, mint például Arisztotelész és Cicero, valamint a „modern” republikánusok között. Míg a klasszikus republikánus a közjót az egyén elé helyezi, addig a modern republikánus éppen az egyént helyezi a közjó elé.

Arisztotelész és Cicero után a köztársasági gondolat újjá éledését Dagger a késő középköri Machiavelli Firenzében látja. Machiavelli Dagger szerint a tökéletes államformát a Római Köztársaságban vélte felfedezni. Úgy látja, hogy Machiavelli igyekezett egyensúlyba hozni a különböző kormányzati formákat, hogy megtalálja azt az egészséges egyensúlyt, ahol a törvény uralma megakadályozza, hogy bárki a többiek fölé kerekedhessen. Ami azonban igazán elhozta a köztársasági gondolat újjáéledését az Dagger véleménye szerint a reformáció és Európa ezzel járó vallási és politikai felfordulása. Ezt követően a republikanizmus gondolata kulcsszerepet játszott a 18. század két fontos forradalmában, az amerikaiban és a franciában. Végül azonban Dagger meglátása szerint a 20. század magával hozta a republikanizmus hanyatlását, többé már nem volt a központi politikai gondolat. Felemelkedett a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus.

Ahogyan azt fentebb olvashattuk Richard Dagger kiváló tanulmánya egyszerre igyekszik meghatározni a republikanizmus és a republikánusok fogalmát. Teszi mindezt úgy, hogy nem mulasztja el felvázolni azt a történelmi kontextust, amely meghatározó volt a republikanizmus fejlődése szempontjából.

Beküldve:

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában

Bevezetés

Az első világháború szörnyűségeiből éppen csak kilábalt Magyarország számára az egyik meghatározó kérdés az államforma volt. IV. Károly 1918. november 13-án lemondott az államügyek vitelében való részvételéről. Ez azonban nem jelentette a trónról való lemondását is. Mégis, arra később nem tudott visszatérni. Magyarország pedig megtapasztalta a Károlyi Mihály nevével fémjelzett köztársaságot, valamint a tanácsköztársaságot. A forradalmak bukása után kiépülő, önmagát „ellenforradalmiként” meghatározó hatalmi rendszer képviselői számára értelemszerű volt a történelmi jogfolytonosság helyreállítása, az ezer éves államisággal összeforrott királyság intézményének helyreállítása. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a magára ellenforradalmiként hivatkozó rendszer miképpen viszonyult a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársasághoz, illetve magához a köztársasági államformához. A vizsgálódás anyagát a jobboldali sajtóban az 1920 és 1928 közötti időszakban megjelent a tárgyat érintő írások képezik. A munka során olyan orgánumokat tekintek át, amelyek valamilyen formában foglalkoznak a köztársaság kérdésével. A vizsgált orgánumok közé tartozik a A Nép, Budapesti Hírlap, Kis Ujság, Magyarság, Nemzeti Ujság, Pesti Hírlap.[1] A munka során a vizsgált írásokat nem egyszerű kronológikus sorrendben kívánom feldolgozni, hanem tematikusan a következő problémakörök mentén: hogyan helyezhető el a köztársasági gondolat kérdése a legitimista szabadkirályválasztó vita tükrében, a jobboldali sajtó szerint milyen volt a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság mint vád miképpen jelent meg a jobboldali közbeszédben. Mindezen három téma mellett röviden még kikívánok térni Károlyi Mihály személyének megítélésére.

Az 1920-as évek elejét meghatározó politikai kérdések rövid felvázolása

A következő rövid felvezetőben nem kívánok minden az 1920-as elején megfogalmazott kérdést a maga teljességében bemutatni. Úgy vélem, hogy egy ilyen viszonylag rövid írás keretében erre nem is lenne lehetőségem. Pusztán a főbb vitapontokat kívánom felvázolni, hogy azután tanulmányom fő vizsgálati kérdését – amelyben arra keresem a választ miképpen jelent meg a köztársaság kérdése a korabeli politikai jobboldal sajtójában – elhelyezhessem.

A Károlyi-féle köztársaság, majd pedig az azt követő tanácsköztársaság zűrzavaros időszaka után a konszolidálódó hatalomnak az elsők között kellett rendeznie az államforma-, valamint a király személyének kérdését.[2] Kmety Károly egyetemi tanár a Jogtudományi Közlöny hasábjain 1921-ben a következőt fogalmazta meg a kérdésről: „A közjogi téren tenni valóink nagy alkotmányi problémák, köztük egy sincs fontosabb az ú. n. királykérdésnél,”[3] Ez a kérdés azonban nem abban jelent meg, hogy vajon Magyarország királyság maradjon-e, hanem, hogy azt miképpen szabályozzák.[4] Erre erősít rá Buza László jogakadémiai tanár a Magyar Jogi Szemlében megfogalmazott gondolata: „Az nézetünk szerint […] kétségtelen, hogy Magyarország jogilag nem szűnt meg monarchia lenni. Az 1918. október 31. óta lejátszódott eseményeknek ilyen alkotmányjogi hatályt tulajdonitani nem lehet.”[5]

Bethlen István miniszterelnökségének első, 1921-1923 között tartó szakaszát Romsics Ignác szerint a stabilitás megteremtése határozta meg. Bethlen maga a legitimitás talaján állt, azonban realista politikusként az arisztokrácia többségével szemben megértette azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a háború előtti állapotok visszaállítására nincsen lehetőség. 1920 elejére kidolgozta a nemzeti királyság koncepcióját, amely előírta, hogy az ország uralkodója semelyik másik állam uralkodója nem lehet. Ez azonban Romsics meglátása szerint egy olyan taktikus lépés volt a részéről, amellyel lényegében nyitva hagyta az uralkodó személyének a kérdését. Azt ugyanis a legitimista és a szabad királyválasztó értelemben egyaránt lehetett interpretálni. Mindebből jól kivehetjük, hogyha a király személye ugyan nem is, de egy dolog bizonyos volt Bethlen felfogásában, mégpedig az államforma kérdése, amely királyság volt.[6] Pölöskei Ferenc megfogalmazása szerint a politikusok és államjogászok zöme politikai és társadalmi okokból vetette el a köztársaság államformáját, amit a forradalmakkal azonosítottak. Ahogyan fogalmaz Pölöskei: „A királyságtól – mondották – nagyobb stabilitást, biztonságosabb belső nyugalmat várnak, mert a ciklikusan visszatérő köztársaságielnök-választások újra és újra felkavarják a belpolitikai szenvedélyeket, s állandósítják a pártviszályokat.”[7] Szükséges ugyanakkor megemlítenünk Károlyi Mihálynak azt a gondolatát, mely szerint 1918 novemberében: „Valamennyi osztály a köztársaság azonnali kikiáltását követelte. […] még a tegnapi megrögzött royalisták is a köztársaság mellett voltak,”[8] Károlyi szavainak beemelése amiatt is fontos jelen munkánkba, mivel ennek az állításnak a hangoztatása visszatérő elem volt a köztársaság támogatóinál az 1920-as években.[9]

Pölöskei szerint maguk az antant hatalmak egyedül a Habsburg-restaurációt tiltották, így pedig meglátása szerint a királyság államformájának választásához nem is férhetett kétség.[10] Bár ahogyan arra Polner Ödön egyetemi tanár is kitért az 1920-ban a Magyar Jogi Szemlében írt írásában: „[a]z entente-hatalmak kívánsága folytán az államforma felett népszavazásnak kell dönteni.”[11] Noha ő ezt egy felesleges dolognak tartotta, hiszen a királyságot 1918-ban sem a népakarat, hanem pusztán egy „az államhatalmat magához ragadó egy pártcsoport által összehivott alaktalan helyi gyülekezet” törölte el.[12] Abban azonban, hogy Pölöskei mellett Romsics Ignác is rámutat, a király személyében már nem volt ekkora az egyetértés a királyság államformájának támogatói között. Két eltérő közjogi felfogás fogalmazódott meg. A legitimisták a jogfolytonosság talaján álltak és ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, visszatértéig pedig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorként látni. Az ő ellenpólusukat képezték az úgynevezett szabadkirályválasztók, akik azt hangoztatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, valamint IV. Károly 1918. novemberi nyilatkozatával a Habsburgok elveszítették a magyar trónra való jogosultságukat. A magyar nemzet pedig visszanyerte jogát a szabad királyválasztásra. A helyzetet Horthy Miklós 1920. március 1.-jén történt kormányzóvá választása oldotta fel, még hogyha csak ideiglenesen és nem is maradéktalanul.[13] Ahogyan arra Egresi Katalin is rámutat, hogy az 1920: I. törvénycikk volt az, amely rendelkezett az ideiglenes jelleggel választott kormányzó jogköreiről, valamint egy egykamarás nemzetgyűlés felállításáról. Ezt az ideiglenességet erősítik magának a kormányzónak választott Horthy Miklós később az emigrációban megfogalmazott szavai is: „Az 1920-as törvény abban a feltevésben készült, hogy a király nemsokára visszatérhet,”[14] Egresi szerint a törvény ideiglenes jelleggel igyekezett szabályozni a benne foglalt kérdéseket, végül azonban egy közel két és fél évtizeden át tartó politikai berendezkedés közjogi alapjait teremtette meg. Romsics Ignác szerint ez a törvény a legitimista és szabadkirályválasztó oldal kompromisszumának jegyeit viselte magán.[15] Ezt erősíti meg Kmety Károly is, aki a törvény kapcsán a következőket írta a Habsburg jogigényről: „[a]z ú. n. teljes jogfolytonossági álláspontot [a törvény] respektálni, elfogadni fogja, noha teljhatalma jogosítaná azon jogok megszüntetésére is.”[16] Mégis, hogy a Habsburg restaurációnak mennyi realitása is volt azt jól példázza Horthy Miklós IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán megfogalmazott gondolatai: „[a] király kísérleteit […] az a kedvezőtlen külpolitikai helyzet hiúsította meg, amelyet a kis- és nagyentente következetes Habsburg-ellenes politikája idézett elő.”[17] Ahogyan azonban azt L. Nagy Zsuzsa megfogalmazásában is olvashatjuk, a kialakuló rendszer egyáltalán nem volt ellentmondásoktól mentes, hiszen az államforma, a legfőbb állami méltóság kérdése és a kialakuló kormányzati módszerek is megosztották a közvéleményt és a politikai élet szereplőit. A kormányzó jogköreit 1920-ban nem is sikerült véglegesen rendezni. Mindez összeségében azzal a következménnyel járt, hogy ezek a kérdések még évekig meghatározták a hazai politikai életet.[18] Mindezt jól illusztrálják Horthy Miklós egy 1922 augusztusában Gödöllőn zajlott találkozóról írt szavai, amikor is felidézi a Ráday Gedeon belügyminiszter által ott mondottakat: „Meg kell szűnnie az államfő állása körül a viszálynak, mert emiatt az országban nem lehet teljes nyugalom. Egyesek független Magyarországot akarnak, élén a törvényes királlyal, mások meg József főherceg vagy Albrecht főherceg megválasztását óhajtják. Baloldali elemek köztársaságra törekednek.”[19]

A köztársasági gondolat a legitimista és a szabadkirályválasztó vita tükrében

Az államforma kérdésének érzékenységét úgy gondolom jól érzékelteti az 1920. évi I. törvénycikk kapcsán kirobbant vita, amikor is magát Apponyi Albertet illették a köztársaság támogatásának vádjával miután azt a kijelentést tette, hogy egy mondva csinált királyságnál is jobb egy becsületes alapokon nyugvó köztársaság. Ferdinándy Gyula igázság- később pedig belügyminiszter ennek a vitának a során felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetgyűlésnek figyelembe kell vennie olyan kérdéseket, mint a hatalom szétválasztásának Monetsquieu által megfogalmazott elvét, a kormányzó és a kormány jogköreit, a vétójog és az előszentesítési jog kérdését. Végül pedig megfogalmazta, hogy: „a törvénybe talán a legjobb indulatúan köztársasági gondolatokat csempésztek.”[20] Szintén érdekes, ahogy a Habsburg ház uralkodói és örökösödési jogát megszüntető törvénnyel, valamint a kormányzói tiszt időtartamával kapcsolatosan nyilatkozott. Úgy vélte, hogy a királykérdés és szabadkirályválasztás azok közé a kérdéskörök közé tartoznak, amelyek a nemzetet izgalomban tartják, sőt az bármikor saját mozgalmat indíthat. Az ország pedig könnyen találhatja magát abban a helyzetben, hogy két királya van. Mindemellett, hogyha esetleg a szabadkirályválasztás valósulna meg, akkor is maradna az országnak egy olyan része, amely legitimista maradna. A fenti két véleményből nem feltétlenül a köztársasági gondolat éles elvetését olvashatjuk ki, noha természetesen nem gondolhatjuk azt sem, hogy támogatták volna a köztársasági államformát, sokkal inkább egyfajta aggodalmat azzal kapcsolatban, hogy királykérdés rendezetlensége a jövőben viszályok forrása lehet. [21] Hasonlóan aggódott emiatt a lehetséges viszály miatt Pethő Mihály is, aki amellett érvelt, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók vitája végül odáig fog fajulni, hogy azok, akik részesei voltak az „oktobrista összeomlásnak” újra felbuzdulnak. A probléma folyamatos elodázása pedig a keresztény gondolat halálát fogja elhozni, valamint azt fogja eredményezni, hogy a köztársaság lesz az egyedüli reális alternatíva. Pedig a keresztény politika képes arra, hogy változó politikai és alkotmányjogi keretek között is rendkívüli rugalmasságot tanúsítson.[22] Fontos kitérnünk Huszár Károly korábbi miniszterelnök 1927-ben a Szentkorona Szövetség győri gyűlésén elmondott beszédére. Huszár szerint a magyar államiság épülete ekkor még minden konszolidáció ellenére sincsen betetőzve, hiszen a királyi trón betöltetlen. Egy parasztembert idézve a következőt mondta: „Hiába, nem boldog az ember olyan házban, amelynek nincs teteje.”[23] Huszár a trón betöltését kizárólag alkotmányos úton tudta elképzelni. Elismerte ugyanakkor, hogy az alkotmányosság útja a legitimisták számára egy járatlan út. Ezért a feladat az, hogy ezt előkészítsék. Bármiféle diplomáciai akciót meg kell előznie a kormányzó, valamint az országgyűlés beleegyezésének. A nemzetközi akadályokat nem tartotta leküzdhetetlennek, hogyha ugyanis az ország szakítani tud a „forradalom szellemével” és „Szent Koronában rejlő varázshatalommal” egységesíteni tudja nemzetet, akkor a legitimista út járható. A „forradalom szelleme leküzdésének” szófordulatából érzékelhetjük, hogy milyen szemszögből közelített a köztársaság gondolatához. Kifejezően elítélően nyilatkozik róla: „A köztársaság, a népköztársaság és a tanácsköztársaság már elvitték egyszer a sír szélére a nemzetet”[24] Ahogyan fogalmazott minden forradalom szűkített egyet az ország határain. További vádként fogalmazta meg a köztársasággal szemben, hogy annak köszönhetően vált az ország ellenállásra képtelenné, hiszen az fegyverezte le az országot, majd ezt követően a csőcseléket fegyverezte fel és lett a bolsevizmus „szálláscsinálója Magyarországon”. A köztársaság volt az, amely tönkretette azokat az erőket, amelyek „vasabronccsal tartották össze Szent István ősi birodalmát”. Ez volt a jelszó Magyarország politikai és szociális robbantására. A kár, amit a köztársaság okozott az ország számára olyan súlyos, hogyha nem is állna többévszázados államfenntartó érdem a királyság mögött, a köztársaság néhány hónapos pusztítása akkor is mindenkit a királyság hívévé tenne. Huszár szerint ebből következőleg a köztársasági irányzat ekkora már radikális, a belpolitikában destruktív, a külpolitikában pedig defetista politikája miatt csupán egy olyan népszerűtlen gondolat, aminek alig akadnak szórványosan hívei. A legitimizmussal szemben tehát aligha képes bármiféle ellenállást kifejteni. Vélte mindezt Huszár Károly, aki szinte úgy nyilatkozott a köztársaságról, minthogyha egy büntetőper során szembesítené a vádlottat bűneivel. Mégis azt kell, hogy mondjuk nem a köztársaság pártiakkal szemben volt a leginkább elítélő, hanem a szabadkirályválasztókkal. Apponyi Albert és Ferdinándy Gyula fentebb idézet gondolataiból már érzékelhettük a szabadkirályválasztókkal szembeni negatív viszonyulást. Ők azonban nem fogalmaztak meg olyan súlyos vádakat velük szemben, mint néhány évvel később Huszár Károly. Ő ugyanis azt mondta, hogy a szabadkirályválasztók még a köztársaságiaknál is veszedelmesebb erőt képviselnek, akik nacionalista és militarista állarcok mögé bújnak. Huszár Károly szerint a királyválasztás a nemzetnek az akkori erkölcsi állapotában végzetes lett volna, hiszen ekkoriban a magyar nép sem volt mentes a „korszellem okozta szellemi és erkölcsi járványoktól”. A társadalom nyomorúsága, az anyagi és erkölcsi függetlenség hiánya csak a különböző trónkövetelőknek és az elkerülhetetlen belső zavaroknak kedvezne, amely végül polgárháborúhoz vezetne. Véleménye szerint ezért is ajánlották a szabadkirályválasztók ezt a módszert. Végül még hozzátette, hogy a szabadkirályválasztásra közjogilag nincs is lehetőség, valamint hogyha az ország élén egy Habsburg király állna, akkor az nem adna példát a lázadásra.[25]

A magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez a jobboldali sajtó szerint

Érdemes megvizsgálnunk, hogy hogyan vélekedett a jobboldali sajtó arról, hogy a magyar nép miképpen viszonyult a köztársasági kérdéshez. Ahogyan azt a Nemzeti Ujság egyik szerzője is megfogalmazta a magyar nemzet annakidején a Károlyi féle köztársaságot kizárólag egy utolsó reményként fogadta el, akkor, amikor már a „lehetetlenben is reménykedett”. A köztársaságot magát pedig kizárólag egy ideiglenes állapotként fogta fel. Amint lehetett visszaakart térni a keresztény nemzeti politikához és királysághoz. Ugyanis míg a köztársasági államforma hirdetése a marxi ideológia vállalását jelentette, addig a királyság a történelmi jogfolytonosságot.[26] Erre a királyhűségre erősített később Gergely István, amikor is a Nemzeti Ujságban megemlékezett Gyulai Pál író kijelentéséről. Gyulai azt mondta, hogy a magyar nép tele van királyhűséggel, valamint, hogy a paraszt büszke a főnemesre, mint „saját fajtájának kivirágzására”. Valamint míg a királyság állandó témája marad a költészetnek, addig azt nem tudja elképzelni, hogy bárki is egyszer majd úgy ül le a gyermeke mellé mesélni, hogy: „Volt egyszer egy köztársasági elnök…”[27] A népköltészet ugyanis a királyság gondolatában tanyázik.[28] Az egyedüli ok a Nemzeti Ujság szerzője szerint, amiért a köztársaság egyáltalán megalakulhatott Magyarországon az a kisantant nyomásának volt köszönhető és a magyar királyság meggyengítését célozta.[29] Sőt, miként később azt a Magyarság című folyóirat egyik írásában is olvashatjuk, azt vádat is megfogalmazzák velük szemben, hogy a királykérdés elhúzódását is ők gerjesztették.[30] Azok, akik mindezek után is megünneplik a köztársaságot egyedül marxi ideológiával telítve teszik azt. Ezek közé tartoznak a szociáldemokraták is, akik az uralomra jutásuk feltételeként tartják számon a köztársaság bevezetését. Ahogyan a Nemzeti Ujság szerzője is megfogalmazta: „[t]ul van már ma a nemzet józan és alkotmányos gondolkozása minden köztársasági kísérletezésen,”.[31] Úgy gondolom fontos rámutatnunk arra, hogy a szerző nem csak a köztársasági gondolat képviselőit ítéli el, hanem szabadkirályválasztókat is. Az előbbi idézet ugyanis a következőképpen folytatódik: „[s]őt [a] szabadkirályválasztó-játszósdin, hogy a mi novemberünk szürke ködében nem is kell e gondolatokkal, mint a nemzet lelkére nehezedő törekvésekkel foglalkoznunk.”[32] Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a Magyarság című folyóirat egyik 1922-es cikkében megemlítik, hogy a köztársasági gondolat alig tudhat magának 10%-nyi támogatót a magyar nép körében. Noha azt nem részletezi az írás, hogy ezt az egész népességre vagy a választásra jogosultakra érti, úgy gondolom, hogy a 10% egyik esetben sem számítható elhanyagolható tömegnek. Kétségtelen, hogy ez a 10% még messze van a többségtől és akármit is értünk ezalatt a bizonyos százalék alatt az még messze van a királyság pártolóinak a számától, azonban a korábban említett teljes támogatás nélküliségtől kétségtelen, hogy távol áll. Egy olyan tömeget feltételez, akikkel érdemes számolni.[33] A magyar néppel kapcsolatban fontos még megemlítenünk Huszár Károly fentebb már idézett 1927-es beszédét. Itt ugyanis úgy beszélt a magyar népről, mint egy olyan tömegről, amelyet a legitimistáknak feltétlenül szükséges a táborukba vonni. Ez a nép ugyanis hű a monarchizmushoz. A legitmizmus gondolata pedig ebből a hűségből következik. A jogfolytonosság tehát nem maradhat továbbra is az „úri szalonok és püspöki paloták magánügye”. Ha ugyanis sikerre akarják vinni a legitimista politikát, akkor ahhoz az egész magyar társadalom erejére szükség lesz vallás- és osztálykülönbségek nélkül. A néptömegek lelkében azonban a királyhűség ápolni kell különben az elsorvad.[34]

A köztársaságpártiság, mint vád a jobboldali gondolkodásban

Fentebb már Apponyi Albert esetében röviden említettük, hogy a köztársaságpártiság, még hogyha nem is beszélhetünk az államforma tényleges megváltoztatásának az igényéről, egyfajta vádként jelent meg a politikai jobboldalon. Ilyen vádat fogalmazott meg többek között a korábban a Károlyi kormányban is szerepet vállaló Nagy Vince országgyűlési képviselő, a frankhamisítási botrány vitája során Viczián István képviselőtársa ellen. Nagy azzal vádolta Vicziánt, hogy nem közömbös a köztársasági gondolat iránt. Ez az eset úgy gondolom jól érzékelti a köztársaságpártiság bélyegként való alkalmazását.[35] Viczián eseténél azonban sokkal érdekesebb, hogy hasonló vádakat még Gömbös Gyulával szemben is megfogalmaztak 1926-ban, még hogyha nem is ennyire direkten. A Nemzeti Ujság egyik cikke szerint ugyanis a monarchista oldal értetlenül állt Gömbös Gyulának egy svéd lapnak adott interjúja előtt. A szerző Gömbös azon kijelentése felett, amikor azt nyilatkozta, hogy Ottó apját gyűlölte még szemet tudott volna hunyni, afelett azonban már nem, amikor Gömbös a legitimista öröklési elvet veszedelmesnek nevezte. Egészen konkrétan a következő kijelentést tette: „[m]ert a trónöröklési rend a hatalmat egy hülye kezébe juttatja!”[36] Ezek után a cikkíró szerint vitatható az is, hogy Gömbös egyáltalán monarchista lenne és megfogalmazza a következő kérdést: „Ám de micsoda monarchia az, ahol a királyt ujra meg ujra választani kell. Ha nincs trónöröklési rend, akkor lényegében életfogytiglan választott köztársasági elnökről lehetne csak beszélni.”[37] Mindezek mellett a szerző még azt is Gömbös szemére vetette, hogy korábban olyan nyilatkozatokat tett, hogy a munkások kezébe lenne szükséges a gyárok tulajdonjogát adni. Ez pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Gömbös a szocialisztikus tanokkal szimpatizál. A vád tehát, ahogyan azt fentebb is említettem nem annyira konkrét, mint a Viczián Istvánnal szemben felhozottak, valamint az is sincs konkrétan kimondva, hogy Gömbös köztársaságot akarna. Sőt, aligha képzelhetjük el ezt róla. Mégis, amikor a szerző életfogytiglan tartó köztársasági elnökről és szocialisztikus tanokkal való szimpatizálásról beszél érzékelhető ennek a vádnak a megjelenése. Az életfogytiglan tartó köztársasági elnök fogalma kapcsán érdemes röviden megemlítenünk, hogy azt Horthy Miklós kormányzóságának kérdéseivel foglalkozó tanulmányában Kende Péter is használja. Kende megfogalmazásában Horthy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint valódi királypótló régens vagy uralkodó.[38]

Károlyi Mihály személyének a megjelenése a köztársasággal kapcsolatban

Széles körben ismert tény, hogy Károlyi Mihály személyét, valamint mindazt, amit 1918-ban képviselt milyen mértékben megvetette az 1920 után kialakult rendszer. Hatos Pál megfogalmazásában Károlyi nevét a „legnagyobb gyűlölettel emlegették”. Személye ellen sikkasztás és más bűncselekmények elkövetése miatt eljárást indítottak és vagyoni perben el is tudták marasztalni. Majd vagyonától is megfosztották. Nemcsak Károlyit érte azonban retorzió, hanem Hatos szerint mintegy 35-40 ezer közalkalmazott szenvedett el valamilyen vagyoni vagy fegyelmi hátratételt, illetve kényszernyugdíjazást.[39] Károlyi és társai a Horthy-korszak tankönyveimben Romsics Ignác megfogalmazása szerint olyan hazaárulókká stilizálódtak, akiknek nemcsak saját forradalmuk bukásáért, a proletár diktatúráért, de Trianonért is viselniük kellett a felelősséget.[40] Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy kitérjünk egy olyan 1925-ös A nép hasábjain megjelent írásra, amely Károlyi Mihály Egyesült Államokban folytatott köztársasági tevékenységét tárgyalja. Ez az írás ugyanis egyfajta szunnyadó fenyegetésként mutatja Károlyi Mihályt, aki a New York-i magyarok körében igyekezett terjeszteni a köztársasági gondolatot. A cél érdekében a Károlyi létre kívánta hozni az Amerikai Országos Párt a magyar népköztársaságért elnevezésű csoportosulást. Céljuk az „úgynevezett népköztársaság” megalakítása lett volna. Mindezt a cikk szerzője költői magasságokba emelkedve mutatta be: „Az a világgá szaladt társaság, amely Magyarországon halálra kompromittálta magát s most abból, hogy áskálódik saját hazája ellen, itt Amerikában új akcióba fogott. Egészen sötét és egészen becsületvesztett emberek buzgólkodnak egy új amerikai magyar politikai párt alakítása körül.”[41] Károlyiék kísérletét a szerző szerint az amerikai magyarság ellenségesen fogadta, ugyanis a szavaival élve a kint élő magyarok nem akartak részt venni olyan párt alapításában, amellyel saját maga alatt vágta volna a fát. A kísérlet ellen még az Amerikai Magyar Hírlap is erélyesen állást foglalt. Sőt idővel az Egyesült Államok kormánya is szintén erélyesen tiltakozott Károlyi terve ellen. Minden bizonnyal Károlyi Mihálynak ez a terve már a kezdetkor aligha kecsegtethetett bármiféle sikerrel. Az ügy kapcsán megjelent írás azonban jól illusztrálja számunkra azt az ellenszenvet, amelyet a magyar jobboldal Károlyi Mihállyal szemben érzett. A szerző szerint ugyanis a magyar népnek és a magyar kormánynak tudomást kell vennie erről a mozgalomról és figyelemmel kell kísérnie a tengerentúli eseményeket, hogyha ott ilyen „lélekmérgező” ötletek születnek.[42]

Összegzés

Ahogyan azt láthattuk az államforma kérdése a jobboldali közvéleményt is aktívan foglalkoztatta. Ez természetesen a királyság államformája melletti állásfoglalást jelentette. Mielőtt azonban ezeknek az összegzésére rátérnénk ki kell emelnünk, hogy az itt feldolgozott forrásnak a túlnyomó többsége a legitimista álláspontot mutatja be. A forrásbázis összeállítása során ugyanis ezek a köztársaság kérdésével foglalkozó jobboldali források kerültek elő. Ez azonban óhatatlanul is felveti a kérdést, hogy az államforma ügye miképpen került elő a szabadkirályválasztók álláspontját bemutató orgánumokban. Ha pedig nem került, akkor annak mi lehet az oka. Ennek megválaszolása azonban egy később elvégzendő munkára vár.

A feldolgozott forrásanyag tükrében azt tudjuk mondani, hogy a köztársaság, hogyha nem is mint reális alternatíva, de előkerült a jobboldali politikai diskurzusban. Sőt, ahogyan azt a legitimista álláspont meg is fogalmazta annál, amit a szabadkirályválasztók akarnak még a köztársaság is kevésbé veszélyes. Maga Apponyi is úgy nyilatkozott, hogy egy mondvacsinált királyságnál egy becsületes köztársaság is jobb. A jobboldali érvrendszer megfogalmazta azt, hogy az királykérdés rendezése már csak azért is szükséges, mivel az óhatatlanul is izgatja a magyar népet, valamint a legitimista-szabadkirályválasztó vita rendezetlensége a jövőben olyan viszályok forrása lehet, amely végül akár a köztársaság újbóli győzelmét is elhozhatja. Fontos kiemelnünk, hogy a társadalmi legitimáció kérdése a jobboldali gondolkodásban is megjelent. Ugyanis a legitimisták is belátták azt, hogy a királykérdés, ahogyan ők fogalmaztak, nem lehet továbbra is úri szalonok és püspöki paloták magánügye. Szükségessé vált a nemzetnek a legitimizmus körébe való beemelése. Annak a népnek a beemelése, amely véleményük szerint mindig is királyhű volt és 1918-ban csakis kényszerből fogadta el a köztársaságot. Bevallották azonban a maguk számára azt, hogy ez számukra még egy járatlan út. Mindezek mellett láthattuk, hogy a köztársaság, mint egyfajta negatív bélyeg vagy vád is megjelent a jobboldali gondolkodásban, amelyet a korszak olyan fontos szereplőire is rásütöttek, mint a későbbi miniszterelnök Gömbös Gyula. Végezetül pedig ki kell emelnünk, hogy Károlyi Mihály alakja is mint egy a magyar királyságra leselkedő állandó fenyegetés is megjelent, amely az emigrációban is szervezkedik a magyar államiság ellen. Noha ez aligha jelenthetett tényleges fenyegetést a Horthy-rendszerre nézve, ahhoz azonban kiváló alapanyagot szolgáltatott, hogy a nemzetet és az országot ért tragédiákat összekapcsolhassák Károlyi Mihály személyével és a köztársasággal.

Absztrakt

A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as évek a magyar politikai jobboldal sajtójában

Magyarországnak rövid időn belül átkellett élnie egy világháborút-, majd ezt követően területe nagyrészének elvesztését. Mindemellett pedig a Habsburg ház eltünését, valamint az első magyar köztársaság kikiáltását, valamint a tanácsköztársaság borzalmait. Ezen események után joggal gondolhatjuk, hogy a köztársaság gondolata sokakban ellenérzéseket váltott ki a Horthy-korszak idején. Mégis úgy vélem hogy, amikor a köztársasági államforma kérdését vizsgáljuk nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk mit gondoltak erről a kérdésről az azt elvetők. Tanulmányomban ezt kívánom vizsgálni 1920 és 1928 között, vagyis a Károlyi-féle köztársaság első jubileumáig. Munkám során a következő főbb kérdésekre igyekszem választ kapni: a köztársasági gondolat miképpen helyezhető el a korabeli magyar közéletet meghatározó legitimista és szabadkirályválasztó vitában, milyen volt a jobboldali sajtó szerint egyértelműen királyhűnek tartott magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság miképpen jelent meg mint egyfajta vád a politikai jobboldalon. Végül pedig röviden szót kívánok ejteni arról, hogy miképpen látta és láttatta a jobboldali sajtó Károlyi Mihály szerepét.

Kulcsszavak: köztársaság, republikanizmus, 1920-as évek, Horthy-rendszer, politikai jobboldal

Abstract

The appearance of republicanism in the Hungarian right wing publicism during the 1920’s

In a short time Hungary had to experience a world war and the loss of most of its territories, as well as the dethronement of the Habsburg dynasty, the proclamation of the first Hungarian people’s republic, and the horrors of the soviet republic. After events like these we can safely assume that the republican idea was opposed by many during the Horthy-era. Nevertheless, I believe that when we examine the question of the republican form of state we cannot allow ourselves the luxury of ignoring what the opposing voices said about the system. In my dissertation I am examining this question between 1920 and 1928, or the first jubilee of the Károlyi-republic. In my work I attempt to find the answer to the following questions: how the republican idea can be placed in the argument between the legitimists and the free electors, which determined the public discussion, what the attitude was towards the question of the form of state of the Hungarian population, which the right-wing press deemed unquestionably royalist, and how republicanism appeared as a type of  indictment on the political right. Finally, I briefly attempt to describe how the roll of Mihály Károlyi was seen and exhibited by the right-wing press.

Keywords: republic, republicanism, 1920s, Horthy-era, right-wing politics

Bibliográfia

Források

A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4.

A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12.

Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19.

Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23.

Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14.

Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21.

Visszaemlékezések

Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Cikkek és tanulmányok

Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2.

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2.

Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1.

Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4.

Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.

[1] A tanulmány vizsgálatának fókusza a köztársasági kérdés jobboldali orgánumokban való megjelenésére helyeződik. A dolgozat végén található bibliográfiában emiatt szerepelnek a felsorolt lapokban megjelent írások a források között, ellentétben Kmety Károly, Buza László és Polner Ödön szintén az 1920-as években megjelent írásaival, amelyek a korszak meghatározó politikai kérdéseinek felvázolásában nyújtottak segítséget és ebből kifolyólag a felhasznált szakirodalmak között kaptak helyet.

[2] Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996, 55.

[3] Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1., 1.

[4] Uo. 1.

[5] Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2, 84.

[6] Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988, 30-31.

[7] Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 42.

[8] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013, 176-177.

[9] A felvázolt gondolatot kiválóan illusztrálja a következő, az 1918-as köztársaság jubileumára írt, azonban elkobzott és később az Erdélyi Futárban megjelent Népszava cikk: Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15. Valamint szintén kiváló illusztrációként szolgál ezzel kapcsolatban egy, a Világ című lap hasábjain Túri Béla kanonok és országgyűlési képviselő 1918-as szerepével kapcsolatban megjelent olvasói levél: Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

[10] Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 130.

[11] Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4, 205.

[12] Uo. 205.

[13] Pölöskei F., Gergely J., Izsák L.: i. m.: 42-43., Pölöskei F.: i. m.: 130-139. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 138-139.

[14] Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019, 124.

[15] Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 240.; Romsics I.: i. m.: 139.

[16] Kmety K.: i. m. 2.

[17] Horthy M.: i. m. 143.

[18] L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 23.

[19] Horthy M.: i. m. 144.

[20] Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30., 4.

[21] Uo. 3-4.

[22] Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21., 1-2.

[23] Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5.

[24] Uo. 5.

[25] Uo. 5-6.; Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 2-3.

[26] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[27] Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14., 7.

[28] Uo. 7.

[29] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[30] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[31] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[32] Uo. 1.

[33] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[34] Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22. 2-3.; Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5-6.

[35] A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4., 5-6.

[36] Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19., 3.

[37] Uo. 3.

[38] Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

[39] Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417.

[40] Romsics I.: i. m. 181.

[41] Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23., 1.

[42] Uo. 1.