Beküldve:

Babucs Ádám Kristóf: Ludovikások feketén-fehéren

„A Ludovika név hirdesse a nemzethez való vonzalmunknak emlékezetét” – olvasható e felirat a budapesti Orczy-kert egyik viharos sorsú szobrán. „Ludovikás”. Egy jelző, amely 1989-ig megbélyegzésnek számított. Amennyiben egy idős úrra ezt mondták, mindenkinek a fejében egy „horthysta” szélsőjobboldali árny képe jelent meg, aki megbízhatatlan és a rendszer ellensége. A rendszerváltoztatás óta eltelt évtizedek alatt sem tisztázódott teljesen a köztudatban, hogy mit is jelent az a fogalom: „ludovikás”. Egy, a hazáját és a kormányzót hűen szolgáló tiszt vagy egy háborús bűnös?

A Magyar Királyi honvéd Ludovika Akadémia[1] volt a honvéd tisztikar döntő többségének alma matere 1872-től egészen a második világháború végéig. 73 év alatt több mint 10 853 akadémikus[2] tanult az intézmény falai között, az itt végzettek életük végéig ludovikások maradtak háborúban és békében egyaránt. 1918 előtt az Osztrák–Magyar Monarchia területén több tisztképző intézete működött a Magyar Királyság területén, így császári és királyi gyalogsági (Budapest, Pozsony, Kassa, Nagyszeben, Temesvár) hadapródiskolák, a honvédtisztképzés terén pedig a Ludovika mellett az 1898-ban létrehozott pécsi és nagyváradi gyalogsági hadapródiskola. A Nagy Háborút lezáró trianoni békediktátum rányomta bélyegét a magyar haderőre is. Létszámát 35 000 toborzott főben engedélyezte, ami belrend- és határvédelmi feladatra sem volt elegendő, nemhogy támadó hadműveletek indítására. Megszüntette a vezérkari tisztképzést, eltörölte a tartalékos tisztek kiképzését, és a hadsereg összlétszámának 1/20-át jelentő, 20 évi szolgálatot vállaló tisztikar (1750 fő) utánpótlását biztosíthatta a Ludovika Akadémia fegyverkezési egyenjogúságunk 1938-ban történt visszanyeréséig.

Nemes eszenyi Eszenyi László vezérkari százados (Ludovika Akadémia avatás:[3] 1934. augusztus 20., gyalogos) szavaival élve, a „trianoni nemzedék” tagjai, akik gyermekfejjel élték át az ország szétdarabolását, abban a hitben nevelkedtek, hogy ezt a bilincset le kell rázni. Ennek egyetlen lehetőségeként a hivatásos tiszti pályát látták, miszerint, ha alkalom nyílik a revízióra, ők ott legyenek, amint fegyveres úton van lehetőség visszavenni azokat a területeket, amiket elraboltak tőlünk.[4]

Az akadémiára való bekerülést komoly feltételekhez kötötték. Érettségizett, büntetlen és feddhetetlen előéletűnek kellett lenniük a jelentkezőknek. Miután a tiszti hivatás rendkívül magas társadalmi megbecsültséggel járt, szinte minden társadalmi rétegből jelentkeztek az akadémiára, a főnemességtől kezdve a katonacsaládokon át a szegényebb polgári származásúakig. A nagy túljelentkezést komoly fizikai és szellemi feladatokkal szűrték. Az 1931–1937 között felvettek tanulmányaik megkezdése előtt egy évi csapatszolgálatra kerültek karpaszományosként,[5] hogy katonai előképzettséget szerezzenek.[6] Ez 1939-ben oly módon változott, hogy a katonai reáliskolában végzettek mentesültek az előzetes csapatszolgálat alól. A csapatszolgálat lejárta után kezdődött meg a 3 éves, szellemi és testi nevelés, képzés. Minden percük be volt osztva az ébresztőtől a takarodóig, ezzel is törekedve arra, hogy hozzászokjanak a későbbi szolgálati idő alatt a rendszeres, pontos és kötelességtudóan elvégzendő munkához. Reggelente torna, ún. csuklózás. Egy nap 9 tanítási óra volt, majd a délutáni foglalkozások, „ismétlőfoglalkozás”, amely késő estig is eltarthatott. 1920-tól a háborús tapasztalatok alapján átlagosan 25-30 tantárgy képezte tanrendjüket, pl. szolgálati szabályzat, tüzérismeret, tereptan, jogismeret, nemzetiségi nyelv (szlovák, román, szerb), világi nyelv (német, olasz, francia). Ez is jól mutatja, milyen magasan képzett tisztek voltak. Más fegyvernemnek alapismereteit is tudniuk kellett. Elméleti oktatásban a katonai tárgyak mellett nagy szerepet kapott a kultúra is. Úgy vélték, egy tisztnek nemcsak jól képzettnek kellett lennie, hanem műveltnek is. Az akadémián virágzó kulturális élet folyt, évente jelent meg a Ludovikás Levente, amelyben az év eseményei mellett az „aksok”[7] megjelenthették írásaikat, verseiket és egyéb művészeti alkotásaikat. Sportéletük is magas szintű volt, a LASE[8] körében az akadémikusok több sportágban is élen jártak (pl. evezés, vívás, lovaglás, atlétika, futás és birkózás).

Egyenruha

Hétféle egyenruhát hordtak: dísz, kimenő, gyakorló, menet, házi, sport és munka/szerelő öltözet. Ez a rendkívül széles öltözködési skála szigorú szabályokhoz volt kötve. Az egyenruha az akadémia szellemiségét szimbolizálta, illetve a Ludovika elvégzését követően a tisztikar és a honvédség feddhetetlenségét. Öltözéküknek mindig kifogástalannak, gyűrődés nélkülinek kellett lennie. Az egyenruha szabása a tisztivel volt megegyező, de arany helyett sárga selyem zsinórdíszekkel, némi legénységi elemet tartalmazva. Tantermi oktatás során 26 M. állógalléros, majd 39 M. fekvőgalléros khaki posztózubbonyt, lovaglónadrágot és angol szabású, magaskérgű, fekete tiszti csizmát, Bocskai-sapkát, télen köpenyt és tiszti fekete szaloncsákót, nyáron nyersszínű zsávolyruházatot viseltek. 1931-től sötétkék, meggypiros zsinóros társasági zubbonyt, az ún. kistársasági atillát rendszeresítették számukra,[9] amelyhez piros oldalszegélyezésű tiszti szalonpantalló és fekete cúgos cipő járt.[10] Oldalfegyverük 95 majd 31 M. tisztesi szurony sárga selyem szuronybojttal, 61 M. gyalog- vagy 04 M. lovastiszti szablya volt sárga selyem kardbojttal, előírás szerint öltözéküket barna vagy fehér bőrkesztyű egészítette ki. A zubbonygalléron lévő buzérvörös parolijukon arany paszományok és gombok formájában tanulmányi eredményük is látható volt: „elégséges” – egy sáv, „közepes” – egy sáv egy gomb, „jó” – két sáv, jeles – két sáv és két gomb (Ezek közkeletű elnevezései az aksok körében: szimplás, sáv – gombos, duplás, gombos).[11] Az évfolyamot (1–3.) a bal vállszalagon aranysujtások jelezték.[12]

Avatás

Az akadémiai évek lezárását és egyben a honvédtiszti pálya kezdetét az augusztus 20-i avatás jelentette. Ez az Osztrák-Magyar Monarchia idejében minden év augusztus 18-án, a Legfelsőbb Hadúr, I. Ferenc József születésnapján volt, de 1920 után ezt a hagyományt az államalapítás ünnepére tették.[13] Az avatási napot is „elvágólagos” precizitással tervezték meg. Reggel 7 órakor a nagyteremben kihirdették kinevezéseiket. Megkapták okleveleiket[14] és a hármas szoborcsoporttal díszített arany pecsétgyűrűiket. Az évfolyamokból az első pár helyezett kiválaszthatta, hogy melyik alakulathoz kíván kerülni csapattiszti szolgálatra. Ezt követően istentisztelet a Ludovika kápolnában, majd a jutalmak kiosztása a fegyvernemek első helyezettjeinek. Az avatás nyilvános ünnepség volt, az ifjú hadnagyok családjai megtöltötték a Ludovika mögötti Nagyrétet. Megjelentek a katonai vezetők és 1920–1932 között a kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós is. Eközben a felavatandó hadnagyok fegyvernemenként felsorakoztak. Ezt követően az akadémia parancsnoka köszöntötte őket, s következett az eskü, majd az évfolyamelső kilépett a sorból, és szavaival hálát adott a tanárainak, akik legjobb tudásuk szerint oktatták őket, családjuknak, akik támogatták őket, majd minden évben e beszéd után az újdonsült hadnagyok ősi szokás szerint kardot rántottak és pengéiket összecsattogtatva kiáltották egy szívvel-lélekkel: „Legfelsőbb Hadurunkért, a Hazáért mindhalálig!” Csernavölgyi Antal páncélos főhadnagy (LA 1940 július 4., kerékpáros gyalogos) az alábbiakban emlékezett meg avatásukról: „Akik kardot rántottunk, őszintén hittünk ezekben az eszmékben. Készek voltunk hazánkért életünket is áldozni, ha a szükség úgy hozná. Ebben nem politikát, hanem szent kötelességet láttunk.”[15] A kardrántás után következett a kormányzó vagy az ő képviseletében megtartott beszéd. Az avatási ceremóniát az akadémikus századok felvonulása zárta. Pár hetes szabadság után bevonultak és kezdetét vette a csapattiszti életük.

Ludovikások a második világháborúban

Elviekben a Magyar Királyi Honvédség fő- és törzstiszti karának gerincét a ludovikások adták, de a háborús igénybevétel és veszteségek miatt a hivatásos tiszti állomány olyanokkal is bővült, akik nem végeztek Ludovikát, hanem tartalékos tisztként kérték hivatásos állományba vételüket.

A ludovikás tisztek a leghevesebb harcok közepette is megállták a helyüket, sokan életüket áldozták a hazáért. Ilyen kimagasló példa vitéz csíkszentmártoni Gergelyffy János páncélos főhadnagy[16] (LA 1939. január 15., II. főcsoport, műszaki),[17] aki a budapesti 52. páncélvadász-zászlóalj kötelékében a doni hídfőcsaták során 1942. augusztus 13-án – másutt 24-én[18]– Novo-Uszpenkánál kapott halálos fej- és váll-lövést. Vagy Létz József vezérkari százados[19] (LA 1935. augusztus 20., II. főcsoport, műszaki), aki a soproni 7. könnyűhadosztály vezérkari főnökeként teljesített szolgálatot 1943. január 19-éig, amikor az ilovszkojei repülőtérről indított kitöréskor esett el.[20] A harcokban, illetve az 1945 utáni politikai megtorlások időszakában – Rada Tibor páncélos hadnagy (LA 1944. augusztus 20., páncélos) kutatásai szerint – mintegy 799 ludovikás halt hősi vagy mártírhalált.[21]

A politikai és katonai vezetők Ludovikát végzett fiai is részt vettek a második világháborúban. Példának okáért vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök – szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok – fiai, vitéz jákfai Gömbös Ernő (LA 1939. január 15., tüzér) tüzér százados és jákfai Gömbös Gyula huszár főhadnagy (LA 1939. augusztus 20., huszár), aki a hadműveleti területen felállított VII. sízászlóalj századparancsnokaként a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni visszavonulása során, 1943. január 15-én esett el.[22] Dr. nagykállói Kállay Miklós miniszterelnök (1942. március 9. – 1944. március 22. között) egyik fia, nagykállói Kállay András huszár főhadnagy (LA 1940. július 4., huszár),[23] vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes, honvédelmi miniszter (1942. szeptember 24. – 1943. június 12. között) fia, vitéz lófő nagybaczoni Nagy Béla III. (LA 1940. július 4., tüzér) tüzér főhadnagy volt. Nemes békei Koós Ottó nyugállományú tábornok fiai, nemes békei Koós Ottó gyalogos százados (LA 1938. augusztus 20., gyalogos) és nemes békei Koós Béla gyalogos hadnagy (LA 1942. június 18., gyalogos) a székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezredben szolgált.

Közülük többen hősi halált haltak a harcokban. Az utóbbi, Koós hadnagy az avatása után alig pár hónappal, mint a székesfehérvári 3/2. puskásszázad parancsnokaként 1943. február 1-jén esett szovjet hadifogságba az Olim patak völgyében és bajtársi emlékezet szerint agyonlőtték.[24] A csendőrség és rendőrség felügyelője, vitéz Faragho Gábor altábornagy (1944. szeptember 27-től vezérezredes) fia, vitéz Faraghó István tüzér hadnagy (LA 1941. augusztus 20., tüzér) aki a kecskeméti 13. fogatolt tábori könnyű tüzérezred 6. ütegének parancsnokaként 1942. augusztus 23-án Korotojaknál halt hősi halált.[25] Suhay Imre nyugállományú altábornagy fia, Suhay Imre páncélos hadnagy (LA 1940. július 4., páncélos), az esztergom-tábori 30/4. harckocsiszázad szakaszparancsnoka, egy bajtársa kimentése közben kapott halálos szívlövést 1942. augusztus 12-én Kolbinónál. Vitéz nemes nagyselmeczi Mérey László nyugállományú altábornagy fia, vitéz nemes nagyselmeczi Mérey Zsolt páncélos hadnagy (LA 1943. augusztus 20., páncélos) 1944. április 17-én Nadvornánál a kecskeméti 3/I. harckocsizászlóalj szakaszparancsnokként esett el, amikor 40 M. közepes Turán harckocsiját kilőtték. Vitéz nemes kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy (1938–1943 között a Ludovika Akadémia parancsnoka, 1944. november 1-jétől vezérezredes) fia, vitéz nemes kisbarnaki Farkas Ferenc (Cini, ahogy az akadémián hívták) páncélos hadnagy (LA 1944. augusztus 20., páncélos) a budapesti 1. felderítő-zászlóalj kötelékében 1944. október 8-án a szentesi hídfőben – miután páncélosát a szovjetek kilőtték – közelharcban esett el.

Az 1938-tól megindult haderőfejlesztés az akadémiai képzés idejének csökkenését eredményezte, s 1941-től a tiszti veszteségek pótlása is szükségessé tette, hogy évente több tisztet bocsásson ki a Ludovika. Az akadémia történetében 1939-ben volt két ízben tisztavatás (1939. január 15., augusztus 20.), amely a háborús években általánossá vált (1942. június 18., december 6.; 1943. augusztus 20., december 6., valamint 1944. augusztus 20. és november 15.). Az utolsó hagyományos avatás – amely 1944. augusztus 20-án a kormányzó jelenlétében történt – a fokozott angolszász bombázótevékenység miatt nem a Ludovika mögötti Nagyréten, hanem a hűvösvölgyi Bolyai Műszaki Akadémia kertjében volt.

Hat nappal később a második világháború pokla elérte hazánk keleti határát. A magyarországi harcokban számos ludovikás tiszt is elesett, így a frissen avatott ’44-es évfolyamból elsőként Pósfay László gyalogos hadnagy, a budapesti magyar királyi „Mária Terézia” 1. honvéd gyalogezred egyik szakaszparancsnokaként, 1944. szeptember 15-én a Tordáért vívott harcokban.[26] A sors különös játéka, hogy az avatásuk díszvacsoráján rangelsőként a következő szavakkal zárta rövid pohárköszöntőjét: „Bajtársak, ürítsük poharainkat arra, aki elsőnek adja életét a hazáért.”[27] Az évfolyam hősi halottai közé sorolható még Párkányi Lajos légvédelmi tüzér hadnagy[28] és Ignáczy Dezső páncélos hadnagy[29] is. Párkányi tüzér hadnagy 1944. december 4-én – a tüzérek védőszentje, Szent Borbála napján – halt meg Igal községnél, ahol tisztázatlan körülmények között agyonlőtték, Ignáczy páncélos hadnagy pedig a sümegi 7. rohamtüzérosztály kötelékében a budai kitörés során esett el ismeretlen körülmények között.

A hadihelyzet romlásával 1944. november 1-jén a Ludovikát és a Horthy István Repülő Akadémiát Körmendre telepítették, a Ludovika tüzérosztályát Hajmáskérre, a Bolyait pedig Jánosházára. 1944. november 15-én a Batthyány-kastély parkjában, valamint Hajmáskéren került sor az utolsó tisztavatásra, amely jóval szerényebb keretek között zajlott, mint a korábbiak. Az akadémia 1945 januárjában a Német Birodalomba települt ki, a fegyvernemi alosztályok a hadapródiskolákkal együtt, valamint az akadémia múzeumi gyűjteményével. 1945. április 25-én 15 óra 35 perckor a bajorországi Schönthalban esett amerikai hadifogságba.[30] Az akadémia gyorsosztályának részei Dániában (1945. május 7.) estek angol, a Bólyai részei Passauban (1945. május 14.) és Csehországban (1945. május 24.) amerikai, a repülő akadémikusokból szervezett repülő alapkiképző zászlóalj pedig az Elba melletti Tangermündénél (1945. április 27.) amerikai hadifogságba.

Ezzel 73 esztendő után a Ludovika Akadémia megszűnt létezni. Budapest ostroma után a szovjetek és a lakosság fosztotta ki épületeit. Egy ideig a főépületben a Honvéd Kossuth Akadémia működött, majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetem használta raktárként, illetve tanszékek is működtek ott. A fedeles lovarda épületében működött az Alfa Mozi, amely 1992-ben leégett. 1996-tól a Természettudományi Múzeum vette birtokba az épületegyüttest, 2011-től pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatási tevékenységének ad otthont.

„Vae victis!” – Az új rendszer árnyékában

A Vörös Hadsereg árnyékában hazatért moszkovita kommunisták 1945-től igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat, s arra törekedtek, hogy mielőbb felszámolják Magyarország korábbi társadalmi berendezkedését, ezáltal a nemkívánatos úri osztály tagjaként a ludovikásokra sem várt fényes jövő. A hadifogságból hazatérőket szűrték, de olyanok is akadtak, akiket Szovjetunióban háborús bűntett vagy szabotázscselekmény vádjával fogtak perbe és 25 esztendei kényszermunkára ítélték, mert megszálló alakulatnál tevékenykedtek a második világháborúban. Például ilyen sorsra jutott nemes pusztarádóczi Basó József páncélos főhadnagy (LA 1941. augusztus 20., páncélos), nemes békei Koós Ottó gyalogos százados (LA 1938. augusztus 20., gyalogos), akik csak 1955 őszén térhettek haza.[31]

Sokan a nyugati hadifogságból nem tértek haza, nem akartak szovjet megszállás alatt élni és az emigrációt választották. A világ öt kontinensére vándoroltak ki, Amerikától Afrikán át egészen Ausztráliáig. Ott kellett új életet kezdeniük, mindent a nulláról. Múltjukat azonban nem feledték, megalakították a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét, a kis közösségekben megtartották a magyar ünnepeket, egykori bajtársaikkal tartották a kapcsolatot. Újságot is megjelentettek, amelyben élményeiket, fényképeiket és bajtársi híreket (halálozás, esküvő, bajtárs-keresés) osztottak meg. Ilyen volt például a Hadak Útján és a Magyar Szárnyak.

Akik nem emigráltak, rájuk nehéz évtizedek vártak és másodrendű állampolgárként kellett élniük hazájukban. Sokan közülük jelentkeztek az 1945 utáni Magyar Honvédségbe, de miután tudásukat és tapasztalatukat átadták az új tiszteknek, eltávolították őket a hadseregből, és nagy részüket[32] koholt vádak alapján perbe fogták. A szerencsésebbek börtönt kaptak, de akadt olyan, akit halálra ítéltek és kivégeztek. Ilyen sorsra jutott az 1941. augusztus 1-jén nyugállományba került Sólyom László tüzér százados (LA 1931. augusztus 20., tüzér; 1948. január 1-jétől altábornagy)[33] és az 1944 tavaszától nyugállományban lévő Révay Kálmán huszár százados (LA 1934. augusztus 20., huszár; 1948. augusztus 19-től vezérőrnagy) vagy Beleznay István vezérkari őrnagy (LA 1931. augusztus 20., híradó; 1947. június 1-jével vezérőrnagy).

Azok, akik a bírósági pereket elkerülték, a polgári életben próbáltak meg elhelyezkedni, habár ludovikás végzettségüket nem ismerték el főiskolai diplomának. A honvédség hivatásos tisztikarából az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában kiadott 5.000/1946. számú M.E. rendelet alapján távolították el őket, és B-listázásuk folytán éltek egy olyan politikai közegben, amely ellen egész fiatal korukban nevelték őket. Nem kaphattak tudásuknak és végzettségüknek megfelelő állást, amennyiben ludovikás múltjuk kiderült, elbocsátották őket. Csupán fizikai munkát, mint például Korsós József vezérkari százados (LA 1935. augusztus 20., gyalogos) úthengerező, vagy Perjés Géza gyalogos százados (LA 1939. január 15., gyalogos) hullaszállító és segédmunkás.[34]

Az 1956-os szabadságharc leverését követő megtorlás időszakában a ludovikás tisztek közül szinte mindenkit, beleértve az 1945 előtti tartalékos tiszteket is „osztályidegen”, „horthysta” vagy „ludovikás” minősítéssel megfosztották tiszti rendfokozatától. Az 1960-as évektől esti vagy levelező tagozaton végezhettek főiskolát vagy egyetemet, de fontosabb pozíciót nem tölthettek be.

1989 után

Az Európát kettéválasztó vasfüggöny megszűnése után az évtizedeken át tabunak számító második világháborús témákról is szabadabban beszélhettek emberek.[35] Hosszú évek után megszólalhattak az események résztvevői és szemtanúi, s elmondhatták szabadon, mi is történt valójában. 1992. augusztus 18-án került sor a ludovikás világtalálkozóra az akadémia épülete mögötti Nagyréten, ahová a világ minden tájáról érkeztek az egykori aksok. Közel 1300 egykori ludovikás volt ott (külföldről és belföldről egyaránt) széles skálán az avatási évek szerint. Az ünnepség fő momentuma volt a hármas szoborcsoport megkoszorúzása, amelyet akkor helyeztek vissza eredeti helyére (Több mint negyven éven keresztül egy honvédségi raktárban porosodtak, amíg vitéz Hajdu Lajos vezérkari százados (LA 1935. augusztus 20., gyalogos) meg nem találta és szorgalmazta azok helyreállítását).

A méltatlanul megalázott egykori tisztek nagy része, akik megélték a rendszerváltoztatást, rehabilitásban részesültek. Hosszadalmas eljárások során visszakapták régi rendfokozatukat és egyben elő is léptették őket. Ez egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, de ez sem tudta kárpótolni a több évtizedes megbélyegzést, amit háborús részvételük és ludovikás múltjuk miatt kaptak. A rendszerváltoztatás óta eltelt 37 év alatt jócskán gyarapodott a második világháborús magyar hadtörténeti irodalom, így az akadémia történetével foglalkozó munkák is megjelentek, ám jóval kevesebb azon írások száma, amely az ott végzett tisztek életéről szólnak.

Az utolsó tisztavatás óta eltelt 81 év alatt sajnálatos módon az összes egykori ludovikás megtért a Legfelsőbb Égi Hadúr seregébe. Sokukról szinte semmilyen információt nem tudunk hivatalos dokumentumokból, mert azok nagy része megsemmisült, elkallódott. A családi emlékezetben is fakultan maradtak meg az emlékek, hiszen 1945 és 1989 között hallgatni kellett a Horthy-korszakról. A rendszerváltoztatásig sok, egykori ludovikás tiszt sírba vitte emlékeit, azonban korabeli naplókból, fényképekből és családi hagyatékokból értékes információkat kaphatunk meg, amelyekkel lassan helyére kerülnek a „mozaikdarabok”. Velük kapcsolatban nekem is van egy régi kedves emlékem. Édesapám 2010 tavaszán – ötéves koromban – vitt el az 1938-as ludovikás évfolyam egyik találkozójára a XII. kerületi Maros étterembe, ahol vitéz nemes békei Koós Ottó és Neszmélyi Endre gyalogos századosok játszottak velem.

Bízom benne, hogy e néhány katonasors bemutatása is megtestesíti mindazt, amit egykoron a ludovikás fogalmat jellemezte, vagyis a szigorú erkölcsi, testi és szellemi nevelésen átesett, hazájához és a kormányzóhoz haláláig hű katonát, akik a második világégésben erejükön felül, önfeláldozó módon állták meg a helyüket. E ludovikások a vesztes második világháború után sem tagadták elveiket, a megaláztatások ellenére is kitartottak esküjük mellett, bármilyen sors jutott számukra osztályrészül. Tetteik révén nekik is helyük van az ezeréves magyar vitézség aranykönyvében, így magam fontosnak tartom, hogy emlékük előtt adózva, felkutassam a kevésbé ismert ludovikások homályba veszett életútjait.

Bibliográfia

Babucs Zoltán: Egy „háborús bűnös” ludovikás sors a GULAG-on és a kádári Magyarországon, in: Belvedere Meridionale, XXXI. évf. (2019) 3. sz., 5–24.

Babucs Zoltán: Vezérkari sorsok. Adalékok a magyar királyi honvéd vezérkari testület működéséhez, in: Restás Attila – Varsányi Orsolya (szerk.): A Magyarságkutató Intézet évkönyve 2023, Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2024, 57–108.

Babucs Zoltán – Szabó Péter: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát.” A székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban, Budapest-Nagykovácsi, Puedlo Kiadó, 2009

Bene János – Szabó Péter: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945. I. Hivatásos huszártisztek, Negyedik, bővített kiadás. Nyíregyháza, Magyar Huszár Alapítvány, 2023.

Csernavölgyi Antal: Az aranycsillag rabjai, Dombóvár, Szerzői kiadás, 1994.

Eszenyi László: Trianoni nemzedék. Budapest, Magyar Világ, 1989.

Káplán György – Ráskay Pál (szerk.): A M. Kir. Honvéd „Ludovika” Akadémia 1941. augusztus 20-án felavatott évfolyamának emlékkönyve. Budapest, Mányoky István kiadása, 1991.

Legány Dezső, dr. vitéz: Emlékeim a doni harcokról… Budapest, Turfi Kiadó, 2002.

Pénzes János (szerk.): Emlékek útját járva 1942–1944, Melbourne, szerzői kiadása, 1990.

Rainer M. János: Századosok, Budapest, Osiris Kiadó, 2018.

Rada Tibor (szerk.): A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a testvérintézetek összefoglalt története I–II, Calgary–Budapest, Vitéz Bánkuty Géza – Gálos-Nyomdász Kft., 1998 és 2002.

Siposné Kecskeméthy Klára – B. Kalavszky Györgyi: A Ludovika. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2013.

Tobak Tibor: Pumák földön-égen. Egy vadászrepülő kalandjai. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989.

Tóth László: A Magyar Királyi Honvédség egyenruhái 1926–1945. Budapest, szerző kiadás, 2009.

Fényképfelvételek

A person and person standing together AI-generated content may be incorrect.

1. kép: vitéz csíkszentmártoni Gergelyffy János páncélos főhadnagy és felesége, Hittig Lívia. A fénykép a frontra indulás előtt készült, 1942. június 18-án. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen kültéri, ég, ház, fa látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

2. kép: A soproni 7. könnyűhadosztály tisztikara. Kolbinó, 1942 szeptembere. Balról jobbra a második: Létz József vezérkari százados, a seregtest vezérkari főnöke. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen Emberi arc, ruházat, személy, ember látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

3. kép: Létz József vezérkari százados portréja. Sopron, 1942. (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A képen Emberi arc, személy, portré, ruházat látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

4. kép: nemes mezőmadarasi Madarassy Dezső gyalogos hadnagy (LA 1942. június 18.) – a képen még akadémikusként – 1944. július 26-án a Kárpátok előterében tűnt el, mint a debreceni „Bocskai István” 11. hajdúezred II. zászlóaljának egyik szakaszparancsnoka. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen ruházat, Emberi arc, személy, portré látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

A képen Emberi arc, portré, ruházat, személy látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen. 5. kép: Ignáczy Dezső páncélos hadnagy – a felvételen még akadémikusként –, aki 1945. február 11-én tűnt el a budai várból való kitöréskor. Az 1944 augusztus 20-án avatott évfolyam 6. páncélos hősi halottja. (Babucs Ádám gyűjteménye)

6. Párkányi Lajos légvédelmi tüzér hadnagy. A felvétel még aks korában készült. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen kültéri, ló, Gyeplő, kantár látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

7. Akadémikusok lovagló gyakorlaton az 1930-as években. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen kültéri, személy, sport, Legénység látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

8. kép: A LASE evezős csapata a budai rakparton, balról jobbra a harmadik vitéz Darvas László gyalogos százados (LA 1932. augusztus 20.). (vitéz Darvas Antonietta családi gyűjteménye)

A képen ruházat, Emberi arc, személy, ember látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

9. kép: vitéz Tornyos Ödön gyalogos százados (LA 1939. január 15.) akadémikus jelöltként. Eger, 1935. (Babucs Ádám gyűjteménye)

A képen Emberi arc, portré, személy, ruházat látható Előfordulhat, hogy az AI által létrehozott tartalom helytelen.

10. kép: Jó tanulmányi eredményt elérő ludovikás kistársasági atillás tablóképe az 1930-as évek második felében. (Babucs Ádám gyűjteménye)

Hivatkozások

  1. 1898-ig négy évfolyamos hadapródiskolaként működött, s ezen esztendőben emelték a három évfolyamos katonai akadémiák rangjára. ↑
  2. Siposné Kecskeméthy Klára – B. Kalavszky Györgyi: A Ludovika, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2013, 150. ↑
  3. A továbbiakban: LA. ↑
  4. Eszenyi László: Trianoni nemzedék. Budapest, Magyar Világ, 1989, 7–8. ↑
  5. Karpaszományos: A Magyar Királyi Honvédségben az érettségivel rendelkező újoncok karpaszomány viselésére voltak jogosultak. A karpaszomány fegyvernem színű volt, közepén sárga csíkkal, amelyet íves formában (fordított V alakban) varrtak fel a zubbony- és köpenyujjakra. Az alapkiképzést követően a „karpokat” tartalékos tiszti iskolára vezényelték. ↑
  6. A csapatszolgálatra vezényelt akadémikus-jelöltek parolijukon arany rozettát viseltek. Lásd a 9. számú fényképet. ↑
  7. Az aks az akadémikus közkeletű rövidítése, amit 1908-tól használtak. ↑
  8. LASE = Ludovika Akadémia Sportegylet. ↑
  9. Lásd a 10. számú fényképet. ↑
  10. Tóth László: A Magyar Királyi Honvédség egyenruhái 1926–1945, Második kiadás, Budapest, szerzői kiadás, 2009, 25–27. ↑
  11. Siposné – Kalavszky: A Ludovika, 80. ↑
  12. Lásd a 4., 5., 6. számú fényképet. ↑
  13. Kivételt képezett az 1930-ban végzett évfolyam, amelyet I. Ferenc József születésének centenáriumán, 1930. augusztus 18-án avattak. ↑
  14. Az akadémia elvégzését igazoló oklevelet 1929. augusztus 20-án adták ki első ízben. Szokás volt, hogy az újdonsült hadnagyokat avatásuk alkalmával egyenruházattal is ellátták. ↑
  15. Csernavölgyi Antal: Az aranycsillag rabjai. Dombóvár, Szerzői kiadás, 1994, 67. ↑
  16. Lásd az 1. számú fényképet. ↑
  17. Az antant ellenőrzés megszűntekor, 1927-ben Pécsett állították fel a Zrínyi Miklós Közrendészeti Akadémiát, amelyet antant nyomásra 1931-ben beolvasztottak a Ludovikába. Ebből adódóan két főcsoportban folyt a képzés. A Ludovika I. (gyalogság, lovasság, tüzérség) az Orczy kertben, a Ludovika II. (műszaki, híradó, gépkocsizó, vonat, folyamőr, repülő) a Bocskai István Katonai Alreáliskola Hidegkúti úti épületegyüttesében. 1939. október 1-jén a Ludovika II. főcsoport felvette a Bolyai János Akadémia nevet, a repülőtisztek képzése pedig a kassai Horthy Miklós Repülő Akadémián folytatódott, amely a kormányzóhelyettes repülőhalála után vette fel Horthy István nevét. ↑
  18. Legány Dezső, dr. vitéz: Emlékeim a doni harcokról…, Budapest, Turfi Kiadó, 2002, 39. ↑
  19. Lásd a 2. és 3. számú fényképet. ↑
  20. Babucs Zoltán: Vezérkari sorsok. Adalékok a magyar királyi honvéd vezérkari testület működéséhez, in: Restás Attila – Varsányi Orsolya (szerk.): A Magyarságkutató Intézet évkönyve 2023, Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2024, 78–79. ↑
  21. Rada Tibor (szerk.): A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a testvérintézetek története I–II, 2. kötet, Calgary–Budapest, Vitéz Bánkuty Géza – Gálos-Nyomdász Kft., 1998/ 2002, 428. ↑
  22. Bene János– Szabó Péter: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945. I. Hivatásos huszártisztek. Negyedik, bővített kiadás, Nyíregyháza, Magyar Huszár Alapítvány, 2023, I. 136–137. ↑
  23. Bene–Szabó: Huszár tisztikar: 169. ↑
  24. Babucs Zoltán – Szabó Péter: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát.” A székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban, Budapest–Nagykovácsi, Puedlo Kiadó, 2009, 160. ↑
  25. Káplán György – Ráskay Pál (szerk.): A M. Kir. Honvéd „Ludovika” Akadémia 1941. augusztus 20-án felavatott évfolyamának emlékkönyve, Budapest, Mányoky István kiadása, 1991, 45. ↑
  26. Az elsők között… Emlékezés a három tisztképző akadémia rangelső hadnagyának hősi halálára. Magyar Katonaújság, 7. évf., 41. szám, 1944. október 7., 3. ↑
  27. Pénzes János (szerk.): Emlékek útját járva 1942–1944, Melbourne, szerzői kiadás, 1990. 157. ↑
  28. Lásd 6. számú fénykép. ↑
  29. Lásd 5. számú fénykép. ↑
  30. Rada: A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia, I. 553 ↑
  31. Babucs Zoltán: Egy „háborús bűnös” ludovikás sors a GULAG-on és a kádári Magyarországon, Belvedere Meridionale, XXXI. évf., 2019, 3. szám, 8-19. ↑
  32. Erre vonatkozóan pontos számadatot nem találtam. ↑
  33. A néphadseregen belüli tisztogatások során Ludovikát végzett tisztek döntő többségét elítélték koncepciós vádak alapján. Ilyen volt pl. 1950 nyarán a Sólyom-per vagy 1951 tavaszán a Puma-per. ↑
  34. Rainer M. János: Századosok, Budapest, Osiris Kiadó, 2018, 220. ↑
  35. Ugyan a szocializmus alatt is jelentek meg könyvek, mint például az 1933 és 1939 között az akadémián tanító Kádár Gyula vezérkari ezredes könyve, de sajnálaton módon a rendszernek megfelelő cenzúrával jelenhetett csak meg. ↑

 

Beküldve:

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Szülőfalum társadalma és gazdasága a hosszú 19. században

Bevezetés

A falukutatásban, – bár sokat fejlődött az elmúlt évtizedek alatt -, még nagyon sok a tennivaló, hiszen számos magyarországi településről csupán részleges információk találhatók meg a történettudományban. Célom ezzel a tanulmánnyal, hogy Magyarország 19. századi történetét a szülőfalum történelmével egészítsem ki. Egyúttal bemutatom, hogy az általam tárgyalt időszak hogyan hatott a település mindennapi társadalmi és gazdasági életére. A mikrotörténeti tanulmányomat elsősorban azokra a forrásokra építem, amelyeket a levéltárakban leltem fel, továbbá a falubeliek által leírt visszaemlékezésekre is építek.[1]

Nagyfüged a 19. században

Nagyfüged mindennapjait a 19. század első éveiben Napóleon korabeli háborús időszak is meghatározta, különösen, amikor Napóleon hadai 1809-ben benyomultak Magyarország területére. A magyar nemesség, köztük a fügedi nemesek is, Napóleonban a francia forradalom örökösét látták és fegyverbe szálltak a magyar határokat fenyegető francia csapatok ellen. Heves és Külső-Szolnok vármegyéből 1133 gyalogos és 526 lovas csatlakozott a nemesi felkeléshez. Fügedről a 17 nemes akkor csatlakozott a szerveződő erőkhöz, amikor a nemesi felkelő sereg észak-kelet-magyarországi csapata, parancsnokuk gróf Hadik András vezetésével egy ideig Egerben rendezték be a székhelyüket.[2] Magyar haderőnek azonban nem sikerült feltartóztatnia a francia haderőt – Győrnél 1809. július 14-én vereséget szenvedtek.[3]

A folyamatos háborúk a magyar mezőgazdaság számára fellendülést hoztak, így a nagybirtokok majorságai mellett a közép és birtokos nemesség is bekapcsolódott az értékesítésbe. Mindezt számukra is vonzóvá tették a növekvő árak és az a tény, hogy a gyengébb minőségű mezőgazdasági termékek is immár eladhatóvá váltak. A földművelők többsége nem gondolkodhatott drága eszközök beszerzésén vagy bérmunkások nagyobb számban történő alkalmazásában, így a művelésbe vont föld területét bővítették. Erre az időszakra jellemző maradt a robotoltató, háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés. A korszerűsített nagybirtokon terjedt a vetésforgó, és egységes nagy táblákat alakítottak ki: erre vasekét és vetőgépet használtak. Az országban a kereskedelem nagyobbrészt szárazföldi útvonalon zajlott.[4] Az úthálózat gerincét a postautak adták, ez minden tizedik településen, így Nagyfügeden is keresztülment. A falu további fejlődése érdekében a gazdasági megszorítások közepette is 1821. november 13-án elkészült a faluban az Árokszállásra vezető úton épített tölgyfa híd,[5] és egy további hidat is kijavítottak 1831-ben.[6] Maguk a hidak a falun keresztül haladó kereskedelmi útvonal és a mezőgazdasági munkák miatt is fontosak voltak. Az utak építésében és karbantartásában az állam alig vállalt szerepet, ezt elsősorban a vármegyék végezték,[7] a jobbágyok ingyenes közmunkájával, a fügedi jobbágyok is tevékenyen részt vettek az úthálózat karbantartásában. 1843. május 10-én katonai felmérés is készült az utak használatáról, amelyet Baglits Miklós aljegyző és Lipkos József almérnök végzett el a faluban a 18325-ös alispáni körlevél értelmében.[8] Az utak állapotát a faluban „csinálatlan, de járhatóként” jellemezték és a falu katonai szállásképességét szintén felmérték. Ez akkor 120 gyalogost és 40 lovast jelentett.[9] Fügedet az alábbi úthálózatba sorolták be: Maklártól Hatvanig, Gyöngyösről Hevesig, átkelőhely Kassáról Ó Gradiska és Mitrovitz felé; Szihalomtól Árokszállásig a Jászságban. Továbbá Egerből Déva, Árokszállás és Mitrovitz felé.[10] Mindeközben folyamatosan nőtt a falu lakossága a 19. században.[11]

  1. Nagyfüged lakossága a 19. században

Társadalmi szempontból afalubeli parasztságon belüli differenciálódás, azaz a telkes jobbágyok arányának a csökkenése a zsellérekével szemben, 1828-ban még nem mutatkozott. Az 1828-ban elkészült járási sommázat és az 1828. évi adóösszeírás vegyes képet mutatott már abból adódóan is, hogy nem egyezik meg a két felmérés. Földek alapján a járási szerint a falu 483 kis hold szántóval és 204 kishold kaszálóval rendelkezett, az országos összeírás csak 252 kishold kaszálót említett meg.[12] A 19. század első felében jól kimutatható, hogy a jobbágytelek felaprózódásával párhuzamosan felszökött a kuriális vagy földesúri funduson lakó majorsági zsellérek, földnélküliek száma.

A zsellérek a konvenciós majorsági cselédek és a telkes gazdák közel ezer állatot legeltettek a legelőn, de mint mondták, az Almásy urak állatállománya, kiszorítja az ő állataikat. A bírák kérésére a megye elrendelte, hogy ezután csak azok a konvenciósok tarthattak állatot a közös legelőn, akik az adóösszeírás folyamán a szerződéseiket be tudták mutatni a szolgabírónak.[13] A 19. század közepére a parasztság felső rétegének sikerült bekapcsolódnia az árutermelésbe. Igaerejük révén több telket is birtokolhattak és bevételre tettek szert, ezeken pedig napszámosokat tudtak foglalkoztatni, ugyanis a zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Amit a 19. század elején a legnagyobb birtokos Almásy Károly, Almásy Manó, valamint Czövek, Csányi, Darvas, Halassy, Hellebronth, Majzik, Ondrekovich, Rakovszky, Saághy, Bíró családok és gr. La Motte is kihasználták.[14] Ők 1844-ben a napszámosoknak a következő béreket állapították meg: „1 lovas szekér egésznapra 2 pengő, félnapra 1 pengő. Egy nyereg ló szolgával együtt 1 nap 1 pengő, 1/2 nap 30 garas. Egy szekérhordó ló egésznapra 1 pengő, ˝1/2 napra 30 garas. 1 embernek 1 nap 20 garas, 1/2 nap 10 garas. 1 levélhordó embernek 12 garas, 1 csajkásnak 1 nap 48 garas, ˝ nap pedig, 24 garas. Egy négy lovas kocsi pedig 1napra 1.12 pengőbe került.”[15]

A falubeli felsőparasztság megerősödését jól jelzi az állatállomány számának a növekedése is, – maguk a falubeliek elsősorban a földrajzi adottságok miatt juhot és szarvasmarhát tenyésztettek, miközben ebben az időszakban lótartás és a sertés tenyésztés számottevően visszaesett. Az állatállomány ekkor a következő volt a források szerint:

Közben a Magyar Királyi Helyhatósági Tanács 1835. június 27-én kiadott egy rendeletet,[16] amely a céhes ipart volt hivatott megerősíteni. Ennek érdekében a vándoriparosokat, vagyis a céhen kívüli mestereket és a cigányokat vissza kellett fordítani, ki kellett toloncolni a faluból, amennyiben azok munkát akartak volna vállalni.[17] 1836 előtt a fügedi lakosok az alapvető élelmiszer és takarmánynövények mellett dohányt is termeltek.[18] A dohánytermelőknek különböző rendeleteket hoztak a leadásról, a betakarításról és a kifizetésről. Ilyen volt a következő is: „Kincstári Gyárakban szükséges, Magyar országi dohány mennyiséget ezen túl a Dohány Ügyelő Igazgatóság fogja beváltás után beszerezni. A beváltás kezdődik Április Hólnap közepén és végződik Június Hólnap utóján az ide egyező szám alatt rekesztetett.”[19] A beváltás árát is szabályozták, Tolnán és Szegeden 6 Ft-ot, Debrecenben pedig 5.45 Ft-ot fizettek mázsájáért. Dohányt vásárolni is lehetett, Pesten 12 krajcár, Szegeden 30 krajcár, Debrecenben és Vácott 1 Ft volt. 1836-ban, Heves megyében a dohány leadását május 2-ára írták elő Egerben.[20]

Nagyfüged a 19. század első felében a gazdasági fejlődésének csúcspontját az 1840-es évek utolsó éveiben érte el,[21] amikor is növekedett a megművelt földek aránya.

Az ország állami bevételei az állami vagyonműködésből és az adó jellegű jövedelmekből származtak. A bevétel a Kamara, a Helytartótanács és a hadsereg pénztárába folyt, a nagyobb része pedig Bécsbe vándorolt. Így volt ez a falu adójával is, amit az 1845/46-ik az 1847-ik és az 1848. évi adóösszeírás is megerősít.

Az adókon kívül fizették a deperditát.[22] Ez a rendelkezés kötelezte a jobbágyokat, hogy a náluk elszállásolt katonáknak élelmiszereket és egyéb természetbeni juttatásokat adjanak előre meghatározott áron.[23] Továbbá úgynevezett forsponttal (hosszúfuvarral) is tartoztak. Ekkor sót kellett szállítaniuk Szolnokról Pestre azon személyeknek, akik igavonó állattal és kocsival rendelkeztek. 1841-tól módosult a fuvarozás menetrendje – már nem Pestre, hanem Hatvanba szállították a sót. Azért 1844-ben szállítottak még egyszerre Szolnokról Pestre és Poroszlóról Hatvanba. 1805-ben Füged 2300 Ft adót fizetett, ide beleértendő Kisfüged adója is. A falut jól gazdálkodó településnek tartották, Nagyúttal, Kompolttal és Detkkel együtt.[24] Az adót, amit a birtokok mérete szerint vetettek ki, Gazh Bertalannak adták le. A következő években a falu egyre több adót fizetett, de emellett fejlődött is. Továbbá 1844-ben a katonaság részére a deperditaként még három öl fát is adtak. A fa adója 20 sessio (házhely) után történt, házhelyenként négy lábbal mérve. A nemesek adóssága ekkor 540.121 bankó volt, ebből 264.46 Ft-ot bankóban, a többit a falu szegénysége miatt terményadóval tudták le.[25] Mindez a 1832/VI. törvénycikk (tc.) 11§-ik alapján történt, amely rögzítette a jobbágytelket használó nemes megadóztatását: „Jobbágytelki állományoktól, belső telki földjeiktől és úrbéri legelőjüktől, tűzi épületi és úrbéri haszonvételektől nem adóznak- mind a Hadi és a házi pénztárba adóznak. Ezeket össze kell gyűjteni és a Földesúrnak és a Szolgabírónak kell bemutatni. Ezután a főszolgabíró tudósította a Közgyűlési bírót, hogy mennyit fizettek be a hadi illetve a Verbung pénztárba és a Házi pénztárba. Mennyi a lemaradás, ha van és mikor kell ezeket rendezni.”[26]

Amikor 1830-ban I. Ferenc halála után V. Ferdinándot választották meg királynak, az uralkodó haláláról országszerte megemlékeztek és mindenhol felolvasták a testamentumát.[27] Az új király, V. Ferdinánd uralkodása idején megtartott 1839-1840-es országgyűlésen a megerősödő ellenzék nyomására törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot a földesúri joghatóság fenntartásával, szabályozták a jobbágyörökösödést, és lehetővé tették a kereskedelem űzését is. Továbbá az 1840/IX. tc. a mezei őrség felállításáról, vagyis a csősz szolgálat megszervezéséről rendelkezett. Így a faluban is megszervezték a mezei őrséget és a csősznek fel is kellett esküdnie:

„Én N.N esküszöm az élő istenre s. a. k. hogy ezen gondviselésem alá bízott n: n: vagy fogva abban található minden nemű árokra, kerítésre, gazdaságokra, gazdasági épületre, kutakra , edényekre, kertekre, boglyákra úgy szintén az abban található biztonságos utakra azokon épült hidakra, karfákra, védfalakra, út és tilalom mutató oszlopokra, minden tőlem kitelhető szorgalommal és hittel fel fogok vigyázni és azokat bár minemű károktól oltalmazni. A kártevőket személyválogatás nélkül vagy megváltságolni vagy lelkiösmeretesen feljelentsem és bevallom, más ártatlanra hamisan nem fogom. Idő közben hit nélkül el nem hagyom, s amit gondviselésem alá bizattak, mind azokról számot adok. Isten engem úgy segéllyen.”[28]

A falu további korszerűsítése érdekében 1841-ben hozzáláttak Füged egyetlen kőhídjának a felépítéséhez, amely a településen áthaladó személy- és teherszállítást is megkönnyítette. A munkálatokat Markmüller Gyula főmérnök irányította és az átkelőt Hinsch Márton építette föl 1844. január 9-re.[29]

Nagyfüged hídja az 1800-as évekből.[30]

Az 1848-as év újabb változásokat hozott a falu mindennapjaiba, amikor is az áprilisi törvények értelmében, 1848. május 1-én Heves megyében is megszervezték az országgyűlési választási kerületeket.[31] Heves megyét nyolc választási kerületre osztották szét, „Szolnok, Mezőtúr, Abád-Szalók, Tiszanána, Kápolna, Füged, Gyöngyöspata és Pétervására.”[32] A fügedi választási kerülethez tartozott: „Sár (Abasár), Balpüsköki, Tarnóca, Nagyút, Zsadány, Bod, Alatka, Fogacs, Boconád, Méra, Zaránk, Erk, Tarnaörs, Visznek, Tarcsa, Füged, Karácsond, Ludas, Detk, Ugra, Halmaj, Visonta, Markaz, Domoszló, Adács, Vámosgyörk, Vécs, Halász, Felnána, Vertesmart és Verpelét.”[33]

1848. május 1-én a megyei közgyűlés megválasztotta a megye állandó bizottmány tagjait, köztük 11 nagyfügedi illetőségű személyt. Megválasztották még az országgyűlési választások előkészítésére és lebonyolítására a törvényben előírt központi választmányt és ekkor jelölték ki a kerületek háromfős összeíró bizottságának tagjait is. A fügedi kerületben Gosztonyi Antal, gróf Wartensleben Ágoston és Szabó István tarnamérai jegyző volt az összeíró biztos.[34]

A Batthyány-kormány május 19-én, az országgyűlés összehívását július 2-ra határozta el. A rendelet kihirdetése és propagálása a megyékben a központi választmányok feladata volt.[35] A választói névjegyzék összeírását június 3-a és június 18-a között végezték el, az országgyűlési választást pedig június 26-ra írták ki. A választók névjegyzékébe a 20. életévét betöltött férfiak kerülhettek be különféle jogcímek alapján. A nemesi származásúak automatikusan választójoggal rendelkeztek, mások számára a törvény vagyoni cenzust határozott meg.[36] Választópolgár lehetett az, aki 300 ezüstforint értékű házzal vagy földdel bírt a királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községben. Egyéb községekben, köztük Fügeden is, amely ebben az évben vált úrbéres községgé. A faluban azon személy lehetett választópolgár, aki 1/4 volt úrbéri telekkel, vagy ezzel egyenértékű földdel rendelkezett. Választó lehetett még, aki a saját fölbirtokából vagy saját vagyonából évi 100 ezüstforint jövedelmet fel tudott mutatni. Idetartoztak azon személyek is, akik kereskedőként vagy gyárosként állandó lakhellyel vagy saját műhellyel rendelkeztek. Ez a rendszer egészen 1918-ig maradt érvényben és a következőképp alakult a források alapján:[37]

Szavazáskor a választások eredményes lebonyolítása érdekében Nagyfügeden, valamint a faluhoz tartozó Puszta Kis- Fügeden és Puszta-Tarcsán a IX. rendőrőrs 7. számú kirendeltsége tartózkodott.[38] A névsorban szereplő személyekre hárult az a feladat, hogy megszavazzák a választási kerület országgyűlési képviselőjét. A képviselő választások kimutatásai szerint a dualizmusban a következőképpen történt:

Az 1848/XXII. tc. értelmében a nemzetőrség felállítása is elkezdődött – törvényileg szabályozták, hogy ki lehetett a nemzetőrség tagja. Nemzetőr lehetett tehát minden 20–50 év közötti férfi, akié 1/2 telek vagy ennek megfelelő értékű ingatlan kizárólagos joga, illetve 100 pengőforint évi tiszta jövedelme volt. Batthyány miniszterelnök április 21-én kiadott rendeletében úgy intézkedett, hogy azokon a helyeken, ahol ellenszenv mutatkozna, az összeírást ne kezdjék meg. Május 25-én, a 296. számú rendeletében egyenesen megtiltotta a lajstromba vételt. A nemzetőrségről szóló törvény 6.§-a értelmében a vármegye közgyűlése a „Nemzeti őrsereg alakítására és előbb összeírására mindegyik szolgabíró mellé egy kiküldött tag gyanánt egy-egy esküdtet is kirendelt”, működésüket azonban a lakóhelyükre korlátozta.[39] Nagyfügeden az összeírást Németh Albert alszolgabíró és Bíró Albert esküdt végezte el, akik kezdetben bizalmatlanságot tapasztaltak.[40] A faluból 131-en álltak be a nemzetőrségbe,[41] ebből 15 személy tagja volt a délvidékre, Kulára induló nemzetőr csapatoknak. A nemzetőrséget három zászlóaljba sorolták: a falubelieket az I. zászlóaljba kerültek, amely a Tarna menti települések 4263 nemzetőrét tömörítette magában.[42] A Tarna járásból 800-an jelentkeztek nemzetőrnek.[43]

Miután 1848. szeptember 2-án a Móga altábornagy vezette magyar sereg legyőzte az országra támadó Jelačič horvát bánt és hadseregét Pákozd és Sukoró között, kezdetét vette az honvédő háború Magyarországon. Kossuth Lajos utasítására Almásy Pál, Recsky András és Tamássy kapitány Heves megyében felkelésre szólította fel a megye népét.[44] A népfelkelés szervezésében a legfőbb szempont volt, hogy minél több lovast állítsanak ki. A verbuválást a tiszántúli területeken Recsky András, a fennmaradó területen, így Fügeden is Almásy Pál és a mellé segéd kormánybiztosként kinevezett Papp Pál végezte. A szabadságharc folyamán a nemzetőrség mellett 11 fő harcolt gyalogos honvédként és 11 fő vett részt a megyei bizottság munkájában.[45] Heves megyéből, 1848. december 12-re 800–1.000 lovast sikerült kiállítani, ebből Nagyfüged öt lovast szerelt fel.

A szabadságharc ideje alatt a honvédseregek 1849. február 26-a és 27-e között a kápolnai csatában vereséget szenvedtek. A néphagyomány szerint, ezen időszak alatt gyújtotta fel a falu hídját Nagyút és Nagyfüged között egy huszárcsapat. A kutatásaim során nem találtam annak bizonyítékát, hogy ez valóban így történt volna. Azt viszont biztosan lehet állítani, hogy 1848-ban a híd megsérült és csak 1851-re sikerült kijavítani.[46] A harcok folyamán a faluban vagy annak környékén nem volt komolyabb harci tevékenység, ellenben a falut érinthették a csatározások során a császáriak, a magyarok és később az orosz csapatok is.[47]

Kossuth Lajos 1849. április 14-én a képviselőháznak debreceni nagytemplomban tartott nyilvános ülésén kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozat nem szólt az államformáról, így Magyarország király nélküli királysággá vált, ezért kapott Kossuth kormányzó-elnöki címet. Kormányzó-elnöki rendeletében még április 19-én kimondta Kossuth az úrbéri kérdéssel kapcsolatban, hogy a jobbágyság kezében lévő földet úrbéresnek (vagyis felszabadultnak) kell tekinteni mindaddig, míg a földesúr a bíróság előtt az ellenkezőjét nem bizonyítja.[48] Így vált Nagyfüged is úrbéres faluvá. 1849 júniusában indult meg az egyesített császári és cári haderő támadása az ország ellen, amely szabadságharc leverését jelentette.

A dualizmus korában

A levert forradalom után az új uralkodó, Ferenc József nyílt önkényuralmat vezetett be. Ez időtájt, 1850-ben a megyei önkormányzat is megszűnt. A megye hatáskörét, szerkezetét az 1853. január 19-én kelt kormányrendelet szabályozta.[49] A megyei hatóság, mint politikai közigazgatási főhatóság működött a megye területén. Az egyenes adózást a pénzügyi igazgatóság intézte. A megye hatósága alá vonták a szolgabírákat és a városi hivatalnokokat, csak a megyében működő kormányközeg nem volt a szolgabírói hivatal alá rendelve. A megyei hatóság ügyeit a megyefőnök intézte. 1853. március 3-án úrbéri pátenst bocsátottak ki, amely kimondta a jobbágy szolgáltatások megszüntetését és a volt földesurak kártalanítását az országos jövedelmekből.

Nagyfügeden ez nem okozott a későbbiek folyamán különösebb birtokjogi változásokat. Az 1865. évi birtok megosztás szerint az úrbéri birtokjogok megoszlása a következő volt: Almásy Károly és Manó 13-, Bíró, Darvas és Majzik családok 3-, Robicseké és Ondrejovicsé 4- és egyéb nemes családok, mint Bálintfi István, Bodó és Lukács családok 2.5 telekkel rendelkeztek. A majorsági birtok és paraszti birtok telek és katasztrális holdakra átszámítva a következő volt: jobbágyszántó 1077-, ebből maradványföld 534-, úrbéri rét 267-, elkülönített legelő 266 kat. hold, majorsági szántó a faluban 145- kat. hold, úrbéri telek mennyiség 25.5-, telkes jobbágy 59-, úrbéri házas zsellér 63- és majorsági zsellér 27 telekkel rendelkezett.[50] Ez telek nagyságcsoportok szerint: egy fő 2-, öt személy 1-, két ember 6/8-, tizenhat fő 4/8-, négy ember 3/8-, tizenhét személy 2/8-, tizenegy fő 1/8- és egy-egy személy 7/16- és 3/16 telekkel rendelkezett.[51]

1865-ben Bécs tapogatódzó politikának köszönhetően Deák 1865 húsvétján a Pesti Naplóban közzétette álláspontját. A 48-as állapotok visszaállítása helyett, egy olyan alkotmányos rendezést kívánt megvalósítani, amely a császárnak és a magyar rendeknek is elfogadható volt.[52] Ezek után 1867-ben létrejött a kiegyezés, s megalakult az Osztrák–Magyar Monarchia.

A dualista állam első rendelkezései között volt az 1871-ben kibocsátott törvénycikkely a községek és a rendezett tanáccsal bíró városok működéséről. Ez a rendelet a polgári községi igazgatás alapját jelentette, azonban a legnagyobb nehézséget a korabeli magyarországi közigazgatási gyakorlatnak és községi közigazgatásnak a modernizálása okozta.[53] Az 1871/XVIII. törvénycikk szerint Nagyfügedre a következők vonatkoztak. A település rendezett tanáccsal nem bírt, de az állam által rárótt feladatokat képes volt teljesíteni. A község a törvény korlátai között önállóan intézhette a saját belügyeit, végrehajthatta a törvénynek és a törvényhatóságoknak az állami és törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendeleteit.[54] Közigazgatási ügyekben a község fellebbviteli hatósága első fokon a törvényhatóság és másod fokon a kormány volt. Ez kiterjedt minden a község területén lakó vagy tartózkodó személyre, a községben és annak területén található minden ingó és ingatlan vagyonra. A falu a saját ügyeiben határozhatott, és szabályrendeletet alkothatott. Határozatait és szabályrendeleteit saját választott elöljárói és közegei hajtották végre. Rendelkeztek a község vagyona fölött, közösségi adót vetettek ki és szedték be. Kötelességük volt gondoskodni a tisztán közösségi utakról és egyéb közlekedési eszközökről, hasonlóan gondoskodni kellett még a faluban található iskolákról és más rokon intézményekről. Kezelni kellett a tűz- és szegényügyet és a közrendőrséget, ezáltal kötelessége volt gyakorolnia és teljesíteni kellett mindazon jogokat és kötelezettségeket, amelyek a községet törvény szerint megillették.[55]

A község az önkormányzati jogát a képviselő-testülete által gyakorolhatta.[56] A képviselő-testület felerészben a választóközösség választottjaiból, felerészben pedig a legtöbb egyenes állami adót fizető községi lakosból vagy birtokos nagykorú honpolgárból állt. A választás alá nem eső képviselők névjegyzékét minden évben kiigazították. A kiigazítást az adókimutatás alapján Fügeden a szolgabíró végezte el, akit a képviselő-testület választott. A küldöttség a kitűzött és kihirdetett napokon nyilvánosan tartotta az üléseit, s az eljárásról a képviselőtestületnek indokolt jelentést kellett tennie. A községi képviselők számát a mindenkori népesség száma határozta meg, tehát minden 100 személy után egy képviselőt választottak.[57] A képviselő választások során az a személy is újraválasztható, aki már korábban kilépett a képviselő-testületből. A választás napját a faluban a szolgabíró tűzte ki. Amennyiben a szavazólap több nevet tartalmazott, mint ahány bizottsági tagot a község, illetőleg a közösségi választókerület választásra jogosult volt, a választók által önkényesen ráírt neveket nem vették számításba. A választásokat a község választási kerületeit nézve három nap alatt kellett befejezni. A szavazatok megszámlálása nyilvánosan történt, s erről jegyzőkönyvet vezettek. A szavazás eredményét a választási elnök a helyszínen azonnal kihirdette, s az eljárásról a képviselő testületnek alapos jelentést kellett leadnia. A közgyűlés elnöke Nagyfügeden a mindenkori bíró volt. A képviselő-testület határozatait és a törvényhatóság rendeleteit a községi elöljáróság hajtotta végre a faluban. A faluban az elöljáró testület, a bíróból és a helyettesből, legalább négy tanácsbeliből, pénztárnokból, községi jegyzőből, illetőleg jegyzőkből, közgyámból, és amikor volt rendes orvos, községi orvosból állt. A polgármester évi rendes fizetése nem lehetett kevesebb, mint amit az illető törvényhatóság a szolgabírák részére megállapított. A községi jegyző fizetését Nagyfügedre nézve a képviselő-testület meghallgatásával a törvényhatóság állapította meg.[58] A községi elöljáróság választását a tisztújító közgyűléseken végezték, a tisztújító szék elnöke a szolgabíró volt Fügeden. A kijelölés jogát a képviselő-testület gyakorolta, s a tisztújítószék határidejét a szolgabíró jelölte meg. A választás felkiáltás vagy szavazás útján történt. 1871-ben Nagyfügedet nagyközséggé nyilvánították.[59] 1872-ben a képviselő-testület létszámát a szolgabíróhoz felterjesztett szabályrendelet 30 főben határozta meg, amelyet a szolgabíró 977/1872. számú szabályrendelete 20 főre módosított.[60] A faluban kötelezően csak a február első hetére előírt tavaszi és a november első hetére előírt őszi ülést kellett megtartani. Az elöljáróságát 1872-ben a bíró, a helyettes vagy törvénybíró, nyolc tanácsnok, a jegyző és a közgyám alkotta. A bíró egyúttal a községi pénztárnok is feladatát ellátta. A község szolgaszemélyzete a kisbíróból vagy hivatalszolgából és a belrendőrből vagy hadnagyból állt.[61]

Későbbiek folyamán tovább bővült az önkormányzat jogköre, mert ők dönthettek a faluban történő be- és visszaköltözésről is. Ezt a döntést 1886/IV. tc. 2-3 §-a alapján hozták, amely szerint „a tömegesen visszatelepülők községi illetőségét a belügyminiszter, Horvát- Szlavónországot illetően a bán a szükséghez képest hivatalokból állapítja meg.”[62] Tehát a testület döntötte el, hogy elfogadta-e helybelinek a kérvényező személyeket.[63] A képviselő-testület határozata szerint, hogy valaki fügedi illetőséget nyerjen, ahhoz az 1886/XX. tc. 10 §-ának kellett eleget tennie. Ebben a négy év tartózkodást és a megfelelő adófizetését tették kritériummá. „Nagyfügedinek” lenni ebben az időben rangot jelentett. Azonban nem csak beköltözni akartak Nagyfügedre az emberek, hanem sokan el is költöztek a településről. 1907-től kezdődően egészen 1914-ig több falubeli lakos hagyta el a hazáját az Ultonia és a Pannónia nevű hajók fedélzetén, és meg sem álltak az Egyesült Államokig, és mindezt a jobb megélhetés reményében tették.[64]

A 19. század végén a legnagyobb ütemben a vasút fejlődött – a vasúthálózat elérte az ausztriai sűrűséget, és Kelet-Európában a legsűrűbb volt. Döntő tényezője volt a belső piac nagyarányú fejlődésének, egyik legnagyobb előmozdítója lett a mezőgazdaság és az ipar növekedésének. A 19. század végén az államháztartás bevételei nem tartottak lépést a kiadások növekedésével. A kiadások csökkentése érdekében létrehozták az úgynevezett egyenes adókat (föld-, ház-, jövedelem-, és személyes kereseti adó) és a közvetett adókat (a szesz-, bor-, hús és cukoradó). A legfontosabb és legnagyobb összegű a földadó volt, 1875-ben törvényt hoztak a kataszteri tiszta jövedelem új megállapítására,[65] ezzel egyenes arányban megnövekedett a többi egyenes adó is. 1895-ben Fügeden a gazdák 4771 kat. holdon és 181 kat. hold közlegelőn dolgoztak, ezeket a területeket ellenőrizte egy gazdasági elöljáróság, két mezőőr és két pásztor.[66] A faluban az 1895. évi állami adó 8267,70 forint volt, és erre jött még a kiszabott pótadó.[67] A századvégi birtokrendezések során a parasztságot, az általa korábban művelt földek nagyobb hányadától megfosztották. Így a mezőgazdaságról sok paraszti család és nagyobb gazdálkodó áttért az állattartásra. Ezek közül a legfontosabb a sertés és a szarvasmarha tenyésztés volt. Az állattartásra való áttérésnek fontos tényezője volt, hogy az ebben az időszakban megjelenő gabonaválság lényeges hatást gyakorolt a parasztság gazdálkodására, így volt ez Fügeden is. A szarvasmarha állomány a faluban is teljesen kicserélődött, az új állatok tejhozama 67 százalékkal és súlyuk 46 kilóval is több lehetett a régi fajta szarvasmarhákhoz képest. 1880-ban a marhakór szerencsésen elkerülte a falut.[68] Fügeden a szarvasmarhákon kívül juhot, kecskét, sertést és lovat tenyésztettek. Méntenyésztés szempontjából a falu 1896-ben a Tiszafüredi járásba került, Poroszlóval, Tiszafüreddel, Tiszanánával, Tiszaszőlőssel és Tarnaörssel egyetemben.[69] 1911. október 11-én a fedeztetési állomás újbóli létrehozása okán Szökő Pált, Csesznok Mihályt bízták meg, hogy megfelelő fedezőméneket szerezzenek be.[70] Ezen a hat fedező állomáson, 20 fedezőmén volt. A ménállomás adataiból kiderült, hogy Fügeden két fedező mén volt, ezek a mének az 1912. évben 121 kancát fedeztettek be.[71]

Beér Henrik pedig elindította a községben a magán marhatenyészetét, ami Pinzgaui fajtájú marhákból állott. Gazdasága bővítése érdekében Beér Henrik társként maga mellé vette Hecht urat, akivel közösen már 165 Pinzgaui marhát tartottak a nagyfügedi telepen. Ez okán is az 1908. április 6-i ülésen meghatározták az önkormányzatban a vágóbiztosnak, hogy vágásonként mennyi díjat kellett beszednie. Tehát szarvasmarhánként 60-, növendékenként 30-, a sertés 30- és a juh után 10 fillért kellett kifizetni. A faluban 1912-ben kidolgozták a hússzabály vizsgálati rendeletet.[72]

A község területén szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést csak magánvágóhídon volt szabad levágni, feldolgozni és leszúrni.[73] A húsvizsgálatokért díjat kellett fizetni: Szarvasmarha és növendék után 1k/db, borjú 50f/db, juh és kecske 30 f/db, bárány 10 f/db, sertés 80 f/db, süldő 40 f/db és a malac után 20 f/db kellett befizetni. „A vágási időszakok április 15-től augusztus 31-ig, valamint szeptember 1-je és április 14-e között tartottak.”[74]

A község elöljárója engedélyével máskor is lehetett vágni (időben), mint a fentiek. Ekkor kétszeres díjat fizetett fizetnie a vágatónak és a világításról is neki kellett gondoskodnia. Méltánylandó esetekben vághattak, de csak nappali órákban kétszeres díj ellenében. Kényszervágás esetén bármikor engedély nélkül lehetett vágni. Hetedszer, az idegen helyről hozott vágóállatot a vágóhídon vizsgálat alá helyezték.[75] Nyolcadszor, a megállapított húsvizsgálati díjak a húsvizsgálót illették meg, amelyet havi részletben nyugta ellenében vett fel.[76] A levágott állatok húsát tiszta járművön és letakarva lehetett szállítani. A pecsenyehúshoz és az I. osztályú húshoz legfeljebb 10 százalék a többi húshoz csak 5 százalék nyomtaték adható.[77]. A településnek

Az 1873-as gazdasági válság után a 19. század végétől és a 20. század első évtizedében a mezőgazdaság termelési és értékesítési feltételei minden szempontból javultak. Ezáltal a faluban elsősorban nem a búzatermő terület kiterjesztésére, hanem a nagyobb terméshozamra és a művelésre fordítottak figyelmet. A mezőgazdaság üzemi átalakulása és a technikai fejlődés következtében jelentősen átalakult a mezőgazdasági munka rendje.[78] Megjelentek a traktorok, az arató és a vetőgépek, ezek közül a leglátványosabb fejlődésen a cséplés esett át. A mezőgazdasági fejlődés további előmozdítója volt a háromnyomásos határhasználati rendszer.[79] Itt kihasználták és megművelték a rendelkezésre álló összes földet. A falubelieknek különböző közmunkákat kellett elvégezni a község számára, de ezt pénzért is meg lehetett váltani. Ez a következő volt a falu dualizmuskori gazdaság eredményeinek a kimutatásai alapján.[80]

Az országban a nyugalmat az 1875 októberében Tisza Kálmán vezetésével megalakuló kormány hozta. 1876-ban Heves megyéről levált Külső-Szolnok, s önálló megyeként működött tovább. 1882-ben Magyarországon először öltött nagyobb méreteket a kivándorlás, elsősorban az Egyesült Államok területére, de a falut csupán néhány fő hagyta el. A falut ekkor 1.498 fő lakta, mintegy 4.771 katasztrális holdon gazdálkodtak rajta, illetve a megye járási átalakulása következtében 1883-ban a Tarnai járásból a Gyöngyösi járásba került a falu.[81] A falu legnagyobb birtokosai a 19. században is az Almásyak voltak. A családból Almásy Manó és Károly kastélyt épített a faluban 1885-ben.[82]

http://users.atw.hu/kastelyok/10-nagyfuged1.jpg

A nagyfügedi kastély.[83]

A mezőgazdaság és az ipar mellett a gazdaság harmadik főágazata a kereskedelem volt, Ennek hagyományos szereplői a házaló vándorkereskedők, a szatócsok, kofák és a kupecek, valamint maguk a termelők. Színterei az utak, a falusi vegyesboltok, a vásárok és a piacok. A települések többségében főleg a falvakban, egyelőre maradtak a mindenes vegyeskereskedések, illetve az újonnan létesített és a mérsékelt áraival konkurensként fellépő szövetkezeti hálózat, a Hangya üzletei.[84]

A kereskedelem megerősödésének a hatására az 1900 utáni években Fügeden is megjelentek a vásárok. A piaci helyek bérléséből az önkormányzat szintén bevételhez jutott. Így volt ez 1908-ban is amikor, meghatározták az árusoktól a vásárok alkalmával a helypénzi jogon- beszedett befizetések nagyságát.[85] Minden felnőtt ló, szarvasmarha után 10 f/db, növendék állat, továbbá juh kecske sertés után pedig 6 f/db. Minden kirakodó sátor után 1 koronát és minden kocsin áruló után 20 fillért kellett befizetni. A háborús kiadások az országot szinte a gazdasági megszűnés határára szorították, a pengő elértéktelenedett, az infláció az egeket ostromolta, ezzel a települések létezése került veszélybe. A szegények élelmezéséhez szükséges gabonát az önkormányzat vásárolta meg, erre a célra kölcsönt vett fel. Ezen állapotokat jól mutatják a község számadásának mutatói a források alapján.

Ezt a képet árnyalja a falu kezelésében álló alapok és alapítványok forrás alapú értékarányos kimutatása is.[86]

1911-re a falu újabb pénzbevételi forráshoz jutott, mert a falu egyik legnagyobb birtokosa, Kilián Ernő 1911. november 13-án Budapesten meghalt, és 5.000 koronát hagyott a községre, ennek az illetékét a falu fizette ki. Az elhunyt a végrendeletében kikötötte, hogy az általa adományozott pénzt az úthálózat fejlesztésére szabad csak költeni. Ezért jött létre Nagyfügeden a „Községi utcák fejlesztésére és szépítésére tett alapítványa” és az erre szánt összeget az „Egri Egyház megyei Alapítványok” nevű pénzintézetben helyezték el. A kamatokat a községi elöljáróság kezelte. Az alapítványt peres és peren kívüli ügyekben a községi jegyző képviselte. Az alapító levelet, négy példányban készítették el. Kapott belőle Nagyfüged elöljárósága, a Heves vármegyei Törvényhatóság, a Magyar királyi Belügy Minisztérium és a budapesti Közalapítványi Királyi Igazgatóság. A bevételi oldalt tovább erősítette, hogy elnyerte 1912-ben a község az Országos Állatvásár jogát. [87]

Változások a századfordulón

Tisza Kálmán 1886-ban egységesítette a megyerendszert. Felszámolta a szabad kerületeket, szabályozta a községi közigazgatást és a közigazgatási költségek fedezetét, csökkentette a törvényhatósági joggal felruházott városok számát és növelte a kormány által kinevezett főispánok szerepét. 1887-ben az nagyfügedi önkormányzatban a tanácsosok száma a felére csökkent, ugyanakkor az elöljáróság tagja lett a körorvos is. Az önkormányzat hetente köteles volt ülésezni az önmaga által megállapított időpontban[88].

1890-ben Fügedet a magyar állam állandó „Gyermekmenhely” felállítására kötelezte.[89] Ez 1894-re valósult meg, amikor is ideiglenes nyári gyermek menedékház nyílt meg 108 fővel.[90] Ide azon szülők hozták a gyermekeiket, akik a mezőgazdasági munka miatt nem tudtak nekik megfelelő felügyeletet biztosítani. Ezen időszakban erősödött meg a nagycsalád intézménye is, amelyben többnyire földműveléssel foglalkoztak. A paraszt nem engedte bérmunkássá válni a gyermekeit és az örökösöknek a felosztott birtok nem lett volna elég egy család eltartására, így egyetlen mód maradt, nem önállósodtak, hanem közösen művelték meg a földjeiket. Tehát ebben az együttélési formában is hatalmas szerepet játszott a gazdasági kényszer.[91] Az 1894. június 21-én a főrendiház által elfogadott polgári házasságról szóló törvény értelmében, a falut önálló anyakönyvi kerületté nyilvánították. Nagyfüged 1895-től lett önálló anyakönyvi terület, előtte 1716-1724 között Tarnamérával, 1724-33 között Karácsonddal alkotott közös római katolikus anyakönyvi kerületet, 1733-től-1895-ig önálló római katolikus anyakönyvi kerület volt.[92] A dualizmus ideje alatt ez a következőt jelentette az alispáni jelentések tükrében.

A dualizmus idején is történt fejlesztés a faluban – 1893-ra növekedett az utak hossza 1.6 kilométer (km) volt, ebből 1.483 km kiépített és 0.117 km pedig kiépítetlen.[93] A falu útjai 1891 óta a megyei úthálózatba voltak bekapcsolva. A teljes úthálózatot a falu tartotta karban, a 9254/a/1891 miniszteri rendelet értelmében, ehhez csatlakozott még az útszakaszokon átívelő híd karbantartása is. Az első komolyabb útberuházás 1880-ban történt, amikor is Füged és Heves között 560 folyóméter út épült. 1894-ben indult fejlődésnek a Detk, Ludas, Nagyfüged, Tarnaméra, Boconád és Heves útvonal, hiszen 29.678 kilométer út volt ezen a szakaszon.[94] Ez 20.0243 km kőlappal kiépített, 9.635 km kiépítetlen utat, 14 átereszt és 9 hidat jelentett. Nagyfügeden is kőlappal való burkolás útján fejlesztették a községi úthálózatot. Gyöngyös járás legfontosabb útvonala a Gyöngyös-Karácsond útvonal és ennek a folytatása a karácsondi Vasút úti megállóhelytől-Nagyfügedig terjedt. Ez az útvonal nem tartozott a megye megyei rangú útjai közé. Fügednek ebből 1.8 km úttal rendelkezett, amiből 1.4 km kiépített és 0.4 km pedig kiépítetlen volt.[95] 1902-re építették ki a faluban az úthálózatot és 1904. július 9-én engedélyezték a nagyfügedi út teljes kiépítését, mert így könnyebb volt az Alföld felől a falun áthaladó forgalmat lebonyolítani.[96]

1897-re Nagyfügedet közbiztonsági szempontból a Tiszafüredi járásban szerepeltették,[97] a faluban ekkor egy őrsvezető és öt csendőr tartózkodott, fügedi csendőrség a 124. számú őrs számot viselte.[98] 1898-ra azonban közbiztonsági szempontból átkerült az egri szakaszba,[99] majd 1900-ban áthelyezték a Miskolci IV. szakaszba.[100] A magyar királyi csendőrség az alábbi nyomozásokban járt el rendszerint: „A király megsértése, hatóság elleni erőszak. Magánosok (egyedül élő emberek) elleni erőszak, pénzhamisítás, szemérem elleni cselekmény. Továbbá gyilkosság, szándékos emberölés, emberi élet és a test épség elleni egyéb cselekmények, rablás, rablógyilkosság, gyújtogatás, lopás, egyéb vagyon elleni cselekmények, egyéb büntettek és vétségek.”[101]

Az elmúlt években a pénzviszonyok javulásával a középítkezések némi lendületet vettek, ez egy istálló és egy kút megépítését jelentette.[102] Továbbá az 1903. március 11-én megtartott rendkívüli közgyűlésen anyagi támogatásban részesítették a Heves megyei Siketnéma Intézetet.[103] A gazdasági fejlődés egészen 1910-ig tartott, mikor is nagyfügedi testület az állandó pénzügyi hiány miatt nem tudta a kötelezettségét csak a pótadóból fedezni. Nagyobb volumenű építkezésekből 15.000 korona hátralék volt és a fennálló községi pótadónak a nagyobb részét nem tudták behajtani. Ezért a képviselő testület úgy határozott, hogy a II. osztályú adóval nem rótt háztulajdonosok a községi pótadón kívül három koronát ­– és azok, akik a házon kívüli földbirtokkal is rendelkeztek, de a III. osztályú kereseti adót nem fizették, azok négy koronát adót fizettek a községnek.

Az önkormányzat a pénzügyi hiány mielőbbi rendezése érdekében még a falu által birtokolt vadászati jogokat is bérbe adta. A faluban három vadászati területet volt.[104] Az első a Bene-pataktól délre eső terület, vagyis a Bene-patak, a nagyúti, a zaránki és a tarnazsadányi határ által keretbe foglalt terület. A második a Bene-patak és a karácsondi út közötti terület, vagyis délen a Benepatak és Kilián Ernő földbirtoka, északon a karácsondi és a nagyúti határ valamint a híd és nyugaton a karácsondi út által határolt terület. Harmadsorban a község nyugati területe, vagyis északon a Kis-Czinér és a karácsondi út, délen a viszneki út, keleten a Bene-patak és nyugaton az adácsi út által határolt terület. A vadászterületek árverése március 30-án zajlott le.[105] Aki az árverésen részt kívánt venni, annak előtte a kikiáltási ár 10%-át be kellett fizetnie, mint bánatpénzt a községi bírónak.[106] Ez az összeg a bérlő utolsó befizetésébe tartozott, amit minden év augusztus elsejéig be kellett fizetnie. A vadászterületen és a községben a lóhátas és az agaras vadászat tilos volt, és a kár okozójának a föld tulajdonosának okozott kárt meg kellett térítenie. A vadászterület bérleti joga 1911. augusztus 15-től 1917. július 31-ig tartott. Az első terület bérleti jogát Szilágyi János vette meg 90-, a másodikét Kilián Ernő 71- és a harmadik területet Beér Henrik adácsi lakos 286 koronáért.[107]

1912 februárjára a falu kulturális élete is felpezsdült, mert Ingyenes Népkönyvtár is létesült, melynek Magnin Alfréd lett a vezetője. A könyvek kölcsönzésére szabályokat hoztak: minden lakos kölcsönözhetett két hétig, más lakosú személy is kaphatott könyvet, de azzal a feltétellel, hogy két helybéli személynek jót kellett állnia érte. A könyvet bármikor megvizsgálhatták, a bírónak kellett lepecsételnie. A könyveket címtárazni és sorszámozni kellett, kötelesek voltak zárható szekrényben tárolni. A könyv visszavételét átvétellel igazolták, az esetleges rongálást a kölcsönző térítette meg.[108] A fejlesztés érdekében 1912. május 28-án meghatározták a magánembereknek szánt postai kézbesítés módját. Arra törekedtek, hogy a faluban tartózkodó magánembereknek érkező, elismervényre kézbesítendő mindennemű postai küldeményeket postai kézbesítő okmányokban szereplő címzettek kapják meg.[109] Ezen személyek személyazonosságának a megállapítása, igazolása vagy kézjegyük valódiságának hitelesítése Kovács István községi bíró feladata volt. A teljes felelősség és kártérítési kötelezettség terhe mellett látta el a feladatot.

Mire lehullanak a falevelek…

Az első világháborút 1914 nyarán a Monarchia és Szerbia között meglévő több évtizedes konfliktus robbantotta ki, s a trónörökös halála adta az ürügyet a harcra.[110]Az észak magyarországi régióban már a háború előtt is két gyalogezred tartózkodott, az egyik a 10. Magyar Királyi gyalogezred Miskolc központtal és a 60. Császári és Királyi gyalogezred Eger központtal.[111] A mozgósítás idején a nagyfügedi lakosokat többnyire ebbe a két ezredbe sorozták be zömmel.[112]

A háború közepette is működnie kellett a képviselő-testületnek. Az önkormányzati ülésen elfogadták Nagy Sándornak a korlátlan italmérési indítványát, amely addig szabályozva volt. A korlátlan italmérés azt jelentette, hogy a nyitástól–zárásig árulhatott szeszesitalt. Az önkormányzat hadikölcsönt vásárolt, de a képviselő-testület a pénzügyminiszterhez fordult segítségért, mert a fogyasztási adókból nem folyt be elegendő pénz. A háborús helyzet miatt a kocsmák korlátozott nyitvatartás mellett üzemelhettek, és a lakodalmak is szüneteltek.[113]

A háború előrehaladtával egyre több nagyfügedi lakos harcolt a fronton, – közülük Balog József, valamint Ollári Mihály is kitüntették magukat a harcok során.[114] 1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Halálát Fügeden november 30-án jelentették be.[115] Az új uralkodó a magyar trónon IV. Károly lett és maga vette át személyesen a hadsereg főparancsnokságát is. Közben a háború az Antant hatalmak javára dőlt el, ezért IV. Károly a Monarchia megmentését célzó utolsó kísérleteinek egyikeként 1918. október 17-én nyilvánosságra hozta manifesztumát, amely szerint a Monarchia államszövetséggé alakult volna át. Ezzel az indítványával elkésett, mert a birodalomban élő nemzetiségek az Antant támogatásával sorra kikiáltották a függetlenségüket. A kiáltvány értelmében, 1918 októberében minden 21. életévét betöltött monarchiabeli állampolgár szavazati jogot kapott és a választókerületek is módosultak. Így szűnt meg a fügedi választókerület és került át a gyöngyösi járás választókerületébe. Az első világháború elvesztése és a Monarchia felbomlása, valamint annak gazdasági és morális hatása súlyosan érintette a falut.

Összegzés

Nagyfüged a 19.. században is töretlenül fejlődött, hiszen amikor elérte fejlődése csúcspontját, a választókerület központjává tették és megkapta a Nagyközség címet is. A stabilitás és a vele járó innováció meghozta gyümölcsét, hiszen a falu lélekszáma is folyamatos gyarapodott, ami több mint 2.000 főt is meghaladta. Magát a települést is érték közben különböző gazdasági károk, amely természeti csapásból, emberi mulasztásból és a falura ható országos politikából is fakadt, így stagnálás jelei felfedezhetők és jól kimutathatók a falu történetében. Nagyfüged sem maradhatott ki a korszak nagy háborúiból, ahol szép számmal képviseltették magukat a nagyfügedi lakosok is. A XX.. század elején – a Monarchia felbomlása után – ez a település is veszített a jelentőségéből. A falutörténet árnyaltabbá tétele érdekében további kutatásokra van szükség.

Bibliográfia

Baranyai Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső – Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, Kapisztrány-Nyomda, 1936.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985. (a szerző saját kiadása).

Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Grabovszky Kamill: Reminiszcencia egy teljesen megsemmisült családi kastélyról, Budapest, 2001.

Hajagos József: Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3. 24 – 53.

Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyar Történeti Statisztika helységtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

P. Kovács Melinda – Kozma György – BERTALAN Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnok megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon, III. kötet, (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.

Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin Társulat, 1897.

Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai 1808-1944(-1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004.

Pajkossy Gábor (szerk.): Magyarország története a 19. században –szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon., Szeged, Acta Historica, 2005.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, 1975.

SZY, Tibor (szerk.): Hungarians in America: A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas; Hungarian University Association, New York, Hungarian University Association, 1963.

Források jegyzéke

Heves Megyei Levéltár

1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881.

1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1887. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1888.

1888. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1889.

1889. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1890.

1890. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1891.

1891. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1892.

1892. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1893.

1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895.

1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897.

1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898

1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899.

1899. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901.

1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1903. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2, – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora

MNL, HML, IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1904. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1905. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1906. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1907. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1908. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/6. – Az 1911. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1912. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1914. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/8. – Az 1913. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-7/a-b/25.

MNL, HML, IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b/36. – Nagyfüged lakóinak vagyonai után kivetett adó az 1846. katonai évre

MNL, HML, IV-8/170.

MNL, HML, IV-8/48.

MNL, HML, IV-8/81.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1835. 536 sz.

MNL, HML, Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz.

MNL, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830-45

MNL, HML, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.

MNL, HML, V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28.

Hadtörténeti Levéltár

HL, Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.

HL, Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.

HL, M. Kir. Huszárezred. 3656/3567- 4.

Egyéb források

www.ellisisland.org.

Táblázatok forrásjegyzéke

1. táblázat

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975. 377.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911, 21.

2. táblázat

Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.

3. táblázat

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig. 11-12.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/48.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

4. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

5. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

6. táblázat

MNL. HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885. 8-9.

7. táblázat

Dr. Borovszky Samu. 1909. 629-631.; 635.; 641.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 16.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 8.

HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

8. táblázat

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 15.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 23.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908. 32.

1908. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1909. 15.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910. 18.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911. 15.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 12.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 14.

9. táblázat

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.315.

MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 81.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906. 180.

10. táblázat

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 161-64.

Kép

MNL, HML, Nagyfüged község iratai. IV-8/81.

http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm

Hivatkozások

  1. Kutatásaimat a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL.) és a Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban MNL. HML.) végeztem. A falubeliek által írt vissza emlékezések eseménytörténete jól összeegyeztethető a forrásokkal és a 19. századi magyar történeti munkákkal, azonban léteznek olyan kimutatások, amelyek eltérnek a korabeli Nagyfüged község irataiban megtalálható adatoktól, így ezeket nem vettem figyelembe a tanulmányom készítése során. Lásd.; Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, Nagyfüged, (a szerző saját kiadása), illetve Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997. Az utóbbiak azért is mondhatók fontosnak, mert község iratainak az anyagai közül a nem megfelelő tárolás következtében több évnyi anyag megsemmisült és ezekben a könyvekben találunk utalásokat ezen időszakokra. ↑
  2. Borovszky Samu, Dr: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 590. ↑
  3. Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 143. ↑
  4. Uo., 23. ↑
  5. 116. 45 Ft-ot fizettek érte. MNL. HML. IV-8/48. ↑
  6. Ez a hídépítési munkálat 1738.38 ezüst dénárba került. MNL. HML. IV-8/170.; MNL. HML. IV-8/81. ↑
  7. Gergely: Magyarország története a 19. században, 23. ↑
  8. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13. ↑
  9. Minden házba két gyalogos katonát lehetett volna elszállásolni. ↑
  10. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13. ↑
  11. A falu 1911- ben 129 fővel gyarapodott, s ez 6 %-os növekedést jelentett. Az érdekessége a népszámlálásnak, hogy 96 fő távol maradt. A tanulmányban szereplő táblázatok forrásjegyzéke a bibliográfiában lelhető fel. ↑
  12. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest,{ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 11–12. ↑
  13. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú. ↑
  14. Majzik Alajosnak, – Józsefnek,- Rudolfnak és Id. és Ifj. Sándornak volt birtoka a faluban. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai, 1830–45. ↑
  15. Uo. ↑
  16. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
  17. Ebben az időben a cigányság körében magas volt azoknak a száma, akik értettek a kovácsmesterséghez, valamint olcsóbban dolgoztak, mint a céhes mesterek. ↑
  18. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
  19. Uo. ↑
  20. Uo. ↑
  21. A település fejlődése mellett Nagyfüged neve a falubeli lakosok által is ismertté vált 1827-31 között alapították meg a Magyar Tudós Társaságot, és ebből alakul meg később a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudós Társaságba kezdetben a Nyelvtudomány, Filozófia, Történetírás, Matematika, Törvény- és Természettudomány jeles képviselőit vették be, így került soraiba a fügedi származású Imre János is 1830-ban. Imre János Nagyfügeden született 1790. október 6-án és Pesten halt meg 1832. május 12-én. Filozófus, egyetemi tanár és 1830-tól a Magyar Tudós Társaság rendes tagja volt. A pesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, s 1813-ban lett a teológia doktora. 1822-től tanított a pesti egyetemen és a karon elsőként adott elő magyarul bölcsészetet. Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 465. ↑
  22. Gergely: Magyarország története a 19. században, 30. ↑
  23. Amennyiben a meghatározott ár (regulamentaris), alacsonyabb volt, mint a valóságos érték, ez veszteséget okozott a szolgáltatást nyújtók számára. Ezért kapta a deperdita nevet. Uo. ↑
  24. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
  25. Fügeden Manyó Gábor főadószedő végezte az összeírást. Uo. ↑
  26. Uo. ↑
  27. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
  28. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1835, 536 sz. A törvénycikkely rendelkezett továbbá arról, hogy ha valaki a háza előtt vagy a máshol lévő csatornába szemetet dob, vagy másképpen szennyezést okoz, azt pénzbüntetésre ítélték MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45. ↑
  29. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/81. ↑
  30. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-8/81. A képet készítette Vendriczki Róbert. ↑
  31. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-1/a 151.4. ↑
  32. Uo. ↑
  33. Uo. ↑
  34. Hajagos József: : Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3, 47–48. ↑
  35. Uo. 48. ↑
  36. Pajkossy Gábor: Magyarország története a 19. században – szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 230. ↑
  37. Régi jogon ez a bárói, grófi és egyéb nemesi kiváltságot jelentett. Jövedelem szerint, 343 100 Ft évi tiszta jövedelmet jelentett. Értelmiségi alapon, ez okleveles tanítót, tanárt, magántanítót, jegyzőt, és segédjegyzőt, lelkészt, plébánost, ügyvédet, jogászt, bírót, kántort és gazdatisztet jelentett. Kézművesség alapján saját üzlete volt vagy a foglalkozása csizmadia, suszter, kovácsmester, kerékgyártó vagy kádár stb volt..; ↑
  38. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883, 14. ↑
  39. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV. 367/1848. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Kovács P. Melinda-Kozma György-Bertalan Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnokmegyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999. 357-360 és a MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt). ↑
  42. 53 település nemzetőreit tömörítette magába az I. zászlóalj. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt). ↑
  43. Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, 4. köt., Eger, Érseki Lyceumi Könyvnyomda, 1893, 399. ↑
  44. Uo., 403. ↑
  45. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/2 é.n. ↑
  46. HML-8/48 A nagyfügedi híd javításának iratai 1851. ↑
  47. Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata: az ellentámadás problémája 1849 februárjában, Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1975, 159. ↑
  48. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 335. ↑
  49. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-7/a-b/25. ↑
  50. Uo., 377. ↑
  51. Uo., 379. ↑
  52. Gergely: Magyarország története a 19. században, 36. ↑
  53. Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon. Acta Historica, Szeged, 2005. https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/acthist/article/view/10453. (Letöltés: 2022.12.11.) ↑
  54. Borovszky: Heves vármegye, 631 ↑
  55. Uo., 671. ↑
  56. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 555–567. ↑
  57. Uo., 560. ↑
  58. Uo., 562. ↑
  59. Uo., 567. ↑
  60. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004, 97–98. ↑
  61. Uo., 97–98. ↑
  62. Dr. Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek. FranklinTársulat, Bp., 1897, 296. ↑
  63. Ezt a 3§-a értelmében tehették meg: „a tömegesen visszatelepülők a visszahonosítást akár valamennyien, akár a különböző helyekre települtek, az egy helyre települtek együttesen, és ugyanegy folyamatban kérhetik és ezért semminemű illetéket vagy díjat nem tartoztak” Uo. ↑
  64. Minden egyes fügedi származású lakos a fiumei kikötőből indult el az Ultonia és Pannónia hajók fedélzetén az amerikai kontinensre. Tibor Szy: Hungarians in America – A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas, New York, Hungarian University Association, 1963, 563.; www.ellisisland.org. (Letöltés: 2023. január 15.) ↑
  65. A kataszteri munkálatoknál a földbirtokosok a dzsentri család férfitagjait a becslőbizottságba bejuttatták. Ezek a biztosok a nagy- és a középbirtokosok földjeit alacsonyabb kataszteri osztályba, ellenben a parasztok hasonló minőségű földjeit magasabb besorolásba helyezték. Így földbirtokosoknak alacsonyabb adót kellett fizetniük. ↑
  66. 1895. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1896, 70–71. ↑
  67. Uo., 10. ↑
  68. 1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881, 48. ↑
  69. 1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897, 71. ↑
  70. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13. ↑
  71. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 121. ↑
  72. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341. ↑
  73. A magán vágóhídnak a földművelésügyi minisztérium által 101309/1910 rendeletében előírtakkal kellettrendelkezni. ↑
  74. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341. ↑
  75. Kilójáért 1 fillért kellett befizetni. ↑
  76. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 343. ↑
  77. Méréskor a mérleg kiegyenlítésére a serpenyőbe helyeztek a kívánt árufajtával megegyező húsdarabkát. ↑
  78. Megjelent a vető és a cséplőgép. ↑
  79. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), 1. köt, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 29. ↑
  80. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1883.,1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1903., 1903. évi Alispáni jelentés, Eger, 1903., 1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1905.,1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906., 1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907., 1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908., 1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.; 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912., 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913. ↑
  81. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), 2004. 97-98. ↑
  82. Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, (nincs oldalszámozás.). ↑
  83. A nagyfügedi kastély. http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm (Utolsó hozzáférés:2022.12.13.) ↑
  84. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet. 37. ↑
  85. Uo., 178. ↑
  86. „Hangya kötelékébe” tartozó Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.;. A fogyasztási alapot a gyöngyösi Takarék és Hitelszövetkezetben helyezték el. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 319. ↑
  87. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 84. ↑
  88. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978). 97-98. ↑
  89. Ennek az évi állandó egyenes adója 11225 Ft volt. Ennek a 3%-t 336.75 Ft-ot az intézet fenntartására kellett költeni. 508 ↑
  90. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895, 16. ↑
  91. Gergely: Magyarország története a 19. században, 405. ↑
  92. Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 142. ↑
  93. Gergely: Magyarország története a 19. században, 48–49. ↑
  94. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, 1895. Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 16. ↑
  95. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 135. ↑
  96. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 60–61. ↑
  97. 1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898, 71. ↑
  98. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24-25. ↑
  99. Ezen kívül még a Tiszafüredi járásból is áthelyezték a méntenyésztés miatt. 1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899, 52. ↑
  100. 1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900, 67. ↑
  101. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24–25. ↑
  102. 1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903, 13. ↑
  103. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 14. ↑
  104. Uo., 260–61. ↑
  105. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 260–261. ↑
  106. A kikiáltási ár az I.- 90-, a II.- 65- és a III. területre 160 korona volt. Uo., 260-261. ↑
  107. Uo., 260-261. ↑
  108. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 299., 302–304. ↑
  109. Az 1904/104746 kelt belügyminiszteri rendelet értelmében. Értesítőt, elismervényt, átadó vevényt, utalványelismervényt és szállítólevelet kell alatta érteni. ↑
  110. A szemben álló hadseregek vezetői úgy gondolták, hogy őszre már véget is ér a háború. Ezért a harcbavonuló katonák között az járta, „[m]ire lehullanak a falevelek otthon leszünk.” Galántai József: Az I. világháború, Budapest, Korona Kiadó, 2000, 43. ↑
  111. HL. Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.; HL. Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60. ↑
  112. A 60. ezredbe például az alábbi fügedi lakosokat sorozták be (mellettük a besorozás dátuma és frontszolgálati helye): Nagy Joachim 1915. május 19. Kniaridnovo, Szucsik Ferenc 1914. október 25 Rudnik. Vitai János 1915. május 19. Kniaridnovo, Bozsik Flórián 1915. június 16 Kniaridnovo, Bencze János 1915. június 8. Preparowce, Lelik József 1915. július 10. Doberdó, Fazekas Joachim 1915. július 16. Petrylow, Csík Miklós 1915. július 15. Viskoljay. A 10. ezredbe meg Bencze Istvánt sorozták be. ↑
  113. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 19. ↑
  114. HL. 3656/3567- 4. M. Kir. Huszárezred. Továbbá Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, 1936, 111. és 191-192 ↑
  115. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914–28, 51. ↑

 

Beküldve:

Timári Krisztián Attila: Egy lelkes jozefinista munkássága: Johann Michael Schweighofer és az utolsó törökellenes háború

A kezdeti évek

A Habsburg Monarchia utolsó törökellenes háborújában (1788-1791) a birodalmi sajtó szerepe megkerülhetetlenné vált a publikum tájékoztatása terén, amit az újságok és a nyomtatványok láttak el elsősorban. Már korábban, a háború kitörése előtti években a jozefinizmus évtizedében a hírlapok, újságok és nyomdák száma is megsokszorozódott a tereziánus időszakhoz képest. Ez a felívelő tendencia számtalan új lehetőséget tartogatott magában, aminek köszönhetően a sajtó egyre erősebb szerepkört vállalt.

Az utolsó törökellenes háborúhoz kapcsolódó korabeli könyvek és nyomtatványok áttekintésénél az egyik leggyakoribb szerző Johann Michael Schweighofer (1755-1812) volt. Az ő nevével fémjelzett és kiadott munkáival sokrétűen kívánta tájékoztatni elsősorban a városi publikumot a háborút érintő politikai, katonai és gazdasági témákról egyaránt. A munkáit elsősorban a Bécsben akkor működő Zierch nyomdában adatta ki, ritkább esetben a Német-római Birodalom területén Lipcsében vagy Frankfurtban jelentek meg írásai. A publikációk tartalmi részét tekintve Schweighofer elkötelezett jozefinista volt, aki írásaival elsősorban a birodalom és császár érdekeit kívánta képviselni.

Az író és publicista életéről nagyon kevés információ áll rendelkezésre, sőt még a halálának időpontja sem egységes.[1] Schweighofer neve a munkáin kívül elsősorban nagyobb biográfiai lexikonokban maradt fent, ahonnan kevés információ nyerhető ki. Ezek alapján elmondható, hogy Grazban született 1755-ben és ott is kezdte meg tanulmányait, ahol megismerkedett a filozófiával és a bölcsészettudományokkal. Stúdiumait 1782-től a Habsburg Monarchia fővárosában, Bécsben folytatta, ahol jogot hallgatott. Befejezve a tanulmányait a magyar és erdélyi kancellárián tevékenykedett, mint bürokrata, de később szolgált Albert Kasimir von Sachsen-Teschen (1738-1822) herceg alatt is.[2] Az 1784-ben megjelent Oesterreichische Biedermanns-Chronik Schweighoferről a fiatal kora és az addig még kevés kiadott publikációja miatt röviden emlékezett meg róla. A krónika szerint ő egy patrióta gondolkodású fiatal férfi, aki sok erőfeszítésével kitűnteti magát, méghozzá a Habsburg Monarchia kereskedelmét illetően.[3]

Ahogyan az életrajzi lexikon is írta, Johann Michael Schweighofer pályafutását nem a politikával és a török háborúval kapcsolatos kiadványaival kezdte meg, hanem elsősorban a birodalom gazdaságát vizsgálta. A korai évek így egyfajta előszakaszként értékelhetőek, megmutatva a szerző sokoldalúságát. Az első tanulmányai között szerepelt a Habsburg Monarchia kereskedelme, amiről már 1782-ben többször is publikált, vagyis abban az évben, amikor Bécsbe került. A „Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer[4][5] – A kereskedelem nagysága II. József alatt, valamint gondolataim az új Fekete-tengeri kereskedelemről volt az első jelentős gazdasággal foglalkozó munkája.[6] A mű terjedelemben átlagosnak tekinthető, viszont a tanulmányt bőséges kommentárral látta, ami a későbbi években is védjegyévé vált a szerzőnek. Schweighofer sokszínűségét és tág érdeklődési körét már a kezdeti időszakban megcsillogtatta és a háború közeledtével a neve egyre ismertebb lett. A népszerűségével egyenesen arányosan növekedett a befolyásos barátainak a létszáma, akikkel sikerült egy erős információs-hálózatot kiépítenie. Az első jelentősebb év, ahol a publikációinak a száma drasztikus növekedésnek indult az 1787.évhez köthető, amikor legalább hét nyomtatott pályamunkát készített, a kereskedelemtől kezdve, az alkotmányjogokon át egészen a bécsi udvari parkokig. Az eseményekben sűrű év diplomáciai és katonai témákat is rejtett magában bőséggel.

A karrierje csúcsán, avagy a török ellenes háború megindulása és az 1788. évi hadjárat

1787-ig Schweighofer a nyomtatványokon kívül már a periodikusan megjelenő hírlapok, újságok terén is kipróbálta magát, mivel az ő szerkesztésében jelent meg 1786-1787 között a „Freundes angenehmer und nüztlicher Kenntnisse” és szintén 1787-ben a „Politischen Spiegels unserer Zeit.[7] Jól látható, hogy néhány év alatt a gazdasági témák után a kultúra, de elsősorban a politika és közélet vette át a főbb pozíciókat a megjelenő publikációkban.

Az 1787. évi események eszkalálódása miatt, úgy, mint a császár és a cárnő találkozása a Krím-félszigeten, illetve az Orosz Birodalom több éven át tartó fenyegető magatartása a Portával szemben háborúhoz vezettek, ami hivatalosan 1787. augusztus 24-én robbant ki a két fél között. A háború kitörése miatt II. József és a Habsburg Monarchia az Orosz Birodalommal korábban megkötött védelmi szövetség miatt rövid időn belül hadat kellett üzenjen a Portának, amit végül 1788. február 9-én végre is hajtott.[8]

Schweighofer a munkáit a városi olvasóközönségnek, a politikára és közéletre fogékony embereknek készítette. A közélet ebben az évben érthető módon nagyon érdeklődött a császár utazása felől, ami az utazásokkal együtt több hónapon át tartott. Az 1787. évi Krími találkozóról a Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson – II. Katalin, egy vázlat. Mellé Tauria és Herszon város leírása[9] című munkájában emlékezett meg. A műben hosszasan tárgyalta II. Katalin cárnő életét, majd a mű második felében a Tauria megnevezést a krími területekre alkalmazza, azon belül is a félszigetre és Herszon városra, aminek a földrajzi elhelyezkedését és történelmét próbálta meg felvázolni az olvasók számára. A politikai és diplomáciai változásokat előidéző találkozóról a szerző még nem vizionálta bele a Habsburg Monarchia bekapcsolódását a háborúba, annak ellenére, hogy az orosz-oszmán fél közötti feszültséget egyértelműen felfedezte. Ebben az évben megjelent munkái közül jóval nagyobb népszerűségnek örvendett a terjedelmében is hosszabb Politischer Zuschauer[10], ami műfaját tekintve periodika és összesen kilenc megjelent kötetből állt. A több kötetes munkát 1787-1790 között adatta ki Schweighofer, aminek a csúcspontját az 1788-1789. év alkotta. Az 1787. év végi kötet úgy, mint a későbbiek több különböző témát mutatott be az olvasóközönségnek, mindezt az orosz-oszmán háborúval kapcsolatban legyen szó katonai, kulturális, gazdasági vagy akár alkotmányjogról. Schweighofer az 1787-ben megjelent többi munkájával ellentétben itt már realizálta a háború lehetőségét, sőt a kötet egyik alfejezetében a „Der grosse Plan”, vagyis a „nagy terv” részben egyértelműen a közösen vívandó háborúról beszélt és azokról a területekről, amiket II. József császár a birodalomhoz fog csatolni.[11] Ez a megállapítás a kiadás időpontjában már nem meglepő, mivel október elejétől kezdve a birodalom katonasága és gazdasága is elkezdett felkészülni a közeljövőben vívandó háborúra az Oszmán Birodalom ellen. Ebben a kötetben az Oszmán Birodalom vezetője, vagyis a szultán és annak reguláris hadserege is rövidebb elemzést kapott, ahol megközelítőlegesen pontos létszámadatokat is közölt.[12] Schweighofer a bécsi udvarban lévő kapcsolatai miatt jól informáltnak tűnt, ami nagy hasznára lehetett a publikációi megírásánál.

1788. február 9-én hivatalosan is kitört a háború a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom között, ami az addigi viszonylagos állóvizet a sajtó területén is teljesen felborította.[13] Az újságok és hírlapok címlapjai megteltek a Portának átadott manifesztummal[14] és a birodalmi sajtót elárasztották a különböző megbízhatóságú hírek. Az újságokban megjelent hírek követésével azok gyakorisága és nagysága miatt az olvasó ugyan képbe kerülhetett a legfontosabb történésekkel, viszont a mélyebb összefüggéseket és a katonai hadműveleteket nem láthatta sem lineárisan, sem pedig összefüggően. Ezeket a problémákat, ha nem is tudta teljesen kezelni, de enyhíteni igen azok a nyomtatványok, amelyeknek a célja a publikum tájékoztatása volt bármilyen fajta eseményről. Az újságokkal szemben ezekre a munkákra sokkal több idő állt rendelkezésre, így adott esetben ezek a munkák kiforrottabbak is lettek. Az ilyen jellegű kiadványok esetében Schweighofer munkássága nélkülözhetetlen, mivel már az első hadjárati évben, vagyis 1788-ban a Politischer Zuschauer-t is beleszámítva 11 művet adott ki. A szerző céljainak a jobb átláthatóságot és a dezinformáció kiszorítását határozta meg, mindezt a saját szemszögén keresztül, vagyis az objektivitás hátrányára.

A Von dem gegenwärtigen Krieg der beiden Kaiserhöfe wieder die ottomanische Porte – A két császári udvar jelenlegi háborújáról az Oszmán Birodalommal szemben hosszúsága nem túl terjedelmes, mivel kevesebb, mint 80 oldalt foglalt magába. Visszatérő motívumként szolgál a műben, hogy az egymással szövetséges két udvar minden tekintetben erősebb, mint az Oszmán Birodalom. Nem meglepő módon ez a nyomtatvány inkább politikai jellegű, mintsem katonai, mivel az összecsapásokról nagyon keveset lehet benne olvasni. Ez a munka jó példa arra, hogy itt is és a későbbiekben is Schweighofer több rövid terjedelmű munkát csatolt össze, ami végül egy közepes hosszúságú kiadvánnyá állt össze. Ez a mű tartalmi értekét nagyban befolyásolhatja, mivel több témáról esik szó, viszont azok kifejtése sokkal rövidebb.

Jóval jelentősebb munkának számított a Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg – A Politischer Zuschauer gondolatai és megjegyzései a török háborúhoz, ahol Schweighofer már az első oldalaknál a szövetségi rendszer fenntartása mellett érvelt, mivel szerinte minden európai hatalom a saját erejét csak a saját szövetségesei révén tudja megerősíteni.[15] A kezdeti magvas gondolatokkal szemben a mű még mindig a Habsburg Monarchia háború előtti politikai előzményeit vázolta fel. A publikumhoz szóló részek itt egyértelműen azok, ahol hosszan bemutatja az Oszmán Birodalom alattvalóinak viselkedését és szokásait.[16] Az itt leírtak egy átlagos érdeklődő számára egyfajta „útikalauzként” szolgálhat, ami bár nagyon érdekes, a háború szempontjából kevésbé releváns. Az utolsó fejezetben Szerbia földrajzi fekvését és történeti múltját tekintette át a szerző. Az egyik legfigyelemre méltóbb gondolata a szerzőnek, hogy az eddigi törökellenes háborúk, különösen az előző 1736-1739 között lezajlott háború, szinte mindig balszerencsével végződtek.

Az 1788. év hadjáratát kívánta bemutatni a Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre 1788 – Megfigyelések az osztrákok, oroszok, svédek és törökök 1788. évi hadműveleteiről című munkájában. A kecsegtető címmel rendelkező tanulmány esetében az országok közötti hadüzeneteket mutatta be a szerző, úgy, mint az orosz vagy svéd hadüzenetet. Szó esett továbbá a császári hadsereg szerepléséről a hadjáratban, viszont ott is csak a hadtestekre való lebontás és azok szemszögéből a hadjárat rövid áttekintése történt meg. Ezt a fajta megoldást Johann Rautenstrauch (1746-1801) író is alkalmazta már az Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte – „Részletes napló a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom közötti legújabb háborúról” című munkájába.[17] Schweighofer nyomtatványa annyiban tért el a „korabeli riválisától”, hogy a magas rangú katonai vezetők által irányított zászlóaljak és lovasezredek alapján lehetett végig követni a háborút, ameddig a Rautenstrauch-féle munkában havonkénti leosztást alkalmazott a hadtesteknél, továbbá bőségesebb leírást adott a legkisebb a katonai konfrontációkról. A címadás itt is félrevezető, mivel semmilyen katonai vagy gazdasági adatokat, forrásokat nem közölt Schweighofer. Pozitívumként értékelhető, hogy a bánsági betörésről, a veteráni barlangért[18] folytatott harcokról, ha sokat nem is, de valamilyen szinten megemlékezett.[19] A katasztrofális karánsebesi csatához vezető bánsági betörés és annak következményei a sajtó és könyvkiadás szempontjából nagyon erősen korlátozott témának számított.

A Politische und kriegerische Mannigfaltigkeiten – Politikai és katonai sokszínűség a megszokott hosszúsága ellenére kiemelkedő alkotása a szerzőnek. Schweighofer a korábbi műveihez képest sokkal részletesebben foglalkozott a császári hadsereg által formált kordonról[20], a hadtestek szétosztásáról, azok katonai vezetéséről és az erődítmények állapotáról.[21] A mű felétől viszont újra a svéd-orosz háborút, illetve az orosz-oszmán összecsapásokat vizsgálta, úgy, mint például az orosz győzelemmel végződő limani tengeri ütközetet.

Végezetül az 1788-ban megjelent említésre méltóbb művek közül a Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten – Megjegyzések a jelenlegi állami és háborús ügyekről című publikációját vizsgálhatjuk meg, amit ismét két fő részre bontott a szerző. A könyv második felében a fentebb is már említett katonai összecsapásokról emlékezett meg, viszonylag komolyabb újítások nélkül. Itt már erősen érezhető az ismétlődés és átvétel a munkák között. A nyomtatvány elején az európai udvarok hozzáállását a háborúhoz kívánta bemutatni. A fejezetben, olyan országok nyilvános véleményét is bemutatta, mint Velence, Dánia, Hollandia vagy akár a Porosz Királyság, ami ritkaságnak számít, mivel Schweighofer kortársai sem fordítottak nagy figyelmet az európai udvarok diplomáciájára a Porosz Királyságot és az Orosz Birodalmat kivéve.[22] Érthető módon Schweighofer az európai udvarok politikáját az alapján dicséri vagy értékeli negatívan, ahogy azok az országok hozzáállnak a Habsburg Monarchiához.

A császári hadsereg 1788. évi katonai eredményeit egyértelműen a Von den gegenwärtigen Kriegsvorfällen – A jelenlegi háborús eseményekről című munkájában részletezte. Itt esett szó a legnagyobb erődítmények ostromáról, úgy, mint Szabács, Dubica és itt mutatta be a szerző a Belgrád ellen megkísérelt katonai hadműveletek összegzését. Schweighofer a megszokott módon ezt a munkáját is kibővítette, hogy az olvasóközönség számára még érdekesebb és olvasmányosabb legyen. Ebben az esetben a marokkói oszmán vazallus és annak országának helyzetével, illetve a boszniai területek leírásával próbálta meg fenntartani a publikum érdeklődését.

A Politischer Zuschauer második kötetében a háború kirobbanásának okait vizsgálta ismét Schweighofer. A publikum számára viszont készített egy hosszabb a császári hadsereggel foglalkozó leírást, ahol a legfontosabb katonai ágazatokról, úgy, mint a gyalogság, lovasság és tüzérségről lehetett olvasni, mindezt kiegészítve a császári hadsereg rangjaival.[23] Jól látható ismét, hogy a konkrét hadi események szinte teljes mellőzése történt. A harmadik kötetben már olyan újabb gondolatokat próbál közvetíteni az olvasó felé, ahol a háború borzalmait ismertette.[24] Ez a megnyilvánulás egyedinek számított, mivel a sajtó, a propaganda és az egész bécsi udvar az úgynevezett „pozitív háborúsképet” kívánta fenntartani. Ebben a munkájában részletesen beszámolt a korszakban kisháborúnak nevezett jelenségről[25], amit a két háborúban álló hadsereg rendszeresen alkalmazott egymás ellen. Ennek oka elsősorban, hogy a két hadsereg között a jelentősebb összecsapások az 1788. hadjárati évben szinte alig történt és a háború inkább az erődítmények ostromát tűzte ki előzetes célként. A kötet végén több oldalon át elemezte a katonai helyzetet és arra a következtetésre jutott, hogy a császár meg fogja teremteni a lehetőséget egy mindent eldöntő összecsapásra, amin az egész hadjárat sorsa múlhat. Ennél a kijelentésnél részben igaza volt Schweighofernek, mivel a karánsebesi csata valóban eldöntötte az 1788. évi hadjáratot majdnem teljes mértékben.

Az 1788. évben megjelent többi alkotása a szerzőnek a politika és hadtörténelem szempontjából kevésbé releváns, viszont a gazdaság és a kultúra tekintetében jelentősek. A Von den sonderbahren Sitten und Gebräuchen am türkischen Hofe – A török udvar sajátos szokásairól és hagyományairól című kiadvány az Oszmán Birodalom kulturális életével, az államigazgatás területeivel és a Díván, vagyis az oszmán államtanács fontosabb embereivel foglalkozott, ami egyértelműen egy figyelemfelkeltő olvasnivaló. A Betrachtungen über die Ursachen und Folgen des gegenwärtigen Türkenkriegs – Gondolatok a jelenlegi török háború okairól és következményeiről pedig ismét javarészt az okokkal, előzményekkel foglalkozott, mindezt kiegészítve néhány predesztinációval, de semmilyen új megvilágítást nem közölt.

Schweighofer elmélkedései a háborúval kapcsolatban nem voltak egyedülállóak és igazából a korszak hangulatát és véleményét tükrözhette leginkább. A korábban már említett Rautenstrauch munkásságán kívül érdemes még megemlíteni a francia filozófus Constantin Francois Volney (1757-1820) Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg – Megjegyzések a jelenlegi török háborúról című munkáját.[26] A szerző két kérdést tesz fel az olvasó számára, amit ő saját maga válaszolt meg, mint például milyen okok vezettek a háború kirobbanásához vagy a Francia Királyságnak milyen kapcsolatot kellene ápolnia az Oszmán Birodalommal.

Érdekes módon a nagyon jó kapcsolatokkal és forrásokkal rendelkező Schweighofer a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent hadi jelentéseket, vagyis az úgynevezett „Kriegsvorfälle”-ket, amiből összesen 75 darab jelent 1788-ban nem építette be a munkáiba, habár nagyon kivételes esetben említésként szólt róla. Bár a Wiener Zeitung háborús csatolmányaiból sem rekonstruálható hiánytalanul a háború menete, annak ellenére bőséges híranyagot és igazolt eseményeket mutatott be.

Schweighofer az újságok szerkesztőinél és azok kiadóinál is hírnevet szerzett. A Politischer Zuschauer aktuálisan megjelenő köteteit a Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern bécsi kiadású újság folyamatosan leközölte, sőt a szerzőt és az újonnan megjelent kötet tartalmát is mindig nagyon meleg hangúan üdvözölte.[27] A Brünner Zeitung 1788. évi 27. számában az író munkásságára reflektált egy névtelen olvasó. Schweighofer egyik munkájában azt állította, hogy egy kis szerencsével minden a lehető legjobban fog történni a háborúval kapcsolatban, amire az olvasó hosszan fejtegette, hogy egy olyan erős hadsereg és olyan erős és kegyes császárnak, mint ami nekik van nincsen szükség semmilyen szerencsére, ahhoz hogy a háború az ő javukra billenjen.[28] Annak ellenére, hogy Schweighofer elkötelezett jozefinista és háborúpárti volt még nála is akadhattak problémák a nyilvánosság és sajtó területén, ha nem adta át megfelelően a gondolatait. Még érdekesebb, hogy ezeket a kritikákat, olyan emberektől kaphatta, akik hasonló nézetett képviselhettek, mint ő saját maga.

A publikum gyengülő érdeklődése a háború dolgai iránt

Az 1789. évben a háború iránti elszántság és lelkesedés a publikum részéről is jelentősen csökkent. Ennek fő okai az oszmánok betörése a bánságba és az előző évben elért viszonylag gyenge katonai eredmények legalábbis a korábbi elképzelésekhez képest. Ez a fajta „letargia” az íróra is hatással lehetett, mivel összesen öt munkát adott ki ebben az évben, beleértve ebbe a Politischer Zuschauer 1789.évi számát.

Schweighofer a fentebb említett munkájában ismét politikai összegzésekkel kezdett, amit a háborúban résztvevő európai udvarok szerint vizsgált külön-külön. A Habsburg Monarchiát ezúttal a geopolitika területén próbálta meg értékelni és ismét arra a következtetésre jutott, hogy az orosz szövetséggel mindenfajta veszély elhárult.[29] A Politischer Zuschauer köteteiben a szokásos militáris és politikai témáktól eltekintve[30] a legnagyobb újdonság a császár állapotával foglalkozó fejezet volt, amiben részletesen beszámol a császár már 1788 nyarán romló egészségügyi állapotáról, ami 1789 nyarára csak súlyosbodott.[31] A Wiener Zeitung a császár állapotáról az íróhoz képest részletesebben számolt be és a helyzetet is sokkal súlyosabbnak ítélte meg.[32] Az újságokban megjelent beszámolókat a császár betegségével kapcsolatban nem használta fel Schweighofer. A politika terén az 1789. év egyik legnagyobb változása volt a háborúban, amiről a Politischer Zuschauer is megemlékezett, hogy I.Abdul-Hamid (1725-1789) szultán április elején meghalt. Utóda az új szultán III.Szelim (1789-1807) a kortársak leírásai alapján fiatal forrófejű harcra vágyó uralkodónak értékelte, köztük Schweighofer is.

Az Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische Pforte – A császári hatalmak második kampányának megnyitása az Oszmán Birodalommal szemben című munkája volt az évben az első nagyobb alkotása, ami a jól megszokott módon két részre osztható. A nyomtatvány legelején nagy várakozásokat állít a következő hadjárati év elé, mivel állítása szerint a Földközi-tengertől egészen a Krími területekig földön és vízen egyaránt összecsapások lesznek soha addig nem látott mennyiségben.[33] A későbbi részekben egyszerűen felsorolja a császári hadsereg felső vezérkarát és azokról szól néhány elismerő szót. Ezt egy évvel korábban szintén megtette. Rövid betekintést nyújtott a dán és svéd hadsereg állapotáról is. A címhez hűbb második szekció tartalmazta a tényleges katonai hadműveleteket és összecsapásokat. A legjelentősebb eseményekről a szerző külön fejezetekben emlékezett meg, úgy, mint a cári hadsereg győzelme május 1-én Maczineni és Galács területén. A mű érthető módon csak a nyári hónapokig mutatta be az eseményeket. A hangsúly áthelyezés a cári hadseregre, azért volt indokolt, mivel a császári csapatok sikereiről sokkal rövidebben lehetett volna megemlékezni. Az 1789. év első felében a császári hadseregnél a főszerepet a védekezés és a Belgrád elleni ostrom előkészítése játszotta.

Egyértelműen a császári hadsereg legdicsőbb eredményeit 1789-ben Ernst Gideon von Loudon (1717-1790) tábornagy szolgáltatta, aki már július elején elfoglalta Berbir-t vagy másnéven Török-Gradiska erődítményét. Érdekes módon Schweighofer a Wiener Zeitungban megjelent „Kriegsvorfälle” -ből ismét nem vett át részleteket.[34] Az 1788 augusztusától szolgálatban lévő tábornagy addigi sikeres ostromait Belgrád 1789. októberében sikeresen végrehajtott ostromával tudta megkoronázni, mindezt kevesebb mint egy hónap alatt vitte véghez. Schweighofer természetesen azonnal két publikációt is kiadott az eseménnyel kapcsolatban. Az első munkában, aminek a címe Der glänzende Feldzug, oder Beschreibung des Hauptsieges der Oesterreicher über die Türken, und der Eroberung der Hauptfestung Belgrads – A ragyogó hadjárat, avagy az osztrákoknak a törökök felett aratott fő győzelmének és Belgrád főerődjének elfoglalásának leírása szintén megtévesztő a címadás terén. A Belgrád erődítménye ellen végrehajtott ostrom csak részfejezetet kapott, de a címben szereplő „csillogó” szó egyértelmű utalás a sikerre. A megjelent munkában a hangsúly jelentős része a Havasalföld területén elért közös katonai sikerekre fókuszált, úgy, mint az augusztus 1-ei focsani csata és a szeptember 22.-én lezajlott Rimnik-i csata. A beszámoló részletes leírásokat tartalmazott, ahol több tíz oldalon keresztül magyarázta az eseményeket Schweighofer[35], ameddig a Belgráddal kapcsolatos eseményekre mindössze nyolc oldalt szentelt. A cím így ebben a formában ismét megtévesztő, mivel alig kerül szóba Belgrád 1789. évi ostroma és annak kivitelezése.

Az előző munkával ellentétben a Von der berühmten Belagerung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon 1789 – Belgrád híres ostroma és elfoglalása a hős Laudon által 1789-ben[36] című munka már teljes egészében hű a címéhez. Ebben a könyvben Belgrád ostromát már több fejezeten keresztül taglalja. Az újítás a szerző részéről, hogy a művet alfejezetekre bontja a jobb átláthatóságért, ami nagy strukturális előrelépést jelentett a korábban kiadott könyvekhez képest. Az ostrom leírás lényegre törő volt és a főbb eseményekre fókuszált, vagyis a szokásos képet tükrözte az író munkásságában. A Wiener Zeitung 1789. évi 81. számához tartozó csatolmányokban, amit október 10-én adtak ki az eseményeket összesen 18 oldalon át taglalták[37], ami majdnem rekord hosszúságnak számít a „Kriegsvorfälle” -ket tekintve. A megegyező hosszúságon túl végre valamilyen fajta átvétel is felfedezhető Schweighofer részéről, ami nagyon ritka, szinte példátlan volt addig. Hozzá kell tenni, hogy az egyezést megkönnyítette, hogy az erődítményben talált katonai leltárt és a kapitulációhoz tartozó paragrafusokat könnyebb és praktikusabb volt változtatás nélkül leközölni.

Érdekes módon a szerző ebben az évben nem készített egyetlen Loudon tábornagyról szóló publikációt, amiben az ő addig elért eredményeit és hőstetteit dicsérte volna, feltéve, ha a Belgrádról ostromáról szóló publikációt nem számoljuk. A kortársak megragadva az alkalmat nagy mennyiségű munkát készítettek a témában legyen az akár óda vagy hősi eposz.[38] Habár dicsérő költeményeket nem készített Schweighofer, mégis elkészített két korabeli munkát, ami a belgrádi eseményeket taglalja, ami viszont egy-két rövidebb és gyengébb volumenű munkát eltekintve nem készült, így azok páratlan munkának számítanak.

A második hadjárati év eseményeiről elmondható, hogy Schweighofer már jóval kevesebb mennyiségű nyomtatványt jelentetett meg, mint a háború első évében. Ez a visszaesést mutató tendencia csak tovább növekedett 1790-re, amikorra szinte teljes mértékben kifogyott az utolsó törökellenes háborúval foglalkozó publikációkból. Ebben az évben megjelent a Politischer Zuschauer 8. kötete, amiben a főszerepet a havasalföldi területek történelme, földrajzi, gazdasági és politikai leírása kapta.[39] A visszatekintés egyértelműen az egyesített császári csapatok dél felé történő előrehaladását akarta bemutatni a publikum számára érdekes mellékinformációkkal, mivel 1790-re ez a terület volt a legsikeresebb a háborúban.

A változások éve

Az 1790. év a háború forduló éveként is tekinthető, mivel II. József császár február 20.-án hosszú betegeskedés után meghalt és a trónon öccse II. Lipót követte, aki nem kívánta folytatni a harcokat az Oszmán Birodalommal szemben és a birodalom területén belül végbemenő destabilizálódó politikai állapotot kívánta elsősorban rendezni. II. József haláláról jelenlegi kutatási eredmények és tudásunk alapján nem készített Schweighofer megemlékező kiadványt, ami meglepő, hiszen a saját felemelkedése, népszerűsége is a császár uralkodásához, azon belül is az utolsó törökellenes háborúhoz köthető.[40] Ebben az évben II. József halála után néhány hónappal később 1790. július 14-én meghalt Loudon tábornagy is, akiről a császárhoz hasonlóan nagy mennyiségű gyászbeszéd, hősi költemény és egyéb műfajú dicsérő munka született.[41] Schweighofer róla sem emlékezett meg.

Bár II. József halálát nem örökítette meg, de elkészítette a Die Wahl eines deutschen Kaisers[42] című munkáját 1790-ben. Első pillantásként arra következtethetünk, hogy II. Lipót német-római császárrá való koronázása fog a középpontban elhelyezkedni, ezzel ellentétben azokról a tradíciókról és kialakult ceremóniai sorrendről olvashatunk, amelyek több évszázados hagyományokat őriztek.[43] Szintén a császárválasztással kapcsolatban készítette el az Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone[44] című tanulmányát is, amiben nemes egyszerűséggel a német-római császári koronát a Habsburg-dinasztia elidegenítetlen részének tartotta.[45] A két császárválasztással kapcsolatos kiadványán kívül, így az évben további egy műve jelent meg, amiben ismét Havasalföldi eseményekről számolt be a szerző.

Johann Michael Schweighofer munkássága az 1790. év után megszűnt a nyomtatott kiadványokat tekintve, mivel már nem csak az utolsó török ellenes háborúval kapcsolatban, hanem semmilyen másik politikai, kulturális, gazdasági vagy egyéb témában nem jelentetett meg írásokat. A publicista visszavonulásának okát nem tudjuk, de ideje bőven lehetett volna még rá, hiszen az 1812-ben bekövetkezett haláláig még több mint két évtized hátra volt. Ennek értelmében Schweighofer munkássága teljes mértékben egybeesik a jozefinizmus évtizedével, mivel első általunk ismert munkáját 1782-ben, míg az utolsót 1790-ben nyomtatta ki. Az utolsó török ellenes háború kirobbanásával induló pályafutása és a legaktívabb éve egyértelműen az első hadjárati év volt, vagyis 1788. Ez tekinthető pályafutásának csúcspontjaként is.

Schweighofer zsenialitása abban rejlett, hogy hamar meglátta a lehetőséget, hogy az elsősorban városi publikum nyitott a birodalom belső és külső ügyei iránt, főleg, ha háborúról van szó. A megjelent műveinek értékelésekor azt is hangsúlyozni kell, hogy bár mennyiségben elképesztően termékeny író volt, ezzel szemben az írások mondanivalója és az általa rendelkezésre álló források beépítése a munkáiba már gyengébb színvonalat képviselt. A címadásoknál nem elhanyagolható mennyiségben a cím félrevezető. Ennek ellenére elmondható, hogy kétségtelenül hitt a jozefinizmusban és a háború jogosságában. A műveinek kategorizálása nehéz feladat, mivel minden területről próbált megemlékezni a munkáiban. Az általa kiadott nyomtatványok egyértelműen az olvasóközönséghez, publikumhoz íródtak és nem árultak el nagyon szigorúan őrzött titkokat, ennek ellenére Schweighofer, mint publicista teljes mértékben megszemélyesítette azt, hogy ő egy lelkes jozefinista.

Bibliográfia

Források

Brünner Zeitung, X. évf., 5. szám, 1788. február 15.

Brünner Zeitung, X. évf., 27. szám, 1788. április 1.

Magyar Kurir, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 88. szám, 1787. november 3.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 6. szám, 1788. január 19.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 14. szám, 1788 február 16.

Ungarische Staats- Und Gelehrte Nachrichten, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 31. szám, 1789 április 18.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 38. szám., 1789. május 13.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 52. szám 1789. július 1., 12. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 53. szám 1789. július 4., 13. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 54. szám 1789. július 11., 14. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 55. szám 1789. július 15., 15. Kriegsvorfälle.

Wiener Zeitung, LXXXVIII. évf., 81. szám., 1789. október 10., 37.-39. Kriegsvorfälle.

Szakirodalom

Blumauer, Johann Aloys: Das Lied von Belgrad, 1789.

Bube, von Wilhelm: Am Sarge Loudon’s, Wien, Gassler, 1790.

Denis, Johann Nepomuk Michael: Ueber Laudons Tod Der Barde und das Vaterland, Wien, Kurzbeck, 1790.

Ferrich, Georgio: Dem Unüberwindlichsten Helden Herrn Grafen Von Laudon, Wien, 1789.

Hammerdörfer, Karl: An Josephs Grabe: Ein Stein zu seinem künftigen Denkmale, Jena, Stranckmannische Buchdruckerei, 1790.

Haschka, Lorenz Leopold: Ode nach der Eroberung Belgrads: Gesungen von Lorenz Leopold Hascka im Oktober 1789, Wien, Kurzbeck, 1789.

Grueber, Wenzel von: Volkslied nach der Eroberung Belgrads gesungen den 14. Oktober 1789, Wien, Thaddäus Edl. Von Schmidbauer, 1789.

Krsowitz, Taubmann von: Loudons Tod und Grab, Wien, Ignatz Grund, 1790.

Rautenstrauch, Johann: Oesterreichische Biedermanns-Chronik, Freiheitsburg, im Verlag der Gebrüder Redlich, 1784.

Rautenstrauch, Johann: Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte, Wien, Joseph Stahel, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer, Wien, Kurzbeck, 1782.

Schweighofer, Johann Michael: Versuch über den gegenwärtigen Zustand der österreichischen Seehandlung, Wien, Baumesiter, 1782.

Schweighofer, Johann Michael: Ausführliches Beschreibung des Fürtenthums Wallachei,Wien, Zierch, 1790.

Schweighofer, Johann Michael: Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson, Wien, In der van Ghelenschen Buchhandlung, 1787.

Schweighofer, Johann Michael: Politischer Zuschauer, Band I-IX, Frankfurt und Wien, Zierch, 1787-1790.

Schweighofer, Johann Michael: Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg, Frankfurt, Bei Herren Zürch in der Singerstrasse im deutschen Haus, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre, Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Politische und kriegerische Mannigfaltigketien, Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Die Wahl eines deutschen Kaisers, sammt allen dabey vorfallenden Ceremonien und Rechten, Wien, 1790.

Schweighofer, Johann Michael: Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten,Wien, Zierch, 1788.

Schweighofer, Johann Michael: Johann Michael Schweighofer: Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische Pforte, Wien, Zierch, 1789.

Schweighofer, Johann Michael: Von der berühmten Belgareung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon 1789, Wien, Zierch, 1789.

Schweighofer, Johann Michael: Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone, 1790.

Strasser, Kurt: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, Wien, Verlag Notring der wissenschaftlichen Verbände Österreichs, 1962.

Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba, KRE-DIt, V. évf., 2022/1. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/timari-krisztian-attila-a-habsburg-birodalom-keleti-politikai-rendszere-es-utja-az-utolso-torokellenes-haboruba/.

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és Befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 396–418.

Tschnik, Cajetan: Loudons Leben und Heldenthaten, Wien, 1789.

Volney, Constantin Francois: Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg, Amsterdam, 1788.

Wurzbach, Constantin von: Biograpschises Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 32., Wien, Verlag der Universitäts-Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1876.

Zachar József: Jeney a portyázó, Budapest, Magvető Kiadó, 1986.

Hitvatkozások

  1. Kurt Strasser könyvében a halálának dátuma 1805, ameddig a többi lexikon egységesen az 1812.évet jelölte meg. Kurt Strasser: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, Wien, Verlag Notring der wissenschaftlichen Verbände Österreichs, 1962, 145. ↑
  2. Constantin von Wurzbach: Biograpschises Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 32., Wien, Verlag der Universitäts-Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1876, 360. ↑
  3. Johann Rautenstrauch: Oesterreichische Biedermanns-Chronik, Freiheitsburg, im Verlag der Gebrüder Redlich, 1784, 218. ↑
  4. Johann Michael Schweighofer: Größe der Handlung unter Joseph II. Nebst meinen Gedanken von der neuen Handlung auf dem schwarzen Meer, Wien, Bei Joseph Edlen von Kurzbeck, 1782. ↑
  5. A cikkben lévő idegen nyelvű címek tükör fordítással készültek, amire a jobb és könnyebb értelmezés miatt volt szükség. ↑
  6. Hasonló gazdasági témájú volt még szintén: Johann Michael Schweighofer: Versuch über den gegenwärtigen Zustand der österreichischen Seehandlung, Wien, Baumesiter, 1782. ↑
  7. Strasser: Die Wiener Presse in der josephischen Zeit, 145. ↑
  8. A Habsburg Birodalom felkészüléséről az utolsó török ellenes háborúra és az osztrák-orosz diplomáciai szövetségről több információt nyújthat egy korábbi cikkem. Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba, KRE-DIt, V. évf., 2022/1. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/timari-krisztian-attila-a-habsburg-birodalom-keleti-politikai-rendszere-es-utja-az-utolso-torokellenes-haboruba/. (Letöltés: 2023. szeptember 26.) ↑
  9. Johann Michael Schweighofer: Katharina die II. eine Skizze. Nebst der Beschreibung von Taurien und der Stadt Cherson, Wien, In der van Ghelenschen Buchhandlung, 1787. ↑
  10. Johann Michael Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band I-IX, Frankfurt und Wien, Zierch, 1787-1790. ↑
  11. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1787, Band I., 14–20. ↑
  12. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1787, Band I., 63–64. ↑
  13. A sajtó közel fél éves periódusáról korábban már készítettem egy tanulmányt. Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és Befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 396–418. ↑
  14. A manifesztumot először a Wiener Zeitung közölte le majd a hírt átvette és teljes egészében leközölte: Brünner Zeitung, X. évf., 5. szám, 1788. február 15., 105-107, Magyar Kurir, II. évf., 14. szám, 1788. február 16., 122-124, Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII.évf., 14. szám, 1788. február 16.,210-211, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 14. szám, 1788 február 16., Ungarische Staats- Und Gelehrte Nachrichten, II. évf., 14. szám, 1788. február 16.,105–107. ↑
  15. Johann Michael Schweighofer: Gedanken und Bemerkungen des politischen Zuschauers bei dem Türkenkrieg, Frankfurt, Bei Herren Zürch in der Singerstrasse im deutschen Haus, 1788, 3–6. ↑
  16. Schweighofer: Gedanken und Bemerkungen, 31-54. ↑
  17. Johann Rautenstrauch: Ausführliches Tagebuch des itzigen Krieges zwischen Oesterreich und der Porte, Wien, Joseph Stahel, 1788. ↑
  18. A barlang Orsovától nem messze található a Duna mellett, amit valamilyen szinten erődítménnyé alakítottak át már a háború előtt. ↑
  19. Erre példa: Johann Michael Schweighofer: Beobachtungen über die Kriegsoperationen der Oesterreicher, Russen, Schweden und Türken im Jahre, Wien, Zierch, 1788, 154–155. ↑
  20. A Habsburg Monarchia határain felállított katonai védelmi vonal, ami Trieszttől egészen a Galíciai területekig tartott, ahonnan az év elején megindították a támadást az Oszmán Birodalommal szemben. ↑
  21. Johann Michael Schweighofer: Politische und kriegerische Mannigfaltigketien, Wien, Zierch, 1788, 1–30. ↑
  22. Johann Michael Schweighfoer: Bemerkungen über die gegenwärtigen Staats- und Kriegsangelegenheiten,Wien, Zierch, 1788, 1–29. ↑
  23. Schweighofer: Politischer Zuschauer, 1788, Band 2., 111–135. ↑
  24. Schweighofer: Politischer Zuschauer,1788, Band 3., 139–142. ↑
  25. Ennek a módszernek a lényege, hogy az ellenség területén gyorsan végrehajtott betöréseket hajtsanak végre, megzavarják az utánpótlási vonalakat és a kisebb katonai egységeket megsemmisítsék. Erről a harcmódról a hétéves háború alatt készült egy kézikönyv, amit Zachar József adott Jeney a portyázó címmel. Zachar József: Jeney a portyázó, Budapest, Magvető Kiadó, 1986. ↑
  26. Constantin Francois Volney: Bemerkungen über den jetzigen Türkenkrieg, Amsterdam, 1788. ↑
  27. Ilyenre példa Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 82. szám, 1787. október 13. 61., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 88. szám, 1787. november 3. 157., illetve Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VII. évf., 6. szám, 1788. január 19. 89. ↑
  28. Brünner Zeitung, X. évf., 27. szám, 1788. április 1., 211. A teljes szöveg a következőképpen szólt: Bei einer Parthei wo man gute Karten in der Hand hat, kömmt es auf Geschicklichkeit und nicht auf Glück an. Der Türk kann von Glück reden, wenn er diesesmal aus der Klemme sich windet, aber wir, bei unsern herrlichen Anstalten und bei unserer grossen Macht wir müssen nichts oder nur wenig vom Glück, sondern alles von der Geschichtlichkeit unserer Anführer erwarten. Dass wir bei Dubicza blutige Köpfe davon trugen,war keine Folge von der Missgunst des Glückes sondern von unserer Haftigkeit. Und endlich was haben wir denn um die Glücksgöttin, die uns zu Eugens Zeiten so herzlich gut war verbrochen, dass sie uns isst den Rücken kehren sollte? ↑
  29. Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band VI, 14–17. ↑
  30. A Politisches Zuschauer 7. kötetében, ami a Francia Királyságban végbemenő forradalommal és közhangulattal volt elfoglalva a szerző teljes mértékben, így ott a török háború érthető módon visszaszorult. ↑
  31. Schweighofer: Politischer Zuschauer, Band VI., 47–53. ↑
  32. Erre példa: Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 31. szám, 1789 április 18.,953 és Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 38. szám., 1789. május 13., 1201. ↑
  33. Johann Michael Schweighofer: Eröffnung des zweiten Feldzugs der Kaisermächte wider die Ottomanische Pforte, Wien, Zierch, 1789, 1–5. ↑
  34. Wiener Zeitung, LXXXVII. évf., 52-55. szám, 1789. július 1,4,11,15, 12.–15., Kriegsvorfälle. ↑
  35. A focsani csatát összesen 19 oldalon át tárgyalja, vagyis az 1–19 oldal között, ameddig a Rimnik-i ütközetet 31–53 oldal között lehet megtalálni. ↑
  36. Johann Michael Schweighofer: Von der berühmten Belgareung und Einnahme Belgrads durch den Helden Laudon1789, Wien, Zierch, 1789. ↑
  37. Wiener Zeitung, LXXXVIII. évf., 81. szám., 1789. október 10., 37.–39. Kriegsvorfälle. ↑
  38. Ezekre néhány példa: Wenzel von Grueber: Volkslied nach der Eroberung Belgrads gesungen den 14. Oktober 1789, Wien, Thaddäus Edl. Von Schmidbauer, 1789, Lorenz Leopold Haschka: Ode nach der Eroberung Belgrads: Gesungen von Lorenz Leopold Hascka im Oktober 1789, Wien, Kurzbeck, 1789, Georgio Ferrich: Dem Unüberwindlichsten Helden Herrn Grafen Von Laudon, Wien, 1789, Cajetan Tschink: Loudons Leben und Heldenthaten, Wien, 1789., Johann Aloys Blumauer: Das Lied von Belgrad, 1789. ↑
  39. Johann Michael Schweighofer: Ausführliches Beschreibung des Fürtenthums Wallachei,Wien, Zierch, 1790. ↑
  40. Az általam végzett összeírás alapján legalább 30 gyászbeszéd, emlékező irat, hősi eposz és egyéb publikáció jelent meg csak 1790.évben II. Józsefről. ↑
  41. A tábornagy haláláról 1790.évben legalább 10 általam megtalált munka készült. Ezekre példa: Karl Hammerdörfer: An Josephs Grabe: Ein Stein zu seinem künftigen Denkmale, Jena, Stranckmannische Buchdruckerei, 1790; Taubmann von Krsowitz: Loudons Tod und Grab, Wien, Ignatz Grund, 1790; Wilhelm von Bube von Wilhelm: Am Sarge Loudon’s, Wien, Gassler, 1790 és Johann Nepomuk Michael Denis: Ueber Laudons Tod Der Barde und das Vaterland, Wien, Kurzbeck, 1790. ↑
  42. Johann Michael Schweighofer: Die Wahl eines deutschen Kaisers, sammt allen dabey vorfallenden Ceremonien und Rechten, Wien, 1790. ↑
  43. Az erről szóló részek a következőek. Schweighofer: Die Wahl eines deutschen Kaisers, 1–36. ↑
  44. Johann Michael Schweighofer: Unpartheyische Betrachtungen über die Vorrechte und Vortheile der Kaiserkrone, 1790. ↑
  45. Schweighofer: Unpartheyische Betrachtungen, 47. ↑

 

Beküldve:

Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1989-ig

„Nem egy másik jogrend lép életbe, hanem a béke jogrend egészül ki a rendkívüli intézkedések jogával”[1]

Új jogrend megteremtése

Új jogrend megteremtésére számos lehetőség áll rendelkezésre és az elhatárolás szempontjából meg lehet különböztetni azt, hogy az állam maga idézi elő az új jogrend megváltozását és ezzel jogi cselekményt eszközöl, vagy egy olyan ’külső’ hatásra, mely – államtól, hatalomtól, politikától – független esemény, ami képes előidézni a változást és nem tekinthető jogi cselekménynek. Utóbbira leginkább jellemző, hogy egy már fennálló jogrend erőszakosan kerül lerombolásra, majd egy új jön létre. Ilyen formán ezt a folyamatot tekintjük forradalomnak. A forradalom mindig átmenetet képez két jogrend között, mely által felmerül az a kérdés, hogy melyik – a régi vagy az új – jogrend alapján minősítik jogtalannak. A forradalom természetéből adódóan logikailag csak egyetlen esetben lehet jogellenes, ha maga a forradalom sikertelen, hiszen ebben az esetben – mint magából a definícióból következik – nem épül ki új jogrend, mely legitimmé tenné a cselekményt, ebben az esetben ’csak’ felkelés vagy lázadás történik. Forradalom sikeressége esetén nem beszélhetünk jogi cselekményről, hiszen sikeressége esetén a régi jogrend azonnal megszakad és saját ’erejéből’ teremt újat, amelynek forrása is lesz egyben. A fentiekből következik, hogy nem történik ex factis jus oritur.[2]

Carl Schmitt szerint a „szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt”.[3] Rendkívüli állapot bevezetéséhez nélkülözhetetlen a különleges jogrend életbeléptetése. Habár szélsőséges esetnek számít, ilyen esetben felfüggesztik/felfüggeszthetik akár a teljes aktuális jogrendet is. Azonban ellentétben az eredményes forradalom következményeként létrejött új jogrenddel, amikor jogi cselekményről nem beszélhetünk, itt az aktuális politikai hatalom fennmarad, és az érvényben lévő jogrend vagy különleges jogrend biztosít lehetőséget, a különleges hatalommal történő irányításhoz.[4]

Ahogy a fentiekből is láthatjuk, új jogrend bevezetése vagy akár csak ideiglenesen történő alkalmazásának lehetősége legitimitást nyerhet – és kell is, hogy nyerjen – az aktuális jogrendből.

Mitől nem általános a különleges?

Kádár Pál négy pontban foglalta össze a kivételes hatalom, különleges jogrend ismertetőjegyeit, melyek az alábbiak:

„1. Jogállami keretek, mint feltétel – checks and balances, rule of law

2. Ideiglenes jellegű hatalmi centrum kialakítása, többletjogosítványok

3. Fenyegetés és célhoz kötöttség – az állam önvédelme és az alkotmányos
keretek szerinti normál működés helyreállítása

4. Rendkívüli intézkedés joga, alapjogok korlátozhatósága”[5]

„A minősített időszakok általános jellemzője, hogy az állam életének rendes működését, az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát külső vagy belső társadalmi, illetve természeti veszély fenyegeti, és ezen veszélyek elhárítására, következményeinek felszámolására a rendkívüli jogrend eszközei vehetők igénybe.”[6]

Mielőtt választ adnánk arra, hogy mi különbözteti meg a ’különlegest’ az ’általánostól’, érdemes azt az alapvetést lefektetni, hogy ’normál’ körülmények közt egy adott jogállamban érvényesül a hatalommegosztás és a hatalmi ágak szétválasztása. Azonban egy rendkívüli helyzetben az előbb említett alapvetésekben eltolódások következnek be. Erre való tekintettel az adott szabályozásban figyelembe kell venni a szükségesség és arányosság követelményét és törekedni az alapvető értékek és ezek védelméhez szükséges eszközök közti optimális egyensúlyra. Továbbá elengedhetetlenek azon törvényi és alkotmányos keretek, melyek egy ’normál’ időszakban meghatározzák az állam működését.[7]

Amennyiben feltételezzük, hogy ’normál’ állapotban a jogállamiság kritériumai teljesülnek, akkor elmondható azon alapvetés is, hogy az érvényben lévő jogrend a társadalom ’normál’, általános életszituációit rendezi, szabályozza. Ezt lehet, és mind inkább kell is az alapvető tézisnek tekinteni. Az ettől való eltérés egy bizonyos szint után már különleges állapotnak számít, számíthat, ahol a társadalom biztonsága, fenyegetettsége kellően kibillen abba az irányba, ahol már speciális szabályokra van szükség a biztonság fenntartásához. Azonban ezen új szabályok végső célja és működtetése nem lehet más, mint hogy visszatérjen a társadalom ’általános’ szabályozásához. Az általános jogrendnek el kell ismernie, hogy vannak olyan határszituációk, amikor ’új’ jogrendet kell életbe léptetni, a különleges jogrendben pedig meg kell határozni ezen jogrend végét. A különleges jogrendben is érvényre kell juttatni a jogállamiság szabályait – végső esetben minimális kritériumait –, hiszen enélkül a legtöbb szankció vagy éppen megengedő vagy tiltó norma, veszítené el súlyát, melyek ’normál’ állapotban az állam és a társadalom biztonságos, erkölcsi egyensúlyát képzik.[8] A kivételes jogrend bevezetésekor mindig a biztonság vagy a szabadság kettőse kerül mérlegelésre. Ennek okán megfigyelhető, hogy egy társadalom, minél jobban ki van téve külső fenyegetésnek, járványnak, háborúnak, annál inkább hoz áldozatot a szabadság oltárán.[9] Ezen okból kifolyólag több honvédelmi törvény is született a 20. században Magyarországon, melyet a következőkben fogunk áttekinteni.

A kivételes hatalommal kapcsolatos rendelkezések szempontjából a 20. század története két nagy szakaszra osztható. A század első felében, 1912 és 1944 között a második világháborús törekvések, majd az 1945 utáni, az önálló magyar állam újjászervezéséért folytatott küzdelem által életre hívott dinamikus szabályozási szakasz, melynek csúcspontja az 1939.évi II. törvénycikk (továbbiakban: Hvt.) 1939-es kodifikációs vívmánya volt. Ezzel szemben az 1944-től 1989-ig tartó időszak statikus időszak volt, kevés jogi fejlődéssel, melyben a jogalkotók beérték a Hvt. foltozgatásával.[10]

1912 előtt

Az általunk tárgyalni kívánt időszak bemutatásához mindenképp fontos a történeti áttekintés, amit az 1848/49-es szabadságharctól indítunk egészen a 20. századdal bezárólag. A forradalmi hullám hazánkat sem kerülte el, 1848. március 13-án Bécsben, az alsó-ausztriai rendi tartománygyűlésen tömegdemonstrációra került sor. A nép, a városvezetés és a tartománygyűlés együtt lépett fel az udvar előtt, követelve az alkotmány megadását és Metternich azonnali menesztését. Ebben nagy szerepet játszott Kossuth március 3-i felirati beszéde, amelynek német fordítása Bécsben röplapokon jelent meg, ezzel is fokozva a közhangulatot, és követelve az alkotmány kiadását. Ezen demonstrációra válaszul a nép közé lőtt a katonaság, majd barikádokat emeltek. A külvárosokban élő emberek lázadásba kezdtek, majd gyárrombolásokba, és gyújtogatásokra került sor. Ezzel kimondható, hogy Bécsben kitört a forradalom. Metternichet menesztették, ígéretet tettek az alkotmányra, megkezdték a nemzetőrség szervezését, és sajtószabadságot hirdettek.[11]

István nádor elindult Pozsonyba: hogy ott mentse a még menthetőt, március 14-én összehívatta a főrendeket, majd elfogadtatta velük Kossuth felirati javaslatát. A feliratot száztagú küldöttség vitte az uralkodóhoz. Március 15-én délelőtt gőzhajóval indult Bécsbe a küldöttség. Az ezt követő estén utoljára ült össze a birodalom vezető szerve, az államértekezlet, hogy megtárgyalja a ’magyaroknak’ nyújtandó engedményeket. A tanácskozáson a főhercegek és főméltóságok elutasító álláspontja győzedelmeskedett, amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy Pesten is forradalom tört ki.[12]

A pesti forradalom hírére Bécs engedett Pozsony követeléseinek. István nádor március 17-én V. Ferdinánd királytól szóbeli felhatalmazást kapva Batthyány Lajost miniszterelnökké nevezte ki, így realizálta, és visszafordíthatatlanná tette az uralkodói ígéreteket. A küldöttség diadallal tért vissza Pozsonyba. Itt március 18-tól törvényalkotó munka vette kezdetét.

Március 28-án Bécsből – a konzervatív ellenállás egyelőre utolsó próbálkozásaként – a két legfontosabb törvény, a jobbágyfelszabadítás és a felelős kormányzat ügyében lényegi módosítást igénylő királyi leirat érkezett, továbbá szorgalmazták, hogy Magyarország adjon katonákat, és vállaljon részt az államadósságból.[13]

Április 11-én került sor Pozsonyban, a király jelenlétében a törvények uralkodói szentesítésére, kihirdetésére, és ezzel az utolsó rendi országgyűlés bezárására. A régi, nyolcszáz éves, feudális Magyarország nem létezett többé. A Helytartótanács, a Kancellária befejezte működését. Az ország irányítását felelős kormány vette át.[14]

Ostromállapot, mint különleges jogrend

Visszakanyarodva a ’48-as forradalmi hullámot megelőző eseményekhez, Magyarországon az 1840-es évek végén erősödött fel a kivételes hatalom szabályozásának igénye, melynek kiváltó oka Horvátország elszakadása, illetve a szerbek függetlenedése. Két törvényjavaslatot is benyújtottak, közte a Deák Ferenc nevéhez köthető, 1848 nyarán elkészített ’Vésztörvény lázadás esetére’ című törvényjavaslatot, melyben az akkori kifejezéssel élve az ostromállapot, mint ’különleges’ jogrend került volna szabályozás alá. Leszámítva az igazságszolgáltatást és a rögtönítélő bíráskodást, átfogó törvényi szabályozásra nem került sor. E szabályozásokat 1849. február 13-án fogadta el a képviselőház.[15]

1849 szeptemberében Kossuth javaslatára megválasztották a vele együtt hat tagú Honvédelmi Bizottmány tagjait, amelynek feladata a kormány ügyeit egyedül intéző Batthyány és a Ház közötti közvetítés segítése volt. Kossuth elnöksége alatt átalakította a Bizottmány működésének struktúráját, és meghatározta a tagok feladatát, a munkarendet. A Bizottmány –szemben egy minisztériummal – nem tartozott az országgyűlésnek felelőséggel, így olyan döntések születhettek, amelyeket Kossuth kezdeményezett a Honvédelmi Bizottmány árnyékában és ezzel gyakorlatilag teljhatalmat biztosított saját maga számára.

Kormánybiztos/Honvédelmi Bizottmány

A kormánybiztosok, és a Honvédelmi Bizottmány létrehozásával – igaz kezdetlegesen – keretek közé szorították a kivételes hatalom politikai döntéseit.[16] 1849 tavaszán nyerte el ’alkotmányos kereteit’ az olmützi alkotmány révén V. Ferdinánd 1848-as deklarációja, mellyel feloszlatta az országgyűlést és Magyarországot hadi törvények alá vonta. Rendelkezett többek közt arról, hogy a császár jogosult átmeneti, ideiglenes szabályokat alkotni.

„87. § Ha a birodalmi vagy tartományi gyülés nincs egybegyülve, és sürgetős, a törvényekben előre nem látott rendszabályok szükségesek, melyeknek halasztása a birodalomra vagy koronatartományra nézve veszélylyel járna: a császár fel van jogositva a szükséges intézkedéseket a ministerium felelőssége mellett, ideiglenes törvényerővel megtenni, de azon kötelezettséggel, hogy aziránt a birodalmi vagy illetőleg tartományi gyülésnek az okokat és eredményeket előterjeszsze.”[17]

Út az 1912. évi LXIII. törvénycikkig

A forradalmi hullámot követően 1867-től eltolódás következett be a végrehajtó hatalom irányába, melyben az uralkodót megillető hadügyi felségjogok jelentős szerepet kaptak. Ennek ellenére megvolt a megfelelő kontroll a véderő szabályozás irányából.[18]

A kiegyezéssel, vagyis az 1867. évi XII. tc.-kel az osztrák-magyar viszony új alapokra helyeződött, a Habsburg Birodalom immár két államból állt: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. Mindkét országnak volt saját parlamentje, kormánya és közigazgatása, az állami szuverenitás valamennyi attribútuma felett egyik sem regnált. Ugyan az Osztrák-Magyar Monarchia egyközpontú állam maradt, de az államélet szempontjából az alábbi három alapvető ügykör közös lett, úgy, mint a külügy, a hadügy és a pénzügy. Tulajdonképpen az uralkodó személyén túl, aki egy személyben volt osztrák császár és magyar király, közös ügyek is összekapcsolták. A közös miniszterek közül a hadügyminiszter nem, de a külügyminiszter és a pénzügyminiszter mindig magyar volt. A közös hadügyminiszternek a hadsereg irányítására nem, míg a hadügyi igazgatásra kiterjedt a hatásköre.[19]

A kiegyezéstől egészen az első világháborúig tartó időszakot a „boldog békeidőknek” emlegeti több ízben a szakirodalom, ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk arról, hogy milyen körülmények sürgették az 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről megalkotását, érdemes megvizsgálni milyen folyamatok zajlottak Európában ekkor, amelyek már előre vetítettek egy minden eddiginél nagyobb háborút.

Boldog békeidők?

Az 1900-as évek derekán Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi szempontjából aktuális kérdéssé vált, hogy a Monarchia része tud-e, akar-e maradni. Lehetőségként merült fel, hogy a Monarchia esetlegesen szakít Németországgal, illetve valamiféle szövetségre lép Oroszországgal, mivel a teljes külpolitikai elszigetelődést mindenképp el kellett kerülni.

Az Oroszországgal való szövetséget elvetették, így a németek felé orientálódó erős külpolitika lett az egyetlen járható út. Ezt az irányt erősítette az a tény is, hogy az 1870-es évektől nem került kidolgozásra erős stratégiai koncepció egy német támadás esetére.

Olaszország komolyan fontolóra vette Dél-Tirol, Trieszt és a dalmát partvidék megszerzését, mellyel szálka lett a Monarchia szemében. Ennek okán a Monarchián belül Olaszország ellenségessé vált. További veszélyek fenyegettek a külpolitikában Szerbia irányából is, amikor I. Sándor királyt meggyilkolták, így elvesztve egy a Monarchiával jó kapcsolatot ápoló uralkodót. Trónra lépését követően Karadjordjevic Péter az oroszokkal egységben kívánta megvalósítani a nagyszerb birodalom létrehozását. Ezzel a Monarchia joggal tekintett rájuk potenciális ellenségként, hiszen Bosznia-Hercegovina és Dél-Magyarország szerbek által lakott területei egyértelműen potenciális célpontjaivá váltak a szerbeknek.[20]

Az 1900-as évek elejére gyengülni kezdett a Hármas Szövetség is, mely magába foglalta Romániát is. A román külpolitika érezhetően monarchiaellenesnek hatott, bár a szövetséget nem akarták felmondani, hiszen ekkor még kellőképpen tartottak az oroszoktól.[21]

Ebben a zavaros külpolitikai helyzetben kellett mérlegelni a Monarchián belül egy esetleges háború megindítását. Conrad von Hötzendorff báró, a vezérkar főnöke hirdette, hogy mielőbb lépni kell, hiszen most még a fent említett országok kellően gyengék, ám ha szövetségre lépnek valamilyen formában, akkor hatalmas túlerővel fognak rendelkezni. Számításba vette azt a tényt is, hogy még Oroszország nem erősödött kellőképpen vissza a japán vereségtől.[22]

„Előbb le kell számolnunk Olaszországgal, hogy szabad kezünk legyen a Balkánon, mert az olaszok arra dolgoznak, hogy a Monarchiát olyankor támadják meg, amkor a Balkánon vagyunk elfoglalva.” (Conrad von Hötzendorff báró levele Alois Lexa von Aehrenthal külügyminszterhez)[23]

1908-ban bekebelezték Bosznia-Hercegovinát. Ugyan ezt diplomáciai sikerként lehetett értékelni, azonban a Monarchia elszigetelését okozta és erősítette az antant hatalmak szövetségét. Magyar részről a Wekerle-kormány egyetértését fejezte ki az annektálással kapcsolatban.[24]

Az 1910-es évek elején már domináns szereplőként lépett fel Oroszország, és létrejött a balkáni szövetség szerb-bolgár, Montenegró, és Görögország részvételével. Ezzel újabb fenyegetést gerjesztett a Monarchia irányába.[25]

A boldog békeidőkben történt európai és orosz mozgolódás egyértelmű fenyegetés volt Magyarországra és a Monarchiára nézve, elkerülhetetlenné téve azt, hogy egy egységes haditörvény (különleges hatalomra vonatkozó törvény) elkészítésére kerüljön sor, felkészülve az esetleges fenyegetések háborúvá válására.[26]

Az 1912-t megelőző időszakban, mind osztrák, mind magyar részről igény mutatkozott a különleges hatalom jogszabályi keretek közé történő kidolgozására. Komolyabb áttörés azonban nem történt, és csak esetleges jelleggel történtek szabályozások, leginkább a honvédelem és a közigazgatás területén. Magyarországon kiemelendő az 1868. évi XL. törvény a véderőről, melyben kiemelt szerepet kapott az állami erőszakszervek felhatalmazása a külső fenyegetésekkel szemben, és a belső biztonság megtartása céljából. A honvédségről szóló 1868. évi XLI. törvénycikk egy szélesebb utasítási jogkört hozott létre a karhatalomra vonatkozólag. Az ezt követő időszakban születtek törvénycikkek, amelyek inkább apróbb morzsáinak tekinthetők a kivételes hatalomnak (lásd a törvényhatóságról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk 64–65. §), azonban továbbra is elmaradt az egységes szabályozás.[27]

A különleges jogrend első átfogó magyar szabályozása: 1912. évi LXIII. törvénycikk

„[M]it ér az nekünk, ha ideiglenesen nem szoritják meg polgári és alkotmányos szabadságainkat, nem kényszeritenek bennünket a legnagyobb áldozatokra, hogy elejét vegyék a veszedelemnek, ha mulasztás folytan ránktör az ellenség és végleg kifoszt bennünket mindenből, a mit megkimélt a saját kormányunk.”[28]

Magyarországon 1912 óta létezik a különleges jogrendre vonatkozó szükséges szabályozás. A törvénycikk szűk területre korlátozódott, mely a háborús helyzetre és a háborúra való felkészülést jelentette. „1. § Háboru idején, sőt ha szükséges, már a háború fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetében is…” A kormány részéről jelentős változás volt, hogy a katonai hatóság helyett a polgári hatóságra bízta a kivételes hatalom gyakorlását. „2. § A kivételes hatalomból folyó intézkedések körét, hatályuk területét és hatályba lépésük időpontját a ministerium állapitja meg”. A polgári hatáskör lehetőséget biztosított a rendeleti úton történő kormányzáshoz, amely így a fenyegetés időszakában legitimációt nyert a polgári alkotmányosság keretei között. A kivételes hatalom időbeli hatályát már korlátozták és a végét a háború befejezéséhez kötötték.[29]

Kiteljesedett a már 1848–49-ben bevezetett kormánybiztosi intézmény is, melyek közvetlenül a kormánynak voltak alárendelve. A kormánybiztosok elsődleges feladata a közigazgatási feladatok végrehajtása. „4. § Az ezen a törvényen alapuló közigazgatási feladatok végrehajtására a ministerium kormánybiztosokat nevezhet ki, a kik csak magyar honos polgári egyének lehetnek.”

Fontos kiemelni, hogy az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már megjelentek az alapjogi korlátozások is. Ezeket a területeket a következőkben csak felsorolás jellegűen említem:

    • Helyi önkormányzáshoz való jog
    • Jogorvoslathoz való jog
    • Külföldre utazáshoz való jog
    • Szabad mozgás és tartózkodási hely szabad megválasztása
    • Tulajdonhoz való jog
    • Vállalkozáshoz való jog
    • Személyi szabadsághoz való jog
    • Magántitok védelméhez való jog
    • Szabad véleménynyilvánítás joga
    • Egyesülési jog
    • Gyülekezési jog
    • Polgári eljárásjogi garanciák
    • Büntetőjogi garanciák[30]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már jól kirajzolódik az a felismerés, hogy a korszakra jellemző fenyegetések szükségessé teszik, hogy felfüggesztésre tudjanak kerülni, akár részlegesen is jogállami garanciák (szabályozott körülmények közt), és kellően gyors és hatékony döntések születhessenek a polgári alkotmányosság keretrendszerében.[31]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikk hatálybalépését követően 1914 nyarán került sor a törvénycikk által felhatalmazott rendeletek kiadására, melyeket egyre gyakrabban követtek újabbak.[32]

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbának, és elkerülhetetlen lett a háború. Mivel a Kit. a korhoz mérten átfogó szabályozást nyújtott, ezért a törvénykezés rendszeres hivatkozási alapja lett és átfogta a mindennapok szabályozását. Ennek megfelelően többszöri módosítására is sor került.[33]

Háborús előkészület

Már a dualizmus idején a személyes szabadságra kialakított feltételrendszer a korszak második felében megszorítást szenvedett a negatív irányú világpolitikai változás, és az első világháború közelsége miatt. Az 1914. évi L. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912: LXVIII. törvénycikknek kiegészítéséről 10. §-a az állam biztonsága érdekében felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak arra, hogy rendeleti úton intézkedhessék a polgárai mozgásszabadságáról.[34]

Kiemelt fontosságúvá vált a kivételes hatalmi törvény, hiszen mind garanciát, mind legitimációt adott a jogállami keretrendszeren belül. Összegezve tehát a kiegyezéstől egészen az I. világháborúig egy fejlődési ív jellemezte a hadügy, illetve ezen belül is a különleges jogrend szabályozását, ám a háború ezt a folyamatot megtörte és nem jutott el a jogalkotás a kiteljesedéshez.[35]

A magyar szabályozás eltért az osztrák vagy akár a német modelltől, hiszen a katonai közigazgatás nem lett alárendelve a polgárinak. Inkább tekinthető mintának a francia vagy angolszász gyakorlat. Bár korlátozások mellett, de azokon a területeken, amelyek nem közvetlenül érintettek a háborúban, a polgári közigazgatás működik.[36] Később az első világháború lezárása azzal is járt, hogy az addigi osztrák-magyar közös hadügyi rendszer, stratégia tarthatatlanná vált a dualista államrendszer összeomlásának köszönhetően. Magyarországnak, mint vesztes államnak, Trianon súlyának, a kisantant általi fenyegetés hatására, egy teljesen új hadügyi stratégiát kellett tervezni, mely magába kellett, hogy foglalja az újraszabályozását is.[37]

A kiegyezést követően, a közel fél évszázados nyugalmi időszak után, 1914 nyarától 4 évig tartó véres háború vette kezdetét, majd ezt követően forradalmak, majd ellenforradalomtól kísért időszak követte.

1918 után

Az első világháború és a forradalmi időszak végpontja az 1920-as trianoni békeszerződés volt, amely egy új korszak kezdetét jelentette az ország történelmében. Ez azt jelentette, hogy a réginél sokkal kisebb – etnikai, nyelvi szempontból viszont jóval homogénebb – Magyarország jött létre.[38]

1917 végén a központi hatalmak hadi sikereinek, valamint Oroszország összeomlásának köszönhetően, 1918 első felében úgy látszott, hogy Németország és szövetségesei lesznek a háború győztesei. Ez megmutatkozott a szovjet-orosz bolsevistákkal 1918. március 3–án aláírt breszt-litovszki békében, és a megvert Romániával 1918. május 7–én megkötött bukaresti békében. A bukaresti béke értelmében a magyar-román határ a Kárpátok gerincéről a hegyvonulat román lábaihoz került, tehát Magyarország, illetve a Monarchia növelte területét mintegy 16 ezer négyzetkilométerrel.[39]

Az 1917-es év áprilisa hozott fordulót, amikor 6–án az Egyesült Államok hadba lépett. Ennek hatása a későbbiekben volt csak kimutatható az antant javára.

1918 nyarán a nyugati és a balkáni fronton áttörték a német vonalakat az antant hadseregek, így szeptember végén a bolgárok, majd ezt követően októberben a törökök is letették a fegyvert. Tisza István 1918. október 17–én jelentette be a parlamentben, hogy a ’háborút elvesztettük’.[40]

1918. október 23-áról 24-ére virradó éjjel megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Ennek alapító pártjai voltak a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Rajtuk kívül képviseltették magukat egyes fővárosi értelmiségi csoportok is. Az ellenkormányként viselkedő testület elnökévé Károlyi Mihályt tették meg, programjának megfogalmazására Jászi Oszkárt kérték fel, amely 26–án jelent meg. Követelte a háború azonnali befejezését a 12 pontos kiáltvány, az ország függetlenségének megteremtését, mélyreható nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának sérelme nélkül és a demokratikus reformok bevezetését.[41]

A kódex: 1939. év II. törvénycikk

A Kit. értelmében a különleges jogrend maximum a háború végéig maradt volna érvényben, azonban többször meghosszabbították a hatályát, elsősorban annak a felismerésnek okán, hogy így az ország újjászervezését jobban elő lehet segíteni.[42]

Ami a különleges jogrend talán egyik legfontosabb céljaként kell, hogy megjelenjen, a cél nem lehet más, mint az ’általános’ jogrend visszaállítása, a háború után ez gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnt. Ennek hozadéka lett, hogy gyakorlatilag a kivételes jogrend általánossá vált. A 20-as évek elején egyértelművé vált, hogy a kivételes hatalom által biztosított ’előnyökre’ az akkori hatalomnak szüksége van. Mivel a törvény egyértelműen rendelkezik az időbeli hatályról, így a Bethlen-kormány úgy tudta elérni a szabályozás fenntartását, hogy egy a költségvetési törvénybe a Kit.-re épülő rendeletalkotási jogot adott kvázi időbeli korlát nélkül.[43]

A 30-as évek elején felmerült, hogy a parlament törvényalkotó szerepét szűkíteni kell a hatékonyabb kormányzás érdekében. Erre az 1931. évi XXVI. tc. által került sor, mely jelentősen kibővítette a kormány rendeletalkotási jogkörét. Eszerint minden olyan kérdést saját hatáskörében szabályozhatott a kormány, amelyet szükségesnek talált a költségvetés egyensúlyának és az ország gazdasági stabilitásának megőrzése érdekében. A kormánynak mindössze annyi kötelezettsége volt, hogy folyamatosan tájékoztatnia kellett az országgyűlés két házából létrehozott bizottságot gazdaságpolitikájáról. A kormány egy évre kapta a felhatalmazást, de ezt később folyamatosan meghosszabbította a törvényhozás és így állandósult. Ez a lépés természetesnek tűnt a válság éveiben, de később már semmi sem indokolta fenntartását.[44]

1932 őszén Gömbös Gyula kormányfőségével sajátos helyzet alakult ki. Megbomlani látszott az addigi hatalmi helyzet, a miniszterelnök nem kapta meg a párt irányítását, ez továbbra is Bethlen kezében volt. Gömbös kormányra kerüléséért cserébe ugyan számos kompromisszumra kényszerült, azonban nem adta fel régi fajvédő nézeteit. Céljai között fontos szerepet töltött be a Nemzeti Egység Párt központosított tömegszervezetté való átformálása, és egyéb radikális reformtervek. A társadalom gazdasági tevékenységek szerinti, olasz mintájú korporatív szervezetekbe tömörítése.[45]

1935-ben a Nemzeti Egység Pártja (továbbiakban: NEP) Gömbös irányítása alá került, ráadásul politikai összetételében is átalakult, Bethlen távozott a pártból, a szélsőjobboldali szárny megerősödött. A belpolitikai erőviszonyok átalakulása következtében a diktatórikus fordulat megakadályozása vált központi kérdéssé.[46]

A politikának a gyakorlati megvalósulását jelentette az 1937–38 folyamán keresztülvitt alkotmányjogi reformcsomag. A választójog teljesen titkossá tételét nem lehetett tovább halogatni, de a várható következményeket a politikai rendszer más elemeinek a megerősítésével kívánták ellensúlyozni.[47]

A kormányzói jogkört tovább bővítették, kiterjesztették a kormányzó halasztó erejű vétójogát (szuszpenzív vétójog): két alkalommal is visszaküldhette a törvényjavaslatokat, mindegyik esetben 6 havi gondolkodási idő mellett. Megszűnt annak a lehetősége, hogy jogsértés esetén az országgyűlés felelősségre vonhassa. Ha kétszeri halasztó vétó utáni egyeztetés sikertelennek bizonyult, akkor az adott kérdésről a két Háznak együttes ülésen, titkos szavazással kellett döntenie. A sort a választójogi törvény zárta, amely egyik oldalról minden szavazó számára biztosította a titkosságot, de szűkítette a választójogosultak körét, és még aránytalanabbá tette a mandátumok elosztását.[48]

További változást hozott az 1939. évi II. tc. vagy honvédelmi törvény, amely háború vagy háborús veszély esetén rendeletkiadási jogot biztosított a kormánynak a honvédelemmel összefüggő minden kérdésben.[49]

Teleki új házszabályreformot fogadtatott el. Először a plénum elé terjesztik a törvényjavaslatot, ahol általánosságban tárgyalják, ezután átkerül a bizottságokhoz, ahol a javaslatot végleges formába öntik és itt döntenek a módosító indítványok sorsáról. Ezt követően ismét a plénum elé kerül, amely a bizottsági álláspontok ismertetése után ’vita nélkül szavazna az egyes paragrafusokról’. A változások alapvető strukturális változásokat jelentettek az addigiakhoz képest, melyek egyértelműen a parlament hatalmi jogosítványait szűkítették tovább érdek- és véleményütköztető, ellenőrző és felelősségre vonó funkciója szempontjából. Azonban néhány régebbi kérdésre nem jelentett megoldást a házszabályreform.[50]

Imrédy 1938 őszén bejelentette, hogy rendeletekkel kíván kormányozni, és a házszabály teljes revízióját, azonban a képviselők nagy része nem támogatta, és kénytelen volt lemondani, de külpolitikai okokból a helyén tudott maradni.[51] A védrendszeri törvényekre alapozva, egy teljesen új szellemiségben született meg az 1939. év II. törvénycikk, melyet az Imrédy-kormány nyújtott be 1938. december 7-én és 1939. március 11-én hirdettek ki, ezzel megteremtve azt a lehetőséget, hogy a kormány bevezethesse a kivételes hatalmat és a hadsereg befolyását növelje. Alapjaiban megfigyelhető, hogy a törvény nagy mértékben építkezett az 1912-es szabályozásra, azonban a kivételes hatalom korlátjai jóval ki lettek szélesítve. Az elmúlt 60 év legteljesebb hadügyi jogági reformjára került sor. Ez tekinthető az első honvédelmi kódexnek, annak köszönhetően, hogy már a korábbi szabályozások minden előnyét összefogta és a honvédelmi alkotmányjog alapjaként szolgált. Legfőbb vívmánya, hogy megszervezésre került a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács (továbbiakban: LHT).[52]

„Az LHT feladatai közé tartozik továbbá mindama – az országvédelem szempontjából jelentőséggel bíró – ügyek eldöntése, amelyek alkotmány jogilag a törvényhozás által volnának ugyan elintézendők, amelyek törvényes és így nyilvános letárgyalása azonban a trianoni korlátozások miatt nem lehetséges.”[53]

A törvény 3. §-ának indokolásából kiolvasható, hogy egy teljesen új hadviselési korszakra kell készülni, melynek elengedhetetlen szükséglete, hogy egy külön szerv legyen felruházva a megfelelő hatáskörrel és e tanácsnak a tagja a legfelsőbb döntéshozókból álljon (elnök: miniszterelnök, tagjai: miniszterek, a honvédség főparancsnoka és vezérkari főnöke).[54] Az LHT működése alapvetően háborús időkben kapott főszerepet, azonban évente kétszer ülésezett békeidőben is, illetve további ülések tarthatók voltak, ha valamelyik tag javaslatára az elnök összehívta. Kiemelendő az LHT vezértitkára, mivel a honvédelmi miniszterrel egy szinten helyezkedett el és titkársága feladata volt a Tanács határozatainak végrehajtása.[55]

A kivételes hatalom vonatkozásában a szabályozás kiszélesítette a háború mellett az igénybevételének előfeltételét, hiszen már nem ’a háború fenyegető veszélyeknek okából’, hanem ’az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültséget’ adták indokául az elrendelésének.[56] A Hvt. 1939 elkerülve azt a jogi helyzetet, amelybe az 1920-as évekbe került a hatalom – miszerint csak ’trükkel’ tudta hatályban tartani a kivételes hatalmat –, kiterjesztette a kormány részére, hogy a háborút követő időszakban is intézkedést tegyenek törvényi felhatalmazással.[57]

1945 után

1945 után Európának mind a gazdasági, mind a politikai keretei megváltoztak. Korábban Magyarország kulturális, társadalmi struktúra, gazdasági szempontból Európa középső részéhez tartozott. Az ország elkezdett a szocialista világrendszer felé eltolódni. Két ellentétes tömb bontakozott ki és vallottak más nézeteket arról, hogy milyen gyakorlati, elvi síkon kellene az országot újjáépíteni. A Tildy Zoltán-féle kisgazdák a nyugattal szerettek volna együttműködni, még a Rákosi vezette kommunisták amellett tették le a voksukat, hogy mivel semmilyen esélyt nem látnak külföldi hitelekre, így saját erőből kell újjáépíteni az országot. A kommunista párt legfőbb célja a proletárdiktatúra megvalósítása volt. Ennek érdekében előtérbe helyezték az ideológiai harcot, melynek legfőbb ’fegyvere’ a megfélemlítés volt. Eszközéül megszerezték a rendőrséget, ezen belül is a politikai osztályt. 1947-re a Független Kisgazdapárt teljes megfélemlítésben és szétverve vett részt a választáson, mely augusztus 31-én a kommunisták győzelmével végződött (kék cédulás választások).[58]

1944. december 21-től 1945. november 29-ig az 1945-ös választások után megalakult Nemzetgyűlés, az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt a szuverenitás fő letéteményese, de az ebből fakadó jogköröket csak korlátozottan gyakorolta. A létrejövő államhatalomnak szüksége lett volna a kivételes hatalomra, ám ez a szabályozás elmaradt egészen 1946-ig. Mivel a formálódó államhatalom nem a jogfolytonosságon alapult, nem volt járható út a Hvt.-re történő hivatkozás. Ezt a hiányt pótolták egy sui generis gyakorlattal, melyet 1946 és 1949 között törvényesítettek is. A kivételes hatalom alapját az képezte, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt az államügyek intézésére. 1945 szeptemberéig a kormány a rendeletalkotási jogkörét e szerint látta el.

Az 1946. évi VI. törvénycikk a nemzeti kormány részére rendeletek kibocsátására adott felhatalmazásról (továbbiakban: Kht.), melyben a kivételes hatalmat szabályozták, a kormányzat célja volt, hogy az ország gazdasági, pénzügyi, közigazgatás rendjét biztosítsák. A törvény időbeli és tárgyi hatálya nem volt túl szigorú, ugyanis amennyiben a Nemzetgyűlés utólag jóváhagyta a döntést, akkor az időbeli hatálya – öt hónap – meghosszabbításra kerülhetett. Hasonló rugalmassággal kezelte a tárgyi hatályt is a szabályozás.

„1. § (1) A minisztérium az állam gazdasági, pénzügyi és közigazgatási rendjének biztosítása érdekében rendelettel megtehet a rendkívüli helyzetben szükséges bármely magánjogi, büntetőjogi, közigazgatási és a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezést és evégből – a Nemzetgyűlés által alkotott törvények kivételével – a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket állapíthat meg. E felhatalmazás alapján közjogi természetű rendelkezéseket kibocsátani nem lehet, kivéve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására irányuló rendeleteket.”[59]

Kivételes hatalom a kommunizmusban

A magyarországi kommunista diktatúra időszakában az államigazgatás kereteit az 1949-es szovjet típusú alkotmány (a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény – a továbbiakban: NKA) határozta meg, de az állami vezetés az aktuális politikai igények szerint alakította a tényleges működési feltételeket, intézményeket.[60] Továbbá az NKA deklarálja, hogy az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság legfelsőbb államhatalmi szerve, amely „gyakorolja a népszuverénitásból folyó összes jogokat, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit”. E jogkörében az Országgyűlés dönt – többek között – a háború és béke kérdésében. A feloszlatott Országgyűlés pedig ismét összehívható; az összehívásra a Népköztársaság Elnöki Tanácsa jogosult.

Az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás radikális hatalomcentralizációt vezetett be, és tejhatalommal – hadigazdaság, fegyverkezés és kényszeriparosítás – irányította Magyarországot. 1952 végétől a Minisztertanács ismét kiemelt szerepet kapott, amikor kabinetjeként létrehozták a Honvédelmi Tanácsot (a továbbiakban: HT), mint független védelmi, hadiipari és belügyekkel foglalkozó kormánybizottságot. A HT működésével összefüggésben saját ügyrendet állapíthatott meg. A HT 1952. december 15-én tartotta első ülését. Az elnök Rákosi Mátyás volt. A HT első döntése azonban nem valamiféle működési rend vagy szervezeti szabály megalkotása volt, hanem a Központi Gépipari Osztály (Hadiipari Osztály) 1953-as terve. A HT megalakulása nyilvánvalóan összefügg a Minisztertanácsi Iroda létrehozásával. Ezt a Tanács 1952. december 29-i második ülésének 20. határozata is kimondja: „A Honvédelmi Tanács a jövőben azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyek a honvédelem szempontjából országos jelentésűek, továbbá azokat, amelyek az illetékes Minisztertanács Elnökhelyettesének hatáskörében, vagy két Elnökhelyettes közös megegyezése alapján nem intézhetők el.”[61] Az idézett passzus erősíti azt a tényt is, hogy a HT-nak kezdetben nem volt működési szabályzata.[62]

1956 nyarán a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Tanácsa és a Minisztertanács közös határozatot hozott a HT – békeidőben hatályos – szervezetéről és ügyrendjéről.

Az 1960-as szabályozás

1960 decemberében fogadták el a IV. számú törvényt, mellyel a honvédelem szabályozására került sor. Azonban a törvény nem is említette a Honvédelmi Tanácsot. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Tanácsa 1961 áprilisában úgy határozott, hogy háború idején a Magyar Népköztársaság vezetését, a Honvédelmi Tanács látja el. Később – 1962 májusában – a békeidőszakban működő szervet Nemzeti Védelmi Tanácsnak nevezték át, hogy különbséget tegyenek a kétféle védelmi testület között. Az új ügyrend szerint a Minisztertanács közvetlenül a Honvédelmi Bizottságon keresztül hajtja végre a védelemmel kapcsolatos feladatokat.[63]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után több év telt el, mire az új honvédelmi törvény tervezete az Országgyűlés elé került. Az 1960-as honvédelmi törvény két okból született meg: egyrészt a fegyveres erők fejlődését kívánta elősegíteni, másrészt a hatályos jogszabályokat kívánta hosszabb távon összehangolni az NKA-val. A kivételes hatalom szabályozása újra bekerült a honvédelmi törvénybe. Az új törvény számos ponton mutat hasonlóságot, vagy épp átfedést az 1939-es szabályozással.[64] Az új honvédelmi törvény 8. szakasza elég általánosan jelöli ki a különleges időszakot: ’veszélyként’ hivatkozik rá, melybe akár a külső, akár bármilyen belső veszély beleértendő. Felhatalmazást az Elnöki Tanács kapott annak megállapítására, hogy a veszély mikor áll be, és mikor szűnik meg.[65]

Az 1960-as honvédelmi törvény XXI. fejezete rendelkezik a rendkívüli intézkedésekről, melyeket továbbra is ’csak’ háború idején lehetett elrendelni.[66] „114. § A jelen fejezetben meghatározott rendkívüli intézkedéseket háború idején lehet elrendelni.”[67] Kiolvasható, hogy a fejezet jelentős része az 1939-es Hvt. vonatkozó részeinek átírásával, átfogalmazásával és kiegészítésével készült. A kormánybiztosi rendszert továbbra is fenntartotta, igaz csak háborús időben. Kikerült a törvény szövegéből a kártérítés szó, és felváltotta a kártalanítás jogintézménye, ezzel is pontosítva, hogy az intézkedések jogos törvényen alapulnak.[68]

Az NKA különleges jogosítványokra vonatkozó alkotmányos keretei 1972-ig nem változtatta meg. Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb változása a Honvédelmi Bizottság kodifikációja volt, amelyet az NKA módosításával és az 1972. évi I. törvény az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegéről alapján hajtanak végre. A HT, mint jogintézmény a Hvt. 1939-ből történő átültetésével került az NKA-ba, ugyanakkor a részletes szabályokat az alkotmányos rendelkezésekkel kapcsolatban a Hvt. tartalmazta.[69]

A fentiekre példaként lehet említeni, hogy a Hvt. 1960-ban a Minisztertanács és a NET hatáskörei összemosásra kerültek, illetve olyan felhatalmazások kerültek a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) hatáskörébe, amelyek még az 1939-es honvédelmi törvényben a Minisztertanácsot illették.[70]

1962. március 9-én Biszku Béla belügyminiszter határozati javaslatot nyújtott be Kádár Jánosnak a rendkívüli állapotról. A program első eleme egy politikai döntési javaslat: az MSZMP PB dönt a rendkívüli állapot idején felmerülő kormányzati problémák megoldásáról. Ez összhangban van a korábbi gondolkodással, és megköveteli a Honvédelmi Tanács I. felállítását, amely háború (rendkívüli időszak) idején a Minisztertanács fennhatósága alatt működik, és biztosítja az ország kormányzását és katonai vezetését. Emellett szükség volt a Honvédelmi Tanács II.-re is, amely a Honvédelmi Tanács I. blokkolásakor átveszi az ország ’vezetését’. Továbbá létre kellett hozni Budapesten és a megyékben honvédelmi bizottságot, melyek a Honvédelmi Tanács végrehajtó szerveként működtek.[71]

Az 1976-os honvédelmi törvény

Az 1976. évi I. törvény Negyedik része, amely a rendkívüli intézkedéseket szabályozza, számos helyen mutat ellentmondásokat, azonban a jogalkotók felismerték, hogy rendkívüli állapotot nem csupán háború idején lehet/kell elrendelni. Így itt került sor először a különböző rendkívüli helyzetek szétválasztására, és ezen szabályok elkülönítésére (háború, az állam biztonságát fenyegető veszély, a közrend és közbiztonság védelme, elemi csapás elhárítása). Továbbá a törvény fenntartotta azt a lehetőséget, hogy a kivételes hatalom gyakorlása ismét katonai hatóságok kezébe kerüljön.[72] Erre utal az 54. § (5) bekezdése „(5) A hadműveleti területre vonatkozólag egyes rendkívüli intézkedéseket az illetékes katonai parancsnok is elrendelhet.”[73]

A rendelkezések jelentős része megegyezik a korábbi szabályozásokkal, esetenként az újonnan bekerült rendelkezések a technikai fejlődést követték le, ezzel is elősegítve a védelmi képesség növelését.[74]

Összegzés

A különleges jogrend alkalmazása a 20. században Magyarországon többször előfordult, és az ország történelmében több olyan időszak is volt, amikor a kormány különleges jogrendet vezetett be a rend, vagy éppen a hatalom fenntartása érdekében. Az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltása után a kommunisták különleges jogrenddel stabilizálták a hatalmukat. Említhetnénk az 1933-as Bécsi Döntés után a magyar kormány által a délvidéki magyar lakosság érdekeinek védelmében bevezetett rendkívüli igazgatást a különböző határ menti területeken, ahol az állam szigorú intézkedésekkel korlátozta az egyes személyek és csoportok jogait, például a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot és a sajtószabadságot. Vagy az 1956-os forradalom után az újonnan megalakult Kádár-kormány a rend helyreállítása érdekében katonai beavatkozással hozott létre kivételes állapotot, korlátozva az alapvető emberi jogokat.

A század első felében a különleges jogrend alkalmazása inkább a negatív megítélés alá tartozik és a szabályozások során elmaradt egy megfelelő koncepció kialakítása, bár 1976 után a Htv.-vel valamennyivel finomodott a helyzet és a jogalkotók törekedtek egy jól átgondolt szabályozásra, ám igazából ekkor sem értek el átütő eredményt. Bár 1989-ig több kisebb módosítást is végrehajtottak a honvédelmi szabályozásban, az áttörést az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról hozta meg, ahol alkotmányos szinten történt meg – többek közt – a kivételes hatalom újrakodifikálása.

Bibliográfia

Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997.

Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4.

Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006.

Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022.

Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4.

Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006.

Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005.

Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11.

Egyéb források

Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3.

Olmützi alkotmány – 1849. március 4.

Hivatkozások

  1. Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3. 5. dia ↑
  2. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006, 69–70. ↑
  3. Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005, 5. ↑
  4. Ld. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006. ↑
  5. Kádár: A különleges jogrend reformja, 5. dia ↑
  6. Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 47, 49–50. ↑
  7. László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4, 366–385. ↑
  8. Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018, 60–65. ↑
  9. Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4, 7–16. ↑
  10. Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 107. ↑
  11. Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 238–239. ↑
  12. Uo. 238–239. ↑
  13. Uo. 238–239. ↑
  14. Uo. 238–239. ↑
  15. Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022, 90–95. ↑
  16. Uo. 94–95. ↑
  17. Olmützi alkotmány – I. Ferenc József császár adta ki császári pátenssel 1849. március 4-én. ↑
  18. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80. ↑
  19. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 17–21. ↑
  20. Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997, 495–497. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Uo. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Uo. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Uo. ↑
  27. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80–86. ↑
  28. Budapesti Hírlap, 1912/289. szám, 1. A következőképpen kell megadni: 1. Első hivatkozás: Váradi Ferenc: Hiteles példákra vágyva, Reformátusok Lapja, LVII. évf., 35. szám, 2013. szeptember 1., 9. ↑
  29. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 86–89. ↑
  30. Uo. 86–89. ↑
  31. Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 50–51. ↑
  32. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 89–90. ↑
  33. Uo. 89–90. ↑
  34. Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 286–287. ↑
  35. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 50–51. ↑
  36. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 119. ↑
  37. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 58. ↑
  38. Romsics: Magyarország története a XX. században, 165–168. ↑
  39. Uo. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Uo. ↑
  42. Uo. ↑
  43. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 91–92. ↑
  44. Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006, 118–141. ↑
  45. Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11, 23. ↑
  46. Uo. ↑
  47. Uo. ↑
  48. Uo. 24. ↑
  49. Uo. 24. ↑
  50. Püski: A Horthy-rendszer, 118–141. ↑
  51. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 549. ↑
  52. Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 52-57. ↑
  53. Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11, 39. ↑
  54. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 3. §-hoz. ↑
  55. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 123–125. ↑
  56. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 141. §-hoz. ↑
  57. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 93–94. ↑
  58. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 570–574. ↑
  59. 1946. évi VI. törvénycikk ↑
  60. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 96–97. ↑
  61. A Honvédelmi Tanács: 1/1/1952. sz. határozata. MNL OL XIX-A-2-ee 93. d. ↑
  62. Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020, 62. ↑
  63. Uo. 77–78. ↑
  64. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 102–104. ↑
  65. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 77. ↑
  66. Uo. 103. ↑
  67. 1960. évi IV. törvény a honvédelemről ↑
  68. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 103. ↑
  69. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 106. ↑
  70. Uo. 104. ↑
  71. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 79. ↑
  72. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106. ↑
  73. 1976. évi I. törvény ↑
  74. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106. ↑

 

Beküldve:

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105. ↑
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122. ↑
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215. ↑
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93. ↑
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171. ↑
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512. ↑
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146. ↑
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664. ↑
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187. ↑
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577. ↑
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561. ↑
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592. ↑
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593. ↑
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598. ↑
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585. ↑
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580. ↑
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569. ↑
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.↑
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
     „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.” ↑
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel. ↑
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.↑
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612. ↑
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612. ↑
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634. ↑
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596. ↑
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges. ↑
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben. ↑
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675. ↑
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658. ↑
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17. ↑
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659. ↑
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704. ↑
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695. ↑
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739. ↑
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig. ↑
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363. ↑
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004. ↑
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632. ↑
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843. ↑
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766. ↑
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8. ↑
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938. ↑
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988. ↑
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812. ↑
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771. ↑
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029. ↑
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063. ↑
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611. ↑
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.” ↑
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775. ↑
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.) ↑
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454. ↑
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784. ↑
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621. ↑
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728. ↑
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710. ↑
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725. ↑
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821. ↑
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513. ↑
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329. ↑
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10. ↑
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18. ↑
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38. ↑
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697. ↑
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357. ↑
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.” ↑
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658. ↑
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27. ↑
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122. ↑
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833. ↑
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21. ↑
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541. ↑
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22. ↑
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑
Beküldve:

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Nagyfüged társadalma és gazdasága a 17-18. században

Bevezetés

Szülőhelyemről, Nagyfügedről a történettudomány sajnálatos módon alig tud valamit. Ezért fogalmaztam meg magamban azt a célt, hogy Nagyfügedet fókuszként használva bemutassam, hogyan hatottak a társadalmára és a gazdaságára a magyar történelem viharos és csendesebb évszázadai.[1] Fontosnak tartom még, hogy az eddigi kutatásaim eredményeinek segítségével kiegészítsem azon művek következtetéseit, amelyek a korabeli Heves megyével foglalkoznak. Kutatásaimat elsősorban a levéltári kutatásokra alapoztam,[2] mivel ezek között akadnak eddig kevésbé ismert levéltári források is, felhasználtam még olyan tanulmányokat, illetve könyveket, amelyben közvetve vagy közvetlenül Nagyfüged is szerepelt. Maguk a források bősége tette lehetővé, hogy a munkám során a gazdaság-, a mezőgazdaság-, illetve a családtörténet szegmenseit érintve utaljak a település történetére, amit a könnyebb megértés kedvéért kronologikusan építettem fel.

Szülőfalum tehát Heves vármegyében található, pontosabban, „Nagyfüged Gyöngyöstől és Hevestől egyaránt 20 kilométerre fekszik, a település határát átszeli az M3-as autópálya, ami infrastrukturális helyzetét jelentősen javítja. A Budapest-Miskolc vasútvonal öt kilométerre halad el a falutól, a legközelebbi vasútállomás Ludason található.”[3]

Nagyfüged település elhelyezkedése[4]

Földrajzát tekintve pedig, Nagyfüged a keleti–Mátra és a Tarna–völgy között elterülő Benevölgyben fekszik. Mind kelet-nyugati, mind észak-déli tájolásban határszakasz a falu területe.[5] A településről a régészeti ásatások során bizonyítást nyert, hogy a falu területén már évezredekkel ezelőtt is éltek emberek.[6] A falu neve feltételezhetően a Fygud, Figut, Fugod magyar személynévből származik.[7] Nagyfügedről 1290-ben jelent meg az első okleveles forrás, ahol egy névalakkal van összekapcsolva a falu neve, „Farkasio de Fygud.”[8]

E:\Nagyfüged\robi_füged\árpád 007.jpg

Nagyfüged első Árpád-kori okleveles forrása[9]

Az Árpád-kortól több birtokosa is volt Fügednek, egészen Zsigmond király uralkodásáig, amikor is a birtok a koronára szállt vissza. Az uralkodó idején a magánbirtokok előretörésével Nagyfüged 1427-ben a Jászkunok birtokká vált egészen a török hódításig.[10]

Nagyfüged a Jászkunok birtokaként 1731-ben (részlet)[11]

A török hódoltság idején a település két részből állt Kis- és Nagy-Figedből, amely elég korán betagozódott az oszmánok által meghódított magyar területek közigazgatásába,[12] a hatvani szandzsák alá, pontosabban a gyöngyösi Náhijéba tartozott és fizette a török által kirótt adót.[13]

A Hódoltság korában

A 16. század végétől kezdődően átalakult a településszerkezet, a háborús időszakok alkalmával a kisebb falvak elpusztultak, vagy lakosai elköltöztek a kedvezőbb megélhetést biztosító nagyobb falvakba vagy mezővárosokba. A XVII. század második felében újraindult az országban a földesúri művelés alatt álló területek növelése, ez a megnövekedett gabonatermesztéssel volt egyenesen arányos.[14] A majorsághoz tartozó területek magukban foglalták a veteményes-, és gyümölcsös kerteket, a legelőket, a szőlőt, az udvarházat és az istállót. A török kori háborúk során a falu többször is elpusztult,[15] hiszen az 1552-es, az 1554-es és az 1564-es adóösszeírás elnéptelenedett faluként említi, de 1570-ben újra benépesült. Ezt támasztja alá az 1570. évi adóösszeírás is, amely betelepült lakosok nevét is tartalmazta.[16]

A török hódításokkal egyidejűleg a piacok is beszűkültek, ez a földesúr és a jobbágyok termékei között versenyhelyzetet teremtett.[17] A birtokos gazda igyekezett erőszakkal kiszorítani a jobbágyok termékeit a piaci forgalomból. Kényszer felvásárlással vette meg a jobbágyoktól az árucikket.[18] Ezután a földesurak jobban preferálták a termékben befizetett censust (adót). Megjelent a kényszer leadás gyakorlata is, ami leginkább pálinka, sör, bor, hal és különböző tejtermékek leadását jelentette.[19] Emelték a robot terheket, nem volt ritka a heti két-három nap robot sem uradalmanként. A robot alkalmával megkövetelték a földesurak építkezéseinél való részvételt is és a termékek elfuvarozását a piac(ok)ra. Terhelte a jobbágyot még a törvény által előírt robot is, ami a várak újjáépítésén való részvételt jelentette a 17. században.[20]

A folyamatos háborúzások okán, különösen az 1600-as évek első évtizedeinek az instabilitása folytán Nagyfüged lakóinak a többsége elköltözött a faluból. Ezáltal 1635-ben már három porta után kapuadót fizető telkes jobbágyok által lakott település volt és helyzetüket súlyosbította a kettős adóztatás terhei is.[21] Mindeközben a falu többször is birtokost cserélt – 1653-ban a dadai Forgács Gergely és neje, Konkol Anna volt Nagyfüged birtokosa.[22] Nemsokkal ezután 1664-es harcokban a falut elpusztították, de még ez évben Szentpétery Istvánt és Forgács Ferencet iktatták be a néptelenné vált Figed, Egyházasfiged, Felső-Figed, Tarcsa és Szinér (Cinér) nevű birtokrészekbe,[23] ami ellen egy másik birtokos, Nyáry Mihály tiltakozott.[24] A falu csak 1672-re népesült be újra, ekkor már kapuadótól mentesített kuriális településsé vált, vagyis kisnemesek és zsellérek lakták és nem telkesgazdák.[25]

A háború mellett az időjárással is meg kellett küzdeniük az ország lakosainak, köztük a fügedi település lakosságának is. A 17. századi szélsőséges időjárás, ami Magyarországon tombolt, éreztette hatását a jobbágyság körében. 1678. január 18-án a faluban és annak környékén uralkodó időjárásról a következőket jegyezték fel: „Ma is tiszta forma idő lőn, és az éjjel is lágy idő volt.”[26] Az ország lakossága ebben a században, szinte a mezőgazdaságból élt, azonban az időjárás hűvösebbre fordulásával együtt járt a területek elmocsarasodása és a gyakori áradás. Ez a gazdaságra és a társadalomra is negatív hatással volt. A középkori Magyar Királyság területén a 17. században fellépő betegségek, háborúk és a szélsőséges időjárás folytán alaposan megcsappant a lakosság létszáma. Ebben a században ütötte fel a fejét a tífusz, bár már korábban is ismerték az emberek ezt a betegségfajtát. A táborok elviselhetetlen higiéniai viszonyai, a rossz élelem ellátás, a nem megfelelő orvosi ellátás, a mocsarak és lápok egészségtelen kigőzölései mind hozzájárultak a kór terjedéséhez. Felerősödött a pestis is ebben az időben, a század folyamán több országos járvány is volt.[27]

A háború és annak az okán kialakult gazdasági viszonyok a társadalom minden rétegére hatással volt, különösen a végvári katonákra, akiket I. Lipót 1670-ben a felső-magyarországi várakból elbocsátott, így az Erdélyben csoportosuló, birtokukat vesztett kis- és középbirtokos nemességgel összefogva keresték a boldogulásuk lehetőségét. Az élükre Thököly Imre állt, és az ő vezetésével 1672-re a kuruc haderő elfoglalta Ónodot, Diósgyőrt, Szendrőt, Tokajt és Szerencset.[28] A kurucok katonai tevékenységük során érintették a falut. Az ott tartózkodásuk alatt a fügedi lakosokkal az ónodi és a szendrői katonák „kártékonykodtak”, amit be is panaszoltak a török földesuruknak. „A fel s alá járkáló kurucoktól szenvedtenek 3000 forint károkat. Mely miatt folyamodtak az török földesurukhoz, de az csak vállat vonított. Ónodi pap Istók egy fügedi embernek elvitte a lovát, ónodi Ragyits Jakab, hasonlóképp egy lovat. Szendrei Bárkányi István egy fügedi embertül egy karmasin csizmát vont.”[29]

Az Oszmán Birodalom hódoltsági hegemóniájának a gyengülése okán a Habsburg Birodalom komolyabb ellenlökésre szánta el magát és 1684-től megindult Magyarország felszabadítása a török uralom alól.

Ennek a hatására a háború árnyékában 1684-ben Almásy János, Nyáry Mihálytól megvette a falu egy részének a területét, így birtokrészei lettek a Kisfügeden. A Balogh, Bekényi és a Tassy családok is rendelkeztek különböző nagyságú birtoktestekkel a falu további területein. Még ebben az évben nemcsak a falu birtokviszonyaiban történtek változások, hanem egy a mindennapi életviteltől eltérő furcsa eset is borzolta a kedélyeket. Juhász András felsége, tiltott kapcsolatot tartott fenn egy fiatal legénnyel. A legény, hogy a kedvesével együtt tudjon maradni, mérget szerzett a csapodár feleségnek.[30] Mindezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megölje vele a férjet, de a férj családja megtudta ezt a tervet. Erre a csélcsap asszony megfenyegette Juhász András testvéreit, Mártont, Györgyöt és Istvánt, ha elmondják a faluban, akkor őket is megmérgezi nemcsak a férjét. Ezután fordultak az alispánhoz: „Öccsének felesége azon legénnyel hozatott török Hevesrül etetőt, melyet megadta innya öccsének, az kitől meg kellett halni szegénynek.”[31] Ezért védelmet kértek öccsüknek, Andrásnak és a maguk számára, a harcias feleség ellenében.

A „felszabadító” háború legelején, Eger 1687-es visszafoglalása után a török bosszúból végig pusztította a környék falvait, köztük Nagyfügedet is.[32] A háborús pusztítások miatt, Heves vármegye betelepítésének kérdése komolyabban már az 1688. március 9-én, Losoncon tartott vármegyei közgyűlésen merült fel a megyei rendek körében.[33]A falu viszonylag későn 1696-ban a visszafoglaló harcok után népesült be újra, és ennek a ténye magával vonzotta az új birtokosokat is, akik között új nevek tűntek fel, mint a Sőtér család, Rácz István, Pető András, Bekényi Márton és Szuhay Mátyás.[34]

Élet a török idők után

A török kor után Magyarország, köztük Füged életét is a helyreállítás határozta meg, amelyet ekkor a leírások szerint 41 felnőtt férfi lakta és a többségük családos volt. Az ezzel járó gondokat ifj. Bartha János remekül érzékelteti, „Ha a magyarság katonailag nem is tudott vezető szerepet vállalni a visszafoglaló háborúk hadműveleteiben, a hadseregek ellátásában, a katonai célú adók és terhek viselésében erején felül teljesített.”[35] Megtörtént, hogy az ország lakosságán ugyanazt az adót többször is behajtották.

A 17. század utolsó évtizedére is a folyamatos birtokos átalakulás jellemezte a települést, ami több okra vezethető vissza. 1698-ban Majosházi András a Fügeden található birtokait átruházta Nyáry Mihályra.[36] Ezeket a birtoktesteket, azaz vagyis a kisfügedi rész másik felét, a tarcsa és a cinéri részeket Almásy János vásárolta meg Nyáry Mihálytól 1430 forintért Almásy János,[37] majd tovább növelte a fügedi birtokait miután 1700-ban Bekényi Márton és Szuhay Mátyás földjeit a császár „felségárulás” címén elkobozta és neki adta, amelyre adománylevelet szerzett I. Lipóttól.[38] Ezt bizonyítja a legnagyobb falu birtokosának, Almásy Jánosnak 1759-ben írt végrendelete is.

„Örökségem maradtak édes szüleimtől, de nincsen olyan, melyben magtámadtatásaim ne lettek volna, azért mondhatom magamat még azokban is vagyonszerzések főként Vécsen és Fogacson. Félfalut királyi adománylevél által biztosítottam és visszapereltem. Kisfüged magában véve kicsiny, de a neoaqiustica bizottság (Újszerzeményi Bizottság) felére mégis rátette a kezét, azt is visszaszereztem. Nagyfügedre három királyi adománylevelem is van.”[39]

Ezen birtokbeiktatások ellen tiltakozott a tarcsai részt illetően Majzik András és Simon János, a cinéri részt illetően pedig Majthényi György is 1701-ben.[40] Ezzel a legnagyobb földbirtokos a faluban, Almásy János megyei alispán és neje Deák Judit lett.[41] Kisebb birtokosa volt a falunak még Balogh Mihály is.[42]

Rákóczi vitézei

A háborúk elcsitultával a korábbi bujdosók és a vagyonukat vesztett emberek robbantották ki 1703-ban a tiszaháti felkelést. A kuruc hangadók egy országos ismertségű embert akartak megnyerni, így esett a választásuk a lengyelországi száműzetésben élő Rákóczi Ferencre, aki a felkelés élére állt. 1703. augusztus 29-én, Vetésen kiáltványt intézett az ország lakosaihoz, így a Heves vármegyeiekhez, köztük a falu lakosaihoz.[43] Rákóczi Ferenc maga is rendelkezett földbirtokkal Heves-Külső-Szolnok vármegyében, például Gyöngyösön.[44]

A Rákóczi vezette szabadságharcban (1703–1711) a nemzet valamennyi társadalmi rétegének a tagjait meg lehetett találni. Heves megyében Kis- és Nagy-Füged akkori legnagyobb birtokosa, Almásy János elsők között csatlakozott Rákóczi Ferenchez, 1703. október 4-én ő adta ki a hadba hívó levelet és Gyöngyöst jelölte meg gyülekezési helynek.[45] Heves-Külső-Szolnok vármegye által küldött katonákat gr. Csáky Mihály Lovasezredébe osztották be 1705–1706 folyamán, ahová a nagyfügedi lakosok az összeírás szerint 1706 tavaszáig csatlakoztak a szabadságharchoz.[46] „Sipos Mihály, Balog András, Bakos András, Tősmagi Bernárd, Lénárd István” vett részt a Rákóczi Szabadságharcban.[47] A vetési pátens értelmében a fejedelem a kuruc táborban katonáskodó jobbágyokat mentesítette a közterhek alól, ugyanígy járt el a táborában harcoló katonák felségeivel és annak gyermekeivel. A nem katonáskodó jobbágyokat, köztük a fügedi emberek többségét is kötelezte a földesúrnak az addig teljesített szolgálatára, csak az ezen felül való megterhelést tiltotta meg. 1707-ben a katonai akciók következményeként a falu lakóinak nagyobb része elhagyta a falut.[48] Maga Rákóczi is, a szabadságharc utolsó időszakában, 1710 januárjában a mai Heves Vármegyén is keresztülhaladt Romhány felé,[49] ahol az utolsó jelentős csatájában vereséget szenvedett, s 1711-ben a szatmári országgyűlés elfogadta a békefeltételeket, amivel lezárult a szabadságharc.

Füged benépesülése

A török elleni háborúk és a Rákóczi-szabadságharc a megye gyéren lakott területeit, köztük Nagyfügedet is az elnéptelenedés szélére sodorta. A faluban élő lakosság nagyobb része elmenekült vagy meghalt, a 18. század elejétől kezdve új családok jelentek meg. A század első évtizedeit belső vándorlás, vagyis a lakhelyüket sűrűn változtató famíliák költözése jellemezte.[50] Ez előnnyel is járt, hiszen a földesúrhoz laza kapcsolat fűzte, s nem voltak helyhez kötve. A későbbi letelepedőknek a megfelelő termelőeszköz nélkül nehéz volt a földjüket megművelni így előbb meg kellett azt szerezniük. Majorsági cselédséget vállaltak napszámért, zsellérként dolgoztak vagy elmentek a falutól távolabb eső gazdaságokba dolgozni.

A falu 1712-től népesült be újra, de akkor is mindössze nyolc család lakott ott.[51] Ez a szám 1715-ben is hasonló volt, hiszen hét jobbágy és egy zsellér család élt a faluban. A letelepedőket elsősorban a minél nagyobb megszerezhető föld motiválta. Fontos volt még a feudális terhek csökkenése is, ez az idegen megyékből átköltöző embereket illette meg.[52] Az 1720–1724-es adóösszeírások alapján a faluban véglegesen a ma is itt élő családok közül az alábbiak telepedtek le: „Nagy, Berta, Katona, Kis, Fodor, Varju, Sípos.” Nagyfüged letelepedett lakói tisztán magyar származásúak voltak. Az 1734. évi adóösszeírásnál már új lakosokkal – „Juhász családnevűek, Csécsei, Csesznok, Somodi, Madarász, Bagi, Molnár családokkal” – gyarapodott a falu.[53] A fölbirtokosok tudatos telepítései is megindultak a XVIII. századtól. Ennek a telepítési programnak a legfőbb ösztönzői az alföldi birtokkal rendelkező nemesek közül kerültek ki. Így tehettek minden bizonnyal a Nagyfügeden birtokkal rendelkező nemesek is. A telepítést az állam is támogatta, így a hazai telepítések utolsó hulláma II. József uralkodása alatt fejeződött be és Nagyfüged állandóságáról ettől az időtől fogva beszélhetünk. A jobbágyság helyzete is megnehezedett ezen időszak alatt, mert elszaporodtak a földesúri és a hatósági önkényeskedések, illetve a robotszolgáltatás nőtt, a megengedett évi 52 nap robot fölé ment. Ezzel egy időben indult meg a szabadköltözés is. Bár az 1723/LXII. törvénycikk tiltotta, hogy a földesurak saját adóköteles jobbágyaikat, helyettes állítása nélkül más megyebeli birtokára költöztesse át.[54] A század elején a jobbágyságnak sikerült kiharcolnia a költözési jogának a kiszélesítését és a szolgáltatások mérséklését.

Ebben az időszakban is birtokváltozás figyelhető meg, mert 1721-ben ifj. Almásy János perben állt anyja, Deák Judit ellen, mivel lányára, Almásy Apollóniára Nagyfügeden négy telket hagyott. Ez okán 1732-ben beiktatták, mint Hellebronth Jánosné a Fügeden lévő ingatlanok birtokába.[55] Ettől kezdődően a Hellebronthok és az Almásyak voltak a falu legnagyobb birtokosai a falunak. A falu többi része egy-két kisnemesi birtokrész volt.[56]

III. Károly uralkodása idején (1711–1740) stabilizálódott tehát a korabeli Nagyfüged helyzete és megindult a fejlődése, amit vagyoni kimutatások alapján jól bizonyítható. 1728-ban Grassalkovics Antal rendelkezése értelmében, a királyi tábla nótáriusa, Szalay István elkészítette Kisfüged összeírását.[57] A leírás szerint a terület cserjés és bozótos volt, a kisfügedi szántót két nyomásban művelték, amely négy és félszeres termést hozott, valamint kaszálóval is rendelkezett a falu. A lakosság és a portaszám növekedése, a beltelkek megosztása bonyolította a gazdasági helyzetet az országban. Így az adók kivetésénél újfajta eljárást dolgoztak ki, országos szinten a megyéket portákra osztották fel.[58] A megyei portaszámot a jobbágy vagyontárgyainak alapján felvett rovás (dica) szerint állapították meg. Nagyfügeden ez a következő volt:[59]

A faluról szóló első teljes adóösszeírás 1734-ből maradt fenn.[60] Ennek során 80 főt kérdeztek meg, ebbe beletartoztak a faluban földdel rendelkező fügediek és a tőlük földet bérlő nem falubeli személyek az ún. extraneusok.[61] Ház körüli földdel 76 személy rendelkezett. A falubeli szántóföldeket, a réteket, a ház körüli földeket, a szőlőterületet, a szilvásokat, a káposzta- és dohányföldeket a dicalis összeírások során osztályokba rendezték.

Nagyfügeden kevés I. osztályú föld volt, annál nagyobb volt a II.- és a III. osztályú földek aránya. Ez a következő okoknak tudható be. Az adóösszeírás terméshozam alapján kategorizálta a földet. A jobb osztályba sorolást a jobbágy munkabírása és a terület megmunkálást meghatározó igaerő teljesítőképessége jelentette. A beköltözött lakosság azonban nem rendelkezett a megfelelő igás állománnyal. Elgyepesedett a földterület, feltöréséhez legalább hat ökörre lett volna szükség, amit a csoroszlyás eke elé fognak. Így lehetett volna ezzel az ekével minőségi munkát végezni.[62] Az 1735. évi összeírás során nem sokat változik a faluban a gazdasági helyzet.[63]

A 18. század első évtizedeiben újra megerősödött a kereskedelem, ennek a nyomán kialakultak a kereskedelmi útvonalak is. A heves megyei úthálózat a következőképpen nézett ki. A Budáról vezető főútvonal,[64] Hatvan irányába indult kelet felé, ahol kettéágazott. Horton átvezetett az északkeleti ág Gyöngyös irányába, majd innen Egerbe Kerecsend és Kápolna érintésével.[65] A keleti és délkeleti ág Vámosgyörk és Csány érintésével Adácson, Nagyfügeden és Nagyúton át, Kompolton és Makláron keresztül Egerbe.[66] A Jászságban élő emberek is, ha Egerbe akarták elvinni az áruikat, akkor Fügeden keresztülmentek az egri piacra, mert Jászárokszállástól nem messze található a falu, ezért volt könnyebb erre jönni, mint más irányba kerülni. Ezt bizonyítja Vályi András 1796-ban és Fényes Elek 1851-ben készült országleírása is, mindketten ugyanazt az útileírást közölték a településről, „Nagyfüged Árokszálláshoz egy mértföldnyire, a Bene vize mellett található.”[67] Ezen a vásárvonalon a fügedi lakosok a különböző gazdasággal foglalkozó falvakkal és városokkal tudtak érintkezni, amely során a felhalmozott árufelesleget cserélték el vagy vásárolták meg egymástól.[68]

A kereskedelmi és egyéb gazdasági kapcsolatok jótékony hatására a falu gazdasága stabilizálódott és fejlődésnek indult, erről tanúskodik az 1736. évi összeírás.[69] A gazdasági megerősödés első jele a kocsma megjelenése volt, ugyanis kocsmát csak olyan helyen létesítettek, ahol állandósult a gazdasági stabilitás és a fejlődés megindult. A falu egyetlen kocsmája, ebben az évben már 48 pengő jövedelmet hozott.[70] Továbbá 80 személynek volt III. oszt. házkörüli birtoka, 358 II. oszt. hold földön és 201 III. oszt. hold kaszálón gazdálkodtak a falu akkori lakói és a tőlük földet bérlő más faluból érkező személyek. A fejlődés eredményeként a (kis)nemesség és a zsidóság is megjelent Nagyfügeden. 1737-ben már öt nemesi fügedi családról tudunk: „Lukács Márton, -István, Szökő János, -István és Bodó János.”[71] A mezőgazdaság mellett szépen lassan megjelent a kereskedelem is 1739-re, ekkor három zsidó család, Seidner Sámuel, Eliás Ferenc és Klein Izráel és családjuk[72] költözött Nagyfügedre és mindegyikük a kereskedelemből élt. A kereskedelem további fejlődésével 1740-től már öt zsidó család lakott a faluban. Némi változás történt eközben a nagyfügedi zsidóság körében, bár az Eliás család elköltözött, azonban letelepedtek itt a Kleiner, Seidner családok, valamint Jámbor Ábrahám és családja.

1737-re azonban a szántás alá vehető terület csökkent, ezért a gazdák Kisfüged pusztán hagyott területét bérelték ki és vették művelés alá, ez 120 holdat jelentett. Így összesen 645 II. oszt. hold szántót műveltek meg. A határhasználatról a falubeliek a következő módon nyilatkoztak:

„Itten nem házhelyek után, hanem ökör után az lakosoknak tehetsége szerént osztatik a föld, tehát kinek nagyobb, kinek, kinek kisebb adattatik. Az első gazdának 13 darab földgye vagyon az egész határban, úgy utána való ökrös gazdának is szinte annyi vagyon. Itten földesurunk közül némellyek tizedén, némellyek nyolcadán, némellyek pedig, mivel királydézsmát nem adtunk, hetedén dézsmálnak és ezt búzábul, árpábul, zabbul, báránybul, egyéb afféle nagyobb termésbül ki szoktuk adni. Más curiális helyeken is így hallottuk ezen szokást.”[73]

1738-ban tovább növekedett a jobbágyháztartások száma.[74] A szántóterület arányát tekintve nem növekedett, mintegy 525 II. oszt. holdon gazdálkodtak. A kaszálók száma ellenben növekedett, 225 II. oszt. holdon kaszáltak az emberek. Ekkor váltak fontossá a házkörüli területek. A szántóföldekről kiszorult, de a háztartásban nélkülözhetetlen kendert,[75] káposztaféléket, hüvelyeseket a ház mellett található kertekben termelték meg.[76] Valamennyi jobbágyot sújtotta az egyháznak járó tized, a dézsma, amelyet juhok, gabona, bor, lábas jószágok és méhek után kellett leróni. A földesúri kilenced minden termék után járt, és a természetbeni juttatások különféle háztartási szükségletekkel egészültek ki. A falu 1735-ben lúd és sajt, 1737-ben zab, 1746-ban búza, 1748-ban pedig sertés után rótta le a dézsmát.

1740-ben a szántóterületek elaprózódnak, mert 20 személy 14 holdon, 11 fő 7 holdon gazdálkodott, egy ember pedig 21 holdon. A rétek száma csökkent, csak 24 III. oszt. holdat használtak kaszálónak, ház körüli kertje 85 személynek volt. A jobbágyok fizették még adó gyanánt, a hadiadót, amely évenként 15-30 forint volt, valamint a parasztságnak kellett eltartania a beszállásolt katonát és annak lovát is, ez volt a Porció.

Ház körüli kertje 1740-ben 83 személynek, míg 1741-ben 73 főnek volt. Mindkét évben 504 hold szántóterületen tudtak a falubeli gazdák gazdálkodni.[77] Kaszáló tekintetében 1740-ben 222 holdon és 1741-ben már csak 213 holdon területet használtak. Ez a legeltetésnek kedvezett, hiszen a haszonbérlőknek mindkét évben 1540 forint folyt be.[78] 1741-ben a legnagyobb birtokos Almásy János volt a faluban.[79] A jobbágytársadalmat a rendezés előtt a következő jobbágyrétegekre lehetett felosztani: Egésztelkes jobbágy és gazda, hat ökrös jobbágy, (2) félekés, cimborás mással összefogó négy kétökrös jobbágy; (3) Gyalog, igátlan, marhátlan kinek földje van, háza is van, de igája, ökre nincsen és (4) házatlan zsellérek.[80] 1738 után lassú fejlődés jelei mutatkoztak meg a mezőgazdaságban, mert az 1740. évi és a 1741. évi adóösszeírás alig mutat eltérést a korábban leírt adatoktól.[81]

A falu fejlődése azonban nemcsak a megművelt földek és a beköltözött lakosság arányában mutatható ki, hanem az általuk nevelt állattállományban is. Utóbbi a következőképpen nézett ki:

1737-től a megnövekedett állatállomány miatt legelőt is bérelnek közösen a falubeli lakosok, közös haszonvétel céljából a nagyúti legelőt használták állataik legeltetésére.[83] Ezen területen ökröket, teheneket és lovakat tartottak, szintén itt legeltették a juhokat, kisebb számban kecskéket, sertéseket, és egyéb barmokat (utóbbi más falvakból bérbe vett állatokat jelenthetett, valamint tinót és borjút).

A marhatenyésztésről a következőket írja Bél Mátyás: „Ezt a területet a marhák anyjának lehet mondani a többi vármegye közt, és egyetlen marhatenyésztő vidéknek sem járhat érte több dicséret. Ezért ha valaki tehetős és megfelelő lehetősége van marha és növendékmarha tenyésztésére, erre fordítja a pénzét.”[84]

A faluban elsősorban juhot és sertést tenyészthettek ebben az időben, ez felelt meg a környék területi és éghajlati viszonyainak. Bél Mátyás ezt írja a sertés tenyésztésről:

„Ez a vidék, mint a legtöbb a fekete disznót szereti a vaddisznók fajtájából; nem csoda, hiszen nem másként, mint a vaddisznó szokott, éjjel-nappal a pusztában híznak. Különösen a nádasokban. Ugyanis a nád gyökerét szerfölött kedvelik a disznók, rövid ideig legelve is úgy meghíznak, hogy menni sincs kedvük. Ilyen helyeken halakkal is táplálkoznak a sertések.”[85]

A juhtenyésztést is hasonló részletességgel írja le:

„Leginkább magyarfajta juhnyájak vannak, a csavarodott visszahajló szarvakról, a hosszú, megtermett testlakatról, a durva, kócosan göndör (elhanyagoltan gondozott) gyapjúról, a legtöbbször fehér, esetleg a fejen és lábon kissé fekete színről megállapíthatod. (Cigája juhról van itt szó.) Ez a fajta főleg a sík vidéken él, másutt más fajtájú nyájakat láthatsz (…egy másik fajtáját, német juhot látsz). Kecsketenyésztés nincs, lehetőség sincs rá, mivel a legelőkön nincsenek bokrok, amik nélkül a barmok e faja nem tud megélni.”[86]

A nagyfügediek, mivel helyben nem volt major, a szomszédos faluba, a tarnazsadányi majorságba, az Almásy család (Zsadányi ág) központjába jártak robotolni. Ott volt tizennyolc 26 holdas, tizenhét 13 holdas és tizenhét 3 holdas jobbágygazdaság. Ekkor alakult ki az az elv, amely szerint, ha valaki az igás állatával jár robotolni, az két nap kézi robotnak felelt meg.[87] A robotot nem kizárólag a szántóföldek megművelésére, a rétek kaszálására, hanem a hosszú fuvarok („Vorspann-ok” vagy forspontok) lebonyolítására is kihasználták, mivel a földesúrnak heti két nap kézi vagy egy nap igás robotot kellett ledolgozni.

Nagyfüged fejlődési folyamatának a sorába tartozik az is, hogy 1734-ben Nagyfügeden felállították az önálló plébániát Tarnazsadány leányegyházzal,[88] és itt is bevezették helyben az anyakönyvezést, bár anyakönyvei már 1733-tól számon voltak tartva. Az önállósodás előtt a falubeli hívek ekkor még az adácsi anyaegyházhoz tartoztak a karácsondi és a gyöngyöshalászi hívekkel együttesen. 1724–1733 között a falu Karácsondnak volt a filiája.[89] Az 1746-os Canonica Visitatio (egyházi látogatás) még egy kis kápolnát is említ,[90] amelyet Almásy János földesúr építtetett. 1738-ban kezdték meg a régi kis templom bővítését, amit 1760-ra fejezett be. A végleges formáját Almásy Mihály kegyúr segítségével alakították ki 1766 és 1777 között. A templomban lévő festmények egy része Farenzon Ferenc egri képíró mester munkáját dicséri, aki 1796-ban dolgozott Nagyfügeden.[91]

Stabilitás és fejlődés a felvilágosult abszolutizmus korában

Mária Terézia hatalomra kerülése után (1740–1780) a jobbágyság helyzetének javítása, illetve az ország belső gazdasági és társadalmi stabilitásának a megteremtése érdekében 1767. január 23-án kiadta az Úrbéri rendeletét, amelyben országos szinten szabályozta a földesúr és a jobbágy közötti viszonyt. Ennek alapvető törekvése volt felmérni a jobbágyok kezében lévő földeket és a vele járó haszonvételeket.[92] Szabályozni akarta az ezek után járó terménybeli és robotszolgáltatásokat és előírta a jobbágy heti kétnapi igás vagy négynapi kézi robotját. A kiadott rendeletében a robotot nem arányosította a telek nagyságával. A községben ezt Berta Berta bíró ellenőrizte 1770-ben.[93]

A faluban az úrbérrendezést 1771 januárjában hajtották végre és a falut II. osztályúnak minősítették.[94] Az úrbérrendezést kilenc pont alapján állapították meg. Joggal merül fel a kérdés pontosan mit is kellett ellenőrizni az Úrbárium során?

Meghatározták a jobbágybirtok méretét.[95] A jobbágy házhely vagy ház rendelkezzen belső kerttel, amely olyan nagyságú legyen, hogy kétpofányi mérő magot el lehessen benne ültetni. Nagyfügeden minden jobbágy házhely rendelkezett 28 hold szántóterülettel,[96] illetve 12 hold kaszálóval.[97] Ez vonatkozott az 1/2-es, 1/4-es és 1/8 telkes jobbágyokra is a telkeik arányában. A haszonvétel szabályozása értelmében a jobbágy bort árulhatott Szent Mihály (szeptember 29.) napjától Szent Orbán (május 25.) napjáig.[98] Ha a jobbágy rendelkezett irtás területtel, azt a földesura nem vehette el. A megye által meghatározott pénzt kellett kifizetni az irtás föld bérléséért. Ezt nem számolták be a ház vagy házhelyhez tartozó földekbe, továbbá a határban, a jobbágynak is joga volt a saját marháit legeltetni.

A jobbágy szolgáltatásait, azaz a robotot is meghatározták.[99] Minden jobbágy tartozott az urának heti 2 nap kézi vagy 1 nap igás robottal, ez éves szinten 52 nap igás és 104 nap kézi robotot jelentett. Ha a jobbágynak robotolni egy távolabb eső területre kellett mennie, erről a földesurával egyeztetett. Amennyiben a vitás kérdést egymás között nem tudták megoldani, akkor a vármegye járt el a vitás ügyben. A félnapi távolságból robotolni járó jobbágyokat, egy hónapban egyszer kötelezhette a földesúr négy nap kézi vagy két nap igás robotra. Ezen időszak alatt a földesúrnak kötelessége volt szállást biztosítania embernek és állatnak egyaránt. Az egy vagy félórányi távolságba robotolni járó jobbágyoknak november, december, január és február hónapokban az utazási ideje beleszámítódott a letöltésre váró robot idejébe.

A kaszálást vagy aratást duplamunkának értékelték,[100] ezért telkek arányában határozták meg a munkát. A dupla munka során az 1 telkes jobbágy heti 1 igás és 2 nap kézi munkát, a 1/2 telkes 1/2 napi igás és 1 napi kézi-, az 1/4-es (fertályos) 1/4 napi igás és 1/2 napi kézi munkára volt kötelezve. A messzebbről robotolni járó embereket az aratás vagy kaszálás alkalmával földesura havi kétszer kötelezhette a heti 4 nap robotra.[101] Ezt a későbbi robotnapokból törlesztenie kellett a földesúrnak. A munka folyamán, ha az időjárás kedvezőtlen lenne, a már megkezdett robotba bele kellett számolni a leállási időt is. Annak a zsellérnek, akinek föld nélküli háza van egy évben 18 napot és annak a lakosnak, akinek nincs háza, egy évben 12 napot kellett ledolgoznia. A roboton kívül a jobbágy minden évben egyszer hosszúfuvarra volt kötelezhető. Ezzel kapcsolatban négy egésztelkes jobbágynak kellett kiállítani egy 4 ökrös szekeret forspont céljából.[102] A fuvart csak alkalmas úton lehetett igénybe venni és a szállítás a kétnapi járóföldet nem haladhatta meg. Szántás, aratás, kaszálás és szüret idején a jobbágyot nem kényszeríthették a fuvarra.[103] Áttenni a következő évre sem volt szabad, ezt megválthatta pénzzel vagy egyéb szolgáltatással. Ha a hosszúfuvar a kétnapi járóföldet meghaladta, akkor a különbözetet beszámolták a robotba. A felmerült költségeket a földesúrnak kellett fizetnie.

Az egy telkes jobbágynak az épületfavágást és a szárazfagyűjtést megengedték. Cserébe az egy telkes és igavonóval bíró jobbágy köteles volt a tiszti szolga által kijelölt helyről a földesúr házához vagy más épületéhez 1 öl fát vinni, amit 2 parasztnak kellett felvágnia. Ez az 1/2-es -, 1/4-es -, és 1/8-os telekkel bíró jobbágyokra volt érvényes. A földesúr a jobbágyot, a gazdasági helyzetétől függetlenül egy napi kézi robotra kötelezhette télen. A jobbágy a kilencedet termésben és fában rótta le. Az ezenfelüli termés vagy fa beszolgáltatása beleszámolódott a heti robotba.[104] Ha az úr a terményét a piacra vagy a vásárra akarta vitetni, a fuvardíjat kötelessége volt állni. Ha a jobbágy a malomba vitte saját áruit őröltetni a vámúton, akkor az úrnak nem tartozott vámmal. Ha más esetben használta a vámutat, akkor vámköteles volt.

Az adózás rendje értelmében minden jobbágy és föld nélküli házzal bíró zsellér köteles volt fizetni 1 forintot az urának évenként két részletben.[105] Minden egy telkes gazda évenként fizetett az urának 1 pár csirkét, 9 forint máriást, 10 tojást, 1 icce főzött vajat és egy zsák lisztet.[106] Az 1/2-ed telkes pedig 4.5 forint máriást,[107] egy pár csirkét, 5 tojást, 1 icce főzött vajat, illetve egy zsák lisztet.[108] Az 1/4-ed telkesnek fizetnie kellett 1 forint máriást, 1 pár csirkét, 3 tojást, 1 icce főzött vajat és egy zsák lisztet. Az 1/8 telkes a telek arányában volt köteles fizetni. Az egy telkesek fizettek még évente 1 borjút vagy 1.30 forintot fizettek a földesúrnak. Ha jobbágy bort vagy pálinkát árult és ebből akart megélni a földesurának évenként 2 forintot kellett befizetnie. Az irtásföldek bérbevételének az adójáról a földesúrral kellett egyeztetnie.

Ötödször a kilenced és a hegyvám mértékét határozták meg.[109] Minden termény, méh, kecske és juh után kilencedet kellett fizetni. Ezt pénzben meglehetett váltani az alábbi árakon: bárány 4-, egy gida 3- és egy méhkas 6 krajcárt ért. A kilencedet az 1647/LXXXXVI. tc. értelmében Szent István (december 26) napjáig rendezni kellett. Ha a jobbágy olyan termő magot ültetett el, amely után az előző esztendőben leadózott belőle, akkor nem kellett kilencedet vagy tizedet fizetnie belőle. A kenderből és a lenből az egy telkes hat fontra (funtra) való fonást adott kilenced gyanánt. A többi telkes jobbágy a telek arányában adózott belőle. A hegyvám megfelelő kiszabása érdekében a jobbágynak a szőlőit listába vették, amit a vármegyén kellett megőrizni. Ha a hegyvámot mustban kérték, az a következő esztendőben került kifizetésre. Borból egy akóval kellett a kilencedet megfizetni. Fügeden ekkor egy személy foglalkozott szőlőtermesztéssel.

Az Urbárium meghatározta a földesúrnak járó juttatásokat és jövedelmeket is. Az örökös nélkül meghalt jobbágy és az elszökött jobbágyok tulajdona a földesúré lehetett és neki kellett rendezni a fennmaradó adósságágukat.[110] Az árván maradt gyermekek érdekében, az árvák birtokainak a hovatartozását a vármegyeházán döntötték el. A kocsmaüzemeltetés jogát a jobbágy meghatározott ideig kaphatta meg ellenben, ha az úr kocsmát vagy vendégfogadót nyitott, az egész évben nyitva lehetett. Szabadon és korlátlanul árulhatott bort, sört és pálinkát.[111]

Hetedsorban meghatározták a földesúrra vonatkozó tiltó rendelkezéseket is.[112] A földesúr, mint az árvák pártfogoltja és gyámolítója a meghalt jobbágyok után maradt értékből az árvák közötti szétosztás után bért nem fogadhatott el. Az eladott, elcserélt, örökölt jószág árából tizedet nem volt szabad beszednie. Gazdasági szankciót nem hozhatott, mert ezzel gazdasági hátrányba hozta volna a jobbágyot.[113] A szőlőkötöző szalmát, és a szőlővizsgálót sem kellett kifizetnie a jobbágynak. A törvényben meghatározott napok elteltével a földesúr nem kényszeríthette a jobbágyot a készpénzfizetésre.[114]

Meghatározták a jobbágyok elleni tiltó rendelkezéseket is,[115] a bírságpénzt azon jobbágyokon volt szabad behajtani, akiket a vármegyei úriszéken a szolgabíró elítélt. Más földjére tilos volt az állatokat behajtani legeltetés céljából,[116] mert bírságot kellett fizetni érte. Más büntetésekben több napi kézimunkára ítélték a bűnös jobbágyot. A büntetés az aratás, a kaszálás vagy épp szüret idején átkerült a következő hónapra. A földesúr engedélye nélkül a falu nem vehetett fel kölcsönt. Az idegennek eladni illetve beköltözni a földesúr engedélye nélkül tilos volt.

Az Urbárium a belső rendszabályokat is meghatározta, a bírói hivatal betöltésére a földesúr három embert jelölt ki, akikből a község egy embert nevezhetett ki. A bírót a földesúr szabadon el is bocsáthatta. Ellenben a falu a nótáriusát (jegyző) és az esküdteket a falu választotta és alkalmatlanságuk esetén el is bocsáthatta.[117] Az adózás rendjére ügyelni kellett,[118] az adós az ún. garas napokon fizethette vissza az adósságát. Panaszos ügyekben az uraság járt el, amennyiben az úr nem tudott igazságot tenni, akkor a vármegyéhez fordulhattak a vitás ügyekben. A jobbágyokkal kegyetlenül bánó gazdatisztek ellen a vármegye úriszéke járt el.

1771-ben az úrbéres rendezést követően birtokmegoszlási viszonyokat figyelembe véve az Almásy család 12 -, a Hellebronth család 6-, Balog István 3-, a dobfeneki Sípos család 2-, a Somodi, Csoma és a Csontos család összesen 2.5 jobbágytelekkel rendelkezett.[119] 1777-ben az Almásy birtokok elaprózódásának a megelőzését úgy érték el, hogy Almásy János fiúgyermekei nem tettek eleget elhunyt apjuk végakaratának. „Mlagos Familia megegyező akarattyával. Boldogúlt T. C. Almásy Mihály Úrnak úgy nem különben a leány ágnak ezen T. Heves Vmegyében lévő rátájokat fogják conscribálni úgymint Vécsen, Félfalun, Szaránkon, Mérán, Fügeden, Tarcsán, Zsadányon, Fogatson, Tiszabőn, Gyandán és Sülyön….”[120] Ebben Almásy János a lányaira hagyta a nógrádi, hevesi és zempléni birtokai egy részét, de a fiúág ezekből a birokokból mégis kizárta őket. Így a fiútestvéreiknek osztozkodása és eljárása ellen 1777-ben tiltakoztak a végrendelkező lányai.

Mária Terézia 1777-ben adta ki a „Ratio Educationist”, amelyben eltérve a vármegyei rendi keretektől, az országot több tankerületre osztotta fel. Az élükre egy-egy főigazgatót tett, aki ügyelt a katolikus és nem katolikus iskolákra. A falusi, a városi és a mezővárosi iskola sokban eltért egymástól.[121] A falusi iskolákban az írás olvasás megtanítása volt a legfontosabb feladat. A faluban az iskola állapotát, az 1767-ben Eszterházi Károly egri püspök által készíttetett Canonica Visitatio alapján ismerjük meg. A jelentés szerint a fügedi iskola állapota siralmas és az iskolamester akkor Gáll Ferenc volt. Az oktatás anyanyelven folyt német tankönyvek alapján. A tankötelezettséget 6-12 éves gyerekeknek kötelezően előírta. A jelentés szerint a faluban ekkor 630 ember élt. Ebben az időszakban a tanulók száma a következő volt:[122]

Feltételezhetően Mária Terézia utolsó uralkodói évében 1780-ban születhetett meg a falu pecsétje és a pecséten lévő kép lett a későbbiek folyamán a falu címere. Ez a következőképpen nézett ki: földből kinövő fügefa, mellette ekevas illetve csoroszlya és iga, továbbá mindkét oldalon búzafüzér.

Nagyfüged címere[123]

Mária Terézia halálát követően, fia, II. József (1780–1790) követte a trónon. Gyakorlatilag Magyarország királya lett. Azért csupán de facto, mert nem volt megkoronázva, hogy ne kössék a magyar törvények, ami miatt rendeletek útján kormányzott az országban.

Első rendeletei egyházi tartalmúak voltak, 1781 októberében adta ki a Türelmi rendeletét, amelyben megengedte a nem katolikusok szabad vallásgyakorlását és a hivatalviselésüket. Ennek a rendeletnek elsősorban a protestánsok voltak a haszonélvezői, köztük a Fügeden élők is.[124] A Nagyfügeden élő protestánsok a Dunamelléki kerület Kecskeméti em. Gyöngyösi filiájához tartoztak. A vallást érintő politika fontos eleme volt még az 1781-ben kiadott zsidórendelet, amely engedélyezte az izraeliták számára a városba költözést, valamint a földek bérlését, iparűzést és a felsőfokú tanulás lehetőségét. A Nagyfügeden élő zsidó családok közül élhettek a költözés jogával, de volt olyan család is, aki itt maradt, ilyen volt a Seidner família.[125]

A király 1784. május 1-én elrendelte az ország első népszámlálását, amelyet 1784–1785-ben hajtottak végre. Nagyfügeden a népszámlálás szerint 933 fő élt.[126]

Szintén az ő uralkodása idején zajlott le 1783–1785 között az ország katonai felmérése is,[127] melynek révén Nagyfügedről a következők derültek ki. A távolságot más településektől nézve:[128] Karácsond 2-, Ludas 1,5-, a Sárhidai csárdától Tarnazsadány 1,15 -, Visznek 2,5-, Tarnaméra pedig 1.5 órányi távolságra feküdt a falutól.[129] Természeti akadályként a faluban a Bene-patakot jelölték meg.[130] „A mellette folyó Sári patak 6-8 láb magas partok között folyik. Szélessége 14-15 lépés, medre mocsaras, ennek ellenére vize ember és állat számára iható.”[131] Nagyobb erdőséggel nem rendelkezett Füged, a rétek a faluban, esős időben ingoványosak voltak. Elhelyezkedését tekintve Nagyfüged „síkságon fekszik, az észak felé eső Malom domb uralja.”[132] A falu temploma kőből épült.[133] A falu útjainak az állapota pedig, „talaja agyagos, esős időben különösen a réteken át, a mély gázlók miatt terhes szekérrel nagyon fárasztóak,”[134] magát a falut is érintette a postaút, amely jobb minőséget képviselt a falubeli utaknál.

Nagyfüged első katonai felmérése (részlet)[135]

1785. augusztus 22-én a király kiadta a Nagyfüged jobbágy lakosainak számára is oly fontos jobbágyrendeletét.[136] Ebben megszüntette a „jobbágy” szó használatát, és biztosította a szabadköltözést. Továbbá a rendelet kimondta még, hogy a paraszt szabadon házasodhatott, rendelkezhetett az ingóságaival és a telkéről törvénytelenül nem lehetett elüldözni.[137] Ezekből azonban semmit sem tapasztalt Kitaibel Pál, aki a falun átutazott 1803. május 1-én és a következőt látta „Fügednek igen sok földesura van. A parasztokat nagyon nyúzzák, egynek gyakran három földesura is van! Áthaladtunk a Tarnán, ahol egy csárda, egy fürdőház és nem messze egy malom áll a folyón.[138] Bal kézre pár tölgyliget, amelyek lombját a hernyók teljesen lerágták.”[139] Az idézet ellenére a többi forrás alapján úgy vélelmezhető, hogy a falu fejlődési rátája pozitív irányba mutatott és a település fontos szerepet töltött be a környéken.

1781-ben újra felmérték a falut birtokviszonyok szempontjából, Füged legnagyobb birtokosai továbbra is az Almásyak és a Hellebronthok voltak.[140] Azonban a század végére már a birtokelaprózódás volt megfigyelhető a faluban, 700 kishold szántó és 189 kishold kaszáló volt 83 gazda kezén.[141] A faluban a mezőgazdaságon kívül még 1783-ban vályogtégla előállítással is foglalkoztak.[142] 1788-ban földtulajdon szempontjából némileg módosult a helyzet, mert a majorsági szántóföldek aránya a falu határában kevesebb birtokos kezében összpontosult: A Czövek, Majzik, Hellebronth, Csányi, Halasy családoké 376 kataszteri hold (kat. hold), Kisfüged részén az Almásy családé 209-, a többi közbirtokosé 192 kat. hold. Tarcsa pusztán Almásy, Majzik, és néhány közbirtokosnak 1096 kat. hold volt a kezén.[143]

Összegzés

Az általam bemutatott források alapján elmondható, hogy Nagyfügedet sem hagyta érintetlenül a Magyar Királyságra ható történelmi események láncolata. A település viszonylag hamar hódoltsági területté vált, és a török elleni harci cselekmények folytán a falut többször is elpusztították vagy a lakói menekültek el. Stabilitást a Rákóczi szabadságharc utáni időszak hozta el, amikor is a falu a belső vándorlás következtében újra benépesült és megindult a fejlődés útján. Mindezt nagyban elősegítette, hogy 1702-től az Almásy-család vált a Nagyfüged legnagyobb birtokosává. A település környékbeli központtá válását nagymértékben elősegítette, hogy letelepedett a kisnemesség és a zsidóság, illetve továbbá az a körülmény, hogy a kiváló földrajzi fekvésének köszönhetően bekapcsolódott az újjáalakuló Heves vármegyei kereskedelembe, amit az új úthálózat is felerősített. Az elhelyezkedése lehetővé tette az itt élő emberek számára a magasabb szintű állattenyésztést is, amely jól kikutatható volt az állatok számának folyamatos növekedésével. A XVIII. század felvilágosult eszméinek hatása a közjólét formájában a magyar társadalom minden szegmensét érintette, ebből a korabeli fügedi jobbágy lakosság is profitált. Ez nem csupán a korszak uralkodóinak a törvényeiben és rendeleteiben nyilvánult meg, hanem a legfőbb birtokos által emelt templomban és fürdőházban is. Mindezek által Nagyfüged a környék egyik legélhetőbb falujává vált. Azonban annak érdekében, hogy még jobban árnyaljuk a képet, további kutatásokra lesz szükség ennek az érdekében.

Bibliográfia

Felhasznált Irodalom

Almásy Dénes: A zsadányi és a törökszentmiklósi Almásy grófok, Budapest, Franklin Társulat, 1903

Ágoston Gábor – Orboni Teréz: A XVII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.

Baranyi Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső –Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 446–450.

Bayerle Gusztáv: A hatvani szandzsák adóösszeírása 1570-ből, in Defter Mufassal-i lívá adóösszeírása, Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 14. Hatvan, Hatvani Lajos Múzeum, 1998, 54–76.

Bánkúti Imre: II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja- Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriuma, Dunaszerdahely, Nap Kiadó. 2005

Bertha József: Eger piackörzete a XVIII. század első felében, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7., 2004.

Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730-35; „Matthias Bel: Notitia Comitatus Hevesiensis 1730-35”, in Bán Péter (Szerk.): A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, Eger, Kiadó, 2001, 30-66.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

B. Gál Edit: Az Almásyak birtoklása Heves és Külső-Szolnok vármegyében a XVII.-XVIII. században, in Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Agria XLI., Eger, 2005, 217–251.

B. Huszár Éva: Heves megye elpusztult falvai, in, Csiffáry Gergely (szerk.): Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére, Eger, Heves Megyei Levéltár 2002, 189–278.

Csiffáry Gergely – B. Huszár Éva: Heves megye II. József-kori katonai leírása (1783-85), Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Csiffáry Gergely: Csiffáry Gergely: Ásványvizek, gyógyvizek, fürdők Heves megyében, in Petercsák Tivadar, Szabó József (szerk.): Agria XXXIV., Eger, Dobó István vármúzeum, 1998. 33–90.

Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és a céhen kívüli ipar Heves megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1996.

Fekete Lajos: A hatvani Szandzsák 1550. évi adóösszeírása, Jászberény, Jász Múzeum, 1968.

Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára, 1. köt., Pest, 1851.

Gyárfás István: A Jászkunok története. 3. köt, Budapest, Jászságért Alapítvány, 1992.

Ifj. Bartha János: A XVIII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare Topographie alapján. Az Egri egyházmegye Történetének Forrásai 8. füzet, Eger, Érseki Gyűjteményi Központ, Heves Megyei Levéltár, 2003, 10–17.

Láng Sándor: A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Leskó József: Adatok az egri egyházmegye történetéhez, Eger, Érseki Lyceumi nyomda, 1908.

Mészáros Kálmán: Heves–Külső-Szolnok vármegye zsoldosállítása 1706 tavaszán.
(Forrásközlés.) In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova series tom. XXVIII. Sectio Historiae. – Az Eszterházy Károly Főiskola Tudományos Közleményei. Új sorozat XXVIII. kötet. Tanulmányok a történelemtudomány köréből. Párhuzamos történelmi évfordulók. (1703/1803–2003) (Szerk.: Gebei Sándor.) Eger, 2004. 19–30.

Pelle Béláné: Heves Megye Földrajzi nevei, 4. köt, A gyöngyösi járás Hatvan és környéke, Eger, in Balogh János, Ördögh Ferenc (szerk.). Magyar nyelvtudományi Társaság Kiadványai, Budapest,1998. 242–246.

Pesty Frigyes: Heves vármegye helynévtára, Eger, A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, in Csiffáry Gergely (szerk.), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2005, 158

Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975.

Vályi András: Magyarországnak leírása. 1. köt., Buda, Királyi Universitas, 1796.

Internetes hivatkozások

https://nagyfuged.hu/bemutatkozas/

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/jaszbereny-torok-levelei-1CE7/szomagyarazatok-22E8/

https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/69224

https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/43013

Kempelen Béla: Magyar nemesi családok, 1. köt., https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Kempelen-kempelen-bela-magyar-nemes-csaladok-1/1-kotet-2/almasy-zsadanyi-es-torokszentmiklosi-nemes-es-grof-461/

Misóczki Lajos: Az 1704. évi gyöngyösi béketárgyalásokról, http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3449/1/Misoczki_31-49.pdf.

Források

Érseki Levéltár

Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88).

Heves Megyei Levéltár

HML, Közgyűlési iratok, 1684. 20 sz.

HML, Közgyűlési iratok. 1677. 1 sz.

HML. EKápHitL.FF.380. II. 97.

HML. EKápHitL. Z. 295.

HML. EKápHitL. K. 107.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1734. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1735. évi dicalis adóösszeírás

HML. IV/7/a-b/27, – az 1736. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1738. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1739. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1740. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1741. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27.

HML. IV-1/a 151.4.

HML. IV-1/h/3; 1785. évi jobbágyrendelet.

HML. IV-1/h/3; az 1787. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV-1/h/3.

HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AC. 217.

HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AF. 470.

Képek és térképek jegyzéke

https://www.kormanyhivatal.hu.

http://www.nemzetijelkepek.hu.

MNL. MOL. Mohács előtti jegyzék; DL. 76674.

HL. Térképtár B IX a 623.

HL. Térképtár XVLII-17.

Hivatkozások

  1. A hosszú XIX. századról szóló tanulmányom feldolgozás alatt áll. ↑
  2. A kutatásaimat ehhez a tanulmányhoz a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL), a Magyar Nemzeti Levéltárban (MNL. MOL), az Érseki Levéltárban (ÉL) és a Heves Vármegyei Levéltárban (továbbiakban: MNL. HML.) végeztem. ↑
  3. https://nagyfuged.hu/bemutatkozas/. (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  4. Forrás: https://www.kormanyhivatal.hu (Letöltés: 2022. december 21.) ↑
  5. Láng Sándor: A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955, 32. ↑
  6. https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/69224 és https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/43013. (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  7. Pesty Frigyes 1863-ban kezdte meg a gyűjtő munkáját, a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára készítette a kérdőívet, amit a Helytartótanács felszólítására minden településnek ki kellet tölteni. Nagyfügeden az adatszolgáltató Prezenszki József bíró és Királyi Alajos jegyző volt, 1864. július 10-én. Már ők sem tudtak választ adni a falu nevének eredetéről. Pesty Frigyes: Heves vármegye helynévtára, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7. In. Bán Péter (szerk.), Heves Megyei Levéltár, 2005. 158–159. ↑
  8. MNL. MOL. Mohács előtti jegyzék; DL. 76674. ↑
  9. Uo. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette) ↑
  10. Gyárfás István: A Jászkunok története, III. kötet, Budapest, Jászságért Alapítvány, 1992. 587. ↑
  11. HL. Térképtár B IX a 623. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette) ↑
  12. Fekete Lajos: A hatvani Szandzsák 1550. évi adóösszeírása, Jászberény, Jász Múzeum, 1968, 30. Ez az összeírás tartalmazta a faluban adózó személyek összeírását is. „Göcsi (?) Máti, h.; fia: János, 1., Lovas Tomás, h.; fia: János, 1; Lovas István; h.; testvére: Lőrinc,1.; Balázs,1.; Csika Ferenc, h.; testvére Balázs, h.; Varga Istvánh.; fia Vince,1.; Tajnai Lőrinc, h.; Tajnai Petri, h.; Tajnai Benedik, h.; Buloki (?) György, h.; fia: Gáspár,1.; testvére: Antal, 1.; Hetes Linárd, h.; fia: Petri,1.; Hetes János, h.; testvére: György,1.; Bán Tomás, h.; fia: Balázs,1., Tód István, h., van 150 juha; Borbás. ↑
  13. A forrás alapján elkészült táblázatban szereplő adóösszeírás nem tartalmazta, azt hogy milyen pénznemben fizették be adót. Uo. 30. Valószínűleg dénárban fizették be és nem akcséban (török ezüstpénz), mert az a 16. század közepén a Hódoltságban 1 akcse 2 dénárt -, a 17. század közepén pedig 1,5 dénárt ért.https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/jaszbereny-torok-levelei-1CE7/szomagyarazatok-22E8/. (Legutolsó hozzáférés: 2023.01.15.) ↑
  14. Ez pedig a szántóterületek növelését vonta maga után. Többnyire ez a legelőket, a pusztákat és a jobbágyoktól erősszakkal elvett földeket jelentette. ↑
  15. B. Huszár Éva: Heves megye elpusztult falvai, in. Csiffáry Gergely (szerk.): Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére, Eger, Heves Megyei Levéltár 2002, 191. ↑
  16. Ebben az évben tíz háztartás és egy özvegy hölgy volt az adófizető, ez kb. 55 személyt jelenthetett. Bayerle Gusztáv: A hatvani szandzsák adóösszeírása 1570-ből, in Defter Mufassal-i lívá adóösszeírása, Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 14. Hatvan, Hatvani Lajos Múzeum, 1998, 73. A fügedi adófizetők a következők: „Verös János, Bende Imre, Tót István, fia Gáspár, Bán Mihály, Balog János, Gerecsi Máté, Gerecsi János, Varga Vince, Varga Istók, Nagy Péter, Anna özvegy.” A táblázat, amely a forrás alapján készült szintén nem tartalmazta, hogy milyen pénznemben fizették be az adójukat a töröknek a korabeli lakosok. Uo.73. ↑
  17. Ágoston Gábor–Orboni Teréz: A XVII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000, 143. ↑
  18. Jóval a piaci ár alatt határozta meg az összeget vagy az adóhátralékuk fejében vitte el az árut. Uo. 143. ↑
  19. Ekkor jelennek meg az első kocsmák a falvakban. ↑
  20. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 143. ↑
  21. Ezt tette hivatalossá II. Mátyás király és II. Oszmán szultán között született megegyezés a hódoltsági falvakban is. ↑
  22. Övék még ezen kívül a tarcsai és a cinéri rész is. MNL. HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AC. 217. ↑
  23. Az okmányban megemlítik Forgács Ferenc ragadvány nevét, a „Doby” nevet is. Az okmány kiállítója, használta Kisfüged addig használt összes nevét is. ↑
  24. MNL. HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AF. 470. ↑
  25. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975, 376. ↑
  26. Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960, 316. ↑
  27. Országos járvány tombolt 1600-ban, 1620–1627, 1635–45, 1653–56, 1660–66, 1676–79, 1690–91 között. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 103. ↑
  28. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 213. ↑
  29. HML, Közgyűlési iratok. 1677. 1 sz. ↑
  30. A házasságtörést, a törvény akkor szigorúan büntette és a falubeliek is kiközösítették a házasságtörőket. ↑
  31. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1684. 20 sz. ↑
  32. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 14. ↑
  33. Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 570. ↑
  34. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377. ↑
  35. Ifj. Bartha János: A XVIII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000, 17. ↑
  36. MNL. HML. EKápHitL. Z. 295. ↑
  37. Gróf Almásy Dénes: A zsadányi és a törökszentmiklósi Almásy grófok, Budapest, Franklin Társulat, 1903, 120. ↑
  38. Almásy (zsadányi és törökszentmiklósi) nemes és gróf. in Kempelen Béla: Magyar nemesi családok, 1. köt. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Kempelen-kempelen-bela-magyar-nemes-csaladok-1/1-kotet-2/almasy-zsadanyi-es-torokszentmiklosi-nemes-es-grof-461/. (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  39. B. Gál Edit: Az Almásyak birtoklása Heves és Külső-Szolnok vármegyében a XVII.-XVIII. században, in Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Agria XLI., Eger, 2005, 219. ↑
  40. Uo. 219. ↑
  41. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377. ↑
  42. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 219. ↑
  43. Leskó József: Adatok az egri egyházmegye történetéhez, Eger, Érseki Lyceumi nyomda, 1908. 361–362. ↑
  44. Misóczki Lajos: Az 1704. évi gyöngyösi béketárgyalásokról, 31–49, http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3449/1/Misoczki_31-49.pdf. (Letöltés: 2022. december 22.) ↑
  45. .Gál: Az Almásyak birtoklása, 219. ↑
  46. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975, 377. 1705 februárjában, Egerben ütötte fel a táborát Rákóczi Ferenc. ↑
  47. Mészáros Kálmán: Heves–Külső-Szolnok vármegye zsoldosállítása 1706 tavaszán.
    (Forrásközlés.) In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova series tom. XXVIII. Sectio Historiae. – Az
    Eszterházy Károly Főiskola Tudományos Közleményei. Új sorozat XXVIII. kötet. Tanulmányok a
    történelemtudomány köréből. Párhuzamos történelmi évfordulók. (1703/1803–2003) (Szerk.: Gebei Sándor.)
    Eger, 2004. 19–30. ↑
  48. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 1–2. ↑
  49. Bánkúti Imre: II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja- Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriuma 1707. május 24-1710-február 28., Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005, 250. ↑
  50. Ez a következőt jelentette, a falu területén nem folytattak állandó gazdálkodást, állandó lakhelyet nemépítettek. Ideiglenes szállásokban, vermekben vagy a régi lakók által elhagyott házakban és annak istállóiban húzták meg magukat. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 12. ↑
  51. Ez a betelepülés végleges volt. MNL. HML. Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz. ↑
  52. A felvidéki vármegyékből sok család vándorolt az Alföldre, a jobb megélhetés reményében. ↑
  53. MNL. HML. IV/7/a-b/27. ↑
  54. Az országgyűlés közvetve mégis elismerte a szabadköltözést. ↑
  55. Előbb Detrik Istvánnak később pedig, Hellebronth Jánosnak volt a felesége. MNL. HML. EKápHitL. FF.380. II. 97. ↑
  56. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377. ↑
  57. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 219 ↑
  58. Bartha: A XVIII. század története, 60. ↑
  59. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 11. ↑
  60. A faluban 29 ember tizennégy-, 1 személy huszonegy-, 8 fő pedig hét hold II. osztályú (továbbiakban oszt.) szántóterületet művelt meg. 28 fő hat-, 8 személy három- és 1 ember pedig kilenc hold III. oszt. kaszálóval (réttel) rendelkezett. Továbbá 1 személy folytatott gazdálkodást hat hold I. oszt. szőlőföldön. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1734. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  61. Uo. ↑
  62. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 3. ↑
  63. Házkörüli földdel 31 személy II. oszt. és 45 fő pedig III. oszt. földön gazdálkodhatott az otthonában. Ebben az évben 28 ember tizennégy-, 1 személy huszonegy-, 8 fő pedig hét hold II. oszt. és egy-egy fő három és hat hold III. oszt. szántóterületet művelt meg. 28 fő hat-, 8 személy három- és 1 ember pedig kilenc hold III. oszt. kaszálóval (réttel) rendelkezett. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1735. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  64. Ezt az útvonalat „Via Magna-nak” (nagy út) hívták. ↑
  65. Bertha József: Eger piackörzete a XVIII. század első felében, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7., 2001, 10. ↑
  66. Uo. 10. ↑
  67. Vályi András: Magyarországnak leírása., 1. köt., Buda, Királyi Universitas, 1796, 695.; Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára, 1. köt., Pest, Kozma, 1851, 26. ↑
  68. A kereskedelem során szerezték be a faanyagot, a vaseszközöket és az üvegárut. ↑
  69. Itt 81 főt vizsgált az adóösszeírás. ↑
  70. HML. IV/7/a-b/27, – az 1736. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  71. Az 1737. évi felmérést 93 jobbágyszármazású személyen kívül 5 nemesen is elvégezték. HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  72. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1739. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  73. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377. ↑
  74. Ebben az évben 98 személyen végezték el a felmérést. HML. IV/7/a-b/27, – az 1738. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  75. A pénzhiány okán a parasztok önállóan állították elő a szükségleteik jelentős részét, köztük a ruhát is. A kender megfelelő alapanyagnak bizonyult a ruházkodás terén. ↑
  76. Bartha: A XVIII. század története, 85. ↑
  77. HML. IV/7/a-b/27, – az 1740-1741. évi dicalis adóösszeírások. ↑
  78. Uo. ↑
  79. Borovszky Samu: Heves vármegye, 61. ↑
  80. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 5. ↑
  81. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1740. évi dicalis adóösszeírás és MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1741. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  82. Itt kölcsönvett, vagyis a bérgazdálkodás keretében kiutalt állatról van szó. Véleményem szerint ez a következőként mehetett végbe. A földesuraktól már vemhes állatként vitték el a jószágot és születendő pedig üszőt kedvezményesen vásárolhatták meg, mert nevelték az anyaállatot. A szalmát nem mindig kellett megvenniük, ellenben a takarmányt, amit a földesúrtól beszereztek, megvásárolták. A gazdálkodók közül, akinek volt földje az használta az állatot szántáskor és egyéb mezőgazdasági munkák során, valamint a fuvarok alkalmával. ↑
  83. HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  84. Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730-35; „Matthias Bel: Notitia Comitatus Hevesiensis 1730-35”, in Bán Péter (Szerk.): A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, Eger, Heves megyei Levéltár és Borsodi Szénbányák, 2001, 65-66. ↑
  85. Uo. 65-66. ↑
  86. Uo. 65-66. ↑
  87. Bartha: A XVIII. század története, 85. ↑
  88. Tarnazsadány már 1723-ban is a falu filiája volt. 1729. szeptember 15-én Hellebronth földesúr és Almásy Iván szeptember 29-én adományt adott a zsadányi templomnak oltár készítés céljából. ÉL; Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88). ↑
  89. Baranyi Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső –Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 447. ↑
  90. A XVI. századi Egyházasfüged elnevezés már meglévő templom létezésére utal. 1696-ban egy kisebb méretű „ecclesia deserta” állt. Az 1720-as évek elején Szent Erzsébet (Árpád házi Szent Erzsébet a templom védőszentje, erről emlékezik meg minden év november 19-én megrendezett ”Erzsébet-nap” nagybúcsú) templomról történik említés. Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare Topographie alapján, in Kovács Béla (szerk.): Az Egri egyházmegye Történetének Forrásai 8. füzet, Eger, Érseki Gyűjteményi Központ, Heves Megyei Levéltár, 2003, 11. ↑
  91. A munkája elvégzése után a fügedi egyház nem tudta kifizetni, ezen okból a festő az egri püspökhöz fordult jogorvoslatért. A tartozást csak 1799-ben sikerült rendezniük. EÉL; Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88). ↑
  92. Biztosítani akarta a földesúri kisajátítástól. ↑
  93. EÉL Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88). ↑
  94. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  95. Amennyiben kisebb volt, akkor a külső szántóföldhöz vagy a réthez csatolták. Ha a kert kisebb volt az előírtnál akkor ezt a szántóterületből vagy a rétből pótolták ki. Ellenben, ha nagyobb a kert, a fennmaradó részt rétnek vagy szántóterületnek nyilvánították. ↑
  96. Holdanként kétpofányi mérő magot kötelesek voltak elvetni a gazdák. ↑
  97. Ezt évente kétszer kötelesek voltak kaszálni. ↑
  98. Haszonvételhez tartozott az is, ha az erdőben nem volt megfelelő szárazfa, akkor a jobbágy bizonyos számú fát kivághatott a földesúr engedélyével. Épületfát szintén így lehetett kivágni, amennyiben kevés volt a szabad erdős terület a faluban, akkor a földesúrnak az erdőit egyeztetés után lehetett használni. A falubeliek a határban a makkoltatásért disznónként hat krajcárral kevesebbet fizettek, mint más falubeliek. Az erdőben makkoltatni a földesúrral megegyezett pénz kifizetése után lehetett. Ha a faluban a kiosztott földek között volt erdős rész is, akkor azt a jobbágy csak a saját szükségleteinek a fedezésre használhatta. Az uraságnak ezért nem kellett adót fizetni. ↑
  99. A törvényben és az Urbáriumban meghatározott szolgáltatásokon kívül a földesúrnak a jobbágy nem tartozott semmivel. Abban az esetben, ha a földesúr az embereket bérért kívánta dolgoztatni, elsőnek a robotolni járó jobbágyait kellett megkérdeznie és felkínálni neki a munkát és az ezzel járó munkabért. Ha ezen emberek nem fogadták el a kínált bért, utána lehetett csak más vidékről származókat felfogadnia az elvégzendő munkára. A robot készpénzen történő megváltását a földesúrnak kényszeríteni vagy erőltetni nem volt szabad. Ha a jobbágy a robotot készpénzben akarta megváltani meghatározott időre vagy örökösen, a törvény és az Urbárium értelemében a vármegyéhez kellett fordulnia. A vármegye irányába szükséges volt jelezni a megváltás előtt egy évvel, hogy a vármegye meg tudja tenni a szükséges jogi lépéseket. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  100. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  101. Uo. ↑
  102. Uo. ↑
  103. Uo. ↑
  104. Ahol ragadozó állat tűnt fel és garázdálkodott, a vad elkapására a roboton kívüli harmadnapi vadászattal tartoztak a jobbágyok. Puskát, lőszert és lőport a földesúrnak kellett biztosítania. HML. IV-1/h/3. ↑
  105. Az első felét Szent György (április 24.) napján, a másodikat Szent Mihály (szeptember 29.) napján fizette be. A ház nélküli zsellérnek nem kellett fizetnie. MNL. HML. IV-1/h/3. A konyhára valót minden jobbágynak meg kellett fizetni. Továbbá az 1548/XXXIX. tc. értelmében, ha az uraság fogságba esne, a hadisarc megfizetésébe a jobbágynak is be kellet szállnia. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  106. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  107. Egy máriás (Szűz Mária képét ábrázoló pénzérme) húsz krajcár értékű ezüst váltópénzzel vagy ennek az értékével ért fel. ↑
  108. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377. ↑
  109. HML. IV-1/h/3. ↑
  110. Ha földesúr kegyetlenkedése folytán a jobbágy elmenekülne, akkor a vagyonát vagy új jobbágy vagy a falubeliek kapták meg. Vadászat, halászat, madarászat egyedül a földesurat illette meg. ↑
  111. Az 1550/XXXVI. tc. értelmében ha a földesúr a jobbágyra bízta a kocsma üzemeltetését, akkor ezért bért volt köteles fizetnie az urának. Cserébe nem kellett robotolnia és az uraság minden akó után fizetett 4 krajcárt a jobbágynak. A vásártartásból és a mészárszékből meghatározott összeg illette meg földesurat. ↑
  112. Dohánynak, méznek, viasznak, lennek, kendernek és egyéb termésnek vételében és eladásában a jobbágyok nem fordulhattak a földesúrhoz, és az nem adhatott nekik tanácsot. A földesúr és a jobbágy között létrejövő üzlet során a kialkudott pénzt előre nem adhatta oda, és nem számolhatta bele az adóba. A jobbágyot az adás-vétel során nem akadályozhatta. A mészárszéken a marhavágásokért az úr nem kérhetett pénzbeli illetve hússal történő fizetést. Tilos volt a romlott bornak és a jó bornak, továbbá a konyhanövényeknek kényszerítéssel történő eladása illetve a megvétele a jobbágyok felé. ↑
  113. Az úr nem kényszeríthette a saját malmába őrölni a jobbágyot, hanem engednie kellett, ő döntse el, hogy melyik malomba viszi a búzáját őröltetni. ↑
  114. Mária Terézia 1767/2260-as rendelete értelmében a szolgabírónak minden év decemberében meg kellett vizsgálnia az úrbéres viszonyokat. A földesúr ellen emelhető esetleges panaszok, úrbéri természetű sérelmeket meg kellett oldania. ↑
  115. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  116. Uo. ↑
  117. A bíráknak, az uraságnak való szolgálatért cserébe nem kellett porciót fizetniük. A porcióosztást a földesúr felügyelte és a falu bírája tartozott érte felelősséggel. ↑
  118. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  119. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 8. ↑
  120. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 226. ↑
  121. Az elemi oktatás célja engedelmes írni, olvasni és számolni tudó állampolgárok, a magasabb oktatásé pedig a jó hivatalnokok kinevelése volt. ↑
  122. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 20. ↑
  123. A mai Nagyfüged címer a régi modernizált és újra definiált változata lett. Forrás: http://www.nemzetijelkepek.hu. (Letöltés: 2022. február 22.) ↑
  124. Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest., Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 62–63. ↑
  125. A zsidóság a teljes egyenjogúságot még nem nyerte el, mégis lehetővé vált a felzárkózásuk a társadalom polgári elemeihez. Bartha: A XVIII. század története, 193. ↑
  126. Kovács: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, 141–42. ↑
  127. Csiffáry Gergely – B. Huszár Éva: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999, 96. ↑
  128. Uo. 96–100. ↑
  129. A csárdáról a következőt írja a katonai felmérés: „Csak egy magányos szilárd falú csárda a szurdokba, amely a nyugat felé eső vidéket uralja. A mellette vezető utak a talaja agyagos, esős időben különösen a réteken át, a mély gázlók miatt terhes szekérrel nagyon fárasztóak. Karácsond 2-, Ludas 1-, a nagyúti csárda 3/4-, Tarnazsadány pedig 1 1/4 órányira volt a csárdától.” Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96. ↑
  130. Sári pataknak is hívták. ↑
  131. Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96. ↑
  132. Uo. 96. ↑
  133. Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare-Topographiealapján. 11. ↑
  134. Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96. ↑
  135. HL. Térképtár XVLII-17. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette) ↑
  136. MNL. HML. IV-1/h/3; 1785. évi jobbágyrendelet. ↑
  137. Uo. ↑
  138. A falubeli fürdőház, amely a tarcsai tó mellett vagy annak a környékén állt, segítette a fügedi embert a köszvény, a csúz, a reuma, a derék és ízület bántalmak kezelésében. A fürdőkben elsődlegesen ezekre a betegségekre kerestek és találtak megoldást. Csiffáry Gergely: Ásványvizek, gyógyvizek, fürdők Heves megyében, in Petercsák Tivadar, Szabó József (szerk.): Agria XXXIV., Eger, Dobó István vármúzeum, 1998, 41. ↑
  139. Uo. 58 ↑
  140. MNL. HML. IV-1/h/3. ↑
  141. MNL. HML. IV-1/h/3; az 1787. évi dicalis adóösszeírás. ↑
  142. 1783-ban az első katonai felmérés térképen a községtől északra, a régi temető sarkánál téglaégetőt jelez a felirat. Ellenben az 1856-60 között a második katonai felmérés már nem tünteti fel a téglaházat. Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és a céhen kívüli ipar Heves megyében, Eger, 1996. 119. A település helynevei között fenn maradt „Vályogvetőgödrök” néven, amely a régi téglakemence helyét jelöli. Pelle Béláné: Heves Megye Földrajzi nevei, 4. köt., A gyöngyösi járás Hatvan és környéke, Eger, in Balogh János, Ördögh Ferenc (szerk.). Magyar nyelvtudományi Társaság Kiadványai, Bp.,1998. 242-246. ↑
  143. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger. 1975. 378. ↑
Beküldve:

Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba

A jelen tanulmányban a korszak két kiemelkedő uralkodói személyisége, II. József császár és II. Katalin cárnő viszonyát kívánjuk közelebbről megvizsgálni, melynek alakulása birodalmaik hódítási szándékait tükröző módon Európa keleti felének hatalmi viszonyait is meghatározták. Ez egyúttal választ adhat arra a kérdésre is, vajon az érintett felek el akarták-e kerülni a fegyveres konfliktust, vagy egyéb meggondolások vezérelték őket. A problematika nemzetközi diplomáciatörténeti szakirodalmának eredményeit felhasználva egyértelműen támaszkodni kívánunk a kor diplomatáinak tevékenységét dokumentáló forráskiadványokra, valamint a két uralkodó levelezésére.

A korszakban létrejött szövetségi rendszerekről betekintés kaphatunk Michael Hochedlinger Krise und Wiederherstellung című művéből, illetve a Habsburg Birodalom keleti irányú politikáját Adolf Beer Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774 munkája foglalja össze. II. József életét és az uralkodásának meghatározó eseményeit Derek Beales Joseph II, Against the World 1780-1790 műve mutatja be a legjobban. Claus Scharf Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung tanulmánykötete az európai politikába és kultúrába beilleszkedni próbáló Orosz Birodalmat mutatja be.

A 18. századi európai háborúk alapjaiban formálták át az addig kialakult európai szövetségeket és az addig kiépített diplomáciai kapcsolatokat. A Habsburg Birodalomban Mária Terézia (1740-1780) királynő uralkodásának kezdetével új korszak következett be a külpolitika területén. A Pragmatica Sanctio („gyakorlati rendezés”), amely lehetővé tette a trónutódlást VI. Károly (1711-1740) német-római császár halála után, addig szokatlan lépés volt, s kiváltotta több európai hatalom ellenszenvét. A Porosz Királyság a bajorok, szászok és franciák együttműködésével hadat üzentek a Habsburg Birodalomnak. Az 1740-1748 között több részben lezajlott osztrák örökösödési háború lemondásra késztette a királynőt a birodalom egyik legfejlettebb tartományáról, Sziléziáról. Az 1748-ban megkötött aacheni béke a porosz és osztrák udvar között biztosította a Habsburg Birodalom öröklési rendjét és Sziléziáról való lemondását.

Az 1756-ban kirobbant hétéves háború (1756-1763) a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között, az előző háború folytatásának bizonyult, és ez új politikai rendszert teremtett Nyugat-Európában, mivel az évszázadok óta rivalizáló Francia Királyság és a Habsburg Birodalom szövetséget kötött egymással a saját céljaik eléréséhez. Az 1756-ban Versailles-ban megkötött francia-osztrák szövetség egyfajta átmeneti megoldásként született.[1] A hét éven át tartó küzdelem végül a Habsburg Birodalom részéről eredménytelenül záródott, mert a Porosz Királyságtól nem sikerült visszavenni a Sziléziai területet. A diplomáciai forradalomként ismert szövetségkötés túlélte a háborút. A 18. században kialakulni látszó szövetségi rendszer fennmaradt, amelyek megalapozták a század második felét is, de már előtérbe került egy a Habsburg-orosz szövetség lehetősége is.

A Francia Királyság szövetséges maradt, de jelentős területi veszteségeket szenvedett, leginkább az észak-amerikai gyarmatokon. A franciák részéről a mérhetetlen anyagi kiadások miatt a külföldi hitelezők szemében is romlott a Francia Királyság megítélése.[2] A Varsóban, Konstantinápolyban és Stockholmban lévő eddig kiépített diplomáciai 1741 kapcsolataik és befolyásuk elveszni látszott és később sem állt helyre teljesen.[3]

I.

Az osztrák örökösödési háború alatt kezdett el tevékenykedni Wenzel Anton von Kaunitz (1711-1794) gróf is, aki a 18. század egyik legkiválóbb államférfija lett a Habsburg Birodalmon belül. Kaunitz diplomáciai ismereteit már 1740-ben Koppenhágában kezdte el kifejleszteni.[4] Később itáliai területeken dolgozott, majd 1743-ban már az osztrák-németalföldi területeken tevékenykedett.[5] Az osztrák örökösödési háború után Mária Terézia figyelmét felkeltette, így később 1750-1752 között már Párizsban követként teljesített szolgálatot.[6] Kaunitz intelligens és megnyerő személyiség volt, akinek a gondolkodása és odaadása az uralkodó iránt példa értékű volt. Az ő nevéhez fűződik az 1756-ban megkötött versailles-i szerződés, ami diplomáciai forradalomként értékelhető. Az Orosz Birodalom bekapcsolódása a hétéves háborúba a Habsburg Birodalom oldalán a porosz ellenes koalícióba is Kaunitz herceg elképzelése és érdeme volt.[7]

Haladéktalanul a külpolitika terén kezdett el tevékenykedni és annak szélesebb kiépítését, precízebb kivitelezését tűzte ki célul, amit magasan kvalifikált tanácsadókkal tervezett végrehajtani, akiket maga Kaunitz hívott, ezzel követve a francia diplomácia példáját.[8] Kaunitz külpolitikai elképzelései nagyon jól átgondolt elveken működtek, miszerint első lépésként vissza kell szerezni a Monarchia területeit harcok vagy akár cserék árán.[9] A háború után a herceg, mint a birodalom kancellárja rendelkezett a megfelelő befolyással, hogy elkezdje a Habsburg Birodalom felvirágoztatását. A hétéves háború idejében már egyszer létrehozott hármas szövetség újraépítését tűzte ki célul, egy osztrák, francia, orosz háromszög kialakítását, amiben a Francia Királyság, mint gátlóerő szerepelt az angolok ellen.[10] Ennek a két országnak a támogatásával kívánta a territoriális terjeszkedést végrehajtani.

Az 1763. évi hubertusburgi béke után, amely a hétéves háborút zárta le a porosz-osztrák fél között, békésebb időszak következett. A Habsburg Birodalom számára gazdasági és kulturális színvonal emelkedés történt. A diplomácia területén a legfőbb szövetséges még mindig a Francia Királyság volt, ami stabilitást, egyfajta egyensúlyhelyzetet eredményezett az európai nagypolitikában. A francia orientális politika inkább nyugati irányú a Habsburgok pedig egy keleti-déli irányú terjeszkedési politikát tartották elsődlegesnek, amire azért is volt lehetőség mivel az itáliai, illetve a németalföldi területeken béke uralkodott a régi francia-oszmán szövetség pedig szinte teljesen eltűnt.[11]

Mindamellett a megosztottság az 1770-es években kezdett még erősebben körvonalazódni. Egy új háború ugyanis Kelet-Európában rendkívül sok diplomáciai bonyodalmat és problémát jelentett volna, amiben a Francia Királyság nem kívánt részt venni, még kevésbé a Habsburg Birodalom érdekeinek védelmében, ezzel szemben fékezni próbáltak mindenfajta területi növekedést a Habsburg-ház számára és fenntartani a kialakult békét.[12] Ugyanakkor a szövetség ápolása egyaránt fontos volt mindkét fél számára, jóllehet a közös célokat nehéz volt összeegyeztetni Európa két másik végén. A szövetség megerősítése miatt a birodalom érdekeit is szolgálva kötötték meg 1770 tavaszán Marie Antoienette (1755-1793) és a későbbi XVI. Lajos (1754-1793) francia király házasságát.[13] II. József (1741-1790) császár testvére, szimbólumként szolgált a két ország szövetségesi viszonyát tekintve, annak ellenére, hogy XVI. Lajos francia király felesége az alattvalók körében népszerűtlen volt, ráadásul a külpolitika alakításában egyáltalán nem játszott komolyabb szerepet.[14]

A Habsburgok kelet-európai diplomáciai tevékenységének egyik legnagyobb eredményeként könyvelhető el az 1772-ben végrehajtott első lengyel területi felosztás, amelynek eredményeképpen az Orosz Birodalom és a Porosz Királyság részvételével Mária Terézia is jelentősen növelni tudta saját birodalma területét.[15] A lengyel területek elcsatolása egyértelműen rámutatott a keleti irányú expanzió könnyebben megvalósítható voltára nyugati területek megszerzéséhez képest, de Bécsben azt is figyelembe kellett venni, hogy a porosz-orosz szövetség hivatott fékezni a Habsburgok további térnyerését ezen a területen. A mozgatórúgója az volt a lengyel-kérdésnek, hogy az egyensúlyt a nagyhatalmak között meg kell tartani mindenáron, így csak mindhárom fél részvételével és együttműködésével lehetett végrehajtani az 1772. évi területi felosztást.

Európa nyugati térfelén a területszerzés sokkal nehezebben alakult. A Wittelsbach uralkodóház férfiágon történ kihalása következtében 1778-ban kirobbant a bajor örökösödési háború, ami egyértelműen komoly háborús feszültségekhez vezetett a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között. II. Frigyes (1740-1786) porosz király megakadályozta, hogy a területet a Habsburg Birodalomba beolvasszák és ezzel újabb területi növekedést sikerült meghiúsítania. A háborút lezáró 1779. május 13-i Tescheni béke volt a kiindulópontja az osztrák-orosz birodalmi közeledésnek, ami az 1780-as évek elejétől figyelhető meg, illetve a Német-Római Birodalom területeinek védelmét és integritását a Francia Királyság és az Orosz Birodalom szavatolta.[16] A nyugati területekért folytatott katonai és diplomáciai kísérletek tehát nem hozták meg a kívánt eredményeket.

A keleti politika felértékelődése már az 1770-es évek végén egyre nagyobb hangsúlyt kapott Bécsben, így a nyitás az Orosz Birodalom felé már Mária Terézia idején elkezdődött. A bajor örökösödési háború és az állandóan kiújuló Habsburg-németalföldi problémák árnyékában bontakozott ki a keleti orientáció terve.[17] A Porosz Királyság állandóan fenyegető és megfigyelő magatartása ellen a császárnak új szövetségest kellett keresnie, akivel közösen nagyobb diplomáciai és katonai erőt tud felvonultatni a céljai eléréséhez. Kaunitz herceg és II. József császár is egy Európa felé nyitó, de a saját érdekeit eredményesebben szolgálni tudó birodalom kialakítását tűzte ki célként. Ennek megfelelően a keleti politika csakis a régi módszerekhez folyamodhatott, vagyis vissza kellett állítani az oroszokkal azt a kapcsolatot és bizalmat, ami a hétéves háború alatt létezett, illetve meg kellett zavarni a Berlin és Pétervár között kialakult összhangot.[18]

Az Orosz Birodalom és a Habsburg Birodalom kapcsolata a hétéves háború alatt nagyon eredményesnek bizonyult, hiszen mint szövetségesek harcoltak a Porosz Királyság ellen. Erzsébet cárnő (1741-1762) 1762. évi halála után, fia III. Péter cár került hatalomra, ami azonnal teljes fordulatot hozott a háború és a diplomáciai kapcsolatok tekintetében. A fiatal cár poroszbarát politikát folytatott, ezzel megmentve Nagy Frigyest és országát a teljes vereségtől.[19] II. Katalin orosz cárnő (1762-1796), férje, III. Péter halála után foglalta el az orosz trónt[20] és célul tűzte ki, hogy tovább viszi I. Péter (1682-1725) orosz cár kulturális és hadügyi elképzeléseit, miszerint kulturális tekintetben az Orosz Birodalomnak nyitnia kell a Nyugat felé, illetve a területi növekedést alapvetően keleti, valamint déli irányban kell folytatni.

II.

A hétéves háború befejeztével mindenfajta politikai kezdeményezést Kelet- és Közép-Európában a Porosz Királyságot megmentő és szövetségesévé váló Orosz Birodalom határozta meg. [21] A hódító szándék már 1767-ben felmerült, amikor a cárnő egyik bizalmasa, felvázolta egy esetleges támadás lehetőségét az Oszmán Birodalom ellen.[22] Az 1768-1774 között lezajlott háború a két birodalom között elsöprő orosz győzelemmel ért véget. Az Orosz Birodalom sikerei és ambíciói a nyugati politika vonatkozásában arra késztették Kaunitz herceget, illetve a császárt, hogy átgondolják az addigi magatartásukat és megítélésüket a cárnőt illetően. Ezzel magyarázható, hogy Kaunitz herceg az 1774-es Kücsük-Kajnardzsi béke után felvetette a közös szövetség gondolatát, mivel meglátása szerint az oroszok sebezhetetlenek a saját területükön, ameddig a Habsburg Birodalom több irányból is sérülékenynek volt tekinthető.[23]

II. József a régi szövetség helyreállítására és a régebb óta fennálló diplomáciai zárkózottság feloldása érdekében, s még a királynő életében utazott 1780-ban, orosz területre. Bevett diplomáciai gyakorlatnak megfelelően inkognitója megőrzése érdekében a császár Falkenstein gróf néven haladt az utakon. A két uralkodó találkozása azután egyfajta szimbólumként is értékelhető, mivel nyolc évvel korábban, az 1772. évi események előtt, a terület még a Lengyel Királysághoz tartozott.[24]

Az utazás előkészítésében Kaunitz hercegen kívül nagy hatáskört kapott Johann Ludwig Joseph von Cobenzl (1753-1809), aki a kancellárhoz hasonló diplomáciai tapasztalatok, birtokában 1779 óta a Habsburg Birodalom szentpétervári követi tisztségét is betöltötte.[25] A Kaunitz által a császárnak adott részletes tájékoztatás és útvonalterv, az 1780. április 9-ei levelében található meg.[26] II. József utóbb egy meleg hangú levélben köszönte meg a hercegnek a sok segítséget és munkát, amit érte tett.[27] A találkozó József és Katalin között 1780. júniusában elsősorban ismerkedéssel telt, melynek során Katalin egy alkalommal megjegyezte, hogy Róma a Német-római Birodalomnak szebb fővárosa lenne, mire József hangsúlyozta, hogy az ortodox vallás központja Bizánc.[28]

A két uralkodó közötti találkozás jelentőségét vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy a személyes kapcsolatfelvétel nagyban elősegítette a közeledést a két birodalom között.[29] Mindamellett óvatos manőverezések és visszafogott közeledés jellemezte tárgyalásaikat, mely idővel a levelezésre tért át, s amelynek keretében sokkalta nagyobb szabadsággal és részletesebb módon tudták saját nézeteiket bemutatni. A levélváltás a cárnő és a császár között a lehető legprivátabb formában történt és csak néhány ember, a legbizalmasabb kör tudhatott róla. Cobenzl a császár felhatalmazásával elismerte az orosz területeket, illetve a legelején született egy megállapodás, hogy egyik hatalom sem köt szövetséget az Oszmán Birodalommal.[30]

Az éppen kialakuló szövetség időszakában a cárnőre két ember tudott igazán befolyást gyakorolni, jóllehet a két személy nézetei teljesen különböztek egymástól. Egyikük Nyikita Ivanovics Panin (1762-1780) volt, aki Katalin uralkodásának kezdetétől az első évtizedekben közösen irányította a cárnővel a diplomáciai ügyeket.[31] Az ő nevéhez fűződik az orosz-porosz szövetségi rendszer kiépítése.[32] A cárnő udvarában a poroszokat támogató politikai körök vezetője volt Panin, aki 1781-től kezdve azonban fokozatosan háttérbe szorult, ezzel megfosztva a poroszokat befolyásuktól, s kétségtelen, hogy ebben a folyamatban 1783-ban bekövetkezett halála is szerepet játszott.[33]

II. Katalin első török háborúja óta szintén hatalmas befolyást gyakorolt a cárnőre egyik szeretője és tábornoka, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin. Az új orientációt ez a kétségtelenül tehetséges és energikus katonai vezető szabta meg, Az ő elképzelései és vezetése révén került sor a déli területek megszervezésére.[34]

Végül az 1781. január 19-én II. József császárnak címzett levélben csatolta Cobenzl azt a Katalin cárnő által kiadott 15 pontot, ami a leendő szövetséget körvonalazta.[35] Néhány héttel később, 1781. február 14-én kelt levelében, Cobenzl kifejtette részletesen, hogy a cárnő azzal az indokkal emelt kifogásolt a megkötendő szerződés tervezetét illetően, hogy a cárnő neve és titulusai később szerepeltek benne mint a császáré.[36] Itt mutatkozott meg először Katalin cárnő értékrendje és törekvéseinek nagysága, miszerint az Orosz Birodalom senki szemében nem lehet másodlagos.

A szerződés megkötése előtt a császár természetesen nagy figyelmet fordított a cárnő terjeszkedési terveire és ennek érdekében minél többet igyekezett megtudni ezekről. Ezt különösképpen jelzi a cárnőnek küldött 1781. március 6-ai levele.[37] Hosszú hónapokon át tartó egyeztetés után végül 1781. május 21-én megkötötték az orosz-osztrák szövetséget, amit Kaunitz herceg és II. József császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[38] A két fél kölcsönös védelmi egyezményt kötött egymással, ami garantálta a másik fél területének épségét, beleértve a kérdéses területeket, mint például az 1772-ben elcsatolt lengyel területeket is.[39] A szövetségi szerződésben azt is tartalmazta, hogy mindegyik fél fenntartja a saját kiépített szövetségi rendszerét. A közeljövőt illetően szóba került az Oszmán Birodalom ellen vívandó közös háború is, ami Görög-tervként épült be a levelezéseikbe.

A szövetség a két ország között nem nevezhető formális szerződésnek, mivel azt kifejezetten csak a privát levelekben ígértek alapján kötötték meg. A levélben kötött titkos szövetség nagyon szokatlan formája volt mind a császár mind a cárnő részéről, s ennek oka a cárnő részéről az volt, hogy korábban már diplomáciai bonyodalmakat okozott egy-egy országot érintő címekkel, megnevezésekkel.[40] Az Orosz Birodalom részéről ez a szövetség és a jövőbeli tervek, előnyök, annyira titkosak voltak, hogy eleinte még Katalin fia, a trónörökös Pál nagyherceg előtt is titkolták a dolgot, aki köztudottan poroszbarát volt.[41]

Az úgynevezett Görög-terv és annak végrehajtása, ami már az 1770-es évektől foglalkoztatta a cárnőt, komoly kapcsolódási pont volt a két fél között. A Görög-terv sokkal többet jelentett, mint egyszerű hódító szándékot az Oszmán Birodalom ellen. A kortársak szemében is irreális elképzelés végső célja Konstantinápoly visszafoglalása és a régi Bizánci Birodalom felélesztése volt, jóllehet a törökök kiűzése Európából évszázadok óta jelenlévő gondolat volt. Katalin cárnő a dél-európai országok ortodox lakosaira megvédendő alattvalókként tekintett, illetve már a kücsük-kajnardzsi békében van egy paragrafus arról, hogy az oroszok a védelmezői az Oszmán Birodalom területén élő ortodox híveknek.[42] Az újonnan visszaállított „Keleti Birodalom” felett pedig a cárnő 1779-ben született unokája Konstantin uralma alá került volna. A cárnő az unokáinak névválasztásában is egyértelműen jelezte jövőbeni szándékait, mivel az első szülött unokája Sándor, aki 1777-ben született, hasonlóan görög nevet kapott.[43]

Katalin 1782. szeptember 10-ei levele minden addiginál részletesebben felvázolta a Görög-tervet.[44] A sikeres háború után egy ütköző állam alapítását is célul tűzte ki, „Dákia” néven, ami Moldva, Havasalföld és Besszarábia összeolvadásával jöhetett volna létre.[45] Az ütköző állam vezetése az Orosz Birodalom feladata lett volna. A császár részéről ilyenfajta térbeli átrendeződés még egy egyenértékű területszerzéssel is nehezen lettek volna elfogadhatók. A császár még az 1780-as évek elején nem az Oszmán Birodalom területeiből kívánt gyarapodni, hanem a szomszédos Velence kárára. Véleménye szerint Velence már veszített erejéből és befolyásából, de a hajókereskedelme megfojtja a Habsburg Birodalom legfontosabb kikötőit, vagyis Fiumét és Triesztet, ezenfelül Velence birtokában a császár ura lehetne Itáliának.[46]

A császár 1782. novemberi levelében Velencét, Isztriát és a Dalmáciát kérte cserébe, illetve a Porosz Királyság ellehetetlenítését annak mindenfajta provokációjával szemben.[47] A császár további célja volt a birodalom határait jól védhető városokkal és területekkel kiterjeszteni, így vélekedései szerint Khotym városa Galícia és Bukovina lefedésében játszana szerepet, onnan tovább a havasalföldi területek korrekcióját hajtanák végre, illetve a Duna mentén, Vidin, Orsova, Belgrád városok bevételére kerülne sor a magyar területek védelmének fokozása érdekében.[48] Ugyanakkor mindkét uralkodó részéről tarthatatlan követelések is felmerültek, s egyes esetekben nem tudtak megegyezni a területi felosztást illetően. További nehézségeket okozott, hogy a császár a francia aktív vagy passzív együttműködés biztosítása nélkül nem volt hajlandó elkötelezni magát a Görög-terv mellett. A szövetség és a titkos záradék az Oszmán Birodalom ellen az első két évben nem keltett feltűnést, mivel semmifajta esemény nem kényszerítette a titkok felfedésére egyik országot sem.[49]

A területszerzést több különböző módon és módszerrel lehetett volna elérni. A békésen elért területszerzés kivitelezését, aminek az esélye minimális, jóvá kellett volna hagynia a szultánnak, ami hosszas egyeztetéseken keresztül történhetett volna meg a bécsi és konstantinápolyi udvar között, amiben a bécsi konstantinápolyi követ képviselte volna a császár érdekeit. Nem ritka, hogy az adott országok jogilag is megpróbálták alátámasztani követelésüket a vitatott területekre. A Habsburg Birodalom a Magyar Királyság jogalapjával hivatkozhatott volna a déli-dunai területek egy bizonyos részére, de ez az eljárás mindig jogi vitákba ütközött. A katonai erővel megszerzett területszerzés legfontosabb lépése, mint ahogy a békében is, hogy valamilyen írásos szerződés köttessen, lehetőleg a legmagasabb rangú politikai, katonai vezetővel vagy azoknak a képviselőivel. Fontos volt kihangsúlyozni a nép előtt is, hogy miért, hogyan és milyen okból tart igényt a Habsburg Birodalom az adott területekre. Erre a célra több oldalas felhívást adhatnak ki, amiben az elmúlt évek sérelmeit és jogalapjait próbálják bemutatni. A legitimáció eléréséhez ezt a dokumentumot több ország vezetésének is el kell fogadnia vagy akár a megkötött béke fennmaradásért kezességet kell vállalniuk.

Az események felgyorsulását a cárnő által régóta kívánt déli-nyugati irányú térhódítás idézte elő. Az 1774. évi kücsük-kajnardzsi béke óta viszonylagos béke uralkodott az Orosz és az Oszmán Birodalom között. A béke által sikerült több tartományt is az Orosz Birodalomhoz csatolni, de sokkal jelentősebb eredménynek számított, hogy egy kijárat jött létre a Fekete-tengerre, továbbá szabaddá vált az orosz hajóknak a kijutása és hozzáférése a Boszporuszhoz.[50] A béke óta a Krími Kánság önálló független területként funkcionált, de ez a valóságban erős orosz befolyást jelentett. A terület meghódítását nem csak kizárólag katonai úton kívánták végrehajtani, hanem az ott uralkodó kánt szerették volna meghagyni a terület uralkodójaként, de orosz fennhatósággal.[51]

A terv végrehajtásához szüksége lett volna a cárnőnek a császár támogatására, de az 1783. február 25-én írt levélben József világosan kijelentette, hogy a korábbi levelezés a görög tervvel kapcsolatban arról szólt, hogy mi történhetne és mi fog történni abban az esetben, ha az Oszmán Birodalom hadat üzenne az Orosz Birodalomnak.[52] Az eddig megalkotott két szövetségi rendszer először az 1783-1784-es krími háborúban ütközött egymásnak, ahol a császár a magasabb célok ellenére a franciák megkötése miatt nem tudott jelentősen segíteni az Orosz Birodalom számára.[53] A Habsburg Birodalom jogosan járhatott el, hiszen csak akkor kellett volna fegyverrel támogatni az Orosz Birodalmat, ha a szultán nem enged a követeléseknek és háborút hirdet a cárnő ellen. Ez esetben a császárnak három hónapon belül hadsereget kell küldenie és támogatnia kell a szövetségesét az Oszmán Birodalom ellen, ezenfelül nyilvánosan hadat kell üzennie, ami bármilyen másik államra is vonatkozik, ha az megtámadja másikat.[54]

A krími területek birtokba vétele elégedettséggel töltötte el a cárnőt, de kevésbé az a tudat, hogy a szövetségese, a Habsburg Birodalom elutasító magatartást mutatott, ami a két fél kapcsolatát is jelentősen befolyásolta. Katalin cárnő egyértelműen kimutatta mély csalódottságát és érzéseit a császár felé, amit 1783. február 29-i levelében fejtett ki, miszerint a Caesar név nem egyenértékű a császárral, de reméli idővel azzá válik majd.[55] Szintén nagy felháborodást váltott ki az európai udvarokban a Krím annektálása, illetve köztudottá vált az orosz-osztrák együttműködés. 1783. júniusában ugyan nyilvánvalóvá lett a szövetség, de annak megkötési ideje, tartalma, még sokáig titok maradt szinte minden más európai udvar előtt.[56]

III.

A nyugat-európai érdekeknek megfelelően, elsősorban a Francia Királyság, mindent megtett, hogy megakadályozza a cárnő területszerzését a szövetségese ellen. Mind az 1768-1774 közötti, mind az 1783-as események idején igyekeztek nyomást gyakorolni az Orosz Birodalom felé, hogy Katalin eredményeit némiképpen csökkentsék[57] A Francia Királyság, bár szövetségben állt a Habsburg Birodalommal, a saját érdekeit is szem előtt kellett tartania, amiben az Oszmán Birodalom fennmaradása alapvető tényezőnek számított. A francia-török kapcsolatok 1774 óta felélénkültek, és a franciák, mint barátok és mint védőhatalom szerepeltek a szultán számításaiban. A francia-osztrák szövetségnek már így is voltak heves ellenzői, mind az arisztokrácia, mind a nép részéről a franciák körében, és a császár közeledése az oroszokhoz, illetve a törökök fenyegetése csak még nehezebbé tette a dolgokat. Az ausztrofóbia a franciák körében még mindig nagyon erős volt, ami a korábbi évszázados küzdelmek és rivalizálás miatt alakult ki.

A Krím annektálása a császár és Kaunitz herceg számára újra lehetőséget adott a nyugati orientáció vonatkozásában. Az 1784-ben kialakult konfliktus a Schelde folyó körül, ami a Holland Köztársaság ellenállása miatt történt, minthogy nem kívánták megnyitni a folyót az osztrák hajók számára, újabb kudarcként szerepelt Bécs nyugati politikájában. Antwerpen kikötőjét a hollandok továbbra is blokád alatt tartották, amivel súlyos anyagi károkat okoztak. A Habsburg Birodalom ugyanakkor nem kívánta katonai erővel is alátámasztani követeléseit az eleve nyugtalan Osztrák-Németalföld területén, illetve azon túl. Ugyanakkor az 1784-1785. évben újabb sikertelen próbálkozásra került sor bajor területi cserék érdekében.[58] A nyugati kudarcok után, illetve az állandó porosz fenyegetés miatt fordult újra a császár Kaunitz teljes biztatásával a keleti területek felé. A Schelde-konfliktus, illetve a belga-bajor területek cseréje a poroszok közbenjárásával hiúsult meg, ami rossz fényt vetett a császár elképzeléseire és sorra kelet felé mutatott.[59]

A Német-Római Birodalom területein belül is elkezdődött a polarizáció, amit elsősorban a Porosz Királyság provokált ki, mivel 1785. június 24-én megalakult a Porosz Királyság, Hannover és Szászország szövetsége, ami nem sokkal később hivatalossá is vált a külvilág számára, s ami súlyos veszélyt jelentett a császár további területi cserékre vonatkozó terveit illetően. Mindenfajta ilyen jellegű kezdeményezés ugyanis a tescheni békét sértette volna meg, s ez háborúhoz vezethetett volna.[60] Az újonnan alakult szövetség feladata volt mindenfajta csereprogram megakadályozása a birodalmon belül.[61] 1785. októberében a mainzi választófejedelem is csatlakozott, aki szintén tekintélyes befolyással bírt a birodalom életében, mint választófejedelem.[62] A Nagy Frigyes vezetésével fellépő szövetség egyértelmű üzenetként volt értelmezhető a császár számára, mely azzal is fenyegetett, hogy a Porosz Királyság idővel még nagyobb befolyásra tehet szert a Német-római Birodalmon belül. Mindez egyúttal a császárválasztást is problematikusabbá tehette volna Habsburg-ház részére.

Kaunitz jól tudta, semmilyen esetben nem szabad felbosszantania az Orosz Birodalmat, mivel csak annak a segítségével sikerülhet bármilyenfajta eredményeket elérni a keleti területeken. A két sikertelen nyugat-európai ügy kapcsán a herceg prussophobiája, erősebb volt, mint valaha.[63] A Francia Királysággal való szövetség féken tarthatta a Porosz Királyságot, de cserébe az Oszmán Birodalmat nem lehetett következmények nélkül megtámadni. Kaunitz mindent megtett annak érdekében, hogy az úgynevezett régi hármas szövetség, az osztrák-francia-orosz háromszöget visszaállítsa, mint a hétéves háború ideje alatt, de itt a franciák, az angolok elleni fékezőerőként szerepeltek a terveiben.[64]

Az 1786. év nyara eseményekben gazdag volt, elsősorban mivel 1786. augusztusában Nagy Frigyes porosz király meghalt. Nagy Frigyes halála többet jelentett egyszerű uralkodó váltásnál, mivel halálával a Habsburg Birodalom egyik legnagyobb ellenfele távozott az élők sorából. A bécsi politika egyes számításai szerint a következő porosz királyok már sokkal kisebb fenyegetést fognak jelenteni a Habsburg Birodalomra nézve, ami érthető felfogásnak tűnhetett, hiszen Nagy Frigyes katonai és államszervezési képességei páratlannak és utánozhatatlannak bizonyultak.

Az uralkodó nagyságát az is mutatta, hogy halála után a császár közeledni próbált a Porosz Királyság felé, egyfajta szűkebb szövetség kialakítása érdekében, s amit kezdetben még az új király, II. Frigyes Vilmos (1786-1797) sem utasított el.[65] A hirtelen közeledés a császár részéről a személyes sérelmek lezárásával indulhatott el, illetve már nem riválisként tekintett a porosz királyra. Nagy Frigyes halála után a porosz-osztrák kapcsolatokban, eleinte javulás jelei mutatkoztak, hiszen közeledés indult el a két fél között, s ez a múlt eseményei miatt óriási lépésként értékelhető.[66] A császárt a békülés és szövetség gondolata foglalkoztatta 1786 őszétől kezdve, de a legfőbb tanácsadója, Kaunitz herceg ellenezte ezt az irányvonalat, mivel a poroszokat a birodalom ősellenségének tartotta.[67] A kezdeti biztató jelek után, végül nem változott a két ország kapcsolata. Ugyanakkor Kaunitz 1786. decemberében történt heves tiltakozásai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a császár lemondjon minden reményről egy porosz-osztrák kiegyezést illetően.[68]

A másik fontos esemény 1786. év nyarán látszott körvonalazódni Bécsben, mivel a cárnő a következő évre tervezett egy déli körutazást a még 1783-84-ben megszerzett területek megszemlélése érdekében. 1786. augusztus 9-ei levélben Kaunitz közölte II Józseffel, hogy minden valószínűség szerint kapni fog egy meghívást, az elfoglalt területek megtekintése céljából, s, aminek az újabb előkészítése és megszervezése óriási feladat lesz.[69] Kaunitz vélekedése szerint a cárnő meghívásával új esély nyílt arra, hogy meggyőzzék a szövetség létjogosultságáról, illetve az utazás kiváló alkalom lehet a poroszok ellen vívott háború előkészítésére,.[70] 1786. augusztus 21-ei levelében Kaunitz kifejtette a császárnak, hogy a poroszok még mindig nagy veszélyt jelentenek, de az új szövetséggel visszaszoríthatják a porosz elképzeléseket.[71]

A császár csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó elfogadni a meghívást a krími területekre, de Kaunitz herceg rendkívüli meggyőző képessége itt is előkerült. II. József végül 1786. szeptember 17-ei levelében részletesen kifejtette, hogy a lehető legnagyobb buzgalommal kívánja folytatni az eltervezett ügyeiket Katalinnal, illetve, hogy Herszonba fog utazni a találkozóra.[72] A következő év nyarán esedékes találkozó súlya sokkal nagyobb volt, mint az 1780. évben tett látogatás, mivel lényegében vissza kellett állítani Katalin bizalmát, illetve a Görög-terv részletesebb kivitelezését is ki kellett dolgozni. Az utazásról és kételyeiről a kancelláron kívül, a testvére, Lipót toszkán nagyherceg is tudomást szerzett. Kaunitz ugyanakkor komolyan aggódott, hogy József útja során nem fog erőteljesen érvelni Katalinnál a poroszok ellen, mivel eleve nehezen szánta rá magát az utazásra.[73] A kancellár aggodalma érthető módon megalapozott volt, hiszen a császár a konciliáns magatartást tartotta a legjobb megoldásnak, hogy féken tudják tartani a Porosz Királyságot. A császár és a herceg véleménye itt ütközött ki a lehető legjobban, mivel Kaunitz a Porosz Királyság ellen kívánt revansot venni az oroszok segítségével, miközben a császár inkább békés viszony kialakítására törekedett a poroszokkal szemben. Az orosz szövetséget egyértelműen megtartani és felhasználni akarta a császár és a kancellár is, de a végcélok különböztek egymástól.

Az utazás előkészítésében, ahogyan évekkel korábban már, szintén Kaunitz herceg és Cobenzl, a szentpétervári követ segített a császárnak a legtöbbet. A császár és a kancellár közötti nézeteltérésről természetesen Cobenzl is tudott, aki az 1787. február 23-ai levelében a császár szempontjait tartotta szem előtt, bár belátta, hogy a herceget meggyőzni szinte lehetetlen.[74]

A császár és bizalmi köre között 1786-1787 telén folytatott levelezések legfőbb tárgya az uralkodó utazása volt a cárnőhöz. A bécsi legbelsőbb körök rendkívüli érdeklődéssel figyelték a fejleményeket, ami megalapozhatta volna a Habsburg Birodalom külpolitikai irányvonalát az elkövetkező évekre nézve. A cárnő és a császár nagy várakozással tekintett a közelgő találkozás elébe, s hogy a cárnő hangulata még kedvezőbb legyen a Birodalom számára, a császár elküldte régi bizalmasát a cárnőhöz. Charles-Joseph de Ligne (1735-1814) herceg utazása Katalinhoz egyértelműen reprezentatív jelleget öltött, mint ahogyan arra korábban, vagyis 1780-ban is volt példa, de Ligne herceg a cárnő szűk priváti körébe nyerhetett bebocsátást és azóta is kedvelt személynek számított.[75] A herceg látogatását a cárnő nagyon jól fogadta, illetve a császárral való találkozást is igen várta, amint az Katalinnak a császárhoz intézett 1787. március 12-ei leveléből, kiderül.[76]

A cárnő a vártnál hamarabb indult el Szentpétervárról a krími területek felé, mivel ő már január 7-én elhagyta a Carszkoje Szelót, vagyis a palotáját.[77] A cárnő több ezer fős kíséretével indult útnak dél felé, több megállót beiktatva az utazás során, amit a lehető legnagyobb pompával szándékozott kivitelezeni. Az úton a cárnővel tartott egy ideig Cobenzl a Habsburg Birodalom oroszországi követe, míg a francia és a brit követ végig a cárnő kíséretével maradt. A diplomaták megbecsült privátvendégként, saját lovashintót és személyzetet kaptak.[78] Ezenfelül unokája Konstantin, illetve a fia, a trónörökös Pál nagyherceg, is elindult a cárnővel.[79] Az utazás alatt a cárnő ünnepségeket és katonai parádékat tartott, adományozott pénzt, ékszert, könyveket, illetve találkozott a terület legvagyonosabb és legbefolyásosabb nemeseivel, bürokratáival. A cárnőtől eltérően a császár csak 1787. áprilisában kelt útra A cárnő és kísérete egészen Kijevig ment le hintóval, ahonnan hajón szállították tovább őket Herszonba. A vízi utat 80 hajó biztosította.[80] Az utazása alatt egyébként más rangos személyek is meghívást kaptak, hogy csatlakozzanak, köztük a legfontosabb, maga a lengyel király, II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732-1798).[81]

E különleges utazás alapvetően az orosz politika azon a törekvését szolgálta, hogy bemutassák a külvilágnak az újonnan megszerzett területeket. A fejlesztési dinamika elsöprőnek bizonyult, mivel a cárnő kegyence Patyomkin herceg korlátlan hatalmat és szinte korlátlan mennyiségű pénzt invesztálhatott ebbe a területbe, s egyértelműen azzal a céllal, hogy az előbbiekben is említett vendégek révén egész Európa csodájára járhasson az itteni változásoknak. Az utazás előkészítőinek kimondott szándéka volt, hogy az európai kultúra ötvözésének és megőrzésének látszatával, a görög és római civilizáció találkozási pontjaként jelenítsék meg a vidéket a fényes kíséret valamennyi résztvevője számára.[82] A több mint féléves utazás tetőpontja egyébként az a nagyjából háromhetes Krím-félszigeten való tartózkodás és körutazás volt, ahol a cárnő személyesen találkozott a császárral és a magasabb rangú vendégekkel.

József császár május első napjaiban már Herszonból utazott a cárnő elé, aki késett a találkozóról, de nem sokkal később, vagyis május 8-án nem messze Herszon városától sor kerülhetett a két uralkodó találkozására, s egy egész napot eltöltöttek egymással.[83] A találkozás több közös rendezvényt rejtett magában, de a fontos kérdések megtárgyalása nem a nyilvánosság előtt zajlott le. Az utazás fő látványossága Bahcsiszeráj volt, ahol az egykori krími tatár kán palotája állt, valamint az újonnan épített Szevasztopol kikötője. A fekete-tengeri flotta kiépítése csak a Krím-félsziget annektálása után kezdődhetett meg Herszon központtal, ami a Dnyeper folyó torkolatában fekszik, de 1784 után Szevasztopolba került át a székhely és a hadsereg fő kikötője is ez a város lett.[84]

1787. június elején vette kezdetét a körút a Krímben.[85] Katalint nem érdekelték különösebben a Patyomkin által felépített látvány-falvak, mivel a legfontosabb cél számára az volt, hogy Szevasztopol kikötőjéből még határozottabb fenyegetést tudjon kelteni az Oszmán Birodalom felé.[86][87] A kikötőben való látogatásnál a cárnő, illetve Patyomkin személyes és felejthetetlen ajándékot kívánt adni a császárnak, így a három ott bemutatott hadihajó egyikét a császárról nevezték el.[88] A császár saját elégedettségéről és a megannyi látványosságról Szevasztopol kikötőjéből 1787. június 3-án kelt levelében számolt be Kaunitznak, illetve azt is közölte, hogy minden a tervek szerint halad.[89]

Mindazonáltal a császár minden igyekezete ellenére nem tudta önfeledten élvezni a történéseket, mivel Bécsből rossz hírek érkeztek. 1787. májusában kitört egy újabb forradalom tört ki Osztrák-Németalföld területen, Brabantban, az ott működő kolostorok egy részének bezárása miatt, ami fegyverkezést és önkéntesek toborzását váltotta ki.[90] A nem kívánatos németalföldi belpolitikai fordulat miatt a császár figyelme megoszlott, s érthető módon kénytelen volt útját lerövidíteni.[91] Mindamellett a császár megosztotta benyomásait Cobenzl-lel, miszerint a barátság alapvetően elmélyült a két fél között, jóllehet a jövőbeli tervekről, leginkább a török kérdésről kevesebb szó esett, továbbá a belga felkelés és németalföldi történések ekkor sokkal jobban foglalkoztatták magát a császárt, mint Katalin esetleges orientális tervei.[92] II. József végül néhány közösen eltöltött nap után, visszaindult Bécsbe, ahova június végén, július elején érkezett meg.

A krími utazás láthatóan nem hozott újdonságot a két fél kapcsolatában, a katonai parádék, a szevasztopoli hadihajók viszont nagy visszhangot keltettek, illetve a közelgő háború híre is hamarosan elterjedt Európában, mivel a találkozót sok európai udvar, de elsősorban az Oszmán Birodalom erődemonstrációnak és fenyegetésnek ítélte. Az orosz-török kapcsolat 1787-ben a krími utazásig sem volt felhőtlen, de az utolsó esély a békére ezzel a látogatással végképp szertefoszlott. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy már 1787 januárjában a konstantinápolyi orosz követ, Yakov Bulgakov jegyzéket nyújtott át a Kaukázusban és a Balkánon történt török túlkapások miatt, s ez tovább mélyítette a szakadékot a két fél között.[93] Az egyébként is feszült viszony tovább romlott, midőn az 1787. augusztus 6-ai ülésen Bulgakov követ nem engedett a a kaukázusi területek visszaadását célzó török követeléseknek.[94] A későbbiekben egy nyilvános találkozóra hívták az orosz követet, amit a Divan, az Oszmán Birodalom legfelsőbb államtanácsa tartott, melynek során azonban ismételten nem engedett semmilyen követelésnek, A követ a cárnő parancsa szerint járt el, aminek következtében viszont a békeerőfeszítések teljesen lehetetlenné váltak. Ezt követően az Oszmán Birodalom 1787. augusztus 24-én hadat üzen.[95] Az orosz követet, Bulgakovot, a „Hét Toronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek, s ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban voltak itt az emberek.[96]

Az Oszmán Birodalom a fenyegetések ellenére hadba lépett az Orosz Birodalommal, ami egyértelmű megdöbbenést váltott ki Európában. A cárnő és környezete viszont remek lehetőségként értékelte a helyzetet, hiszen az oroszok háborús készülődése már igencsak előrehaladott, miközben az Oszmán Birodalom agresszorként jelent meg európai diplomáciai körökben, s akik eddig védelmezőkként álltak a szultán mellett, immáron sokkal kisebb mozgástérrel rendelkeztek a török hadüzenet következtében.[97] A két fél közötti feszültség a hadszínterekre vetült ki és ott próbálták megoldani mindazt, amire a diplomácia már képtelen volt.

1787. augusztus 29-érkezett a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Szentpétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[98] Kaunitz és Cobenzl meglátása szerint egy agresszor ellen való fellépés semmifajta kivetni valót nem rejthetett a Habsburg Birodalom részéről a külföld előtt.[99] A császár 1787. augusztus 30-ai levelében szomorú hírként értékelte azt, ami Bulgakovval történt, illetve segítségnyújtását ajánlotta fel a kialakult helyzetben.[100]A háborúba történő esetleges belépés gondolata semmit sem változott az 1780-as években, melynek értelmében a Habsburg Birodalomnak semmiképpen sem szabad kimaradni a háborúból, mivel ebben az esetben az összes elfoglalt terület az Orosz Birodalom részévé válik, ami geopolitikai vészhelyzetet idézne elő a Habsburg Birodalom számára. Az elköteleződés, még ha az egy kényszerhelyzet is volt, Bécs részéről teljessé vált, viszont Bécs hadüzenete az Oszmán Birodalom ellen egyre csak késett.

A hadüzenet visszatartására a császárnak jó okai voltak, mivel a lehető legjobb módon kívánta felszerelni, ellátni és szétosztani a katonáit, hogy a Habsburg Birodalom a legkedvezőbb feltételekkel indulhasson háborúba. Az első intézkedések egyike volt, hogy szeptember 10-én megparancsolta a hadsereg mobilizálását a déli határokon.[101] 1787 októberében pedig elrendelte gróf Hadik Andrásnak (1711-1790), az Udvari Haditanács elnökének, hogy a birodalom haderejét több mint 420 ezer fős hadilétszámra töltse fel, illetve 180 ezer fős hadsereget küldjön az Oszmán Birodalommal határos területekre.[102]

A katonai ügyek lebonyolításában nagyobb szerepet kapott Hadik Andráson kívül a császár személyes jóbarátja és hűséges katonája. Franz Moritz von Lacy (1725-1801) már az osztrák örökösödési háború óta szolgálta a Habsburg Birodalmat katonai vezetőként.[103] 1787 szeptemberének végén kérte fel a császár Lacy tábornagyot, hogy vállaljon hadvezéri feladatot és az Udvari Haditanácsban is támogassa a császárt minden erejével.[104] Lacy tábornagy a több mint 240 ezer fős hadsereget az Adriai-tenger partjaitól egészen Dnyeper folyóig kívánta szétosztani és egy összefüggő védelmi vonalat kívánt létrehozni.[105] Ez a több mint 1400 km hosszú frontvonal az egyszerre megindított közös támadás elvén nyugodott, amire a császár és a tábornagy elgondolásai alapján az Oszmán Birodalom képtelen lett volna reagálni. A tábornagy és a császár tervének egyik fő célja volt, hogy megvédjék a Habsburg Birodalom déli területeit az ellenséges betörések ellen, mivel egy ilyen helyzetben az orosz csapatok támogatására csak igen korlátozott mértékben számíthattak volna.[106]

A császári hadsereg Galíciától egészen Dalmáciáig sorakozott fel, ami eredetileg három részre lett szétosztva, egy galíciai, egy magyar és egy szlavóniai hadtestre.[107] A háborúban végül öt hadtest szolgált, a felsorolt hármat ugyanis kiegészítették egy bánsági hadtesttel, valamint egy erdélyi hadtesttel.[108] A hadseregparancsnokság központja Zimony városa lett, mely a Duna partján mindössze pár kilométerre található Belgrádtól. Belgrád a császár és Lacy tábornagy terveiben elsődleges helyen szerepelt, mivel annak bevételét, még a háború megüzenése előtt eltervezték. Belgrád számított ugyanis a legerősebb erődítménynek, továbbá a legjelentősebb akadályt képezte is a császári sereg dél felé való előretörése vonatkozásában. A császár báró Alvinczy József (1735-1810) tábornagyot bízta meg a feladattal, hogy csellel bevegye az erődítményt még a háború tényleges megkezdése előtt. Alvinczy hosszas előkészítés után december 2-ról 3-ra virradó éjjelt jelölte ki a támadás idejének, melynek során három bevetésre kerülő rohamoszlop közül az elsőt ő maga vezette volna.[109] A vállalkozás végül a rossz időjárás miatt meghiúsult, mivel a Dunán átkelő hajók egy része nem tudott a megfelelő helyen kikötni a nagy köd miatt. A sikertelen rajtaütés híre hamar közismertté vált az Oszmán Birodalmon belül, ami még jobban elmérgesítette a két fél viszonyát.

IV.

A háborúra történő felkészülés ideje alatt bekövetkező külpolitikai fordulatok a hadba lépni kívánó Habsburg Birodalom számára igen kedvezőtlenül alakultak, mivel a németalföldi tartományok lázadásainak megismétlődése jelentős kockázattal járhatott, illetve a Francia Királyság mindenfajta háborút ellenző magatartása a külső támogatás látszatát is lehetetlenné tette. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy a versailles-i udvarban már egyre erőteljesebben körvonalazódtak a teljes gazdasági összeomlás jelei és a stabilitás hiánya. A Porosz Királyság ugyanakkor kiváró magatartást mutatott és próbált a lehető legnagyobb hasznot szerezni a kialakult helyzetből, mi több, Berlinben már 1787 végén elkészítettek egy tervezetet a lehetséges végkimenetelt illetően. Gróf Ewalt Friedrich von Hertzberg (1725-1795) porosz államminiszter tervei alapján az Oszmán Birodalom visszaadja a Krími területeket, Besszarábiát és Ocsakov városát a cárnőnek, miközben Moldva és Havasalföld a Habsburg Birodalom részévé válna, viszont a közvetítésért cserébe a császár átadja Galícia területét a lengyeleknek, akik ennek fejében Thorn és Danzig városát átadják a Porosz Királyságnak.[110] Bár a „Hertzberg-terv” kivitelezése szinte lehetetlennek mutatkozott, a porosz udvart viszont erősen foglalkoztatta a területszerzés lehetősége. Nem mellékes szempont ugyanakkor, hogy a többi európai ország magatartásán kívül, komoly kételyek ébredtek a szövetség erősségét illetően is, de mindenki úgy vélte, hogy valamennyi probléma megoldható, ha energikusan és sikeresen indítják meg a harcokat az oszmánok ellen, aminek következtében néhány gyors hódítás és győzelem után már békére is kényszeríthető az Oszmán Birodalom.[111]

A császár személyes tulajdonságaival magyarázható módon igen komoly előkészületek előzték meg a hadba lépést, jóllehet ez a folyamat rengeteg időt emésztett fel. A cárnő türelmetlensége egyre csak nőtt, illetve az 1781-es szövetségi kötelezettségvállalás szerint a császárnak csak három hónapja lett volna az előkészületek végrehajtására, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy még 1787. decemberében hadba kellett volna vonulnia. A hosszas előkészületek és a sikertelen belgrádi rajtaütést követően a császár végül 1788. február 7-ei levelében közölte a cárnővel, hogy az elkövetkező napokban hadat üzen az Oszmán Birodalomnak, illetve, hogy korán kívánja elkezdeni az 1788. évi hadjáratot.[112] A bel- és külpolitikai problémák elkerülésére egy gyors lefolyású háború szolgálhatott volna, ami egyúttal területi gyarapodással is járt volna. Mindezeket számbavétele nyomán üzent hadat II. József császár 1788. február 9-én az Oszmán Birodalomnak.

Bibliográfia

Aretin, Karl Otmar: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121–132.

Arneth, Alfred Ritter von: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Beer, Adolf: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873.

Beer, Adolf: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883.

Bonza, Boro: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 51–62.

Brunner, Sebastian: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871.

Carrére, Hélene: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Criste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904,

Beales, Derek: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge Unversity Press, 2013.

Duby, George: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007.

Elbin, Günther: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Scott, Hamish M.: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 3–57.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Hochedlinger, Michael: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185–225.

Jobst, Kerstin S.: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107.

Kotasek, Edith: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956.

Kunisch, Johannes: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978.

Kusber, Jan: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021.

Madariaga, Isabel De: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 114–145.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 185–206.

Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 510–516.

Roider, Karl A. Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 538–556.

Roider, Karl A. Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982.

Schlitter, Hanns: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907.

Stefanovic-Vilovsky, Theodor: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 129–196.

Streeter, Michael: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007.

Szabo, Franz A. J.: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399–408.

Szabo, Franz A. J.: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799.

Wolf, Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861.

Wurzbach, Constant von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864.

Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990.

Hivatkozások

  1. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 27. ↑
  2. George Duby: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007, 674. ↑
  3. Hamish M. Scott: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 15. ↑
  4. Franz A. J. Szabo: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994, 14. ↑
  5. Franz A. J. Szabo: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399. ↑
  6. Constant von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864, 72. ↑
  7. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 15. ↑
  8. Hochedlinger, Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 51. ↑
  9. Derek Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 108. ↑
  10. Karl A. Roider Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 539. ↑
  11. Michael Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185. ↑
  12. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 27. ↑
  13. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861, 31. ↑
  14. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 111. ↑
  15. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988. ↑
  16. Karl Otmar Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121. ↑
  17. Boro Bonza: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 60.11 ↑
  18. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 186. ↑
  19. Erről lásd bővebben: Johannes Kunisch: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978. ↑
  20. A cárnő korai éveiről, illetve a férjével való kapcsolatáról fennmaradt naplója a megkerülhetetlen forrás, ami angol nyelven megjelent. Markus Curse: The Memoirs of Catherine the Great, New York, Random House, 2006. ↑
  21. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 32–33. ↑
  22. Michael Streeter: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007, 64. ↑
  23. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 33. ↑
  24. Hélene Carrére: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006, 389. ↑
  25. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857, 390. ↑
  26. Adolf Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873, 11–12. ↑
  27. Uo., 14. ↑
  28. Isabel De Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 115. ↑
  29. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 187. ↑
  30. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 116. ↑
  31. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 3. ↑
  32. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 115. ↑
  33. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 109. ↑
  34. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 26. ↑
  35. Adolf Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883, 49. ↑
  36. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 120. ↑
  37. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869, 56. „M. de Cobenzl est chargé aussi de remettre aux ministres de V. M. I. un petit changement dans l’article important et secret qu’Elle a bien voulu lui faire communiquer. J’espère qu’Elle le trouvera conçu de façon à ne La pas faire douter un instant de l’efficacité de mes sentiments et de la promptitude de mes désirs et de mavolonté, de Lui être dans toutes les occasions, et surtout une guerre turque venante, le plus efficacement utile que possible, et je désire d’apprendre là- dessus d’avance Ses intentions, uniquement afin de pouvoir de loin à loin prendre mes mesures en conséquence.” ↑
  38. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 192. ↑
  39. Carrére: II. Katalin, 392. ↑
  40. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 47. ↑
  41. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 121. ↑
  42. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 27. ↑
  43. Jan Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021, 225. ↑
  44. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 143–157. ↑
  45. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121. ↑
  46. Marczali: II. József első terjeszkedési tervei, 195–196. ↑
  47. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121. ↑
  48. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 172–173. ↑
  49. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 131. ↑
  50. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 114. ↑
  51. Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, 225. ↑
  52. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 188–191. ↑
  53. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 189. ↑
  54. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 120. ↑
  55. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 192. ↑
  56. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 143. ↑
  57. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 9. ↑
  58. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 191. ↑
  59. Theodor Stefanovic-Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 131. ↑
  60. Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., 129–131. ↑
  61. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539. ↑
  62. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 114. ↑
  63. Karl A. Roider Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982, 170. ↑
  64. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539. ↑
  65. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904, 145. ↑
  66. Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880, 153. ↑
  67. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 82. ↑
  68. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 144. ↑
  69. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 236. ↑
  70. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War : Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 540. ↑
  71. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 242. „Le Roi de Prusse ou plutôt son enragé Pédant Herzberg, dont la façon de penser perce dans touttes les let­tres, soit du Ministere, soit du Cabinet, attendra longtems, ce me semble , les propositions qu’il a la vanité de croire que Nous pourrions lui faire ; mais comme politiquement ily a encore beaucoup moins loin de lui à nous, que de Nousà lui , Votre Majesté Lui prouvera sans doute par le fait,qu’il s’est lourdement trompé.” ↑
  72. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 279–280. ↑
  73. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 541. ↑
  74. Sebastian Brunner: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871, 60. „J’ai beaucoup discuté la question avec Spielmannl), ct après un scrupuleux examen du pour et du contre non seulement il est convenu avec moi du principe, mais de plus, s’étant mis à travailler sur les moyens de l’exé-cution, il a couché vaguement par écrit quelques notes. qui me paraissent prouver clairement que rien ne serait ‘plus désirable que l’exécution du plan de V. M. ↑
  75. Günther Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979, 52. ↑
  76. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 286. ↑
  77. Streeter: Catherine the Great, 116. ↑
  78. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799, 14. ↑
  79. Streeter: Catherine the Great, 117. ↑
  80. Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, 55. ↑
  81. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 93. ↑
  82. Kerstin S. Jobst: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107. ↑
  83. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 111. ↑
  84. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 10. ↑
  85. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 171. ↑
  86. Carrére: II. Katalin, 437. ↑
  87. Az itt látható falvakat nevezték el gúnyosan Patyomkin falvaknak, mivel azok csak a cárnő érkezésére készültek és a krími utazása után egy részüket elbontották vagy hanyatlani hagyták. A Patyomkin falvak elnevezés a XVIII-XIX. Század fordulóján állt elő Georg von Helbig, aki sosem járt egyik ilyen faluban sem. Carrére: II. Katalin, 437. ↑
  88. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 120. ↑
  89. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 264–265. ↑
  90. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544. ↑
  91. Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, 154. ↑
  92. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 83. ↑
  93. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 542. ↑
  94. Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792),133. ↑
  95. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 146. ↑
  96. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  97. Hochedlinger: „Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 192. ↑
  98. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 187. ↑
  99. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544. ↑
  100. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 298–300. Az egyik kiemelt rész így szól: „Pour moi, fidèle aux engagements qui me lient comme allié à V. M. I., et encore plus par le tendre attachement et la sincère amitié que je Lui ai voués pour la vie, je suis prêt à Lui prouver par tous les moyens possibles, combien Sa cause est la mienne” Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 299. ↑
  101. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 153. ↑
  102. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990, 241. ↑
  103. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Wien, Verlag der Universitäts-Buchdrukerei von L. C. Zamarski, Band 13., 1865, 464. ↑
  104. Edith Kotasek: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956, 173. ↑
  105. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 190. ↑
  106. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 561 ↑
  107. Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, 7 ↑
  108. Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013, 297–299. ↑
  109. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 513. ↑
  110. Hanns Schlitter: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907, 25. ↑
  111. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 95. ↑
  112. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑