Továbbra is várjuk a tanulmányokat a 2024/1-es számba hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában

Ismételt felhívás!

Szeretettel felhívjuk minden volt és leendő Szerzőnk figyelmét, hogy szerkesztőségünk továbbra is várja a 2024/1-es számba készülő írásokat hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában.

Beküldési határidő: 2024. április 5.

A munka során nyomatékosan kérjük, hogy a következő linken elérhető stíluslapot használják! A szerkesztőség ez alapján fogja elvégezni a formai áttekintést.

Stíluslap: https://btk.kre.hu/images/doc/stiluslap2021.pdf

A stíluslaptól eltérően kérjük a tanulmányokat magyar cím mellett angollal is ellátni, illetve a tanulmány elején szerepeljen magyar és angol nyelvű absztrakt kulcsszavakkal ellátva.

Az absztraktok esetében kérjük a következő formai dolgokat betartani: Az absztrakt terjedelme 10-15 sor legyen. Szerepeljen benne a tanulmány tartalmának rövid ismertetése, a használt módszertan, a felállított koncepció, illetve hipotézis, valamint egy konklúzió.

A tanulmányokat minden esetben szükséges jegyzetapparátussal és bibliográfiával ellátni.

A terjedelmi követelmények a tanulmányok és recenziók esetében a következők:

    • Tanulmányoknál: 10.000-től 60.000 karakter szóközökkel. Ebbe a terjedelembe beleértendők a címek, az absztraktok és a kulcsszavak, a törzsszöveg, a jegyzetapparátus, valamint a bibliográfia.
    • Recenzióknál: 5.000-től 15.000 karakter szóközökkel.

Tanulmányok, recenziók és fordítások, mellett folyóiratunkba már forrásközlő munkák is beküldhetők.

Kérjük továbbá szerzőinket, hogy a beküldött munkákhoz mellékeljenek egy rövid affiliációt, ami tartalmazza a szerző neve mellett, az intézménye nevét, illetve a beosztását.

Lehetőség van angol, illetve német nyelven is írásokat beküldeni. Ebben az esetben azonban kérjük tisztelt Szerzőinket, hogy a beküldés során csatolt lektori vélemény tartalmazza a nyelvi ellenőrzés megtörténtének igazolását. Valamint angol vagy német nyelvű tanulmány esetén az angol/német nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak mellett szükséges magyar nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak megadása.

Szerzőink figyelmébe ajánljuk továbbá, hogy amennyiben a történelemtudományi rovatba olyan tanulmányt terveznek beküldeni, amely kívül esik a XVIII-XX. századot felölő időszakon, úgy érdemes azt a beküldési határidő lejárta előtt jelezni a számunkra, hogy fel tudjuk kérni a megfelelő lektort a munka elbírálására. A beküldési határidő természetesen ebben az esetben is április 5.

A legutóbbi két lapszámot a következő elérhetőségeken tudják megtekinteni:

http://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2023-1/

https://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2023-2/

Kérdés esetén keressék bizalommal a szerkesztőséget!

Elérhetőségeink:

Jogtudomány – jogtudomany@kre-dit.hu

Történelemtudomány – tortenelemtudomany@kre-dit.hu

Hittudomány – hittudomany@kre-dit.hu

Mindannyiuknak jó munkát kívánunk!

Üdvözlettel,

A KRE-DIt folyóirat szerkesztősége

Várjuk a tanulmányokat a 2024/1-es számba hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában

Felhívás!

Szeretettel felhívjuk minden volt és leendő Szerzőnk figyelmét, hogy szerkesztőségünk a mai naptól nagy örömmel fogadja a 2024/1-es számba készülő írásokat hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában.

Beküldési határidő: 2024. április 05.

A munka során nyomatékosan kérjük, hogy a következő linken elérhető stíluslapot használják! A szerkesztőség ez alapján fogja elvégezni a formai áttekintést.

Stíluslap: https://btk.kre.hu/images/doc/stiluslap2021.pdf

A stíluslaptól eltérően kérjük a tanulmányokat magyar cím mellett angollal is ellátni, illetve a tanulmány elején szerepeljen magyar és angol nyelvű absztrakt kulcsszavakkal ellátva.

Az absztraktok esetében kérjük a következő formai dolgokat betartani: Az absztrakt terjedelme 10-15 sor legyen. Szerepeljen benne a tanulmány tartalmának rövid ismertetése, a használt módszertan, a felállított koncepció, illetve hipotézis, valamint egy konklúzió.

A tanulmányokat minden esetben szükséges jegyzetapparátussal és bibliográfiával ellátni.

A terjedelmi követelmények a tanulmányok és recenziók esetében a következők:

  • Tanulmányoknál: 10.000-től 60.000 karakter szóközökkel. Ebbe a terjedelembe beleértendők a címek, az absztraktok és a kulcsszavak, a törzsszöveg, a jegyzetapparátus, valamint a bibliográfia.
  • Recenzióknál: 5.000-től 15.000 karakter szóközökkel.

Tanulmányok, recenziók és fordítások, mellett folyóiratunkba már forrásközlő munkák is beküldhetők.

Kérjük továbbá szerzőinket, hogy a beküldött munkákhoz mellékeljenek egy rövid affiliációt, ami tartalmazza a szerző neve mellett, az intézménye nevét, illetve a beosztását.

Lehetőség van angol, illetve német nyelven is írásokat beküldeni. Ebben az esetben azonban kérjük tisztelt Szerzőinket, hogy a beküldés során csatolt lektori vélemény tartalmazza a nyelvi ellenőrzés megtörténtének igazolását. Valamint angol vagy német nyelvű tanulmány esetén az angol/német nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak mellett szükséges magyar nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak megadása.

Szerzőink figyelmébe ajánljuk továbbá, hogy amennyiben a történelemtudományi rovatba olyan tanulmányt terveznek beküldeni, amely kívül esik a XVIII-XX. századot felölő időszakon, úgy érdemes azt a beküldési határidő lejárta előtt jelezni a számunkra, hogy fel tudjuk kérni a megfelelő lektort a munka elbírálására. A beküldési határidő természetesen ebben az esetben is április 5. éjfél.

A legutóbbi két lapszámot a következő elérhetőségeken tudják megtekinteni:

http://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2023-1/

https://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2023-2/

Kérdés esetén keressék bizalommal a szerkesztőséget!

Elérhetőségeink:

Jogtudomány – jogtudomany@kre-dit.hu

Történelemtudomány – tortenelemtudomany@kre-dit.hu

Hittudomány – hittudomany@kre-dit.hu

Mindannyiuknak jó munkát kívánunk!

Üdvözlettel,

A KRE-DIt folyóirat szerkesztősége

Papp Ádám: A klebelsbergi neonacionalizmus katolikus sajtórecepciójáról a Katolikus Szemle cikkeinek tükrében

Klebelsberg Kunó és az átalakuló ideológiai mező sajátosságai

Az első világháború egyik záróakkordjaként a magyar politikai és ideológiai vérkeringést is utolérte a történelem „rémülete”: a világtörténelem addigi legvéresebb fegyveres konfliktusának elvesztését kísérő, katasztrofális mértékű összeomlás – a trianoni diktátum által kiváltott elementáris erejű társadalmi traumával párosulva – mind a magyar belpolitikai, mind a kulturális és intellektuális élet terrénumaiban radikális mértékű átalakulási folyamatokat generált, amelyek de facto az eddigi társadalmi és szellemi vérkeringés valamennyi vonatkozását alapjaiban érintették[1]. Az előállott, gyökeresen újnak mondható konstellációban pedig számos olyan politikai, kulturális és ideológiai természetű reláció került zárójelbe, melyek mindezidáig axiómának számítottak. Különösen heves – és általánosnak mondható – elutasítás tárgya lett a Gyurgyák János terjedelmes monográfiájában[2] „eötvös-deáki politikai nemzetkoncepciónak” nevezett ideológiai konstrukció, melynek legismertebb ostorozói körébe mindenekelőtt – különösen Három Nemzedék című opusának keretei között – a történész Szekfű Gyula és az író Szabó Dezső sorolhatóak. Kettejük kritikai élét – mint azt tanulmányában Kovács Dávid maga is meggyőzően kimutatta, számos konszenzusos pont kapcsolja össze egymással, közös nevezőt jelentett érvrendszerükben a liberális berendezkedés heves bírálata[3], Szekfű „siralmas véget ért jogi fikciója[4]” és Szabó „irtózatos Bábele[5]” között aligha mutatható ki érdemi eltérés. Mindketten a – már frazeológiájában is kártékonynak bélyegzett[6] – liberális érának a magyar társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vérkeringés egészére gyakorolt romboló hatásrendszeréből, illetőleg magának a liberalizmusnak az emberi természetet végletekig félreismerő, megalapozatlan antropológiai optimizmusából vezették le a trianoni kataklizmához vezető magyar hanyatlásfolyamat örvényét, kiegészítve a bűnlajstromot a magyar szabadelvű politikai elit szűklátókörűségének ostorozásával, s összekapcsolva egy, a magyar társadalom egészét is hibáztató, „negatív” nemzeti karakterológiával[7].

A trianoni országvesztést követő években született meg az a közös szellemi platform, amely – átmenetileg – a történész Szekfűt és a kultúrpolitikus Klebelsberg Kunót is egymás mellé állította.

A későbbiek folyamán az ő vezetésükkel formálódó intellektuális közeget is felcímkézte az utókor a „reformkonzervatív[8]” jelzőjével – jóllehet így, ebben a formában e megjelölést voltaképpen egyikük sem vindikálta kifejezetten magának. Az intellektuális háttér közösségét világosan demonstrálja Klebelsberg Szekfűhöz intézett 1921-es évi levele[9], amelyben a Három Nemzedék[10] antiliberális hanyatlástörténete mellett Tormay Cecile és az irodalomtörténész Horváth János egy-egy munkájában vélte megpillanthatónak az általa elképzelt keresztény konzervatív ideológiai éra legfőbb szellemi legitimációs támaszát. A Klebelsberg-féle neonacionalizmus eszmei természetéről a modern historiográfiában Gyurgyák és Kovács számos tekintetben hasonló értékeléssel él: eszerint a kapcsolódó gondolatkör a közelmúlt nemzetszemléletének variánsait egyként a történelem süllyesztőjébe utalta; a politikai nemzetkoncepció érvényét a trianoni országszabdalás, a függetlenségi platformról felfakadó gondolatkísérleteket pedig a Habsburg „ellenlábas” megszűnése anullálta. Továbbá, ez a szellemi orientáció egyfelől az általános nemzeti-kulturális szintemelkedés, másfelől a – részben jövőbe kitolt, részben pedig a tényleges társadalompolitikai gyakorlat által meg is csalatott – emancipatorikus célzatú szociálpolitikai cselekvés tartópillérein nyugodott volna. Gyurgyák és Kovács interpretációjának talán egyetlen különbsége a szintén klebelsbergi megfogalmazásban ismertté lett „kultúrfölény” gondolata, mely a magyarság környező kelet-közép európai népcsoportokkal szembeni kulturális-művelődési prioritására apellált. Mi ehhez talán azt tehetjük hozzá, hogy bár ez a nemzetkoncepció maga is számos tekintetben a Három Nemzedék antiliberális konzervativizmusát osztotta, végül – hosszabb távon – korántsem jutott domináns szerepre a korabeli magyar szellemi élet identitásdiskurzusaiban[11]: előremutató társadalompolitikai aktivizmusának hajója léket kapott a 20-as évek – az eredeti tervekhez képest – alaposan minimalizált földreformján, maga Szekfű pedig, tapasztalva a 20-as évek politikájának csupán névlegesen reformer jellegét, gyorsan búcsút intett azon zászlóshajó-szerepkörnek, amelyet – mint Klebelsbergtől idézett levelünk is demonstrálta – szisztémájának keretei között eredetileg maga a kultúrpolitikus szánt neki. A 20-as évek második felében a Magyar Szemle főszerkesztőjeként közzétett, a latifundium történelmi érdemeit méltató cikkei is egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Szemléletében a valódi reformer társadalompolitika – a klebelsbergi neonacionalizmus olyannyira fontos tartóoszlopa – majd csak a Bethlen-éra elmúltát követően értékelődik fel újra.

Klebelsberg neonacionalizmusa – A társadalmi és kulturális megújhodás programja

Mint már értekezésünk bevezetőjében részletesen is érintettük, a döntően Klebelesberg Kunó nevével összefűződött neonacionalizmus – melynek gondolati struktúráját szerzője végül önálló kötetben is kiadott cikksorozatban vázolta fel – a 20-as évek második felének hazai szellemi miliőjében átmenetileg meghatározó nemzetértelmezési horizonttá emelkedett; s alapvetően katolikus sajtórecepciója is ennek megfelelően kezelte. Annál különösebbnek hat, hogy a kor legalábbis dominánsnak mondható katolikus sajtóorgánumainak sorában jószerivel egyedül a Katolikus Szemlében találkozunk igazán érdeminek mondható értékelésekkel – egyetlen publicista tollából. A lap hasábjain publikáló Túri Béla mintha már a kapcsolódó koncepciót taglaló írásának[12] kezdő felütésében is defenzívába húzódna, ugyanis – mint írja – „A neonacionalizmus (…) amint távolról sem akar szakítás lenni a tradicióval (…), úgy nem akarja megkisebbíteni az elődök hazaszeretetét sem”. S hasonlóképpen egyúttal „nem akarja azt sem állítani, hogy eddig nem tudták volna munkás szeretettel szeretni a hazát[13]”. Az alapgondolat tehát – mint azt szerzőnk a kötet Bethlen István miniszterelnök által írott előszavának meglátásaira támaszkodva részletesen ismerteti – „(…) a gyökeréig változott viszonyok között élő magyarság eszményeinek és gondolatvilágának az új körülményekhez való szabása és kijelölése azoknak a töretlen utaknak, amelyeken haladva az ország újjáépítése megtörténhetik”. Mindezen szempontok figyelembe vételével pedig a neonacionalizmus fogalma heterogén gondolati tartalom hordozója: egyszersmind kultúrpolitikai, (etno)pedagógiai és végső soron államfilozófiai doktrina, mely egyúttal azon feladat elvégzésére is hivatott, hogy önnön szellemiségének „(…) mint elméleti államtani koncepciónak a történelemhez való viszonyát” is tisztázza. Eme megfontolások alapján konkludál Túri végül oda, miszerint „(…) a neonacionalizmus mint új nemzeti ideológia is jelentkezik”, amely „(…) a cselekvő és alkotó embert emeli eszményképpé az ifjúság és a nemzet elé[14]”. Utóbbi gondolattal fűződik össze egyszersmind annak magyarázata is, ahogyan a hazai pedagógustársadalomhoz intézett „körlevelében” úgyszólván „(…) a munkás magyar embert állítja eszményképül minden fokú magyar iskola elé”, minekutána Túri olvasatában e vonatkozó körlevél úgyszólván a Canto del Lavoro – prózai változatba öntött – magyar megfelelőjévé emelkedik[15]. Ebben a kontextusban egyúttal a „(…) minden répréteget áthatónak és mindenkit egybekapcsolónak” szánt nemzeti eszmény úgyszólván „népbarát” és szociálisan érzékeny vonatkozásai kerülnek előtérbe, minekutána a Túri frazeológiájában „népiesnek” nevezett politikai cselekvési irány egyszerre viseli magán a kultúr-és társadalompolitikai pragmatizmus ismertetőjegyeit. Megállapítása szerint ugyanis „A föld a hazához rögzíti a haza szülötteit, a kultúra emberi tudatra emeli polgárait, de a boldogság otthonává a jó szociálpolitika teszi a falut, a várost”. Amidőn – mint Klebelesberget idézve Túri maga is írja – „(…) a nyomor és a küszködés légkörében nő a kozmopolitizmus, fogy a honszeretet[16], akkor valóban igaz, hogy nem ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, a kultúrpolitikának, az alsó néposztály érdekeit szolgáló közgazdasági politikának, a népbarát kormányzatnak és a hazafiságnak összefonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, mely a haza földjéhez köti a hazafiakat[17]”. Szerzőnk e ponton hívja fel a figyelmet a szociálpolitikai célkitűzések keresztény etikai dimenziójára, másfelől ugyanakkor a népesedési trendet baljós jövendő kibontakozás felé terelő anomáliák (elmondása szerint „a családi élet meglazulása”, illetőleg „a gyermekszoba üressége, stb.”) számára is annak világos bizonyítékai, hogy „(…) a nemzet organizmusának alapsejtjei egészségükben vannak megtámadva[18]”. Ebben leli tehát magyarázatát, hogy a célok között szerepel – közelebbről aligha túlzottan konkretizált formában – „a házasságok tisztasága és tartóssága, a magyar gyermek, a magyar élet védelme”.Mindazonáltal eme szempontok is elsősorban alárendelt komponensei a kitűzött tulajdonképpeni ideálnak: „A neonacionalizmus lényeges alkotóeleme (…) hogy úgy szervezzük a magyar munkát, a magyar hazafiságot, az ősi patriotizmust (…) oly célok felé vezessük, melyektől a magyar faj megerősödését és hazánk feltámadását várjuk”, s természetesen „(…) a területi épség helyreállítását”. Mindezek nyomán vetődik fel, pontosan hová is – Túri szóhasználatával élve – „(…) gyökerezik elméleti államtani és tartalmi szempontból a neonacionalizmus ideológiája”? Túri Klebelsberg – keserű hangvétele mellett is reálisnak mondható – helyzetfelismerését parafrazeálva („Akármilyen gyászos, szégyenteljes körülmények között is, de függetlenek lettünk”) konstatálja a politikai koordináta-rendszer gyökeres megváltozását, melynek révén a magyar nacionalizmus a világháborús összeomlás, a trianoni kataklizma és a dinasztikus kontinuitás megszakadása után „(…) új viszonyok között és új tartalommal lépett fel”, mivel „(…) Trianon óta új országgal és új nemzettel van dolgunk”. De miben is áll mindezek lényege? Egyfelől: az osztrák „méhkaptár” keretfeltételei között vívott sokévszázados küzdelem a rendi szabadságjogok, majd az állami autonómia kiszélesítéséért, végül a nemzeti szabadság érvényesítéséért éppúgy zárójelbe került, s örökre a múlt rekvizitumai közé sorolódott, mint ahogyan az ezen történelmi szembenállás produktumaként kitermelődött ellenzéki-függetlenségi oppozíció kurucos mentalitása is végleg relevanciáját vesztette. De súlytalanná vált a történelmi Magyarország kisebbségi népcsoportjaival folytatott kötélhúzás is; a trianoni országvesztés által – ámbár magyar nemzeti szempontból kivált katasztrofális végkimenetellel – utóbbi küzdelem maga is véget ért. Ebben a koordináta-rendszerben tehát a hagyományos magyar nacionalizmus – mindenekelőtt az előbbi szemponttal összecsatoltan – a nemzeti lét külső keretfeltételeinek tagadásaként, mint egyértelmű negáció jelentkezett. Ellenben „(…) a függetlenségi gondolat helyébe lépett új végcélja, a területépség helyreállítása csak akkor érhető el, ha a korábban negatívumként jelentkező nacionalizmus most nagy pozitív törekvéssé alakul át[19]”. A nemzet-és nacionalizmusértelemzés ezen irányváltása ugyanakkor a már fentebb érintett szociális érzékenység szempontjain túl egy másik társadalompolitikai megfontolás hordozója is; a „produktív és konstruktív” emberek szolidaritásának megfogalmazott programja felül kell írja a korábbi „negatív nacionalizmus” káros társadalomlélektani következményeit: a „nemakarunk” idővel mélyen rögzült szociálpszichológiai attitűdjét mely mindeddig „rányomta bélyegét a magyar típusra és egyéniségre”. A régi típusú nacionalizmus vázolt feladatainak e kontextusában sajátosan fonódnak össze tehát egymással a karakterológiai mellékzöngével ellátott társadalomkritikai és az etnopedagógiai reflexiók. Mindazonáltal Túri a neonacionalista gondolatkör mozgásterének bizonyos határait is rögzíteni igyekszik: e tekintetben óva int az új nemzeti eszmény „történelmi megalapozásának” és államfilozófiájának átpolitizálódásától, „(…) amit a kultúrmunka és a nemzetnevelés nem tűr meg, s ami könnyen megbosszulja magát”. Ez praktikusan kettőt jelent: egyfelől, a célul kitűzött nemzetnevelés nem válhat olyan kártékony és hamis emlékezeti kultúra szülőanyjává, melyben Magyarország és a Habsburg Birodalom négyszáz éves közös történelme a puszta nemzeti eltévelyedés iskolapéldájává degradálódik. Miként hibás attitűd volt a múltban ugyanis a függetlenségi ábránd naiv kergetése, úgy ma sem bír több relevanciával ama gondolat, miszerint „Magyarország minden szövetség nélkül biztosabb jövő elé néz, mintha szövetségest keres, mint a múltban[20]”. Az ügy aktuálpolitikai relevanciája a korabeli olvasó számára is egyértelmű lehetett: a Monarchia felbomlása és a trianoni diktátum eredményeként előállott helyzet szerzőnknél csupán „bizonyos formai függetlenség” gyanánt vehető számításba, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy „igazi magyar jövőnk zálogául nézzük”. Az integrális revízióra irányuló törekvések szempontjából ugyanis a másokkal való partnerséget nélkülöző, önerőre támaszkodó, társtalan magyar magány könnyen öngyilkos magatartásnak bizonyulhat. S másfelől: „(…) vigyáznunk kell, hogy a neonacionalizmus történelmi megalapozásával másoknak se adjunk módot arra, hogy az új alapból több következtetést vonjanak le, mint amennyi az új és több munkához szükséges”. Amely utóbbi kitétel minden valószínűség szerint a magyar fajvédő mozgalommal szembeni kései figyelmeztetésként nyerhetett szerzőnk tollából megfogalmazást[21]. A magyarság megváltozott helyzetének tekintetében pedig ismételten előkerülnek a trianoni diktátum következményei is, hiszen (…) a nemzetiségektől elszakadva e részben is változott a nacionalizmus tartalma[22]”. Az országcsonkítás tragédiája csakis átmeneti állapotként vehető tudomásul: a jelen helyzet reális felismerése, s a belőle levont konzekvenciák nem tehetik zárójelbe az integrális revízióra való törekvést, a neonacionalizmus tulajdonképpeni programját; „(…) amikor Klebelsberg Kunó az integritás kérdését a nenacionalizmus ideológiájából nem csak nem rekeszti ki, hanem egyenesen végcélul tűzi ki, már ipso facto nem lehet úgy gondolkozni és nem arra kellene készülnünk, mintha nem más nemzetiségekkel együtt akarnók történelmi utunkat folytatni ezer év után. Vagyis a neonacionalizmus tartalmából nemcsak nem esett ki a magyar állameszme megismertetésének és megszerettetésének munkája, hanem más körülmények között más hangsúlyt, más színezetet kapott[23]”. Amely utóbbi megfontolás a fentebb már érintett „egyedül nem megy” problematikus elemére is praktikusan visszautal, ezúttal azonban talán némiképp módosított formában: ebben a keretben a revízió nem egyszerűen a sors – magyar nemzeti szempontból kedvező – megváltozásával a nemzetiségekre oktrojálandó produktumként gondolandó el, sokkalta inkább azon – reálisnak remélt – koncepció nyer benne megfogalmazást, miszerint az ezeréves országhatárok visszaállítása az egykori kisebbségek számára is vonzó alternatívaként válik újra fölvethetővé. S végül ismét jelentkezik a tárgyalásmódban már elemzésünk kezdetén említett defenzív attitűd, amely a hagyományként rögzült kuruc-labanc kontroverziára is megfelelni igyekezvén egyfajta kiegyenlítésként kíván hatni: a klebelsbergi nemzetkoncepció történelemszemlélete nem érvényesül olyannyira „az elvi precizitás szigorúságával”, hogy a „kurucos” magatartás múltbeli hibáival és túlzásaival egyetemben a függetlenségi hagyomány egészét is a vádlottak padjára óhajtaná ültetni. Tudniillik, ez utóbbi körből is rekrutálódtak olyan számban „a magyarság erejét fejlesztő államférfiak”, hogy a múltbeli nemzeti-függetlenségi oppozíció is méltán vindikálhassa önmagának az „erős nacionalizmus” dicsőségéért járó glóriát. Mindez pedig Túri olvasatában annak is ékes bizonyítéka, „(…) hogy az élet, a nemzeti történelmi folyamat nem tűr és nem akar olyan definiciókat, melyek (…) mindig merevek és avatatlanok vagy sablon szerint gondolkozó emberek részéről jelszavakul használtatnak, ami rendesen csak kárt és ellentéteket okoz[24]”. Mert hogyan is valósulhatna meg másképp – tehetnénk hozzá – a „produktív és konstruktív emberek” egymás közti szolidaritásának magasztos eszménye? Cikkírónk értékelése szerint ezek a megfontolások akár természetesnek is tarthatók, az elmondottakat követve szándékosan tágra nyitott szemlélődési horizont mélyen pragmatikus megfontolásokkal fűződik össze, ugyanis – mint záró megjegyzésében maga is írja – „a neonacionalizmus nem csak a politikai viszonyok változása folytán, de öntudatosan és céltudatosan keresi azokat a módokat, (…) melyek a magyar faj megerősödését és általa a magyar nemzeti cél elérését segítik elő[25]”.

Klebelsberg neonacionalizmusa a magyar „kultúrfölény” kontextusában

Nem kétséges, hogy amidőn Túri mindössze egyetlen év elteltével egy újfent megjelenő Klebelsberg-kötet[26] recenzálására[27] vállalkozott, továbbra is ugyanazon szempontot ragadta meg a kultúrpolitikus neonacionalista eszményvilágának egyik legfőbb cementáló elemeként, amelyet első cikkgyűjteményének értékelése folyamán is a vonatkozó ideál egyik centrális gondolati paneljévé avatott. Eszerint Klebelsberg célja jelen esetben sem más, mint hogy „(…) maga mellé sorakoztassa fegyver-és munkatársakul mindazokat, kik meg vannak győződve, hogy Magyarországra nézve lenni vagy nem lenni kérdése a magasabb műveltség, a kultúrfölény[28]” Európa ama pontján, hol ezer éve a nyugati kultúra őre és fáklyája Kelet felé[29]”. Másfelől, Túri immár egyenesen „történelmi átváltást jelentő időkről” nyilatkozik, mikorra végképp illuzórikussá vált a korábbi idők gyakorlata, mely a kultúrpolitika cselekvési körét csakis az anyagi-materiális háttértényezők kiterjedtségének keretei között volt képes kijelölni[30]; „nincs időnk várni, míg anyagilag megerősödhetünk, hogy azután próbáljuk behozni a kultúra terén azt, amivel elmaradtunk”. Sürgető nyomatékkal hozzá is fűzve egyúttal, miszerint „Ha elmaradunk, végleg lemaradunk[31]”. Ám ugyanilyen fokozott hangsúllyal vetődik fel a neonacionalizmus kiemelt jelentőségű tartópillérei közé sorolt szociális fejlődés motívuma is – a korabeli nemzetpolitikai megfontolásoktól a legkevésbé sem függetlenül: a kapcsolódó cikkanyagok szociálpolitikai direktíváit elemezve Túri lelkesen ünnepli „(…) a magyar nemzet ama rétegének kulturális emelését, (…) melyben pedig a magyar faj ősereje szunnyad: az Alföld népében[32]”. Míg végül immár szenvedélyes akklamációként rezonál szerzőnk abbeli ujjongása, miszerint „Öröm arra nézve még csak gondolni is, hogy eljő az idő, mikor az alföldi és tanyai népnek életereje ömlődik át a magyar életbe, mint felfrissítő, alkotó hatalom[33]”. Ámbár, Túri maga sem feledi el mindehhez hozzáfűzni, hogy e szerves nemzeti alkotómunkát csupán a „liberális kor szellemi hagyatékától” és „a keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött entellektüelek” aknamunkájától szükséges félteni. Figyelembe véve, hogyan jutottak végül a kor folyamán e nemes társadalmi reformvíziók jószerivel egytől-egyig ebek harmincadjára,[34] különösen fájdalmas annak észrevételezése részünkről, mennyire látványosan hagyta szerzőnk is a felszín által becsapni önmagát: Túri sem érzékelte ugyanis, milyen sötét robajjal zuhan végül bele a vágyott víziók és a társadalmi rögvalóság között tátongó szakadék mélységébe az egyoldalúvá degradálódott antiliberális beszédmód szekere. S talán a hitelesség ebbéli hiányától nem is függetleníthető a magunk berzenkedése afölött, amit Túri kritikája vált ki Klebelsberg úgyszólván „hamis” frazeológiájával kapcsolatosan. Szerzőnk számára az oktatásügyi miniszter általa is idézett kijelentése a forradalmi és ellenforradalmi ideológiák egyként meddő természetéről[35] érthetetlennek és emészthetetlennek bizonyult: amíg a kultúrpolitikus szemszögéből mindez a jobb-és baloldali radikalizmusoktól való azonos távolságtartás igényének kifejezése volt, addig Túri számára ez az attitűd csakis képzavarként volt elmarasztalható. Értékelésében a részben Klebelsberg nevével összeforrott keresztény-nemzeti kurzus maga volt az az ellenforradalmi éra, amely az egyébiránt minden másban rajongásig dicsért közéleti szereplő működését is lehetővé tette; s amely koordináta-rendszerben a Küzdelmek Könyve maga is az „új szellemű kultúrpolitikának az útjelzője”: részese annak a munkának, „(…) melyben a nemzet arra törekszik, hogy szomszédait a kulturális nemes versenyben felülmúlja és lépést tartani igyekezzék a nyugati nagy nemzetekkel – megőrizve ezeréves tradícióit, keresztény menzeti mivoltát”.

A klebelsbergi koncepció pragmatikus narrátora? – Kornis Gyula a Katolikus Szemle értékelésében

Egészében véve bízvást állítható, hogy Klebelsberg nemzetkoncepciójának fogadtatása a Katolikus Szemle hasábjain – a recenzálás feladatát egyedüli publicistaként elvégző Túri Béla tollából – még akkor is igen pozitívnak volt mondható, ha egyébiránt fentebb jegyzett kritikai reflexiói sem hiányoztak értékeléséből. Mindazonáltal, amilyen mértékben vált Klebelsberg a neonacionalizmus elméleti kontúrjait felvázoló teoretikussá, ugyanilyen módon bizonyult pályatársa – a modern historiográfiában mindmáig méltatlanul mellőzött – Kornis Gyula a vonatkozó eszmekör tarttalmának mintegy „konkretizálójaként” értékelhetőnek. Túri jelen elemzéséből[36] ugyanis már egyértelműen kiviláglik, hogy a piarista tudós Nemzeti megújhodás címen megjelent írásában[37] „(…) azt írja meg, hogy a nemzeti megújhodásnak mikép kell bekövetkeznie a neonacionalista program alapján”. Szerzőnk interpretációjában Kornis a trianoni kataklizma kettős társadalomlélektani hatásrendszeréből indul ki: egyfelől, evidenciaként rajzolódott ki a kollektív nemzeti önvizsgálat elementáris igénye, hiszen „(…) minden nagy nemzeti szerencsétlenség után természetes a nemzet kollektív lelkiismeretének számonkérő szava a nemzeti tragédia okai után”. Másrészt azonban a bukás keserű fájdalma nagyszabású felhajtóerő forrásának is bizonyult, mivel az új helyzetben „nemcsak a győző, de a legyőzött népek nacionalizmusának ható ereje is megsokszorozódott”. Az országszabdalás előtti korszak úgyszólván „negatív” nacionalizmusának kettős oppozíciójával (függetlenségi eszmény versus küzdelem a nemzetiségekkel) kapcsolatos gondolati panel jelen esetben is előkerül, az új helyzetben kikristályosodó ellenségkép azonban immár bizonyos differenciálódás irányába mutat: a „saját húsunkból feltáplált” konglomerátumokkal és nagy szövetségeseiknek még szélesebb világgyűrűjével” a revízió érdekében folytatott küzdelemnek ezúttal már nem egyszerűen a liberális kor örökségével szembeni oppozíció és – mint korábban láttuk – a „keresztény nemzeti gondolattól át nem fűtött intellektüelek” elleni harc a társutasa. A küzdelem másik hengsúlyos eleme háború úgyszólván „a másik fronton az internacionalizmussal szemben, mely nemzeti öntudatunkat, sajátos értékünket akarja csökkenteni[38]”. Az ily módon meghatározott ellenséggel szemben pedig – immár klasszikusnak ható módon – a „belső erősödés” ekkortájt olyannyira gyakran hangoztatott eszközét, valamint „nemzeti egyéniségünk értékének emelését” ajánlja gyógyírül. A közelmúlt nemzeti mulasztásainak számbavételét illetően – Túri olvasatában – Kornis maga is messzemenőkig hű maradt a szekfűi Három Nemzedékben is világosan kirajzolódó kritikai szempontokhoz: a puszta „jelszópolitikává” degradálódott függetlenségi ethosz bírálata párosul a nemzetfenntartónak elgondolt társadalmi rétegeket pártfogolni hivatott szociálpolitika hiányának rögzítésével. Az sem állítható, hogy az utóbbi terület vonatkozásában részletezett elemek bármily módon is eltérnének mindattól, amelynek hiányát maga Szekfű is számonkérte a liberális korszakon (földreform, a népegészség-és népoktatás helyzetének fejlesztése, a nagyvárosi proletariátus iránti fokozott szociális érzékenység, a birtokos parasztság és a történelmi középosztály védelme, stb.). Túri ábrázolásából világosan kitetszik, hogy Kornis e problémákat a jelenre nézvést is érvényesnek tartja, amit kiegészít a Trianon nyomán irdatlanul felduzzadt állami tisztviselői réteg megannyi szociális problémája, mely utóbbi „a közterheket elviselhetetlenné teszi”. Mindazonáltal elmondható, hogy a szociális nyomor Kornis művéből kikiáltó tapasztalata Túrit is meggyőzte afelől, hogy túlterebélyesíteni a művelődési politika akciórádiuszát a pénzügyi realitások világán talán mégsem olyannyira bölcs módszer a vágyott nemzeti-kulturális megújulás szolgálatában, tehát a két szempont egymással való szerves összekapcsolása, arányaik egymással való kiegyenlítése kínálkozik az egyedüli racionális megoldásként: Kornis kapcsolódó szempontjait[39] összegezvén immár szerzőnk maga is a kiegyenlítés felé látszik hajlani. Summázata szerint ugyanis „A nemzeti fejlődés két egyenrangú tényezője: a vagyonosodás és kultúra közötti természetes viszonynál fogva együtt és egyszerre[40]”. Hovatovább, immár a korábbiakban érintett „kultúrfölény” gondolatának hangsúlyosabb átértékelése is fokozott erővel ötlik szemünkbe: Túri tolmácsolásában kiderül, hogy a vonatkozó klebelsbergi eszmény a Kornis-féle olvasat keretei között kétségkívül lágyabb, döntően etikai természetű kategóriává szelídül[41]. Mint recenzánsunk maga is megjegyzi, „(…) Kornis a kultúrfölényt elsősorban erkölcsi fölénynek tartja”, mely „(…) akkor a legnagyobb, midőn (…) a nemzeti erények személytelenek és a nemzet minden tagjában élnek és ez úton hatványozzák a nemzeti energiát[42]”. Másfelől, külön is érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a kultúr-és művelődéspolitika konkrétumainak tekintetében a kortárs katolikus sajtóvilág keretei közt talán először szólal meg a 30-as évek közepétől kifejezetten axiomatikusan megfogalmazott igény az ún. „nemzeti tudományosság” után. Mint szerzőnk írja, „(…) irodalom, képzőművészet, tudomány is maradjon universalitásuk mellett is a nemzeti talajba gyökerezett, különben se nemzetfenntartó erő, se igazi emberi érték nem lészen”. A jövővel kapcsolatos hangvétel pedig inkább helyeződik a reményre, semmint hogy nemzetsirató pesszimizmusba torkolljék: „(…) Kornis (…) ha látja is a nagy bajokat, (…) bátran hirdeti, hogy (…) a baj nem organikus, csak funkcionális”. Szerzőnk maga is az eddig vázoltak alapján konkludál oda, miszerint e funkcionális problémamegoldás feladata vállaltan a neonacionalizmus programjáé. Siker továbbá – hogyan is lett volna másként elképzelhető – „(…) csak akkor lehetséges, ha a magyar lét (…) sajátos tartalmán épül és bontakozik ki tovább a neonacionalizmus, és a nemzeti ezeréves fejlődés szerves elemévé válik”.

Konklúzió

Az eddig elmondottak alapján igazoltnak mondható, hogy az 1920-as évek katolikus sajtóirodalma – melynek jelen munkánk keretei között a Katolikus Szemle az egyedüli tanúja – kifejezett elismeréssel karolta föl a klebelsbergi nemzetértelmezés intencióit. E tapasztalat – nézetünk szerint – döntően azzal magyarázható, hogy a neonacionalizmus által meghirdetett cselekvési alternatívák olyan szempontokkal (döntően a kultúr-és oktatáspolitikai fejlesztés ügyével) fűződtek össze, amelyek minden akadály nélkül becsatornázhatónak bizonyultak a kései Bethlen-érában is hegemón helyzetben maradt politikai katolicizmus szisztémájába. A gazdaság-és szociálpolitikai reformok ügyét illetően azonban már ez nem állítható. Döntően csupán az általános célirányokkal kapcsolatos retorika szóvirágaiba ütközünk: bár Klebelsberg – s önmagában ennek validitását az általunk vizsgált cikkekben sem vitatták – világosan fűzte össze a társadalompolitikai változtatások ügyét a nemzeti megmaradás sorskérdésével, valójában az előbbi tekintetében a kor katolikus publicistái sem jutottak el annak felismeréséig, hogy ennek pragmatikus megvalósítása milyen alapfeltételhez is kötött valójában. A vázolt eszmény ugyanis természetszerűen megkövetelte volna mindenekelőtt annak elfogadását, amelyet egyébiránt épp maga a rendszer utasított el, s amely nélkül a korabeli magyar társadalmi realitások keretei között a szociális felszabadulás és a nemzeti szellemű művelődéspolitika kettős megvalósulása eleve lebírhatatlan akadályokba ütközött: az általános és kötelező földreformot. Nézetünk szerint e tekintetben a recepciót végző Túri Béla és lapja, a Katolikus Szemle egyaránt ugyanazon konzervativizmus csapdájába esett, mint amely a politikai katolicizmus struktúrájának egészét is jellemezte ekkoriban. A szükséges szociális eltökéltség alól valójában épp azon konzervatív ismeretelméleti háttér húzta ki a talajt, amely – mint láttuk – még az egyébiránt általuk tisztelt Kornis ellenében is nyíltan vállallta önnön „ellenforradalmi” jellegét. A mindezzel együtt járó gyakorlati reformképtelenségben ragadhatjuk meg annak okát, amiért a neonacionalizmus vonzereje legkésőbb a 30-as évekre semmivé foszlott, s így helyébe végül szükségszerűen új elgondolások léptek.

Bibliográfia

Szakirodalom

ifj. Bertényi Iván: A századforduló politikai irányzatai és gróf Tisza István, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó,2009, 34–72.

Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról, Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195-199.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012,

Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés – Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója; in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–104.

Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Kovács Dávid: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 59–75.

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011.

Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről, in Uő,: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212.

Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 9–36.

Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 114–136.

Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus; in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 186–213.

Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011.

Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics Ignác: A magyar jobboldali hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 387–388.

Felhasznált források

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest., Athenaeum, 1928, 168–172.

Klebelsberg Kuno: Új magyar típus, in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 1928, 139–143.

Klebelsberg Kuno: Il Canto del Lavoro; in Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum, 1928, 168–172.

Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 4. évf., 9. szám, 809-812.

Klebelsberg Kuno: Küzdelmek Könyve, Budapest, Athenaeum, 1929

Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 449–457.

Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 6. füzet, 562–563.

Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669.

Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.

Hivatkozások

  1. Mint tanulmányában Kovács Dávid írja: „A dualizmus korának hivatalos állam-és nemzetfelfogása, asszimilációs szemlélete, liberalizmusa (…) mind a vádlottak padjára került” (Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 62.).
  2. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 54–89.
  3. Noha a Trianon utáni időszak hazai gondolkodástörténetében a dualizmus kori szabadelvű éra általános össztűz alá került, ez a szellemi orientációváltás egyedül az 1918-1920 között végbement drámai események láncolatával még nem magyarázható meg kielégítően. Az előzmények körébe sorolandó a magyar nacionalizmus jellegének – a századfordulótól mind világosabban érzékelhető – antiliberális irányváltása, amely maga ugyanakkor a magyar nemzeti liberalizmus századfordulói válságától sem választható el. Ifj. Bertényi Iván megállapítása szerint a 20. század előestéjére a 67-es konszenzust és annak nemzeti szabadelvű örökségét már nem csupán a függetlenségi párt egyes prominensei kezdték látványosan megtagadni az erősödő függetlenségi nacionalizmus jegyében, de a kialakulóban lévő, új típusú baloldali progresszív és nemzeti-konzervatív csoportosulások is ideológiai ellenfelet láttak a szabadelvű kor hagyatékában. Hovatovább, Ifj. Bertényi megállapítása szerint „(…) a liberális elitpolitizálással szemben mind komolyabb tömegekre támaszkodó új irányzatok (…) kiterjesztették a harcot a politika által addig jórészt érintetlenül hagyott területekre is” (Lásd: ifj. Bertényi Iván: A századelő politikai irányzatai és gróf Tisza István, in. Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány; Budapest, Osiris Kiadó, 2009, 60.). E küzdelem dichotomikus természetét olyan ellentétpárok juttatták kifejezésre, mint a „progresszív” és „népnemzeti” irodalom, illetőleg a „haladó” és „reakciós” avagy „zsidó” tudomány antagonizmusai, a megcsontosodott nemzeti liberalizmus hagyatékával szembeni elutasításuk azonban közös volt. Takáts József maga is felhívja figyelmünket a századelőtől az ideológiai szférában lezajlott változások merőben antiliberális természetére, megállapítása szerint ugyanis „A magyar liberalizmus a századelőn nem tudott olyan válaszokat kimunkálni a kor nagy kérdéseire, amelyek sikeresek lehettek volna az eszmék piacán”. Ebbe a keretbe illeszkedik ama megjegyzése is, miszerint a Társadalomtudományi Társaság által 1904-ben A társadalmi fejlődés iránya címen rendezett konferencián az egymással szemben álló agrárius konzervatívok, keresztényszocialisták, radikálisok, szociáldemokraták és anarchisták között mindösszesen azon kérdés megítélésében született konszenzus, hogy a liberalizmus immár halott és terméketlen idollá devalválódott (Lásd Takáts: József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 87.).
  4. Lásd: Szekfű Gyula: Állam-és nemzetfenntartás, 12., in Kovács Dávid: Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években; in Uő.: Nemzetfelfogás, 68.
  5. Szabó Dezső: Gr. Tisza István, in: Egyenes úton; in: Kovács: Szabó, 68.
  6. Kivált Szekfű Három Nemzedékének militánsan antiliberális szemléletmódját legalábbis találóan érzékelteti Miskolczy Ambrus rövid megjegyzése, miszerint Szekfű „a liberális diskurzus politikai erőképző jellegét a szép szavak csáberejeként mutatta be”, maga a mű pedig egyfajta konzervatív indíttatású -Miskolczy szóhasználatával élve – „ideológiai fertőtlenítés” célját szolgálta (Lásd: Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet – Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról, Budapest Napvilág Kiadó, 2001, 74.).
  7. Legalábbis a „nemzeti bűnök” lajstromának összeállítása tekintetében szintén kevéssé érződik Szekfű és Szabó felfogása között érdemi különbség. Trencsényi szerint Szekfűnél „a magyar faji karakterológia vázlata olyan erkölcsi vonásokat említ, mint a realitásérzék hiánya és töredezett erkölcsi szemlélet, ami szerinte mind a túlzott társadalmi differenciálódás következménye” (Lásd: Trencsényi Balázs: A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 368.). Tekintetbe véve azonban, hogy utóbbi jelenség is történetileg a liberális korszak következményeként kellett tételeződjék, az antiliberális ismeretelméleti megalapozottság ebben a kontextusban sem vitatható. Ahogyan A magyar bortermelő lelki alkata címen írott elemzésének liberalizmus-ellenessége sem: a magyar gazdának a liberális szabadpiacon boldogulni képtelen mentalitását megrajzolva (kapcsolódó megjegyzése szerint „a magyar faj nem kapitalisztikus tehetség”) gyakorlatilag egy olyan nemzeti karakterológiát nyújt, amely már önmagában is a szabadelvűség hazai adoptálhatóságának cáfolatát hirdeti (Lásd: Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata, in Uő., in Erős Vilmos: (szerk.) Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 231–291.). Ezenközben Szabó Dezső kapcsolódó gondolatait Gyurgyák mutatja be úgy, hogy „(…) a nemes és nagylelkű, következésképpen élhetetlen magyar faj, (…) a fajok örök balekja a modern kapitalista kor anyagiassága és kegyetlen versenye miatt folyamatosan tért veszít más fajokkal (…) szemben” (Lásd: Gyurgyák János: Magyar fajvédők, Budapest, Osiris Kiadó, 2012, 55.). E karakterológiai reflexió antiliberális mellékzöngéje önmagában is közelíti Szabó felfogását Szekfű fentebb demonstrált látószögéhez.
  8. Tanulmányában Kovács érintette a kérdést: megállapítása szerint a „reformkonzervatív” jelző utókori történészlelemény”, Szekfű nyelvszóhasználatában is inkább a „konzervatív reform”, illetőleg a „konzervatív reformer” szóösszetételeibe ütközünk (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás, 93.).
  9. Mint azt Klebelsberg 1921 nyarán Szekfűnek címzett levelében világosan megfogalmazta: „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, (…..) a te Három Nemzedékedet, Tormay Ceclie Bujdosókönyvét és azután (…) Horvát János Aranytól Adyig című füzetét. Ha nem is értetek talán mindenben egyet, egy irányt képviseltek, s nevetek egyben program lenne” (EKK G 628, Szekfű Gyula levelezése: Klebelsberg Kuno levelei Szekfű Gyulának; idézi: Miskolczy: Szellem és nemzet, 79.). Az is lett: az 1923 és 1940 között megjelentetett Napkelet című lap – a Magyar Szemlével egyetemben – egyértelműen e két világégés közötti keresztény-konzervatív eszmevilág egyik legismertebb publicisztikai közvetítőjévé vált, s ezen ideológiai preferenciák kapcsolódó tablóját a főszerkesztő Tormay Séta a szentmihályi parkban című indító szépprózájában talán mindenki másnál plasztikusabban festette meg. Mint utóbbival összefüggésben Sipos Lajos írja: „Az évszázados úri fák és a régi kastély változatlanságot sugalló hátterében körvonalazódott egy offenzív irodalmi-kulturális kánon is. Ennek lényege a Bethlen István és Klebelsberg Kuno által megkonstruált neonacionalista-értékkonzervatív államideológia (…)” (Lásd: Sipos Lajos: Válaszlehetőségek az irodalmi és társadalmi modernizáció kérdésére – A Napkelet és a Magyar Szemle, in. Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán: A Nyugat párbeszédei – a magyar irodalmi modernizáció kérdései, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011, 121.).
  10. Pars pro toto: Romsics Ignác: Szekfű Gyula Három nemzedékéről; in Uő.: Történelem, történetírás, hagyomány, Budapest, Osiris Kiadó, 2008, 195–212.
  11. Ehhez hozzá is fűzhetjük, hogy a neonacionalizmus koncepcióját a korban több irányból is hevesen támadták: Szabó Dezső különösen harsányan- és nem utolsósorban önnön markánsan németellenes attitűdjeitől hajtva – marasztalta el Klebelsberg gondolatait „a germán életakarat megnyilvánulásaként”. A Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományt leértékelő, német-magyar történeti közösségben gondolkodó orientációt mindenestül úgy kritizálta, mint amely „(…) a germánság érdekeinek szempontjából történik” (Lásd: Szabó Dezső: Neonacionalizmus. Gróf Klebelsberg könyve. Harmadik közlemény, Előörs, 1928, 7.; Idézi: Kovács D.: Uo. 101.). Vagyis: többé-kevésbé ugyanazon szempontok alapján tett szemrehányást a kultúrpolitikusnak, mint amilyen kritikai reflexiókkal – jóval később – a Szekfű-Hóman tandem által írott Magyar Történet meglátásai ellenében – Németh László is élt. Utóbbi maga is arra hivatkozva utasította el narratívájukat, miszerint szerzői „(…) más népből jöttek, és azt akarják bizonyítani, milyen jól járt velük a magyar nemzet”, miáltal a két szerző „nekünk csinál magunk ellen múltat” (Németh László: Kiforgatnak múltunkból, in Uő.: Sorskérdések, Budapest, Magvető Kiadó, 1989, 510–514.; idézi: Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Budapest, Osiris Kiadó, 2011, 307.).
  12. Túri Béla: Neonacionalizmus; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 8. szám, 449–457.
  13. Uo., 447.
  14. Már érintett monográfiájában Gyurgyák maga is külön hangsúlyozza a kultúrpolitikus ebbéli intencióinak jelentőségét, mint a vonatkozó eszménnyel kapcsolatos ismertetésében írja, a neonacionalizmusnak számos nemes célkitűzésén kívül alapvető törekvése „(…) a még meglévő produktív és konstruktív emberek szolidaritásának elősegítése” (Lásd: Gyurgyák: Ezzé lett, 313.). S valóban: Új magyar típus címen írott munkájában Klebelsberg egyenesen arról nyilatkozik, hogy „(…) a neonacionalizmus főfeladata egy új magyar eszménynek, egy új magyar embertípusnak a kimunkálása; aki keveset beszél és szónokol, de annál többet dolgozik és alkot” (Lásd: Uő.: Új magyar típus; in Uő.: Neonacionalizmus, 2. kiadás, Budapest, Athenaeum,, 1928, 142.). Vissza is utalva egyúttal egy korábbi – a hazai pedagógustársadalomhoz intézett – körlevelére, melynek keretei között elmondása szerint szintén „ilyen új magyar típus kimunkálására” buzdított.
  15. E ponton megjegyzendő: egyfelől, a dolgozatunk előző jegyzetében említett körlevél kétségkívül jelentős visszhangokat vetett, a korabeli kormányzati érához igen közel álló Nemzeti Újság névtelenül nyilatkozó cikkírója például egyenesen „(…) a céltudatos nemzeti munka megszervezésének kulturális programjaként” méltatta (Lásd: Magyar program; Nemzeti újság, 1928, 10. évf. 11. szám, 1–2.). Nem sokkal később Klebelsberg maga egyik cikkében (Il Canto del Lavoro; in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum, 2. kiadás, 1928, 168–172.) az olasz Edmondo Rossoni és Libero Bovio Il Canto del Lavoro című költeményét ünnepelte a munka fasiszta szellemű himnikus apotheózisaként, tudniillik – mint a kultúrpolitikust idézve Túri maga is írja: „A munka himnusza azt a szabadságot dicsőíti, amely (…) a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenségben áll”. Bár a Túri által érintett újévi körlevélre jelen cikkében maga Klebelsberg is visszautal (ő maga egészen pontosan „a munkában sarjadzó anyagi és lelki függetlenség” víziója kapcsán jegyzi meg: „Amint újévi körlevelemben rámutattam, a magyar tanítóra e téren is a legnemesebb és a legfontosabb nemzeti hivatás vár” (Lásd: Klebelsberg: Uo. 170.), a Túri által megformált kontextusban a közoktatásügyi miniszter utóbbi cikke mutatkozik hangsúlyosabbnak. Annál is inkább, mivel a Klebelsberg írásában olvasható Rossoni-Bovio szerzőpáros strófarészletét („Hirdesd, hogy a munka fény, élet, dicsőség, hogy a munka a szabadság fegyvere és zászlaja”) maga Túri is idézi de facto „a fasizmus dalaként”.
  16. Talán nem túlzás e ponton rámutatnunk ama sajátos analógiára, mely az író Szabó Dezső elhíresült századfordulói figyelmeztetése („Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”; hovatovább „Lehet valaki valóságos Leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal, s akkor bizony hazafias érzései is vele pusztulnak.”; Lásd: Szabó Dezső: Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza istván volt miniszterelnök, nagybirtokos Úrnak; Nyugat, 1911, 9. szám., 810.) és a tartalmilag kapcsolódó klebelsbergi iránymutatás között fennáll. Elgondolkodtatónak hat ugyanis annak észrevételezése, hogy a Szabó által egyébiránt megvetett neonacionalizmus közel két évtizeddel később végső soron interpretálta az író azon gondolatait, amelyeket egyébiránt még épp nyugatos korszakában fejtett ki, s melyek első leírásuk idején még kifejezetten botrányt idéztek elő, minekutána fel is mentették akkori főreáliskolai tanári állásából.
  17. Túri: Neonacionalizmus, 451–452.
  18. Uo., 452.
  19. Uo., 454.
  20. Uo., 455.
  21. Bár a klebelsbergi neonacionalizmust vajmi kevés gondolati elem fűzte össze a magyar fajvédők eszményeivel, a Túri által említett „új alap” vonatkozásában talán mégis föllelhető némi közös nevező. Hacsak nem marasztaljuk el égbekiáltó aránytévesztésként ama föltevést, hogy az új nacionalizmus kétségkívül újdonatúj társadalmi attitűdök után kiáltó szempontrendszere valamelyest rokoníthatónak tűnik a fajvédők ideáljával, akik – ismételten Gyurgyákot idézve – „egy új magyar ember megteremtésének szükségességéről szónokoltak” (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 217.). A jövendő nemzeti kibontakozás érdekében hirdetett megújulás programját – még ha rekvizitumaik különböztek is – Túri elfogadhatta egyfajta közös új alapként, melyből a magyar fajvédelem valóban „több következtetést” vont le, mint amennyit a klebelsbergi neonacionalizmus – és az amögött meghúzódó politikai katolicizmus szisztémája – indokoltnak tartott. Előbbiek társadalompolitikai radikalizmusa legalábbis elhelyezhető lehetett a szerzőnk által érintett – és nemkívánatosnak ítélt – többletkonklúziók körében.
  22. Túri: Neonacionalizmus, 456.
  23. Uo., 455.
  24. Uo., 456-457.
  25. Uo., 457.
  26. Jelen esetben valójában Klebelsberg újabb cikkgyűjteményének (Uő.: Küzdelmek Könyve, Budapest, Franklin Társulat, 1929.) kiadásáról van szó.
  27. Túri Béla: Klebelsberg Kunó: Küzdelmek Könyve, Katolikus Szemle, 1929, 43. kötet, 6. füzet, 562–563.
  28. A szóban forgó kultúrfölény momentuma természetesen az 1928-as évi recenzióban még időrendi okok miatt sem képezhette vizsgálódás tárgyát. Az újabb historiográfia keretein belül Gyurgyák János ezt a gondolatkört bírálta a klebelsbergi elgondolás mintegy „zavaró”, kvázi apolitikus és méltánytalan mozzanataként (Lásd újra: Gyurgyák: Ezzé lett, 313–314.). Gyurgyáknál pragmatikusabb szempontok alapján értékelte a kultúrfölény elméletét Drabancz M. Róbert, aki tanulmányában egyfelől azon szempontra helyezte a hangsúlyt, miszerint „(…) a kormányzat a kultúrfölény-programban tudta megfogalmazni és napirenden tartani a trianoni békeszerződés felülvizsgálatának vágyát anélkül, hogy kiváltotta volna a nagyhatalmak rosszallását”, másrészt „(…) Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét (…) cselekvésprogram magvalósítására” (Ehhez lásd: Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus – Gondolatok Klebelsberg Kunóról; Új Pedagógiai Szemle, 2000, 50. évf., 7-8. szám, 195–199.). Ujváry Gábor pedig a klebelsbergi gondolat relevanciáját egyfelől a trianoni kataklizma utáni belső megerősödés igényét kielégíteni hivatott kulturális építkezés tézisében határozta meg, továbbá meglátása szerint a kultúrpolitikus azzal is tisztában volt, hogy „(…) a világban elfoglalt kulturális pozíció az ország megítélését is jelentősen befolyásolja, és ezáltal visszahat a kül-és a belpolitikára is. Tulajdonképp ez volt a klebelsbergi kultúrfölény-elmélet lényege”. Ujváry megjegyzi továbbá, hogy e tézisnek természetesen volt a revízióval összefűződő gondolatköre is, hiszen mint – Drabanczhoz hasonlóan maga is megállapítja „a revízió a két világháború közötti magyar politikának az a legkisebb közös többszöröse volt, amelyben szinte mindenki (szélső)jobbtól (szélső)balig egyetértett” (Lásd: Ujváry Gábor: Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultúrpolitikája, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 387–388.). Márpedig ez utóbbi megfontolások függvényében a vitatott klebelsbergi attitűd már kevésbé is érződik olyannyira „apolitikusnak”.
  29. Külön is figyelemre méltó Magyarország külpolitikai pozicionálásának kontinuitása a 19. század utolsó harmadától a Horthy-korszak végéig, ékes bizonyságául annak is, hogy a nemzeti liberális korszak egyes nemzetszemléleti elemei valóban újraírhatóak lettek a két világégés közötti időszak nacionalista diskurzusaiban. A magyar önpozicionálás relevanciáját legplasztikusabban Kállay Béni foglalta össze művében (Uő.: Magyarország a Kelet és a Nyugat határán, Budapest, MTA, 1883.), melyben – többek között – valóban a Nyugat művelődési produktumainak keleti irányú közvetítése is hangsúlyos elemként szerepelt, s e gondolat – mint azt Túri ebbéli reflexiója is mutatja -a magyar szerepértelmezésnek is integráns eleme maradt (Pars pro toto: Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig – Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban, in.: Uő: Történelem, történetírás, hagyomány, 27.).
  30. Az eddig elmondottak függvényében immár érthetőnek is hat számunkra, miért nem lehetett a továbbiakban a tőkehiány a kulturális és művelődési szféra fejlesztésének kerékkötője. A hozzáállás megváltozása a korban annál is inkább szembeszökő lehetett, mivel a dualizmus kori poltikai elit valóban nem kívánta túlterjeszteni a kultúrpolitikai cselekvés akciórádiuszát azon a határon, amelyet a gazdaság általános állapota és a pénzügyi rentábilitás kritériumai még elérhetővé tettek. S ezen még az 1880-as évek meghatározó kultúrpolitikusa, Trefort Ágoston sem tudott érdemben változtatni. Mint tanulmányában ifj. Bertényi Iván maga is megállapítja, „Mindaddig, amíg a magyar állam költségvetése deficites és a legfőbb elv a spórolás volt, nem tudott a mégoly üdvösnek elismert változtatásokra elegendő forrásokat rendelni”, illetőleg meglátása szerint Trefort is „tudta, hogy szükség lenne több és színvonalasabb (…) állami iskolára, harmadik egyetemre, de nem tudta megvalósítani” (Lásd újra: ifj. Bertényi: A századforduló, in: Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 38.) – noha a vonatkozó időszak komoly és nagyszabású művelődési fejlődésének ténye vitathatatlan.
  31. Feltűnő, hogy a korban mennyire jól megférhetett egymás mellett a kulturális prioritás tézise és a környező népektől való „lemaradással” kapcsolatos aggodalom. Átalunk már fentebb érintett elemzésében Ujváry ugyan a kultúrfölény-gondolat kontextusában, de kifejezetten a korban népszerű szociál-és/vagy nacionáldarwinista elméletek produktumaként értelmezte Klebelsberg felfogásának ezen aspektusát. Állítását alátámasztandó a kultúrpolitikus egy 1928-as évi, a kultusztárca költségvetési vitájában elmondott beszédének szövegrészletére hivatkozik, amelyben Klebelsberg Magyarország és a trianoni utódállamok viszonyrendszerét négy, úgyszólván „a történelem országútján” robogó – és egymással versenyző – gépkocsi metaforájával igyekezett megvilágítani. Ebben az összefüggésben tette föl az oktatásügyi miniszter ama kérdést, miszerint „(…) akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi (…) mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon (…)?” (Idézi: Ujvári: Klebelsberg Kuno, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 388.).
  32. Túri: Küzdelmek, 563.
  33. E gondolat a későbbiek folyamán mindenekelőtt Szekfű számára magasztosult alapvető vonatkoztatási ponttá: a kor meghatározó konzervatív teoretikusa egyértelműen a „történelmi” és „úri” jelzőkkel illetett, dzsentroid mentalitása okán általa is sokszor bírált középosztály paraszti elemekkel való felfrissítését vázolta ideális társadalmi reformprogramként (Pars pro toto: Gyurgyák: Ezzé lett, 347–360.).
  34. A klebelsbergi doktrinából legalábbis a nemzeti szellemű oktatás programja kétségkívül eljutott a megvalósulás fázisába, ám az oktatásügyi miniszter által támasztott másik fő kritérium, a vagyonmegoszlás korrekciója, az átfogó szociális reformok bevezetése végeredményben már az első – az eredeti tervekhez képest alaposan kilúgozott – földreform után egyértelműen lekerült a napirendről. A szükséges politikai akarat ugyanis ehhez valójában alapvetően hiányzott, Klebelsberg pedig – Kovács értékelése szerint – „(…) látva a hatalmi realitásokat (…) kompromisszumot kötött. Nem adta fel az igényt a vagyonmegoszlás korrekciójára, azonban elfogadta, hogy ennek megvalósítására csak a jövőben kerülhet sor” (Lásd újra: Kovács: Közös hagyomány és érdekérvényesítés, in Uő.: Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon; Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 100.). Mint majd látni fogjuk, valójában jelen vizsgált cikkeink szerzőjét is – a kor katolicizmusát sokáig alapvetően jellemző – konzervativizmus akadályozta abban, hogy a klebelsbergi program gyakorlatba való átültetésének valódi eszközeit felismerje. Ám általában is elmondható, hogy a politikai katolicizmus modellje – nem utolsósorban önnön nagy kiterjedésű birtokállománya végett – valójában eleve nem hajlott drasztikusabb társadalmi változásokra (Lásd: Spannenberger Norbert: A politikai katolicizmus, in Romsics: A magyar jobboldali hagyomány, 186–213.).
  35. Túri ebbéli értetlensége egyébiránt avégett is különösnek hat, mivel Klebelsberg e tekintetben már korábban is világosan közzétett állásfoglalását: a fentebb vizsgált Neonacionalizmus című cikkgyűjtemény keretei között ő maga történetesen épp egy januári értekezésében fejtette ki, miszerint a Bethlen-éra egyik fő feladata épp az lett, hogy „(…) úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja és a normális életet helyreállítsa. E részben jellemző, hogy sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem (…), amely a nemzet állandó birtokállományának kiegészítő része lenne” (Lásd: Klebelsberg Kunó: A magyar neonacionalizmus, in Uő.: Neonacionalizmus, Budapest., Athenaeum, 1928, 121.).
  36. Túri Béla: Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás; Katolikus Szemle, 1929, 43. köt., 7. füzet, 667–669.
  37. Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás, Budapest, Eggenberger Könyvkereskedés, 1929,
  38. Vonatkozó, 34 oldalas munkájának bevezető soraiban Kornis a Klebelsberg-féle neonacionalizmust egyenesen „új lelkeket formálni hivatott ideológia” és „nemzetnevelő pszichotechnika” gyanánt prezentálja, hozzá is fűzve egyúttal, hogy „Ma a magyar nacionalizmusnak két fronton kell harcolnia: egyfelől az elcsatolt területek kisebbségi magyarságának védelmében a bennünket körülvevő népek nacionalizmusa ellen, másfelől az internacionalizmussal szemben, mely a munkásságot világszerte a szociáldemokrata és kommunista pártba tömöríti”. Márpedig Kornis – a fenyegetés súlyosságát tudatosítani igyekezvén – e konstellációból egyenesen oda konkludál, miszerint „(…) a magyar nemzeti eszme külső és belső ellenségeinek száma s hatalmi ereje történelmünkben eddig példátlan módon felfokozódott” (Lásd: Kornis: Uo., 12–13.).
  39. Kornis megjegyzése szerint ’A tömegvagyonosodás tömegkultúrát tételez fel: csak a műveltebb tömeg képes okszerűen gazdálkodni, a természet erőit ügyesen kiaknázni, gazdaságilag a többi nemzettel versenyképessé emelkedni. Ezen a ponton gazdaságpolitika és kultúrpolitika nemhogy ellentétben állanak, de egyenest egybeesnek” (Kornis: Uo. 17.).
  40. E tekintetben megjegyzendő, hogy művében Kornis valójában kevés erre vonatkozó konkrétummal élt: nem vitás ugyan, hogy a magyar gazdaság akkori állapotát maga is a trianoni diktátum következtében előállott „százfejű hydraproblémaként” látta, s hogy a „trianoni szegénység” állapotából való kilábalást „a magyar jövő legsarkalatosabb alapkérdéseként” (Lásd: Kornis: Uo., 16–17.) ismerte el, tényleges direktívákkal azonban e téren nemigen tudott előállni.
  41. A Katolikus Szemle hasábjain a lap egy másik publicistája is hasonlóképp etikai relációkkal telített koncepcióként prezentálta a kapcsolódó gondolatkört, mégpedig e tekintetben Kornis (Lásd: Kornis Gyula: Kultúrfölényünk kérdése, in Uő.: Kultúra és politika, Budapest, Franklin Társulat, 1928, 42–48.) kifejezetten ezen problematikát taglaló munkáját idézve: „Jelenlegi aránytalanul nagyobb kultúrfölényünk folytonos hangoztatása, a büszke másranézés és lenézés helyett sokkal fontosabb, s a nemzetre életbe vágóbb, ha Széchenyi kiméletlen önismeretre valló törekvésének szellemében nemzeti kultúránk ügyében kollektív lelkiismeretvizsgálást tartunk: nagy, állandó konfessziót, vajon megteszünk-e mindent nemzeti műveltségünk integritásának megőrzésére és továbbfejlesztésére?” (Idézi: Várdai Béla: Kultúra és politika; Katolikus Szemle, 1928, 42. köt., 10. füzet, 590–598.; Lásd: Kornis: Uo., 46.).
  42. E gondolati vonalvezetés a mellérendelt elvi panelekkel társítva („nemzeti önismeret”, „munkakedv” a lélek belső erejével végzett munka” és „az új embertípus aktivizmusa”, stb.) már valóban közelebb áll az általunk fentebb említett Drabancz értékeléséhez, miszerint – újfent Dranabacz narratíváját idézve – „Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét gyakorlati cselekvésprogram megvalósítására” (Lásd újra: Drabancz M. R..: Egy európai magyar kultúrpolitikus, 197.). Az általunk is világosan érzékelhető eltérés nyilvánvalóan abban áll, hogy a Drabancz által az oktatási miniszter alakjához kötött értelmezés a publicista Túrinál kifejezetten Kornis személyére vonatkoztatva nyer megfogalmazást.

 

Ronga Adrienn: Az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog és a kínzás tilalma

Bevezetés

Dolgozatom témája az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog. Az élethez való jog álláspontom szerint az alapjogok ,,szívcsakrája”, kiindulópontja, mivel az élet, az emberi lét maga szükséges előfeltétele bármely más alapjog létezésének. A tanulmányomban az élethez való jog, valamint az emberi méltósághoz való jog tartalmát és egymáshoz való kapcsolatát vizsgálom. Konklúzióként elmondható, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény rendelkezései egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is, emiatt az íratlan szabályok levezetése az alapjogok fogalmából és az alkotmány szövegéből kétségkívül intellektuális erőfeszítést igényel az ítélkezés és a bírói jogalkalmazás során.

Mielőtt az élethez való jog és emberi méltósághoz való jog kifejtésére sor kerülne, illetve az alapjogok egymáshoz való viszonyát kifejteném, szeretnék beszélni az alapjogok normativitásáról és érvényesüléséről, valamint az alapjogok védelméről.

Egy alkotmányos rendszerben elismert alapjogok alapvető jellemzője normativitásuk, azaz a jogosult oldalán jogilag kikényszeríthető jogi pozíciót, a kötelezett oldalán pedig jogilag számonkérhető kötelezettséget keletkeztetnek. Az alapjogok elsődleges kötelezettje az állam, amely az adott alapjog sajátosságaitól függően – e kötelezettsége keretében elsősorban az alapjog gyakorlásának tiszteletben tartására, be nem avatkozásra köteles, vagy szabályozási, szervezési megoldásokkal, intézmények és szolgáltatások fenntartása útján kell gondoskodnia, az alapjog érvényesítésének feltételeiről.

Az állam alapjogok érvényesülésének biztosítására vonatkozó kötelezettsége[1] tulajdonképpen az alapjogok fogalmából is következik: azzal, hogy az állam a jogrendjében elismeri és tiszteltben tartja azokat a kikényszeríthető jogi pozíciókat, amelyekre az államnak és más szervezeteknek, személyeknek nem lehet ráhatása, egyúttal arra is jogi kötelezettséget vállal, hogy ezen jogi pozíciók érvényesítését védelemben részesíti. Ezen állami kötelezettség keretében azért van szükség az alapjogvédelmi fórumok kialakítására, mert ezáltal biztosítható az alapjogok érvényesülésének kikényszerítése az állammal szemben és a magánjogi jogviszonyokban. A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer megosztott: annak részei a hatósági jogvédelmet biztosító fórumok. Konkrétan a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, az ombudsman-típusú szervek- különösen az alapvető jogok biztosa[2], valamint a bíróságok és természetesen az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság elsősorban kiegészítő szerepet játszik, amennyiben feladata az alapjogsértő normatív aktusok és bírói döntések érvénytelenítése.[3]

A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer mellett nagy hangsúlyt kapnak az alapjogvédelemben a szupranacionális fórumok. Az individuális alapjogvédelemben betöltött szerepe miatt érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát, amely egyedi ügyekben, egyéni panaszok alapján is vizsgálhatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok érvényesülését, adott esetben az élethez való jog érvényesülését, vagy annak megsértését is megállapíthatja.[4]

Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog tartalma, egymáshoz való viszonya

Kétféle felfogás létezik az élethez való jog és a méltósághoz való jog tekintetében. A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog – a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[5]

Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan. Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[6] Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát e személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedését biztosító alapvető jogai, követelhető és biztosítandó jogosultságai legyenek.[7]

Az élethez való jog tartalma

Az élethez való jognak-, mint minden más alapjognak- szubjektív és objektív oldali is egyaránt létezik. A szubjektív oldal az alanyi jogban jelenik meg az ember számára, míg az objektív oldal az állam életvédelmi, tulajdonképpen az állam objektív intézményvédelemi kötelezettsége. Az állam életvédelmi kötelezettsége többirányú, tárgya az emberi élet, mint érték. Az államnak az élethez való jogot, mint értékrendszert kell mindenekelőtt figyelembe vennie és tiszteletben tartania. Az emberi élet, mint érték védelme túlmehet azon a körön, amelyet az élethez való jog szubjektív jogként biztosít ezáltal az intézményes életvédelem kiterjed a még nem élő, azaz a keletkezőben lévő életre (lásd a méhmagzat jogi státuszát), továbbá kiterjed a jövő generációjának életfeltételeinek biztosítására (lásd például a ,,zöld jogokat”). Az élethez való jog túlnőve azon, hogy mint szubjektív jog az alapjogi rendszer alapköve és minden más jog érvényesülésének feltétele- az állam életvédelmi kötelessége útján áthatja az alapjogi rendszer egészét. Az objektív életvédelem kiterjed a második generációs alapjogjogokra, hiszen az elemi életfeltételeket biztosító szociális gondoskodás kötelezettsége az állam életvédelmi kötelezettségéből is eredő szociális jog, de kiterjed a harmadik generációs jogokra is, a fent említett ,,zöld jogok” életfeltételeket biztosító szerepe által.

Konklúzió: az élethez való jog szubjektív jogként az jelenti, hogy az ,,állam ne öljön”, tehát ne legyen halálbüntetés, az állami erőszak legitim, jogszerű alkalmazása se irányuljon az élet kioltására. Továbbá azt is jelenti, hogy az állam hivatalból üldözze az élet kioltására irányuló tevékenységet. Az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége pedig magában foglalja az összes állami kötelességet, amely az emberi lét, mint érték védelmét szolgálja.[8]

,,Az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény fenti rendelkezése egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[9]

Az emberi méltósághoz való jog tartalma

,,Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs érinthetetlen lényegük.”[10]

Az emberi méltóság negatív aspektusból való megközelítése és az azzal a joggyakorlatban együtt járó esetről estre való döntés ellenére, a jogtudomány meghatározta az emberi méltósághoz való jog tartalmi elemeit. A szakirodalom az emberi méltósághoz való jog tartalmát olyan szférák azonosítása révén határozza meg, amelyekben az emberi méltóság – az alapjogok rendszerét megalapozó funkciója révén – az alapjogok lényeges tartalmaként különösképpen megnyilvánul. Egyetértés van abban, hogy az emberi méltósághoz való jog biztosítja az egyén testi-lelki érintetlenségét, a szellemi-erkölcsi személyiség önazonosságát, az emberek jogegyenlőségét és a megélhetéshez szükséges létminimumot. Az emberi méltósághoz való jog tartalma tehát résztartalmakból áll, amelyek a nemzetközi emberi jogi és az alkotmánybírósági gyakorlatban bontakoznak ki.[11]

Az emberi méltósághoz való jog az alkotmányok emberi méltóság klauzulái értelmében is érinthetetlen, azaz a jog korlátozása egyúttal annak megsértését jelenti. Az emberi méltósághoz való jog egyetlen alapjoggal szemben sem mérlegelhető, a méltóság méltósággal való ütközése, azaz úgynevezett tragikus kollízió sem képezhet kivételt a mérlegelés kizárása alól. Ennek megfelelően a német Szövetségi Alkotmánybíróság a 2006. évi ítéletében megállapította, hogy a terroristák által eltérített személyszállító repülőgép lelövésére adott engedély sérti az emberi méltóságot, mivel az utasok és a személyzet a mentési akció puszta tárgyává válnának, mások megmentése érdekében. Emiatt elfogadhatatlan, illetve nem megengedhető – a szakirodalomban uralkodó álláspont szerint – az úgynevezett mentő kínzás (amikor az információ megszerzése az emberi élet megmentésére szolgál) sem.[12]

Az emberi méltóság jogi természete

A korábbi magyar alkotmány az emberi méltóságot kifejezetten jogként tételezte. Ennek ellenére az alkotmánybírósági gyakorlatban is két felfogás jelent meg az emberi méltóság fogalmának a jog rendszerében való elhelyezésére: az egyik megközelítés a jog felett álló értéknek, a másik alanyi jognak tekintette. A két említett felfogás álláspontom szerint nem konkurált egymással, mivel az Alkotmánybíróság gyakorlatában az élet és emberi méltóság, mint erkölcsi értékek az Alkotmányba történő beemelésük révén jogi értékekké váltak, amelyek alapjogként való tételezésük révén pozitív jogi követelmények is egyben.

Sólyom a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában kiemelte:

,,Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog – mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi –, vagy hogy a jog a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos joggá formálja.”

Az Alkotmánybíróság ebben, az élethez és emberi méltósághoz való jogot értelmező egyik legelső és legjelentősebb határozatában, egyértelmű alapjognak tekintette az emberi méltósághoz való jogot, amelynek lényeges tartalmát korlátozta a halálbüntetés.

Igaz, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog két aspektusának megfelelően különbséget tett annak a korlátozhatatlan és korlátozható tartalma között, és az emberi méltósághoz való jog az alkotmánybírósági gyakorlatban elsősorban az általános személyiségi jogból levezetett alanyi jogok formájában jelent meg. Ez a gyakorlat azonban nem kérdőjelezi meg az élethez való joggal egységben szemlélt korlátozhatatlan emberi méltóság alapjogi jellegét.

Az Alaptörvény II. cikkének szövege két megfogalmazásban is tartalmazza az emberi méltóság garanciáját: az egyik emberi méltóságot – a Grundgesetz emberi méltóság klauzulájához hasonlóan – nem jogként tételezi, a másik azt – a korábbi Alkotmányhoz hasonlóan – jogként tételezi. Az emberi méltósághoz való jog ezzel egyértelműen két dimenzióban jelenik meg az Alaptörvényben. Az alkotmány szövege alapján arra nem lehet választ adni, hogy az emberi méltóság két megjelenési formája között a normativitás és az alapjogi jelleg tekintetében van-e különbség. Az alkotmánybírósági gyakorlat pedig egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget a kétféle megfogalmazásnak. Ezért abból indulok ki, hogy a gyakorlat az emberi méltóság alapjogi jellege tekintetében nem változott.”[13]

A kínzás tilalma

A kínzást nemzetközi egyezmények, az egyes államok alkotmányai az elérendő céltól függetlenül kifejezetten tiltják, a terrorizmus által jelentett kihívások a jogi tiltást ugyan nem kezdték ki, de a társadalmi gondolkodás számos országban, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, bizonyos esetekben már egyáltalán nem kezeli elítélendően az információgyűjtésnek, a vallomás megszerzésének ezt a módját. A jogi irodalmat is régóta foglalkoztatja ez a kérdéskör, a legjobban a „ketyegő bomba” eseteként hivatkoznak erre a dilemmára. A dilemma lényege röviden: az elfogott terrorista tudja, hogy melyik metróállomáson található a beélesített bomba, de ezt nem hajlandó elárulni, ebben az esetben morálisan és jogilag indokolható-e a terrorista megkínzása az információért cserébe. A dilemmának az alábbi aspektusai jelennek meg: a kínzásnak, mint információszerzésnek a hatékonysága, a kínzás erkölcsi–morális igazolhatósága, valamint a kínzás jogi megengedhetőségének kérdése, különösen az emberi jogok vonatkozásában. Mivel a kínzás tilalma abszolút jogot jelent, ezért a kérdés jogi megítélése teljesen egyértelmű.

A 2002. évi Daschner-ügy tárgyalásán a bíróság az elrabolt gyermek fogvatartási helyének kínzás, kényszervallatás alkalmazásával történő kicsikarása kapcsán fogalmazta meg, hogy az állam még életvédelmi kötelezettségének teljesítése körében sem lépheti túl az állami cselekvés alkotmányos korlátait. Nem tűrheti meg a jogállam, még a legszélsőségesebb határhelyzetekben sem a kínvallatás gyakorlatát. A civilizáció fundamentális vívmányai a biztonság csalóka illúziójáért nem áldozhatók fel.[14] A kínzással történő információgyűjtés morálfilozófiai és politikai megítélése már egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint a jogi megítélése.

Az Amerikai Egyesült Államok által a terroristákon előszeretettel alkalmazott vízbe fojtást szimuláló (waterboarding) vagy alvásmegvonással járó (sleep deprivation) kínzási módszerek elterjedése ismét felélénkítette a vitát arról, hogy az ártatlanok (amerikaiak) védelme érdekében a kínzás igazolható és alkalmazható módszer-e. Komoly veszélyt jelent, hogy amint társadalmilag elfogadott, hogy jogilag igazolható a kínzás egy jelentősebb, szélesebb körű jogsérelem megelőzése érdekében vagy az ártatlanok védelme érdekében, akkor előbb vagy utóbb a „kisebbik rossz” (még akkor is, ha azt modern nyelvezettel nemzetbiztonsági érdeknek nevezzük) választása következtében végletekig relativizálhatjuk bárkinek az emberi jogait.[15]

Kitekintés: az alapjogok érvényesítése Magyarországon az ítélkezés során

Az alapjogi bíráskodás fogalmával, az alapjogi rendelkezések magas absztrakciós szintjével szinte összeforrt az a gondolat, hogy ehhez a bírónak alapjogi elveket kell mérlegelnie, egymással konkuráló alapjogi értékek között kell választania, vannak ugyanis olyan szakjogági és alapjogokkal kapcsolatos ügyek is, amelyek nem dönthetőek el pusztán a rendelkezésre álló szabályok alapján. A bíró munkája több mechanikus szabályalkalmazásnál, az értelmezések közötti választáshoz, joghézagok kitöltéséhez a bírónak olykor absztrakt alapjogi elvek alkalmazásához kell folyamodnia.[16]

A fellebbviteli bíróságokon és az Alkotmánybíróságon eldöntendő nehéz alapjogi ügyek[17] megítélése éppen – morális értelmezést igénylő- alkotmányos elvek összemérésén múlik. Van azonban az alapjogi ügyeknek egy olyan, nem elhanyagolható és jól azonosítható köre, amelyek eldönthetőek alapjogi szabályok alkalmazásával. Ha az alapjogokra ezekben az ügyekben is mint mérlegelendő elvekre, értékekre tekintenek, az felpuhítja vagy akár ki is üresítheti az alapjogok mint alanyi jogosultságok védelmét. Vitathatatlanul nehézséget jelent, hogy az alapjogi ügyek jelentős részének eldöntésekor alkalmazandó szabályok nem találhatóak meg jogszabályszövegekben. Az íratlan szabályok levezetése az alapjogok fogalmából és az alkotmány szövegéből kétségkívül intellektuális erőfeszítést igényel. Bár ezek alkalmazása sem mechanikus művelet, az elvek mérlegelésével összevetve ez a feladat mégis közelebb áll a bírák mindennapi jogalkalmazó tevékenységéhez, és a döntés eredménye is kiszámíthatóbb. Az alapjogokkal kapcsolatos ítélkezés jelentős része tehát nem más, mint alapjogi szabályok alkalmazása -ha pedig így tekintünk rá, azzal az alapjogi ítélkezéssel szembeni kételyek és bizalmatlanság jó része eloszlatható.[18]

Bibliográfia

Bódi Stefánia – Schweitzer Gábor: Alapjogok: az emberi jogok alkotmányos védelme Magyarországon, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the globe: Constitutionality Around the World Újvidék, Szerbia: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság 2018.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia In: Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, Nordex Kft. 2016.

Csink Lóránt – Erdős Csaba – Gulyás Attila – Kecső Gábor – Kováts Beáta – Kurunczi Gábor Pozsár – Szentmiklósi Zoltán – Sulyok Katalin – Török Réka – Varga Ádám: Alapjogi kommentár az alkotmánybírósági gyakorlat alapján, Novissima, 2021.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt – a KRE-DOK Online Tudományos Folyóirata 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye, mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Filó Mihály: Az inkvizítor védelmében – a kínzás jogállami apológiája?, Fundamentum 2005/3.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Gesztei László: Az alapjogok nemzetbiztonsági szempontból történő korlátozása és az alapjogok korlátozásának alkotmánybírósági értelmezési gyakorlata II.2 Nemzetbiztonsági Szemle 7. évf., 2019.

Jakab András: Jogállamiság és terrorfenyegetettség. Az alkotmány normativitásának és az életmentő kínzás megengedhetőségének kérdése In: Fekete Balázs – Horváth Balázs – Kreisz Brigitta (szerk.): A világ mi magunk vagyunk…: Liber Amicorum Imre Vörös, Budapest, HVG-ORAC, 2014.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Somody Bernadette: Alapjogi bíráskodás – alapjogok az ítélkezésben, Budapest, L’Hartmattan Kiadó, 2013.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való alapjog – Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, Budapest, Pázmány Press, 2019.

Hivatkozások

  1. Az alapjogvédelem komplex intézményrendszeréről ld. részletesen: Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer Debrecen, Lícium-Art, 2018.
  2. Az ombudsmani intézményrendszerről ld. részletesen: Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the globe: Constitutionality Around the World Újvidék, Szerbia: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, 2018, 79–84.
  3. A valódi alkotmányjogi panasz jogintézményének jelentőségét mutatja, hogy bevezetésével az Alkotmánybíróság olyan hatáskörhöz jutott, mely még magára demokráciára is hatást gyakorol egyes demokrácia kutatások szerint. Az Alkotmánybíróság által elbírált alkotmányjogi panaszok ugyanis igazságszolgáltatás alkotmányosságáról is képet adnak. A 2016. évi Jó Állam Jelentésben például a demokrácia hatásterületen belül, a demokratikus joggyakorlás dimenzió keretein belül mérték a bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok számát. Lásd: Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, Nordex Kft. 2016, 112–113.
  4. Csink Lóránt – Erdős – Csaba – Gulyás Attila – Kecső Gábor – Kováts Beáta – Kurunczi Gábor – Pozsár-Szentmiklósi Zoltán – Sulyok Katalin – Török Réka – Varga Ádám: Alapjogi kommentár az alkotmánybírósági gyakorlat alapján Novissima, 2021.
  5. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176.
  6. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle 2013/1, 2.
  7. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  8. Bódi Stefánia – Schweitzer Gábor: Alapjogok: az emberi jogok alkotmányos védelme Magyarországon Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 111–112.
  9. Mészáros (2013.) i. h. 2-3.
  10. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308.
  11. http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog (2018). [17]
  12. Jakab András: Jogállamiság és terrorfenyegetettség. Az alkotmány normativitásának és az életmentő kínzás megengedhetőségének kérdése, in Fekete Balázs – Horváth Balázs – Kreisz Brigitta (szerk.): A világ mi magunk vagyunk… Liber Amicorum Imre Vörös, Budapest, HVG–ORAC, 2014.
  13. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való alapjog – Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, Budapest, Pázmány Press, 2019, 35–36.
  14. Filó Mihály: Az inkvizítor védelmében – a kínzás jogállami apológiája?, Fundamentum 2005/3, 89–99.
  15. Gesztei László: Az alapjogok nemzetbiztonsági szempontból történő korlátozása és az alapjogok korlátozásának alkotmánybírósági értelmezési gyakorlata II.2, Nemzetbiztonsági Szemle 7. évf., 2019, 36–27.
  16. Somody Bernadette: Alapjogi bíráskodás – alapjogok az ítélkezésben, Budapest, L’Hartmattan Kiadó, 2013, 66–67.
  17. A nehezen eldöntendő alapjogi ügyek tekintetében külön felhívom a figyelmet az alkotmányjogi panasz befogadása kapcsán felmerülő egyes jogalkalmazási nehézségekre. Lásd: Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések Budapest, HVG-ORAC 2019, 558–567. továbbá Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre KRE-DIt – a KRE-DOK Online Tudományos Folyóirata, 2020/2, 1–35.
  18. Somody (2013.) i. h. 66-67.

Purcsi Adrienn – Berta Kristóf: „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?” – Adalékok Szabó Dezső József körúti emléktáblájának elhelyezéséhez

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső a XX. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb személyisége volt, akit egyik politikai csoport sem tudott tartósan kisajátítani, jóllehet, önmagát sem tudta besorolni a létező politikai formációkba. Nem véletlen tehát, hogy mind életében, mind pedig halála után komoly vitákat szült világnézete, ellentmondásos személye, majd emlékezete. Jelen írásunkban Szabó Dezső első, József körúti emléktáblájának történetéhez igyekszünk adalékokkal szolgálni.

Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott egy református nagycsaládba.[1] Egész szellemiségét az Erdélyben erőteljesen jelenlévő 1848-1849-es forradalom és szabadságharc (negyvennyolcas) mentalitása határozta meg, amelyre később majd a Református Kollégium ellenzéki légköre is ráerősített.[2] Ám nem csupán ezek jellemezték gondolkodását, mert bár sajátos világlátással rendelkezett, fontos kiemelni eszmeiségét meghatározó egyéb személyeket, eszméket, irányzatokat, amelyekkel főleg Kolozsvárott, majd a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozott. Szülővárosának középiskolájában a negyvennyolcas mentalitás mellett Napóleon személye is nagy hatással volt Szabó Dezsőre és gondolkodását hosszú ideig formálta.[3]

Az Eötvös Kollégium esetében két tanárát fontos kiemelnünk. Közülük a legnagyobb hatást Jérôme Tharaud (1874-1953), valamint Lucien Bézard (1881-1912) gyakorolták rá. Szabó Dezső az Életeim című munkájában, ekképpen emlékezik meg Tharaudról: „éber orral szimatolt minden új gondolat után és sok ösztönzést kaptam tőle”.[4] Valamint a másik jelentős befolyást gyakorló tanára Lucien Bezard, ő ismertette meg a középkori művészettel, filozófiával, ő adta a középkor képének alapjait, amelyet az évek során végig változatlanul őriz meg Szabó.[5] Szabó Dezső 1918-ban ily módon nyilatkozott arról, hogy miket, és kiket olvasott és kik hatottak még rá: „Gyermekkorom a 16. évig Jókai-é volt. Hugo Nyomorultjai évekig mozgattak és egészen még nem haltak meg. Állandó kisérőim: a Biblia, Krisztus követése, Csongor és Tünde, Petőfi, Berzsenyi, Bánk-bán, a három görög tragikus író, Horatius, Molière, Hamlet…”[6]

Az ifjút 1848-49 eszméi és Kossuth Lajos írásai a nemzeti radikalizmussal keresztelték meg. Élete során reáliskolai tanárként kiemelt szerepet játszik életében a „politikai pártkeresés”. Elsőként 1906-1908-ban Székesfehérvárott még jobboldali radikális nézeteket hangoztat, majd Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén az 1910-es évektől a baloldalon, a polgári radikálisoknál a Nyugat-ban próbált nézeteinek hallgatóságot találni, és ekkoriban kap kiemelt szerepet Ady Endre forradalmi költészete is gondolkodásában. Az I. világháborút elítélte, az őszirózsás forradalmat, sőt, még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, ám úgy gondolta, hogy a forradalmat kisiklatták, hiszen semmilyen érdemi intézkedés nem történt, amely a magyar nemzet és parasztság gazdasági, társadalmi felszabadítására irányult volna.[7]

Ekkor fokozatosan eltávolodik a baloldali radikálisoktól és ismét „átkerül” a radikális jobboldalra, ahol 1919-1923 között sürgős és gyökeres reformokat sürget, de csalódnia kell: az 1920-as évek közepétől már a keresztény-nemzeti Horthy-rendszert is bíráló írásai jelennek meg, ezáltal elindul a szakítási folyamat a jobboldallal is. Ekkor elkezdi kialakítani sajátos „szabódezsős” ideológiáját, saját folyóiratot indít és politikai témájú előadásokat is tart a Zeneakadémián. Ez némi sikerrel jár, ugyanis a középiskolás, egyetemista fiatalok felfigyelnek gondolatiságára, mondandójának egyik fő motívumára a parasztság felemelésének, a magyar társadalom átfogó megújhodásának szükségességére. 1906 óta folyamatosan követelte például földreformot, az általános választójogot, a szellemi szabadságot. Ennek további jelentősége abban rejlik, hogy a későbbiekben a népi írók, a falukutató szociográfusok szellemi atyjukként tekintenek Szabó Dezső személyére.[8]

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Miért a Nemzeti Parasztpárt akart Szabó Dezső számára emlékművet állítani? Az író határozott és konzekvens parasztközpontú ideológiája nagy hatást gyakorolt azokra az értelmiségiekre, akik 1939-ben megalakították a radikális nézeteket valló Nemzeti Parasztpártot. Ő nem volt a párt tagja, ellenben a párt tagjainak jelentős része tekintett rá példaképként, sokszor hivatkoztak rá, idézték gondolatait, bár tudták, hogy elsősorban ideológus és nem politikus. A teljesség igénye nélkül a következő – Szabó Dezső írásait ismerő – népi írókat említhetjük a Nemzeti Parasztpárt tagjai között: Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter. Utóbbinak később lesz majd jelentős szerepe az emléktábla állítása során, ő hagyja jóvá az emléktábla tervét, az avatásnál ő mond beszédet, melyben megemlékezik Szabó Dezsőről.

Miért maradt el évekig az emléktábla felállítása? Az egyik és legnyilvánvalóbb ok a háborúba és annak a befejezésében keresendő: a romok eltakarítása, a termelés újraindítása mindennél fontosabb volt. A kormánypártok közötti nézeteltérések és a Nemzeti Parasztpártban végbemenő politikai harcok és átrendeződések is mindenképpen kiemelendők. A szocialista, polgári és centrista gondolkodású parasztpártiak közötti mindennapos konfliktusok valószínűleg elvonták a népi írók figyelmét, hiszen már 1945-ben megindul a párt felbomlása a kommunista befolyás hatására. Mindenképpen fontos kiemelni az egyik legmarkánsabb ütközési pontot a pártban, amely nem más, mint a földkérdés, a földreform védelme. E kérdéskör a két világháború közötti Magyarország politikai gondolkodásában, továbbá Szabó Dezső munkáiban is visszaköszön.

A parasztpárt vezetésének baloldala erősíteni, jobboldala gyengíteni akarta a kommunistákkal való együttműködést. Veres Péter a két oldal között egyensúlyozva végül a kommunistákban látta a szövetségest: „Liberálisokkal éppen úgy nem működhetünk együtt, mint a konzervatívokkal, marad tehát – mint lehetséges szövetséges – a kommunisták vezette baloldal”. Szabó Dezső emléktáblát kaphat, de nagy emlékművet nem. [9]

Az emléktábla ötlete 1946 végén már bizonyosan felmerült a Parasztpárt köreiben, ugyanis tudjuk, hogy ekkor kapott felkérést B. Farkas Ferenctől a tábla megtervezésére és kivitelezésére Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész. A Parasztpártban magas tisztséget betöltő B. Farkas Ferenc (1903-1966) ekkor a Magyar Művészeti Tanács főtitkára volt. Jól ismerte Andrássy Kurta műveit, gondolkodását, így nem meglepő, hogy őt bízta meg az emlékmű elkészítésével.

Andrássy Kurta János fiatal művész korában találkozott Szabó Dezsővel, olvasta írásait. Az 1930-as években ismerte meg a „Mestert” és vele együtt a népi mozgalom képviselőit, akik ekkoriban többnyire Szabó Dezső körül csoportosultak.[10] Ezeknek az ismeretségeknek fontos szerepük volt az 1945 utáni átmeneti években is. A fiatal szobrász, gyermekkori élményei nyomán, korábban is szívesen foglalkozott a paraszti élet, a népi gondolatvilág által ihletett témákkal, Szabó Dezső „szellemi köre” — amellyel az 1930-as évek második felétől érintkezett aktívabban — pedig csak megerősítette elhivatásában, amelyről később így vallott: „én a magyar nép művésze akarok lenni. Számomra egyetlen közösség van: a magyar nép közössége. […] én a dolgozó tömeget, a parasztságot és a munkásságot tartottam a nemzet gerincének. Ezeknek a gazdasági és szociális megerősítését tartottam a legfontosabb feladatnak. Figyeltem a vidéket és láttam, hogy éppen a legmagyarabb vidékek népe a legelhagyatottabb.”[11]

Saját kérésére még életében megmintázta Szabó Dezsőt, azonban, nem sokkal később kettejük kapcsolata megromlott. Jól mutatja az író nehéz emberi természetét, hogy míg korábban az egyik legnagyobb népi tehetségnek tartotta Andrássy Kurtát, 1939-ben már lenézte őt és nem kívánt többet találkozni vele. „Én többé Szabó Dezsővel nem találkoztam. – írta Andrássy Kurta – Nagy szellem volt, de gyarló ember. Gyarlósága sajnos szellemi értékére is rávetette árnyékát. Nagyon fáradságos munkába kerül majd, ha hagyatékának maradandó értékeit, emberi gyengeségeinek salakhegyéből ki akarják bányászni. Én bevallom, nagyon sokat tanultam tőle.”[12]

Ennek ellenére a szobrász élete végéig tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Szabó Dezső emléke méltó módon fennmaradjon az utókor számára. 1988-ban alapítótagja volt az akkor megalakult Szabó Dezső Emléktársaságnak. A később felállított Gellért-hegyi emlékmű elkészítését már csak idős korára hivatkozva nem vállalta el.[13] Amikor 1946 végén felkérést kapott az első Szabó Dezső emléktábla elkészítésére, egyértelmű volt, hogy az a József körúti ház homlokzatán kerül majd elhelyezésre.[14]

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én költözött be a József körút 31/a. számú házban található lakásába és itt lakott egészen 1945 januárjában bekövetkezett haláláig. Utolsó napjairól Ur György szegedi újságíró tudósított, aki a főváros ostromának nehéz napjait a „Mesterrel” együtt szenvedte el.

Ur György sorait olvasva — amelyekben az újságíró idézi Szabó Dezső „pinceelőadásait” — az embernek az lehet a benyomása, hogy az angolszász bombázások és a szovjet fegyverek tüze arra késztette Szabó Dezsőt, hogy számba vegye életét. Gondolatvilágának „lepárolt” esszenciája a légópincében elmondott dörgedelmes – sajátosan szabódezsős – előadásaiban korábban talán sosem tapasztalt, lényegre törő módon jelent meg. Másként fogalmazva, ezekből az előadásokból jól látszik, hogy az író gondolkodásnak lényegi és állandó elemei – többek közt a parasztság felemelésének szükségessége – változatlanul megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy nem ő változott folyamatosan, hanem a politikai és társadalmi környezete.

A légiriadók idején összegyűlt hallgatóság éppúgy hallhatta elképzeléseit a népi gondolatról, a jövő Magyarországáról, mint a német veszélyről. Megrögzötten ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az eljövendő magyar élet fellendítői a nép soraiból kerülnek majd ki és a parasztságból jövő értelmiség ragadja magához a politikai vezetést.[15] Nem tudhatta, hogy a háború utáni – főképp paraszti származású – politikusok, értelmiségiek részleges hatalomgyakorlása csupán rövidéletű átmenet lesz, vagy nyitánya egy tragikus diktatúrának.

„A magyarság megújhodása legfőképpen a magyar parasztságon múlik, -mondta a pincében is- bármilyen senkiházi pipogya, megalkuvó „értelmiséget” dobott is ki eddig önmagából. Mégis ott van az erő! […] A föld felmorzsolt fiai válthatják és váltják is valósággá a magyar álmokat. Ez megdönthetetlen érzésem.[16] […] Várható, hogy az eljövendő Magyarország demokratikus berendezésű lesz. Ha az állami és társadalmi élet minden fontos pozíciójában a magyar népi tömegekből és a magyar parasztságból feltört őserők ülnek, majdnem biztos, hogy az általuk élettel megtöltött demokratikus berendezkedés a nemzet számára újabb ezer évet jelent.”[17]

Az ostrom előrehaladtával egyre zárkózottabbá és óvatosabbá vált az író. Korábban nyíltan hangoztatta a németekről szóló elképzeléseit, az utolsó napokban azonban Ur György szerint, „mikor politikáról beszélt és nem megbízható ember érkezett a közelbe, Szabó Dezső hirtelen a következőket mondta: – Hogy szereti maga sóskát? Levesnek vagy főzeléknek?”

1945 január elején a szovjet csapatok már súlyos harcokat vívtak a pesti oldal birtoklásáért, így a József körúti házat ért belövések egyre gyakoribbá váltak. 1945 január 13-án, néhány nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt a délutáni órákban Szabó Dezső rosszul lett és nem sokkal később meghalt. A halál beálltát követően a lakók számba vették az írónál lévő személyes tárgyakat, majd holttestét előbb az udvaron, később pedig ideiglenesen a ház liftaknájában helyezték el, hogy megóvják a belövésektől.

Két nappal később a szomszédok egy konyhaszekrényből koporsót ácsoltak az elhunyt író számára, amelyet rövid időre a Rákóczi téren helyeztek el. A tüzérségi és aknavető gránátok becsapódásai ellenére a koporsó sértetlen maradt, így 1945. január 23-án a tér fagyott földjét kemény munkával feltörve, tisztelői ott temették el Szabó Dezsőt. „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?”[18] – kérdezte egy alkalommal az író a légópincében. Ágyúdörgés közepette, 15-20 ember vett részt temetésén. Cikkünk első felében már írtunk arról, hogy milyen okok is játszottak közre abban, hogy Szabó Dezsőt -végakarata ellenére- nem temették át a Gellérthegyre, sőt, hosszú ideig a Kerepesi-úti temetőbe sem.

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

A Rákóczi téren álló, egyszerű, fakereszttel jelölt sír évekig az íróra való emlékezés színhelye lett. 1946 novemberében, Halottak napja alkalmából Veres Péter rövid beszédben emlékezett meg Szabó Dezsőről és gondolatai nyomán hangsúlyozta a magyar nép összetartásának fontosságát. Egy évvel később, 1947. november 1-jén Szabó Dezső tisztelői ismét ellátogattak a Rákóczi-téri sírhoz. Ugyanekkor, délután 2 órakor került sor a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt falusi érdekvédelmi szervezete, a Magyar Parasztszövetség által közösen készíttetett emléktábla elhelyezésére és avatására a József körút 31/a. számú ház homlokzatán. Veres Péternek az emléktábla alatt mondott szavai a következő évtizedeket ismerő kései olvasó számára különösen tragikusan, de legalább is ironikusan hatnak: „Szabó Dezső egész életét tette fel arra, hogy egy nagyon nehéz történelmi korszakban több évtizedes aléltság és elbágyadás után önmagára ébressze a magyar nemzetet, hogy ne lehessen soha többé idegen akaratok, idegen eszmék, idegen urak szolgálatában se vágóhídra vinni, se rabszolgaságra kötelezni.”[19]

Nehéz évek következtek. Szabó Dezsőnek nem rendeztek nagy temetést, bármennyire is reménykedett ebben az ostrom alatt. Ebben a tekintetben Ur Györgynek is csalódnia kellett, jóllehet, korábban az íróra emlékezve magasztos temetést vizionált: „Neki, lesz igaza! Nagy temetése lesz! Ott lesz az az ifjúság, amelyet ő tanított a szabadságra, magyarságra, megnem alkuvásra. Egy ország lesz ott a temetésén, felszabadultan, egymásra találva és egymásért dolgozva a szebb és boldogabb jövendőért.”[20]

Bibliográfia

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1-2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002

Bartók Béla: A Szabó Dezső-recepció (1945-1979), Líceum Kiadó, Eger, 2008.

BOLVÁRI-TAKÁCS Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban, in Zempléni Múzsa: Társadalomtudományi és Kulturális folyóirat XI., 2011.

Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002.

Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975.

Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása, Budapest, é.n.

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)

Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019.

Szabó Dezső munkái

Szabó Dezső: A bölcsőtől Budapestig, Budapest, Bethlen Nyomda Rt., 1944.

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből In: Nyugat, 7. évfolyam, 20.szám 1914. július-december.

Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007.

Napilapok

Veres Péter beszélt Szabó Dezső emléktáblájának leleplezésén, A Reggel, 1947. november 3.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

Hivatkozások

  1. Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)
  2. Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 17–20.
  3. Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 67–71.
  4. Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 124.
  5. Nagy: Szabó, 30–31.
  6. Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása ,Budapest, é.n. 128–129.
  7. Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007, 593–595.
  8. Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002, 131–133.
  9. Salamon Konrád: Baloldali Blokk- Népi megosztottság, Új Forrás, XXIX. évf., 1997/1.. https://epa.oszk.hu/00000/00016/00021/970118.htm (Letöltés: 2023. október 01.)
  10. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 123.
  11. Uo., 134.
  12. Uo,. 230.
  13. Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019, 26.
  14. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 98.
  15. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.
  16. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.
  17. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.
  18. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.
  19. A Reggel, XX. évf. 44. szám, 1947. november 3., 4.
  20. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

 

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetőségei az aktív és passzív választójog alapján

Bevezetés

Az alkotmányjogi elvek, a parlamenti jog, a választójogi szabályozás[1] adja meg a jogi keretét a legfőbb népképviseleti szervek, parlamentek összetételének-működésének[2]. Mindezek mellett egyes esetekben, ahogy az Hazánk esetében a kisebbségek parlamenti képviseletével összefüggő alkotmányos mulasztás esetén is történt, az Alkotmánybíróság[3] döntései is komoly relevanciával bírhatnak.

Andrew Reynolds is rámutatott arra, hogy a kisebbségek számára fenntartott helyek a nemzeti törvényhozásban sokkal elterjedtebbek és kevésbé sajátos, egyedi megoldások, mint azt sokan korábban gondolnák.[4]

A kisebbségek parlamenti képviseletét elősegítő speciális választójogi szabályozásokra vonatkozó magyar szakirodalmat áttekintve, a 2021-ben megvédett doktori értekezésben és arra épülő, 2022-ben megjelent monográfiájában M. Balázs Ágnes a garantált mandátumot, az eltérő bejutási küszöböt és a kisebbséghez tartozók számára biztosított többletszavazatot határolta el, mint a kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító különleges szabályokat.[5]

Pap András László megközelítése alapvetően egy tágabb kontextust ölel fel a választójogi megoldásoknál, ugyanis fő kategorizálása alapján a kétkamarás parlamentben megjelenő képviseletet, az egykamarás parlamentben megjelenő képviseletet és a jogalkotási, politikai döntéshozatal speciális formáit különítette el, mely utóbbiba sorolta Pap példaként a kisebbségi önkormányzatoknak biztosítható törvénykezdeményezési jogot. A témánk szempontjából igazán releváns csoportosítást Pap az egykamarás parlamenten belül megjelenő képviseleten belül tette, ahol a kisebbségi képviselet szempontjából három alkategóriát különböztetett meg: ad 1 az általános szabályok szerint parlamentbe jutó kisebbségi képviselők, ad 2 a politikai pártok keretein belül, de kisebbségi szervezettel hivatalos kapcsolatban álló képviselők és ad 3 „virtuális második kamara”, mely alatt a kisebbségi képviselők megválasztását illető preferenciális eljárást, kvótákat, delegálást, kooptálást értett.[6] Láthatjuk tehát, hogy Pap a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást az imént említett ad 3 alkategóriaként fogalmazta meg, tehát alapvetően tágabb kontextust vizsgált.

Várfalvi Attila a területi elvű és a szimbolikus képviseletet határolja el. Előbbibe álláspontja szerint olyan államok tartoznak, melyeknek választókerületi beosztása követi az etnikai viszonyokat, így természetes módon valósul meg az egyes etnikumok politikai alapú képviselete. A másik csoportba Várfalvi azon rendszereket sorolta, ahol könnyített vagy garantált módon juthatnak mandátumhoz a kisebbségek.[7]

Kovács Péter megkülönbözteti azon államokat, melyek rendelkeznek kisebbségeket segítő speciális szabályozással, és azokat, melyek nem rendelkeznek ilyennel (mi alapvetően csak az előbbi kategóriát vizsgáljuk). A speciális szabályozások között megkülönbözteti a garantált mandátumot, a bejutási küszöb alóli mentesülést, a kedvezményes bejutási küszöböt és a plurális szavazatot.[8]

Móré Sándor monográfiájában azon modellek között, melyekben speciális szabályok vonatkoznak a kisebbségekre, megkülönbözteti egyebek mellett az autonóm régiók képviseletét és a kedvezményes bejutási küszöböt. Móré álláspontja szerint a kisebbségekre vonatkozó különleges kedvezmények a törvényhozás második kamarájában könnyebben valósíthatók meg.[9]

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályokat feldolgozó magyar szakirodalom, mint azt láthatjuk, jellemzően vagy a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum origón csoportosítja egyes országok modelljeit, vagy egy-egy konkrét választójogi eszközt emel ki (például „kedvezményes bejutási küszöb”), és ez alapján végez csoportosítást.

Meglátásunk szerint a kisebbség, mint speciális, kedvezményezett és a jogalkotó által nevesített választói kör, valamint a választási rendszer kapcsolódási pontjainak absztrakt jellegű vizsgálata, csoportosítása ezen sokat kutatott témakörben is nyújthat tudományos újdonságot és új látásmódot az esetleges további elemzésekhez.

A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetséges módja az aktív és passzív választójog figyelembevételével

A fentebb már említett, „közismert” csoportosítás, miszerint a kisebbségek számára lehet garantált[10] vagy kedvezményes mandátumot biztosítani, a mandátumszerzés lehetősége, eredménye, azaz a választás kimenete felől közelíti meg a kérdést.

Ahhoz hasonló ez az elhatárolás, mint amikor a választási rendszerek általános elemzése során akként különböztetik meg a választási rendszereket, hogy létezik többségi és arányos (meg persze vegyes) rendszer[11], amely szintén a mandátumszerzés, a választás várható eredménye felől közelíti meg a kérdést.

A többségi rendszereket sokszor szinonimaként azonosítják az egyéni rendszerekkel, az arányos rendszereket pedig a listásokkal. Mint ahogy Cservák Csaba is egyértelművé tette, ezek a párosítások ugyanakkor nem szinonimák. Bár többnyire a többségi rendszer egyben egyéni rendszer is, valamint az arányos rendszer egyben listás rendszer is, van számos példa nemzetközi összevetésben, mely megmutatja, hogy egy többségi rendszer is lehet listás, és egy arányos rendszer is lehet egyéni.[12]

A választási rendszerek általános dogmatikájában ismert egyéni-listás elhatárolás a leadott szavazatra vonatkozik, azaz arra, hogy listára vagy személyre adja-e le a voksát a választó, míg a többségi-arányos elhatárolás a választás kimenetelére, a választói akarat leképeződésére vonatkozik.

Látható tehát, hogy a választás várható kimenetelére vonatkozó csoportosítás mellett a választási rendszerek általános dogmatikája ismer egy más logikájú párhuzamos elhatárolást is, mely magára a szavazatra vonatkozik. Álláspontunk szerint a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozások csoportosítása is elvégezhető általános jelleggel más logika mentén, mint a mandátumszerzés, vagy egyes konkrét választási jogi megoldás alapján. Azt kellett ennek érdekében azonosítani, hogy melyik az a különös ismérv, amely a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok célját és értelmét jelenti. Ez mutatja meg ugyanis azt, hogy melyik az a mandátumszerzéssel párhuzamos, de attól megkülönböztethető logika, amely alapján kutatni lehet az általános és speciális kisebbségi választójogi szabályozás kapcsolódási pontjait.

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok azt hivatottak elősegíteni, hogy az adott kisebbség a választott testületben hatékonyabban képviseltethesse magát. A speciális választójogi szabályozás kedvezményezettje, célközönsége tehát maga a kisebbség, mint választói és választható közösség. Éppen ezért alapvetően a kisebbségi választók és választhatók nézőpontjából közelítettük meg a kérdést, tehát onnan, hogy az aktív, illetve a passzív választójog gyakorlása során a nem kisebbségi szavazókhoz, azaz az általános választási szabályokhoz viszonyítva milyen eltérő (kedvezményes) választójogi szabályok vonatkoznak a kisebbségre, és ezek miként viszonyulnak az általános választójogi szabályozáshoz.

Ez alapján két fő halmaz azonosítható a kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozások tekintetében:

Az egyik halmazban az aktív választójog felől megközelítve nem érvényesül a közvetlen szavazat elve, az ilyen megoldások a közvetlen választójogon kívüli megoldások. Napjainkban – bár nem sok helyütt – léteznek ilyen megoldások nemzetközi összevetésben (és mellesleg a magyar jogalkotó is ilyen szabályozást alkotott 1990-ben, mely ugyan nem került gyakorlati alkalmazásra, de hatályos joganyagként képezte egy rövid ideig a magyar választási rendszer részét[13]).

A másik nagy halmazt azon választójogi megoldások képezik, amelyekben a közvetlen szavazat elvén belül oldotta meg a jogalkotó a kisebbségekre vonatkozó speciális szabályozást. A kutatásunk fő irányát ezen halmaz képezte. Ezen a halmazon belül további két fő modellt különböztetünk meg, a kiemelő (aktív) és az integratív (passzív) modelleket.

A kiemelő rendszerek[14] fő specialitása, hogy a kisebbségi szavazók a választások egy bizonyos ágán a nem kisebbségi szavazóktól elkülönülten adhatják le voksaikat, tehát az aktív választójog gyakorlása jelenti ezen szabályok legfontosabb specifikumát a választójogon belül. A speciális szabályozás lényege itt, hogy a kisebbségi választók elkülönülhessenek a nem kisebbségi választóktól, és ekképpen a többségi társadalom befolyásától mentesen választhassanak. A kiemelés alapja lehet területi vagy személyi. Előbbi csupán, de facto kisebbségi speciális szabály, ugyanis a kiemelés alapja nem a kisebbség, hanem egy meghatározott terület, melynek a zömében kisebbségi lakossága teszi ténylegesen kisebbségi jellegűvé a szabályozást. Utóbbi konkrétan a kisebbséget érinti, mint választói közösséget emeli ki, és biztosít lehetőséget arra, hogy a kisebbség a maga körében választhasson, a nem kisebbségi szavazók befolyása nélkül.

Az integratív rendszerek a választójog passzív oldalán, azaz a választhatók oldalán alkalmaz speciális választójogi szabályokat, mint például a kedvezőbb bejutási küszöb vagy a pártlisták összetételére vonatkozó speciális szabályok. Az ilyen rendszerekben a kisebbség választóit nem emelik ki a többségi nemzethez tartozó választókhoz képest. A kisebbségi választók ugyanolyan feltételek mellett, ugyanazon választási lehetőségekkel gyakorolhatják aktív választójogukat, mint az összes többi, nem kisebbségi választó. A kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabály itt tehát nem az aktív választójogot gyakorlók közösségének meghatározására vonatkozik, hanem a választójog passzív oldala, azaz a választható jelölőszervezetek (vagy azok egy része, melyek kisebbségi jellegűek) részesülnek speciális szabályozásban, és a kisebbségi választó szavazata a jelölőszervezetre vonatkozó speciális szabályon keresztül érvényesülhet kisebbségi szempontból.

Az integráló rendszerek a gyakorlatban listás választójogi rendszerek esetén jelennek meg, így erről a modellről az állapítható meg, hogy jellemzően a listás típusú választási rendszerekhez tapad. Ennek megfelelően végeztük el az integráló rendszereken belüli csoportosítást, mely során a nemzetközi példákat figyelembe véve két altípus azonosítható.

A listás rendszerbe integráló megoldás lényege, hogy a kisebbségi választókat a listás rendszerbe csatornázza be, és a kisebbségeket politikailag képviselni hivatott jelölőszervek (pártok) részesülnek speciális szabályozásban, mely leginkább a bejutási küszöb alóli mentesség vagy még ennél is kedvezőbb küszöb megállapításában ölt testet, akár adott választási rendszeren belül kisebbségeként differenciáltan különböző értékekben is.

A másik altípus a pártlistába integráló rendszer, melynek fő jellemzője, hogy nem a kisebbségi jellegű jelölőszervezet (párt) részesül speciális, kedvezőbb szabályozásban, hanem a politikai pártok felé állít a jogalkotó speciális szabályokat, mely a lista összetételét érinti. Az ilyen rendszerek a „mainstream” politikai pártok felé csatornázzák be a kisebbségi választókat.

Másképp úgy is megfogalmazhatjuk az általunk felvázolt elhatárolást, mint a speciális szabályozással érintettek körére vonatkozó elhatárolást, tekintettel arra, hogy a kiemelő rendszerek esetén a főszabály, hogy a kisebbségi választókat érintik a speciális szabályok, tehát az aktív választójog irányából közelíti meg a kérdést a jogalkotó. Az integratív rendszerek esetén, a kisebbségi választókat, illetve az ő szavazataikat a választás általános medrébe csatornázzák be, itt a választójog másik, azaz a passzív oldaláról közelíti meg a kérdést a jogalkotó, és a választhatókat (jelölőszervezetek, illetve a listán szereplő jelöltek) részesíti speciális szabályozásban. Ezen elhatárolás tulajdonképpen nézőpontbeli, hozzáállásbeli különbséget is mutat. A kiemelő rendszer azt tekinti elsődlegesnek, hogy a képviselőt megválasztók köre rendelkezzen a kisebbség ismérvével, és ezáltal a képviselő a kisebbségi választók felhatalmazása okán nyerjen mandátumot. Az integratív rendszer a választhatókat kíséri elsősorban figyelemmel, és arra összpontosít, hogy a kisebbségi ismérvvel rendelkező jelöltek-jelölőszervek juthassanak mandátumhoz, azaz a mandátumot szerző rendelkezzen kisebbségi tulajdonsággal függetlenül attól, hogy a mandátumát milyen szavazói körnek köszönheti.

Konklúzió

Az egyes országok választójogának összehasonlító vizsgálata és a fenti elhatárolási elvek alapján szerint az alábbi speciális kisebbségekre vonatkozó választójogi szabályozásokat különítjük el:

  1. Közvetlen választójogon kívüli megoldások
  2. Közvetlen választójogon belüli megoldások
  • kiemelő (aktív) rendszerek
    • területi alapú (de facto) kiemelő rendszer
    • személyi alapú (de iure) kiemelő rendszer
  • integráló (passzív) rendszerek
    • listás rendszerbe integráló rendszer
    • pártlistába integráló rendszer

Az általunk vázolt elhatárolás egyedi jellegét és megkülönböztethetőségét támasztja alá más elhatárolásokhoz, például a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum elhatároláshoz képest, hogy – mint azt az alábbi összehasonlító jogi vizsgálat is bemutatja majd – hasonlóan az általános választójogi dogmatikában megismert többségi-egyéni és arányos-listás pártokhoz, a kiemelő rendszerek is többnyire garantált mandátumot biztosítanak, míg az integratív rendszerek többnyire kedvezményest, ugyanakkor mindez – ahogy az az általános választójogi dogmatikából hozott példánál is fennáll – nem törvényszerűség, tekintettel arra, hogy más az elhatárolás alapja, mint a garantált-kedvezményes elhatárolásé. Egy kiemelő rendszer is biztosíthat „csupán” kedvezményes mandátumot például Hazánk esetében, míg integratív rendszer is biztosíthat garantált mandátumot, például ilyet láthatunk Szingapúrban.

Szintén az általunk körülírt elhatárolási szempont más eddigi elhatárolásoktól való függetlenségét és újszerűségét szemlélteti az is, hogy rendszerint a kiemelő rendszerek egyéni szavazással párosulnak, azaz egyéni jelöltekre adhatják voksaikat a kisebbségi szavazók (mint például Tajvanon, Új-Zélandon vagy Szlovéniában), de kiemelő rendszer is lehet listás, azaz itt is szavazhatnak listákra a kisebbségi választók, példa erre éppen hazánk szabályozása.

Az integratív rendszerek ugyan a listás szavazáshoz kötődnek, de eredményét tekintve ezek között is fedezhetünk fel adott esetben olyan jegyeket, melyek mégis az egyéni szavazáshoz hasonlíthatók. Példa erre Koszovó, ahol egyes kisebbségek számára a listás választási rendszerben egy garantált mandátumot biztosít a jogalkotó, és az adott kisebbségi jelölőszervezetek bár listát indítanak, ezen egy mandátumért versengenek, ráadásul a listák nyíltak, azaz a listákon belül a választó egy további szavazatot is leadhat az általa preferált jelöltre, így lényegében a többségi, azaz legtöbb szavazatot kapó listára szavazóknak a többsége választja meg egyénre szavazva a győztes listán belül a kisebbségi mandátumban részesülő jelöltet.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010.

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.

Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben, Kisebbségkutatás, 2014/1.

M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma, PhD-értekezés, 2021.

Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007.

Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2.

Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei, Közjogi Szemle 2010/3.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023.

Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4.

Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998.

Hivatkozások

  1. Ezek összefüggéseit lásd részletesen Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.
  2. A parlament ellenőrző szerepéről a hatalomgyakorlással összefüggésben lásd részletesen Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei. Közjogi Szemle 2010/3, 54–63.
  3. Az Alkotmánybíróság Országgyűlést érintő döntéseiről lásd részletesen Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4, 55–61.
  4. Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2, 301–310. JSTOR, www.jstor.org/stable/3598674. (Letöltés: 2023. május 1.)
  5. M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma. PhD-értekezés, 2021, 168–170.
  6. Lásd Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007. 171–172.
  7. Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998. 4.3 alfejezet – hivatkozza Pap (2007) i. h. 188.
  8. Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben. Kisebbségkutatás, 2014/1, 23–27.
  9. Lásd Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest Gondolat Kiadó, 2020. 57–59.
  10. A garantált mandátumok vonatkozásában megemlítendő, hogy bizonyos esetben akár a törvényhozás teljes mandátumeloszlását az etnikai viszonyok határozhatják meg főszabályként, azaz a választójogban nem speciális szabályként jelenik meg a kisebbségekre vonatkozó szabályozás, hanem mintegy fő rendezőelvként. Erre példaként szolgál Bosznia-Hercegovina választójoga, melyről lásd részletesebben: Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023, 51–58.
  11. A választási rendszerek általános dogmatikájáról lásd részletesen Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.
  12. Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010, 95.
  13. Lásd: 1990. évi XVII. törvény
  14. A „kiemelő” megjelölés, mint jelzőválasztás magyarázata: azért döntöttünk a kiemelő jelző mellett, mert ezzel a rendszer kisebbségek szempontjából pozitív voltát kívántuk kihangsúlyozni. Az „elkülönítő” megjelölést nem tartottuk szerencsésnek az esetleges negatív felhangok és asszociáció – elkülönítés-szegregáció – okán. Ezért a félreértések elkerülése érdekében döntöttünk a „kiemelő” jelző mellett, melyben az emelés véleményünk szerint a pozitív jelleget és a kisebbség közügyekben való részvételi lehetőségének emelését is hangsúlyozza. A kisebbségi választók elkülönítése egyébként szolgálhat elítélendő célokat, kirekeszthet is, erre van is történelmi példa, elegendő akár a maorikra vonatkozó új-zélandi választójog fejlődését ismerni, vagy a dél-afrikai apartheid rendszert is felhozhatjuk. Álláspontunk szerint két lényeges feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy pozitív, kisebbséget segítő kiemelő rendszer ne negatív, a kisebbséget kirekesztő-elkülönítő megoldás legyen. Az egyik feltétel, hogy a kisebbség számára legyen lehetőség a többségi társadalommal együtt részt venni a választásokban, és a kisebbségi választó döntése legyen az, hogy esetleg a speciális szabályok alapján kíván szavazni, vagy megmérettetni a választásokon. A másik feltétel, hogy a speciális választójogi szabályozás alapján szerezhető mandátumok száma az általános rendszerben szerezhető mandátumok számához képest előnyt-kedvezményt és ne hátrányt jelentsen a kisebbség számára, a kisebbség számarányát és területi elhelyezkedését figyelembe véve. Könnyen belátható, hogy egy olyan kisebbség számára, mely mondjuk az össznépesség 30%-át képezi, nem igazán jelent kedvezményes-előnyös szabályozást, ha például egy 100 mandátumos törvényhozásban az egész kisebbség egyetlen személyi alapú választókörzetben megválasztható mandátumhoz juthat.

 

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Szülőfalum társadalma és gazdasága a hosszú 19. században

Bevezetés

A falukutatásban, – bár sokat fejlődött az elmúlt évtizedek alatt -, még nagyon sok a tennivaló, hiszen számos magyarországi településről csupán részleges információk találhatók meg a történettudományban. Célom ezzel a tanulmánnyal, hogy Magyarország 19. századi történetét a szülőfalum történelmével egészítsem ki. Egyúttal bemutatom, hogy az általam tárgyalt időszak hogyan hatott a település mindennapi társadalmi és gazdasági életére. A mikrotörténeti tanulmányomat elsősorban azokra a forrásokra építem, amelyeket a levéltárakban leltem fel, továbbá a falubeliek által leírt visszaemlékezésekre is építek.[1]

Nagyfüged a 19. században

Nagyfüged mindennapjait a 19. század első éveiben Napóleon korabeli háborús időszak is meghatározta, különösen, amikor Napóleon hadai 1809-ben benyomultak Magyarország területére. A magyar nemesség, köztük a fügedi nemesek is, Napóleonban a francia forradalom örökösét látták és fegyverbe szálltak a magyar határokat fenyegető francia csapatok ellen. Heves és Külső-Szolnok vármegyéből 1133 gyalogos és 526 lovas csatlakozott a nemesi felkeléshez. Fügedről a 17 nemes akkor csatlakozott a szerveződő erőkhöz, amikor a nemesi felkelő sereg észak-kelet-magyarországi csapata, parancsnokuk gróf Hadik András vezetésével egy ideig Egerben rendezték be a székhelyüket.[2] Magyar haderőnek azonban nem sikerült feltartóztatnia a francia haderőt – Győrnél 1809. július 14-én vereséget szenvedtek.[3]

A folyamatos háborúk a magyar mezőgazdaság számára fellendülést hoztak, így a nagybirtokok majorságai mellett a közép és birtokos nemesség is bekapcsolódott az értékesítésbe. Mindezt számukra is vonzóvá tették a növekvő árak és az a tény, hogy a gyengébb minőségű mezőgazdasági termékek is immár eladhatóvá váltak. A földművelők többsége nem gondolkodhatott drága eszközök beszerzésén vagy bérmunkások nagyobb számban történő alkalmazásában, így a művelésbe vont föld területét bővítették. Erre az időszakra jellemző maradt a robotoltató, háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés. A korszerűsített nagybirtokon terjedt a vetésforgó, és egységes nagy táblákat alakítottak ki: erre vasekét és vetőgépet használtak. Az országban a kereskedelem nagyobbrészt szárazföldi útvonalon zajlott.[4] Az úthálózat gerincét a postautak adták, ez minden tizedik településen, így Nagyfügeden is keresztülment. A falu további fejlődése érdekében a gazdasági megszorítások közepette is 1821. november 13-án elkészült a faluban az Árokszállásra vezető úton épített tölgyfa híd,[5] és egy további hidat is kijavítottak 1831-ben.[6] Maguk a hidak a falun keresztül haladó kereskedelmi útvonal és a mezőgazdasági munkák miatt is fontosak voltak. Az utak építésében és karbantartásában az állam alig vállalt szerepet, ezt elsősorban a vármegyék végezték,[7] a jobbágyok ingyenes közmunkájával, a fügedi jobbágyok is tevékenyen részt vettek az úthálózat karbantartásában. 1843. május 10-én katonai felmérés is készült az utak használatáról, amelyet Baglits Miklós aljegyző és Lipkos József almérnök végzett el a faluban a 18325-ös alispáni körlevél értelmében.[8] Az utak állapotát a faluban „csinálatlan, de járhatóként” jellemezték és a falu katonai szállásképességét szintén felmérték. Ez akkor 120 gyalogost és 40 lovast jelentett.[9] Fügedet az alábbi úthálózatba sorolták be: Maklártól Hatvanig, Gyöngyösről Hevesig, átkelőhely Kassáról Ó Gradiska és Mitrovitz felé; Szihalomtól Árokszállásig a Jászságban. Továbbá Egerből Déva, Árokszállás és Mitrovitz felé.[10] Mindeközben folyamatosan nőtt a falu lakossága a 19. században.[11]

  1. Nagyfüged lakossága a 19. században

Társadalmi szempontból afalubeli parasztságon belüli differenciálódás, azaz a telkes jobbágyok arányának a csökkenése a zsellérekével szemben, 1828-ban még nem mutatkozott. Az 1828-ban elkészült járási sommázat és az 1828. évi adóösszeírás vegyes képet mutatott már abból adódóan is, hogy nem egyezik meg a két felmérés. Földek alapján a járási szerint a falu 483 kis hold szántóval és 204 kishold kaszálóval rendelkezett, az országos összeírás csak 252 kishold kaszálót említett meg.[12] A 19. század első felében jól kimutatható, hogy a jobbágytelek felaprózódásával párhuzamosan felszökött a kuriális vagy földesúri funduson lakó majorsági zsellérek, földnélküliek száma.

A zsellérek a konvenciós majorsági cselédek és a telkes gazdák közel ezer állatot legeltettek a legelőn, de mint mondták, az Almásy urak állatállománya, kiszorítja az ő állataikat. A bírák kérésére a megye elrendelte, hogy ezután csak azok a konvenciósok tarthattak állatot a közös legelőn, akik az adóösszeírás folyamán a szerződéseiket be tudták mutatni a szolgabírónak.[13] A 19. század közepére a parasztság felső rétegének sikerült bekapcsolódnia az árutermelésbe. Igaerejük révén több telket is birtokolhattak és bevételre tettek szert, ezeken pedig napszámosokat tudtak foglalkoztatni, ugyanis a zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Amit a 19. század elején a legnagyobb birtokos Almásy Károly, Almásy Manó, valamint Czövek, Csányi, Darvas, Halassy, Hellebronth, Majzik, Ondrekovich, Rakovszky, Saághy, Bíró családok és gr. La Motte is kihasználták.[14] Ők 1844-ben a napszámosoknak a következő béreket állapították meg: „1 lovas szekér egésznapra 2 pengő, félnapra 1 pengő. Egy nyereg ló szolgával együtt 1 nap 1 pengő, 1/2 nap 30 garas. Egy szekérhordó ló egésznapra 1 pengő, ˝1/2 napra 30 garas. 1 embernek 1 nap 20 garas, 1/2 nap 10 garas. 1 levélhordó embernek 12 garas, 1 csajkásnak 1 nap 48 garas, ˝ nap pedig, 24 garas. Egy négy lovas kocsi pedig 1napra 1.12 pengőbe került.”[15]

A falubeli felsőparasztság megerősödését jól jelzi az állatállomány számának a növekedése is, – maguk a falubeliek elsősorban a földrajzi adottságok miatt juhot és szarvasmarhát tenyésztettek, miközben ebben az időszakban lótartás és a sertés tenyésztés számottevően visszaesett. Az állatállomány ekkor a következő volt a források szerint:

Közben a Magyar Királyi Helyhatósági Tanács 1835. június 27-én kiadott egy rendeletet,[16] amely a céhes ipart volt hivatott megerősíteni. Ennek érdekében a vándoriparosokat, vagyis a céhen kívüli mestereket és a cigányokat vissza kellett fordítani, ki kellett toloncolni a faluból, amennyiben azok munkát akartak volna vállalni.[17] 1836 előtt a fügedi lakosok az alapvető élelmiszer és takarmánynövények mellett dohányt is termeltek.[18] A dohánytermelőknek különböző rendeleteket hoztak a leadásról, a betakarításról és a kifizetésről. Ilyen volt a következő is: „Kincstári Gyárakban szükséges, Magyar országi dohány mennyiséget ezen túl a Dohány Ügyelő Igazgatóság fogja beváltás után beszerezni. A beváltás kezdődik Április Hólnap közepén és végződik Június Hólnap utóján az ide egyező szám alatt rekesztetett.”[19] A beváltás árát is szabályozták, Tolnán és Szegeden 6 Ft-ot, Debrecenben pedig 5.45 Ft-ot fizettek mázsájáért. Dohányt vásárolni is lehetett, Pesten 12 krajcár, Szegeden 30 krajcár, Debrecenben és Vácott 1 Ft volt. 1836-ban, Heves megyében a dohány leadását május 2-ára írták elő Egerben.[20]

Nagyfüged a 19. század első felében a gazdasági fejlődésének csúcspontját az 1840-es évek utolsó éveiben érte el,[21] amikor is növekedett a megművelt földek aránya.

Az ország állami bevételei az állami vagyonműködésből és az adó jellegű jövedelmekből származtak. A bevétel a Kamara, a Helytartótanács és a hadsereg pénztárába folyt, a nagyobb része pedig Bécsbe vándorolt. Így volt ez a falu adójával is, amit az 1845/46-ik az 1847-ik és az 1848. évi adóösszeírás is megerősít.

Az adókon kívül fizették a deperditát.[22] Ez a rendelkezés kötelezte a jobbágyokat, hogy a náluk elszállásolt katonáknak élelmiszereket és egyéb természetbeni juttatásokat adjanak előre meghatározott áron.[23] Továbbá úgynevezett forsponttal (hosszúfuvarral) is tartoztak. Ekkor sót kellett szállítaniuk Szolnokról Pestre azon személyeknek, akik igavonó állattal és kocsival rendelkeztek. 1841-tól módosult a fuvarozás menetrendje – már nem Pestre, hanem Hatvanba szállították a sót. Azért 1844-ben szállítottak még egyszerre Szolnokról Pestre és Poroszlóról Hatvanba. 1805-ben Füged 2300 Ft adót fizetett, ide beleértendő Kisfüged adója is. A falut jól gazdálkodó településnek tartották, Nagyúttal, Kompolttal és Detkkel együtt.[24] Az adót, amit a birtokok mérete szerint vetettek ki, Gazh Bertalannak adták le. A következő években a falu egyre több adót fizetett, de emellett fejlődött is. Továbbá 1844-ben a katonaság részére a deperditaként még három öl fát is adtak. A fa adója 20 sessio (házhely) után történt, házhelyenként négy lábbal mérve. A nemesek adóssága ekkor 540.121 bankó volt, ebből 264.46 Ft-ot bankóban, a többit a falu szegénysége miatt terményadóval tudták le.[25] Mindez a 1832/VI. törvénycikk (tc.) 11§-ik alapján történt, amely rögzítette a jobbágytelket használó nemes megadóztatását: „Jobbágytelki állományoktól, belső telki földjeiktől és úrbéri legelőjüktől, tűzi épületi és úrbéri haszonvételektől nem adóznak- mind a Hadi és a házi pénztárba adóznak. Ezeket össze kell gyűjteni és a Földesúrnak és a Szolgabírónak kell bemutatni. Ezután a főszolgabíró tudósította a Közgyűlési bírót, hogy mennyit fizettek be a hadi illetve a Verbung pénztárba és a Házi pénztárba. Mennyi a lemaradás, ha van és mikor kell ezeket rendezni.”[26]

Amikor 1830-ban I. Ferenc halála után V. Ferdinándot választották meg királynak, az uralkodó haláláról országszerte megemlékeztek és mindenhol felolvasták a testamentumát.[27] Az új király, V. Ferdinánd uralkodása idején megtartott 1839-1840-es országgyűlésen a megerősödő ellenzék nyomására törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot a földesúri joghatóság fenntartásával, szabályozták a jobbágyörökösödést, és lehetővé tették a kereskedelem űzését is. Továbbá az 1840/IX. tc. a mezei őrség felállításáról, vagyis a csősz szolgálat megszervezéséről rendelkezett. Így a faluban is megszervezték a mezei őrséget és a csősznek fel is kellett esküdnie:

„Én N.N esküszöm az élő istenre s. a. k. hogy ezen gondviselésem alá bízott n: n: vagy fogva abban található minden nemű árokra, kerítésre, gazdaságokra, gazdasági épületre, kutakra , edényekre, kertekre, boglyákra úgy szintén az abban található biztonságos utakra azokon épült hidakra, karfákra, védfalakra, út és tilalom mutató oszlopokra, minden tőlem kitelhető szorgalommal és hittel fel fogok vigyázni és azokat bár minemű károktól oltalmazni. A kártevőket személyválogatás nélkül vagy megváltságolni vagy lelkiösmeretesen feljelentsem és bevallom, más ártatlanra hamisan nem fogom. Idő közben hit nélkül el nem hagyom, s amit gondviselésem alá bizattak, mind azokról számot adok. Isten engem úgy segéllyen.”[28]

A falu további korszerűsítése érdekében 1841-ben hozzáláttak Füged egyetlen kőhídjának a felépítéséhez, amely a településen áthaladó személy- és teherszállítást is megkönnyítette. A munkálatokat Markmüller Gyula főmérnök irányította és az átkelőt Hinsch Márton építette föl 1844. január 9-re.[29]

Nagyfüged hídja az 1800-as évekből.[30]

Az 1848-as év újabb változásokat hozott a falu mindennapjaiba, amikor is az áprilisi törvények értelmében, 1848. május 1-én Heves megyében is megszervezték az országgyűlési választási kerületeket.[31] Heves megyét nyolc választási kerületre osztották szét, „Szolnok, Mezőtúr, Abád-Szalók, Tiszanána, Kápolna, Füged, Gyöngyöspata és Pétervására.”[32] A fügedi választási kerülethez tartozott: „Sár (Abasár), Balpüsköki, Tarnóca, Nagyút, Zsadány, Bod, Alatka, Fogacs, Boconád, Méra, Zaránk, Erk, Tarnaörs, Visznek, Tarcsa, Füged, Karácsond, Ludas, Detk, Ugra, Halmaj, Visonta, Markaz, Domoszló, Adács, Vámosgyörk, Vécs, Halász, Felnána, Vertesmart és Verpelét.”[33]

1848. május 1-én a megyei közgyűlés megválasztotta a megye állandó bizottmány tagjait, köztük 11 nagyfügedi illetőségű személyt. Megválasztották még az országgyűlési választások előkészítésére és lebonyolítására a törvényben előírt központi választmányt és ekkor jelölték ki a kerületek háromfős összeíró bizottságának tagjait is. A fügedi kerületben Gosztonyi Antal, gróf Wartensleben Ágoston és Szabó István tarnamérai jegyző volt az összeíró biztos.[34]

A Batthyány-kormány május 19-én, az országgyűlés összehívását július 2-ra határozta el. A rendelet kihirdetése és propagálása a megyékben a központi választmányok feladata volt.[35] A választói névjegyzék összeírását június 3-a és június 18-a között végezték el, az országgyűlési választást pedig június 26-ra írták ki. A választók névjegyzékébe a 20. életévét betöltött férfiak kerülhettek be különféle jogcímek alapján. A nemesi származásúak automatikusan választójoggal rendelkeztek, mások számára a törvény vagyoni cenzust határozott meg.[36] Választópolgár lehetett az, aki 300 ezüstforint értékű házzal vagy földdel bírt a királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községben. Egyéb községekben, köztük Fügeden is, amely ebben az évben vált úrbéres községgé. A faluban azon személy lehetett választópolgár, aki 1/4 volt úrbéri telekkel, vagy ezzel egyenértékű földdel rendelkezett. Választó lehetett még, aki a saját fölbirtokából vagy saját vagyonából évi 100 ezüstforint jövedelmet fel tudott mutatni. Idetartoztak azon személyek is, akik kereskedőként vagy gyárosként állandó lakhellyel vagy saját műhellyel rendelkeztek. Ez a rendszer egészen 1918-ig maradt érvényben és a következőképp alakult a források alapján:[37]

Szavazáskor a választások eredményes lebonyolítása érdekében Nagyfügeden, valamint a faluhoz tartozó Puszta Kis- Fügeden és Puszta-Tarcsán a IX. rendőrőrs 7. számú kirendeltsége tartózkodott.[38] A névsorban szereplő személyekre hárult az a feladat, hogy megszavazzák a választási kerület országgyűlési képviselőjét. A képviselő választások kimutatásai szerint a dualizmusban a következőképpen történt:

Az 1848/XXII. tc. értelmében a nemzetőrség felállítása is elkezdődött – törvényileg szabályozták, hogy ki lehetett a nemzetőrség tagja. Nemzetőr lehetett tehát minden 20–50 év közötti férfi, akié 1/2 telek vagy ennek megfelelő értékű ingatlan kizárólagos joga, illetve 100 pengőforint évi tiszta jövedelme volt. Batthyány miniszterelnök április 21-én kiadott rendeletében úgy intézkedett, hogy azokon a helyeken, ahol ellenszenv mutatkozna, az összeírást ne kezdjék meg. Május 25-én, a 296. számú rendeletében egyenesen megtiltotta a lajstromba vételt. A nemzetőrségről szóló törvény 6.§-a értelmében a vármegye közgyűlése a „Nemzeti őrsereg alakítására és előbb összeírására mindegyik szolgabíró mellé egy kiküldött tag gyanánt egy-egy esküdtet is kirendelt”, működésüket azonban a lakóhelyükre korlátozta.[39] Nagyfügeden az összeírást Németh Albert alszolgabíró és Bíró Albert esküdt végezte el, akik kezdetben bizalmatlanságot tapasztaltak.[40] A faluból 131-en álltak be a nemzetőrségbe,[41] ebből 15 személy tagja volt a délvidékre, Kulára induló nemzetőr csapatoknak. A nemzetőrséget három zászlóaljba sorolták: a falubelieket az I. zászlóaljba kerültek, amely a Tarna menti települések 4263 nemzetőrét tömörítette magában.[42] A Tarna járásból 800-an jelentkeztek nemzetőrnek.[43]

Miután 1848. szeptember 2-án a Móga altábornagy vezette magyar sereg legyőzte az országra támadó Jelačič horvát bánt és hadseregét Pákozd és Sukoró között, kezdetét vette az honvédő háború Magyarországon. Kossuth Lajos utasítására Almásy Pál, Recsky András és Tamássy kapitány Heves megyében felkelésre szólította fel a megye népét.[44] A népfelkelés szervezésében a legfőbb szempont volt, hogy minél több lovast állítsanak ki. A verbuválást a tiszántúli területeken Recsky András, a fennmaradó területen, így Fügeden is Almásy Pál és a mellé segéd kormánybiztosként kinevezett Papp Pál végezte. A szabadságharc folyamán a nemzetőrség mellett 11 fő harcolt gyalogos honvédként és 11 fő vett részt a megyei bizottság munkájában.[45] Heves megyéből, 1848. december 12-re 800–1.000 lovast sikerült kiállítani, ebből Nagyfüged öt lovast szerelt fel.

A szabadságharc ideje alatt a honvédseregek 1849. február 26-a és 27-e között a kápolnai csatában vereséget szenvedtek. A néphagyomány szerint, ezen időszak alatt gyújtotta fel a falu hídját Nagyút és Nagyfüged között egy huszárcsapat. A kutatásaim során nem találtam annak bizonyítékát, hogy ez valóban így történt volna. Azt viszont biztosan lehet állítani, hogy 1848-ban a híd megsérült és csak 1851-re sikerült kijavítani.[46] A harcok folyamán a faluban vagy annak környékén nem volt komolyabb harci tevékenység, ellenben a falut érinthették a csatározások során a császáriak, a magyarok és később az orosz csapatok is.[47]

Kossuth Lajos 1849. április 14-én a képviselőháznak debreceni nagytemplomban tartott nyilvános ülésén kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozat nem szólt az államformáról, így Magyarország király nélküli királysággá vált, ezért kapott Kossuth kormányzó-elnöki címet. Kormányzó-elnöki rendeletében még április 19-én kimondta Kossuth az úrbéri kérdéssel kapcsolatban, hogy a jobbágyság kezében lévő földet úrbéresnek (vagyis felszabadultnak) kell tekinteni mindaddig, míg a földesúr a bíróság előtt az ellenkezőjét nem bizonyítja.[48] Így vált Nagyfüged is úrbéres faluvá. 1849 júniusában indult meg az egyesített császári és cári haderő támadása az ország ellen, amely szabadságharc leverését jelentette.

A dualizmus korában

A levert forradalom után az új uralkodó, Ferenc József nyílt önkényuralmat vezetett be. Ez időtájt, 1850-ben a megyei önkormányzat is megszűnt. A megye hatáskörét, szerkezetét az 1853. január 19-én kelt kormányrendelet szabályozta.[49] A megyei hatóság, mint politikai közigazgatási főhatóság működött a megye területén. Az egyenes adózást a pénzügyi igazgatóság intézte. A megye hatósága alá vonták a szolgabírákat és a városi hivatalnokokat, csak a megyében működő kormányközeg nem volt a szolgabírói hivatal alá rendelve. A megyei hatóság ügyeit a megyefőnök intézte. 1853. március 3-án úrbéri pátenst bocsátottak ki, amely kimondta a jobbágy szolgáltatások megszüntetését és a volt földesurak kártalanítását az országos jövedelmekből.

Nagyfügeden ez nem okozott a későbbiek folyamán különösebb birtokjogi változásokat. Az 1865. évi birtok megosztás szerint az úrbéri birtokjogok megoszlása a következő volt: Almásy Károly és Manó 13-, Bíró, Darvas és Majzik családok 3-, Robicseké és Ondrejovicsé 4- és egyéb nemes családok, mint Bálintfi István, Bodó és Lukács családok 2.5 telekkel rendelkeztek. A majorsági birtok és paraszti birtok telek és katasztrális holdakra átszámítva a következő volt: jobbágyszántó 1077-, ebből maradványföld 534-, úrbéri rét 267-, elkülönített legelő 266 kat. hold, majorsági szántó a faluban 145- kat. hold, úrbéri telek mennyiség 25.5-, telkes jobbágy 59-, úrbéri házas zsellér 63- és majorsági zsellér 27 telekkel rendelkezett.[50] Ez telek nagyságcsoportok szerint: egy fő 2-, öt személy 1-, két ember 6/8-, tizenhat fő 4/8-, négy ember 3/8-, tizenhét személy 2/8-, tizenegy fő 1/8- és egy-egy személy 7/16- és 3/16 telekkel rendelkezett.[51]

1865-ben Bécs tapogatódzó politikának köszönhetően Deák 1865 húsvétján a Pesti Naplóban közzétette álláspontját. A 48-as állapotok visszaállítása helyett, egy olyan alkotmányos rendezést kívánt megvalósítani, amely a császárnak és a magyar rendeknek is elfogadható volt.[52] Ezek után 1867-ben létrejött a kiegyezés, s megalakult az Osztrák–Magyar Monarchia.

A dualista állam első rendelkezései között volt az 1871-ben kibocsátott törvénycikkely a községek és a rendezett tanáccsal bíró városok működéséről. Ez a rendelet a polgári községi igazgatás alapját jelentette, azonban a legnagyobb nehézséget a korabeli magyarországi közigazgatási gyakorlatnak és községi közigazgatásnak a modernizálása okozta.[53] Az 1871/XVIII. törvénycikk szerint Nagyfügedre a következők vonatkoztak. A település rendezett tanáccsal nem bírt, de az állam által rárótt feladatokat képes volt teljesíteni. A község a törvény korlátai között önállóan intézhette a saját belügyeit, végrehajthatta a törvénynek és a törvényhatóságoknak az állami és törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendeleteit.[54] Közigazgatási ügyekben a község fellebbviteli hatósága első fokon a törvényhatóság és másod fokon a kormány volt. Ez kiterjedt minden a község területén lakó vagy tartózkodó személyre, a községben és annak területén található minden ingó és ingatlan vagyonra. A falu a saját ügyeiben határozhatott, és szabályrendeletet alkothatott. Határozatait és szabályrendeleteit saját választott elöljárói és közegei hajtották végre. Rendelkeztek a község vagyona fölött, közösségi adót vetettek ki és szedték be. Kötelességük volt gondoskodni a tisztán közösségi utakról és egyéb közlekedési eszközökről, hasonlóan gondoskodni kellett még a faluban található iskolákról és más rokon intézményekről. Kezelni kellett a tűz- és szegényügyet és a közrendőrséget, ezáltal kötelessége volt gyakorolnia és teljesíteni kellett mindazon jogokat és kötelezettségeket, amelyek a községet törvény szerint megillették.[55]

A község az önkormányzati jogát a képviselő-testülete által gyakorolhatta.[56] A képviselő-testület felerészben a választóközösség választottjaiból, felerészben pedig a legtöbb egyenes állami adót fizető községi lakosból vagy birtokos nagykorú honpolgárból állt. A választás alá nem eső képviselők névjegyzékét minden évben kiigazították. A kiigazítást az adókimutatás alapján Fügeden a szolgabíró végezte el, akit a képviselő-testület választott. A küldöttség a kitűzött és kihirdetett napokon nyilvánosan tartotta az üléseit, s az eljárásról a képviselőtestületnek indokolt jelentést kellett tennie. A községi képviselők számát a mindenkori népesség száma határozta meg, tehát minden 100 személy után egy képviselőt választottak.[57] A képviselő választások során az a személy is újraválasztható, aki már korábban kilépett a képviselő-testületből. A választás napját a faluban a szolgabíró tűzte ki. Amennyiben a szavazólap több nevet tartalmazott, mint ahány bizottsági tagot a község, illetőleg a közösségi választókerület választásra jogosult volt, a választók által önkényesen ráírt neveket nem vették számításba. A választásokat a község választási kerületeit nézve három nap alatt kellett befejezni. A szavazatok megszámlálása nyilvánosan történt, s erről jegyzőkönyvet vezettek. A szavazás eredményét a választási elnök a helyszínen azonnal kihirdette, s az eljárásról a képviselő testületnek alapos jelentést kellett leadnia. A közgyűlés elnöke Nagyfügeden a mindenkori bíró volt. A képviselő-testület határozatait és a törvényhatóság rendeleteit a községi elöljáróság hajtotta végre a faluban. A faluban az elöljáró testület, a bíróból és a helyettesből, legalább négy tanácsbeliből, pénztárnokból, községi jegyzőből, illetőleg jegyzőkből, közgyámból, és amikor volt rendes orvos, községi orvosból állt. A polgármester évi rendes fizetése nem lehetett kevesebb, mint amit az illető törvényhatóság a szolgabírák részére megállapított. A községi jegyző fizetését Nagyfügedre nézve a képviselő-testület meghallgatásával a törvényhatóság állapította meg.[58] A községi elöljáróság választását a tisztújító közgyűléseken végezték, a tisztújító szék elnöke a szolgabíró volt Fügeden. A kijelölés jogát a képviselő-testület gyakorolta, s a tisztújítószék határidejét a szolgabíró jelölte meg. A választás felkiáltás vagy szavazás útján történt. 1871-ben Nagyfügedet nagyközséggé nyilvánították.[59] 1872-ben a képviselő-testület létszámát a szolgabíróhoz felterjesztett szabályrendelet 30 főben határozta meg, amelyet a szolgabíró 977/1872. számú szabályrendelete 20 főre módosított.[60] A faluban kötelezően csak a február első hetére előírt tavaszi és a november első hetére előírt őszi ülést kellett megtartani. Az elöljáróságát 1872-ben a bíró, a helyettes vagy törvénybíró, nyolc tanácsnok, a jegyző és a közgyám alkotta. A bíró egyúttal a községi pénztárnok is feladatát ellátta. A község szolgaszemélyzete a kisbíróból vagy hivatalszolgából és a belrendőrből vagy hadnagyból állt.[61]

Későbbiek folyamán tovább bővült az önkormányzat jogköre, mert ők dönthettek a faluban történő be- és visszaköltözésről is. Ezt a döntést 1886/IV. tc. 2-3 §-a alapján hozták, amely szerint „a tömegesen visszatelepülők községi illetőségét a belügyminiszter, Horvát- Szlavónországot illetően a bán a szükséghez képest hivatalokból állapítja meg.”[62] Tehát a testület döntötte el, hogy elfogadta-e helybelinek a kérvényező személyeket.[63] A képviselő-testület határozata szerint, hogy valaki fügedi illetőséget nyerjen, ahhoz az 1886/XX. tc. 10 §-ának kellett eleget tennie. Ebben a négy év tartózkodást és a megfelelő adófizetését tették kritériummá. „Nagyfügedinek” lenni ebben az időben rangot jelentett. Azonban nem csak beköltözni akartak Nagyfügedre az emberek, hanem sokan el is költöztek a településről. 1907-től kezdődően egészen 1914-ig több falubeli lakos hagyta el a hazáját az Ultonia és a Pannónia nevű hajók fedélzetén, és meg sem álltak az Egyesült Államokig, és mindezt a jobb megélhetés reményében tették.[64]

A 19. század végén a legnagyobb ütemben a vasút fejlődött – a vasúthálózat elérte az ausztriai sűrűséget, és Kelet-Európában a legsűrűbb volt. Döntő tényezője volt a belső piac nagyarányú fejlődésének, egyik legnagyobb előmozdítója lett a mezőgazdaság és az ipar növekedésének. A 19. század végén az államháztartás bevételei nem tartottak lépést a kiadások növekedésével. A kiadások csökkentése érdekében létrehozták az úgynevezett egyenes adókat (föld-, ház-, jövedelem-, és személyes kereseti adó) és a közvetett adókat (a szesz-, bor-, hús és cukoradó). A legfontosabb és legnagyobb összegű a földadó volt, 1875-ben törvényt hoztak a kataszteri tiszta jövedelem új megállapítására,[65] ezzel egyenes arányban megnövekedett a többi egyenes adó is. 1895-ben Fügeden a gazdák 4771 kat. holdon és 181 kat. hold közlegelőn dolgoztak, ezeket a területeket ellenőrizte egy gazdasági elöljáróság, két mezőőr és két pásztor.[66] A faluban az 1895. évi állami adó 8267,70 forint volt, és erre jött még a kiszabott pótadó.[67] A századvégi birtokrendezések során a parasztságot, az általa korábban művelt földek nagyobb hányadától megfosztották. Így a mezőgazdaságról sok paraszti család és nagyobb gazdálkodó áttért az állattartásra. Ezek közül a legfontosabb a sertés és a szarvasmarha tenyésztés volt. Az állattartásra való áttérésnek fontos tényezője volt, hogy az ebben az időszakban megjelenő gabonaválság lényeges hatást gyakorolt a parasztság gazdálkodására, így volt ez Fügeden is. A szarvasmarha állomány a faluban is teljesen kicserélődött, az új állatok tejhozama 67 százalékkal és súlyuk 46 kilóval is több lehetett a régi fajta szarvasmarhákhoz képest. 1880-ban a marhakór szerencsésen elkerülte a falut.[68] Fügeden a szarvasmarhákon kívül juhot, kecskét, sertést és lovat tenyésztettek. Méntenyésztés szempontjából a falu 1896-ben a Tiszafüredi járásba került, Poroszlóval, Tiszafüreddel, Tiszanánával, Tiszaszőlőssel és Tarnaörssel egyetemben.[69] 1911. október 11-én a fedeztetési állomás újbóli létrehozása okán Szökő Pált, Csesznok Mihályt bízták meg, hogy megfelelő fedezőméneket szerezzenek be.[70] Ezen a hat fedező állomáson, 20 fedezőmén volt. A ménállomás adataiból kiderült, hogy Fügeden két fedező mén volt, ezek a mének az 1912. évben 121 kancát fedeztettek be.[71]

Beér Henrik pedig elindította a községben a magán marhatenyészetét, ami Pinzgaui fajtájú marhákból állott. Gazdasága bővítése érdekében Beér Henrik társként maga mellé vette Hecht urat, akivel közösen már 165 Pinzgaui marhát tartottak a nagyfügedi telepen. Ez okán is az 1908. április 6-i ülésen meghatározták az önkormányzatban a vágóbiztosnak, hogy vágásonként mennyi díjat kellett beszednie. Tehát szarvasmarhánként 60-, növendékenként 30-, a sertés 30- és a juh után 10 fillért kellett kifizetni. A faluban 1912-ben kidolgozták a hússzabály vizsgálati rendeletet.[72]

A község területén szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést csak magánvágóhídon volt szabad levágni, feldolgozni és leszúrni.[73] A húsvizsgálatokért díjat kellett fizetni: Szarvasmarha és növendék után 1k/db, borjú 50f/db, juh és kecske 30 f/db, bárány 10 f/db, sertés 80 f/db, süldő 40 f/db és a malac után 20 f/db kellett befizetni. „A vágási időszakok április 15-től augusztus 31-ig, valamint szeptember 1-je és április 14-e között tartottak.”[74]

A község elöljárója engedélyével máskor is lehetett vágni (időben), mint a fentiek. Ekkor kétszeres díjat fizetett fizetnie a vágatónak és a világításról is neki kellett gondoskodnia. Méltánylandó esetekben vághattak, de csak nappali órákban kétszeres díj ellenében. Kényszervágás esetén bármikor engedély nélkül lehetett vágni. Hetedszer, az idegen helyről hozott vágóállatot a vágóhídon vizsgálat alá helyezték.[75] Nyolcadszor, a megállapított húsvizsgálati díjak a húsvizsgálót illették meg, amelyet havi részletben nyugta ellenében vett fel.[76] A levágott állatok húsát tiszta járművön és letakarva lehetett szállítani. A pecsenyehúshoz és az I. osztályú húshoz legfeljebb 10 százalék a többi húshoz csak 5 százalék nyomtaték adható.[77]. A településnek

Az 1873-as gazdasági válság után a 19. század végétől és a 20. század első évtizedében a mezőgazdaság termelési és értékesítési feltételei minden szempontból javultak. Ezáltal a faluban elsősorban nem a búzatermő terület kiterjesztésére, hanem a nagyobb terméshozamra és a művelésre fordítottak figyelmet. A mezőgazdaság üzemi átalakulása és a technikai fejlődés következtében jelentősen átalakult a mezőgazdasági munka rendje.[78] Megjelentek a traktorok, az arató és a vetőgépek, ezek közül a leglátványosabb fejlődésen a cséplés esett át. A mezőgazdasági fejlődés további előmozdítója volt a háromnyomásos határhasználati rendszer.[79] Itt kihasználták és megművelték a rendelkezésre álló összes földet. A falubelieknek különböző közmunkákat kellett elvégezni a község számára, de ezt pénzért is meg lehetett váltani. Ez a következő volt a falu dualizmuskori gazdaság eredményeinek a kimutatásai alapján.[80]

Az országban a nyugalmat az 1875 októberében Tisza Kálmán vezetésével megalakuló kormány hozta. 1876-ban Heves megyéről levált Külső-Szolnok, s önálló megyeként működött tovább. 1882-ben Magyarországon először öltött nagyobb méreteket a kivándorlás, elsősorban az Egyesült Államok területére, de a falut csupán néhány fő hagyta el. A falut ekkor 1.498 fő lakta, mintegy 4.771 katasztrális holdon gazdálkodtak rajta, illetve a megye járási átalakulása következtében 1883-ban a Tarnai járásból a Gyöngyösi járásba került a falu.[81] A falu legnagyobb birtokosai a 19. században is az Almásyak voltak. A családból Almásy Manó és Károly kastélyt épített a faluban 1885-ben.[82]

http://users.atw.hu/kastelyok/10-nagyfuged1.jpg

A nagyfügedi kastély.[83]

A mezőgazdaság és az ipar mellett a gazdaság harmadik főágazata a kereskedelem volt, Ennek hagyományos szereplői a házaló vándorkereskedők, a szatócsok, kofák és a kupecek, valamint maguk a termelők. Színterei az utak, a falusi vegyesboltok, a vásárok és a piacok. A települések többségében főleg a falvakban, egyelőre maradtak a mindenes vegyeskereskedések, illetve az újonnan létesített és a mérsékelt áraival konkurensként fellépő szövetkezeti hálózat, a Hangya üzletei.[84]

A kereskedelem megerősödésének a hatására az 1900 utáni években Fügeden is megjelentek a vásárok. A piaci helyek bérléséből az önkormányzat szintén bevételhez jutott. Így volt ez 1908-ban is amikor, meghatározták az árusoktól a vásárok alkalmával a helypénzi jogon- beszedett befizetések nagyságát.[85] Minden felnőtt ló, szarvasmarha után 10 f/db, növendék állat, továbbá juh kecske sertés után pedig 6 f/db. Minden kirakodó sátor után 1 koronát és minden kocsin áruló után 20 fillért kellett befizetni. A háborús kiadások az országot szinte a gazdasági megszűnés határára szorították, a pengő elértéktelenedett, az infláció az egeket ostromolta, ezzel a települések létezése került veszélybe. A szegények élelmezéséhez szükséges gabonát az önkormányzat vásárolta meg, erre a célra kölcsönt vett fel. Ezen állapotokat jól mutatják a község számadásának mutatói a források alapján.

Ezt a képet árnyalja a falu kezelésében álló alapok és alapítványok forrás alapú értékarányos kimutatása is.[86]

1911-re a falu újabb pénzbevételi forráshoz jutott, mert a falu egyik legnagyobb birtokosa, Kilián Ernő 1911. november 13-án Budapesten meghalt, és 5.000 koronát hagyott a községre, ennek az illetékét a falu fizette ki. Az elhunyt a végrendeletében kikötötte, hogy az általa adományozott pénzt az úthálózat fejlesztésére szabad csak költeni. Ezért jött létre Nagyfügeden a „Községi utcák fejlesztésére és szépítésére tett alapítványa” és az erre szánt összeget az „Egri Egyház megyei Alapítványok” nevű pénzintézetben helyezték el. A kamatokat a községi elöljáróság kezelte. Az alapítványt peres és peren kívüli ügyekben a községi jegyző képviselte. Az alapító levelet, négy példányban készítették el. Kapott belőle Nagyfüged elöljárósága, a Heves vármegyei Törvényhatóság, a Magyar királyi Belügy Minisztérium és a budapesti Közalapítványi Királyi Igazgatóság. A bevételi oldalt tovább erősítette, hogy elnyerte 1912-ben a község az Országos Állatvásár jogát. [87]

Változások a századfordulón

Tisza Kálmán 1886-ban egységesítette a megyerendszert. Felszámolta a szabad kerületeket, szabályozta a községi közigazgatást és a közigazgatási költségek fedezetét, csökkentette a törvényhatósági joggal felruházott városok számát és növelte a kormány által kinevezett főispánok szerepét. 1887-ben az nagyfügedi önkormányzatban a tanácsosok száma a felére csökkent, ugyanakkor az elöljáróság tagja lett a körorvos is. Az önkormányzat hetente köteles volt ülésezni az önmaga által megállapított időpontban[88].

1890-ben Fügedet a magyar állam állandó „Gyermekmenhely” felállítására kötelezte.[89] Ez 1894-re valósult meg, amikor is ideiglenes nyári gyermek menedékház nyílt meg 108 fővel.[90] Ide azon szülők hozták a gyermekeiket, akik a mezőgazdasági munka miatt nem tudtak nekik megfelelő felügyeletet biztosítani. Ezen időszakban erősödött meg a nagycsalád intézménye is, amelyben többnyire földműveléssel foglalkoztak. A paraszt nem engedte bérmunkássá válni a gyermekeit és az örökösöknek a felosztott birtok nem lett volna elég egy család eltartására, így egyetlen mód maradt, nem önállósodtak, hanem közösen művelték meg a földjeiket. Tehát ebben az együttélési formában is hatalmas szerepet játszott a gazdasági kényszer.[91] Az 1894. június 21-én a főrendiház által elfogadott polgári házasságról szóló törvény értelmében, a falut önálló anyakönyvi kerületté nyilvánították. Nagyfüged 1895-től lett önálló anyakönyvi terület, előtte 1716-1724 között Tarnamérával, 1724-33 között Karácsonddal alkotott közös római katolikus anyakönyvi kerületet, 1733-től-1895-ig önálló római katolikus anyakönyvi kerület volt.[92] A dualizmus ideje alatt ez a következőt jelentette az alispáni jelentések tükrében.

A dualizmus idején is történt fejlesztés a faluban – 1893-ra növekedett az utak hossza 1.6 kilométer (km) volt, ebből 1.483 km kiépített és 0.117 km pedig kiépítetlen.[93] A falu útjai 1891 óta a megyei úthálózatba voltak bekapcsolva. A teljes úthálózatot a falu tartotta karban, a 9254/a/1891 miniszteri rendelet értelmében, ehhez csatlakozott még az útszakaszokon átívelő híd karbantartása is. Az első komolyabb útberuházás 1880-ban történt, amikor is Füged és Heves között 560 folyóméter út épült. 1894-ben indult fejlődésnek a Detk, Ludas, Nagyfüged, Tarnaméra, Boconád és Heves útvonal, hiszen 29.678 kilométer út volt ezen a szakaszon.[94] Ez 20.0243 km kőlappal kiépített, 9.635 km kiépítetlen utat, 14 átereszt és 9 hidat jelentett. Nagyfügeden is kőlappal való burkolás útján fejlesztették a községi úthálózatot. Gyöngyös járás legfontosabb útvonala a Gyöngyös-Karácsond útvonal és ennek a folytatása a karácsondi Vasút úti megállóhelytől-Nagyfügedig terjedt. Ez az útvonal nem tartozott a megye megyei rangú útjai közé. Fügednek ebből 1.8 km úttal rendelkezett, amiből 1.4 km kiépített és 0.4 km pedig kiépítetlen volt.[95] 1902-re építették ki a faluban az úthálózatot és 1904. július 9-én engedélyezték a nagyfügedi út teljes kiépítését, mert így könnyebb volt az Alföld felől a falun áthaladó forgalmat lebonyolítani.[96]

1897-re Nagyfügedet közbiztonsági szempontból a Tiszafüredi járásban szerepeltették,[97] a faluban ekkor egy őrsvezető és öt csendőr tartózkodott, fügedi csendőrség a 124. számú őrs számot viselte.[98] 1898-ra azonban közbiztonsági szempontból átkerült az egri szakaszba,[99] majd 1900-ban áthelyezték a Miskolci IV. szakaszba.[100] A magyar királyi csendőrség az alábbi nyomozásokban járt el rendszerint: „A király megsértése, hatóság elleni erőszak. Magánosok (egyedül élő emberek) elleni erőszak, pénzhamisítás, szemérem elleni cselekmény. Továbbá gyilkosság, szándékos emberölés, emberi élet és a test épség elleni egyéb cselekmények, rablás, rablógyilkosság, gyújtogatás, lopás, egyéb vagyon elleni cselekmények, egyéb büntettek és vétségek.”[101]

Az elmúlt években a pénzviszonyok javulásával a középítkezések némi lendületet vettek, ez egy istálló és egy kút megépítését jelentette.[102] Továbbá az 1903. március 11-én megtartott rendkívüli közgyűlésen anyagi támogatásban részesítették a Heves megyei Siketnéma Intézetet.[103] A gazdasági fejlődés egészen 1910-ig tartott, mikor is nagyfügedi testület az állandó pénzügyi hiány miatt nem tudta a kötelezettségét csak a pótadóból fedezni. Nagyobb volumenű építkezésekből 15.000 korona hátralék volt és a fennálló községi pótadónak a nagyobb részét nem tudták behajtani. Ezért a képviselő testület úgy határozott, hogy a II. osztályú adóval nem rótt háztulajdonosok a községi pótadón kívül három koronát ­– és azok, akik a házon kívüli földbirtokkal is rendelkeztek, de a III. osztályú kereseti adót nem fizették, azok négy koronát adót fizettek a községnek.

Az önkormányzat a pénzügyi hiány mielőbbi rendezése érdekében még a falu által birtokolt vadászati jogokat is bérbe adta. A faluban három vadászati területet volt.[104] Az első a Bene-pataktól délre eső terület, vagyis a Bene-patak, a nagyúti, a zaránki és a tarnazsadányi határ által keretbe foglalt terület. A második a Bene-patak és a karácsondi út közötti terület, vagyis délen a Benepatak és Kilián Ernő földbirtoka, északon a karácsondi és a nagyúti határ valamint a híd és nyugaton a karácsondi út által határolt terület. Harmadsorban a község nyugati területe, vagyis északon a Kis-Czinér és a karácsondi út, délen a viszneki út, keleten a Bene-patak és nyugaton az adácsi út által határolt terület. A vadászterületek árverése március 30-án zajlott le.[105] Aki az árverésen részt kívánt venni, annak előtte a kikiáltási ár 10%-át be kellett fizetnie, mint bánatpénzt a községi bírónak.[106] Ez az összeg a bérlő utolsó befizetésébe tartozott, amit minden év augusztus elsejéig be kellett fizetnie. A vadászterületen és a községben a lóhátas és az agaras vadászat tilos volt, és a kár okozójának a föld tulajdonosának okozott kárt meg kellett térítenie. A vadászterület bérleti joga 1911. augusztus 15-től 1917. július 31-ig tartott. Az első terület bérleti jogát Szilágyi János vette meg 90-, a másodikét Kilián Ernő 71- és a harmadik területet Beér Henrik adácsi lakos 286 koronáért.[107]

1912 februárjára a falu kulturális élete is felpezsdült, mert Ingyenes Népkönyvtár is létesült, melynek Magnin Alfréd lett a vezetője. A könyvek kölcsönzésére szabályokat hoztak: minden lakos kölcsönözhetett két hétig, más lakosú személy is kaphatott könyvet, de azzal a feltétellel, hogy két helybéli személynek jót kellett állnia érte. A könyvet bármikor megvizsgálhatták, a bírónak kellett lepecsételnie. A könyveket címtárazni és sorszámozni kellett, kötelesek voltak zárható szekrényben tárolni. A könyv visszavételét átvétellel igazolták, az esetleges rongálást a kölcsönző térítette meg.[108] A fejlesztés érdekében 1912. május 28-án meghatározták a magánembereknek szánt postai kézbesítés módját. Arra törekedtek, hogy a faluban tartózkodó magánembereknek érkező, elismervényre kézbesítendő mindennemű postai küldeményeket postai kézbesítő okmányokban szereplő címzettek kapják meg.[109] Ezen személyek személyazonosságának a megállapítása, igazolása vagy kézjegyük valódiságának hitelesítése Kovács István községi bíró feladata volt. A teljes felelősség és kártérítési kötelezettség terhe mellett látta el a feladatot.

Mire lehullanak a falevelek…

Az első világháborút 1914 nyarán a Monarchia és Szerbia között meglévő több évtizedes konfliktus robbantotta ki, s a trónörökös halála adta az ürügyet a harcra.[110]Az észak magyarországi régióban már a háború előtt is két gyalogezred tartózkodott, az egyik a 10. Magyar Királyi gyalogezred Miskolc központtal és a 60. Császári és Királyi gyalogezred Eger központtal.[111] A mozgósítás idején a nagyfügedi lakosokat többnyire ebbe a két ezredbe sorozták be zömmel.[112]

A háború közepette is működnie kellett a képviselő-testületnek. Az önkormányzati ülésen elfogadták Nagy Sándornak a korlátlan italmérési indítványát, amely addig szabályozva volt. A korlátlan italmérés azt jelentette, hogy a nyitástól–zárásig árulhatott szeszesitalt. Az önkormányzat hadikölcsönt vásárolt, de a képviselő-testület a pénzügyminiszterhez fordult segítségért, mert a fogyasztási adókból nem folyt be elegendő pénz. A háborús helyzet miatt a kocsmák korlátozott nyitvatartás mellett üzemelhettek, és a lakodalmak is szüneteltek.[113]

A háború előrehaladtával egyre több nagyfügedi lakos harcolt a fronton, – közülük Balog József, valamint Ollári Mihály is kitüntették magukat a harcok során.[114] 1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Halálát Fügeden november 30-án jelentették be.[115] Az új uralkodó a magyar trónon IV. Károly lett és maga vette át személyesen a hadsereg főparancsnokságát is. Közben a háború az Antant hatalmak javára dőlt el, ezért IV. Károly a Monarchia megmentését célzó utolsó kísérleteinek egyikeként 1918. október 17-én nyilvánosságra hozta manifesztumát, amely szerint a Monarchia államszövetséggé alakult volna át. Ezzel az indítványával elkésett, mert a birodalomban élő nemzetiségek az Antant támogatásával sorra kikiáltották a függetlenségüket. A kiáltvány értelmében, 1918 októberében minden 21. életévét betöltött monarchiabeli állampolgár szavazati jogot kapott és a választókerületek is módosultak. Így szűnt meg a fügedi választókerület és került át a gyöngyösi járás választókerületébe. Az első világháború elvesztése és a Monarchia felbomlása, valamint annak gazdasági és morális hatása súlyosan érintette a falut.

Összegzés

Nagyfüged a 19.. században is töretlenül fejlődött, hiszen amikor elérte fejlődése csúcspontját, a választókerület központjává tették és megkapta a Nagyközség címet is. A stabilitás és a vele járó innováció meghozta gyümölcsét, hiszen a falu lélekszáma is folyamatos gyarapodott, ami több mint 2.000 főt is meghaladta. Magát a települést is érték közben különböző gazdasági károk, amely természeti csapásból, emberi mulasztásból és a falura ható országos politikából is fakadt, így stagnálás jelei felfedezhetők és jól kimutathatók a falu történetében. Nagyfüged sem maradhatott ki a korszak nagy háborúiból, ahol szép számmal képviseltették magukat a nagyfügedi lakosok is. A XX.. század elején – a Monarchia felbomlása után – ez a település is veszített a jelentőségéből. A falutörténet árnyaltabbá tétele érdekében további kutatásokra van szükség.

Bibliográfia

Baranyai Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső – Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, Kapisztrány-Nyomda, 1936.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985. (a szerző saját kiadása).

Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Grabovszky Kamill: Reminiszcencia egy teljesen megsemmisült családi kastélyról, Budapest, 2001.

Hajagos József: Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3. 24 – 53.

Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyar Történeti Statisztika helységtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

P. Kovács Melinda – Kozma György – BERTALAN Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnok megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon, III. kötet, (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.

Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin Társulat, 1897.

Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai 1808-1944(-1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004.

Pajkossy Gábor (szerk.): Magyarország története a 19. századbanszöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon., Szeged, Acta Historica, 2005.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, 1975.

SZY, Tibor (szerk.): Hungarians in America: A Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas; Hungarian University Association, New York, Hungarian University Association, 1963.

Források jegyzéke

Heves Megyei Levéltár

1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881.

1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1886. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1887.

1887. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1888.

1888. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1889.

1889. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1890.

1890. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1891.

1891. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1892.

1892. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1893.

1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895.

1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897.

1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898

1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899.

1899. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900.

1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901.

1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1903. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-254/6, – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2, – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora

MNL, HML, IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/3 – Az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1904. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1905. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1906. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1907. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/5. – Az 1908. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/6. – Az 1911. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1912. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/7. – Az 1914. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-403/8. – Az 1913. évi választói névjegyzék.

MNL, HML, IV-7/a-b/25.

MNL, HML, IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

MNL, HML, IV-7/b/36. – Nagyfüged lakóinak vagyonai után kivetett adó az 1846. katonai évre

MNL, HML, IV-8/170.

MNL, HML, IV-8/48.

MNL, HML, IV-8/81.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.

MNL, HML, Közgyűlési iratok, 1835. 536 sz.

MNL, HML, Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz.

MNL, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830-45

MNL, HML, V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.

MNL, HML, V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28.

Hadtörténeti Levéltár

HL, Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.

HL, Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.

HL, M. Kir. Huszárezred. 3656/3567- 4.

Egyéb források

www.ellisisland.org.

Táblázatok forrásjegyzéke

1. táblázat

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975. 377.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911, 21.

2. táblázat

Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.

3. táblázat

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig. 11-12.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/48.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

4. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

5. táblázat

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1845. évi adóösszeírás.

MNL. HML. IV-7/b – 1847. évi adóösszeírás.

MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-7/b – 1848. évi adóösszeírás.

6. táblázat

MNL. HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1885. 8-9.

7. táblázat

Dr. Borovszky Samu. 1909. 629-631.; 635.; 641.

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 16.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 8.

HML. IV-254/6 – az 1861. évi országgyűlés képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1865. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-254/6 – az 1869. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1872. évi képviselői választók névsora.

MNL. HML. IV-302/2 – az 1877. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/1 – az 1879. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1880. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1881. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1883. évi országgyűlés képviselő választók névsora.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1889. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

MNL. HML. IV-403/3 – az 1893. évi országgyűlési képviselő választók összeírása.

8. táblázat

1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1905. 15.

1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907. 23.

1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908. 32.

1908. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1909. 15.

1909. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1910. 18.

1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911. 15.

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 12.

1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 14.

9. táblázat

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13.315.

MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 81.

1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906. 180.

10. táblázat

1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.

MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 161-64.

Kép

MNL, HML, Nagyfüged község iratai. IV-8/81.

http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm

Hivatkozások

  1. Kutatásaimat a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL.) és a Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban MNL. HML.) végeztem. A falubeliek által írt vissza emlékezések eseménytörténete jól összeegyeztethető a forrásokkal és a 19. századi magyar történeti munkákkal, azonban léteznek olyan kimutatások, amelyek eltérnek a korabeli Nagyfüged község irataiban megtalálható adatoktól, így ezeket nem vettem figyelembe a tanulmányom készítése során. Lásd.; Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, Nagyfüged, (a szerző saját kiadása), illetve Juhász István: Nagyfüged története, Eger, (a szerző saját kiadása), 1997. Az utóbbiak azért is mondhatók fontosnak, mert község iratainak az anyagai közül a nem megfelelő tárolás következtében több évnyi anyag megsemmisült és ezekben a könyvekben találunk utalásokat ezen időszakokra.
  2. Borovszky Samu, Dr: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 590.
  3. Gergely András: Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 143.
  4. Uo., 23.
  5. 116. 45 Ft-ot fizettek érte. MNL. HML. IV-8/48.
  6. Ez a hídépítési munkálat 1738.38 ezüst dénárba került. MNL. HML. IV-8/170.; MNL. HML. IV-8/81.
  7. Gergely: Magyarország története a 19. században, 23.
  8. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13.
  9. Minden házba két gyalogos katonát lehetett volna elszállásolni.
  10. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-1/L/7/13.
  11. A falu 1911- ben 129 fővel gyarapodott, s ez 6 %-os növekedést jelentett. Az érdekessége a népszámlálásnak, hogy 96 fő távol maradt. A tanulmányban szereplő táblázatok forrásjegyzéke a bibliográfiában lelhető fel.
  12. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest,{ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 11–12.
  13. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1822: 274 számú.
  14. Majzik Alajosnak, – Józsefnek,- Rudolfnak és Id. és Ifj. Sándornak volt birtoka a faluban. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai, 1830–45.
  15. Uo.
  16. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  17. Ebben az időben a cigányság körében magas volt azoknak a száma, akik értettek a kovácsmesterséghez, valamint olcsóbban dolgoztak, mint a céhes mesterek.
  18. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  19. Uo.
  20. Uo.
  21. A település fejlődése mellett Nagyfüged neve a falubeli lakosok által is ismertté vált 1827-31 között alapították meg a Magyar Tudós Társaságot, és ebből alakul meg később a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudós Társaságba kezdetben a Nyelvtudomány, Filozófia, Történetírás, Matematika, Törvény- és Természettudomány jeles képviselőit vették be, így került soraiba a fügedi származású Imre János is 1830-ban. Imre János Nagyfügeden született 1790. október 6-án és Pesten halt meg 1832. május 12-én. Filozófus, egyetemi tanár és 1830-tól a Magyar Tudós Társaság rendes tagja volt. A pesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, s 1813-ban lett a teológia doktora. 1822-től tanított a pesti egyetemen és a karon elsőként adott elő magyarul bölcsészetet. Markó László (Szerk.): Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K), Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 465.
  22. Gergely: Magyarország története a 19. században, 30.
  23. Amennyiben a meghatározott ár (regulamentaris), alacsonyabb volt, mint a valóságos érték, ez veszteséget okozott a szolgáltatást nyújtók számára. Ezért kapta a deperdita nevet. Uo.
  24. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 183045.
  25. Fügeden Manyó Gábor főadószedő végezte az összeírást. Uo.
  26. Uo.
  27. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45.
  28. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1835, 536 sz. A törvénycikkely rendelkezett továbbá arról, hogy ha valaki a háza előtt vagy a máshol lévő csatornába szemetet dob, vagy másképpen szennyezést okoz, azt pénzbüntetésre ítélték MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1830–45.
  29. MNL. HML. Nagyfüged nagyközség iratai. IV-8/81.
  30. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-8/81. A képet készítette Vendriczki Róbert.
  31. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-1/a 151.4.
  32. Uo.
  33. Uo.
  34. Hajagos József: : Heves vármegye az átalakulás hónapjaiban, Aetas, XIII. évf., 1998/2-3, 47–48.
  35. Uo. 48.
  36. Pajkossy Gábor: Magyarország története a 19. században – szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 230.
  37. Régi jogon ez a bárói, grófi és egyéb nemesi kiváltságot jelentett. Jövedelem szerint, 343 100 Ft évi tiszta jövedelmet jelentett. Értelmiségi alapon, ez okleveles tanítót, tanárt, magántanítót, jegyzőt, és segédjegyzőt, lelkészt, plébánost, ügyvédet, jogászt, bírót, kántort és gazdatisztet jelentett. Kézművesség alapján saját üzlete volt vagy a foglalkozása csizmadia, suszter, kovácsmester, kerékgyártó vagy kádár stb volt..;
  38. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1883, 14.
  39. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV. 367/1848.
  40. Uo.
  41. Kovács P. Melinda-Kozma György-Bertalan Szabó Jolán: 1848-as Nemzetőrök Heves és külső-Szolnokmegyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999. 357-360 és a MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt).
  42. 53 település nemzetőreit tömörítette magába az I. zászlóalj. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/1 (1848 jún. 22 előtt).
  43. Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, 4. köt., Eger, Érseki Lyceumi Könyvnyomda, 1893, 399.
  44. Uo., 403.
  45. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-106/2 é.n.
  46. HML-8/48 A nagyfügedi híd javításának iratai 1851.
  47. Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata: az ellentámadás problémája 1849 februárjában, Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1975, 159.
  48. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 335.
  49. MNL. HML. Nagyfüged község iratai. IV-7/a-b/25.
  50. Uo., 377.
  51. Uo., 379.
  52. Gergely: Magyarország története a 19. században, 36.
  53. Szabó Pál Csaba: Községi Igazgat és Önkormányzati autonómia a Késő-Dualizmus Kori Magyarországon. Acta Historica, Szeged, 2005. https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/acthist/article/view/10453. (Letöltés: 2022.12.11.)
  54. Borovszky: Heves vármegye, 631
  55. Uo., 671.
  56. Pajkossy: Magyarország története a 19. században, 555–567.
  57. Uo., 560.
  58. Uo., 562.
  59. Uo., 567.
  60. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2004, 97–98.
  61. Uo., 97–98.
  62. Dr. Márkus Dezső: Magyar Törvénytár „Corpus Iuris Hungarici” 1884-1886. évi törvénycikkek. FranklinTársulat, Bp., 1897, 296.
  63. Ezt a 3§-a értelmében tehették meg: „a tömegesen visszatelepülők a visszahonosítást akár valamennyien, akár a különböző helyekre települtek, az egy helyre települtek együttesen, és ugyanegy folyamatban kérhetik és ezért semminemű illetéket vagy díjat nem tartoztak” Uo.
  64. Minden egyes fügedi származású lakos a fiumei kikötőből indult el az Ultonia és Pannónia hajók fedélzetén az amerikai kontinensre. Tibor Szy: Hungarians in AmericaA Biographical Directory of Professionals of Hungarian Origin in the Americas, New York, Hungarian University Association, 1963, 563.; www.ellisisland.org. (Letöltés: 2023. január 15.)
  65. A kataszteri munkálatoknál a földbirtokosok a dzsentri család férfitagjait a becslőbizottságba bejuttatták. Ezek a biztosok a nagy- és a középbirtokosok földjeit alacsonyabb kataszteri osztályba, ellenben a parasztok hasonló minőségű földjeit magasabb besorolásba helyezték. Így földbirtokosoknak alacsonyabb adót kellett fizetniük.
  66. 1895. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1896, 70–71.
  67. Uo., 10.
  68. 1880. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1881, 48.
  69. 1896. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1897, 71.
  70. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313.
  71. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 121.
  72. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341.
  73. A magán vágóhídnak a földművelésügyi minisztérium által 101309/1910 rendeletében előírtakkal kellettrendelkezni.
  74. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 341.
  75. Kilójáért 1 fillért kellett befizetni.
  76. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 343.
  77. Méréskor a mérleg kiegyenlítésére a serpenyőbe helyeztek a kívánt árufajtával megegyező húsdarabkát.
  78. Megjelent a vető és a cséplőgép.
  79. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), 1. köt, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 29.
  80. 1882. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1883.,1884. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1903., 1903. évi Alispáni jelentés, Eger, 1903., 1904. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása,1905.,1905. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1906., 1906. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1907., 1907. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1908., 1910. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1911.; 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912., 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913.
  81. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978), 2004. 97-98.
  82. Fazekas Iván: Nagyfüged története 1935-1985, (nincs oldalszámozás.).
  83. A nagyfügedi kastély. http://users.atw.hu/kastelyok/heves.htm (Utolsó hozzáférés:2022.12.13.)
  84. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1914-1990), I. kötet. 37.
  85. Uo., 178.
  86. „Hangya kötelékébe” tartozó Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1911. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1912. 7.;. A fogyasztási alapot a gyöngyösi Takarék és Hitelszövetkezetben helyezték el. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 319.
  87. 1912. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1913, 84.
  88. Nemes Lajos: Heves megyei községeink iratai (1808-1944(1978). 97-98.
  89. Ennek az évi állandó egyenes adója 11225 Ft volt. Ennek a 3%-t 336.75 Ft-ot az intézet fenntartására kellett költeni. 508
  90. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1895, 16.
  91. Gergely: Magyarország története a 19. században, 405.
  92. Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 142.
  93. Gergely: Magyarország története a 19. században, 48–49.
  94. 1894. évi Alispáni jelentés, Eger, 1895. Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 16.
  95. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 135.
  96. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903–13, 60–61.
  97. 1897. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1898, 71.
  98. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24-25.
  99. Ezen kívül még a Tiszafüredi járásból is áthelyezték a méntenyésztés miatt. 1898. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1899, 52.
  100. 1900. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1900, 67.
  101. 1901. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1901, 24–25.
  102. 1902. évi Alispáni jelentés, Eger, Az Egri Nyomda Részvénytársaság nyomása, 1903, 13.
  103. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313, 14.
  104. Uo., 260–61.
  105. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 190313, 260–261.
  106. A kikiáltási ár az I.- 90-, a II.- 65- és a III. területre 160 korona volt. Uo., 260-261.
  107. Uo., 260-261.
  108. MNL. HML. V/260/1- Nagyfüged nagyközség iratai 1903-13. 299., 302–304.
  109. Az 1904/104746 kelt belügyminiszteri rendelet értelmében. Értesítőt, elismervényt, átadó vevényt, utalványelismervényt és szállítólevelet kell alatta érteni.
  110. A szemben álló hadseregek vezetői úgy gondolták, hogy őszre már véget is ér a háború. Ezért a harcbavonuló katonák között az járta, „[m]ire lehullanak a falevelek otthon leszünk.” Galántai József: Az I. világháború, Budapest, Korona Kiadó, 2000, 43.
  111. HL. Tábori lelkészek 328/10- Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 10.; HL. Tábori lelkészek 252/253/60 – Kaiser und König Infanterieregiment Nr. 60.
  112. A 60. ezredbe például az alábbi fügedi lakosokat sorozták be (mellettük a besorozás dátuma és frontszolgálati helye): Nagy Joachim 1915. május 19. Kniaridnovo, Szucsik Ferenc 1914. október 25 Rudnik. Vitai János 1915. május 19. Kniaridnovo, Bozsik Flórián 1915. június 16 Kniaridnovo, Bencze János 1915. június 8. Preparowce, Lelik József 1915. július 10. Doberdó, Fazekas Joachim 1915. július 16. Petrylow, Csík Miklós 1915. július 15. Viskoljay. A 10. ezredbe meg Bencze Istvánt sorozták be.
  113. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914-28. 19.
  114. HL. 3656/3567- 4. M. Kir. Huszárezred. Továbbá Benkóczy Emil: Heves vármegye vitézei, Eger, 1936, 111. és 191-192
  115. MNL. HML. V/260/2- Nagyfüged nagyközség iratai 1914–28, 51.

 

Remonda Rofaiel: Ethical and Biblical Reflections on Refugee and Minority Issues: Global and Egyptian Perspectives

Overview of the refugee and minority issues

Refugees and religious minority groups face unique challenges and are vulnerable on a global scale. Refugees, forced to flee their homes due to conflict, persecution, or violence, often encounter additional difficulties when they belong to religious minority groups. These individuals not only experience the hardships of displacement but also grapple with religious discrimination, intolerance, and the threat of violence based on their beliefs[1]. They may face barriers in accessing humanitarian aid, protection, and asylum, leaving them particularly vulnerable to further marginalization and exclusion. Some of these groups, for example, but not limited to Black Americans[2], Roma people in Hungary[3], Ukrainian refugees[4], and Christians in Egypt.

It is essential to acknowledge and address the specific needs and rights of these groups, ensuring their safety, dignity, and freedom of religion or belief.

By narrowing down the context to Egypt, there are about 410,000 refugees and asylum-seekers from 59 different countries. The largest number of refugees in Egypt are from Sudan, followed by Syrians. Other significant countries of origin include South Sudan, Eritrea, Ethiopia, Yemen, Somalia, and Iraq. When it comes to marginalized groups, we have two categories to look at, one is ethnic and the other is religious.

The stories of the Nubians and the Amazigh as ethnic groups in Egypt are narratives of resilience, determination, and cultural pride. Despite being labeled as outcasts, these communities have persisted in their efforts to preserve their heritage and reclaim their rightful place in the world. Their struggles serve as a reminder of the importance of recognizing and respecting the diverse cultural harmony of our global society.

The religious situation in Egypt is characterized by the presence of a significant Christian minority, primarily Coptic Christians[5]. The Coptic Orthodox Church is the largest Christian denomination in Egypt, representing the majority of Christians in the country. It has a rich history and a strong presence in Egyptian society. The head of the Coptic Orthodox Church is the Pope of Alexandria[6], who serves as the spiritual leader of the Coptic Christian community.

Overall, while figures like Martin Luther King Jr.[7] played a significant role in defending the civil rights of Black Americans, we still need many more examples like King to advocate for a life of dignity for those who are treated as second-class citizens. This requires concerted efforts from governments, international organizations, and civil society to provide adequate support, protection, and inclusive policies that guarantee the rights and well-being of these individuals, fostering an environment of respect, tolerance, equality, and religious freedom for all.

Importance of ethical and biblical perspectives

The ethical and biblical perspectives play a crucial role in addressing the challenges faced by the outcast. Here are some key reasons why these perspectives are important:

1. Human Dignity: Ethical and biblical perspectives emphasize the inherent worth and dignity of every human being. Refugees, who have been forced to leave their homes and face numerous challenges, often experience a loss of dignity. Ethical and biblical frameworks remind us of the importance of upholding the dignity of refugees, treating them with respect, and recognizing their rights as individuals created in the image of God[8].

2. Compassion and Empathy: Both ethical and biblical perspectives call for compassion and empathy towards those suffering. Understanding the experiences and hardships of refugees through an ethical and biblical lens helps foster empathy and a deep sense of compassion. As the Christian philosopher, Henri Nouwen says: “Compassion asks us to go where it hurts, to enter into places of pain, to share in brokenness, fear, confusion, and anguish”[9]. This empathy drives individuals and communities to take action, provide support, and advocate for the rights and well-being of refugees.

3. Justice and Fairness: Ethical and biblical perspectives emphasize the principles of justice and fairness. They call for addressing the root causes of displacement, advocating for just policies, and ensuring equal treatment and opportunities for refugees. These perspectives challenge societal structures and systems that perpetuate marginalization and discrimination, urging individuals and communities to work towards a more just and equitable society for refugees and “peace, dignity, and equality on a healthy planet”[10].

Migration, refugees, and minority experiences are recurring themes in the Bible, highlighting the importance of understanding these narratives for contemporary Christian ministry. This section provides three significant biblical examples of migration, refugees, and minorities: the Exodus, the Exile, and Jesus as a refugee. By examining these narratives, we can draw lessons that can inform and inspire Christian ministry in addressing the challenges faced by displaced individuals and marginalized communities.

  • The Exodus: Lessons from the Israelites’ journey and liberation from Egypt.

The Exodus narrative recounts the Israelites’ liberation from slavery in Egypt and their subsequent journey to the Promised Land.

  • The Exile: The Babylonian captivity and the experiences of the Jewish people.

The Exile refers to the period when the Jewish people were forced into captivity and relocated to Babylon.

In both stories, we can see closely the experiences of displacement and marginalization faced by the Israelites as a displaced and marginalized community, and the exiled community in a foreign land. These experiences include the hardships of the wilderness journey, loss of homeland, cultural assimilation pressures, the struggle to maintain their faith and identity, and their struggle for belonging.

  • Jesus as a Refugee: Examining the flight to Egypt.

The flight to Egypt by Jesus and his family is a lesser-known but significant example of refugee experiences in the Bible. Jesus’ family were seeking refuge in Egypt to escape persecution with all their vulnerability, challenges, and difficulties, which are the basics faced by any refugee group.

Implications for Christian ministry

The implications for Christian ministry can be explored by considering Jesus’ identification as a refugee and drawing insights from the Exodus and Exile narratives. By examining these narratives, we can gain a deeper understanding of the challenges faced by refugees and the call to minister to them.

When we think of Jesus’ experience as a refugee, we need to emphasize the importance of fostering compassion, hospitality, and advocacy in ministry to refugees and marginalized communities, recognizing the inherent worth and dignity of every individual, and highlighting the need for compassion, empathy, and support. Jesus’ experience as a refugee in Egypt after his birth (Matthew 2:13-15) demonstrates his identification with vulnerable and displaced individuals. This calls Christian ministries to stand in solidarity with refugees, recognizing their humanity, and advocating for their rights and well-being.

The Exodus and Exile narratives highlight God’s concern for justice and liberation. Therefore, in my view, Christian ministry should involve advocating for the rights and dignity of refugees, addressing systemic issues that contribute to displacement, and working towards just and equitable policies. We also should emphasize the importance of advocating for the rights and well-being of minorities, providing practical support and resources, and journeying alongside them in their search for freedom, a place to call home, and the call to work towards justice and restoration.

The good news is that Christian organizations globally have been actively engaged in efforts to assist minorities, refugees, and marginalized groups[11]. These organizations recognize the biblical mandate to love and serve others, especially those in need. They provide essential humanitarian aid[12], including food, shelter, healthcare, and education[13], to displaced individuals and communities. Through their various initiatives, Christian organizations strive to create a more inclusive and compassionate society, reflecting the teachings of Jesus and embodying the principles of love, justice, and solidarity.

However, the world still requires additional assistance and support, echoing the words of Jesus who said, “The harvest is plentiful, but the workers are few.” Matthew 9:37-38.

Conclusion

In conclusion, the exploration of refugee and minority issues in both the global and Egyptian contexts highlights the pressing need for attention and action. The significance of ethical and biblical perspectives cannot be overstated, as they provide a solid foundation for understanding and addressing these challenges. By drawing from ethical principles and biblical examples, we recognize the inherent value and dignity of all individuals, particularly those who are marginalized and displaced. The implications for Christian ministry are profound, as they call us to embody compassion, justice, and solidarity. Christian organizations and individuals worldwide have a vital role to play in providing assistance, advocating for systemic change, and working towards the well-being and inclusion of refugees and minority groups. By embracing these implications, we can actively contribute to building a more just, compassionate, and inclusive society, fulfilling the call to love our neighbors as ourselves.

Bibliography

Cone, James H.: God of the Oppressed, New York, Maryknoll, Orbis Books, 1997.

Sztojka Szabina: ”A Way Towards a Roma Theology: Using Black Theology of Liberation as a Source”, Master’s thesis, Columbia Theological Seminary, 2018.

Online Sources

https://copticorthodox.church/en/

https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine

https://minorityrights.org/minorities/copts/

https://opendoors.org

https://www.caritas.org

https://www.etsc.org

https://www.facesofhopevictimcenter.org/the-center/

https://www.un.org/en/

https://www.youtube.com/watch?v=9ppTiyxFSs0

References

  1. https://opendoors.org (Accessed: 30th of november, 2023).
  2. Cone, James H.: God of the Oppressed, New York, Maryknoll, Orbis Books, 1997, 16.
  3. Sztojka Szabina: ”A Way Towards a Roma Theology: Using Black Theology of Liberation as a Source”, Master’s thesis, Columbia Theological Seminary, 2018.
  4. https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine (Accessed: 30th of november, 2023).
  5. https://minorityrights.org/minorities/copts/ (Accessed: 30th of november, 2023).
  6. https://copticorthodox.church/en/ (Accessed: 30th of november, 2023).
  7. https://www.youtube.com/watch?v=9ppTiyxFSs0 (Accessed: 30th of november, 2023).
  8. ”So God created mankind in his own image, in the image of God he created them; male and female he created them.” – Genesis 1:27 (NIV)
  9. Henri Nouwen, a Catholic theologian and writer, emphasizes the transformative power of compassion. He calls for a deep engagement with the suffering of others, encouraging us to empathize and stand in solidarity with those who are hurting. This quote emphasizes the importance of entering into the experiences of others, sharing in their pain, and embracing our shared humanity through acts of compassion and empathy.
  10. The slogan of the UN. https://www.un.org/en/ (Accessed: 30th of november, 2023).
  11. Faces of Hope Foundation serves people affected by interpersonal violence. https://www.facesofhopevictimcenter.org/the-center/ (Accessed: 30th of november, 2023).
  12. Caritas is a Catholic organization, works in the field of medical aid, such as providing free medical examinations. https://www.caritas.org/ (Accessed: 30th of november, 2023).
  13. Evangelical Theological Seminary in Cairo (ETSC) grants a scholarship for many Sudanese students for theological education. https://www.etsc.org (Accessed: 30th of november, 2023).

 

Zmák Tamás: Burján Károly és Miklóssy István szabadkőművesellenes publicisztikája

Bevezetés

„…Végül újból és ismételten hangsúlyozom, hogy a vezetőszempont, amely engem e szerény pár sor közlésére bírt, merőben tudományos jellegű, t.i. az analizáló gondolkodás fejlesztése, s ezzel kapcsolatban az egyénértelmi működésének oly irányba való terelése — persze az individuális korlátoknak csakis lehetséges széttolásával—hogy a speciálisban is megtalálja az általánost, ami a különböző speciális esetek rendszerbe foglalhatóságát, egybefüggését s így áttekinthetőségét biztosítja. Aki tehát a kritikus szemüvegét fordítja e rövid elmefuttatásra, ítélkezése alapjául ugyancsak a jelzett szempontot szíveskedjék választani. Még csak egyet akarok hozzátenni: Egy biztos, ítéleteiben a dolgok belső összefüggését folyton szem előtt tartó, összes egyes, szeparált ismereteit egységbe foglalni törekvő gondolkodási mód számára szilárd alapot vetni, ez lebeg ideálként szemeim előtt. Ha ez a gondolat vezető principium gyanánt fog irányt szabni nemcsak egyes tantárgyak tanítása keretében, hanem minden speciális tudomány közlése közben is, egyfelől az egyént mintegy kautélákkal látjuk el mások kijelentéseiben foglalt elvek kritikátlan elfogadásával szemben, tehát az egyén részéről a szociális élet nagyon változatos kapcsolataiban, jelenségeiben bátrabb, határozottabb megnyilatkozás fog jelentkezni, másfelől kétségtelen, hogy az individuum érzelmi világán belül is kedvező irányban fogja hatását éreztetni, ami azonban már egy külön pszichológiai probléma tárgyalási szféráján belül eső vizsgálat tárgyát képezi.”[1]

Burján Károly matematika szakos tanárnak fentebb olvasható sorai egy több oldalas matematikai műveletsor zárógondolatai, mely mondatokból Burjánnak az egész akkori politikai közegre vonatkoztatott kritikus szemléletét is kiolvashatjuk. Burján Károly mint mélyen vallásos, protestánsnak született, ám a római katolicizmus politikai szárnyán küldetéstudatát meglelő tanár pályafutása során az egész országra, de kiváltképp a magyar szellemi életre és közoktatásra, így a magyar ifjúságra leselkedő veszélyt vélt felfedezni a korszak magyar szabadkőművességében. Felfogásának számos művében, valamint a Bangha Béla szerkesztése alatt álló Magyar Kultúra című jezsuita lap általa publikált cikkeiben hangot adott. Szellemi harcostársa és egyben tanárkollégája volt Miklóssy István, aki maga is aktívan, országos visszhangot keltve hívta fel a figyelmet a korabeli magyar szabadkőművesség oktatáspolitikai jelenlétére.

Kik voltak ők? Mi motiválhatta a két pedagógust világ- és társadalomszemléletük hangos és veretes kinyilvánítására? Véleményük és szempontrendszerük mennyire feleltethető meg a jelenleg rendelkezésünkre álló ismereteknek? Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat kutatásomban, melyet ebben a cikkben kívánok részletekbe menően kifejteni és az olvasók elé tárni.

Az István úti Magyar Királyi Állami Szent István főgimnázium

A tágabb kontextus megismerése érdekében először a VII. kerületi István úti Magyar Királyi Állami Szent István főgimnáziummal kapcsolatos rendelkezésünkre álló ismereteket tekintem át a vizsgálat tárgyát képező években, ahol a két oktató hosszú éveken át dolgozott.

Az intézmény – kezdetben Budapesti VII. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium – működését az intézmény értesítői az 1901-1902-es tanévtől mutatják be. A kezdeti évek vizsgálatához a gimnázium 2009-ben kiadott évkönyvét kivonatoltam.[2]

Az iskola tanári állománya kezdetben 38 főből állt. A tantestület összetétele meglehetősen magasan kvalifikáltnak mondható, hiszen tagjai között publicistákat, a tudományos élet előadóit, cikkek íróit, lapok szerkesztőit, könyvek, tankönyvek megalkotóit, tudományos fokozattal bíró oktatókat találunk. A tanárok heti kötelező óraszáma jellemzően nem haladta meg a 16-18 órát. Ez részben privilégiumnak volt tekinthető, másrészről viszont elvárást is támasztott a tanárokkal szemben, abban a tekintetben, hogy a közéletben, polgári és tudományos társaságokban tagságokat vállaljanak.

Fontos, hogy 186 diák nem helybeli tanuló volt, így más közösségek/községek gyermekeivel is meg tudott ismerkedni az őket oktató tanár. Összesen kilenc diákkirándulásra került sor 1901-1902-ben, melyek közt látogatásra vitték a gyermekeket a Cséry-féle szemétrakodó telepre, közvágóhídra és mentőegyesülethez is. Az évben Ifjúsági Kör is működött, ahol előadásaikat mutathatták be a tanulók. Segélygyűjtő alap életre hívására is sor került az iskolában. 1902-ben 150-en érettségiztek, melyet 80%-ban tudtak csak teljesíteni. Ma ez döbbenetes szigornak minősülne.

Ebben az évben a teljes tanulói létszám 1231 fő volt. Ebből 705 izraelita, 415 római katolikus, a többi felekezet képviselői az 50 főt sem érték el. Az osztályok létszáma 32 és 59 fő közt mozgott. A szülők főleg értelmiségi, köztisztviselői, kereskedői rétegből jöttek. Átlag 32,5 tanuló jutott egy tanárra, ami az országos viszonyokhoz képest igencsak ideális aránynak volt mondható. A tanári kar kiemelte ars poeticájában, hogy a tantárgyak megtanításán túlmenően nagy hangsúlyt kívánnak helyezni a vallási és erkölcsi nevelésre.

1903. novemberében Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter levélben emeli ki, hogy a „tantestület tagjai tudományos szellemű, a nemzet eszményeit követő »kultúr harczosok «”. 1904. április 18-án jelent meg látogatásra a Wlassicsot követő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Berzeviczy Albert. Az intézmény mély társadalmi beágyazottságát mutatja a fenti személyeken túl, hogy gróf Csáky Albin főrendiházi elnök felesége, Bolza Anna grófnő töltötte be a zászlóanyai méltóságot.

1904-1905-ben hiába, hogy még nem volt meg évfolyam szinten a VIII. osztály, ez az oktatási intézmény számított az ország legnépesebb iskolájának a maga 978 tanulójával. A vallási, hitoktatási tevékenység ellenőrzése magas szinten zajlott le. Dr. Breznay Béla – pápai kamarás, egyetemi tanár – a római katolikus, dr. Munkácsi Bernát – az MTA tagja – az izraelita vallásúak hittanvizsgáján jelent meg a fenti tanévben.

1907-ben megalakult a „Segítő Egyesület” a szegény tanulók támogatására. Juba Adolf iskolaorvos beszámolója elgondolkodtatónak mondható. E szerint 226 tanuló a szemére panaszkodott, 112 pedig hibás beszédűnek számított.

Összefoglalásul megállapítható, az iskola hatalmas létszámú, így reprezentatívnak tekinthető. A főgimnázium szociálisan viszonylag széles látókörű, a tantestület tapasztalati úton tisztában kellett legyen a korabeli magyar társadalmi viszonyok egyes jellegzetességeivel. Az országos átlagnál sokkal kevesebb gyerek jut egy tanárra, ami az oktatás színvonalát segítette. A vidéki származású tanulók korlátozottan ugyan, de képviseltetik magukat, így a fővároson kívüli világot is jól ismerhette az oktató. A zsidó származású gyerekekkel és családokkal általános, rendszeres a napi kapcsolattartás. Mélyen vallásos, fegyelmezett, nagy követelményeket támasztó az intézmény. A tanárok közéleti élénk szerepvállalását aktívan ösztönözte az iskola. A reáltárgyak, természettudományok jelen vannak a tantervben, de az iskola, a korabeli gimnáziumokra, főgimnáziumokra jellemző módon inkább a klasszikus és humán tárgyak, valamint a hittan oktatására helyezték a hangsúlyt. Az iskola társadalmi beágyazottsága kiemeltnek nevezhető, így az itt tanító tanároktól feltehetően elvárt a fennálló társadalmi renddel történő azonosulás. A katonai gyakorlatok, céllövészet, hazafias militarizmus fontos szerepet töltöttek be a főgimnázium vezetésének értékrendjében.

Burján Károly

A környezeti tényezők feltárását követően tekintsük át Burján Károly és Miklóssy István szabadkőművesellenes publicisztikáját és a velük kapcsolatos elérhető adatokat! Burján Károly okleveles tanár volt, aki 1902 és 1919 között tanította a geometriát és számtant átlag heti 17 órában. Az iskola 1924-1925-ös értesítője az „Iskolánk múltja” cikkben említi az intézményben hajdan vagy aktuálisan oktató tanárok között Miklóssy és az akkorra már elhunyt Burján nevét: „Az említettek közül tudományos, irodalmi és pedagógiai munkásságukkal kitűnő érdemeket szereztek:….Miklóssy István publicista;…Burján Károly publicista.”[3]

Burján Károly a szabadkőművességgel behatóan 1912-ben a Stephaneum Nyomda gondozásában megjelent A keresztyénség és a magyarság veszedelme (A radikálisok kultúrája) című írásában foglalkozott. Művében saját értelmezésében tekinti át a szabadkőművesség, materialisták, szabadgondolkodók, ateisták, radikálisok aktivitását, mely nézetrendszert erős antiszemita szemléletmód hatotta át. A hazai materialisták szabadkőműves, „tudományos”, „faji” újságjának a Huszadik Századot tekinti. Felfogása szerint a legszegényebb rétegeknek nincs más kapaszkodója, mint a vallás. Ezen sajtó pedig a maga materialista kinyilatkoztatásaival éppen ezen szegény rétegek lelkitámasza alól rántja ki a talajt.

A tudomány ebben az esetben csupán álarc, melyet egy „faji dominanciára” való törekvés visel magán. „De ezek az anker-közi és gyár-utcai doktor urak, bármilyen praktikus körültekintéssel dolgoznak is, számon kívül hagynak egy lényeges körülményt…”[4] Burján szóhasználatában visszatérő az „anker-közi” kifejezés, mely a korszak radikális egyetemi ifjúságára, a Galilei Körre utal, akiket már a korszakban előszeretettel azonosítottak egyes politikai körök a zsidósággal, valamint szabadkőműves fiókszervezetet láttak benne.

Felfogása szerint eljött egész Európában a keresztény megújhodás kora, mely az ateista, materialista kisebbséget félre fogja állítani. Könyvében, akárcsak egyéb publikációiban visszatérően hangoztatott tényező a magyar zsidóság általa sikertelennek tekintett asszimilációja. Az integráció Burján olvasatában felszínesre sikeredett és kimerült a névváltoztatásban és a magyar nyelv megtanulásában: „az empirikus hátteret bizonyára a Telekitér vagy a kies Máramaros néprajzi tanulmányozása szolgáltatta ezekhez a megállapításokhoz…nevezhetjük őket radikálisoknak, materialistáknak, nemzetközieknek, szabadgondolkodóknak, úttörőknek vagy épen nihilistáknak…”[5] A lényegen az elnevezés nem változtat, amint fogalmaz.

A megnevezett csoportok sajtójához sorolja a „szabadkőmíves irányítások szerint működő” Huszadik Századot; a Nyugatot; a Szabadgondoltot; a Fényes Samu-féle Úttörőt; a szintén szabadkőművesnek tartott Világot, valamint a nemzetközi szociáldemokratának bélyegzett Népszavát.[6] Nézetei szerint ezen orgánumoknak ekkorra már nem titkolt célja volt a magyarság megosztása. Legnagyobb veszedelmet mégis az említett mozgalmak vallásellenességében, „keresztyénség iránt érzett vad gyűlölet” –ben látja.

Górcső alá veszi a radikálisok azon nézetét, miszerint a korszak magyar iskolarendszere túl nagy hangsúlyt helyez a klasszikus tudományokra, a latinos, „deákos” nevelésre és alig vagy egyáltalán nem tanítja Marxot, Spencert, a szociológiát, a természettudományokat, vagy a darwinizmust. Erre adott válasza: „minden elfogulatlanul gondolkodó ember vallja, hogy iskoláinkon sok igazítani, javítani való van, de rosszra az iskola nem tanít s főképen nem hazudik.”[7]

Elemzésének visszatérő mondanivalója, hogy a nemrégiben bevándorolt, részben vagy egyáltalán nem asszimilálódott csoportok és a hagyományos magyar középosztály értelmisége között állandó harc folyik. Még ennél is fontosabb ugyanakkor Burján olvasatában, hogy a radikálisok, szabadgondolkodók régi, félfeudális Magyarországgal szembeni kritikájából magyar- és keresztényellenességet érzett ki.

A magyar intelligencia gerincének a magyar birtokos nemességet, középosztályt tekinti, amelynek ellenségei a radikális csoportok. Burján szerint ezen tömörüléseknek érdeke és célja nemzeti múltunk lekicsinylése. Véleménye szerint a radikálisok a birtokosok elleni hergelés okán keresik a kapcsolatot a parasztsággal, mely kapcsolatfelvételhez a szociológia tudományában látják az eszközt.

Hangsúlyozza, hogy a régi 1848-as magyar reformnemesség oly’ nagylétszámú társadalmi réteget képezett, mely joggal képviselte a teljes magyarságot. Nagyobb társadalmi felhatalmazással, „mint az az 5000 szabadkőmíves és függeléke gyanánt működő radikális szervezet, amelynek lármájától olyan hangos ez az ország.”[8]

Burján szerint megindult egy 1867 óta tartó honfoglalás, mely szabadgondolkodás és kulturális fejlődés jelszavakkal leplezi magát.[9] „Nem hiszem, hogy a keresztyén magyar társadalom állott valaha ilyen nehéz küzdelmek előtt. Hitétől, nemzetiségétől, eszményi és anyagi javaitól készül megfosztani egy kicsiny, de jól szervezett, eszközökben nem válogatós, mindenre elszánt tábor.” [10]

Burján Károly a további években visszatérő szerzőjévé vált a Bangha Béla jezsuita szerzetes, teológus, szerkesztő, író által életre hívott Magyar Kultúra folyóiratnak. A páter nem titkolt célja volt, hogy éppen a fent is megnevezett, a Társadalomtudományi Társaság gondozásában működő Huszadik Századhoz hasonlatosan színvonalas katolikus, de mindenekelőtt keresztény folyóiratot hozzon létre. Bangha Béla a korszakban egy olyan harcos, politizáló keresztény mozgalmat, sajtóorgánumot kívánt létrehozni, mely mind a Prohászka Ottokár-féle keresztény szociális, mint a Katholikus néppárti, mind pedig az uralkodói körökkel folytonosan kompromisszumot kereső Samassa József egri érsek fémjelezte irányvonalaktól eltért.[11]

Bangha meglelte a harcostársat Burján Károlyban, aki protestánsként a keresztény egység megtestesítőjeként jelenhetett meg a lap munkatársai között. Bangha ugyanis előbbre helyezte a politikai és ideológiai egységet a felekezeti hovatartozásnál.[12] Burján úgy érezhette, ezen a fórumon kibontakoztathatja nézetrendszerét. 1913-ban publikált Szabadkőmíves előnyomulás címmel a folyóiratban.[13] A cikkben bemutatja a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületét és a szervezet újságját, az Új Korszakot. A szervezetet és annak újságját szabadkőművesnek nevezi, valamint tényként kezeli, hogy tagságuk és szerkesztőségük zsidó tanítókból és tanárokból áll. Gróf Zichy János kultuszminiszter az Egyesületet feloszlatta, ám a lap a szabadkőműves páholyok támogatásával tovább tudott működni. Bevallottan nincs róla információja, hogy miként halad az Új Korszak lapján keresztül a páholyok munkája, ám úgy véli, megkezdődött a magyar néptanítók között a szabadkőműves páholyok „lélekfogdosása”. Burján szerint mivel a többségében keresztény magyar tanár- és tanítótársadalomban a szabadkőművesek nem járhattak sikerrel, ezért megkezdték az egyes országos tanári egyesületekben, kongresszusokban átvenni a vezető szerepeket, vagy újakat létrehozni, melyre vonatkozóan a Kelet szabadkőműves közlönyből citált utalásokat. Véleménye szerint Budapestet a szabadkőművesség irányítja, mely egy elterjedt politikai toposz lehetett ezekben az években, ugyanis az Országgyűlésben is voltak képviselők, akik ilyen kinyilatkoztatásokkal éltek előszeretettel ekkoriban.[14]

Burján számára ez esetben sem volt kérdés, hogy alanyai, a szabadkőművesek nem tekinthetők sem kereszténynek, sem magyarnak. Aggodalma szerint a fővárosi magyar tanügy és iskolák szabadkőműves szellemben fognak átformálódni, majd „a magyar tanügyet és munkásait a nemzetközi nihilizmus magyarországi fiókja, a szabadkőművesség fogja pórázon vezetni.”[15]

Még ugyanebben az évben állást foglalt az iskolai reformok kérdésével kapcsolatban is A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai című írásában.[16] Ebben hitet tesz amellett, hogy a középiskolának, kiváltképp a gimnáziumnak nem lehet kizárólagos célja, hogy gyakorlati ismereteket adjon át, de szükséges, hogy a gimnáziumi oktatás gerince a továbbiakban is a keresztény nevelés és erkölcs, valamint a klasszikus humántudományos műveltség kell, legyen. Ennek célja pedig olyan kulturált diákok kinevelése, akik a későbbiek során maguk is újra tudják termelni a kultúrát.

„Csak nagy eszmények szolgálatában lehet nagyot alkotni, anyagi haszonszerzés érdekében nem. Anyagiakért való küzdelemnek vannak áldozatai, de vértanúi nincsenek”[17]

„…ha a humán, klasszikus gondolkodást, a klasszikus műveltség észjárását ez a természettudományos gondolkodás nélkülözi, az az anyagra szegezi a szemet, az ész önámításához, az erkölcsi értékek lekicsinyléséhez vezet.”[18]

Olvasata szerint erre vezethető vissza, hogy azon értelmiségi, politikai körök, melyek a természettudományokra fókuszálnak, erkölcsi deficitben szenvednek. Kijelenti, jól észrevehető, kik követelik a klasszikus és keresztény kultúra háttérbeszorítását: a szabadkőműves Úttörő, a Huszadik Század, a Galilei kör. A gimnáziumban elsajátítható klasszikus műveltség összefügg a nemzeti műveltséggel, ezért okunk van ragaszkodni hozzá. „A gimnázium maradjon meg annak az elite-iskolának, mely a nemzeti társadalom számára a tudást magáért a tudásért is kedvelő, harmonikus értelmi és érzelmi életet élő, az empirikus rendeltetést meghaladó eszmények szolgálatára kész, intelligens gárdát bocsásson ki falai közül.”[19] Burjánnak ebben a cikkében érhető tetten leginkább kitapinthatóan a korszak magyar értelmiségét foglalkoztató és azt sokszor szétválasztó természettudományos – klasszikus humánműveltség / materialista – idealista nézetrendszerek szembenállása.

1914-ben az Országos Radikális Párt megalakulásával foglalkozik, melyet a Szabadkőművesek zászlóbontása c. cikkben közöl le a lap.[20] Bevallottan azért kívánt ezzel a politikai formációval foglalkozni, mert a nemzetközi nihilizmus és szabadkőművesség politikai színrelépését látja benne. Ugyanakkor csak a „Galilei-körbe diszponált diákgyermekek” hiszik el, hogy a szabadkőművesség humanitárius célokat szolgál – Burján szerint.[21] Jászi Oszkárra utalva úgy látja, a párt vezetése jórészt azokból kerültek ki, akik az 1890-es években végezték az egyetemet: „Igen, erre az időpontra esik a liberális irányzat delelése, az egyházpolitikai törvények megalkotása, az iskolák államosításának tömeges megkezdése.”[22]

A cikkben levezeti, hogy a szabadkőművesség a nemzeti társadalom keresztény jellegét kívánja felszámolni, mely folyamat első lépései egyikeként a keresztényeket elüldözték a szabadkőműves páholyokból – így Burján. A továbbiakban a Radikális Párt földosztási programját bírálja burkolt zsidóellenes felütéssel: „Kérdezzük másodszor, váljon a radikálisszabadkőműves párt vezetősége olyan összetételű-e, hogy képviselői azonosíthatók a magyar föld népének bajait, szenvedéseit megértő és átérző személyekkel?”[23] Ellentmondásokat lehet felfedezni, hiszen cikkében kifejti, magyar földbirtokkérdésekről csak az értekezzen, aki ismeri az azt művelő társadalmi réteget. Önellentmondásba keveredik, hiszen A keresztyénség és a magyarság veszedelme című értekezésében azon ütközött meg, a Társadalomtudományi Társaság tagjai magyar földművesek egy csoportját tanulmányozták.[24] Végül a Radikális Párt vezetőinek névsorával kívánja azt sugalmazni, származásuk okán nem ismerhetik a magyar parasztságot érintő kérdéseket.

A háború kitörését a Háborúnk és a szabadkőműves irodalom-cikkben üdvözli.[25] Szemléletmódját áthatja a korabeli politikai katolicizmus azon meggyőződése – melynek egyik fő képviselője éppen Bangha Béla volt -, miszerint a háború kitörése a tömegek kereszténységbe vetett hitét ismételten megerősítette, a kereszténység újjászületését és az ateista, radikális mozgalmak visszavonulását látva a kibontakozó eseményekben.[26] Nem mulasztja el emellett megjegyezni, hogy minden vallás- és nemzetellenes propaganda a Monarchiában a szabadkőműves páholyokból indult ki.[27]

A háború sodrásában 1917-ben Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőmívesség-ben bontja ki azon véleményét, hogy az antanthatalmak diplomáciai tervei az olasz, francia, angol, szerb páholyokban születtek meg, mely tervezetek – igencsak zavarosan kifejtett módon – egybevágnak a magyar szabadkőművesség „hazaáruló” jelszavaival és a Jászi-féle nemzetiségi tervekkel.[28]

A Magyar Kultúra még ugyanezen számában A zsidókérdés c. cikkben[29] a Magyarországra bevándorolt zsidóság szociológiai tanulmányozásával kapcsolatban jut arra a következtetésre, a zsidóság asszimilációja csupán „élelmes alkalmazkodás”.[30] Az általa sikertelennek ítélt integráció jelentősége többek között abban mutatkozik meg, hogy „…a magyar szabadkőmívesség törekvéseinek tartalmát és célját ma zsidók határozzák meg…”.[31] Megközelítőleg utóbbi cikkek írásakor Burján egészségi állapota erősen megromlott, így kénytelen volt visszavonulni a gimnázium igazgatói irodájára adminisztratív munkára.[32] 1920. február 23-án hosszas betegeskedés után elhunyt.

A Magyar Kultúra 1921-es számában „B.B.” aláírással maga Bangha Béla búcsúzott el tőle:

„…te eltávoztál körünkből, s most hogy a hosszú tél után újra kitavaszodott, te nem üdvözlöd velünk együtt a kikelet mosolyát. S a földlyukakból újra elősurranó földalattiakra sem szegzed már rá aggódó, figyelő, megtorló szemedet; tőled már nem kell félniök azoknak, akiket valaha megreszkettetett a buzogányod. Szegény jó Burján Károly, te is hősi halott vagy, hősi halottja eszméinknek…”[33]

Miklóssy István

Burján Károly kollégája, Miklóssy István maga is termékeny publicistának bizonyult az évek során. Miklóssy a geometria, mennyiség- és természettan oktatója volt. A gimnázium értesítője szerint: az Orsz. Közoktatásügyi Tanács tagja, a VII. ker. római katholikus egyházközség alelnöke, a kath. írók és újságírók Pázmány Egyesületének és több társadalmi egyesületnek választmányi tagja. Volt népf. százados, a Signum Laudis tulajdonosa. Az elmúlt iskolai év folyamán cikksorozatokat és cikkeket írt a Magyarság és az Uj Nemzedék című napilapokba.”[34]

Miklóssy igen nagy hangsúlyt helyezett a céllövészetre, hiszen az iskola egyletének vezetésén túl ide vonatkozó cikket is írt: „Jelentés a céllövő tanfolyamról (Ifjúságunk katonai neveléséről).”[35] Az iskola 1913/1914. évi értesítője szerint pedig: Miklóssy István: „Kéziratban benyújtotta a honv. Miniszter Úrnak »Az ifjúság előkészítése katonai szolgálatra külföldön« című a honvédelmi minisztérium pályázatán első díjat nyert dolgozatát.”[36]

Vizsgálódásunk tárgya szerint Miklóssy első műve, mely a szabadkőművességre irányította a figyelmet a Veszedelmes tünetek iskoláinkban c. kiadványa volt, amit a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület 1911-es közgyűlésén fel is olvasott. Ebben kifejti, hogy a magyar iskolai és szellemi életben olyan eszmék kezdtek terjedni, melyek nemzet- és keresztényellenesek. Az új ideológiákkal szemben a katolikus tanárságnak fel kell venni a harcot, hirdeti. Az új tanok terjesztői főképpen a magyar iskolákat és ifjúságot kívánják megszerezni maguknak, hiszen így nyert ügyük van, kezükben a jövő értelmisége. Ennek okán szomorúan konstatálja, hogy míg az „ellenség” kezdi bekebelezni az iskolákat, addig a keresztény tanári tábor tétlen.

Maga is rámutat a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete (MTSZE) – mint radikális tanítói szervezetnek – létrejöttére. Kifejtése szerint a szervezet és sajtóorgánuma, az Új Korszak mögött a szabadkőműves páholyokat kell keresni, így Burjánéhoz hasonlatos következtetésekre jut. Az MTSZE célja Miklóssy értelmezése szerint a tanítóság tömegeinek megnyerése a szabadkőműves és szabadgondolkodó szervezetek számára.

Legnagyobb veszélynek véli, hogy a MTSZE és egyes páholyok célkitűzése a felekezet- és hittannélküli iskolarendszer létrehozása volt. Forrásként a Világ napilapot, valamint a Kelet című hivatalos szabadkőműves közlönyt használta fel. Félelmei szerint a szabadkőműves tanítók és tanárok már meg is kezdték eszméik terjesztését a tanulók között. Ezek az eszmék szerinte ateisták, megtagadják Istent és a hazát, a fennálló rendet tervezik felforgatni.

Gondolatmenetét határozati javaslatával zárja négy pontban. Ezek szerint: a közgyűlés tiltakozzon a páholyok és egyes tanítói csoportok összefonódása ellen; a katolikus iskolák tanítói és tanárai erősítsék meg intézményeikben a katolikus és hazafias oktatási szellemet; memorandum intézése a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, miszerint a miniszter lépjen fel a „szabadkőműves és szabadgondolkodó tanárok aknamunkája” ellen; végül a memorandum és körirat megszerkesztésére bizottságot állítson fel a közgyűlés.[37]

Miklóssy következő műve az 1912-es A szabadkőművesség önleleplezése címet viselte a Szent István Társulat gondozásában. Ezen munkájára immár a szabadkőművesek is reagáltak a Keletben.[38] Az írásban Miklóssy jórészt a Kelet közlönyre támaszkodik, kisebb részben a radikálisabb hangvételű, ám szintén szabadkőműves Dél folyóiratra.

Véleménye szerint a szabadkőműves eszmék jelenléte az elemi iskoláktól a felsőoktatásig tapasztalható. Ismételten kitér a Somogyi Béla szabadkőműves tanár által a páholygyűlésen bejelentett és létrehozott Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületére, mely működését gróf Apponyi Albert betiltott, utódja Székely Ferenc viszont engedélyezett.

Miklóssy az általa felhasznált orgánumok cikkrészleteiből, páholygyűlések összefoglalóiból igyekezett kiemelni azon mondatokat, elemeket, melyek valóban az oktatásügy reformjával foglalkoztak, ám az elemzést indulatosan, a holisztikus szemléletmódot mellőzve hajtotta végre, kontextusból kiemelve gondolatokat.

Külön foglalkozik a szabadkőművesség jelenlétével a tanárság körében.[39] Miklóssy alapvetése, hogy a tanárság szent feladata a jövő fiataljainak hazafias és keresztény, vallásos nevelése. Ebből fakad az, hogy állandó háború van a szabadkőművesség és az egyháziak között a tanárság „lelkéért”, ugyanis mindenki bennük látja a szövetségest az ifjúság megnyerésére, így hosszútávon a társadalomformálásra. Ehhez kapcsolódóan értekezik a felsőoktatás ifjúságáról,[40] akikre az általa idézett források alapján szintén stratégiai partnerként tekintenek a páholyok, lévén a jövő értelmiségi bázisáról van szó.

Ugyancsak 1912-es keltezésű a Stephaneum Nyomda által kiadott írása, mely a Nyílt interpelláció a Belügyminiszter Úrhoz, a magyarországi szabadkőművesség állam- és társadalomfelforgató törekvései ügyében címet viseli. Ebben korábbi kiadványaihoz hasonlóan felszólítja előszavában a keresztény magyar társadalmat a páholyokkal szembeni önvédelemre. A mű nyelvezete nemmentes a személyeskedő, indulatos hangvételtől. Miklóssy szerint a páholyok igazi céljai az állam és egyház összeroppantására irányulnak. Ahogyan korábban Burján, Miklóssy is kihangsúlyozza, hogy tudomása szerint a páholytagok nagy része izraelita gyökerekkel bír, így meggyőződése szerint tevékenységük nem szolgálhatja a keresztény Magyarországot. A Kelet, Dél, Úttörő lapokból vett idézeteivel felhívja a figyelmet a szabadkőművesség és az egyetemistákból álló Galilei Kör összefonódására, a szabadkőműves diákinternátusra, a szabadgondolkodó szellemben történő gyereknevelésre, illetve a szabadkőműves szemléletű történelemoktatásra.

Harc az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében

Miklóssy István szavai különösen nagy feltűnést keltettek egyes oktatói körökben és polémiát eredményeztek, mely az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében bontakozott ki. A középiskolai tanár függetlensége címmel[41] dr. Gulyás István debreceni református főgimnáziumi tanár tartott felolvasást a debreceni tanári kör 1911. május 28-ai gyűlésén. Ekkor Gulyás kifejezetten a Veszedelmes tünetek iskoláinkban írást emelte ki. Fő következtetése, hogy Miklóssy és társai mindenkit szabadkőművesnek tartanak, aki nincs egy véleményen velük. Gulyás szerint lényeges pont, hogy Miklóssy a katolikus tanárok között egy kisebbséget képvisel csupán, akik mögött egy „klerikális párt” áll.[42]

Miklóssy elszigeteltségére példaként hozza, hogy az ezer fős Katholikus Tanár Egyesületből 26-an voltak csak jelen Miklóssy felolvasásakor.[43] Felszólítja továbbá Miklóssyt, tartózkodjon a hangulatkeltéstől és uszítástól. Szavai szerint:

„Mi meg vagyunk győződve s ebben a meggyőződésünkben sem az ők fenyegetése, sem semmi más hatalom meg nem ingathat, hogy a magyar tanárnak, álljon bármelyik hitfelekezet által fenntartott iskola szolgálatában, amint az iskola küszöbét átlépi, csak az igazság, csak a felekezeti mázzal be nem vont tudomány és a magyar nemzeti előrehaladás mindennél szentebb ügyét szabad látnia és munkálnia; és hogy ezt a nemes munkát csak úgy végezheti igazán, eredményesen, ha növendékeinek lelkéből igyekszik kiirtani mindent, ami ennek a hazának polgárait egymástól elválaszthatná s igyekszik beoltani mindazt, ami a lelkek összeforrasztására alkalmas…De tiltakozunk az ellen, hogy ezért bennünket, akik így vélekedünk, nevezzenek bár érte szabadkőműveseknek vagy szabadgondolkodóknak, a vallástalanság vádjával sújthasson akár Miklóssy István, akár más.”[44]

A debreceni tanár úgy vélte, Miklóssy véletlenszerűen kiragadott cikkrészletekre hivatkozva kíván messzemenő következtetéseket levonni. Hiányolja Miklóssytól a konkrét szabadkőműves iskolák, személyek felsorolását. Ezek hiányában megalapozatlan vádaskodásként kezeli Miklóssy szavait.

Miklóssy a Gulyás-féle cikkre VÁLASZ címmel[45] replikázott, melynek utolsó bekezdése szerint:

„Még csak azt jegyzem meg, hogy Gulyás Istvánnak, aki legönzetlenebb hazafias célú és irányú előadásom révén könnyelműen és felületesen pellengérre akart állítani a nagy nyilvánosság előtt, azon kijelentésével, hogy »az egész iskolát« »általánosságban« meggyanúsítással illettem, — bárhol bármit ír is rólam ebben az ügyben, nem válaszolok. Fölajánlottam azonban a módot hozzá, hogy bíróság előtt tárgyaljunk — ha tetszik.”[46]

Álláspontját és szavai hitelességét még egyszer a Nyilatkozat-ban[47] erősítette meg. A két tanárember között a későbbiekben tovább burjánzó vitát végül maga az országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, Négyesy László zárta le Miklóssy cikkéről c. írásával.[48] Ebben erősen kritikus hangvételt üt meg Négyesy. Úgy véli, Miklóssy egyedüli „programpontja”, hogy „le a szabadkőmívesekkel!”[49] „Elismerem, hogy Miklóssyt ebben az irányban őszinte meggyőződés vezeti. Neki komoly, szinte fanatikus hite, hogy csak a szabadkőmívességet kellene eltörölni s minden rendben volna.”[50]

Fontos pontokra érzett rá Négyesy: a páholyok és páholytagok különálló, önálló személyek, önálló véleménnyel, így néhány cikk idézése révén nem lehet az egész, egyébként sokezer fős szövetséget jellemezni. Ehhez kapcsolódóan Balassa József nyelvész professzort hozza fel példaként, akit Miklóssy mint páholytagot tetemre hív idézett szövegeiben. Négyesy szerint viszont olyan életmű áll előttünk Balassa esetében, mely megkérdőjelezhetetlenül a magyarságot szolgálja. „Nehéz elképzelni, hogy Balassától félteni kellene a magyar iskola szellemét.”[51]

Szintén lényeglátó, mikor artikulálja, a korszak radikális eszméi a szabadkőműves páholyok teljes felszámolásával is léteznének, azokat nem lehet kivonni az aktuális korszellemből, közbeszédből. Hovatovább a szabadkőművesség elleni harc nem egy tanártestület dolga. Hangsúlyozza, a Középiskolai Tanáregyesületnek nincsen kapcsolata a szabadkőművességgel, a tagságban előfordulnak páholytagok, ám a választmányi bizottságban nem. A tanárságnak jelenleg olyan nehézségei és problémái, kihívásai vannak, melyekről Miklóssy írásai feleslegesen elterelik a figyelmet. Nyilatkozatát így zárja: „Én kifejtettem a magam programmját, amely kizárja a szélsőségeket. Az elég konzervatív. Az a programm magában foglalja az iskola érdekeit és a tanárság eszményeit. Az nem gyűlölséget szít, hanem megértést és szeretetet hirdet. Én azt nem ismétlem, nem módosítom, és mellette maradok, ha egyedül maradok is. Ettől azonban nem félek.”[52]

A polémia ezzel lezárult, Négyesy már írása elején leszögezte, ha újabb cikk jelenik meg, ő arra nem felel. Miklóssy Istvánt később az 1924-25-ös tanévben erősen megromlott egészségügyi állapota okán felmentették a tanítás alól s szakfelügyelettel bízták meg az akkor már címzetes igazgatót, akit nagy megbecsültség övezett iskolájában.[53] Ahogy az egy évvel későbbi értesítő hírül adja:

„Miklóssy István távozása veszteség az intézetre nézve. 23 évet töltött köztünk és ezalatt az idő alatt mint ember és mint tanár egyaránt kiváló tagja volt a testületnek. Határozott, férfias fellépésével tiszteletet, szíves, megnyerő modorával rokonszenvet keltett maga iránt. Nagy szakképzettsége és az a készsége, amellyel a tudományos anyagot tanítványaival közölni tudta, kiválóan eredményessé tették tanári munkáját. A közélet terén kifejtett működésével is tiszteletet és megbecsülést szerzett magának és a tanári rendnek. Kartársainak, tanítványainak, ismerőseinek őszinte tisztelete, szeretete kíséri őt a betegségtől reá kényszerített korai nyugalomba.”[54]

1927-ben a Magyarság c. újság búcsúztatta, miután Miklóssy nem élte túl súlyos szívbetegségének operációját.[55]

A történeti kontextus

Burján Károly és Miklóssy István tárgyalt publicisztikájának áttekintése után felmerülhet a kérdés, valóban olyan számottevő volt a korszakban a szabadkőműves jelenlét a magyar oktatási rendszerben? Mit árul el nekünk erről a kérdésről a korszak és a körülmények rövid vizsgálata?

Az 1907-1913 közötti években valóban számos esetben izzott a közhangulat az oktatás ügye körül. A háttérben jellemzően gazdasági tényezők és okok voltak, melyhez erőteljes politikai harc is társult.[56] A vizsgált időszakban visszatérő társadalmi probléma volt, kiváltképpen a vidéki tanítók esetében az alacsony fizetés, mely nehézség a középiskolai tanárság egyes rétegeit is érzékenyen érintette.[57] A gazdaság egyes válságperiódusai különösen erősen csattantak rajtuk.

A magyar pedagógustársadalom létszáma a korábbi évekhez képest emelkedett, hiszen míg 1890-ben 35 000-en, 1910-ben már 56 000-en dolgoztak a tanügyben.[58] A tanítóság, de kiváltképpen a tanárság még mindig főleg férfiakból állt, „derékhaduk” átlagéletkora pedig 20 – 39 év közötti, tehát fiatal volt.[59] Érdekérvényesítő képességeiket tömegük mellett nagymértékben növelte, hogy a szakszervezeti struktúra hazai meghonosodása ebben a társadalmi rétegben is megfigyelhető volt.[60] A tanári, tanítói testületek egyre szervezettebbek lettek. Itt ki kell emelnünk a nagyvárosok, főleg a főváros tanártestületeit, melyek nagyobb tömegben, könnyebben tudtak hangot adni követeléseiknek, mint a vidéki, jellemzően egy tanítós iskolai környezet.

Az állami iskolák mindezen mozgalmaknak nagyobb szabadságot és mozgásteret biztosítottak. Budapest kiemelt övezet volt a tanárság megmozdulásai számára, mivel itt koncentrálódtak legnagyobb számban mind a pedagógusok, mind az állami iskolák.[61] Emellett a gazdasági válságok okozta anyagi problémák – az országos átlaghoz képest drágábbnak számító Budapesten – erőteljesebben éreztették hatásukat, így további politikai szerepvállalásra sarkallhatták a tanárságot.

Az ország oktatási intézményeinek még mindig közel háromnegyede valamely vallási felekezet felügyeletében működött.[62] E tényező korlátozta a tanári szervezkedéseket ezen intézményekben, ugyanakkor mivel az alacsony tanítói fizetéseket természetbeni juttatásokkal, esetleg kisebb földbirtokkal is ki tudták pótolni, így eleve kevesebb felhajtó ereje volt a pedagógusi elégedetlenségek kifejezésének a kisebb létszámú közösségekben.

Általános tapasztalat volt, hogy az állami fenntartású iskolák jobb körülményeket tudnak biztosítani az oktatásra, biztosabb egzisztenciát oktatóik számára, mint a felekezeti vagy községi fenntartású elemi és középiskolák. Folyamatosan szélesedő igény volt tehát az állami szektor bővítésére. Az 1910-es évek elején egyre gyakoribbakká váltak a tanártüntetések, demonstrációk.[63]

Általános jelenséggé vált, hogy a fennálló renddel szemben kritikus egyes politikai tömörülések, így a polgári radikálisok és szociáldemokraták keresték és általában meg is találták a kapcsolatot az egyes tanári csoportokkal.[64] Ebbe a sorba illeszkedik bele a magyar szabadkőművesség oktatáspolitikai tevékenysége is. Nem véletlen, hogy a korszak konfliktusos légkörében feltűnően gyakran került reflektorfénybe a magyar szabadkőművesség.

A 19. század végétől kimutathatóan egyre több tanító és tanár lett tagja az egyes hazai páholyoknak, kiváltképpen az állami és az egyes protestáns felekezetű intézményekben.[65] Ennek a szabadkőműves tanárállománynak közel negyede Budapesten, éppen a „legforrongóbb övezetben” élt, dolgozott. Vizsgálatunk éveiben arányuk a tagság 13 százalékát is elérte, akik közül többen is vezető szerepre tettek szert a páholyszövetségben.[66] A szabadkőművesség így valóban folytatott toborzást a tanárok között, ráérezve társadalmi közvetítőszerepük értékére. A tanártagok pedig, kiknek munkakörülményei összefüggtek a mindenkori állam berendezkedésével, a magyar szabadkőművesség számára kiemelt területté tették a magyar oktatásüggyel összefüggő kérdések megoldási programját. Ezt a folyamatot olvasmányos formában mutatja be Benedek Elek szintén szabadkőműves tanár fiának, Benedek Marcellnek a Vulkán – egy nemzedék regénye című műve.

Jól mutatja ezt a radikálisabb páholyok követelése, mely ingyenes, állami, felekezet- és hittannélküli iskolarendszert óhajtott. Utóbbi két követelés adta a legtöbb konfliktusforrást a mérsékeltebb páholytagokkal, de kiváltképp a katolikus egyházzal és intézményrendszerrel. A legtöbb oktatási intézmény ekkoriban még ugyanis a római katolikus egyház kezében volt, ezért bármi fajta radikális átalakítás ennek a felekezetnek a struktúráját sújtotta volna leginkább.

A páholyokkal való személyi szintű összefonódásban azért is láthattak fantáziát egyes tanárok, mert míg a polgári radikálisok és szociáldemokraták nem voltak jelen az Országgyűlésben, az egyes páholytagok képviselőként igen, ráadásul a szabadkőművesség kormányzati jóváhagyással, legálisan működött. Más kérdés, hogy létszámuk, befolyásuk sosem volt számottevő a kormányzatban,[67] nem alkottak egységes tömböt, hiszen mindegyik pártban voltak szabadkőművesek, akik így szemben álltak egymással. Ráadásul parlamenti állásfoglalásuk sok esetben gyökeresen eltért páholyaikban képviselt nézeteiktől, melyből számos konfliktus és bizalmi válság alakult ki a páholyszövetségben.[68]

Tevékenységük azonban mégis elegendő okot szolgáltatott, hogy éppen 1910-11-ben kisebb-nagyobb megszakításokkal sor kerüljön a Parlamentben a szabadkőművesekről folyó vitára. Ezen vitasorozaton Polónyi Géza képviselő maga is értekezett a már többször említett Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületéről:

„Ide tartozik még, hogy a Comenius-páholy munkájából a következőket ajánljam a t. ház figyelmébe (olvassa) : »A magyar szabadkőmivesség folytatta a kitűzött nagy progresszív czélok elérésére megindított küzdelmét a választói jog, a felekezetnélküli állami népoktatás és a szekularizáczió ügyében«. »A felekezetnélküli népoktatás ügyét a szabadkőmivesség a Magyarországi Tanítók Szabad-Egyesületének, és feloszlatása után az »Uj Korszak« czimű lap támogatásával igyekezett elősegíteni. Páholyunk részt vett az egyesület megalakításában, az egyesület pártoló tagja lett, résztvettünk az egyesület feloszlatása ellen tartott nyilvános gyűlésen, hozzájárultunk a gyűlés költségeihez s az »Uj Korszak« terjesztése czéljaira 2500 koronát szavaztunk meg…”[69]

Az 1906-ban létrehozott Egyesület elnöke, és az Új Korszak főszerkesztője, Somogyi Béla 1907-től valóban a Könyves Kálmán szabadkőműves páholy tagja volt,[70] amiképpen az egyesület és újság állományában is találunk páholytagokat:

„Mi, akik az egyesületet megalapítottuk, vezetjük és a lapot csináljuk, szabadkőművesek vagyunk. Az egyik alelnök Pfeifer Ignác testvérünk (Élénk éljenzés), műegyetemi magántanár, a másik Kemény János testvérünk, elemi iskolai vezetőtanító, a harmadik egyelőre én vagyok. A főtitkárunk felvétel alatt áll, a titkár, pénztáros, ellenőr, a választmányi tagok többsége szintén testvérünk. Ez tehát szabadkőműves tanárok és tanítók alapítása, és ez nem is lehet más a jövőben sem, mint szabadkőművesi intézmény.”[71]

Emellett az Új Korszak minden egyes számának fejlécén olvasható volt a lap mottója, mely szintén összecsengett a politizáló páholyok nézeteivel: „Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását, a tanitók és tanárok gazdasági helyzetének gyökeres javítását és mindennek előfeltételét, az általános, egyenlő és titkos választójogot!”

Burján és Miklóssy írásai nem véletlenül éppen ebben az időszakban születtek meg. Állásfoglalásuknak kétségtelenül volt egy szellemi síkja, ahol is kiálltak katolicizmusuk és a hittan iskolai jelenléte mellett, szemben az ezeket kritizáló hangokkal. Ezt alábecsülni semmi esetre sem szabad, hiszen oktatási intézményük nem felekezeti iskola volt, így közvetlen egyházi nyomás nem volt rajtuk. Érdemes ugyanitt megjegyezni, a radikális tanári egyesületekkel szemben ekkor kezdenek megalakulni „ellenválaszként” a keresztényszociális, konzervatív tanártestületek is.[72] Úgyszintén beszélhetünk a magyar tanárságon belüli politikai sík harcáról is, ahol a konzervatív és a progresszív oldal került szembe egymással riválisként világnézeti alapokon állva.

Meglátásom szerint a fentieken túlmenően egy gazdasági, egzisztenciális mozgatórugó is húzódott a háttérben. Amint az eddigiekből kiviláglik, a magyar tanítók és tanárok számottevő rétegei érezték megoldatlannak anyagi helyzetüket. Sokuk számára a biztos megélhetés előteremtése mellett kapacitás már nem maradt tudományos munkásság kifejtésére, így a tanárok között a hierarchián belüli előre jutási lehetőség sokszor egyáltalán nem volt.[73] Ugyanakkor, amint azt láthattuk, Burján, Miklóssy egy egészen kiemelt, budapesti főgimnáziumban taníthattak, mely jóval biztosabb megélhetést, karrierlehetőséget nyújtott, mint a legtöbb hazai oktatási intézmény.[74] Heti kötelező óraszámuk jelentősen kevesebb volt az országos átlagnál, így publikációk írására, nézeteik publikum előtti kinyilvánítására, egyesületekben való szerepvállalásra idejük, energiájuk is volt. A főgimnáziumuk közölt adatai arra is rávilágítanak, hogy intézményük közel állt a fennálló rend kormányzatához, így annak védelmezése elemi érdekük kellett, hogy legyen. A pedagógustársadalom alacsonyabb rétegeinek kitörési próbálkozásai így pozícióféltést is kiválthattak belőlük, illetve tanári csoportjukból. Itt példaként érdemes behozni a már hivatkozott Somogyi Bélát, aki elemi iskolai tanítóból verekedte fel magát az okleveles középiskolai tanári státuszba, ám pályája során több iskolába is elsodorta az élet. Más tapasztalatokkal, kevesebb egy helyben maradással, más életstratégiák kidolgozására szorult. Mindezek mellett a bérek és juttatások különbségeiből fakadó ellentéteket olykor maga a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is tovább szította.[75]

Presztízskérdésnek és újabb konfliktusforrásnak számított, hogy a korszakban gimnáziumból lehetett csak továbblépni egyetemre. Kereskedelmi, polgári iskolából, mely iskolafajtában rengeteg szabadkőműves tanár tanított országosan – kivált a fővárosban – nem.[76] Ugyancsak lényeges szempont volt a korszakban a természettudományokat, szociológiát, modern nyelveket előtérbe helyező progresszív és a klasszikus műveltséget, latinoktatást védelmező konzervatív értelmiségi elit konfrontálódása.

Ezekre a megoldatlan problémákra vezethető vissza, hogy 1918 végén a tanárság széles rétegei is üdvözölték a Károlyi-féle új forradalmi kormányzatot.[77] A szabadkőművesség rémképét így tehát nem lehet Burján és Miklóssy írásaiban a teljes kontextus nélkül értelmezni. Ez a „rém” önmagán jelentősen túlmutat és így a korabeli politikai, társadalmi, gazdasági feszültségek manifesztációjává vált. Általános emberi hibát követett el a két tanár: szerteágazó, bonyolult kérdésekre kívántak roppant módon leegyszerűsített válaszokat adni.

Összegzés

Burján Károly és Miklóssy István tehát reálisan látták, hogy létező jelenség volt a korszakban a szabadkőművesség és tanárság összefonódása. Hogy „közeli” példákat is hozzak, dr. Gulyás István, akivel Miklóssy vitát folytatott, az erdélyi Unió páholy tagja volt.[78] Miklóssy és Burján egyik tanártársa, dr. Hornyánszky Gyula pedig az Erzsébet páholyban volt három évig tag.[79] Hovatovább, Hornyánszky abban a kaposvári gimnáziumban tanított korábban, ahol Burján Károly diák volt.[80] Ugyancsak tény, hogy a Budapesti Tanári Kör testületében, ahol Miklóssy is helyet foglalt, a 44 tagból 11 fő bizonyíthatóan szabadkőműves volt.[81]

Rengeteg egyéb tényezőt azonban látványosan figyelmen kívül hagytak. Nem vették figyelembe munkáikban, hogy a szabadkőművesség jellemzően nem alakítója, elsősorban inkább csak hordozója minden aktuális korszellemnek, mely korszellem a páholyok tevékenysége nélkül is mozgásban van. A szabadkőművesség mint polgári egyesület csak résztvevője volt az eseményeknek – számos egyéb szereplő mellett – s nem mozgatója.

Bár tisztában voltak a magyar oktatásügy nehézségeivel, nem fordultak kellő empátiával a tanártársak irányába, segíteni feltárni és megoldani a problémák valós okait. Az általuk körüljárt téma komplexitásának megértését látszólag elmulasztották. Nem vizsgálták meg, hogy milyen rendkívül magas a protestáns felekezetűek jelenléte a páholyokban; milyen törésvonalak alakultak ki a szabadkőművességen belül, mely szövetségről így semmiképpen sem lehet monolittömbként beszélni. Nem világítottak rá, mennyire gyakoriak a fedeztetések (kilépések) a tagok között; a zsidókérdést pedig otromba toposzokkal kívánták megvilágítani, holott munkahelyi környezetük révén kellett legyenek személyes tapasztalataik a magyar zsidóság tagjaival.

Munkáik mégis fontos történeti dokumentumoknak és korlenyomatoknak mondhatók, hiszen remek áttekintést adnak a jelen kutatói számára az 1910-es évek Magyarországának oktatásügyi harcairól. Emellett példát nyújt, miképpen tud alapvetően irracionális félelmet, egész nézetrendszert kialakítani egy viharos változásokkal teli kor keltette frusztráció még magasan kvalifikált értelmiségiek körében is.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

Bangha Béla: Burján Károly emlékezetének, Magyar Kultúra, VIII. évf., 1-8. szám, 1921, 48.

Burján Károly: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24, szám, 1913, 417-422.

Gulyás István: A középiskolai tanár függetlensége, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 899-909.

Burján Károly: A természettudományos szociológia jubileuma, Magyar Kultúra, I. évf., 1-12. szám, 1913, 69-74.

Burján Károly: Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőmívesség, Magyar Kultúra, V. évf., 1-12. szám, 1917, 158 -165.

Burján Károly: A zsidókérdés, Magyar Kultúra, V. évf., 1-12. szám, 1917, 337 – 346.

Burján Károly: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, Magyar Kultúra, II. évf., 13-20. szám, 1914, 53 – 60.

Burján Károly: Szabadkőmíves előnyomulás, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913, 482 – 484.

Burján Károly: Szabadkőművesek zászlóbontása, Magyar Kultúra, II. évf., 1-12. szám, 1914, 529 – 533.

Együttes munka, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXII. évf., 13. szám, 1910. október, 333 – 345.

Gulyás István: Néhány szó Miklóssy István válaszára, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 989 – 991.

Miklóssy István igazgató meghalt, Magyarság, VIII. évf., 265., (2036.) szám, 1927. november, 9.

Miklóssy István: Nyilatkozat, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 525 – 546.

Miklóssy István: VÁLASZ »A KÖZÉPISKOLAI TANÁR FÜGGETLENSÉGE« CÍMŰ CIKKRE, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911, 939 – 942.

Négyessy László: A tanárkérdés, Magyar Figyelő, I. évf., 1911/2, 271 – 286.

Négyessy László: Miklóssy cikkéről, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLV. évf., 1-43. szám, 1911-1912, 362 – 367.

Vegyes hírek. Különfélék, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXIII. évf., 13. szám, 1911., 35 – 36.

Nyomtatott források

Burján Károly: A keresztyénség és a magyarság veszedelme. (A radikálisok kultúrája), Budapest, Szent István Társulat, 1912.

Miklóssy István: A szabadkőművesség önleleplezése, Budapest, Szent István Társulat, 1912.

Miklóssy István: Nyílt interpelláció a belügyminiszter úrhoz, a magyarországi szabadkőművesség állam- és társadalomfelforgató törekvései ügyében, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1912.

Miklóssy István: Veszedelmes tünetek iskoláinkban, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1911.

Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig, I. kötet, Budapest, Lőcsey, 1938 Budai-Bernwaller Ny, 1938.

Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei, A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig, II. kötet, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939.

Iskolai értesítők

A tanárok irodalmi működése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 12. tanév, 1913-1914, 17–18.

BURJÁN Károly: A középiskolai mathematikai oktatás fejlesztési irányának megjelölése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 4. tanév, 1905-1906, 14–30.

Iskolánk az 1925–26. iskolai évben, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1925-1926, 11 – 14.

Iskolánk és a háború, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 16. tanév, 1917-1918, 7–13.

Iskolánk múltja, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 3–4.

Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében, A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 20–30.

Tanári kar, A kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesítője, XXXVII. évf., 1900-1901. iskolai év, 1900, 29 – 31.

Szépirodalom

Benedek Marcell: Vulkán – egy nemzedék regénye, Budapest, Bíró Miklós kiadásában, 1918.

Szakirodalom

Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva: Magyar tanító 1901, Pécs, Iskolakultúra, 2001.

Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022.

Gál Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején, in Lengyel György (szerk.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19-20. századi magyar társadalomról Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 30–43.

Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977.

Ludwik, Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), Acta Poloniae Historica, 1974/30., 71–101.

Kelemen Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből, Pécs, Iskolakultúra, 2007.

Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, XVI. évf., 2006/2, 33–48.

Raffay Ernő: Az 1911-es szabadkőműves vita, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/1., 68–81.

Raffay Ernő: A magyar képviselőház 1911. évi szabadkőműves vitája, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/2., 38–49.

Raffay Ernő: A magyar országgyűlés 1910-1911. évi vitája a szabadkőművességről, Trianoni Szemle, 2. évf., 2010/3. 29–42.

Raffay Ernő: Politizáló Szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége (1906-1912), Budapest, 2012, 94–96.

Hivatkozások

  1. Burján Károly: A középiskolai mathematikai oktatás fejlesztési irányának megjelölése – A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, IV. tanév, 1905-1906, 30.
  2. Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében – A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 2030.
  3. Iskolánk múltja, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, Budapest, kiadó, 1924-1925, 4.
  4. Burján Károly: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, (A radikálisok kultúrája), Budapest, Szent István Társulat, 1912, 6.
  5. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 9.
  6. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 12.
  7. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 24.
  8. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 57.
  9. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 63.
  10. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 64.
  11. Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977, 44.
  12. Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950), 48.
  13. Burján Károly: Szabadkőmíves előnyomulás, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913.
  14. Ezzel kapcsolatban lásd: Raffay Ernő: Az 1911-es szabadkőműves vita, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/1., 6881., Raffay Ernő: A magyar képviselőház 1911. évi szabadkőműves vitája, Trianoni Szemle, II. évf., 2010/2., 38-49., Raffay Ernő: A magyar országgyűlés 1910-1911. évi vitája a szabadkőművességről, II. évf., 2010/3., 2942. Továbbá: Országgyűlési Könyvtár: Országgyűlési naplók, irományok mutatói 1867-1947: Képviselőházi naplók mutatói: Képviselőházi napló, 1910 – mutató: Szabadkőművesség kérdése.
  15. Burján: Szabadkőmíves előnyomulás, 484.
  16. Burján Károly: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, Magyar Kultúra, I. évf., 13-24. szám, 1913.
  17. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 418.
  18. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 419.
  19. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 422.
  20. Burján Károly: Szabadkőművesek zászlóbontása, Magyar Kultúra, II. évf., 1-12. szám, 1914.
  21. Burján: Szabadkőművesek zászlóbontása, 529.
  22. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 530.
  23. Burján: A középiskolai reform világnézeti vonatkozásai, 532.
  24. Burján: A keresztyénség és a magyarság veszedelme, 3940.
  25. Burján Károly: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, Magyar Kultúra, II. évf., 1320. szám, 1914.
  26. Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon, 5–126, 50.
  27. Burján: Háborúnk és a szabadkőműves irodalom, 60.
  28. Burján Károly: Az entente nemzetiségi elve és a szabadkőművesség, Magyar Kultúra, V. évf. 1-12. szám, 1917.
  29. Burján Károly: A zsidókérdés, Magyar Kultúra, V. évf. 1-12. szám, 1917.
  30. Burján: A zsidókérdés, 337.
  31. Burján: A zsidókérdés, 344.
  32. Iskolánk és a háború, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 16. tanév, 1917-1918, 8.
  33. Bangha Béla: Burján Károly emlékezetének, Magyar Kultúra, VIII. évf., 1-8. szám, 1921, 48.
  34. A tanárok társadalmi és irodalmi munkássága – A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 8.
  35. Sándor Miklós: Az első tanévek az évkönyvek tükrében, A budapesti Szent István Gimnázium jubileumi évkönyve épülete fennállásának 100. évfordulója alkalmából 1908-2008, Budapest, Szent István Gimnázium, 2009, 29.
  36. A tanárok irodalmi működése, A budapesti VII. ker. István-úti M. Kir. Állami Főgymnázium Értesítője, 12. tanév, 1913-1914, 18.
  37. Miklóssy István: Veszedelmes tünetek iskoláinkban, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1911., 1213.
  38. Vegyes hírek. Különfélék, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXIII. évf. 13. szám, 1911, 35. Ugyanitt közli a Kelet, hogy Huszár Károly néppárti képviselő vezércikket írt Miklóssy könyvéről az Alkotmányba. Emellett a Magyarság 1927. novemberi száma is említi, hogy a képviselőházban többször foglalkoztak a művel.
  39. Miklóssy István: A szabadkőművesség önleleplezése, Szent István Társulat, 1912, 4460.
  40. Miklóssy: A szabadkőművesség önleleplezése, 1912, 6064.
  41. Gulyás István: A középiskolai tanár függetlensége, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  42. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 900.
  43. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 901.
  44. Gulyás: A középiskolai tanár függetlensége, 901.
  45. Miklóssy István: VÁLASZ »A KÖZÉPISKOLAI TANÁR FÜGGETLENSÉGE« CÍMŰ CIKKRE, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  46. Miklóssy: VÁLASZ, 942.
  47. Miklóssy István: Nyilatkozat, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLIV. évf., 1-46. szám, 1910-1911.
  48. Négyessy László: Miklóssy cikkéről, Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, XLV. évf., 1-43. szám, 1911-1912.
  49. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 363.
  50. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 363.
  51. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 365.
  52. Négyessy: Miklóssy cikkéről, 367.
  53. A tanári testület működési köre, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1924-1925, 9.
  54. Iskolánk az 1925–26. iskolai évben, A budapesti VII. kerületi Magy. Kir. Állami Szent István Reálgimnázium Értesítője, 23. tanév, 1925-1926, 12.
  55. Miklóssy István igazgató meghalt, Magyarság, VIII. évf., 265. (2036.) szám, 1927. november, 9.
  56. A témával kapcsolatban lásd: Kelemen Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből, Pécs, Iskolakultúra, 2007.; Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, 2006/2., 3348.
  57. „Az általános ok, amelyet minden tisztviselői ágazat egyaránt érez, az, hogy az élet rémes módon megdrágult. Az államra nézve is ez egy véget nem érő probléma. Mit tegyen alkalmazottainak érdekében, hogy létfenntartásukban a fedezet lépést tartson a szükségletekkel?” Négyesy László: A tanárkérdés, Magyar Figyelő, I. évf., 1911-1912, 272.
  58. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 116.
  59. Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva: Magyar tanító, 1901, Pécs, Iskolakultúra, 2001, 18.
  60. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 2007, 10.
  61. Nagy Mária: Magyar tanító, 1911-ben, Iskolakultúra, 2006/2., 3348, 35.
  62. Nagy: Magyar tanító, 1911-ben, 34.
  63. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 119120.
  64. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 116.
  65. Lásd: Gál Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején, in Lengyel György (szerk.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19-20. századi magyar társadalomról Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 3043.; Ludwik Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), Acta Poloniae Historica, 1974/30, 71101.
  66. Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), 95., 99.
  67. Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868-1920), 91.
  68. Raffay Ernő: Politizáló Szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége (1906-1912), Budapest, 2012, 9496.
  69. Országgyűlési Könyvtár: Országgyűlési naplók, irományok mutatói 1867-1947: Képviselőházi naplók mutatói: Képviselőházi napló, 1910 – mutató /S, Szabadkőmívesség kérdése, 1911. április 7., 512.
  70. Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig, 1. köt., Budapest, 1938 Budai-Bernwaller Ny., Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei: A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig, 2. köt., Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939, 312.
  71. Együttes munka, Kelet – Magyarország Symbolikus Nagypáholyának közlönye szabadkőművesek számára, XXII. évf., 13. szám, 1910. október, 344.
  72. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 117.
  73. Négyesy: A tanárkérdés, 273.
  74. Négyesy: A tanárkérdés, 283.
  75. Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korábanImre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 146.
  76. Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában, 325.
  77. Kelemen: A tanító a történelem sodrában, 121.
  78. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, 116.
  79. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, 146.
  80. Tanári kar, A kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesítője, 1900-1901. iskolai év, XXXVII. évf., 29.
  81. Balassa József egyetemi tanár (Könyves Kálmán páholy), Perényi Adolf főreáliskolai tanár (László király p., később Losonczy p., végül Könyves Kálmán p.), Benedek Marcell főgimnáziumi tanár (Deák Ferenc p.), Ady Lajos főgimnáziumi tanár (Hungária p.), Ágner Lajos főgimnáziumi tanár (Március p.), Balogh Mór főreáliskolai tanár (Március p.), Endrei Ákos főgimnáziumi tanár (Erzsébet p., majd Berzsenyi p.), Jurantz Ireneus főreáliskolai tanár (Március p.), Kemény Ferenc reáliskolai igazgató (Eötvös p.), Lengyel Miklós (Deák Ferenc p.), Ravasz Árpád főgimnáziumi tanár (Madách p.).

KRE-DIt 2023/2 Szerzőink

Prof. Dr. habil. Cservák Csaba: PhD tanszékvezető, egyetemi tanár Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Közjogi Intézet,  Alkotmányjogi és Egyházjogi Tanszék

dr. Cservákné Lajos Edina: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

Dr. Farkas György Tamás: PhD, adjunktus Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Közjogi Intézet, Alkotmányjogi és Egyházjogi Tanszék

Farkas Péter: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola, főlevéltáros, MNL Somogy Vármegyei Levéltára

dr. Holló Róber: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

dr. Horváth László: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

dr. Keskeny Dávid: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

Mérész Anna: osztatlan tanárszakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

dr. Ouk Varinic: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

Pálházy Ferenc: történelem mesterszakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Papp Ádám: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola

Pétsy Zsolt Balázs: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola

Purcsi Adrienn: történelem mesterszakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Remonda Rofaiel: teológia mesterszakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem

dr. Ronga Adrienn: Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Alapjogvédelmi szakjogász képzés (LL.M.) hallgató

Steiner-Farkas Júlia Eszter: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola

dr. Szűcs Dániel: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

Timári Krisztián Attila: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola, Doktorandusz Önkormányzat tag, KRE-DIt szerkesztő

dr. Töreki Milán: doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola

Vendriczki Róbert: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola

Zmák Tamás: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola