A KRE-DOK online folyóirata
A Károli Gáspár Református Egyetem Doktori Önkormányzatának (KRE-DOK) online tudományos folyóirata, a KRE-DIt Szerkesztősége pályázatot hirdet KRE doktorandusz hallgatói számára „Az év publikációja” c. díj elnyerésére.
A 2026/2027. tanév I. félévi kiírásunk témája:
„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, illetve annak emlékezete”
A szakmai lektorok által jóváhagyott írások 2026 decemberében a KRE-DIt tematikus különszámában jelennek majd meg.
A teljes kiírás itt olvasható.
Tisztelettel felhívjuk minden volt és leendő Szerzőnk figyelmét, hogy szerkesztőségünk a mai naptól nagy örömmel fogadja a 2026/2-es számba készülő írásokat a hittudományi, jogtudományi, történelemtudományi témákban.
Beküldési határidő: legkésőbb 2026. október 29. (péntek), éjfél.
A mesterséges intelligencia alapú rendszerek használatával kapcsolatban a KRE szenátusa által elfogadott Útmutató előírásait is követni szükséges:
https://portal.kre.hu/images/doc/ikt/MI_utmutato_20240628.pdf
A Szerkesztőség az esetleges AI-tartalom ellenőrzése érdekében szoftveres ellenőrzést is igénybe fog venni.
A munka során nyomatékosan kérjük, hogy a cikket a Honlapunkon található formai és nyelvi követelményeknek megfelelően készítsék el és küldjék meg részünkre:
https://www.kre-dit.hu/utmutato-szerzoknek/
Aktuális KRE-DIt stíluslapunk a KRE követelményeit veszi alapul, utóbbi itt található: https://btk.kre.hu/images/doc/KKM_stiluslap_2024.pdf
A tanulmányokat minden esetben szükséges jegyzetapparátussal és bibliográfiával ellátni.
A terjedelembe beleértendők a cím, a törzsszöveg, a jegyzetapparátus, valamint a bibliográfia.
Tanulmányok, recenziók mellett folyóiratunkba forrásközlő, valamint fordítási munkák szintén beküldhetők.
A magyar nyelvű tanulmányokat magyar cím mellett kérjük angollal is ellátni, továbbá a tanulmány elején szerepeljen magyar és angol nyelvű absztrakt egyaránt, mindkét nyelvvel kulcsszavakkal ellátva.
Lehetőség van angol, illetve német nyelven is írásokat beküldeni. Ebben az esetben kérjük Szerzőinket, hogy a beküldés során a nyelvi ellenőrzés megtörténtének igazolását tartalmazó lektori véleményt is csatolják. Az angol vagy német nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak mellett szükséges magyar nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak megadása is.
Ha a történelemtudományi rovatba olyan tanulmányt terveznek beküldeni, amely kívül esik a XVIII–XX. századot felölelő időszakon, azt a beküldési határidő lejárta előtt kérjük jelezni a számunkra. A beküldési határidő ebben az esetben is 2026. október 29., éjfél.
Amennyiben a fenti formai és tartalmi követelményeknek mindenben megfelel, úgy a kézirat, valamint annak melléklete – nyitott felhívás esetén – a választott rovathoz tartozó gombbal a megadott határidőben küldhető be, ezek Honlapunkon külön felületen találhatóak meg:
https://www.kre-dit.hu/utmutato-szerzoknek/
Az absztrakt terjedelme 10–15 sor legyen, szerepeljen benne a közlés tartalmának rövid ismertetése, a használt módszertan, a felállított koncepció, illetve hipotézis, valamint a konklúzió megfogalmazása.
Kérjük szépen Szerzőinket, hogy a beküldött munkákhoz mellékeljenek egy rövid affiliációt is, ami tartalmazza a szerző neve mellett, a képző intézménye nevét, illetve beosztását, illetve tudományos munkahelyét is kérjük szépen feltüntetni, amennyiben az releváns.
A formai feltételek teljesítése mellett a kéziratokhoz ajánlást is kell csatolni (idegen nyelvű írás esetében a nyelvi ellenőrzés meglétét is), melynek kiállítása doktori képzésben résztvevő hallgatók esetében a témavezető részéről, graduális képzésben résztvevő hallgatók esetében a szaktanár részéről történik. Az ajánlás az oktató által közvetlenül megküldött elektronikus levél formájában is elfogadható. KITÖLTHETŐ LEKTORI AJÁNLÁS ITT TÖLTHETŐ LE
Kérjük, hogy abban esetben, ha a tanulmány engedélyköteles forrást (pl.: szerzői jogi védelem alatt álló kép, szöveganyag, közlési engedélyt igénylő levéltári forrás, képeslap, térkép stb.) tartalmaz, kizárólag a közlési engedély birtokában küldje be munkáját!
Legutóbbi két lapszámunkat a következő elérhetőségeken tudják megtekinteni:
Kérdés esetén keressék bizalommal a szerkesztőséget! Elérhetőségeink:
Mindannyiuknak jó munkát kívánunk!
Üdvözlettel: a KRE-DIt Szerkesztősége
A 2026/2-es számhoz a közlemények befogadására vonatkozó felhívásunkat – mindhárom rovatra vonatkozóan – várhatóan szeptember 11-ig fogjuk közzétenni.
Kedves Szerzőink!
A 2026/2-es számhoz a közlemények befogadására vonatkozó felhívásunkat várhatóan augusztus végén vagy szeptember elején fogjuk közzétenni. Közleményeket – jogtudományi szerkesztő hiányában – csak a történelemtudományi és hittudományi rovatba fogunk tudni befogadni.
A szerkesztőség
Kelet-Közép-Európán belül Lengyelország és Magyarország is igen fontos szerepet tölt be. A tanulmány középpontjában a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok tényezőinek bemutatása áll 1980 és 1990 között. A vizsgált két ország a közös történelmi múlt tekintetében mindig is túllépték a bilaterális kereteket, hogy a Kelet-Közép-Európa regionális dimenziójába emelkedjenek, valamint a közös identitás és integráció motorjává váljanak.
A régió 20. századi történelmét a kényszerű integráció, valamint a szabadságvágy kettősége jellemezte. A II. világháborút követően Lengyelország és Magyarország politikailag, gazdaságilag és katonailag is a Szovjetunió befolyása alá került, és egészen az 1989 és 1991 között lezajló rendszerváltásig a szovjet blokk szerves része volt. A szovjetek által életre hívott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (a továbbiakban KGST) nagymértékben meghatározta a szocialista országok gazdasági kapcsolatait és annak növekedési tendenciáit. Lengyelország és Magyarország a kiváló földrajzi fekvésének, a közös történelmi múltnak, valamint a még kiaknázatlan kereskedelmi tényezőknek köszönhetően tovább folytatta az együttműködést a szovjet blokk keretein belül is. Erre kiváló példák egyrészről a folyamatos magasszintű találkozók megvalósulása,[1] másrészről pedig az 1958-ban létrehozott Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság, amely egészen a rendszerváltásig arra törekedett, hogy a két ország gazdasági együttműködését előmozdítsa, az állandóan előírt szállítási kötelezettségeket megtárgyalja, valamint a kitűzött célokat megvalósítsa.
E kapcsolatrendszer tehát nem csupán pragmatikus együttműködés volt, hanem a Kelet-Közép-Európa térségének ellenállási pontjaként és sorsközösségeként szolgált, amely meghatározta az utat a Visegrádi Együttműködés és a sikeres európai integráció felé. Jelen tanulmány célja ezen magas szintű találkozók és a Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységének részletes ismertetése. Továbbá bemutatom, hogy hogyan vált a két nemzet gazdasági kapcsolata a kelet-közép-európai regionális kohézió alapjává.
A tanulmány hét részre oszlik. Az első részben bemutatom a kutatás módszertanát, a második részben pedig a lengyel–magyar kapcsolatok történelmi előzményeit. A kutatásom harmadik részében a II. világháború utáni lengyel–magyar gazdasági kapcsolatokat ismertetem, amelyen belül részletesen bemutatom a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységét, valamint a két ország között megvalósuló magasszintű találkozókat részletezem. Ezt követően röviden ismertetem, hogy hogyan zajlott le a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon, majd a rendszerváltás utáni évek gazdasági kapcsolatait vizsgálom meg. Végül az Európai Unióhoz való csatlakozás közös útját mutatom be, majd pedig a tanulmány végén a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatairól megfogalmazott következtetések zárnak.
Módszertani szempontból a tanulmány a történelmi institucionalizmus megközelítésére támaszkodik, mivel a vizsgált államok politikai és gazdasági helyzetét történeti kontextusban elemzem. Az institucionalista irányzatok két alappillére ismert a történeti beágyazottság és az intézményi struktúra vizsgálata. A történelmi institucionalizmus szerint a múltbeli folyamatok meghatározóak: az események időzítése, sorrendje és az útfüggőség (path dependency) alapvetően befolyásolja az intézmények alakulását, ezáltal formálva a társadalmi-gazdasági változásokat. Jelen elemzésben tágabb értelemben tekintem át az intézményeket: ideértve a politikai gazdaság szervezeti struktúráit és az állam gazdasági szerepvállalását is, például az állami vállalatok irányítását.[2] E módszertani keret alkalmazása teszi lehetővé a lengyel-magyar kapcsolatok dinamikájának mélyebb megértését.[3]
A lengyel–magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti. A kapcsolat kialakulásának legfontosabb mérföldkövei a következők voltak.
A lengyel–magyar kapcsolatok alapkövét első magyar királyunk Szent István tette le, akinek nővére, Judit, az első lengyel királyhoz, Bátor Boleszlóhoz ment férjhez. Ezt követően az Árpád-házi királyok és a Piastok további számos házassággal erősítették meg a két nemzet közötti kapcsolatot az uralkodói családon keresztül.[4]
1301-ben az Árpád-ház kihalását követően is tovább folytatódott a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása. 1335 őszén I. Anjou Károly királytalálkozót hívott össze Visegrádra, amelyen III. Kázmér lengyel király, Luxemburgi János cseh király és fia, Károly morva őrgróf vettek részt. A konferencián számos külpolitikai kérdést vitattak meg, köztük a lengyel és a Német Lovagrend közötti vitás nézeteltéréseket is. A másik fontos terület a diplomáciai kapcsolatok megerősítése és az említett országok jogalkotásainak kölcsönös megismerése volt.[5]
Ezt követően a 16. században uralkodó Báthory István tíz évig tartó lengyel királysága nagymértékben hozzájárult a lengyel–magyar kapcsolatok megerősödéséhez, mind katonai, mind politikai értelemben egyaránt.[6] Báthory István az erdélyi fejedelmi székből emelkedett a hatalmas kiterjedésű Lengyel–Litván Unió trónjára. 1571-ben Erdély fejedelmévé választották, majd leszámolt a székelyek elégedetlenségével és később Valois Henrik távozása után 1576-ban Jagelló Anna férjeként királlyá választották. A többnemzetiségű, a Balti-tengertől a krími tatárokig nyúló birodalom élén Báthory István sikeresen vívott háborút Rettegett Iván Oroszországa ellen Livóniáért. Továbbá tervei között szerepelt egy törökellenes koalíció kialakítása, valamint Magyarország felszabadítása, azonban 1586-ban bekövetkező váratlan halála megakadályozta.[7]
A 17. században az Oszmán Birodalom meggyengült, ugyanis nem tudta megközelíteni a gazdasági, adminisztratív és katonai ágazat Nyugat- és Közép-Kelet-Európában zajló fejlődését. Ez kiváló alkalmat biztosított a Szent Liga megalakulására, amely a Habsburg Birodalom, a Lengyel-Litván Unió, a Velencei Köztársaság és a pápai állam között valósult meg, később Oroszország is csatlakozott. Ennek keretein belül a lengyel haderő kulcsszerepet játszott a törökök magyarországi kiűzésében.[8] A berendezkedő Habsburg-uralom elleni ellenállás és a Rákóczi szabadságharc idején Lengyelország menedéket és politikai hátországot biztosított a magyaroknak.[9]
A 18. század végére a dinasztikus kapcsolatokat Lengyelország felosztása és a nagyhatalmi átrendeződés visszaszorította, azonban a felvilágosodás eszméi, a francia forradalom hatása, valamint a szabadkőművesség terjedése új, szellemi alapú kapcsolatot alakított ki a két nemzet között.[10]
A 19. század során a lengyel–magyar kapcsolatok leginkább a közös szabadságvágy és a sorsközösség révén mélyültek el. Az 1830-as lengyel felkelést a magyar vármegyék politikai feliratokkal és jelentős gyűjtésekkel anyagilag is támogatták, a leverést követően pedig tömegesen fogadták be a menekülteket. Az 1848–49-es szabadságharc során a lengyelek tekintetében a saját légiót szervező Mieczysław Woronieckit fontos megemlíteni, mindezeken túl fegyverrel segítették a magyar ügyet. 1863-as januári felkelés idején számos magyar harcolt a lengyelek oldalán. A felkelések leverését követő emigrációs hullámok révén Magyarországon jelentős lengyel kolóniák és kulturális egyesületek jöttek létre.[11]
A 20. század elején magyar önkéntesek segítették Józef Piłsudski függetlenségi harcát. A két világháborút közötti időszakban a kapcsolatok a politikai szférán túl a gazdaság területére is kiterjedtek. Például kétoldalú kereskedelmi kamarát hoztak létre. A kereskedelmi kamarák fő céljai a két ország között fennálló gazdasági kapcsolatok szorosabbá tétele volt.[12]
A II. világháború után először Lengyelország létesített kereskedelmi kapcsolatot Magyarországgal, egy 1946 februárjában aláírt kiskereskedelmi egyezmény révén. Ebben az időszakban Lengyelország főként szenet és szódát szállított, cserébe pedig többek között gyógyszereket, bauxitot és bort kapott.[13]
1945 után mindkét ország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott, ami korlátozta az önálló kapcsolatépítést, ugyanis minden tevékenység szovjet felügyelet alatt zajlott. 1949-ben létrehozták a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, amely által rögzítették a kétoldalú kereskedelmi kereteket és a rubel alapú elszámolást. A kapcsolatokat nem valódi piaci igények, hanem a központilag meghatározott tervszámok és a „cserekereskedelem” jellemezte. Gyakori volt a tervek nem teljesítése, valamint a párhuzamos iparfejlesztés és az ebből adódó nyersanyaghiány.[14]
A gazdasági folyamatok koordinálására 1958-ban létrehozták a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottságot, amelynek feladatait a következőkben részletesen bemutatom.
A Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) Lengyelország és Magyarország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére létrehozott szervezet volt. A Bizottság 1958-ban alakult meg és egészen a rendszerváltásig működött. A fő feladatai közé tartozott az állandóan előírt szállítási kötelezettségek megtárgyalása, a kitűzött gazdasági célok megvalósítása, valamint a tervek összehasonlítása.
Az 1980-as években a Bizottság szerepe felértékelődött, ugyanis a két ország ebben az időszakban újra szorosabbra kezdte fűzni a kapcsolatait, kezdetben az ellenzéki tényezőkön, majd a hivatalos állami csatornákon keresztül is. Mindezek mellett a Bizottság is segítette a két ország közötti kapcsolatok erősítését és tevékenységét. A Bizottság évről évre ülésezett, amelynek keretein belül folyamatosan megvitatta Lengyelország és Magyarország gazdasági együttműködésének lehetőségeit. A találkozókon a Minisztertanács elnökhelyettesei vezették a delegációkat, amely a kétoldalú kapcsolatok politikai fontosságát jelenti. A Bizottság segített áthidalni a szocialista tervgazdaság nehézségeit, mint a nyersanyaghiány vagy a párhuzamos iparfejlesztések okozta problémákat, egészen a rendszerváltásig.[15]
A következőkben a korábbiakban bemutatott Bizottság üléseit és az azokon meghatározott feladatokat részletesen ismertetem, valamint a vizsgált időszakban megvalósuló magasszintű találkozókat szemléltetem.
1983. szeptember 27–30. között Budapesten Marjai József és Roman Malinowski miniszterelnök-helyettesek találkoztak és megegyeztek a két ország közötti mezőgazdasági és élelmiszeripari együttműködés fő irányairól.[16]
A vizsgált országok vezetői Kádár János és Wojciech Jaruzelski találkoztak 1983. október 26–27. között Varsóban. A magyar párt- és kormányküldöttség tagjai voltak Havasi Ferenc, Sarlós István, Dr. Szűcs Mátyás és Garamvölgyi József. A lengyel tárgyalócsoport tagjai voltak továbbá: Roman Malinowski, a Lengyel Egyesült Néppárt elnöke, Edward Kowalczyk, a Demokrata Párt elnöke, miniszterelnök-helyettesek, Józef Czyrek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagja, Manfred Gorywoda, a Központi Bizottság titkára, Zenon Komender, Mieczysław Rakowski, Zbigniew Madej miniszterelnök-helyettesek és J. Zielinski budapesti nagykövet. Az októberi varsói találkozó a korszak egyik legfontosabb diplomáciai eseménye volt, ugyanis Kádár János első hivatalos látogatása Lengyelországban az 1980-as lengyel válság[17] és az 1981-es hadiállapot bevezetése óta. A találkozó elsődleges célja a politikai támogatás kinyilvánítása volt. A magyar vezető látogatása azt üzente a világnak és a lengyel társadalomnak, hogy elismeri és támogatja Jaruzelski tevékenységét a hadiállapot 1983. júliusi feloldása után. A megbeszéléseknek több szála is volt, azonban az egyik legkiemelkedőbb, hogy tárgyaltak a gazdasági kapcsolatokról is. Lengyelország ekkor súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, így a megbeszélések fókuszában a következők álltak: a kölcsönös áruforgalom növelése, különösen a lengyel szénszállítások stabilizálása, az ipari kooperáció fenntartása és fejlesztése, valamint a két ország közötti közvetlen vállalati kapcsolatok ösztönzése a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa merev keretein belül. A nemzetközi helyzetet tekintve a feszültség időszaka volt, ugyanis a találkozó idején a hidegháborús feszültség tetőzött. Kádár és Jaruzelski egy közös nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélték a nyugati imperialista körök fegyverkezési politikáját, ugyanakkor hangsúlyozták a békés egymás mellett élés és a párbeszéd fontosságát. Az előbbiekben felsorolt magasszintű találkozók nemcsak a két ország közötti együttműködéseket segítették elő, hanem kiváló példát mutattak a kelet-közép-európai régióban.
A Bizottság 1984. január 31. és február 2. között találkozót tartott Budapesten, ahol a magyar delegációt Marjai József a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság elnöke, a lengyel delegációt Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság társelnöke vezette. Az elnöki találkozón a következő napirendi pontokat tekintették át: a hosszú távú gazdasági együttműködés programjának kidolgozása; az egyes területeken folyó együttműködés közös feladatainak meghatározása a Bizottság 20. ülésszakának és más felsőbb szintű találkozók határozatai alapján; tájékoztató az 1983. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv teljesítéséről, valamint az 1984. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv előirányzatairól; az 1984. évre vonatkozó barter-megállapodások; tájékoztató az 1986-1990. évi tervkoordniáció helyzetéről; véleménycsere a két ország együttműködéséről a többi szocialista országgal.[18]
A Bizottság az 1984-es elnöki ülésén megbeszélte az együttműködés helyzetét, valamint a következő fontosabb kérdésekben állapodott meg: a lengyel–magyar gazdasági együttműködés további tartós fejlődését és az áruforgalom magas növekedési ütemének megtartását tűzte ki célul. A meghatározott együttműködési irányok a következők voltak: a gazdaságpolitika szorosabb összehangolása a tervkoordináció során; a gazdaságok kölcsönös komplementaritásának teljesebb kihasználása; a termelési kapcsolatok mértékének és gazdasági hatékonyságának növelése a szakositások és kooperációk alkalmazásával; a műszaki-tudományos eredmények integrálása a gazdasági együttműködésben; a két ország közötti gazdasági együttműködés mechanizmusának tökéletesítése; a tőkés országoktól való gazdasági függőség csökkentése. Az együttműködés sikeres előmenetelének érdekében a két ország képviselői elhatározták, hogy a tervezési, termelési és kereskedelmi tevékenységeket fokozni fogják a következő években. Továbbá elhatározták, hogy az együttműködés elveinek és feltételeinek közös kidolgozását fogják megvalósítani.[19]
A Bizottság 1984-es elnöki ülésén az idegenforgalmat is értékelték és elrendelték, hogy az illetékes szervek vizsgálják meg, hogy hogyan lehet Lengyelországban irányuló magyar turizmust növelni. Mindezeken túl a két ország közötti gazdasági együttműködési mechanizmusairól is értekeztek, különös tekintettel a vállalatai közötti termelési kooperációk és árucsere fejlesztésének gazdasági és pénzügyi feltételeinek megteremtéséről.[20]
Az 1983-as év, mint ahogy azt az első táblázatban is láthatjuk, a lengyel–magyar külkereskedelmi árucsere-forgalom dinamikájának pozitív folytatása volt. Az 1983. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyv magyar exportban 362 millió rubelt, a lengyel exportban pedig 403 millió rubelt tett ki. Az 1982. évi tényleges forgalomhoz viszonyítva ez több mint 18%-os növekedést jelentett. Az árucsere-forgalom nagymértékű növekedéséhez hozzájárultak a két országban megkötött megállapodások, a különféle kompenzációk, valamint a kontingens feletti pótlólagos szállítások. Az 1984. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet a két ország külkereskedelmi minisztériumai ekkor már aláírták. A jegyzőkönyv a speciális szállításokkal együtt 922 millió rubel értékű áruforgalmat írt elő. A magyar exportra 423 millió rubelt, a lengyel exportra pedig 499 millió rubelt mondtak. Mivel a jegyzőkönyvet a két ország hamar aláírta, ezáltal nagyobb lehetőséget teremtettek meg a vállalatok közötti szerződéskötési munkálatok időben történő megvalósulására. Összességében a forgalom további dinamikus növekedését kívánták elérni, valamint 1984. évre több mint 1 milliárd rubel feletti árucsere-forgalmat valószínűsítettek.[21]
1. táblázat Lengyel-magyar árucsere-forgalom 1983-1984 között
| Időszak / Kategória | Magyar export (millió rubel) | Lengyel export (millió rubel) | Összesen (millió rubel) |
| 1983 (jegyzőkönyv) | 362 | 403 | 765 |
| 1984 (jegyzőkönyv/terv) | 423 | 499 | 922 |
| 1984 (tényleges forgalom) | 453,6 | 552,4 | 1006 |
A Bizottság az 1984. évi elnöki ülésén meghatározta az 1986 és 1990 évek közötti gazdasági együttműködés lehetséges irányait, különös figyelmet fordított a gyártásszakosítás és a termelési kooperáció további szélesítésére, a beruházások koordinálásának lehetőségeire, a termelőkapacitások hatékonyabb kihasználására, illetve a tőkés országokból származó import csökkentésére. Továbbá véleményt cseréltek arról, hogy a két ország hogyan haladjon tovább együtt a többi szocialista országgal. Mindkét ország érdekelt a kaucsuk, a kávé, a szója, a trópusi gyümölcsök és a tea beszerzésében. Ennek tekintetében Lengyelország és Magyarország is megpróbálták csökkenteni a tőkés országokból származó importot és tárgyalásokat kezdeményeztek délkelet-ázsiai országokkal, hogy az előbbiekben említett termékeket sikeresen beszerezhessék.[22]
Lengyelország és Magyarország egyre dinamikusabb együttműködésének köszönhetően 1985-ben Magyarországon létrejött a Lengyel Piackutató Központ, amelynek fő célja a szocialista országok és Lengyelország vállalatainak közötti kapcsolatok könnyebb kialakításának elősegítése volt. Az országok számára széleskörű lehetőség volt az együttműködésre, például az alapanyagok importjától kezdve a késztermékek exportján túl az ipari kooperáció létrehozására. Mindezek elősegítésére alakult meg a Lengyel Piackutató Központ.[23]
A Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság évről évre számos ülést tartott Lengyelországban és Magyarországon egyaránt azzal a céllal, hogy a két ország közötti együttműködéseket elősegítse. 1985. június 8-9. között Varsóban rendezték meg a két ülésszak közötti találkozót, amelyen a magyar küldöttséget Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese, a lengyel küldöttséget Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese vezette. A találkozó fő témái a következők voltak: az elmúlt évek határozatainak és megállapodásainak ellenőrzése, további határozatok megvalósításának egyeztetése, valamint a következő ülés előkészítése.[24]
Az 1985. évi két ülésszaki találkozón a Bizottság a következő területekről értekezett: gépipar, kohászat, autóbuszgyártási együttműködés, új típusú személygépkocsik gyártása, hajóipari együttműködés, elektronika, egyéb gépipari területek, kohászat, vegyipar, könnyűipar, bányászat, energetika, szolgáltatások és gazdaságirányítási rendszer. Az utóbbi új témákkal bővítették a belső piac irányításával, a műszaki fejlesztés ösztönzésével, valamint az anyagi-műszaki ellátás szervezetével. A közvetlen vállalati együttműködések fejlesztéséről is értekeztek, megbízták a két ország illetékes szerveit, Magyarországon az Országos Piackutató Intézetet, Lengyelországban a Lengyel Kereskedelmi Kamara Piackutató Központját, hogy dolgozzanak ki javaslatokat az együttműködés elősegítéséről.[25]
A találkozón az árucsere-forgalom alakulását is értékelték. Az 1984-es év pozitív folytatása volt a lengyel–magyar árucsere-forgalom további növelésének. A kölcsönös áruforgalom értéke 1984-ben 1006 millió rubelt tett ki, amelyből a magyar export 453,6 millió rubelt, a lengyel exporté 552,4 millió rubelt. Ez az 1983. évi forgalomhoz képest 6%-os növekedést jelentett és 9%-kal haladta meg a tervezetteket. Ezen adatokat a saját készítésű 1. táblázatban bemutatom. A forgalom nagy részét a gépek és a berendezések csoportjában érték el. A két ország képviselői megállapodtak abban, hogy további lehetőségekről tárgyalnak, annak érdekében, hogy mindkét ország forgalma folyamatosan bővülhessen.[26]
Ezt követő időszakban nem állnak rendelkezésre olyan levéltári források, amelyek az 1986 és 1990 közötti időszak Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság üléseit dokumentálnák. A magasszintű találkozók tekintetében azonban fontos megemlíteni Kádár János Lengyelországba tett látogatását, amely 1986. március 28-án valósult meg, valamint a Wojciech Jaruzelski 1987. december 2-án Magyarországon tett munkalátogatásáról.
1986-ban Kádár Jánost Szűrös Mátyás kísérte el. A Varsó melletti Otwockban egyeztettek a lengyel vezetővel, Wojciech Jaruzelskivel a következő pontokról: kölcsönös tájékoztatás az országaiknak belső helyzetéről, a kétoldalú kapcsolatok értékelése és a nemzetközi helyzet áttekintése. A tárgyalások egyik központi témája a gazdasági reform volt. A lengyel vezető hangsúlyozta, hogy a lengyel gazdasági reform kezd stabilizálódni, bár a bevezetésére válsághelyzetben került sor. Kádár János tájékoztatást adott a magyarországi gazdasági stagnálásról, amely a társadalomban növekvő türelmetlenséget és a jövőkép hiányát okozta. A megbeszélésen érintették a Lengyelország Nemzetközi Valutaalapba való belépésével kapcsolatos nehézségeket is. Bár az Egyesült Államok formálisan nem akadályozta a belépést, a háttérből igyekezett megnehezíteni a megállapodást.[27]
Összességében a találkozó azért volt kiemelten fontos, mert mindkét ország vezetése felismerte, hogy a hagyományos szocialista gazdaságirányítás válságba jutott és a túlélés érdekében elkerülhetetlen a reformok bevezetése és a tapasztalatok megosztása.
1987-ben Wojciech Jaruzelski budapesti látogatása is kiemelkedő volt. A fő célja a két ország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése és a szocialista országokban zajló reformfolyamatok összehangolása volt. Az egyeztetések a nézetek teljes azonossága mellett zajlottak, valamint a vezetők elismeréssel szóltak egymás politikájáról.[28]
A lengyel vezető beszámolt arról, hogy Lengyelországban a politikai helyzet konszolidálódott és gazdasági reform megkezdődött. Kiemelte, hogy a reformok lényege az önállóság, az önfinanszírozás és a hatékonyság növelése, de elismerte, hogy a lakosság nehezen viseli az áremeléseket. A magyar vezető beszélt a magyar gazdaság nehézségeiről, a stagnálásról és a külső adósságállomány kezelésének fontosságáról. Kifejtette, hogy Magyarországnak is új úton kell elindulnia a hatékonyság növelése érdekében.[29]
A felek megállapították, hogy a lengyel–magyar árucsere-forgalom jól fejlődik, de a jövőben a puszta kereskedelmen túlmutató közvetlen vállalati együttműködésre és a közös beruházásokra van szükség, például az autóiparban és a mezőgazdasági gépgyártásban.[30]
A nemzetközi politika szempontjából fontos megemlíteni, hogy mindkét vezető teljes mértékben támogatta Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár új, rugalmasabb külpolitikai irányvonalát és a leszerelési törekvéseket. Egyetértettek abban, hogy a szocialista blokknak egységesen kell fellépnie a Nyugattal szemben, miközben javítani kell a gazdasági kapcsolatokat a tőkés országokkal is.
Összességében a találkozó azért volt fontos, mert egy olyan pillanatot rögzített, amikor Budapest és Varsó felismerte, hogy a régi gazdasági modell már nem tartható és a túlélés záloga a reformok bevezetése, valamint a két ország közötti szorosabb, gyakorlatiasabb együttműködés.
Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a szocialista rendszer összeomlása alapjaiban változtatta meg a lengyel–magyar kapcsolatokat. A rendszerváltás előtti évtizedben a két ország ellenzéki szinten felvette egymással a kapcsolatot. A Magyar Demokrata Fórum a legális kulturális ellenzékkel, a Fidesz pedig a lengyel radikális békemozgalmat vezető egyetemistákkal vette fel a kapcsolatot. Ezt követően megszülettek az első közös nyilatkozatok. A nyilatkozatok segítettek rögzíteni azokat az alapértékeket, amelyekben az eltérő hátterű csoportok egyetértettek, mint például a nemzeti szuverenitás visszaállítása, a többpártrendszerű demokrácia igénye, az emberi jogok tiszteletben tartása, valamint a szovjet csapatok kivonása.[31]
Magyarországon és Lengyelországban a rendszerváltás hasonlóan zajlott le. Lengyelországban 1989. február 6. és április 5. között rendezték meg a kerekasztal-tárgyalásokat, amely kompromisszumos megállapodással ért véget. A Szolidaritás elfogadta a félig szabad választások megrendezését. A lengyel tárgyalások kezdete ösztönzőleg hatott a magyar ellenzékiekre.[32]
Magyarországon 1989. március 22. és április 19. között került sor a kerekasztal-tárgyalásokra. Hazánkban az ellenzékieknek a lengyelekhez hasonlóan közösen kellett fellépnie az állampárttal szemben. A magyar demokratikus ellenzék támogatta a kerekasztal-beszélgetések létrejöttét, de a Lengyelországban megvalósuló kompromisszumot elutasította, tehát kitartott a teljesen szabad választások követelése mellett.[33]
Lengyelországban 1989. június 4-én bonyolították le az első „félszabad” választásokat, amelyen a Szolidaritás hatalmas győzelmet aratott. 1989. július 19-én a lengyel nemzetgyűlés Wojciech Jaruzelski tábornokot választotta meg államfővé. Magyarországon 1990. március 25-én rendezték meg az első szabad parlamenti választásokat. A magyar ellenzékiek a lengyel eseményeket szorosan figyelemmel kísérték és követték, így már a tárgyalásokon megegyeztek az államfő megválasztásának menetéről, amelyet csak a szabad választások után létrejövő parlament nevezhetett ki. Ennek köszönhetően választotta meg az új parlament Göncz Árpádot köztársasági elnökké. A rendszerváltást követően az első nem kommunista magyar miniszterelnök Antall József lett, akinek édesapja révén erősen jelen van a család karakterisztikájában a lengyelbarátság. Ugyanis id. Antall József a második világháború alatt a Belügyminisztériumban dolgozott, ahol a Magyarországra érkezett lengyel menekültek életét irányította.[34]
A rendszerváltást követően a lengyel–magyar kapcsolatok első alappillérének tekinthető Tadeusz Mazowiecki lengyel miniszterelnök 1990. június 8–9. között tett hivatalos látogatása Antall József miniszterelnöknél Budapesten. 1990. október 10-én Engelmayer Ákos, aki a Magyar Köztársaság rendszerváltás utáni első varsói nagykövete volt, átadta a megbízólevelét Wojciech Jaruzelski államfőnek. A diplomáciai protokollt figyelembe véve és a két nemzet között fennálló barátsági viszonyt tekintve, 1990. december 11–12. között Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter látogatást tett Magyarországra.[35]
Összeségében az 1989–1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel–magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt. Mindkét országban a demokratikus úton újonnan megválasztott elit került hatalomra, amelynek köszönhetően a közigazgatásban és a külügyi szolgálatban is személyi változások mentek végbe.
A rendszerváltást követő átmenet tekintetében mindkét országban a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés volt a prioritás. Az 1990-es évek elején a kölcsönös gazdasági érdekek a nyugati orientáció, az Európai Unió, valamint a NATO csatlakozás felé tolódott el.
1991-ben írták alá a Visegrádi Együttműködést, amelynek keretében a gazdasági együttműködés intézményesült, segítette a régiós kereskedelem fenntartását a KGST összeomlás után.[36]
Az 1992-ben létrejött Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás döntő szerepet játszott a vámok lebontásában és az áruforgalom élénkítésében a két ország között.[37]
Összességében egyrészről a korábban említett nyilatkozatokat emelhetjük ki, ugyanis nemzetközivé tették a szabadságvágyat és bebizonyították, hogy a közép-európai népek sorsa közös, így a szocializmusból való kivezető utat együtt kell megkeresni. Másrészről pedig a Visegrádi Együttműködés és a Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás a kiemelhetőek, ugyanis ezek megalkotása lehetővé tette, hogy a két ország közötti kereskedelem szabad keretek között tovább folytatódhasson és a Nyugathoz, tehát az Európai Unióhoz, valamint az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez mihamarabb csatlakozhassanak.
Magyarország euroatlanti integrációjának meghatározó mérföldköve az 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás volt. Ez a társulási szerződés megteremtette a kereskedelmi akadályok fokozatos leépítésének kereteit. A külföldi tőke beáramlásával a magyar állótőke jelentős része nemzetközi kézbe került, a hazai bérmunka pedig a nyugati cégek versenyképességét javította a termelési költségek csökkentésén keresztül.[38]
1996-ban a Bizottság részletes kérdőívet küldött a magyar kormánynak, amelyre adott válaszok alapján készült el az első hivatalos országvélemény. Ennek eredményeként 1997 júliusában az Európai Bizottság Magyarországot azon öt közép-kelet-európai állam közé sorolt, amelyek felkészültek a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezzel párhuzamosan az „Agenda 2000” dokumentum rögzítette az Unió belső reformjait, valamint a bővítés stratégiai céljait.[39]
A csatlakozási folyamat 1998 márciusában vette kezdetét a joganyagok összehasonlító vizsgálatával. A tárgyalások során Magyarország dinamikus fejlődést mutatott, amelyet az Európai Bizottság évente kiadott országjelentései is rendszeresen visszaigazoltak. A folyamat során minden egyes tárgyalási fejezetet alapos multilaterális és kétoldalú egyeztetés övezte.[40]
A tárgyalássorozat végül 2002 decemberében zárult le, az ünnepélyes aláírásra 2003. április 16-án, Athénban került sor. Ezzel az Európai Unió elismerte, hogy Magyarország teljesítette a koppenhágai kritériumokat. Hazánk végül 2004. május 1-jén vált az Európai Unió teljes jogú tagjává kilenc másik országgal együtt, bekapcsolódva az integráció politikai intézményrendszerébe, beleértve az Európai Parlamentet és az Európai Bizottságot.[41]
Lengyelország 1994-ben nyújtotta be a csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Az érdemi tárgyalásokra, valamint a csatlakozás feltételeire egészen 1998-ig várni kellett. A rendszerváltást követően az új lengyel kormány támogatta az Európai Unióhoz való csatlakozást. Az Európai Unió oldaláról azonban többen kételkedtek, ugyanis a keleti irányú bővítést sokan ellentétesnek ítélték a mélyítési stratégiával, illetve a negyvenmilliós lakosságú ország hatalmas paraszti réteggel, valamint alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkezett. Ennek megfelelően Lengyelország nehezebb és összetettebb feladatnak bizonyult, mint például a kilencmilliós, sokkal jobb adottságokkal rendelkező Svédország.[42]
A csatlakozási tárgyalások egyik mérföldköve az Európai Tanács 2002 októberében megrendezett brüsszeli rendkívüli ülése volt. Az ülés egyik fő eredménye, hogy megnevezték azt a tíz országot, amelyekkel a tárgyalásokat még abban az évben le lehet zárni, majd 2003-ban pedig aláírhatják a csatlakozási szerződést. A megnevezett tíz ország között szerepelt Lengyelország is. A következő mérföldkő az Európai Parlament 2003. április 9-ei ülése volt, ahol a tíz új állam csatlakozásáról szavaztak.[43]
2004. május 1-jén Lengyelország az Európai Unió teljes jogú tagjává vált. Ezáltal egyik legfontosabb külpolitikai célja megvalósult. Az Európai Unió 2004-es bővítése történelmi jelentőségű, hiszen egyszerre tíz ország csatlakozott az európai integrációs szervezethez.[44]
A tanulmányban a lengyel–magyar gazdasági és politikai együttműködés dinamikáját mutattam be a szocialista korszak utolsó évtizedében, különös tekintettel az intézményi háttérre és a rendszerváltás felé vezető folyamatokra.
A lengyel-magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti.
A II. világháborút követően a két ország közötti kapcsolatok legfontosabb koordinációs szerve az 1958-ban létrehozott Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság volt. A Bizottság feladatai közé tartozott a szállítási kötelezettségek és a tervszámok egyeztetése, a KGST-n belüli merev keretek és a nyersanyaghiány okozta nehézségek áthidalása, valamint az ipari kooperációk, például az autóbuszgyártás ösztönzése.
Az 1980-as évek közepén a kapcsolatok intenzívebbé váltak, amelyet az árucsere-forgalom látványos növekedése is igazolt. 1983-ban a forgalom több mint 18%-kal nőtt az előző évhez képest. 1984-ben a tényleges forgalom meghaladta az 1 milliárd rubelt, ami 9%-kal szárnyalta túl a tervezett szintet. A két ország törekedett a nyugati import kiváltására és a közvetlen vállalati kapcsolatok erősítésére.
A vizsgált korszak meghatározó eseményei voltak a vezetői találkozók, különösen Kádár János 1983-as varsói látogatása, amely a lengyel hadiállapot feloldása utáni politikai támogatást szimbolizálta. Az 1986-os és 1987-es találkozók során a vezetők már nyíltan beszéltek a szocialista modell válságáról, a gazdasági stagnálásról és a reformok elkerülhetetlenségéről.
Az 1989-1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel-magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt.
A rendszerváltás utáni évtizedekben a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet jelentette a legnagyobb kihívást mindkét ország számára. Mindezek mellett az 1991-ben létrejött Visegrádi Együttműködés és az 1992-ben aláírt Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás segített fenntartani a kereskedelmi kapcsolatokat a KGST összeomlása után. A két ország közös prioritása a nyugati integráció lett.
Magyarország és Lengyelország európai uniós csatlakozási folyamata, bár eltérő belső adottságok mentén zajlott, a 2004-es történelmi jelentőségű bővítésen teljesedett ki. A bővítési hullám nemcsak a két ország stratégiai külpolitikai céljait valósította meg, hanem a tíz új tagállam egyidejű felvételével az európai integráció történetének egyik legjelentősebb mérföldkövévé is vált.
Összességében a tanulmányban arra világítottam rá, hogy a lengyel-magyar kapcsolatok a szocialista táboron belül is egyedi utat jártak be, ahol a történelmi barátság és a pragmatikus gazdasági érdekek segítettek megalapozni a rendszerváltás utáni sikeres regionális együttműködést.
Davies, Norman: Lengyelország története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.
Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1990.
Gerencsér Tibor – Grad, Marcin; Mitrovits Miklós: Magyar zászló a Visztula felett, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019.
Kőrösi István: A társulástól a tagságig. Magyarország útja az Európai Unióba, Heller Farkas Füzetek, VIII. évf., 2010, 24–37.
Mitrovits Miklós: Magyarok és lengyelek a 19. században, 2018.
Mitrovits Miklós: Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987, Budapest, Napvilág Kiadó, 2014.
Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar-lengyel kapcsolatokban (1945–1990), Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023,
Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976–1989, Budapest, 2020.
Mizsei Kálmán: Az 1980-as lengyel válság gazdasági okai, Medvetánc, I. évf., 1981/2–3.,
Nagy László: Az európai integráció politikai története, Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005.
Nyáry Pál, Dr. Báró: Magyar–lengyel barátság, Budapest, szerzői kiadás, 1838.
Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16–17. században, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018.
Steinmo, Sven – Thelen Kathleen – Longstreth, Frank (eds.): Structuring politics. Historical institutionalism in comparative analysis, Cambridge, Cambridge University Press, 1992.
Szádeczky Lajos: Báthori István király titkos terve a Magyar Királyságot és Erdélyi Fejedelemséget illetőleg, 1882, Századok, XVI. évf (1882), 497–498.
Szvák Gyula: Magyar történelem, 21. századi Enciklopédia, Szekszárd, Pannonica Kiadó. 2003.
Tamás Szintia: A kamarák szerepe a lengyel-magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének történeti és jelenlegi folyamataira, Arsboni Jogi folyóirat, XIII. évf. 2025/2–3
Tamás Szintia: Lengyelország meghatározó befolyása Kelet-Közép-Európán belül, Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2022/2, https://doi.org/10.33565/MKSV.2022.02.03
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – MNL OL,
XIX-H-1-c Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, Visszaminősített TÜK iratok, Magyar–lengyel együttműködés
Polish-Hungarian economic relations in the second half of the 20th century, with particular emphasis on the 1980s
Pétsy Zsolt Balázs
Tóth-Gyóllai Dániel
Kiss-Kováts Anna
Frank Dávid
Pétsy Zsolt Balázs
Purcsi Adrienn
Romhányi Orsolya
Timári Krisztián Attila
Tóth-Gyóllai Dániel
Prof. Dr. Horváth Miklós,
Dr. Kincses Katalin Mária CSc,
Dr. Kovács Enikő Hajnalka
Dr. Rigó Róbert PhD,
Dr. Rapali Vivien PhD,
Prof. Dr. Szávai Ferenc
A KRE-DIt aktuális számát egységes kötetbe szerkesztve is olvashatják. A KRE-DIt 2026/1-es számát itt tudják letölteni:
Hittudományi tanulmányok
Történelemtudományi tanulmányok
Történelemtudományi esszék
Történelemtudományi recenziók
Szerkesztők
Kiss-Kováts Anna (történelemtudomány)
Frank Dávid (történelemtudomány)
Pétsy Zsolt Balázs, főszerkesztő (történelemtudomány)
Purcsi Adrienn (történelemtudomány)
Romhányi Orsolya (történelemtudomány)
Timári Krisztián Attila (történelemtudomány)
Tóth-Gyóllai Dániel, főszerkesztő-helyettes (hittudomány)
Lektorok
Hittudomány
Dr. Kovács Enikő Hajnalka
Történelemtudomány
Prof. Dr. Horváth Miklós,
Dr. Kincses Katalin Mária CSc,
Dr. Rigó Róbert PhD,
Dr. Rapali Vivien PhD,
Prof. Dr. Szávai Ferenc
In this study, I will present and analyse the data of more than 4,000 Hungarian Jewish forced labourers and their time as Soviet prisoners of war (POWs) from the available Hungarian and Soviet sources. Due to the research methodology used in the study, the paper examines the so far most comprehensive database about the Hungarian Jewish forced labourers in Soviet captivity. To better comprehend and reconstruct the circumstances of their capture and their conditions within the POW camps the study peripherally examines the letters, memoires and interviews of the survivors therefore providing a wider picture. In the context of this study, the term “Jew” refers to the people of Hungary categorized as such by the law in the given period. The term “Hungarian Jewish forced labourer” refers to Jewish forced labourers from Hungary, who were not necessarily of Hungarian ethnicity.
The aim of this study is to provide an insight about the Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet prisoners of war. Due to the special research methodology presented in this paper, the results offer valuable contribution to the study of both Hungarian POWs and Hungarian forced labourers. Using a wide variety of resources, the study is hopefully able to give answers to some recurring questions regarding the Jewish POWs. The paper aims to highlight certain statistics and connections that might bring us closer to understand whether the Soviet Army had any “Jew saving” intentions or whether the situation of the Jews meant special treatment in any way, as often asked by Szabolcs Szita.[2]
The relevance of this project is the fact that none of the previous papers have utilized the accessible sources, examined the personnel of the Jewish labour battalions in captivity, location and date of their capture, the survival statistics, date of their arrival home, instead focused mostly on the circumstances of their capture and military history aspects of the question. The novelty of this present study is its usage of a wide range of not yet analysed sources, most importantly the personal files of Soviet prisoners (учётная карточка) and the files of those who died in captivity (учётное дело).
Neo-antisemitism in Hungary in the first half of the 20th century led to a series of restrictive laws regarding the rights of Jewish citizens. The first law regulating compulsory auxiliary military labour in Hungary was the Act of Defence implemented in 1939 and it declared that anyone between the ages of 14 and 70 regardless of gender must work according to their mental and physical capabilities.[3] This in itself did not contain any discriminative action. The final form of Jewish forced labour service was given by the executive order of article 1942:XIV. In accordance with this law, Jews were not allowed to participate in levente[4] training, pursue armed service roles, had to complete forced labour service training, were deprived of their previous military ranks and could only serve in labour battalions.[5] In the same year, they also added the mandatory wear of distinguishing yellow band for the Jewish labour battalions.
Following these measures, large number of military age Jewish forced labourers were sent to the Eastern front. According to the calculations of Péter Szabó, just at the Don 37,275 Jews served in labour battalions.[6] According to previous research about 90% of losses among Jewish forced labourers happened during the retreat on the Eastern front.[7] The mass capture of them also happened in that period. Up until autumn 1943, about 15,000 Jewish forced labourers have fallen into Soviet captivity.[8] The Hungarian Ministry of Defence approximates the number of Jews who became Soviet prisoners of war to be 20,000, the Hungarian Red Cross Researching and Corresponding Office to 20-25,000, while another source to 25,000 people.[9] Hungarian researchers estimate the number of Hungarian military personnel in Soviet captivity to be around 6-700,000 people.[10] The individuals were sent into GUPVI camps, which were the prison camps under the jurisdiction of the Main Department for the Affairs of POWs and Internees (Главное управление по делам военнопленных и интернированных, ГУПВИ).[11]
The present study is mainly based on the registries containing 6,385 names of Jewish civilian and forced labourer POWs in János Botos’s volume.[12] One of these is a list of 1999 people who have fallen into Soviet captivity as Hungarian Jewish forced labourers. This list includes the name of the prisoner, date and place of birth, mother’s name, the date and place of capture. These names were taken from the list given to and published by the Yad Vashem institute by the Hungarian Ministry of Defence containing the casualty cards of 34,365 Jewish forced labourers from the Eastern front.[13] Botos selected the casualty cards of forced labourers categorized as POWs.[14] The other list is a mixture of 4,386 Jews whose status is not stated, so they could be either forced labourers or civilian victims. This registry contains the name of the prisoner, the place of captivity, the date of birth, town of residence, occupation, mother’s name, date of arrival, and age. This registry is mostly consistent with the list within the administrative papers of the Hungarian Embassy of Moscow.[15] The data registered in this list is mostly insufficient, in some cases lacking even the first names. The date of birth is rarely given or often registered incorrectly. The mother’s name is also scarcely included and the occupation is only relevant when compared with POW search forms.
To verify, sort and complement the database several other archival sources were used during the research. To compile the final database analysed in the study seven archives’ collections and databases were used including the Hungarian Military History Archive (HL), the Hungarian National Archive (MNL), the Yad Vashem, the Hungarian Holocaust Memorial Center (HDKE), the National Committee for Attending Deportees (DEGOB), the Hungarian Jewish Archive (MILEV), the Archive and Museum of the Autonomous Orthodox Israelite Congregation of Hungary (MAOIH).
The Hungarian Military History Archive’s “Military Heroes” (Katona Hőseink – KAHŐ) contains the casualty cards of Hungarian military personnel during World War II. The cards have the name, date of birth, mother’s maiden name, identification number, rank, main unit, the type of service unit, location and date of loss.[16]
The Hungarian National Archive operates the online database of four Soviet prisoner registries[17]. The POWs and internees transported through Záhony and Biharkeresztes were handed over to the Hungarian authorities in Debrecen. Here the Ministry of Public Health operated the POW Transfer Committee of Debrecen (Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság – DHÁB1) from 1 July 1946 and registered the name, mother’s name, date of birth, and place of residence for all the prisoners arriving home.[18] The Hungarian Communist Party (which became Hungarian Workers’ Party in June 1948) ran the POW Department of the Hungarian Workers’ Party (MDP Hadifogoly Iroda – MDP HI) from 1945. This collection consists of two types of documents: the search forms filled by the relatives or associates of a prisoner, the certifications and other documentation attached to these forms, and the petitions submitted to the POW Department or the Association of Ex-POWs. The search forms contain the name, date and place of birth, mother’s name, place of residence, occupation, nationality, party association, date and location of drafting, the date and location of capture, and the current location.[19]
One of the databases is a registry given by the Russian National Military Archive to the Hungarian National Archive in 2019 consists of almost 682 thousand digital copies and translations of Hungarian prisoners’ personal files (учётная карточка). The files in the database called Hungarian Prisoners of Soviet Camps (Szovjet Táborok Magyar Foglyai – GUK) provides personal, military and prisoner data, however most of them are not detailed enough to help positively identify the POWs. Another difficulty in case of Jewish forced labourers is that all of them are marked as private (honvéd). Only one of the prisoners, György Káldor dr. (GUK number: 342687) has labour battalion (munkászászlóalj) registered as rank.[20]
The Voyennyye Memorial Society (Военные мемориалы) provided the other Soviet database, Soldiers in GULAG[21] (Katonák a Gulágon – GURH) in the 1990s and 2000s containing 66,277 files of soldiers and civilians who died in Soviet captivity (учётное дело).[22]
In addition to the digitalized databases several other available POW sources were incorporated. This includes the lists in the Hungarian National Archive’s foreign affairs collection prepared by the Israelite Congregation of Pest and the National Antifascist Association of Forced Labourers.[23] The Humanitarian collection of the Hungarian Military Archive contains the personal data forms of returned Jewish forced labourers and the drafts collected of those who died in captivity.[24] These lists, apart from the official reports and correspondence, were compiled from the information provided by those who have returned. At the POW Transfer Committee of Debrecen the associates of the Hungarian Red Cross have collected messages and information about the people who died or were still in Soviet captivity. The National Antifascist Association of Forced Labourers sent out questionnaires to the returned prisoners inquiring about those still in the camps.[25] The study also utilized contemporary press, which published lists of Jewish POWs in captivity and of those who have arrived home or died, such as the Hírek az elhurcoltakról (News About the Deported), Igaz Szó (True Word), Új Élet (New Life), Világosság (Clarity), Remény (Hope), and the Magyar Hadifogoly Híradó (Hungarian Prisoner-of-War Bulletin).
The usage of the online databases and archive documents poses a lot of difficulties. Most of the sources are incomplete or have incorrect data in them. This could be due to the errors during registration at both the Hungarian and Soviet authorities, errors in translation, the misspelling, mishearing or misremembering of certain information by soldiers and officials alike, the loss of documents during time, or the mistakes made during digitalization. These mistakes mean issues with personal data, the names of settlements and camps. Due to the errors and gaps sometimes it is very difficult or even impossible to positively identify certain individuals. A great example of this is János Quittner, whose surname in different sources is either Gutnerr (KAHŐ), Vitner (DHÁB1), or Kvitler (HL). During this research, a new, comprehensive database was created using all the available and above-mentioned sources in order to collect all available data of 4053 Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet POWs. Due to the wide variety of sources, the data in the registries can be validated, supplemented and/or corrected. The validated data was then compiled into a database of 15 columns, containing the gender, name, source, registry numbers, name of father and mother, date and location of birth, place of residence, the location and date of capture, the status at the time of capture, the prisoner status, the places of captivity, survival, departure, arrival, and other additional information. This database was then examined and analysed quantitatively and qualitatively.
The study examines the database composed using the several Hungarian and international sources mentioned above. The research collected, examined, cross-referenced and validated the data of almost 7,000 Jews who became Soviet prisoners. Due to the limits and defects of the sources available, and the fact that many civilians were taken into captivity, not all of them could be positively identified as Jewish forced labourers. The current databank contains the personal data and information about the Soviet captivity of 4,053 identified Jewish forced labourers from Hungary. This is the most comprehensive record containing the data from all available and so far processed Hungarian and Soviet sources.
The deficiencies of the sources make the identifying of prisoners difficult. The mother’s maiden name – which is only used in Hungarian sources – is not available in 12.5% of people in the database, and even in those cases the names are often misspelled several times. The father’s name, used by the Soviet sources is unknown in 87%. The date of birth, which can be found in most lists and databanks, is missing in 5.8%. The birthplace can not be found in 14% of the cases, partially due to the fact that some lists and the database of the POW Transfer Committee of Debrecen only provide the place of residence or the place the prisoners went from Debrecen to.
Almost 95% of the Jewish forced labours in Soviet captivity are between the ages 20–40, which is generally military age. However, some extreme cases can be found as well. The oldest person in the database was born in 1886, the date of his capture is unknown, but we can assume that he was between the ages 57-59. The youngest among the Jewish POWs was born in 1928, the date of capture is also unknown, we can only assume that he was around 15-17 at the time of becoming a Soviet POW.
They only handed in a few query sheets at the POW Department of the Hungarian Working People’s Party (MDPHI). This could be due to the fact that most of these forms were filled out by family members and friends who, especially in rural Hungary, possibly perished in the Holocaust. This theory is further supported by the fact that a great percentage, 70.2% of the available query sheets are related to people born or residing in Budapest, where the Jewish population had better chances of survival. The effectiveness of these queries is questionable as all Foreign Ministry sources point to the deficiencies of communication and information supply between the Hungarian and Soviet parties. It is none the less important to note that 77.7% of the people found in these forms did eventually come home. Regarding the scarcity of the queries, it can also be mentioned that many relatives went directly to the church representatives, the Ministry of Defence or the Foreign Ministry in search of their loved ones.
The majority of forced labourers are found in at least one Hungarian database or registry. The most commonly occurring database is the Hungarian Military History Archive’s “Military Heroes” (KAHŐ) as up until November 1944 all casualties were supposedly registered, including death, injury, disappearance, and captivity. The military personnel could only be marked as dead or captured if at least two of his comrades attested their fate. 57.5% of the identified forced labourers can be found in this database. The other very common Hungarian database is the POW Transfer Committee of Debrecen, which contains information regarding 21.5% of identified prisoners. The database contains the data of most prisoners who came home between 1945 and 1949. However, very few data can be found from the year 1949 and due to the changes in Hungarian politics after this date, the case of POWs became less significant, and there is almost no data about those who arrived between 1949 and 1953. Very few of the forced labourers can be found in the Soviet sources. It is also due to the fact that these records are not always filled out correctly, leaving much information, the names written incorrectly, using the wrong rank and title, featuring the father’s name, instead of the mother’s and often being off by one year at the date of birth. Only 8.4% of the identified Hungarian Jewish forced labourers can be found in the Soviet databases.
The research project was primarily based on the registries published by János Botos. In addition to these lists the study used the registries available at the Hungarian Military Archive, the National Archive of Hungary and the Yad Vashem Institute. The database was composed by comparing the data in these sources with the online available Soviet POW databases, therefore containing way more information than the previous sources. The Foreign Ministry’s list of the Hungarian Jewish forced labourers in Soviet POW camps shows a lot of resemblance to the ones published by Botos. In this registry, however, an additional 76 persons could be identified. 60 out of them can be found in at least one other source, but only 3 in Soviet databases.
Several different name registries are available in the Humanitarian documents of the Hungarian Military Archives regarding the Hungarian Jewish POWs. From the people included within the database 924 are mentioned in these lists. Among these people 502 can be found in other sources. Online available POW databases contain data about 458 of them, 126 in Soviet sources.
During the mobilization of the Hungarian Second Army 130 Jewish labour battalion was despatched in the front. The forced labourers made up 91% of all the military losses in 1943 with 23,308 people. Died 2,158, wounded 716, disappeared 18,843, captured 1,591.[26] According to the casualty records of the Military Heroes of the Second World War database, in the month of January 1943. 1579 forced labourers became POWs and 18,322 disappeared. It is once again important to note that at least two people had to attest that a person died or was captured, without that they were categorized as “disappeared”. Taking into account the contemporary military experience, about half of the people registered as “disappeared” fell into captivity. In this case during the Soviet offensive at the Don River, in the month of January 1943 approximately 10,740 Jewish forced labourers became Soviet prisoners of war.
According to the database created during the research, 50.4% of identified Jewish forced labourers could have fallen into Soviet captivity at the Don River. The casualty registries are often inaccurate and only have the month in which the loss occurred registered, not the exact date. Oftentimes, especially in the first few months of 1943, they provide a spectrum of two to four months in which the casualty happened, and in some instances, they only register the year. In 48.8% we have no record for place of capture, and within that 78.6% does not have an exact date of capture. In our database only 14% of Jewish forced labourers have accurate date of capture. According to the memoires, many of these people gave themselves up voluntarily or even escaped from their battalion to the Soviet forces.
The survival chances of them were still not great though. 90% of POWs who were captured at the Don died within the first year.[27] This rate was probably even higher in case of the Jewish forced labourers, who fought without proper clothing, equipment, and were severely malnourished, many times even abused or exhausted on purpose. After the capture, the POWs were usually locked into small rooms of old buildings or barns nearby. They kept them in these places sometimes for days with very little or no food and water. After being collected, the prisoners had to march to the train stations or in some cases to the camps.[28] During this period the prisoners received almost no food. Due to these conditions (on top of their already weakened body) the majority of prisoners died before they reached the POW camps and therefore no record was made of them. One of the Jewish POWs, Mose Grossberg also noted that 90% of new transports died within the first weeks due to hunger, typhus and other illnesses, and therefore were not registered at all.[29] According to our database, among the Jewish forced labourers who became Soviet POWs at the time of the Soviet offensive at the Don, 8.27% died, and 8.4% returned. For the majority of them, 77.5%, we do not have a confirmed fate; we can only assume that most of them died during the transport or at a POW camp before registration.
Previous studies made almost no mention of the Jewish forced labourers and their fate after the tragedy at the Don. We know very little of what happened to the forced labourers during the withdrawal and in later occurring battles. The casualty registries are only available until October 1944, therefore we have little information about those who were captured in the last months of the war. From February to December 1943, they registered 203 Jewish forced labourers as POWs and 3,195 as disappeared, accordingly we can calculate that about 1,800 forced labourers were potentially captured by the Soviet Army. In 1944, until October, 203 became prisoners and 1,231 disappeared, thus making the probable number of POWs 819 people. Since we have no casualty registries filled out from 1945 we can’t make assumptions on about the number of POWs, but based on the available sources, including the online databases, the validated database, memoires, and query forms, we can prove that many Jewish forced labourers were taken in 1945 as well. According to the validated database 29 people were verifiably captured in 1945, 651 in 1944, and 228 in 1943, following the withdrawal from the river Don. 24.7% of the identified Jewish forced labourers got captured after January 1943. About 23.3% we do not have reliable information for the date of capture. Taking into account the absence of casualty registries in the last few months, the deficiencies of the Soviet and Hungarian registrations, notably the lack of dates of capture in many cases, we must assume that this percentage was generally higher. The data provided by the validated database shows that among the Jewish forced labourers who were captured after February 1943, 46.8% returned, 10.5% died, and 42.7%’s fate is unknown.
From the 4,053 confirmed Jewish forced labourer POWs 928 verifiably died. However, only a small percentage of them, 23.9%, can be found in the Soldiers in GULAG database which contains the personal files of those who died in Soviet POW camps. This is mostly because many POWs died before registry, and according to the memoires in some camps, the prisoners were never registered at all.[30] In many cases, the death is confirmed based on the name lists brought home by the returning prisoners, however, the detail of these varies greatly from one to another. The lists often only contain name, place of residency, the place and date of death.
Based on the lists published in the Új Élet (New Life) weekly newspaper, less than 2,000 Jewish people returned from Soviet captivity.[31] According to the Hungarian reports, until August 1948 approximately 10,692 forced labourers returned from the Soviet POW camps, which contradicts the fact that only 3,998 forced labourers were registered by the Soviets.[32] From the validated Jewish forced labourers 1,216 people, 30% of them returned. Almost 51% of them returned in 1947, and 40.56% in 1948, while only close to 9% returned in 1946. According to the database of the POW Transfer Committee of Debrecen, 4,607 forced labourers returned, most of whom are presumably Jewish. Based on the information provided here, 512 returned in 1946, 2,019 in 1947, 2,073 in 1948, and only 4 in 1949. As previously stated, the Transfer Committee only has records of those who returned after 1 July 1946 and has insignificant information about those who returned in 1949, as presented. Not to mention, that POWs kept returning up until 1953. As a result, it is impossible to provide proper calculations about the yearly distribution of returns. We can only assume that most of them returned after 1945 and can draw the assumption that the number of returnees was highest in 1947–1948 in accordance with the general Hungarian POW statistics.[33]
This study examines Hungarian Jewish forced labourers who became Soviet prisoners of war (POWs) during and after the Second World War. It is primarily based on János Botos’s Magyar zsidók szovjet lágerekben, 1939–1956 and draws on registries from the Hungarian National Archives and the Hungarian Military History Archives. By cross-referencing these records with online archival databases, the research created the most comprehensive and validated database to date of Hungarian Jewish forced labourer POWs in Soviet camps.
A major achievement of the project was the identification and verification of more than 4,000 individuals. The resulting database consolidates all available information about these POWs and serves both as a valuable research tool and as a resource for descendants seeking information about relatives. It also supports local and religious community historical research.
The study combines quantitative and qualitative analysis of the database with the examination of narrative sources from eight national and international archives, including registries, correspondence, interviews, and memoirs. Its objectives were to deepen understanding of Hungarian Jewish forced labourers in Soviet captivity, contribute to research on Hungarian POWs and forced labourers, while providing sufficient answers to the questions posed by Szabolcs Szita.
Statistical analysis reveals important findings about the demographics and experiences of these prisoners. Most were between 20 and 40 years old, although some were as young as 15–17 or as old as 57–59. The research challenges earlier estimates that around 90% of Jewish forced labourer POWs were captured during the Soviet offensive at the Don River in early 1943. The database indicates that only 50.4% can be directly linked to captivity at the Don, while 24.7% were captured after January 1943. Accounting for gaps in the records, the study estimates that approximately 60% were captured at the Don.
Survival and return patterns closely resemble those of other Hungarian POWs. Around 90% of those captured in early 1943 died within the first year of captivity. Most survivors were generally released home in 1947–1948. Evidence from both statistical and narrative sources indicates that Jewish forced labourers did not receive special treatment from Soviet authorities. They were housed, fed, and employed under the same conditions as other prisoners, sometimes even under German supervision. While some individuals benefited from specialized skills that secured better work assignments, such opportunities were not unique to Jewish prisoners.
The findings suggest that Soviet authorities treated Jewish forced labourers primarily as ordinary POWs rather than as victims of Nazi persecution. Their high mortality rates, lengthy imprisonment, delayed return, and the capture of Jews even from German concentration camps all support this conclusion. The study also highlights the limitations of earlier research, which was constrained by incomplete source. Although significant progress has been made, further archival work remains necessary to fully understand this “double tragedy” experienced by Hungarian Jews under both fascist and Soviet systems.
National Archives of Hungary (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MNL OL)
Hungarian Jewish Museum and Archive (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, HJMA)
Military History Archives (Hadtörténelmi Levéltár, HL)
Yad Vashem Institute – The World Holocaust Remembrance Center
Holocaust Memorial Center (Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, HDKE)
Records of the National Committee for Attending Deportees (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, DEGOB), http://degob.org/
Military Heroes (Katona Hőseink, KAHŐ), https://iivh-katonahoseink.militaria.hu/
POW Transfer Committee of Debrecen (Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság, DHÁB1), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/a-szovjetuniobol-hazatert-hadifoglyok-nevjegyzeke-1946-1949/informacio
MDP POW Department (MDP Hadifogoly Iroda, MDPHI), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/mdp-hadifogoly-iroda/informacio
Hungarian Prisoners of Soviet Camps (Szovjet táborok magyar foglyai, GUK), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/szovjet-taborok-magyar-foglyai/informacio
Soldiers in GULAG (Katonák a Gulágon, GURH), https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/katonak-a-gulagon/informacio
Hírek az elhurcoltakról, vol. 1–5.
Igaz szó, vol. 4–6.
Magyar Hadifogoly Híradó, vol. 1–4.
Új Élet, vol. 1–2.
Világosság, vol. 1–4.
Béri János, Csöbörből vödörbe: Munkaszolgálat és hadifogság, Mozgó Világ, 36. évf. (2010), 2. sz., 41–51.
Friedrich József: Egy munkaszolgálatos szovjet hadifogolytáborokban, in Randolph L. Braham (ed.): Túlélők visszaemlékezései, Budapest, Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség Szent Pál Akadémia, 1996, 121–142.
Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…”: Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon II., Budapest, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1962.
Kis Gergő Barnabás – Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál: „A 105/11. tábori munkásszázad igaz és valóságos története 1942 októberétől 1943 januárjáig”, Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf. (2004), 3. sz., 887–926.
Lázár György (szerk.): Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései – (1946–1948), Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1998.
L. Balogh Béni (szerk.): „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015.
Mezei Gábor: Hat év megpróbáltatás: Egy munkaszolgálatos naplója, Budapest, Belvárosi Könyvkiadó, 2000.
Örkény István: Egyperces levelek, Budapest, Helikon, 46–108.
Örkény István: Lágerek népe, Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet, Budapest, 1947.
Szilágyi János György: Örvények fölé épülő harmónia I–II.: Interjúk, dokumentumok, levelek, Budapest, Gondolat, 2018.
Szita Szabolcs (szerk.): Iratok a kisegítő munkaszolgálat, a zsidóüldözés történetéhez 1–3., Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, 2002.
Varga Éva Mária (szerk.): Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban: Dokumentumok (1941–1953), Moszkva–Budapest, ROSSZPEN – MKTTK, 2006.
Shaked, Dr. Gavriel Bar (szerk.): Nevek – שמות – Names: Names of Jewish Victims of Hungarian Labour Battalions II., Bnei-Brak, Fridman, 1992.
XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939: II. törvénycikk, valamint az 1914—1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938: IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről, in Az 1942. évi törvények gyűjteménye, Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1943, 73–74.
Bárány, George: Zsidó munkaszolgálatosok szovjet hadifogságban, Barátság, 1. évf. (1994), 1. sz, 29–33.
Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf. (2000), 4. sz., 861–886.
Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, in Bognár Zalán és Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULÁG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63.
Botos János: Magyar zsidók szovjet lágerekben: 1939–1956, Budapest, Jakab és Komor tér 6. Egyesület, 2018.
Komoróczy Géza: A Zsidók története Magyarországon II., Pozsony, Kalligram, 2012.
Komoróczy Géza: Öt év munkaszolgálat és hadifogság, in Komoróczy Géza: Jogot, mert emberek vagyunk: zsidótörténeti tanulmányok, Budapest, Kalligram, 2023.
Komoróczy Géza: Szilágyi János György életútinterjúja elé, in Komoróczy Géza (szerk.): Örvények fölé épülő harmónia I., Budapest, Gondolat, 2018.
Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943), Budapest, Kossuth, 2019.
Szita Szabolcs, Magyar zsidó túlélők szovjet fogságban in Krausz Tamás, Barta Tamás (szerk): Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein, Budapest, Russica Pannonica, 2014, 179–196.
Szita Szabolcs: Magyar zsidók a szovjet fronton, Remény, 18. évf. (2015), 4. sz. https://remeny.sofar.hu/remeny/2015-4-szam/szita-szabolcs-magyar-zsidok-a-szovjet-fronton/
Szita Szabolcs: A munkaszolgálat Magyarországon 1939–1945, Hadtörténelmi Közlemények, 117. évf. (2004), 3. sz., 817–857.
Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet hadifogságban, História, XVI. évf. (1994), 2. sz., 11–12.
Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956) az oroszországi levéltári források tükrében, Budapest, Russica Pannonicana, 2009.
A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg
Antal István László: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Babucs Ádám Kristóf: történelem BA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem
Bartalos Balázs: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Bérdi Brigitta: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Böhm Martin: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Erdélyi László: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Forray Éva Kata: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Fridel Florentin: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Kiss Zsolt Tamás: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Laczikó Kinga: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Láng Marcellné, történelem MA szakos hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem
L. Erdősi-Boda Katinka: egyetemi hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Mezei Emese: történelem MA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Nagy Richárd: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Nyári László: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Oláh Szabolcs: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Pekár István: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Pétsy Zsolt Balázs: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Purcsi Adrienn: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Tamás Szintia: doktori várományos, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola
Tokár Gábor: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Tóth-Mihala Veronika: doktorandusz, Evangélikus Hittudományi Egyetem, Hittudományi Doktori Iskola
Verebélyi Anikó: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Vörös Péter Dániel: egyetemi hallgató (rövid ciklusú tanárképzés), Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Zmák Tamás: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
This essay investigates why the cross and the worship service on Good Friday remain marginal in the spiritual life of the Reformed Church in Hungary, and what this reveals about Reformed ecclesial self-understanding. The paper analyses the cultural, historical, and theological obstacles to the symbolism of the cross in the Reformed tradition, and traces the liturgical renewal of one congregation – the Debrecen-Kossuth Street Reformed Church – where on this year’s Good Friday a living cross woven in greenery appeared as a “tree of life”: a sign uniting Christ’s suffering with resurrection.
Keywords: Good Friday, cross, Reformed liturgy, ecclesiology, congregational experience, tree of life, liturgical history, Easter
In the World War II chapter of Hungarian military valor, the Ludovikas were undeservedly forgotten. The Ludovika Academy of the Royal Hungarian Army was the stronghold of Hungarian officer training in the first half of the 20th century. The officers who studied here formed the professional layer of the Royal Hungarian Army’s troop officers and participated in the war in various positions. In the midst of the fighting, in captivity and in their wartime lives, their academic education, their military oath and their patriotism were decisive, defining their behavior throughout their lives, whatever fate befell them. The aim of the study is to present “Ludovikas’ fates” with one example each, and to provide photographs as illustrations for the names. I used numerous contemporary diaries, memoirs, documents and specialist literature for the writing.
Keywords: Ludovika, officer, investiture, homeland, war, governor
This study presents and analyses the data of more than 4,000 Hungarian Jewish forced labourers and their time as Soviet prisoners of war (POWs) from the available Hungarian and Soviet sources. Due to the research methodology used in the study, the paper examines the so far most comprehensive database about the Hungarian Jewish forced labourers in Soviet captivity. To better comprehend and reconstruct the circumstances of their capture and their conditions within the POW camps the study peripherally examines the letters, memoires and interviews of the survivors therefore providing a wider picture. The study aims to provide more insight into the circumstances of capture, the conditions in captivity, and deductions about their fate. The study also highlights the limitations of earlier research, which was constrained by incomplete source.
Keywords: forced labour, POWs, Jews, GUPVI
This study analyzes the dynamics of economic and political cooperation between Hungary and Poland during the final decade of the socialist era. The central focus of the research is the Polish–Hungarian Standing Commission for Economic Cooperation, established in 1958. This organization played a key role in overcoming the difficulties caused by the rigid framework of the Comecon (CMEA) and the constant shortages of raw materials.
The author uses historical institutionalism to examine the relationship between the two states. This approach highlights the decisive role of institutional structures and “path dependency” in shaping social and economic changes. The analysis details how relations became more intense in the mid-1980s, characterized by high-level state and party meetings – most notably János Kádár’s 1983 visit to Warsaw – and a significant increase in trade turnover.
The paper demonstrates how economic reforms and the crisis of the socialist model became central themes of bilateral talks as the decade came to an end. Finally, the author outlines the transition following the regime change, emphasizing the role of the Visegrád Group and CEFTA in maintaining regional ties and supporting integration into Western organizations like the EU and NATO.
Keywords: Polish–Hungarian relations, economic history, regime change, historical institutionalism