Beküldve:

Regős Franciska: A WTO környezettel kapcsolatos ügyei

Bevezető

Napjaink egyik égető problémája a környezetünk megóvásának kérdése. A gazdasági növekedés és a természetes környezet védelme szükségszerűen kerül konfliktusba, amit a fenntartható fejlődés gondolata is próbál áthidalni. Az egyre csökkenő természetes erőforrások és bizonyos, kihalással fenyegetett állatfajok számának megnövekedése intő jel. Az első nemzetközi szerződések leginkább az állatok védelmével kapcsolatban fogalmaztak meg rendelkezéseket, főként gazdasági célból. Az elmúlt évtizedekben számos, környezetvédelmet érintő jogszabályt vezettek be az államok. A kereskedelmi célokat sokszor nehéz összeegyeztetni a környezetvédelmi célkitűzésekkel. Így felmerül a kérdés, hogy milyen a környezetvédelem és a kereskedelem és kapcsolata: támogatják egymást vagy a kereskedelem liberalizációja éppen, hogy ellentétes a környezetvédelemmel?[1] Igazolhatnak környezetvédelmi célok bizonyos kereskedelemi intézkedések bevezetését, ami hátrányosan érinti más államok érdekeit? Milyen szerepet játszik a nemzetközi környezetvédelmi jog a GATT rendelkezéseinek értelmezésében és alkalmazásában? Ezek a kérdések a WTO vitarendezési mechanizmusa elé vitt ügyekben több alkalommal is felmerültek, így célszerű ezek vizsgálata. Jelen tanulmány a WTO vitarendezési mechanizmusának rövid bemutatását követően ismerteti a releváns ügyeket: az újrafeldolgozott benzin, a marha hormonok és végül a garnélarák-teknős esetekben hozott döntéseket.

A WTO

A WTO létrejötte

A GATT átalakulásával 1995-ben létrejött a WTO, ami a nemzetközi kereskedelem egyik legnagyobb reformját jelentette.[2] A WTO létrehozásával a többoldalú kereskedelemi rendszer immáron nyert egy hivatalos nemzetközi szervezetet.[3] A WTO a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik, ennek keretében kereskedelmi egyezményeket dolgoz ki, betartatja és ellenőrzi azokat, végül a felmerülő viták feloldásában is fontos szerepet játszik.[4]

Vitarendezés

A WTO szerves részét képezi egy kötelező vitarendező mechanizmus, amit a Vitarendezési Egyetértés állított fel (Understanding on Rules and Procedures Governing the Settlement of Disputes, DSU). E vitarendezési mechanizmus biztosít lehetőséget a kereskedelmi, illetve a WTO szabályainak megsértésével kapcsolatban felmerülő viták rendezésére. A WTO egyik legnagyobb vívmánya a Vitákat Rendező Testület (Dispute Settlement Body, DSB) megszilárdításához köthető, melynek határozata kötelező erővel bír.[5] Ha az államok között jogvita alakul ki, panaszt nyújthatnak be és kártérítést követelhetnek. Ebben az esetben először konzultációt kezdeményezhetnek azzal a céllal, hogy kölcsönös megoldást találjanak.[6] Amennyiben ez nem vezet eredményre, a panaszt benyújtó fél kérheti vizsgálóbizottság (panel) felállítását állásfoglalás érdekében.[7] Ez a gyakorlatban egy döntőbíróság összehívását jelenti.[8] A vizsgálóbizottság elkészíti jelentését a DSB számára, amelyet bizonyos határidőn belül tartott ülésen fogad el, kivéve, ha a vitában résztvevő bármelyik fél fellebbezéssel él. Mind a vizsgálóbizottság mind a Fellebbezési Testület jelentésében felszólítja a jogsértő felet megfelelő intézkedések meghozatalára a kötelezettségek betartása érdekében,[9] amit, ha bizonyos határidőn belül nem teljesít, akkor a DSB dönt arról, hogy a sértett állam milyen mértékű szankciókat alkalmazhat a jogsértővel szemben.[10] A vitarendezés végén egy kötelező erejű, végrehajtandó határozat születik.[11]

A Vitarendezési Egyetértés tartalmaz utalást a nemzetközi jog szabályaira is, méghozzá az egyezmények értelmezésével kapcsolatban. A III. cikk 2. pontja szerint „az egyezmények rendelkezéseit tisztázza a nemzetközi közjog értelmezésének szokásos szabályai”. Ez azt jelenti, hogy a WTO egyezményeket nem lehet a nemzetközi közjogtól elszigetelten értelmezni.[12] Stephens rávilágít, hogy a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályai nagyobb relevanciával bírhatnak a jogvitákban, mint az első látásra tűnik.[13]

Környezetvédelmi rendelkezések

A WTO tekintettel van a környezetvédelemben bekövetkező változásokra is. Ennek jele, hogy a létrehozó egyezmény magában foglalja a fenntartható fejlődés elvét: »Az Egyezményben részt vevő Felek elismerve, hogy kereskedelmi és gazdasági törekvéseik terén kapcsolataikat az életszínvonal emelése, a teljes foglalkoztatottság és a reáljövedelem és valós kereslet nagy és kitartóan növekvő volumenének biztosítása, az áruk és szolgáltatások előállításának és kereskedelmének növelése érdekében kell alakítaniuk, miközben lehetővé teszik a világ erőforrásainak optimális használatát összhangban a fenntartható fejlődés céljával, kívánva mind a környezet védelmét és megóvását, mind az ezt szolgáló eszközök erősítését oly módon, ami megfelel igényeiknek és aggályaiknak a gazdasági fejlődés különböző szintjein.«[14] A WTO joggyakorlatának a nemzetközi környezetvédelmi jogra gyakorolt hatása azonban azoknál a jogeseteknél kezdődik, melyek a GATT alóli ’környezetvédelmi mentességekkel’ foglalkozik.[15] A WTO két kulcsalapelve, amik a diszkrimináció tilalmával kapcsolatosak, a legnagyobb kedvezményes elbánás elve[16] és a nemzeti elbánás elve.[17] Ezek együttesen korlátozzák azokat a körülményeket, melyekben a tagállamok kereskedelmi korlátozásokat vezethetnek be. A GATT XX. cikke azonban megfogalmaz bizonyos kivételeket az anyagi kötelezettségek alól, tekintettel azok belpolitikai jelentőségére.[18] A kivételek lehetőséget teremtenek a tagállamoknak nem gazdasági célú korlátozások bevezetésére. A GATT alapvetően az áruk kereskedelmével foglalkozik, a környezet nem kap különösebben nagy figyelmet az egyezményben. A GATT XX. cikkében megjelenő kivételek között azonban megjelennek környezetvédelmi jellegű rendelkezések is.

A XX. cikk alkalmazása kétlépcsős, a bevezető (’chapeau’) részben szerepel egy általános feltétel, majd ezt követően, az a)–j) pontokban a különös követelmények. A GATT XX. cikkre egy tagállam akkor hivatkozhat sikeresen, ha a cikk mindkét elemét teljesíti.[19] Az általános feltétel kimondja, hogy az intézkedéseket tilos oly módon alkalmazni: i) amely önkényesen vagy indokolatlanul diszkriminatív olyan országok között, ahol ugyanazok a feltételek érvényesülnek; vagy ii) amely a nemzetközi kereskedelem rejtett korlátozása. A különös kivételi szabályok közül a b) és g) pont jelentenek számunkra relevanciát, ugyanis ezekben testesülnek meg a környezetvédelmi szempontok.

A b) pont az emberi, állati, és növényi egészség, megóvása érdekében ad lehetőséget tagállami intézkedések kimentésére. A kivételekkel így például igazolhatóvá válik egymással versengő termékek közti, belső adózásbeli különbségek igazolása, feltéve, ha az a b) pont értelmében szükséges az emberi, állati és növényi egészség megóvása miatt. A legkiterjedtebb gyakorlata a b) pontnak van. Ehhez három feltételt meglétét kell alátámasztania az erre hivatkozó államnak: egyrészt a bevezetett intézkedés céljának alkalmasnak kell lennie az emberi, állati, és növényi egészség megóvására. Másrészt az intézkedésnek szükségesnek kell lennie az előbbi cél elérésehez.[20] Harmadrészt a XX. cikk bevezető részével összhangban kell lennie.[21]

A XX. cikk g) pontja a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrások megőrzése céljából engedi a tagállamoknak, hogy korlátozó intézkedéseket hozzanak. Ennél a pontnál is több feltétel teljesülése szükséges: i) az intézkedés kimerülő természetes erőforrással kapcsolatos; ii) ezek az intézkedések előbbi erőforrások megőrzéséhez szükségesek; iii) az intézkedések a hazai termelés vagy fogyasztás korlátozásával együtt hatékonyak; iv) az intézkedések megfelelnek a XX. cikk bevezetőjének. Horváthy szerint a kivételre való hivatkozás bizonytalan talajt jelent egy állam számára, tekintve, hogy a gyakorlat nem tartalmaz részletes iránymutatást a cikk alkalmazásával kapcsolatban.[22] Steinberg felhívja a figyelmet, hogy kérdéses például az, hogy az adott kimeríthető természetes erőforrásnak a kivételre hivatkozó állam joghatósága alá kell-e tartoznia.[23] Waincymer szintén homályosnak tartja a rendelkezést és a cikk több problémáját azonosította. Így például kérdéses, hogy a ’kapcsolatnak’ milyen közelinek kell lennie, mi van, ha az adott intézkedés több célt szolgált, illetve mi a helyzet akkor, ha közvetetten kapcsolódik a kitűzött célhoz?[24] Az újraelőállított benzin ügy lehetőséget teremtett ezeknek a problémáknak a tisztázására, azonban a Fellebbezési Tanács inkább konszenzusos vitarendezésre törekedett a bírósági kreativitás helyett.[25] Nincs tehát könnyű feladata annak a tagállamnak, amely sikeresen kíván hivatkozni erre a kivételre. Több feltételnek kell megfelelnie, melyeket a valóságban nehéz bizonyítani.[26] Másrészről a kivételek szűken biztosítanak fellépési lehetőséget az olyan termelési módszerekkel szemben, melyek környezetvédelmi szempontból nem nevezhetők a legjobb választásnak.[27]

Környezettel kapcsolatos ügyek

Az újrafeldolgozott benzin ügy

Az ügy háttere

A WTO megalakulása után az első, környezetvédelmi szempontból jelentős jogeset az újraelőállított benzin ügy volt. A jogvita az USA által bevezetett benzinimporttal szembeni hátrányos megkülönböztetéssel volt kapcsolatos.

A Tiszta Levegő Törvény (Clean Air Act of 1990) végrehajtása érdekében az USA két programot hozott létre a benzin okozta levegőszennyezés csökkentése érdekében. Az egyik program előírta a finomítóknak, hogy a legszennyezettebb területeken csak újraelőállított benzint értékesíthetnek és egyúttal megtiltotta a hagyományos benzin árusítását. A másik program keretében az USA minden más területén lehetővé tette a hagyományos benzin értékesítését is. Ezek a szabályok nemcsak a finomítókra, de az importálókra is vonatkoztak.[28] A Benzinszabályok (Gasoline Rule) kötelezték a finomítókat, hogy hozzanak létre egy egyéni alapszintet, ami az 1990-ben előállított benzin minőségét jelezte. Míg a hazai finomítók ezt többféle módszer alkalmazásával is megállapíthatták, addig az importálók számára csak egyféle módszer állt rendelkezésre.[29] Az USA meghatározott egy törvényes alapszintet is, ami az 1990-es átlagminőséget jelentette. Abban az esetben, ha az importőr nem tudta a számára elérhető módszer alapján megállapítani az egyéni alapszintet, akkor a törvényes alapszintet kellett alkalmaznia.[30] A Benzinszabályok előírása szerint a hazai finomítóknak a hagyományos benzin minőségét olyan szinten kellett tartaniuk, ami az egyéni szintnél nem volt rosszabb. Az importálók azonban csak a törvényes alapszintet használhatták.

Az USA jogszabályozását Venezuela és Brazília is sérelmesnek találta, így 1995-ben panasszal éltek a WTO Vitarendezési Testületénél és kérték vizsgálóbizottság létrehozását. Az államok arra hivatkoztak, hogy az USA szigorúbb szabályokat határozott meg az importált benzinre, mint a hazaira. Véleményük szerint az USA jogszabályozása diszkriminatív volt, ami ellentétes a GATT szabályaival. Az USA intézkedéseinek jogszerűségének alátámasztásához a GATT XX. cikkben megjelenő kivételekre hivatkozott. A GATT XX. cikkének b) pontja az emberi, állati, növényi élet vagy egészség védelme miatt szükséges, míg a g) pont a kimerüléssel fenyegetett természetes erőforrások fenntartása érdekében tett intézkedéseket tekinti a GATT szabályai alóli kivételnek.

Döntés

A vizsgálóbizottság megállapította, hogy az USA jogszabályai diszkriminatív jellegűek voltak: a kivételek alkalmazásához szükséges feltételeket nem találta teljesültnek. Az USA a döntés ellen fellebbezéssel élt. A Fellebbezési Testület kicsit másképpen közelítette meg az ügyet, mint a vizsgálóbizottság és kimondta, hogy a GATT XX. kivételek közül a g) pontnak az USA intézkedései megfeleltek.

Figyelemre méltó, hogy a vizsgálóbizottság eljárása során megállapította, hogy a tiszta levegő értékkel rendelkező természetes erőforrás, ami kimeríthető, de mivel nem talált kapcsolatot az import szabályozása és a levegő minőségének javításának célja között, így úgy látta, hogy az intézkedések elsődlegesen nem a természetes erőforrások megőrzését célozták.[31] A Fellebbezési Testület úgy vélte, hogy a vizsgálóbizottság itt hibát követett el, mert a szabályozás nem kizárólag az importra, de a hazai finomítókra is kiterjedt. Az intézkedés egészének a célját kellett vizsgálni.[32] Végül megállapította, hogy az USA jogszabálya a g) pontnak megfeleltek. Ez azonban önmagában nem volt elegendő a kivétel alkalmazásához, hiszen a GATT XX. cikkének bevezető (’chapeau’) részének is teljesülnie kellett, ami a kivételekkel való visszaélésnek támasztott akadályt. E szerint a XX. cikkben szereplő kivételeket nem lehet alkalmazni, ha az intézkedés indokolatlanul hátrányos vagy önkényes megkülönböztetés vagy a nemzetközi kereskedelem leplezett korlátozása.[33] Ennek elkerüléséhez az intézkedéseket ésszerű módon szükséges alkalmazni.[34] A Fellebbezési Tanács végül úgy találta, hogy az USA intézkedései indokolatlan hátrányos megkülönböztetést és a kereskedelem leplezett korlátozását jelentették a külföldi finomítókra nézve.[35]

A döntés összességében csalódást okozott a környezetvédők és a jogirodalom számára is. A Fellebbezési Testület, ugyanis inkább óvatos megközelítéssel élt, így például a g) pont alkalmazásával kapcsolatban nem adott részletes iránymutatást.[36] Strom szerint azzal az értelmezéssel, amit a Testület a XX. cikkel kapcsolatban adott, megnehezíti az államok számára, hogy a környezetvédelmi kereskedelmi intézkedések megfeleljenek a szigorú követelményeknek.[37] Az ügy mindazonáltal jól demonstrálta a versengő igényeket, amit a kereskedelem és a környezetvédelem testesített meg. Az évek során megjelent az igény a szigorúbb környezetvédelmi szabályok bevezetésére, melyek végrehajtása a nemzetközi kereskedelmi rendszerre korlátozásokat jelenthet.[38]

A marha hormonok ügy

Az ügy háttere

Az ügy hátterében az Európai Közösségek Egyes hormonális hatású anyagok állattenyésztésben történő felhasználásának tilalmáról szóló irányelvével volt kapcsolatos. A Tanács irányelve megtiltotta azoknak a hústermékeknek a forgalomba hozatalát és importját harmadik országokból, melyek hormonális vagy tireosztatikus hatású anyagokat tartalmaztak.[39] Ez alól megfogalmaztak bizonyos kivételeket is, olyan állatoktól származó húskészítményekre nézve, melyek esetében az állatoknak a hormonokat terápiás és tenyésztéstechnikai céllal adták be.[40] A rendelkezést az USA és Kanada is sérelmesnek találta, mivel az korlátozta vagy megtiltotta a hús és hústermék behozatalát az előbbi országokból, ami nem felelte meg a GATT III. és XI. cikkeinek, és az SPS Egyezmény[41] 2., 3. és 5. cikkének, valamint a TBT Egyezmény[42] 2. cikkének. Az USA és Kanada 1996-ban vitarendezés érdekében, kérte a vizsgálóbizottság felállítását.[43]

Döntés

A vizsgálóbizottság jelentésében megállapította, hogy az Európai Közösségek eljárása nem felelt meg az SPS Egyezmény rendelkezéseinek.[44] Az EK válaszul a Fellebbezési Testülethez fordult. Érvelésében arra hivatkozott, hogy a vizsgálóbizottság nem megfelelően értékelte a helyzetet: egyrészt az EK az egészségügyivédelem magas szintjének elérésére törekszik a hormonok használatából származó kockázatokkal kapcsolatban, másrészt nem vette kellően figyelembe a kérdéses hormonokból eredő kockázatokkal összefüggő tudományos bizonyítékokat, a harmadrészt az EK az elővigyázatosság elvét alkalmazva járt el.[45] Az EK érvelésének egyik lényeges pontját az elővigyázatosság elve jelentette. Az intézkedés indokolására az elővigyázatosságra támaszkodott: ez volt az, ami igazolta a marhából készült termékek importjára bevezetett tilalmat. Az elővigyázatosság elve befolyásolta a kockázatok értékelését, mivel tudományos bizonytalanság állt fenn a hormonok biztonságáról, ezért a hormonokat be kell tiltani, mert a bizonyítási teher elmozdul vagy mert az leszállítja a bizonyítás standardját.[46] Az EK intézkedései a marha hormonokra nézve így tulajdonképpen elővigyázatos lépés volt, az elővigyázatosság elvének megfelelően.[47] Álláspontja szerint az elővigyázatosság elve „a nemzetközi szokásjog általános szabálya, vagy legalábbis egy általános jogelv, ami nemcsak a kockázatok kezelésére, de azok értékelésére is vonatkozik.”[48] Ebből kifolyólag, az elővigyázatosság elve felülírja az SPS Egyezmény releváns rendelkezéseinek alkalmazását.[49] Az EK érvelését arra alapította, hogy a felek között a nemzetközi jog bármely releváns szabálya alkalmazandó a szerződések értelmezése során.[50] Mivel a hivatkozott rendelkezések nem írják elő, hogy milyen típusúnak kell lennie a kockázatértékelésnek, hanem csak meghatározzák a figyelembe veendő tényezőket, így a rendelkezések nem gátolják meg a tagállamokat, hogy óvatosan járjanak amikor tudományos bizonytalanság áll fenn, alkalmazva az elővigyázatosság elvét.[51]

Az USA elutasította azt a nézetet, hogy az elővigyázatosság elve a nemzetközi szokásjog része lenne, és azt inkább ’elővigyázatos megközelítésként’ jellemezte, aminek tartalma kontextustól függően változik.[52] Az elővigyázatosság, mint ’megközelítés’ mellett Kanada is egyetértését fejezte ki, és az elővigyázatosságot a nemzetközi jog feltörekvőben lévő elvének nevezte, ami a Nemzetközi Bíróság Statútuma szerinti ’a művelt nemzetek által elismert általános jogelvvé’ kristályosodhat a jövőben.[53] A panaszos felek szerint az Európai Közösségek az intézkedések elfogadása előtt nem mérték fel a kockázatokat, mint ahogyan azt az egyezmény is megkövetelte: az intézkedéseknek tudományos elveken és kockázatértékelésen kell alapulnia. Az intézkedések elegendő tudományos bizonyíték hiányában nem fenntarthatók.[54] Az USA érvelése szerint az elővigyázatosság elve nem keletkeztet kockázatértékelést, és egy elv nem képes elegendő bizonyítékot sem teremteni ott, ahol nincs.[55]

A Fellebbezési Testület végül egyetértését fejezte ki az USA és Kanada álláspontjával, és megállapította, hogy az EK tudományos bizonyítékai elégtelenek bizonyultak az importtilalom igazolására, így inkább arra kötelezte a feleket, hogy magatartásukat az SPS Egyezményben lefektetett kockázatkezelésre vonatkozó kritériumokra alapítsák. Az államok jogosultak az egyoldalú megszorításokra addig, ameddig az tudományosan igazolt, azonban, ha nincs tudományos bizonyíték, az importtilalom alapja nem lehet a tudomány.[56]

A Fellebbezési Testület szerint az elővigyázatosság nem bírálja felül az SPS egyezmény rendelkezéseit,[57] azaz nem igazolja az olyan intézkedések meghozatalát, melyek egyébként inkonzisztensek a tagállamok egyezményben lefektetett kötelezettségeivel. Azt viszont nem tagadta, hogy az SPS egyezmény 5.7 cikke, valamint a Preambuluma és a 3.3 cikk is tükrözi az elővigyázatosság elvét. Ezek elismerik a tagállamok jogát a saját, megfelelő szintű egészségügyi védelem felállításához, ami magasabb is lehet, mint amire a már létező iránymutatások, ajánlások, valamint szabályok utalnak. A felelősségtudatos kormányok gyakran óvatosságból, a megelőzést szem előtt tartva járnak el olyan esetekben, amikor visszafordíthatatlan kár kockázata fenyeget. Azonban az elővigyázatosság elve nyilvánvaló és egyértelmű szöveg hiányában nem mentesíti a Testületet, hogy a szerződés értelmezésének szokásos elveit (pl. nemzetközi szokásjogot) alkalmazza az SPS Egyezmény rendelkezéseinek értelmezése során.[58] A Testület itt utalt a Bős-Nagymaros ügyre is, melyben a Nemzetközi Bíróság elutasította az elővigyázatosság elvének alkalmazását mint olyat, ami felülírja a nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségek teljesítését.[59] A Testület a Nemzetközi Bírósághoz hasonlóan járt el.

Az elővigyázatosság elvének helyzete vita tárgya a nemzetközi jogban. Míg vannak, akik szerint az elv a nemzetközi szokásjog általános elve, addig mások ezt nem ismerik el. A Testület döntését azzal indokolta, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a tagállamok széleskörben elismerik-e a az elővigyázatosság nemzetközi szokásjogi státuszát.[60] A Testület ’szükségtelennek’ és ’meggondolatlannak’ vélte, hogy állást foglaljon egy ilyen jellegű ’fontos’ és ’absztrakt’ kérdésben.[61] Maga a Fellebbezési Testület tehát nem talált meggyőző bizonyítékot az elővigyázatosság elvének státuszával kapcsolatban és megjegyezte, hogy „legalábbis a környezetvédelmi jog területén kívül még mindig hiteles megfogalmazásra vár.”[62] Kazhadan szerint ez a Fellebbezési Testület arra való utalásaként is értelmezhető, hogyha az elővigyázatosság nemzetközi szokásjog, akkor az inkább a nemzetközi környezetvédelmi jogon belülre igaz sem, mint más területre.[63] Ez azt is jelenti, hogy az elővigyázatosságnak lehet elvi státusza a nemzetközi környezetvédelmi jogon belül.[64]

A marha hormonok ügyben, akárcsak a Bős-Nagymaros ítéletben, az elővigyázatosságra való hivatkozás ebben az esetben is sikertelennek bizonyult, és a Fellebbezési Testület sem ismerte el hivatalosan az elővigyázatosság elvét, mint a nemzetközi szokásjog általános szabályát vagy mint általános jogelvet.[65]

A garnélarák-teknős ügy

A jogvita háttere

A jogirodalomban mérföldkőként is szamon tartott ügy[66] háttere import tilalommal és a tengeri teknősök megőrzésével volt kapcsolatos. A tengeri teknősök élőhelyét és életét az emberi tevékenység nagyban veszélyeztette. A tengeri teknősök keresettek a húsuk, páncéljuk és a tojásuk miatt, de közvetetten is áldozatai a garnélarákot halászó hajóknak. Az USA 1973-ban létrehozott egy jogszabályt (Endangered Species Act of 1973) bizonyos veszélyeztett fajok védelme céljából. Ez a jogszabály tartalmazott egy listát, melyben öt veszélyeztetett tengeri teknős fajta is szerepelt. Ezeknek a CITES[67] által is védett teknős fajtáknak a megóvására az USA a halászatra nézve először csak azokra a területekre vezetett be szabályozást, ahol a garnélarák halászat miatt a tengeri teknősök jelentős pusztulása következett be. Később ezt kiterjesztette minden területre, ahol a garnélarákok vonóhálós halászata tengeri teknősöket is érinthet.[68] A szabályozás megkövetelte az amerikai garnélarák halászhajóktól, hogy teknősök kizárására alkalmas eszközöket (Turtle Excluder Devices, TED) használjanak azokon a helyeken, ahol magas a tengeri teknősök előfordulása.

Később az USA tovább ment, és a kereskedelemre is követelményeket fogalmazott meg: egy 1989-ben hatályba lépő szabályozás megtiltotta az olyan garnélarákok importját, melyeket olyan kereskedelmi halászati technológiával fogtak, amik a tengeri teknősökre hátrányos hatást fejtenek ki.[69] Ez alól kivételt jelentettek azok az államok melyek rendelkeztek tanúsítvánnyal. Az USA kétféle tanúsítvány meglétét tette kötelezővé. Az USA egyrészt tanúsítványt adott azoknak az államoknak, melyek halászati környezete a garnélarák halászata során nem jelentett veszélyt a teknősökre.[70] Másrészt, tanúsítványt szerezhettek azok a halászattal foglalkozó országok, melyek szabályozása hasonló volt az USA szabályozásához és a teknősök nem szándékos halászatának aránya hasonló volt az USA adataihoz.[71] Ez azt jelentette, hogy minden olyan ország, ahol a listában szereplő tengeri teknős fajták megtalálhatók a joghatósága alá tartozó területeken, és garnélarákok halászatával foglalkozott, az USA szabályozáshoz hasonló követelményeket kellett bevezetnie a halászaira nézve. A szabályozás szerint minden, USA-ba importált ráknak rendelkeznie kellett egy exportáló nyilatkozattal, ami bizonyította, hogy a garnélarákot tanúsítvánnyal rendelkező országban, vagy olyan követelményeknek megfelelően halászták, ami nem érinti negatívan a tengeri teknősöket.[72] Utóbbi egyfajta kivételt jelentett a tanúsítványok megszerzése alól. 1996-ban az USA Nemzetközi Kereskedelmi Bírósága kimondta, hogy a tanúsítvánnyal nem rendelkező országokból olyan garnélarák importálható, amit olyan manuális módszerekkel halásztak, amik nem okoztak sérelmet a tengeri teknősöknek.[73] A gyakorlatban, azonban a tanúsítvánnyal nem rendelkező országok számára az import tilalom alóli kivétel elérhetetlen volt. A garnélarákok importjával a tanúsítvány nélküli országok erős nehézségekbe ütköztek.

Az USA kereskedelmi korlátozását több ország is sérelmesnek tartotta. 1997-ben India, Malajzia, Pakisztán és Tájföld közös panasszal éltek az USA import szabályai ellen.

Az USA jogszerűnek vélt magatartásának alátámasztásához a GATT 1994 XX. cikkének b) és g) pontjaira hivatkozott. Ezek a cikkek kivételeket fogalmaztak meg a WTO kereskedelmi szabályai alól. A b) pont az emberi, állati, és növényi egészség, megóvása érdekében ad lehetőséget tagállami intézkedések kimentésére, míg a g) pont a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrások megőrzése céljából engedi a tagállamoknak, hogy korlátozó intézkedéseket hozzanak. A XX. cikk elején megjelenő, a cikkel való visszaélés, illetve az indokolatlan hátrányos megkülönböztetés tilalmát magában foglaló általános szabályt is kielégítettnek találta, mivel véleménye szerint az amerikai jogszabály ésszerűen tett különbséget az államok között, aminek alapja a tengeri teknősökre gyakorolt kockázat képezte.[74] Kifejtette továbbá, hogy figyelembe kell venni azt a helyzetet, amikor az országok közötti megkülönböztetés az a XX. cikkben szereplő célok megvalósítása érdekében történik. Ha azok kapcsolatban állnak egymással, akkor az intézkedésre nem lehet a XX. cikkel való visszaéléseként tekinteni. Tehát az USA szerint a GATT XX. cikk által támasztott kétlépcsős követelményeknek megfeleltek az intézkedései, hiszen azok célja a tengeri teknősök védelme volt, és szükségesek voltak az tengeri teknősök életének és egészségének megőrzése érdekében.[75] A szükségességet két okkal magyarázta: egyrészt a tengeri teknősök mindegyik faját a kihalás fenyegeti, másrészt más intézkedések és eszközök nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a tengeri teknősök megmeneküljenek a kihalástól.[76]

A panaszosok véleménye szerint az USA intézkedései nem feleltek meg a XX. cikk követelményeinek, különösen, ami a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozott.[77] Hangsúlyozták, hogy a XX. cikk bevezetőjének a célja a visszaélések megakadályozása.[78] A XX. cikkben megjelenő kivételek alkalmazása nem lehet a tagállamok jogainak „legyőzésére” használni.[79] Az USA a nem kezdeményezett tárgyalásokat az import tilalom előtt, nem próbált meg együttműködni a panasszal élő államokkal egy közös megoldás elérésében. Itt hivatkoztak nemcsak a GATT és a WTO szabályaira, de a Riói Nyilatkozat 12. elvére is, mely előírja az államok számára az együttműködést „egy támogató és nyitott nemzetközi gazdasági rendszer elősegítésében, ami valamennyi országban gazdasági növekedéshez és fenntartható fejlődéshez vezethet, annak érdekében, hogy jobban lehessen megoldani a környezetromlás problémáit.” Az USA az exportáló országok között elfogadhatatlan módon tett különbséget. Így például bizonyos országok több időt kaptak, mint mások a rákhalászat módjának megváltoztatására.[80]

Döntés

A vizsgálóbizottság megállapította, hogy az USA import tilalma nem felelt meg a WTO szabályainak, így a GATT XX. cikk kivételei nem alkalmazhatók. A Fellebbezési Testület is hasonló eredményre jutott, de azt jelentésében elismerte, hogy az államoknak joga van a környezet megóvásának céljából intézkedéseket eszközölni.

A Testület a GATT XX. cikkének jogszerűen való alkalmazásának megállapításához kétlépcsős tesztet alkalmazott. A vizsgálóbizottság logikájával ellentétben a Testület először azt vizsgálta, hogy az USA intézkedése a XX. cikk g) pontjával kapcsolatos volt-e. Másodszor górcső alá vette, hogy a XX. cikk bevezetőjében megjelenő feltétel megvalósul-e, azaz a XX. cikk nem olyan módon került-e alkalmazásra, ami indokolatlan megkülönböztetést vagy rejtett korlátozást jelentett a nemzetközi kereskedelemre.[81]

A XX. cikk g) pontjának vizsgálata során a Testület segítségül hívta a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályait is. Több kérdés is felmerült, mint például az, hogy a ’természetes erőforrások’ közé mi tartozik. Ennek megválaszolása során kimondta, hogy a GATT szabályait a környezetvédelmi és megőrzési aggodalmak fényében értelmezendő,[82] ami a szerződések evolutív értelmezésének alkalmazását jelenti. Ezt a Nemzetközi Bíróság a Bős-Nagymaros ügyben mondta ki,[83] bár a Testület expressis verbis nem hivatkozott az ítéletre. A Testület utalt arra is, hogy a WTO szabályai elismerik a környezetvédelmet, mint a nemzeti és nemzetközi politika részét. A WTO-t létrehozó egyezmény kifejezetten elismeri a fenntartható fejlődés elvét: a Testület az ügyben ennek szem előtt tartásával értelmezte a GATT XX. cikkének g) pontját.[84] Lábjegyzetben hivatkozott a Nemzetközi Bíróságra is, mely szerint a szerződések értelmezésére hatással van a jog fejlődése, és a nemzetközi eszközöket az értelmezés időpontjában fennálló egész jogrendszer keretében kell értelmezni és alkalmazni.[85] Ez alapján megállapította, hogy a GATT XX. cikkének g) pontja sem statikus. Utalva különböző nemzetközi környezetvédelmi egyezményekre és nyilatkozatokra,[86] megállapította, hogy a természetes erőforrások magukban foglalják az élő és élettelen erőforrásokat egyaránt.[87] Kérdésként merült fel továbbá, hogy a tengeri teknősök a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrásoknak minősülnek-e vagy sem. Ennek vizsgálata során a Testület a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezményre (CITES) is utalt, ami az összes teknősfajtát kihalással fenyegetett állatok közé sorolja. A Testület végül arra jutott, hogy a teknősök kimeríthető természetes erőforrások.[88] Ezt követően megállapította, hogy az USA tengeri teknősök védelmét célzó kereskedelmi korlátozásai megfeleltek a GATT XX. cikk g) pontjában foglalt kivételnek, azonban ami ugyanennek a cikknek az általános feltételeit illeti, annak már nem sikerült eleget tennie.[89] Az USA tehát a jogvitából végül vesztesként került ki, mert intézkedései nem feleltek meg a diszkrimináció tilalmának. Az USA jogszabályozása gyakorlatilag megtiltotta a garnélarák importját olyan országokból, ahol ugyanolyan, teknősöket védő módszereket alkalmaztak, mint az USA-ban, azért, mert azok nem rendelkeztek tanúsítvánnyal. Mi több, az USA előnyben is részesített bizonyos országokat, így például egyes tagállamoknak a teknősöket kímélő halászati módszerek alkalmazásának megkezdéséhez biztosított hosszabb átmeneti időszakot. Ezekben az előnyökben a panaszos felek, azaz India, Malajzia, Pakisztán és Tájföld nem részerült. Előbbieknek igazat adva a Testület hangsúlyozta, hogy az USA elmulasztott tárgyalni a tilalommal érintett országokkal még a jogszabály hatálybalépése előtt. A tárgyalások lehetőséget adhattak volna a tengeri teknősök védelméről kialakított egyetértésre, amit szerződéssel is megerősíthettek volna.[90] Az USA az együttműködés fontosságának nem szentelt kellő figyelmet. Az veszélyeztett fajok védelmében eszközölt intézkedések, mint amit az USA is hozott, megköveteli az együttműködést azon államok között, melyek vizein a teknősök keresztülhaladnak. A Testület hivatkozott nemcsak a WTO rendelkezésire, de a Riói Nyilatkozat 12. elvére is, mely szerint „a határokon átterjedő vagy globális környezeti problémákkal foglalkozó környezeti intézkedéseknek – amennyire lehetséges – nemzetközi egyetértésen kell alapulniuk.[91] Ezzel egyetemben számos nemzetközi környezetvédelmi egyezményből idézett a Testület.[92] Előbbiekre tekintettel, a Testület jelentésében javasolta, hogy az USA a jogszerűtlenségeket küszöbölje ki és a kötelezettségeivel összhangban álló intézkedéseket tegyen.[93]

Zárógondolatok

A WTO-ról a garnélarák-teknős ügyet megelőzően a WTO-ról kialakult egy nem túl környezetbarát nézet. Amerikában akkora volt az elégedetlenség, hogy még tüntetések is folytak, melyeken az emberek tábláin az szerepelt, hogy ’GATTzilla’.[94] Ezt a 1996-os újrafeldolgozott benzin ügy is erősítette.[95] Az ügy érdekessége, hogy a Fellebbezési Testület kifejezte nyitottságát a nemzetközi jog más szabályainak alkalmazására. A Vitarendezési Egyetértés kifejezetten nem zárja ki a nemzetközi jog más forrásainak az alkalmazását, sőt elismeri a nemzetközi közjog értelmezésének szokásos szabályainak alkalmazását.[96] Ennek keretében hivatkozott a Bécsi Egyezmény 31. cikkére, így ahogyan arra Víg is felhívja a figyelmet, a Testület a nemzetközi jog forrásait figyelembe véve értelmezte a GATT szabályait.[97] Ez tükrözi a Testület nézetét a szabályok nemzetközi közjogtól való nem izoláltan történő értelmezését. Ez megteremtette az első lépést a jövőbeli viták rendezéséhez a nemzetközi környezetvédelmi szerződések, elvek alkalmazása felé, amit a garnélarák/teknős ügy is megerősített. A Garnélarák/Teknős ügyet a jogirodalomban többen a GATT/WTO joggyakorlatának környezetbarát irányban való elmozdulásának erős jelének tekintik.[98] A garnélarák/teknős előtti ügyek környezetvédelmi szempontból nézve csalódásnak minősültek, és egyben alapul szolgáltak annak a nézetnek, hogy a WTO nem környezetbarát, és a jogviták eldöntése során a környezetvédelem háttérbe szorul a kereskedelmi jog javára.[99] Azt azonban érdemes leszögezni, hogy ezek az ügyek, mint a marha hormonok eset is voltak azok, amik hozzájárultak a garnélarák – teknős ügyben megfigyelhető változáshoz, melyben a WTO már egy „zöldebb” fordulatot vett. Az esetben a Fellebbezési Testület rendkívül nyitott volt az ügy környezetvédelmi tényezőire. Jelentésében a GATT XX. cikkének értelmezésében rugalmasságot adott, utalva számos nemzetközi egyezményre, és a nemzetközi környezetvédelmi jogban végbemenő fejlődések fontosságára is, mint a fenntartható fejlődés elvének célkitűzése. A Fellebbezési Testület elismerte a nemzetközi jogban zajló változásokat, amiket figyelembe vett a GATT XX. cikk g) pontjának értelmezése során is. Stephens megjegyzi, hogy a garnélarák – teknős ügy óta a GATT XX. cikkének ilyen mérvű, a nemzetközi környezetvédelmi joggal kapcsolatos értelmezésére és alkalmazására nem került sor.[100] A Testület az ügyben számos nemzetközi környezetvédelmi eszközre hivatkozott, hogy a GATT értelmezésével kapcsolatos döntését alátámassza. Ezzel a Testület a WTO környezetvédelem iránti pozitív hozzáállását is próbálta igazolni, tekintve hajlandóságát a környezetvédelmi megfontolások kereskedelmi jogba való integrálására.[101] A jövőben minden bizonnyal számíthatunk hasonló irányvonalra a WTO vitarendezése során.

Bibliográfia

Calapai, Dominique M.: International Trade and Environmental Impact: The WTO Reformulated Gasoline Case, Environmental Lawyer, Vol. 3, No. 1, 1996.

Calster, Geert van – Prévost, Denise: Research Handbook on Environment, Health and the WTO, Cheltenham, Northampton, Edward Elgar Publishing, 2013.

Csáki György: Nemzetközi gazdaságtan, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017.

Daly, Herman E.: From Adjustment to Sustainable Development, the Obstacle of Free Trade, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 15, No. 1, 1992.

George, Susan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilág Kiadó, 2003.

Horváthy Balázs: Környezeti érdek kontra globális kereskedelmi jog – Észrevételek Kanada, Norvégia és az EU újabb vitájához, Külgazdaság, LV. évf., 2011/1-2.

Hughes, Layla: Limiting the Jurisdiction of Dispute Settlement Panels: the WTO Appellate Body Beef Hormone Decision, Georgetown International Environmental Law Review, Vol. 10, No. 3, 1998.

Igler, Wolfgang: Az Európai Unió és a Kereskedelmi Világszervezet, Európai Parlament, Ismertetők az Európai Unióról, 09-2022, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/hu/sheet/161/az-europai-unio-es-a-kereskedelmi-vilagszervezet

Kazhadan, Daniel: Precautionary Pulp: Pulp Mills and the Evolving Dispute between International Tribunals over the Reach of the Precautionary Principle, Ecology Law Quartely, Vol. 38, No. 2, 2011.

Khoul, Autar Krishen: Guide to the WTO and GATT: Economics, Law and Politics, New Delhi, Springer, 2018.

Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: Guide to International Environmental Law, Leiden, Martinus Nijhoff Publisher, 2007.

Marceau, Gabrielle: A History of Law and Lawyers in the GATT/WTO: The Development of the Rule of Law in the Multilateral Trading System, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.

Simay Attila Endre: Bírói testület nélkül maradt nemzetközi kereskedelmi jog, Glossa Iuridica, VII. évf. 2020/1-2, 2020.

Sirinskiene, Agne: The Status of Precautionary Principle: Moving Towards a Rule of Customary Law, Jurisprudencija, University of Worclaw, Vol. 118, No. 4, 2009.

Smith, Michael B.: Gatt, Trade, and the Environment, Environmental Law, Vol. 23, No. 2, 1993.

Steinberg, Richard H.: Judical Lawmaking at the WTO: Discursive, Constitutional, and Political Constraints, The American Journal of International Law, Vol. 98, No. 2, 2004.

Stephens, Tim: Multiple International Courts and the ‘Fragmentation’ of International Environmental Law, Australian Year Book of International Law, Vol. 25, 2006.

Stewart, Terence P – Johanson, David S.: The WTO Beef Hormone Dipsute: An Analysis of the Appellate Body Decision, U. C. Savis Journal of International Law and Policy, Vol 5, No. 2, 1999.

Strom, Torsten H.: Pouring Fuel on the Fire The WTO’s Reformulated Gasoline Case, Canadian Yearbook of International Law, Vol. 34, 1997.

Triggs, Gillian: World Trade Organization: Dispute Settlement and the Environment Gillian Triggs, Asia Pacific Journal of Environmental Law, Vol. 7, No. 3 & 4, 2002.

Víg Zoltán: Szabadkereskedelem és környezetvédelem: a WTO Vitarendezési Testületének gyakorlata, in Csehi Zoltán – Raffai Katalin (szerk.): Állam és magánjog, Budapest, Pázmány Press, 2014.

Waincymer, Jeffrey: Reformulated Gasoline under Reformulated WTO Dispute Settlement Procedures: Pulling Pandora out of a Chapeau, Michigan Journal of International Law, Vol. 18, No. 1, 1996.

World Trade Organization: History of the Multilateral Trading System, https://www.wto.org/english/thewto_e/history_e/history_e.htm

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by Canada, WT/DS48/R/CAN, 1997.

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by the United States, WT/DS26/R/USA, 1997.

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Report of the Appellate Body, WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, AB-1997-4.

World Trade Organization: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Appellate Body, WT/DS/AB/R, AB-1996-1.

Wold Trade Organization: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Panel, WT/DS2/R, AB-1996-1.

Hivatkozások

  1. Daly, Herman E.: From Adjustment to Sustainable Development, the Obstacle of Free Trade, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 15, No. 1., 1992, 43. ↑
  2. WTO: History of the Multilateral Trading System, https://www.wto.org/english/thewto_e/history_e/history_e.htm ↑
  3. Marceau, Gabrielle: A History of Law and Lawyers in the GATT/WTO: The Development of the Rule of Law in the Multilateral Trading System, Cambridge, Cambridge University Press, 2015, 4. ↑
  4. Simay Attila Endre: Bírói testület nélkül maradt nemzetközi kereskedelmi jog, Glossa Iuridica, VII. évf. 2020/1–2, 367. ↑
  5. Igler, Wolfgang: Az Európai Unió és a Kereskedelmi Világszervezet, Európai Parlament, Ismertetők az Európai Unióról, 09-2022, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/hu/sheet/161/az-europai-unio-es-a-kereskedelmi-vilagszervezet ↑
  6. 1998. évi IX. törvény az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében kialakított, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó Marrakesh-i Egyezmény és mellékleteinek kihirdetéséről, 2. Melléklet, 4. cikk 3. pont ↑
  7. Uo. 2. Melléklet, 4. cikk 7. pont ↑
  8. George, Susan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilágkiadó, 2003, 35. ↑
  9. 1998. évi IX. törvény 19. cikk ↑
  10. George: A WTO, 36. ↑
  11. Csáki György: Nemzetközi gazdaságtan, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 125.↑
  12. WTO: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Appellate Body, WT/DS/AB/R, AB-1996-1, 17. ↑
  13. Stephens, Tim: Multiple International Courts and the ‘Fragmentation’ of International Environmental Law, Australian Year Book of International Law, Vol. 25, 2006, 254. ↑
  14. 1998. évi IX. törvény, preambulum ↑
  15. Stephens: Multiple International Courts, 254. ↑
  16. GATT 1994 I. cikk szerint minden előnyt és kedvezményt, amit egy tagállam biztosít egy másiknak, minden más tagállam számára is meg kell adnia. ↑
  17. GATT 1994 III. cikk, 4. pontja szerint a hazai és a külföldi termékek között nem tehetnek különbséget, az exportált termék esetén alkalmazott eljárás nem lehet kedvezőtlenebb, mint amit a hasonló belföldi termékek élveznek. ↑
  18. Khoul, Autar Krishen: Guide to the WTO and GATT: Economics, Law and Politics, New Delhi, Springer, 2018, 342. ↑
  19. Először meg kell vizsgálni, hogy a kérdéses intézkedést igazolja-e a XX. cikk a)–j) pontokban foglalt valamelyik kivétel. Ezt követően meg kell nézni, hogy a GATT XX. cikk bevezető, ’Chapeau’ részében megjelenő általános követelményeknek is megfelel-e. ↑
  20. WTO: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Panel, WT/DS2/R, AB-1996-1, 17. ↑
  21. Khoul: Guide to the WTO, 345. ↑
  22. Horváthy Balázs: Környezeti érdek kontra globális kereskedelmi jog – Észrevételek Kanada, Norvégia és az EU újabb vitájához, Külgazdaság, LV. évf., 2011/1–2., 26. ↑
  23. Steinberg, Richard H.: Judical Lawmaking at the WTO: Discursive, Constitutional, and Political Constraints, The American Journal of International Law, Vol. 98, No. 2, 2004, 252. ↑
  24. Waincymer, Jeffrey: Reformulated Gasoline under Reformulated WTO Dispute Settlement Procedures: Pulling Pandora out of a Chapeau, Michigan Journal of International Law, Vol. 18, No. 1, 1996, 157. ↑
  25. Uo. 157. ↑
  26. Khoul: Guide to the WTO, 350. ↑
  27. Horváthy: Környezeti érdek 19. ↑
  28. WTO Reformulated Gasoline, WT/DS2/AB/R, Ab-1996-1, 4., 2.13. § ↑
  29. Uo. 5., 3. § ↑
  30. Uo. 6., iii). ↑
  31. Uo. 14. p. ↑
  32. Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: Guide to International Environmental Law, Leiden, Martinus Nijhoff Publisher, 2007, 245. ↑
  33. Uo. 246. ↑
  34. WTO Reformulated Gasoline WT/DS2/AB/R, Ab-1996-1, 22. ↑
  35. Uo. 28. ↑
  36. Waincymer: Reformulated Gasoline, 157. ↑
  37. Strom, Torsten H.: Pouring Fuel on the Fire The WTO’s Reformulated Gasoline Case, Canadian Yearbook of International Law, Vol. 34, 1997, 262. ↑
  38. Calapai, Dominique M.: International Trade and Environmental Impact: The WTO Reformulated Gasoline Case, Environmental Lawyer, Vol. 3, No. 1, 1996, 231. ↑
  39. A Tanács 96/22/EK irányelve 1996 április 29., 1–11. cikk ↑
  40. WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Report of the Appellate Body, WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, AB-1997-4, 3., 5.§ ↑
  41. Sanitary and Phytosanitary Measures ↑
  42. Technical Barriers to Trade ↑
  43. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 1., 1.§ ↑
  44. WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by the United States, WT/DS26/R/USA, 1997, 227, 9.1. § és WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by Canada, WT/DS48/R/CAN, 1997, 257., 9.1. § ↑
  45. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 6., 13.§ ↑
  46. Kazhadan, Daniel: Precautionary Pulp: ˝Pulp Mills˝ and the Evolving Dispute between International Tribunals over the Reach of the Precautionary Principle, Ecology Law Quartely, Vol. 38, No. 2, 2011, 537. ↑
  47. Stewart, Terence P – Johanson, David S.: The WTO Beef Hormone Dipsute: An Analysis of the Appellate Body Decision, U. C. Savis Journal of International Law and Policy, Vol 5, No. 2, 1999, 230. ↑
  48. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 7., 16.§ ↑
  49. Uo. 7., 16.§ ↑
  50. Hughes, Layla: Limiting the Jurisdiction of Dispute Settlement Panels: the WTO Appellate Body Beef Hormone Decision, Georgetown International Environmental Law Review, Vol. 10, No. 3, 1998, 931. ↑
  51. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 7., 16.§ ↑
  52. Uo. 17., 43.§ ↑
  53. Uo. 22., 60.§ ↑
  54. Uo. 17., 43.§ ↑
  55. Uo. 17., 43.§ ↑
  56. Kiss–Shelton: Guide to, 249. ↑
  57. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 46., 125.§ ↑
  58. Uo. 46., 124.§ ↑
  59. Uo. 46., 123.§ ↑
  60. Uo. 45., 123.§ ↑
  61. Uo. 45., 123.§ ↑
  62. Uo. 45., 123.§ ↑
  63. Kazhadan: Precautionary, 537. ↑
  64. Sirinskiene, Agne: The Status of Precautionary Principle: Moving Towards a Rule of Customary Law, Jurisprudencija, University of Worclaw, Vol. 118, No. 4, 2009, 352–353. ↑
  65. Uo. 352–353. ↑
  66. Calster, Geert van – Prévost, Denise: Research Handbook on Environment, Health and the WTO, Cheltenham, Northampton, Edward Elgar Publishing, 2013, xix. ↑
  67. Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora, 1973, Magyarországon kihirdette: a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló, az 1986. évi 15. törvényerejű rendelet ↑
  68. WTO, United States-Import Prohibition of Certain Shrimp and Shrimp Products, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 2., 2.§ ↑
  69. Uo. 2., 2.§ ↑
  70. Uo. 3., 3.§ ↑
  71. Uo. 3., 4.§ ↑
  72. Uo. 3., 5.§ ↑
  73. Uo. 4., 5.§ ↑
  74. Uo. 9., 20.§ ↑
  75. Uo. 12., 28.§ ↑
  76. Uo. 12., 28.§ ↑
  77. Uo. 13., 34.§ ↑
  78. Uo. 14., 36.§ ↑
  79. Uo. 15., 37.§ ↑
  80. Uo. 16., 42.§ ↑
  81. Uo. 43–44., 117–119.§ ↑
  82. Uo. 48., 129.§ ↑
  83. International Court of Justice, Reports of Judgments and Advisory Opinions and Orders: Case Concerning The Gabcikovo-Nagymaros Project, Judgment of 25 September 1997, 64., 112.§ ↑
  84. WTO, Shrimp, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 48., 129.§ ↑
  85. Uo. 48., Ld.: International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders, Legal Consequences for States of the Continued Presence of South Africa in Namibia Notwithstanding Security Council resolution 276, (1970), 1971, 19., 53.§ ↑
  86. Pl. Tengerjogi Egyezmény 1982, Biológiai sokféleségről szóló egyezmény 1992, Riói Nyilatkozat a Környezet és Fejlődésről 1992 ↑
  87. WTO, Shrimp, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 48., 130.§ ↑
  88. Uo. 51., 134.§ ↑
  89. Uo. 76., 187.§ ↑
  90. Uo. 65., 166.§ ↑
  91. Uo. 67., 168.§ ↑
  92. Pl. Convention on Biological Diversity 1992, Magyarországon kihirdette: 1995. évi LXXXI. törvény a Biológiai Sokféleség Egyezmény kihirdetéséről; Conservation of Migratory Species of Wild Animals 1979, Magyarországon kihirdette: 1986. évi 6. törvényerejű rendelet a Bonnban, az 1979. évi június hó 23. napján kelt, a vándorló vadon élő állatfajok védelméről szóló egyezmény kihirdetéséről. ↑
  93. WTO, Shrimp WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 76., 188.§ ↑
  94. Smith, Michael B.: Gatt, Trade, and the Environment, Environmental Law, Vol. 23, No. 2, 1993, 536. ↑
  95. Triggs, Gillian: World Trade Organization: Dispute Settlement and the Environment Gillian Triggs, Asia Pacific Journal of Environmental Law, Vol. 7, No. 3 & 4, 2002, 58. ↑
  96. 1998. évi IX. törvény 3. cikk, 2. ↑
  97. Víg Zoltán: Szabadkereskedelem és környezetvédelem: a WTO Vitarendezési Testületének gyakorlata, in Csehi Zoltán – Raffai Katalin (szerk.): Állam és magánjog, Budapest, Pázmány Press; 2014, 431–433. ↑
  98. Pl. Bajwa, Saira: The World trade Organization and the Environment, Gonzaga Journal Law, Vol. 12, No.1, 2008, 65.; Triggs: World trade Organization 43. ↑
  99. Triggs: World trade Organization, 59. ↑
  100. Stephens: Multiple International Courts, 256. ↑
  101. Uo. 263. ↑

 

Beküldve:

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján

Bevezetés

A jelen tanulmány a társadalom történeti statisztikai forrásai közül az 1828. évi országos összeírást használja és annak Szolnokra vonatkozó adatállományát mutatja be. A kiindulópontot Bácskai Vera gondolata adta: „Az országos összeírások adatainak pontossága kedvező forrásadottságok esetében ellenőrizhető és korrigálható a városi lakosságnak ugyan csak kisebb részére kiterjedő… .”[1] Mivel az összeírás a korabeli Magyar Királyság szinte teljes településhálózatát lefedi, ezért alkalmas azok adózó társadalmának vizsgálatára.

A Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban HML) található, 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó dokumentumai alapján készítettük el Excel táblázat formájában az adatbázisunkat. Ez eltér a Magyar Nemzeti Levéltár (továbbiakban MNL) 2022. szeptember 26-án átadott 1828. évi összeírás digitális formában megtekinthető adatbázistól.

Szolnok sajátos földrajzi helyzetét meghatározta, hogy a Jászság és a Nagykunság kiváltságos kerületei között fekszik, a Tisza és a Zagyva torkolatánál, a folyószabályozás előtt a Tisza kanyarulataiba beszorult településként, mocsaras és lápos vidékkel övezve. Gyümölcsösökkel és szőlősökkel nem rendelkezik, mert ezek Szandán találhatók. A már II. József által elrendelt első katonai felmérés Szolnokot ábrázoló térképe alátámasztja a város általunk bemutatott földrajzi helyzetét, valamint Szanda meglétét.[2]

1. kép: Szolnok és Szanda az első katonai felmérés alapján készített térképen

A második katonai felmérést I. Ferenc király rendelte el 1806-ban, de Szolnokon csak 1857 után került rá sor. Ezt az bizonyítja, hogy a felmérés alapján elkészített térkép tartalmazza az alter Bahnhof[3] kifejezést, amely régi pályaudvart jelent, tehát a fentebb említett második pályaudvar építése már befejeződött. A térképen látható, hogy a folyószabályozás megtörtént, vagyis radikális környezettermészeti változásokra került sor, amelynek velejárója, hogy a lélekszám Szolnokon és Szandán is növekedésnek indult.

2. kép: Szolnok és Szanda a második katonai felmérés alapján készített térképen

A célunk bemutatni az 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó irategyüttesét, valamint az adatállomány alapján eddig még nem vizsgált nemek és korcsoportok szerinti megoszlás leírása. A város kiválasztása során szem előtt kellett tartanunk, hogy a fellelhető források mindig meghatározzák a választási lehetőségek körét, továbbá egy olyan település társadalmi adataival dolgoztunk, amely esetében a forrásanyag ilyen szempontú feldolgozására korábban még nem került sor.

Források bemutatása

A munkához felhasznált forrásként az 1828. évi országos összeírásról (Conscriptio Regnicolaris) fennmaradt eredeti, Szolnok városára vonatkozó a HML-ben őrzött irategyüttes szolgált.[4] Mivel a munka legnagyobb része e dokumentum adatainak vizsgálatát teszi ki, okvetlenül fontos, hogy részletekbe menően értékeljük a forrás tartalmát. A bemutatása és elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az adatállomány hitelességét és felhasználhatóságát illetően véleményt tudjunk alkotni.

3. kép: A Conscriptio Regnicolaris HML-ben őrzött irategyüttes I. füzetének borítólapja

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

A mintegy öt füzetnyi kézzel kitöltött dokumentum eredeti formában és mikrofilmen is kutatható. A forrásokon megtalálhatók az írnokok (Conscriptoris) Mathias Bezegh de Hajnik (extram conscriptor),[5] és Stephanus Frajzajzen (domesticus conscriptor)[6] aláírásai, illetve családi címerükkel ellátott viaszpecsétjük. Ezen kívül az elkészítés szükségességét indokló latin nyelvű kézzel írott nyitó és záró jegyzőkönyvek szövegei, valamint zárásnál az 1828. szeptember 14. napi dátum, mely az összeírás jegyzőkönyvének pecsételési dátumát jelzi.

Elérhető továbbá az összeíráshoz köthető három törvény. Az 1790/91. évi XXXIII. tc.,[7] mely első lépésként utasítást ad az összeírás (tc. szerint népszámlálás) tartalmának egy erre a célra kijelölt bizottság által való elkészítésére. Az 1802. évi II. tc.[8] az összeírás elkészítéséről határoz, az 1827. VII. tc.[9] pedig az összeírás jóváhagyásáról rendelkezik. A törvények mellett a HML-ben kutatható a nádori utasítás (Instructio) és a felszólítás (Invitatito), melyek az összeíráshoz tartozó eljárásmódot, illetve az elkészítésre vonatkozó felszólítást tartalmazzák.[10] A hosszú előkészítési folyamatot követően készült el az országos összeírás első változata. Az iratok keletkezési körülményeire vonatkozóan az MNL iratanyagai még sok részlettel szolgálhatnak, így az összeírás struktúráját kialakító testület munkájára, és a már kitöltött és ellenőrizendő dokumentumok értékelésére. Jelen munkánk keretében ezen állagok anyagainak értékelésére bővebben nem térünk ki.

Az irategyüttes összefűzve nyomtatott táblázatos formában tartalmazza a felvett adatokat, név szerint rendezve, kizárólag az adózó 18. életévüket betöltött személyekre vonatkozóan. A megjegyzések ismeretében kimutatható, hogy közéjük az összeírásba nem kerültek be a katonák (Miles)[11] és a rokkantak (Defectum corporis).[12] A jól érzékelhető módon legalább két kéz által kitöltött táblázat rovatai a nevek mellett meghatározott rendben tartalmazzák az adott adózó személy adatait, melyek balról jobbra kerültek kitöltésre. Mintegy 14 darab főrovat alatt 40 darab alrovat található, amiket oldalanként 20 darab személynévre vonatkozóan töltöttek ki. Az oszlopok adatait minden lap alján oldalanként összegezték (Latus), illetve a megelőző oldalak összegzett sorait átvezették az új oldal fejléce alá (Translatum.), ezzel egyszerűsítve a későbbi ellenőrzést és feldolgozást.

A rovatok a lap tetején balról jobbra 1. főrovat: adózó háztartásfők neveivel (Nomina Contribuentium.) kezdődnek, amiket előzetesen sorszámmal láttak el, majd sorban folytatódik a 2. főrovat: 18 és 60 év közötti férfiak és nők száma név nélkül, amelybe a családfő és az összes háztartásban élő beletartozik (Personae Contribuentium utriusque sexus conjugatae, aut non conjugatae, inde ab expleto 18vo aetatis anno usque 60um inclusive.),[13] 3. főrovat: az előbbi főrovatra vonatkozó egyéni adatokat tartalmazza, melyben a családfő státuszát és foglalkozását is jelölik (Ex his sunt.), 4. főrovat: házak száma, melyek után törvény szerint a családfő köteles adót fizetni (Domus a quibus Census solvitur.), 5. főrovat: belső telek négyszögölben (Fundi Intravillani.), 6. főrovat: gabonatermés (Procreatio Seminaturae.), 7. főrovat: rétek (Prata.), 8. főrovat: szőlősök (Vineae.), 9. főrovat: almások és szilvások (Pomaria, et Pruneta.), 10. főrovat: nagyállatok (Pecora.), 11. főrovat: apróállatok (Pecudes.), 12. főrovat: erdők (Sylvae.), 13. főrovat: italmérés (Educillum.), végül a 14. főrovat: megjegyzések (Observationes.) című egységgel zárulnak. A főrovatokhoz kapcsolódó alrovatok (ha vannak) a különböző alkategóriákat jelölik az alábbiaknak megfelelően: 3. főrovat alrovatai: értelmiségi (Honoratiores.), polgárok (Cives.), jobbágyok (Coloni.), házas zsellérek (Inquilini.), házatlan zsellérek (Subinquilini.), férfitestvérek (Fratres.), fiúgyermekek (Filii.), lánygyermekek (Filiae.), szolgák (Servi.), szolgálólányok (Ancillae.), mesteremberek[14] (Opifices.), helyi kiskereskedők, kalmárok (Mercatores), nagykereskedők (Quaestores.). 5. főrovat alrovatai: a belső telek nagysága négyszögölben (Intravillanae □ orgiae), a négyszögölenkénti érték (Orgyarum □ consvetum Pretium.). 6. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona száma pozsonyi mérőben megadva (Quam Contribuens terris colonicali, aut civili Jure teutis commitere servit.), az adózó személy haszna mérőnként (Lucrum dani Contribuentibus, singulam Metretam Asumendo.), mérőnkénti termés száma (Quot Metretae post unaro procrcentur?), mérőnkénti termés ára (Quid ordinario Pretio Procreatio Valet?). 7. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt kaszálók (Pari colomicali, aut civili Jure tenta.), az adózó haszna mérőnként (Lacrum Dant Contributiinus, ningulam Metretam assumendo.). 8. főrovat alrovatai: a kezelt terület mérete pozsonyi mérőben (Capaces Metret Poson.), mérőnkénti haszon (Lucrum danct, singulam Metretam Posoniensem assumendo.), a kapások száma (Bequirunt Fossores.), kapásonkénti termelmény vödrönként megadva (Procreant post unom Fossorem urnas.), kapásonkénti termelmény átlagértéke (Medium currens Pretium Procreationis post unom Fossorem Obveniens.). 9. főrovat alrovatai: gyümölcsös mérete kaszálóban (Falcastra.), kaszálónkénti terület haszna (Lucrum dant, singuli Falcastri extensionem assumendo.). 10. főrovat alrovatai: ökrök száma (Boves Jugales.), anyatehenek (Vaccae foete, aut matres.), meddő tehenek (Voccae steriles.), 3 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 2. annos superantes.), 3 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armenrales 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armantales 2. annos superantes.). 11. főrovat alrovatai: egy évesnél idősebb juhok (Oves unum annam complentes.), egy évesnél idősebb sertések (Setigeri unum anum complentes.), egy évesnél idősebb kecskék (Capae unum annum complente.). 12. főrovat alrovatai: erdők területe (Quae occurant terram capacem.), erdőterület hozama (Inferunt, anno annum pensante, e Glandinatione et Questu Lignorum.). A ki nem emelt főrovatokhoz alrovat nem tartozik.

A Szolnokról készült összeírás rovatai közül sokhoz egyáltalán nem vezettek be információt. Ilyen a 3. főrovat 10. és 13. alrovata, az 5. főrovat mindkét alrovata, a 6. főrovat 2, 3, 4. alrovata, a 7, 8. és 9. főrovat valamennyi alrovata, a 11. főrovat 3. alrovata, és a 12. illetve 13. főrovat összes alrovata, beleértve a felsoroltak összegzésének (Latus) rovatát is. Ennek oka, hogy a feljegyzendő dolog, úgymint gyümölcsösök, szőlősök, erdők stb. egyáltalán nem volt a városban. Előfordul viszont, hogy bizonyos rovatok kitöltése valószínűsíthetően hanyagság miatt maradt ki, mint a 11. főrovat 3. alrovata az egy évnél idősebb kecskékre vonatkozóan. Ezek az adatok ugyanis általánosan nem, vagy más rovatokkal összevonva kerültek bevezetésre, tekintettel az állatok – ez esetben kecske – méretére. A fiskális információt tartalmazó rovatok kitöltése pedig csak a szabad királyi városok esetében volt kötelező.[15] Esetünkben ez a 4. 5. 6. 7. 8. 9. 12. és 13. főrovatokat érinti, amelyek közül, mint azt fentebb kifejtettük, több főrovat egyáltalán nem került kitöltésre.

4. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 1-7. főrovatokra vonatkozóan

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka

5. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 8-14. főrovatokra vonatkozóan

Az összeírás készítői az egyes személyekre vonatkozó többletinformációkat gyakran nem a megjegyzés oszlopba, hanem közvetlenül a nevek elé, vagy mögé vezették be. A hely szűke miatt ezért kénytelenek voltak rövidítéseket alkalmazni. Ilyen rövidítések az Uxor (feleség), Vid. (viduus, özvegy férfi; vidua, özvegy nő), Succ. (successor, utód), és az I. (iuvenis/iunior, fiatal/fiatalabb) szavakból keletkeztek, legtöbbször egy-egy szótag elhagyásával, néhol viszont a teljes szó szerepel. Azoknál a személyeknél, akik személyüket tekintve nem, pusztán vagyontárgyaik (ház, állatok) után fizetnek adót, a 2. főrovatot két vízszintes vonallal jelölték.

Szolnokra vonatkozóan létezik egy másik eredeti példány az 1828. évi összeírásból, amelynek iratai az MNL Regnicolaris Levéltár Archivum Palatinalae (Nádori Levéltár) állagában találhatók.[16] A dokumentum online digitalizált formában kutatható. Az Archivum Palatinalae dokumentuma másolata a HML-ben található változatnak.[17] A másolásnak köszönhetően több helyen pontatlanságok, sűrű lekaparások (167. Kurják Fran., 168. Csabai Mart.), néhol áthúzások (1249. Visnya Joan., 1253. Molnár Jos.) fordulnak elő a táblázatban. Ezen kívül szembeötlő, hogy az online kutatható verzió érzékelhetően egy személyhez köthető kalligráfiája kissé eltérő a HML-ben őrzött anyagétól, amely bizonyítja, hogy a HML anyagát kitöltőktől különböző kéz másolta át az anyagot, illetve néhol a megjegyzések rovat tartalmát a másoló lerövidítette, valamint a másolás során olykor dokumentálatlan javítások is történtek, mint az I. számú füzet 220. regisztrált adózója (Szántó Steph.), akinek adatait az online adatbázis dokumentumában jól láthatóan a dokumentumétól idegen tintával igyekeztek javítani. Rendszeresen előfordul továbbá a vezetéknevek sorrendjének (1158-1159. Lévay Math. – Deák Mich.), illetve a helyesen beírt vezetéknevekhez tartozó keresztnevek felcserélése (1430-1431. Lantsák Fran. Vid. – Kováts Ant.) a két dokumentumban. Az utóbbi okozta probléma az adatok elemzése során elhanyagolható, az előbbi azonban komolyan megnehezíti az adatok azonosítását. Nagyobb gondot jelent, ha a másoló a kiolvasás nehézségei miatt a másolás során fiktív neveket alkot a sorszámok mögött (1313. Nagy Paul. – Nagypál Fran.), ami bizonyítja, hogy a kor embere is helyenként nehezen birkózott meg a kézzel írott szöveg dekódolásával, illetve, ha a másoló több sort átugorva a sorszámhoz képest kettő vagy több személy nevét, s ezzel adatait felcserélte, egyszerre a táblázat hibásan bevezetett adatait lekaparva igyekezett hibáját korrigálni (234. Csombók Steph. – 237. I. Szűr Mich.). Ez utóbbi esetben a bevezetett adatok ellenőrzése, a megjegyzések rovat átnézése sem nyújt támpontot a helyes sorrendet illetően.

6. kép: MNL-HML-IV.7.a.
Országos összeírások,1720–1836, 19. téka.
I. füzet, 24.

7. kép: MNL-OL-W-21-6-N-26
Heves és Külső-Szolnok vármegye
132/24.

Mind a Regnicolaris Levéltárban, mind a HML-ben őrzött dokumentumhoz tartozik egy-egy füzet, melyek címe és tartalma azonos, és az 1828. évi országos összeírás javításait tartalmazzák (Rectificata Conscriptio Regnicolaris Oppidi Szolnok. Anno 1831 peracta).[18] Ennek elkészítésére az összeírást ellenőrző Nádori Tanács adott utasítást, amit Josephus Kovách[19] és Ludovicus Makay[20] készítettek el. A két anyag az összeírásokhoz külön-külön csatolva kutatható, elkészítésük módja, illetve a dokumentumok formája megegyezik az összeíráséval. A javítás azokat a jelölési hibákat és hiányosságokat hivatott korrigálni, melyeket a kitöltők az utasításoknak megfelelően nem tudtak egyértelműen megoldani. A javítási útmutató sorra veszi a pontatlan sorszámokat, majd a hibás kitöltést, valamint a korrekciót jelölve igazítja ki a végösszegeket. Megállapítható, hogy a javításnak nem sikerült minden hibát kiküszöbölnie, ugyanis a hibajegyzék III. füzet 954. számú (Takó Paul.) tételére vonatkozó korrekciója valójában a III. füzet 984. számú (Szalay Steph.) tételére vonatkozik, azaz a javítás során a hiba orvoslása helyett helyenként újabb pontatlanság keletkezett. Ezen kívül vannak olyan hibás tételek, melyek a javításból kimaradva az összeírásban maradtak (1068. Hegedűs Math.).

A javításokat tartalmazó külön-külön őrzött füzetek jelentősebb mértékben egy oldalon térnek el egymástól. A HML-ben őrzött javításokra vonatkozó anyagot újabb, az 1835. évre vonatkozó kiegészítésekkel toldották meg, melyek az online kutatható verzióból kimaradtak. Ez a kiegészítés a mérőnkénti termés számára és árára tartalmaz újabb javításokat,[21] bizonyítva, hogy a későbbiekben ezt a változatot használták fel további adatgyűjtésre.

Az elsődleges forrásanyag értékelését összegezve elmondható, hogy az iratanyag nyers adatállománya jól használható az adózó személyekkel és a városra jellemző viszonyokkal kapcsolatos pillanatképszerű vizsgálat elvégzéséhez. A munka szempontjából kritikus hibák, pontatlanságok a dokumentum adatainak viszonylag kis részére terjednek ki, és a javítási útmutatónak köszönhetően elhanyagolható mértékben torzítják végeredményeinket. Előzetes lista hiányában lehetetlen pontosan megállapítani, hány olyan adófizető személy élt a területen, akik nem kerültek be az összeírás anyagába. Az írnokok valóban alapos munkájának köszönhetően viszont biztosra vehető, hogy az összeírásba bevezetett adatok csak csekély mértékben tértek el a tényleges adatoktól, ugyanis az összeírással megegyező év azonos évszakában készült Heves megyei rovásadó összeírás összegzésében (sommázat) az országos összeírással megegyező jellegű adatok csupán alacsony hányadát vezették be.[22]

A kutatás elméleti háttere

Az 1828. évi országos összeírás értékelésével foglalkozó munkák többnyire kevés biztos információval szolgálnak a dokumentumokat illetően. A megbízott írnokok vétette hibákról, illetve javításokról, a dokumentumok adatainak esetleges torzulásairól vagy a 14. megjegyzések című főrovat tartalmáról kevés feldolgozott eredmény áll rendelkezésre. Az összeírásról megjelent munkák többségében annak nyers, összegzett adatok (Latus) rovatának közlésére szorítkoztak, valamint a főrovatok pontatlan értelmezése miatt gyakoriak a tartalmi tévedések. Ezek értelmezése sokszor igen nehézkes, hiszen az összeírás rovataira vonatkozó egyértelmű általános értelmezés sem történt meg, így sokszor a rovatokhoz kapcsolódó jelölések értelmezése is kétségesnek bizonyult. A különböző városok adatait kisebb-nagyobb mértékben értékelő munkákban kaphatunk némi támpontot arról, hogy az összeírások közölte adatok milyen kontextusokban értékelhetők összegezve és önállóan kisebb részekként, ideértve az adózó személyekre vonatkozó megállapításokat is. Az irodalom jobbára pontosítandó módon, de segítségünkre volt az összeíráshoz kapcsolható törvények, kiegészítések és egyéb iratok felkutatásában. A szakirodalom feldolgozása elősegítette, hogy feltárjuk és tisztázzuk a korábban kétes kontextusban használt adatokat, kifejezéseket.

Elsőként Tagányi Károly adta ki az 1828. évi országos összeírás Latus sorainak adatait 1896-ban.[23] Forráskiadványában megyékre és városokra bontva találjuk az adatokat. Munkájának célja, hogy közreadja az összeírás feldolgozatlan adatai, felhívva ezzel a figyelmet a feldolgozásban rejlő lehetőségekre. Kiadványához bevezető tanulmány nem tartozik, csupán a feldolgozatlan adatok közlése történik.

Thirring Gusztáv 1903-ban közreadott akadémiai székfoglalójában értekezik a 19. századi összeírások jellemzőiről. II. József korától kezdve mutatja be az összeírások jogi anyagait, felterjesztéseit, szót ejt problematikájukról, felépítésükről, kezdeti munkálataikról.[24] Kiemelésein keresztül nyomon követhető az összeírások feladata, lényegi elemeinek részei. Megerősíti, hogy a dolgozatunkban használt adóösszeírás az adózó társadalom képezte adóalap megállapítására szolgált. A népösszeírás az újoncozás meghatározásának érdekében történt, ezért nem összekeverendő az adóösszeírásokkal, viszont egyazon időben, egyazon intézmények anyagainak vizsgálata segítségével kutathatók. Thirring Gusztáv értekezése sok szempontból aktuális, hiszen a II. József és 1848 közötti időszak összeírásainak feltárása mintegy 120 évvel az akadémiai előadása után is csak részleteiben valósult meg, s ebbe illeszkedik az 1828. évi országos összeírás állaga is.

Dr. H. Pálfy Ilona több munkájában foglalkozott az 1828. évi országos összeírás anyagával. Tanulmányaiban az összeírás adatait sokszínű táblázatok elkészítéséhez használta, oly módon, hogy szemléltesse és értékelje az adott városban a pillanatnyi népesség összetételére vonatkozó adatokat. A bonyolult táblázatok hálójához igen rövid és hiányérzetet keltő leírás, illetve értékelés párosul, továbbá a kétnyelvű szöveggel ellátott fejléc képlékennyé teszi azok értelmezését. Táblázataiban rögzítette az összeíráson alapuló adatokat, melyeket – az 1. és 2. főrovat elemeit – hibásan értelmezve, azonosítja az összeírt személyeket,[25] illetve különböző tanulmányaiban ellentmondásosan kezelve használta fel,[26] így a rovatok értelmezése csak iránymutatóként használható fel.[27] Ugyanez mondható el az erősen spekulatív jellegű nemzetiségekre és nemességre vonatkozó megállapításokról,[28] melyek az összeírás adatgyűjtési rendszerébe nem kerültek be, viszont az 1. főrovat vezetéknevei alapján nemzetiséghez próbálja kapcsolni ezeket.[29] Előfordul továbbá, hogy az összeírás táblázatainak egyes alcsoportjainak információi kimaradnak a megállapításokból.[30] A lakosság tagolódására és tagonként birtokolt vagyonára vonatkozó ábrák számos komplex információval szolgálnak, de nehézkes értelmezésük és rövid, a hibahatárokra, torzításokra ki nem térő értékelésük miatt az adatok relevanciája ellenőrzésre vár. Az összeírás dokumentumainak értékelése során többször közölt információt arról, hogy az adott munkát végző írnokok hogyan jártak el kétséges kérdéseket illetően, mint például az adóköteles nemesi porták ügyében.[31] A nyers információkat több alkalommal szemléletes, de szintén nem hiánytalanul kiértékelt ábrák segítségével közli, melyek bemutatják az adott város összeírásának városrészekhez köthető adatait. Említést tesz az adatok torzulásának bizonyos formáiról, melyek fő okaként az írnokok egyéni döntését jelöli meg.[32] Ez utóbbi megállapítással egyet kell értenünk, hiszen az írnokok döntései kimutatható hatást gyakoroltak az általunk vizsgált dokumentumok adataira is. Ezen kívül a forrásunkat értékelve fentebb felsorolt, az összeírásra jellemző általános hibákról, torzulásokról munkáiban nem esik szó.

Tömböly János 1939-ben kiadott forráskiadványában közli Vas vármegye 1828. évi összeírt adatait és az 1832. évi javításokat.[33] A kötet a korabeli Vas vármegye valamennyi településének dokumentumai alapján tartalmazza a Latus rovatok és a javítások eredményeit. A bevezető tanulmányban a vármegye gazdasági helyzetét és viszonyait elemzi. Megállapítja, hogy a javítások és az eredeti felvétel között eltelt időben is fejlődött a város iparos népessége, viszont a két összeírás eltérő okát nem mutatja be. A módszertana alapján használható, igényes feldolgozás.

Az 1828. évi országos összeírásról szóló szakirodalom leggyakrabban hivatkozott munkái között találjuk Bottló Béla munkáját. Ez tematikus sorrendben gyűjt össze rövid információkat az összeírás anyagával, tervezésével, elkészültével kapcsolatban. Részletezi az összeírás táblázatának rovatcímeit, s ezek funkcióit, leírást ad a kitöltés módjáról, az összeírást elrendelő intézményekről és megállapításokat tesz a végleges adatok ellenőrzésére vonatkozóan. Az összeírással foglalkozó szakirodalom gyakran hivatkozik Bottló Béla információira, de azok kritikai szemlélettel történő felhasználásával szinte sehol nem találkozhatunk, annak ellenére, hogy munkájában több pontosítást igénylő információ található. A legtöbb fontos és valóban helytálló információt az összeírások levéltári anyagaira vonatkozóan találhatunk.[34] Részletesen, de nem hiánytalanul megadja, mely állagokban őrzik az összeírás dokumentumait. Nem tesz viszont egyértelmű utalást arra, hogy az összeírás anyagából a javítási útmutatókon kívül, csak úgy, mint esetünkben, eredeti másolatokkal is találkozhatunk, melyeket az MNL központi állagában őriznek, és az egyes összeírásért felelős törvényhatóságok vonatkozó állagaiban megtalálható ezek eredeti változata. Részletes említést tesz viszont arról, hogy az összeíráshoz tartozó állagok miért és hogyan sérülhettek.[35] Az összeírás fő- és alrovatainak címét sűrű magyarázatokkal ismerteti, mégis egy-egy esetben fontos információk maradtak ki a rovatok kitöltését illetően.[36] Olvashatunk néhány módszerről, mellyel a táblázatot kitöltő biztosok éltek bizonyos problémák esetén, viszont a 14. megjegyzések rovaton kívül felírt esetleges plusz információkról az izraelita családfők külön jelölésén kívül – melyet nem részletez – nem esik szó. A dokumentumok adatainak torzulásairól és felhasználhatóságáról képet kaphatunk, mert felveti az összeírások összegző sorainak kritika nélküli felhasználásának problematikáját.[37] Munkájáról összegezve elmondható, hogy logikai felépítése több helyen rendkívül inkoherens, de esetleges pontatlanságai ellenére is útmutatóként szolgál az 1828. évi országos összeírás értékeléséhez. Kijelentéseit, és azok teljességét viszont nagyfokú kritikai szemlélettel érdemes kezelni.

Soós Imre 1973-ban adott ki forrásközlést és értekezést a rovásadóösszeírásokról. Írása segít kontextusba helyezni az 1828. évi országos összeírást, és Heves vármegyére vonatkozó adatait más, hasonló jellegű, de kisebb volumenű adóösszeírásokkal összehasonlítható módon közli. Ezek között akad olyan, járási sommázatokból származó adatsor is, mely adatait az összeírással szinte egy időben vettek fel, így a tanulmányban közölt munkák – az azonos rovatokra vonatkozóan – képesek árnyalni az 1828. évi összeírás kitöltésének menetéről szerzett ismereteinket, hiszen szerepelnek benne olyan többletadatok, melyek az átfogó országos munkában nem szerepeltek, illetve hozzásegíthet minket az adatok relevanciájának megállapításához. A kiadvány tartalmaz továbbá egy rövid ismertető anyagot az összeírások létrejöttéről és felhasználásának lehetőségeiről. Támpontszerű módon lát el a jegyzékek, összeírások elkészültéhez kapcsolható információkkal, ami jól használható, helyenként viszont pontosítandó.[38] Összegezve Soós Imre munkája fontos segédlet, hiszen segítségével lehetséges kisebb szintű összehasonlításokat elvégezni, következtetéseket levonni.

Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1984-ben kiadott monográfiában sajátos módon használja az 1828. évi országos összeírás nyers adatait a városok anyagához csatolt jelentésekben található piacokkal kapcsolatos utalásokat és a 3. főrovat egyes adatait felhasználva végezték el a 19. századi Magyar Királyság (beleértve Horvátország) területén található piacközpontok rekonstruálását. Munkájuk során az összeírás adatait a lehető legnagyobb pontossággal kigyűjtve vették számba a 3. főrovathoz tartozó adatokat. Nehézségeik nyomán rendre kiemelik azokat a problematikákat, melyekkel az adatfeldolgozás során szembesültek. Ilyenek a munkánk esetében is jellemző név, illetve adatfelcserélések. Említést tesznek arról, hogy a 14. főrovat nyújtja a legnagyobb segítséget az adózók státuszának meghatározásához, illetve a hibák kiküszöböléséhez.[39] Felvetnek egy, az összeíráshoz köthető lényegi problémát, hogy bizonyos esetekben az egyébként egységes összeírásra vonatkozó utasítások egyes pontjai, mint a 3. főrovat elemei, nem egyértelműen kidolgozottak, és sokszor a törvényhatóságok, illetve az összeíróbiztosok hatáskörébe került a kitöltési útmutatóban nem elég konkrétan szereplő problémák áthidalása. Idetartozik a céhen kívüliek (kontárok), nemesi birtokon dolgozó iparosok, vándorkereskedők, és a ház nélküliek társadalmi helyzete. Értékelésükből megtudhatjuk, hogy a falusi és városi kocsmárosokra vonatkozó adatok sok helyen javításra szorulnak, és azt a felterjesztés után a Nádori Tanács nem tette meg.[40] Az összeírás anyagára való széles spektrumú rálátásuk miatt képesek voltak az egész forrásbázisra jellemző általános következtetéseket levonni. Ezek közé tartozik a Nádori Tanács elégedetlensége a rendszeresen vétett pontatlanságokkal kapcsolatban, a kitöltendő pénzügyi adatok elsikkasztása, az adóalapba egyébként bekerülő adóköteles személyek kihagyása az összeírásból.[41] Továbbá gyakoriak a félreértelmezett jelölésekből fakadó hibák és halmozások. Összegzésükben a kereskedők adatai véleményük szerint túlságosan pontatlanul lettek bevezetve ahhoz, hogy azokat eredményesen használhassák fel. Hasonló nehézségbe ütköztek a jövedelmek meghatározásánál, illetve az iparosok kérdését illetően, ám utóbbiak adatait a hibák ellenére elég pontosnak találták az általános kép megalkotásához. Adataik bővítéséhez más kimutatásokat is számba kellett venniük. Bácskai Vera és Nagy Lajos összetett és egyedülálló munkája újszerűként hatott az összeírás felhasználását tekintve, kritikai szemléletükkel rámutattak problémás pontokra. Értékeléseiket és kimutatásaikat viszont körültekintő kritikai szemlélettel érdemes kezelni, hiszen a hibák felismerése, és az aprólékos munka ellenére többnyire kisebb-nagyobb mértékben egymást torzító adatokat is figyelembe vettek munkájuk során.

Bácskai Vera 2007-ben megjelent tanulmánya is tartalmaz részletes elemzést az összeírás Pest városára vonatkozóan.[42] Ebben szintén említést tesz arról, hogy az összeírás összesítőjének adatait felhasználva, milyen nehézségek adódnak az adatok értelmezése során, valamint a kutatások többsége az összesítő sorait veszi figyelembe, mellyel nekünk is egyet kell értenünk. Nem utal arra, hogy a Latus sorban feltűntetett értékek az összeírásokhoz tartozó javításokkal együtt, vagy azok nélkül kerültek értékelésre munkájában.[43] Az értelmezési problematikák – Bácskai Vera értékelése szerint – az összeírás erősen kötött, rugalmatlan struktúrájának tudhatók be.[44] Esetünkben az 1831. évi javított összeírás alátámasztja értékelését, hiszen látható, hogy a javított sorszámok adatainál a problémát főleg az összeírás táblázatainak hiányossága, bizonyos regisztrálandó eshetőségekre való fel nem készültség okozta. Az adózó társadalom foglalkozás szerinti tagolásának nehézségeit ismertetve leírja, hogy az összeírás anyaga korántsem teljes, csak az adózó személyekre vonatkozóan szolgál adatokkal és a foglalkozások társadalmi rétegekhez köthető megoszlására vonatkozó megállapítások nagy hibahatáron belül értelmezhetők, hiszen nem szerepelnek olyan mesterséget űzők, akik nem tartoznak egyetlen céh alá sem. Ugyanígy a kereskedők száma és helyzete is összetettebb a kiolvasható adatoknál.[45] Összegezve Bácskai Vera ezen tanulmánya rendkívül hasznos adalékokkal szolgál, beleértve az összeírás használata során alkalmazott kritikai szemléletét, mely lehetővé tette, hogy témánk feldolgozása során a részismereteit felhasználva – mint az adózók társadalmi státuszához kapcsolódó adatértelmezés nehézségei – kezdjük el az értékelést.

Bohony Nándor 1828. évi országos összeírás alapján készült munkái azért tekinthetők kiemelten fontosnak, mert az összeírást feldolgozó irodalmak közül az általa készített a legteljesebb és legrészletesebb, továbbá hozzánk hasonlóan Heves és Külső-Szolnok megyére vonatkozó dokumentumokkal foglalkozott. Munkája során a lehető legalaposabb kritikai vizsgálat alá vette az összeírás általa használt dokumentumait, beleértve a roppant mennyiségű hivatali iratanyagokat is, amelyek segítségével a Heves és Külső-Szolnok vármegyére vonatkozó szinte valamennyi összeírással kapcsolatos fő- és részletkérdésre válasszal tud szolgálni. A Visontáról és Eger-völgy falvairól szóló munkái mellett megjelent Eger adózó társadalmáról szóló tanulmánya 1985-ben, amelyekben az összeírások gazdasági és társadalmi célú elemzését erős kritikai szemlélet hatja át. Visontáról szóló tanulmányában megállapítja, hogy a bevezetett adatok pontosak, összehasonlítja a szőlősök és a földterületek termelési és pénzügyi adatait.[46] Eger és környékét az állattartás és földművelés szempontjai alapján vizsgálja, melyben összegző mutatók és egyszerűsítő jellegű ábrák segítségével fejti ki eredményeiben és módszertanában is felhasználható következtetéseit, melyek legfőképpen a mezőgazdasági terület elemzésére terjedtek.[47] Az 1985. évi, az utóbbiaknál jóval nagyobb lélegzetvételű munkája kétségtelenül a legfontosabb feldolgozása az 1828. évi összeírás állágának.[48] A következetes logikai sorrendben felépített, rendkívül átfogó tanulmány részegységeit egyenként tekintve is kiemelkedik az összeírással foglalkozó irodalmak sorából. Részletgazdagon elemezve, értékelve és áttekintve az összeírás teljes irathalmazának anyagát, képet ad olyan általános jellemzőiről, amik használhatók az összeírások adatainak feldolgozása során. Hosszas törvényi és történeti áttekintésen kívül, az összeírás megkezdéséhez kapcsolható instrukciók ismeretében válasszal szolgál olyan kérdésekre vonatkozóan, amiket az összeíró bizottság és az összeíró biztosok saját hatáskörükben döntöttek el. Apró részletekbe menően írja le a táblázat szinte valamennyi jellemzőjét, beleértve a rovatcímeket is.[49] Kiemeli a 14. főrovat néhány jellemző kategorikus megjegyzését.[50] Az adatok relevanciájának ellenőrzése céljából az 1828. évi adatokat összeveti a megelőző század összeírásaival, a földrajzi adatokkal, és az Eger városához készített 1833. évi javított összeírással is.[51] Feloldja a pénzügyi adatokra vonatkozó, illetve a mértékegységváltások bizonyos számítási kulcsait,[52] viszont nem említi meg, hogy bár a földterületek, kaszálók, rétek, szőlősök nagyságának megadásakor törekedtek a pontosságra, de az eredményeket az átváltási bizonytalanságok miatt nagy hibahatárral lehet közölni az előzetes adatok ellenőrzése után is. Ez utóbbi miatt a gazdasági és a jövedelmi adatok ellenőrzése eltéréseket mutathat. Szintén aprólékosan elemzi a személyes adatokat. Módszeresen az egyre kisebb adatok irányába halad, és egyszerűsítő táblázatokkal, azok értékelésével mutatja ki eredményeit, valamint területekhez köthető csoportosításokat is végez.[53] Végezetül megállapítja, hogy az összeírás használható forrásgyűjteményként a társadalom tagolódásának megállapítására vonatkozóan.

Erdei Aranka részletes kritikai forrásközleményben ad számot az 1828. évi országos összeírás Békés megyére vonatkozó eredményeiről. Munkájában a nyers adatokat kritikai szemlélettel kezelve, más helyi sommázatok és jegyzékek összevetésével közli értékeléssel ellátva. Összegyűjtve mutatja be a megyéhez kapcsolódó munkát, illetve fontos jellemzőket emel ki az összeírás adataiból, amik a Nádori Tanácsra, az albizottságokra, a megyei bizottságokra vonatkoznak.[54] A háztartásban élő leánygyermekek általánosan alacsony számáról kritikai megállapításokat tesz.[55] A szakirodalomban – szinte egyedülálló módon – rövid fejezetet szentel az adózó izraelita népesség számbavételére is,[56] de ezek jelöléséről nem szolgál adatokkal. A nemesek esetleges adóköteles portáinak, állatállományainak és mesterembereinek problematikáját jellemzi, és kifejti, hogy nagy szerep hárult az összeíró biztosokra a felvétel idején ezen esetek elbírálása során.[57] Ám meg kell jegyeznünk, hogy az eltérő összeíró bizottságok más választ adtak ugyanezen, és egyéb felmerülő kérdésekre, melyek az összeírás rugalmatlan struktúráját bizonyítják. Sokat megtudhatunk arról, hogy a vitás kérdések, esetleg azok korrigálása ügyében miként jártak el az egyes törvényhatóságok, de például a teljesen üresen maradó rovatok problémájához csak kevés támpontot ad.[58] Munkája az 1828. évi összeírásról útmutatóként szolgált, viszont több kérdést illetően – mint a részletgazdag, de eltérő módszertani eszközökkel felvett egyéb összeírások összehasonlításának szempontjai – eredményei még ellenőrzésre várnak.

Horváth Gergely Krisztián részben az 1828. évi országos összeírás, részben más adóösszeírások anyagainak vizsgálatával az adóztatási rendszer jellemzőinek feltárását végezte el 2005-ben. Tanulmányában a vonatkozó törvénycikkek segítségével nyomon követi az összeírások feladatait, azok jogi és gazdasági hátterét, röviden jellemzi az összeírások fejlődésének folyamatát. Az adóösszeírásokkal kapcsolatban megállapította, hogy – az általánosnak mondható szakirodalmi konszenzussal ellentétben – azok feladata és célja nem az adóalapok növelése, hanem a gazdaságban rejlő lehetőségek reális kiaknázása volt, tehát az arányos adóteherviselési rendszer kialakítása, nem pedig az adóterhek növelése volt.[59] Ismerteti az összeírások módszertani jellemzőit, és megemlíti, miért is fontos kritikával kezelni ezeknek az adatsorait, bemutatja az adóköteles vagyoni elemek eltitkolásának okait.[60] Munkája fontos adalékokkal szolgál az összeírások mögött húzódó szakmai munkáról és segít tisztázni bizonyos kérdéseket az összeírás szándékaival és lebonyolításával kapcsolatban.

Berecz Anita Eger polgárjogú lakosságát vizsgáló tanulmánya az 1828. évi országos összeírás adataira is épít. Az egri polgárság vizsgálatához Bácskai Vera és Nagy Lajos eredményei nyomán használta fel az összeírást. Jellemzi a város polgári lakosságát a reformkor ideje alatt, s munkája során megállapítja, hogy a polgárkönyvek segítségével lehetséges kimutatni olyan adózó polgárokat, akik az összeírás rovataiban szerepelnek.[61] Ezen személyek megtalálására a városi polgárkönyvek, korábbi népszámlálások felhasználásával van lehetőség. Munkája annak ellenére, hogy az alapfeltevésként kezelt megállapításokat nem veti kritikai értékelés alá, jól példázza, hogy milyen sokrétű kutatási lehetőség rejlik az országos összeírás anyagának egyéb kontroll anyagokkal való részletes összevetése során.

Módszertani jellemzők

Ahhoz, hogy az általunk ismertetett forrásanyagot statisztikai számításokra lehessen használni, elsődleges feladat a dokumentumok digitalizálása. Esetünkben ez Excel táblázatban történt, amely tartalmazza az összeírási íveken megtalálható adatokat. A digitalizálás folyamatát három szakaszra lehet osztani. Először a papíralapú táblázatban olvasható fő- és alrovatok latin nyelvű elnevezésének megfelelően elneveztük a táblázat oszlopait. Ezután az 1665 név szerint szereplő adózó személy (háztartásfő) neveit a dokumentumhűség miatt az eredeti formában a hozzátartozó fentebb ismertetett rövidítésekkel együtt digitalizáltuk. A keresztnevek rövidítései feloldhatók az MNL által online közzétett Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, hiszen a leggyakoribb férfinevek latin és magyar teljes alakját, valamint a használt rövidítéseket is megadja.[62] Végezetül a személyekhez tartozó adatokat soronként töltöttük ki, ügyelve arra, hogy a megfelelő oszlopba kerüljenek bevezetésre. A táblázat elkészítése során kiemelt figyelmet fordítottunk a bevitt adatok helyességének ellenőrzésére, hiszen a digitalizációhoz elütések is hozzájárulhatnak.

A digitalizált adatállományt leíró statisztikai számítások használni, szükség volt ezek kódolására, valamint egy kódolási útmutató elkészítésére. Ennek során különböző rovatok azonos kategóriákra, mint például nemre, korcsoportra vonatkozó adatait egy oszlopban egyesítettük és számmal jelöltük. A kódolási útmutató segít, hogy a számokkal jelölt adatokat feliratokkal lássuk el, és ez nem csak a jelenlegi munkát könnyíti meg, hanem az adatbázis későbbi felhasználása során egyértelműen jelzi az egyes oszlopokban található számozási rendszer értelmezését.

A továbbiakban a számítások elvégzéséhez az általunk digitalizált 1828. évi országos összeírást az 1833. évi javítás eredményeivel korrigált formában használtuk fel. A javítások adatbázisba történő bevonására azért van szükség, mert az 1828. évi összeírásban eredetileg 535 jobbágy, 746 házas zsellér, 356 házatlan zsellér és 34 ismeretlen társadalmi helyzetű személy szerepelt. Ha ezeket összeadjuk, akkor 1671 név szerint összeírt személyre vonatkozó adatot kellene tartalmaznia a táblázatnak. Az ellentmondás oka, hogy az összeírók az utasításban nem (egyértelműen) szereplő eseteknél gyakran sajátos megoldást alkalmaztak a táblázat kitöltése során. Azokat a személyeket, akik jobbágyok, de nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, jobbágyként és házatlan zsellérként is feljegyezték, majd a lap alján található összegzésben az egy sorban lévő mindkét jelölést hozzáadták a végösszeghez. Hat személynél alkalmazták a kettős jelölést, ebből adódóan a társadalmi helyzetükre vonatkozó adatok duplán szerepelnek az összeírásban. Ha ezeket az adatokat csak egyszer vesszük figyelembe, mint ahogyan mi a kódolás során külön számmal jelöltük őket, akkor 1665 személyre vonatkozó adatot kapunk. Az 1833. évi javítás ezt az ellentmondást feloldotta és ezeket a személyeket kizárólag jobbágyként jegyezte fel, jelölve a megjegyzések főrovatban, hogy bérleményben laknak.

A minta bemutatása

A minta név szerint 1665 emberből áll, akik 18 év feletti felnőttek. A legtöbb esetben férfi nevet olvashatunk, gyakran mégis megállapítható, melyik névhez tartozó adatokat diktálta be nő, mert a nevek mögötti rövidítés (Uxor) magában hordozza a nemre vonatkozó adatokat (79 fő), valamint két női név (252 Simon Elis., 1049 Balla Elisab.) is található az adózók neveinél. Ezen kívül az özvegyek (Vid.) csoportja 8 férfiból,[63] 55 nőből és 103 ismeretlen nemű személyből[64] áll. A mintát 1426 férfi (85,64%) és 136 nő (8,17%) alkotja, valamint 103 személy neme nem megállapítható (6,19%). A női csoportot három további alcsoportra tudjuk bontani: 55 özvegy (40,44%), 79 feleség (58,09%) és 2 nő (1,47%), akik név szerint szerepelnek. A férfi csoportnak 8 özvegy (0,56%) is tagja. Ezek az adatok az adózók nevére vonatkoznak, valójában 24 személyt és a hozzájuk tartozó adatokat nem vehetjük figyelembe a háztartások esetében, mert nem a városban tartózkodnak vagy élnek, kizárólag háztulajdonnal rendelkeznek. A személyeket a továbbiakban a háztartások megjelölésére használjuk fel.

1. diagram: Szolnok adózó háztartásfőinek nemek és családi állapot szerinti megoszlása

A személyek pontos átlagéletkora nem állapítható meg, mert a 2. főrovat a 18 és 60 év közöttiek számára kérdez rá nemtől függetlenül beleértve azt a személyt, akit név szerint írtak össze, valamint a 14. rovat kizárólag 60 év felettiekre vonatkozó megjegyzéseket tartalmaz. Egyedül az állapítható meg, hogy 3303 fő 18 és 60 év közötti (93,02%), valamint 248 fő 60 év feletti (6,98%) személyt írtak össze.

2. diagram: Szolnok összeírásban szereplő lakosságának korcsoportok szerinti megoszlása

A 3303 személyt a következőképpen számítottuk ki: 3151 főt tartalmaz a 2. főrovat az összeírási íveken (95,4%), továbbá 17 testi- vagy szellemi fogyatékossággal elő személyt (0,51%),[65] 92 katonát (2,79%).[66] Ez utóbbi két csoportba tartozók nem fizetnek adót. Akik az összeírásban szerepelnek, de mint adófizetőket szintén nem tartjuk számon, azok a következő csoportok: 19 szolgára (0,58%) vonatkozóan szerepel a megjegyzések rovatban az alibi (máshol), vagyis a családjuk a városban élt, ők pedig ismeretlen helyen szolgálnak, de ezáltal az összeírásban indirekt módon mégis szerepelnek, mégsem számítanak lakosnak és adófizetőnek a településen. Rajtuk kívül hiányzik az a 24 háztulajdonos (0,73%), akik vagy máshol (13 fő)[67] vagy másik házban laknak (8 fő),[68] valamint akiknek a háza üres[69] (3 fő). A rájuk vonatkozó információkat a 2., 4. és 14. főrovat adatai mutatják meg. Azoknál, akik vagy nem fizetnek adót, vagy nem tartjuk őket számon lakosként, nem találunk adatot arra vonatkozóan, hogy 60 év felettiek, ezért 18 és 60 év közöttiként számoltunk velük.

3. diagram: 18 és 60 év közötti nem adózók, nem helyi lakosok (4,61%)

Konklúzió

A szakirodalom kritikai feldolgozása és az 1828. évi országos összeírás nemek eloszlására és korcsoportokra vonatkozó adatainak elemzése és értékelése után megállapítható, hogy az adatállomány felhasználható az 1828-ban Szolnokon élő adózó népesség ismertetésére. Az összeírásban a javítások ellenére is fellelhetők hibák, ezért annak vizsgálatakor nem elég a Latus sorok ellenőrzése és feldolgozása, hanem az összes név szerint szereplő személy fő- és alrovatok tartalmazta adatait figyelembe kell venni, azokat egymással összevetve elemezni. A kiegészítő adatok és információk jelentős mértékben segítenek konkretizálni és pontosítani a bevezetett adatokat.

A forrásanyagok digitalizációja során figyelembe kell venni az 1828. évi országos összeírás rejtette nehézségeket. Hiába szándékos a betűk szép formálása, az írás kalligrafikus, amely a mai olvasó szeme számára ismeretlenként hat. Ahhoz, hogy a nevek megfejtése pontos legyen többször el kell olvasni, mert nem lehet egyértelmű útmutatót találni, amely minden kérdésre választ ad. Bár a munkánk kezdete óta az MNL online adatbázisa is megjelent, de a kézírásfelismerő szoftver sok esetben csak százalékos egyezéseket állapít meg bizonyos lehetőségekkel a nevekre vonatkozóan.

Az adatok feldolgozása során többször szembesültünk az adózó személyekre vonatkozó sorok kitöltésének helytelenségeivel. Ennek alapján számos adat nem a megfelelő sorba került, amely a dokumentum megbízható feldolgozását akadályozza. A téves adatok észrevétele és korrigálása körültekintést igényel, ezekre a munka során kiemelt figyelmet kell fordítani. Az adatok pontosításának érdekében a javítások használata, ha vannak, elengedhetetlen.

A nemek és korcsoportok eloszlásának megállapítására az eddigi kutatások során nem került sor, viszont az összeírás alkalmas ezek elemzésére, értékelésére a számításaink alapján. A nemek megállapítása azért fontos, mert kimutatható, hogy nem csak férfiak, hanem nők is lehetnek adózó háztartásfők. A személyek korcsoportok szerinti vizsgálata pedig a 60 év felettiekre vonatkozó adatok megismerésében nyújt támpontot, hiszen ők a személyük után már nem adókötelesek. Ennek ismeretében az első olvasatra hiányosnak tűnő 3. főrovat – a háztartásban élő, 18 és 60 közötti adóköteles személyek – adatainak értelmezése egyértelművé válik.

A más megyékben készült összeírás feldolgozásait körülményes összehasonlításra felhasználni, és nem lehet tényként kezelni, mert ugyanazon kérdésekben sokszor máshogy döntöttek az írnokok, mint a bérlő jobbágy házatlan zsellérnek tekinthető-e. Ezért a jövőbeli regionális szintű vizsgálatok egyértelműen létjogosultak és szükségesek az 1828. évi adózó társadalom tagozódásának, foglalkozási megosztottságának, és a háztartások összetételének feltérképezéséhez.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok, Követi jelentések, 1827.

MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e.

MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat.

MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai, Adóösszeírások, Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak, 1828.

Felhasznált irodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 1–2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007.

Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 114–133.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62.

Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 242–272.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Magyar Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–376.

H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Magyar Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382–397.

H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481.

Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 160–189.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906.

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973.

Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006.

Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213.

Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1903, 607–715.

Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939.

Internetes hivatkozások

1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25)

1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

Első katonai felmérés (1782–1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf)

Hivatkozások

  1. Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 447. ↑
  2. Első katonai felmérés (1782-1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  3. Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok: (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés 2022. november 05.) ↑
  4. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka ↑
  5. Vö. Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1-2, 79; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92. ↑
  6. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 73–75; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858, 234–235. ↑
  7. 1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  8. 1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  9. 1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  10. MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok. Követi jelentések, 1827. ↑
  11. 10. Czakó Geor. Uxor. ↑
  12. 173. Nagy Geor. Vid. ↑
  13. Az egy közösséghez tartozók közé számították az ott élő rokonok mellett a velük rokonsági kapcsolatban nem, csak gazdasági kapcsolatban lévő személyeket is, illetve egy ilyen „összeírási egység” több mai értelemben vett családból is állhatott, például, ha a családfő (tartalmilag háztartásfő) valamely gyermeke házas volt. In Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006, 7. ↑
  14. Csak azok, akik valamilyen céhhez tartoznak. ↑
  15. Bohony: Adózó gazdaság, 92. ↑
  16. Az 1828. évi országos összeírás, MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e. ↑
  17. A közgyűlési iratok tartalmazzák a magyarázatot, hogy a szüret ideje alatt másolatokat készítettek, MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat. ↑
  18. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka. ↑
  19. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 13; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 399–401, 404. ↑
  20. Vö. Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906, 155–156; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 267–269. ↑
  21. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720–1836,19. téka. ↑
  22. Vö. MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai. Adóösszeírások. Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak; Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973. ↑
  23. Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213. ↑
  24. Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1903, 613–627. ↑
  25. H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–368. ↑
  26. Ld. H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382. ↑
  27. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 367–376. ↑
  28. H Pálfy: Győr sz. kir. város, 368–370. ↑
  29. Uo., 368–370. ↑
  30. Vö. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 371; H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 383. ↑
  31. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382–397. ↑
  32. Vö. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382-393; H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481. ↑
  33. Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939. ↑
  34. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 244–245, 248–251. ↑
  35. Uo., 250–251. ↑
  36. Uo., 255–257: a 3. főrovatnál a törvényhatóságok döntöttek arról, hogy a kontárokat összeírják -e, esetünkben ezt a jogot az összeíróbiztosokhoz delegálták, akik döntése szerint a kontárok nem kerültek az összeírásba; Uo., 261–262: a 7. főcsoportról szóló adatok rossz sorrendben és téves betűrendben vannak közölve. ↑
  37. Uo., 266–269. ↑
  38. Nem az összeíráshoz tartozó tc.-re hivatkozik, 1791. évi 47. tc., in: Soós: Heves és Külső-Szolnok, 30. ↑
  39. Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 33. ↑
  40. Uo., 34. ↑
  41. Uo., 35. ↑
  42. Bácskai: Városok és polgárok Magyarországon, 1.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 227. ↑
  43. Uo., 227. ↑
  44. Uo., 227. ↑
  45. Uo., 227. ↑
  46. Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539. ↑
  47. Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62. ↑
  48. Bohony: Adózó gazdaság, 66-157. ↑
  49. A feleség (Uxor) rövidítést nem ismerteti, in Uo., 91. ↑
  50. Uo., 93–94. ↑
  51. Uo., 79, 88, 140. ↑
  52. Uo., 74. ↑
  53. Uo., 92–135. ↑
  54. Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 13–63. ↑
  55. Uo., 17. ↑
  56. Uo., 19. ↑
  57. Uo., 13–63. ↑
  58. Uo., 13–63. ↑
  59. Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19-20, 163. ↑
  60. Uo., 166. ↑
  61. Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 121. ↑
  62. Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, 61–64. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf, Letöltés: 2022. november 19.) ↑
  63. A megjegyzések főrovatban férfi nemű szavakat használnak az özvegy személyre vonatkozóan, közülük 2 személynél a név mögött nem jelzik az özvegységet. ↑
  64. A szó rövidítése alapján nem megállapítható, és megjegyzések főrovat ezeknél a személyeknél üres. ↑
  65. Defectum corporis/defectuoso/miserabilis, minden személy, akinél a megjegyzés tartalmazza ezen szavak valamelyikét, egy személyt magas kora miatt nem jelöltünk csak a másik csoportnál a duplikálódás miatt. ↑
  66. Miles, minden olyan személy idetartozik, akinél szerepel a megjegyzéseknél ez a szó kontextustól függetlenül. ↑
  67. Proprietarius habitat in alia Domo, és tartalmi változatai. ↑
  68. Proprietarius habitat alibi, és tartalmi változatai, 3 személynél pontosan meghatározott, hol lakik. ↑
  69. Domus vacua. ↑

 

Beküldve:

Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában

Bevezetés[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: [15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. [29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.[36]

Gogolák Lajos[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

  1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023. ↑
  2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323. ↑
  3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65. ↑
  4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei) ↑
  5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.) ↑
  6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47. ↑
  7. Uo., 44. ↑
  8. Uo., 48. ↑
  9. Uo., 52. ↑
  10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között) ↑
  11. Uo., 69. ↑
  12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája) ↑
  13. Uo., 89. ↑
  14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33. ↑
  15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90. ↑
  16. Uo., 90. ↑
  17. Uo., 90–92. ↑
  18. Uo., 92. ↑
  19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95. ↑
  20. Uo., 95. ↑
  21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű) ↑
  22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98 ↑
  23. Uo., 98. ↑
  24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102. ↑
  25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑
  26. Bertényi: Szekfű, 62. ↑
  27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389. ↑
  28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4. ↑
  29. Uo., 4. ↑
  30. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33. ↑
  32. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3. ↑
  34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23. ↑
  35. Uo., 23. ↑
  36. Uo., 23. ↑
  37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa. ↑
  38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61. ↑
  39. Uo., 60-61. ↑

 

Beküldve:

Ripszam Dóra: A bűncselekményhez kapcsolódó kizsákmányolás a gyermekkereskedelem kapcsán

„Az igazságszolgáltatás néha összetéveszti az ártatlant a bűnössel, ha véletlenül együtt találja őket.” – Charles Dickens

Bevezetés

Az Európai Parlament és a Tanács 2011/36/EU irányelvének 2. cikk (3) bekezdése szerint az emberkereskedelem vonatkozásában a kizsákmányolás magában foglalja legalább a prostitúció révén történő kizsákmányolást vagy a szexuális kizsákmányolás más formáit, a kényszermunkát vagy szolgáltatásokat – a koldulást, a rabszolgatartást vagy a rabszolgatartáshoz hasonló gyakorlatot és a szolgaságot is ideértve –, a bűncselekményekhez kapcsolódó kizsákmányolást és a szervek kivételét.

Az emberkereskedelem terén tapasztalt változások kezelése céljából az Európai Parlament és a Tanács 2011/36/EU irányelv tágabban értelmezi az emberkereskedelem fogalmát, mint a 2002/629/IB kerethatározat, ami abban mutatkozik meg, hogy az a kizsákmányolás egyéb formáit is felöleli.[1]

Az egyéb kizsákmányolási formák közé sorolandó a kényszerű koldulás célját szolgáló emberkereskedelem, a bűncselekmények elkövetésére kényszerítés, a kényszerházasság, a színlelt házasság, a szervek eltávolítása, az örökbefogadásra szánt fiatalok és kisgyermekek kereskedelme, a terhes nők kereskedelme újszülött csecsemőik eladása céljából, az emberkereskedelem kábítószer előállítása és kábítószer-kereskedelem céljából.[2]

A ’bűncselekményhez kapcsolódó kizsákmányolás’ kifejezés azt takarja, hogy egy adott személyt annak révén zsákmányolnak ki, hogy az elkövető – többek között – zsebtolvajlást, áruházi lopást, kábítószerrel való kereskedést és más hasonló, büntetendő és anyagi haszonnal járó tevékenységet követ el.[3] Jellemzően az áldozatok többféle bűncselekmény elkövetésére vannak egyidejűleg kényszerítve.[4]

A kényszerbűnözés arculata

Az emberkereskedők által használt formák folyamatosan fejlődnek, az emberkereskedelem egyik különálló, ám gyakran alul-azonosított megjelenési formája a kényszerbűnözés.[5]

2017–2018 között az európai adatok alapján az emberkereskedelemmel kapcsolatos vádemelések csupán 2%-ában szerepelt a bűncselekményhez kapcsolódó kizsákmányolás.[6] A 2011/36/EU irányelv a kényszerkoldulást, továbbá a bűncselekmények révén történő kizsákmányolást a munkaerő-kizsákmányolás formáinak tekinti, melyet a magyar jogalkotó is átvett. A munkacélú kizsákmányolás hazai fő megjelenési formái közé tartozik a bűncselekmények elkövetésére kényszerítés.[7]

Ez a kizsákmányolási forma többek között azért is tud fennmaradni, mert a mások bűncselekményre kényszerítése az emberkereskedők számára alacsony kockázattal járó, ám mégis jól jövedelmező üzletnek bizonyul.[8]

A célcsoport életkora a kizsákmányolás típusa tekintetében különböző, a zsebtolvajlás rekrutációja csak bizonyos kor elérését (kb. 8 éves kort) követően kezdődik.[9]

A gyermekek által elkövetett zsebtolvajlás (illetve az ehhez kapcsolódó más bűncselekmények) főként ’bandákban’ fordulnak elő, a fiatalok hasonló korú és helyzetű társaikkal együttesen követnek el bűncselekményeket, ami a deviáns kortárs kultúra szerves részét képezi. A fiatalok ’bandái’ által elkövetett bűncselekmények mellett azok az esetek sem ritkák, amelyekben a család kényszeríti rablásra vagy más bűncselekmények elkövetésére a gyermeket. Ezekben az esetekben számos alkalommal a létfenntartásról, a családtagok ellátásáról van szó, nem pedig a család meggazdagodásáról. A szülők megtanítják a gyermekeket arra, hogyan lopjanak, és melyik a legjobb és leghatékonyabb módszer, ezen esetekben a gyermekek nyilvánvalóan a szüleiknek engedelmeskednek, általában kisebb bűncselekményekkel kezdik, majd komolyabbakkal folytatják, azonban vannak a szülők általi kényszerítésnek más formái is: például úgy motiválják a gyermekeket, hogy azt ígérik nekik, több élelmet kapnak, amennyiben ’több pénzt keresnek’.[10]

Feltárásra kerültek a gyermekek bűnözésre kényszerítésének olyan esetei is, amikor a környezet befolyása a felelős a gyermekek kriminalizálódásáért, ezekben az esetekben a szülők gyakran szerhasználók, munkanélküliek, gyermekeiket elhanyagolják, és nem ritkán mentális problémákkal küzdenek, de nem szükségszerűen bűnelkövetők, tehát azáltal, hogy a szülők szociálisan és/vagy mentálisan sérültek, nem képesek egészséges neveltetést biztosítani a gyermekeik számára, így növekszik annak a veszélye, hogy a gyermekeket zsebtolvajlásra vagy rablásra kényszerítik a környéken élő felnőttek. Egy vizsgált esetben egy fiatal férfi (aki korábban futtatóként dolgozott) elkezdett gyermekeket bűncselekmények elkövetésére kényszeríteni és kizsákmányolni a saját környékén, a gyermekek 8-10 évesek voltak, és a férfi ellenőrzése alatt végeztek rablásokat, azt követően elvette tőlük az ’árut’, és egy kevés pénzt adott nekik a ’munkájukért’. Egy másik esetben 16 éves tinédzser olyan fiatalok ’bandája’ által végzett tevékenységekben vett részt (a bandát magát egy ’maffia’ típusú bűnözői hálózat zsákmányolta ki), ahol feladatuk az volt, hogy bárokba besétálva verekedéseket színleljenek, ezután a ’maffia’ emberei megérkeztek, és ’biztonsági szolgáltatásokat’ nyújtottak a bár tulajdonosai számára, valójában megzsarolták, ugyanis amennyiben visszautasították a fizetést, a ’maffia’ bosszút állt rajtuk. Nem került feltárásra olyan eset, ahol egyértelműen megállapítható lett volna a gyermekkereskedelem, mindazonáltal nagyon fontos, hogy a megkérdezett szakértők elmondása szerint – és ahogy a fenti példák is szemléltetik – a gyermekek által elkövetett zsebtolvajlás és rablás mögött gyakran jelennek meg a kényszer különböző formái, az elkövető a kiskorúakat gyakran kizsákmányolják, tehát egyúttal maguk is bűncselekmény áldozatai. Az azonosítást tovább nehezíti, hogy a kortársak hatása vagy nyomása alatt elkövetett bűncselekmények szintén gyakran megjelenő formája a zsebtolvajlásra való kényszerítés, ahol az idősebb gyermekek betanítják a fiatalabbakat, bizonyos környezetben, különösen a gyermekotthonokban, ahol a gyermekek különböző, de többnyire veszélyeztetett háttérből érkeznek, a gyermekek egymást vonják be a bűnözésbe.[11]

Az emberkereskedelem áldozatai által elkövetett bűncselekmények formái

A nemzetközi tapasztalatok alapján a leggyakoribb bűncselekmények, melyeket az emberkereskedelem áldozatai elkövetnek: a kábítószerrel kapcsolatos és a vagyon elleni bűncselekmények.[12] A magyar kriminálstatisztikai adatok alapján megállapítható, hogy hazánkban szintén a vagyon elleni és a különböző kábítószerrel összefüggő bűncselekmények elkövetésére történő rábírás a jellemző, mely elsősorban a családtagok által valósul meg, és nem utolsó sorban az ilyen, bűnözői életmódra berendezkedett, sokszor diszfunkcionális családban felnővő gyerekek szocializációja hosszútávú következményekkel jár.[13]

Nem állnak rendelkezésünkre becslések a gyermekkereskedelemmel kapcsolatos zsebtolvajlásról, ami általában más típusú bűncselekményekkel is együtt jár, mint például lopás, rablás vagy zaklatás (bullying).[14]

Az emberkereskedők arra kényszeríthetik a gyermekeket és a felnőtteket, hogy az emberkereskedelem áldozataként bűncselekményeket kövessenek el, beleértve a lopást, a tiltott kábítószerbirtoklást és -kereskedelmet, a terrorcselekményt és az emberölést. Mexikóban például arra kényszerítették a gyermekeket és a migránsokat, hogy ’bérgyilkosként’ dolgozzanak, valamint kábítószerek előállításában, szállításában és értékesítésében használták fel őket. A rendőrség 2013. novemberében letartóztatott hat felnőtt romát, akiket azzal vádoltak, hogy gyermekeiket betörésekre vették rá Párizsban és annak külvárosaiban, az áldozatokat állítólag fizikailag bántalmazták, mert nem szállították le a lopott áruk napi kvótáját. Afganisztánban a felkelő csoportok kényszerítik arra az idősebb afgán gyermekeket, hogy öngyilkos merénylőként szolgáljanak, a pakisztáni nem állami katonai csoportok pedig arra bírták rá a gyermekeket – akár már 9 éves kortól –, hogy öngyilkos merénylőként szolgáljanak Pakisztánban és Afganisztánban egyaránt. A főként Vietnámból és Kínából származó gyermekeket és férfiakat arra kényszerítették, hogy kábítószertermesztéseben dolgozzanak az Egyesült Királyságban és Dániában.[15] Gyermekeket és felnőtteket adnak el az Egyesült Királyságba olyan bűncselekmények elkövetése céljából, mint a zsebtolvajlás, az ATM-lopás, a fémlopás és kábítószer termesztés. A bűnözés céljából elkövetett emberkereskedelem egyre jelentősebb kérdés, de csak a közelmúltban ismerték el kényszermunkaként.[16]

A Vidra Zsuzsanna, Baracsi Kitti, Katona Noémi és Sebhelyi Viktória által folytatott kutatás során a gyermekek által elkövetett zsebtolvajlás ugyan látens jelenségnek bizonyult, vannak azonban más, súlyosabb vagy kevésbé súlyos bűncselekmények, amelyek kapcsolódnak a zsebtolvajláshoz, és amelyek az intézmények számára ’láthatóbbak’. A zsebtolvajlást és az ehhez kapcsolódó tipikus bűncselekményeket gyakran tinédzserek követik el csoportosan, akik sokszor gyermekotthonokban lakó gyermekek közül kerülnek ki, más fiatalokat támadnak meg, megfenyegetik, valamint kirabolják őket. Annak ellenére, hogy az intézményeknek tudomásuk van ezekről az esetekről, mégsem rendelkeznek információval arról, hogy pontosan hogyan valósulnak meg ezek a cselekmények.[17]

Az áldozatok speciális helyzete

A kolduláshoz, valamint a bűncselekményhez kapcsolód kizsákmányolás céljából elkövetett emberkereskedelem áldozatait gyakran együtt tárgyalja a jogirodalom arra tekintettel, hogy a két jelenség sokszor együtt jár. Ezen áldozatokra az alábbiak jellemzőek:

    • gyermekek, (idős emberek) vagy fogyatékkal élő bevándorlók, akik hajlamosak tömegközlekedés és nyilvános helyeken koldulni
    • kábítószert magánál tartó, vagy értékesítő gyermekek
    • rendelkeznek olyan sérüléssel, amely látszólag a megcsonkítás következménye
    • azonos nemzetiségű, etnikai hovatartozású gyermekek, akik felnőttek nagyobb csoportjaival mozognak együtt
    • kísérő nélküli kiskorúak, akiket azonos nemzetiségű vagy etnikai hovatartozású felnőtt ’talált meg’
    • csoporttal történő mozgás tömegközlekedési eszközzel
    • részvétel szervezett bűnöző ’bandák’ tevékenységeiben
    • nagyobb csoportba tartozó gyermekek, akiknek ugyanaz a felnőtt a gyámja
    • büntetést kapnak, ha nem gyűjtnek vagy lopnak eleget
    • csoportban élnek
    • együtt utaznak a rendeltetési országba
    • csoportosan élnek olyan felnőttekkel, akik nem a szüleik
    • nagy csoportokban és jelentős távolságokat tesznek meg naponta[18]

A zsebtolvajlásra kényszerítés azonosítása – mint a gyermekkereskedelemhez kapcsolódó kizsákmányolási forma – jelentős problémákba ütközik arra tekintettel, hogy nem egyértelmű az intézmények számára az, hogy a bűncselekmény mennyiben tekinthető kényszerítés eredményének, következésképpen annak kizsákmányoló jellege sem. Sokak szerint nincs is szó kényszerítésről, és meglátásuk szerint a fiatalok saját akaratukból cselekednek, amikor pedig az intézmények elismerték, hogy a gyermekeket kényszerítették, akkor is többnyire kortárs kényszerítést értettek alatta.[19]

Természeténél fogva az emberkereskedelem áldozatai nem tehetőek felelőssé olyan jogellenes tevékenységekben való részvételükért, amelyek viktimizációjuk közvetlen következményei. A bűncselekmény elkövetésére kényszerített személyeket általában áldozat helyett elkövetőként azonosítják és annak megfelelően kezelik őket a bűnüldöző és igazságügyi szervek. Az emberkereskedelem számos áldozata a megfelelő áldozatazonosítás hiánya miatt továbbra is észrevétlen marad a bűncselekmények elkövetői között. Az Egyesült Államokban számos állam – köztük New York is – olyan törvényeket fogadott el, amelyek lehetővé teszik az emberkereskedelem áldozatai kapcsán – akiket kereskedelmi célú szexuális cselekmények elkövetésére kényszerítenek –, hogy hatályon kívül helyezzék ezeket az ítéleteket, amennyiben a bűncselekmény elkövetése az áldozat kizsákmányolása körébe tartozik. 2009-ben három vietnami gyermeket tartóztattak le az Egyesült Királyságban, mert kábítószertermesztésben vettek részt, kábítószer birtoklása miatt elítélték őket, egy fellebbviteli bíróság azonban 2013-ban hatályon kívül helyezte az ítéleteket, és megállapította, hogy a gyermekek emberkereskedelem áldozatai voltak. Ez az eset azt tükrözi, hogy egyre inkább tudatában vannak annak, hogy a kényszerbűnözésben részt vevő emberkereskedelem áldozatait meg kell védeni a büntetőeljárástól.[20]

Az emberkereskedelem áldozatait olyan büntetendő cselekmények elkövetésével vádolják, amelyek elkövetésére kényszerítették őket, és a büntetőeljárás megalázó élményének vannak kitéve.[21]

Összegzés

A kizsákmányolás ezen formáját jelentős országok közötti mozgás jellemzi,[22] így szorosan kapcsolódik a kiskorúak jogellenes külföldre vitelének kérdésköréhez.

A bűncselekményre kényszerítést az emberkereskedelem áldozatainak azonosítását végző szervek sokszor nem akként azonosítják, mint az emberkereskedelemmel kapcsolatba hozható jelenséget, éppen ezért az áldozatokat csupán elkövetőnek definiálják, ezáltal pedig áldozati jogaikat nem érvényesíthetik. A bűncselekményre kényszerítés áldozatai főként gyermekek, akiket arra kényszerítenek, hogy akaratuk ellenére hajtsanak végre bűncselekményeket, melyek elsősorban: zsebtolvajlás, bolti lopás, kábítószer-kereskedelem, autók feltörése, bankautomatákkal kapcsolatos lopások stb.[23]

Az emberkereskedelem áldozatául esett gyermekeket sokszor bűnözői tevékenységre kényszerítés útján használják ki, őket gyakran hamisan az adott bűncselekmény elkövetőjeként azonosítják, és nem pedig az emberkereskedelem áldozataként, ennek következtében az esetek nagy része nem kerül napvilágra az Európai Unión belül.[24]

Fontos, hogy a kormányok olyan politikákat dolgozzanak ki és hajtsanak végre, amelyek hatékonyan azonosítják és megfelelő védelemben részesítik az emberkereskedelem azon áldozatait, akiket áldozattá válásuk során bűncselekményben való részvételre kényszerítenek.[25]

Bibliográfia

Balogh Krisztina – Windt Szandra: A munkáltatással összefüggésben elkövetett emberkereskedelem jellemzői elméleti és gyakorlati szempontból, Belügyi Szemle, LXX. évf., 2022/2.

De Coll Ágnes Ráhel – Tatár Erika: Az emberkereskedelem jelenlegi helyzet Magyarországon, Budapest, Magyar Közlöny, 2021.

Ripszám Dóra: Kizsákmányolás az emberkereskedelem kapcsán, Az Új Btk. Szakcikkek. 2020. május 6. https://ujbtk.hu/ripszam-dora-kizsakmanyolas-az-emberkereskedelem-kapcsan/#_ftn31

Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015.

Windt Szandra: A gyerek: érték vagy értékes árucikk? Belügyi Szemle, LXX. évf., 2022/8.

Egyéb források

European Commission: Report on the progress made in the fight against trafficking in human beings (2016) as required under Article 20 of Directive 2011/36/EU on preventing and combating trafficking in human beings and protecting its victims. 19 May 2016, SWD(2016) 159 final

Európai Bizottság: Jelentés az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak emberkereskedelem megelőzéséről, és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről szóló 2011/36/EU irányelv 20. cikkében előírtak szerinti harmadik jelentés az emberkereskedelem elleni küzdelem terén elért eredményekről (2020). 2020. október 20. SWD(2020) 226 final

Fighting child trafficking: a main priority for EU law enforcement, EUROPOL, 15 October 2014, https://www.europol.europa.eu/newsroom/news/fighting-child-trafficking-main-priority-for-eu-law-enforcement

Trafficking into crime and begging, Antislavery.org, https://www.antislavery.org/what-we-do/past-projects/trafficking-crime-begging/

United Nations: Human trafficking indicators, Office on Drug and Crime, https://www.unodc.org/pdf/HT_indicators_E_LOWRES.pdf

USA: Submission to the United Nations Universal Periodic Review, April – May 2015, https://www.law.cuny.edu/wp-content/uploads/page-assets/academics/clinics/hrgj/publications/Criminalization-of-Trafficking-Victims.pdf

U.S. Department of State: The use of forced criminality: Victim hidden behind the crime. Office to Monitor and Combat Trafficking in Persons, June 2014, https://2009-2017.state.gov/documents/organization/233938.pdf

Hivatkozások

  1. Az Európai Parlament és a Tanács 2011/36/EU irányelve (2011. április 5.) (11) preambulumi bekezdése ↑
  2. European Commission: Report on the progress made in the fight against trafficking in human beings (2016) as required under Article 20 of Directive 2011/36/EU on preventing and combating trafficking in human beings and protecting its victims. 19 May 2016, SWD(2016) 159 final ↑
  3. Ld. 2011/36/EU irányelv (11) preambulumi bekezdése ↑
  4. Ripszám Dóra: Kizsákmányolás az emberkereskedelem kapcsán, Az Új Btk. Szakcikkek. 2020. május 6. https://ujbtk.hu/ripszam-dora-kizsakmanyolas-az-emberkereskedelem-kapcsan/#_ftn31 ↑
  5. U.S. Department of State: The use of forced criminality: Victim hidden behind the crime. Office to Monitor and Combat Trafficking in Persons, June 2014, https://2009-2017.state.gov/documents/organization/233938.pdf ↑
  6. Windt Szandra: A gyerek: érték vagy értékes árucikk? Belügyi Szemle, LXX. évf., 2022/8, 1694. ↑
  7. Balogh Krisztina – Windt Szandra: A munkáltatással összefüggésben elkövetett emberkereskedelem jellemzői elméleti és gyakorlati szempontból, Belügyi Szemle, LXX. évf., 2022/2, 273. ↑
  8. Ripszam: Kizsákmányolás az emberkereskedelem kapcsán ↑
  9. Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015, 180. ↑
  10. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem Magyarországon, 159., valamint 189. ↑
  11. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem Magyarországon, 189–190. ↑
  12. Windt: A gyerek: érték vagy értékes árucikk? 1694. ↑
  13. Windt: A gyerek: érték vagy értékes árucikk? 1694. ↑
  14. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem Magyarországon, 159., 189. ↑
  15. U.S. Department of State: The use of forced criminality: Victim hidden behind the crime ↑
  16. Trafficking into crime and begging, Antislavery.org, https://www.antislavery.org/what-we-do/past-projects/trafficking-crime-begging/ ↑
  17. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem Magyarországon, 188–189. ↑
  18. United Nations: Human trafficking indicators, Office on Drug and Crime, https://www.unodc.org/pdf/HT_indicators_E_LOWRES.pdf ↑
  19. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem Magyarországon, 220–221. ↑
  20. U.S. Department of State: The use of forced criminality: Victim hidden behind the crime ↑
  21. USA: Submission to the United Nations Universal Periodic Review, April – May 2015, https://www.law.cuny.edu/wp-content/uploads/page-assets/academics/clinics/hrgj/publications/Criminalization-of-Trafficking-Victims.pdf ↑
  22. Európai Bizottság: Jelentés az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak emberkereskedelem megelőzéséről, és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről szóló 2011/36/EU irányelv 20. cikkében előírtak szerinti harmadik jelentés az emberkereskedelem elleni küzdelem terén elért eredményekről (2020). 2020. október 20. SWD(2020) 226 final ↑
  23. De Coll Ágnes Ráhel – Tatár Erika: Az emberkereskedelem jelenlegi helyzet Magyarországon, Budapest, Magyar Közlöny, 2021, 15. ↑
  24. Fighting child trafficking: a main priority for EU law enforcement, EUROPOL, 15 October 2014, https://www.europol.europa.eu/newsroom/news/fighting-child-trafficking-main-priority-for-eu-law-enforcement ↑
  25. U.S. Department of State: The use of forced criminality: Victim hidden behind the crime ↑

 

Beküldve:

Pető-Veres Kata: Adatok és összefüggések a keresztszülői intézmény előzményeihez és gyakorlatához a magyar református gyakorlatban

Bevezetés

Csecsemő vagy gyermek megkeresztelésének előkészítésekor fontos a megfelelő keresztszülők kiválasztása. A megfelelő személyek kiválasztása több szempont figyelembe vételével történhet. A keresztszülői intézmény századai alatt ezek a szempontok némiképp változtak, ahogyan a mindenkori emberi közösség, társadalom viszonya is változott az egyházhoz. Bizonyos alapvető szempontoknak mindig érvényesülniük kellett volna, de mint az alábbiakban majd látni fogjuk, ez nem mindig volt így.

Jelen írás arra vállalkozik, hogy bemutassa hogyan alakult ki a keresztszülői intézmény, milyen elvárásokat támasztott az egyház a keresztszülők felé, milyen változásokon ment keresztül a keresztszülők kiválasztása, milyen szerepe volt, vagy kellett volna legyen a keresztszülőknek a keresztelési liturgiában, milyen problémákkal szembesült az egyház a keresztszülői intézmény vonatkozásában, hogyan alakította a szokásjog a keresztszülőséget és arra milyen válaszokat tudott adni.

Ez a tanulmány a Magyar Református Egyház képviselőinek keresztszülői intézményre vonatkozó rendelkezéseit kívánja vizsgálni, annak figyelembevételével, hogy az egyház részéről megszületett elvárások sokszor a hívek részéről tapasztalható gyakorlatokra való reflexióként jelentek meg. A vizsgált keresztszülői intézmény a csecsemőkeresztség gyakorlatán nyugszik, azonban a csecsemő- és gyermekkeresztség további bibliai teológiai, dogmatikai kapcsolódó kérdéseit nem áll szándékunkban vizsgálni, mert jelen egyházi helyzetünkben hitvallási iratainkkal összhangban azt legitimnek fogadjuk el. Célunk, hogy a csecsemőkeresztségből kialakult keresztszülői intézményt vizsgáljuk a gyakorlatban meghonosodott és az egyházi vezetés által megkívánt szempontok feltérképezésével. Szándékunk, hogy a tanulmány végére mi magunk is átértékeljük ehhez a sákramentumhoz való viszonyunkat, és megértsük annak életformáló, élethosszig tartó elköteleződést kívánó jogos követeléseit.

A keresztszülői intézmény kialakulásának kezdetei

A keresztszülő szerepköre a gyermekkeresztség gyakorlata előtt alakult ki.[1] A keresztséget az ősegyházban elsősorban felnőtteknek szolgáltatták ki. Aki felnőttként a keresztyénség mellett döntött, feliratkozott a keresztelendők listájára.[2] Nagyböjt első vasárnapján leadták a nevüket, majd a következő napon a püspök megbizonyosodott szándékuk komolyságáról és erkölcsi életük tisztaságáról. Hiteles tanúk kikérdezése után elkezdődhetett a keresztségre való felkészítés.[3] A jelölt mellett pártfogója (sponsor) kellett tanúskodjon.[4] A kérelmezőt, ha férfi volt, az apja, vagy leendő keresztapja mutatta be a püspöknek. Ha pedig nő volt, akkor anyja, vagy leendő keresztanyja tette meg ugyanezt.[5] A sponsor szót először Tertullianus De baptismo című műve említi a XVIII. fejezetben,[6] akinek dolga az volt, hogy a keresztelendő helyett feleljen a feltett kérdésekre és a fogadásokat ő tegye meg. Későbbi ókeresztyén iratokból tudhatjuk, hogy a keresztszülők olyan személyek lehettek, akik a gyülekezet előtt jól ismert, hiteles emberek voltak.[7]

A megkeresztelt személyért gyakran a szülő kezeskedett még az V. században is. Fokozatosan szűnt meg ez a gyakorlat, majd a 813. évi Mainzi Zsinat el is törölte.[8]

Hamar megjelentek azok a kifejezések, amelyek a társszülőségre utalnak. Ezek bizonyítják, hogy a keresztszülő nem a természetes szülő volt (compatres, commatres, propatres, promatres, patrini és matrinae, susceptor).[9] Ezek a kifejezések utalnak a keresztszülő és a keresztgyermek közeli kapcsolatára is, amely kapcsolat olyan erős lelki kapcsolat volt, hogy házasságot sem köthettek a felek.[10]

A gyermekkeresztség általánossá válásával megmaradt a hagyomány, hogy a gyermeknek keresztszülőt választanak. Itt is megjelent az a tendencia, hogy míg kezdetben a szülő,[11] vagy egy rokon válaszolt a kérdésekre, később a gyermekkeresztségnél is olyan valakit kellett meghívni, aki ismert keresztyén gyülekezeti tag volt.[12]

A későbbi katolikus egyházjog és keresztelési szertartás szigorúan ragaszkodott a már kialakult keresztszülői intézményhez.[13]A reformáció ugyan a középkori hagyományból átvette a keresztszülői intézményt,[14] de azt képes volt új tartalommal megtölteni, mégpedig azzal, hogy a keresztszülői feladatokat egyfajta a gyülekezet felé, és a megkeresztelt gyermek felé is irányuló szolgálatként szemlélte. A keresztszülő felelősséget vállal a gyülekezet egy megkeresztelt tagjáért, érte imádkozik, tanúja a keresztségnek. Lehetőségei szerint mindent megtesz azért, hogy a gyermek megmaradjon a gyülekezet mellett, a gyermek hitbeli neveléséből kiveszi a részét.[15]

Érdekes megfigyelnünk a téma tárgyalásánál, hogy egy egyházhoz köthető alkalom, ez esetben a keresztség hogyan kezd el a népszokások szintjén mintegy külön életet élni.[16] A keresztszülők kiválasztásához az egyház igyekezett szabályokat felállítani, melyekből jó okkal feltételezhetjük, hogy a keresztszülők személyének megválasztásánál nem mindig olyan szempontok váltak hangsúlyossá, amelyek az egyház által is támogathatóak voltak. A keresztszülői intézmény jogi népszokásokon alapuló biztonsági intézmény is volt, amikor egyéb érdekvédelmi, biztonsági szervezetek nem voltak.[17]

Esetünkben hangsúlyos módon a református egyház által ajánlott szempontokat igyekszünk áttekinteni, de összehasonlítás, megemlítés szintjén fontosnak tartjuk a római katolikus és az evangélikus egyházzal is érintőlegesen foglalkozni. A keresztszülőség intézményére vonatkozó adatokat főként ágendákban, liturgikákban, egyházi szabályzatokban, paptanokban, de érdekes módon még presbitérium által összeállított határozatban is találhatunk. Fennmaradt irataink arról sem hagynak kétséget, hogy hányan lehetnek a keresztszülők, és a gyermek neméhez viszonyítva hogyan oszlik meg a keresztszülők neme.

Keresztszülők számára vonatkozó adatok

A 17. századi kiskomáromi regula így rendelkezik a keresztszülők számát illetőleg:

„Férfiúi gyermeknek két férfiú és egy asszony, leányzónak pedig két asszonyi és egy férfiúi komái[18] legyenek.”[19]

Samarjai János Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske–jében hasonlóan a kiskomáromi regulához rendelkezik a keresztszülők számáról. Három koma legyen, akik közül a gyermek nemével megfelelőből kettő legyen, egy pedig a másik nem képviselői közül. A komák nem lehetnek családtagok, ahogyan fogalmaz „idegen vérből valók” legyenek. Samarjai hozzáteszi, hogy ugyan a Szentírás nem beszél arról, hogy a keresztelésre a keresztszülő vitte volna a keresztelkedőt, sőt Keresztelő Jánosnak vagy Jézusnak a körülmetélésénél csak a rokonság volt jelen, a felnőttek mind maguk járultak a keresztséghez, de ennek ellenére megtartja a szokást, hogy a gyermeknek és felnőttnek apja, komái, rokonai legyenek jelen és fogadásokat tegyenek.[20]

A keresztszülők számának maximalizálását elengedhetetlenné tette az, hogy vidékenként, gyülekezetenként szokássá vált, hogy 20, 30, 40, 50 vagy akár még több koma lett elhívva. Ezt bizonyítja egy 18. századi feljegyzés Debrecenből:

„Az 1745. június 27-kén végeztetett:

„Eddig a kereszteltető szülék és a kereszt-komák közül, alkalmas időtől fogva, ily rendetlenség tartatott fel 1.) Igen sok komák hivattak volt, némelyiknél 20, 30, 40, 50 sőt tán 100 is. […] Hogy azért ennekutána ily rendetlenségek ne legyenek, a tiszteletes uraknak és a tekintetes nemes tanács tagjainak concursusában determináltatott, és a templomokban is közhírré tett azon rendelés a tanács és communitas solemnis gyűlésében előterjesztetvén, egyetértőleg megerősittetett: „1.) Hogy ennekutána csak három pár komát lessz szabad hivatni.”[21]

Láthatjuk, hogy a keresztszülők nemük szerinti megoszlása a kiskomáromi regulában és Samarjai János ágendájában is megegyezik. Zsarnay Lajos, a sárospataki református főiskola lelkésze, a tiszáninneni egyházkerület főjegyzője Paptanjában a keresztszülők számára nézve annyi adalékkal szolgál, hogy a keresztszülők száma a szokástól függ, náluk egy törvényes korú férfi és egy nő szokott lenni.[22]

Keresztszülők ismérvei, felekezeti hovatartozása és kötelességei mind a keresztelési szertartáson, mind később, a gyermek neveltetése kapcsán

Samarjai János a keresztszülők legfontosabb ismérvei között leszögezi, hogy azok emberkorbéliek,[23] házasok vagy házasságon kívül élők, de pogányok, zsidók, eretnekek, a keresztyén tanításokkal tisztában nem lévők, rossz hírben állók vagy elítélt törvényszegők nem lehetnek. Legalkalmasabbak a jámbor életű, igaz hitű keresztyének, akik képesek keresztgyermeküket a keresztséggel kapcsolatos tudnivalókra tanítani, ha arra szükség van.[24]

A kiskomáromi regula elvárásként írja elő a keresztszülők számára, hogy: „A komák a mi atyánkot, a’ credot és a Tízparancsolatot tudják és ha a Tanétó kívánja el is mondani tartozzanak.”[25]

Debrecen város XVIII. századi története is szolgál némi adalékkal a keresztszülők kötelességeivel kapcsolatban:

„Hogy csak a koma–asszonyok jelentek meg a templomban a keresztelés idején;[26] […] a komák a czélnak eleget nem tettek, a midőn az árván maradott keresztfiokat és leányokat nem neveltették és nem taníttatták a szent és keresztyén életre és tudományra. […] 2.) Mind a férfiak, mind az asszonyok jelen legyenek és a keresztelőhelyhez közel álljanak. 3.) Nemcsak ki a keresztvízre tartja és annak férje, hanem mind a 3 pár koma is – mint kereszt szülék – ily állapotú tisztükből folyó kötelességre komolyan figyelmeztessenek.”[27]

A fentebbi, Debrecen történetéből kiemelt megjegyzés megerősíti azt a korábbi megállapításukat, hogy a keresztszülők nem feltétlenül voltak jelen a keresztségnél, sőt ahogyan olvashatjuk, meghívásuk puszta formalitás volt, és sokszor nem is voltak tudatában annak, hogy egyáltalán mit vállaltak el. A kiemelt részből még egy, a keresztszülők fontos feladatának elmulasztásáról olvashatunk, mégpedig arról, hogy az elárvult gyermeket a keresztszülőknek kellett volna magukhoz venniük. Van tudomásunk arról, hogy ez is fontos szempont volt, hogy a keresztszülő a természetes szülő elhalálozása esetén átvállalja a gyermek felnevelését, gondozását.

Tóth Ferenc pápai teológiai tanár 1810-es Liturgikája részletezi a legbővebben a keresztszülők kötelességeit. Tóth hangsúlyozza, hogy a keresztszülőknek kell a csecsemőt a templomba a keresztelésre felvinni, kezeskednek afelől, hogy a gyermek keresztyén hitben fog neveltetni. Vállalják, hogy ha a szülők meghalnának, képtelenné válnának a gyermek nevelésére, vagy nem gondoznák azt, ők magunkhoz veszik a gyermeket. Ez sok esetben a papokra maradt, mert a keresztszülők nem vették komolyan fogadalmuk teljesítését. További fontos feladatuk, hogy tanúskodnak arról, hogy a gyermek rendben megkeresztelkedett, valóban azt a nevet kapta, amelyet visel. Tóth sajnálatosnak tartja, hogy sok esetben csak a keresztanyák jelentek meg, ahogyan azt is, hogy a keresztszülők kötelességeiről kevés szó esik a keresztelési ágendában vagy egyáltalán nincs erről iránymutatás, ennek elmulasztása legkésőbb a konfirmáció alkalmával pótolható.[28] Tóth Ferenc elvárja a keresztanyától, hogy a bába helyett ő tartsa a keresztvíz alá a csecsemőt.[29]

A keresztszülők számáról, választásáról és egyéb jellemzőivel kapcsolatban azt írja, hogy legjobb volna, ha a legközelebbi barátok, ismerősök közül kerülnének ki, mert a kapcsolat erősségéből kifolyólag a gyermekkel szembeni hatványozottabb kötelességtudat várható el. Mivel a szülők legdrágább kincsüket, gyermeküket bízzák a keresztszülőre, ezért a keresztszülőnek meghívott személy ne legyen túl idős, halálhoz közel álló, cselekvésében akadályozott, Tóth megfogalmazása szerint „nyomorék,” hanem jó erkölcsűnek, a keresztyén tanításokban járatosnak kell lennie. Az olyan keresztszülő sem alkalmas, aki nem tudja beosztani az idejét, túl messze lakik, és ezért nem láthatja a gyermeket, 14 évnél idősebbeknek kell lenniük, és nagyon fontos, hogy azok vállalhatják a keresztszülőséggel járó kötelességeket, akik konfirmáltak, és már éltek az úrvacsora sákramentumával. Tóth megengedő azzal kapcsolatban, hogy református gyereknek lehet–e katolikus keresztszülője.[30] Nem tartja ezt kardinális kérdésnek, mert a római katolikus hitben való neveltetés csak a római katolikus egyház által megkeresztelt gyermekre vonatkozik. Ezért egy római katolikus keresztszülőnek nem okozhat az lelkiismereti gondot, ha keresztgyermeke református, mert nem elvárás vele szemben, hogy a gyermek a római katolikus tanításoknak megfelelően nevelkedjék. Ugyanez fordítva is igaz.

Zsarnay Lajos a keresztszülői intézmény szükségességére nézve olyan megállapítást tesz, hogy az polgári és egyházi célból is szükséges. Polgári vonatkozásban azért, mert ők bizonyítják azt, hogy a gyermek azoké, akik helyett a keresztszülők most jelen vannak. Egyházi részről meg azért jelentős, mert ők azok, akik a szülők képében ajánlják a gyermeket az anyaszentegyház szövetégébe könyörgéseik által, azok keresztyén neveltetésére fogadalmat és ígéretet tesznek. Szerepkörük olyan feladattal is kiegészül,[31] hogy lehetőségeik szerint a beteg anyáról és a csecsemőről gondoskodjanak.[32]

A Dunántúli Protestáns Lap 1938. évi 18. számában is olvashatjuk azt, hogy a keresztszülők a szülők helyettesei, ami azt is magában foglalja, hogy ha a szülők meghalnának, a keresztszülők veszik magukhoz az elárvult gyermeket. Ennek létjogosultsága abban keresendő, hogy ahogyan a szerző fogalmaz: „Azt is jelenti ez a megbízatás, ha a szülők meghalnának, akkor a keresztszülőknek kell vállalni a kis gyermek keresztyén hitben való nevelését vagy neveltetését. Erre a keresztelés alkalmával ünnepélyesen igéretet is tesznek.”[33]

Az 1938-ból származó idézet jelentőségét abban nyeri el többek között, hogy szóvá tette a keresztszülők megválasztásánál felmerülő, a keresztség lényegét elodázó problémákat. Ezek között jelen vannak olyan gondok, mint hogy a legtöbb szülő csak régi hagyománynak tekinti a keresztséget, és csak a keresztelés időpontjára „szerzi” a keresztszülőket minden hosszabb távú megfontolás, hitbeli döntés nélkül. Csizmadia Károly mosonmagyaróvári lelkész azt is problémának véli, hogy a keresztszülőkkel kapcsolatban a szülőknek lelki igényei nincsenek, ahogyan az sem szempont, hogy haláluk esetén a keresztszülő gyarapítaná-e a lelki kincset, az azonban hangsúlyos, hogy ki legyen ugyanebben az esetben a gyám, aki az anyagi javakról gondoskodik. További ellenkezést vált ki a szerzőből, hogy a keresztszülő sok esetben nem is református, ami felveti a kérdést, hogy egy nem református hogyan tehet fogadalmat arra, hogy a gyermek felnőve önként tegyen vallást hitéről a gyülekezet előtt.[34] Sok esetben a lelkész semmit nem tud a keresztszülőkről addig, amíg a keresztelő után fel nem veszi az adatokat.[35] Volt olyan eset, amikor utólag derült ki, hogy zsidó vallású személy tartotta keresztvíz alá a csecsemőt. Még a 20. század első harmadában is jelentkezik az a probléma, hogy a szülők nem jelentek meg a keresztelésnél. Csizmadia Károly azt is hozzáteszi, hogy azok a gyermekek, akiknek keresztszülei nem reformátusok „megalkuvók, közönyösek, vallásukért, egyházukért áldozathozatalra képtelenek. Satnya, vérszegény vallásosság jellemzi őket, nincs felekezeti, református öntudatuk, és házasság esetén könnyebben egyeznek ki a református egyház kárára.”[36]

Tóth Ferenc 1810-es Liturgikája és Csizmadia Károly írásai között több, mint száz év telt el. A két nyilatkozat között érezhető a szigorítások irányába való hajlás. Azt egyikőjükről sem gondolhatjuk, hogy a véleményük mindenki által elfogadott lett volna a maguk korában. Azt viszont biztosan tudhatjuk, hogy ebben a százhúsz esztendőben számtalan dolog történt, ami mind a magyar társadalom, mind pedig az egyház életét érintette. Református részről többek között megszilárdultak a felekezeti határok, a közösen indított pesti teológián indított képzés útjai is szétváltak, ekkora tehető az 1848-49-es forradalom, a kiegyezés, az első világháború, és nem utolsó sorban a trianoni békediktátum, amely mind egyházszervezetileg, mind pedig létszám tekintetében érzékenyen érintette az egyes felekezeteket. Mind e mellett a református egyházban is megindult egy a liturgiára vonatkozó egységesítési szándék,[37] és a teológiai racionalizmus képviselői is háttérbe szorultak.

A felekezeti egyezőség kérdése az 1931-es Reformátusok Lapjában is előjön, ahol a szerző így fogalmaz: „komoly református ember csak református keresztszülőket kérhet fel.”[38]

Néhány évtizeddel korábban Fördős Lajos kecskeméti lelkész, főesperes 1875-ös ágendájában utal arra, hogy szerinte még a keresztanyákhoz intézett kérdést is el lehetne hagyni, mert csak a szószegők táborát gyarapítjuk vele. Ő csak minimális elvárásokat támasztana a keresztszülők felé, azonban fontosnak tartaná, hogy a feladataikról legyen tanítás. Szerinte keresztszülő minden felnőtt férfi és nő lehet, aki képes bizonyítani azt, hogy a gyermek azoktól a szülőktől származik, akiknek a nevében megkeresztelik, és képes tanúskodni, hogy a gyermeket valóban megkeresztelték. Ugyanez érvényes a felnőtt keresztségnél is. Azzal zárja sorait, hogy elég egy keresztapát és egy keresztanyát bejegyezni az anyakönyvbe.[39] Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy Fördős Lajos engedékenységét se vetítsük rá az egyház egészére, mert például az1869. évi Protestáns Egyházi és Iskola Lapok 6. számában közölt vélemény mindjárt ellentmond ennek. Itt Petz Gyula, mezőberényi lelkész foglalja össze, hogy mi várható el a keresztszülőktől. Itt fejti ki egy korábbi, 1751-es irat szerint, hogy a keresztszülőknek kegyes, istenfélő, és hívő embereknek kell lenniük, akik nem kerülik az úrvacsorát. A keresztyén tanításokkal tisztában vannak, a gyermekért imádkoznak, emlékeztetik arra a fogadalomra, amit helyettük tettek meg. Petz Gyula egyik lelkésztársa dilemmájára válaszolva fogalmazta meg meglátásait, aki azzal az égető kérdéssel szembesült, hogy helyes-e muszlim vagy zsidó vallású embert keresztszülői minőségében elfogadni. Petz Gyula írásából határozottan kiérződik a nem. Az ő gyülekezetében gondot okozott, hogy a keresztelésen meg sem jelent keresztapa nevét be kell-e jegyezni az anyakönyvbe.[40] Egy másik lelkész álláspontja, hogy a keresztszülő nem sokat tehet a gyermek neveltetéséért amíg a szülők élnek. Ha meghalnak, az állam jelöli ki a gyámot. Az áttért családok esetén is problematikus, hogy a keresztszülők hogyan tudnák fogadalmukat teljesíteni. A keresztszülői intézmény lényegét a tanúskodásban látja.[41]

A 20. század nagy változást hozott a tekintetben, hogy a szülők, keresztszülők jelenléte az 1931. január 1-ől bevezetett Istentiszteleti Rendtartásban foglaltak alapján a trianoni határok közé szorult magyarországi református gyülekezetekben elvárásként jelent meg. Ravasz László Istentiszteleti Rendtartásában a szülők és keresztszülők fogadástételéről beszél, amely feltételezi mind a szülők, mind a keresztszülők szertartáson való jelenlétét. E szerint az istentiszteleti rendtartás szerint a keresztszülőknek konkrét feladatuk is van. A szülők, keresztszülők, a bába (szülésznő) a lelkésszel együtt az úrasztala mellé állnak. A keresztanya a bábától (szülésznőtől) átveszi a csecsemőt,[42] és ő tartja a keresztvíz alá.[43] Az ugyanebben az időben megszületett erdélyi ágenda is hasonló megállapításokat tesz.[44] Az 1985-ös ágenda sem rendelkezik másképp, ahogyan az 1996-os sem. A lelkész a szülőkhöz és a keresztszülőkhöz intézi a két rájuk vonatkozó kérdést.[45]

Az 1930 és 1985 között eltelt évtizedek alatt kísérlet történt arra, hogy az 1931. január 1-jével bevezetett Istentiszteleti Rendtartást megújítsák, mert annak hiányosságait maga Ravasz László is látta. Magyarországon az 1931-es Istentiszteleti rendtartás megújításának gondolata 1948-1949-ben fogalmazódott meg. A Debreceni Teológiai Kar 1948-ban, a Budapesti Teológia Ifjúságának Kálvin János Köre pedig 1949-ben kezdeményezett közös gondolkozást az istentiszteleti gyakorlat kérdéséről. A kezdeményezők között Ravasz László mellett Makkai Sándor[46] a reformjavaslatok motorja.[47]

1949-ben Makkai Sándor szerkesztésében megjelenő Református Gyülekezet című folyóirat hasábjain több cikk jelent meg a liturgiai reform ügyében. 1949-ben megalakul az Egyetemes Konvent és annak Liturgiaügyi Bizottsága. A bizottság meg is kezdte munkáját. Február 2-án a négy kerület püspöke (Bereczky Albert dunamelléki, Révész Imre tiszántúli, Enyedy Andor tiszáninneni és Győry Elemér dunántúli püspökök) értekezletet tart a Konvent székházában, ahol Ravasz előterjesztésére megvitatták a liturgia-reformmal kapcsolatos elképzeléseiket.[48]

A Református Gyülekezet 1950. évi áprilisi számában beszámolót olvashatunk arról, hogy a debreceni Nagytemplomban január 18-án az új liturgiával tartottak istentiszteletet.[49]

Az 1950-es év tavaszán a kedvező fogadtatás és pozitív állásfoglalások figyelembevételével, a Liturgiái Bizottság munkája előre haladtával az új Ágenda elkészülésének és életbeléptetésének utolsó fázisa kezdődött el.[50]

Ez alkalommal nem annyira az egységre, mint inkább a teológiai, bibliai alap és a teljes istentisztelet fogalmának és gyakorlatának megvalósítására tevődött a hangsúly. Ravasz nemcsak egyetértett, hanem maga is sürgette a revíziót, mert úgy látta, hogy a fennálló rend nem tükrözi a teljes és tiszta református istentiszteletet.[51]

1950. szeptember 13-án az 5. Budapesti Zsinat elfogadta az új Istentiszteleti Rendtartás módosítására vonatkozó javaslatokat és ezzel megállapították a szabályrendelet végső alakját. Valójában nem történt más, mint a reform elnapolása, mert a homíliás istentiszteletet és az úrvacsora szertartását még függőben hagyta. Hiába emelkedett törvényerőre, de nem lépett életbe és nem adták ki a tervezett módon a Parochiális Könyvtár következő soron kívüli számában.[52]

1951. február 6-án a Zsinati tanács még tárgyalta az új Istentiszteleti Rendtartás ügyét, ahol Kiss Roland kijelentette Bereczky Alberttel vállvetve, hogy időszerűtlen egy új rendtartás bevezetése.

Kiss Roland így fogalmaz: „bátran áll ki azon véleményével, hogy ez a reform ma egyáltalán nem időszerű, mert minden reformtól óvakodni kell. Csodálja, hogy mégis
éppen Ravasz László püspök lép ki ezzel a nagy horderejű javaslattal.
Csak fokozzuk vele az egyház elleni agitatívumot, mert „provokatívan is
hathat.”[53]

A Zsinati Tanács végül úgy határozott, hogy 1952. január 1-jével életbe lépteti az új Istentiszteleti Rendtartás. Az 1951. október 24-án megalakult új Zsinat hét megalakult bizottsága közül a negyedik helyen van felsorolva a Liturgiai Bizottság, akiknek tagjai között már csak hárman vannak a régi tagok közül. A bizottság üléseiről és a zsinat döntéseiről az egyház hivatalos lapja Az Út tudósít 1951. decemberi számában:
A Liturgiai Bizottság előadója előterjesztette bizottsága javaslatát.
A javaslat értelmében a zsinat elhatározta, hogy most nem kívánja módosítani a gyülekezet istentiszteleteinkben szokásos istentiszteleti rendtartást.”[54]

Makkai Sándor korai halála után és Ravasz Lászlónak a zsinati tagságból való végleges kitaszítása,[55] püspöki tisztségéből való eltávolítás után a „teljes istentisztelet” és az egész istentiszteleti reform ügye lekerült a Zsinat napirendjéről.[56] Ilyen előzmények után közel két évtized kimaradása után indult meg a munka egy új istentiszteleti rend megállapítása érdekében. Az 1985-ös Istentiszteleti Rend megszületéséig vezető útról Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története címmel olvashatunk.[57]

Az 1968-as országos liturgiai felmérésből levonható következtetések[58]

Az 1930-ban és az 1985-ös Istentiszteleti Rendtartás megjelenése közötti időben egy érdekes liturgiai tárgyú felmérést végzett 1968-ban a református egyház[59], melynek ugyan nem volt tárgya a keresztszülői intézmény működését bemutatni, de jónéhány lelkész a keresztelésre vonatkozó kérdés kapcsán erre is kitért. Ez azért nagyon érdekes a számunkra, mert láthatjuk a megjegyzésekből, hogy a hatályos Istentiszteleti Rendtartásban (1931. január 1-től) foglaltak a gyülekezetek és a lelkészek szintjén mi módon valósultak vagy éppen hiúsultak meg. A lelkészek vonatkozó megjegyzései látképei annak, hogy mennyire tartotta magát a népszokás vagy mennyire volt képes célt érni egy felülről bevezetett a református istentiszteleti életet, a liturgiai gyakorlatot meghatározni kívánó dokumentum. A teljesség igénye nélkül néhány lelkész megjegyzését szeretnénk itt közölni visszautalva a korábbi századok tovább élésére és némileg kitekinteni a jelen helyzetre, amely újabb kutatás tárgya lehetne és kellene is legyen.

1968 húsvétja előtt a Magyarországi Református Egyház szolgálatban lévő lelkészei egy kérdőívet kaptak a kezükhöz. Az 1070/1968-as sorszámot viselő kérdéssorban a tervezett új Istentiszteleti Rendtartás összeállítása érdekében kérdéseket tettek fel a szolgálatban lévő lelkészeknek. Két kérdés vonatkozott a keresztelőkre, de ezek egyike sem utalt direkt a keresztszülői intézményre. Az első kérdés a keresztelés rendjére vonatkozott, a második pedig a keresztelőn feltett két kérdés helyességéről szerette volna a lelkészek véleményét kikérni. Az 1931. január 1-jével bevezetett Istentiszteleti Rendtartás a szülők és a keresztszülők jelenlétét, aktív részvételét, az úrasztalához való kiállásukat írta elő. Nem szabad azonban arról megfeledkeznünk, hogy ennek a rendtartásnak a bevezetésekor egészen más politikai és társadalmi berendezkedés volt uralkodó, mint azokban az évtizedeknek a többségében, amikor ezt a rendtartást ténylegesen használták.

Az 1968-as felmérésben olvasható a keresztszülőkre utaló megjegyzéseket a teljesség igénye nélkül mutatjuk be, mert már ez a néhány példa is jól illusztrálja, hogy a keresztszülők személye, jelenléte, szerepe, fogadalmai, a velük szembeni elvárások miképpen jelentek meg a kor egyházi viszonyai között.

A Nagykunsági Református Egyházmegyében Tiszafüreden szolgáló id. Karasszon Dezső jó példaként állítja elénk a gyülekezetében szokássá vált gyakorlatot, miszerint senki nem megy ki a templomból a keresztelő előtt, illetve a lelkész rendszeresen hangsúlyozza, hogy a keresztelőn az érintett család minél több tagja legyen jelen.[60] A tiszaigari Kolláth József a szülők és a keresztszülők feladatát abban jelöli meg, hogy „Jézus Krisztus hitvalló gyermekévé nevelni első és utolsó sorban a szülők és a keresztszülők feladata. A „neveltetés” az ő vállukról veszi le a felelősséget.”[61]

A Tiszaderzsen szolgálatban lévő Ábrahám Antal így nyilatkozik a keresztszülők személyéről: „a keresztkomaság evangéliumi tartalmáról szólni kell, hogy megértsék, hogy miért nem lehet másvallású a keresztszülő. Az sem kívánatos, hogy a rk. keresztszülő belemormolja a credoba a mi templomunkban disszonánsan a „maga katholikus anyaszentegyházába” vetett hitét.”[62] Ezzel új szemponttal gazdagítja az eddigi példákat. A keresztszülő csak református lehet. A keresztszülő felekezeti hovatartozása manapság is megosztja a lelkészeket.

Abádszalók lelkésze, Bán István még ennél is borúsabb képet fest a keresztszülői intézményről. Számára az is kérdésessé vált, hogy szükségszerű-e annak fenntartása: „Ha egyáltalán a keresztszülői intézményt fenntartjuk, neveljük rá a gyülekezetet, hogy a keresztszülő csak református legyen.”[63] A probléma tehát továbbra is az, hogy a keresztszülők felekezeti hovatartozása megkérdőjelezhető.

Az Egervölgyi Református Egyházmegyében lévő Tiszavalkon a kérdőíven a nevét nem feltűntető lelkész a szülők és a keresztszülők részéről aktívabb részvételt követelt volna meg: „álljanak a gyermek mögött a kereszteléskor, így történjen az első úrvacsora.”[64] A mezőnagymihályi Csorba László „családiasabb” keresztelőt szeretett volna hasonlóan a németországi gyakorlathoz, ahol a szülők és a keresztszülők együtt áldják meg a gyermeket.[65]

Az Északpesti Református Egyházmegyében Érden szolgáló Németh Géza ugyan nem tér ki a keresztszülők személyére, de a gyermeküket keresztelő szülőkkel kapcsolatba most is érvényes megállapítást tesz: a szülők legyenek konfirmáltak, mert „ teológiai képtelenség, hogy olyan szülők tegyenek fogadalmat arra, hogy gyermeküket keresztyén hitben nevelik, akik maguk sem konfirmált egyháztagok.” Ha a bejelentés és a keresztelő között túl rövid arra az idő, hogy a keresztelő előtt konfirmáljon legalább az egyik fél, akkor írásban adjon biztosítékot arra, hogy két hónapon belül leteszi a konfirmációi fogadalmat.[66]

Szintén az Északpesti Református Egyházmegyében lévő Fót lelkésze, Szűcs Ferenc így nyilatkozott a keresztszülői intézményről: „Egy liturgikai kézikönyv keretein belül „teológiailag tisztázni lehetne ennek a népszokás szintjére került intézménynek használhatóságát. Arra gondolok, hogy kifejezetten bátoríthatná Rendtartásunk azokat, akik hitvallási alapon –az előbbi okok miatt- nem kívánnak keresztszülőket, hanem maguk hoznák el gyermekeiket. Az anyakönyvi bejegyzésnél így nem okozna problémát.”[67] Ez egy újabb vélemény amellett, hogy a keresztszülők kiválasztása sokszor több problémát okoz a keresztyén tanok iránt elkötelezett szülőknek, mint amennyi segítséget remélhetnek a gyermek keresztyén hitben való neveléséhez.

A Szentendrén szolgáló Pásztor János a keresztszülői intézmény teljes elvetése helyett annak megerősítését tartotta volna szükségesnek a Szentháromság Istenbe vetett hitvallás elmondása által. „Kérdések jók. Egy változtatásra azonban feltétlenül szükség van bennük: legyen egy hitvalló kérdés: tehát szülők és keresztszülők hitvallása a Szentháromságról. Legjobb lenne, ha ez a hitvalló kérdés lenne az első.”[68] Szokolyán Szabó Sándor gyülekezetében továbbra is gondot okozott, hogy az apák és a keresztapák nem vettek részt a fogadalmak letételében, legalábbis erre következtethetünk abból, amit írt:” „Javaslom, hogy az Édesapák és a keresztapák is álljanak ki és mondják el a feleletet ők is.” [69]

A Hajdúvidéki Református egyházmegyei Földes lelkipásztora, Márton Károly az új Rendtartás szigorúbbá tételét látta volna szükségesnek: „Kötelezően írja elő a Rendtartás, hogy a keresztelésnél legyenek jelen a szülők és a keresztszülők.”[70]

Ez alapján a néhány visszajelzés alapján láthatjuk, hogy a keresztszülői intézmény a gyakorlatban több ponton problémás volt. Ezeket a problémákat több módon látták a válaszolók feloldhatónak. Helyenként hangsúlyozni kellett a szülők, keresztszülők, főleg az apák és a keresztapák megjelenésének elvárását, amely megkövetelését az új Istentiszteleti Rendtartással szemben is alapvetőnek látták a lelkészek, tehát a keresztelőn legalább azok vegyenek részt, akik a gyermek keresztelését kezdeményezték és a nevelésében közvetlenül részt vesznek. Ha jelen vannak, akkor a keresztelési liturgiában való részvételük legyen kézzelfoghatóbb: álljanak az úrasztalánál, álljanak a gyermek mögött. A keresztszülők legyenek lehetőség szerint reformátusok, mert más felekezet tagjai nem tudják hitelesen képviselni a református hitelveket, mivel maguk sincsenek tisztában velük. Kérdés azonban, hogy adott esetben konfirmált reformátusok mennyire tudnak a más felekezet tanítása között markánsan különbséget tenni. 1968-ban még kevésbé, de manapság egyre nagyobb teret hódítanak a keresztyén tanok mellett más világvallásokból átvett a nyugati ember számára befogadhatóbbá tett életfilozófiák, amik mostanra annyira a mindennapok részévé váltak, hogy teológiailag meglehetősen felkészültnek kell lennie annak, aki tisztán a református hitvallásokat, bibliaismeretet, teológiát szeretné a gyermekének átadni. Meglátásom szerint ebben az egyházi iskolába való járatás és „neveltetés” sem feltétlenül segít, mert előfordul, hogy az egyházi iskola végzőseinek tablóján szentírási idézet helyett egy Buddha-idézet olvasható. Nem beszélve a sokaknál tapasztalható zavarodottságról a szentek, a cölibátus és akárcsak az istentiszelet és a mise lényege közötti különbségtétel tekintetében. Fültanúja voltam annak, amikor nagyobbacska gyermek keresztelője után az apa az istentisztelet végéhez közeledve jelezte a gyermekének, hogy közeleg a mise vége, lassan indulnak haza. A keresztelő előtti felkészítést és keresztelésre bocsáthatóság feltételeit újra kellene gondolni és nagyobb energiát fektetni abba, hogy kiket és kiknek a fogadalmára keresztelünk meg. Ideje lenne a keresztelésről tanítani és szívügyünknek tekinteni ezt a sákramentumot (is).

A következő szintje a keresztszülői intézmény színvonalának javításában a szülők és keresztszülők hitvallási fogadalmának előírása, mint minimum a gyermek életére vonatkozó fogadalom előtt. Volt olyan nézet miszerint a keresztelőt „családiasabbá” kell tenni azáltal, hogy a szülők, keresztszülők megáldják a gyermeket. A „családiasabb” atmoszféra a jelenlét problémáját is megoldja, mert ezzel mindenki felelősséggel tartozhat a gyermek iránt. Volt olyan hang is, amely a keresztelőre gyermekét elhozni kívánó szülőknek szeretetett volna nagyobb szabadságot biztosítani azáltal, hogy leveszi annak terhét róluk, hogy keresztszülőket kelljen választaniuk. Azt gondoljuk, hogy ez is megfontolandó annak ismeretében, hogy sok család nincs kapcsolatban olyan személlyel, aki valóban alkalmas lenne feladata ellátására. Felvetődik a kérdés, hogy valójában hány keresztelő marad el azért, mert a szülők (adott esetben gyermekét egyedül nevelő szülő) nem tud megfelelő személyt felkérni a környezetében.

Az 1968-as országos liturgiai felméréskor adott válaszokból kiderül, hogy bőven akadt a keresztszülői intézmény vonatkozásában megoldandó kérdés, ami megkívánja a párbeszédet, az egységes látást, az elhatározást és tanítást.

Összegzés

A keresztszülői intézmény ugyan nem alapozható szentírási igehelyre, vagy apostoli gyakorlatra, de ennek ellenére az ősegyházban, feltehetően a 2. századtól már létezett a keresztszülő felkérésének szokása. Az első századok keresztyén üldözései közepette valószínűleg ez egyfajta biztosíték is volt arra, hogy a keresztelkedő szándéka valós, és nem egy a keresztyénekkel ellenséges, beépített ember, aki azért csatlakozik, hogy közösségromboló tevékenységet fejtsen ki. A keresztszülői intézmény nagy változásokon ment keresztül, mert amíg az első századokban jellemzően több felnőtt keresztelkedett, az idő előre haladtával a keresztyén szülők gyermekeinek keresztsége került előtérbe. Változásnak tekinthető, hogy korábban a szülő vállalt kezességet a gyermekért, később külső személy vállalhatta csak a feladatot. Változás történt abban a tekintetben is, hogy hányan lehetnek egyetlen gyermek keresztszülei. Az egyházi álláspontokat szemlélve kettő, maximum három ott, ahol a keresztgyermek nemétől függően saját neméből kettő keresztszülőt kellett választani. A tanulmány elején megemlítésre került, hogy a keresztség egyházi aktusa néphagyományokkal, szokásokkal keveredett. A keresztszülők száma is sokszor a helyi szokásoktól függött, hiszen az emberek nem feltétlenül a hitben való nevelés és neveltetés elősegítését látták a keresztszülői intézményben, hanem inkább a családi kapcsolatok kiszélesítését, egymás segítését, a gyermek minél több oldalról való támogatását, amely legtöbbször anyagi, fizikai segítségnyújtásban merült ki.

A keresztszülők keresztelési liturgiában való részvételében is fordulat következett be, mert még a 20. században is volt arra példa, hogy a keresztapa nem vett részt a szertartáson. Az anya távolmaradása érthető, mert a szülést követő napok valamelyikén kellett megkereszteltetni az újszülöttet. Az apák távolmaradásának egyik okaként azt nevezhetjük meg, hogy a gyermekek gondozását asszonyi munkának tartották. E rossz szokás ellen több ízben fellépett az egyház. Ez a gyakorlat még a 20. század első felében is létezett, ezért is kellett a Ravasz-féle Istentiszteleti Rendtartásnak hangsúlyoznia azt, hogy a keresztszülők lehetőség szerint legyenek jelen a szertartásnál.

Az 1968-as országos liturgiai felmérés visszajelzés arról, hogy a bevezetett Istentiszteleti Rendtartás által mennyire sikerült a korábban tapasztalható rossz szokásokat felülírni. Sok múlott a lelkész személyén és a gyülekezet nevelésén, de láthatjuk, hogy a korábbi problémák többnyire tovább éltek. Fekete Ágnes 2010-ben végzett liturgiai kutatása alapján állíthatjuk, hogy a jelenlét problémája megoldódott.

A keresztszülőkkel szembeni visszatérő elvárás, hogy nagykorú legyen, képes legyen a keresztség megtörténte felől tanúskodni, a gyermek kilétét igazolni tudja, hívő, büntetlen előéletű, megbízható személy legyen, aki alkalomadtán gondozásába tudja venni az elárvult gyermeket. Kötelessége, hogy emlékeztesse a gyermeket arra a fogadalomra, amit helyette tett le, de történetileg a keresztszülői intézménynek nincs köze a konfirmációra való felkészítésnek, mert az jóval fiatalabb beavató szertartás, mint a keresztszülők választásának szokása.[71] A 20. századtól erősödik meg az, hogy a keresztszülő szerepet játszik a konfirmációra való felkészítésben. Jelenleg erre tesznek fogadalmat a keresztszülők, ami megfontolásra méltó, hogy valóban jogos elvárás-e ez tőlük. Bármi mellett is tesszük le a voksunkat, látszik, hogy a keresztszülőség felelősséggel járó feladat, amelynek elvállalását mindenkinek hitben kell meghoznia és legjobb tudása szerint kell végezze.

Bibliográfia

Felhasznált ágendák, szertartástanok

Fördős Lajos: Ágenda. Egyházi szertartási beszédek és imák, Kecskemét, 1875.

Istentiszteleti rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára. Példatár, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17–én megnyílt 5. ülésszakának 17. számú határozatával. Kálvin János Kiadó, 2004.

Makkai Sándor (szerk.): A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve, Cluj-Kolozsvár, 1929.

Ravasz László (összeállította): Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930.

Samarjai Máté János: Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske, Lőcse, 1636.

Tóth Ferenc: Liturgika. mellyben A’ Helvétziai Vallástételt követö Ekklésiáknak Egyházi Tzeremóniáik, Rendtartásaik, és az Egyházi Szolgáknak azok körül való foglalatosságaik, s’ kötelességeik adatnak elöl, Győr, 1810.

Tóth Mihály: Egyházszertartástan alap vonalai tekintettel a magyar református egyházra, Debrecen, 1873.

Zsarnay Lajos: Paptan. Vezérfonalul tanításhoz kézirat helyett, Sárospatak, 1857.

Felhasznált irodalom

A Geleji–kánonok, Buzogány Dezső (ford), Budapest, Kálvin Kiadó, 2020.

A Keresztség, Katholikusok Lapja, II. évf., 1925/9, 145.

Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977.

Bényei Gábor: Egyházi élet, Dunántúli Protestáns Lap, II. évf., 1891, 248.

Boross Géza: A keresztszülők szerepe, a keresztszülői „intézmény” történeti alakulása, mai funkciója, Theológiai Szemle, XXIV. évf., 1981/3, 156–157.

Csizmadia Károly: Kik lehetnek keresztszülők? Dunántúli Protestáns Lap, XLIX, évf., 1938/18, 79.

Csűrös András Jakab: Püspök a püspöknél. Egy eddig feltáratlan találkozás részletes elemzése, in Zsnegellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): „A szentek megismerése ad értelmet” Conferentia Rerum Divinarum 1–2, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2012.

Egeria útinaplója. Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Jel Könyvkiadó, Budapest, 2009. 38.

Fekete Ágnes: Liturgia és idő–a magyar református istentiszteleti gyakorlat egy 1968-as és egy mai felmérés tükrében, Doktori értekezés (kézirat), Budapest, 2013.

Fekete Csaba: Pathai István református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020.

Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből, XIV. évf., 1891/4, 291.

Hegyaljai Kiss Géza: A helyi Kálvinszövetségek alakulása, Sárospataki Református Lapok XXIII. évf., 1928/21, 132–133.

Heidl György: Lelki alakformálás. Szent Ágoston beavató beszédei, Keresztény Örökség Kutatóintézet–Kairos Kiadó, Pécs-Budapest, 2015.

Knorr Alajos: A magyar magánjog. különös tekintettek a gyakorlati élet igényeire, Pest, 1873.

Kovács József: A Magyarországi Református Egyház 1948/51-es liturgiai reformja, Sárospataki Füzetek, VII. évf., 2003/1, 57.

Nagy Varga Vera: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok a kereszteléshez fűződő szokások kutatásához. Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22–24. Veszprém, 2001.

Nagy Varga Vera: Műrokonság, szomszédság, kortársi csoportok, barátság, in Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz 8. Társadalom, Budapest, 2000, 532–557.

Pap Ferenc (szerk.) Illés lelkével. Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Károli Gáspár Református Egyetem–L’harmattan Kiadó, Budapest, 2012.

Petz Gyula: Válasz, Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, XII. évf., 1869/6, 174–175.

Ravasz László: Emlékezéseim, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1992.

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993–1994.

Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme 3. Városi monográfiák, 1871.

Uj istentiszteleti rendtartás. Keresztelés, Reformátusok Lapja, XVII. évf., 1931/14, 18.

Vajda Mária: Komámasszony adjon nekem szállást, Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1999.

Vanyó László: Tertullianus művei, Budapest, Szent István Társulat, 1986. (Ókeresztény írók 12.)

Pető-Veres Kata: A keresztséget érintő 20. századi változások az 1968-as országos református liturgiai felmérés válaszainak tükrében, KRE-DIt, IV. évf., 2021/2.

Hivatkozások

  1. Nagy Varga Vera: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok a kereszteléshez fűződő szokások kutatásához. Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22–24., Veszprém, 2001, 532–557, 31. ↑
  2. Heidl György: Lelki alakformálás. Szent Ágoston beavató beszédei, Pécs-Budapest, Keresztény Örökség Kutatóintézet–Kairos Kiadó, 2015, 14–15. ↑
  3. Egeria útinaplója. Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Budapest, Jel Könyvkiadó, 2009, 38. ↑
  4. Heidl: Lelki alakformálás, 2015, 15. ↑
  5. Egeria útinaplója, 38. ↑
  6. Vanyó László: Tertullianus művei, Budapest, Szent István Társulat, 1986, 183. ↑
  7. Boross Géza: A keresztszülők szerepe, a keresztszülői „intézmény” történeti alakulása, mai funkciója. Theológiai Szemle, 24. évf., 1981/3, 156. ↑
  8. Nagy Varga: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok, 2001. 31. ↑
  9. Ua. ↑
  10. Ua. Knorr Alajos bíró, jogász tér ki arra részletesebben, hogy keresztszülő és keresztgyermek között a házasságkötés tilos. Ahogy ő fogalmaz: „A lelki rokonság a kánonjog szerint bontó akadályként jelentkezik.” Knorr Alajos: A magyar magánjog. különös tekintettek a gyakorlati élet igényeire. Pest, 1873, 449. ↑
  11. A Havi Közlöny az elméleti és gyakorlati lelkipásztorkodás köréből című lap 1891-es lapszámának írása kifejezetten tiltja, hogy a keresztszülő a gyermek szülője legyen. Érdekes megjegyezni, hogy azt is elutasítja a katolikus egyház a cikk megszületésekor, hogy két azonos nemű keresztszülő legyen. Egynéhány megjegyzés a keresztszülőkről. Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből. 14. évf., 1891/4, 291. ↑
  12. Boross: A keresztszülők szerepe, 157. ↑
  13. Ua. ↑
  14. Melius Juhász Péter nem tiltja, de nem is fogadja el a babonás komák intézményét, azaz ezt is antikrisztusinak bélyegzi. Ők mondják el az apostoli korig visszavezethető ördög, világ, test kísértésének való ellentmondást a gyermek nevében. Pathai István református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020, 277. ↑
  15. Boross: A keresztszülők szerepe, 157. ↑
  16. S. Lackovits Emőke így fogalmaz: „A magyar református zsinatok végzéseit a 16. századtól végig nézve, megvizsgálva a liturgiás könyveket (Agenda), a keresztelés alakulására vonatkozóan gazdag adatokat találhatunk, amelyeknek áttanulmányozása után az a következtetés vonható le, hogy a kereszteléshez kapcsolódó népi szakrális szokásokban nagyrészt korábbi rendtartások előírásai őrződtek meg, összefonódva keresztyénség előtti hiedelmekkel.” S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993–1994, 399–400. ↑
  17. Nagy Varga Vera: Műrokonság, szomszédság, kortársi csoportok, barátság. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz 8. Társadalom. Budapest, 2000. 535. ↑
  18. A magyar paraszti szóhasználatban a koma két vagy több különnemű párokból álló csoport. A komák kölcsönösen vagy egyoldalúan egymás gyermekeinek a keresztszülei, a keresztelési szertartáson részt vesznek (Sic!). Egy családdal komasági kapcsolatba kerülni igen megtisztelő feladat volt, azt visszautasítani nem illet. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. A tényleges rokonsággal szemben a komaságot a keresztkomák barátsága, személyes jó kapcsolata hozza létre. A komák segítségül, legyen az anyagi, fizikai, vagy erkölcsi segítség, elsősorban a komát hívják. Vajda Mária: Komámasszony adjon nekem szállást, Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1999, 207. ↑
  19. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. ↑
  20. Samarjai Máté János: Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske. Lőcse, 1636, 62–63. ↑
  21. Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme 3, Városi monográfiák, 1871, 871. ↑
  22. Zsarnay Lajos: Paptan. Vezérfonalul tanításhoz kézirat helyett, Sárospatak, 1857. Tóth Mihály debreceni tanár Egyházszertartástanában szinte szóról-szóra közli Zsarnay Lajos megállapításait. Tóth Mihály: Egyházszertartástan alap vonalai tekintettel a magyar református egyházra, Debrecen, 1873, 74. ↑
  23. A kiskomáromi regula ugyanezt mondja: „A komák ne gyermekek, hanem ugyan emberszámot keresztyén tisztösségbeli személyek legyenek.” S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. ↑
  24. Samarjai: Az helvetiai vallason levő, 62–63. ↑
  25. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 1993–94. ↑
  26. Korábbról és későbbről fennmaradt dokumentumok bizonyítják, hogy a keresztszülők rendszerint még a 20. században sem voltak jelen a keresztelésnél. Pap Ferenc (szerk.) Illés lelkével. Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Károli Gáspár Református Egyetem–L’harmattan Kiadó, Budapest, 2012, 76. ↑
  27. Szűcs: Szabad királyi Debreczen, 872. ↑
  28. A legkorábbi konfirmációt tárgyaló ágendánk 1751–ben jelent meg Debrecenben Piskárkosi Szilágyi Sámuel írásaként név nélkül. Pap: Illés lelkével, 79. ↑
  29. Tóth Ferenc: Liturgika. mellyben A’ Helvétziai Vallástételt követö Ekklésiáknak Egyházi Tzeremóniáik, Rendtartásaik, és az Egyházi Szolgáknak azok körül való foglalatosságaik, s’ kötelességeik adatnak elöl. Győr, 1810, 136–137. ↑
  30. Tóth: Liturgika. 138–140. ↑
  31. A Kálvin–szövetség nyilatkozata szerint a keresztszülő feladata ki kell terjedjen a gyermek testi, lelki jóllétére. Ebben benne foglaltatik szegény családok gyermeke esetén kelengye, kórházi kezelés is. Itt a megkeresztelt gyermek nevelését, neveltetését, gondozását egy tágabb kontextusban kell elképzelnünk, mert az egész gyülekezet Sárospataki Református Lapok 23 (1928 / 21), 132-133. ↑
  32. Zsarnay: Paptan, 40–41. Tóth Mihály debreceni tanár Egyházszertartástanában szinte szóról-szóra közli Zsarnay Lajos megállapításait. Tóth: Egyházszertartástan alap vonalai, 74. ↑
  33. Csizmadia Károly: Kik lehetnek keresztszülők? Dunántúli Protestáns Lap 49. évf., 1938/18, 79. ↑
  34. Csizmadia szóvá teszi, hogy a katolikusok nagyon komolya veszik azt, hogy a gyermek keresztszülei római katolikusok legyenek. Ezt a véleményt erősíti, hogy az 1925. évi Katholikus Lapjának 9. számában az áll, hogy katolikus gyermek keresztszülője csak katolikus lehet, ez alól senki sem adhat felmentést. Protestáns ezt a feladatot nem tudja ellátni. A keresztség. Katholikusok Lapja. 2 (1925/9) 145. ↑
  35. Ez azért történhetett meg, mert a gyermeket a születést követő napon, vagy néhány napon belül vitték megkeresztelni. Ennek időtartamát az egyház szabályozta. Maximum 7–8 nap telhetett el a születés és a keresztség között. A polgári anyakönyvezés bevezetése (1895) után ajánlott volt a polgári anyakönyvezőnél való bejelentés előtt megkereszteltetni a gyermeket. Bár a református teológia nem vallja, hogy a keresztség az üdvösség feltétele lenne, de bíztatták a szülőket, hogy minél hamarabb legyen a csecsemő megkeresztelve, mert ezzel válnak az anyaszentegyház tagjaivá, a szertartás Isten pecsétje lesz számukra is. A halogatókat szankciókkal sújtotta az egyház. A Geleji–kánonok. Buzogány Dezső (ford), Budapest, Kálvin Kiadó, 2020, 43. Ennek a sietségnek köszönhetően nem volt idő minden esetben egyeztetni a szülőkkel, ráadásul a gyermeket sok esetben a bába jelentette be a lelkésznél, papnál. Tudomásuk van olyan esetről, amikor a lelkész kifakadt, mert a nap bármely szakában rendelkezésre kellett álljon, ha keresztelők jöttek. Bényei Gábor: Egyházi élet, Dunántúli Protestáns Lap 2. évf., 1891, 248. ↑
  36. Csizmadia: Kik lehetnek keresztszülők?, 79. ↑
  37. Fekete Ágnes: Liturgia és idő–a magyar református istentiszteleti gyakorlat egy 1968-as és egy mai felmérés tükrében, Doktori értekezés (kézirat), Budapest, 2013. 124–127. ↑
  38. Uj istentiszteleti rendtartás, Keresztelés, Reformátusok Lapja 17. évf., 1931/14, 18. ↑
  39. Fördős Lajos: Ágenda. Egyházi szertartási beszédek és imák, Kecskemét, 247–248. ↑
  40. Petz Gyula: Válasz, Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 12. évf., 1869/6, 174–175. ↑
  41. Egynéhány megjegyzés a keresztszülőkről, Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből. 14. évf., 1891/4, 292. ↑
  42. Ez azért fontos mozzanat, mert korábban előfordult, hogy a családból senki nem volt jelen, csak a bába vitte a gyermeket a keresztelőre. ↑
  43. Ravasz László: (összeállította): Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930, 16. ↑
  44. Makkai Sándor (szerk.): A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve, Cluj-Kolozsvár, 1929, 66. ↑
  45. Istentiszteleti rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára. Példatár, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17–én megnyílt 5. ülésszakának 17. számú határozatával. Kálvin János Kiadó, 2004, 42. ↑
  46. Makkai Sándor 1936-ban az anyaországba költözött. ↑
  47. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház 1948/51-es liturgiai reformja, Sárospataki Füzetek, VII. évf., 2003/1, 57. ↑
  48. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház, 59. ↑
  49. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház, 68. ↑
  50. Uo. ↑
  51. Az 1985-ben kiadott Istentiszteleti Rendtartás első lapjain Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története címmel olvashatunk a ’85-ös rendtartás kialakulásához vezető útról, annak előzményeiről. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 7. ↑
  52. Kovács József: A Magyarországi református Egyház, 70–71. ↑
  53. A Zsinati Tanács 1951. február 6-án tartott ülésének jegyzőkönyve, Zsinati Levéltár 2. a. 351. ↑
  54. Fekete Sándor: Tartalmas és emelkedett hangú tanácskozáson két egyházi törvénycikket alkotott a Zsinat, Az Út, 4. évf., 1950/50. 1. ↑
  55. Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története című fejezet hallgat Ravasz eltávolításáról. ↑
  56. Ravasz László: Emlékezéseim, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1992, 359. Itt kell megemlítenünk, hogy 1960. február 9-é Szamosközi István akkori dunamelléki püspök találkozott Ravasz Lászlóval. A kettejük között lefolyt beszélgetésből a ránk vonatkozó rész szerint Ravasz kérte Szamosközit egy liturgikus könyv kiadására, aminek nagy szükségét látta. „Kérve a figyelmetekbe ajánlanám, hogy mielőbb adjatok ki egy liturgikus könyvet. […] Semmi igényem nincs, nevem akadály: ha erre sor kerülne nevem félre tételével nyomtassátok ki a liturgiai könyvet, mert erre nagy szükség van rá.” Csűrös András Jakab: Püspök a püspöknél. Egy eddig feltáratlan találkozás részletes elemzése, in Zsnegellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): „A szentek megismerése ad értelmet” Conferentia Rerum Divinarum 1–2, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2012, 143–152. ↑
  57. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 7. ↑
  58. A liturgiai felmérés anyagával a szerző bővebben is foglalkozott. Ld. Pető-Veres Kata: A keresztséget érintő 20. századi változások az 1968-as országos református liturgiai felmérés válaszainak tükrében, KRE-DIt, 4. évf., 2021/2. ↑
  59. Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás részletesen ír arról, hogy milyen állomsásai voltak az 1985-ös IR megalkotásának, de összefoglalója nem említi az 1968-as országos liturgiai felmérést mint a Rendtartás kialakításához vezető egyik lépcsőfokot. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, 7–11. Az 1977-ben kéziratként megjelent Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről című munka Az istentisztelet theológiája és gyakorlata a XX. században, Erőfeszítések az egységes liturgia kialakítására című fejezet szintén nem tesz a felmérésről említést. Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977. ↑
  60. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (későbbiekben: MREZSL), MREZSL, 4.i. fond, ad 152/1968, 27. ↑
  61. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 29. Nagykunsági Református Egyházmegye, ad 152/1968, 2070-307/1968. A „neveltetés” kifejezés utalás a keresztelői kérdésben szereplő „úgy nevelitek és neveltetitek” fordulatra. Ravasz: Istentiszteleti Rendtartás, 15. ↑
  62. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 65/1968, 24. ↑
  63. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 1. ↑
  64. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 17. ↑
  65. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 11. ↑
  66. MREZSL, 4.i. fond, 2/1968, 8. ↑
  67. MREZSL, 4.i. fond, 11. ↑
  68. MREZSL, 4.i. fond, 31. ↑
  69. MREZSL, 4.i. fond, 33. ↑
  70. MREZSL, 4.i. fond 497/1968, 6. ↑
  71. Pap: Illés lelkével, 76. ↑

 

Beküldve:

KRE-DIt 2023/1 tartalom

Tartalom

Szeretettel köszöntjük Olvasóinkat a KRE-DIt, a KRE-DOK online tudományos folyóiratának összességében tizenegyedik, 2023-ban pedig első rendes számában!

Jelen lapszámtól a KRE-DIt aktuális számát egységes kötetbe szerkesztve is olvashatják. A KRE-DIt 2023/1-es számát itt tudják letölteni:

Hittudományi tanulmányok

  1. Gurányi Krisztián: A predestináció logikai sorrendjének bemutatása
  2. Kim Heung Sik: A koreai keresztyén diákevangéliumi mozgalom
  3. Pető-Veres Kata: Adatok és összefüggések a keresztszülői intézmény előzményeihez és gyakorlatához a magyar református gyakorlatban
  4. Tóth-Gyóllai Dániel: A lelkészképzés reformja – Kérdőíves kutatás tizenegy nyugati protestáns egyház részvételével

Jogtudományi tanulmányok

  1. Farkas György Tamás: A nemzetiségek országgyűlési képviseletétre vonatkozó speciális választójogi szabályozás koncepciói Magyarországon a rendszerváltozástól 2010-ig
  2. Gyebrovszki Zsolt Dániel: Az elévülés kérdésköre a versenyjogi kártérítési perekben
  3. Holló Róbert: Self-Government of Ethnic Minorities in the USA An Overview of the Self-Government of the Native American Lakota Nation
  4. Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1989-ig
  5. Kubisch Károly: A gyermekkereskedelem és a gyermekbántalmazás összefüggései
  6. Lajos Edina :A jog és erkölcs összefüggésének alapjai
  7. Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció
  8. Nagy Melánia – Ripszám Dóra: A kiskorú veszélyeztetése a koldulás tükrében
  9. Regős Franciska: A nemzetközileg jogellenes cselekményekért való felelősség fejlődése, különös tekintettel a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkájára
  10. Regős Franciska: A WTO környezettel kapcsolatos ügyei
  11. Ripszam Dóra: A bűncselekményhez kapcsolódó kizsákmányolás
    a gyermekkereskedelem kapcsán

Történelemtudományi tanulmányok

  1. Apró Bernadett Zsuzsanna: A prostitúcióra vonatkozó attitűdök a dualizmus kori Magyarországon
  2. Bödő Krisztián: A racionális birtokgazdálkodás vonásai néhány Fejér vármegyei birtokon a 19. század közepén a korabeli sajtó tükrében
  3. Juhász Eszter: „Mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola” (Jób 29,12) – Katolikus női szerzetesek a szegények szolgálatában a két világháború közötti Magyarországon
  4. Kiss-Mikó Nikoletta: A Ráday család egyik legkiemelkedőbb alakja – Ráday I. Pál birtokszervezői tevékenysége a 18. században
  5. Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján
  6. Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában
  7. Segesdi Gergő: Királyvédő törvény a királynélküli királyságban – Viták a köztársasági eszme propagálásának jogi lehetőségéről az 1920-as évek magyar nemzetgyűlésében
  8. Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában
  9. Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Nagyfüged társadalma és gazdasága a 17-18. században

Történelemtudományi forrásközlések

  1. Rapali Vivien „Az élet itt nehéz” – Karácsonyi László amerikai levelei 1957-ből – Gondolatok egy tudós emigrációs kísérletének margójára

Hittudományi recenziók

  1. Bárány Zoltán: Heroes Among Us

Történelemtudományi recenziók

  1. Csík Ádám Lajos: „Két memoár, egy korszak…” Önéletírások Gyuláról a polgárosodás hajnalától annak alkonyáig
  2. Farkas Dániel: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990)
  3. Farkas Péter: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt
  4. Kiss Anna: Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban
  5. Vendriczki Róbert: Vietnamból jelentjük – két magyar hírszerző visszaemlékezései

Absztraktok

Abstracts

Szerzőink

Impresszum

Szerkesztők
Csanádi Viktor (főszerkesztő helyettes)
Jeki Gabriella (történelemtudomány)
dr. Lukácsi Dániel Csaba (jogtudomány)
Pető-Veres Kata (hittudomány)
Segesdi Gergő (főszerkesztő, történelemtudomány)
Timári Krisztián Attila (történelemtudomány)
Tóth-Gyóllai Dániel (hittudomány)

Lektorok

Hittudomány
Dr. László Emőke

Jogtudomány
Prof. Dr. habil. Cservák Csaba
Dr. Farkas György Tamás

Történelemtudomány
Dr. habil. Bertalan Péter Tamás
Dr. Rapali Vivien
Veres Violetta
Prof. Dr. Szávai Ferenc

Beküldve:

Tóth-Gyóllai Dániel: A lelkészképzés reformja – Kérdőíves kutatás tizenegy nyugati protestáns egyház részvételével

Bevezetés

2022. novemberi ülésén a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a 2023-as évet A lelkipásztori hivatás évének nyilvánította. Az év folyamán a lelkipásztori szolgálat megannyi különböző aspektusával foglalkozva a MRE egyik fő célkitűzése teret adni annak újragondolására, miképpen toborozzuk, képezzük, s kísérjük szolgálatukban lelkipásztorainkat. Az év programját jelentő, a hazai egyházszervezet különböző fórumain folyó munka már 2022 decemberében megkezdődött, 2023 februárjától pedig egy kérdőíves kutatás mentén a nemzetközi tapasztalatok feltérképezésével folytatódott.

A program koordinációjával megbízott Zsinati Tanácsos, Gér András László és szűk munkacsoportja a MRE Kárpát-medencei és Külügyi Osztálya támogatásával 20 protestáns (testvér)egyházat[1] hívott meg a lelkipásztorok szolgálatáról, toborzásáról, képzéséről, kíséréséről szóló párbeszédre. Rövid tanulmányunkban a kérdőív tartalma és felépítése mellett a kérdőívet kitöltő 11 egyház válaszait prezentáljuk, remélve, hogy testvéreink jó gyakorlataiból, küzdelmeiből és meglátásaiból a mi közös egyházi gondolkodásunk számára is nyerhetünk hasznos szempontokat.

A kérdőívről

A kérdőív első tervezeteinek kidolgozását – még magyar nyelven – Zsinati Tanácsos úr kezdeményezésére prof. dr. Hanula Gergellyel együttműködve végeztem. Az előkészített anyagot később prof. dr. Siba Balázzsal és Gér András Lászlóval folytatott egyeztetések során tárgyalva, annak egy részét kiemelve, egy olyan kérdőív összeállítása mellett döntöttünk, melynek elsőszámú célja a testvéregyházak lelkészképzésben és továbbképzésben folytatott, vagy már lezárt reformjával kapcsolatos tapasztalatok összegyűjtése, s csak másodlagos célkitűzése a képzési programokkal, a lelkipásztori életpályával kapcsolatos tényszerű adatok lekérdezése.

Ezek alapján az angol nyelven a LimeSurvey kérdőívkészítő platformon összeállított – körülbelül 25 perc alatt kitölthető – online kérdőív[2] három kérdéscsoportban, a következő témákban intézett kérdéseket a címzett egyházakhoz:

    1. kérdéscsoport: A teológiai képzés felépítése, a képzés folyamata kapcsán két kérdésre válaszolva adhatták meg a válaszadók, hogy a képzés mely szintjein kell végighaladnia annak a hallgatónak, aki egyháza által ordinált lelkipásztorként kíván szolgálni; valamint, hogy melyek azok az intézményi vagy egyházi dokumentumok, melyek a képzés e szintjeit leírják.
    2. kérdéscsoportban Újítások és reformok a lelkészképzésben, szempontok, tapasztalatok, akadályok és jó gyakorlatok ügyében kérdeztük a testvéregyházakat. Összesen hat (három nyitott és három zárt) kérdéssel jártuk körül a lelkészképzés reformjával kapcsolatos tapasztalatokat, két további kérdéssel pedig a lelkipásztorok utánpótlásának és szolgálatban való támogatásának módjait.
    3. kérdéscsoport: a lelkészi életpálya anyagi vonzatának vizsgálata volt az utolsó kérdéscsoport három kérdésének tárgya.

Válaszok, tapasztalatok, adatok

A lelkészképzés menetéről

Bár e tanulmányban nem célunk sem az összes címzett, sem a válaszadó egyházak képzési-, képesítési és továbbképzési programjának részletes bemutatása, a következőkben a kérdőív első kérdéscsoportjában megfogalmazott kérdésekre beérkezett válaszokat összefoglaló jelleggel ismertetjük. Elsőre szembetűnő – főként magyarországi református lelkészképzésünk felől vizsgálódva –, hogy a kitöltő egyházak közül egyedül a Valdens Egyház vár el egy teljes, az egyház által fenntartott intézményben végzett 5 éves teológiai képzést a képesítési eljárás megkezdése feltételeként, melyhez a fennmaradó tíz egyház mindegyikében elegendő 3 évnyi (jellemzően Master of Divinity) teológiai képzés elvégzése. Hasonlóképpen egyetlen válaszadó egyház (Lengyel Református Egyház) számol be a képzésre való felvétel feltételei között a jelentkező gyülekezeti kötődésének lelkipásztori ajánlással való ellenőrzéséről (attól függetlenül, hogy több válaszadó egyház akár többlépéses, szigorú felvételi eljárással készíti fel és szűri meg a jelentkezőket[3]). A lelkésznövendékek két kivételtől eltekintve mindegyik egyházban csak mesterképzésben sajátíthatják el a lelkipásztori szolgálathoz szükséges ismereteket és kompetenciákat. A jelentkezésnek nem kizárólagos feltétele teológiai alapképzésben való részvétel, ennek hiányában azonban a jelentkezők vagy egy „premaster” képzéssel, vagy további (intézményspecifikus) feltételek teljesítésével kezdhetik meg a mester szakot.

A gyakorlati évek nem mindenütt kötelezőek, s azok száma is széles spektrumon mozog[4], az ezt követő ordináció feltételei és az azt megelőző lelkészképesítési folyamatok között szintén jelentős eltérések mutatkoznak. A továbbképzési rendszerben való részvétel a finn és a svájci protestánsok esetében kötelező, mely előbbi esetében a 40 ECTS[5] kreditet felölelő „pásztori képesítés”[6], utóbbi esetében pedig 5 évi kötelező kurzushallgatás és a coaching-programban való részvétel által valósul meg.

A képzési programok sokszínűségét mutatja, hogy nem találunk köztük két – akár csak körvonalaiban – egyező felépítésű rendszert. A Valdens Egyházban az 5 éves képzés utolsó évét kötelező külföldi teológiai intézményben hallgatni; a Skót Egyház lelkészképzésébe bekapcsolódó hallgató számára 4 év 3 hónaptól (3 év BA után 15 hónapnyi „próbaidőszak”) egészen 6 év 9 hónapig (6 hónapos előzetes vizsgálati időszak, 3+2 év BA+MA képzés, 15 hónap „próbaidőszak”) terjedő képzési utak lehetősége kínálkozik; a Franciaországi Egyesült Protestáns Egyházban világi és lelkészi tagokból fele-fele arányban alkotott 12–14 fős egységes bizottság dönt a lelkészek képesítéséről; a spanyol evangélikusok már a lelkészi kandidátusi jogállás létrejöttét is a későbbi gyakorlati év helyeként választott gyülekezet és a területi presbitérium[7] meghíváshoz/ajánlásához kötik; a Hollandiai Protestáns Egyházban egyelőre csak a 6 éves (ebből kötelezően teológiai képzés a PTHU[8]-n végzendő 3 éves MA) graduális képzést teljesítő teológusok végezhetnek az egyház által ordinált módon lelkipásztori szolgálatot, ezévben következő zsinati ülésükön azonban a gyülekezeteket már jelenleg is magas számban segítő, mesterdiplomával nem rendelkező egyházi munkatársak, ún. „church worker”-ek (jogállás tekintetében) egyenlő értékű ordinálásáról terveznek dönteni; a United Church of Christ (UCC) tagegyházaiban a lelkipásztorok képesítése (s így képzése) tekintetében az egyedüli feltételrendszert a „Marks of Faithful and Effective Authorized Ministers”[9] című kétoldalas dokumentumban meghatározott kompetenciák, személyi integritásra és hitvallásra vonatkozó követelmények teljesítése adja.

A lelkészképzés reformja

A második kérdéscsoport első hat kérdésében a lelkészképzés reformja, közelebbről is az elmúlt 30 évben lefolyt ezirányú próbálkozások, keresztülvitt változtatások és tervezetek kapcsán felgyűlt tapasztalataikról nyilatkozhattak a válaszadó egyházak. A felekezeti kisebbségben élő és önálló lelkészképző intézmény nélküli lengyel reformátusokon kívül mindegyik egyház beszámolt már lezárult vagy még folyamatban levő reformokról[10], közülük öt egyház több – és 10 évnél frissebb – ilyen jellegű kezdeményezést tud magáénak. A változtatásra késztető erők, okok között[11] legtöbben (10-ből 9 válaszadó) a gyülekezetek és az egyház egésze igényeinek felismerését, figyelembevételét nevezték meg, de a válaszadók legalább fele számára fontos volt ezen túl

1) az egyház reformjának reménye a lelkészképzés megújítása által,

2) a belső vágy/igény a lelkészek következő nemzedékének jobb nevelésére,

3) a lelkészek utánpótlásának sürgető szüksége, valamint

4) az egyház társadalmi szerepvállalásának, hatásának növelése iránti igény is.

Ezzel szemben mindössze egy-két egyház nyilatkozott úgy, hogy a teológiai hallgatók számának növelése, mint anyagi szükséglet, vagy a hasonló felsőoktatási képzésekkel, szakmákkal való verseny döntő faktor lett volna a reformok kezdeményezésében.

A már megvalósult reformok esetében elmondható, hogy az egyházak több mint fele elsősorban nem a lelkészképzési programban, vagy a képzés tartalmában ért el változásokat, jellemzőbb volt, hogy a revíziós törekvések eredménye a felvételi feltételek módosításában (különösen is a másoddiplomások felé való nyitás terén), valamint a képzés és nevelés bizonyos aspektusainak előtérbe helyezésében, kiemelésében (a lelkésznövendékek spirituális fejlődésére, gyakorlati képzésére, a képzés tudományosságára, szociális kontextualizálására fordított nagyobb figyelem) öltött alakot. A reformtervezetek kidolgozását az egyházi testületek, fórumok teljes skálájának bevonásával tudta csak elképzelni kilencből[12] négy válaszadó egyház. Közülük – elsősorban a válaszadás részletessége okán – kiemelendő a hollandiai protestánsok megannyi „stakeholder” csoportot képviseltető ma is folyamatban levő reformja. Az egyháza képviseletében válaszoló Rommie Nauta az alábbi résztvevőket nevezi meg: 1) az egyetem (PTHU) és más felsőoktatási intézmények, 2) lelkészek és „church worker”-ek képviselői, 3) a holland egyház különböző tanácsadó csoportjai és hivatalos bizottságai által küldött képviselők, 4) a teológusok és ifjúsági csoportok képviselői, 5) független akadémikusok (egyházjog és egyházi misszió), 6) továbbá ún. „knowledge groups” és „knowledge agencies” (melyek feladata a tervezetek, keresztülvitt változások ellenőrzése és szervezése, transzparencia és irányítás biztosítása a komplex folyamat alatt). Nauta a reform kivitelezésével kapcsolatban kiemeli továbbá a következő szempontok fontosságát: 1) a Zsinattal és a nemzeti vezetőiroda ügyvivő szerveivel való állandó kommunikáció, a menetrendben való előrehaladásról való tájékoztatás (transzparencia), valamint az egyházvezetés felől érkező támogatás és tanácsadás, 2) a munkálatokat, tervezeteket elsősorban a fenti „stakeholder” csoportokból vegyesen alkotott testületek és munkacsoportok készítik el, 3) e csoportokat független, széleskörben elismert – korábbi egyházi vezetők, professzorok, s akár további nem lelkészi jellegű – személyek vezetik, 4) végül pedig az a munkamódszer, melynek alapelve, hogy a változtatási folyamat első lépcsőjeként igyekeztek bizonyos szintű egyetértésre jutni annak kapcsán, hogy a lelkészképzés reformja sürgető és kiemelt fontosságú az egyház jövője szempontjából, s csak a konszenzus kialakulása után léptek tovább a jelenkor diverz lelkész-képe, valamint a reformtervezetek tárgyalása felé.

A lelkészképzés reformját illető tapasztalatokat végül az azt akadályozó és annak sikerességét biztosító tényezők felsorakoztatásával összegezték a válaszadók[13]. Több egyház beszámolt az egyházszervezetük komplexitásából, a formális procedúrák szükségszerűségéből adódó nehézségekről (lassú döntéshozatali folyamat, a valódi változás elérésének korlátozottsága stb.), ugyanakkor többen pozitívumként és a megbízható előrehaladás kulcsaként említették az egyházszervezet különböző szintjeinek, érdekcsoportjainak figyelembevételét, valamint az egyházi vezetők bevonását. Akadályozó körülmény volt több egyház számára a változtatások kivitelezésében közvetlenül érintett lelkészek és gyülekezetek rugalmatlansága, különösen is a másoddiplomás, valamint nem graduális képzésből érkező kandidátusok elfogadása kapcsán. Valamilyen formában szinte minden válaszadó megemlítette, hogy kulcsfontosságú volt, hogy az egyház képes volt együttesen felismerni a reform szükségességét, a folyamatban résztvevők pedig a kis lépésekért is hálásak tudtak lenni, azokat is képesek voltak „megünnepelni”.

A lelkészek utánpótlása, lelki és anyagi támogatása

A lelkésztoborzás „hagyományos” módjain túl (gyülekezeti[14], középiskolai, ifjúsági kampányok, felvételi hirdetése honlapon és újságban) a válaszadó egyházakban több, friss, új elgondolás szerint szervezett program is indult az elmúlt években. A Finnországi Evangélikus Egyház a lelkészi szolgálatot bemutató videósorozattal (13 db 3 perces klip[15]), a Skót Egyház a kandidátusok ösztöndíjának egységes szintre emelésével és annak szemináriumoktól való függetlenítésével[16], a spanyol protestánsok a helyi gyülekezetek számára biztosított anyagi támogatással, mellyel a szolgálattevő gyülekezeti tagok teológiai képeztetését szorgalmazzák, a berni reformátusok pedig egy stratégiai bizottság vezetése alatt, egyházi vezetők és teológiai tanárok együttműködésével az egész svájci reformátusságot célzó programsorozat szervezésével igyekeztek minél többeket a szolgálatra való elhívásukban megerősíteni, bátorítani.

A lelkészek karrierének, spirituális fejlődésének, mentális- és szociális jólétének támogatásáról szervezett módon gondoskodik tíz válaszadó egyházból nyolc, további kettő pedig biztosít különböző lehetőségeket, s a rendszeresített támogatás felé igyekszik elmozdulni. Az intézményesen bevezetett programok, felületek között szerepel a coaching, szupervízió, lelki kurzusok, mentor-rendszer kezdő lelkészek számára, regionális lelkész-közösségi programok, lelkészek kinevezése a regionális lelkész-közösségek pásztorolására. Különlegessége okán kiemelendő a Skót Egyház által indított „Ascend” program, melynek keretében minden lelkész saját éves keretösszegével gazdálkodva az alábbi támogatási lehetőségeket veheti igénybe: 1) tanulmányi szabadság, 2) coaching, 3) szupervízió, 4) lelki vezetés.

A lelkészek anyagi támogatásával kapcsolatos kérdésekre válaszoló 11 egyház közül 10-ben van kötelezően megállapított lelkészi minimálbér. A gyülekezeti lelkészek bérét négy egyházban maguk a gyülekezetek, másik négy egyházban központilag biztosítják, két egyházban e kettő között oszlik meg a lelkészi bérezés, s egyedül a Berni Református Egyház lelkészeinek fizetése származik állami forrásból. Nyugdíjazás tekintetében a legjellemzőbb a vegyes nyugdíjazási rendszer, négy-négy egyházban van vagy állami, vagy egyházi, s egy-egy egyházban kötelező, valamint fakultatív rendszerű lelkészi nyugdíjazás.

Kitekintés

Református egyházunk A lelkipásztori hivatás évében a lelkészek utánpótlásának, képzésének, képesítésének, továbbképzésének, lelki és anyagi támogatásának ügyét igyekszik előbbre vinni. E törekvéseinkkel korántsem vagyunk egyedül a protestáns egyházak között, s az eddig körvonalazódó megközelítéseink, tapasztalataink is sok hasonlóságot mutatnak a fent ismertetettekkel. Különböző társadalmi-, politikai-, és egyházszervezeti kontextussal, de nagy mértékben egyező indíttatással, teológiai alapokkal nézünk szembe a lelkészképzés reformjának minden időkben égető szükségével, s így lehetséges, s talán szükséges is, akár ilyen közvetett, akár közvetlen, személyes párbeszéd formájában tanulnunk egymástól. Ennek előmozdítását szorgalmazzuk e tanulmány megjelentetésével is.

Bibliográfia

A kérdőív összeállításában használt társadalomkutatási tanulmányok, monográfiák:

Babbie, Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, ford. Kende Gábor, Szaitz Mariann, Budapest, Balassi Kiadó, 2000.

Héra Gábor – Ligeti György: Módszertan, A társadalmi jelenségek kutatása, Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

Letenyei László – Nagy Gábor Dániel: Rugalmas kérdőív, A standard kérdőív kritikái és javaslat a kérdőíves adatgyűjtés terepközeli alkalmazására, Szociológiai Szemle, XVII. évf., 2007/1–2, 29–46.

A kérdőív anyagának összeállításában használt és a tanulmányban hivatkozott források

https://www.youtube.com/playlist?list=PLuhTjCQOhK_8X76xLF8EtDAcoJlcTMi2E

https://www.pthu.nl/

https://iee-protestante.org/presbiterios/

https://evl.fi/plus/koulutus-ja-tyoelama/henkilostokoulutus/pastoraalitutkinto

https://education.ec.europa.eu/education-levels/higher-education/inclusive-and-connected-higher-education/european-credit-transfer-and-accumulation-system

https://churchofscotland.org.uk/serve/vocations/first-steps

Manual on Ministry. A Guide to Authorizing Ministry in the United Church of Christ, Ministerial Excellence, Support and Authorization, Local Church Ministries, A Covenanted Ministry of the United Church of Christ, 2018, https://www.ucc.org/wp-content/uploads/2022/10/ManualonMinistry-2018.pdf

Korányi András – Pángyánszky Ágnes: Az evangélikus lelkészi szolgálat és a lelkészképzés útkeresése. Adottságok, lehetőségek, kihívások. Lelkipásztor, XCVI. évf., 2021/1, 2–7.

Perry, Shaw: Transforming Theological Education. A Practical Handbook for Integrated Learning, Carlisle, Langham Global Library, 2014.

Tóth-Gyóllai Dániel: „Anyaszentegyházunk életszükséglete”. Az egységes lelkészképzés reformjai a magyarországi református egyházban 1883–1940 között, Budapest, KRE-HTE, https://htk.kre.hu/images/doc/kiadvanyok/monografia/Anyaszentegyhazunk_eletszukseglete_2023_2.pdf.

Tóth-Gyóllai Dániel: Kérdőív lelkipásztori kompetenciákról, szolgálati területekről, KRE-DIt, V. évf., 2022/2, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/toth-gyollai-daniel-kerdoiv-lelkipasztori-kompetenciakrol-szolgalati-teruletekrol/

1. sz. melléklet

A kérdőív

The structure of theological education and the training of pastors

    1. Is there a uniform way of training pastors in your Church? If so, please describe the whole process of your Church’s pastoral training! What are the obligatory steps for becoming a pastor? (Theological education BA or MA, seminar, practice years, qualification, ordination, etc.)
    2. If relevant, please share us links or documents that can help us better understand the structure of your courses! (We are interested in eligibility requirements for application, structure and content of education, minimum years of studies, different training programs, etc.)

Innovation and reform in theological education, pastoral training, continuing education, career path, and supervision for pastors

  1. Please select the option that best describes the past 30 years of the system of preparing pastors in your Church! (egyválaszos)
    1. We reformed our system several times and have developed much in all aspects of our education, training, and supporting our pastors.
    2. We have accomplished at least one broad reform in our system (our latest being within the past 10 years) and have developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    3. We have accomplished at least one broad reform in our system (the most recent being more than 10 years ago) and have continued to develop our way of educating, training, and supporting pastors.
    4. We accomplished broad reform in our system at least once and developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    5. We carried out reforms in certain aspects of our system and developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    6. We are continuously developing our system but cannot achieve reforms extending to more of the areas.
    7. We are struggling to develop our system, but we progressed in certain areas.
    8. We are in need of finding ways to reform our training system.
    9. Our current system has served us well and we do not see a need for any major changes at this time.
    10. None of the above. (Please elaborate)
  2. What were the most important factors you considered when beginning and preparing the reform of training pastors in your Church? (többválaszos)
    1. the needs of the congregations and the whole Church
    2. the feedback of congregations regarding the service of our pastors
    3. the financial need of increasing the number of our students
    4. the shortage in the supply of pastors
    5. the demand to meet the emerging trends in higher education pedagogy
    6. the competition with similar and related higher education courses
    7. the competition with similar and related professions
    8. the need for increasing the social impact of the Church
    9. the hope of reforming the Church by the renewal of pastoral ministry
    10. our own demand of revising and reforming how we prepare our new generations of pastors
    11. other:
  3. Which levels of Church government and what forums of the theological education system participated in carrying out the reforms and developments?
  4. In which areas did you achieve development? (többválaszos)
    1. revising the framework of the whole training program (e.g., developing different training models, courses with shortened training time, postgraduate training, etc.)
    2. elaboration of a new recruitment campaign
    3. revising the quality, content, and framework of the theological education
    4. changing the requirements and process of admission, qualification and ordination
    5. increasing the emphasis on certain areas of education and training (e.g., spiritual development of future pastors, practical education, education for independent theological work, etc.)
    6. other:
  5. In which areas did you encounter obstacles that held back the development of the renewal?
  6. What were the most important factors and keys to achieving your goals?
  7. What are the activities of the Church in the matter of resupplying pastors? What platforms do you consider successful in recruiting?
  8. In what ways do you support your pastors’ career, spiritual development, mental health, etc.?

Further questions about the financial aspect of the pastoral ministry and how they are supported in the Church

  1. What are the sources of the salary of the parish pastors? (többválaszos)
    1. congregation
    2. national Church
    3. state
    4. other:
  2. Is there a minimal monthly wage for the pastors (who minister only in congregation)? (egyválaszos)
    1. Yes, and we can share the exact amount.
    2. Yes, but we cannot share the exact amount.
    3. No, there is not.
  3. How does your Church implement the retirement of pastors? (többválaszos)
    1. state retirement
    2. Church retirement
    3. mixed retirement
    4. compulsory retirement
    5. optional retirement
    6. other:

2. sz. melléklet

Hivatkozások

  1. Lásd: 2. sz. melléklet. ↑
  2. A teljes kérdőívet lásd az 1. sz. mellékletben, vagy a LimeSurvey online platformján az alábbi linken: https://mrekerdoiv.limesurvey.net/484144?lang=en (Letöltés: 2023. június 1.) ↑
  3. Lásd például a Skót Egyház felvételi rendszerét: https://churchofscotland.org.uk/serve/vocations/first-steps (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  4. A Svájci Református Egyházban az 1 éves gyakorlati képzés alatt 60 kurzusnapot kell látogatniuk a hallgatóknak, míg a görög evangélikus teológusoknak 3 évnyi gyakorlatot kell teljesíteniük. ↑
  5. Európai kreditátviteli- és gyűjtési rendszer (EFT tagországok képzéseinek átláthatósági és összehasonlíthatósági mérőeszköze). https://education.ec.europa.eu/education-levels/higher-education/inclusive-and-connected-higher-education/european-credit-transfer-and-accumulation-system (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  6. „Pastoraalitutkinto” / „Pastoral degree”. Lásd: https://evl.fi/plus/koulutus-ja-tyoelama/henkilostokoulutus/pastoraalitutkinto (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  7. „Presbiterios” lásd: https://iee-protestante.org/presbiterios/ (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  8. Lásd: https://www.pthu.nl/ (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  9. Lásd: https://www.ucc.org/wp-content/uploads/2021/11/Marks-of-Faithful-and-Effective-Ministers.pdf (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  10. Az első, zárt kérdésre adott válasz, az azt kiegészítő megjegyzések és az egész kérdéscsoportban adott válaszok alapján. ↑
  11. A második, zárt kérdésre adott válaszok alapján. ↑
  12. A görög és a spanyol evangélikus egyházak képviselői e kérdéscsoport kifejtős kérdéseire nem adtak választ. ↑
  13. Eredmények összegzése két nyitott kérdésre adott válaszok alapján. ↑
  14. „The Local Church remains the best place to recruit clergy” – nyilatkozik a kérdést illetően a UCC-t képviselő Peter Makari. ↑
  15. https://www.youtube.com/playlist?list=PLuhTjCQOhK_8X76xLF8EtDAcoJlcTMi2E (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  16. A hallgatók ösztöndíja 2019-ig évi £4500-£11,000 között mozgott, a pontos összeg a kibocsátó intézménytől függött, 2019 után egységes £17,000 az ösztöndíj mértéke. ↑

 

Beküldve:

KRE-DIt 2023/1 Abstracts

Abstracts in theological studies

Krisztián Gurányi: Overview of the logical sequence of predestination

The doctrine of predestination posits that some individuals are pre-selected by God for eternal salvation, while others are either consigned to the fate of the damned or actively chosen for eternal damnation. Within this doctrine, two distinct perspectives can be identified: the supra- and infralapsarian views, which offer differing accounts of the logical sequence of predestination. The former asserts that God first chose those who would be saved and rejected those who would be damned, allowing mankind to fall into sin thereafter. Conversely, the latter view contends that God first permitted sin to occur and subsequently selected individuals from among the damned for salvation. These views represent logical frameworks that aim to explicate the degree of pre-creation design. In this paper, I will outline the historical origins and theoretical foundations of both perspectives, drawing from the works of confessional texts and theologians. Given the absence of a comprehensive overview of the subject in Hungarian, I will limit myself to a general treatment of the topic, omitting an exhaustive exposition of the arguments advanced by each view, and instead emphasizing their essential features.

Keywords: predestination, supralapsarianism, infralapsarianism, Augustine, Calvin

Heung Sik Kim: The Korean Christian Student’s Evangelical Movement

The Protestant Christianity in the Republic of Korea is approximately 140 years old. During this relatively short time, the number of Christians grew rapidly, exceeding 20% of the total population. The evangelical movement of young Christian students played an important role in the background of the growth of Protestant Christianity. Thanks to the actions of Christian student movement associations, a spiritual awakening began in the Korean people, and the so-called miracle of Han River brought a great change and growth. The goal of this essay is to examine how important the Christian youth student movement has been in this short 140-year-old history of Christianity in Korea.

Keywords: Korean, christian, Evangelical Movement

Kata Pető-Veres: Data and context of the history and practice of the institution of godparents in Hungarian Reformed practice

During the apostolic period, the sacrament of baptism was mostly provided to adult converts and members of the household, which most certainly included children. After this period of church history, from the 4th to 5th century, infant baptism became increasingly common. The institution of household sponsors for the parents of the actual person disappeared, and in the 9th century, it was abolished permanently. After this, a system of criteria for the election of godparents was born. The characteristics expected by the church and the common people did not always coincide.

According to the Bible, the existence of the institution of godparenthood cannot be presumed. Nevertheless, it was passed on by the churches of the Reformation and given new content. In this presentation, I undertake to show what changes the institution of the godparent has undergone from the beginning to the present day, but especially in the Reformed Church. I will examine the criteria that godparents had to meet, the expectations placed on them, what assurances the church saw in the right godparents, their task in the baptismal liturgy, and to what extent these rules set by the church can be kept in the context of present society.

There has been no clear answer to all of these questions in church history because, as the lecture seeks to convey, many have approached the subject in different ways. A wide range of opinions is present at the same time, some in favor of choosing godparents based on very strict principles, and others quite mild, almost indifferent, in selecting them. It is important to talk about the institution of godparent because some believe it promotes the survival of a denomination.

Keywords: baptism, godparents, liturgy, responsibilities of godparents, different approaches in choosing godparents

Dániel Tóth-Gyóllai: The Reform of Pastoral Training: A Questionnaire-Based Study with the Participation of Eleven Western Protestant Churches

The aim of my study is to present the results of an online questionnaire-based survey (launched in February 2023) conducted among international churches, within the framework of the Reformed Church in Hungary’s 2023 annual program (The Year of Pastoral Ministry). The objective of the questionnaire-based research is to initiate a dialogue with our Western partner-churches regarding experiences, best practices, challenges, and explorations related to the reform of pastoral training, recruitment, education, qualification, further education, and spiritual/financial support of pastors. The analysis of the 25-question questionnaire, filled out by 11 out of 20 recipients, was conducted using the LimeSurvey questionnaire- editor and evaluator, based on previous research initiatives by the Reformed Church in Hungary and the materials produced in relation to pastoral training in the year 2023.

Keywords: online questionnaire, survey, inter-denominational, international, reform in pastoral training and ministry, MRE, The Year of Pastoral Ministry

Abstracts of legal science studies

György Tamás Farkas: Concepts of the special electoral regulations concerning the minorities’ parliamentary representation in Hungary from the end of the communism to 2010

In Hungary, with a delay of about a quarter of a century realized the legislator the special electoral regulations, which aimed the parliamentary representation of the minorities. During this period, several legislative drafts were created, of which many drafts remained at the concept level, but some reached the final vote. This study aims to review the legislator’s concepts regarding the special electoral regulations for minorities from the end of the communism, until the actual adoption of the special electoral regulations for minorities in 2011, when the legislator, in addition to the possibility of obtaining preferential mandates, also created the legal institution of the spokesperson (of a national minority), which became an active contributor to the power function with regard to legislation on minorities.

Keywords: constitutional law, electoral law, minority law

Zsolt Dániel Gyebrovszki: The issue of limitation period in competition damages actions

Since the Courage case, competition damages litigation has been surrounded by a number of legal issues. The introduction of Directive 2014/104/EU of the European Parliament and Council of 16 December 2014 on certain rules governing actions for damages under national law for infringements of the competition law provisions of the Member States and of the European Union (“Directive”) does not appear to have resolved all of these issues, and has generated a number of additional problems surrounding the legal instrument under examination. The present paper examines the problems related to the limitation period for claims for damages under competition law. First, I describe the regulatory rationale of the Directive on the issue of limitation periods for competition claims, and then analyse the EU case law on Article 10 of the Directive on limitation periods. In the following, I briefly describe the Hungarian legislation. In the later part of the paper, I will take a closer look at three specific issues related to the limitation period for competition damages claims: the cessation of the infringement, the acknowledgement of the identity of the infringing undertaking and the time when the damage occurred as conditions for the starting point of the limitation period. The purpose of this paper is to examine the above-mentioned issues relating to the limitation period for claims for damages under competition law and to draw conclusions on the basis of this examination.

Keywords: competition law, competition law damages actions, limitation period, economic continuity

Róbert Holló: Self-Government of Ethnic Minorities in the USA
An Overview of the Self-Government of the Native American Lakota Nation

The Lakota Tribe, also known as the Sioux, is one of the indigenous peoples of North America. Their traditional governance system is based on the principles of consensus, consultation, and respect for individual autonomy. In this system, decisions are made by consensus among members of the community, and everyone has an equal voice in the decision-making process. The Lakota also have a strong spiritual tradition, which is intertwined with their governance system and guides their relationships with the land and each other. In recent times, the Lakota have faced many challenges, including loss of land, cultural assimilation, and poverty. Despite these challenges, they have continued to maintain their traditional governance system and strive for self-determination. This essay provides an overview of the self-government of the Lakota Nation, including their governance structure, decision-making process, and relationship with the federal government. It also discusses the challenges they face and the strategies they have employed to preserve their cultural heritage and promote self-determination.

Keywords: constitutional law, self-government, government-to-government relationship, tribal council, ethnic minorities

Péter László Jeszenszki: The history of the special legal order from the second half of the 19th century to 1989

The aim of this study is to examine and explore the historical situations in Hungary’s history, especially from the end of the 19th century to the beginning of the 20th century, during which a special legal order was established or introduced in Hungary. Furthermore, the development of the legal regulations concerning the special legal order and their antecedents are examined, with special emphasis on the laws on national defence introduced during this period. The Ninth and Tenth Amendments to the Constitution, in response to a security environment that has changed significantly over the last ten years, set out to bring about a systemic reform that would result in a modern, effective defence system. The study could serve as a basis for a future analysis of the best way to respond to the challenges of the present day in relation to the special legal order, drawing on the experience of the last almost one hundred years, and on the principles and dogmatic aspects already established.

Keywords: special legal order, law of national defence, state of emergency, fundamental right, power, regulation, war, exceptional power

Károly Kubisch: Connections between child trafficking and child abuse

The present study is the continuation of a scientific research – previously started on the child protection system, which unfortunately brings us topicality. All in all we have to start with the fact that it appears that child protection legislation is still unable to provide adequate protection to the children who represent our future. In the United States, in California, legislation faced problems very similar to the ones we find ourselves in Hungary today. In my study I would like to demonstrate, that any sexual attraction against minors is considered a personality-distorting abuse committed to the detriment of the minor, regardless of how the perpetrators interpret it. For this reason, it is necessary to evaluate this set of behaviors not only from a legal point of view – through an ultima ratio filter – but – as US legislation does – due to its seriously deviant nature, it is treated as a consequence of a disorder mental dangerous to society.

Keywords: child abuse, child protection, human trafficking, relationship violence, mental disorder

Edina Lajos: Fundamentals of the connection between law and morality

Traditionally, morality and law can be seen as two distinct, separate sets of rules, each with its own different function. We can conclude that, according to the Reformed starting point, law and morality are very closely related. The Bible also connects the two norms, among other things calling on kings to do judgment and justice. In principle, there can be immoral but lawful actions, and moral but unlawful actions. If law and morality go together in lawmaking and law enforcement, there is no legal concern. The same applies at the other extreme. If both lawmaking and law enforcement are immoral, then we are faced with an almost irremediable legal problem. If the legislation is moral, but the application of the law is immoral, then the remedy system can eliminate the problem. If a moral problem arises in the course of lawmaking, the constitutional complaint procedure may be the solution.

Keywords: law, morality, constitutional law, legislation, application of law

Edina Lajos: The Holy Crown and legitimacy

The Holy Crown is much more than an object of great wealth. All the more so because the creation of the crown is surrounded by uncertainty. Let us add that throughout history our kings have had many other crowns made for themselves. This very abstract veneration was reserved exclusively for the Holy Crown. In international relations, the Holy Crown became the symbol of the Hungarian state from the 14th century onwards. After the Battle of Mohács (1526), Hungary was divided into three parts. From then on, the Holy Crown became a symbol of the unity of the country and the nation. During the reign of Joseph II, the crown was transferred to the Vienna Treasury (1784-1790). The King deliberately did not crown himself. He did not want to fulfil his constitutional obligations. After World War II, the crown was transferred from the occupying Germans to the USA. It was returned to Hungary in 1978.

Keywords: Holy Crown, legitimacy, state power, public law, tradition

Melánia Nagy  – Dóra Ripszám: Abuse of a Minor in the light of begging

Protecting our children is the cornerstone of our society. Throughout Europe, the problem of begging is closely linked to poverty, and throughout history the term ‘poor’ has encompassed, among others, beggars, unmarried adults, orphans and displaced children. Begging in the company of a child automatically raises suspicion of a crime if the child is used by a parent or legal guardian. If there is child begging, the facts are twofold. When children are begging, institutions have a duty to act, but in reality this rarely happens.

Keywords: child, minor, child endangerment, child abuse, begging

Franciska Regős: The development of responsibility for internationally wrongful acts, with particular reference to the codification work of the International Law Commission

The codification of the international responsibility of states cannot be described as a smooth road. The starting point for early codification efforts was primarily the responsibility for damage caused to foreigners. This was, inter alia, the approach taken at the 1930 codification conference in The Hague and later by the International Law Commission. During nearly 50 years of work, it became clear that it was impossible to deal with the various sub-areas without clarifying the general rules on the responsibility of states under international law. This paper aims to explore the stages in the development of state responsibility, with particular attention to the work of the International Law Commission and the resulting draft articles, which are reflected in the case law of international courts, particularly the International Court of Justice.

Keywords: International law, responsibility, International Law Commission

Franciska Regős: Environmental cases of the WTO

International trade law has far-reaching implications for environmental protection at both national and international levels. It is difficult to reconcile trade objectives with environmental objectives, which often leads to conflicts. As environmental protection has grown, various nations have introduced more and more conservation measures, which in many cases have conflicted with the commercial interests of other states. Not surprisingly, a number of these disputes have been brought before the WTO dispute settlement mechanism, which has involved the application of international environmental law. The purpose of this paper is to explore these cases and identify their implications for international environmental law. By examining the relevant cases, this paper concludes that the WTO seems to be opening up to the application of international environmental law, which has an impact on the outcome of some disputes.

Keywords: WTO, reformulated gasoline, beef hormones, shrimp-turtle, international environmental law

Dóra Ripszam: Criminal exploitation related to child trafficking

In my writing, I seek a comprehensive overview of child trafficking in relation to criminal exploitation, I deal with the image of forced crime, a brief outline of the forms of crime committed by victims of human trafficking, and the specific situation of victims in this area. My study is descriptive, based on secondary research, in connection with which I have used both primary and secondary sources. During my research, I mainly reviewed the relevant domestic and international sources of law and studies related to the topic. My aim is to explore the characteristics of the criminal exploitation of victims of child trafficking and to demonstrate that the importance of this form of exploitation is undervalued. Children who are trafficked are often exploited through forced criminal activity, yet it is very difficult to find statistics on this. These children are often mistakenly identified as the offenders of the crime.

Keywords: child trafficking, criminal exploitation, pickpocketing

Abstracts in historical studies

Bernadett Zsuzsanna Apró: Attitudes concerning prostitution in the dualist era Hungary

In dualist Hungary, much importance was given to prostitution, among other fields, because of its impact on public health and morality. Therefore, commercial sexuality was frequently analysed as part of the national vision of death and eugenics strategy. Since we have no direct insight into prostitution as a highly taboo behaviour, it can be best analysed through reflections. The purpose of my study is to show, through moral reflection, how people’s attitudes of the time were to prostitution, what medical aspects it had, and why the issue of prostitution was so prominent in public discourse. I will examine from this point of view how the Hungarian Association Against the Trafficking of Girls (later the Association), as a humanitarian organisation with substantial state funding, viewed prostitution, how it fitted into the public perception of prostitution at the time, or how it turned against the public opinion. The questionnaires that the Association’s patronage staff made with prostitute candidates between 1912 and 1913, which are also the subject of this study, are excellent source material for this purpose.

Keywords: dualist era in Hungary, prostitution, moral reflections, eugenics, human trafficking against women, Hungarian Association Against the Trafficking of Girls

Krisztián Bödő: The characteristics of rational estate management in some Fejér county manors in the middle of the 19th century in the light of the contemporary press

In 1853, the agronomist László Korizmics visited some manors in Fejér county to observe the development of agriculture. In his multi-page article about the trip, as a basis of comparison, he briefly touched on the characteristics of the Ercsi manor, on the economic activities of Baron Lilien, whose influence he could discover on the estates he visited. In the study, we present the development of the Ercsi manor at the beginning of the 19th century, and then, based on Korizmcs article, we examine the respective farms in three main questions. How did plant culture and field cultivation expand, what agrotechnical changes did it go through, so what characterizes mechanization? How did animal husbandry, especially sheep farming change? Who were the tenants and property managers, who were the driving forces and supporters of the development, so what role did the personnel apparatus of each farm play in the changes during this transition period? The written sources of these estates are damaged or completely destroyed, so our source is mainly the press of the 1850s, especially Gazdasági Lapok edited by László Korizmics.

Keywords: agriculture, manor, agricultural technology, sheep farming

Eszter Juhász: Catholic nuns at the service of the poor in Hungary between the two world wars

One of the biggest problems in Hungary between the two world wars was poverty and its handling. The defeat of World War I, the Aster Revolution and the Hungarian Soviet Republic, and the Treaty of Trianon, the territorial, economic, and demographical damages resulted in fundamental social and economic changes. The State and the Churches had to take more responsibility for serving the poor. The social policy was born in this era, this was the first time the State started taking a role in the poor-relief not just in Hungary but in whole Europe. Although the part of the State increased, it wasn’t enough. The catholic nuns presented in this study dedicated their lives to serving the poor.

Keywords: social policy, poor-relief, Hungarian Catholic Church, catholic nuns

Nikoletta Kiss-Mikó: One of the most notable members of the Ráday family – The estateorganizing work of Pál I. Ráday in the 18th century

Undoubtedly, one of the most important member of the Ráday family has been Pál I. Ráday, public notary of Nógrád County since 1699, taking an active part in the Rákóczi freedom fight from 1703. Many publications deal with these subjects, while the history of the estates, establishing the fortune of Pál, passed by to him from his father in the early 1700s, could not by traced easily. Thus, in this paper I, by examining archival records, try to examine this question. The Ráday estate, consisting of 80-12 serf lots, relied on the less developed two-year agricultural methods, in some places using the three-year method, thus only cultivating on a small percentage of the fields at hand. On other parts the situation has been even less ideal: small farms followed the archaic, steppic extensive livestock breeding practices. Due to the outstanding organizing and management skills of Pál, and his wife, incomes from this problematic background has allowed for the construction of a new family mansion.

It has been an important factor, that the financial balance of the Ráday family has swifted to the northern parts of the country, that Pál choose Alsó-Ludány in Nógrád County, as his new center of management, and as the new family residence too. There has been built between 1700 and 1702 the „Ludány House”, which has been expanded to be a castle by him.

Keywords: 18th century, Alsó-Ludány, estate-history, nobility, Ráday family, Pál Ráday

Anna Mérész  – Ferenc Pálházy: The national census of taxpayers in 1828 on the example of Szolnok

The national census of taxpayers in 1828 (Conscriptio Regnicolaris) and the Rectificata Conscriptio Regnicolaris in 1833 are part of the historical-statistical sources about society, from which we used the set of documents from Szolnok. The literature’s critical analysis and a the source material’s detailed presentation are an important for a more accurate use of the data in the documents. Having established that a one-to-one transposition of the Latus does not lead to accurate results, it is necessary to take the rectifications into account. We present how many individuals are directly or indirectly linked to the census, in addition to the taxable heads of household listed by name. For the statistical calculation, we have prepared our database in form of an Excel spreadsheet based on the rectification to the national census of taxpayers. From the results of our descriptive statistical calculations, only those relating to sex and age groups are reported and interpreted. Concerning gender, we present 1665 persons’ data, while concerning the age group, the distribution of 3551 persons aged between 18 and 60 years and aged over 60 years.

Keywords: Conscriptio Regnicolaris, Rectificata Coscriptio Regnicolaris, national census of taxpayers in 1828, rectification in 1833, Szolnok, household, head of household, sex distribution, age group

Adrienn Purcsi: The question of nationality in the thinking of Gyula Szekfű

The issue of nationality and the revision was one of the central elements of the public issues of Hungary between the two world wars, so it can be said that the study makes a popular topic the subject of contemporary investigation. Through the thinking of two significant public figures, Gyula Szekfű –he was a historian, cultural politician, editor and the defining and most influential political thinker of the era- and István Bethlen –prime Minister of Hungary between 1921 and 1931–, it presents the main features and central elements of their ideas on the issue of nationality, and how they were connected to one of the revisionist ideas appearing in the era. When preparing the study, we reviewed the entire oeuvre of Gyula Szekfű and István Bethlen and selected the most relevant writings from the topic’s point of view. The raison d’être of this article lies in the fact that although one study has been published in both subject, the thinking of the two of them has not been examined in detail at the same time. Furthermore, in the case of Gyula Szekfű, the presentation of medieval minority policy studies and its connection to the St. Stephen’s nationality policy appearing the era between the two world wars –Horthy era– and to the idea of the state itself is not given a role. The thesis therefore shows how the person of St. Stephen appeared in the public thinking of the Horthy era, and why his politics were actually popular. The thesis greatly complements the published studies on the topic, opening up opportunities for new research.

Keywords: Gyula Szekfű, István Bethlen, Horthy era, issue of nationality, revision

Vivien Rapali: “Life is hard here” – László Karácsonyi’s american letters from 1957 – Reflections on the margins of an academic engineer attempt to emigrate

In the spring of 1957, László Karácsonyi (1900-1985), one of the leading authorities in agricultural chemistry in Hungary, chemical engineer and university professor, sends a letter to his former American colleague, William F. Geddes (1896–1961) to help him leave Hungary. The message, sent to Minneapolis by an anonymous courier under adventurous circumstances, met with a positive response, and Karácsonyi not only received a reply to his letter, but also an opportunity to emigrate. The Hungarian-American correspondence, reported in this paper, provides a vivid picture of the opportunities for Hungarian scientific engineers after 1956 and a good example of existing the professional network that was able to function in the post-war era.

Keywords: 1956, technical intellectuals, emigration, engineer, Budapest University of Technology and Economics

Gergő Segesdi: Royal defense act in the kingdom without a king – Debates about the legal facilities of the republican propaganda in the 1920’s Hungarian national assembly

The main focus of this study is the legal regulation of republican propaganda in the 1920s which is one of the critical aspects of the appearance of republican ideas in Hungary during the Horthy era. The article of law that significantly determined the facilities of the republican propaganda no. XXXIV. of year 1913. This law article had a substantial limiting force because it imposed a serious penalty for those who offended the king’s person or exerted activity for the termination of the institute of the monarchy. Although this was created in 1913 against György Nagy and his republican movement, it still has been used in the 1920′ and condemned such republican public figures like Imre Veér. During István Bethlen’s prime minister, they regularly tried to stop every kind of republican propaganda and referred to law no. XXXIV. of year 1913 is still valid. At the same time, the opposition of the Horthy-era denied the validity of this law and demanded the abolition of this law. They connected its issue with Habsburg propaganda, the government’s double standards, foreign relations, constitutional rights, the suffrage law, and the law of the upper house.

Keywords: Horthy-era, Hungarian national assembly, republicanism, law no. XXXIV. of year 1913

Krisztián Attila Timári: Publicity and influence – The press of the Habsburg Empire under II. Joseph during the preparation period of the war against the turks

The Ottoman Empire had been at war with the Russian Empire, allied to the Viennese court, since the end of August 1787. The news of the Russo-Ottoman war spread quickly throughout the Habsburg Empire and immediately became the main topic in the printed press. Months of military and economic preparations for the war were made with the full attention of the press organs. But the flow, distribution, and rewriting of the news were unique to each newspaper. The entry into the war was a political interest. The newspaper editors were under the impression that they were presenting to the reading public an idealized and justified picture of war. The censors and the censorship system, which varied from area to area, made the overall picture even more interesting. Finally, in early February 1788, the Habsburg Empire declared war on the Ottoman Empire. The aim of the study is also to present the most interesting topics and events before the war.

Keywords: war, diplomacy, press, censorship, Habsburg Empire, newspaper

Róbert Vendriczki: The Chronicle of Nagyfüged – The society and economy of Nagyfüged in the 17–18th centuries

Nagyfüged was included in the „Turkish occupation” in the early stages of Turkish rule. Still, it became a war zone, and as a result, the village was destroyed several times, or its inhabitants abandoned it due to the battles. After the expulsion of the Turks, it was quickly repopulated. However, during the Rákóczi War of Independence, the village was depopulated again, and its population either fled or fought under the banner of Ferenc Rákóczi against the Habsburg Empire. After the cessation of hostilities in 1712, it was already considered an inhabited settlement, where the largest landowner was the Almásy family. After the situation of the village stabilized, development began, which culminated in the 1730s and 1740s, which was facilitated by the increase and cultivation of agricultural land and the expansion of animal husbandry and trade in the county of Heves. As a result, the minor nobility and Jews also appeared in contemporary Nagyfüged. The ideas of the Enlightenment in the form of public welfare also affected the population through the measures taken by the Habsburg rulers, and the subsidies of the landlords also indirectly contributed to the development.

Keywords: War, depopulation, settlement, development, stability, serf, agriculture, Almásy family, Habsburg Empire, public welfare

Beküldve:

Apró Bernadett Zsuzsanna: A prostitúcióra vonatkozó attitűdök a dualizmus kori Magyarországon

Bevezetés

A dualizmus korszakában Magyarország gazdasága, társadalma és politikai viszonyai jelentős változáson mentek keresztül. Az urbanizációnak és a polgárosodásnak azonban megvoltak a negatív következményei is, ugyanis az átalakulás természetes következményeként kialakult a nagyvárosi bűnözés. „De mit használ mindez, ha egy mérgező féreg a népet tizedeli s iszonyu betegségeket idézve elő lassú, de biztos süllyedést von maga után?” – teszi fel a kérdést Weisz Dániel országgyűlési képviselő 1878-ban írt röpiratában, utalva a nagyvárosi bűnözés legszembetűnőbb részére: a prostitúcióra, illetve a szexuális célú emberkereskedelemre, vagyis a leánykereskedelemre, ahogy a korszakban nevezték.[1] A budapesti bűnözés kialakulásához hozzájárult a főváros lakosságszámának rohamos gyarapodása, amit a születések számának növekedése és a belső migráció egyaránt duzzasztott. Ezek a vidékről Budapestre települt emberek a fővárosi társadalom gyökértelen elemei voltak, amely egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudta őket integrálni. A vidéki kis települések alacsonyabb lélekszámú közösségéhez képest a fővárosi tömegben könnyű volt elvegyülni, amit a személyes nyilvántartórendszer hiánya, – és a tömegközlekedési eszközök fejlődése még egyszerűbbé tett. A fővárosi lakosok számára gyakran a megélhetés alapfeltételei sem voltak biztosítva, ami többek között prostitúció elterjedéséhez, valamint a futtatók és kerítők gyors meggazdagodásához vezetett.[2]

A prostitúcióval kapcsolatos morális reflexió

A prostitúció terjedésére a morális reflexió volt az egyik legmarkánsabb. Az ország politikai és egyházi vezetői, valamint az értelmiség a téma iránt fogékony tagjai szükségesnek tartották megóvni a családot a nyilvános tereken jelen lévő szexualitás látványától, ha pedig mégis szembesülniük kellett vele, az nagy felháborodást váltott ki.[3] Erre utal a Pesti Napló egyik 1865. évi lapszámában megjelent írás is, amiben az író arra panaszkodik, hogy az egyik híres budai fürdővel szemben bordélyház üzemel. „Ha fenn kell állnia a »szükséges rosz« -nak, álljon hát valahol felre eső helyen, ott, hol nem botránykoztat oly nyilvánosan, nem ott, hol a forgalom élénk, s hol tisztességes hölgyeknek kell elhaladniok.”[4] Európa-szerte panaszkodtak az emberek, az elit, a polgárság vagy az értelmiség köréből egyaránt, amiért olyan nyilvánvaló volt a köztereken a szexualitás látványa. Egyesek úgy vélték, fel kell szólítani az örömlányokat, hogy térjenek vissza a sötétségbe, és mesterségüket csak éjszaka űzzék. Mások arra panaszkodtak, hogy a prostituáltak kihívóan viselkednek, szemérmetlenül szólítják meg a férfiakat az utcán, kínálva „portékájukat”, ami miatt felcserélődtek a szerepek: a férfiak váltak az űzött vaddá, míg a nők a vadásszá, ami a legkevésébe sem illett bele az ideális nőről alkotott képbe. A fiatal lányok ártatlanságát, a női szerénység a bűn látványának való kitettségüket, valamint a kerítők csapdájába kerülésüket kívánták védelmezni, a férfiakat pedig a túl korán megélt első nemi aktustól kívánták megóvni.[5] Minden ellenérzés ellenére, ambivalens módon a prostitúció mégis virágzott, olyannyira, hogy gyakori fejtegetés tárgya volt az is, hogy milyen hatalmas bevételekre tehetnek szert egyes kurtizánok.[6]

Szinte folyamatosan napirenden volt a kor erkölcsi züllöttsége, a különböző fórumokon és aspektusból megközelítve a témát. A viktoriánus erkölcs létrehozta az eszményi nőről alkotott képet, ami – ahogy azt később látni fogjuk – hozzájárult ahhoz, hogy a prostitúció szerte Európában virágzott a hosszú 19. század folyamán. A diskurzus alapját gyakran az eszményi és a bukott nő szembeállítása adta. Az ideális nő életének egyetlen célját abban határozták meg, hogy minél több gyermeket hozzon a világra, hogy odaadó feleség és példamutató anya legyen belőle.[7] Ezzel összefüggésben a prostituáltaknak még azt is a szemükre vethették, hogy kitanulták a védekezés fortélyait, ezáltal nem szültek és neveltek gyermekeket.[8]

Kalocsa Róza A családi boldogság címmel írt, volt tanítványainak címzett, a háztartás fortélyaira oktató könyvének bevezetőjében kifejti az ideális nő képét. Véleménye szerint a nemzet szegényedik, családok süllyednek le mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Három tényezőt említ, ami segíthet visszafordítani ezt a folyamatot: a vallásosságot, ami az erkölcsi zülléstől óv meg, a munkát, ami biztosítja a megélhetést, valamint a csalás és a bűn elkerülését, végül pedig a takarékosságot, ami az egyénnek vagyonosodást, a nemzetnek pedig fellendülést jelent. Ahhoz, hogy ez a három tényező valóban felvirágoztassa a hazát az kell, hogy a nők oroszlánrészt vállaljanak a munkából, hiszen, az ország boldogulása nagyrészt a nőktől függ. Ha pedig egy nő hasznára akart lenni az országnak, akkor igyekeznie kellett a neki szánt helyet méltósággal betölteni, kötelességét teljesíteni. A nők a boldogságot egyedül a családi életen belül találhatják meg, hiszen természetüknél fogva a családi életre vannak rendelve. Ha egy nő nem tudta betölteni szerepét a családon belül, az természetellenesnek számított számára, ami megbosszulta magát, ezért minden felelős szülőnek úgy kellett nevelnie lányát, hogy később felnőttként ki tudjon teljesedni a családi élet iránti vágya, amit Istentől kapott.[9] Kalocsa Róza gondolatmenete illeszkedik ahhoz a korabeli felfogáshoz, hogy a nő a 19. század során leginkább reproduktív képessége miatt volt jelentős, emiatt vált a közbeszéd alanyává.[10]

A cél érdekében a nők, a női tisztaság és szemérmesség köré szinte már kultusz épült, így maguk a nők a férfiak számára egyre megközelíthetetlenebbé váltak. A viktoriánus erkölcs polgári házasságába nem fért bele az utódnemzésen kívüli szexualitás. Míg a prostituáltak az öncélú, pusztán örömszerzés céljából történő közösülést jelképezték, addig a tisztes nőknek nem volt még joguk sem arra, hogy örömüket leljék a szeretkezésben, a nemi élvezetkeresést pedig egyenesen szégyennek, skandalumnak számított. A nőket számos instrukcióval látták el az erkölcsös nemi életről. Elvárás volt a házas nőkkel szemben, hogy férjük szexuális közeledését minél gyakrabban utasítsák vissza.[11] Marschalkó Tamás bőrgyógyász, a kolozsvári egyetem bőr- és bujakórtan tanára a nemi (veneriás) betegségekről írt művében kifejti, hogy a túl gyakori közösülés méhkankóhoz vezet – ebből következik a bőrgyógyász doktor azon következtetése, miszerint minden prostituált méhkankóban szenvedett.[12] A betegségek elkerülése érdekében tehát ajánlatos volt a nők számára a házaséletet a minimumra korlátozni. Nem lehetett továbbá szeretkezni terhesség, szoptatás, illetve a menstruáció ideje alatt sem. Ha figyelembe vesszük a tilalmakat, valamint a korabeli orvostudomány azon álláspontját, miszerint amíg egy nőnél 20-25 naponta jelentkezik nemi vágy („nemzési roham”), addig a férfinál ez csupán három-négy nap, máris magyarázatot talált a kor embere arra, hogy miért terjedt el olyan nagymértékben a prostitúció, a nőket övező pátosznak így kialakult a maga árnyoldala. Ehhez hozzájárult az is, hogy a férfiak a pénzért vásárolt aktussal feleségük nemkívánt terhességét is el tudták kerülni, ráadásul ehhez a megszakításos módszert (coitus interruptus) sem kellett alkalmazniuk. A módszer olyannyira elterjedt volt a nemkívánt terhesség megelőzése érdekében, hogy a francia klérus például arra szólította fel a gyóntatófülkében a nőket, hogy semmiképp ne engedjék meg

a férjüknek a módszer alkalmazását.[13] Azok a nők, akik nem töltötték be a nekik kiszabott szerepet a szexuális vágy elfojtása terén, mint a prostituáltak, a társadalom peremére kerültek, gyakran lettek megvetés és megbélyegzés alanyai. A morális reflexió erőteljes megnyilvánulásai közül az egyik legismertebb Brichta Kálmán 1891-ben megjelent röpirata. Brichta szerint Budapestnek Szodoma és Gomora sorsára kellene jutnia, amiért olyan nagymértékben jelen van a városban a prostitúció. A prostituáltakat különféle dehonesztáló megjegyzéssel illette, mint például: „emberi testtel bíró fúriák”[14], „erkölcstelen, hitetlen fenevadak”[15], „undok férgek”[16], „orvgyilkosok”[17] vagy „erénygyilkosok”[18]. A férfiakkal kapcsolatban ugyan Brichta leírja, hogy nyomorult kéjhajhászok, de hamar fel is menti őket, mivel a kor prostitúcióval kapcsolatos polgári attitűdjéhez igazodva, a kurtizánokat a férfiakra agresszívan vadászó lénynek tartotta, a férfiakat pedig, különösen a fiatalokat „tisztalelkületűeknek”, „tisztaszívűeknek”.[19]

A csupán az élvezet kedvéért létrejött nemi aktus üldözésének nem csak morális vagy vallási okai voltak, sokkal inkább gazdasági érdek fűződött a nemi élet szigorú szabályozásához. A kapitalizmus követelményeivel ugyanis összeegyeztethetetlen, sőt megengedhetetlen volt a kizsákmányolt munkaerő részéről a kicsapongó, csupán az élvezetre koncentráló szexualitás, amely egyaránt vonatkozott a prostituáltakra és a munkavállalókra is.[20] Ezenkívül volt még egy jelentős szempont, ami miatt szigorú szabályok közé szorították a szexualitást. A századfordulón a nagy iskolákon belül megjelent ugyanis az eugenika egyik sajátos változata, ami leginkább a déli-, illetve kelet-közép-európai régiókra volt jellemző. Marius Turda kutatásai szerint Magyarországon az eugenika azon variánsa terjedt el, amely nem önálló ideológiaként jelentkezett, hanem valamely más ideológia vagy társadalomelmélet szolgálatában állt. Az eugenika hazánkban egy olyan stratégia volt, amelyiknek mentén – az orvostudománnyal kiegészülve – esély kínálkozott a magyar nemzet biológiai lehetőségeinek feljavítására. Az eugenika hívei szerint szexualitás felett gyakorolt erkölcsi és orvosi hatalom tette lehetővé a nemzet minőségbeli előrelépést. Egészen az első világháborúig Magyarországon az eugenika célja a család, – és nővédelem, valamint a nemi betegségek elleni hatásos védekezés volt. Szexuális aspektusból ezért a prostituáltak veszélyt jelentettek a nemzet számára, a „hibás génnel” rendelkező egyének csoportjába kerültek, akik az örökletes betegségek átadása miatt gyengítik a populációt, de némi segítséggel, ráhatással ők is a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak.[21] „A folytonos betegeskedés lassankint aláássa a nép életerejét. A senyves apáktól és anyáktól satnya nemzedék származik, amely egyre mélyebben sülyed physikai képességében.”[22] Ezért látták sokan úgy, hogy a prostitúció terjedése nemzethalálhoz vezet, mivel kívül esett az erkölcsi, a vallási, valamint az eugenikai és az orvostudományi kívánalmakon is.

A férfiak felelősségre vonása sem maradt el teljesen, ugyanis szemükre vetették, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn házasodtak, amit egyértelműen a gyermekvállalás elutasításaként értelmeztek. Úgy vélték, hogy a házasságok magas száma, valamint azok termékenysége az alapja egy ország jólétének. Emellett elterjedt volt az a nézet is, hogy a kicsapongó életet élő férfiak femininné, ezek által pedig meddővé válnak.[23] Közegészségügyi szempontból a férfiak egészsége előrébb való volt a lakosság többi részének egészségénél, hiszen a férfiak kezében összpontosult a vagyon, a prostitúció nem csak ezt fenyegette, hanem a társadalmi mobilitás elfogadott szakaszait is, amivel végső soron a polgári társadalom fennmaradását veszélyeztették. A prostituált teste nem csupán az erkölcs bomlasztásához járult hozzá, önmagában is rothadónak tekintették a gyakori közösülés miatt, amit – a korabeli felfogás szerint – a testükből áradó szag is bizonyított. Egy régi hiedelem alapján rothadt vérűnek nevezték azokat, akik szifiliszben szenvedtek, így az elmúlás, a bomlás, a bűz és a rothadás mind-mind olyan kifejezések, amiket gyakran kapcsoltak össze a prostitúcióval.[24]

Az orvostudomány megjelenése a prostitúció vizsgálatában

Az orvostudomány berkein belül is gyakran adtak hangot annak a félelemnek, hogy a prostituáltak rothadónak titulált teste degenerációt okozhat az egész társadalom testén, amivel közvetlenül a jövő generáció genetikai állományát, közvetve pedig a nemzet megmaradását veszélyezteti. A prostitúció léte önmagában az első lépcsőt jelentette a hanyatlás felé, ezért tartották indokoltnak, hogy a prostituáltak testét az orvostudomány vizsgálatának vessék alá.[25]

Fontos megjegyezni azonban, hogy a prostitúciót csak a nők oldaláról vizsgálták, a férfiak részéről a természetes nemi ösztön kiélésének vágya orvosi szempontból nem szorult magyarázatra. Ez annak ellenére is így volt, hogy nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, vagyis több férfi vett részt a szexiparban, mint nő.[26] Cesare Lombroso, a kriminálantropológia megteremtőjének elmélete szerint a bűnözővé vált emberek körülbelül 40%-a eleve bűnözői hajlammal jön a világra. Lombroso úgy tekintett a bűnözőkre, mint biológiai zsákutcákra, akik visszamaradtak az evolúciós fejlődésben, ezért primitívebb fizikai és mentális képességekkel rendelkeznek, már a születésükről fogva. Ebbe a kategóriába sorolta a prostituáltakat is, akiket véleménye szerint sokkal szigorúbban kellene szankcionálni, életfogytiglani elzárással vagy halálbüntetéssel.[27] Bár Lombroso tanait már a kortársai is erős kritikával illették, Lombroso alapján mégis elterjedt az a nézet, hogy a prostituáltakban van egy velük született hajlam az erkölcstelenségre és a szemérmetlenségre.[28]

A prostitúció megítélésének az orvostudomány hatáskörébe való áthelyeződését a közegészségügyi szempontok indokolttá tették. A kereskedelmi szexualitás elterjedése következtében népbetegséggé vált a szifilisz, de más nemi betegségek, mint a kankó és lágyfekély is nagy számban okozott fertőzést. Marschalkó Tamás szerint a prostitúció reglementációja, vagyis rendőri és orvosi felügyelet alá helyezése hamis biztonságérzetet keltett a férfiakban. A kérdéskör specialitásának számító Marschalkó meglátása szerint az, hogy négy naponta kötelező volt az örömlányok számára az orvosi vizsgálat, nem nyújtott maximális biztonságot a fertőzések elkerüléséhez, ugyanis a tünetek megjelenése előtt, két orvosi vizsgálat között a kurtizánok már fertőzhették kuncsaftjaikat. Az is hozzátartozott a bujakór – amit a nemi érintkezéssel terjedő betegségek gyűjtőfogalmaként használtak[29] – terjedéséhez, hogy egyrészt a bordélyházi örömlányok naponta akár 15-20 férfival is közösültek, másrészt magas volt az ellenőrzés alól kibúvó titkos prostituáltak száma.[30] Marschalkó megállapításai nem voltak alaptalanok, hiszen 1876-tól kezdődően évről évre emelkedett a nemi betegséggel kezelt egyének száma. A diagramon látható, hogy adott évben összesen hány férfit, nőt és gyermeket kezeltek nemi betegséggel.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

A statisztikai adatok szerint minden 1000 fővárosi lakosra átlagosan 11,73 kórházban kezelt bujakóros megbetegedés jutott. A megbetegedések száma ennél a valóságban magasabb volt, hiszen az adat csak a kórházban kezelt egyéneket tartalmazza, azonban gyakori probléma volt, hogy a betegek nem fordultak orvoshoz panaszaikkal. A bujakórral kezelt nők között az „egyéb” kategóriába feltehetően azokat a nőket sorolhatjuk, akik titkos prostituáltként tevékenykedtek, esetleg azok a „tisztességes” asszonyok tartozhattak ide, akik férjükön keresztül kapták el a betegséget.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

Ha a bejegyzett bordélyházi prostituáltak számát összevetjük a megbetegedések számával, akkor látható, hogy egy évben egy prostituált több mint egyszer fertőződött meg bujakórral. [31] A fenti statisztikai adatok tükrében látható, hogy a dualista elit aggodalma a nemi betegségek terjedése miatt nem volt alaptalan.

A prostitúciónak tulajdonítottak egy hasznos aspektust is, ami magyarázatot ad arra, hogy miért a reglementáció mellett döntött a dualista állam. A korabeli megítélés szerint ugyanis a prostituált teste a nemzet testén belül egyfajta méregtelenítő szerepet töltött be, vagyis segített kiválasztani, elvezetni a férfiak felesleges testnedveit, mint egyfajta szennyvízelvezető csatorna, emiatt azonban a prostituált teste bűzössé és rothadóvá vált. A téma egyik 19. századi szakértője egyenesen ondócsatornaként hivatkozott a prostituáltakra.[32] A csatornametafora egyébként Aquinói Szent Tamástól származik, aki így ír a prostitúcióról: „A prostitutió olyan mint a palota csatornája; tömjétek be a csatornát, és az egész palota bűzös lesz”.[33] Ezt jelenti a fent említett, a Pesti Napló hasábjain megjelenő „szükséges rossz” kifejezés: közerkölcsbe ütközik, megbotránkoztat, de nélküle elárasztott volna mindent a szenny.

Janus-arcú társadalom

A különféle ideológiák és társadalomelméletek szolgálatába állított morális reflexió figyelemfelhívása ellenére a korszak meglehetősen Janus-arcú volt, ha a szexualitásról volt szó. A korszakban szép számmal jelentek meg a házasságot, – vagy csak alkalmi kapcsolatot kereső, esetleg támogatásért cserébe szerelmet kínáló apróhirdetések. Mind a kortárs figyelem, mind a történészi kutatás evidenciaként kezeli, hogy a prostituáltak csak nők lehettek, de az efféle jelek arra utalnak, hogy ez nem kizárólagosan így volt. 1894-ben a Pesti Hírlap hasábjain keresett egy 28 éves orvostanhallgató fiatalember magának olyan hölgyet, aki tanulmányai befejezésében támogatná.[34] 1901-ben a Friss Ujság apróhirdetési rovatában egy 18 éves fiatal nő kereste idősebb férfi támogatóját, de előfordult, hogy barátotok közös hirdetésben keresnek maguknak hölgy társaságot.[35] Az apróhirdetéseken keresztüli a szerelemmel csak az egyik része volt azoknak a kor erkölcseivel szembemenő hirdetéseknek, amikkel a korabeli újságok lapjain találkozni lehetett.[36] Annak ellenére, hogy a prostituáltaknak felrótták a fogamzásgátló szerek és eszközök használatát, a tisztes nőknek pedig a coitus interruptus (megszakított nemi közösülés) alkalmazásának tilalmát javasolták, a századfordulón mindennapos jelenséggé vált az apróhirdetési rovatokban a különféle gumióvszer kínálat, ami politikai hovatartozástól függetlenül jelent meg a különböző sajtóorgánumokban. A szexualitással kapcsolatos sajtóhirdetések feldolgozása – mennyiségi okból és tipizálhatósága folytán – a jövőben egy külön tanulmány tárgya lehet. A hirdetéseket a legkisebb diszkréció sem övezte, teljesen természetes módon helyezték el a többi, iskolahegedűt vagy faanyagot kínáló hirdetés közé a „legkiválóbb francia” gyártmányú, vagy a Casanova márkanéven szereplő óvszereket kínáló reklámokat. Általában más gyógyászati segédeszközzel – sérvkötővel, irrigátorral, különböző menstruációs kellékekkel – együtt szerepelt, de a hirdetésben belül általában kiemelt helyen. A különböző méretű gumióvszereket igény szerint, katalógusból választva lehetett rendelni, a vásárlást pedig a legnagyobb diszkréció mellett lehetett lebonyolítani. A férfiaknak szánt óvszerek mellett gyakran szerepeltek a hirdetésekben különféle nőknek készült fogamzásgátló szerek is.

A képen szöveg, hírlap látható Automatikusan generált leírás

Népszava, 1906. október 2.

A Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, – mint a humanitárius reflexió képviselője

A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő korszakban hatalmas méreteket öltött a szexuális célú emberkereskedelem is. A magyar prostituáltak külföldön „hungara” vagy „vengerka” néven váltak híressé, egzotikus szépségük, temperamentumuk és más országból érkező prostituáltakhoz képesti magasabb szintű higiéniájuk miatt. A piacnak folyamatosan „friss árura” volt szüksége, aminek kiszolgálását érdemben sem a magyar rendőrség, sem a mindenkori kormányok nem tudták megfékezni, ezért nagy számban kerültek ki fiatal nők – egykori táncosnők, artistanők, színésznők, felírónők vagy prostituáltak – többek között belgrádi, krajovai, odesszai, nisi, varsói, moszkvai vagy szentpétervári bordélyházakba. A Szuezi-csatorna 1870. évi megnyitása után a magyar nők megjelentek indában, valamint a dél-amerikai kontinensen is.[37] A kerítők különféle trükköket vetettek be a lányok beszervezése érdekében. M. Karolina esete jól példázza, hogy egy kis naivitás is elég volt ahhoz, hogy egy fiatal lány az emberkereskedelem áldozatává váljon. Karolina 17 éves volt, a budai Neumann kávéházban dolgozott felírónőként. Egy nap egy Mizslai Kálmán nevű férfi betért a kávéházba, udvarolni kezdett Karolinának, házasságot, jobb életet és azt ígérte neki, hogy saját, abonyi kávéházában pénztárnoknét csinál belőle. Karolina elment Mizslaival, de végül egy kávéház helyett egy bordélyházban találta magát, ahol prostitúcióra kényszerítették. Karolinával a „loveboy” szindróma klasszikus esete történt: szerelemre vágyó fiatal lányként imponált neki, hogy egy férfi étellel, ruhákkal, ajándékokkal halmozza el. Ahogy azt a „loveboy” kifejezés is sejteti, a férfi, mint kerítő ilyen esetekben szerelem, vagy akár házasság ígéretével csalta el a nőket. Végül a szexuális célú emberkereskedelemre jellemző módon, mire Karolina megérkezett Abonyba „tartozást” halmozott fel. Mizslai tudtára adta, hogy amivel eddig elhalmozta, az nem volt ingyen, így Karolinának vissza kellett volna fizetnie azt, amit korábban „ajándékba” kapott. A férfi végül rövid időn belül eladta Karolinát Szolnokra 50 Ft-ért egy Babarczi Róza nevű madame-nak, aki már 65 Ft tartozást követelt Karolinán. A lány nem akart prostituáltként munkába állni, végig ellenált, ezért többször megverték. Sorsa azonban végül szerencsésen alakult: a bordélyház zongoramesterének segítségével értesítettek édesapját hollétéről, aki végül hazavitte lányát.[38] Az emberkereskedelem elterjedésének megfékezése, valamint a Karolinához hasonló áldozatok megsegítése érdekében 1909-ben létrejött a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen (MELE) nevű szervezet, aminek első elnökei Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, gróf Tisza István korábbi miniszterelnök, valamint dr. Hódossy Gedeon országgyűlési képviselő voltak, titkára pedig Latinovits Róza, aki az Egyesület létrehozását kezdeményezte. Az Egyesület jelmondatául Petőfi egyik híres verssorát választotta: „Lemossuk a gyalázatot!”[39] A MELE munkássága a kezdetektől fogva beleilleszkedett az eugenikai stratégiába, az Egyesület 25 éves fennállása alkalmából készült kiadványukban többször szerepel a „faj védelme” kifejezés, ami egyértelműen mutatja az Egyesület valódi célját. „A nemzet élete, a faj tisztasága, a jog is, épp olyan reális érték, mint a föld, a haza. S addig, míg az emberi ösztönösség, a prostitúció, mint csúnya szenny, iszapos forrásokból fakad, a leánykereskedés gyökerét nem tudjuk elfojtani. Ahol nincs árú, ott nincs is vásár” – mondta Prohászka az Egyesület 1923. évi közgyűlésén.[40] Ezért az Egyesület célkitűzései közé tartozott a magyar nők erkölcsi védelme, a rossz útra tért lányok megbélyegzése helyett a helyes útra terelni őket, vagyis „Minden oltalmazott fiatal nőben egy leendő magyar anyát akart megvédeni”.[41] A megvalósítás eszközeit felvilágosító előadások, valamint propaganda-nyomtatványok kiadása jelentette, de a MELE különböző missziókkal is igyekezett gátat szabni a prostitúciónak és a leánykereskedelemnek, emellett a cél elérése érdekében kapcsolatban álltak más humanitárius szervezetekkel, illetve hatóságokkal. Az Egyesület a megalakulásától kezdve együttműködött a rendőrség erkölcsrendészeti osztályával, majd a 1912-ben felállították az Erkölcsrendészeti Központi Hatóságot, Schäffer Jenő rendőrkapitány minden megmenthetőnek ítélt prostituáltnak jelentkező lányt a MELE irodájába küldött. A kiskorúak védelme érdekében 1912-től kezdődően együttműködtek a székesfővárosi Árvaszékkel, aminek elnöke, dr. Melly Béla – aki egyben az Egyesület alelnöke volt – kérésére az Erkölcsrendészet minden olyan esetben jegyzőkönyvet küldött az Árvaszék számára, amikor kiskorú jelentketett bárcáért. Az Árvaszék a MELE közreműködésével értesítette a kiskorú családját gyermekük szándékáról, végül, ha a környezettanulmány alapján úgy ítélték, hogy a gyermek erkölcsi züllése családi körben megakadályozható, visszahelyezték otthonába. Abban az esetben pedig, ha úgy látták, hogy a szülőt vagy gyámot felelősség terhelte a kiskorú prostituálódási szándéka miatt, a gyermek mellé ügygondnokot rendelek ki, aki a MELE egyik munkatársa volt.[42]

1912-1925 között az Erkölcsrendészet, a MELE, valamint az Árvaszék közös munkája során 3452 kiskorúval foglalkoztak. Ahogy az a statisztikából is látszik, a kiskorúak többségét javíthatatlannak ítélték, vagyis erkölcsileg annyira züllöttnek, hogy a velük való további foglalkozást nem találták célravezetőnek. Őket követték azok a lányok, akik lapjukat (türelmi bárcájukat vagy igazolványukat) önként visszaadták vagy bevonták, ezután szüleikhez, rokonaikhoz, vagy ismeretlen helyre távoztak, kitoloncolták őket a fővárosból, esetleg elhelyezték őket a Magdolna Otthonban.[43] A Magdolna és Életvédelmi Otthon egy 20 főt befogadni képes átmeneti otthon volt erkölcsileg veszélyeztetett fiatal lányok számára, ami Göttl Mária elemi,- és gazdasági szaktanítónő vezetésével próbálta a helyes útra terelni az ide beutalt nőket.[44]

A képen diagram látható Automatikusan generált leírás

Kimutatás az Erkölcsrendészeten bárcáért jelentkező fiatalkorúak megsegítése céljából az Árvaszék megkeresésére folytatott munkáról (Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében. 121.)

(L.v.: lapját visszaadta)

Az Erkölcsrendészeti Központi Hatósággal való együttműködés keretében a MELE egyik munkatársa, akik közül egy mindig az Erkölcsrendészet Ó utcai épületében tartózkodott, elbeszélgetett azokkal a nőkkel, akik az Erkölcsrendészetnél bárcáért folyamodtak, annak érdekében, hogy megpróbálják lebeszélni őket szándékukról. Ezeket a beszélgetéseket 1912-1913 kötött kérdőívek formájában rögzítették, amik – bár az elmondottak hitelessége vitatható – a legközelebb állnak a prostituáltaktól származó forrásokhoz. Nem csak amiatt érdekes, hogy értékes statisztikai adatokhoz juthatunk az összesen 761 darab kérdőívből, hanem a kérdőív végén találhatóak az Egyesület patronázs munkatársainak megjegyzései, amik rávilágítanak arra, hogy hogyan is vélekedett valójában a MELE, mint humanitárius szervezet a prostituáltakról, valamint arra, hogy ez mennyire illeszkedik bele a kor közfelfogásába.

A beszélgetés során elhangzott kérdéseket három csoportra lehet osztani. A kérdőíveket néhány éve Papp Barbara statisztikai igénnyel feldolgozta, így az alábbiakban az ő elemzése alapján ismertetem a felmérés szempontrendszerét.[45] Az első csoportba tartoznak az alapvető személyes információkat tartalmazó kérdések, mint a prostituált-jelölt neve, születési helye, vallása, családi állapota, hogy élnek-e a szülei, mi a szülei foglalkozása, illetve, hogy van-e gyermeke. A második csoportba a praktikus kérdések tartoznak: miért akar prostituáltként munkába állni, mi volt előző foglalkozása, ott mennyit keresett, volt-e már korábban valamilyen nemi betegsége. A harmadik kategóriába a moralizáló kérdések tartoznak. Iszik-e alkoholt, ha igen, mit, mikor volt élete első szexuális kapcsolata, valamint, hogy nem szeretné-e kenyerét „tisztes állással” keresni.[46] Az alkoholfogyasztási szokásokról szóló kérdés, bár vitathatatlanul praktikus oka van annak, hogy szerepel a kérdőívben, hiszen az alkoholfogyasztás és a prostitúció között szoros kapcsolatot láttak, azért került mégis a moralizáló kérdések közé, mert a MELE lényegi intézkedést nem tett sem az alkoholistának minősülő prostituáltak megsegítéséért, sem az alkoholfogyasztás mérsékléséért össztársadalmi szinten. Az Egyesület vezetése által írt, a MELE tevékenységéről szóló kiadványban – ahol gyakran emelik piedesztálra saját munkásságukat – az alkoholizmus és a prostitúció viszonyában egy említésre méltó cselekedet szerepel: az 1924. évi grazi nemzetközi kongresszuson javaslatot tettek arra, hogy az alkoholos italokat kiszolgáló üzemekben tiltsák be a nők alkalmazását.[47]

A legnagyobb problémát azonban nem a feltett kérdések milyensége, vagy azoknak a kérdéseknek a hiánya jelenti, amelyiket nem tettek fel, egy humanitárius szervezet részéről sokkal aggasztóbbak azok a megjegyzések, amelyiket a MELE patroneszei a kérdőívek aljára írtak szabad, szubjektív szövegként. Ezek a megjegyzések sok esetben voltak degradálóak a prostituált-jelöltekre nézve. Azokat a nőket, akik nem kívántak „tisztes állást” vállalni vallástalannak vagy erkölcstelennek bélyegezték annak ellenére, – ahogy az fent is olvasható – hogy az Egyesület célkitűzései tartozott az eltévelyedett lányok megbélyegzése helyett visszaterelni őket a tisztességes útra, mégis többször visszaköszön – szövegszerű utalás nélkül – Lombroso elméletének finomított változata, a „veleszületett erkölcstelenség”. Olyan megjegyzések szerepeltek a kérdőíveken, mint a „minden erkölcsi érzék híján”, a „cinikus, érzéketlen leány, lehetetlen lelkére hatni”, vagy Albert Borbála esetében, aki egy hónappal férje halála után, a megélhetés miatt akarta kiváltani a türelmi bárcát a „hamar túljutott férje halálán”, a „pincérnő volt, ez mindent megmond”, a „kényelmes élethez szokott” vagy „félállat”. A megjegyzések mellett jól tükrözi az Egyesület prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét Prohászka Ottokár egyik konferencián elhangozott beszédéből származó idézet: „Szörnyű anomália, hogy amíg a tisztességes, dolgozó nők alig tudnak megélni becsületes keresményükből, addig azok a nők kényelmes jólétben élnek.”[48]

Befejezés

A nagyvárosi bűnözés hatására szembetűnő mértékben terjedő prostitúció és szexuális célú emberkereskedelem komoly kihívások elé állította a dualizmus kori magyar kormányokat. Bár a liberalizmus szellemében mérsékelték az állami beavatkozást, a nemi betegségek terjedésének hatása a közegészségügyre minden hazaszerető állampolgárból aggodalmat váltott ki. A nemzethalált Damoklész kardjaként látták lebegni Magyarország felett, ezért a prostitúció témája morális és orvostudományi szempontból folyamatosan a közbeszéd tárgyát képezte. A legrosszabb elkerülése érdekében a századforduló után létrehozták a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen nevű szervezetet, aminek ugyan vitathatatlan érdemei vannak az áldozatsegítésben, ambivalens módon mégis gyakran ugyanaz az elítélő, diszkriminatív és degradáló megítélés jellemezte az alapvetően humanitárius szervezet attitűdjét, mint a kor közgondolkodását, ahogy az például a patroneszek megjegyzéseiből is látható. Emiatt kijelenthető, hogy a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, mint a humanitárius reflexió legnagyobb képviselője, a polgári érékeken alapuló moralizáló reflexióhoz nagyon hasonlóan vélekedett a prostitúcióról, ideológiáját, a prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét sokkal inkább az eugenika, mintsem a humanizmus határozta meg.

Bibliográfia

Benabou, Erica-Marie: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–91.

Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933.

Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 87–89.

Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16–18.

Corbin, Alain: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209–220.

Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220.

Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat. in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217-220.

Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1930/61/2, 85–91.

Draaisma, Douwe: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009.

Foucault, Michael: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020.

Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58.

Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890.

Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902.

Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 55–59.

Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133–158.

Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015.

Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 120–121.

Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179.

Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–179.

Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1996/21–22, 48–62.

Zimmermann, Susan: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1998/6.

Hivatkozások

  1. Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, 1996/21–22. ↑
  2. Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–172. ↑
  3. Alain Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209. ↑
  4. Különfélék: Pesti Napló, XVI. évf, 4586–4610. szám., 1865. augusztus 17. ↑
  5. Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
  6. Erica-Marie Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–87. ↑
  7. Alain Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220. ↑
  8. Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
  9. Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890, 5–7. ↑
  10. Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 89. ↑
  11. Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 217–220. ↑
  12. Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902, 37. ↑
  13. Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 219–220. ↑
  14. Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16. ↑
  15. Brichta: Budapestnek vesznie kell!, 16. ↑
  16. Uo., 16. ↑
  17. Uo., 16. ↑
  18. Uo., 18. ↑
  19. Uo., 18. ↑
  20. Michael Foucault: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020, 8–10. ↑
  21. Bokor: Nők a nemzetben, 87–89. ↑
  22. Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58. ↑
  23. Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, 84–88. ↑
  24. Corbin: Commercial sexuality, 209. ↑
  25. Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179. ↑
  26. Susan Zimmermann: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, 1998/6. ↑
  27. Douwe Draaisma: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009, 137–138, 155. ↑
  28. Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933, 55. ↑
  29. Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények,, 1930/61/2, 575. ↑
  30. Marschalkó: A nemi (venereus) betegségek, 82–85. ↑
  31. Jukrkiny Emil: A bujakór, 54. ↑
  32. Corbin: Commercial sexuality, 211. ↑
  33. Vargha: A bűn medikalizálása, 177. ↑
  34. Pesti Hírlap, XVI. évf., 231. szám, 1894. augusztus 19. ↑
  35. Friss Ujság, VI. évf., 203. szám, 1901. július 23. ↑
  36. Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015, 57–63. ↑
  37. Doros–Melly: A nemi betegségek, 718–719. ↑
  38. Egy szegény leány története: Munkás-Heti-Krónika, V. évf., 19. szám, 1877. május 13.) ↑
  39. Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 55, 57. ↑
  40. Uo., Mók: 49, 55, 57. ↑
  41. Uo., 61. ↑
  42. Uo., 57–59. ↑
  43. Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 120–121. ↑
  44. Mók: A „Magyar Egyesület”, 58. ↑
  45. Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133. ↑
  46. HU BFL X.214 1-2. kötet. ↑
  47. Mók: A „Magyar Egyesület”, 74–75. ↑
  48. Mók: A „Magyar Egyesület”, 55. ↑

 

Beküldve:

Farkas Dániel: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990) (recenzió)

Recenzált mű: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021. ISBN 978-963-416-285-8 640 o.

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában megjelenő kötet célja a szerkesztők szerint, hogy összefoglalja az 1990-as évek „levéltári forradalmának” köszönhető, az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően felszínre került eredményeket. A kötet tartalmát képező eredmények önálló monográfiák vagy cikkek képében részben vagy egészben megjelentek már, ahogy ezt a fejezetek bibliográfiái is jelzik. Mégis, egy ilyen kötet kiváló lehetőség arra, hogy ezeket az eredményeket egymás mellett szerepeltetve, szintetizálva, esetenként új adalékokkal bővítve nyújtsák át a szerzők az olvasóközönségnek.

A kötet négy részre oszlik. Az első, „Szuperhatalmak és integrációk” című fejezet általános áttekintést nyújt Magyarországnak a hidegháború legfontosabb nagyhatalmaihoz és nemzetközi hálózataihoz fűződő viszonyát illetően. Ez a fejezet rendkívül nagy segítség a további részek megértéséhez. Ezek ugyanis régiónként összefogva, országonkénti esettanulmányok formájában tárgyalják a magyar külkapcsolatokat. Az első fejezetben szó van a Szovjetunióhoz való általános viszonyról, a gazdasági kapcsolatokról, majd az európai integrációs keretekről – ilyenek a KGST, Varsói Szerződés, EGK, és az ezekhez fűződő magyar viszony. A keleti blokk integrációit Baráth Magdolna összefoglalva egy önálló fejezetben is tárgyalja, amely új perspektívából ismételve a korábbi leírásokat, s így hozzájárul a folyamatok mélyebb megértéséhez. A nagyobb kép áttekintése után az egyes külkapcsolat-történetek megértése sokkal könnyebb, és sokkal összefüggés-gazdagabb lehet. A kötetet nem kevesebb mint 21 szerző jegyzi, és ennek megfelelően időnként ismétlések is előfordulnak egy-egy eseménysor vizsgálata során. Ez azonban segít, hogy még szorosabban köthesse az olvasó az egyes fejezetek eseménysorozatát egymáshoz. A kötetet a szerkesztői szándék szerint felsőoktatási tankönyvnek is szánták, ennek teljesen megfelel az ilyen típusú, a tartalmat időnkénti ismétlésekkel átadó összkép. Azonban például a minden külkapcsolati fejezethez rendkívül fontos szovjet-magyar kapcsolatrendszer nincs részletesen kifejtve, néhány korai fejezetben található általános leíráson kívül. Hiányoznak azok az adatok, amelyek rávilágítanának, hogy milyen módon konzultáltak a szovjet féllel a magyarok a kapcsolatok egyes fázisainál. Ez azonban inkább a források hiányára mutat rá, mint a fejezetek nem megfelelő kifejtésére.

A kötetben általános, hogy igyekeznek átfogó képet nyújtani, a legfontosabb diplomáciai források felhasználásával. Magyar részről központi jelentőségűek a külügyi levéltár J-1-j jelzetű, az egyes országokra vonatkozó keletkezésükkor titkos ügykezelésű iratanyagai. A terület iránt érdeklődő kezdő kutatóknak ezenkívül a kötet azért is fontos, mert direkt vagy indirekt módon azt is rögzíti, hogy a kiadás pillanatában melyik témakör nagyjából mennyire van feldolgozva, milyen irányok azok, amelyekben potenciálisan érdemes még tovább kutatni.

A kötet második része Magyarország és a kelet-közép-európai államok kapcsolatával foglalkozik. A már korábban, kiemelt helyen tárgyalt Szovjetuniót kivéve a keleti blokk minden államával való magyar külkapcsolatok tárgyalásra kerülnek, kivéve Albániát. A diplomáciai érintkezés és a keleti blokkon belül való állami viszony tárgyalásán kívül ebben a fejezetben természetszerűleg a társadalmi kapcsolatok, az egyes országokkal való lakossági szintű viszony is teret kap, mint például a Magyarországra utazó lengyel kiskereskedők, a Romániába látogató magyarok, vagy akár a bolgár zöldségtermesztők esetében. A fő hangsúly természetesen az egyes országok belpolitikai viszonyai által meghatározott keleti blokkon belüli lazább vagy erősebb kapcsolatrendszeren van. Részletesen kifejtésre kerülnek az 1956-os forradalomra adott különböző válaszok, az 1968-as prágai bevonuláshoz való viszony, és a külvilággal való interakció különböző stratégiai, amelyek aztán az adott országokat elhidegítették vagy közelítették Magyarországhoz a keleti blokkon belül. A fejezeteket összevetve folyamatosan követhetjük, hogy Magyarország hol helyezkedett el a külpolitikailag kevésbé vagy erősebb aktív államok között, vagy éppen mikor számított reformernek, esetleg konzervatívnak. Sajátos bel- és politikai folyamatok kölcsönhatása rajzolódik ki előttünk, miközben követjük Magyarország viszonyrendszerét a kelet-közép-európai államszocialista tömbön keresztül.

A harmadik fejezetben a korabeli „Nyugat”-tal való kapcsolatrendszert ismertetik a kötet szerzői. Ez a legmegfelelőbb megnevezés, hiszen hagyományos értelemben nem beszélhetünk arról, hogy csak Nyugat-Európáról lenne szó. Az NSZK, Franciaország és Anglia mellett Olaszországgal és a Szentszékkel való viszony is helyet kap, és a semleges Ausztria sem maradhatott ki természetesen, helyzeténél fogva roppant fontos lévén Magyarország számára. A szakaszok egymásutánisága kiváló, hiszen a szoros keleti blokkon belüli viszonyrendszerhez képest érthetjük meg Budapestnek a Nyugathoz való hozzáállását. A fejezetben megfigyelhetjük, hogy mennyire változatos volt a nyugati országok viszonya Magyarországhoz, miközben bizonyos minimális közös jellemzők megfigyelhetők, például, hogy (nem meglepő módon) 1956 után valamennyivel romlott a viszony, vagy hogy egyformán reformistának tekintették Magyarországot legkésőbb az 1970-es évek második felére. Megfigyelhetjük azonban, hogy míg a nagyobb országok közül az NSZK és Olaszország igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni hazánkkal, Franciaország és Anglia többnyire nem ítélte meg úgy, hogy nagyon komoly érdekei fűződnének ehhez a térséghez. A két kapcsolati modell sajátosságainak összehasonlításához kiválóak ennek a résznek a fejezetei. Sajnálatos azonban, hogy a mediterrán térségből csak Olaszország szerepel a kötetben, így nem derül ki, hogy a mediterrán térségen belül milyen kapcsolatrendszere volt hazánknak.

Különleges hely jut Ausztriának és a Szentszéknek. Ausztriának a hagyományosan speciális kapcsolat és a két ország határán változó mértékben létező vasfüggöny, a Vatikánnak pedig a magyar egyházpolitikával való szoros összefüggés miatt.

Az utolsó és legrövidebb (94 oldalas) fejezet az Ázsiával és a harmadik világgal való kapcsolatrendszert taglalja. Miközben érthető, hogy a magyar történelem szempontjából kisebb jelentőségű az Európán kívüli világgal való kapcsolatrendszer megértése, mégis sajnálatos, hogy az afroázsiai térség és Latin-Amerika együttesen sem kapott akkora fejezetet, mint például Nyugat-Európa. Latin-Amerikáról nem is értekezik önálló fejezet. A Kínával és Japánnal fenntartott kapcsolatrendszert önállóan elemzi a kötet, míg a Közel-Kelet egy általános regionális összefoglaló formájában kapott teret. Apor Péter tollából még egy átfogó, a harmadik világgal fenntartott kapcsolatrendszert elemző tanulmányt is megismerhetünk. A fejezet, miközben nem ad teljes képet, jól tükrözi a harmadik világgal és Ázsiával kapcsolatos diplomáciatörténeti kutatások jelenlegi állását, illetve a szükséget a további alapkutatások elvégzésére.

A tanulmánykötet a lehetőségekhez képest kiválóan összefoglalja a hidegháborús magyar külpolitika kutatásának eredményeit, az áttekintett témákat illetően minimális hiányosságokkal, amelyek azonban a terjedelmi korlátoknak is jócskán betudhatóak. Amellett, hogy átfogó ismertetést nyújt hazánk külkapcsolatairól, annak kényszereiről, jellegzetességeiről és belpolitikai meghatározottságairól, pillanatképet is ad a kutatások mai állapotáról. Ennek megfelelően a magyar diplomáciával szakmai vagy személyes indíttatásból foglalkozók, felsőoktatásban tanulók és leendő kutatók is nagy haszonnal forgathatják.