Beküldve:

Márkus Máté: Orthodoxy and Heterodoxy

Introduction

The word “relevance” is derived from the Latin word relevare, meaning: to raise (levare) again (re). It was probably not introduced into Hungarian from Latin, but indirectly, from other European languages. In Old French, the word relever means both to raise, to resurrect, to revive. If the term relevance implies the experience of resurrection or revitalization, we must ask the question: when is an object relevant, revitalizing? When can we re-think our situation based on it?

The sermon must be relevant. This axiomatic statement means that a sermon must be situational, but it also means, by the origin of the word relevant, relevare, that by being situational, a sermon must also be such that by it one can re-think his situation. If the sermon must be relevant or situational, then the preacher must have a system of thought about the situation of man. But in what way should we think about the situation of man? That is what this article is about.

The ways of orthodoxy and heterodoxy

The question of the situation of man is posed by all dogmatics. Even that dogmatics whose object is God, and God is the object of all dogmatics. The word dogmatics comes from the Greek word dogma, which means thought.[1] Dogmatics is the thinking of which God is the object. Yet there has never been a dogmatics that did not think about man by thinking about God. It is impossible to think about God without an implication regarding man, and the situation of man. The reason for this must be sought in the question of God. What do we mean by God? By God we understand the “object” that is the ultimate condition of all objects. Therefore, although it is infinitely beyond all objects, the “object” God applies to all objects, including man. It is necessary that if our object is God, then man must also be our object, because God is the object that applies to all objects, including man, or else our object is not God. This is the dependent relation between the knowledge of God and the knowledge of man.

In the history of dogma, that is, in the history of the thought that makes God its object, there are two schools of thought from the beginning. The source of dogma or thought is experience. It is impossible to think without experience. But there are two sources of experience: the experience of the self and the experience of others. In the understanding of the self, the source of every dogma throughout dogma history is the experience of others; the experience expressed in the Scripture (1John 1:1) – regardless of having the authority of divine self-disclosure. Thus, the two modes of thought that appear in the history of the dogma are the one that draws from the experience of “others” alone, and the one that draws from the experience of “others” and “self”.

Accordingly, we can call the way of thinking either orthodox or heterodox. The argument against the use of these terms is that the word orthodox in the days of the early church referred to the truthfulness of dogma or thought, and that which was other (hetero) than true (ortho) was false. Since the Reformation, however, the word orthodox has referred not to the truthfulness of dogma or thought but to its source. If the dogma is based on the Scripture, which is the experience of others, then it is orthodox.

Unfortunately, in the later history of dogma, dogmatics, and thought that draws not from one but from several sources, from the experience of “others” and “self”, was not called heterodox, but liberal, because heterodox as a synonym for heretical had already “worn out” in the early church. The word liberal, however, apart from being used in aspects incompatible with traditional Christian ethics, does not express the characteristic of the way of thinking it denotes, namely that it draws on a variety of sources of experience. I will therefore use the adjective orthodox in the homodox sense and the adjective heterodox in the liberal sense.

The aim of thinking is to structure reality. Both orthodox and heterodox thinking aim at structuring reality. However, because orthodox thinking seeks to structure reality solely from the experience of others, it ends up structuring not reality but the experience of others—namely, the experience expressed in the Scriptura (1 John 1:1). Therefore, instead of structuring reality on the basis of the experience expressed in the Scriptura, orthodoxy tends to create, alongside the reality of the self, another reality that is supposed to be expressed in the Scriptura. The source of orthodoxy is experience expressed in the Scriptura alone, that is what the principle of Sola Scriptura means. However, the representatives of orthodoxy ignore the fact that the Catholic Church created its dogmas, against which the principle of Sola Scriptura had to be asserted, precisely because the medieval experience of the self and the experience expressed in the Scripture did not coincide. In fact, the dogmas of the Catholic Church sought to express the experience of the self and to give it equal authority with the Scriptura. Which naturally led, over time, to the emergence of a third experience of reality, expressed in the dogmas, in addition to the experience of the self and the experience of the Scriptura. The Reformation was able to assert the principle of Sola Scriptura because it was able to unite the Pauline experience of reality expressed in the Scriptura with the medieval experience of the self in the matter of justification.

The sole source of orthodoxy is the experience of others, as expressed in the Scriptura, with the authority of the divine. The source of heterodoxy is the reality experienced by the self and others with the authority of the divine as well. But the cause of divine authority is different. In the case of orthodoxy, the ultimate cause of the divine authority of the Scriptura is that it is God’s self-disclosure. Who confirms this? The Holy Spirit. This is the internal testimony of the Holy Spirit (Testimonium Sanctum Spiritum). It is in fact the experience of the self, which, in other words, perhaps can be and is experienced by others outside the Protestant denominations. So, while the source of orthodoxy is solely the experience of others with a divine authority, and divine authority gives exclusivity to them, this divine authority is the experience of the self.

In the case of heterodoxy, the divine authority of the source is not the divine self-revelatory character, as in the case of orthodoxy, but the authenticity of the source. The more authentic the source, the more divine authority it gives to the heterodox thinker. What does authenticity mean? For orthodoxy, Scriptura is a homogeneous material. All the material it contains has equal divine authority. For heterodoxy, Scriptura is a heterogeneous material, a collection of symbols. For the heterodox thinker, for the heterodox theologian who makes God his object, the different symbols have different authenticities. Symbols are objects that express the subject’s experience of God as the ultimate object. For heterodoxy, the more universal the experience expressed in a symbol, the more authentic it is. And typically, the older the symbol, the more universal the experience it expresses, because the more it has passed the test of generations, i.e. it has been confirmed by newer and newer generations. This confirmation is expressed by the word ‘amen’, taken from the Hebrew.

It is the heterogeneity of the symbols of the Bible, and indeed of the symbols as a whole that determines the method of the heterodox theologian. The heterodox theologian’s method is to open up the experience of reality expressed in symbols, to compare it with the experience of reality expressed in other symbols and with the experience of the self, and to attempt to resolve any contradictions. In other words, the heterodox theologian does not inquire into the truthfulness of biblical symbols, in which case he would not be a theologian, but into their meaning. He is not asking whether the resurrection is true, but what it means.

In terms of the question of what the situation of man is, our way of thinking can be either orthodox or heterodox. In the case of orthodoxy, we view man in terms of the Scriptura. Throughout its history, orthodoxy has grouped the material of the Scriptura, i.e., the biblical material, around dogmas, thoughts formulated in Latin (e.g., creatura, imago Dei, peccatum originale, peccatum et peccata, concupiscentia, totus homo corruptus). This is problematic because these dogmas and thoughts formulated in Latin, tend to be detached from the original biblical-theological concepts, and also because they can express realities (e.g., resurrectio) that do not match the reality of the self, i.e. they also tend to be detached from reality itself. It is then that orthodoxy creates other realities, speculative ones, and moreover, with divine authority.

In heterodoxy, man is viewed in terms of the experience of the self. The orthodox theologian makes man his subject in regard to his relationship with God. But what is the aspect in which the heterodox makes man his object? The heterodox theologian makes man his object in his most universal aspect, namely, in the aspect of his being, or, so to say, in his ontological aspect. Ontology is the science of being. The ancient Greeks also called it the first science, in that before the nature of a being can be inquired into by natural science, it is the “first” nature of that being that it is. The question of ontology is what it means to be. What is it that is common to the structure of all that is?[2] The heterodox theologian makes man his object in ontological terms because he knows that every being has an ultimate condition, which is being itself, every object has an ultimate “object”, an “object” that is infinitely beyond all objects, and which is therefore called God: the “object” God. This way the heterodox theologian is inquiring man in the very same aspect as the orthodox theologian, namely in his relation to the “object” God. Yet ontological experience always begins with the experience of the self. Heterodox thinking compares the ontological experience of the self with the experience expressed by symbols, and hence by biblical symbols. If the reality structure of the self and the reality structures expressed in the biblical symbols match, this can be seen as a kind of normative verification (see Heidegger’s ontology and Bultmann’s hermeneutics); if they do not match, then the interpretative possibilities of the biblical symbols have to be rethought. This is the only way not to split or not to fissure reality into the reality of the self and another reality.

Our aim is to make the sermon relevant, that is, not only situational but also to revive one in his situation. To do this, the preacher must have a thought, or even a system of thought, in other words, a dogmatics, about man’s situation. The way of thinking may be orthodox, but it may also be heterodox and both theological.

Bibliography

Tillich, Paul: Love, Power, and Justice, Ontological Analyses and Ethical Applications, New York, Oxford University Press, 1954.

Tillich, Paul: The History of Christian Thought, New York, Harper and Row, Publishers, 1968.

Hivatkozások

  1. Paul Tillich: The History of Christian Thought, New York, Harper and Row, Publishers, 1968, xi-xii. ↑
  2. Paul Tillich: Love, Power, and Justice, Ontological Analyses and Ethical Applications, New York, Oxford University Press, 1954, 18-20. ↑
Beküldve:

Cservák Csaba: Types of Nationalities and Their Brief History in Hungary

Nationalities have always played an important role in Hungary’s history, despite the fact that the Hungarian people, who gave the country its name, have always dominated. Today, the protection of nationalities in our country is particularly important because of the large number of Hungarians who have been forced to emigrate. The large Hungarian diaspora does not look back on many centuries of history. Perhaps the first time many Hungarians emigrated abroad, for example to Turkey and the United States of America, was after the 1848 War of Independence. It should be mentioned, though, that the Ottoman Empire had already deported many Hungarians as janissaries from the 1500s, some of whom were settled in Egypt. Research into the traces of the Hungarians who remained in the East after the conquest has recently intensified.

Which nationalities are particularly important to protect? This is a very difficult question to answer. At first glance, we would say that the most obvious need is probably to protect those nationalities that differ significantly from the dominant population of the state. Of course, the brutal oppression of black-skinned slaves springs to mind. However, this claim is disproved when we think of the conflicts between Serbs and Croats, Ukrainians and Russians, who are similar peoples in terms of origin and mother tongue.

Based on historical experience, many aspects of the protection of nationalities are worthy of further valuable research. Firstly, it involves the categorization of nationalities into several categories, somewhat similar to the categorization of churches. It should be emphasized that ‘stateless minorities’ may be the category most in need of protection because of their double disadvantage.

An interesting context for the future could be to look at the ‘double nationality’ status. In other words, an analysis of the sociological and, by extension, legal consequences of minority groups moving to a ‘third country’. Here we can think of the situation of Hungarian Gypsies in Romania, Slovakia or even Western Europe, or even the fate of Catalans and Basques, minorities in Spain, in the Americas.

A separate analysis could be made of the cost of protecting minorities if the head of state of a country is himself of national minority origin. This was the case, for example, with Rudolf Schuster in Slovakia, Klaus Johannis in Romania or Nicolas Sarkozy in France. But a very special case was the dictatorial government of Alfredo Stroessner, of German origin, in Paraguay. The status of Germans in Hungary is particularly strong, also because of the many former German-speaking rulers. Not only the Habsburgs should be highlighted, but also Sigismund of Luxembourg, who became the German-Roman Emperor as King of Hungary.

According to international legal classifications, national and ethnic minorities may be granted personal rights, collective rights and – the greatest benefit – autonomy.[1]

Autonomy itself can range from territorial to personal.[2] The legitimacy of the former arises especially where members of an ethnic minority are living together in a territorial block, forming the majority population there. While countries tend to show less reluctance in granting personal autonomy, the notion of territorial autonomy often causes strong aversion.

Examples for personal autonomy can be found in the legal status of Lapps in Sweden, of Danes, Sorbs and Frisians in Germany, of Russians in Latvia and Lithuania and – soon to be detailed – in the case of Hungary’s minorities.[3]

Regarding territorial autonomy, further differentiation can be made based on whether this autonomy is embedded into the administrative framework of the state itself. If this isn’t the case, success requires a great deal of flexibility and active tolerance on the county’s part. For the first category, examples include the Åland Islands in Finland, Corsica in France, as well as Catalonia and the Basque Country in Spain. The second case entails, among many others, the Feröer-Islands in Denmark and 225 Native American communities in the USA.[4]

The new law in Hungary replaces the former terminology of ‘minority’ with „national minority”, due to previous resentment about the Roma community being referred to as an ethnic minority group, as opposed to national minorities with nations of their own. „National minority” intends to signify that the group in question receives its privileges not only because it constitutes a numerically inferior group within society, but also because it is valuable to the nation. This value is something unique and distinct from the majority population; the cultural nuances embodied by the identity, the language and the historical traditions of national minorities.[5] (That being said, any potential measures of positive discrimination are justified exactly by their low numbers. The disenfranchisement of the majority population, on the other hand, is thankfully almost nonexistent in our time. The very thought is frighteningly alien to the spirit of modern democracy and the rule of law; such as the cases of ancient Sparta and the South African Republic of last century.)

Although it rarely surfaces in public speech, international jurisprudence usually distinguishes three types of minorities:

    • those originally having belonged under the jurisdiction of one state, but annexation or border changes forced them under another,
    • the inhabitants of a given area before the state of the current majority was founded there, and lastly,
    • those who attained their citizenship after immigrating into the country.[6]

It goes without saying that in terms of personal rights, there can be no differentiation between individuals across these groups. When it comes to collective rights, however, further protection is necessary in the order of the list above, as justified by the more solidly formed identities of the former groups, not to mention their potential historical grievances, such as those of the Hungarians who found themselves outside the country’s current borders. While under a democratic rule of law, nobody may be discriminated against based on their ethnic origins, it is important to note that a state’s decision on which groups it favors with what benefits, particularly autonomy itself, remains a matter of efficiency and viability. (Jurisprudence could further diversify these categories, such as whether or not the home country of a national minority itself hosts a minority consisting of the other country’s compatriots. Under these terms, Hungarians and Romanians are effectively mutual minorities. It is also an important consideration whether a minority possesses a mother country at all, the lack of which necessitates even steadier protection.[7])

Regarding national minority rights, the author classifies them as either positive or negative rights. In this context, negative rights are understood as a lack of prohibition on the support a minority group can receive from its mother country. In the 21st century, it is unacceptable that possessing, for example, Hungarian citizenship would forfeit its bearer’s citizenship in the country of their residence. It should be a given, at least, that states refrain from restricting the ability of their national minorities in maintaining contact with their brethren. (We are given an interesting synthesis between the issuing of citizenship to compatriots living abroad and the protection of national minorities in a recent Spanish proposal that endeavors to grant favorable citizenship acquisition procedures to the descendants of Sephardic Jews expelled during the 16th century.[8])

Although it remains exceedingly hard to vindicate minority rights in an international context, a state’s willingness to provide and reinforce these rights beyond the bare minimum on its own initiative is a hallmark of its progressiveness.

The former Minority Act of Hungary stood on legal principles roughly identical to the current one. Accordingly, national minorities are

„all groups of people who have lived in the territory of Hungary for at least one century, who represent a numerical minority in the country’s population, whose members are Hungarian citizens, who are distinguished from the rest of the population by their own languages, cultures and traditions, who demonstrate a sense of belonging together that is aimed at preserving all of these and at expressing and protecting the interests of their historical communities”.[9]

The new legislation preserved the previously existing list of thirteen official minorities in its entirety, composed of the Bulgarian, Greek, Croatian, Polish, German, Armenian, Roma, Romanian, Ruthenian, Serb, Slovak, Slovene and Ukrainian communities.[10] These national minorities enjoy full legal equality.[11] On the other hand, international treaties also created a group of so-called ‘chartal minorities’ in Hungary. This group includes the Croatian, German, Romanian, Serb, Slovak and Slovene minorities, as well as Gypsies speaking Romani or Boyash as their first language; their legal protection[12] being a result of the signing of the European Charter for Regional or Minority Languages.[13] (This was extended in 2008 to include the Romani and Boyash languages.)[14]

The current law lists Bulgarian, Greek, Croatian, Polish, German, Armenian, Roma/Gypsy (Romani and Boyash, hereinafter: Roma), Romanian, Ruthenian, Serbian, Slovakian, Slovenian and Ukrainian as national minority languages. Within the Roma and the Armenian communities, the Hungarian language is also counted as such.[15]

Consequently – even though practice on the matter is less than consistent – we can distinguish between the protection of national minorities, and that of their languages. The law takes note of the fact that for many Roma and Armenians, Hungarian is their true mother language. (The question begs itself whether the possession of a distinct language can even be a requirement to being categorized as a national minority.)

The list is, of course, a relative one, but it certainly stands to reason that these thirteen national minority groups preserved the rights they formerly acquired. The inclusion of additional national minority groups is also a possibility. Taking into account our common historical traditions and values, one could rightfully ponder why Italians were ranked below the other thirteen in importance. Certain organizations – arguing for the general sympathy felt towards Hungary in many Turkic countries – suggested the possible inclusion of Turks as well. As is natural after a 150-year period of occupation, there are Hungarians with recognized Turkish ancestry. The previous law already allowed an ethnic group with at least a hundred-year presence and a thousand signatories to petition for official recognition as a national minority.[16] This was taken up on, for example, by the Italians[17], the Aegean Greeks and the Russians[18], and one group even purported to be Huns while issuing the request.[19] Realization was met with difficulties, however; illustrating the point that the popular initiation of the process isn’t nearly as effective as outright legal codification through parliament. (In the absence of this hundred-year requirement, even the Chinese could step up with a claim.[20] The question is: where do we draw the line in the name of efficiency?)

The choice of which ethnic group to imbue with the recognition and protection of the law is a difficult one. To illustrate that, let us put forth a number of rhetorical questions. What is the main distinguishing factor between the already recognized national minorities and the rest of them listed above? The number of citizens identifying themselves with them? It is worth noting here that in this regard, different cultures present different attitudes. (For instance, whether it’s important for someone to be German, or it’s merely a case of possessing a German surname.) Are we only to study the number of indigenous Poles, or do we also count those who immigrated in the past fifty years? Can we discriminate against Italians and Turks whose original populations are low, but recently received a significant boost?[21] For some, it is perhaps only their names (or a family legend) that reminds them of their origins[22], and even in the „Thirteen”, many might only have responded positively for the sake of the benefits provided by the national minority status. These questions all highlight the relative and nuanced nature of these categories.

To continue with the questions, can it be a deciding factor whether the mother country of a given ethnicity is/was bordering Hungary? Despite many centuries of neighborhood, Poland no longer falls into this category, and even Italy was once bordering the western reaches of the Kingdom of Hungary, with many joint rulers down the line.[23] Not only was Turkey a neighbor, it even annexed our current capital under Suleiman I. Which brings us to our next point: can it possess any relevance whether the role of a given people has been positive in our history? Can we distinguish based on this? This is also a highly relative matter, especially since contemporary foreign affairs may suddenly boost the importance of any country significantly. Let us add that the role of our current neighbours also wasn’t always a positive one, but we must look forward, not backward. To summarize: based on the above, it is the claims of Italians and Turks that would especially merit acknowledgement.

After the fall of Communism, the participation of minorities in public affairs, as guaranteed by the Constitution, was intended to be realized in the form of a collective ombudsman, into which all thirteen minorities were to delegate one representative. Later, political speech effectively washed together representation in public affairs with political representation, constantly stressing its need and importance. Parallel to this, an ombudsman responsible for minority affairs was created.[24] The holder of this office was nominated by the president and confirmed by a two-thirds majority in parliament. In practice, however, different interpretations on certain fundamental rights kept occurring between the general ombudsman and the minority affairs ombudsman regarding grievances issued by minority citizens. (It is difficult enough to ascertain whether these offences even happened due to their ethnic origins.) Under the aegis of the new Fundamental Law, the office of the ombudsman became monocratic („one-headed”).[25] This brings it under a unified direction, with the role of a separate minority affairs ombudsman being taken over by a deputy nominated by the singular ombudsman himself and confirmed, as before, through a two-thirds parliamentary vote. This deputy commissioner of fundamental rights is responsible for the legal protection of national minorities living in Hungary, monitoring their situation, guaranteeing their rights and taking all measures prescribed by law. In the event that the deputy possesses a degree of independence – the Hungarian law currently in effect allows for this – this model is well-suited to provide efficient legal protection for national minorities. (We can add here that even though the situation of Hungarians living there would strongly justify it, neither the Slovakian, nor the Romanian constitution has yet created such an institution.[26])

In one of his previous publications, the author of this work suggested the inclusion of minorities in a theoretical second chamber of parliament, with a serious role to play there.[27]

Bibliography

Barcy Zoltán – Somogyi Győző: Magyar huszárok, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1987.

Bindorffer Györgyi: Kisebbség, politika, kisebbségpolitika – Nemzeti és etnikai közösségek kisebbségi önkormányzati autonómiája Magyarországon, Budapest, Gondolat– MTA Szociológiai Kutatóintézet, 2011.

Cservák Csaba: Az ombudsmantól az Alkotmánybíróságig – Az alapvető jogok védelmének rendszere, Debrecen, Lícium-Art, 2013.

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, SZTE-ÁJK, 2010.

Domonkos Endre: Nemzetközi autonómia-modellek és kisebbségi kérdés, A katalán regionális autonómia és tapasztalatai, PhD. értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, 2010.

Draskóczy István: Minorities in Hungary in the Árpád-age, Kisebbségkutatás, 2000/9.

Fábián Gyula – Ötvös Patrícia: Kisebbségi jog, I. kötet, Kolozsvár, Komp-press korunk baráti társaság, 2003.

Fejes Zsuzsanna: Határok nélkül? A határon átnyúló együttműködések jogi és közigazgatási környezete Európában és Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2013.

Fejes Zsuzsanna: Határtalan lehetőségek: az együttműködés jogi feltételei a magyar-román-szerb hármashatár mentén, in Soós Edit – Fejes Zsuzsanna (szerk.): Régió a hármashatár mentén, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2010.

Majtényi Balázs: Nemzeti és etnikai kisebbségi jogok, in Jakab András: Az Alkotmány kommentárja, Budapest, Századvég Kiadó, 2009.

Szabadfalvi József: Nemzetállam és szuverenitás, in Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997.

Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2003.

Other sources

2011. évi népszámlálás, 9. nemzetiségi adatok, Központi Statisztikai Hivatal, 2014, http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_09_2011.pdf

Szefárd zsidók leszármazottai spanyol állampolgárok lehetnek, hirado.hu, 2014. február 9. http://www.hirado.hu/2014/02/09/szefard-zsidok-leszarmazottai-spanyol-allampolgarok-lehetnek/

References

  1. Although there used to be historical periods when the collective aspects of national minority law were completely marginalised. See: Fábián Gyula – Ötvös Patrícia: Kisebbségi jog, I. kötet, Kolozsvár, Komp-press korunk baráti társaság, 2003, 35. ↑
  2. See: Domonkos Endre: Nemzetközi autonómia-modellek és kisebbségi kérdés, A katalán regionális autonómia és tapasztalatai, PhD. értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, 2010, 24–25. ↑
  3. Domonkos: Nemzetközi autonómia-modellek, 34–37. ↑
  4. Domonkos: Nemzetközi autonómia-modellek, 31–33. ↑
  5. See: Act CLXXIX of 2011, Section 1, Subsection (1). ↑
  6. Szabadfalvi József: Nemzetállam és szuverenitás, in Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997, 137. ↑
  7. The external support of national minorities can naturally be amplified by way of heavy cooperation with their mother country. This is at its most efficient when the two countries border each other. See: Fejes Zsuzsanna: Határok nélkül? A határon átnyúló együttműködések jogi és közigazgatási környezete Európában és Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2013, 239. and Fejes Zsuzsanna: Határtalan lehetőségek: az együttműködés jogi feltételei a magyar-román-szerb hármashatár mentén, in Soós Edit – Fejes Zsuzsanna (szerk.): Régió a hármashatár mentén, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2010, 103–118. ↑
  8. This proposal ended up being active legislation. See: Szefárd zsidók leszármazottai spanyol állampolgárok lehetnek, hirado.hu, 2014. február 9. http://www.hirado.hu/2014/02/09/szefard-zsidok-leszarmazottai-spanyol-allampolgarok-lehetnek/ ↑
  9. See: Act CLXXIX of 2011, Section 1, Subsection (1). ↑
  10. See: Act CLXXIX of 2011, Appendix 1. ↑
  11. As a curiosity, a Ministry of Interior draft in 1992 – while leaving the rest of them in a status similar to the current one – intended to classify Gypsies, Armenians and Jews as ethnic, rather than national minorities, with less numerous privileges. This was met with great outrage and the Jewish community – upon its own request – ended up being deemed a religious, rather than a national minority. (See: multiple chapters of Bindorffer Györgyi: Kisebbség, politika, kisebbségpolitika – Nemzeti és etnikai közösségek kisebbségi önkormányzati autonómiája Magyarországon, Budapest, Gondolat– MTA Szociológiai Kutatóintézet, 2011.) ↑
  12. Further reading on the role of the European Charter for Regional or Minority Languages in the international system of minority protection: Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2003. ↑
  13. See: Act XL of 1999, Section 3. ↑
  14. See: Act XLIII of 2008, Section 3. ↑
  15. See: Act CLXXIX of 2011, Section 22, Subsection (1). ↑
  16. See: Act LXXVII of 1993, Section 148, Subsection (3). ↑
  17. Although the Italians were granted the National Electoral Commission’s (OVB) permission in January 2008, they were unable to collect the minimum amount of signatures necessary on time. See: http://www.nvi.hu/nepszav08/ovb/hu/osszefoglalok/20080825.pdf ↑
  18. The Russian request foundered on formalities, because despite being mandated to do so by law, the National Electoral Commission neglected to formally request the opinion of the Hungarian Academy of Sciences (MTA). Majtényi Balázs: Nemzeti és etnikai kisebbségi jogok, in Jakab András: Az Alkotmány kommentárja, Budapest, Századvég Kiadó, 2009, 2408–2412. ↑
  19. See: Resolution 32/2005. (IV. 27.). ↑
  20. Interestingly, after helping to crush the Boxer Rebellion in 1901, the Austro-Hungarian Empire managed to acquire a concession of roughly a hundred hectares in the city of Tianjin, thus creating a „quasi-colony” with about 25,000 Chinese locals. ↑
  21. It is even less justified to exclude the Turkish and Italian people from the list of beneficiaries based on population data. Taking into account recent arrivals, some of the established national minorities already fall into comparative numerical inferiority (see: 2011. évi népszámlálás, 9. nemzetiségi adatok, Központi Statisztikai Hivatal, 2014, http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_09_2011.pdf ↑
  22. There are many Hungarians with Italian names, including notable jurists and composers. A few families also cultivate their Turkish roots from Ottoman times. The family of light cavalry lieutenant general Ferenc Czungenberg, originating from Csonka Bey, is but one of the many examples. See: Barcy Zoltán – Somogyi Győző: Magyar huszárok, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1987, 26. ↑
  23. „Almost immediately after the birth of the Kingdom of Hungary, settlers (called hospes in Latin) started pouring in from the west continuously. A testament to their early presence is 35 settlement names with the Németi- prefix (meaning German) and 8 with Olaszi- (Italian), originating from the 11th and 12th centuries. They were dispersed around the country, depending on when they arrived and where they were needed. The newcomers were Germans, Italians (which, under medieval terminology, also included Walloons) Czechs, Poles and other neighboring peoples. Most of them were farmers, but merchants also arrived in plentiful numbers. It was the latter group that came to form the core of the newly founded cities.Among the more minor groups were those Italians that came to the Kingdom of Hungary to participate in trade and other financial matters during the 14th and 15th centuries. (During this era, Italians were living in virtually every country in Europe.) In 1402, the Italian community in Buda supported Ladislaus of Naples over Sigismund of Luxemburg during their succession conflict, for which the victorious Sigismund cast many of them into prison. Local Germans exploited the opportunity and largely took over their chamber offices, allowing them to control the mining operations of gold, silver and copper. The Italians soon regained these posts, and from that point forward, these two groups alternately controlled the mines of Hungary.” See: Draskóczy István: Minorities in Hungary in the Árpád-age, Kisebbségkutatás, 2000/9. ↑
  24. The office of the ombudsman of minority affairs was created by the Act on the Rights of National and Ethnic Minorities in 1993 (Act LXXVII of 1993). According to this, the ombudsman of minority affairs was essentially subject to the same regulations as the general ombudsman (Act LIX of 1993). Because the election of the first minority affairs ombudsman required a two-thirds majority in parliament, it only came about in 1995, for various political reasons. ↑
  25. See: The Fundamental Law of Hungary, Article 30, Section (1). ↑
  26. See: Cservák Csaba: Az ombudsmantól az Alkotmánybíróságig – Az alapvető jogok védelmének rendszere, Debrecen, Lícium-Art, 2013, 5–48. ↑
  27. See: Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, SZTE-ÁJK, 2010, 89–90. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: Az alkotmányjogi panasz morális vonatkozásairól

A jog és erkölcs érintkezése szempontjából rendkívül fontosak az alkotmányos alapjogok. Az alapvető erkölcsi kategóriák ugyanis az alapvető jogok ré:én abszorbeálódnak, olvadnak be a jogba. E jogokat miképpen lehet érvényesíteni? Az alkotmányjogi panasz révén leginkább. Ezen jogintézmény önmagában csak annyit jelent, hogy az Alkotmánybíróság egyedi ügyre kiható hatállyal dönt. Mint látni fogjuk, az alkotmányjogi panasznak több, a magyar jogban konkrétan három fajtája létezik. (Illetve kvázi egy negyedik a legfőbb ügyész által benyújtott alkotmányjogi panasz.) Mindazonáltal az alkotmányjogi panasz akkor is jogvédelmi eszköz, ha a jogszabályok nem garantálják az alapjogok (és ezáltal az erkölcs) érvényesülését, illetőleg akkor is, ha az egyébként adekvát jogszabályokat nem megfelelően alkalmazzák. Továbbá valahol az előző kettő között is: a nem kellően átgondolt (de nem alkotmányellenes) normák túlzottan szó szerinti alkalmazásából eredő erkölcstelenségeket is tudja kompenzálni az alkotmányjogi panasz.

A szakirodalomban a morál- és erkölcselméletek tekintetében két ellentétes pólus kezdett kikristályosodni. Egyikben (Hegelhez, Jheringhez, Nicolai Hartmannhoz köthetjük leginkább), amely mai formáját a közösségelvű morálelméletekben nyerte el (Mclntyre, Michael Sandel, Charles Taylor) „a társadalmi közösség szellemi képződményeinek szintjén önálló erkölcsi/morális szabály- és értékrendszer létezik, melyet a mindenkori új generációk tagjai csak szocializálnak, belsővé tesznek, és ezután az ehhez való igazodást belülről a lelkiismeret, kívülről a közösségi helytelenítés szankcionálja”.[1] Ezt hívjuk gyakran közerkölcsnek.

A másik nagy megközelítés a felvilágosodás individualista szellemében fogant (Kant), mai hirdetője főképp Habermas. Ezen felfogás a morált az egyes ember tudatos döntéséhez köti, és „eltekint a társadalomban létező és az egyént kívülről kötő morális/erkölcsi szabályok lététől”.[2] A morális/erkölcsi értékek rendszerének tudatos individuális alakítása elé semminemű korlátot nem állít a már kvázi eleve létező közösségi erkölcs. Ezt nevezzük kritikai morálnak.[3]

Az új Alaptörvény kibővítette az egyéni jogvédelem lehetőségét. A korábbi alkotmánybírósági törvény (és a régi Alkotmány) idején alkotmányjogi panasz benyújtására kizárólag akkor volt lehetőség, ha maga az alkalmazott jogszabály volt alapjogsértő. A jogalkotó abból indult ki, hogy a normakontroll (mert az előbbi voltaképp egy konkrét normakontroll) a „taláros testülethez” tartozik, míg a jogalkalmazási hibák orvoslására a rendes bíróságok hivatottak. Ám ezen konstelláció magában hordozta a joghézagok lehetőségét.

Egy idős férfinak két lánya volt. Az egyik ápolta, szeretettel gondozta, a másik egyáltalán nem törődött vele.[4] A férfi arra a gyermekére hagyta vagyonát saját kézzel írt végrendeletével (ami egy újpesti panellakás volt), aki egy életen át törődött vele. A korábbi Polgári Törvénykönyv szerint a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének és idejének. A dátumnál azonban nem szerepelt a végrendelkezés helyeként az, hogy Budapest. (Sőt, a gyakorlat alapján annyi is elég lett volna, hogy „Bp”.) Jóllehet az örökhagyó lakcíménél ott volt a helyszín, és köztudottan élete utolsó éveiben el sem hagyta a lakását, a bíróság azonban rigorózusan úgy értelmezte az akkor hatályos normát, hogy a végrendelkezés helyének a dátumnál kell szerepelnie. Ennek hiányában érvénytelen lett az okirat. És mivel a végrendeleti örökös abban a tudatban használta az egész lakást a per elhúzódó mintegy 8 éve alatt, hogy az egész az övé, a bíróság az ítéletben többlethasználati díj fizetésére kötelezte az ingatlan „másik” fele tekintetében. Ennek összege pedig magasabb lett, mint az ingatlan 50%-ának értéke. Tehát még az édesapjáról szeretettel gondoskodó leány lett a másik testvér adósa! Ezt a nyilvánvalóan erkölcstelen ítéletet alkotmányjogi panasszal támadták. A testület azonban az ekkor hatályos „csonka” alkotmányjogi panasz szerint mit ítélhetett (volna) meg? Azt, hogy a jogszabály alkotmányellenes. Miért lenne magában az a szabály alkotmányt sértő, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének? Ennek garanciális szerepe van, az írott norma ezért nem támadható. A bírósági ítélet pedig nem törvénysértő, mert a bíróság nagyon is (túlzottan) betartotta a törvény szövegét. (Többek között az ilyen jellegű ügyek miatt csak az szerepel az új Ptk-ban, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés idejének. Annak van ugyanis relevanciája, hogy esetleg több érvényes végrendelet közül melyik az újabb.)

Az Alkotmánybíróságról szóló új jogszabály, 2011. évi CLI. törvény az alkotmányjogi panasz három altípusát határozza meg.[5]

I. Alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz fordulhat az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet, ha az ügyben folytatott bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán

      1. az Alaptörvényben biztosított jogának sérelme következett be, és
      2. jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. A két feltétel együttes megvalósulása kívántatik meg tehát.

Ez teljességgel a korábban is meglévő alkotmányjogi panasznak felel meg.

II. Az Alkotmánybíróság eljárása kivételesen akkor is kezdeményezhető, ha

      1. az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem, és
      2. nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette.

Ez utóbbit az alkotmányjogi közbeszéd gyors vagy közvetlen alkotmányjogi panasznak nevezi. Hozzátehetjük, hogy ezen lehetőség a korábbi törvény alapján is lehetséges volt; a megfogalmazás és a gyakorlat egyes kivételes esetekben nem kötötte bírói eljárás meglétéhez az alkotmányjogi panaszt.[6]

Megállapíthatjuk, hogy a közvetlen panasz az alkotmányos alapjogok megsértésnek olyan szubszidiárius jogorvoslati lehetősége, mely kifejezetten azokra az esetekre koncentrál, amelyekben fogalmilag nem lehet szó az Abtv. szerinti egyedi ügy létéről, sem az alkotmányos jogsértés orvoslására alkalmas egyéb jogorvoslati lehetőségekről. A taláros testület eddigi gyakorlata alapján az a tendencia mutatkozik, hogy a befogadási kritériumokat az AB mind formai, mind tartalmi tekintetben megszorító módon értelmezi, igazodva az alkotmányjogi panaszok szubjektív jogvédelmi jellegéhez.[7] A közvetlen érintettség nagyjából akként definiálható, hogy a támadott norma formális jogalkalmazói döntés közbejötte nélkül, közvetlenül vezet az indítványozó jogsérelméhez. További fontos feltétel, hogy a támadott jogszabályi rendelkezésnek magának kell érintenie az indítványozó alapjogát, valamint a támadott norma érvényesüléséhez ne legyen szükség konstitutív hatályú végrehajtási aktusra, ugyanis ilyen esetben ezen aktust lenne szükséges megtámadni.[8]

Nagyon sajátos, hogy különösen kiemelten a legfőbb ügyész sajátos jogorvoslati lehetőségét is az alkotmányjogi panasz kategóriájába sorolja be a törvény. E közjogi méltóság az Alkotmánybírósághoz fordulhat az ügyész részvételével lefolytatott egyedi ügyben alkalmazott jogszabály Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét okozó alaptörvény-ellenességének vizsgálata érdekében, ha a jogosult maga nem képes jogainak védelmére, vagy a jogsérelem a személyek nagyobb csoportját érinti. A logika az lehet benne, hogy voltaképp az eljárás egyik szereplője (az ügyész) egyedi ügyben alkalmazott jogszabály tekintetében fordul a taláros testülethez. Ez a definíció lényegében ráillik az alkotmányjogi panaszra, a törvényhozó mégis fontosnak tartotta kiemelni a legfőbb ügyész ebbéli jogosítványait. Álláspontom szerint az egyértelműség miatt ez pozitívumnak tekinthető.

III. Az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés

      1. az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és
      2. az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

Ez utóbbi szabályok teremtik meg a „valódinak” nevezett, egyébiránt klasszikusnak tekinthető alkotmányi panasz intézményét, amelyet német – és részben lett – mintára vett át a magyar jogalkotó az új Alaptörvény megszületését követően.

Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ban meghatározott bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban az Abtv. 26. § szerinti, jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját illető vizsgálatot is lefolytathatja. Az Abtv. – nagyon helyesen – „felcserélhetővé” teszi a két eljárási típust, pontosan azért, mert sok esetben csak a kettő komplexitása biztosíthatja hatékonyan az alapjogvédelmet. Az Alkotmánybíróság a 26. § alapján indítványozott eljárásban a bírói döntés alkotmányosságát is vizsgálhatja.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.[9]

Kiemeljük, hogy mindhárom típusú alkotmányjogi panasz esetében egyaránt „csak” alapjogi sérelemre hivatkozva lehet a testülethez fordulni, alkotmányos alapelv vagy érték megsértésére alapozva nem. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezen korlátozás a bírói kezdeményezés esetére nem vonatkozik. Amennyiben tehát az érintett fél úgy érzi, hogy az ügyében alkalmazott jogszabály ellentmond az Alaptörvénynek, de nem az alapjogi résznek, akkor egyetlen lehetősége a bíróság felé azt indítványoznia, hogy forduljon bírói kezdeményezéssel az Alkotmánybírósághoz. Szögezzük le továbbá, hogy a korábbi Abtv. értelmében is csak alapjogsértés esetén lehetett alkotmányjogi panaszt benyújtani. Például jogállamiság fogalmának tágulására gondolva ez érthetőnek is tűnik, máskülönben szinte parttalanná válnának az eljárások, ugyanis szubjektív módon nagyon sok mindent bele lehet érteni ezen kategóriába.[10] Tegyük hozzá: az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja értelmében az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját. Ugyanezen cikk d) pontja alapján pedig a testület alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. Ez utóbbi megfogalmazások azt indokolják, hogy a jogorvoslati lehetőség nem szűkül az alapjogok megsértésére, hiszen az Alaptörvény-ellenesség a fentebb említett tágabb kört is jelentheti. Az új Abtv. ennek jegyében korlátozónak érezhető.[11] Az alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül, a 26. § (2) bekezdésében meghatározott esetben az alaptörvény-ellenes jogszabály hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül lehet írásban benyújtani. A 60 napos határidő a korábbi törvénnyel megegyező.[12]

Egyes szerzők egzakt módon igyekszik összefoglalni az alkotmányjogi panasz, mint jogorvoslat sajátosságait.[13] Eszerint:

      1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
      2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
      3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
      4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse,
      5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy már csupán az alkotmányjogi panasz léte is valamilyen mértékben az alapjogi szemléletre ösztökéli a hagyományos bíróságokat,[14] remélhetőleg az eljáró bíróság valószínűleg beépíti szempontjai közé – hasonlóan a hagyományos jogorvoslati fórum elvárásaihoz – az Alkotmánybíróság valószínűsíthető döntési zsinórmértékeit.[15] Az Alkotmánybíróság gyakorlatát górcső alá véve az alábbiakat kristályosíthatjuk ki. A testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[16] Viszont hiányzik az AB által minden valószínűség szerint befogadott ügyek listája a döntések elemzése alapján. Az első három szempont megkérdőjelezhetetlennek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak.[17] (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.[18]) Az utolsó pont viszont komoly kérdéseket vethet fel.[19] Továbbá az is megfigyelhető, hogy sokszor a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság alapjogi vonatkozásúnak. Amennyiben azonban az Alaptörvénynek megfelelő értelmezést kötelezettségéből[20] indulunk ki, máris megkérdőjelezhető az előbbi tézis. A választóvonalat talán – nagy nehezen – akként húzhatjuk meg, hogy többféle jogértelemzés helyessége közül nem dönthet a taláros testület, de azt kimondhatja, hogy melyik nem felel meg az alkotmányosságnak, és így az alapjogoknak. Tegyük hozzá ennek kapcsán, hogy az Alkotmánybíróság mindig csak megsemmisíti a bírói döntéseket, a végső ítéletet a rendes bíróság hozza meg.[21]

Arra az absztrakt konklúzióra juthatunk, hogy amennyiben utólagos normakontroll során jogszabályt semmisít meg az AB, de a megsemmisített norma alapján már születtek egyedi bírói döntések, a valódi alkotmányjogi panaszeljárásban az Abtv. 29. § szerinti vagylagos befogadhatósági feltételek az általános gyakorlattól eltérően jól megkülönböztethetőek, és ezen esetben a befogadhatóság vizsgálata esetén inkább a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kerülhetne előtérbe, mint az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés.[22]

Ezzel szemben az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogalkotói hatalmi funkcióhoz kapcsolódó utólagos normakontrollban hozott döntés, az ott eldöntött alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés res iudicata hatályú volt az igazságszolgáltatási hatalmi funkcióhoz kapcsolódó valódi alkotmányjogi panaszokban felvetett ugyanezen alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések tekintetében, mivel az Alkotmánybíróság a vizsgált valódi alkotmányjogi panaszok elutasításakor úgy foglalt állást, hogy az indítványokban felvetett alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések már a normakontroll eljárásban eldőltek. Ezzel összefüggésben problematikus lehet, hogy az utólagos normakontroll eljárás, amely az alapjogok objektív védelmét szolgálja, és a valódi alkotmányjogi panasz, amely az egyéni jogvédelem eszköze, eltérő logikájú jogintézmények, amelyek eltérő hatalmi funkciókhoz kapcsolódnak.[23]

Összességében megállapítható, hogy az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panaszok befogadási folyamata tekintetében nincs olyan rögzített eljárásrendje, amely meghatározná a vizsgálandó törvény-ügyrendi, formai-tartalmi szempontok sorrendjét.[24] A befogadási eljárás esetén vizsgálandó egyik aspektus az, hogy az indítványozó jogosult-e az indítványát benyújtani. Az indítványozói jogosultsággal összefüggő gyakorlat arra a következtetésre vezet, hogy az Alkotmánybíróság ésszerű kereteken belül, több esetben az érintettség elfogadásán keresztül igyekszik az Alaptörvény és az alkotmányos alapjogok védelmét minél szélesebb körben ellátni. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában vannak olyan elemek, amelyekhez következetesen tartja magát, mindazonáltal „egy fejlődési ív több vonatkozásban is kimutatható, ami egyértelműen az alkotmányos jogvédelmi kultúra folyamatos fejlődését igazolja”.[25]

Az erkölcs fenti kategorizálása (t.i. közerkölcs vagy kritikai morál) a jog és erkölcs kutatásához is fontos adalékul szolgálhat.

Álláspontom szerint a normakontroll (és az ezzel összekötött „régi” alkotmányjogi panasz) leginkább a közerkölcs érvényesítését szolgálja. Az általánosan kötelező, a népakaratot tükröző parlament által alkotott törvények megkérdőjelezése csak a generálisan elterjedt és a szocializáció során elsajátított „morális normák” alapján lehetséges.

Amennyiben valaki a kritikai morálra támaszkodva vonja kétségbe a jogszabályok érvényességét, az könnyen a szubjektivitás talajára téved. Erről leginkább a Pokol Béla által kikristályosított jurisztokrácia-elméletre asszociálhatunk.[26] (És az juthat eszünkbe, amikor egyes államokban a bírói fórumok elkezdik alkotni a jogot – ahelyett, hogy értelmeznék.)

A valódi alkotmányjogi panasz esetében még árnyaltabb a kép. Az értelemzés alkotmányos kereteit kijelölő Alkotmánybíróság a közerkölcsöt érvényesíti. A szigorúan formalizált befogadás viszont a kritikai morál terrénuma. Amennyiben a visszautasításról döntő alkotmánybíró egy alkotmányosan erősen aggályos értelmezést „csak” jogsértésnek minősít, ami szerinte nem éri el az alapjogsértés szintjét, az lényegében saját szubjektív morális felfogását nyilatkoztatja ki. Ilyenkor ugyanis az elbíráló személy szerint a probléma nem „alapvető jelentőségű”.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018.

Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013

Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2.

Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5.

Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.

Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1.

Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2.

Hivatkozások

  1. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2, 109–155, 109. ↑
  2. Uo. ↑
  3. Figyelemre méltó, hogy vallási közösségek hitelveire használja még a jogdogmatika a „valláserkölcs”-kifejezést is. Vö. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1, 3–12. ↑
  4. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018, 130–134. ↑
  5. Ld. alább Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018, 10. ↑
  6. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 147. ↑
  7. Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019. 516–527. ↑
  8. Uo. ↑
  9. Vö. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35., illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
  10. Ld. Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2, 31–40.; Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1, 109–114.; ill. Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020, 183–196. ↑
  11. Ld. erről részletesebben Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012, 347–356. ↑
  12. Polgári ügyekben tehát a másodfok, büntető ügyszakban – mint tudjuk – a harmadfok jelenti a jogerős döntést. Nincs kizárva, hogy az érintett párhuzamosan nyújtson be felülvizsgálati kérelmet és alkotmányjogi panaszt. A felülvizsgálat során hozott döntéssel szemben külön is van mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha a Kúrián a jogerős ítélettől eltérő érdemi határozat születik. Ld. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5. ↑
  13. Ld. Uo. ↑
  14. Vö. Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2, 98–104. ↑
  15. Ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 13–14. ↑
  16. Tóth J.: A „valódi” alkotmányjogi panasz, 231.; Az első három kategória nem is lehet kérdéses. Az alkalmazandó jog kiválasztásával kapcsolatos ügyek kizárása már aggályos lehet. Jóllehet csak egy szűk, áttételes vonatkozása kérdésnek az alkalmazandó jog kiválasztása nemzetközi magánjogi szempontból, de a külföldi jog alkalmazása magyar jogrendbe ütközésének vizsgálata kifejezetten alkotmányossági aspektus. Tehát eleve megdől az általános szabály, hogy egyedi ügyekben, az alkalmazandó jog kiválasztásának nem lehet alkotmányossági kontrollja. (Ugyan ezt a rendes bíróságok végzik, de annál inkább felmerülhet később ilyen ügyek Alkotmánybíróság előtti megtámadása.) ↑
  17. Uo. ↑
  18. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, 21-24. Ezen kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  19. Ld. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 162. Eszerint tömören megfogalmazva: általában azon ügyeket fogadja be az AB, melyek esetében a szubszumáláskor, illetőleg a jogszabály értelmezésekor figyelembe sem vették az Alaptörvény konkrét vonatkozó cikkét, illetőleg ahol joghézag áll fenn. ↑
  20. Ld. Magyarország Alaptörvénye 28. cikk. ↑
  21. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77., ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  22. Farkas: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, 558–560. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 528–538. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Ld. pokol béla: A jurisztokratikus állam, Dialóg Campus, Budapest, 2017., 162 ↑

 

Beküldve:

Kovács Viktória: Gondolatok a jog mögötti értékekről és szabályozásról

1. A jog, erkölcs és vallás normarendszerének kapcsolata

Az 1600-as évek végéig Európában a szokásjog volt az erkölcsi és etikai viselkedés fő mércéje, mielőtt a normarendszerek és a metafizikai szférák elkülönültek volna egymástól. Az egyházi kánonjog, mint az egyetlen írott és kodifikált jogrendszer, uralkodott a szekularizáció előtt, nemcsak az egyházi belügyeket szabályozta, hanem az emberek mindennapi viszonyait is. A felvilágosodás előtt a nyugati világban az Istennel való egység és kapcsolat átszőtt szinte minden közösségi és egyéni tevékenységet, hiszen a társadalmi összetartozást a felsőbb hatalomba vetett hit formálta. Az 1800-as évektől kezdve a jogpozitivista megközelítés térnyerésével, azaz a tudatos, papíron rögzített jogrendszer kialakulásával, nyilvánvalóvá vált ez az elkülönülés.

A vallás szerepe a privát szférára korlátozódott, működését tekintve a társadalom egy szegmense lett.[1] Magánügy. A szekularizáció elmélete alapján a vallás semmiképp nem működhet társadalmi rendező elvként. A társadalomkutatók szerint egyre jellemzőbbé válik az elvallástalanodás, a népegyházak a templomok kiürülését a modern tudományos-technológiai-gazdasági fejlődéssel magyarázzák.[2] Berger azonban azt mondja, hogy az elmélet a világ más tájain nem mutatkozik igaznak, inkább csak Európára jellemző a vallás ilyen fokú kiszorulása a társadalomból.[3] Ami biztosnak látszik, hogy az elmélettel ellentétben, nem csökkent az emberek spiritualitás iránti igénye. Ezt bizonyítja az új keresztény vallási mozgalmak növekvő számú megjelenése, valamint az iszlám, a keleti spiritualitás begyűrűzése a keresztény gyökerű Európába és Amerikába.

A jogi szabályozás célja a jól működő társadalom, társadalmi együttélés. A jogtudománnyal foglalkozók közül sokan a kelsen-i jogi gondolkodás alapján distanciával tekintenek az elvont értékekre és elvekre, veszélyesnek tartják a morális szempontok beemelését a jog koherens fogalmi és jogintézményi rendszerébe.

Az utóbbi időben egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy az ún. black letter law által körvonalazott jogviszonyok nem mindig tükrözik teljes mértékben a valóságot, és sokszor csupán egy szűkített világképet festenek.[4] A jog, etika/erkölcs és vallás hármasa együttesen lefedik az emberi társadalmak működésének és együttélésének szabályozását. Ha külön-külön elemezzük ezeket a területeket, észrevehetjük, hogy vannak közös pontjaik és olyan területeik, amelyek teljesen eltérnek egymástól a szabályozás szempontjából. Később láthatjuk majd, hogy ezeknek a halmazoknak néhány érintkezési pontján ún. „szürke zónák” vannak, ahol a vallási jogok és szabályok érvényesek, de a jog még nem volt képes teljesen érvényt szerezni saját normarendszerének.

A társadalomkutatásokban egyre fontosabb téma a morál és különösen annak a vallással való összefüggése. Nem lehet tagadni, hogy a vallás és a vele összefüggő értékrend elvesztette intézményes társadalomformáló szerepét. Nincs általánosan elfogadott megállapodás arról, hogy mi számít jó és rossznak, vagy mi tekinthető elítélendőnek.[5] Minden egyes ember saját egyéni ítélőképessége alapján, saját kulturális háttere szerint hozza meg döntéseit, amelyek közül csupán néhányat korlátoznak a jog szankciói. Azonban felmerül a kérdés, hogy hogyan maradhat működőképes a társadalom, ha felborul a rend és a káosz eluralkodik. Émile Durkheim szerint, ha a normákban való egyetértés gyengül, nő a különböző társadalmi problémák, az anómiák gyakorisága. Ezért a vallásnak nagy jelentősége van a társadalmon belüli konszenzus és szolidaritás megteremtésében.[6]

Hogyan gondolkozzunk tehát a három normarendszert kitöltő valóságos viszonyokról, fogalmakról, értékekről, amelyek nyilvánvalóan nem zárhatók a jog fogalmi keretei közé? Mi az igazság? Mi a helyes? Mi a jó és rossz? Mi a bűn? Honnan ered az a normarendszer, amely nem csupán a külső szabályozó mechanizmusok miatt válik mértékadóvá a társadalomban, hanem – ahogyan kívánatos lenne – megegyezik az ember, mint a jog alanyának belső motivációjával?

Különös kihívást jelent annak értelmezése, hogy a vallás milyen szabályozó rendszert alkot, mivel eltérő kultúrákban más és más a hatalom és a transzcendens közötti viszony, és más és más elvek irányítják a különböző vallásos és nem vallásos társadalmakat. Minden vallás különböző mértékben, de meghatározó befolyással bír az egyes egyének normaértelmezésére és választására. Célszerű lenne egy olyan egységes normarendszer kialakítása, amelyben a három terület összehangoltan alkotja a társadalom alapnormáit. Ehhez meg kell értenünk a vallások működését, értelmeznünk kell az alapfogalmakat, és meg kell keresnünk a közös pontokat.

A jogalkotók számára is lényeges lenne, hogy részletesebben megismerjék ezeket a területeket, mivel a világ lakosságának nagy része vallásos hátterű: keresztények (2,4 milliárd), muszlimok (1,9 milliárd), hinduk (1,1 milliárd), buddhisták (506 millió), csak a legnépesebb vallásokat említve. Ezzel szemben a nyíltan ateisták/agnosztikusok száma csak 1,1 milliárd.[7] A kutatócsoport jelentős növekedést prognosztizál a vallásos emberek számában a következő tíz évben, főként az Európán kívüli területeken. Magyarországon a 2011-es népszámláláshoz képest a vallásos emberek száma csökkenő tendenciát mutatott 2022-ben, mindössze 43,8 % mondta magát valamely valláshoz tartozónak, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ennyien lennének vallásosak, mivel a megkérdezettek 40%-a nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre, nem vallásosnak pedig 16,1% jelölte magát.[8]

2. Vallás

Az emberiség története során a vallások és különböző kifejeződési formái válaszokat kínáltak az ember alapvető létkérdéseire: honnan jöttünk, miért vagyunk itt, és hova tartunk? A vallás olyan kérdésekre ad választ, amelyekre sem az etika, sem a jog nem képes teljes körű választ adni. A monoteista vallások például nemcsak az Isten és az ember közötti kapcsolatokat szabályozzák, hanem értelmezik az ember és a közösség viszonyát (pl. adakozás, szegények segítése), valamint az ember önmagához (self) való viszonyát is, sőt önreflexióra ösztönöznek. Röviden vizsgáljuk meg, hogy a vallásnak milyen a hatalomhoz való viszonya a különböző társadalmakban, és milyen eszközöket alkalmaznak – ha egyáltalán alkalmaznak – az etikai és erkölcsi alapértékek érvényesítése érdekében. Magyarország Alaptörvénye különös hangsúlyt fektet a keresztény kultúra védelmének fontosságára, valamint az intézményes együttműködésre a történelmi egyházakkal és azok társadalmi szerepvállalásával. Az Alaptörvény preambuluma kiemeli a Nemzeti Hitvallás fontosságát és a kereszténység nemzetegyesítő szerepét.

Az Európai Unió vallással kapcsolatos álláspontja megalakulása óta inkább ellentmondásosnak tekinthető. A vallás nem kapott kiemelt szerepet a dokumentumokban a Schumann-nyilatkozattól (1950) kezdve egészen a Maastrichti Szerződésig (1991). A Lisszaboni Szerződés (2007) az egyházak kifejezett kérésére rögzíti, hogy a vallási és egyházi kérdések kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartoznak,[9] az Európai Uniónak nincs hatásköre ezeken a területeken, bár elismeri az egyházak egyedi hozzájárulását az uniós szerveződéshez.

Az iszlám államokban a jog legitimitása vallási alapokon nyugszik, és a társadalmi normákra a törzsi, szokásjogi rendszer épül. A saría[10] szabályozza a társadalom jogi rendjét, míg az adminisztratív jogi szabályokat tartalmazó kanún alárendelt szerepet tölt be a jogforrási hierarchiában. Az iszlámban nincs hagyománya az állam és a vallás szétválasztásának, mivel a saría elsősorban a vallásos közösség tevékenységét szabályozza, nem pedig az államigazgatási vagy szervezési normákat.

A kelet-ázsiai társadalmakban, mint például Kínában és Japánban, a szokásokon és hagyományokon alapuló jogrendszert a konfucianizmus inspirálta. Kína esetében 1949 után a szovjet minta vált irányadóvá. A jog nem az istenektől ered, hanem az uralkodó által kinyilatkoztatott szabályok válnak normává. A kelet-ázsiai kultúrákban a joghoz való viszony általában negatív, inkább a személyes vagy közösségi megoldásokra törekszenek, mivel a jogot gyakran a büntetéseken keresztül tapasztalják meg. Japánban nagyrészt német minta alapján zajlott a jogrendszer kodifikációja az elmúlt században.[11]

Az elismert vallástörténész, Eliade szerint a vallás világát, vagyis a primer mítoszokat önmagukban kell vizsgálnunk, mivel ez a világ saját törvények szerint működik, és nem redukálható más tényezőkre. „A vallási jelenségeket csak úgy ismerhetjük meg, ha saját szintjükön vizsgáljuk őket, vagyis, ha vallási jelenségekként tanulmányozzuk őket.”[12]

Ha alaposan megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a legtöbb vallásban az elsőség és a kizárólagosság elve van jelen, ami azt jelenti, hogy bár elfogadják más vallások létezését, nem ismerik el azok metafizikai valóságát. Ugyanakkor a vallásos közösség tagjai számára a saját hitrendszere része a személyes és társadalmi valóságnak, amelyben az egyén önmagát, múltját és élete célját helyezi el. A vallás mindig értékkötött paradigmák küzdelme lesz, amelyek folyamatos konfliktusban állnak egymással. Hogyan lehetséges a vallások békés együttélése egy ideális rendszerben?

Az Erasmus által képviselt békeeszmény, ahogyan azt Krisztus tanította: ez az, ami hozzájárulhat az európai nemzetek együttműködéséhez, írja Eliade. Erasmus eszméje azonban – a kölcsönös türelem és párbeszéd révén, amely a megértés és egy közös, karizmatikus forrás megtalálásának érdekében zajlik – újra fontossá válik a 20. század utolsó negyedének ökumenikus mozgalmában.[13] Egymás akaratlagos megismerése által közel kerülhet az eddig idegennek tartottak kultúrája, mások értékei, és több lehetőségünk van arra, hogy megértsük és elfogadjuk a másikat. Így például megismerhetővé válik a kereszténységből az agapé, azaz az isteni szeretet, amely a bajbajutott felebarát felé forduló cselekvő szeretet, ahogyan Pál apostol is megfogalmazza a testvériség gondolatát.[14] De a Korán alapján elfogadhatjuk azt is, hogy a népek különbözősége, a különböző társadalmak létezése Isten akaratából való, méghozzá azért, hogy ’megismerjük egymást’[15]

3. Értékek mai ütközetei

A jogpozitivizmus az értéksemlegességet hangsúlyozza a jogértelmezés során, vagyis azt állítja, hogy az érték maga a jog, amelyet a nép által felhatalmazott szuverén hoz létre és határoz meg. Ennek fényében elfogadjuk, hogy egy adott társadalom szuverénje által preferált saría is elfogadható normaszabályozó eszközként? Ha az igazság fogalmát az összes dimenzióban értelmezzük, akkor más válaszokra juthatunk, és a normatív értelmet szubjektív módon adják meg az ez alapján végrehajtott cselekedetek. Az igazság az lenne, amit a szuverén kinyilatkoztat és amiben a többségi társadalomban konszenzus alakul ki? A vallás területén ugyanígy az abszolút igazság fogalmára adott válasz az, hogy az igazság az, amit Isten kijelent. Érzékeljük, mekkora eltérések vannak az igazság fogalmának tartalmában a két különböző normarendszerben?

Napjainkban milliók számára ad elfogadható válaszokat, népszerű értelmezési keretet a világ működéséről, az emberiség eredetéről, etikai gondolkodásmódjáról és jövőjéről a Harari-féle metanarratíva,[16] amely a vallás adta válaszok mellett jelenik meg alternatívaként, teljességgel kizárva Isten létezését, csupán fikcióként értelmezve azt. Miért érdekes számunkra egy történész, író munkássága? Mert a McLuhan-i világfaluban[17] működő médiavállalatok, a véleményvezérek és az általuk széles nyilvánossághoz eljutó eszmék, gondolatok maguk is konstruálják a valóságot, így komoly befolyással bírnak a tömegekre. A kommunikációs szakembereken és egyes civil csoportokon, vállalatokon kívül kevesen mérik fel reálisan a médiában rejlő erőt a társadalom gondolkodásmódjának befolyásolására és ezen keresztül az egyes lobbicsoportok törekvéseit a bevett társadalmi normák megváltoztatására. Példaként kiemelhetjük akár az LMBTQ-jogok, vagy a nemváltoztató műtétek jogi kereteinek kiszélesedésére és társadalmi elfogadottságra, támogatottságra gyakorolt hatást, amelyek rövid idő alatt mentek át gyökeres változáson mind a közgondolkodás, mind a jog területén. A témák beemelése a média által a napi diskurzusba, valamint a politikusok, művészek, azaz véleményvezérek kiállása – ezen keresztül az ügy személyessé tétele – valóságossá teszik a hétköznapi, egyébként nem érintett emberek számára is az adott kérdést. Mi köze mindennek a jogi területhez? Hogyan válik egy-egy társadalmi szempontból keveseket érintő kérdés transzparenssé, majd a jogalkotás szempontjából is meghatározóvá? Úgy, hogy előzetes politikai kérdéssé kellett válnia, mert a politika mindig értékmotivált.

Vannak olyan vallási szempontból is igen kényes bioetikai kérdések, mint az abortusz, amely már reprodukciós alapjogi státuszt követel világszerte,[18] vagy az eutanázia, amely a halálról való döntés jogát a Transzcendenstől az ember kezébe helyezi át.

Nézzünk meg néhány olyan gyakorlatot, amelyek napjainkban a jog, etika, vallás határmezsgyéjén mozognak, és óriási dilemmát okoznak a társadalomban. Az említett kérdések közül néhány az elkövetkező években mindenképp kielégítő jogi megoldást is igényelnek.

Az iszlám valláshoz kapcsolódó szokásrendszer része a női nemi szervek megcsonkítása, amely nem csak az Európán kívüli társadalmakban van jelen, hanem a nyugati bevándorló közösségekben is bevett gyakorlat. Az áldozatok és emberjogi aktivisták kevés sikerrel próbálnak fellépni ez ellen a barbár gyakorlat ellen.[19] Mivel maguk az elkövetők is elsőként a vallási parancsoknak akarnak megfelelni, ezért nagyon kevés eset válik nyilvánossá és kevesen kerülnek bíróság elé.

A családon belüli erőszak értelmezése is egészen eltérő a különböző társadalmakban. Európa nyugati felén a bántalmazás legenyhébb formái is teljesen tiltottak, és ne menjünk messzebbre, Kelet-Európában ezt a gyakorlatot relatívan értelmezik – a szigorú törvényi szankciók ellenére természetes és társadalmilag elfogadott egy-egy „atyai pofon” elcsattanása. A nemek megváltoztatásának és megváltoztathatóságának kérdése is egy ilyen határterület. A jövőben a születéskor érvényben levő nem szerinti jogok és kötelezettségek lesznek meghatározóak (pl. nyugdíjazás, börtönbüntetés, sport) vagy később választott preferenciák? Ma már érzékelhetően érinti a társadalmat ennek a kérdésnek a problematikája. A vallás ebben a tekintetben egyértelmű és tudományosan is megalapozott: a biológiai nemünk nem megváltoztatható a genetikai mélységig.

4. A bűn fogalmának értelmezései

A jog a közösségi magatartás szabályozása érdekében szankciókat épített be a rendszerébe: bűn az, amit a törvény annak tart. A vallásokban ettől és egymástól is eltérő lehet a bűn fogalma, bár lehetnek a halmazoknak közös metszéspontjai. Közös pont az is, hogy a normarend megszegésének minden esetben vannak következményei.

Amikor erkölcsi kérdésekről gondolkodunk, mindig meg kell határoznunk, hogy melyik viszonyrendszerben fogjuk értelmezni az adott fogalmat. A morális fejlődés vizsgálata és a vallással kapcsolatos pszicho-szociális folyamatok fontos területei a pszichológiának, de míg Freud a vallást inkább problémaként közelíti meg, és az ember ősi félelmeire vezeti vissza,[20] addig Jung a vallás erejét, a személyiség individualizációját ragadja meg.[21] Érdekes megvizsgálni Kohlberg rendszerét is a morális fejlődés tekintetében. Szerinte léteznek univerzális, organikusan működő trendek a moralitás fejlődésében, ezért nem a vallás tartalma határozza meg az erkölcsi struktúrát, sokkal inkább kitölti azt.[22] Koncepciója szerint az igazságstruktúra fejlődési folyamata a megtorlástól való félelmen át, a társadalmi konszenzus által meghatározott erkölcsiség elfogadásáig tart. A folyamat végét a kölcsönös elfogadás jellemzi és a megvalósítandó cél a közösség jólétének maximalizálása.[23] A törvény akkor jó, ha olyan univerzális értékeken alapul, mint az emberi méltóság és az emberi jogok egyenlősége.[24]

A lelkiismeret egyetemessége bizonyítja, hogy a Teremtő által a „szívbe írt” törvények mindenütt működnek és a Biblia szerint azok alapján lesznek megítélve, akik nem találkoztak a kegyelmet hirdető Jézussal.[25] Tehát az emberben kódolva van az a rendszer, amit megfogalmaz a vallás és törvénybe foglal a jog. A lelkiismeret (etikai) és a vallás a jó és rossz viszonyát különböző irányból közelíti meg, míg a jog a jogos-jogtalan értékduál mentén gondolkodik. A jog, vallás, erkölcs által egy halmazba kerülő normák erősítik egymást.

A keresztény bűnértelmezéstől elválaszthatatlan a szabad akarat kérdése. Erasmus erről így ír: „Szabad választás alatt az emberi akarat azon képességét értjük, amely szerint egy ember foglalkozhat olyan dolgokkal, amelyek az örök üdvösséghez vezetnek, vagy elfordulhat azoktól.” Erasmus szerint az ember felelőssége csak ebben az esetben merülhet fel: „Ha az akarat nem szabad, a bűn nem róható föl (az embereknek), mert a bűn nem létezik, ha nem szándékos”. Ha az ember nem választhatna szabadon, Isten lenne felelős a gonosztettekért, éppúgy, mint a jókért, írja Eliade.[26]

5. Világkép – emberkép – értékek

Mit hoz a jövő: globális érték(telenség) avagy a vallási értékek újrafelfedezésének lehetünk majd tanúi? Az alapkérdés, vagyis mi motiválja az embert, hogy az erkölcsi, etikai normarendszert saját szabályként működtesse, elválaszthatatlan az egyén világszemléletétől. Ebből a szempontból a társadalmi és kulturális határok, a földrajzihoz hasonlóan befolyásoló tényezők. Fontos megjegyezni, hogy a három terület összehangolása nem jelenti bármelyik vallás egyeduralkodásának jogosultságát. Ahogyan a tanulmány elején is megfogalmazásra került, a három vizsgált terület szinergiája adja az „új” természetjog organikus mintázatát, megértése a közösségek valóságos magatartás szabályozó rendszerének megismerése által a társadalom stabilitását is eredményezi.

Bibliográfia

Berger, Peter L.: Vallás és európai integráció, 2000, 2004/12.

Császi Lajos: A média rítusai. A média neodurkheimi elmélete, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2002.

Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Freud, Sigmund: Egy illúzió jövője, Budapest, Párbeszéd Kiadó, 1991.

Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban, Budapest, Gondolat, 1971.

Jung, Carl Gustav: Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, Budapest, Kossuth Kiadó, 2000.

Kohlberg, Lawrence: A van-tól a kell-ig. Honnan ered a naturalista hiba és hogyan küzdhető le a morális fejlődés tanulmányozásával, in Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Morális fejlődés, empátia és altruizmus, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 1999.

Luhmann, Niklas: Law as a Social system, Oxford, Oxford University Press, 2004.

McLuhan, Marshall: A Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte, Budapest, Trezor Kiadó, 2001.

Samu Mihály: Hatalomelmélet, Budapest, Korona Kiadó, 2010, 57–59.

Tamás Csaba Gergely: Kelet-ázsiai jogrendszerek, 2017, https://ijoten.hu/szocikk/kelet-azsiai-jogrendszerek. (Letöltés: 2023. május 8.)

Tomka Miklós: A szekularizációról – pro és kontra, Lelkipásztor, 2002/8–9.

Egyéb források

A Biblia. Magyar Bibliatársulat, 2014.

A Korán. EPL Kiadó, 2021.

Body Politics. A primeron criminalization of sexuality and reproduction. Amnesty International. https://www.amnesty.org/download/Documents/POL4077632018ENGLISH.PDF. (Letöltés: 2023. augusztus 7.)

Minden negyedik női nemiszerv-csonkítást hivatásos egészségügyi dolgozó hajtja végre, UNICEF, https://unicef.hu/igy-segitunk/hireink/minden-negyedik-noi-nemiszerv-csonkitast-hivatasos-egeszsegugyi-dolgozo-hajtja-vegre. (Letöltés: 2023. szeptember 9.)

Népszámlálási Adatbázis, https://nepszamlalas2022.ksh.hu/adatbazis/. (Letöltés: 2024. március 7.)

Religious Composition by Country, 2010–2050, https://www.pewforum.org/2015/04/02/religious-projection-table/2020/number/all/, (Letöltés: 2024. március 7.)

Hivatkozások

  1. Samu Mihály: Hatalomelmélet, Budapest, Korona Kiadó, 2010, 57–59, 161. ↑
  2. „A modernizációs elméletek szerint a fejlődés útja a tárgyi (a dolgok természetét felfedő, azokhoz igazodó, értékfüggetlen) racionalitás kibontakozása, a társadalmi-kulturális differenciálódás, a pluralizálódás, a fokozódó mobilitás s mindezek nyomán az egységes társadalmi szabályozás gyengülése, illetve ennek megfelelően az egyéni választás és döntés szerepének megnövekedése, az individualizálódás. Ez a folyamat felszámolja a vallás össztársadalmi rendező és szabályozó szerepét. Nyitva hagyja ugyan annak a lehetőségét, hogy az egyén személyes életében vallásos maradjon, de ennek egyre kisebb a funkcionális jelentősége. Funkcionális haszon híján pedig az egyéni vallásosság is – állítólag – egyre kevesebbeket képes vonzani s elkorcsosul. Kimondhatatlanul is adódik a következtetés, hogy a társadalmi-technikai fejlődés automatikusan a vallás felszámolódásához vezet. Ezt az összefüggésrendszert fejezte ki a 19-20. századi társadalomtudományi gondolkodás a szekularizációs koncepcióval.” (Tomka Miklós: A szekularizációról – pro és kontra, Lelkipásztor, 2002/8–9, 283–287.) ↑
  3. Peter L. Berger: Vallás és európai integráció, 2000, 2004/12, 13–18. ↑
  4. Niklas Luhmann: Law as a Social system, Oxford, Oxford University Press, 2004, 76–141. ↑
  5. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban, Budapest, Gondolat, 1971, 53. ↑
  6. Császi Lajos: A média rítusai. A média neodurkheimi elmélete, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2002, 67. ↑
  7. Religious Composition by Country, 2010–2050, https://www.pewforum.org/2015/04/02/religious-projection-table/2020/number/all/, (Letöltés: 2024. március 7.) ↑
  8. Magyarországon a 2022-es népszámlálás során 4,2 millióan (43,4%) vallották magukat a keresztény valláshoz tartozónak, 0,4% valamilyen valláshoz tartozónak és 1,55 millió fő nem érzi magát egyetlen vallási közösséghez tartozónak sem. Ld. Népszámlálási Adatbázis, https://nepszamlalas2022.ksh.hu/adatbazis/. (Letöltés: 2024. március 7.) ↑
  9. EUMSz. 17. cikk (1) Az Unió tiszteletben tartja és nem sérti az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban. (2) Az Unió ugyanígy tiszteletben tartja a világnézeti szervezetek nemzeti jog szerinti jogállását. ↑
  10. Isten által adott törvények, normák összessége. ↑
  11. Tamás Csaba Gergely: Kelet-ázsiai jogrendszerek, 2017, https://ijoten.hu/szocikk/kelet-azsiai-jogrendszerek. (Letöltés: 2023. május 8.) ↑
  12. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006. ↑
  13. Uo. 730–731. ↑
  14. Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem. ApCsel 17, 26–27. ↑
  15. A Korán. A szobák (Al-Hudzsurat) szúra, 13. EPL Kiadó, 2021. ↑
  16. Yuval Harari zsidó származású történész magyarul megjelent könyvei: Sapiens – az emberiség rövid története (2015); Homo Deus – a holnap rövid története (2017); 21 lecke a 21. századra (2018). ↑
  17. Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte, Budapest, Trezor Kiadó, 2001, 45. ↑
  18. Body Politics. A primeron criminalization of sexuality and reproduction. Amnesty International. https://www.amnesty.org/download/Documents/POL4077632018ENGLISH.PDF. (Letöltés: 2023. augusztus 7.) ↑
  19. Minden negyedik női nemiszerv-csonkítást hivatásos egészségügyi dolgozó hajtja végre, UNICEF, https://unicef.hu/igy-segitunk/hireink/minden-negyedik-noi-nemiszerv-csonkitast-hivatasos-egeszsegugyi-dolgozo-hajtja-vegre. (Letöltés: 2023. szeptember 9.) ↑
  20. Sigmund Freud: Egy illúzió jövője, Budapest, Párbeszéd Kiadó, 1991, 20–26. ↑
  21. Carl Gustav Jung: Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, Budapest, Kossuth Kiadó, 2000, 24. ↑
  22. Lawrence Kohlberg: A van-tól a kell-ig. Honnan ered a naturalista hiba és hogyan küzdhető le a morális fejlődés tanulmányozásával, in Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Morális fejlődés, empátia és altruizmus, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 1999, 148. ↑
  23. Uo. 128–136. ↑
  24. Uo. 138–146. ↑
  25. Mert amikor a törvényt nem ismerő népek természetükből fakadóan cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmagukban hordozzák a törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva, bizonysága ennek lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek titkait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által. Pál levele a Rómaiakhoz 2, 14–16. ↑
  26. Eliade: Vallási hiedelmek, 731. ↑

 

Beküldve:

Pétsy Zsolt Balázs: Jelentés a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról (1986)

Jelen forrásközlés célja a címben szereplő levéltári dokumentum forrásalapon történő szöveges ismertetése, valamint a forrás történelmi jelentőségének bemutatása tudományos kutatási szempontból.

Az itt bemutatott, egy egységet képező négy eredeti dokumentum az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya (továbbiakban: Agit. Prop.) 1986-os iratai között található meg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában (MNL OL)[1]. A forrás a következő dokumentumokból áll: egy eredetileg 14 számozott példányban, magyar nyelven készült, 11 oldalból álló emlékeztető egy példánya, egy 5 számozott példányban készült egyoldalas összefoglaló jelentés egy példánya, valamint két rövid kísérőlevél, melyeket Miklós Imre[2], az Állami Egyházügyi Hivatal[3] (továbbiakban: ÁEH) elnöke küldött Simó Endrének,[4] az Agit. Prop. Osztály munkatársának, illetve Lakatos Ernőnek,[5] az Agit. Prop. Osztály vezetőjének, csatolva az említett emlékeztetőt és a jelentést.

A szocialista országok különböző állami koordináló (hol gyámkodó) szervezeteket hoztak létre az egyházak felügyeletére. Magyarországon ezt a funkciót az Állami Egyházügyi Hivatal töltötte be. A magyar, a csehszlovák, a lengyel, az NDK, a szovjet, a vietnami és a kubai egyházügyi hivatal képviselői 1986 januárjában Budapesten folytattak tanácskozást. Ezt a konzultatív találkozót a bemutatott jelentés szerint az egyházügyi hivatalok vezetőinek egy korábbi, 1984. évi prágai megbeszélésén a magyar ÁEH kezdeményezte a Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos politikájának elemzése és a gyakorlati lépésekre vonatkozó javaslatok kidolgozása céljából.

Az említett országokból érkezett delegációk ezen az egyeztetésen emlékeztetőt fogadtak el a szocialista egyházügyi hivatalok vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására, mely tartalmazta valamennyi fél javaslatait. Az emlékeztető alapján az ÁEH 1986. február 5-i dátummal egy összefoglaló jelentést készített, és a két dokumentumot együtt megküldte közvetlenül az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya részére. A jelentést az Agit. Prop. Osztály láttamozta.

Az 1986-os évből vagy az 1980-as évekből a témához kapcsolódó további dokumentumot az iratanyagok között – az ÁEH vagy az MSZMP levéltári iratai között – a kutatások során nem találtam. További kutatást végzek ugyanakkor a tárgykörhöz kapcsolódó források fellelhetőségére vonatkozóan. Amennyiben további, például más irathoz kapcsolva fellelhetők kiegészítő információk, úgy azok további forrásközlést alapoznak meg.

Fontos a fentiekkel kapcsolatban megemlíteni azt a hazai körülményt is, hogy 1964-ben Magyarország és a Szentszék megállapodást írt alá, melynek lényege, hogy annak alapján a Vatikán beleegyezett, hogy csak olyan katolikus püspököket nevez ki Magyarországra, akiket a magyar állam nem kifogásol.[6] Az ÁEH 1963 és 1988 között rendszeresen folytatott a Vatikánnal tárgyalásokat Budapesten, illetve Rómában. A megbeszéléseken szóba kerültek egyházi vezetői (püspöki és érseki) kinevezések is. Az 1986-os és 1987-es tárgyalásokról készült beszámolók, jelentések szintén az MNL OL Agit. Prop. Osztálytól származó dokumentumaiban találhatóak meg.

A forrásközlésben szereplő iratok jelentősége, hogy azokon keresztül bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen formában folytak az egyeztetések szocialista egyházügyi szervezetek között, valamint, hogy az ÁEH vezetője hogyan adott tájékoztatást az Agit. Prop. Osztálynak a konkrét ügyekben. Ki kell emelni továbbá a megbeszélés azon következtetését, mely szerint a vatikáni politika eddiginél elmélyültebb, differenciáltabb elemzésére van szükség, valamint a gyakorlati-politikai tennivalók sokoldalú egyeztetésére.

A szocialista pártállami vezetés úgy tekintette, hogy a hivatalos katolikus egyházi hierarchia mellett létezik és működik egy párhuzamos, illegális hierarchia is, amelyet a Vatikán irányít.[7] Ez az elgondolás mindvégig meghatározta a gyakorlatban a szocialista állam egyházakhoz való viszonyát.[8]

Bár a pártállam a vallás kérdését hivatalosan magánügynek tekintette, és ez így jelent meg az állami propagandában is, ugyanakkor az egyházak és a vallásosság elleni küzdelem folyamatosan jelen volt a hatalomgyakorlásában. Az állampárti vezetés teret akart adni az ateizmusnak és a materializmusnak.[9] Ennek egyik eszköze a párt és állami propaganda, másik az ÁEH gyakorlatban kifejtett tevékenysége, illetve az állambiztonsági szervek ügynöki tevékenysége[10] volt. Jelen forrásközlés célja, hogy bemutassa, hogyan jelentett az ÁEH a pártállami propaganda állami irányítói felé, annak érdekében, hogy teljesítse ideológiai küldését.

A találkozón az egyházügyi hivatalok konkrét javaslatokat is megfogalmaztak az együttműködés továbbfejlesztésének fő irányaival és a gyakorlati teendőkkel kapcsolatban. Az emlékeztető – ahogyan azt a jelentés, a kísérőlevél is tartalmazza – valamennyi fél javaslatát magában foglalja. A részt vevő országok sorát – talán nem meglepő módon – a Szovjetunió álláspontjának és az általa megfogalmazott irányvonalnak ismertetése nyitja meg a forrás szövegében.

A szovjet fél által előadott központi irányvonalban meghatározott szempontok, elvárásként, elérendő célkitűzésként is értelmezhetőek, ezek valamennyi további hozzászólásban megismétlődnek, visszaköszönnek. Elvi kijelentésként olvashatjuk, hogy az 1978-ban a pápai trónra lépett II. János Pál által követett politika annak lényegét tekintve maga is reakciós, és az imperializmus érdekeit szolgálja.

Elsődleges – a szocialista pártállamok által régóta megfogalmazott – cél, hogy le kell leplezni a Vatikán politikájának reakciós lényegét, valamint segíteni kell a katolikusok tömegeinek bevonását az évtizedes távlatokra visszatekintő ún. békeharcba. Továbbá a katolikus egyházban belső ellenzéket kell kialakítani, amelyen keresztül ellenhatást kell gyakorolni a reakciós – azaz a „haladó” erők visszaszorítására és az elavult rendszer és intézmények visszaállítására törekvő[11] – elemekre, magára a pápára és végső soron a vatikáni egyházpolitikára is. Az egyházi szereplők megosztása – emellett az egyházi személyek felosztása reakciós és haladó személyekre, csoportokra – magának a békemozgalmaknak[12] is mögöttes ideológiája, annak konkrét mozgatóeleme. Mindezek mellett pedig a különböző nemzetközi egyházi szervezetekben minden lehetőséget meg kell ragadni, és fel kell használni a vatikáni politika bírálatára.

Határozott fellépés szükséges a harmadik világban is, ellensúlyozni szükséges a Vatikán reakciósnak minősített politikáját a felszabadítási teológia[13] képviselőivel való tevékenység aktivizálásával. Ez utóbbi a kereszténység társadalomformáló szerepét kívánja az elnyomás alatt élő társadalmi elemek minél szélesebb körben történő felszabadítására felhasználni.

A fentiek elérésére módszertani célokat és elvárásokat fogalmaztak meg, melyek elsősorban az egyházpolitikai információk rendszeres cseréjét, további delegációcseréket, a tapasztalatok átadását, a békepárti, haladó egyházi erőkkel való kapcsolatok erősítését jelentették.

A békeharc központi eleme az atomfegyverek leszerelése köré csoportosul a szocialista egyházi hivatalok álláspontjában. Az emlékeztető utal maga is a genfi találkozóra, Gorbacsov és Reagan személyesen az előző évben, 1985-ben találkozott először.[14] A leszerelési tárgyalások az 1980-as évek közepén a világpolitikában napi szinten jelenlévő téma és kérdés volt, gyakorlati előrelépések megvalósulása kísérte azokat az évtized során.

A többi szocialista ország esetében érdemes egy-egy történelmi aspektust kiemelni. Lengyelország álláspontja – a fentiekkel összhangban – az, hogy fel kell lépni a Vatikán szocialista országok belügyeibe való beavatkozása ellen. A lengyel pártállami vezetés az egyházi reakciós elemek beavatkozását látta a lengyelországi belpolitikai események akkori alakulása mögött.[15]

Magyarország a megkötött vatikáni megállapodással, illetve a rendszeres tárgyalások okán szerzett tapasztalatokat a Vatikánnal fennálló kétoldalú kapcsolatok terén. A magyar álláspont szerint a Vatikánnal folyó kétoldalú tárgyalások során (a szocialista egyházügyi hivatal és a Vatikán viszonylatában) határozott fellépés szükséges az egyházi állam olyan állásfoglalásaival szemben, amelyek a szocialista, általában pedig a haladó rendszerek ellen irányulnak.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság rövid, lényegre törő véleménye az volt, hogy javaslataik azonosak a már mások által előterjesztett javaslatokkal, egyúttal kifejezték az egyetértésüket, a közös munka jövőbeni folytatásának hangsúlyozása mellett.

Az irat titkos minősítését már feloldották.[16] Tekintettel arra, hogy a forrás szöveg (és nem képek) formájában jelenik meg, így annak közléshez az MNL OL engedélye nem szükséges.

Tudományos szempontból az irat tartalmának jelentősége az alábbiakban foglalható össze:

      1. maga az Agit. Prop. Osztály részére történő jelentéstétel ténye,
      2. a jelentés alapját képező emlékeztető ideológiai és gyakorlati tartalma,
      3. a szocialista egyházügyi szervezetek, hivatalok találkozójának, szervezett tanácskozása,
      4. ezen hivatalok közötti szoros együttműködés és koordináció, és annak fentiekben ismertetett fókuszpontjai.

Fentieket alapul véve például további vizsgálat tárgya lehet, hogy az egyes országok milyen egyedi jellemzőkkel bírnak, mikben tértek el egymástól, mikben mutattak hasonlóságot, illetve az egyedi jellemzők milyen eltérő szervezeti megoldásokat alapoztak meg az egyes volt szocialista országokban.

Összefoglalva, további kutatások alapját képezhetik az alább közölt dokumentumok, a posztszovjet országok, valamint a kelet-közép-európai volt szocialista országok közötti kapcsolatok vonatkozásában, és kifejezetten az egyházakkal szembeni fellépés módszertanának alaposabb és közelebbi vizsgálatára. Érdemes továbbá kiterjeszteni a kutatást – a szélesebb körű, kettőnél több ország részvételével zajló megbeszélések mellett – a kétoldalú találkozókra vonatkozóan is.

1. Az Állami Egyházügyi Hivatal jelentése a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról

Ag/183

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

Szigorúan titkos!

0025/1-4/1986.

Készült: 5 példányban (1 lap)

2. sz. példány

Melléklet: 1 db (11 lap)

Jelentés

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív tanácskozásáról

A csehszlovák, a kubai, a lengyel, az NDK-beli, a szovjet, a vietnami és a magyar egyházügyi hivatal képviselői[17] 1986. január 28–29-én Budapesten tanácskoztak. A konzultatív találkozót az egyházügyi hivatalok vezetőinek 1984. évi prágai megbeszélésén[18] hivatalunk kezdeményezte a Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos politikájának elemzése és a gyakorlati lépésekre vonatkozó javaslatok kidolgozása céljából.

A tanácskozáson résztvevők nagy hangsúllyal fogalmazták meg, hogy az eddiginél rendszeresebb együttműködésre, a vatikáni politika elmélyültebb, differenciáltabb elemzésére és gyakorlati-politikai tennivalóink sokoldalú egyeztetésére van szükség. Javaslatokat tettek együttműködésünk továbbfejlesztésének fő irányaira és a gyakorlati teendőkre.

A delegációk a szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására valamennyi érintett fél javaslatait tartalmazó mellékelt emlékeztetőt fogadták el.

Budapest, 1986. február 5.

Miklós Imre

2. Kísérőlevél az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának az Állami Egyházügyi Hivatal által küldött Emlékeztetőhöz[19]

Ag/182

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

ELNÖK

Szigorúan titkos!

0025/1-3/1986.

1 db melléklet

Simó Endre elvtársnak,

MSZMP KB Agit. Prop. Osztály

Budapest

Kedves Simó Elvtárs!

Mellékelten küldöm a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek budapesti tanácskozásáról készült Emlékeztetőt.

Budapest, 1986. február 5.

Elvtársi üdvözlettel:

Miklós Imre

3. Az Állami Egyházügyi Hivatal által készített emlékeztető a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek találkozójáról (címlap és tartalmi oldalak)

Ag/182

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

Szigorúan titkos! 0025/1-3/1986.

Készült: 14 példányban (11 lap)

10. sz. példány

Emlékeztető

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek találkozójáról

Budapest, 1986. jan. 28–29.

Emlékeztető

a szocialista országok egyházügyi hivatalai képviselőinek konzultatív találkozójáról

A tanácskozásra Budapesten, 1986. január 28–29-én, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, a Kubai Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió, a Vietnami Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság egyházügyi hivatalai képviselőinek[20] részvételével került sor.

A megbeszélések során az említett szocialista országok képviselői áttekintették a Vatikán politikájának fő vonásait. A közös helyzetértékelés alapján a konzultatív találkozón az egyes küldöttségek a szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek 1986. márciusában Budapesten sorra kerülő tanácskozására az alábbi ajánlásokat tették:

SZOVJETUNIÓ

1. Elméleti igényességgel, kellő differenciáltsággal leplezzük le a Vatikán politikájának reakciós lényegét, a marxizmussal és a létező szocializmussal szembeni ellenségességét. Állandóan hangsúlyozzuk, különösen a harmadik világ országainak szánt kiadványokban, hogy a jelenlegi pápa, II. János Pál[21] által az összes probléma „keresztényi” megoldására alkalmasnak tartott út lényegét tekintve reakciós és objektíve az imperializmus érdekeit szolgálja.

2. Közös erőfeszítéssel, minden lehetséges módon segítsük a katolikusok széles tömegeinek bevonását a békeharcba. Ebben feltehetően nagy lehetőségek és perspektívák nyílnak meg azzal összefüggésben, hogy a testvéri államok helyeslik és támogatják a szovjet állam békeszerető kezdeményezéseit, a genfi csúcsértekezlet[22] eredményeit, különösen azokat a leszerelési javaslatokat, amelyeket M. Sz. Gorbacsov[23] elvtársnak, az SzKP[24] KB[25] főtitkárának ismeretes nyilatkozata tartalmaz.

3. Miután számos katolikus püspök és pap elégedetlen a Vatikán jelenlegi vezetőjének bel- és külpolitikájával, használjuk ki ezt a körülményt egy aktív, belső ellenzék kialakítására, hogy ellenhatást gyakoroljunk a pápa olyan intézkedéseivel szemben, amelyek ellentétesek elődeinek – XIII. János és VI. Pál – politikájával:

4. Szélesebben használjuk ki lehetőségeinket a nemzetközi egyházi szervezetekben (EVT,[26] KBK,[27] BK,[28] EEK,[29] stb.) arra, hogy bíráljuk a Vatikán politikájának negatív vonásait – különösen a nemzeti felszabadítási mozgalmakkal, valamint a szociális problémákkal kapcsolatban.

Aktivizálnunk kell tevékenységünket a felszabadítási teológia képviselőivel, hogy ellensúlyozzuk a Vatikán reakciós politikáját Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaiban.

5. A Vatikán képviselőivel folytatandó kétoldalú tárgyalásokon határozottan lépjünk fel azok ellen az akciók ellen, amelyek objektíve a szocialista országok és a haladó mozgalmak, szervezetek ellen irányulnak. Tegyük rendszeressé – diplomáciai és egyéb csatornákon keresztül – az egyházpolitikai információk cseréjét.

6. Szélesíteni kell a kapcsolatokat a katolikus egyház reálpolitikai, a béke ügye mellett fellépni kész erőivel, egyes személyek és küldöttségek meghívása útján. Ezen személyek és delegációk látogatásának befejeztével kívánatosnak tartjuk tájékoztató jelleggel – az információk cseréjét.

7. A szocialista országok egyházai közötti kapcsolatok további fejlesztése érdekében készek vagyunk megvitatni azt a javaslatot, mely szerint további egyházi delegáció-cseréket bonyolítsunk le.

8. Szükségesnek tartjuk a differenciált, gyors válaszadást az olyan vatikáni propaganda kampányok ellen, amelyek a katolikus papok haladó szervezeteinek, valamint egyes szocialista országok egyházainak diszkreditálására irányulnak.

Ennek érdekében célszerűnek látjuk a rendszeres tapasztalatcserét a propaganda anyagok, folyóiratok, napilapok cikkeinek, könyveknek, rádió- és TV-nyilatkozatoknak, filmeknek, videokazettáknak kölcsönös megismertetését. Megítélésünk szerint szükséges lenne közös álláspontunk kialakítása a lelkiismereti szabadság kérdésében.

9. Aktívan fel kell használnunk a Vatikán ellen a protestáns egyházak és más felekezetek pozícióit.

KUBAI KÖZTÁRSASÁG

1. Differenciált politikával hozzá kell járulni az egyházon belüli ellentétek elmélyítéséhez, magunk köré kell tömöríteni és támogatnunk kell a legjobb álláspontok képviselőit a konzervatív és imperialistabarát elemekkel szemben.

2. Hatást kell gyakorolni annak érdekében, hogy az intézményes egyház pozitív és határozott álláspontot foglaljon el a jelenlegi nemzetközi helyzet alapvető problémáival kapcsolatban. (A béke, a leszerelés, az apartheid, az új gazdasági világrend problémái.)

3. Támogatni kell az egyházon belüli haladó áramlatokat – mint például a felszabadítás teológiáját – a keresztények részvételét a forradalmi és népi folyamatokban. Hasznos lenne, ha a felszabadítási teológia képviselői ellátogatnának a szocialista országokba, hogy közvetlenül megismerjék országaink életét. Támogatnunk kell őket nézeteik terjesztésében és a szocialista országokból egyházi képviselők latin-amerikai látogatása lenne kívánatos a fenti célok érdekében.

4. Konkrét intézkedéseket kell kidolgozni annak érdekében, hogy gyengítsük az egyház legreakciósabb képviselőinek befolyását, az általuk irányított szervezetek (CELAM[30], Opus Dei[31], Áldozás és Szabadság Neokatekumen mozgalom[32], Vallás és Demokrácia Intézet[33]) tevékenységét.

5. Bővíteni kell a kapcsolatokat és befolyásunkat az Egyházak Világtanácsában, valamint más nemzetközi, illetve regionális keresztény intézményekben, amelyek a nemzetközi politikai és vallási életben pozitív álláspontot képviselnek, megakadályozva ezzel a Vatikánnak azt a szándékát, hogy hatást gyakoroljon ezekre az intézményekre.

6. Szükségesnek tartjuk a rendszeres információ- és dokumentumcserét, ami lehetővé teszi az egyház politikájának és belső helyzetének teljesebb áttekintését.

7. Hatékonyabb együttműködésre van szükség a konkrét, közös akciók kidolgozásában azokkal az országokkal, amelyekre a Vatikán politikája irányul.

MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG

1. A Vatikán szocialista országokkal kapcsolatos aktív, differenciált politikai vonalvezetésére rugalmas, kezdeményező, összehangolt és offenzív politikai, diplomáciai ellenlépésekkel kell válaszolnunk, amelyekben a közvetlen és közvetett akciók egyaránt megfelelő súllyal és arányban kapnak helyet.

2. A Vatikán politikai törekvéseinek és belső ellentéteinek feltárása érdekében gondos elemzőmunka, az érintett szocialista országok operatívabb koordinációja – rendszeres időközönként konzultatív találkozók összehívása – szükséges.

A szocialista országok egyházügyi hivatalai vezetőinek tanácskozásain – a közös helyzetértékelés tapasztalatai alapján – folyamatosan egyeztessük vatikáni politikánk fő irányait.

3. A Vatikánnal folyó kétoldalú tárgyalások során kezdeményezően és határozottan lépjünk fel olyan vatikáni állásfoglalásokkal szemben (a Hittani Kongregáció instrukciója a felszabadítás teológiájával kapcsolatban, a papok politikai, közéleti tevékenységtől való eltiltása, stb.) amelyek alapvetően a szocialista országok és más haladó rendszerek ellen irányulnak.

4. Az egyes nemzeti katolikus egyházakban meglévő politikai szövetségeseink bevonásával törekedjünk sokirányú, pozitív hatást gyakorolni az egyházi világközpontban működő progresszív, a reálpolitika mellett elkötelezett erőkre, amelyek készek a dialógus folytatására és a szocialista országokkal fennálló kapcsolatok rendszerében az értékek megőrzésére és továbbvitelére.

5. További erőfeszítést igényel a szocialista országokban működő katolikus egyházak közötti kapcsolatok fejlesztése, a pozitív kölcsönhatások megerősítése, egymás és a belső viszonyok jobb megismerését előmozdító találkozások kezdeményezése. A szocializmus vonzerejét elsősorban a szocialista állam és az egyházak politikai érdekeinknek megfelelő együttműködésének, a hívő emberek társadalmi megbecsülésének sokoldalú fejlesztésével az egyházpolitikai viszonyok területén is fokozni kell.

6. Szükségesnek látjuk a politikailag haladó, nyugat-európai és harmadik világbeli egyházi irányzatok képviselőivel a kapcsolatok felvételét és kiszélesítését, valamint – egyeztetett terv alapján – közös akciók szervezését.

A harmadik világban tevékenykedő progresszív egyházi irányzatok közvetett támogatásának egyik gyakorlati módszere lehet a felszabadítási teológia kiemelkedő személyiségei (E. Cardenal[34], F. Cardenal[35], L. Boff[36], G. Gutiérrez[37] és mások) – a Vatikán újkonzervatív erőivel[38] polemizáló – műveinek a szocialista országok könyvkiadói részéről történő megjelentetése.

7. A szocialista országok katolikus egyházainak vezetői az eddigieknél aktívabban vegyenek részt a különböző nemzetközi konferenciákon és egyházi fórumokon; hallassák szavukat olyan jelentős, mindenkit érintő kérdésekben, mint a világbéke megőrzése, a leszerelés és a háborús konfliktusok elhárítása.

Mind tartalmi, mind szervezeti vonatkozásban szükségesnek látjuk az Európai Katolikusok Berlini Konferenciája[39] tevékenységének a megváltozott egyházpolitikai helyzetnek megfelelő megújítását.

8. Fejlesztenünk, szélesítenünk kell a szocialista országok együttműködését a marxista valláselméleti tevékenység, valamint az egyházpolitikai propagandamunka területén. A propagandamunkában a marxista–keresztény dialógusra, politikai együttműködésre való készségünk és nyitottságunk hangsúlyozása mellett határozottan és következetesen, ugyanakkor differenciáltan, elméleti igényességgel szükséges bírálnunk a Vatikán politikai vonalvezetésének szocialista-ellenes, retrográd vonásait.

Ennek megfelelően összehangolt, gyors reagálásra, differenciált fellépésre van szükség az egyes szocialista országok egyházpolitikai helyzetét, egyházait érintő, a valóságot nélkülöző, manipulált politikai propaganda kampányokkal szemben. Fejlesztenünk kell a nyugati világ felé irányuló propagandamunkánkat, egyházpolitikai viszonyaink hiteles bemutatása érdekében.

NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

1. A vatikáni politika differenciált, sokoldalú elemzése érdekében a szocialista országok között az eddigieknél hatékonyabb munkamegosztást kell kialakítani.

Pl: szükséges lenne, ha a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottsága Vallásügyi Osztálya megvizsgálná a vatikáni politika és a felszabadítási teológia viszonyát, valamint az egyházak helyzetét az Amerikai Egyesült Államokban.

Az NDK Egyházügyi Államtitkársága tanulmányozza a Német Szövetségi Köztársaság katolikus püspöki karának befolyását a vatikáni politika alakulására.

2. Konkrét tématervben szükséges megvizsgálnunk a Vatikán állásfoglalását az alábbi kérdésekben: a béke, a társadalmi haladás, az emberi jogok kérdése, Európa jövőjének ügye, az ENSZ és a Vatikán viszonya, az antikommunista egyházi intézmények tevékenysége.

LENGYEL NÉPKÖZTÁRSASÁG

1. A Vatikán és a szocialista országok közötti együttműködés – módszereit és intenzitását tekintve – az adott ország és a Vatikán kapcsolatától függően különbözik egymástól, ezért céljaink elérése érdekében szükségesnek tartjuk egyházpolitikai tevékenységünk egyeztetését.

2. Ennek megfelelően támogatnunk kell a Vatikánban azokat az erőket, amelyek a kelet–nyugati kapcsolatok fejlődését elősegítik, különös tekintettel a világbéke megvédését szolgáló kezdeményezésekre, valamint a leszerelést és az enyhülést támogató erőkre.

Fel kell lépnünk a Vatikán azon irányzatai ellen, amelyek a konzervatív, integrista vonalat erősítik, különös tekintettel a felszabaditás teológiáját ellenzőkre, valamint azokra, akik hátráltatják a katolikusok és marxisták együttműködését a világbéke megvédése és a társadalmi igazságosság előmozdítása érdekében.

Fel kell lépnünk a Vatikánnak a marxizmus–leninizmus és a szocialista országok elleni támadásaival, országaink belügyeibe való beavatkozási kísérleteivel szemben. Nem szabad megengednünk, hogy a Vatikán szembeállítsa egymással az egyes szocialista országokat.

3. Fel kell ismernünk és ki kell használnunk a Vatikán általános érdekei és a katolikus egyház partikuláris érdekeltségei ellentétét az egyes szocialista országokban.

4. A szocialista közösség országaiban fejlesztenünk kell a haladó katolikusok és a felszabadítási teológia képviselői közötti kapcsolatokat. Ennek érdekében szükségesnek tartjuk delegációk cseréjét, valamint a progresszív, a kommunistákkal együttműködésre kész egyházi erők álláspontjának megismertetését. Ezzel összefüggésben kezdeményezzük a felszabadítási teológia képviselői műveinek kiadását.

5. Mélyrehatóan elemezzük a Vatikán politikájának alakulását, folytassunk rendszeres tapasztalatcserét egyházpolitikánk fő irányainak összehangolása érdekében.

6. A katolikus egyház politikájának sokoldalú, komplex vizsgálata céljából szélesebb körben szükséges bevonni a tudományos ateizmus és a valláselmélet kérdéseivel foglalkozó kutatóintézeteket, valamint erősíteni kell az ezen intézmények között meglévő munkakapcsolatokat.

Távlati terveink sorába megfontolásra ajánljuk egy nemzetközi kutatóintézet létrehozását, amely az egyes vallásokat, valamint a vallások társadalom-politikai hatását tanulmányozná.

VIETNAMI SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG

1. Fokozni kell erőfeszítéseinket, hogy megállítsuk és visszavessük a Vatikán reakciós törekvéseit, csökkentsük tekintélyét, befolyását. Magasabb színvonalra szükséges emelni a szocialista országok katolikusainak haladó mozgalmait.

Ezen az elvi alapon kell orientálnunk országaink katolikus egyházait a szocialista társadalmi rendszer támogatására, a béke védelmére, a nemzeti felszabaditásért, a demokráciáért és a társadalmi haladásért folytatott küzdelem érdekében.

2. A szocialista országok egyházügyi hivatalainak rendszeres koordinációja szükséges a Vatikán stratégiai és taktikai terveinek, belső ellentmondásainak feltárásához. Ezzel összefüggésben tanulmányozni kell a katolikus tömegek álláspontjának alakulását a világ országaiban. Folyamatosan ki kell cserélni információinkat, hogy alaposan elemezhessük a Vatikán politikáját, és kimunkáljuk egyházpolitikai tevékenységünk sokoldalú összehangolását.

3. Növelni kell a hívők és a haladó papok politikai felkészültségét. Országépítő céljaink érdekében hatékonyan működjünk együtt az egyházi szervezetekkel és mozgalmakkal. Mozgósítsuk a vallásos embereket a szocializmus építésében és a világ békéjéért folyó harcban való aktív részvételre.

4. Az eddigieknél hatékonyabban kell felhasználnunk az információs eszközöket a II. Vatikáni Zsinat tanításának és II. János Pál pápa politikájának az elemzésére, a Vatikán reakciós erőinek az Egyesült Államokkal való szövetsége leleplezésére. A szocialista országok püspöki karaira befolyást kell gyakorolnunk annak érdekében, hogy ne válhassanak a Vatikán reakciós köreinek eszközeivé. Leplezzük le a Vatikán ilyen irányú törekvéseit, elsősorban a hívő tömegek és a papság körében.

5. Folytassuk szilárd, elvi alapokon nyugvó marxista–leninista egyházpolitikánkat, mozgósítsuk a hívő tömegeket a szocializmus építéséből fakadó feladatok végrehajtására. Erősítsük szövetségünket a politikailag haladó lelkészekkel, egyházi személyiségekkel.

6. Erősítenünk kell a papság és a hívő tömegek körében a különböző demokratikus törekvéseket, mozgalmakat, a harmadik világ, és elsősorban Latin-Amerika országaiban. Ösztönözzük akcióikat a Vatikán konzervatív törekvéseivel szemben. Ennek megfelelően sokoldalúan támogassuk a felszabadítási teológia és a népi egyház képviselőit, a nicaraguai forradalmi folyamat mellett elkötelezett katolikus népi tömegeket. Használjuk fel a Vatikánnal folytatandó politikánk alakításánál a világegyházban fellelhető irányzatok közötti ellentmondásokat.

7. Bővítenünk és fejlesztenünk kell a szocialista országok katolikus szervezeteinek, mozgalmainak nemzetközi befolyását. Szélesíteni kell kapcsolataikat, javítani szükséges a közös akciók összehangolásának feltételeit.

CSEHSZLOVÁK SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG

1. Miután a csehszlovák javaslatok azonosak a szocialista országok képviselői által előterjesztett ajánlásokkal, szeretnénk kifejezésre juttatni egyetértésünket. Javasoljuk, hogy közös munkánkat folytassuk a jövőben is. Az elfogadott intézkedéseket rendszeresen értékeljük és beszéljük meg az egyes szocialista országokat érintő feladatokat. Folyamatosan egészítsük ki ismereteinket és vonjuk le a szükséges következtetéseket egyházpolitikai munkánk továbbfejlesztése érdekében.

Budapest, 1986. január 29.

4. Kísérőlevél az Állami Egyházügyi Hivatal által Lakatos Ernőnek, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága vezetője számára a szocialista országok egyházügyi hivatalainak budapesti konzultatív találkozójáról készült jelentéshez és emlékeztetőhöz[40]

Ag/183

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

ELNÖK

Szigorúan titkos!

0025/1-4/1986.

Melléklet: 12 lap

Lakatos Ernő elvtársnak,

az MSZMP KB Agit. Prop. Osztály vezetője

Kedves Lakatos Elvtárs!

A szocialista országok állami egyházügyi hivatalai képviselőinek Budapesten 1986. január 28–29-én tartott konzultatív tanácskozásáról szóló jelentésünket a delegációk által elfogadott emlékeztetővel együtt csatoltan előterjesztem.

Budapest, 1986. február 5.

Elvtársi üdvözlettel:

Miklós Imre

Bibliográfia

Levéltári forrás

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MNL Magyar Nemzeti Levéltár (1000-2100) OL Országos Levéltár (1000-21. sz.); Az 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai (1945-2004); Magyar Szocialista Munkáspárt (1945-2004); M-KS 288 MSZMP Központi Szervei (1945-2004); M-KS 288-22 Agitációs és Propaganda Osztály (Társadalompolitikai Osztály) (1957-1989); 1986 Az Agitációs és Propaganda Osztály 1986. évi iratai. (1986); 22. ő. e. Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, egyéb minisztériumok, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal anyagai (1986).

Felhasznált irodalom

Bárczi Géza – Országh László (szerk.): Reakció (szócikk), A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959–1962, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/reakcio-47536/.

Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303.

Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében az 1950-es években, valamint a korai Kádár-korszak idején (1950-1962), doktori (PhD) értekezés, Eger, 2021.

Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964), doktori értekezés, PPKE, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/3/
Javor_Miklos_disszertacio.pdf.

Miklós Imre: Az egyházak Magyarországon, Képes Újság, 15. évf. 1974/51. 6.

Mitrovits Miklós: Gdańskban kezdődött a lengyel rendszerváltás, Múlt-kor történelmi portál, 2009. február 6.,

https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_.

Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár korszakban, Egyháztörténelmi Szemle III. évf., 2002/2. 74–86.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori disszertáció, 2014. https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/40125.

Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal.

Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere.

Németh Jánosné: Az MSZMP központi vezető szervei üléseinek napirendi jegyzékei, IV. kötet 1981–1989, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2001, 390., 443., https://mnl.gov.hu/docstore/2502.

Ratzinger, Joseph: Instruction on Certain Aspects of the Theology of Liberation, 1984 augusztus 6., (angolul) https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/
rc_con_cfaith_doc_19840806_theology-liberation_en.html.

Roberts, Sam: Fernando Cardenal, Nicaraguan Priest Who Defied Pope, Dies at 82, The New York Times, 2016. február 23. https://www.nytimes.com/2016/02/24/world/americas/fernando-cardenal-nicaraguan-priest-who-defied-pope-dies-at-82.html.

Sinkó Ferenc: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája, Vigilia, 1968/7, 483–484.

Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980–1981, ArchívNet – XX. századi történeti források, 2. évf. (2002/1),

https://www.archivnet.hu/politika/az_mszmp_es_a_lengyelorszagi_valsag_19801981.html.

A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendje, https://www.abtl.hu/sites/default/
files/forrasok/ugyrend_1.pdf.

Borghesi’s ‘Catholic Discordance’ revisits neoconservatism in the church, National Catholic Reporter, 2022. március 28., https://www.ncronline.org/opinion/ncr-voices/borghesis-catholic-discordance-revisits-neoconservatism-church.

Ernesto Cardenal, Britannica, https://www.britannica.com/biography/Ernesto-Cardenal.

Az Európai Egyházak Konferenciája, Evangélikus Élet, 2004/18,

https://zope.lutheran.hu/ujsagok/evelet/archivum/2004/18/62.

Fragment Manifestu Polskiego Komitetu Wyzwolenia Narodowego z 22 lipca 1944 roku, https://warszawa.ipn.gov.pl/download/88/52321/zRoDlA.pdf.

Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/.

Ul. PKWN, Nazwy do zmiany, Dekomunizacja przestrzeni publicznej, Instytut Pamięci Narodowej (IPN), https://ipn.gov.pl/pl/upamietnianie/dekomunizacja/zmiany-nazw-ulic/nazwy-ulic/nazwy-do-zmiany/38480,ul-PKWN.html.

Ustanowienie Narodowego Święta Odrodzenia Polski, Dziennik Ustaw, 1945.32.194, https://www.prawo.pl/akty/dz-u-1945-32-194,16778751.html.

Hivatkozások

  1. A dokumentum a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található meg, az alábbi struktúra szerint: MNL Magyar Nemzeti Levéltár (1000-2100) OL Országos Levéltár (1000-21. sz.); Az 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai (1945-2004); Magyar Szocialista Munkáspárt (1945-2004); M-KS 288 MSZMP Központi Szervei (1945-2004); M-KS 288-22 Agitációs és Propaganda Osztály (Társadalompolitikai Osztály); (1957-1989); 1986 Az Agitációs és Propaganda Osztály 1986. évi iratai. (1986); 22. ő. e. Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, egyéb minisztériumok, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal anyagai (1986). ↑
  2. Miklós Imre (1927–2003) az ÁEH elnöke (1971–1989). Forrás: Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Nemzeti Emlékezet Bizottsága Tudástár, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal (Letöltés: 2024. április 19.), https://neb.hu/asset/phpPa1z7j.pdf (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  3. Lásd: Soós Viktor Attila: Állami Egyházügyi Hivatal, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016, https://neb.hu/hu/allami-egyhazugyi-hivatal (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  4. Simó Endre neve előfordul személyi javaslatok között a következő levéltári segédletben: Németh Jánosné: Az MSZMP központi vezető szervei üléseinek napirendi jegyzékei, IV. kötet 1981–1989, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2001, 390.,443., https://mnl.gov.hu/docstore/2502 (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  5. Lakatos Ernő (1930–2018) kommunista politikus, újságíró, diplomata, az Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) Agitációs és Propaganda Osztály (APO) vezetője (1982–1988). Párt-Állam-Párt, A pártállam állampárti funkcionáriusainak adatbázisa, 1948–1989 Magyar Nemzeti Levéltár – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://www.paap.hu/ords/f?p=2013:3:::NO:3:P3_PERSON_ID:87571 (Letöltés: 2024. április 19.), MÚOSZ: Elhunyt Lakatos Ernő, 2018, https://muosz.hu/2018/12/22/elhunyt-lakatos-erno/ (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  6. Az 1964-es magyar–szentszéki megállapodás 1. számú, bizalmas mellékletében rögzítették azt az eljárásrendet, amely formailag nem sértette a pápai kinevezési jogot, a gyakorlatban viszont a Szentszék vagy a püspöki kar által felterjesztett, és a kormánnyal előzetesen egyeztetett listából választott jelöltet, vagy közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökén keresztül előzetesen megbizonyosodott arról, hogy a kormánynak nincsen kifogása a kinevezés ellen. Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303. ↑
  7. Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori disszertáció, 2014, 158. https://edit.elte.hu/xmlui/
    handle/10831/40125     (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  8. Ezt a hozzáállást jól jellemzi az alábbi nyilatkozat is: „Az egyházak haladó erőivel kialakult együttműködés nem jelenti azt, hogy feladtuk volna az egyházakban még meglevő reakciós erők elleni harcot. Nem működünk együtt azokkal, akik ellenségei népünknek, a békének. A szocialista állam ellen elkövetett bűncselekményért, a törvények megsértéséért, legyen az elkövető hívő vagy nem hívő, a felelősséget mindenkinek vállalni kell.” Miklós Imre: Az egyházak Magyarországon, Képes Újság, 15. évf., 1974/51, 6. ↑
  9. Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár korszakban, Egyháztörténelmi Szemle, III. évf., 2002/2, 74–86. ↑
  10. A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendje szerint szervezetileg a BM III/I. Csoportfőnöksége, III/I-4. Osztálya volt az illetékes (lásd: „Vatikán és a cionista szervezetek elleni hírszerzés, papi emigráció”) A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség Ügyrendjehttps://www.abtl.hu/sites/default/files/forrasok/ugyrend_1.pdf (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  11. Bárczi Géza – Országh László (szerk.): Reakció (szócikk), A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959–1962, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/reakcio-47536/ (Letöltés: 2024. június 2.) ↑
  12. A szocialista pártállamok által megtervezett és útjára indított, majd a párt által a háttérből mozgatott papi békemozgalom a központilag helyesnek vélt politikai-hatalmi célok megvalósítására volt valójában hivatott. A békemozgalmat és a benne tevékenykedő papok (békepapok) békemozgalmi létét és szerepét kifejezetten a kommunista párt tervezte meg és alakította saját hatalmi céljaira, a mozgalom Magyarországon 1950 és 1989 között működött. A papi békemozgalom, illetve a „békeharc” mögöttes célja valójában a társadalom úgymond nem haladó, illetve reakciós vallásos elemeinek visszaszorítása, az egyházi vezetők kommunista diktatúrával való együttműködésének kikényszerítése, végső soron pedig az egyházak belső hierarchikus struktúrájának megtörése, bomlasztása volt. Békemozgalom (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, https://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html, (Letöltés: 2024. április 19.), további irodalom például: Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében az 1950-es években, valamint a korai Kádár-korszak idején (1950-1962), doktori (PhD) disszertáció, Eger, 2021, 140–141, 267–268, (Letöltés: 2024. április 19.). ↑
  13. Lásd: Cselényi István Gábor: Fölszabadítás teológiája (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, https://lexikon.katolikus.hu/F/fölszabadítás teológiája.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  14. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti viszony feszült volt különösen a Szovjetunió 1979-ben kezdődött afganisztáni inváziója óta. Bár Ronald Reagan amerikai elnök 1981-es hivatalba lépésétől kezdve kereste a kapcsolatot a szovjet vezetéssel, a két nagyhatalom közötti legmagasabb szintű személyes találkozóra csak azután kerülhetett sor, hogy 1985-ben Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára. A két vezető 1985. november 19-én találkozott Genfben, és bár maga a találkozó különösebb eredmények nélkül zárult, a személyes találkozás megnyitotta az utat a további párbeszéd előtt. Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  15. Lengyelországban 1981. december 13-án a pártállam hadiállapotot vezetett be a politikai hatalom megtartása, illetve a hatalom megerősítése érdekében, az összetett társadalmi ellenállási folyamatok megállítása céljából. A folyamatosan és drasztikusan romló gazdasági helyzet és az következtében kialakuló sztrájkok nyomán a lengyel kommunista vezetés engedélyezte a kommunista pártól független szakszervezeti mozgalmak alapítását. Ennek nyomán regionális alapon szerveződött meg a Szolidaritás mozgalom („Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetek). A mozgalomhoz ellenzéki csoportok, sőt párttagok is csatlakoztak, továbbá a mozgalom lényegében a lengyel katolikus egyház és a lengyel származású II. János Pál támogatását is magáénak tudhatta. A hadiállapot idején 1982-ben a Szolidaritást a lengyel pártállami vezetés betiltotta, 1983. július 22-én feloldotta a hadiállapotot. Egészen a rendszerváltásig számos jogkorlátozás érvényesült, de a Szolidaritás betiltása ellenére nem szűnt meg létezni, a lengyel szocialista pártállami rendszer megszűnéséhez vezető társadalmi, illetve nemzetközi folyamatokat már nem lehetett megállítani. Mitrovits Miklós: Gdańskban kezdődött a lengyel rendszerváltás, Múlt-kor történelmi portál, 2009. február 6.,https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_ (Letöltés: 2024. április 19.), Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980–1981, ArchívNet – XX. századi történeti források, 2. évf. (2002/1), https://www.archivnet.hu/politika/az_mszmp_es_a_lengyelorszagi_valsag_19801981.html, (Letöltés: 2024. április 19.)Július 22-e, Lengyelország Újjászületésének napja hivatalos ünnep volt 1989-ig, a szovjet vezetés által támogatott ideiglenes kormány, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944-es július 22-i megalakulására emlékezve. Ul. PKWN, Nazwy do zmiany, Dekomunizacja przestrzeni publicznej, Instytut Pamięci Narodowej (IPN), https://ipn.gov.pl/pl/upamietnianie/dekomunizacja/zmiany-nazw-ulic/nazwy-ulic/nazwy-do-zmiany/38480,ul-PKWN.html (Letöltés: 2024. április 24.), Ustanowienie Narodowego Święta Odrodzenia Polski, Dziennik Ustaw, 1945.32.194, https://www.prawo.pl/akty/dz-u-1945-32-194,16778751.html (Letöltés: 2024. április 24.), Fragment Manifestu Polskiego Komitetu Wyzwolenia Narodowegoz 22 lipca 1944 roku, https://warszawa.ipn.gov.pl/download/88/52321/zRoDlA.pdf (Letöltés: 2024. április 24.) ↑
  16. A titkos minősítés az iraton szereplő rájegyzés szerint 1999. május 5-én került megszüntetésre. ↑
  17. A forrás nem tartalmazza név szerint a tárgyaló küldöttségek tagjait, az Állami Egyházügyi Hivatal az Agitációs és Propaganda Osztálynak az elfogadott emlékeztető átiratát küldte csak meg, aláírások nélkül. A nevek az itt fellelt iratok között másik dokumentumban sem szerepelnek. ↑
  18. Az említett 1984-es találkozóról sajnos nem találtam iratot a levéltárban. Az 1986-os évből további irat nem került csatolásra, illetve keresővel sem leltem fel olyan egységet, mely ehhez kapcsolódna. Az 1984-es évről szintén nem találtam iratot, ugyanakkor amennyiben más potenciális címzettek iratai között a későbbiekben – esetleg más irathoz kapcsolva – előkerül további dokumentum, az további forrásközlést alapozhat meg. ↑
  19. Kézzel rájegyezve: „Lakatos et. Tájékoztatásul [olvashatatlan] II. 6.” Más írással: „Láttam. Köszönettel visszaküldöm. L.” ↑
  20. A képviselők felsorolása név szerint nem szerepel a dokumentumban. Bővebben lásd a 20. lábjegyzetnél. ↑
  21. II. János Pál (1920–2005), római katolikus pápa (1978–2005), János Pál, II, Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/J/János Pál, II..html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  22. Nagy Gergely: A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere, 30 éve szabadon, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/a-genfi-csucstalalkozo-sikertelensegenek-sikere (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  23. Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–2022), a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára 1985–1990 ↑
  24. A Szovjetunió Kommunista Pártja ↑
  25. Központi Bizottság ↑
  26. Egyházak Világtanácsa. Lásd: https://lexikon.katolikus.hu/E/Egyházak Világtanácsa.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  27. Keresztyén Békekonferencia. Bővebben: Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgaloma Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964), doktori értekezés, PPKE, 2020, https://real-phd.mtak.hu/
    1031/3/Javor_Miklos_disszertacio.pdf     (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  28. Európai Katolikusok Berlini Konferenciája. Bővebben: Sinkó Ferenc: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája, Vigilia, 1968/7, 483–484. ↑
  29. Európai Egyházak Konferenciája, Evangélikus Élet, 2004/18. https://zope.lutheran.hu/ujsagok/evelet/archivum/
    2004/18/62     (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  30. Consejo Episcopal Latinoamericano, Latin-amerikai Püspöki Tanács, 1955-ben, XII. Pius pápa által alapított szervezet https://celam.org (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  31. „Isten Műve”, Josemaría Escrivá de Balaguer (szent József Mária) 1928-ban alapította Spanyolországban. Célja a mindennapi munka folyamán megvalósítani az életszentséget és az apostolkodásra szóló általános hivatást. 1950-ben XII. Pius pápa hivatalosan is jóváhagyta. Opus Dei (szócikk), Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/O/Opus Dei.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  32. Comunione e Liberazione, https://clonline.org (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  33. El instituto sobre la religión y la democracia. ↑
  34. Ernesto Cardenal (1925–2020) nicaraguai katolikus pap, költő, politikus, a felszabadítási teológia képviselője. Részt vett az 1979-es nicaraguai sandinista felkelésben, és a későbbi sandinista kormányban kulturális miniszterként. II. János Pál pápa eltiltotta a szentségek végzésétől aktív politikai szerepvállalása miatt, amit 2019-ben Ferenc pápa oldott fel. Ernesto Cardenal, Britannica, https://www.britannica.com/biography/Ernesto-Cardenal (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  35. Fernando Cardenal (1934–2016) nicaraguai jezsuita pap, a felszabadítási teológia képviselője, Ernesto Cardenal öccse. 1984–1990 oktatási miniszter a sandinista kormányban. II. János Pál pápa 1984-ben felfüggesztette a papi hivatásból, miután nem volt hajlandó kilépni a kormányból, és kizárták a jezsuita rendből. Roberts, Sam: Fernando Cardenal, Nicaraguan Priest Who Defied Pope, Dies at 82, The New York Times, 2016. február 23. https://www.nytimes.com/2016/02/24/world/americas/fernando-cardenal-nicaraguan-priest-who-defied-pope-dies-at-82.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  36. Leonardo Boff a fölszabadítás teológiája nevű teológiai irányzat legismertebb képviselője, lásd: Cselényi István Gábor: Fölszabadítás teológiája, Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/F/fölszabadítás teológiája.html (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  37. Gustavo Gutiérrez a felszabadítás teológiájának képviselőjeként kifejtette, hogy a fölszabadítást és a fejlődést az „ember síkján”, személyes síkon kell végrehajtani. Uo. ↑
  38. A Vatikán álláspontja a felszabadítás teológiájáról olvasható például a következő dokumentumban angolul: Ratzinger, Joseph: Instruction on Certain Aspects of the Theology of Liberation, 1984 augusztus 6., https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_19840806_theology-liberation_en.html (Letöltés: 2024. április 19.) Ennek egyik fő megállapítása, hogy az egyháznak nem szabad megfeledkeznie a nélkülözőkről, azonban a felszabadítás teológiája nem kellően kritikus módon használja a marxista gondolkodás különböző irányzataiból kölcsönzött fogalmakat, és egyes álláspontjai összeegyeztethetetlenek az emberiség keresztény látásmódjával.Massimo Borghesi, a Perugiai Egyetem erkölcsfilozófiai professzora megállapítása szerint az 1970-es évek katolikus-marxista messianizmusát a 80-as években felváltotta a neokonzervatív mozgalom, melyet a következő cikk idéz: Borghesi’s ‘Catholic Discordance’ revisits neoconservatism in the church, National Catholic Reporter, 2022. március 28. https://www.ncronline.org/opinion/ncr-voices/borghesis-catholic-discordance-revisits-neoconservatism-church (Letöltés: 2024. április 19.) ↑
  39. Bővebben: Sinkó: Az európai országok katolikusainak berlini békekonferenciája. ↑
  40. Kézírással rájegyezve a dokumentumra: „Lássa Boros et.” Más tollal és kézírással: „L. Boros” ↑

Beküldve:

Pétsy Zsolt Balázs: A békepapok és a pártállami hatalomgyakorlás Magyarországon (történelmi esszé)

A szocialista pártállam által megtervezett és útjára indított, majd a párt által a háttérből mozgatott papi békemozgalom[1] a központilag helyesnek vélt politikai-hatalmi célok megvalósítására volt valójában hivatott. Elnevezése és nyilvánosan hangoztatott céljai alapján egy ilyen mozgalmat a kívülálló – ideológiai szempontból – akár „haladónak” is gondolhatott volna. Számos tanulmány született a békepapokról és rendszerváltást megelőzően betöltött szerepükről.[2] Elsődlegesen arra az aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szocialista államhatalom ideológiai célok mentén kívánta szolgálatába állítani békepapokat, kifejezetten az általa „klerikális reakciós elemekként” meghatározott személyek elleni küzdelme során. A nyomásgyakorló és befolyásoló pártérdekek inspirálták a papi békemozgalom hatalomgyakorlók általi létrejöttét, melyeket a pártállam a saját érvrendszere szempontjából ideológiailag alátámasztott. A békemozgalmat és a papok békemozgalmi létét és szerepét kifejezetten a kommunista párt tervezte meg és alakította Magyarországon saját hatalmi céljaira, hűen követve ezzel is a párt ideológiai irányvonalát és az erre vonatkozó kommunista modellt.

Induljunk ki ebből az igen mesterségesen hangzó szóösszetételéből – békepapok – érzékelhető, hogy a békemozgalomban részt vevő papok feladata – küldetése – nyilvánvaló volt a pártállami ideológia szempontjából. Ők voltak azok, akik a párt által hangozatott békeharc mellett kellett, hogy kiálljanak a szocialista béketábort támogatva, egy háborúmentes, ideális világ képét követve, melyet csak a szocialista demokráciák képesek biztosítani az imperialista hatalmakkal szemben, széles társadalmi tömegeket megmozgatva és egyúttal saját „pártjukra” állítva. Nézzük meg továbbá, hogy honnan eredeztethető a mozgalom egyházi vonatkozásban. A szocialista-kommunista diktatúra 1950-ben hozta létre a Katolikus Papok Országos Békebizottságát Magyarországon, a nemzetközi békemozgalmakat alapul véve, kifejezetten tehát szovjet mintára, saját hatalmi céljai, valamint a pártérdekek által vezérelve.[3] Az országos, valamint területi szinten kibontakozó egyházi békemozgalmak valamint az azok tevékenységét megyénként szervező békebizottságok esetében az alapul szolgáló szovjet minta lényege tévedhetetlenül egyértelmű volt: a mögöttes cél a társadalom „nem haladó”, illetve „reakciós”, vallásos elemeinek visszaszorítása, az egyházi vezetők kommunista diktatúrával való együttműködésének kikényszerítése, az egyházak belső hierarchikus struktúrájának megtörése, bomlasztása.

A legfontosabb strukturális változás a papi békemozgalom életében az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódik, melynek leverését követően kis idővel már újra is indították a párt részéről a mozgalmat, a Hazafias Népfront, mint ernyőszervezet keretei között. A nemzetközi, illetve a hazai békemozgalmakban nemcsak katolikusok, hanem más keresztény egyházak is részt vettek. A Katolikus Egyházhoz ugyanakkor egy újonnan létrejött szervezet, az Opus Pacis volt a közvetlen kapcsolódás, melyet a pártvezetés nyomására hozott létre a magyar katolikus püspöki kar, annak érdekében, hogy a testület támogassa az Országos Béketanács békegondolatát a papság és a hívek körében.

A pártállam ideológiai, marxista alapon nyugvó elgondolása az volt, hogy a hívő embereket politikailag a pártállam felé lehet terelni, továbbá, hogy az egyházi szervezetekben pártállami kontrollt lehessen gyakorolni. Az állami intézkedések lényege egyszerűen megfogalmazható: ki kell kényszeríteni a párt kontrollját az egyházi szereplők felett. A marxizmus és kereszténység viszonyáról Lukács György[4], a nemzetközileg is ismert filozófus, marxista gondolkodó 1970-ben így vélekedett: „Ma, amikor a vallás válsága a vallásos emberek többségét érinti, érzékenyebbé válnak a marxizmus iránt, és közreműködésüket a politikai-társadalmi életben egyáltalán nem tartom jelentéktelennek.”[5] Ahogyan Lukács György megállapítja, az egyház és társadalom viszonya a történelem különböző korszakaiban az alkalmazkodások sorát mutatja, az általa dialógusnak nevezett kapcsolat jellegét szemléletesen, jól érzékelteti egy másik idézete: „Ha pedig az egyház olykor a marxisták álláspontját támogatja, nem látom okát, miért ne támogatnák a marxisták az egyházat.”[6]

A papi békemozgalom hazánkban a szocialista blokk országai közül talán a leghosszabb ideig tudott működni és érvényesülni, időben távolodva az ötvenes évektől a „békepapság” súlya és szerepe a mögöttes ideológiai és hatalmi célok azonossága mellett – a társadalmi, politikai változásokkal kölcsönhatásban, illetve azok hatására is – fokozatosan csökkent. A többi, volt szocialista ország közül példaként említhetnénk még Csehszlovákiát (ahol először jött létre ilyen mozgalom), vagy Lengyelországot, ahol ugyancsak létezett és működött hosszabb-rövidebb ideig hasonló szerveződés, utóbbi esetben az ottani „békepapokat” például „hazafias papoknak”[7] nevezték. Egyáltalán nem elhanyagolható körülmény, hogy a pártállamok egyházakkal szembeni harcának nyilvános eszköze az ideológia – és annak megjelenése a sajtóorgánumokban és a médiákban, – titkos eszköze pedig a belügyi és állambiztonsági szervek fellépése volt. Egy, a politikai nyomozó szerv által ügynökként foglalkoztatott pap jelentéseiben a legtanulságosabb az a vélemény, melyet egyik paptársa elmondása alapján jegyzett fel, e szerint lényegében aki nem jár békegyűlésre, vagy nagyon rendes ember, vagy besúgó.[8]

Az egyházak feletti pártállami kontroll további fontos eszköze volt egy külön erre a célra létrehozott szakigazgatási intézmény. Magyarországon ez volt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), mely 1951 és 1989 között működött.[9] Az ÁEH preferálta a békepapok különböző posztokra történő kinevezését az egyházmegyei vezetésbe. A pártállam a békepapokon keresztül szerette volna elérni az alsópapság és a főpapság szembeállítását. A kinevezésekkel kapcsolatosan is – nemcsak a békepapok tevékenységével összefüggésben – folyamatosan kapott jelentéseket, jellemrajzokat a területi pártszervektől, referenseitől, a tanácsoktól egyaránt. Folyamatosan információkat szolgáltatott a területi, illetve központi pártszervek részére (az MSZMP KB mellett működő Agitációs és Propaganda Osztálynak is), illetve a Külügyminisztériumon keresztül a külképviseletek felé is. Területi koordinációs értekezletekre is sor került (rendszeres jelleggel), ahol egészen járási, illetve városi szinten kerültek meghatározásra a konkrét feladatok, köztük a békepapokkal, papi békemozgalommal kapcsolatos központi elvárások is. Fontos volt a területi szervezettség és lefedettség, mivel a hívőkkel és a papokkal az államhatalom elgondolása szerint – mely levéltári forrásokkal is alátámasztható[10] – foglalkozni kell helyben is, ott ahol élnek.

A társadalmi befolyásolás egyik záloga az írott, nyomtatott sajtó volt, hiszen nyomtatott formában is volt mód a képviselt eszmék és gondolatok terjesztésének az egyházak társadalmi szerepével kapcsolatosan. A Budapesten megjelenő „A Kereszt” a békepapi mozgalom hivatalos szócsövének szerepét töltötte be.[11] A lapot a Vatikán 1956-ban indexre tette, így kénytelenek voltak megszüntetni, és egy, a püspkökkari cenzor által ellenőrzött új lapot alapítani, ez volt a „Katolikus Szó”.[12] A „Katolikus Szó” békepapokkal kapcsolatos társadalmi üzenetei közül álljon itt néhány[13]: az államot nem szabad támadni[14] (1956); a békepapok vigyázzanak paptársaik magatartására[15] (1958); a békepapok nem törekednek a hierarchikus posztok elfoglalására[16]; a keresztény ember nyugodtan és bátran állhat a szocializmus építésének ügye mellé![17] (1959); az állam és az egyház közötti jó viszony jelentős tényezője a papi békemozgalom[18], a békemozgalom nem szovjet szervezkedés, a katolikus egyház is békét akar (1961).[19] Hasonló cikkek más egyházak lapjaiban is megjelentek: a Reformátusok Lapja 1959-ben beszámol Vető Lajosnak[20] az Országos Béketanács Református és Evangélikus Egyházi Bizottságai közös gyűlésén elmondott beszédéről: „A békéért az egyházi emberek együtt dolgozhatnak a más világnézetet követő kommunistákkal is. […] A háborúk a tőkés társadalmi rend lényegéből következnek, viszont a szocializmus lényegéhez tartozik a béke.”[21] Ezek az üzenetek burkoltan magukban hordoznak egy mögöttes tartalmat, érzékelhetővé teszik a látszat mögötti valóságot is.

A békepapok létezése és tevékenysége a hivatalos egyházi szervezetet is olyan helyzetbe hozta, hogy – mint ebben az esetben is – ki kellett alakítania saját álláspontját, illetőleg hivatalos viszonyát a papi békemozgalomhoz és annak különböző szereplőihez.[22] Például egyes egyházi személyeket, akik a mozgalommal kapcsolatosan politikai szerepet vállaltak, az egyházi vezetés büntetéssel sújtott: 1958-ban több személyt kiközösített parlamenti tevékenységük és a békemozgalomban vállalt szerepük miatt. A büntető rendelkezést 1971-ben a Szentszék megszüntette.[23] Külön kutatási irány lehet, ha kifejezetten az egyházak szemszögéből vizsgáljuk meg a békepapok politikai tevékenységét. A békepapok szerepe a szocialista pártállamban így összegezhető: részvétele az egyházi reakció elleni harcban, politikai befolyásoló tevékenység kifejtése kiemelten az egyházi vezetők irányában, illetve a politikai befolyásolási mérték növelése.

Az ÁEH betöltötte a neki szánt állami funkciókat, így például az állam megkötötte egyezményeit az egyházi szereplőkkel, hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. 1964-ben Magyarország és a Szentszék megállapodást írt alá, melynek lényege, hogy annak alapján a Vatikán beleegyezett, hogy csak olyan püspököket nevez ki Magyarországra, akiket a magyar állam nem kifogásol.[24]

1989. májusában az esztergomi érsek, Paskai László[25] még tárgyalást folytatott az Országos Béketanáccsal a békemozgalom esetleges megújításáról. Paskai végül 1989. november 20-án[26] hivatalosan megszüntette a katolikus papi békemozgalmat (felmentette az Opus Pacis igazgatóját, valamint az OBKB[27] főtitkárát).[28] A rendszerváltás előestéjén azonban a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény[29] előkészítésének időszaka és ténye megalapozta az ÁEH megszűnését[30] is, majd általában a korszakhoz köthető békepapok tevékenységének végét is elhozta, végül a papi békemozgalom elhalt Magyarországon, a békepapok tevékenysége nem lesz összeegyeztethető az új szabályozással.

A pártállam politikai-hatalmi és az ezek mögött álló ideológiai céljai mentén a békepapokat kifejezetten a „klerikális reakciós elemekként” meghatározott egyházi személyekkel és hívőkkel szemben folytatott harcában saját érdekei mentén állította szolgálatába. A politikai-hatalmi érdekek jól körvonalazhatóan megjelennek a papi békemozgalom mögöttes ideológiájában, mely tartalmilag valójában így az egyházakkal szembeni harcra irányuló párttörekvéssel azonosítható.

Nemcsak az államhatalmi-pártállami érdekek oldaláról történő – gyakorlati szempontú – megközelítés az egyedüli vizsgálódási lehetőség a békepapok történelmi szerepével kapcsolatosan, a tárgykör vizsgálatának fókuszát érdemes – akár önállóan – az ideológiai-filozófiai fókuszú megközelítéssel meghatározni. A papi békemozgalom államhatalom által irányított tevékenysége és a nyilvánosságban megjelent hivatalos békecélkitűzések közötti különbségek a levéltári iratokban[31] szövegszerűen is kézzelfoghatóvá válnak. A békemozgalom országos szervezetrendszerének, valamint a megyei békebizottságok helyi szinten kifejtett működésének részletesebb vizsgálatának kifejezetten része, fontos aspektusa lehet a békepapok társadalomra és hívőkre gyakorolt hatásának közvetlen kutatása (akár például a szövetkezeti, gazdasági folyamatok alakulása, vagy akár a papok, a hívők, illetve a hitoktatásban résztvevők számának változásai a szocialista korszakban). Ennek során az említett ideológiai hátteret és ellentmondást szintén indokolt figyelembe venni.

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

Dr. Diós István – dr. Viczián János (szerk.) Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/.

Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2

Gergely Jenő: Egyházak, in A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html.

Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf – page=43.

Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html.

Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/.

Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012

Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995

Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240

Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2.

Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014. https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf.

Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022,

https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956.

Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006.

A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372.

Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf.

Levéltári források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

ÁBTL 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. Ügynök

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL M-KS 276-65, Rákosi Mátyás titkári iratai

HU-MNL-OL XIX-A-21-c, Adattár

Vera and Donald Blinken Open Society Archives

at Central European University, Budapest, Hungary

HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Hungarian Unit, Subject Files, Egyház: Békepapok

Hivatkozott jogszabályok

1989. évi 14. törvényerejű rendelet

1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról.

További irodalom

Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278

Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018., 173–177

Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100

Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964): Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/, 68–125.

Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf.

Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199.

Hivatkozások

  1. Meghatározását lásd: Békemozgalom, Magyar Katolikus Lexikon (online változat), Budapest, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html (Letöltés: 2024. április 13.). ↑
  2. Például lásd: Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.), Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995; Horváth Gergely Krisztián: Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018, 173–177; Rigó Róbert: Lelkészek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakában in Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.) Hagyomány, identitás, történelem 2019, 2. kötet, Budapest, 2020, 165-199; Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 58–100; Gál Máté: A katolikus egyház és a hitgyakorlás korlátozása Heves megyében (1950-1962), Kronosz Kiadó, 2023, 178–278; Jávor Miklós: Egyházpolitika, ateista propaganda és békemozgalom a Kádár-rendszer korai éveiben (1957–1964) : Eszmetörténeti értekezés, Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2020, https://real-phd.mtak.hu/1031/ 68–125 (Letöltés: 2024. május 23.); Kelemen Dávid: Egyházüldözés, hitélet és vallásgyakorlat a győri egyházmegyében, Papp Kálmán egyházkormányzása alatt (1946–1966), Doktori (PhD) értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2021, https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/24033/kelemen-david-phd-2021.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
  3. Rapali Vivien Regina: Harc a „klerikális reakció” ellen in Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter (szerk.): Ma demokráciát, holnap szocializmust. A diktatúra kiépülése és működése, 1944-1956, Budapest, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, 2022, 237–240. ↑
  4. Lukács György (1885–1971): filozófus, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja, emellett politikai szerepet is vállalt a Tanácsköztársaság idején és a kommunista hatalomátvétel után. (Lukács György, Tudástár, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://neb.hu/asset/phpJcokTj.pdf, (Letöltés: 2024. május 23.); Maruyama Keiichi: Lukács György bibliográfiája, Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, https://www.lana.info.hu/lukacs-gyorgy/lukacs-gyorgy-bibliografia/ (Letöltés: 2024. május 23.) Nemzetközileg is ismert 20. századi marxista filozófus, aki foglalkozott a vallás és marxizmus viszonyával is. ↑
  5. Hegyi Béla: Lukács György nézetei, Vigilia, XXXV. évf., 1970/6, 401. https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1970_06_facsimile.pdf#page=43 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
  6. Uo. ↑
  7. Mackiewicz, Józef: A Vatikán a vörös csillag árnyékában – Vita Sarmatica 11., Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2012, 34. ↑
  8. Belügyminisztérium Fejérmegyei Rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya, 1961–1964, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), 3.1.2. M-21795, „Kárpáthy Zoltán” fn. ügynök ↑
  9. Köpeczi Bócz: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége; Soós Viktor Attila: Az Állami Egyházügyi Hivatal archontológiája – Az ÁEH szervezeti felépítése, nemzetközi kapcsolatai és dolgozóinak hivatali pályaképe, Doktori (PhD) értekezés, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014.https://doktori.btk.elte.hu/hist/soosviktorattila/diss.pdf, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
  10. „A területi állami szervek vezetőinek egyházpolitikai szemlélete és tevékenysége. A járási hivatalok, a városi tanácsok vezetői jól ismerik a párt egyházpolitikájának irányelveit, a bevezetőben megjelölt dokumentumait, az egyházpolitika társadalmi, politikai, ideológiai összefüggéseit.” Tájékoztató a járási–városi egyházpolitikai koordinációs értekezletekről. 1976. október 11., HU-MNL-OL XIX-A-21-c-000.1, 9. ↑
  11. Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956), ujkor.hu, 2022, https://ujkor.hu/content/adjatok-meg-a-csaszarnak-ami-a-csaszare-a-bekepapi-mozgalom-letrejotte-szervezete-es-szerepe-a-magyar-nepkoztarsasag-egyhazpolitikajaban-1950-1956 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
  12. Kálmán Péter Peregrin OFM: „A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében”, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2014, https://real-phd.mtak.hu/123/ (Letöltés: 2024. április 13.), 75. ↑
  13. A békepapokkal kapcsolatos cikkekről sajtófigyelés található a Szabad Európa Rádió magyar egységének a Blinken OSA Archívumban megtalálható sajtóarchívumában. Az itt felsorolt példák a következő jelzetek alatt találhatók: HU OSA 300-40-1:208/6 – 210/3, Egyház: Békepapok, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest. ↑
  14. „Felbecsülhetetlen káros lenne katolikus életünkre, ha a kialakult új légkörben elterjedne az az egyesekben kifejezésre is jutott gondolat, hogy most már mindent szabad, még az államellenes kijelentés is.” Oláh Károly, kiskunfélegyházi plébános felszólalásából a papi békemozgalom országos választmányi ülésén, Katolikus Szó, 1956. szeptember 23., 2. Oláh Károly a papi békemozgalom elnökeként is működött, a szószékéről többször is beszélt a téeszesítésről, amit a hívei „megnyugvással, legtöbben egyetértéssel” fogadtak, amikor viszont a város másik templomában beszélt erről, „ez a hang ott szokatlan volt, a hívek egy része névtelen levelekben juttatta kifejezésre rosszallását, amiért a szószéken isten akaratával ellenkező̋ kifejezéseket használt, sürgette híveit a tönkremenésben.” – Rigó Róbert: Pártállami „szociográfia” a hatvanas évek vallási életéről, Forrás, LIV. évf. 2022/2. ↑
  15. „A Hazafias Népfront munkájában a béke szolgálatát vállaló és a népének hűséget esküdött papság természetesen szintén nem élhet politikamentes életet, mert nem párttag ugyan, azonban nemzeti létünk alkotó eleme. E politikai tevékenység területén is a lelkiismereti megkötöttségen belül sok lehetőség nyílik mindnyájunk számára és ebben eligazítást adni megyei katolikus békebizottságok feladata.” Beresztóczy Miklós, katolikus békebizottságok 1958. október 23-i országos értekezletén tartott referátumában hangzott el, Katolikus Szó, 1958. november 2., 3. Beresztóczy Miklós (1905–1973) címzetes prépost, politikus. Részt vett a Katolikus Papok Országos Békebizottsága megszervezésében 1950-ben, annak elnöke volt fennállása alatt (1950–1956), 1957-től az Országos Békebizottság Katolikus Bizottságának elnöke. Országgyűlési képviselő (1953–1973), az Országgyűlés alelnöke (1961–1963). Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994, online változat: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html, (Letöltés: 2024. május 24.) ↑
  16. „Mi a hierarchiához való viszonyunkat úgy sem akarjuk értelmezni, hogy hierarchikus posztok elfoglalására törekednénk. Nem vagyunk sem hatalom-, sem állás-, sem cím-, sem jövedelemhajhászók.” Katolikus Szó, 1958. november 2., 2. ↑
  17. Katolikus Szó, 1959. október 18., 2. ↑
  18. Feladatainkról, Katolikus Szó, 1959. augusztus 23., 1. ↑
  19. Katolikus Szó, 1959. május 31., 3. ↑
  20. Vető Lajos (1904–1989) evangélikus püspök, 1935-ben vallástudományból egyetemi doktorátust szerzett. Országos Béketanács elnökségi tagja, a Hazafias Népfront Elnökségi Tanácsának tagja, 1953–1971 között országgyűlési képviselő. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
  21. Reformátusok Lapja, 1959. május 24., 1., a Szabad Európa Rádió sajtófigyelése alapján. HU OSA 300-40-1, Subject Files, Hungarian Unit, Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, Vera and Donald Blinken Open Society Archives at Central European University, Budapest. ↑
  22. Békepapi mozgalom (szócikk). Gergely Jenő: Egyházak, A Dunánál – Magyarok A 20. Században (1918–2000) Encyclopaedia Humana Hungarica 09., teljes kötet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/; fejezet: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index5.html; szócikk: https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index1096.html (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
  23. Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években a legújabb kutatások tükrében, Előadások a Szent István Társulatnál XXV. – Haza a magasban 25., Szent István Társulat, Budapest, 2006, 16–17. ↑
  24. Az 1964-es magyar–szentszéki megállapodás 1. számú, bizalmas mellékletében rögzítették azt az eljárásrendet, amely formailag nem sértette a pápai kinevezési jogot, a gyakorlatban viszont a Szentszék vagy a püspöki kar által felterjesztett, és a kormánnyal előzetesen egyeztetett listából választott jelöltet, vagy közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökén keresztül előzetesen megbizonyosodott arról, hogy a kormánynak nincsen kifogása a kinevezés ellen. (A melléklet szövege szerint: „akikre vonatkozólag a [püspöki] konferencia elnöke azt tartja, hogy a Kormánynak nincsenek megalapozott ellenzési okai”) Fejérdy András: Szentszéki stratégiák a püspöki székek betöltésére, Történelmi Szemle, 55. évf. 2013/2, 303. ↑
  25. Paskai László (1927–2015), ferences szerzetes, 1979-től veszprémi megyéspüspök, 1986-tól koadjutor kalocsai érsek, 1986–1990 a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, 1987-től esztergomi érsek, 1988-tól bíboros. Magyar Katolikus Lexikon ↑
  26. A Katolikus Papok Országos Békebizottságának megalakítása, Múlt-kor történelmi portál, 2004. augusztus 3., https://mult-kor.hu/cikk.php?id=6372 (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
  27. Az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, rövidítve OBKB: Magyar Katolikus Lexikon https://lexikon.katolikus.hu/O/Országos Béketanács Katolikus Bizottsága.html (Letöltés: 2024. április 13.) ↑
  28. Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995, 247–253. ↑
  29. 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról. ↑
  30. Az ÁEH 1989. június 30-ával jogutód nélkül került megszüntetésre az 1989. évi 14. törvényerejű rendelet által. ↑
  31. Rákosi Mátyás titkári iratai, HU-MNL-OL-M-KS 276-65; Adattár, HU-MNL-OL-XIX-A-21-c. ↑