Springer Bence: Státuszváltozás a XVII. században, a sajógalgóci Galgóczy család története

Bevezetés

A XVII. század derekán, III. Ferdinánd király uralkodásának idején véget ért a harminc éves háború az 1648. október 24-én megkötött westfáliai, illetőleg osnabrucki békével. Ezekben
az időkben Magyarország három részre szakadt, melyeket az erdélyi fejedelem, az oszmán török birodalom, valamint az magyar király tartottak fennhatóságuk alatt. Emiatt belső küzdelmekre, összecsapásokra is bőven találunk példákat, különösen a végvárak részéről
a törökkel szemben. Ezekben az időkben megnőtt a lehetőség a katonai szolgálat során kiemelkedő tettek, vitézi cselekedetek végbevitelére és ennek folyományaként érdemek szerzésére. Ebben a korban emelkedett sok más család mellett a sajógalgóci Galgóczy család is a nemesek közé.

Dolgozatomban elsődlegesen Galgóczy Károly kutatásaira támaszkodtam. Először áttekintem, hogy mit is jelentett nemesnek lenni a XVII. század közepén, milyen műveltségi követelményekkel járt a minőség, majd foglalkozom a címeres levelekkel. Ezeket követően
a Galgóczy család történetét mutatom be, különös tekintettel a törzságakra, kiemelve azon családtagokat, akik jogi pályán mozogtak, ezen belül is a bírói hivatásrendek képviselőit, remélve, hogy ezzel hozzájárulhatok a szervezettörténet megismeréséhez ezen életrajzokon keresztül.[1]

 

1. Nemesi előjogok a XVII. század közepén

A feudalizmus korában a nemesség, a „nobilitas” tagjai képezték a kiváltságos uralkodó osztályt. Akik ezen rendhez tartoztak, különböző kedvezményeket, előjogokat kaptak. III. Ferdinánd idején ezeket a jogokat az 1638. évi I. törvénycikk 6.§-ban az igazságszolgáltatással összefüggésben határozták meg.[2] Ezen belül három forrást hivatkoztak meg, melyek közül egyedül Werbőczi Tripartituma (Hármaskönyve) bizonyult érdeminek.[3] Az Első Rész 9. Cím alatt a nemesség négy fő joga kerül megnevezésre.  Ennek értelmében a nobilitas tagjait nem lehetett letartóztatni, csak idézés útján voltak perbefoghatók. Kivételt képzett ez alól a tettenérés esete a Tripartitumban felsorolt esetekben, azonban, ha a rajtakapott nemesnek sikerült elmenekülnie üldözői elől, újra csak perbehívás, illetve idézés útján, rendes törvénykezési eljárást követően lehetett megbüntetni. Részben ebből fakad a következő előjog, melynek értelmében a nemesség képviselői senki más hatalma alatt nem állnak, mint a királynak –
a törvényesen megkoronázott fejedelemnek” – hatalma alatt, azonban a Hármaskönyvben foglaltak alapján még ő sem ítélhet el senkit törvényes kihallgatás nélkül közülük.[4] A Werbőczi által harmadikként megjelölt jog magában foglalja az adómentességet, emellet a szabad rendelkezést törvényes jogaikkal és birtokaik határain belül fekvő minden jövedelemmel. Egyetlen kötelezettségként az ország védelmére vonatkozó hadi szolgálat teljesítését („katonáskodást”) jelöli meg. Az itt utolsóként felsorolt jog pedig nem más, mint a ius resistendi, az ellenálláshoz való jog, lehetőséget biztosít a nemességnek, hogy amennyiben
az uralkodó a nemesi jogok ellen tesz, úgy ellenálljanak neki, anélkül, hogy hűtlenné válnának.[5] A 7.§-ban Werbőczi felsorolja, hogy kire terjed ki a személyi hatály. Megnevezésre kerülnek ilyen módon a főpapok, bárók, mágnások és más előkelők.

 

2. A XVII. századi magyar nemesség műveltségtörténete

A XVII. századtól kezdve jellemző volt a nemesi családokra, hogy taníttatták gyermekeiket, legyen szó akár egy gazdag főnemesről, vagy akár egy szegényebb köznemesről. Tanultságukból fakadóan nem volt ritka, hogy katonai pályára mentek, azon belül is a tiszti karokat erősítették, illetve arra is gyakran találunk példát, hogy bírák, ispánok, jegyzők kerültek ki soraik közül[6]. A leggyakrabban jogi, illetve gazdasági tanulmányokat végeztek, de ismerniük kellett többek között nyelveket, emellett számos tudomány alapjait is. A latin nyelv tudása elengedhetetlen volt a kor kiművelt emberfője számára.

Megfigyelhető az is, hogy a kor nemesei általában külföldön folytattak tanulmányokat hosszabb-rövidebb ideig, többnyire valamelyik vallási felekezet fenntartásában álló „collegiumban[7].

 

3. Az armálisok

A nemesség megszerzésére kétféle módon volt lehetőség. Eredeti és származékos módon. Eredeti módon a király birtok adományozásával, birtok nélküli nemesi levél átadásával vagy fiúvá fogadással tehetett valakit nemessé, származékos módon pedig beleszületni lehetett
a nemességbe. Az eredeti módon szerzett nemesség igazolására a király „armálist”, azaz nemeslevelet állított ki, annak bizonyítékául, hogy címzettje a legmagasabb rend tagjai közé vétetett.[8] Többnyire szép, festett széldíszű oklevelek voltak ezek az iratok, melyek esetenként elsőrendű művészek munkáját dicsérték. Ezeknek a dokumentumoknak a művészeti értéke
a XVII. században csökkenni kezdett, több okból.

Először is, mivel a legtöbbet foglalkoztatott művészek már nem magyar születésűek voltak;
a királyok és hazáik szülötteit részesítették előnyben.[9] Másodszor, mert a könyvnyomtatás XVI. századi megjelenése sok, korábban nagysikerű „kaligráfust” megfosztott munkájától, így egyre kevésbé kelendő szakmává vált ez. Harmadszor pedig a tömeges nemesítések miatt.[10] Erre a magyar történelemben először volt példa III. Ferdinánd uralkodása alatt, de nem utoljára.[11] Ezen belül is a legtermékenyebb az 1647 és 1656 közötti időszak volt, amikor még Ferdinándhoz képest is sok armális került kibocsátásra. A tömeges nemesítés egyik következménye volt amellett, hogy az armálisok „minőségi romlást szenvedtek el”, hogy gyakran az adományozott címeres levelek törzsszövege teljesen megegyezett, mindössze
a neveket és a címerleírást változtatták meg bennük, de arra is látni számos példát, hogy még azt sem. Mindezek ellenére vitathatatlanul és elidegeníthetetlenül teljesjogú nemesekké váltak mindazok, akik armálist kaptak a királytól, valamint azok leszármazottai, egészen az 1947. évi IV. törvény hatálybalépéséig.[12]

 

4. A sajógalgóci Galgóczy család története

A család története feltehetően 1495-ben kezdődik; ez a legkorábbi fennmaradt évszám, melyet egy 1869. március 15-én, Leleszen kelt, eredetet igazoló okirat kivonata tartalmaz[13]. Ebben
a család neve, mint „Galoch de Kis-Galoch” jelenik meg, amely arra enged következtetni, hogy a XV. századi képviselői a mai Gálocsy családdal lehettek rokonságban. Ezt az elméletet támasztaná alá az a tény is, hogy mindkét család Ung vármegyéből, azon belül is az ungvári járásból származik, valamint, hogy a törzsadományos a nemességre jellemző műveltségi és tanulmányi eredmények birtokában volt. Sajnos ez azonban tényleges bizonyíték híján puszta feltételezés marad. Fent említett iratban bizonyos György, Imre, valamint János, mint Miklós fiai igazolják nemességüket. Ez újabb kételyekre ad okot, hiszen címeres levelet a sajógalgóci Galgóczyak igazolhatóan legkorábban csak 1649-ben nyertek III. Ferdinánd királytól. Mindezekre tekintettel jelen írásomban ettől a legutóbbi évszámtól számítom a család nemességének történetét.

Ebből az időből három címeres levél van, amely a sajógalgóci Galgóczy család tagjait emeli
a nemesek soraiba, azonban a Liber Regiusok[14] között egyik sem lelhető fel[15]. Az első Pozsonyban kelt 1649. május 16-án, melynek címzettje Galgóczy Márton és felesége Fekethe Erzsébet, valamint mindkét nemen való örököseik. A második Bécsben kelt, címzettje elsősorban Galgóczy István. A harmadik szintén Pozsonyban kelt 1656. május 5-én és Orbán István, az ő fia Orbán István, valamint utóbbi feleségének Galgóczy Annának és az ő testvérének Galgóczy Mihálynak nevére szól.

1.1 Galgóczy István – A törzsadományos

Galgóczy István születéséről pontos adat nem maradt fenn, az azonban bizonyos, hogy felső tanulmányokat kezdett 1618-ban Sárospatakon, a helvét református főiskola tanulójaként. Ezekben az időkben a család tagjai a református hitelveket követték[16], a késő XIX. században azonban már sok katolikus volt közöttük. István 1622-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem első feleségének, Károlyi Zsuzsannának temetésén azon huszonkilenc tanuló egyike volt, akik külön erre az alkalomra készült, saját írású, latin nyelvű emlékverssel tisztelték meg az elhunytat.
Ez a tény, illetve, hogy közülük is hatodikként szólalhatott fel bizonyítja, hogy jó tanuló volt.[17] Tanulmányait 1623-ban végezte, majd a főiskola szabályainak megfelelően rektóriára[18] ment Sátoraljaújhelyre. Ennek végeztével Debrecenbe költözött, ahol 1663 és 1671 között esküdtbíró[19] volt. 1675-ben hunyt el.

  1. december 9-én címeres levelet nyert III. Ferdinánd királytól azon tetteiért „a melyeket ő először is magyar szent koronánk, azután felségünk iránt különböző helyi és időbeli viszonyok közt tanusitott és teljesített, és ezután is tanusitni s teljesitni ígérkezik”[20] A címer leírása, amely a nemeslevélen található arra enged következtetni, hogy ezek vitézi cselekedetek voltak
    a törökök ellen.[21] Az iratot III. Ferdinánd király mellett Ruthkay András titkár és Szelepchény (Szelepcsényi) György nyitrai püspök, későbbi királyi helytartó[22] hitelesítette aláírásával.
    A címeres levél által nemesítettek voltak továbbá bizonyos György, Márton, Mihály, János, Zsigmond, Péter, Pál, Judit és Katalin, szintén a Galgóczy családból, akik feltételezhetően István unokaöccsei és unokahúgai voltak. Ezt követően szinte azonnal hét törzságra oszlott
    a család a férfiak vonalain, akik közül György (munkácsi), Márton (ecsegi), Mihály (mádi, illetőleg nagytályai) és Pál (bilkei) utódairól maradtak fenn adatok.

 

1.2 Munkácsi Galgóczy György – Az első törzság

A törzsadományos melletti hét fiúgyermek legidősebbike, György 1627-ben kezdte tanulmányait Debrecenben, majd később a Rákóczi családdal együtt Munkácsra került; innen
a törzság neve. Kezdetben II. Rákóczi György nejének, Báthory Zsófia fejedelemasszonynak kertészeként dolgozott, aki szolgálataiért egy nemesi kúriát kapott, majd később, 1169-től Munkács város főbírója lett. 1695-ben hunyt el.

Unokája, akit Mihálynak neveztek II. Rákóczi Ferenc hadnagyainak egyike volt.[23] Részt vett 1703 és 1704 között a gróf Auersperg parancsnoksága alatt álló és német várőrséggel védett munkácsi vár bevételében, sőt Móricz István csapataival és sajátjaival a felső táborba is követte Rákóczyt.[24]

Egy másik unoka, akit szintén Györgynek hívtak ebben az időben ugyancsak Munkácson élt, és azzal nyert tiszteletet és megbecsülést a családnak, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverését követően, mikor a vallási üldözések megindultak és a munkácsi reformátusoktól elvették templomukat, 1720-tól saját gabonás csűrét istentiszteleti helyként biztosította a közösség számára 18 éven keresztül.

1788-ban és 1805-ben Galgóczy Ferencné két részletben eladta a korábbi Galgóczy kúria telkeit a református egyháznak, ahová a templom, paplak és iskola is épült. Ez a templom még ma is ott áll, bár a második világháború után állami kézbe került és csak használatra kapta meg
a gyülekezet. Ezután nem maradt utód, aki közvetlenül vissza tudta volna vezetni őseit ehhez
a törzsághoz, sem Munkácson, sem máshol, így ez a családi vonal kihaltnak tekinttetik.

 

 

1.3 Ecsegi Galgóczy Márton – A második törzság

Galgóczy Márton Miskolcon lakott és a Borsod megyei Sajóecsegen, valamint Senyén voltak birtokai. Életének nagy részét háborúban töltötte. A füleki várőrség vitézeként szolgált a török ellen Wesselényi Ferenc főkapitánysága és Iványi Fekete László alkapitánysága alatt valamikor 1630 és 1650 között.[25] A Sajóvidéken, ahol, azokban az időkben a legtöbbször és legmagasabb mértékben kellett hadisarcot fizetni az egész országban magyar és török oldalra egyaránt. Ugyanekkor indult meg I. Rákóczi György forradalma is, ami további terheket rótt Borsod megyére; sok község el is pusztult errefelé.

Unokái, István és Márton szintén Rákóczi-vitézek voltak. Márton örökösödés útján megszerezte nagyapja birtokait. II. Rákóczi Ferenc hadseregében szolgált Szentpéteri Imre lovasezredes seregében, majd a szatmári béke megkötését követően Károlyi Sándor magyar királyi felkelő ezredében volt insurgens-hadnagy.[26]

István Rákóczi seregeivel Erdélybe vonult, ahol kialakult a család erdélyi ágazata. Huzamosabb időt töltött a határőrségnél Marosvásárhelyen. Magyarfrátai lakosként 1754-ben Medgyesen Kolozs megye előtt királyi kincstár felszólítására személyes nemessége mellett birtokos nemességét is igazolta, amelyről királyi táblai ítéleti igazolványt is kapott. Ezen, mint Galgótzi Stephanus de Galgótz rectius de Marusvásárhely szerepel a neve és később is ez a névváltozat került használatba. István leszármazottai Nagyajtára és Abuczára[27] költöztek, Mária Terézia alatt 1773-ban[28] és II. József alatt 1786-ban kaptak erről új igazolványt.

A családnak ezen törzságából származott Galgóczy Károly, mezőgazdász, közgazdász, statisztikus, történész, ügyvéd, gazdasági író, az Országos Magyar Iparegyesület, az Első Magyar Gőzhajótársaság és az Erdélyi Gazdasági Egyesület egyik megalapítója, az MTA tagja, aki az eddigi legátfogóbb műben foglalta össze a Galgóczy család történetét 1896-ban.

 

1.4 Mádi, illetőleg Nagytályai Galgóczy Mihály – A harmadik törzság

Galgóczy Mihály mádi lakos volt, de a család (Nagy)tályán gyökeredzett meg, s terjedt tovább előbb vissza Mádra, Szántóra, majd Tokaj-Hegyalja más vidékeire. Emellett az ecsegi törzságról is sokan költöztek Nagytályára. Ez a tény megnehezíti pontos családfa bemutatását.

Mihály három unokája közül István és Benedek Zamplénmegye előtt nemességet igazoló pert folytattak le 1724-től 1732-ig. István ivadékai Nagytályán éltek tovább, Benedekéi pedig Ung megyébe kerültek.

Benedek 1748-ban Szabolcs megyébe költözött, ahol igazolta nemességét. Innen 1760 körül került a család az Ung megyei (Ung)mogyorósra. Nemességüket Ungváron igazolták 1775-ben, amely igazolást Galgóczy Miklós, Benedek leszármazottja vett ki. Gyermekei 1794-ben újra igazolást kértek Ungváron, melynek ítélete a következőképp hangzik:
Az 1794-ik esztendőnek Kis Asszony havának 25-ik napján Tekintetes Pálóczi Horváth Pál Első Vicze Ispánnak Előülése alatt Ungvár városában tartott közönséges Gyülés Jegyzökönyve

A 106 lapon: Nemes Galgóczy Miklós, András, György, és Mihály esedező levélre, a benyujtott Collateralis Inquisitiojok, az arra kirendeltetett Deputatio által Authentikáltatván, hogy arról az Esedezöknek a Testimoniális Levél kiadattasson elvégeztetett.

Ennélfogva ezen család tagjai az 1700-tól 1765-ik évig kimutatott Nemesi családok lajstromába beiktatva lévén, mint valóságos Nemesek nemesi szabadalmaikat máig is élvezik.[29] 1799-ben Mihály Hajdúnánásra költözött vissza, ahol ismét nemességet igazoló levelet kért Ung megyétől.

A család ezen ágából a Zemplén megyében maradtak közül sok (református) pap és papné, az Ung megyét megjártak közül pedig sok gazdatiszt került ki. A Kodolányi Antal által szerkesztett „Magyar gazdák évkönyve” 1879-ből a következő Galgóczyakat említi: „Galgóczy Dániel gróf Andrássy Gyula kasznárja Töke-Terebesen Zemplén megyében, János ennek fia, ugyancsak gróf Andrássy Gyulánál urod. írnok Tisza- Dobon, Szabolcs megyében, István pedig urod. kulcsár gróf Degenfeld Imrénél Nyir-Baktán.[30]

A család ezen ágáról való utolsó ismert ember, aki igazolhatóan használta a „Nemes” előnevet Galgóczy Jenő, villamosvasúti tisztviselő volt. 1894-ben született Tiszalúcon.
Egyéves önkéntesként vonult be 1914-ben a császári és királyi 34. gyalogezredhez Kassára, majd a tiszti vizsga elvégeztével 1915-ben az orosz hadszíntérre. Június végén felmentést kapott, de 1916. május 1-jén újra bevonult és az orosz fronton szolgált, ahonnan „gránátnyomással” kórházba szállították. Zászlósként kiképzőnek helyezék át a császári és királyi 5. gyalogezredhez, ahonnan később visszakerült a 34-esekhez, immár az olasz hadszíntérre az 59. hegyidandárhoz. 1918-ban gázmérgezés miatt kórházba került. Szolgálatát a lublini kormányzóbíróságnál folytatta rajparancsnokként. Kassán szerelt le. A 34-esek tartalékos tisztikarának egyetlen nemesi előnevű tagja volt. A hadszíntereken nyújtott szolgálataiért Károly-csapatkereszttel és Bronz Vitézségi Éremmel tüntették ki.[31]

 

1.5 Bilkei Galgóczy Pál – A hetedik törzság

Galgóczy Pál, a közös adományos fivérek közül a legfiatalabb volt. Szintén a Rákócziak révén, valamint házasság útján került Bereg megyébe. 1688-ban Bereg megye helyettes szolgabírája, majd 1689-tól rendes esküdtbírája lett. A szabadságharc kitörésekor 1703-ban azonnal csatlakozott II. Rákóczi Ferenc hadaihoz két sógorával, Ilosvay Bálinttal és Imrével. Huszt várában kezdte meg szolgálatát Dolhay György – aki felesége révén szintén rokona volt – főkapitánysága és várparancsnoksága alatt. Fiai közül István 1719 és 1722 között, Gábor
1722-ben rendes esküdtje volt Bereg megyének.

István dédunokája, Pál 1837-ben végezte tanulmányait, amikor Bereg megyében rendes esküdtként kezdte meg pályáját. 1841-ben megyei aljegyzővé és táblabíróvá nevezték ki,
1845-ben megyei pénztárnok, 1848-ban pedig törvényszéki bíróvá választották.
A szabadságharc idején az önkéntes seregek szervezésére a kászonyi járásba küldték bizottsági tagként, majd a munkácsi takarékpénztár elnöki tisztségét látta el huzamosabb ideig. „1886-ban Bereg megyének 8-dik virilista bizottsági tagjakép Íratott össze. 1889-ben elsőkép irta alá
a munkácsi képviselő választó kerületben a védtörvény- javaslatnak a magyar nyelvet sértő
25-dik §-a ellen elhatározott tiltakozást.
[32] Pál feleség és utód nélkül halálozott el.

A közös adományos Galgóczy Pál dédunokáján, Imrén keresztül haladt tovább a vérvonal, aki „igen képzett, takarékos, gondos, és ennek következtében tekintélyes, előkelő, vagyonos emberré lett”.[33] Fiai közül József és István jogi tanulmányokat végeztek, de míg egyikük ügyvédként birtokjogi ügyek rendezésével foglalkozott, másikuk a gazdaságban bizonyult apjuk jobbkezének. József később Szatmár megye erős táblabírája lett, a hozzá intézett leveleket állítólag a „főtáblabíró”-nak címezték.[34]

István fia, Sándor Szatmár megye utolsó másod alispánja, majd ezen cím beszüntetését követően a vármegye krassói, majd kétízben csengeri választókerületének megválasztott országgyűlési képviselője volt. Ő szintén jogot végzett 1844-ben, kezdetben a sárospataki, majd az eperjesi kollégiumban. 1845-ben tiszteletbeli megyei aljegyzői címmel tüntette ki a megye alispánja. 1846-ban megyei alszolgabírónak választották meg. 1847-ben István főherceg, Magyarország (utolsó) nádorának kiséretére összeválogatott bandérium tagja volt.[35]
1848. novemberében Katona Miklós ezredes vezetése alatt a porcsalmai nemzetőrszázad századosaként részt vett az első erdélyi hadjáratban, ahonnan a november 24-én Karl von Urban csapataitól elszenvedett súlyos vereséggel záródó dési ütközetet követően tért vissza és folytatta szolgabírói hivatalát 1851-ig, mikor a kormányrendeletek és intézkedések miatt kénytelen volt leköszönni hivatalából. 1860. december 13-án Szatmár megye főszolgabírájává, valamint
a szatmári református egyházmegye rendes tanácsbírájává választották. 1867-ben közfelkiáltással nádorispánná, ezzel együtt 1871. végéig a Szatmáron székelő megyei törvényszék elnökévé választották meg. Mindezek mellett 1869 őszén a megyei népszámlálási bizottság elnöke is volt, amely munkakörben olyan rendszerességet és pontosságot tanúsított, hogy a király a Vaskoronarend III. osztályú jelvényével tüntette ki. 1872-ben, az alispánsága beszüntetését követően[36] nem is vállalt többé megyei hivatalt. A közbizalom és a közszeretet okán, amely feléje irányul azonban még abban az évben a krassói kerület országgyűlési képviselőjének választotta meg[37], majd ezt követő két választási szakaszon keresztül a csengeri választókerület országgyűlési képviselője volt. 1884-ben, képviselőségének harmadik szakaszának közepén agyvérzést kapott, amelybe belehalt.

A család ezen törzsága még jóval népesebb és kiterjedtebb volt a XIX. század végéig, ezért okkal merem feltételezni, hogy ma is élnek Galgóczyak szép számmal erről az ágról. Sajnos ezt azonban alátámasztani nem áll módomban.

 

Összegzés

Izgalmas megfigyelni azt, hogy mennyit változott a nemesség egy olyan, a történelem szempontjából rövidnek mondható időszak alatt, mint a harmincéves háború. Ugyan a nemesi jogok nem csorbultak, de a cím maga egyfajta értékvesztésen ment keresztül, melynek ékes példái az armálisok leegyszerűsödései, sablonszerűvé válásai, valamint a tömeges nemesítések a Habsburg királyok idején. Mindazzal együtt, hogy érthető, hogy a kor miért hozta magával ezt a jelenséget, talán mégis érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon valóban helyes volt-e
a nemesség sorainak ilyen kissé elhamarkodottnak tűnő feltöltése. Azt gondolom, hogy
a sajógalgóci Galgóczy család példája azt mutatja, hogy igen.

A dolgozatban áttekinthettük a család nemességének történetét a törzsadományos Glagóczy Istvántól kezdve a fennmaradt négy törzságon keresztül az általuk hagyott örökségig. Mintázatként megfigyelhető, hogy mikor a magyar nemzet zivataros eseményeit élte, készek voltak fegyvert ragadni az értékeikért; Istenért, hazáért, embertársért. Elég csak
a Rákóczi-szabadsághar(ok)ra, vagy az 1848-as eseményekre gondolnunk. Azonban mikor nyugalmas idők uralták az országot, ők akkor sem voltak restek a nép szolgálatában műveltségüknek és képességeiknek megfelelően. Ez a jelenség szerencsére nem volt egyedülálló a korban, bár nézőpontbeli különbség azért megfigyelhető a nyugati, többnyire katolikus, és a keleti, többnyire református eredetű családok között.[38]

A Galgóczyak öröksége mindenesetre bár nem látványos, de a mai napig kézzel fogható. Büszke vagyok rá, hogy a leszármazottjuk lehetek.

 

 

Források

Szakirodalom

  1. A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734-1918. Budapest, 1937, Pátria ny.
  2. Balogh Judit: A felsőbíráskodás megszervezése Debrecenben. Jogtörténeti szemle 19. évf: 1-2 szám, 2017
  3. Béli Gábor: A vármegyei nemesi bíráskodás szervezete 1723-ig. Jogtörténeti szemle 19. évf: 1-2 szám, 2017
  4. Frankl Vilmos: A nádori és országbírói hivatal eredete és hatáskörének történeti kifejlődése. Pest, 1863, kiadja Pfeifer Ferdinánd
  5. Gábor Gyula: A régi magyar igazságszolgáltatás. Jogtudományi Közlöny, 1927. 20. sz
  6. Galgóczy Károly: A Sajó-galgóczi Galgóczy család négy ága, a Pókai Szikszay, Telegdi Csanády és Nagyfalusi Bajza család ismertetése, nemzedékrendekkel. Budapest, 1896, „Pátria” Irodalmi Vállalat Részvénytársaság Könyvnyomdája
  7. Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes házbeli királyok alatt. Budapest, 1899, Magyar Tudományos Akadémia
  8. Hajnik Imre: A Királyi Könyvek a vegyes házakbeli királyok korszakában. Budapest, 1879, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-Hivatal
  9. Mezey Barna: A nemesi képviselettől a polgári képviseletig. A képviselet és a képviselői jogállás tartalmának megváltozása 1848/49-ben. In: A képviselők jogállása [I. rész]. Budapest, 1996, Országgyűlés Hivatala
  10. Mezey Barna (szerk): Magyar alkotmánytörténet. Budapest, 2003, Osiris kiadó
  11. Mezey Barna: Werbőczi István. In: Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok – 100 portré a magyar történelemből. Budapest, 1999, Rubicon Ház Bt.
  12. Lehoczky Tivadar: Munkács város uj monografiája. Munkács, 1907, Grünstein Mór kiadása
  13. Seres István: Források Thököly Imre udvartartásának és udvari katonaságának történetéhez, 1685-1686. In: Hadtörténeti közlemények 129. évf: 2. szám, 2016
  14. Stipta István: Bírósági szervezettörténet a hazai jogtörténet-tudomány tükrében. Jogtörténeti szemle 19. évf: 1-2 szám, 2017
  15. Varjú Elemér: Egy díszes armális a XVII. századból. Magyar Iparművészet V. évfolyam 5. szám, 1902
  16. Gróf Zichy István: Adatok a XVII. századi magyar nemesség műveltségtörténetéhez. In: Művelődéstörténet, filozófia Emlékkönyv Berzeviczy Albert, a MT Akadémia elnökének tiszteleti taggá választásának harmincadik évfordulója alkalmából. Budapest, 1934

Internetes források

https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torvenyei

  1. Tipartitum – Hármaskönyv (1514)
  2. évi I. törvénycikk
  3. évi LXXIII. törvénycikk
  4. évi XXX. törvénycikk
  5. évi IV. törvény

http://mek.oszk.hu

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkája

 

Primer források

  1. Extractus e Protocollo Intorductoriarum et Statutoriarum originalium pro nobili familia Galoch de Kis-Galoch vi Comitatu de Ungh. Magántulajdon a Galgóczy család tulajdonában; korábbi őrzőhelye: Lelesz (Szlovákia)
  2. Ungmegye kebelében Kerész és Mogyorós községeiben lakozó Galgóczy család Nemesi bizonyítványa 1794-ik évről – másolat. Magántulajdon a Galgóczy család tulajdonában; korábbi őrzőhelye: Ungvár (Ukrajna)

 

 

[1] Lásd még: Stipta István: Bírósági szervezettörténet a hazai jogtörténet-tudomány tükrében. In: Jogtörténeti szemle 19. évf: 1-2 szám, 2017, 2-10. oldal

[2] „Hivatkozás alá kerülnek: … a nemesi előjogokra nézve a Hármaskönyv I. része 9-ik czime, továbbá Ferdinánd királynak az 1546-ik évi 30-ik czikkelye; valamint a bécsi békekötés 11. czikkelye.”

[3] Érdemes megjegyezni, hogy a III. Ferdinánd király törvényének szövege „sem törvénytelen itéleteket, sem törvénybe ütköző végrehajtásokat meg nem enged”, ezek után hivatkozási alapként megjelöli Werbőczi István Hármaskönyvét, ezáltal gyakorlatilag törvénynek titulálva azt. Tudjuk azonban, hogy ez a mű soha nem emelkedett törvényi erőre, mégis akként utalnak rá. Erre a jelenségre hívta föl a figyelmet Mezey Barna is. [Mezey Barna: Werbőczi István. In: Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok – 100 portré a magyar történelemből. Budapest, Rubicon Ház Bt., 1999, 56–59. oldal

[4] „… az egész ország nemesei (a mint előbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint
a törvényesen megkoronázott fejedelmeknek; sőt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva, bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülők senkit, a törvény útján kivül és kihallgatása nélkül, sem személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.”

[5] Ezt a jogot még II. András király tette lehetővé a nemesi rendnek az 1222. évi Aranybulla XXXI. cikkelyében: ” Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” Erről a jogról mondtak le a rendek az 1687-es pozsonyi országgyűlésen.

[6] Erre utal Gábor Gyula is Dr. Vinkler János A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás
a mohácsi vésztől 1848-ig
című munkáját elemző cikkében: „Az ítélőmester megidézi a feleket és azután az illető vármegyebeli előkelő nemes urak, esküdtek és egyéb jogban jártas személyek tartják a bíróságot

[7] Galgóczy Károly (1896): A Sajó-galgóczi Galgóczy család négy ága, a Pókai Szikszay, Telegdi Csanády és Nagyfalusi Bajza család ismertetése, nemzedékrendekkel. „Pátria” Irodalmi Vállalat Részvénytársaság Könyvnyomdája, Budapest, 122. oldal

[8] Lásd: Mezey Barna (szerk): Magyar alkotmánytörténet. Budapest, 2003, Osiris kiadó 242. oldal

[9] Varjú Elemér, 1902: Egy díszes armális a XVII. századból. In: Magyar Iparművészet V. évfolyam 5. szám 229-231. oldal

[10] Galgóczy i. m. 19. oldal

[11]Több korszak van az ország történelmében, a melyben tömeges nemesítésekkel találkozunk. A török kiűzetése után I. Leopold alatt különösen sok az indigenatus. II. József alatt a bánsági kamarai uradalmaknak elárvereltetésével kapcsolt mixta donatiók idéztek elő tömeges nemesítéseket. Ily különös alkalmaktól eltekintve azonban az mondható, sőt valamint a liberregiusok, azonkép a mostanában nyilvánosságra hozott érseki, püspöki, káptalani és conventi hiteles levéltárak névsoraival még bizonyítható is, hogy egy-egv magyar király alatt alig adatott ki annyi ármalis, mint épen III. Ferdinánd alatt, és ezeknek is legnagyobb részök az 1647-től 1656-ig terjedő időközre esik, mely idő alatt, a békekötéseken kiviil, elsőbb IV. Ferdinándnak, később I. Leopoldnak még attyok életében magyar királyokká megkoronáztatások is szaporította az ármalis osztogatások alkalmát.” Galgóczy i. m. 19. oldal

[12]1. § (1) A magyar nemesi és főnemesi rang (herceg, őrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófő) megszűnik. A külföldi államfők által adományozott nemesi és főnemesi rangot jelző címek viselésére adott engedélyek, illetőleg az ilyen engedélyek jellegével bíró törvényi rendelkezések hatályukat vesztik.”

[13] Lásd: 1. sz. melléklet

[14] Hajnik Imre: A Királyi Könyvek a vegyes házakbeli királyok korszakában. Budapest, 1879, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-Hivatal

[15] Galgóczy Károly kutatásának eredménye. Azonban talált egy negyedik címeres levelet 1687-ből, amely véleménye szerint szintén a sajógalgóci Galgóczy család tagjának biztosít nemesi jogokat. Ezt I. Lipót király adományozta Galgóczy alias Végh Mihály részére. Lásd: Galgóczy i. m. 16. oldal

[16] Galgóczy Márton például 1632 és 1652 között az acsai helvét református anyaegyház papja volt.”

[17] Érdekesség, hogy ugyanebből az évből, általa kéziratként maradt fenn az egyik legrégebbi ismert magyar nyelvű szakácskönyv, melyet Herman Ottó is felhasznált és kiemelt 1887-ben megjelent „Magyar halászat könyve” című munkájához, mint olyan művet, amiben 30 magyar halfajta van megnevezve.

[18] Egy nagyobb egyházi városban található egyetemre ment tanítani. Ennek általában magas költségvonzata volt és az, hogy a Sárospataktól nem túl távoli Sátoraljaújhelyre ment arra enged következtetni, hogy szüleinek szerény vagyona volt.

[19] Balogh Judit rámutat, hogy ezeket az esküdtbíróságokat a törvényszékek mellett szervezték meg, így a Debreceni királyi Törvényszék mellett, ahol a törzsadományos esküdtbíró volt.

[20]attentis et consideratis fidelitate et fidelium servitiorum meritis, fidelis nostri, Stephani Galgóczy, quae ipse Sacrae primum Regni nostri Hungariae, et deinde Majestati nostrae pro locorum et temporum varietate” szövegből fordította Galgóczy Károly

[21]Égszínkék fennálló hadi paizs, melynek talapzatát zöldelő mező foglalja el s azon egészen pánczélba öltözött, ifjú alakzatu hadi férfiu, fehér lovon ülve, fejére különböző strucz-tollakkal ékesített sisakját feltéve, balkezében csak imént levágott török fejet tartva, jobjában pedig kivont görbe kardot erősen villogtatva, és a paizs jobb oldala felé fordulva látszik. A paizson rostélyos, vagyis nyitott hadi sisak fekszik, királyi koronával ékesítve, melynek közepéből másik, különben az elsőhöz mindenben hasonló hadi férfiu emelkedik fel. A sisak tetején, vagyis csúcsán pedig jobbról égszínkék és halványsárga, balról veres és fehér, egészen a paizs aljáig csinosan leomló és magát
a paizst díszesen ékesítő szalagok vagyis foszlányok, a mint mindez a czimeres levél elején, vagyis fejezetében
a czimerfestő keze és művészete által tulajdon és megfelelő színeiben lefestve és a nézők szemei elé állítva szemlélhető.
” – Galgóczy Károly fordítása

[22] Frankl Vilmos: A nádori és országbírói hivatal eredete és hatáskörének történeti kifejlődése. Pest, 1863, kiadja Pfeifer Ferdinánd

[23] Apja valószínűleg az a Galgóczi (Galgóczy) István, aki Thököly Imre udvari katonaságához és akinek seregéről Munkácson készült kimutatás: Galgóczi István gyalogseregének 1687. szeptember 1-jén készült kimutatása.
MNL OL G 5. Thököly-szabh. lt. (V.) fol. 55–56. Lásd: Seres István: Források Thököly Imre udvartartásának és udvari katonaságának történetéhez, 1685-1686. In: Hadtörténeti közlemények 129. évf: 2. szám, 2016 459. oldal

[24] „Lehoczky Tivadar, Bereg megye Monographiája I. k. 213, 111. k. 440—446 1. és Bereg megye levéltára,
a selejtezéstől megmentett iratok közt 1669 sorsz.” –
Galgóczy Károly kutatása

[25] Galgóczy i. m. 47. oldal

[26]Országos levéltár, kincst. oszt. Urbaria et cons. eccl. et secui, bonorum elenc. 1. 143—144 1. fasc. 6, nro 87. — Borsod megye levéltára sub G. 1707 év, Species XVIII. fasc. XV. fr. 1028. Szentpétery Imre, Borsod megye alispánjának és érdektársainak, Sallay István és érdektársai, köztök Galgóczy Márton ellen 1707 aug. 31-én Ecsegh községben, Senye puszta iránt, II. Rákóczy Ferencz fejedelem mandátumával kezdett proportionalis-di- visionális pere. Boldogult apám és nagyanyám közleményei.” – Galgóczy Károly

[27] Ennek a városnak mai nevét nem sikerült földerítenem.

[28]A marosvásárhelyi kir. tábla levéltára 177b márt. 1-ről 844 sz. — Királyi táblai Ítélet hiteles másolati kiadmánya 1776 dec. 9-ről, most Nagy Aitán még élő (1887) öreg Galgóczy István kezében. — Országos levéltár erdélyi osztálya, productionális perek jegyzőkönyve, Kolos megye 1771 év ext. 13 sz. és 8868 kir. leir. 102 sz. 1786 jun. 19, — végre: a cancelláriai levéltár 53 m. királyi könyv 483 lap, nro 6640/ex. 1786” – Galgóczy Károly

[29] Ungmegye kebelében Kerész és Mogyorós községeiben lakozó Galgóczy család Nemesi bizonyítványa 1794-ik évről – Galgóczy Károly gyűjtése – 2. sz. melléklet

[30] Galgóczy i. m. 112. oldal

[31] A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734-1918. Budapest, Pátria ny., 1937. 367. oldal

[32] Galgóczy i. m. 116. oldal

[33] Galgóczy i. m. 121. oldal

[34] Galgóczy u. o.

[35]Azt beszélték akkorrol, kivált a nők róla, hogy legszebb férfias tekintetű, legdaliásabb termetű lovag volt a bandériumban; pedig a megye legszebb ifjú fér- fiait válogatták ebbe össze. A főherczeg is háromszor tüntette ki ez alkalommal.” – Galgóczy Károly

[36]1872-ben a közigazgatási országos uj szervezkedés folytán, országosan beszüntettetvén a másodalispáni hivatal, — nemcsak azért, mert ő az átalános politikai téren, az akkor még Tisza Kálmán és Giczy Kálmán vezérlete alatt állott ellenzéki párthoz tartozott, hanem azért is, mert akkor már a megyében pártkülönbség nélkül oly átalános népszerűséggel és közkedveltséggel birt, hogy ha candidaltatik, megválasztatása bizonyos volt, tehát ebből az okból a főispán által kihagyatott az alispáni candidatiobol. Így lett ö e rendszer változásból Szathmár megyének utolsó másodalispánja.” – Galgóczy Károly

[37] Mezey Barna: Nemesi képviselettől a polgári képviseletig (A képviselet és a képviselői jogállás tartalmának

megváltozása 1848/49-ben) (In: A képviselők jogállása 1. rész, 241-255. oldal)

[38] Erre a kijelentésre elsősorban gróf Zichy István „Adatok a XVII. századi magyar nemesség műveltségtörténetéhez” című munkája, valamint Galgóczy Károly ismert műve alapján jutottam, akik hasonló családi helyzetben voltak, de míg a Zichyk dunántúli katolikus, addig a Galgóczyak tiszántúli református családok voltak.