A cikk kérdése, hogy a három pontos prédikálási gyakorlat hogyan alkalmazható úgy, hogy a prédikáció ne szétessen, hanem dinamikus módon tartson egyetlen üzenet felé. A szerző szerint ez úgy tud megvalósulni, ha a három pont nem három üzenetet jelent, hanem egy üzenetet háromféleképpen is célba juttatva: a hallgató értelmi, érzelmi és akarati dimenzióinak címezve. Ehhez tökéletes illusztrációt biztosít Joó Sándor prédikációs anyaga, hiszen szinte bármelyik prédikációját kiválasztva érvényesülni látjuk benne az egy üzenet elvét. A szerző három véletlenszerűen kiválasztott Joó Sándor prédikáció elemzésén keresztül mutatja be mindezt a gyakorlatban, s vonja le a szükséges tartalmi és formai következtetéseket.
Kulcsszavak: Joó Sándor, pontok, három pontos prédikálás, üzenet, formai homiletika
A tanulmányomban a szükségességi–arányossági teszt különleges jogrend alatti alkalmazását vizsgálom az Alkotmánybíróság 2020 és 2025 között hozott, 78 darab olyan döntésének elemzésével, melyekben különleges jogrendi jogszabályok alkotmányosságát vizsgálja a testület.
Az elemzésből kiderül, hogy a testület gyakorlata jelentősen eltávolodott a teszt rendes jogrendben vizsgált lépéseitől, a szükségesség mércéjét az alkalmasság jóval enyhébb kritériuma váltotta fel, míg az arányossági elem több időszakban teljesen háttérbe szorult.
A teszt módosított formájában enyhébb kontrollt jelent, ezáltal az alapjogok védelmének mértéke csökken. A német és osztrák gyakorlatokkal való összevetés tovább erősítette azon álláspontomat, hogy különleges jogrendben enyhül az alkotmánybírósági mérlegelés mélysége, a szükségességi-arányossági teszt hatékonysága.
Különleges jogrend idején az alapjogok korlátozása eltérő mértékben engedélyezett, ezért védelmük kiemelten fontos. A levont következtetések alapján indokolt egy különleges jogrendhez igazított, állandó alkotmányossági teszt megalkotása, amely biztosítja az alapjogvédelem következetességét rendkívüli körülmények között is.
Kulcsszavak: különleges jogrend, szükségességi-arányossági teszt, alapjogkorlátozás, alkotmányjogi panasz, Alkotmánybíróság
A kvázi különleges jogrendi szabályozás hosszú ideje jelen van a magyar jogrendszerben, ugyanakkor a különböző törvényi szintű válság- és veszélyhelyzetek szabályozása nehezen áttekinthető. Az új kihívások hatékony kezelése érdekében rugalmas szabályozás kialakítása szükséges. Ehhez az első lépést a jogalkotó a védelmi és biztonsági tevékenységek összehangolásáról szóló 2021. évi XCIII. törvénnyel tette meg, amely a kvázi különleges jogendi szabályozás gerincévé vált. A tanulmány a kvázi különleges jogrendi normákat rendszerezve, a különböző válság- és veszélyhelyzetek bemutatásával ismerteti a magyar szabályozás kereteit.
Kulcsszavak: kvázi különleges jogrend, válság- és veszélyhelyzetek, szabályozási szintek, normatív szabályozás
Verőczei Balázs Mór életútját kétrészes tanulmányunkban a korábban megjelent publikációkhoz képest új szempontokból világítjuk meg. Olyan alapkutatást kezdtünk el, amely a jövőben alapul szolgálhat egy teljes életrajz megírásához. Alábbi tanulmányunkban Balázs Mór családi hátterét és nemesi címének megszerzését vizsgáljuk.
Kulcsszavak: kereskedők, nemesi címer, zsidó közösségek, társadalmi mobilitás, Balázs Mór
Jelen cikk egy, a pragmatica sanctióval foglalkozó kiterjedtebb kutatás részeredményeit mutatja be. Milyen kontextusban említették és hogyan interpretálták azt 1848 nyarán a Habsburg-birodalom németnyelvű sajtójában? A szerző ehhez az Osztrák Nemzeti Könyvtár digitális archívumában elérhető újságokat vizsgálta meg az 1848 márciusa és szeptembere közötti időszakban. Ennek során különösen az osztrák-magyar kapcsolatok néhány fontosabb mérföldkövére vonatkozó publikációkra összpontosított (az áprilisi törvények, az erdélyi unió, az osztrák minisztérium augusztus végi államirata). A hipotézis az volt, hogy az osztrák szereplők a pragmatica sanctio egy lényegesen eltérő értelmezéséből indultak ki, mint a magyarok, ez a különbség azonban csak idővel vált világossá a két oldal számára, ami a vitát kezdettől fogva megnehezítette. Ezen felül inkább törekedtek arra, hogy az értelmezést az aktuális politikai szándékoknak rendeljék alá, mint az elvi megegyezés elérésére. A vizsgált források alátámasztják ezt a hipotézist, a cikk a valódi tartalmi viták kevés példáját állítja a középpontba, és ezeken keresztül mutatja be a párbeszéd kudarcba fulladását.
Kulcsszavak: 1848, pragmatica sanctio, magyar–osztrák kapcsolatok
Az 1942-ben, a Magyarságtudományi Intézet gondozásában és Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent A magyarság és a szlávok című tanulmánykötet a magyar és szláv népek történeti, nyelvi, kulturális és néprajzi kapcsolatait vizsgálja. A kötet két nagy belső egységből áll: az első rész a szláv népek történetét, kultúráját és eszmei fejlődését mutatja be, míg a második rész a magyar–szláv érintkezések konkrét formáit tárgyalja nyelvi, irodalmi és néprajzi szempontból. A kötet tanulmányai a történeti kölcsönhatások sokszínűségét, a közös kulturális zónák és a regionális együttélés formáit tárják fel, tudományos alapossággal feltérképezve a magyar és a szláv népek több évszázados kapcsolatát Közép-Európában.
Kulcsszavak: magyar–szláv kapcsolatok, eszmetörténet, Szekfű Gyula Magyarságtudományi Intézet, Közép-Európa, magyar-lengyel történelmi kapcsolatok, pánszlávizmus
Arkadiusz Adamczyk „Tiszteljük egymás nemzeti meggyőződését…”Esterházy János gróf életpályája címmel megjelent kötete egy hiánypótló munka a mai Magyarország területén. Esterházy János személye ugyanis kevéssé ismeretes hazánkban, ám jelentősége, tevékenysége vitathatatlan a magyar történelem szempontjából. A szerző közelebb visz minket a gróf személyéhez, miközben a történelmi események láncolatát is ismerteti velünk.
Kulcsszavak: Esterházy János, Csehszlovákia, Szlovákia, Trianon
A tanulmány Johannes Vermeer van Delft, Delft látképe című festményén keresztül vizsgálja a 17. századi Holland Köztársaság társadalmi, gazdasági és vallási átalakulásait. A református vallás elterjedése, a kereskedelem és az ipar fejlődése új polgári kultúrát hozott létre, amely a mindennapi élet realista ábrázolásában nyert kifejezést. Az elemzést gazdagítva a festő életrajzi adatait is ismertetem. A kutatás rámutat, mennyi mindent lehet megszólaltatni egy festményen keresztül. Célom, hogy részletes tárgyi elemzésen keresztül feltárjam, milyen komplex jelentéstartalmak és technikai finomságok sűrűsödnek Vermeer egyetlen ecsetvonásában.
Kulcsszavak: 17. század, Hollandia, Köztársaság, Johannes Vermeer van Delft, Delft látképe, halászhajók, Újtemplom, mezőgazdaság, kereskedelem, Szent Lukács céh
A recenzió a közelmúltban megjelent, Imre Sándor művelődéspolitikus, egyetemi tanár, pedagógiai szakember életpályáját, nevelésügyi nézetrendszerét, korszakának társadalmi, oktatáspolitikai környezetét feltáró tanulmánykötetet ismertet.
Kulcsszavak: Imre Sándor, pedagógia, neveléstörténet, nemzetnevelés, oktatáspolitika, kultúrharc, iskolarendszer, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
A Covid–19 világjárvány végett kihirdetett veszélyhelyzettel hazánk megismerkedett egy olyan jogintézménnyel, mely korábban mindössze elméleti szinten létezett. Ezen jogintézmény az egész ország területét átfogó, tartós különleges jogrend. Újszerű helyzet révén különböző nehézséggel találta magát szemben mind az átlagember, mind a jogalkotó, jogalkalmazó szervek. Ezen helyzetek nehézsége abban rejlett, hogy korábbi tapasztalat híján, menet közben kellett gyakorlatot alakítani számos tárgykörben.
Egy ilyen témakörrel foglalkozik jelen írás is; az alapjogkorlátozások jogszerűségének különleges jogrendi vizsgálatával, mely jelenleg, csakúgy mint általános jogrend idején, az Alkotmánybíróság által elvégzett szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával történik. Kérdésként merül fel azonban az, hogy olyan időszakban, melyben gyökeresen borul fel a jogalkotás folyamata, szükségszerűen megemelkedik a jogszabály alapú alapjogkorlátozások száma, vajon megfelelő eszköznek bizonyul egy általános jogrendben kialakult teszt? Veszít-e hatékonyságából az átlagostól eltérő körülmények szülte jogszabályok vizsgálata során a szükségességi-arányossági teszt?
Dolgozatomban ezen kérdésre keresem a választ, melyhez olyan alkotmányjogi panaszokat vizsgálok, melyekben az indítványozók különleges jogrendi jogszabályok Alaptörvény-ellenességét kérik megállapítani az Alkotmánybíróságtól.
Különleges jogrend „gyorstalpaló”
Elengedhetetlen a kérdések megválaszolásához a különleges jogrend intézményének ismerete. Mi változik ideje alatt, továbbá, hogy miért merül fel egyáltalán azon kérdés, hogy a különleges jogrendi jogkörben alkotott jogszabályok vizsgálatakor eltérő a szükségességi-arányossági teszt hatékonysága.
A különleges jogrend Alaptörvény biztosította megoldás az ország számára különféle rendkívüli helyzet bekövetkeztének idejére. Számos esemény idézheti elő, lehet külső eredetű veszély, belső, az állami hatalmat fenyegető törekvés, vagy akár a társadalomtól teljesen független ipari vagy természeti történés. Idején változások figyelhetők meg a jogalkotás, a jogforrási hierarchia, az államigazgatás, valamint az állampolgárok Alaptörvényben foglalt jogainak biztosítottsága tekintetében. Egyes alapjogok békeidőszaktól eltérő mértékben korlátozhatóvá, esetleg felfüggeszthetővé válnak, emellett megjelenhetnek ideiglenes, új alkotmányos kötelezettségek is. Éppen ezen drasztikus velejárói miatt, fontos hangsúlyozni, hogy ultima ratio[2] jelleggel bíró jogintézmény, mely alapvető célja a normál alkotmányos működés mihamarabbi visszaállítása.
Jelenlegi rendszeréhez hosszú út vezetett. Tudjuk, hogy már a 19. században felismerték, szükséges bizonyos szabályozás az országot érintő rendkívüli helyzetekre. A legkorábbi írásos forrás az 1848-as forradalom utánra datálható, a Deák Ferenc nevéhez fűződő „Vésztörvény lázadás esetére”, melyben ostromállapot néven került megfogalmazásra az akkor még egyetlen különleges jogrendre alapul szolgáló körülmény. 1849-ben a képviselőház elfogadta a tervezeteket, így először a magyar történelem során írásban született szabályozás rendkívüli jogrendre.[3] Az Olmützi Alkotmány szintén tartalmazott rendelkezéseket arról, hogy a császár jogosult átmeneti szabályokat hozni abban az esetben, ha a jogalkotás rendes menete akadályoztatott, azonban a döntés sürgető.[4] Később a „boldog békeidők” alatt születik meg egy, már átfogóbb szabályozást tartalmazó jogszabály, az 1912. évi LXIII. törvénycikk,[5] mely a háborúra való felkészülést, valamint a háborús helyzetet nevezte meg a különleges jogrend lehetséges kiváltó okainak. Ekkor már megjelenik az időbeli korlát, illetve a normál jogrendtől eltérő alapjogi korlátozások.
Az elkövetkező időszakot a két világháború okozta felfordulás jellemezte, kormány kormányt váltott, mely a jogalkotás szempontjából is felfordulást okozott. Ezért a különleges jogrend fejlődése során a következő nagyobb lépcsőfok csak a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény[6] hatályba lépésével jön el. Ezzel, először a történelem során, már valódi alkotmányos alapokra helyezték a különleges jogrendet. Vonatkozó részei azonban, érezhetően hiányosak voltak, szétszórtan lehetett egy-egy államszervre vonatkozó fejezet sorai között megtalálni a kapcsolódó rendelkezéseket. Ennek ellenére is kijelenthető, hogy nagy előrelépés történt a különleges jogrend szabályozásának fejlődésében.
Ezt követően a rendszerváltozás jelentősen átformálta az ország rendjét. Az alkotmány-felülvizsgálat gyorsan lezajlott, mely magában foglalta a különleges jogrend szabályaira vonatkozó rendelkezések revízióját is. Az alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvénnyel, 1989. október 23-án megváltoztak a különleges jogrendre vonatkozó rendelkezések. Ekkortól három kategóriát különböztettek meg, a hadiállapotot, a rendkívüli állapotot, és a szükségállapotot.[7] Az alkotmányos szabályozáson kívül, alsóbb rendű jogszabályok is tartalmaztak fontos rendelkezéseket a különleges jogrend tekintetében. Az 1976-os Honvédelmi törvény a rendszerváltást követően még évekig hatályban maradt, majd az 1993. évi CX. törvény váltotta le, ezt követően pedig a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény lépett az előzők helyébe. Az alapokat deklaráló Alkotmányon kívül, ezek a törvények is lényeges tartalmat hordoztak a kivételes hatalom gyakorlatáról.
Ekkorra megfigyelhetővé vált egy negatív tendencia, ugyanis a különleges jogrendet érintő rendelkezések egyre hosszabbá, és komplikáltabbá váltak, mely számos veszélyt hordozott magában. Kiváltképpen azért, mivel egy olyan jogintézményről beszélünk, melynek lényege, hogy ha szükség van rá, gyors és hatékony intézkedéseket hozhassanak az általa felhatalmazott szervek. Azzal, hogy a részletszabályok túlszaporodtak, fennállt a veszélye, hogy a hatalom birtokosa a hatékonyság szem előtt tartása helyett kénytelen lett volna túl sok figyelmet szentelni a formai követelményeknek.[8]Itt kiegészítést tennék, idővel az alkotmányos szabályozás tekintetében az eddig említett hármas felosztás, 1993-ban a váratlan támadással,[9] 2004-ben pedig a megelőző védelmi helyzettel[10] egészült ki.
A következő „fejezet” az Alaptörvény beiktatásával vette kezdetét. Szemben a korábban hatályos Alkotmánnyal,[11] melyben a különleges időszakot szabályozó rendelkezések szétszórtan helyezkedtek el, az Alaptörvény már külön fejezetet szentel a különleges jogrendnek.[12]
Magyarország Alaptörvénye[13]kezdetben kategóriarendszer tekintetében nem hozott gyökeres változásokat, a korábbiaktól való eltérés inkább formai és szerkezeti újítások terén érzékelhető. Megjelent azonban néhány fontos többletgarancia, mint például az Alkotmánybíróság működésének felfüggesztésének tilalma. Másrészről viszont jóval szűkebben kerültek meghatározásra azon alapvető jogok, melyek különleges jogrend idején sem korlátozhatók. A különleges jogrendi kategóriák 2016-ban tovább bővültek a terrorveszélyhelyzettel. Így Magyarországon egy rendkívül részletes, hatféle alkategóriára osztható különleges jogrendi szabályozás jött létre, mellyel országunk kiemelkedett a sokszor csak egy-két altípust megkülönböztető európai szabályozások közül.
Ez a részletesség első pillantásra pozitívnak tűnik, azonban számos hátulütőt is rejthet magában. Habár az állam érezheti úgy, hogy azzal nyújt nagyobb biztonságot állampolgárainak és alkotmányos rendjének, ha minél részletesebb szabályokat alkot a különleges esetekre, addig a (túl)részletezéssel egyidőben megjelenhet a stabilitás hiánya.[14] A különleges jogrend esetében a kiváltó okul szolgáló jelenségek folyamatosan változnak, újak jelennek meg. Ezáltal ha túlzottan konkretizálva vannak az egyes kategóriák, azzal folyamatos módosításokra, bővítésekre kényszerül a jogalkotó. Így sérül a stabilitás, a kiszámíthatóság, amiből pedig az következik, hogy csökken a védelem a visszaélésekkel szemben.[15] Következtetésképpen, a szabályozás megalkotása során ideálisabb olyan kategóriákat kialakítani, amik rugalmasabban értelmezhetők. Mindez megfelelő kontroll mellett, ugyanis a visszaélésekkel szemben a túlságosan szabadon értelmezhető rendszer sem tudna megfelelő védelmet nyújtani.
2023. július 1-én, az Alaptörvény kilencedik módosításával gyökeresen változott meg a különleges jogrend rendszere. A korábbi hat kategória helyett, immár csak hármat különböztet meg az Alaptörvény. A változtatás célja volt a korszerűsítés, egy fokozottan alkalmazkodó, és hatékony rendszer kialakítása, mely egyben átlátható.[16] A reform kimeneteléből látható, hogy az említett túlszabályozottságból fakadó problémákat a jogalkotó felismerte, és rugalmasabb, egyértelműbb normákat alkotott. Ezzel egyidőben a garanciák és a korlátok, mellyel a visszaélésektől védik az államot, nem enyhültek.
A kategóriarendszeren túl egyéb változásokat léptettek hatályba mind a hatalommegosztás, mind az időbeliség terén. Nagymértékben nő a Kormány szerepe különleges jogrend idején, ezáltal a rá háruló felelősség is. A 2011-es szabályrendszerben még előfordult, hogy a Honvédelmi Tanács, vagy a Köztársasági Elnök koordinálja a különleges jogrend fő intézkedéseit. Azonban 2023-tól, minden esetben a Kormány az a szerv, mely különleges jogrendi rendeletalkotásra jogosult.[17] Garanciális jellegű kötelezettségként van előírva az Országgyűlés, valamint az Alkotmánybíróság folyamatos működése. Az átláthatóságot biztosítja a Kormány tájékoztatási kötelezettsége, illetve az, hogy ha az Országgyűlés hatályon kívül helyezi a Kormány valamely különleges jogrend idején alkotott rendeletét, azonos tartalommal az újra nem alkotható, csak ha azt jelentős változások indokolják.[18]
A kilencedik módosítást nem sokkal követte a tizedik is, amely csakugyan változtatott a kategóriarendszeren. Kibővítésre került a veszélyhelyzet kategóriája, ugyanis „A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény” szövegrész helyett az „A Kormány szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet vagy humanitárius katasztrófa, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény” szöveggel került megfogalmazásra.[19] Jelenleg a különleges jogrendnek ezen típusa van kihirdetve Magyarországon.[20]
A szükségességi-arányossági teszt általában
Ahhoz, hogy reflektálni tudjunk arra a kérdésre, mennyire képes a szükségességi-arányossági teszt ellátni az alapjogok védelmének feladatát, elengedhetetlen megvizsgálni annak természetét, felhasználási módját és részeit, először tekintet nélkül a különleges jogrendre. Továbbá ki kell térnünk az alapjogok korlátozhatóságára, valamint korlátozásuk módjára. Fontos kiemelni, hogy magában a tény, miszerint létezik egy alapjogi katalógus, nem jelent garanciát azok biztosítottságára. Azonban a megfelelő korlátozási szabályok már annál inkább jelentenek stabil biztosítékot az alapjogok érvényesüléséhez.
A korlátozási szabályok alapján az alapjogok két nagy csoportba sorolhatók, abszolút érvényű és a korlátozható alapjogokról beszélhetünk. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát[21] ratifikáló államok elfogadják a benne foglaltakat, valamint az Egyezmény követelményei szerint járnak el.[22] A PPJNE rendelkezik általánosan a korlátozások lehetőségéről, azonban kiemeli azokat a jogokat is, melyektől nem lehet eltérni.[23] Az egyezmény értelmében az élethez való jog abszolútnak tekintendő, attól senkit sem lehet megfosztani.[24] Örökérvényű a tilalom, hogy senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, vagy megalázó bánásnak és büntetésnek alávetni.[25] A rabszolgaság tilalma is örökérvényű, körülményektől függetlenül.[26] Ide sorolható még a büntetőjog egyik alapelve, a terhesebb visszaható hatály tilalma is. Az imént említett abszolút tilalmak csakúgy mint az abszolút jogok, nem mérlegelhetők, és minden esetben teljes terjedelmükben kell érvényesülniük. Igaz, nem az Egységokmány deklarálja, de hazánkban korlátozhatatlan büntetőjogi garancia az ártatlanság vélelme, valamint a tisztességes eljáráshoz való jog is.[27]Szintén nem korlátozható az általános és minden embertől megfoszthatatlan jogképesség,[28] valamint végül, de nem utolsó sorban, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága.[29]
Az imént felsorolt jogokon és garanciákon kívül minden alapvető jog korlátozható szigorú feltételek mellett. Az Alaptörvény a következőt mondja ki: „alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog „lényeges” tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”.[30] Ezen rendelkezésre alapítva került implementálásra a szükségességi-arányossági teszt, mely az „alapértelmezett” teszt az alapjogkorlátozások jogszerűségének vizsgálatára. Ezen felül a tulajdonjogot a közérdekűségi-indokoltsági, a diszkrimináció tilalmát pedig az összehasonlíthatósági-indokoltsági próbával vizsgálják. Jogforrási szempontból követelményként jelenik meg, hogy főszabály szerint alapjog csak törvényi szinten korlátozható. Ez alól kivételt képeznek a különleges jogrendi rendeletek.[31]
A szükségességi-arányossági teszt lépései
Az arányossági elv elméleti és módszertani gyökerei a második világháborút követően kezdtek megszilárdulni,[32] és mint elv, idővel általános követelménnyé nőtte ki magát. Napjainkra már az Európai Unió Alapjogi Chartája is kritériumként kezeli, értelmében legitim korlátozásnak különösen indokoltnak kell lennie, illetve az Unió által elismert célt, vagy mások jogainak védelmét kell szolgálnia.[33]
A Magyar Alkotmánybíróság által használt, német gyakorlatból fejlődött szükségességi-arányossági teszt az alábbi „szintekből” épül fel: első körben annak a megállapítására kerül sor, hogy valóban egy legitim, azaz alkotmányosan igazolható célt szolgál a korlátozás. A második szinten azt vizsgálják, hogy szigorítás feltétlenül szükségesek-e az elérni kívánt célhoz, valamint a legenyhébb választható eszközzel élt-e a jogalkotó. Végül az arányosság elve mentén azt állapítják meg, hogy a jogsérelem melyet a korlátozás okoz, arányos-e, tehát nem túlzott, ahhoz a célhoz képest, aminek eléréséhez korlátozásra kerül sor.[34]
A teszt első lépéseként egy alkotmányosan igazolható, legitim céllal kell rendelkeznie az alapjogkorlátozást okozó jogszabálynak. Legitim olyan cél lehet, mely elérése nem ütközik nemzetközi szerződésbe, nem Alaptörvényellenes, avagy a jogszabályi hierarchiában felette álló jogszabállyal sem ellentétes. Alapjogkorlátozással járó jogalkotói célnak kellően jelentősnek, avagy sürgős intézkedést igénylőnek kell lennie egy nagyfokú jogkorlátozás legitimálásához.
Ha a legitim cél, kikényszerítő erő elismerésre került, a teszt további lépéseinek elvégzése következik. A szükségesség követelménye két pont teljesülésével állapítható meg; elkerülhetetlen-e alapjogkorlátozás a cél eléréséhez, valamint a korlátozás szükséges mértékének feltétele.
Az előbbi alapja, hogy az intézkedés csak akkor tekinthető jogszerűnek, ha a cél más módon, azaz alapjogkorlátozás nélkül nem érhető el. Ha erről megbizonyosodott a tesztelő, annak vizsgálata következik, hogy a konkrét alapjogkorlátozás megfelelő eszköznek bizonyul-e a cél elérésére. Abban az esetben ha a korlátozás alkalmas olyan hatás kiváltására, mely elősegíti a legitim cél megvalósulását, a szükségességi teszt következő szempontjának vizsgálatával folytatódik az eljárás.[35] Ez pedig az intézkedés szükséges mértéke. Már megállapításra került a legitim cél, mely eléréséhez korlátozás is kell, a kérdéses alapjogkorlátozás is alkalmas a cél elérésére, azonban feltétlenül alkalmazni is kell? Feltétlenül szükséges az adott alapjogba belenyúlni, vagy más, esetleg kevesebb korlátozással járó megoldás is ki tudná fejteni az elvárt hatást? Habár a gyakorlat nem teljesen konzisztens a legkisebb választható eszköz követelményének betagolásával, álláspontom szerint itt a legmegalapozottabb említeni. A legkisebb választható eszköz a szükségesség egy olyan részeként jelenhet meg, mellyel az imént feltett kérdésekre nyerhet választ a teszt alkalmazója. Ennél a lépésnél elméleti szinten feltételezzük, hogy több lehetséges alapjogkorlátozással járó intézkedéssel érhető el a jogalkotói cél. Ezen intézkedések között vannak súlyosabb és kevésbé súlyos érdeksérelemmel járó opciók. A legkisebb választható eszköz követelménye biztosítja, hogy csak azon intézkedés feleljen meg a szükségességi-arányossági tesztnek meg az elképzelhető korlátozások közül a legenyhébb jogalkotói beavatkozással jár a jogalanyok hátrányára. Azzal pedig ha teljesül a legenyhébb választható eszköz kritériuma, a szükségesség is biztos. Ha a létező megoldások közül a legkevesebb jogkorlátozással járót választja a jogalkotó egy olyan cél elérésére, melyhez valamilyen korlátozás elengedhetetlen, akkor az minden bizonnyal szükséges.[36]
A következő lépcsőfok az arányosság elvének való megfelelés eldöntése. Amikor az arányosság kérdése merül fel, valójában arról a kifejtett hatásról beszélünk, amit az érintettek érzékelhetnek az alapjogkorlátozásból. A teszt ezen része tekinthető a legérzékenyebbnek, részben azért mert itt már valóban érzékelhető megszorításokról döntenek, másrészt a mérlegelés, az adott bíró szubjektív véleménye arról, hogy mi tekinthető arányos szigorításnak itt a leghangsúlyosabb.[37]Ennél a lépésnél egyszerre a leginkább kiélezett a mérlegelés kérdése, itt szövődhet bele a politika legfeltűnésmentesebben, és valójában itt a legfontosabb a helyes egyensúly megtalálása is.[38]
Az arányossági követelmény egyes álláspontok szerint további két szintre osztható fel, melyet kettős arányossági követelménynek nevezünk. Eszerint, amikor az arányosság vizsgálatára kerül sor, az első lépés a legenyhébb eszköz választásának kritériuma. Ha feltételezzük, hogy ennek vizsgálatára az arányossági teszten belül kerül sor, akkor mint a kettős arányossági követelmény részeként vizsgálják, hogy más hipotetikusan szintén alkalmas jogkorlátozó intézkedések közül az éppen kérdéses lesz-e az, mely eléri a szükséges mértéket, de a legkisebb súlyú jogkorlátozást jelenti.[39]A második szint annak vizsgálata, hogy a jogkorlátozás súlya milyennek bizonyul a céllal összevetve mely végett a szigorításhoz folyamodnak. A jogkorlátozási cél és az alapjogsérelem függvényében azt kell kapjuk, hogy a „cél fontossága meghaladja a jogkorlátozással okozott hátrányt.”[40] Az arányosság vizsgálatánál fontos mélyrehatóan analizálni a jogalkotói célt, azt hogy teljesülésének elmaradása milyen hatásokat képes kiváltani, mekkora hátránnyal járhat a társadalom szempontjából. Fel kell mérni a korlátozás okozta hátrányokat különféle időtávlatokban, különböző csoportokra, esetekre mérten. A kettő arányait tekintve, arra az eredményre kell jutnia a teszt alkalmazójának, hogy a korlátozással járó hátrányok kevésbé súlyosak, mint a legitim cél elmaradásának következményei.[41]
Az Alkotmánybíróság tevékenységének vizsgálata különleges jogrendi jogszabályokra vonatkozóan
Magyarország mai értelemben vett formájában összesen két jogalapon került különleges jogrend kihirdetésre. Az első a Covid–19 járvány okozta egészségügyi veszélyhelyzetre, a második pedig az Ukrajnában fennálló háborús helyzetre alapítva, egymást közvetlenül követve. Ezen állapot végett 2020-tól egészen 2025-ig különleges jogrendi jogalkotás jellemezte hazánkat, és jellemzi jelenleg is. Napjainkra már jelentős mennyiségű jogszabály, különböző gyakorlatok állnak rendelkezésünkre a különleges jogrend intézményének mélyrehatóbb vizsgálatához. Jelen tanulmányban a különleges jogrend egy szegmensét kívánom feltárni, melyhez az Alkotmánybíróság alapjogvédelmi tevékenységét veszem alapul.
A következtetéseimet primer forrásokra alapozom, olyan alkotmánybírósági döntésekre, melyekben különleges jogrendi hatáskörben alkotott jogszabályokat kérnek megvizsgálni az indítványozók, alkotmányjogi panasz keretében. Azon rendeletek ellen benyújtott panaszokat vettem górcső alá, melyekben egyrészt a koronavírus okozta veszélyhelyzet leküzdése érdekében alkotott jogszabályokat, másrészt a szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus hatásainak enyhítése végett alkotott jogszabályokat támadnak az indítványozók. Kutatásom során 78 darab alkotmánybírósági döntést vizsgáltam meg. Az első döntés 2020. június 11-én kelt,[42] az utolsó általam vizsgált döntés pedig 2025. szeptember 2-án.[43] Az első és utolsó döntés között jelentős idő telt el, így a két időpont közt meghozott döntésekkel nyomon követhető a teszt használatának fejlődése, egészen a kezdetektől láthatjuk hogyan formált a testület gyakorlatot egy olyan helyzetre, mely teljesen eltért a korábbiaktól.
A vizsgálat alá vont döntésekből 18 darab határozat, és 43 végzés. Ebből az arányból hamar leszűrhető azon következtetés, hogy a panaszeljárások túlnyomó többségében teljes vizsgálatot nem futtatott le az Alkotmánybíróság. A döntések kimenetelét tekintve, 17 darab elutasító döntés született, melyek során érdemi vizsgálat folyt le, azonban a testület nem adott helyt az indítványozó kérelmének. Visszautasító döntésből 24, megszüntető döntésből 21 született, mely párosból egy kérelem egyes részét visszautasította, más részére nézve pedig megszüntette az eljárást az Alkotmánybíróság. A vizsgált időintervallum alatt egy alkalommal jogszabályi rendelkezést,[44] egy alkalommal pedig egy jogszabályt semmisített meg a testület.[45]
A megszüntető és visszautasító végzések magas arányban találhatóak meg a különleges jogrendi rendeleteket támadó alkotmánybírósági panaszok között. Ilyen döntést számos okból kifolyólag hozhat a testület, köztük eljárási hiányosságok, mint határidő elmulasztása, stb., lehet. Több alkalommal hivatkozott a bíróság arra az indokra, miszerint azért szüntette meg az adott eljárást, mert a panaszra okot adó körülmény már nem áll fenn. Az alkotmányjogi panasz hatékony jogorvoslati mivoltát számos tanulmány dolgozta már fel,[46] a panaszeljárás különleges jogrendi hatékonysága pedig további vizsgálódásoknak ad alapot a jövőben.
A tanulmány fő kérdésére, azaz a szükségességi-arányossági teszt különleges jogrendi alkalmazására a vizsgálat alapjául vett döntések 14 olyan darabja ad választ, melyben az Alkotmánybíróság lefolytatta a tesztet. Ezek elemzése során különféle módosításokat véltem felfedezni annak alapvető lépéseiben, melyek az idő előrehaladtával, a jogalap megváltozásával tovább változtak. Ezeket bemutatása következik, kronológiai sorrendben;
„Célszerűségi kérdés”
„Elsődlegesen célszerűségi kérdés annak megítélése, hogy milyen intézkedések szükségesek a koronavírus-járvány leküzdéséhez. Ezeknek felülvizsgálatára az Alkotmánybíróságnak sem hatásköre, sem eszköztára nincsen.”[47]Az már korábban leszögezésre került, hogy a különleges jogrend jelenlegi szabályozása szerint az Alkotmánybíróság működésének biztosítása alapvető garanciális szerepet tölt be a rendkívüli időszakok során is. A testület főbb feladatai változatlanok maradnak: az Alaptörvény érvényesülésének védelme, normakontroll végzése, valamint az alapjogok védelmében eljárni mint rendkívüli jogorvoslati fórum. Ennek ellenére, az első panaszok megjelenésekor több alkalommal indokolta a fent idézettekkel a testület döntését a szükségességi-arányossági teszt használata során. Na de pontosan mit is takarhat ez a kijelentés? Elsőnek elemezzük azon tényt, miszerint az Alkotmánybíróságnak semeszköztára, semhatásköre nincsen különleges jogrendi intézkedések célszerűségének/szükségességének megítéléséhez. Különleges jogrend idején a Kormány felhatalmazást nyer gyors és jelentős alapjogi korlátozásokkal járó intézkedések meghozatalára. Azonban nincsen olyan jogszabály mely azt mondaná ki, hogy az Alkotmánybíróság különleges jogrend idején nem járhat el szokásos hatáskörében, tehát nem használhatja a szükségességi-arányossági teszt azon lépését, mellyel egy intézkedés szükségességét, vagy akár célszerűségét vizsgálhatja a legitim cél elérésére. Eszköztára jogszabályi alapon pedig csakugyan nem tér el az általános jogrenditől. Feltehetően azonban az újszerű helyzet jelentkezése miatt, joggyakorlat híján, nem tudott mihez nyúlni a testület, annak ellenére, hogy egyebekben semmilyen jogszabályi tiltás nem létezett arra nézve, hogy különleges jogrend alatt ugyanazt a tesztet, ugyanolyan lépésekkel használja bíróság.
Általános jogrendben is jelentkeznek olyan leküzdendő helyzetek, melyeket a jogalkotó csak alapjogkorlátozással képes megoldani. Különleges jogrendben hatványozott mennyiségben jelennek meg ilyen szituációk. Általános jogrendben az Alkotmánybíróságnak van hatásköre és eszköztára ezen korlátozások teljes körű alkotmányossági vizsgálatára, annak megállapítására, hogy szükségesnek tekinthető-e egy adott rendelkezés. Különleges jogrendben azonban az alapjogkorlátozás célszerűségének vizsgálatára sem került sor, mely már önmagában egy enyhített szűrést jelent a szükségességhez képest.
Szükségesség helyett alkalmasság?
A témánk alapjául szolgáló teszt szükségességet vizsgáló része sokféleképpen alakult a különleges jogrendi jogszabályok ellen indítványozott alkotmányjogi panaszok vizsgálata során. Kezdetben célszerűségi kérdéssé módosult, majd az idő előrehaladtával alkalmasság lett belőle. Ugyanis a kezdeti, korábban ismeretlen helyzet okozta nehézségeken túllendülve a testület saját különleges jogrendi tevékenységéből merítve megalkotott egy módosított szükségességi-arányossági tesztet, melyet a vírus okozta veszélyhelyzet ideje alatti gyakorlatra alapított. A teszt lépései a következőkre módosulnak: nulladik lépésként marad az adott alapjogba történő beavatkozás vizsgálata, majd a legitim cél igazolása, annak megállapítása, hogy a legitim cél elérésére alkalmas-e a korlátozás, illetve, hogy a jogalkotó időnként meggyőződött-e a szabályozás fenntartásának indokoltságáról.[48]Lépésről lépésre vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg:
A szükségességi-arányossági teszt első lépése, a legitim cél kérdése, különleges jogrend idején is változatlanul igazolandó. Alapvetően is fontos feltétel a jogalkotóra nézve, hogy különleges jogrendi jogkörben csak olyan jogszabályt hozhat meg, mely annak kiváltó okául szolgáló helyzet leküzdését segíti. Ennek teljesülését az Alkotmánybíróság is vizsgálja abban az esetben, ha egy jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának kérdésessége merül fel. Az általános jogrendhez képest ezen a lépésen annyit módosított a testület, hogy a legitim célt nem pusztán az általánosságban vett kritériumok kell, hogy jellemezzék, hanem szükséges az is, hogy a veszélyhelyzetet kiváltó körülmények leküzdését, következményeinek enyhítését kell szolgálniuk.
Második lépésként az alkalmasság megállapítására kerül sor. Általános jogrendben ezen ponton történik a szükségesség vizsgálata, mely az Alkotmánybíróság gyakorlata és döntési alapján módosult különleges jogrendi jogszabályok esetében. Még ha elsőre apró változtatásnak tűnhet a módosítás, ha mélyrehatóan vizsgáljuk rájövünk, nem elenyésző a különbség a két változat között. A szükségességi-arányossági teszt szükségesség kritériuma miszerint, alapjogkorlátozás mindössze akkor lehet legitim, ha a célt, melyet szolgál a restrikció, nem lehet alapjogkorlátozás nélkül elérni. Tehát valamilyen mértékű korlátozás szükséges. Ezzel szemben az alkalmassági kritérium esetében, ha a legitim cél próbáját kiállta az adott rendelkezés, mindössze annak vizsgálatára kerül sor, hogy az éppen vizsgált korlátozás alkalmas-e a cél elérésére. Az alkalmas szó szinonimái olyan szavak, mint a megfelelő, potenciális. A szükséges szó szinonimái között pedig olyan szavakat találunk, mint az elengedhetetlen, nélkülözhetetlen, muszáj. Érzékelhető a különbség a két kifejezés súlya között. A két fogalom közötti különbséget, egy a témánktól teljesen eltérő, fiktív szituációval szemléltetem. Tegyük fel, hogy egy óvodás csoportban sok gyermek fertőződött meg fejtetűvel. Az óvodai dolgozók és a szülők először alkalmas megoldásokat keresnek, és arra jutnak, hogy ha minden kisgyermek haját kopaszra vágják, megszűnik a kellemetlen jelenség. Azonban egyes szülők úgy vélik ez nem elengedhetetlen a helyzet leküzdéséhez, de a gyermeket hajának fejtetűirtó samponnal történő kezelése minden bizonnyal szükséges ahhoz, hogy megoldódjon az óvodai krízis. Tehát kimondhatjuk azt, hogy jelentősen tágabb a megoldások tára az alkalmas kategóriában, mint a szükségesben.
1. ábra. „minden ami szükséges, az alkalmas, de nem minden ami alkalmas szükséges” (a szerző saját ábrája)
Általános jogrendben tehát egy sokkal szigorúbb szűrőnek kell, megfelelnie az alapjogkorlátozásnak, mint különleges jogrend idején.
A teszt arányossági követelménye helyett harmadik lépésként egy, a különleges jogrendi jogszabályok esetén megjelenő kritérium teljesülését ellenőrzi a testület. Különleges jogrendi jogszabályok esetén Alaptörvényben foglalt követelmény volt annak időnkénti felülvizsgálata, hogy egy szabályozást indokolt-e fenntartani. Az Alaptörvény tizenegyedik módosításáig alapvetően 15 napra került hatályba a különleges jogrendi rendelkezés, a hatály meghosszabbítása az Országgyűlés felhatalmazásával történhetett.[49]Tudjuk, hogy alapvetően az arányosság kérdéséről döntenek a teszt harmadik lépéseként. Ebben az esetben az arányosság, azaz hogy a legitim cél elérésének fontossága felülmúlja-e a korlátozással járó sérelmet, csakúgy nem kap hangsúlyt, mint a szükségesség kritériuma. Az alapvetően három fő lépésből álló tesztnek mindössze egyikét vizsgálta különleges jogrend idején az Alkotmánybíróság. Az első lépés, a legitim cél kérdését górcső alá vette rendkívüli időszakban is, mint általános jogrendben. A többi lépés, a szükségesség, a legkisebb választható eszköz, valamint az arányosság lépése ebben az esetben nem történt meg.
Miután az Alaptörvény tizenegyedik módosítása hatályba lépett, valamint az Alkotmánybíróság is tovább finomította a tesztet, az alábbi változat került megalkotásra: a korábbiakkal egyezően vizsgálják, hogy az adott alapjogba történt-e beavatkozás, a beavatkozásnak volt-e legitim célja, az alapjogkorlátozás alkalmas-e a legitim cél elérésére, majd negyedik lépésként azt, hogy az alapjogkorlátozássalokozott hátrányok meghaladják-e a legitim cél eléréséből fakadó előnyöket.[50] Jelentős változás a korábbiakhoz mérten, hogy a teszt ezen változatában már megjelent az arányosság kérdése. Ezzel sokkal közelebb került azon változatához, melyet általános jogrendben alkalmaznak. A szükségesség követelménye ebben az esetben továbbra is alkalmasság követelménye marad, a legkisebb választható eszköz vizsgálata pedig járulékos lépésként nem került elemzésre.
Új jogalap, új teszt?
Jelenleg három fő kategóriára osztható a különleges jogrend kihirdetésére alapul szolgálható események katalógusa. Ezen három fő kategória nem taxatív felsorolást tartalmaz, hanem eseményeket fog össze annak érdekében, hogy a jogintézmény rugalmassága megmaradjon. A különleges jogrend jelenlegi szabályozása a különböző globális kihívásokra kíván reagálni, azonban a jogintézmény sokszínűsége miatt nehéz átlátható jogi keretet teremteni eseteire.[51]
A jogalkotó reakciójából is kikövetkeztethető, nem lesz kétszer teljesen ugyanazon jogalapon kihirdetve különleges jogrend. Ezt alátámasztja a két jogalapból származó gyakorlat is, a koronavírus okozta járvány, valamint a szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus helyzete. A korábbiakban szemléltetett különleges jogrend idejére formált tesztet nem tekinti állandó gyakorlatnak a jövőre nézve az Alkotmánybíróság. A jogalap megváltozása után döntésében az alábbiak szerint nyilatkozott a testület: az „új veszélyhelyzeti indikáció, »a szomszédos államban zajló fegyveres konfliktus« nem volt ismert, így nem is dolgozhatott ki az Alkotmánybíróság olyan alapjogkorlátozási tesztet, ami figyelembe vehette volna a veszélyhelyzet új – jelen ügyben releváns – típusa által jelentett sajátosságokat is.”[52] Mivel bizonnyal minden helyzetnek különféle „adott helyzetben releváns” jellemzői lesznek, így a teszt alkalmazása során vélhetően hasonló nehézségekbe ütközhet a jövőben is az Alkotmánybíróság. Ez egy ördögi körbe terelheti bele az adott időpont bíráit, ugyanis egy állandó érvényűnek tekintett teszt nélkül még korábbi gyakorlat ellenére sem lesz egy biztos módszer az alapjogkorlátozással járó jogszabályok különleges jogrendi vizsgálatára.
Nemzetközi kitekintés
Az a helyzet, hogy egy adott ország alkotmánybírósága a normál időszakra „tervezett”, abban kialakult vizsgálatra alkalmas tesztet használja különleges jogrend idején is, nem egyedi. A szükségességi-arányossági teszt alkalmazásra került különleges jogrend idején például Németországban is, mely egyébként a teszt bölcsőjének tekinthető. Németországot azért tartom jó összehasonlítási alapnak, mivel a magyar Alkotmánybíróság a német példájára alakította ki szervezetét, kezdetben kimondottan nagy befolyással volt annak tevékenységére, saját joggyakorlat híján. Ausztria más miatt lesz fontos vizsgálatom során: területén nem volt különleges jogrend kihirdetve, azonban a Koronavírus-helyzet leküzdését ott sem tudták jelentősebb alapjog korlátozás nélkül megoldani. Az osztrák Alkotmánybíróság is használja a szükségességi-arányossági tesztet alapjogkorlátozás legitimitásának a megállapítására, így ennek az országnak a vizsgálata azért hasznos, mivel összehasonlítást nyerünk egy olyan helyzettel, mely hasonló jogokat korlátoz, de azt normál jogrendben teszi. Következtetések levonására azért is alkalmasak az említett országok, mivel mind hazánkban, mind Németországban illetve Ausztriában az alapvető jogok biztosítva vannak, ugyanis ezen államok ratifikálták a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát.[53] Az összehasonlítást olyan alkotmánybírósági határozatokra alapozom, melyek a kötelező oltást az adott országban elrendelő jogszabályok elleni indítványokat bírálják el. Azért emellett döntöttem, ugyanis függetlenül a jogrendtől, az említett országok mindegyikében született a Covid–19 elleni oltást bizonyos személyköröknek kötelezővé tevő jogszabály.
A német gyakorlat
Elsőként Németország esetét vizsgálom, ahol hazánkhoz hasonlóan különleges jogrend került kihirdetésre a Covid–19 vírus miatt, Nemzeti jelentőségű járványhelyzet[54] megnevezéssel. A német szabályozásról elmondható, hogy nagyon hasonlít a magyar oltáspolitikára, az oltáskötelezettség elsősorban az egészségügyben, illetve a szociális szférában dolgozókra vonatkozott.[55] Hasonlóság még, hogy számos alkotmányjogi panasz érkezett a német Alkotmánybíróság felé, azonban csakúgy mint a magyar arányok esetében, kevés panasz jutott el az érdemi bírálatig. Értelemszerűen vizsgálatomat olyan döntésre alapozom, melyben az érdemi bírálat során a szükségességi-arányossági teszt lépéseit is levezették.[56] A döntés során a testi integritásba való beavatkozás legalitását vizsgálták, annak okán, hogy a fent említett munkakörökben dolgozó munkavállalók csak akkor folytathatták munkájukat a továbbiakban, ha határidőn belül igazolták a koronavírus elleni védettségüket, vagy a víruson átesés miatt, vagy a vakcina felvétele útján. A német jogalkotó azt is kimondta, hogy preferálják az oltás nyújtotta védelmet. A teszt során az első lépés a legitim cél vizsgálata volt, mely egyértelműen igazoltnak látszott a német Alkotmánybíróság számára. Itt is megjelenik az a jelenség, mely a magyar vizsgálat közben szembetűnő volt, miszerint az alkotmánybírói felülvizsgálat mélysége csökken a különleges helyzet alatt.[57]A következőkben megállapításra került, hogy a kötelező védettségigazolás/oltás megfelelő eszköznek bizonyul a cél elérésére.[58]A szükségesség kritériumának is megfelelt a szabályozás,[59] majd az arányosság mércéjét tekintve kimondták, hogy igen invazívnak tekinthető az alapjogba beavatkozás,[60] ugyanis halálos kimenetele is lehet az oltásnak, ennek ellenére megfelel a követelményeknek.[61] Maradhat tehát a jogszabály. Annyiban eltért a német Alkotmánybíróság alkalmazása, hogy a teszt hagyományos lépésein kivétel nélkül végig haladtak, a mérlegelés szigorúsága volt, ami csökkent.
Az osztrák gyakorlat
Ausztria esete, ahogy már említettem, eltér a német és a magyar példától. Nem volt kihirdetve különleges jogrend, a szükséges intézkedéseket az osztrák kormány rendes jogalkotói hatáskörében hozta meg. Az egészségügyi miniszter szerepe a jelentősen nőtt a vírusfertőzés leküzdése során, a szükséges szabályok megalkotásához kibővített hatáskörrel rendelkezett.[62]Ami pedig az oltások szabályozását illeti, az egész felnőtt lakosságnak kötelező jelleggel kellett felvennie, munkakörtől függetlenül. Ezzel Ausztria lett az első olyan ország, ahol általános, kötelező koronavírus elleni oltást vezettek be, mely alól csak az orvosi ellenjavallat igazolása, és nők esetében a terhesség jelentett kivételt.[63]Tovább árnyalja a képet a tény, hogy ha nem tesz eleget egy kötelezett az oltásnak, bírságot von maga után a mulasztás. A jogszabály bevezetése után az egészségügyi miniszter folyamatos jelleggel kellett, hogy felülvizsgálja, szükséges-e a szigorú intézkedés a cél eléréséhez, mely a „nyájimmunitás” volt. A felülvizsgálat során úgy döntöttek, hogy nem szükséges egy ilyen drasztikus beavatkozás, így egy hónappal a hatálybalépését követően, hatályon kívül helyezték a jogszabály egyes kritikus rendelkezéseit. Gyakorlatilag a rövid időtartam alatt az alkotmánybírósághoz időben be sem érkezett indítvány, de utólag így is formált véleményt az Osztrák Alkotmánybíróság. Érdekes helyzet ez, mivel egy olyan jogszabály legitimitását véleményezték melyről rövid időn belül kiderült, hogy túlzott beavatkozást jelent az egyének jogaiba, illetve a hatékonysága is megkérdőjelezhető. A szükségességi-arányossági teszt alkalmazása során a testület megállapította, hogy a cél, azaz a nyájimmunitás, legitim volt. Szükséges is volt a szabályozás, ugyanis az egyéb védekezési lehetőségeknél sokkal hatékonyabbnak vélték. A legkisebb választható eszköz / arányosság kérdéskörében azonban felmerült, hogy egy olyan szabályozás is elegendő védelmet nyújthatna, ami csak bizonyos munkakörökben teszi az oltást kötelezővé, mellyel jelentősen csökkenne az önrendelkezési jogba történő állami beavatkozás. Azonban, mivel a jogszabály az oltást mindenki számára kötelezővé tevő, illetve annak elmulasztását bírsággal büntetni rendelő része már nem volt hatályban, az osztrák Alkotmánybíróság határozata inkább mint egy vélemény vagy kiegészítés szolgált utólagos mivolta miatt.[64]
A magyar szabályozás
Végül, de nem utolsó sorban a magyar szabályozás szemügyre vétele következik, az oltáspolitikát illetőleg. Hazánkban rendeletben[65] határozták meg a kötelező oltás által érintettek körét. Kezdetben az egészségügyi dolgozókat érintette, majd kiterjesztették az állami és önkormányzati intézményeknél dolgozó munkavállalók körére. Mindkettő rendeletet számos indítványban támadták. Ezekben jellemzően hivatkoztak az emberi méltóság, testi és lelki egészséghez való jog, önrendelkezési jog, hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére. Ugyanis a kötelező oltás felvételének elmulasztása, abban az esetben is, ha orvosi ellenjavallat áll fenn, súlyos következményeket vont maga után. Először a munkáltató fizetés, vagy illetmény nélküli szabadságot rendel el. Ha pedig a fizetés nélküli szabadság elrendelésétől számítva eltelt egy év, felmondással vagy felmentéssel szüntetheti meg a munkavállaló jogviszonyát. Különösen hátrányos ez azokra a dolgozókra, akiket a felmondási tilalom is érintett,[66] ugyanis számukra nem maradt meg az az opció sem, hogy saját maguk felmondjanak, és képzettségüktől eltérő munkát vállaljanak. A 3128/2022. (IV.1.) AB határozatban számos indítványt egyesítve vizsgálta a kérdést az Alkotmánybíróság. Az üggyel kapcsolatban lefolytatta a testület a szükségességi-arányossági tesztet az önrendelkezési jog tekintetében. A folyamat során megállapításra került a az adott alapjogba történő beavatkozás, mint a nulladik lépcsőfoka a tesztnek, majd a legitim cél is megalapozottnak bizonyult, mely az állampolgárok egészségének és életének védelme volt.[67] A szükségességi/alkalmassági szűrőn is átment a szabályozás, ugyanis az átoltottság minden szektorban fontosnak minősül, de az állami dolgozók körében még inkább megvalósulhat a cél.[68] Az arányosság esetén felmerült, hogy nem csak magát a szabályozást, hanem annak szankcióját kell vizsgálni. Itt érvként szolgált azt, hogy de facto nem kötelező az oltás, ugyanis azt az állam erőszakkal nem adatja be, fennáll a választási lehetőség. Összességében a szabályozás kiállta a próbát, és a számos körülmény figyelembevételével megállapításra került, hogy az alapjogsérelem és az elérni kívánt cél fontossága arányban állnak egymással.[69]
Itt azonban véleményem szerint nem fektettek elég hangsúlyt azokra a dolgozókra, akiket a felmondási tilalom és a kötelező oltás is érintett, beleértve azon munkavállalókat, akiknek orvosilag ellenjavallott volt az oltás beadatása. Ugyanis az ő esetükben gyakorlatilag vagy az oltás következményeinek vállalása, vagy a fizetetlen szabadság, tehát jövedelmük teljes kiesése álltak fenn mint alternatívák. Ez pedig súlyos egzisztenciális krízist okozhatott adott esetekben nem csak a dolgozónak, hanem anyagilag tőlük függő hozzátartozóiknak is. Általános jogrend idején feltételezhető, hogy aligha ment volna át a szükségesség/legkisebb választható eszköz mércéjén ezen rendelkezés. Jó például szolgál ez arra, hogy az alkalmasság köre jelentősen több korlátozást enged át a teszt szűrőjén, mint a szükségesség. A tesztet egyéb alapjogokra vonatkozóan is lefolytatták, de a különleges jogrendre módosított szükségességi-arányossági teszt alapján minden, az indítványokban sérelmezett alapjogokkal kapcsolatban megfelelt a szabályozás az alkotmányos kritériumoknak, így az indítványt/indítványokat elutasította az Alkotmánybíróság.
A rövid ismertetés után levont következtetéseim a következők; a német és a magyar helyzet minden tekintetben hasonló, gyakorlatilag a rendes jogrendben használt tesztet alkalmazza a két Alkotmánybíróság azzal az eltéréssel, hogy tekintettel a különleges jogrendre kevésbé „szigorúak” az alapjogkorlátozások bírálata során, különösen a szükségességi mérce tekintetében. Mind a két oltásszabályozás esetén mély beavatkozás történt az alapjogokba legitim cél eléréséhez. Azonban egy ilyen komoly beavatkozást normál jogrendben sokkal nagyobb előkészület, és mérlegelés övezne. Gyakorlatilag a teszt tényleges alkalmazása mindössze a legitim cél megállapításáig terjedt, és a további (szükségesség, legenyhébb választható eszköz, arányosság) szinteken egyre enyhébb szűrésre került sor.
Az osztrák helyzet azonban más megvilágításból fontos számunkra. Ausztriában nem került kihirdetésre különleges jogrend, így a hatalmi ágak kishíján a megszokott módon ellenőrizték egymást. Ennek során észlelték a túlzott mértékű beavatkozást, és hatályon kívül helyezték a szabályozás leginvazívabb rendelkezéseit. Itt gyakorlatilag az Alkotmánybíróság már csak utólagos munkát végzett. Tekintettel arra, hogy nem volt eltérés a normál jogrendtől, feltételezhető, hogy maga az Alkotmánybíróság is szigorúbban alkalmazta volna a tesztet mint Németország vagy hazánk esetében.
Konklúzió
A vizsgálódásom során kérdéseimre, hogy megfelelő eszköznek bizonyul-e, illetve veszít-e hatékonyságából a szükségességi-arányossági teszt különleges jogrend idején, választ kaptam.
Azzal, hogy megismertem a teszt különböző változatait, a különleges jogrend ideje alatti kvázi „evolúcióját”, élesebb kép alakult ki alkalmazásáról is. Álláspontom szerint, a szükségességi-arányossági teszt jelentősen veszít hatékonyságából különleges jogrend idején. Mint láthattuk, a fejlődése során voltak olyan időszakok, melyben a teszt mindössze egy lépését vizsgálta az Alkotmánybíróság, egyéb lépései pedig vagy jelentősen enyhültek, vagy teljes mértékben mellőzésre kerültek. Miután sikeresen kialakult a teszteknek egy már-már effektívnek tűnő változata, a folyamat újra megakadt a megváltozott jogalap miatt. Azon tény, miszerint a szükségességi-arányossági kritériumokról elnevezett tesztnek sem a szükségességi, sem az arányossági kritériumának teljesülése sem került vizsgálatra, mindenképpen megalapozza azt az állítást, hogy nem hatékony különleges jogrend idején alkalmazása. Hatékonyság híján pedig, nem minősülhet megfelelő eszköznek sem.
Véleményem szerint ez egy olyan joghézag, mely aggályokat vethet fel az alapjogok biztosítottsága szempontjából. Igaz, hogy különleges jogrend idején jogszabály alapján az általános jogrendtől eltérő mértékben korlátozhatók az alapjogok, ugyanakkor a jogalanyok alapvető jogainak biztosítottsága semmilyen jogintézmény hatására sem szabad, hogy védelem nélkül maradjon. Ebből kifolyólag gondolom úgy, hogy szükséges egy olyan megoldás kidolgozása, mely egy állandó érvényű eszközként szolgál különleges jogrend idejére. Történhet ez akár a szükségességi-arányossági teszt egy rögzített módosításával, melyet kellő rugalmassággal, de következetesen használ az Alkotmánybíróság, avagy az általános jogrenditől teljesen eltérő, különleges jogrendre formált megoldás kidolgozásával.
Bibliográfia
Felhasznált szakirodalom
Alexy, Robert: Constitutional Rights, Balancing, and Rationality, Ratio Juris, Vol. 16 No. 2 June 2003, 131–140.
Blutman László: Az alapjogi teszt a nyelv fogságában, Jogtudományi Közlöny, LXVII. évf., 2012/4, 145–146.
Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4. 7–16.
Domaniczky Endre: A különleges jogrend magyar szabályozásának történeti fejlődése (a kezdetektől 2011-ig), in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 78–121. https://doi.org/10.47079/2021.nzha.kulon.4_4
Erdős Csaba: Gondolatok a különleges jogrendi alapjogkorlátozás alkotmánybírósági gyakorlatáról, Jog-Állam-Politika, 2. Különszám, 2022.
Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.
Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.
Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Gábor Zsolt (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.
Gárdos-Orosz Fruzsina: Az alapjogok korlátozása, in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2020.03.31, http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-korlatozasa.
Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében, in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 122–148. https://doi.org/10.47079/2021.nzha.kulon.4_5
Kádár Pál: Sarkalatos átalakulások – A kétharmados/sarkalatos törvények változásai a honvédelem területén 2010–2014, MTA Law Working Papers, 2014/36, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2014. https://real.mtak.hu/120191/
Móré Sándor – Szilvásy György Péter: A különleges jogrend, valamint a biztonság- és védelempolitika megújult stratégiai és normatív keretei Magyarországon, Jog–Állam–Politika, 2024/2, 15–47. https://doi.org/10.58528/JAP.2024.16-2.15
Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, 7. átdolgozott kiadás, Budapest, Patrocinium, 2019.
Till Szabolcs: Különleges jogrend, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2018. július 8. https://ijoten.hu/szocikk/kulonleges-jogrend
Trócsányi László – Schanda Balázs – Csink Lóránt (szerk.), Bevezetés az alkotmányjogba, Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, nyolcadik, átdolgozott kiadás, Budapest, ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., 2021. őszi kiadás.
Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.
1920. évi VI. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes hatalom idejének meghosszabbításáról
1939. évi II. törvénycikk a honvédelemről
1949. évi XX. törvény
1960. évi IV. törvény a honvédelemről
424/2022. (X. 28.) Korm. rendelet az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra, illetve humanitárius katasztrófára tekintettel, valamint ezek magyarországi következményeinek az elhárítása és kezelése érdekében veszélyhelyzet kihirdetéséről és egyes veszélyhelyzeti szabályokról
2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról
599/2021. (X. 28.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltásnak az állami és önkormányzati intézményeknél foglalkoztatottak által történő kötelező igénybevételéről, 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltás kötelező igénybevételéről
A veszélyhelyzet ideje alatt alkalmazandó egyes belügyi és közigazgatási tárgyú szabályokról, valamint a veszélyhelyzettel összefüggő egyes intézkedésekről szóló 570/2020. (XII. 9.) Korm. rendelet
A honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény
Magyarország Alaptörvényének tizedik módosítása
20/1990. (X.4.) AB határozat
3/2015. (II.2.) AB határozat
3254/2021. (VI. 11.) AB végzés
3004/2024.(I. 12.) AB határozat
3296/2022. (VI. 24.) AB határozat
8/2021. (III. 2.) AB határozat
3078/2024. (III. 1.) AB határozat
27/2021. (XI. 5.) AB határozat
3128/2022. (IV. 1.) AB határozat
3359/2021. (VII. 28.) AB végzés
3323/2024. (VII. 29.) AB határozat
9/2024. (IV. 30.) AB határozat
Felhasznált külföldi jogforrások
1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről
1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről
Az Európai Unió Alapjogi Chartája
Gesetz zur Verhütung und Bekämpfung von Infektionskrankheiten beim Menschen (Infektionsschutzgesetz – IfSG) § 5 Epidemische Lage von nationaler Tragweite
Gesetz zur Stärkung der Impfprävention gegen COVID-19 und zur Änderung weiterer Vorschriften im Zusammenhang mit der COVID-19-Pandemie
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21
Bundesgesetz über die Pflicht zur Impfung gegen COVID-19
VFGH, G 37/2022-22, V 173/2022-11
Hivatkozások
A tanulmány a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának támogatásával, „A különleges és kvázi különleges jogrendi szabályozás Magyarországon” című kutatási projekt keretében készült. ↑
Domaniczky Endre: A különleges jogrend magyar szabályozásának történeti fejlődése (a kezdetektől 2011-ig), in Nagy Zoltán–Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 83. ↑
Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében, in Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 122–148. ↑
Horváth: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében. ↑
Magyarország Alaptörvényének tizedik módosítása (2022. május 24.), 3. cikk ↑
424/2022. (X. 28.) Korm. rendelet az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra, illetve humanitárius katasztrófára tekintettel, valamint ezek magyarországi következményeinek az elhárítása és kezelése érdekében veszélyhelyzet kihirdetéséről és egyes veszélyhelyzeti szabályokról ↑
1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről, 4. Cikk. ↑
Gárdos-Orosz Fruzsina: Az alapjogok korlátozása, in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András, 2020. március 31., 8. bek., http://ijoten.hu/szocikk/az-alapjogok-korlatozasa. (Letöltés: 2025. december 13.) ↑
Lásd az alkotmányjogi panasz jogintézményéről részletesen: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Gábor Zsolt (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatbanII.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
Móré Sándor – Szilvásy György Péter: A különleges jogrend, valamint a biztonság- és védelempolitika megújult stratégiai és normatív keretei Magyarországon, Jog–Állam–Politika, 2024/2, 15. ↑
Gesetz zur Verhütung und Bekämpfung von Infektionskrankheiten beim Menschen (Infektionsschutzgesetz – IfSG) § 5 Epidemische Lage von nationaler Tragweite. ↑
Gesetz zur Stärkung der Impfprävention gegen COVID-19 und zur Änderung weiterer Vorschriften im Zusammenhang mit der COVID-19-Pandemie. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {149}. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {166}. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {187}. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {208}. ↑
BVerfG, Order of the First Senate of 27 April 2022 – 1 BvR 2649/21 {202}. ↑
599/2021. (X. 28.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltásnak az állami és önkormányzati intézményeknél foglalkoztatottak által történő kötelező igénybevételéről, 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltás kötelező igénybevételéről. ↑
a veszélyhelyzet ideje alatt alkalmazandó egyes belügyi és közigazgatási tárgyú szabályokról, valamint a veszélyhelyzettel összefüggő egyes intézkedésekről szóló 570/2020. (XII. 9.) Korm. rendelet 2. §-át, illetve a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény 61. § (3) bekezdés b) pont. ↑
Der vorliegende Artikel beschäftigt sich mit einem „Nebenkriegsschauplatz“ des österreich-ungarischen Konflikts 1848, mit der Auslegung der pragmatischen Sanktion. Der Gegenstand des Artikels ist nicht das Staatsrecht, sondern die Instrumentalisierung der Auslegung für politische Zwecke und die Beeinflussung der Öffentlichkeit mit ihrer Hilfe. Die Quellen vermitteln den Eindruck, dass die gegenüberstehenden Parteien ihre sehr greifbaren machtpolitischen Interessen auch durch die Anerkennung der formellen Rechtsmäßigkeit ihrer Politik zu untermauern bemüht waren. Die Auslegung der pragmatischen Sanktion versprach die ultimative Antwort auf eine der wichtigsten Fragen der österreichisch-ungarischen Beziehungen: kann es eine von Wien unabhängige ungarische Regierung geben oder nicht? Der Verfasser untersuchte im ersten Abschnitt einer längeren Forschung die deutschsprachige Presse der Monarchie: in welchem Kontext taucht diese Frage auf und wie ändert sich ihre Interpretation im Laufe des Konfliktes zwischen März und September 1848?
Es mag alles mit einer etwas freien Übersetzung angefangen haben. Am 13. März wurde in Wien die berühmte Rede von Lajos Kossuth an die versammelten Bürger vorgelesen, die er am 3. März in Preßburg im ungarischen Reichstag hielt. Vor allem die darin formulierte Forderung nach einer Verfassung für die gesamte Monarchie durfte zur Entfaltung der Wiener Revolution bedeutend beigetragen haben. Was der begeisterten Hörerschaft natürlich nicht auffallen konnte: eigentlich forderte Kossuth 10 Tage früher in Preßburg gar keine Verfassung für die gesamte Monarchie. Er wies „nur“ darauf hin, dass sich der Monarch in all seinen Herrschaftsverhältnissen (in der deutschen Übersetzung: Regierungsverhältnissen) – also in all seinen Ländern – mit konstitutionellen Institutionen umgeben solle. Und weil Ungarn selbst bereits eine Verfassung hatte, konnte sich dieser Wunsch nur auf die nichtungarischen Länder der Monarchie beziehen. Von einer Verfassung für die gesamten Monarchie war keine Rede, nur in der abgekürzten deutschen Fassung. Und gerade von dem Anführer der liberalen ungarischen Opposition musste die Idee einer solchen sowieso unvorstellbar klingen.
Am turbulenten 13. März fiel das nicht auf, und auch die Tragweite der anderen genannten Forderung, die nach einem verantwortlichen ungarischen Ministerium, erkannte man erst in Wochen „nach der Verbrüderung aller Nationen unter Österreichs Szepter.“[1]
Monate später, Ende Juli schrieb der Jurist Dr. Karl Eugen Schindler in der Wiener Zeitung: „Ungarn war schon vor den Märztagen ein konstitutionelles Reich, kein Wunder, wenn unsere Presse und unsere Lehrstühle uns über Ungarns Verfassung und seinen staatsrechtlichen Verband früher im Dunklen ließen.”[2] Im Bezug auf den kroatisch-ungarischen Konflikt im Spätsommer bemängelte Schindler, dass man zu selten auf den „staatsrechtlichen Ursprung zurückgeht, dass man zwar von einem Bruche der pragmatischen Sanktion seitens Ungarns … hört, Wortlaut und wesentlichen Gehalt dieser Sanktion aber nur äußerst selten berufen und erörtert findet.“
Die Untersuchung der deutschsprachigen Presse, als Teil des vorliegenden Forschungsprojekts bestätigt durch zahlreiche Beispiele die oben zitierte Meinung. Es wurde oft auf die pragmatische Sanktion Bezug genommen aber nur selten setzte man sich mit ihr inhaltlich auseinander. Die Auslegung entwickelte sich immer mehr zu einer Glaubensfrage.
Allerdings hätte es den Anstoß zur Klärung der Frage schon im März geben können. Aber den allerersten Satz Kossuths „Freiheitsrede“, [3] in dem er „sämtliche Verhältnisse, die in Folge der pragmatischen Sanktion zwischen uns und dem Kaiserreich Österreich bestehen“ erwähnte, löschte der Übersetzer im deutschen Text.[4]
Die Vorgeschichte
In der deutschsprachigen Publizistik – wie übrigens auch im ungarischen – wurde die pragmatische Sanktion meistens als eine nach Belieben einsetzbare Trumpfkarte benutzt. Wir finden aber einige, wenn auch nicht zahlreiche Beispiele für theoretisch-prinzipielle Interpretationsversuche. Diese waren auch nicht unbedingt unparteiisch oder objektiv, aber sie stellten wenigstens eine Diskussionsgrundlage dar.
Die Bezugnahme auf die pragmatische Sanktion war von März an ein fast unverzichtbares Element der königlichen Handschreiben Ferdinands. Am 17. März wies er auf die Berücksichtigung der pragmatischen Sanktion bei der Feststellung des Wirkungskreises eines zukünftigen verantwortlichen ungarischen Ministeriums hin.[5] Da dieses Handschreiben die vorige Nacht mündlich vereinbarte Ernennung von Lajos Batthyány zum Ministerpräsidenten nicht enthielt, schieb es Palatin Stephan praktisch zur Seite und er sicherte die ausdrückliche Zustimmung des Königs in einer persönlichen Audienz. Ende März, als sich der Konflikt des Wiener Hofes und des sich formierenden ungarischen Ministeriums um den Wirkungskreis letzteren zuspitzte, griff der König erneut zum Hinweis auf die pragmatische Sanktion. Das Reskript am 31. März[6] (u. a. über die Verwendung der Militär außerhalb der Reichsgrenzen) und das Kabinettschreiben vom 7. April[7] (Forderung an Ungarn, ungefähr ein Viertel der Staatsschulden zu übernehmen) sprachen von einem durch die pragmatische Sanktion geheiligten Gesamtband der Monarchie bzw. von den durch sie festgelegten Grundbeziehungen zwischen den Ländern. Was diese sind und wie genau sie sich aus der pragmatischen Sanktion ableiten lassen, blieb dabei unklar; nur aus dem Inhalt der Forderungen konnte man auf die mögliche Auslegung rückschließen.
Die Ungarn lehnten die Übernahme der Schulden ab. Die deutschsprachige Preßburger Zeitung z. B. stützte sich dabei auch auf die pragmatische Sanktion (sie bestätige, dass Ungarn nach seinen eigenen Gesetzen verwaltet wird, infolgedessen keine Staatsschulden ohne die Zustimmung des Reichstags übernehmen muss). Eine nachvollziehbare inhaltliche Ableitung fehlte hier auch. Es erschien aber zusätzlich noch das Argument, dass die Staatsschulden durch den Schutz der Integrität der verbundenen Länder entstanden, deswegen müssen sie im Sinne der pragmatischen Sanktion nicht von Ungarn getragen werden.[8]
Die Union Siebenbürgens mit Ungarn war das nächste viel diskutierte Thema des Frühsommers. Auch hier bezog man sich oft auf die pragmatische Sanktion, die Lage war insofern noch etwas komplizierter, als Siebenbürgen seine „eigene“ pragmatische Sanktion aus dem Jahr 1722 hatte. Der Wortlaut ließ mehr Raum für die Auslegung, dass sich das autonome Siebenbürgen mit allen übrigen Ländern Kaisers Karl VI. vereinigte.
Interpretationsversuche
Zu der Gruppe der Quellen, in denen auch der Inhalt der pragmatischen Sanktion tiefer erläutert wird, zählt eine unionskritische Flugschrift, die Anfang Mai auch im Siebenbürgischen Wochenblatt erschien.[9] Sie nannte die pragmatische Sanktion einen „für alle Zeiten unwandelbaren Grundvertrag vom Jahr 1722, durch den sich Ungarn unter dem Haus Habsburg, mit den übrigen Reichen und Provinzen in einen unauflösbarem Verband und ewige Union und gegenseitige Verteidigung (mutua et reciproca defensio) vereinigte. Interessant erscheint schon die Datierung, denn im Falle Ungarns bezieht man sich meistens auf die Gesetzesartikel 1723. Entweder war hier der tatsächliche Akt des „Vertragsabschlusses” gemeint, als König Karl III. 1722 die Entwürfe der ersten beiden Artikel von den ungarischen Ständen feierlich entgegennahm, die dann im Jahr 1723 inartikuliert wurden, oder um eine einfache Verwechslung mit der Annahme der pragmatischen Sanktion im Reichstag Siebenbürgens 1722. Das Beispiel zeigt, wie die Unbestimmtheit an sich, über welchen Urkunden man eigentlich redet, den öffentlichen Austausch erschweren durfte. Abgesehen davon finden wir im zitierten Text vier wesentliche Elemente: den Verweis auf das gemeinsame Herrscherhaus, die Bezeichnung Grundvertrag der Reichen und Provinzen, die Unauflösbarkeit und Ewigkeit des Verbandes und die gegenseitige Verteidigung. Bis auf die gemeinsame Dynastie gab es zu allen Punkten wesentliche Meinungsunterschiede in den nächsten Monaten. Was aber vielmehr bemerkenswert ist, dass gerade die Einigkeit der Regierung hier nicht aus dem Gesetz abgeleitet wird, wobei die Flugschrift selbst vor allem die Trennung dieser am heftigsten kritisierte.
Ab dem Sommer 1848 finden wir dann mehrere Beiträge, die den Originaltext der ungarischen Gesetzesartikel I. und II. aus dem Jahre 1723 interpretieren, um die Untrennbarkeit der Regierung zu beweisen. Dadurch sollte die theoretische Grundlage zur Rückholung des Kriegs- und Finanzwesens nach Wien geliefert und die darauf abzielende Bestrebungen des österreichischen Ministeriums im Auge der Öffentlichkeit legitimiert werden.
Im Journal des Österreichischen Lloyd standen am 19. Juli auf der Titelseite ganze Paragraphen in Lateinisch, im Mittelpunkt der auch später viel zitierte § 7. des Gesetzesartikels II. 1723. „Denn wie immer man »indivisibiliter ac invicem et insimul regendum et gubernandum« auslegen mag, die ministerielle Lostrennung Ungarns von Österreich ist das gerade Gegenstück von der ungeteilten und gemeinschaftlicher Verwaltung beider Reiche, und »gubernare« heißt doch verwalten.“[10] Die unverbindliche Formulierung lässt ahnen, dass der Verfasser selber nicht ganz von der Richtigkeit seiner Auslegung überzeugt war, sie aber dem aktuellen politischen Zweck unterordnete. Dieser Zweck war die Legitimität des ungarischen Ministeriums in Frage zu stellen, welches sich weigerte, zur Unterstützung der Armee Radetzkys weitere Truppen nach Norditalien zu senden.
Die willkürliche Interpretation der Gesetzesstelle taucht fast unverändert in dem oben zitierten Artikel von Karl Eugen Schindler: „Ungarn soll samt seinen Nebenländern indivisibiliter ac inseparabiliter, invicem at insimul ac una mit Österreich regiert und guberniert (regendam et gubernandam) werden.“[11] Der Autor führt aus, dass die Lostrennung Ungarns nicht nur durch das eigene Ministerium, sondern auch dadurch zum Ausdruck kommt, dass „der König von Ungarn an seinem eigenen Hoflager durch einen ungarischen Gesandten [wohl Pál Esterházy gemeint – G.F.] beim Kaiser von Österreich, das heißt bei sich selbst, bei derselben physischen Person vertreten ist.“ Deswegen könne im Sinne der pragmatischen Sanktion von keiner indivisibiliter etc. Verwaltung beider Länder gar keine Rede sein. Schindler fügt noch zu, dass die pragmatische Sanktion 1723 dazu bestimmt war, „eine innige Verkettung-Verschmelzung“ der beiderseitigen Interessen zu bewirken. Das ist ein klares Beispiel für die Tendenz, dass die Publizistik zwar auf das Gesetz stützend, aber daraus direkt nicht ableitbar Annahmen zum eigentlichen unterliegenden Sinn des Gesetzes kreiert, die sich später durch Wiederholungen und Übernahmen anderer Organe zum allgemein akzeptierten Inhalt des Gesetzes entwickeln, mit dem die öffentliche Meinung gesteuert bzw. beruhigt werden kann.
Die andere wesentliche Aussage von Schindler ist die Ungültigkeit der ministeriellen Lostrennung Ungarns. In diesem Zusammenhang nennt er den 17. März sogar die Auflösung der pragmatischen Sanktion. Dabei stützt er sich auf ihre Auslegung als internationaler Völkervertrag, den der Kaiser nach der Verfassungsproklamation vom 15. März nicht ohne die Zustimmung des österreichischen Reichstages auflösen konnte. „Wir Österreichische Völker haben daher immer noch das volle Recht, jene ministerielle Lostrennung Ungarns von Rechtswegen als eine Nullität zu erklären.“ Von hier aus ist der Geist der berühmten Staatsschrift des österreichischen Ministeriums Ende August nur noch ein Schritt entfernt. „Wir hoffen, dass dem Versehen unserer damaligen Gewaltträger gegenwertig eine genaue Beachtung konstitutioneller Grundsätze auf dem Fuße folge, … dass unsere gegenwärtige Minister das Resultat der Verhandlungen mit Ungarn… der Genehmigung des Österreichischen Reichstages unterziehen werden.“
Die Spaltung ging aber noch nicht soweit, dass die Wiener Zeitung die Antwort (ohne Unterschrift) auf Schindlers Artikel am 19. August nicht veröffentlicht hätte.[12] In dieser standen die Gesetzesartikel I. und II. 1723 für den „des Lateins nicht fundigen Leser“ in vollem Umfang auf Deutsch übersetzt. Der Autor widerlegte die Völkervertrag-Theorie durch den Vorbehalt des Wahlrechts Ungarns nach dem Erlöschen der Dynastie – denn daraus folge, dass für Ungarn und die Erbstaaten in diesem Fall kein weiterer Verbund vorgesehen war. Die unteilbare Regierung wird durch eine Analyse des § 7. Ges. II. – teilweise auf das lateinische Original zurückgreifend – widerlegt: regendam und gubernandam beziehen sich auf „coronam“ (im Sinne des Reiches), also die Stände übertragen dem König und seinen Nachfolgern die Krone Ungarns „zu regieren und gubernieren“ (in seinem Werk von 1865 erläuterte dann Ferenc Deák ausführlich, wie die Worte indivisibiliter und inseparabiliter sich auf das Wort possidendis beziehen, d. h. die Unteilbarkeit und Unzertrennlichkeit sich auf den Besitz, nicht die Regierung der Länder beziehen).
Es ist schwer zu beurteilen, ob dieses Antwortschreiben die Gegenseite zumindest zum Nachdenken brachte, für Sympathien sorgte es kaum. Einer der abschließenden Gedanken darüber, warum Österreich gegen die Bestätigung der Unabhängigkeit der ungarischen Regierung in den Gesetzen 1790 nicht protestierte, lautete: „… und zwar aus dem einfachen Grunde, weil man damals die pragmatische Sanktion in Österreich besser verstand als gegenwärtig, und sich die Mühe nahm selbe ganz und vollständig zu lesen.“
Ironischerweise erschien im Journal des Österreichischer Lloyd am gleichen Tag ein Artikel,[13] der sich auf den – vermeintlich falsch verstandenen – § 7. Art. II. 1723 bezog. Der Artikel kritisierte Kossuth und spielte in seiner Rhetorik stark darauf an, dass Ungarn Österreich im März verleitete (angebliche Phrase von Kossuth: „Jetzt gibt es kein Österreich, kein Ungarn mehr, wir sind alle Österreicher“) und gleichzeitig das hundertjährige Band der pragmatischen Sanktion in Stücken riss. Der Autor sprach seine Unterstützung für eine Art föderatives System mit einem kaiserstaatlichen Reichstag und gemeinsamer Kriegs- und Finanzverwaltung, wodurch die Worte der pragmatischen Sanktion „indivisibiliter … gubernandum“ über die ungeteilte und ungetrennte Regierung und Verwaltung zur Wahrheit gemacht worden wären. Seiner Meinung nach hätte Österreich im Frühjahr schon sehen müssen, dass die pragmatische Sanktion kein rein dynastischer, sondern ein internationaler Völkervertrag sei. Die Lostrennung Ungarns war dadurch ermöglicht, dass die Österreicher sich im März noch dermaßen schlecht im internationalen Recht auskannten.
Die Staatsschrift
Die wenig später, am 27. August vom Ministerium verfasste Staatsschrift[14] gilt als die offizielle Auslegung der pragmatischen Sanktion aus österreichischer Sicht. Im Vergleich mit den Publikationen Juli-August brachte sie wenig Neues in die Debatte ein, der Hauptteil selbst enthielt eher allgemeine Aussagen darüber, dass durch die pragmatische Sanktion eine Länderverbindung begründet war und man seitdem nur über eine Monarchie spreche. Der Ausdruck des Gesetzes soll nachdem deutlich gewesen sein: Einheit in der obersten Staatsleitung, im Gesamtfinanzwesen, in der Führung des Heeres. Die eigentliche staatsrechtliche Begründung wurde in einem Anhang zusammengefasst.[15] In diesem wurden Stellen aus der Einleitung des ung. Gesetzbuches 1723 zitiert und der Ausdruck untrennbar verbunden herausgehoben. Die Paragraphen 4-7 des Art. II. 1723 werden im umstrittenen Sinne der unteilbaren und untrennbaren Regierung interpretiert. Der Rest der Staatsschrift ist die Anwendung der so festgelegten Prinzipien an die einzelnen Forderungen der Wiener Regierung, eine systematische Widerlegung der ungarischen Gegenargumente fehlt. In dem letzten Satz nimmt man gleichzeitig auf den Wortlaut, Sinn und Zweck der pragmatischen Sanktion Bezug; wobei der Wortlaut weiterhin problematisch erschien, Sinn und Zweck dementsprechend nicht frei von der willkürlichen Auslegung sein konnte.
Zu diesem Zeitpunkt war die Möglichkeit eines ehrlichen prinzipiellen Ausgleichs auf staatsrechtlicher Grundlage wahrscheinlich sowieso schon längst verpasst. Das allerhöchste Handschreiben Ferdinands,[16] mit dem er die Staatsschrift an Palatin Stephan weiterleitete, versuchte die ganze Problematik unter den Teppich zu kehren. Denn die pragmatische Sanktion konnte Ende August alles andere als ein – wie im Handschreiben steht – „von allen Seiten unbestritten angesehenen Stützpunkt“ bezeichnet werden.
Im österreichischen Reichstag wurde die Staatsschrift am 19. September von Justizminister Bach vorgelesen. Der Linke Ludwig von Löhner bezeichnete sie in der Sitzung als ein „stümperhaftes, unlogisches, unpräzises Machwerk,“[17] in dem das Ministerium keine Geschichte der pragmatischen Sanktion gab, die nicht so bekannt sei, wie man es voraussetze. Die Linken und Radikalen, die mit den Ungarn sympathisierten und die Ungarn-Politik des Wessenberg-Ministeriums scharf kritisierten, wiesen die pragmatische Sanktion als Grundlage überhaupt immer lauter ab. Sie nannten sie in der Debatte über den Empfang der ungarischen Reichstagsdeputation ein „vergilbtes Pergament“, was man ihnen von der anderen Seite später gerne entgegenhielt. Am 19. September, bei einem Fackelzug vor der Unterkunft der ungarischen Deputation soll Karl Tausenau, einer der späteren Anführer der Oktoberrevolution, in seiner Rede die pragmatische Sanktion symbolisch zerrissen haben (womit er sich von der Zeitschrift Humorist den Titel „k.k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer“ verdiente).[18]
Als Gegenreaktion erschienen „Treueschwuren“ an dieses vergilbte Pergament, am weitesten ging die Wiener Zeitung in ihrem Leitartikel am 22. September. „Wir stehen auf dem Boden der pragmatischen Sanktion“, welche die „vollendete, für einseitig unlöslich erklärte Föderation der österreichischen, sie ist der schärfste, präziseste, unverkennbarste Ausdruck der Monarchie selbst.“[19] Dem Artikel nach werde das Gericht der Volkstämme Ungarns Recht über das magyarische Separatismus sprechen und liefere „den unleugbaren Beweis, dass der großartige Gesellschaftsvertrag der Bestandteile Österreichs fortdauernd besteht.“ Entsprechend wird wohl der Grundgedanke der pragmatischen Sanktion in die zukünftige Verfassungsurkunde des „neuen, verjüngten“ Österreichs übergehen, jetzt ist „das alte, vergilbte Pergament allerdings noch der Grundstein des Staatsgebäudes.“
Diese Zeilen geben ein klares Zeichen an die Öffentlichkeit, dass man sich von dem alten Gesetz trotz all seiner Präzision verabschiedet und nur noch einen, der aktuell gewünschten Auslegung entsprechenden, abstrakten Grundgedanken der pragmatischen Sanktion in der neuen Verfassung behält. Damit soll dann auch die lastige staatsrechtliche Diskussion mit den Ungarn für beendet erklärt werden.
Geist oder Buchstabe?
Die gemäßigt liberale Presse schrieb in ihrem Leitartikel am 22. September: „Wir wollen und können uns in keine Diskussion über Wortlaut und Geist der pragmatischen Sanktion einlassen – allein wir glauben nicht zu irren, wenn wir die darin ausgedrückte Vereinbarkeit mit der Gesamtheit durch die Bestrebungen der Ungarn und die Beschlüsse des ungarischen Reichstages nicht gefördert glauben.“[20]
Am gleichen Tag warf das Journal des Österreichischen Lloyd der magyarisch-patriotischen Partei vor, sich auf den Buchstaben der pragmatischen Sanktion festzuklammern und dadurch die Auflösung der Monarchie zu motivieren. Dieser historische Boden werde aber gerade von den Freunden der Ungarn, den Unterstützern der Deutschen Einheit unterminiert, also von denen, die die Auflösung der Monarchie aus einer anderen Richtung bewirken.[21] Daraus lässt sich auslesen, dass der „Buchstabe des Gesetzes“ zwar als Grundlage der ungarischen Selbständigkeit dienen kann, aber daran festzuhalten nicht mit den vermeintlichen wahren Interessen der Völker Österreichs übereinstimmt.
Am 23. wurde der Lloyd noch deutlicher: „die Ungarn klammern sich an den Buchstaben der pragmatischen Sanktion und vergessen, dass die Revolution … auch diesen toten Buchstaben [weglöschte] und nur dem Geiste desselben die Geltung gelassen hat.“[22] „Zu seiner Zeit“ sprach die pragmatische Sanktion den Grundsatz des gemeinsamen Staatsoberhauptes aus, nach dem März 1848 brauche es aber auch einen gemeinsamen konstitutionellen Reichstag, so sei die Auslegung im Geiste der Zeit. Abschließend erklärte der Artikel eine getrennte Armee, getrennte Finanz- und Kriegsministerien für eine praktische Unmöglichkeit.
Der demokratisch orientierte Wanderer war anderer Meinung und schrieb (Unterschrift Karl Müller), dass man die pragmatische Sanktion, „auf welche sich die Kamarilladiplomatie so sehr stützt,“ nur nachzuschlagen braucht, um sich von der legislativen und administrativen Unabhängigkeit Ungarns überzeugen zu können.
Am Tag vor der Schlacht von Pákozd, dem Anfang des Krieges zwischen den beiden Reichshälften erschien in der Wiener Zeitung die Antwort[23] auf die „herb formulierte Entgegnung eines Ungars“, auf den oben zitierten Aufsatz vom 19. August. Zwar trägt der Artikel erneut den Titel „Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich“, trotzdem ist er keine Fortsetzung der Diskussion, sondern ein bitterer Ausbruch gegen die Politik Kossuths. Der Verfasser geht punktuell die staatsrechtlichen Fragen ein, er reflektiert aber inhaltlich kaum an die Argumente seines Gegners, sondern stützt sich auf „de facto“ Auffassungen und auf Annahmen zu den Absichten Ungarns 1723.
Beim aktuellen Stand der vorliegenden Forschung kann diese Antwort als symbolischer Endpunkt jenes Zeitabschnittes betrachtet werden, in dem der Anspruch überhaupt vorhanden war, einen Austausch über den staatsrechtlichen Kern der Interessenkonflikte zu führen. Sowohl die Geduld, als auch die neuen Argumente fehlten, es wurde entweder aneinander vorbeigeredet, oder gar die Notwendigkeit des Dialogs in Frage gestellt. Über das Recht zur Auslegung der pragmatischen Sanktion – und natürlich zur Entscheidung über die Zukunft der Völker der Monarchie – wurde nicht mehr auf dem Papier, sondern auf den Schlachtfeldern entschieden. Als Zwischenfazit der laufenden Forschung haben die Gedanken von Ernst Viktor Zenker über die Wiener Journalistik auch für den hier erörterten Gegenstand Geltung:
Die politischen Fragen, welche auf den Verband Österreichs … mit Ungarn Bezug hatten, verschlossen sich eigentlich dem journalistischen Können jener Zeit; die öffentliche Meinung hatte … noch nicht den klaren Begriff jener Beziehungen, denn hätte sie ihn besessen, so wären ja diese Beziehungen schon damals geregelt und geordnet worden. … der nackte Opportunismus in Bezug auf die Stellungnahme zur ungarischen Frage, kann ja nach der politischen Parteistellung verschieden beurteilt werden; der Historiker wird die Unbeholfenheit der Wiener Journalistik auf diesem, wie auf manchem anderen Felde nicht beschönigen.[24]
Quellen und Fachliteratur
1847–1848 Országgyűlési irományok, Pozsony, 1848, 84.
1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 64, 193.
Abschrift über das zwischen Ungarn und den übrigen Ländern Österreichs bestehende Band der Einigung. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 66, 199.
Antwort auf die in der Beilage zu Nr. 209 dieser Blätter erschienenen Artikel die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn und seinen Nabenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 227, 19. August 1848, 1.
Barta István (Hg.): Kossuth Lajos összes munkái XI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1951, 619.
Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 261, 28. September 1848, 11.
Die Presse, Nr. 75, 22. September 1848, 1.
Eine Stimme aus der Wüste über Österrreich – bittet in Wien um Gehör (o. V.) Journal des Österreichischen Lloyd, XIII. Jg. 19. August 1848, 2.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 22. September 1848, 3.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 23. September 1848, 3.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII., 19. Juli 1848, 1.
Leipziger Zeitung, Nr. 268, 24. September 1848, 2.
Manẞ, J. B. (Hg.): Freiheits-Rede des dermaligen ungarischen Ministers Kossuth Layos, siegreichen Vorkämpfers für Volksrechte. Dt. vorgetragen von dem Juristen Putz aus Tyrol, am 13. März 1848., o. J.
Preßburger Zeitung, Nr. 51. 21. April 1848, 1.
Rabbi Tausenau, der Pechfackel-Cicero, k. k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer (o. V.) Der Humorist, Jg. XII, 24. Spetember 1848, 4.
Schindler, Karl Eugen: Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich, Wiener Zeitung, Nr. 209., 30. Juli 1848, 7.
Ungarns Lage und die pragmatische Sanktion (o. V.). Wiener Zeitung, Nr. 163., 22. September 1848, 1.
Ungarns und Siebenbürgens Stellung zur Gesamtmonarchie (o. V.). Siebenbürger Wochenblatt, Nr. 19, 8. Mai 1848, 14.
Wiener Zeitung, Nr. 107, 16. April 1848, 1.
Wiener Zeitung, Nr. 77, 17. März 1848, 1.
Wiener Zeitung, Nr. 95, 4. April 1848, 8.
Zenker, Ernst Viktor: Geschichte der Journalistik in Österreich, Wien, K. k. Hof- und Staatsdruckerei, 1900, 41.
Zusammenfassung der Gesetze, welche das durch die pragmatische Sanction bekräftigte Band der Einigung mit den übrigen Österreichischen Ländern betreffen. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 65, 195.
Dr. Karl Eugen Schindler: Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich, Wiener Zeitung, Nr. 209, 30. Juli 1848, 7. ↑
„T[ekintetes] R! Már midőn ez országgyűlés elején a válaszfeliratot inditványozám, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalatába bocsátkozni, ugy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, mellyek a pragamatica sanctio következtében köztünk és az Austriai Császári birodalom közt fenforognak.” Barta István (Hg.): Kossuth Lajos összes munkái XI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1951, 619. ↑
J. B. Manß (hg.): Freiheits-Rede des dermaligen ungarischen Ministers Kossuth Layos, siegreichen Vorkämpfers für Volksrechte. Dt. vorgetragen von dem Juristen Putz aus Tyrol, am 13. März 1848. O. J. ↑
1847-1848 Országgyűlési irományok, Pozsony, 1848, 84. ↑
Ungarns und Siebenbürgens Stellung zur Gesamtmonarchie (o. V.). Siebenbürger Wochenblatt, Nr. 19, 8. Mai 1848, 14. ↑
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 19. Juli 1848, 1. ↑
Dr. Karl Eugen Schindler: Die pragmatische Sanktion↑
Antwort auf die in der Beilage zu Nr. 209 dieser Blätter erschienenen Artikel die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn und seinen Nabenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 227, 19. August 1848, 1. ↑
Eine Stimme aus der Wüste über Österrreich – bittet in Wien um Gehör (o. V.) Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 19. August 1848, 2. ↑
Abschrift über das zwischen Ungarn und den übrigen Ländern Österreichs bestehende Band der Einigung. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 66, 199. ↑
Zusammenfassung der Gesetze, welche das durch die pragmatische Sanction bekräftigte Band der Einigung mit den übrigen Österreichischen Ländern betreffen. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848-1849, Nr. 65, 195. ↑
1848-1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 64, 193. ↑
Leipziger Zeitung, Nr. 268, 24. September 1848, 2. ↑
Rabbi Tausenau, der Pechfackel-Cicero, k. k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer (o. V.) Der Humorist, Jg. XII, 24. September 1848, 4. ↑
Ungarns Lage und die pragmatische Sanktion. Wiener Zeitung, Nr. 163, 22. September 1848, 1. ↑
Felhívjuk minden volt és leendő Szerzőnk figyelmét, hogy a 2025/2-es számban megjelenő tanulmányok beküldési határidejét 2025. november 2-e éjfélig meghosszabbítottuk. A közlemények kéziratát a szerzői útmutatóban leírtak szerint várjuk.
Szeretnél részt venni a KRE-DIt szerkesztésében, hozzájárulni az egyetemi tudományos folyóirat rendszeres megjelenéséhez, s közben hasznos tapasztalatokat szerezni?
A KRE-DIt szerkesztő kollégát, illetve kollégákat keres Jogtudományi Rovatába. Kérjük, hogy támogassátok önkéntes munkátokkal a jogtudományi rovat további, illetve folyamatos működését!
A szerkesztők elsődleges feladata a beérkezett tanulmányok átnézése, a cikkek ellenőrzése és szerkesztése a lap formai követelményeinek megfelelően. A szerkesztő továbbá kapcsolatot tart a szerzőkkel és adott esetben a lektorokkal.
Továbbra is várjuk a jelentkezéseket az alábbi e-mail-címen: jogtudomany[kukac]kre-dit[pont]hu
A különböző kartográfiai dokumentumokat igen sokféleképpen hasznosíthatjuk történeti kutatásaink során. A térképek, atlaszok – funkciójukból adódóan – rögzíthetik az aktuális állapotokat, egy terület topográfiai, földrajzi, esetleg földtani viszonyait, a különböző határokat, legyen szó akár földbirtokokról, világi vagy egyházi igazgatásról, erdőkről vagy éppen bányákról, a lakosság, a nemzetiségek, különböző erőforrások eloszlásáról. Éppen ezért a gazdaságtörténet, a közigazgatás, a hely- vagy a hadtörténelem művelői számára egyaránt alapvető fontosságúak.
Még szerencsésebb, ha különböző időszakokból fennmaradt dokumentumokkal dolgozhatunk: így már a változás is nyomon követhető, lehet az egy épület, épületcsoport, vagy egy település fejlődése, a vízszabályozások és azok következményei, az utak, vasutak kiépülése, a birtokviszonyok alakulása, a természeti kincsek kiaknázása, egyszóval az épített és a természeti környezetünk átalakulása és átalakítása.
A térkép egy adott kor terméke, hiszen már az első lépésektől kezdve – a felmérés, vagy az előképek kiválasztása – az adott kor technológiai színvonalán mozog, követi mind a mérnöki, mind a nyomdatechnikai újításokat, az ábrázolás módján pedig mély nyomot hagy a korstílus és korszellem. Előállításuk során nem csak földmérői, geográfusi tudásra volt szükség, ha nyomtatásba kerültek, akkor fa-, később réz-, majd acélmetszői, a 19. század húszas éveitől pedig litográfusi ismeretekre is szükség volt. Nem csoda, hogy gyakran egy ember nem is volt elég minden feladat ellátására, a nagy volumenű, összetett munkákat (katonai-topográfiai felmérések, atlaszok összeállítása) pedig már csapatok, bizottságok végezték, bizonyos esetekben végzik napjainkban is.
A bemutatásra kerülő munkák több szempontból is különlegesek: az 1785-ben kiadott első magyarországi nyomtatott, részletes vármegyetérkép több, mint hatvan évvel később felülrajzolt példányai, amelyeken Vas vármegye új közigazgatási határait tervezték meg.
Az alaptérképről és készítőjéről
A szóban forgó Comitatus Castri Ferrei iussu ichnographice delineatus című térkép nagy méretű, két szelvénye összeillesztve a külső keretig 90,5 × 97 cm, és igen részletes, méretaránya 1:120 000. Az 1785-ben megjelent mű megelőzi mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy vagy épp Veszprém vármegyék nyomtatott térképeit, ezért kitüntetett figyelmet kapott a szakirodalomban. Az összeállító, szerkesztő mérnök, Kenedics József (1756–1809) életét öccse késői leszármazottja, Kenedits Ágnes kutatta, míg magával a kiadvánnyal a neves térképtörténész, Gróf László foglalkozott több cikkében is.
Kenedics József három évig volt gyakornok Fejér vármegye mérnöke mellett, majd a pápai és nagyjenői kolostorok birtokain dolgozott további három évig, ezután lett Vas vármegye földmérője. 1777-ben tette le hivatali esküjét, majd Szombathelyen telepedett le. 1792-ben három fivérével együtt nemesi címre terjesztették fel. Egy 1999-es adat[1] szerint 60 térképe és tervrajza található magyar közgyűjteményekben, ezek nagyrészt kéziratos munkák: egyházigazgatási, közigazgatási, posta- és úrbéri térképek.
Vas vármegye közgyűlése 1783-ban adott megbízást Kenedicsnek, hogy készítse el a vármegye részletes térképét. Ahogy Gróf László is felhívta rá a figyelmet: „Az évekig tartó mérési munkálatokat csak nehezítette, hogy térképéhez nem sok földrajzi adat állt rendelkezésére, hiszen a katonai felmérés adatai nem kerülhettek nyilvánosságra, sőt sem Lipszky, sem pedig Korabinszky atlasza nem jelent még meg.”[2] A nagy munkát 1784-ben már be is fejezhette, legalábbis egy bécsi útért kapott napidíj alapján feltehetően ekkor vitte el kész rajzát a metszőhöz. A korszakban ekkora méretű metszetet az országban még nem tudtak készíteni, ehhez külföldi mesterre, jelen esetben Johann Ernst Mansfeld (1739–1796) szaktudására volt szükség.
Gróf László közel 25 éves cikkéből sok részlet kiderül a térkép utóéletéről és lelőhelyeiről:
Kenedics József térképe a 18. századi magyar kartográfia egyik remekműve, mely sajnos nagyon kevés példányban maradt fenn napjainkig. Eredetileg is alacsony példányszámban készült, nagy méretüknél fogva azonban még jobban voltak kitéve az idő és az emberek vandalizmusának. Ismereteink szerint a hazai közgyűjtemények közül a Magyar Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár Térképtára, valamint a Vas Megyei Levéltár őrzi a megmaradt becses lapokat. Ezen kívül néhány példány fellelhető külföldön – pl. az ausztriai gyűjteményekben – illetve magánszemélyeknél […][3]
Ma már egy rövid online kereséssel ki tudjuk bővíteni a lelőhelyek fenti listáját, sok esetben a digitális másolatokat is megtekinthetjük. A már említett MNMKK Országos Széchényi Könyvtára,[4] és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára[5] mellett a Hadtörténelmi Térképtárban[6] is találhatunk több példányt, de külföldi közgyűjteményekben is, a Bécsi Nemzeti Könyvtárban ötöt, a Francia Nemzeti Könyvtárban kettőt[7]. Emellett egyetemi könyvtárakban is rábukkanhatunk egy-egy példányra, így a prágai Károly Egyetemen[8] illetve Bernben.[9] A térkép mindemellett ritka, körülbelül tízévente árverésre kerül egy-egy példánya Magyarországon.[10]
Fontos kiemelni, hogy a mű szerkesztése és nyomtatása lezárult II. József 1785-ös közigazgatási reformja előtt, ami Vas vármegyét a Győri kerületbe osztotta be a következő öt évre. Az uralkodó az új kerületi közigazgatást Magyarországon, Erdélyben, Lombardiában és Osztrák-Németalföldön 1785 és 1787 között vezette be, a magyarországi kamarák száma, elhelyezkedése és az élükre kinevezett kerületi biztosok személye 1785 tavaszán dőlt el. A tíz kerület központja Nyitra, Győr, Pécs, Zágráb, Pest, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad és Temesvár voltak. Erdélyben a következő évtől szintén 1790-ig három (szebeni, kolozsvári és fogarasi) kerület működött. II. József halála után, 1790 áprilisától állították vissza a vármegyék autonómiáját, és több lépcsőben magát a közigazgatási rendszert.[11]
A kézirat készítője: Hegedüs Sándor
Hegedüs (helyenként Hegedűs) Sándor életének bemutatása meglehetősen nehéz, bár sok helyen tettek róla említést, mindenki csak egy-egy részletet emelt ki munkásságából, még születési és halálozási évei is tisztázatlanok. Részletes biográfia összeállításához további levéltári kutatások szükségesek, így jelen írás keretei között a nyomtatott forrásokban szereplő információk alapján vázoljuk életét és tevékenységét.
1823-ban szerzett földmérői oklevelet a neves, II. József idején alapított Institutum Geometricumban,[12] 1830. március 1-től ő Vas vármegye első földmérője.[13] A következő év márciusában bevonták a szombathelyi börtönreform munkálataiba, amelyben jelentős szerepet vállalt. Az egész folyamatról tíz év múlva, 1841-ben könyve jelent meg. 1835-ben olvashatjuk nevét a vármegye nemesi összeírásában,[14] és ekkor kezdődött el a börtön átépítése, a „javító és munkaház” kialakítása is, ami a következő évben fejeződött be. Ezekben az években javította és szerkesztette Karacsay Fedor (1787–1859) rajza alapján az 1836-ban megjelent Vas vármegye térképét.[15] Az 1785-ös műnél sokkal kisebb, mert a nyomólemez mérete mindössze: 24 × 31 cm. A korabeli sajtóban igen éles kritikát kapott:
Im előttünk Vas vármegye’ földképe, az e’ megyében hosszabb ideig állomásozott alezredestől, erdélyországi gróf Karacsaytól készítve, ’s mi több, a’ megye’ főmérnökétől Hegedűs Sándortól javítva, melly olly annyira hemzseg hibásan írt ’s elficzamított nevektől, hogy az itt lakók’ szeme azokban majd nem megbotránkozik. […] Magyarban, magyar nevek’ illy elcsufíttatása lehetetlen hogy boszút ne gerjeszszen. Igaz, a’ földkép Bécsben metszetett: de a’ rectificans főmérnöknek minden esetre kötelességében állott a’ magyar helységek’ neveit tisztán ’s hibátlanul a’ művész elébe terjeszteni, ki azokat bizonyosan csak úgy vésendette, mikép bevési a’ kellőleg elébe adott franczia, angol, dán, vagy akár chinai ’s monomotapai neveket.[16]
A recenzió kizárólag a földrajzi nevekre koncentrált, a térképi ábrázolás további elemeit teljesen figyelmen kívül hagyta. Csató Pál (1804–1841) író, publicista védelmébe vette a művet és készítőit a Pozsonyi Hírnök hírlapi szemléjében:
Veszi most ezen földképet a’ Figyelmező’ recensense (47.) kezébe, és, semmit sem szólva a’ mű’ egyéb technicai ’s geographiai becséről, fontosságáról, vagy hiányairól, egyedűl a’ nevek’ hiányos leírásán akad meg, ’s vajjon milly tisztességes, milly kíméletes, a’ fáradozott nemes gróf és tiszti földmérő úr iránt milly méltányos szavakkal és kifejezésekkel bugyogja ki e’ gáncsát?[17]
Az utókor már sokkal elnézőbb, talán azért is, mert a szerkesztőknek, rajzolóknak valóban nem volt mindig ráhatásuk arra, hogy a munkafolyamatok többi részében – így például a rajzolás, vagy a metszés, amelyek időnként még külön is váltak, és más személyek voltak a szövegek és a domborzat kialakítói – ki milyen minőségű munkát végez. Fodor Ferenc, maga is térképész, aki egyébként igen kritikus hangnemben írt elődeiről, elismerően szólt Hegedüs és Karacsay munkájáról:
Meglepő finomságú térképe jelent meg Vas vármegyének. Címe: „Comitatus Vas juxta Delineat. Comitis Karacsay Vice Col. An. 1833. et rectificationem Alexandri Hegedüs Or. Geometr. An. 1836”. Léptéke kb. 1:454 000. Feltünően jó a gondosan csíkozott hegyrajz, amely már a formák visszaadására is törekszik. Metszése igen gondos és tiszta.[18]
1837-ben a társasági életben is aktív, a helyi polgári olvasótársaságba kérte felvételét,[19] a következő évben pedig megkezdődött a rabok beköltözése a megújult büntetésvégrehajtási intézetbe. Ennek kapcsán jelent meg egy ismertető cikk, amely Hegedüs Sándor érdemeit is hosszasan méltatta:
Mielőtt azonban ezen intézet’ belső elrendezésének, szabályainak ’s fenállása’ eszközeinek taglalásába bocsátkoznám, az emberiség’ nevében kötelesnek érzem magamat, említést tenni Bertha Ignácz első alispányunkról, kinek szorgalma és buzgósága adózóink’ pénztárának terheltetése nélkül emelte tévedett szerencsétlen embertársaink’ számára e’ menedékhelyet, és Hegedűs Sándor megyei rendes mérnökünkről, ki a’ felállítandó munkaház’ tervét ’s alapszabályit példátlan szorgalommal elkészítvén, a’ technicai tekintetben szükséges adatokat megszerezvén, nem csak az intézet’ felállásának egy nevezetes eszköze lett, hanem az ujdon felállottat, első haladásának nehézségeiben, majd folytonos jelenléte ’s részvéte által támogatja, elősegíti.[20]
1840-ben lett Vas vármegye hites földmérője és szombathelyi polgár.[21] Az 1840-es évekből töredékesebb információink vannak. 1846 tavaszán, immár táblabírói tisztségében bízta meg Benda Jakabot egy szombathelyi határfelmérési térkép készítésével.[22] Emellett mérnöki feladatait sem hanyagolta el, 1847 februárjában részt vett egy terepbejáráson, ami a tervezett Bécsújhely–Sopron–Kőszeg–Szombathely vasút vonalát volt hivatott kijelölni. A vasútvonalat kezdetben Sopronból Sárváron keresztül vezették volna, de ő egy Kőszeget és Szombathelyt is érintő megoldást javasolt, amit végül a Sopron–Bécsújhelyi Vasúttársaság az év decemberi rendkívüli közgyűlésén el is fogadott.[23] István főherceg 1847 októberében Szombathelyen tett látogatása kapcsán még megemlítésre került, hogy a megyei főmérnöknek akkor már két háza volt a városban.[24]
Az 1848-49-es évekre vonatkozóan Vas vámegyét Balogh Gyula levéltáros 50 évvel később megjelent munkájából ismerjük, aki az önkéntes nemzetőrök kiállításának nehézségeit is hosszan ismertette. Augusztus 23-án a községek elöljáróit a vármegye 3000 önkéntes kiállítására kötelezte, az egyes települések terheit egy hatfős bizottság határozta meg, az egyik tag Hegedüs Sándor volt.[25] A megye földrajzi elhelyezkedése miatt már decemberben megkezdődött a császári csapatok bevonulása, ami a helyi tisztségviselők hűségnyilatkozatait is kikényszerítette. Az 1849. január 18-án kelt dokumentumon a megyei főmérnök neve is szerepel.[26]
Hegedüs Sándor születési és halálozási éveit a nyomtatott források nem említik, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött gyászjelentések között található egy, ami lehetséges, hogy a tárgyalt személyre vonatkozik, de az illető Zalaegerszegen és nem Szombathelyen hunyt el 1865. december 24-én.[27]
A magyarországi közigazgatás átszervezése 1849 után
Deák Ágnes tanulmánya részletesen ismerteti a forradalom és szabadságharc leverése után meginduló folyamatokat.
A polgári kerületi főbiztosok és az időközben kinevezett miniszteri biztosok mindenhol nekikezdtek pontos adatokat gyűjteni az egyes települések nemzetiségi és felekezeti viszonyairól, majd 1849. december és 1850. március között elküldték javaslataikat a közigazgatási beosztásra vonatkozóan a katonai kerületi parancsnokokon keresztül Geringerhez, aki október végén irányelvként három szempontra hívta fel a figyelmüket: 1. a közigazgatás ne töredezzen szét nagyon kis egységekre, azaz ne legyen a járások száma túl sok, így az átszervezés ne rójon aránytalanul nagy terhet az államkincstárra, 2. a közigazgatási és bírósági területi egységeket lehetőleg közelíteni kell egymáshoz, illetve 3. ahol nem szükséges a változtatás, ott maradjon meg a jelenlegi beosztás. November 13-án azonban ezt kiegészítette azzal, hogy lehetőség szerint nemzetiségi összetétel szerint homogén járások kialakítására kell törekedni.[28]
Érdemes szem előtt tartanunk a fenti szempontokat, amikor Vas vármegye tervezett új közigazgatási határaira nézünk. „A megye régi járási rendszerét megszüntették. Az 1848 előtti 18 járást[29] 12-re alakították. Az új járások elsősorban a népességszám, népesség-összetétel alapján szerveződtek, így született meg még 1849-ben egy megyeleírás, amit az osztrákoknak egy szombathelyi tisztviselő készített.”[30] Az említett tisztviselő: Hegedüs Sándor, aki 1849. október 10-én állította össze a dokumentumot. Felmerül a kérdés, hogy ezzel egy időben, esetleg ennek megtámogatására rajzolta-e át a vármegye térképét is, vagy később, további tervek kidolgozása során került erre sor, az átszervezéseknek ugyanis még nem volt vége:
1851. december 31-én Ferenc József visszavonta az olmützi alkotmányt, és deklarálta a „tiszta monarchia”, azaz az abszolutizmus kormányzati rendszerének életbe léptetését. A döntést követően szükségessé vált az államszervezeti elvek és gyakorlatok felülvizsgálata. […] A végleges javaslat nem irányzott elő lényeges területi változtatásokat (bár arról vita folyt, hogy a meglévő öt kerület helyett vajon elegendő lenne-e négy – de ennek kapcsán nem merültek fel nemzetiségi vonatkozások), [Karl Friedrich] Kübeck[31] egyébként is „annak az alapelvnek hódolt, hogy az egyszer már fennállón a lehetséges legkevesebbet változtassanak”. A javaslatot Ferenc József 1853. január 10-én hagyta jóvá, majd január 19-ei keltezéssel jelent meg a bel-, az igazság- és a pénzügyminiszter közös rendeleteként […] A járási tagolásra nézve nem tartalmazott irányelvet a rendelet, tehát továbbra is itt nyílt leginkább lehetőség korrekciókra a nemzeti szempontok érvényesítése jegyében.[32]
Mindez hatással volt a vegyes etnikumú Vas vármegyére is, ahol „1854-ben megszűnt a jánosházi és a németszentmihályi járás, előbbi községeit a vasvári, kiscelli és sárvári járáshoz, utóbbiét a pinkafői, szombathelyi és németújvári járáshoz csatolták. Ez évben a pinkafői járás a felsőőri elnevezést kapta.”[33]
Vas vármegye átrajzolt térképei
Jelenleg négy különböző, átrajzolt térképet ismerünk. Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtára Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában két példányt őriznek a TK 2255 és TK 2256 jelzeteken. Külön számokra kerültek, mivel, bár a szerkesztés alapelvei (az elkülönített települések, a kijelölési pontok) és többé kevésbé a színmagyarázat és a szerző is megegyeznek, teljesen más a kivitelezés stílusa. A TK 2255 jelzetű mű határait vonalzóval húzták, míg a másik térkép vonalvezetése sokkal jobban követi a természetes határokat.
Az egyenes vonalvezetésű határokat láthatjuk szinte változatlan formában a MNL Vas Vármegyei Levéltárában található térképen,[34] fontosabb változás csak a Rába mentén tapasztalható, jelen esetben annak vonalát követi. Fontos különbség azonban, hogy ezt a példányt már nem látta el kézjegyével Hegedüs Sándor, és a nemzetiségi eloszlás sincs feltüntetve. Ez már csak az új közigazgatási határokat ábrázolja.
A negyedik térkép létezéséről csak közvetett bizonyítékunk van. Ez Wirth Zsuzsanna egy, a vármegyei birtokviszonyokat tárgyaló írásában elejtett fél mondatához (az északnyugati rész vegyes nemzetiségéről) tartozó, 10. számú végjegyzete: „Comitatus Castriferrei lussu Ordinum ichnographice delineatus per Jos. Kenedics ejusd. T. Comitatus jur. Geometram. Nyomtatott térkép. Az 1809. előtti években készült. Saját tulajdonomban lévő példányára Hegedűs Sándor főmérnök az 1850-es években színes kézi aláhúzással rávezette a települések nemzetiségi jelzését.”[35] A szűkszavú leírásból is kiderül, hogy ez nem az előző bekezdésben bemutatott munka, hanem a Széchényi Könyvtárban található térképek variánsa.
Az, hogy egy amúgy is ritka mű átrajzolt példányaiból négy fennmaradt, önmagában kérdéseket vet fel, akárcsak eltérő kivitelezésük és tartalmuk. Lehet, hogy egy hosszú folyamat (újabb és újabb áttervezések) szemtanúi lehetünk, de valószínűbb, hogy tartósabb használatra, más-más céllal készültek. A vonalzóval tervezett határok alapján úgy tűnik, Hegedüs Sándor inkább csak a településekre (és azok nemzetiségeire) koncentrált, azok külterületeire, birtokviszonyaira és a természetes határokra nem. Ez a magyarázat arra, hogy végül ebben a formában nem valósulhattak meg a járáshatárok.
Ahhoz, hogy lássuk, hogyan alakult át a valóságban Vas vármegye közigazgatása, további kartográfiai dokumentumokat kell bevonnunk a vizsgálatba. A jól ismert Schedius–Blaschnek-féle térkép 1851 és 1853 közötti kiadásán a járáshatárokhoz nem nyúltak, azok a korábbi állapotokat tükrözik, csak az új kerületi beosztást tüntették fel.[36]
Van két vármegyei térképsorozat, amelyet a bécsi Katonai Földrajzi Intézet adott ki, ezek túlnyomó többsége azonban az 1850-es évek végén és az 1860-as évek legelején készült, az 1850–1853 közötti járáshatárokat egyiken sem ábrázolták. A sorozat tagjaként készült a Comitat Eisenburg című térkép 1860 körül,[37] két változatából a közigazgatási határokkal felülnyomott példány könnyebben értelmezhető, kezelhető. Figyelembe kell vennünk, hogy a fentebb említett 1854-es átalakítás, nevezetesen két járás megszüntetése, egyben a szomszédos hat járás határainak drasztikus átrajzolása azt eredményezte, hogy csak néhány közigazgatási egység maradt meg korábbi formájában, csak ezeket lehet összehasonlítani a kéziratos munkákkal. A térképeken látszik, hogy Hegedüs Sándor terveit csak igen nagy vonalakban követték az új határok, leginkább ott, ahol különösen fontos volt, azaz az etnikailag megosztott területeken. Kiemeljük a Szentgotthárdi járást, ahová – a megyei főmérnök színjelei alapján – végül mind a négy nemzetiség településeiből került néhány.
Az 1849-es alapelvek több tényező miatt is jelentősen megváltoztak, az uralkodói abszolutizmus 1851-ben már tagadta azokat az elveket, miszerint a számbeli többség a politikai döntések meghatározó elve. A nemzeti egyenjogúsítás a formális jogi egyenlőség mellett az esélyegyenlőséget is előrevetíti, ami távol állt a modernizálni kívánt konzervatív politikai eszményektől. Az identitás összetevőinek bonyolultságára az 1850-ben elrendelt népességösszeírás is rávilágított, a nyelvhasználat biztosítását és védelmét a többségi voltra alapozott kollektív igények erősen korlátozhatták.[38] Ez a köztisztviselők kiválasztásánál is megfigyelhető, mivel már 1849–50-ben – vélhetően a nemzeti egyenjogúság elvének ellentmondásossága miatt is – a pályázók nemzetiségére nem kérdeztek rá, sokkal fontosabb volt korábbi tapasztalatuk, rátermettségük, nyelvtudásuk.[39] A nemzeti egyenjogúsítás helyett végül a birodalom egysége vált fő szemponttá.
A centralizmus irányelve mellett a gyakorlati kivitelezés is számos problémát vetett fel: egyrészt a vegyes lakosságú területeken nehéz volt egymástól elhatárolni a településeket, másrészt a nyelvhasználatot tekintve sem tudták a korábbi ígéreteket valóra váltani, mert az egységes irányítás egységes belső ügykezelési nyelvet követelt meg. A többnyelvű irányítás elviekben kivitelezhető lett volna, de a hiteles fordítók nagyban felduzzasztották volna a köztisztviselők számát, az ügymenet pedig jelentősen lelassul, erre pedig a megfelelő pénzügyi háttér nem állt rendelkezésre. Egyes esetekben az is problémát jelentett, hogy melyik nyelvet használják egy adott területen, milyen valódi igényeket támaszt a lakosság, és milyen feltételeknek tudnak megfelelni a hivatalnokok. A szabadságharc utáni magyarellenes élt hamarosan felváltotta egy sokkal gyakorlatiasabb hozzáállás, aminek eredményeként éppen a vegyes lakosságú területeken érvényesült jobban a német hivatali nyelvhasználat, míg a magyar többségű közigazgatási egységek esetében kompromisszumkészebbek voltak.[40]
A neoabszolutizmusban a nemzeti hovatartozás meghatározó elvként a járási szintre korlátozódott, és csak bizonyos kerületekben érvényesült. Az önkormányzati testületek hiánya sok szempontból okafogyottá tette a nemzetiségek elkülönítését, az etnikai szempontból homogén közigazgatási egységek létrehozását. 1856-ban Bach belügyminiszter az erdélyi országképviseleti szerv kapcsán már teljesen megváltozott kormányzati preferenciákról nyilatkozott, ami a nemzetek összeolvadását tűzte ki célul.[41] Az 1860-as években kiadott, Vas vármegyét ábrázoló térképeken már az új alapelvek gyakorlati megvalósulását látjuk. A bemutatott kartográfiai dokumentum, Vas vármegye felülrajzolt közigazgatási térképe így nem tükrözi sem a kiadása évében hozott, sem az 1850-es évek elején tervezett közigazgatási reformokat.
Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 253–264.
Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1055–1075.
Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000
Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 52–57.
Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 1–3. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1952–1954, 209.
Gróf László: 200 éve hunyt el Kenedics József (1756–1809) geometra, az első nyomtatott Vas vármegyei közigazgatási és a szombathelyi egyházmegyei térkép alkotója, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2009/3, 5–10.
Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 54–57.
Hegedüs Sándor: Tekintetes Vas vármegyének Szombathelyen újan épített börtönei’ s abban felállított javító intézet’ története, Kőszeg, Reichard Ny., 1841.
K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 665-698.
Katona Attila: „A csend helyreállítása” – Vas vármegye megszállása 1849 januárjában, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2000, 413–448.
Papp József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig, Szeged, Belvedere, 2003.
Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993.
Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937.
Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1185.
Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 95–116.
Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 111–134.
Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841., in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 203–232.
Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 140–166.
Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–578.
Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 53. ↑
Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 55. ↑
Gróf: Kenedics, 57.; Megjegyzés: Gróf László (1933–2020) 1956-től Oxfordban élt és alkotott, az említett párizsi kapcsolata pedig Szántai Lajos (1930–2005) térképgyűjtő, az egyik legjelentősebb hungarika-térképgyűjtemény létrehozója volt. ↑
Lásd a Központi Antikvárium 2005. május 27-i könyv árverését és a Honterus Antikvárium 2010. december 10-i árverését (80. aukció) ↑
Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1172. ↑
Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993, 51. ↑
Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841, in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 205. ↑
Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937, 29. ↑
Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 125–126. ↑
Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 110. ↑
Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1061. ↑
Valójában csak hat: Kőszegi, Németújvári, Tótsági, Körmendi, Szombathelyi és Kemenesaljai járások. ↑
Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 257. ↑
Karl Friedrich Kübeck báró, a birodalmi tanács (Reichsrat) elnöke. Deák: Közigazgatási határok, 1068 ↑
Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 162. ↑
Közigazgatási határokkal felülnyomva a MNL Vas Vármegyei Levéltárából: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4730/ (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000, 10–11. ↑
K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 675. ↑
„Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk”[1] – A háborús erőszakról
Hadtörténetírásunk az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben nélkülözte a háborús események vizsgálata során az egyes emberek megértésére irányuló törekvést. Tette ezt egyrészt talán azért, mert „irtózott” az úgynevezett angolszász hadtörténetírás sodró, de időnként pongyolának tekintett megfogalmazásaitól. Másrészt az is lehet az ok, hogy hadtörténetírásunk sokáig katonatudósok „kezeiben” volt, akik feszesen és jórészt a harcászati, hadműveleti szabályszerűségek nyomán igyekeztek feltárni a múlt harci eseményeit. Ily módon a vizsgált hadműveletek úgy jelenhetnek meg előttünk, mint terepasztalon lejátszott harci játék, ahol az egyik (kék), vagy a másik (piros) fél „birtokba vesz” egy-egy települést, vagy „felszámolja” az ellenség ellenállását ilyen vagy olyan magaslatokon, vagy fontos átkelők közelében. A dolog kiélezettebbé válik, amint ismerős helynevekkel helyettesítjük be az adott „települést”, „magaslatot”, „átkelőt” és még inkább, ha a megsejtjük, hogy mi rejlik az ellenállás felszámolása mögött. El kellene tehát siratnunk minden hősi halottat, vagy a háborúban elfásult összes gazembert, vagy szegény lelket, akit a semmiből váratlanul agyonvágott az akna vagy lekaszált egy tetszőleges fegyverből leadott sorozat? Semmiképpen sem. Erről Németh László idevágó sorai jutnak eszünkbe, melyek szerint „Tele van ez a világ földomlásokkal, skalpoló átviteli szíjakkal, bombákkal, merényletekkel… Milyen kísérteties dolog ennyi izgalom, őrültség, indulat fölött egy nyugodt kapavágás.”[2]
Szükséges volna nem csupán szenvtelenül vizsgálnunk a háborús eseményeket, hanem bizonyára hasznos volna, ha törekednénk arra, hogy megértsük az emberi motivációkat, döntéseket. Hiszen a háború is csak olyan, mint az élet; ahogyan José Ortega y Gasset fogalmaz: „Feladat az élet. És az életet alkotó feladatokban nem az a legsúlyosabb, hogy végre kell hajtani őket, hanem – bizonyos értelemben – ennek épp az ellenkezője, vagyis az, hogy mindig kénytelenek vagyunk tenni valamit (…)”[3] – Háborús körülmények között a döntéskényszer értelemszerűen kiélezettebb, ezért a „mit tegyünk?” kérdésre lehetőleg minél hamarabb, vagy minél átgondoltabban kell válaszolnunk. A cselekvő ember tehát aktívan jelen van, és félrevezető lenne, ha csupán az úgynevezett magasabbegységek és (különböző szintű) alárendeltjeik harctevékenységéről beszélnénk, figyelmen kívül hagyva ezáltal az emberi tényezőt.
A fenti tételmondatot árnyalják azok az újabb történeti munkák, amelyekben a szerzők a korábbinál már nagyobb teret engednek a résztvevők visszaemlékezéseinek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a mikrotörténelmi feldolgozás és a személyes motiváció megértésének igénye fokozatosan nálunk is tért nyer.
A visszaemlékezés, levél vagy kortárs harctudósítás némileg hasonlatos a fényképhez, amely elénk hozza azokat a körülményeket, helyszíneket, embereket, amelyeket már elképzelni sem tudunk. A látvány és tapasztalat leírásán kívül – a fényképet meghaladóan – azonban a személyes visszaemlékezések következtetni engednek a lélek rezdüléseire is, és megmutatják azt is, hogy a harcoló feleken kívül a szenvedő lakosság miképpen érzékeli az eseményeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a lövészárokban küzdő harcos szemén keresztül be lehet mutatni a háborút. A retina befogadóképessége korlátolt, nem írhatjuk le a háborút csak az egyes emberek élményei alapján, hiszen a háború a lövészárkok mellett ott dúl a megfigyelőállásokban, a harcálláspontokon, de megtaláljuk az általános iskolában, a napilapok hasábjain és a parlamenti felszólalásokban is. Horváth Dezső A tizedik ember című munkájában erről ekképp ír: „Ahány ember, annyi dráma, nem tudni hány fölvonásban. Van, aki ki tud bújni mind alól, és komédiára fordítja, de sokan vannak, akik előtt elsötétül a világ, mert tragédiára érzékenyítette őket ez a század.”[4]
Jó példa erre Magyary Zoltán és feleségének búcsúlevele, amelyben egyszerre látjuk a személyes motivációkat, egy falu szovjet megszállását, és némi kutatással képet kaphatunk arról is, hogy milyen állapotban lehetett egy olyan szovjet alakulat, amely a magyarországi hadműveletek legkeményebb ütközeteit harcolta végig az elmúlt hat hónapban. Ez a tény felmenti őket az elkövetett kegyetlenségektől? Egyáltalán nem. De legalább megérthetjük, hogy komolyabb oka volt ezeknek, mint ahogy első látásra gondolnánk. Mindezek után Ivo Andrićcsal együtt feltehetjük a kérdést: „Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti.”[5]
Az egyes ember tehát formálója lehet az eseményeknek, akár öngyilkos lelkesedésével, akár alattomosságával, de hasonlóképpen tétlenségével és néma tűrésével is. A harci eseményekről szóló jelentésekből vagy a hadműveleti összefoglalókból jól látszik, hogy a harcok eredményességét befolyásoló elsődleges tényezőkön kívül mik azok, amelyeket ugyancsak érdemes figyelembe venni. A csapatok létszáma, felszereltsége, összetétele mellett, ha lehetséges, számba kell venni a terepviszonyokat, az időjárást és az események alakítására alkalmas embereket is. Egy kedvezővé „átmaszkírozott” jelentés, vagy a másokat is magával ragadó állhatatos harc képes a helyi jellegű ütközetek végeredményére befolyást gyakorolni.
Lám, a terepasztal színeket, vertikális irányú kiterjedést kapott, a birtokba vett településekre lakosság került, (talán rokonaink?) az „ellenség”, illetve a „saját csapatok” kategóriába pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, folyton fokozott döntéshelyzetben őrlődő egyének kerültek! Előbbieket meg kell mászni, vagy át kell kelni rajtuk. Azokra ott rászakad a pince, agyonlövik őket, vagy megmérgezik magukat, emezek meg harcolnak, rabolnak, menekülnek, „hozzáfognak, hogy megássák közös sírjukat”, vagy próbálnak a megszokott működés szerint viselkedni.
Ha szeretnénk bemutatni egy térség harci eseményeit – akármennyire is az összfegyvernemi harc kerül a fókuszba –, nem tekinthetünk el attól, hogy az elérhető források tükrében szemügyre vegyük azokat a tényezőket, amelyek befolyással lehettek az ismert végeredményre. Ezzel sem nyerhetjük meg az elvesztett háborúkat, de közelebb kerülhetünk a hadakozó ember megértéséhez.
1673-ban Kolozsváron magyarul is megjelent Markus Friedrich Wendelin, egy német református teológus 1634-ben írt munkája. A könyv a maga nemében igazi ritkaság, különlegességét azonban nem a szerzője, nem is a tartalma, de még csak nem is az utóélete adja. Sokkal érdekesebb számunkra a fordító személye. Ő ugyanis nem más, mint az akkor már uralkodásának tizenkettedik évében járó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály. A művet pedig még izgalmasabbá teszi az uralkodó által írt elöljáró beszéd. A prédikátor könyvének mintájára felépített szöveg elején a boldogságról értekezik. Kiábrándultan veti el a bölcsességet, a dicsőséget, a gazdagságot és sok minden más mellett a hatalmat is. Mondanivalóját ugyan a Bibliából meríti, szavai mögött mégis érezhető személyes csalódottsága, lelki vívódása. Életútjának ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.
Apafi Mihály 1632-ben született. II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjáratában ő is tatár fogságba került, ahonnan csak közel hároméves raboskodás után szabadult. Erdélyben eközben óriási változások zajlottak le. Mivel a Porta nem tudta Rákóczit megfosztani hatalmától, kétszer indított hadjáratot a Fejedelemség ellen. 1658-ban Jenőt és Karánsebes vidékét, 1660-ban pedig Váradot kebelezte be. Ugyanebben az évben Szászfenesnél Rákóczi György halálos sebet kapott, ám hívei gyorsan fejedelmükké választották korábbi generálisát, Kemény Jánost, aki a következő évben elfogta és megölette a törökök által még korábban fejedelemmé tett Barcsay Ákost. A válasz azonban most sem maradt el. Kösze Ali pasa vezetésével ismét oszmán hadak nyomultak be az országba. Kemény Jánost ugyan elkergették, azonban a törököknek szükségük volt valakire Barcsay helyére. Ali pasa figyelme ekkor terelődött Apafi Mihályra. Az erdélyi nemest ebesfalvi kastélyából, első gyermeke születése közben vitette Marosvásárhelyre, ahol 1661. szeptember 14-én a rendek megjelent tagjai fejedelemmé választották. Uralma azonban eléggé ingatag volt. Rajta kívül volt egy másik fejedelem is, aki ráadásul maga mögött tudhatta az ország elitjének a nagy részét. Apafit ezzel szemben csupán néhány köznemes támogatta.
1662 januárjában azonban újabb fordulatot vettek az események. Kemény János holtan maradt a nagyszőlősi csatatéren, és bár hívei fiát, Kemény Simont fővezérükké választották, helyzetük reménytelenségét nemsokára kénytelenek voltak belátni, és két éven belül valamennyien behódoltak az új fejedelemnek. Apafi Mihály tehát megkezdhette uralkodását. Megcsonkított országa azonban romokban hevert, ráadásul az oszmánok által büntetésből felemelt adó kifizetése évről évre óriási problémát okozott, miközben családok tömegei igyekeztek tatár rabságban lévő tagjaik váltságdíját összegyűjteni. Tovább bonyolította a dolgot, hogy 1661 óta Erdély északnyugati részének főbb váraiban császári katonaság állomásozott. A Várad körül ekkoriban kiépülő új török vilajet pedig agresszívan terjeszkedett kelet felé, katonái egészen Désig hódoltattak.
1663-ban az események újabb fordulatot vettek. Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezír megtámadta a Habsburg Birodalmat. Erdély ennek a háborúnak egy különleges résztvevője lett. Területén ugyan nem zajlottak komolyabb harci cselekmények, és csapatai sem vettek részt nagyobb hadműveletekben, a háborút lezáró vasvári békének mégis közel fele érintette. Apafi Mihály ugyan el tudta érni, hogy seregei otthon maradhassanak, személyesen mégis meg kellett jelennie a nagyvezír előtt Érsekújvár falai alatt. Köprülüzáde Fázil Ahmed ugyanis be akarta hódoltatni a Magyar Királyságot. Az erdélyi fejedelemnek ebben kellett részt vennie. Közben minden erejével igyekezett megoldani országa legégetőbb problémáit. Megpróbálta elérni, hogy az oszmán–erdélyi határvonal kérdését békés úton rendezzék, illetve, a Portának fizetendő éves adót szállítsák le a régi összegre. Miután egyértelművé vált, hogy ez az út járhatatlan, felvette a diplomáciai kapcsolatot Béccsel, természetesen titokban. Azt szerette volna elérni, hogy a háború céljai közé, majd a békeokmányba a Habsburgok révén kerüljenek bele az említett ügyek is, de ebbéli reményeiben is csalatkoznia kellett. Az 1664. augusztus 10-én titokban megkötött, szeptemberben nyilvánosságra hozott vasvári béke ugyanis sem a határról, sem az adóról nem rendelkezett. Erdély végleg elvesztette területének közel egynegyedét, egyik legnagyobb városát, Váradot, legfontosabb kereskedelmi útvonalát, valamint gabonatermő vidékeinek többségét.
Közben azonban több eredményt is elért. A nagyvezír a hódoltatásban való részvétel miatt a még 1658-ban a fejedelemségre kiszabott 500 000 tallér hadisarcból a hátra lévő részt, azaz nagyjából a felét elengedte. A fejedelemnek továbbá seregeivel sem 1663-ban, sem 1664-ben nem kellett részt vennie a háborúban. 1664 elején a székelyhídi és a kolozsvári német őrségek átállásával két fontos vár jutott a birtokába. Elkezdődhetett egy új végvári vonal megszervezése. Kolozsvár birtokbavételével egyidejűleg erdélyi katonák visszafordulásra kényszerítettek egy hódoltató török csapatot, de még fegyveres összecsapás nélkül. Július végén viszont a város őrsége már tényleges harc során szabadította ki a fogságba vetett kajántói lakosokat. Ezzel a korábbiaknál sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki, ám az ügyet véglegesen nem tudta megoldani. Gyakorlatilag Apafi Mihály uralkodásának a későbbiekben is az egyik központi kérdése maradt a határvédelem.
Erdély korábbi állapotát nem tudta visszaállítani. Országa a korábbiaknál kisebb, gyengébb és kiszolgáltatottabb lett. Ennek hátterében elsősorban nem Apafi Mihály személyes kvalitásai, hanem az Oszmán Birodalom külpolitikájának megváltozása, illetve ezáltal a vazallusaihoz fűződő viszonyának átalakulása áll. Korábban a birodalom, leszámítva egy Lengyelország elleni hadjárat rövid epizódját, rendkívül hosszú háborúkat vívott Perzsia, illetve 1645-től Velence ellen. Távoli hadszíntereken kötötte le magát, ez pedig lehetővé tette vazallusai számára, hogy valamivel szabadabb külpolitikát alakítsanak ki. A 17. század első felében a Krími Kánság önálló diplomáciát folytatott, fegyveres segítséget adott hol a lengyeleknek, hol az oroszoknak, hol a lázadó kozákoknak, valamint adóztatta Lengyelország és Oroszország mellett Moldvát és Havasalföldet is. Utóbbiakra az Erdélyi Fejedelemség is igyekezett kiterjeszteni a befolyását, ezért a két állam viszonylag gyorsan egymás vetélytársává vált a térségben. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György az oszmánok mellett a Habsburgok szorongatott helyzetét is kihasználhatták, akiket szintén egy elhúzódó konfliktus, nevezetesen a harminc éves háború kötött le. Ezért tudtak hadjáratokat vezetni a Magyar Királyság területére, és így lett Erdély az európai nagypolitika elismert tagja. A század közepén azonban minden megváltozott. IV. Mehmed szultán és a Köprülü nagyvezírek újra feltámasztották a dzsihád és a hódító szultánok szellemét. Újra nyugati, később északi irányú terjeszkedésbe kezdtek. Emellett a vazallusaikat is szorosabb függésbe kívánták vonni. Már az Erdély elleni durva fellépés is ezt sugallta, az 1663-as hadjárat pedig ennek lett a fontos állomása. A nagyvezír ugyanis többször megalázó helyzetbe hozta a két román vajdát és az apja helyett megjelent kánfit. A háború után az árulással gyanúsított, illetve a nagyvezír előtt meg nem jelenő havasalföldi vajdát, valamint a hadjáraton részt nem vevő krími kánt is letette tisztségükből. A Krími Kánság történetében nagyjából ekkortól mutatható ki egyértelműen a markánsabb alávetettség korszaka. Ebben a kontextusban az erdélyi fejedelem által elért részsikerek sem lebecsülendők.
A kortársak nem látták, vagy nem voltak hajlandók megérteni ezeket a változásokat. A fejedelemmel szemben irreális elvárásokat támasztottak, miközben a rendek Apafi Mihály uralkodásának kezdete óta törekedtek a fejedelmi hatalom visszaszorítására. Nagyobb részesedést kértek maguknak a hatalomból, miközben számonkérték a fejedelmen, hogy nem kormányoz elég erős kézzel. A külpolitikai kudarcok okát a fejedelem alkalmatlanságában látták, miközben egyre többször hasonlították össze személyét a korábbi uralkodókkal, elsősorban Bethlen Gáborral. Apafi Mihály a későbbiekben, amennyire lehetett, újjáépítette országát. A művelt fejedelem a tudományos életet kiemelten támogatta. Korlátozott mozgásterű országában másra nem is nagyon maradt lehetősége, ebben pedig kétségtelen sikereket ért el. Hosszú, majdnem három évtizedes uralma során ennek ellenére mindvégig azt érezhette, hogy nem tud megfelelni alattvalói elvárásainak. Közben egy fia kivételével összes gyermekét, majd szeretett feleségét is eltemette. Uralkodása alatt az ország elitje örökös pártharcokba merült, melyek többször tragédiákba torkolltak. Ezekben a fejedelem is felelős volt, s mindez maradandó nyomokat hagyott a lelkiismeretén. Uralkodása végére valóban búskomor, zárkózott lett, miközben az alkohol rabjává vált. Legismertebb jellemzései mind ebből a kései korszakból származnak, az utókor pedig hajlamos volt ezt a kései képet rávetíteni teljes életére. Uralkodásának elején azonban egyáltalán nem ilyen volt. Kényszerű hatalomra jutása után igen aktívan lépett fel országa védelmében. Sikeresen akadályozta I. Lipót terjeszkedését, miközben a Portától is sikerült bizonyos engedményeket kicsikarnia. Az idő kerekét azonban nem lehetett visszafordítani, a régi dicsőséget nem lehet visszaállítani. Új idők jöttek, új kihívásokkal.
Az 1848–49. évi szabadságharc leverését követően a győztes Ausztria kemény megtorlást alkalmazott az események résztvevőivel szemben. Október 6. a nap, mely a kegyetlen megtorlás emlékeként vonult be a magyar történelembe. 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a tizenhárom honvédtisztet. Petőfi Talpra magyar c. költeménye utolsó versszakának két sora tényleg valóra vált, hiszen a mai napig szinte áldó imádság mellett mondják el szent neveiket.
A kivégzés mellett más formája is létezett a megtorlásnak. Ennek egyik fajtája volt a várfogság. Ez számított a kivégzést követő legsúlyosabb büntetési formának. Gyakori volt, hogy kegyelemből a kivégzés helyett várfogságra változtatták az ítéletet. A várfogságra ítéltek száma több ezerre becsülhető. A büntetés letöltése néhány hónaptól akár 20 évig is terjedhetett. Szerencsére nem volt példa arra, hogy valaki letöltött 20, vagy akár 15 évet. Az elítéltek nagy részének büntetését amnesztiával csökkentették, ezért hamarabb szabadulhattak. Nem kellett nagy bűnt elkövetni ahhoz, hogy valakit néhány év várfogságra ítéljenek. Elég volt, ha az illető szobája falán Kossuth Lajos képe függött, vagy a fiókjában forradalmi iratokat, verseket találtak. Egyes személyeket a nemzeti zászló birtoklásáért vagy az uralkodócsalád szidalmazásáért ítéltek el.
A megtorlás már 1849 januárjában kezdetét vette, azonban az utolsó várfogságra ítélt rab 1858-ban szabadult. A szabadságharc leverését követően az erődítmények nagy részét várbörtönként használták pl. Komáromot, Aradot, Munkácsot, Lipótvárat, Péterváradot stb. A várbörtönt a várparancsnok irányította, akik közül néhányan részt vettek a szabadságharcban is, mint Komárom erődjének parancsnoka, Balthasar Simunich altábornagy. A börtönökre egységes szabályzat vonatkozott, viszont a várparancsnoktól függött, hogy mennyire tartja magát a leírtakhoz.
Kufstein az egyik legrosszabb várbörtön hírében állt. Itt nagyon szigorúan vették a börtönszabályzatot. Jókai Mór is megemlítette a kufsteini várbörtönt Az új földesúr című művében: „Arad, Komárom, Josefstadt, a pesti Újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.” A legenyhébb és legelviselhetőbb körülmények az aradi várbörtönben uralkodtak. Josef Castellitz, az egyik várparancsnok nagyon emberségesen bánt a rabokkal. A kötelező vasláncok hordásától is eltekintett, különben a raboknak egész nap viselniük kellett a láncokat, s csak a reggeli és az esti átöltözéskor vehették le röpke 15-20 percre.
A rabok napi kétszer mehettek ki a vár udvarára sétálni. Havonta levelezhettek a szeretteikkel, viszont a levelek csakis németül íródhattak. Havonta egyszer fogadhattak látogatót 60 percre, s csakis németül beszélhettek egymással. A látogatásra egy tiszt jelenlétében került sor. A német nyelv használatát főleg azért követelték meg, hogy a leveleket és a beszélgetést ellenőrizni tudják. Egykor az aradi várbörtönben raboskodott galsai Kovách Ernő szerint az ember igazi jelleme a nehéz helyzetekben mutatkozik meg, amikor lehull a lepel. „A nyomor, szenvedés és a viszontagság próbaköve az emberi jellemnek! Ilyen helyzetben lehull az emberről azon külmáz, fény és tekintély, melyet az illetőnek rangja, vagyoni állapota és polgári állása kölcsönöz, és azok egyéb lelki tulajdonaikra mintegy külmázt vonnak. Itt csak az ember a maga szellemi és lelki tulajdonaival lép az előtérbe!”
A foglyok legnagyobb ellenségének az unalom számított, amit igyekeztek mindenféle tevékenységgel elűzni. A szabályzat ugyan tiltotta, de egyes várbörtönökben a várparancsnok engedélyével könyveket, napilapokat olvastak, amiket megosztottak rabtársaikkal is. Vitákat rendeztek egy-egy téma kapcsán. Mások folytatták a szabadságharc kitörésekor félbehagyott tanulmányaikat, vagy műveket fordítottak. Népszerűnek számított az idegen nyelvek elsajátítása. Néhányan annak az országnak nyelvét kezdték el tanulni, amelytől a felszabadítást várták, például a törököt, az angolt, a franciát stb. Később főzőegyleteket hoztak létre, amiket 10-12 rab alkotott. A várparancsnok szenet, tűzifát és vizet biztosított az egyletek számára. Olmützben és Aradon kertészkedni is volt lehetőségük a raboknak, akiknek a kertészeszközöket, csemetéket, vetőmagokat és a termőföldet családtagjaik vitték a látogatások alkalmával. Az aradi várbörtönben még egy zenekart is alakított néhány rab. Komárom várbörtönében külön műhelyeket alakított ki a várparancsnok, ahol egyes mesterségeket lehetett elsajátítani. Egyes rabok az unaloműzés vagy pénzszerzés céljából karkötőket, nyakláncokat, órákat és egyéb faragványokat készítettek.
A Ferenc József ellen 1853-ban elkövetett sikertelen merénylet után a szabályokat elkezdték szigorítani. Ezt követően már csak negyedévente írhattak szeretteiknek és fogadhattak látogatókat. A cellákat folyamatosan ellenőrizték és elkobozták az „oda nem illő” tárgyakat pl. könyveket, írószereket stb. Felszámolásra kerültek a főzőegyletek is. Ezek a körülmények szinte az utolsó rab szabadulásáig így maradtak.
A szabadulást követően a raboknak vissza kellett illeszkedniük a társadalomba. Évekig a négy fal között éltek, s főleg csak a rabtársaikkal érintkezhettek. Míg a családfő a várbörtönben sínylődött addig a feleségének vagy az idősebb fiúgyermeknek kellett gondoskodnia a családról. Sokszor ez a szabadulást követő pár évben is így maradt. Ennek nem az volt az oka, hogy a frissen szabadult családfő nem szeretett volna dolgozni, ugyanis több egykori rab nehezen kapott munkát a szabadulást követően. Az 1861–1867 közötti provizórium alatt többen is elvesztették az addig megszerzett állást.
A börtönévek az egészségre is kifejtették negatív hatásukat. Többeknek kihullottak a fogaik, másoknál köszvény, reuma vagy súlyos tüdőbetegség alakult ki, amik szintén megnehezítették a munkavállalást. Főleg a családtagjaikra, rokonaikra és a barátaikra számíthattak, akik igyekeztek őket támogatni. A volt honvédek megsegítésére honvédegyleteket hoztak létre, amik igyekeztek anyagilag is segíteni a szabadságharcban részt vett honvédeket. A legtöbb honvédegyletbe csakis volt honvédek léphettek be, viszont akadt néhány egylet, aminek bárki tagja lehetett. Ez a szervezet is segítségükre lehetett a várbörtönt megjárt honvédeknek.
Emlékük viszonylag ma is él annak köszönhetően, hogy néhányuk papírra vetette történetét. Keszi Hajdu Lajos a korabeli sajtóban igyekezett közölni egykori rabtársainak neveit, s néhány bekezdésben saját tapasztalatait is megírta. Hajdu cikkeiben másokat is arra bíztatott, hogy ők is tegyék meg. Ennek köszönhetően többek is követték példáját, köztük galsai Kovách Ernő is. Az egykori várbörtönökben kialakított múzeumok pedig a leghitelesebben adják át az egykori rabok történeteit és tapasztalatait.
Források
Barsi József – Simon V. Péter (közreadó): Utazás ismeretlen állomás felé 1849–1856, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.
Deák Farkas – Kovács József (közreadó): Fogságom története, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972.
Galsai Kovách Ernő: A fogságom Arad várában 1849–1856 években, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)
Galsai Kovách Ernő: A fogságom Zimonyban és Pesten az Újépületben, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)
Hajdu Lajos: Börtön-krónika, Vasárnapi Újság, XVI. évf., 17. sz., 1869. április 25., 229–230.
Hermann Róbert: Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Változó Világ 27., Budapest, Press Publica Kiadó, 1999.
Madarász József: Emlékirataim 1831–1881, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája, 1881.
