Vendriczki Róbert: Vietnamból jelentjük – két magyar hírszerző visszaemlékezései (recenzió)

Recenzált művek: Práczki István: Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2014. ISBN: 978-615-5374-04-3 351 o.; Dr. Kovács Béla: Halálút, Budapest, Milu Könyvek, 1991. ISBN: 9638503807 120 o.

A 20. századi magyar történelem széles körben talán az egyik legkevésbé ismert története a magyar szerepvállalás a vietnámi nemzetközi misszióban. A vietnámi háború lezárását és a béke helyreállítását célzó egyezményt 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Az egyezmény szavatolta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (továbbiakban: NEFB) felállítását, amely keretén belül a vietnámi háború utolsó szakaszában, 1973 és 1975 között a Vietnámi Köztársaság területén magyar diplomaták és katonák is teljesítettek szolgálatot. Hazánkon kívül Lengyelország, Indonézia, Kanada, majd annak kiválása után Irán is részt vett a nemzetközi misszióban. A két szerzőben – Práczki Istvánban és Kovács Bélában – az a közös vonás, hogy mindketten hírszerzőként dolgoztak a NEFB fedésében, bár annak két különböző részlegén. Míg Práczki István a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének titkos állományú hírszerzőjeként végezte feladatait, addig Kovács Béla a BM III./III. Csoportfőnökség beosztottjaként a Külügyminisztériumban diplomáciai fedésben a külügyi hírszerzésben a Pax rezidentúra kötelékében dolgozott.

Éppen ez a tény teszi érdekessé a két könyvet, hiszen a katonai és a külügyi titkosszolgálat fókuszán át engedi az olvasót bepillantani a gyorsan változó vietnámi események sodrásába. A visszaemlékezők mindkét műben az életrajzi adatokon túl megválaszolták a maguknak feltett kérdéseket: Voltaképpen mit keresett a magyar hírszerzés Dél-Vietnámban? Milyen nemzeti érdekeket kellett ott szolgálniuk? Miért volt Magyarország, Lengyelországgal együtt Moszkva meghosszabbított karja Vietnámban? Miért kellett annyi hírszerzői feladatot teljesíteni? Miért küldtek ki annyi embert és miért finanszírozták ennek az anyagi oldalát? Miért jutott fontos szerep a magyar delegációnak a vietnámi háború záróakkordjában?

További közös metszéspont az írásokban, hogy a visszaemlékezésük központi időszaka a 1974–1975-re esik, amely a NEFB és a vietnámi háború utolsó szakasza volt. Práczki a művében erről egyik fejezetében, az »Egyesítsük Vietnámban« (241–293. o.) ír. Kiemeli azon képességeket és jártasságokat, amivel a hírszerzői munkát eredményesen lehetett végezni. Két fontos dologra mutatott rá: a nyelvismeretre és a vele járó kommunikációs tényezőre, amelyet megfelelően használva a célszemély tudását és ismereteit hasznosítva hosszabb távon is értékes információt nyerhettek tőle, legyen az direkt vagy indirekt forrás. Kitért a kapcsolattartás veszélyére is, mert »az elhárítás vaslogikája szerint minden külföldön dolgozó hírszerző potenciális áruló, tehát átfordítható«. (247 o.) Práczki részletezi a szovjet térnyerést és az amerikai beavatkozást is, hiszen a vietnámi kérdés mélyén rejlő tektonikus feszültségek Indokínában elemi erővel feszítették egymásnak a bipoláris érdekeket a kezdeti időben. Később pedig mindkét nagyhatalom törekedett a status quo-ra ebben a térségben. A szerző kiemeli az információszerzés szempontjából az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének katonai attaséi hivatala (Defense Attache Office, DAO) által üzemeltetett sportkombinátot. Magát ezt a tényt Kovács Béla is megemlíti a művében (66. o.) Mindketten megjegyzik, hogy a legnagyobb hírszerzői cégek, élén a CIA-val is használták ezt a komplexumot, nemcsak a kikapcsolódásra, hanem megfigyelésre és elemzésre, csak úgy, mint a szocialista tagozat kémei.

Práczkival ellentétben, – akinél nem kevesebb, mint tíz fejezetet töltött ki az életrajzi információ – Kovács Béla »in medias res« tollvonásokkal, a vietnámi kiküldetés legelső momentumaival kezdte a művét, majd éles logikai váltással, négy fejezeten keresztül életrajzi adatokkal folytatta. Amíg Práczki szigorúan a hírszerzői munka és az azt befolyásoló nagyhatalmi érdekek mentén írta le a vietnámi szolgálatát, addig Kovács bizalmas információkat is megadott a NEFB-ben belül tevékenykedő magyar delegációról, úgy, mint a külügyesek és a katonák között kialakult ellentétet a kiküldetés során. Másrészről művében több szó esik az Amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) saigoni rezidenséről, a magyar származású Thomas Polgarról is. Ezek közül kiemelkedik egy »hírszerzői bravúr«, amelyet a katonai hírszerzés ért el Tölgyes Ernő vezérőrnagy vezetésével a magyar származású CIA vezetővel szemben. Ez több kérdést is felvet: A másik kötetben erről miért nem esik erről szó? Talán, mert annyira titkos volt? De Kovács Béla akkor honnan tudott erről? Erről a titokról a könyvének egyik fejezete, a »Cseles Snepp« rántja le a leplet, mert ez a fejezet egyfajta válasz volt az amerikai hírszerző, Frank Snepp által írt könyvre (Frank Snepp: Decent Interval. Random House, New York. 1978.), melyben Kovács nem teljes mértékben hiszi el ezt a hírszerzői bravúrt, és a saját következtetését támasztja alá logikai érvekkel kiemelve, hogy a művelet által valóban fontos információkat szereztek meg.

A magyar delegáció mindennapjai során a háborús viszontagságok közepette is ügyelni kellett a személyi állomány egészségére és védelmére. Különösen akkor, amikor 1974-től a Dél-vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány (DIFK), népszerűbb nevén a Vietkong kezébe került a katonai kezdeményezés. Ezt a saigoni kormányzat nem hagyta annyiban és bármi áron próbálta visszaszorítani a DIFK-et és a vele szövetséges szocialista tagozatot. Az utóbbinál a provokációt választotta – mindkét visszaemlékező egy-egy példát említett erre, hozzátéve, hogy számos esetben fordult elő provokáció a saigoni rezsim részéről. A harcok kiszélesedésével és a déli országrész egyre zsugorodó területével a NEFB tevékenysége illuzórikussá vált, ezért 1975-re a Saigonhoz közel eső területek kivételével a magyar tagozat szinte mindenhonnan hazatelepítette az embereit. 1975-re már tapintani lehetett, hogy a dél-vietnámi állam haláltusája a végéhez közeledik – a kegyelemdöfést a déli főváros, Saigon ostroma során együttes erővel vitte be a DIFK és az északi kommunista haderő. Az ostrom idejére már alaposan csökkent a magyar tagozat létszáma, akik a Tan Son Nhut-i légi bázis területén rekedtek. Így félő volt, hogy baráti tűz áldozatává válhatnak, mert a DIFK aknavetőkkel rendszeresen lőtte a repteret és annak környékét. Práczki erről részletesen beszámolt és arról is, hogy Tom Polgar segítségével sikerült kimenteni a magyar delegációt a szorult helyzetéből. A magyar tagozat sorsa Saigon eleste után oldódott meg, és ezután indultak haza.

Kiknek ajánlom ezen két olvasmányos kötetet, amelyekben egyfajta önfeloldozás is tetten érhető? A sorok között Práczki István és Kovács Béla is azt sugallja, hogy ma már másként csinálnák, de akkor ott voltak és így cselekedtek. Ha valaki érdeklődik a titkosszolgálatok zárt világa iránt, e könyveken keresztül abba bízvást bepillantást nyerhet. A két írást természetesen azon kutatók figyelmébe is ajánlom, akik erről a korszakról a levéltárakban korábban megszerzett információikat a személyes visszaemlékezések segítségével árnyaltabbá kívánják tenni.

Csík Ádám Lajos: „Két memoár, egy korszak…” Önéletírások Gyuláról a polgárosodás hajnalától annak alkonyáig (recenzió)

Recenzált mű: Erdész Gyula (szerk.): Gyulai polgárok visszaemlékezései Scherer Benedek és Scherer Ferenc memoárja, Gyula, MNL Békés Megyei Levéltára, 2021. ISBN: 978-963-7239-80-9 340 o.

Először is, mielőtt könyvbemutató írásom érdemi részére térnék, a polgárosodás folyamatának eme időszaki meghatározása csupán egy – a részemről történt – önkényes kijelölés. A kiegyezéstől az 1945-48-as időszakig tartó érára jól megfogható időegységként tekintek a magyar történelem viszonylatában. Mondanom sem kell, 1949-től már a polgárosodás klasszikus formáiról nem beszélhetünk, annak szereplői nem egy esetben az életben maradásra, létfenntartásra rendezkedtek be.

Ezt az időszakot, amely egy korszakhatárokkal szabdalt, de viszonylag szerves történelmi fejlődés eredménye volt, Scherer Benedek és Scherer Ferenc életútja és visszaemlékezései nagyon jól illusztrálja. Mindezt testközelből – átvitt értelemben, de néha szó szerint – egyenesen az események frontvonalból. A szerzők saját szemszögükön keresztül mutatják be a polgárosodó Magyarország sajátosságait, viszonyait, a lehetőségeket és a visszásságokat, amelyeket a kor, amiben éltek, magukon viselt. Mindkettejük életének közös metszéspontja, hogy a korszak helyi, később országos értelmiségi elitjébe tartoztak, és az, hogy tudásuk – lehetőségekhez mért – kamatoztatására törekedtek. Jellemzőjük a vállalkozó szellem, amelyben nem csak túlélték, hanem megélték koruk lehetőségeit, valamint tudásuk, eltökéltségük, amelynek révén ki tudtak emelkedni bármely helyzetben. Mindketten remek szociális érzékkel rendelkeztek, amely életük során előre segítette őket. Ez utóbbi nem elhanyagolható tulajdonság napjainkban sem, nemhogy az akkori, szorosabb kapcsolatokra építő, tradicionálisabb társadalomban. Véleményem szerint a „gyulai polgár” kifejezés mindkettejük esetében nemcsak jogokat, előnyöket, hanem kötelességeket, felelősségtudatot, és tenni akarást is egyesített magában.

A szubjektív történetírás jellegzetességeit mindkét mű magán viseli. Emiatt – főleg Ferenc esetében – a családi viszonyok és háttér ismerete jelentős mértékben kiegészíti a történetet. Narratívájuk során több rokonsági összefüggést nem tisztáznak. Erőteljesen érződik, hogy mi, külső olvasók, csak belepillanthatunk az életükbe, de az általuk elejtett félmondatokban rejlő tudás birtokosai soha nem lehetünk. Ezt a sajátosságot Benedek ugyan igyekszik elkerülni a korai családfa ismertetésével, de műve végére ő is az olvasó magával hozott tudására bízza az egyes hiányok kitöltését. Mindkét esetben nagyon megható és személyes pillanatai az írásoknak, amikor a szerzők saját leszármazottaikat szólítják meg, számukra fogalmaznak meg gondolatokat, nekik magyarázzák döntéseiket.

A két szubjektum fajsúlyos részét képezi az élmények, kiemelkedő utazások történeteinek megírása. Ez abból eredeztethető, hogy a szerzők igyekeztek a hétköznapi életből – az elbeszélő formátum keretei között ugyan – a lehető legszűkebben, csak a főbb vonásokat kiemelni. Mindketten beszámolnak gyermekkorukról, tanulmányaikról, pályájukon és karrierjükben való boldogulásukról. Ha nem is tudatosan, de nagyon jó korképeket adnak az adott társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási viszonyokról. Jól meg lehet figyelni az egyes gazdasági változásokat, a nagyságrendeket, hogy mi, mennyibe került abban a korban, és hogy azok drágának, vagy olcsónak számítottak-e az adott helyzetben. A két memoár jellegzetességeiből adódóan, szépen ábrázolódnak az egyes identitások, és azok családon belüli változásai, a nyelv használatának kérdései, a kötődések és a kulturális hagyományok értelmezései.

Scherer Benedek visszaemlékezésére jellemző a régiesebb nyelvezet és az elbeszélő stílus. Kevesebb adattal, inkább több saját tapasztalattal és anekdotával fűszerezve meséli el életét gyermekkorától kezdve egészen nyugalomba vonulásáig. Sajátos szemszögéből reflektál korának eseményeire, adva ezeknek egy kissé furcsa magyarázatot. Ez nem csak az élete során megélt gondolatokra igaz, hiszen a memoár megírásának pillanatában fennálló politikai és társadalmi berendezkedéseket is megemlíti. Egyedisége Ferenchez képest, hogy saját világnézetét, világlátását is beépíti művébe. Ezáltal egy ritka betekintést enged egy olyan XIX–XX. századi mentalitásba, amelyre jelentős hatást gyakorolt a világlátottság. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt gyermekkora, annak tapasztalásai, és az a fajta gazdálkodói „idill” amelyet a bánság sajátosságai nyújtottak. A német kultúrához való kötődés, és az ebből fakadó lehetőségek is tetten érhetőek Benedek memoárjában, életútjában. A másik érdekes vonulata a műnek a fiatalkori túrák, kirándulások Európában. Ezeknek a leírása rendkívül érdekes stílusban és személyes hangvételben történt. Kiemelt szerepet kapnak ezekben a részekben Kossuth Lajossal való találkozásai. Az ezekben az időkben szerzett élmények és gondolatok meghatározó szeletet kaptak a későbbi eseményekben. Benedek alkotása komoly forrásértékkel bír nemcsak a fentebb említett aspektusokban. Tevékenysége a gyulai polgárság életében olyan helyzetbe hozta, hogy önéletírása értékes adalékokkal, információkkal szolgál a város életével, társadalmával és gazdaságával kapcsolatban. Aktívan közreműködött a Gyulai Harisnyagyár, és az első Gyulai Takarékpénztár létrehozásában is. Ezen vállalkozásokkal kapcsolatban nemcsak pótolhatatlan kútfőnek bizonyul műve, hanem azoknak működésével kapcsolatban elejtett információi tovább színesítik a korabeli Gyula életét, viszonyait az utókor fekete-fehér, avíttas emlékezetében.

Scherer Ferenc memoárjában sokkal jobban törekszik a tényszerűségre, az adatok és események pontos rögzítésére. Nála kevésbé dominál az anekdotikus elmesélő stílus, amelyet gyermekkorára korlátoz, és amely csak a visszaemlékezés első feléig tart ki. A második fejezet – az elsőhöz képest – még történészibb megközelítést alkalmaz, tényszerűbb, és jobbára az első feleségével töltött időkre koncentrál. Ennek a részeknek az olvasása nehezebb, mivel főleg az utazásoknál a tényszerűség legyűrte az élvezhetőség szempontját. Az adatok tömkelege jellemzi a második blokkját Ferenc önéletírásának. Életrajzát inkább a XX. század viszontagságos évtizedei, sem mint a gondos élettervezés, kiszámított szakmai pálya és a családja által nyújtott biztos támasz határozza meg. Pedig tudományos teljesítménye, tanulmányai és ambíciói egy tudományos, elit értelmiségi pályára predesztinálták. Memoárja, ha nem is tudja a „gyulai hétköznapok rezgéseit” megörökíteni, de egy gyulai polgár életét visszaadja. Beleláthatunk a XX. század főbb eseményeibe – főleg az első világháború alatti helyzetéből fakadóan –, illetve az általa tapasztaltak szemszögéből. Önéletírása egyik fő pontjának tartom, hogy bemutatja saját magán keresztül, milyen perspektívái lehettek egy pályakezdő fiatalnak a trianoni határok közé terelt Magyarországon. Scherer Ferenc művének forrásértéke nem törpül el Benedeké mellett. Érdekes részleteket ismerhetünk meg a manapság „Scherer-kötetekként” aposztrofált, két kötetes Gyula város története készülésének mozzanatairól, az eredmények publikálásáról. Ezzel kapcsolatosan a gyulai értelmiséggel kapcsolatban is kaphatunk plusz információkat. A másik jelentős forrásközlése a Gyulai Harisnyagyár működésével és belső viszonyaival kapcsolatos. Habár kijelentette, hogy Benedek megírta a gyár működéséről és történéseiről azt, amit ő is szeretett volna, de azért hozzátett egy másik, az üzemvezetői perspektívát. Ezekben a részekben leírja saját, személyes tapasztalatait a gyár üzemelésével kapcsolatosan, annak dinamikáival, és fejlődésével. A versenyképesség növelésével és a vállalkozás tulajdonviszonyainak változásaival szintén foglalkozik, amelyeket — történész vénájának köszönhetően — jól követhető módon mutat be. Jelentős terjedelmet szentel a kirándulásoknak, utazásainak. A már fentebb említett második blokkban lévő utazások megörökítését a szubjektív élmények értéke, azok dokumentáltsága indokolta. Ezen részek, nagyok, leíró jellegűek, kissé repetitívek; saját és első felesége, Szeri szemszögéből örökíti meg, mikor, hogyan – saját szava járásával – „rándultak ki” és merre. Ezen – a második fejezetben taglalt – eseményeknek a leírása során sokkal jobban érződik a háttértudás meglétének a szükségessége. Ezen kívül, mint ahogy Benedek is, rengeteg eseménnyel, történéssel kapcsolatosan osztja meg tapasztalatait, ám apjával ellentétben gondolatokat nemigen fűz azokhoz. Az egyetlen szerkesztésileg is zavaró momentum Scherer Ferenc visszaemlékezésében, hogy az általa megszólaltatott Szeri lejegyzett gondolatai nehezen különíthetőek el saját élményeitől. Számomra az ostromlott Budapesten töltött időszakról szóló beszámoló volt az egyik legérdekesebb, de egyben az egyik legszomorúbb része is önéletírásának.

Ezek alapján felmerül a kérdés, milyen embereket ismerhetünk meg a kötet révén? Ezt természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, de a következők biztosan állíthatók a memoár alapján. Scherer Benedek egy találékony, intelligens, talpraesett ember volt, akit az élet már sajnos korán felvértezett állóképességgel, amelyet pályája során jól kiaknázott. Előrehaladásában tudására és vállakozókészségére alapozott, amely kiszámított kockázatvállalással párosult. Indulási pozíciójához képest, főleg amilyen pályát kijelölt volna számára a közgyám, magas társadalmi presztízst és gazdasági pozíciót tudott kialakítani. Ferenc intelligens, érdeklődő és választott tudományában elmélyülő típus volt. Főleg az első világháború időszakában adta tanúbizonyságát alkalmazkodóképességének, amellyel képes volt azon a megrázkódtatáson is túllendülni, amelyet a háború elvesztése és tudományos pályájának átalakulása jelentett. Ezen tulajdonságával tudta azt az egzisztenciát megteremteni, amivel később megalapozhatta vagyoni helyzetét, amely jólétet és biztos megélhetést jelentett családja számára. Továbbá felfedezhető benne az eltökéltség és a kitartás is, amely egy jó kutató ismérve, s amely révén meg tudta írni Gyula város történetét. Ne feledjük, fiatal korára már a történelemtudomány doktora címet és tanítói diplomáját is megszerezte, amely nem kis akaraterőre utal.

Pár szót szeretnék ejteni a megjelent kötet szerkesztéséről, szerkezetéről is. A visszaemlékezések eredeti állapotukban három – egymástól elkülönülő – egységet alkottak. A kötet szerkesztője, dr. Erdész Ádám képes volt ezt a három blokkot a lehető legjobban összehangolni. A Scherer Ferenc által címzések nélküli fejezetek utólag adott címei jól visszaadják azok tartalmát, összeigazítva a két másik memoárral. Magyarázó lábjegyzetei segítségével a német anyanyelvű Scherer Benedek által használt német kifejezések fordítását a szerkesztő megadta, egyes tárgyi tévedéseit javította. Ezek mellett igyekezett az éppen szóba hozott művek pontos címét is közölni az olvasókkal. A szerkesztő által jegyzett bevezetés jó kontextust nyújt a korabeli viszonyoknak, családi kapcsolatoknak és a két személy életútjának. A könyv végén lévő névmutató apparátus pedig nagy segítséget adhat azoknak, akik tágabban is kutatni kívánják a gyulai lakosság jelesebb személyeit, Benedektől vagy Ferenctől származó információkra van szükségük.

A könyv grafikai eleme impozáns, megjeleníti a két memoár szellemiségét. Keménytáblás kivitel időtállóságot sugall. Számomra Scherer Benedek memoárja, gondolatai nagyon érdekesek voltak, Ferenc esetében az általa megéltek bemutatása, és elszórt információi oldották a mű jellegét. Összeségében elmondható, hogy akit érdekel a XIX–XX. század vidéki polgára annak a két Scherer által jegyzett memoárok kiadása hiánypótló munka, amely az azt megírókhoz méltó formában öltött testet Gyula városában.

Farkas Dániel: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990) (recenzió)

Recenzált mű: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021. ISBN 978-963-416-285-8 640 o.

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában megjelenő kötet célja a szerkesztők szerint, hogy összefoglalja az 1990-as évek „levéltári forradalmának” köszönhető, az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően felszínre került eredményeket. A kötet tartalmát képező eredmények önálló monográfiák vagy cikkek képében részben vagy egészben megjelentek már, ahogy ezt a fejezetek bibliográfiái is jelzik. Mégis, egy ilyen kötet kiváló lehetőség arra, hogy ezeket az eredményeket egymás mellett szerepeltetve, szintetizálva, esetenként új adalékokkal bővítve nyújtsák át a szerzők az olvasóközönségnek.

A kötet négy részre oszlik. Az első, „Szuperhatalmak és integrációk” című fejezet általános áttekintést nyújt Magyarországnak a hidegháború legfontosabb nagyhatalmaihoz és nemzetközi hálózataihoz fűződő viszonyát illetően. Ez a fejezet rendkívül nagy segítség a további részek megértéséhez. Ezek ugyanis régiónként összefogva, országonkénti esettanulmányok formájában tárgyalják a magyar külkapcsolatokat. Az első fejezetben szó van a Szovjetunióhoz való általános viszonyról, a gazdasági kapcsolatokról, majd az európai integrációs keretekről – ilyenek a KGST, Varsói Szerződés, EGK, és az ezekhez fűződő magyar viszony. A keleti blokk integrációit Baráth Magdolna összefoglalva egy önálló fejezetben is tárgyalja, amely új perspektívából ismételve a korábbi leírásokat, s így hozzájárul a folyamatok mélyebb megértéséhez. A nagyobb kép áttekintése után az egyes külkapcsolat-történetek megértése sokkal könnyebb, és sokkal összefüggés-gazdagabb lehet. A kötetet nem kevesebb mint 21 szerző jegyzi, és ennek megfelelően időnként ismétlések is előfordulnak egy-egy eseménysor vizsgálata során. Ez azonban segít, hogy még szorosabban köthesse az olvasó az egyes fejezetek eseménysorozatát egymáshoz. A kötetet a szerkesztői szándék szerint felsőoktatási tankönyvnek is szánták, ennek teljesen megfelel az ilyen típusú, a tartalmat időnkénti ismétlésekkel átadó összkép. Azonban például a minden külkapcsolati fejezethez rendkívül fontos szovjet-magyar kapcsolatrendszer nincs részletesen kifejtve, néhány korai fejezetben található általános leíráson kívül. Hiányoznak azok az adatok, amelyek rávilágítanának, hogy milyen módon konzultáltak a szovjet féllel a magyarok a kapcsolatok egyes fázisainál. Ez azonban inkább a források hiányára mutat rá, mint a fejezetek nem megfelelő kifejtésére.

A kötetben általános, hogy igyekeznek átfogó képet nyújtani, a legfontosabb diplomáciai források felhasználásával. Magyar részről központi jelentőségűek a külügyi levéltár J-1-j jelzetű, az egyes országokra vonatkozó keletkezésükkor titkos ügykezelésű iratanyagai. A terület iránt érdeklődő kezdő kutatóknak ezenkívül a kötet azért is fontos, mert direkt vagy indirekt módon azt is rögzíti, hogy a kiadás pillanatában melyik témakör nagyjából mennyire van feldolgozva, milyen irányok azok, amelyekben potenciálisan érdemes még tovább kutatni.

A kötet második része Magyarország és a kelet-közép-európai államok kapcsolatával foglalkozik. A már korábban, kiemelt helyen tárgyalt Szovjetuniót kivéve a keleti blokk minden államával való magyar külkapcsolatok tárgyalásra kerülnek, kivéve Albániát. A diplomáciai érintkezés és a keleti blokkon belül való állami viszony tárgyalásán kívül ebben a fejezetben természetszerűleg a társadalmi kapcsolatok, az egyes országokkal való lakossági szintű viszony is teret kap, mint például a Magyarországra utazó lengyel kiskereskedők, a Romániába látogató magyarok, vagy akár a bolgár zöldségtermesztők esetében. A fő hangsúly természetesen az egyes országok belpolitikai viszonyai által meghatározott keleti blokkon belüli lazább vagy erősebb kapcsolatrendszeren van. Részletesen kifejtésre kerülnek az 1956-os forradalomra adott különböző válaszok, az 1968-as prágai bevonuláshoz való viszony, és a külvilággal való interakció különböző stratégiai, amelyek aztán az adott országokat elhidegítették vagy közelítették Magyarországhoz a keleti blokkon belül. A fejezeteket összevetve folyamatosan követhetjük, hogy Magyarország hol helyezkedett el a külpolitikailag kevésbé vagy erősebb aktív államok között, vagy éppen mikor számított reformernek, esetleg konzervatívnak. Sajátos bel- és politikai folyamatok kölcsönhatása rajzolódik ki előttünk, miközben követjük Magyarország viszonyrendszerét a kelet-közép-európai államszocialista tömbön keresztül.

A harmadik fejezetben a korabeli „Nyugat”-tal való kapcsolatrendszert ismertetik a kötet szerzői. Ez a legmegfelelőbb megnevezés, hiszen hagyományos értelemben nem beszélhetünk arról, hogy csak Nyugat-Európáról lenne szó. Az NSZK, Franciaország és Anglia mellett Olaszországgal és a Szentszékkel való viszony is helyet kap, és a semleges Ausztria sem maradhatott ki természetesen, helyzeténél fogva roppant fontos lévén Magyarország számára. A szakaszok egymásutánisága kiváló, hiszen a szoros keleti blokkon belüli viszonyrendszerhez képest érthetjük meg Budapestnek a Nyugathoz való hozzáállását. A fejezetben megfigyelhetjük, hogy mennyire változatos volt a nyugati országok viszonya Magyarországhoz, miközben bizonyos minimális közös jellemzők megfigyelhetők, például, hogy (nem meglepő módon) 1956 után valamennyivel romlott a viszony, vagy hogy egyformán reformistának tekintették Magyarországot legkésőbb az 1970-es évek második felére. Megfigyelhetjük azonban, hogy míg a nagyobb országok közül az NSZK és Olaszország igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni hazánkkal, Franciaország és Anglia többnyire nem ítélte meg úgy, hogy nagyon komoly érdekei fűződnének ehhez a térséghez. A két kapcsolati modell sajátosságainak összehasonlításához kiválóak ennek a résznek a fejezetei. Sajnálatos azonban, hogy a mediterrán térségből csak Olaszország szerepel a kötetben, így nem derül ki, hogy a mediterrán térségen belül milyen kapcsolatrendszere volt hazánknak.

Különleges hely jut Ausztriának és a Szentszéknek. Ausztriának a hagyományosan speciális kapcsolat és a két ország határán változó mértékben létező vasfüggöny, a Vatikánnak pedig a magyar egyházpolitikával való szoros összefüggés miatt.

Az utolsó és legrövidebb (94 oldalas) fejezet az Ázsiával és a harmadik világgal való kapcsolatrendszert taglalja. Miközben érthető, hogy a magyar történelem szempontjából kisebb jelentőségű az Európán kívüli világgal való kapcsolatrendszer megértése, mégis sajnálatos, hogy az afroázsiai térség és Latin-Amerika együttesen sem kapott akkora fejezetet, mint például Nyugat-Európa. Latin-Amerikáról nem is értekezik önálló fejezet. A Kínával és Japánnal fenntartott kapcsolatrendszert önállóan elemzi a kötet, míg a Közel-Kelet egy általános regionális összefoglaló formájában kapott teret. Apor Péter tollából még egy átfogó, a harmadik világgal fenntartott kapcsolatrendszert elemző tanulmányt is megismerhetünk. A fejezet, miközben nem ad teljes képet, jól tükrözi a harmadik világgal és Ázsiával kapcsolatos diplomáciatörténeti kutatások jelenlegi állását, illetve a szükséget a további alapkutatások elvégzésére.

A tanulmánykötet a lehetőségekhez képest kiválóan összefoglalja a hidegháborús magyar külpolitika kutatásának eredményeit, az áttekintett témákat illetően minimális hiányosságokkal, amelyek azonban a terjedelmi korlátoknak is jócskán betudhatóak. Amellett, hogy átfogó ismertetést nyújt hazánk külkapcsolatairól, annak kényszereiről, jellegzetességeiről és belpolitikai meghatározottságairól, pillanatképet is ad a kutatások mai állapotáról. Ennek megfelelően a magyar diplomáciával szakmai vagy személyes indíttatásból foglalkozók, felsőoktatásban tanulók és leendő kutatók is nagy haszonnal forgathatják.

Kiss Anna: Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban (recenzió)

Recenzált mű: Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975, Budapest, Zrínyi, 2020. ISBN: 9789633275481 388. o.

Kemény János politológus és Nagy Tamás hadtörténész Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975 című könyve 2020-ban jelent meg a Zrínyi Kiadó gondozásában, dr. Botz László ny. altábornagy lektorálásával. Az írók célja a könyvvel az volt, hogy egy olyan periódusát mutassák be a magyar történelemnek, amely nem kapott kellő figyelmet az elmúlt évtizedekben, ami pedig nem más, mint a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB) magyar tagozatának a működése Dél-Vietnámban. Az szerzők szerettek volna egy átfogó képet adni arról, hogy mi előzte meg a misszió létrejöttét, milyen szervezési problémákat kellett megoldania a magyar vezetésnek ahhoz, hogy ez létrejöjjön, milyen nehézségekkel néztek szembe a delegáció vezetői és tagjai Vietnámban, milyen tevékenységeket folytattak az NEFB tagjaként és nem utolsó sorban arról, hogy milyen utóélete volt a missziónak.

Ugyan az elmúlt évek során nem volt kifejezetten felkapott a magyarok vietnámi háború lezárásában betöltött szerepe a történettudományban, a veteránok kezdeményezésére elkezdődött a levéltári anyagoknak a felkutatása és feldolgozása. A könyv főként a levéltári anyagokra támaszkodik, azokat mutatja be és értékeli, de ezek mellett támaszkodik a még élő veteránok visszaemlékezéseire, írásaikra és fotóikra, ezzel téve sokkal emberközelibbé a megtörtént eseményeket.

A könyv rendhagyó módon két előszót is kapott: az egyiket Nguyen Tien Thuc, a Vietnámi Szocialista Köztársaság magyarországi rendkívűli és meghatalmazott nagykövete, a másikat pedig Dr. Botz László ny. altábornagy írta. Botz László maga is 1 évet töltött a misszió ideje alatt Dél-Vietnámban, azonban nem csak vietnámi veteránként, hanem a Magyar-Vietnámi Baráti társaság elnökeként is szorosan kötődik a témához.

A monográfia alapvetően két nagy egységből épül fel: a főszövegből és az igen részletes mellékletből. A főszövegben a szerzők először az előkészületekről írnak, majd három nagy fejezetben tárgyalják a magyar katonák három váltását az NEFB tagjaként, majd egy képekkel sűrűn illusztrált részben számolnak be az NEFB-körzetekről és ellenőrző pontokról, végül pedig levonják a magyar tagozat működésének a konklúzióját. A mellékletekben többek között a párizsi egyezmény teljes szövege, a veteránok visszaemlékezései, névjegyzékek és a vietnámi háború számos adata is megtalálható.

Az előkészületek fejezetben a szerzőpáros részletezi azt, hogy milyen események vezettek odáig, hogy béketárgyalások kezdődjenek Párizsban a vietnámi háború évtizedek óta tartó vérengzésének a lezárására, hogyan jött létre a békeszerződés, milyen csatározás folyt az amerikai és a vietnámi felek között és mit is jelent a béke pontosan. A szöveget gyakran megszakítják idézetek, amelyek különböző levéltári iratokból származnak, ezek megerősítik és egyértelművé teszik a szerzők állításait. Végül 1973. január 27-én került sor a békeszerződés aláírására és ezzel hivatalosan is megkezdődhetett a magyar kontingens munkája, ami eddig csak a színfalak mögött szerveződött és formálódott. Helyet kapott továbbá ebben a fejezetben a Magyar Népköztársaság és a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK) kapcsolatának elemzése, valamint a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium misszióra való felkészülésének a bemutatása is.

A következő nagyobb fejezet Az első váltás címet kapta, mivel a vietnámi magyar kontingens első körben kiküldött katonáinak a tevékenységét mutatja be. Először megismerkedhetünk az aktuális külpolitikai helyzettel és azzal, hogy milyen állapotok fogadták a magyarokat, amikor megérkeztek Dél-Vietnámba. Ezután elolvashatjuk a különböző bizottságoknak a létrejöttét, az NEFB-körzetek elfoglalását és azt, hogy hogyan kezdte meg a működését a bizottság. A könyv ismerteti azokat a kérdéseket, amelyekben az NEFB tagjai (kezdetben Kanada, Lengyelország, Magyarország és Indonézia, de már az első magyar váltás ideje alatt átveszi Kanada helyét Irán) között vita alakult ki, ilyen volt például a Khe Sanh-i bombázás kérdése, aminek az ügyében végül sosem egyeztek meg a felek. A fejezet részletezi az első váltás alatt végbement fogolycseréket, a különböző légi szállításokat és helikopterincidenseket, köztük azt a tragédiát, amelyben két magyar tiszt (Dylski Aurél határőr százados és Cziboly Csaba tartalékos főhadnagy) is életét vesztette 1973. április 7-én. Ez az eset volt az, ami miatt végleges elhatározást hozott a kanadai vezetés arról, hogy kilépnek az NEFB-ből. A fejezet végén pedig megtudhatjuk, hogy milyen volt a magyar katonák élete az első váltás alatt és milyen volt a hazautazásukkor a vietnámi helyzet.

A harmadik fejezetben a magyar kontingens második váltásának ideje alatt történt eseményekbe nyerünk bepillantást. Ahogy az első váltásnál, úgy itt is először az aktuális világ- és helyi politikai helyzetet ismerhetjük meg, mivel ezek alapjaiban határozták meg a magyarok tevékenységét. Az 1974-es évben újra felélénkültek a harcok Vietnámban, így számos olyan kérdésre kellett választ találnia az NEFB tagországainak, amire korábban nem volt példa, működésük azonban egy idő után holtpontra jutott és megbénult. A fejezet részletesen tárgyalja a második váltás alatt történt incidenseket, a soros elnökség alatt történteket, a fogolycseréket és a magyar tagozat kapcsolatát a másik három NEFB taggal, valamint a VDK-val és DIFK-kel való együttműködést. Ebben az időszakban több rendkívüli esemény is történt a magyarokkal, amelyekről a szerzők is részletesen beszámoltak, ilyen volt például Hernádi András váratlan halála, a különböző autóbalesetek és belövések, Mikó Lajos tartalékos hadnagy disszidálása és vietnámi gyerekek kimentése a tengerből. Továbbá a fejezetben arról is szó esik, hogy milyen tevékenységeket végeztek a magyar katonák a szabadidejükben és hogyan tartották a kapcsolatot az otthon maradt családtagjaikkal.

A következő fejezetben a harmadik, egyben utolsó váltás történetét ismerheti meg az olvasó. Ahogy az előző két váltásnál, úgy itt is egy katonai-politikai összefoglalóval kezdenek a szerzők, amelyből kiderül, hogy a vietnámiak közötti ellentét fokozódott és ez folyamatosan nehezítette az NEFB munkáját. A fejezetből megismerhetjük azt, hogy milyen problémákkal küzdött a magyar delegáció ebben az időszakban, ezek között többek között voltak vezetési, pénzügyi és soros elnökségi problémák is. Ahogy a helyzet egyre inkább elmérgesedett, úgy szaporodtak meg a rendkívüli események is ebben az időszakban. A magyar delegáció biztonsági helyzete tovább romlott, több betörési kísérlet is volt a magyarok által használ épületekbe, valamint megszaporodtak a belövések is. A vietnámiak tüntetéseket szerveztek az NEFB és a szocialista delegációk ellen és egyre több volt a fegyelmi problémából adódó incidens is. Megismerhetjük azt, hogy milyen okok vezettek a NEFB-tevékenység végéhez és, hogy hogyan zajlott a körzetek bevonása, valamint a delegáció tagjainak a kimenekítése, amihez végül még amerikai közreműködésre is szükség volt. Végül minden jól alakult és a magyar delegáció tagjai sértetlenül hazajutottak a küldetésükről.

Az ötödik fejezetben az NEFB-körzetek és ellenőrző pontok részletes, képekkel tarkított bemutatása található. Az utána következő, utolsó, fejezet a Konklúzió címet kapta, mivel az írók ebben foglalták össze az NEFB, azon belül is a magyar delegáció, működését és jelentőségét, valamint a misszió utóéletét.

A magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975 egy hiánypótló munka, amely alapján a magyar katonaság történetének egy olyan szeletébe nyerhetünk bepillantást, amely az elmúlt évtizedek során majdnem feledésbe merült. A levéltári anyagok, a személyes visszaemlékezések, a képek és az elemző szöveg olyan módon van vegyítve ebben a munkában, hogy az olvasó könnyen át tudja érezni azt, hogy milyen lehetett azoknak a honfitársainknak, akik a szülőföldjüktől ilyen messze teljesítettek szolgálatot. A könyvben szereplő katonák nem csak egyszerű katonák, hanem hús-vér emberek, akiknek vannak érzéseik és problémáik. Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretnék megismerni a magyar történelem egy olyan részét, amely nem kapott széles nyilvánosságot, de nagyon izgalmas és kellően jól dokumentált.

Továbbra is várjuk az írásokat a 2022/1-es számba hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában

Ismételt felhívás!

Szeretettel felhívjuk minden volt és leendő Szerzőnk figyelmét, hogy szerkesztőségünk továbbra is nagy örömmel várja a 2022/1-es számba készülő írásokat hittudományi-, jogtudományi-, valamint történelemtudományi témában.

Beküldési határidő: 2022. március 23. éjfél.

A munka során kérjük, hogy a következő linken elérhető stíluslapot használják! A szerkesztőség ez alapján fogja elvégezni a formai áttekintést.

Stíluslap: https://btk.kre.hu/images/doc/stiluslap2021.pdf

A stíluslaptól eltérően kérjük a tanulmányokat magyar cím mellett angollal is ellátni, illetve a tanulmány elején szerepeljen magyar- és angol nyelvű absztrakt kulcsszavakkal ellátva.

Az absztraktok esetében kérjük a következő formai dolgokat betartani: az absztrakt terjedelme 10-15 sor legyen, szerepeljen benne a tanulmány tartalmának rövid ismertetése, a használt módszertan, a felállított koncepció, illetve hipotézis, valamint egy konklúzió.

A tanulmányokat minden esetben szükséges jegyzetapparátussal és bibliográfiával ellátni.

A terjedelmi követelmények a tanulmányok és recenziók esetében a következők:

  • Tanulmányoknál: 10.000-től 60.000 karakter szóközökkel. Ebbe a terjedelembe beleértendők a címek, az absztraktok és a kulcsszavak, a törzsszöveg, a jegyzetapparátus, valamint a bibliográfia.
  • Recenzióknál: 5.000-től 15.000 karakter szóközökkel.

Tanulmányok, recenziók és fordítások, mellett folyóiratunkba már forrásközlő munkák is beküldhetők.

Magyar mellett angol-, illetve német nyelvű írásokat is várunk. Ebben az esetben azonban kérjük tisztelt Szerzőinket, hogy a beküldés során csatolt lektori vélemény tartalmazza a nyelvi ellenőrzést is. Emellett angol vagy német nyelvű tanulmány esetén az angol/német nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak mellett szükséges magyar nyelvű cím, absztrakt és kulcsszavak megadása.

Felhívjuk szerzőink figyelmét, hogy amennyiben a történelemtudományi rovatba olyan tanulmányt terveznek beküldeni, amely kívül esik a XVIII-XX. századot felölő időszakon, úgy érdemes azt a beküldési határidő lejárta előtt jelezni a számunkra, hogy fel tudjuk kérni a megfelelő lektort a munka elbírálására. A beküldési határidő természetesen ebben az esetben is március 23. éjfél.

A 2021/2-es lapszámot a következő linken tudják megtekinteni: http://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2021-2/

Mindannyiuknak jó munkát kívánunk!

Üdvözlettel,

A KRE-DIt folyóirat szerkesztősége

Segesdi Gergő: Dagger, Richard. “Republicanism.” (recenzió)

Dagger, Richard. “Republicanism.” In The Oxford Handbook of The History of Political Philosophy, edited by George Klosko, 701-11. New York: Oxford University Press, 2011.

Richard Dagger 2011-ben megjelent Republicanism című tanulmányában magának a republikanizmus fogalmának a lényegét igyekszik megfejteni. Dagger munkája elején mindjárt leszögezi a következőt: abban, hogy mi is a republikanizmus tulajdonképpen nincsen egyetértés. Ami ugyanakkor kijelenthető szerinte az az, hogy a fogalom egy olyan felfogást takar, ahol nem egy valaki, vagy pedig egy szűk csoport irányít, hanem a polgároknak egy nagyobb csoportja. Emellett szigorúan értelmezve a republikanizmus szembehelyezkedik a monarchia intézményével.

Arisztotelész és Cicero Dagger szerint két olyan név, akiket hagyományosan a republikanizmushoz szokás kötni. Ők azonban Dagger meglátása szerint nem voltak sem monarchia ellenesek, sem pedig teljesen elkötelezettek a képviseleti kormányzat mellett. Sőt Arisztotelész szerint éppen a monarchia az, ami a legjobban szolgálja a közjót. Annak intézménye akkor válik problémássá, amikor a monarchia fejét nem ellenőrzik és az türanosszá válik. A türannisz az oka annak, hogy Cicero egy vegyes államformát pártolt. Meg kell ugyanis különböztetni azt a monarchiát, ahol a vezető a jog felett áll és azt, ahol megvalósul a jog uralma. Utóbbit nevezzük alkotmányos monarchiának. Dagger úgy látja, hogy a republikánusoknak nem szükséges mindenáron szembe helyezkednie a monarchikus kormányzati formával, csak akkor, hogyha a hatalom túlzottan egy kézben összpontosul.

A republikanizmus és a képviseleti kormányzat közti kapcsolatot Dagger komplikáltnak látja, ugyanis a republikánusok szerinte klasszikusan a közvetlen demokráciát pártolják, ahol a közösség tagjainak közvetlen beleszólása van a dolgokba. A törvény uralma ugyanakkor nem lehet hatékony szerinte, hogyha nincs, aki meghozza a törvényeket. Szükséges tehát olyan személyek megválasztása, akik a törvényeket meghozzák. Az azonban nem magától értetődő, hogy minden csoport jogosult-e megválasztani kik is képviseljék őt.

Dagger felteszi a kérdést, hogy vajon a köztársaság mennyiben különbözik a demokráciától. Véleménye szerint erre ugyan nincsen egyértelmű válasz. Napjaink republikánusait nagyjából olyan valakikként lehet szerinte leírni, akik elkötelezettek a morális és politikai egyenjogúság mellett. Ezek az emberek a köztársaságot tehát egyfajta demokráciaként képzelik el, nem pedig olyan valamiként, ami szemben áll azzal. Dagger szerint a republikánusok a kormányzatot saját maguk irányítására képes állampolgárok közügyeként látják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek azt és akkor tesznek, amikor akarnak. A köztársaság ugyanis a jog kormányzata és nem az embereké. Egy demokrácia pedig hogyha elfogadja jog uralmát, akkor demokratikus köztársaság.

Dagger hivatkozik J. G. A. Pocock-ra, aki azt mondja, hogy a republikánusok szerint az állampolgárnak függetlennek kell lennie azoktól, akiknek a pénze vagy a hatalma lehetőséget biztosít arra, hogy a köztársaságot korrupt módon irányítsák. Szükséges továbbá különbséget tenni a „klasszikus” republikánusok, mint például Arisztotelész és Cicero, valamint a „modern” republikánusok között. Míg a klasszikus republikánus a közjót az egyén elé helyezi, addig a modern republikánus éppen az egyént helyezi a közjó elé.

Arisztotelész és Cicero után a köztársasági gondolat újjá éledését Dagger a késő középköri Machiavelli Firenzében látja. Machiavelli Dagger szerint a tökéletes államformát a Római Köztársaságban vélte felfedezni. Úgy látja, hogy Machiavelli igyekezett egyensúlyba hozni a különböző kormányzati formákat, hogy megtalálja azt az egészséges egyensúlyt, ahol a törvény uralma megakadályozza, hogy bárki a többiek fölé kerekedhessen. Ami azonban igazán elhozta a köztársasági gondolat újjáéledését az Dagger véleménye szerint a reformáció és Európa ezzel járó vallási és politikai felfordulása. Ezt követően a republikanizmus gondolata kulcsszerepet játszott a 18. század két fontos forradalmában, az amerikaiban és a franciában. Végül azonban Dagger meglátása szerint a 20. század magával hozta a republikanizmus hanyatlását, többé már nem volt a központi politikai gondolat. Felemelkedett a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus.

Ahogyan azt fentebb olvashattuk Richard Dagger kiváló tanulmánya egyszerre igyekszik meghatározni a republikanizmus és a republikánusok fogalmát. Teszi mindezt úgy, hogy nem mulasztja el felvázolni azt a történelmi kontextust, amely meghatározó volt a republikanizmus fejlődése szempontjából.

Forgács Márton: Rudolf A. Mark: Krieg an fernen Fronten. Die Deutschen in Zentralasien und am Hindukusch 1914–1924 (recenzió)

Rudolf A. Mark: Krieg an fernen Fronten. Die Deutschen in Zentralasien und am Hindukusch 1914–1924. Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn, 2013. 285. o. 24 fénykép. ISBN 978-3-506-77788-1

Németországban az utóbbi két évtizedben fokozott érdeklődés tapasztalható a közép-ázsiai régió iránt, nem utolsósorban a Bundeswehr afganisztáni szerepvállalása következtében. Rudolf A. Mark munkája egy olyan témát helyez középpontba, amely az első világháborús centenárium kapcsán azóta megjelent nagyszámú tanulmány és monográfia dacára is még bőven tartalmaz „hézagokat és fehér foltokat”: a Német Birodalom külpolitikai tevékenységét a közép-ázsiai (és érintőlegesen a közel-keleti) térségben. A szerző Germersheimban orosz, lengyel, szerbhorvát, szociológiai és gazdasági, majd Mainzban kelet-európai történelmi, szlavisztikai és néprajzi tanulmányokat folytatott. Tanított többek között vendégdocensként a Harvard Egyetemen, tagja volt a moldovai EBESZ-bizottságnak, 2013 óta a hamburgi Helmut Schmidt Egyetem munkatársa. Publikációiban behatóan foglalkozott a volt Szovjetunió népeivel, ezen belül az ukrán és közép-ázsiai területekkel. Az itt tárgyalt mű közvetlen előzményeként tekinthető munkája egy évvel korábban jelent meg Im Schatten des „Great Game”. Deutsche „Weltpolitik” und russischer Imperialismus in Zentralasien 1871–1914 címmel.

A könyv hat fő fejezetből épül fel, amelyek három-négy alfejezetre oszlanak. A bevezetőben a szerző felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy a közép-ázsiai térség alig kap hangsúlyt az első világháborút tárgyaló nemzetközi szakirodalomban, és ismerteti a kutatásainak alapját képző széleskörű forrásbázist: berlini, koblenzi, taskenti és moszkvai levéltárak aktái, diplomaták levelezései, visszaemlékezések, korabeli folyóiratok. A második fejezet röviden ismerteti a Turkesztáni Főkormányzóságot, a mai Türkmenisztán, Özbegisztán, Kirgizsztán, Tádzsikisztán és Dél-, valamint Kelet-Kazaksztán területeit, amelyek a 19. század második felében kerültek fokozatosan az Orosz Birodalom uralma alá (Kazaksztán nagyobb része a Sztyeppei Főkormányzóság területét képezte). A három történelmi államalakulat közül a Kokandi Kánságot annektálták, a Hívai Kánság és a Buharai Emirátus pedig vazallus állam státuszába kerültek. A térség a német vezetés részéről akkor kezdett fokozott figyelemben részesülni, amikor Max Freiherr von Oppenheim (1860–1946) orientalista vezetésével megalakult a „Keleti Hírszerző Iroda” (Nachrichtenstelle für den Orient). Ennek célja a brit, francia és orosz haderőkben szolgáló muszlim katonák megnyerése és átállítása, a gyarmatokon pedig fegyveres felkelések szítása volt. A stratégia alapjait Oppenheim – aki számos utazást tett a Közel-Keleten, és mélységes rajongást táplált az iszlám kultúra iránt – már 1914 októberében lefektette „Emlékirat ellenségeink iszlám területeinek forradalmasításáról” (Denkschrift betreffend die Revolutionisierung der islamischen Gebiete unserer Feinde) című írásában. A hivatal felépítésének és sokirányú propagandatevékenységének bemutatása mellett a fejezet külön kitér a turkesztáni lakosokat hadtápszolgálatra kötelező ukáz (1916. június 25) nyomán kitört felkelés német recepciójára. Az ellenség hátországában zajló véres konfliktushoz ugyan fűztek reményeket, azonban azt a korabeli orosz feltevést, miszerint ténylegesen befolyásoltak volna az eseményeket, Mark a felkutatott dokumentumok alapján nem látja igazolhatónak.

A következő fejezet az Orosz Birodalom közép-ázsiai területein letelepedett németek helyzetét vázolja fel. Turkesztánban meglehetősen alacsony volt a létszámuk (10 000 főre becsülhető), a háború kitörése utáni németellenes, sokszor antiszemita színezetet is átszőtt közhangulat azonban őket se kerülte el, ahogyan a német származású, de egyébként teljes mértékben eloroszosodott tisztek is folytonos gyanúsításoknak voltak kitéve. Mark ehelyütt hozzáteszi, hogy háború idején ez szinte törvényszerű jelenség és a Német Birodalomban is került sor hasonló atrocitásokra, mégis különösen markánsnak ítéli meg ennek oroszországi megnyilvánulásait, és kiemeli az értelmiség ebben játszott dicstelen szerepét. A cári hatóságok különösen árgus szemekkel figyelték a városokban szabadon mozgó német és osztrák–magyar hadifogoly tisztek érintkezéseit a helyi lakossággal; a mindenütt felfedezni vélt „összeesküvések” azonban többnyire teljesen nélkülözték a valóságalapot. A szerző külön alfejezetet szentel a Turkesztánba került hadifoglyok helyzetének áttekintő ismertetésére is, külön tárgyalva a több szabadságot élvező tiszteket és a sokkalta nyomorúságosabb körülmények közé kerülő, nehéz fizikai munka végzésére kötelezett altisztek és legénységiek sorsát. Ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy itt még nem a második világháborús hadifogság végletes embertelenségéről van szó. A többi hadviselő fél táboraihoz képet magas halálozási arány (20% körül) elsődleges oka a foglyok nagy száma, a szervezetlenség, az egészségügyi felszerelés és a személyzet hiányosságai, valamint a birodalmon belüli hatalmas távolságok voltak. Ehhez társult, hogy Turkesztán katonai közigazgatás alatt állt, ami a Vöröskereszt munkáját jelentősen megnehezítette. A következő alfejezet már Német Birodalom térségben folytatott tevékenységeire fókuszál, amelyek arra irányultak, hogy Perzsiát és Afganisztánt a Központi Hatalmak oldalán bevonják a világháborúba, illetve Brit-Indiában felkeléseket robbantsanak ki. Az expedíciók sebtében összeválogatott tagjai közül a legismertebbek Oskar Ritter von Niedermayer főhadnagy (1885–1948), Werner Otto von Hentig hadnagy (1886–1984) Wilhelm Waßmuß (1880–1931) és Mahendra Pratap indiai herceg (1886–1979). A térséget alaposan ismerő szakemberek hiánya, a csoportok tagjai közötti súrlódások, a rossz szervezés, és nem utolsósorban a német és oszmán vezetés rivalizálása következtében a fordulatos kalandokban bővelkedő vállalkozások azonban nem tudták elérni céljukat.

A negyedik fejezet az 1917-es év mélyreható változásokat hozó eseményeit vizsgálja a német külpolitika szemszögéből. A Kerenszkij-kormány által tett engedmények következtében Közép-Ázsiában újjáéledtek az autonómiatörekvések, pártok és szervezetek alakultak. A sztyeppei területeken a kazakok által alapított Alas-párt célkitűzései magukban rejtették az erősödő bolsevikokkal való konfrontációt; küzdelmük az aránytalan erőviszonyok és egy súlyos éhínség következtében azonban kudarcra volt ítélve, és 1920 elejére véget ért. Turkesztánban egy áprilisi kongresszuson helyi szervezetek életre hívták a Turkesztáni Muszlimok Központi Tanácsát, amely Oroszoroszágon belül, föderatív modellben gondolkodva kívánta egyesíteni a török nyelvű népeket. Ezzel a szemben a Taskentben novemberben, a bennszülött lakosság mellőzésével megalakult Turkesztáni Népbiztosok Tanácsa (Turkszovnarkom) az orosz érdekeket képviselte, és nem mutatott hajlandóságot az egyezkedésre. Ennek következtében decemberben a muszlim és zsidó képviselők kikiáltották a Kokandi Autonómiát, amely azonban ugyancsak rövid életűnek bizonyult: 1918 februárjában a szovjet erők elfoglalták és lerombolták Kokandot, a harcok közel 10 000 emberéletet követeltek. Április 30-án létrejött a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (TASZSZK). Az események hatására Hans von Eckhardt (1890–1957) fogalmazta meg azt az elképzelést, hogy a további orosz expanziónkak a központi területeket gyűrűbe záró autonóm államalakulatokom keresztül szabjanak gátat (Randstaatenkonzept). Emellett gazdasági lehetőségek sokaságát is látták egy németbarát muszlim államkonföderáció létrejöttében, a háború során fokozódó nyersanyaghiány komoly érdeklődést váltott ki a közép-ázsiai élelmiszerek, a gyapjú és mindenekelőtt a gyapot iránt. A újfent függetlenné vált Buharai Emirátus és Hívai Kánság kiemelt szerepet töltöttek be mind a szovjetek, mind a térségben élénk aktivitást folytató britek elleni küzdelem szempontjából. Különösen a háborús felek között ügyes hintapolitikát folytató Afganisztánnal határos, és Indiával történelmileg szoros szálakkal kapcsolódó Buhara látszott nélkülözhetetlen bázisnak a további vállalkozásokhoz. A britellenes propagandatevékenység megszervezésével a térséget ismerő Gerhard Epp német mérnököt bízták meg 1918 augusztusában. A tervekben a hadifoglyoknak is szerepet szántak: egy esetleges német katonai beavatkozás esetén stratégiai pontokat kellett volna megszállniuk. Mark azonban rámutat arra, hogy egy független Turkesztán alapítása ekkor már egyre kevésbé tűnhetett kivitelezhetőnek. Az elsődleges szempont a német külpolitika számára a szovjet kormányzattal megkötött béke fenntartása volt, így tényleges támogatást nem nyújtott a különféle muszlim államalakulatok terveivel előálló tatár és turkesztáni küldötteknek. Ehhez társult, hogy meg kellett őrizni az Oszmán Birodalommal a jó viszonyt is, miközben komoly érdekellentétek törtek felszínre a Kaukázusban folytatott hadműveletek, valamint a pántörök birodalmi elképzelésekben rejlő kockázatok nyomán. A német hadügyminisztériumban attól tartottak, hogy ezek megvalósulása esetén Konstantinápoly az arab térség iránt érdeklődését vesztve kiegyezne Nagy-Britanniával, az oszmán fennhatóságot várhatóan el nem fogadó tatárok és kaukázusi népek pedig fegyveres ellenállást tanúsítanának, ami súlyosan veszélyeztette volna a gazdasági érdekeket.

Az ötödik fejezet a hadifoglyok sorsát tárgyalja a breszt-litovszki békét követően. Létszámuk Turkesztánban 1917 végén 50 000, 1918 júliusában 35 000 főre becsülhető, közülük azonban csak kevesebb, mint 10% volt birodalmi német. A szabályozott fogolycsere-egyezmény valójában inkább csak papíron létezett. A fogsággal együtt ellátásukat is elvesztő katonák kisebbik része talált megélhetést biztosító munkát – a szakemberhiány miatt akár vezető beosztásban is –, míg mások megpróbáltak önerőből hazajutni, sokan pedig arra kényszerültek, hogy részt vegyenek a polgárháború harcaiban. A Zimmermann-Brendel főhadnagy vezette német bizottság 1918 júniusában érkezett meg Turkesztánba, de fél éves ottléte alatt gyakorlatilag semmilyen eredményt nem tudott elérni a foglyok megsegítése érdekében. Ennek oka azonban nem csak a kaotikus viszonyokban rejlett, hanem minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a bizottság élénk hírszerzési tevékenységet is folytatott, valamint későbbi büntetést helyezett kilátásba azon katonáknak, akik a Vörös Hadseregbe belépnek – ez értelemszerűen nem növelte a szovjet fél jóindulatát. Másfelől a németek se sietették a cserét, mert aggódtak a hazatérők esetleges politikai „megrontottsága” miatt. A Vörös Hadseregben önként vagy kényszerűségből szolgáló egykori hadifoglyok (nagyjából 100 000 fő, ebből 5000 német) Turkesztánban különösen nagy szerepet játszott, esetenként az állomány 20%-át is meghaladta az arányuk, és szaktudásukkal nagymértékben hozzájárultak a bolsevikok győzelméhez, így a Buharai Emirátus elfoglalásához is (1920. szeptember elején). Ezt az eseményt egy külön alfejezet tárgyalja. A város lakossága ellen elkövetett különös kegyetlenségekről, a példátlan mértékű rablásról és fosztogatásról szóló beszámolókat Mark szovjet forrásokkal való összevetések alapján hitelesnek ítéli meg. A fejezetet a foglyok viszontagságos hazaszállításának ismertetése zárja.

A szerző végül az utolsó fejezetben azt vizsgálja, miként alakult Németország kapcsolata a térséggel a háború lezárását követő években. Egy független Turkesztán ekkor már alig játszott szerepet a német elképzelésekben, ennek megfelelően nagyon korlátozottan és gyorsan alábbhagyó mértékben támogatták Enver pasa (1881–1922) tevékenységét, aki Németországban talált menedéket. A korábbi oszmán hadügyminiszter a britek elleni harcot kívánta folytatni, először a szovjetekkel szövetségben. Nem sokkal később azonban átállt baszmacsi-felkelőkhöz, és 1922. augusztus 4-én esett el Dusanbe közelében egy ütközet során, vele együtt pedig sírba szállt pántörök kalifátusi projektje is. A német gazdasági élet egyes szereplői továbbra is érdeklődést tanúsítottak ugyan a régió iránt, főleg a nagy haszonnal kecsegtető gyapottermesztésben és a Szemirecsje-vasútvonal építésében láttak lehetőségeket, ezekből a tervekből politikai támogatottság hiányában végül semmi sem valósult meg. A Buharai Népi Szovjetköztársasággal annak 1924-es megszűnéséig korlátozottan, de fennmaradtak kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is: buharai gyerekek és diákok Németországban tanulhattak, akiknek egy része ott maradt, másrészről a közép-ázsiai térségben is nem kevés korábbi hadifogoly kezdett új életet.

A tudományos kritériumokat mindvégig szem előtt tartó munka kimerítő jegyzetapparátusa „olvasóbarát” módon végjegyzetként nyert elhelyezést. A 19 oldalt kitevő forrás- és irodalomjegyzék tanulmányozása után nem marad kétség afelől, hogy nagyon alapos és hosszú kutatómunka eredményét tartjuk a kezünkben. A szerző választékos, helyenként latin kifejezésekkel tűzdelt, mégis olvasmányos stílusa örvendetesen felülemelkedik egynémely tudományos publikáció száraz fogalmazásmódján. A leírtakat két igényes kivitelezésű térkép és egy fényképmelléklet egészíti ki. Kiemelésre érdemes, hogy a mű címének megfelelően a német szempontok és szereplők képezik a vizsgálat fő tárgyát, de nem mellőzi a hadifogság osztrák–magyar vonatkozásait sem. A könyvet nem csak a szűkebb téma szakembereinek, hanem az érdeklődő nagyközönségnek is csak ajánlani lehet.

Krisztina Dóra Fodor: Levente, Nagy: Cities, Martyrs and Relics in Pannonia. Discovering the Topography (review)

Levente, Nagy: Cities, Martyrs and Relics in Pannonia. Discovering the Topography in Four Pannonian Passion Stories. Thesaurus Historiae Ecclesiasticae in Universitate Quinqueecclesiensi I., Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, Pécs, 2012. ISSN 2063-2398 ISBN 978 963 89482 1 2

The volume treats four martyr passions from the ancient Pannonia. The four passions tell the martyrdoms of seven martyrs – Irenaeus, Synerotas, Quirinus and the four stone-cutters (Sancti Quattuor Coronati) – who died in the persecution of Christians under emperor Diocletian. The book approaches the historical memories from many viewpoints, and this is how it ensures a possible reconstruction of the life and the environment of the martyrs and the events of the early years of the III. century

The author of the book, Levente Nagy is the docent of the University of Pécs Faculty of Humanities and Social Sciences and the head of the Archaeology Department. His research fields are Christian archaeology and church history of Roman Pannonia.

The present volume is the first in the series of the Church History Research Centre of University of Pécs that focuses on a specifically ancient subject, the other seven volumes delt with church history in the middle ages.

The introductory chapter clarifies the research method and the main subjects of the book. The author makes an attempt to draw a line between fiction and reality in the passions of martyrs, what is a difficult task regarding that – as Levente Nagy shows us – the passions can be interpreted in many ways and each way leads to a different result. Nagy chooses an interdisciplinary approach combining the methodology of more disciplines in order to give a complete picture about the place and time of the historical events. In one hand he examines the historical and archaeological aspects of the passions to determine the reality. In the second hand literary theory helps him to reveal a level of symbolic meanings in the texts referring the martyrs’ as well as the authors’ collective memory. Besides, the adaptation of the approaches of gender studies also brings new views and gives an understanding of the passions different from the earlier predominant ecclesiastical interpretation.

Research into the Pannonian martyrs was extensive in the first half of the 20th century in Hungary.[1] In the second half of the 20th century this theme was suppressed by the communism, smaller studies were published in the end of the 20th century, however, a comprehensive study on the history on the Pannonian martyrs and the ancient church history of Pannonia was still missing. Péter Kovács’s book (Fontes Pannoniae Antiquae Vol. VI. In Aetate Tetrarcharum)[2] on the times of the Tetrarchy was published in 2011, which contains all sources about Pannonia in that specific time period adding historical explanations and comments. After this book the volume of Levente Nagy comes, which builds not only upon written sources, but the approaches of historical, hagiographical, archaeological, literary, theological and gender studies and the results of research made in Europe and the Balkan countries.[3]

The volume is divided into six chapters. In the first chapter the author gives a thorough description of the Christian persecution under Diocletian and attempts to determine the exact date of the martyrdoms (both years and months). The chapters 2-5 present the four passions, starting every chapter with the text of a passion in two languages, Latin and Hungarian. The Hungarian translations were made by Levente Nagy using Albin Balogh’s work.

The subject of the second chapter is Irenaeus, the bishop of Sirmium. On the basis of a wide range of archaeological and epigraphical sources Nagy analyses the historical authenticity of the passion and identifies the place where Irenaeus was executed.

The third chapter treats Synerotas martyr. After the text of the different versions of his passion Levente Nagy goes into the problem of the difference between the two passions and gives answers when the texts were written. This chapter has a special significance because Synerotas martyr is the least researched of the Pannonian martyrs, and even this book he gets only a few pages, but a deeper examination of this martyr is yet to come. The chapter contains archaeological examinations about the cemetery basilica of Synerotas and the left two inscriptions as well.

In the fourth chapter Quirinus, the bishop of Siscia is presented, with many details about the trial, the place and time of the conviction. Quirinus was executed in the area of the modern Hungary, so the author discusses the place of Quirinus’ execution in detail, as well as the basilica of the bishop and the archaeological finds inside basing on the earlier research made by Endre Tóth.[4]

The fifth chapter tells us the story of the four stone-cutters. Both the text of the passion and the chapter about it are the longest in the book. The author analyses the passion in detail with text critical methods and notes the possible insertions in the text. He also shows us the place and the time of the story.

The concluding chapter, Summary focuses on a few controversial topics of the passions, e.g. the question of ascetism in the passion of Synerotas martyr (the author has new studies about this issue[5]). The only point the book leaves a sense of lack that the passions are discussed separately, and we do not get an overall picture of the Pannonian persecution in the context of the imperial persecution.

The list of abbreviations, bibliography, picture list and the two indexes (names and places) make the usage of the book easier. In the end of the volume we can find an English summary from the author. The physical specifications of the book are B5 size, cardboard tabbed cover which makes it light and easy to read. The cover contains a photo about a fresco in the Peter-Paul tomb of the ancient Christian tomb of Pécs. The book contains a lot of photos and sketches about the archaeological places and finds.

I recommend this book on the one hand to those who are interested in the ancient history, the ancient Pannonia or ancient Christianity and persecution – on the other hand to all researchers from the discipline of history, hagiography and archaeology.

References

  1. Albin, Balogh: Pannónia őskereszténysége I. Történeti rész., Budapest, 2012.; Tibor, Nagy: A pannóniai kereszténység története a római védőrendszer összeomlásáig. Budapest, 1939.
  2. Péter, Kovács (ed.): Fontes Pannoniae Antique Vol. VI. In Aetate Tetrarcharum, Pytheas, Budapest, 2011.
  3. Rajko Bratož: „Die Diocletianische Christenverfolgung in den Donau- und Balkanprovinzen” In: Alexander Demandt – Andreas Goltz – Heinrich Schlage-Schöningen (eds.): Diocletian und die Tetrarchie. Aspekte einer Zeitenwende. Millenium-Studien 1. Berlin-New York, 2004.; Mirja Jarak: „Martyres Pannoniae – The Chronological Position of the Pannonian Martyrs in the Course of Diocletian’s Persecution” In: Rajko Bratož (eds.): Westilyricum und Nordostitalien in der spätrömischen Zeit. Situla 34 (1996); Miroslava Mirković: Sirmium – Its History from the I. Centuri A.D. to 582. A.D. Sirmium I (1970). Jacques Zeiller: Les origines chrétiennes dans le provinces danubiennes de l’Empire romain. Paris, 1918.
  4. Endre, Tóth: Szent Quirinus savariai vértanú. Szombathely, 2002.; Endre, Tóth: „A 4-8. századi pannóniai kereszténység forrásairól, és a leletek forrásértékéről.” MEV 2 (1990).; Endre, Tóth: „Utószó Szt. Quirinus vértanú szenvedéstörténetéhez.” In: Balogh Albin: Szt. Quirinus vértanú püspök, Szombathely, 2011.; Endre, Tóth: „Szent Quirinus Sabariaban – és Velence sabariai alapítói” In: Vasi szemle 72. (2018).
  5. Levente, Nagy: „Ascetic Christianity in Pannonian Martyr Stories” In: Marianne Sághy – Edward M. Schoolman(eds.): Pagans and Christians in the Late Roman Empire. New Evidence, New Approaches (4th-8th centuries), CEU MEDIEVALIA 18.; Specimina Nova Supplementum X., 2017.; Levente, Nagy: „Férfi és nő Synerotas és Pollio pannoniai passióiban” In: D. Tóth Judit-Sághy Marianne (eds.): Studia Patrum VI. Férfi és nő az ókori kereszténységben, Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2015.

Pető-Veres Kata: Fekete Csaba (szerk.): Pathai István Református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai Rend Milotai Nyilas István Ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei (recenzió)

Fekete Csaba (szerk.): Pathai István Református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai Rend Milotai Nyilas István Ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020. ISBN: 978-615-81564-0-0

(A szövegkiadást sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a magyarázatokat írta Fekete Csaba)

A Tiszántúli Református Egyházkerület könyvárosaként, himnológusként, református lelkészként is tevékenykedő Fekete Csaba fontos szolgálatot vállal magára, amikor régi, nehezen hozzáférhető szertartási szövegeket, ágendákat, istentiszteleti rendeket rendez sajtó alá és az érdeklődő közönség és a kutatók számára modern átírásban, magyarázatokat hozzáfűzve elérhetővé tesz. 2020-ban megjelent három szertartási szöveget tartalmazó munkája is ebbe a nagyívű, sokunk munkáját megkönnyítő sorozatba illeszkedik. Közös protestáns örökségünk emlékei ezek, melyek a korai protestáns nemzedékek erőfeszítéseibe, elhivatottságába és identitás-keresésébe engednek bennünket, kései leszármazottakat betekinteni. Nem titkolt szándéka a szerkesztőnek, hogy éleslátással megfogalmazott megjegyzései, kritikai észrevételei a 20. században berögződött és azóta is nemzedékről-nemzedékre átadott hibás felimeréseket és következtetéseket lerombolja, és a társtudományok legújabb felimeréseit, kutatási irányait is felhasználva új megállapításokra jusson. E megállapítások segíthetnek bennünket, -persze csak, ha meg akarjuk hallani- hogy milyen súlypontjai lehettek eleink istentiszteletének. Ehhez azonban fontos, hogy elengedjük a szertartási elemek egymást követő sorrendjeinek mérceként felállított megismerését. Református elődeink munkájának, istentiszteletről alkotott véleményének, tapasztalatainak alapos kutatása megóvhatná a ma útkereső utódokat számtalan tévúttól és könnyelműen kimondott értékítélettől. Az őszintén gyakorolt felfedezés iránti vágy segíthetne a jelen reformátusának, hogy többek között az úrvacsora rendje is kitisztuljon.

A kötet arányaira nézve azt a megjegyzést tehetjük, hogy mintegy a felét Pathai István Az Helvéciai konfesszión való körösztény prédikátoroknak Dunán innen, az egyházi szolgálatban való rend tartásokról írattatott könyvecskéje[1] teszi ki. Köszönheti ezt önálló műként való megjelenésének, és eleddig nem eléggé hangsúlyozott más tőről fakadó jelentőségének is. Az összehasonlítások révén a másik két szövegközlés jegyzeteiben is szó esik Pathai munkájáról.

A sajtó alá rendezést elvégző, magyarázatokat, jegyzeteket író Fekete Csaba úgy döntött, hogy nem a megjelenés időrendi sorrendjében helyezi el kiadványában a műveket, mert ugyan a Könyvecske évtizedekkel később jelent meg (1617) Melius Szertartási tanításai és intelmei[2] 1563-as művéhez képest, de előbbi önállóan látott napvilágot, és „műfaját tekintve a legkorábbi emlék a maga nemében a hazai református egyház történetében.”[3] Ehhez képest Melius munkája függelékként került a korabeli olvasó kezéhez, mert a Válogatott prédikációihoz szertartási kérdéseket tárgyaló és szertartási szövegrészeket is tartalmazó prédikációs összeállításként csatolta. A kötetben közölt Milotai Ágendája egy ismeretlen lelkipásztor által az eredetiből kivonatolt mű. A szerző felhasználta az eredeti szöveget, és kiegészítette a saját gyülekezeti szolgálatában gyűjtött tapasztalataival, és korábbi tanulmányaiból, országjárása során látott gyakorlatokkal. Ez a most közölt kivonat igényes műnek tekinthető, melyekből tucatszám készültek annak okán, hogy a saját ágenda elkészítése hozzátartozott a lelkészi szolgálathoz.

A három mű és annak magyarázatai kapcsolatba kerülnek, ha más nem, a különbségeik révén. Utalások, vissza- és előre utalások gazdagítják az olvasmányélményt. De nem csak a kötetben közölt szövegek folytatnak párbeszédet, hanem az utalások révén szinte minden ismert szertartási szövegünk. Ez helyenként elbizonytalaníthatja a kevésbé járatos olvasót, mert szinte érzi annak kínzó hiányát, hogy a pfalzi rendtartást vagy az esztergomi rítust is maga előtt lássa. Időnként egy képzeletbeli történelemkönyv nyílik meg előttünk, amely oldalain olyan történetet olvashatunk, amely a megértéshez nélkülözhetetlen.

Fontos megjegyzésként olvashatjuk, hogy a közreadott szövegek szó szerinti szövegkiadások, de nem betű szerintiek. Az olvasást, értelmezést megkönnyítendő döntött e mellett az eljárás mellett a szerkesztő.

A szertartási szövegek születési, használati körülményeinek feltárása mellett nyomdatörténeti adalékokat is olvashatunk. Lebilincselő megtudni, hogy egy szöveg a kinyomtatás után miért tartalmazhat adott esetben sok helyesírási hibát, miért nem egységes az ékezés vagy a központozás. Ezek a hibák mind utalhatnak egy ember lelki, testi állapota, épp üldözött és kapkodásra kényszerített volta mellett a nyomtatást végző nyomda szegényes felszerelésére, vagy a külföldi, magyarul rosszul vagy éppenséggel sehogy sem beszélő nyomdász a mű jelentőségéhez képesti szerény adottságaira. Tehát e szövegek mélyreható ismerete a szerző életéhez, sorsához is közelebb visz minket. Pathai Könyvecskéjében nem olvashatunk a patrónus felé intézett köszönő sorokat. Ez is elgondolkoztathatja a kutatót, amely számtalan olvasmányélményének ismeretében tudja, hogy ez pedig szokás volt. A következtetés lehet az, hogy nem volt patrónus, de elképzelhető, hogy egy nem egészen tisztázott kézirat került kinyomtatásra, amelynek oka abban keresendő, hogy éppen akkor adódott lehetőség a nyomtatásra, így nem volt idő letisztázni a kéziratot.

Egységes helyesírási szabályzat híján a szerző által ismert nyelvjárás, helyesírás is átszűrődik a műveken, de e finomságok csak a gyakorlott szem, nyelvészetben, nyelvemlékeink között járatos olvasó számára megragadhatóak. Az utókor pedig, ha bölcsen ítél, sok következtetést levonhat a hibákból is. E szövegek újbóli kiadása jelentőségét abban is elnyerheti, hogy betekintést enged nekünk keletkezési korának szükségeibe is. Pathai Könyvecskéje olyan korban született, amikor a fő hangsúly a polémián, a hitvédelmen volt, ezért szertartási beszédei erőteljesen a hitigazságok hangsúlyozására törekszik. Sok esetben vitát folytat a római katolikus gyakorlatokkal.

A bibliai idézeteket olvasva, az a szomorú felimerése támadhat a gyakorlott olvasónak, hogy a korban nem a beszélhetünk egységes bibliahasználatról, mert Misztótfalusi Kis Miklós fellépése előtt nagyon nehéz volt a tehetősebb prédikátorok számára is saját Bibliát szerezni. Az itt tetten érhető egység hiánya másban is érzékelteti hatását. Fekete Csaba okulásunkra lábjegyzetekben közli a Vizsolyi Biblia, az Oppenheimi és a Hanaui Biblia szerinti verseket is, mert a bibliai idézetek megadásakor a prédikátorok igen ritka esetben ragaszkodtak a nyomtatásban megjelent Bibliához. Inkább fejből idéztek, vagy latinból fordítottak magyarra.

Pathai Könyvecskéje amellett, hogy a ’80-as évekig csak irodalmi említésekből ismertük, abban a tekintetben is jelentős, hogy ez a legkorábbi helvét hitvallású szertartási rendünk. Melius függelékként közreadott szertartási megjegyzéseit szokás ágendának nevezni, de az leginkább csak ágendaszerű vázlat. Milotai Nyilas István Ágendája máig tartó hatást gyakorolt a református szertartások történetében és irodalmában. Ő az első, aki ágendáját ténylegesen Ágendának nevezi, és így szerepelteti könyve címlapján is.

E három mű egy kötetben való szerepeltetése arra ösztönzi az olvasót, hogy igyekezzen ismereteit gyarapítani és elmélyülni múltunk istentiszteleti gyakorlatában, és jobban megérteni a régi korok embereit, küzdelmeit, a nehéz, olykor veszélyes körülmények ellenére is bátorságról, hűségről tett tanúbizonyságukat. Fekete Csaba által szerkesztett, sajtó alá rendezett és jegyzetekkel ellátott műve nem lehet az első lépés, ha valaki még csak ismerkedik istentiszteleti múltunkkal, mert a szövevényes kereszthivatkozások megértéséhez biztos ismeretekre van szükség, de újabb és újabb kérdések megfogalmazásához kiváló és nagyon érdekes olvasmányt vehet kézbe az olvasó. Olvasáskor nagy előny, ha valaki tényleg kíváncsi a bizonyítható, alátámasztható tényekre, akkor is, ha az kiforgatja is addigi ismereteiből felépített világát a négy sarkából.

Hivatkozások

  1. RMNY 1143A
  2. RMNY 196[2]
  3. Fekete Csaba (szerk.): Pathai István református szertartási könyvecskéje, Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István Ágendája szerint, Melius Juhász Péter szertartás intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020, 15.

Jeki Gabriella: Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Eörsi László, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter, Szalay-Berzeviczy András: Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében (recenzió)

Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Eörsi László, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter, Szalay-Berzeviczy András: Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében, Budapest, TranzPress, 360 oldal, ISBN 9786150086712

A Címlapon Magyarország című könyv hiánypótló munkaként 2021. novemberében jelent meg. Alcíme szerint „Hazánk története a nyugati sajtó tükrében”, ami jól tükrözi a kötet forrásanyagát, miközben egyértelműsíti és kijelöli az irányokat: azt vázolja fel, ahogy a Nyugat látja és láttatta Magyarországot az 1848-49-es szabadságharctól napjainkig. A könyv szerint ugyanis modernkori történelmünk többször rámutatott arra, hogy hazánk sorsfordító pillanataiban nem a mi történetírásunk, jogértelmezésünk a perdöntő, hanem a külföldé, hiszen a külföld és többnyire a Nyugat döntötte el Magyarország sorsát a 19. és 20. században.

A Címlapon Magyarország összesen 360 oldalon mesél hazánk 172 éves történetéről, amely láthatóan nem csupán a határainkon belül, hanem a nemzetközi térben is íródott. A bemutatott címlaptörténetekből megtudhatjuk, hogy miként látja Magyarországot a nyugati világ. Mindezt gazdagon illusztrálják a magyar közvélemény számára ismeretlen címlapok, cikkek és sajtófotók, amelyek történészek és politikai elemzők narratíváján keresztül kapnak értelmezést.

A könyv az úgynevezett front page history (vagy más megfogalmazásban main page history) tematikáját követi, amit szó szerinti fordításban „első oldalas történelem”-nek fordíthatnánk. A jelentését vizsgálva leginkább azt takarja, miszerint a címlapon szereplő cikk vagy kép azért kerülhet fel egy-egy újság címlapjára, mert az nagyon fontos vagy érdekes, és ebből kifolyólag történelmi jelentőségű. A front page history műfajának a nyugati világban jóval nagyobb a popularitása, ahol rendszeresen jelennek meg címlapokat vizsgáló kötetek, illetve ahol egyes periodikák évente kiadják (például a New York Times) az adott esztendő címlapjait analizáló összefoglalásukat. Az emlékezetes híresemények ugyanis emlékezetes címlapokat is jelentenek, amelyek bekerülnek a történelembe és néha történelmet is írnak. Ahogy ezek az ikonikus címlapok is mutatják: a toll – és a papír – gyakran erősebb, mint a kard. Csakúgy, mint a magyar történelem legikonikusabb fotói mögött meghúzódó, igaz történetek. Ahogy arra a könyv is rámutat, a címlap a legnagyobb PR-értékű médiamegjelenés, amihez olyan történet kell, amelynek nemzetközi hírértéke van. Ezt a szellemiséget követi a New York Times bal felső sarkában minden nap látható vezérszlogen is: „Minden hír, ami megjelenésre érdemes”.

A könyv szerzői mind a saját korszakuk szakértői: Hermann Róbert az 1848 és 1867 közötti időszakot mutatja be, ifj. Bertényi Iván az 1867 és 1919 közötti érát elemzi, Romsics Ignác az 1919 és 1945 közötti évtizedek címlapjait interpretálja, Eörsi László az 1945 és 1956 közötti viharok éveket veti analízis alá, Valuch Tibor az 1956 és 1989 közötti korszakba nyújt mélyebb betekintést, míg Tölgyessy Péter az 1989 és 2020 közötti évek nyugati sajtómegjelenéseit vizsgálja. A tekintélyes mennyiségű, négyszáz bemutatott címlap a könyvet kiadó, Magyarország egyetlen nemzetközi médiafigyelő és elemző cégének, a TranzPress Kft. ügyvezetője magántulajdonát képezi. Szalay-Berzeviczy András ugyanis nem elégedett meg a napi nemzetközi médiafigyelési elemzési munkával, hanem hazánk jelentősebb nemzetközi médiamegjelenéseit történeti vetületben is összegyűjtötte, hogy közkinccsé tegye azokat.

Ha valakinek kétségei lennének a kötet már korábban említett hiánypótló jellegével kapcsolatban, akkor Szalay-Berzeviczy András ezt azonnal eloszlatja az előszóban.

„Hold on the front page! – hangzik el a nemzetközi szerkesztőségekben, ahol az utolsó percig fenntartják az újság legértékesebb felületét a legérdekfeszítőbb sajtófotónak és a leglebilincselőbb hírnek. A szerkesztőségek az úgynevezett „page one meeting”-en döntenek a következő napi vagy heti címlap tartalmáról. Olvasói táboruk megtartására és növelésére a legütőképesebb fegyverük újságjuk címlapja. Döntésük során számos szempontot figyelembe vesznek az írások hírértékétől kezdve (newsworthyness) aktualitásukon (timeliness) át a tartalom minőségéig (news quality), és természetesen meghatározó az adott lap karakterisztikája és olvasótáborának ízlése is.” (9.)

A könyv szerkesztése során a szakemberek kizárólag nyomtatott időszaki kiadványokat szemléztek. A terjedelmi korlátok és koncepcionális okok miatt pedig csak nyugati sajtóorgánumokat vizsgáltak. A kört az értékesített példányszám alsó küszöbe szűkítette: ezt minimum ötvenezerben határozták meg. A kötet tervezésekor elvárásként fogalmazták meg, hogy csak nagy elérésű és közélettel, gazdasággal és politikával foglakozó periodikákat vonnak be a kutatásba. Ezért nem kerültek a válogatásba családi, illetve női lapok, ahogy bulvár-, groteszk- és humorlapok sem. A szemlézett sajtóorgánumok között vegyesen találhatunk liberális, baloldali és konzervatív sajtótermékeket. A legelterjedtebb lapok (mint például a New York Times, a Financial Times, a Newsweek, a The Wall Street Journal, a The Economist, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Die Welt vagy a Le Figaro) mellett bekerültek olyan sajtótermékek is, amelyek bár kevésbé ismertek, de illusztrációik és képi tartalmaik miatt színesebbé tették a könyvet. Emellett nagy hangsúlyt kaptak az illusztrációkban gazdag, illetve a fotókban bővelkedő képes heti- és havilapok is, mint az Epoca, a Life, vagy a The National Geographic Magazine.

A Címlapon Magyarország kiadásával a szerzők több célt tűztek ki. Egyrészt a nyugati magyarságkép jobb megismerését, nemzeti önismeretünk erősítését, tiszteletadást ezeréves nyugati identitásunknak, valamint a nyugati szövetségi rendszereink és döntéshozók forrásainak jobb megértését. Másrészt szerették volna közelebb hozni a nemzetközi médiát a magyar közvéleményhez és olvasókhoz azt tudatosítva és elmélyítve, hogy milyen motivációból, érték- és érdekalapon alkot és alkotott véleményt a fejlett nyugati világ egy kelet-európai vagy magyar kérdésről. Harmadrészt közkinccsé kívánták tenni a korábban már említett címlap- és sajtómagángyűjteményt.

A könyv tizenhárom fejezetben mesél a Nyugat állandóan változó magyarságképéről, az ország geopolitikai szerepe, módosuló szövetségi rendszere és az állandónak semmiképp sem mondható véleményt alkotó közeg szemüvegén át.

Az első fejezet a „Pogány barbárok és Krisztus atlétái” címet viseli. Szerzője, Szalay-Berzeviczy András ebben ad bevezetést a Nyugat magyarságképébe. Vázolja a média vertikumát és forrásait, a tartalom és forma változásait, külön értékeli a polgári szabad sajtó és a nyilvánosság születésének jelentőségét, a sajtó történeti forrásértékét elemzi, ad egy eszmetörténeti hátteret, beszámol a nyugati „szembeszél” kérdéseiről, de elmésen értékeli a nemzetközi „hír-regatta magyar befutóit”.

A második fejezetben Hermann Róbert tart nemzetközi sajtótükröt a magyar szabadságharctól a kiegyezésig (1848-1867). Ez a fejezet „A magyar név megint szép lesz” címet kapta, ahol a magyar történész, mint számos, az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője elsőként a forradalom és szabadságharc megítélését analizálja német baráti és ellenséges szemmel, majd bemutatja a brit visszhangot az érdektelenségtől a rokonszenvig. Kiemeli Kossuth Lajos személyét, mint a „magyar ügy nagykövetét” és a kormányzó ténykedését az 1851-es és az 1852-es években. A címlapok segítségével vizsgálja a neoabszolutizmus válságjeleit 1860-1961 között, de hangsúlyozza a kiegyezés felé vezető utat, illetve epilógusában Kossuth és Deák nyugati interpretációját is bemutatja.

A harmadik fejezetnek ifj. Bertényi Iván az „Elveszett presztízs vagy megváltozott nemzetközi viszonyok?” címet adta, amely Magyarországot mutatja be a nyugati sajtó címlapjain a kiegyezéstől a Tanácsköztársaságig (1867-1919). A magyar történész a fejezetet Deák Ferenc és a kiegyezés tükrével kezdi, amit a modern Magyarország „építőmestereként” aposztrofált Tisza Kálmán személyének publicitása követ. A szerző megemlíti a millenniumi ünnepségeket, a századforduló kiéleződő belpolitikai ellentéteit, a nemzetiségi problémákat és a csernovai tragédiát. Külön hangsúllyal beszél a legismertebb magyar, Apponyi Albert gróf személyének nyugati megítéléséről, a tárgyilagos sajtó haláláról, ezen belül az első világháború idején alkalmazott propaganda eszközeiről és megjelenítéséről. A fejezet végén a győztesek szemével mesél az összeomlásról és a forradalmakról.

A negyedik fejezet „A király nélküli királyság” címet kapta, amelyben Romsics Ignác elemzi, hogyan látták Nyugaton a Horthy-korszakot (1919-1945). A 20. századdal foglalkozó, magyar történész a nyugati címlapok segítségével mutatja be Horthy és IV. Károly személyt, a trianoni békeszerződést, IV. Károly trónfoglalási kísérleteit és a Habsburgok detronizációját, a bethleni konszolidációt, a frankhamisítási botrányt, az olasz-magyar kapcsolatot, a szentgotthárdi fegyverszállítási botrányt, az Optáns-pert, a Rothermere-akciót, a revíziót, az Eucharisztikus kongresszust, az első és második bécsi döntést, Teleki Pál öngyilkosságát és a bevonulást Délvidékre. A fejezet végén sajtótermékek címlapjain láthatjuk viszont hazánk belépésének visszhangját a második világháborúba, Magyarország német megszállását, illetve a kiugrási kísérleteket.

Az ötödik fejezet „A kommunizmus hosszú éjszakája egyszer véget érhet” címmel, amelyben Eörsi László a koalíciós időszakot, a Rákosi-korszakot és a forradalom nemzetközi médiaképét (1945-1956) veti analízis alá. A magyar történész narratívája az 1946-os hiperinflációval kezdődik, de fontos szerepet kapnak benne a sztálinista kirakatperek, Rákosi és Nagy Imre személye. Eljutunk a forradalom kirobbanásáig, a szovjet beavatkozásig és a forradalom átmeneti győzelméig, majd leveréséig. Kiemelten foglalkozik a „magyar ügy” nyugati interpretációjával, a magyar menekültügy és szolidaritás kérdésével, a konszolidációs kísérletekkel, de Nagy Imre halálával és a forradalom 50. évfordulójával.

A hatodik fejezetben Valuch Tibor „A kádárizmus arcai” címmel a Kádár-kori Magyarország változó képét mutatja be a nyugati sajtóban (1956-1989). A történész a címlapok segítségével mutatja be a lázadó és szabadságszerető magyarokat, az önmagát konszolidáló országot, Kádár János változó arcélét, illetve a gulyáskommunizmus hétköznapjait.

A hetedik fejezetben Tölgyessy Péter, mint politikai elemző a „Külső mintakövetés vagy nemzetállami megoldáskeresés?” kérdését fejtegeti. Itt Magyarország megjelenését vizsgálja a nyugati sajtó címlapjain a rendszerváltástól napjainkig (1989-2020). A nyugati lapok mentén elemzi a kommunista állam reformálhatatlanságát, a nem kívánt rendszerváltást, a magyar fordulat sajátszerűségeit, a rendszerváltás választási eseményeit, a szocialisták visszatérését a hatalomba, a polgári Magyarország interpretációját, az „önmaga ellen forduló” demokráciát, Orbán Viktor második rendszerváltását. Külön részt szentel az „egész világ ellenében” kérdéskörnek, az – saját megfogalmazása szerint – Orbán-rendszer természetének, illetve a válságba került Nyugat egyik legkeletibb része témakörnek.

A nyolcadik fejezetben a kötet szerző összefoglalják az 1848 és 2020 közötti címlapmegjelenéseket. A címe „Szemelvények Magyarország nemzetközi címlapmegjelenéseiből”, ami jól tükrözi a tartalmát. A fejezetben egy-egy fontosabb címlapot és annak történelmi jelentőségét mutatják be hosszabban, a megjelenés helyének és dátumának jelölésével.

A könyv végén a következő fejezetek a címlapok áttekinthető összefoglalója bélyegképek segítségével, a források és a szerzők bemutatása. Itt találjuk a felhasznált irodalmat, illetve a névmutatót is.

Egy dolgot fontos leszögezni a könyv kapcsán: a magyar címlapmegjelenések láthatóan többnyire nem feltétlenül Magyarországról szóltak, hanem olyan eszmékről, amit az adott időben és térben egy nyugati ország belpolitikája magáénak érzett és a maga javára tudott fordítani. Kossuth Lajosban az amerikai liberálisok a Függetlenségi háborújuk szellemi örökösét látták, míg Deák Ferenc kiegyezéspárti politikájában és a dualizmusban Gladstone brit miniszterelnök az írek megbékítésének lehetőségét. De a leghíresebb, Magyarországgal kapcsolatos címlap ugyanis 1957 januárjában jelent meg az akkoriban mintegy 1,5 milliós példányszámban eladott brit Time magazinban. Még a szabad, nyugati világban is azonosulni tudtak az év emberének választott, ismeretlen magyar szabadságharcossal. Ez tehát Magyarország apropóján szólt a szabadság eszméjéről.

Jelen kötet a fentiek alapján tehát méltán szolgált rá a hiánypótló jelzőre. Kiderül belőle többek között, hogy a legtöbb címlapmegjelenést magyar eseménnyel kapcsolatban 1956 ősze jelenti, ezt 1848 és 1989 követi, majd Orbán Viktor migrációs politikája 2015-2016-ban. Azt is világosan bemutatja, miszerint az elmúlt 172 évben túlnyomóan negatívnak bizonyult Magyarország képe a nyugati sajtóban, ami a hármas szövetségbeli tagságunknak, majd a tengelyhatalmakhoz való csatlakozásunknak köszönhető. A könyvből kitűnik, hogy a nyugati sajtó gyakran volt sztereotip, kategorikusan általánosító, felületes, aránytévesztő, torzító, máskor viszont szellemesen találó vagy épp minősítő hazánkkal szemben. A pártatlanság vagy objektivitás kérdését boncolgatva végül egyértelművé válik: a nemzetközi sajtót forráskritikával kell kezelni.