Recenzált mű: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021. ISBN 978-963-416-285-8 640 o.
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában megjelenő kötet célja a szerkesztők szerint, hogy összefoglalja az 1990-as évek „levéltári forradalmának” köszönhető, az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően felszínre került eredményeket. A kötet tartalmát képező eredmények önálló monográfiák vagy cikkek képében részben vagy egészben megjelentek már, ahogy ezt a fejezetek bibliográfiái is jelzik. Mégis, egy ilyen kötet kiváló lehetőség arra, hogy ezeket az eredményeket egymás mellett szerepeltetve, szintetizálva, esetenként új adalékokkal bővítve nyújtsák át a szerzők az olvasóközönségnek.
A kötet négy részre oszlik. Az első, „Szuperhatalmak és integrációk” című fejezet általános áttekintést nyújt Magyarországnak a hidegháború legfontosabb nagyhatalmaihoz és nemzetközi hálózataihoz fűződő viszonyát illetően. Ez a fejezet rendkívül nagy segítség a további részek megértéséhez. Ezek ugyanis régiónként összefogva, országonkénti esettanulmányok formájában tárgyalják a magyar külkapcsolatokat. Az első fejezetben szó van a Szovjetunióhoz való általános viszonyról, a gazdasági kapcsolatokról, majd az európai integrációs keretekről – ilyenek a KGST, Varsói Szerződés, EGK, és az ezekhez fűződő magyar viszony. A keleti blokk integrációit Baráth Magdolna összefoglalva egy önálló fejezetben is tárgyalja, amely új perspektívából ismételve a korábbi leírásokat, s így hozzájárul a folyamatok mélyebb megértéséhez. A nagyobb kép áttekintése után az egyes külkapcsolat-történetek megértése sokkal könnyebb, és sokkal összefüggés-gazdagabb lehet. A kötetet nem kevesebb mint 21 szerző jegyzi, és ennek megfelelően időnként ismétlések is előfordulnak egy-egy eseménysor vizsgálata során. Ez azonban segít, hogy még szorosabban köthesse az olvasó az egyes fejezetek eseménysorozatát egymáshoz. A kötetet a szerkesztői szándék szerint felsőoktatási tankönyvnek is szánták, ennek teljesen megfelel az ilyen típusú, a tartalmat időnkénti ismétlésekkel átadó összkép. Azonban például a minden külkapcsolati fejezethez rendkívül fontos szovjet-magyar kapcsolatrendszer nincs részletesen kifejtve, néhány korai fejezetben található általános leíráson kívül. Hiányoznak azok az adatok, amelyek rávilágítanának, hogy milyen módon konzultáltak a szovjet féllel a magyarok a kapcsolatok egyes fázisainál. Ez azonban inkább a források hiányára mutat rá, mint a fejezetek nem megfelelő kifejtésére.
A kötetben általános, hogy igyekeznek átfogó képet nyújtani, a legfontosabb diplomáciai források felhasználásával. Magyar részről központi jelentőségűek a külügyi levéltár J-1-j jelzetű, az egyes országokra vonatkozó keletkezésükkor titkos ügykezelésű iratanyagai. A terület iránt érdeklődő kezdő kutatóknak ezenkívül a kötet azért is fontos, mert direkt vagy indirekt módon azt is rögzíti, hogy a kiadás pillanatában melyik témakör nagyjából mennyire van feldolgozva, milyen irányok azok, amelyekben potenciálisan érdemes még tovább kutatni.
A kötet második része Magyarország és a kelet-közép-európai államok kapcsolatával foglalkozik. A már korábban, kiemelt helyen tárgyalt Szovjetuniót kivéve a keleti blokk minden államával való magyar külkapcsolatok tárgyalásra kerülnek, kivéve Albániát. A diplomáciai érintkezés és a keleti blokkon belül való állami viszony tárgyalásán kívül ebben a fejezetben természetszerűleg a társadalmi kapcsolatok, az egyes országokkal való lakossági szintű viszony is teret kap, mint például a Magyarországra utazó lengyel kiskereskedők, a Romániába látogató magyarok, vagy akár a bolgár zöldségtermesztők esetében. A fő hangsúly természetesen az egyes országok belpolitikai viszonyai által meghatározott keleti blokkon belüli lazább vagy erősebb kapcsolatrendszeren van. Részletesen kifejtésre kerülnek az 1956-os forradalomra adott különböző válaszok, az 1968-as prágai bevonuláshoz való viszony, és a külvilággal való interakció különböző stratégiai, amelyek aztán az adott országokat elhidegítették vagy közelítették Magyarországhoz a keleti blokkon belül. A fejezeteket összevetve folyamatosan követhetjük, hogy Magyarország hol helyezkedett el a külpolitikailag kevésbé vagy erősebb aktív államok között, vagy éppen mikor számított reformernek, esetleg konzervatívnak. Sajátos bel- és politikai folyamatok kölcsönhatása rajzolódik ki előttünk, miközben követjük Magyarország viszonyrendszerét a kelet-közép-európai államszocialista tömbön keresztül.
A harmadik fejezetben a korabeli „Nyugat”-tal való kapcsolatrendszert ismertetik a kötet szerzői. Ez a legmegfelelőbb megnevezés, hiszen hagyományos értelemben nem beszélhetünk arról, hogy csak Nyugat-Európáról lenne szó. Az NSZK, Franciaország és Anglia mellett Olaszországgal és a Szentszékkel való viszony is helyet kap, és a semleges Ausztria sem maradhatott ki természetesen, helyzeténél fogva roppant fontos lévén Magyarország számára. A szakaszok egymásutánisága kiváló, hiszen a szoros keleti blokkon belüli viszonyrendszerhez képest érthetjük meg Budapestnek a Nyugathoz való hozzáállását. A fejezetben megfigyelhetjük, hogy mennyire változatos volt a nyugati országok viszonya Magyarországhoz, miközben bizonyos minimális közös jellemzők megfigyelhetők, például, hogy (nem meglepő módon) 1956 után valamennyivel romlott a viszony, vagy hogy egyformán reformistának tekintették Magyarországot legkésőbb az 1970-es évek második felére. Megfigyelhetjük azonban, hogy míg a nagyobb országok közül az NSZK és Olaszország igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni hazánkkal, Franciaország és Anglia többnyire nem ítélte meg úgy, hogy nagyon komoly érdekei fűződnének ehhez a térséghez. A két kapcsolati modell sajátosságainak összehasonlításához kiválóak ennek a résznek a fejezetei. Sajnálatos azonban, hogy a mediterrán térségből csak Olaszország szerepel a kötetben, így nem derül ki, hogy a mediterrán térségen belül milyen kapcsolatrendszere volt hazánknak.
Különleges hely jut Ausztriának és a Szentszéknek. Ausztriának a hagyományosan speciális kapcsolat és a két ország határán változó mértékben létező vasfüggöny, a Vatikánnak pedig a magyar egyházpolitikával való szoros összefüggés miatt.
Az utolsó és legrövidebb (94 oldalas) fejezet az Ázsiával és a harmadik világgal való kapcsolatrendszert taglalja. Miközben érthető, hogy a magyar történelem szempontjából kisebb jelentőségű az Európán kívüli világgal való kapcsolatrendszer megértése, mégis sajnálatos, hogy az afroázsiai térség és Latin-Amerika együttesen sem kapott akkora fejezetet, mint például Nyugat-Európa. Latin-Amerikáról nem is értekezik önálló fejezet. A Kínával és Japánnal fenntartott kapcsolatrendszert önállóan elemzi a kötet, míg a Közel-Kelet egy általános regionális összefoglaló formájában kapott teret. Apor Péter tollából még egy átfogó, a harmadik világgal fenntartott kapcsolatrendszert elemző tanulmányt is megismerhetünk. A fejezet, miközben nem ad teljes képet, jól tükrözi a harmadik világgal és Ázsiával kapcsolatos diplomáciatörténeti kutatások jelenlegi állását, illetve a szükséget a további alapkutatások elvégzésére.
A tanulmánykötet a lehetőségekhez képest kiválóan összefoglalja a hidegháborús magyar külpolitika kutatásának eredményeit, az áttekintett témákat illetően minimális hiányosságokkal, amelyek azonban a terjedelmi korlátoknak is jócskán betudhatóak. Amellett, hogy átfogó ismertetést nyújt hazánk külkapcsolatairól, annak kényszereiről, jellegzetességeiről és belpolitikai meghatározottságairól, pillanatképet is ad a kutatások mai állapotáról. Ennek megfelelően a magyar diplomáciával szakmai vagy személyes indíttatásból foglalkozók, felsőoktatásban tanulók és leendő kutatók is nagy haszonnal forgathatják.