Beküldve:

Cservák Csaba: Reflections on the Historical Roots and Contemporary Meaning of the Concept of the Rule of Law

Looking back through history, the concept of the rule of law meant the prohibition of authoritarianism. Even in the Middle Ages, no king could do everything. At least not easily when it came to the nobles. And unlike slaves in antiquity, serfs couldn’t be sold as chattel. The aim of the struggle against the arbitrary rule of the ruling class was to democratise power. This ideological struggle is where the concept of the rule of law first emerged.

The term ‘rule of law’ is often translated in Hungarian law as ‘Rechtsstaat’[1], which is the German word for a ‘state, based on law abidance’. (A mirror translation in Hungarian would be ‘law-state’.) A similar concept is the French a ‘État de droit’.[2] This certainly suggests a close connection between the law and state. ‘Law’ as an adjective defines the state, as the entire functioning of the constitutional state is governed by law. (The hallmark of the concept of law, in relation to all norms, is its enforceability by the state.[3]) There is, therefore, an inseparable unity between the two.

There is a dual requirement that law must both correspond to the interests and will of society (this is the external context on the part of the state) and correspond to its own internal context, as this, too, serves the long-term interest of society.[4] The literal translation of the term “rule of law” might be “the supreme power of law”. This implies, through indirect logic, that the law rules, not the people. People, regardless of their office, are equal under the law. A person can decide a matter not because they are inherently ‘superior’ but because they hold the authority in that particular case. (Hence the prohibition against the arbitrary removal of competency, which is also linked to the issue of separation of powers.)

A constitution’s legitimacy can stem either from the will of the people as a whole or from legal continuity.[5] (Ideally, the former would involve every citizen voting on each provision of the constitution.) The latter connects to the formal rule of law. But how far back can this continuity be traced? In many Central and Eastern European states, regime change occurred on based on legality and legal continuity. This raises the question: how far can the formal rule of law be traced back? What is the legal basis if the starting point was a system that was substantively questionable one? After all, the predecessors of any state developed on the basis of legal continuity, from today’s perspective, were undemocratic.

Given these challenges to the formal rule of law, the substance of the rule of law could serve as a standard, but its subjectivity could poses a problem.[6] The rule of law is not a goal in itself, but a tool. It is a tool to ensure that society should continue to exist, and its will shall be carried out (this is the foundation of the state), including the guarantee of human rights (this serves as the foundation of law).

In legislation, two competing trends can be identified: the exemplary (a principled model) and the casuistic (an enumerated model of regulation). Their appropriateness varies across legal domains and is quite different in criminal law, in administrative law (which also imposes sanctions), and in civil law.[7] (While the choice of regulatory style is not only a question of legality but also of expediency, this decision should be made by consulting a legal expert. The legal profession is important, but the system must not become a ‘juristocracy’.[8] A risk of subjectivity arises when the internal context of the law is used to question legitimate state legislation or the application of the law. To address this, it is recommended that the most important legal principles be enshrined in a constitution with strong legitimacy.)

Democratic elections are of paramount importance for the legitimacy of the law. This includes preventing fraud and establishing a proper electoral system. States have considerable leeway in designing their electoral systems. However, it is crucial to emphasize that the minority must not prevail over the majority. This principle is upheld partly by a sound electoral model and partly by a system of legal remedies with guaranteed elements. Otherwise, democracy becomes merely a formality. Furthermore, it is essential to establish constitutional requirements, such as the provision that changing the electoral system immediately before elections without sufficient preparation time constitutes a violation of legal certainty.[9]

It is essential that the general rules established by law be the best possible for society. However, it has its individual victims. In legislative terms, this occurs as a result of loopholes. A legal loophole exists when there is no rule governing a specific situation, but a rule should exist based on a higher principle or norm. According to Larenz, a hidden legal loophole occurs when a rule exists, but a higher-level provision or legal principle would justify a more specific law (lex specialis). In such cases, applying the general rule may be problematic. “The loophole here consists in the absence of the imposition of a limitation.”[10] The legitimate interests of those adversely affected by such loopholes must be protected by law. Additionally, we cannot ignore the fact that legislation can be ‘flawed’. Whether due to a typographical error or poor drafting, a law’s effect my differ from its intended purpose. (We will not address ‘deliberate errors’ arising from personal interests, though, it is not always easy to distinguish between an unintentional mistake and a deliberate legislative act that disregards certain interests.)

This may be attributable to:

    • The legislators themselves.
    • The codification of legislation. It is a sociological fact that, especially with law containing hundreds of paragraphs, the drafters become quasi-decision-makers.
    • The emergence of loopholes. These can be either original or ex post, depending on when they arise. In the former case, the legal loophole had already existed at the time the legislation was drafted; the latter occurs when social, technical, or scientific developments necessitate regulating an area that previously did not require regulation. This was the case when criminal codes still usually punished the counterfeiting of coins; when paper money suddenly became widespread in Europe and began to have a high value, the principle of ‘nullum crimen sine lege’ meant that the most serious offenders could not be punished. (It is less common for a rule to be repealed in an area that was originally regulated. This is most conceivable with a detailed rule in a complex legal relationship. One long law is replaced by another long law – and one legal relationship is not thought of.) For this reason, there is a constant need for correction.
    • This is primarily the purpose of the creation of ‘lex specialis’ – the creation of specific rules alongside general ones. In this context, feedback from citizens, practitioners and the legal profession becomes particularly important. (In addition to the strict legality reviews, the ombudsman’s legal protection offers a form of correction for legality. This is most relevant to our subject in relation to administrative acts. The ombudsman investigates abuses of fundamental rights; they can draw attention not only to unlawful but also to ‘unfair and objectionable’ rules.)
    • Constitutional review, particularly genuine constitutional complaints, also serves to protect the victims of legal loopholes.
    • In a certain sense, the protection of individual interests is also a means of control exercised by the head of state, such as the right of veto and the right to pardon.[11]

It should be pointed out that democracy is not just the rule of the majority, but the rule of the majority with the protection of minority interests. Attentive legislation indirectly protects the interests of minorities, but autonomy remains the most powerful instrument for the national minorities. The motto of all this should be: law for the people, not the people for the law!

Democratic deficits, which the literature tends to mention mainly in the context of the European Union, can cause significant problems.[12] However, in my view, the concept can also be of great importance for individual states.

We must also stress that the rule of law means that the law cannot leave people unprotected. Where necessary, it must intervene in social relations. Otherwise, some people could maintain some dysfunctional ‘rule’ over society instead of upholding the law. Here, we must refer to the many infringements freely committed on the Internet as a pressing problem of our time.

A ‘Laboratory-level clean’ rule of law exists only in theory, in legal literature. Compared to the ideal, it is possible to find fault with the norms of any state, both as an outsider and as a suffering citizen. Furthermore, it must be said that ideas of constitutional law ‘independent of time and space’ are very difficult to adapt to concrete situations. The legal continuity of a country–, i.e. its existing rules and legal culture – largely determines the direction of any reforms. Moreover, law is very difficult to separate from its social context, specific sociological conditions, and the political situation.

The literature on the internal logic of law (even legal doctrine), the professional criteria that determine staff training are often universal. It is precisely the non- contradictory dogmatics of constitutional law that is lacking in some literature, in comparison with civil or criminal law.[13] In other words, the legitimacy of jurist-professional expectations that supersede substantive law may be called into question on several occasions, especially if those expectations are of international origin and diverge from the will of the electorate in the country concerned. A legal thesis can only be regarded as uncontroversial if it is presented consistently in all relevant textbooks and monographs and if there is no authoritative professional opinion to the contrary. (In case of doubt, of course, the authoritative character would be disputed by some…)

To sum up, we must categorically distinguish between decisions of expediency and decisions of legality. The former must be legitimized, and this can only be done at the highest level of the state based on popular sovereignty. In this spirit, general norms are created in the interests of society as a whole – with the interests of the minority being protected. The primary means of protection are human rights. (This does not include, for example, regulations within the framework of laws as ‘detailed rules of expediency’. The framework for this is, however, freely defined by Parliament.) Here, the internal logic of the law and the personnel of the legal profession are particularly important.[14] The application of the law must not be biased, especially when it has to be decided between opposing parties.

However, the above-mentioned corrective mechanism can (also) play a role here if a ‘legal error’ occurs. In a broad sense, this could also include cases where the legislator did not take into account the legal interests of the persons concerned in a specific situation. In this case, there is an ad absurdum possibility of what is, very worrying in the application in continental law: namely, the application of the law in a contra legem manner. (The Constitutional Court may use this instrument when ruling on a constitutional complaint.)

The cornerstones of what we have outlined are:

    • The separation of powers, which guarantees that decisions are taken in accordance with the rule of law, separately from legislation.
    • To achieve the former, the judiciary must be independent and unbiased.
    • As well as a broad constitutional judiciary, but one that does not become dysfunctional. In other words, it does not create the possibility – because of the lack of social legitimacy – of making expediency decisions instead of lawful decisions.
    • (And all of this is based on an electoral system that validates the real popular will.)

The binding force of law does not only derive from the fact that it is formally expressed as law (as a law, as a decree, in the usual form, with the legal concepts that are regularly used.) This support can, of course, only be challenged – in the spirit of the rule of law – through the appropriate procedure. The law speaks to the people, so they need to be able to understand it; it needs sufficient preparation time and clear, unambiguous language. On the other hand, law is for the people, so it must also meet the abstract standards of human rights that have evolved organically over centuries.

The greater the separation of powers (especially regarding bodies independent of the government), the more the rule of law is guaranteed.[15] From the perspective of our topic, the more independent bodies established in a state, the more certain that no dysfunction – i.e., no operation outside the internal logic of law – will occur. It is easy for a body, or in particular a single leader, to ‘go astray’ and fall under the influence of certain political forces. If power is shared between several bodies, there is a greater guarantee of independence. However, the wider the division of power, the less effective its operation. As in constitutional law in general, the instruments of effectiveness (the strengthening factors) compete with the guarantees (the weakening factors). The two aspects must be balanced, and this is a free choice for the state concerned. Since, in many cases, there is no separation of powers between government and parliament, and in many states the ordinary courts are constitutional judges, I believe that the following should be stated as a minimum international requirement: the greatest danger is the subjective decision of exact legal questions by political influence. The separation of powers between political power and judicial power must be upheld. In other words, let us separate the bodies at the highest level that decide on expediency and legality! And within the judiciary branch, the independence and impartiality of individual judges should be guaranteed!

In my view, one of the most important components of the rule of law today is judicial independence.

To analyse this complex subject, we are launching a series of research projects. Due to space limitations, the independence of regular courts will only be touched upon in passing during the upcoming study; this topic is also richly developed in academic literature, primarily due to Attila Badó’s efforts. The institution of the constitutional complaint is of especial importance.[16] It is to be emphasised that if the European Court of Human Rights (ECHR) classifies national constitutional courts as „effective courts of appeal”, then it unequivocally places them within the realm of the traditional justice system.[17] It stands to reason that if the „groundbreaking” Constitutional Court in Germany, with its own constitutional complaint procedure,[18] was given such a status, then the same should be afforded to its counterpart in Hungary.[19]

It is very difficult to pass objective, national-level judgment on the impartiality and allegiances of the many legal personnel providing justice at independent local courts. The most purist understanding of impartiality would technically deem all Constitutional Court justices ‘partial’ because they are nominated and elected by members and factions of the parliament.

Other than showcasing the traditional judicial functions of the Constitutional Court,[20] the cases mentioned in the publication are important for the following reasons.[21] The relationship between constitutional courts and the question of impartiality is made even more relevant because the Constitutional Court does not only judge its own cases,[22] but through constitutional complaint procedures, it also evaluates questions of impartiality in the regular court system. When discussing decentralised constitutional courts, the matter of regular judicial impartiality is inherently connected to the core tasks of a constitutional court. The impartiality of the institutions dealing with international justice would also make for an interesting research topic.[23]

The categories of impartiality and independence are often invoked inaccurately in the academic literature available on the topic. They are sometimes deemed synonyms, sometimes jointly defined as ‘twin principles’.[24] According to the ‘six-pack theory’, the attributes necessary for judges to fulfil the moral obligations of their profession are the appropriate perception of their roles, courage, impartiality, independence, the pursuit of justice[25] and temperance.[26] Possessing the virtue of ‘impartiality’, judges can distance their own personal lives and opinions from the case at hand. Impartial judges can detect and ignore their interests, prejudices, anger and various subjective entanglements. ‘Independence’ is closely connected to courage, referring to the independence of judges from external factors and pressure. This attribute gains especial importance when a case faces heavy moral judgment from society or when its parties are considerably powerful.[27] Therefore, judicial independence is a right and obligation of judges to rule according to the law only, without the fear of criticism or reprisals, no matter the difficulty or the sensitivity of the case.[28] Impartiality, on the other hand, means that the basis of judicial rulings can only be objective circumstances. Rulings that are biased, prejudiced or deliberately favouring the interests of one party are to be avoided.

In Hungary, Act CLXII of 2011 on the status and benefits of judges mandates a general psychiatric and psychological assessment of judge aspirants. This law defines twenty different attributes and competencies – such as decision-making ability, integrity, independence, objectivity, etc. – that must be taken into account when evaluating such applications.[29]

Bibliography

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére. In Anon (ed.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Barna Lili (et al.): Milyen a jó bíró? Miskolci Jogi szemle, Vol. 13., No. 1. (2018)

Csink Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz, Budapest, Pázmány Press, 2014.

Darák Péter: Az alkotmányjogi panasz bírói szemmel, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2012)

Domselaar, Iris van: Moral Quality in Adjudication: On Judicial Virtues and Civic Friendship, Netherlands Journal of Legal Philosophy, No. 1. (2015)

Gát Ákos Bence: Az európai uniós jogállamiság-közpolitika kialakulásának átfogó jogi és politikatudományi elemzése, Doktori értekezés, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola, 2021.

Halász Iván: Nemzetközi bíráskodás, in Pásztor Péter (et al.) (eds.): Magyar politikai enciklopédia, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Kilényi Géza: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében, Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 10. (1994)

Kilényi Géza: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében II., Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 11. (1994)

Körösényi András: Demokráciadeficit, föderalizmus, szuverenitás, Az Európai Unió politikaelméleti perspektívából, Politikatudományi szemle, Vol. 13., No. 3. (2004)

Paczolay Péter: Az alkotmányjogi panasz mint hatékony jogorvoslat, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017)

Pokol Béla: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Schanda Balázs: Kérdések az Alkotmánybíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság kapcsolatához, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017)

Smuk Péter: Az Alkotmánybíróság “önvédelmének” lehetséges irányai, in Ambrus István (et al.) (eds.): Dikaiosz logosz – Tanulmányok Kovács István emlékére, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2012.

Szigeti Péter: A jogállam társadalomtörténeti változatai, in Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Miskolc Bíbor Kiadó, 1997.

Tilk Péter – Kovács Ildikó: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról, Jogtudományi Közlöny, Vol. 70., No. 11. (2015)

Tóth Zoltán József: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, Polgári szemle, 2013/1-3.

Trócsányi László: Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatának egyes kérdései, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2010)

Varga Attila: Az igazságtól az igazságszolgáltatásig, Korunk, Vol. 23., No. 7. (2012)

Varga Csaba: A jog mint folyamat, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Varga Zs. András: Az egyedi normakontroll iránti bírói kezdeményezések eljárási feltételei, Eljárásjogi szemle, No. 1. (2016)

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

References

  1. For the content of the two concepts see. Péter, Szigeti: A jogállam társadalomtörténeti változatai, in Péter, Takács (ed.): Államelmélet, Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997, 152–169., ill. 162–168. ↑
  2. The English, German and French terms are similar, but they do not have the same meaning. See Ákos Bence, Gát: Az európai uniós jogállamiság-közpolitika kialakulásának átfogó jogi és politikatudományi elemzése, Doktori értekezés, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola, 2021, 11. ↑
  3. The now-evident thesis that law is an abstract rule is rooted in the European “people’s conception of law”. Even in casuistic Roman law, the written law, e.g. the laws of Table XII, was applied to the particularities of the case according to the praetorian evaluation (and jurisprudential opinion). It was only from the imperial period that law became an abstract norm, and from then on the fiction of the continuity of law was used. Since then, the distinguishing features of law have been authority, the intention of universal application, obligation (i.e. the bilateral nature of the relationship) and sanction. See Csaba, Varga: A jog mint folyamat, Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 150. ↑
  4. The former aspect is manifested in the system of popular representation and the corresponding state legislation and is therefore more tangible. The latter content filter is more subjective and can be approached objectively through constitutionalism. ↑
  5. Because then the will of society can be traced back to the creation of the state itself. On the continuity of law see. Zoltán József, Tóth: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, Polgári szemle, 2013/1-3, 13–40. ↑
  6. According to some approaches, some people can explain their own subjective will into the malleable concept of the rule of law at will. Cf. Zs. András, Varga: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228. ↑
  7. Furthermore, if the legislator regulates in an area using only abstract standards, then the legislators themselves will start to fill in the gaps with more precise rules. Béla, Pokol: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 117. ↑
  8. The essence of juristocracy is the “rule of jurisprudence” instead of democracy, i.e. legislative activity wrapped up in a dysfunctional way in the application of law. In other words, making unauthorised (subjective) expediency decisions instead of lawfulness decisions. See Pokol: A jurisztokratikus állam 160. ↑
  9. Obviously, this raises the issue of adequate preparation time. For an excellent general discussion of the latter, see. Péter, Tilk – Ildikó, Kovács: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról, Jogtudományi Közlöny, Vol. 70., No. 11. (2015), 549–555. ↑
  10. Béla, Pokol: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 143. ↑
  11. Presidents of the republic may have a number of such powers by international standards, for example to release irrecoverable state claims and (in a quasi-extension of the right to pardon to other areas of law) to grant derogations from the general application of the law. See Géza Kilényi: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében, Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 10. (1994) 577–584.; valamint Géza Kilényi: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében II., Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 11. (1994) 641–648. ↑
  12. See for example András, Körösényi: Demokráciadeficit, föderalizmus, szuverenitás, Az Európai Unió politikaelméleti perspektívából, Politikatudományi szemle, Vol. 13., No. 3. (2004) 143–161. ↑
  13. See Pokol: Jogelmélet 80. ↑
  14. For this see. ibid. ↑
  15. Some experts analyse independent bodies in the executive branch, such as the Media Council. And although they have both a dispute adjudication and a legislative function, they do indeed have the functions originally attributed to the executive. See Lóránt Csink: Mozaikok a hatalommegosztáshoz, Budapest, Pázmány Press, 2014, especially 72–80. ↑
  16. Péter, Darák: Az alkotmányjogi panasz bírói szemmel, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2012) 70–72. ↑
  17. See: Péter, Paczolay: Az alkotmányjogi panasz mint hatékony jogorvoslat, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017) 91–95. ↑
  18. See: Balázs, Arató: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére. In Anon (ed.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019. ↑
  19. Balázs, Schanda: Kérdések az Alkotmánybíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság kapcsolatához, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017) 101. ↑
  20. See also: László, Trócsányi: Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatának egyes kérdései,Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2010) 120–126. ↑
  21. Cf.: András Zs., Varga: Az egyedi normakontroll iránti bírói kezdeményezések eljárási feltételei, Eljárásjogi szemle, No. 1. (2016) ↑
  22. See also: Péter, Smuk: Az Alkotmánybíróság “önvédelmének” lehetséges irányai, in István, Ambrus (et al.) (eds.): Dikaiosz logosz – Tanulmányok Kovács István emlékére, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2012. 107–113. ↑
  23. Iván, Halász: Nemzetközi bíráskodás, in Péter, Pásztor (et al.) (eds.): Magyar politikai enciklopédia, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 417–418. ↑
  24. According to Article XXVIII (1) of the Fundamental Law of Hungary: Everyone shall have the right to have any charge against him or her, or his or her rights and obligations in any litigation, adjudicated within a reasonable time in a fair and public trial by an independent and impartial court established by an Act. ↑
  25. Cf.: Attila, Varga: Az igazságtól az igazságszolgáltatásig, Korunk, Vol. 23., No. 7., 102–110. ↑
  26. Iris van Domselaar: Moral Quality in Adjudication: On Judicial Virtues and Civic Friendship, Netherlands Journal of Legal Philosophy, No. 1. (2015) 24–46. ↑
  27. Above-quoted. ↑
  28. Lili, Barna (et al.): Milyen a jó bíró? Miskolci Jogi szemle, Vol. 13., No. 1. (2018) 84–98. ↑
  29. Above-quoted. ↑

 

Beküldve:

Széchenyi István Ágoston: Az emberi méltóság egyes vetületei

Az emberi méltóság védelme olyan új kihívásokkal néz szembe a 21. században – különösen a közösségi média térnyerésével –, amelyek gyökeresen átalakítják a klasszikus alapjogok értelmezését és alkalmazását. A technológia fejlődése példátlan lehetőségeket teremt az önkifejezésre és a kommunikációra, ugyanakkor újabb platformokat kínál az emberi méltóság megsértésére is.

Az emberi méltóság fogalma a történelem különböző korszakaiban más-más értelmezési módot nyert.[1] Mindazonáltal a gyűlöletbeszéd, a rágalmazás, a dezinformáció és a manipuláció mind olyan új eszközöket alkalmazó jelenségek, amelyekkel a jognak és a társadalomnak szembe kell néznie. Különösen aggasztó az álhírek és a deepfake technológia terjedése, amely alááshatja a közbizalmat és súlyosan károsíthatja az egyének méltóságát.

Az gondolhatja az olvasó, ezek a kihívások nem is annyira újkeletűek, mint amennyire én azt állítom. Vegyük példának az athéni demokráciát: a demagógok tevékenységének következményében a tudattalan tömeg gyakran indulatvezérelten és irracionálisan hozott döntéseket, tisztán érzelmi alapon.[2] A manipuláció már több ezer évre tekint vissza: ahogyan a demagógok a retorika eszközével manipulálták az athéni választókat[3] – gondolhatjuk –, úgy hasonló eszközökkel próbálják a 21. századi pártok megnyerni szavazóikat. Az emberi természet évezredek óta változatlan lényegében, hiszen ugyanazok az ösztönök, vágyak, „drive-ok” (hajtóerők) irányítják a mai embert, mint az ősembert.[4] Véleményem szerint azonban korántsem lehet egy kalap alá venni a kétezer évvel ezelőtti szónoklatokat a mai algoritmusokkal, amelyek a személyes adataink birtokában éppen olyan hírekkel, illetve olyan időpontban törekednek a meggyőzésünkre, amikor a legfogékonyabbak vagyunk rá. A személyes adatainkon túl rendelkezésükre áll a pszichológia, marketing, szociológia és egyéb kapcsolódó társadalomtudományok legfrissebb kutatási eredményei, ennek következtében a megtévesztés igazi mestereivé váltak a közösségi média platformok. Míg a demagógok nem tudhatták biztosra, kinél „működik” a retorikájuk, illetve nem tudták korlátlanul használni azt, addig a közösségi média pontosan tudja melyik társadalmi csoport „mire harap”, kinek milyen célzott híreket és hirdetéseket kell eljuttatni. Ez alapjaiba véve megváltoztatja az emberi méltósághoz és az abból levezethető személyiségi jogok védelméhez fűződő viszonyunkat.

Ami eddig az emberi méltóság megfelelő védelmét jelenthette – például sajtóhelyreigazítás iránti per vagy sérelemdíj formájában a polgári jogon keresztül, rágalmazás és gyűlöletbeszéd tiltásán keresztül a büntetőjogban –, az nem biztos, hogy elégséges védelem a közösségi média korában.

Bár az emberi méltóság mint alapvető emberi jog (és számos nemzeti alkotmányon keresztül mint alapjog) először csupán a II. világháborút követően került rögzítésre nemzetközi dokumentumokban és nemzetállamok alkotmányaiban, maga a fogalom különböző jelentéstartalommal gazdagodott az évszázadok során.[5]

Edgar Morin rávilágít, hogy az emberiség egységének gondolata viszonylag újkeletű. A történelem során – mind az ősi, mind a modern társadalmakban – az ember megítélése kettős volt.[6] Egyrészt bizonyos közösségek az idegeneket is embernek tekintették, osztozva velük a „faj természetes azonosságában”. Másrészt azonban párhuzamosan létezett egy másik nézet is, amely az emberi mivoltot kizárólag a saját csoport tagjaira korlátozta. Az idegeneket „másnak” bélyegezték (például isteneknek vagy barbároknak tartották őket).[7] Ez a kettősség jellemezte az ókori görögöket és a rómaiakat is, akik szembe állították magukat a barbárokkal, a rabszolgákat pedig nem tekintették teljes értékű emberi lényeknek.[8]

A konzervatív rómaiak szemében a dignitas – mint kiemelkedő érték – kezdetben az arisztokrácia privilégiuma volt, azoké a nemeseké, akik vagyonnal és hivatalokkal rendelkeztek.[9] A mai értelemben vett emberi méltóságot nyilván nem azonosíthatjuk teljes egészében a kezdeti római felfogásban jelenlévő dignitas-szal, hiszen mind a rómaiak, mind az ókori görögök természetesnek tartották a rabszolgatartást. Mégis több szerző szerint is a sztoikus filozófiában jelent meg először az emberi méltóság fogalma.[10]

Később a kereszténység járult hozzá jelentősen az emberi méltóság abszolút értékének elterjedéséhez. A keresztény gondolkodók nem az értelmet, hanem az istenképiséget tekintették a méltóság alapjának. Aquinói Szent Tamás szerint a személy méltósága biztosítja az ember transzcendenciáját a politikai közösséggel szemben. Az értelem önmagában nem mérce, de általa lehetővé válik az örök világterv megismerése. A természeti törvény (lex naturalis) az örök törvény (lex aeterna) lenyomata az emberi lélekben, amely által megkülönböztethető a jó a rossztól, ezért az emberi törvényeknek összhangban kell lenniük a természeti törvénnyel.[11]

A felvilágosodás morálfilozófusainak célja az volt, hogy az emberekben közös lényegi vonásokra építkezve határozzák meg az együttélés alapvető erkölcsi normáit. Kant az emberi méltóságot a morális autonómiára alapozta, és az erkölcsileg helyes cselekvéshez kötötte, mely összhangban van a kategorikus imperatívusszal, azaz minden ember méltóságát tiszteletben tartja. Az ember tehát maga alkotja meg az erkölcsi törvényt, amelyhez egyben kötve is van.[12] Az egyén szabadon alakíthatja saját erkölcsi értékrendjét, a közösség által elfogadott erkölcsi normák nem jelentenek számára korlátozást – ezt nevezzük kritikai morálnak.[13] Kant felfogásában tükröződik az újkori emberkép, mely elválasztja az embert a természettől: az erkölcsi cselekvőnek értelem által vezérelve kell cselekednie, ösztöneitől függetlenül.[14]

Bár az emberi méltóság eszméje évszázadokra nyúlik vissza, alkotmányos védelme a 20. században, a totalitárius diktatúrák tapasztalatai nyomán erősödött meg. Az ENSZ Alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondja az emberi méltóság és jogok egyetemességét, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya pedig az emberi jogok alapjának nevezi az ember veleszületett méltóságát.[15]

Ami a magyar alkotmányfejlődést illeti, először az 1946. évi I. tv. a köztársasági törvény preambuluma deklarálta a polgárok „természetes és elidegeníthetetlen jogait”.[16] Megjegyzendő, hogy bár felsorolta a törvény a legfontosabb emberi jogokat, a méltó emberi megélhetéshez való jogot is beleértve, intézményes védelmet nem biztosított számukra – így az emberi méltóság védelme gyakorlatilag érvényesíthetetlen maradt a rendszerváltásig, a jogsérelemmel sújtott polgárok lényegében jogorvoslat nélkül maradtak. Magyarország az 1950-es évektől a rendszerváltásig számos olyan nemzetközi szerződéshez csatlakozott, amelyek az élethez és az emberi méltósághoz való jogot deklarálták.[17] Ezek a ratifikációk azonban pusztán a szocialista rendszer látszatdemokratizmusát szolgálták. Bár papíron a magyar jogrend részévé váltak, a gyakorlatban nem érvényesülhettek, mivel a jogalkotás nem harmonizálta a hazai és a nemzetközi jogot, így azok ütközése esetén nem volt megoldás a konfliktus feloldására.[18]

Igazi változás az 1989-90-es alkotmányozás során történt: az 1989. évi XXXI. tv. 1 §-a kijelenti: „Magyarország: Köztársaság”, a törvény XII. fejezete pedig tételesen felsorolja az alapvető jogokat és kötelezettségeket. Az 54 § (1) bekezdése említi az emberi méltóságot a következőképp: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

Érdekes, hogy bár a nemzetközi dokumentumokban az emberi méltóság „központi értékként, a méltóság tisztelete pedig magasabb rendű elvként funkcionál”, a magyar alkotmány sajátos módon mégis alapjogként szabályozta az emberi méltósághoz való jogot.[19] Ebből természetesen nem következik, hogy az emberi méltóságnak ne lenne kiemelkedő szerepe az alapjogok között. Sólyom László a 23/1990. (X. 31.) alkotmánybírósági határozathoz fűzött párhuzamos indoklásában a következőket írta:

„Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog számára hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt, hogy ezt az értéket a jogok forrásának tekintsük – mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi –, vagy hogy a jog a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos joggá formálja.”

A legendás alkotmánybíró különvéleményéből egyrészt az is kiderül, hogy a magyar alkotmánybíróság ténylegesen alapjogként kezeli az emberi méltóságot, ugyanakkor egyben „jog feletti érték” is, amelyet tekinthetünk a „a jogok forrásának”, tehát ez a magyar sajátosság nem megy szembe a nemzetközi egyezményekkel, amelyek első sorban az emberi méltóságot az alapjogok kiindulópontjaként szolgáló elvként kezelik.

Zakariás Kinga doktori értekezésében kiemeli, hogy a német Grundgesetz az emberi méltóságot nem jogként tételezi, így felmerülhet a kérdés, hogy „az pusztán alapelv, jogi norma (jogelv) vagy alapjog (szabály)”.[20] Én vitatkoznék az állításával, mert bár, ha szigorúan nyelvtanilag értelmezzük a Grundgesetz 1. cikkének (1) bekezdését („Die Würde des Menschen ist unantastbar. Sie zu achten und zu schützen ist Verpflichtung aller staatlichen Gewalt.”, magyarul: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tisztelete és védelme minden állami hatalom kötelessége.”), akkor valóban nem derüli ki, alapjog vagy jogelv-e az emberi méltóság a német alkotmány alapján, ugyanakkor azzal, hogy az Alapjogok rész („Die Grundrechte”) 1. cikkében szerepel a bekezdés, majd az ezt követő cikkek a többi alapjogot sorolják fel, a rendszertani értelmezés egyértelmű állásfoglalást tesz amellett, hogy az emberi méltóság alapjog Németországban is.

Magyarország jelenleg is hatályos Alaptörvényében egyrészt kiemelt szerepet kap az emberi méltóság az által, hogy már a nemzeti hitvallásban is szerepel („Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság”), valamint a Szabadság és Felelősség rész II. cikkében az alkotmány elsőként említi az összes alapjog közül: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”

Nagyon sajátos az emberi méltóság érvényesülése a választójogban és a vallásszabadság tekintetében. Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberi méltósághoz való – mint alapjog – érvényesülését az egész jogrendszer, ezáltal – szervezetileg – az alapjogvédelem komplex rendszere tudja csak garantálni.[21] Külön kutatást megér, hogy az emberi méltóság milyen kihívásokkal találkozik az online térben és milyen garanciák mentén lehetne biztosítani az alapjogok védelmét.[22] A médiában időként találkozunk olyan esettel, amikor egy személy emberi méltósága sérül az által, hogy megalázó, kiszolgáltatott helyzetét kihasználva a médiaszolgáltató öncélúan ábrázolja. Ez történ például a „Celeb vagyok, ments ki innen!” műsorban, amikor a műsorvezetők egy magyarul nem beszélő kolumbiai gyermekkorú fiún gúnyolódtak.[23] A műsorban az alábbihoz hasonló kijelentések hangzottak el: „Tudod, hogy ha mondjuk tíz éven keresztül fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor 150 kiló leszel 16 éves korodra, ugye?”, illetve „Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?”.

A magyarul nem beszélő fiúnak a megalázó kérdésekre spanyolul igennel kellett válaszolnia. Nyilvánvalóan nem várható el, hogy a kolumbiai származású fiatalkorú (törvényes képviselője) személyiségi jogi pert indítson a médiaszolgáltató ellen (önrendelkezési jogával élve), valamint a társadalom számára értelemszerűen nem egy egészséges üzenet, ha a műsorok ilyen tartalmat üzenhetnek. A kiszolgáltatott helyzet egyértelműen öncélú volt, és az I. fokú bíróság elutasította a Méditanács határozatával szemben benyújtott keresetet.[24]

Bibliográfia

Andor György: Üzleti Gazdaságtan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017.

Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája, Budapest, Typotex, 2013.

Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Geschichte der Rechts- und Staatsphilisophie, Antike und Mittelalter, Tübingen, Mohr Siebeck, 2006.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3.

Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, külön tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken, Acta Caloliensia Conventorum Scientarium Iuridico-Politicarum XXV., Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2018.

Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2.

Hoffmann Zsuzsanna: Az emberi méltóság kérdéséhez, Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII., 2014.

Koltay András: Az emberi méltóság védelmének újabb gyakorlata a médiaszabályozásban, Iustum Aequum Salutare, XIX. évf., 2023/4.

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1.

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs, KRE-DIt, 2022/2.

Morin, Edgar: Az ember belső megkettőződöttsége, in Kamper, Dietmar – Wulf, Christoph (szerk.): Antropológia az ember halála után, Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

Tóth J. Zoltán: A demokrácia és a jogállamiság kapcsolata, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/7-8.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2017.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, 2018, http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog

Hivatkozások

  1. A klasszikus négy módszer a nyelvtani, a rendszertani, a logikai és a történeti volt. Ezt a „Bielefeldi kör” 12 kategóriává fejlesztette. A rendszertani jogértelmezés a 12 módszeres teljes verzió szerint leginkább a jogdogmatikai és a logikai, illőleg a jogszabály célja szerinti interpretációnak felel meg. A jogértelmezés módszereiről ld. Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55., Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 28–34., ill. Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs, KRE-DIt, 2022/2, 1–6. ↑
  2. Tóth J. Zoltán: A demokrácia és a jogállamiság kapcsolata, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/7-8, 302–317. ↑
  3. Innen származik a mai napig használatos demagóg szavunk. ↑
  4. A drive egy bizonyos viselkedésre késztető belső hajtóerő (pl.: hőszabályozási, éhségi, szomjúsági, szexuális, felfedező stb. drive-ok). A drive-elmélet szerint „a modern koponyákban kőkori elme lakik”. Ennek köszönhető például, hogy a kisgyerek ösztönösen fél a kígyóktól, pókoktól, de nem fél a konnektortól vagy autótól, noha utóbbiak sokkal veszélyesebbek rá nézve, hiszen az evolúció nem tartja a lépést az ember technológiai fejlődésével. Vannak drive-ok, amelyek velünk születnek, illetve vannak úgy nevezett másodlagos drive-ok, amelyeket tanulással sajátítunk el, ilyen tipikusan a pénz birtoklása iránti hajtóerő, amely bár másodlagos drive, de elsődleges drive-ok kielégítését szolgálja (mert a pénzzel élelmet, biztonságot stb.-t veszünk). A közösségi média is a belső hajtóerőink kielégítésére törekszik, ahogyan a marketing-pszichológia is ezt használja ki gyakran. Bővebben a témáról: Andor György: Üzleti Gazdaságtan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017. ↑
  5. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, 2018, http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog ↑
  6. Edgar Morin: Az ember belső megkettőződöttsége, in Dietmar Kamper – Christoph Wulf (szerk.): Antropológia az ember halála után, Budapest, Jószöveg Műhely, 1998, 15–27. ↑
  7. Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája, Budapest, Typotex, 2013, 9. ↑
  8. Uo. ↑
  9. Hoffmann Zsuzsanna: Az emberi méltóság kérdéséhez, Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII., 2014, 73–83. ↑
  10. Hoffmann Zsuzsanna írásában Platónnak tulajdonítja az emberi méltóság első megfogalmazását, Zakariás Kinga munkájában Cicerónál jelent meg először egyetemes emberi egyenlőségként. Abban azonban egyetérthetünk, hogy már a rómaiaknál és görögöknél elkezdődött a gondolat kibontakozása, miszerint minden ember szabadnak és egyenlőnek születik. ↑
  11. Zakariás: Az emberi méltósághoz való jog; Ernst-Wolfgang Böckenförde: Geschichte der Rechts- und Staatsphilisophie, Antike und Mittelalter, Tübingen, Mohr Siebeck, 2006, 174. ↑
  12. Barcsi: Az emberi méltóság filozófiája 13. ↑
  13. Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1. ↑
  14. Barcsi: Az emberi méltóság filozófiája 13. ↑
  15. Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata már az 1. cikkében biztosítja az emberi méltóság védelmét: „Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.”, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya pedig a következőként fogalmaz a Preambulumban: „Az Egyezségokmány részes államai tekintetbe vették, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányában meghirdetett elveknek megfelelően az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja, felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.” ↑
  16. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2017, 25. ↑
  17. Uo. ↑
  18. Uo. ↑
  19. Zakariás: Doktori értekezés 28. ↑
  20. Uo. 24. ↑
  21. Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3, 24–25. ↑
  22. Vö. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, külön tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken, Acta Caloliensia Conventorum Scientarium Iuridico-Politicarum XXV., Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2018, 67–86. ↑
  23. A Médiatanács a 22/2023. (I. 17.) médiatanácsi határozatában állapította meg az Smtv. 14 § (2) bekezdésének megsértését.Uo. ↑
  24. További hasonló jogesetekről, ahol az emberi méltóság sérül a médiában, ír Koltay András: Az emberi méltóság védelmének újabb gyakorlata a médiaszabályozásban, Iustum Aequum Salutare, XIX. évf., 2023/4, 137–138. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: Az eutanázia rövid alkotmánybírósági története hazánkban

Hazánkban az egészségügyi törvény az eutanáziát nem legalizálja, ilyenformán az orvos sem aktív, sem passzív magatartásával nem siettetheti a beteg halálát.[1] A szakma hosszú évek óta vitatkozik a kérdésen,[2] az Alkotmánybíróság pedig két alkalommal is véleményt nyilvánított a szabályozásról. Ebben a fejezetben a két legjelentősebb határozatot – a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatot és a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot – vetem vizsgálat alá.

1. A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat

Takács Albert és társa 1993 novemberében fordult először az Alkotmánybírósághoz, ekkor még az aktuálisan hatályos, vagyis az 1972. évi egészségügyi törvény rendelkezéseit kifogásolva. Álláspontjuk az volt, hogy a törvény alkotmányellenes, mivel korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, nem teszi lehetővé számukra a kezelés visszautasítását. Kifogásolták egyúttal azt is, hogy a Btk. nem kezeli privilegizált tényállásként a méltányosságból, kívánatra elkövetett emberölést. Időközben azonban hatályba lépett az 1997. évi egészségügyi törvény, ezért Takács átdolgozta az indítványt. Változatlanul fenntartotta a Btk. alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmét, emellett kérte az egészségügyi törvény alkotmányellenességének kimondását.[3]

Az indítványozók álláspontja szerint az egészségügyi törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, éspedig azért, mert csak az életmentő, illetve az életfenntartó beavatkozások visszautasítására jogosítja fel őket, arra azonban nem biztosít lehetőséget, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe szenvedéseik – és ezáltal életük – lerövidítésére. Az indítványozók szerint ugyanakkor az emberi méltósághoz való jogból az is levezethető, hogy az orvos abban az esetben is lerövidíthesse a végstádiumú beteg életét, ha a beteg azt kifejezetten nem kérte. Az indítványozók kifogásolták azt is, hogy a törvény indokolatlanul korlátozza a gyógyíthatatlan betegek életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítására vonatkozó jogát.[4]

1.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozattal a kérelmek mindegyikét elutasította, és megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosak, a törvényhozót pedig nem terheli jogalkotási kötelezettség. Tény, hogy a testület rendkívül alaposan megvizsgálta a nemzetközi joggyakorlatot és a kérdéssel kapcsolatba hozható korábbi határozatait is, az eutanázia kifejezést azonban érdemben nem használta a határozatban. Ezzel leginkább azt szándékozott kifejezésre juttatni, hogy az eutanázia idegen a hatályos magyar jogrendtől, jogi szempontból egyelőre még nem értelmezhető egy ilyen jogintézmény. A határozathoz három alkotmánybíró csatolt különvéleményt (Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István), ebből nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy az eutanázia – legalábbis ami a részleteket illeti – megosztotta a testületet. Az alapkérdéseket azonban az alkotmánybírák többsége azonos módon ítélte meg, ugyanis 8:3 arányban fogadták el végül a határozatot.[5]

1.2. Az indokolás

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy saját haláláról mindenki maga dönthet, függetlenül attól, hogy beteg vagy teljesen egészséges. Ha a gyógyíthatatlan beteg nem kívánja folytatni azt az életet, melyben már csak szenvedés vár rá, dönthet az öngyilkosság mellett, ez része az önrendelkezési jogának. A régi korokban tiltották az öngyilkosságot, az öngyilkosokat még holtukban is kivetette magából a társadalom, ez azonban a modern jogrendszerekben nincs így. Egy világnézeti szempontból semleges jogrendszer ugyanis nem nyilváníthat semmiféle véleményt, és különösen nem fűzhet semmilyen jogkövetkezményt ahhoz, ha valaki öngyilkosságot követ el. A magyar jogalkotó is tartja magát ehhez a jogelvhez, és ezen nem változtat az sem, hogy az öngyilkossághoz nyújtott segítséget[6] büntetni rendeli.[7]

Az indokolás szerint a gyógyíthatatlan beteg dönthet úgy, hogy a szenvedések vagy bármi más ok miatt nem kívánja folytatni az életét, és ezért visszautasítja az életfenntartó orvosi kezeléseket. Ez a jog a beteg önrendelkezési jogából következik, ezt a jogot az állam nem vonhatja el, legfeljebb – az intézményvédelmi kötelezettsége által indokolt mértékig – korlátozhatja. Az elfogadható korlátozásra példa az, hogy a várandós nők nem élhetnek az ellátás visszautasításának jogával. Ugyancsak elfogadható és szükséges az a korlátozás, mely a jog gyakorlásának módját szabályozza, és eljárási garanciákat határoz meg annak érdekében, hogy a visszaéléseket megakadályozza. Teljesen más megítélés alá esik, ha a gyógyíthatatlan beteg úgy dönt, hogy a szenvedések megszüntetése érdekében nemcsak az orvosi ellátás visszautasításának jogával él, hanem tevőleges segítséget kér az orvosától. Ez már nem tartozik az önrendelkezési jog körébe, hiszen szükségképpeni szereplővé teszi az orvost. Ráadásul, az orvos szerepe ettől függetlenül is meghatározó, hiszen ő tájékoztatja a beteget az állapotáról, életkilátásairól, a kezelések várható kimenetéről, ezzel pedig befolyásolja a beteg életvégi döntéseit.[8]

Az Alkotmánybíróság leszögezte: a beteg önrendelkezési joga abban testesül meg, hogy választhat, folytatja az életet vagy befejezi. Önrendelkezési jogról tehát csak akkor beszélhetünk, ha a beteg döntött, akár így, akár úgy. Az orvos esetleges közreműködése a beteg halálában egyáltalán nem tekinthető az önrendelkezési jog részének. Azt egyetlen jogrendszer sem engedi meg, hogy a beteg életét a kifejezett kívánsága nélkül rövidítsék meg. Az államnak biztosítania kell, hogy a beteg az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó döntését valóban befolyástól mentesen tehesse meg. Amennyiben ezt az állam nem tudja garantálni, akkor alapjaiban rendülhet meg a betegek és az orvosok közötti bizalmi viszony, és a betegek okkal aggódhatnak amiatt, hogy mi fog velük történni akkor, ha kiszolgáltatottan fekszenek majd a kórházi ágyon.[9]

Az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem megalapozott az indítványozóknak az az állítása, mely szerint alkotmányellenes az a korlátozás, mely megtiltja, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát – kérésére – az orvos aktív magatartásával idézze elő. Az ilyen betegekkel kapcsolatban az állam életvédelmi kötelezettsége fokozottan fennáll, nagyon nehéz ugyanis utólag kideríteni, hogy a halál ilyen módját valóban a beteg akarta, vagy a környezete gyakorolt rá meg nem engedett befolyást. A visszaélések, az aggályosnak tűnő esetek csak úgy kerülhetők el, ha a jogalkotó megtiltja az ilyen esetekben az orvosi közreműködést az élet megrövidítésében.[10]

A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat tehát nem találta alkotmányellenesnek az egészségügyi törvény támadott rendelkezéseit. A határozat egyik sajátossága, hogy nem tartotta kizártnak: a jövőben megváltozik egyes kérdéseket illetően a testület álláspontja. Ennek oka az, hogy „az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége, fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának megítélésére”.[11]

A határozat nem tért el az Alkotmánybíróság korábbi értelmezési gyakorlatától[12], leszögezte, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymással megbonthatatlan egységet alkotó alapjog, és csak így, ebben az oszthatatlan egységben tekinthető korlátozhatatlan alapjognak. Az emberi méltósághoz való jog önmagában, az élethez való jogtól elválasztva nem abszolút jog, ezért egyes részjogosítványokat tekintve korlátozható.

1.3. Az alkotmánybírósági döntés kritikája

Léteznek ugyanakkor olyan szakirodalmi álláspontok, melyek szerint az Alkotmánybíróság ezen érvelése helytelen, és az eutanáziára a méltósághoz való jognak nem csupán egyetlen részjogosítványa – az önrendelkezéshez való jog – vonatkozik. Az eutanázia – ezen vélekedés szerint – a személyiség egészét érinti, ezért nem korlátozható, különösen nem az állam intézményvédelmi kötelezettsége jogcímén. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a méltóság az élethez kötődik, az egyént csak addig illeti meg a méltósághoz való jog, ameddig nem mond le az életéről. Holott – magyarázza Tóth J. Zoltán – a méltóság teljes mértékben az egyénhez kötődik, az egyén tudja megítélni, hogy adott helyzetben sérül-e a méltósága vagy még az elfogadható kereteken belül marad az ellene intézett támadás. Ezeket a kérdéseket csak az egyén tudja megítélni, helyette senki más, így az állam sem mondhatja meg, hogy sérült-e a méltósága. Márpedig, ha az állam dönthetné el, hogy csorbult-e az egyén méltósága, az olyan lenne, mintha egy hivatalos értékrendet tenne kötelezővé az emberek számára, ezzel lényegében „az individuumokat uniformizálná; ezzel pedig megsértené a világnézeti semlegesség követelményét is”.[13] Tóth J. Zoltán szerint az eutanázia vonatkozásában a méltósághoz való jog a testi és lelki szenvedések által elgyötört beteget saját magát védi, akár az élethez való jog ellenében is. A méltósághoz való jogot ezért helyesebb önálló, az élethez való jogtól (vagyis az élettől) független jogként értelmezni.[14]

Mindennek a kérdés gyakorlati megítélése szempontjából a következő a jelentősége. Az Alkotmánybíróság egyrészt azzal érvelt, hogy a kezelőorvos lelkiismereti szabadságát sértené, ha az állam legalizálná az aktív eutanáziát. Márpedig – magyarázza Tóth J. Zoltán – ezt az ellentmondást nagyon könnyű lenne feloldani, és erre találunk is mintát a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatban. Az első abortuszhatározatban – a 64/1991. (X. 17.) AB határozatban – ugyanis az olvasható, hogy nem sérti az orvos lelkiismereti szabadságát az abortusz, ha annak elvégzésére nem kötelezhető.[15] Másrészt, az Alkotmánybíróság arra is hivatkozott, hogy az aktív eutanázia esetén fennáll annak a veszélye, hogy a beteget a környezete befolyásolja a döntés meghozatalában, márpedig ezt a veszélyhelyzetet az államnak kötelessége megakadályozni. Ez az érvelés ugyanakkor támadható azzal, hogy ebből a szempontból nincsen különbség az aktív és a passzív eutanázia között, ugyanis ez utóbbi esetén is előfordulhat, hogy a beteg a környezete nyomására dönt az ellátás visszautasításáról.[16]

2. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság 2014-ben ismét egy, az eutanáziával összefüggő kérdésben döntött. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy itt már nyoma sincs a cizellált alapjogi okfejtésnek, és a többségi indokolás szerint az állam életvédelmi kötelezettsége és a beteg szabad döntését biztosító garanciák között nincsen összefüggés.[17]

Az indítványozó több ponton is vitatta az egészségügyi törvény alkotmányosságát, melyek közül az alábbiakat emelem ki. Az indítványozó kifogásolta az újraélesztést visszautasító döntéssel kapcsolatos szabályozást. Az indítványozó azt is kifogásolta, hogy az egészségügyi törvény – az indítvány benyújtásakor hatályos szövegváltozatban – az életkoruk miatt korlátozottan cselekvőképes betegekre a teljesen cselekvőképtelen betegekre vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni, holott pedig a fiatal felnőttek már bírnak belátási képességgel. Ezért semmi nem indokolja, hogy ne illesse meg őket az ellátás visszautasításának joga.[18]

Az egészségügyi törvény kihirdetéskori szövegváltozata még előírta, hogy az élő végrendeletet kétévente meg kell újítani, továbbá érvényességi feltételként határozta meg azt is, hogy „pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg”.[19] Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés alkotmányellenes, sérti az emberek önrendelkezési jogát, mindezeken felül pedig olyan terhet ró az emberekre, mely el is tántoríthatja őket az előzetes rendelkezéstől.[20]

2.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság érdemben az indítvány egyetlen elemével foglalkozott, éspedig azzal, mely az élő végrendeletet érintette: alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette az egészségügyi törvény azon rendelkezéseit, melyek szerint az élő végrendelet tételéhez pszichiáteri szakvélemény szükséges, magát az élő végrendeletet pedig kétévente meg kell ismételni.[21]

Az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy mindazt, amit az úgynevezett első eutanáziahatározatban az emberi méltóság és az önrendelkezési jog viszonyáról elmondott, változatlanul fenntartja, vagyis, az emberi méltóság mint anyajog, magában foglalja az egyén önrendelkezéshez való jogát, illetve a cselekvési autonómiát.[22] Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli az emberi méltóság részjogosítványai tárgyában, biztosítania kell az azok gyakorlásához szükséges feltételeket, egyúttal azonban gondoskodnia kell arról is, hogy az esetleges – más alapjog védelme érdekében szükséges korlátozások – kiállják az arányosság próbáját. A határozatból kiderül, hogy a magyar jogban példa nélküli, hogy pszichiáter véleménye szükségeltetik egy jognyilatkozat érvényességéhez. Igaz, hogy az életvégi döntés rendkívül nagy jelentőségű döntés, de az egészségügyi törvény egyéb rendelkezései megfelelően garantálják, hogy valóban csak cselekvőképes személy tegyen élő végrendeletet. Emellett, az élő végrendeletben foglaltak végrehajtása csak a törvényben írt feltételek fennállása esetén lehetséges, és változatlanul szükség van a háromtagú orvosi bizottság állásfoglalására. Szükségtelennek ítélte az Alkotmánybíróság azt a korlátozást is, hogy kétévente meg kell ismételni az élő végrendeletet. Erre már csak amiatt sincsen szükség, mert az élő végrendelet – miként minden életvégi visszautasító nyilatkozat – bármikor visszavonható.[23]

2.2. A határozat kritikája

Az Alkotmánybíróság az indítvány több felvetésével sem foglalkozott érdemben, egyes kérelmeket okafogyottnak talált, mások esetében pedig arra hivatkozott, hogy hiányzott az indítványtevő érintettsége.

Álláspontom szerint nagyon fontos lenne, ha az élő végrendelet egy valóban működő jogintézmény lenne. Az élő végrendelet jogintézménye ma Magyarországon nem ilyen. Nem létezik egységes nyilvántartás, esetleges, hogy eljut-e a kezelőorvoshoz, illetve egyáltalán rendelkezésre áll-e a szükséges pillanatban. A most tárgyalt alkotmánybírósági indítvány a rendszer egy másik gyengeségére mutatott rá, éspedig arra, hogy az élő végrendelet újraélesztés esetén egyszerűen alkalmazhatatlan.

Az újraélesztést visszautasító nyilatkozat egy sajátos formája az életvégi döntéseknek. Újraélesztésre olyan esetekben kerül sor, amikor a késedelem halált, de legalábbis visszafordíthatatlan károsodást idéz elő a beteg szervezetében. Elvileg a belátási képességgel rendelkező beteg visszautasíthatja az újraélesztést, ám erre a dolog természeténél fogva az ellátás szükségességének felmerülésekor nincsen mód. Ugyanakkor arra sincsen idő, hogy az orvosok megkíséreljék felderíteni, tett-e a beteg ezzel kapcsolatos nyilatkozatot a korábbiakban. Ha pedig a visszautasítást tekintve kétség mutatkozik, akkor vélelmezni kell a beleegyezést, és haladéktalanul meg kell kezdeni az újraélesztést. Az indítványozó szerint az a szabály, mely az életmentő beavatkozások visszautasítása körében is megköveteli a háromtagú orvosi bizottság felállítását, egyrészt kivitelezhetetlen a gyakorlatban, másrészt korlátozza a beteg önrendelkezési jogát. Az indítványozó szerint célravezetőbb lenne, ha a törvény nem a bizottság felállítását, és a visszautasítás előzetes bizottsági vizsgálatát írná elő, hanem utólagos jelentési kötelezettséget határozna meg, és így utólag, a dokumentációk alapján lehetne lefolytatni az ellenőrzést.[24]

Tanulságos ezzel kapcsolatosan idézni Élő Gábornak, a SOTE docensének a véleményét: „Hazánkban sajnálatosan mind az orvosi befolyástól mentes döntéshozatal, mind pedig a rendelkezés meghozatalának anyagi- és eljárásjogi nehézségei ellehetetlenítik a betegek autonóm döntésének megjelenését az újraélesztés során.”[25]

A közelmúlt eseményei és döntései újabb konklúziók levonását teszik majd szükségessé, amelyeket a szerző későbbi publikációiban fejt ki.

Bibliográfia

Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám).

Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4.

Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám).

Hivatkozások

  1. Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9, 561–568. ↑
  2. Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 5–18. ↑
  3. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 297–298. ↑
  4. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 5. ↑
  5. Jobbágyi: Az élet joga, 298. ↑
  6. Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám), 120–134. ↑
  7. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.1. ↑
  8. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.2. ↑
  9. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VI. 2. ↑
  10. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VIII. 1., 2. ↑
  11. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. ↑
  12. Az Alkotmánybíróság értelmezési szokásairól ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 52–54. ↑
  13. Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4, 208., valamint 211. ↑
  14. Tóth: A passzív eutanázia, 215. ↑
  15. Uo. 216. ↑
  16. Uo. 217. ↑
  17. Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám), 71–72. ↑
  18. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat (30), (31) ↑
  19. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2. ↑
  20. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2. ↑
  21. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 1. ↑
  22. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (131) ↑
  23. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (147), (148), (149) ↑
  24. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás I. (13), (18) ↑
  25. Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 98. ↑
Beküldve:

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk ↑
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69. ↑
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35. ↑
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22. ↑
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652. ↑
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21. ↑
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34. ↑
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237. ↑
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés. ↑
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30. ↑
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35. ↑
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127. ↑
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327. ↑
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231. ↑
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat. ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1. ↑
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.) ↑