Cservák Csaba: Reflections on the Historical Roots and Contemporary Meaning of the Concept of the Rule of Law

Looking back through history, the concept of the rule of law meant the prohibition of authoritarianism. Even in the Middle Ages, no king could do everything. At least not easily when it came to the nobles. And unlike slaves in antiquity, serfs couldn’t be sold as chattel. The aim of the struggle against the arbitrary rule of the ruling class was to democratise power. This ideological struggle is where the concept of the rule of law first emerged.

The term ‘rule of law’ is often translated in Hungarian law as ‘Rechtsstaat’[1], which is the German word for a ‘state, based on law abidance’. (A mirror translation in Hungarian would be ‘law-state’.) A similar concept is the French a ‘État de droit’.[2] This certainly suggests a close connection between the law and state. ‘Law’ as an adjective defines the state, as the entire functioning of the constitutional state is governed by law. (The hallmark of the concept of law, in relation to all norms, is its enforceability by the state.[3]) There is, therefore, an inseparable unity between the two.

There is a dual requirement that law must both correspond to the interests and will of society (this is the external context on the part of the state) and correspond to its own internal context, as this, too, serves the long-term interest of society.[4] The literal translation of the term “rule of law” might be “the supreme power of law”. This implies, through indirect logic, that the law rules, not the people. People, regardless of their office, are equal under the law. A person can decide a matter not because they are inherently ‘superior’ but because they hold the authority in that particular case. (Hence the prohibition against the arbitrary removal of competency, which is also linked to the issue of separation of powers.)

A constitution’s legitimacy can stem either from the will of the people as a whole or from legal continuity.[5] (Ideally, the former would involve every citizen voting on each provision of the constitution.) The latter connects to the formal rule of law. But how far back can this continuity be traced? In many Central and Eastern European states, regime change occurred on based on legality and legal continuity. This raises the question: how far can the formal rule of law be traced back? What is the legal basis if the starting point was a system that was substantively questionable one? After all, the predecessors of any state developed on the basis of legal continuity, from today’s perspective, were undemocratic.

Given these challenges to the formal rule of law, the substance of the rule of law could serve as a standard, but its subjectivity could poses a problem.[6] The rule of law is not a goal in itself, but a tool. It is a tool to ensure that society should continue to exist, and its will shall be carried out (this is the foundation of the state), including the guarantee of human rights (this serves as the foundation of law).

In legislation, two competing trends can be identified: the exemplary (a principled model) and the casuistic (an enumerated model of regulation). Their appropriateness varies across legal domains and is quite different in criminal law, in administrative law (which also imposes sanctions), and in civil law.[7] (While the choice of regulatory style is not only a question of legality but also of expediency, this decision should be made by consulting a legal expert. The legal profession is important, but the system must not become a ‘juristocracy’.[8] A risk of subjectivity arises when the internal context of the law is used to question legitimate state legislation or the application of the law. To address this, it is recommended that the most important legal principles be enshrined in a constitution with strong legitimacy.)

Democratic elections are of paramount importance for the legitimacy of the law. This includes preventing fraud and establishing a proper electoral system. States have considerable leeway in designing their electoral systems. However, it is crucial to emphasize that the minority must not prevail over the majority. This principle is upheld partly by a sound electoral model and partly by a system of legal remedies with guaranteed elements. Otherwise, democracy becomes merely a formality. Furthermore, it is essential to establish constitutional requirements, such as the provision that changing the electoral system immediately before elections without sufficient preparation time constitutes a violation of legal certainty.[9]

It is essential that the general rules established by law be the best possible for society. However, it has its individual victims. In legislative terms, this occurs as a result of loopholes. A legal loophole exists when there is no rule governing a specific situation, but a rule should exist based on a higher principle or norm. According to Larenz, a hidden legal loophole occurs when a rule exists, but a higher-level provision or legal principle would justify a more specific law (lex specialis). In such cases, applying the general rule may be problematic. “The loophole here consists in the absence of the imposition of a limitation.”[10] The legitimate interests of those adversely affected by such loopholes must be protected by law. Additionally, we cannot ignore the fact that legislation can be ‘flawed’. Whether due to a typographical error or poor drafting, a law’s effect my differ from its intended purpose. (We will not address ‘deliberate errors’ arising from personal interests, though, it is not always easy to distinguish between an unintentional mistake and a deliberate legislative act that disregards certain interests.)

This may be attributable to:

    • The legislators themselves.
    • The codification of legislation. It is a sociological fact that, especially with law containing hundreds of paragraphs, the drafters become quasi-decision-makers.
    • The emergence of loopholes. These can be either original or ex post, depending on when they arise. In the former case, the legal loophole had already existed at the time the legislation was drafted; the latter occurs when social, technical, or scientific developments necessitate regulating an area that previously did not require regulation. This was the case when criminal codes still usually punished the counterfeiting of coins; when paper money suddenly became widespread in Europe and began to have a high value, the principle of ‘nullum crimen sine lege’ meant that the most serious offenders could not be punished. (It is less common for a rule to be repealed in an area that was originally regulated. This is most conceivable with a detailed rule in a complex legal relationship. One long law is replaced by another long law – and one legal relationship is not thought of.) For this reason, there is a constant need for correction.
    • This is primarily the purpose of the creation of ‘lex specialis’ – the creation of specific rules alongside general ones. In this context, feedback from citizens, practitioners and the legal profession becomes particularly important. (In addition to the strict legality reviews, the ombudsman’s legal protection offers a form of correction for legality. This is most relevant to our subject in relation to administrative acts. The ombudsman investigates abuses of fundamental rights; they can draw attention not only to unlawful but also to ‘unfair and objectionable’ rules.)
    • Constitutional review, particularly genuine constitutional complaints, also serves to protect the victims of legal loopholes.
    • In a certain sense, the protection of individual interests is also a means of control exercised by the head of state, such as the right of veto and the right to pardon.[11]

It should be pointed out that democracy is not just the rule of the majority, but the rule of the majority with the protection of minority interests. Attentive legislation indirectly protects the interests of minorities, but autonomy remains the most powerful instrument for the national minorities. The motto of all this should be: law for the people, not the people for the law!

Democratic deficits, which the literature tends to mention mainly in the context of the European Union, can cause significant problems.[12] However, in my view, the concept can also be of great importance for individual states.

We must also stress that the rule of law means that the law cannot leave people unprotected. Where necessary, it must intervene in social relations. Otherwise, some people could maintain some dysfunctional ‘rule’ over society instead of upholding the law. Here, we must refer to the many infringements freely committed on the Internet as a pressing problem of our time.

A ‘Laboratory-level clean’ rule of law exists only in theory, in legal literature. Compared to the ideal, it is possible to find fault with the norms of any state, both as an outsider and as a suffering citizen. Furthermore, it must be said that ideas of constitutional law ‘independent of time and space’ are very difficult to adapt to concrete situations. The legal continuity of a country–, i.e. its existing rules and legal culture – largely determines the direction of any reforms. Moreover, law is very difficult to separate from its social context, specific sociological conditions, and the political situation.

The literature on the internal logic of law (even legal doctrine), the professional criteria that determine staff training are often universal. It is precisely the non- contradictory dogmatics of constitutional law that is lacking in some literature, in comparison with civil or criminal law.[13] In other words, the legitimacy of jurist-professional expectations that supersede substantive law may be called into question on several occasions, especially if those expectations are of international origin and diverge from the will of the electorate in the country concerned. A legal thesis can only be regarded as uncontroversial if it is presented consistently in all relevant textbooks and monographs and if there is no authoritative professional opinion to the contrary. (In case of doubt, of course, the authoritative character would be disputed by some…)

To sum up, we must categorically distinguish between decisions of expediency and decisions of legality. The former must be legitimized, and this can only be done at the highest level of the state based on popular sovereignty. In this spirit, general norms are created in the interests of society as a whole – with the interests of the minority being protected. The primary means of protection are human rights. (This does not include, for example, regulations within the framework of laws as ‘detailed rules of expediency’. The framework for this is, however, freely defined by Parliament.) Here, the internal logic of the law and the personnel of the legal profession are particularly important.[14] The application of the law must not be biased, especially when it has to be decided between opposing parties.

However, the above-mentioned corrective mechanism can (also) play a role here if a ‘legal error’ occurs. In a broad sense, this could also include cases where the legislator did not take into account the legal interests of the persons concerned in a specific situation. In this case, there is an ad absurdum possibility of what is, very worrying in the application in continental law: namely, the application of the law in a contra legem manner. (The Constitutional Court may use this instrument when ruling on a constitutional complaint.)

The cornerstones of what we have outlined are:

    • The separation of powers, which guarantees that decisions are taken in accordance with the rule of law, separately from legislation.
    • To achieve the former, the judiciary must be independent and unbiased.
    • As well as a broad constitutional judiciary, but one that does not become dysfunctional. In other words, it does not create the possibility – because of the lack of social legitimacy – of making expediency decisions instead of lawful decisions.
    • (And all of this is based on an electoral system that validates the real popular will.)

The binding force of law does not only derive from the fact that it is formally expressed as law (as a law, as a decree, in the usual form, with the legal concepts that are regularly used.) This support can, of course, only be challenged – in the spirit of the rule of law – through the appropriate procedure. The law speaks to the people, so they need to be able to understand it; it needs sufficient preparation time and clear, unambiguous language. On the other hand, law is for the people, so it must also meet the abstract standards of human rights that have evolved organically over centuries.

The greater the separation of powers (especially regarding bodies independent of the government), the more the rule of law is guaranteed.[15] From the perspective of our topic, the more independent bodies established in a state, the more certain that no dysfunction – i.e., no operation outside the internal logic of law – will occur. It is easy for a body, or in particular a single leader, to ‘go astray’ and fall under the influence of certain political forces. If power is shared between several bodies, there is a greater guarantee of independence. However, the wider the division of power, the less effective its operation. As in constitutional law in general, the instruments of effectiveness (the strengthening factors) compete with the guarantees (the weakening factors). The two aspects must be balanced, and this is a free choice for the state concerned. Since, in many cases, there is no separation of powers between government and parliament, and in many states the ordinary courts are constitutional judges, I believe that the following should be stated as a minimum international requirement: the greatest danger is the subjective decision of exact legal questions by political influence. The separation of powers between political power and judicial power must be upheld. In other words, let us separate the bodies at the highest level that decide on expediency and legality! And within the judiciary branch, the independence and impartiality of individual judges should be guaranteed!

In my view, one of the most important components of the rule of law today is judicial independence.

To analyse this complex subject, we are launching a series of research projects. Due to space limitations, the independence of regular courts will only be touched upon in passing during the upcoming study; this topic is also richly developed in academic literature, primarily due to Attila Badó’s efforts. The institution of the constitutional complaint is of especial importance.[16] It is to be emphasised that if the European Court of Human Rights (ECHR) classifies national constitutional courts as „effective courts of appeal”, then it unequivocally places them within the realm of the traditional justice system.[17] It stands to reason that if the „groundbreaking” Constitutional Court in Germany, with its own constitutional complaint procedure,[18] was given such a status, then the same should be afforded to its counterpart in Hungary.[19]

It is very difficult to pass objective, national-level judgment on the impartiality and allegiances of the many legal personnel providing justice at independent local courts. The most purist understanding of impartiality would technically deem all Constitutional Court justices ‘partial’ because they are nominated and elected by members and factions of the parliament.

Other than showcasing the traditional judicial functions of the Constitutional Court,[20] the cases mentioned in the publication are important for the following reasons.[21] The relationship between constitutional courts and the question of impartiality is made even more relevant because the Constitutional Court does not only judge its own cases,[22] but through constitutional complaint procedures, it also evaluates questions of impartiality in the regular court system. When discussing decentralised constitutional courts, the matter of regular judicial impartiality is inherently connected to the core tasks of a constitutional court. The impartiality of the institutions dealing with international justice would also make for an interesting research topic.[23]

The categories of impartiality and independence are often invoked inaccurately in the academic literature available on the topic. They are sometimes deemed synonyms, sometimes jointly defined as ‘twin principles’.[24] According to the ‘six-pack theory’, the attributes necessary for judges to fulfil the moral obligations of their profession are the appropriate perception of their roles, courage, impartiality, independence, the pursuit of justice[25] and temperance.[26] Possessing the virtue of ‘impartiality’, judges can distance their own personal lives and opinions from the case at hand. Impartial judges can detect and ignore their interests, prejudices, anger and various subjective entanglements. ‘Independence’ is closely connected to courage, referring to the independence of judges from external factors and pressure. This attribute gains especial importance when a case faces heavy moral judgment from society or when its parties are considerably powerful.[27] Therefore, judicial independence is a right and obligation of judges to rule according to the law only, without the fear of criticism or reprisals, no matter the difficulty or the sensitivity of the case.[28] Impartiality, on the other hand, means that the basis of judicial rulings can only be objective circumstances. Rulings that are biased, prejudiced or deliberately favouring the interests of one party are to be avoided.

In Hungary, Act CLXII of 2011 on the status and benefits of judges mandates a general psychiatric and psychological assessment of judge aspirants. This law defines twenty different attributes and competencies – such as decision-making ability, integrity, independence, objectivity, etc. – that must be taken into account when evaluating such applications.[29]

Bibliography

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére. In Anon (ed.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Barna Lili (et al.): Milyen a jó bíró? Miskolci Jogi szemle, Vol. 13., No. 1. (2018)

Csink Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz, Budapest, Pázmány Press, 2014.

Darák Péter: Az alkotmányjogi panasz bírói szemmel, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2012)

Domselaar, Iris van: Moral Quality in Adjudication: On Judicial Virtues and Civic Friendship, Netherlands Journal of Legal Philosophy, No. 1. (2015)

Gát Ákos Bence: Az európai uniós jogállamiság-közpolitika kialakulásának átfogó jogi és politikatudományi elemzése, Doktori értekezés, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola, 2021.

Halász Iván: Nemzetközi bíráskodás, in Pásztor Péter (et al.) (eds.): Magyar politikai enciklopédia, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Kilényi Géza: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében, Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 10. (1994)

Kilényi Géza: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében II., Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 11. (1994)

Körösényi András: Demokráciadeficit, föderalizmus, szuverenitás, Az Európai Unió politikaelméleti perspektívából, Politikatudományi szemle, Vol. 13., No. 3. (2004)

Paczolay Péter: Az alkotmányjogi panasz mint hatékony jogorvoslat, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017)

Pokol Béla: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Schanda Balázs: Kérdések az Alkotmánybíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság kapcsolatához, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017)

Smuk Péter: Az Alkotmánybíróság “önvédelmének” lehetséges irányai, in Ambrus István (et al.) (eds.): Dikaiosz logosz – Tanulmányok Kovács István emlékére, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2012.

Szigeti Péter: A jogállam társadalomtörténeti változatai, in Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Miskolc Bíbor Kiadó, 1997.

Tilk Péter – Kovács Ildikó: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról, Jogtudományi Közlöny, Vol. 70., No. 11. (2015)

Tóth Zoltán József: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, Polgári szemle, 2013/1-3.

Trócsányi László: Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatának egyes kérdései, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2010)

Varga Attila: Az igazságtól az igazságszolgáltatásig, Korunk, Vol. 23., No. 7. (2012)

Varga Csaba: A jog mint folyamat, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Varga Zs. András: Az egyedi normakontroll iránti bírói kezdeményezések eljárási feltételei, Eljárásjogi szemle, No. 1. (2016)

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

References

  1. For the content of the two concepts see. Péter, Szigeti: A jogállam társadalomtörténeti változatai, in Péter, Takács (ed.): Államelmélet, Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997, 152–169., ill. 162–168.
  2. The English, German and French terms are similar, but they do not have the same meaning. See Ákos Bence, Gát: Az európai uniós jogállamiság-közpolitika kialakulásának átfogó jogi és politikatudományi elemzése, Doktori értekezés, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola, 2021, 11.
  3. The now-evident thesis that law is an abstract rule is rooted in the European “people’s conception of law”. Even in casuistic Roman law, the written law, e.g. the laws of Table XII, was applied to the particularities of the case according to the praetorian evaluation (and jurisprudential opinion). It was only from the imperial period that law became an abstract norm, and from then on the fiction of the continuity of law was used. Since then, the distinguishing features of law have been authority, the intention of universal application, obligation (i.e. the bilateral nature of the relationship) and sanction. See Csaba, Varga: A jog mint folyamat, Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 150.
  4. The former aspect is manifested in the system of popular representation and the corresponding state legislation and is therefore more tangible. The latter content filter is more subjective and can be approached objectively through constitutionalism.
  5. Because then the will of society can be traced back to the creation of the state itself. On the continuity of law see. Zoltán József, Tóth: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, Polgári szemle, 2013/1-3, 13–40.
  6. According to some approaches, some people can explain their own subjective will into the malleable concept of the rule of law at will. Cf. Zs. András, Varga: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.
  7. Furthermore, if the legislator regulates in an area using only abstract standards, then the legislators themselves will start to fill in the gaps with more precise rules. Béla, Pokol: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 117.
  8. The essence of juristocracy is the “rule of jurisprudence” instead of democracy, i.e. legislative activity wrapped up in a dysfunctional way in the application of law. In other words, making unauthorised (subjective) expediency decisions instead of lawfulness decisions. See Pokol: A jurisztokratikus állam 160.
  9. Obviously, this raises the issue of adequate preparation time. For an excellent general discussion of the latter, see. Péter, Tilk – Ildikó, Kovács: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról, Jogtudományi Közlöny, Vol. 70., No. 11. (2015), 549–555.
  10. Béla, Pokol: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 143.
  11. Presidents of the republic may have a number of such powers by international standards, for example to release irrecoverable state claims and (in a quasi-extension of the right to pardon to other areas of law) to grant derogations from the general application of the law. See Géza Kilényi: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében, Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 10. (1994) 577–584.; valamint Géza Kilényi: A köztársasági elnöki tisztség a nemzetközi jogösszehasonlítás tükrében II., Magyar Közigazgatás, Vol. 44., No. 11. (1994) 641–648.
  12. See for example András, Körösényi: Demokráciadeficit, föderalizmus, szuverenitás, Az Európai Unió politikaelméleti perspektívából, Politikatudományi szemle, Vol. 13., No. 3. (2004) 143–161.
  13. See Pokol: Jogelmélet 80.
  14. For this see. ibid.
  15. Some experts analyse independent bodies in the executive branch, such as the Media Council. And although they have both a dispute adjudication and a legislative function, they do indeed have the functions originally attributed to the executive. See Lóránt Csink: Mozaikok a hatalommegosztáshoz, Budapest, Pázmány Press, 2014, especially 72–80.
  16. Péter, Darák: Az alkotmányjogi panasz bírói szemmel, Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2012) 70–72.
  17. See: Péter, Paczolay: Az alkotmányjogi panasz mint hatékony jogorvoslat, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017) 91–95.
  18. See: Balázs, Arató: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére. In Anon (ed.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.
  19. Balázs, Schanda: Kérdések az Alkotmánybíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság kapcsolatához, Alkotmánybírósági Szemle, No. 2. (2017) 101.
  20. See also: László, Trócsányi: Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatának egyes kérdései,Alkotmánybírósági Szemle, No. 1. (2010) 120–126.
  21. Cf.: András Zs., Varga: Az egyedi normakontroll iránti bírói kezdeményezések eljárási feltételei, Eljárásjogi szemle, No. 1. (2016)
  22. See also: Péter, Smuk: Az Alkotmánybíróság “önvédelmének” lehetséges irányai, in István, Ambrus (et al.) (eds.): Dikaiosz logosz – Tanulmányok Kovács István emlékére, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2012. 107–113.
  23. Iván, Halász: Nemzetközi bíráskodás, in Péter, Pásztor (et al.) (eds.): Magyar politikai enciklopédia, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 417–418.
  24. According to Article XXVIII (1) of the Fundamental Law of Hungary: Everyone shall have the right to have any charge against him or her, or his or her rights and obligations in any litigation, adjudicated within a reasonable time in a fair and public trial by an independent and impartial court established by an Act.
  25. Cf.: Attila, Varga: Az igazságtól az igazságszolgáltatásig, Korunk, Vol. 23., No. 7., 102–110.
  26. Iris van Domselaar: Moral Quality in Adjudication: On Judicial Virtues and Civic Friendship, Netherlands Journal of Legal Philosophy, No. 1. (2015) 24–46.
  27. Above-quoted.
  28. Lili, Barna (et al.): Milyen a jó bíró? Miskolci Jogi szemle, Vol. 13., No. 1. (2018) 84–98.
  29. Above-quoted.

 

Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke a következőképpen rendelkezik az Emberi Jogok Európai Bíróságának értelmezésében. Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ezen jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy a személy egyedül vagy másokkal együtt, valamint nyilvánosan vagy vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy magánéletében nyilvánítsa ki.

A vallás vagy a meggyőződés kinyilvánításának szabadsága csak olyan korlátozásokkal szűkíthető, amelyek törvény által előírtak, egy demokratikus társadalomban ilyenek lehetnek a közbiztonság és a vallásszabadság védelme érdekében szükséges korlátozások; a közrend, az egészség vagy az erkölcs védelme érdekében, vagy az állampolgárok jogainak és szabadságainak védelme érdekében mások számára. Ide tartozhat például a görög szabályozásban jellemző tilalom a hittérítés vonatkozásában. Ez a tilalom – a véleménynyilvánítás szabadságára is tekintettel – csak akkor férhet össze az emberi jogokkal, amennyiben visszaélésszerű, manipulatív, és magában hordozza a presszionálás veszélyét is.

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság olyan alapvető jog, amely nemcsak a nemzeti jogban van rögzítve, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezménye, és számos nemzeti, nemzetközi és vallási egyezmény által is.

Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt, hogy bárki, akár egyedül vagy másokkal együtt, akár nyilvánosan vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy a magánéletben nyilvánítsa ki. Tegyük hozzá, ha valakinek valamihez joga van, azzal szemben valakinek a kikényszeríthető kötelezettsége áll, ezzel szemben ha egy személynek valamihez szabadsága van, azzal szemben csak a joghiány („no right”) áll, vagyis a szabadság addig terjed, amíg más szabadságát nem sérti. Ezen aspektusból a „vallásszabadság” az állam tűrési kötelezettségét (passzivitását) jelenti, míg a „szabad vallásgyakorlás joga” tartalmazza az állam tevőleges magatartását is; például egyházi intézmények (anyagi) támogatása tekintetében.

Az Egyezmény 1. jegyzőkönyvének 2. cikke a vallásszabadság egy speciális aspektusára vonatkozik, nevezetesen a szülők azon joga, hogy gyermekeiknek a vallásuknak megfelelő oktatást biztosítsák, vallási meggyőződésüknek megfelelően.

Senkitől sem lehet megtagadni az oktatáshoz való jogot. Az állam tiszteletben tartja a szülők jogát arra, hogy biztosítsa számukra a lehetőséget a választásra gyermekeik nevelése és tanítása tekintetében, saját vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelően.

A 9. cikkre gyakran hivatkoznak az Egyezmény 14. cikkével együtt, amely tiltja többek között valláson és véleményen alapuló megkülönböztetést (lásd ezzel kapcsolatban İzzettin Doğan és társai kontra Törökország).[1]

Az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét a következők nélkül kell biztosítani:

    • nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen alapuló megkülönböztetés nélkül,
    • nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet alapján való diszkrimináció nélkül.

Az Egyezményen túlmenően a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság is nyilvánvalóan az az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik legfontosabb alapvető joga. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 18. cikke szerint például mindenkinek joga van a gondolatszabadsághoz, lelkiismereti és vallási szabadsághoz; ez a jog magában foglalja a saját vallás vagy meggyőződés szabad megválasztásának vagy elfogadásának szabadságát. Magában foglalja továbbá a vallás és a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy egyénileg vagy másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben vallását vagy meggyőződését kinyilvánítása az istentisztelet, a vallásgyakorlás, a vallásgyakorlat és a tanítás terén. Senkit sem lehet olyan kényszerítésnek lehet alávetni, amely az általa választott vallás vagy meggyőződés gyakorlásának vagy elfogadásának szabadságát csorbítaná.[2]

Hozzá kell tennünk, hogy ez a jog tartalmazza a vallásgyakorlástól való tartózkodás szabadságát is. Rendkívül sajátos, hogy Indonézia Alkotmánya a vallásszabadságon azt érti, hogy mindenkinek ki kell választania egy monoteista (egyistenhívő) vallást, de azt viszont kötelező; az ateizmus tehát tiltott.[3]

Ki kell emelnünk, hogy a 18. cikk kvázi kimondja: az Egyezségokmányban részes államok vállalják, hogy tiszteletben tartják a szülők szabadságát, és adott esetben, a törvényes gyámok szabadságát, hogy biztosítsák gyermekeik vallási és erkölcsi nevelését a saját gyermekeiknek megfelelő meggyőződésüknek megfelelően. Az Egyezségokmány 26. cikke általános megkülönböztetés-mentességi elvet fogalmaz meg, amely a vallásra is kiterjed. Ez a vezérelv természetesen akkor ítélhető meg nehezen, amennyiben a gyermek két szülője eltérő vallású, és mind a ketten ragaszkodnak a maguk vallása szerinti neveléshez. Ez a konfliktus pedig akkor éleződik ki különösen, ha a szülők elváltak. A közös felügyeleti jog együttes döntéseket igényel hasonló helyzetben. Ha viszont nincs közös felügyeleti jog, a helyes értelmezés szerint egy emberi jog (alkotmányos alapjog) akkor sem szűkíthető le akként, hogy a vonatkozó döntés az egyik szülő „diktátuma” legyen. (Ez a rendkívül érzékeny problémakör főképp akkor eklatáns, ha az egyik vallás az erőszakos térítést írja elő. Ebből vezethető le többek között, hogy a vallásszabadság dogmatikailag az ún. „konkuráló alapjogok” közé sorolható.)

A vallásszabadság elve számos más szövegben is megjelenik, többek között a „Gyermek jogairól szóló nemzetközi egyezmény” 14. cikke nagyon világosan meghatározza ezt a kérdést.

Hasonlóképpen, az emberi jogokról szóló amerikai egyezmény 12. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a vallásgyakorláshoz, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallás vagy meggyőződés megvallásának vagy terjesztésének szabadságát, akár egyénileg, akár másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben. Senki sem lehet alávetve olyan korlátozásoknak, amelyek sérthetik a vallása vagy meggyőződése fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája is védi a gondolat, a lelkiismeret szabadságát és vallásszabadságot ugyanúgy, mint az Egyezmény (a Charta 10. cikke). Emellett a szülők jogait is rögzíti arra nézvést, hogy „gyermekeik nevelését és tanítását vallásukkal összhangban biztosítsák, filozófiai és pedagógiai meggyőződésüknek megfelelően tiszteletben kell tartani, az ilyen jog gyakorlását szabályozó nemzeti jogszabályokkal összhangban” (14. cikk 3. §). A vallásszabadság tehát szorosan érintkezik az oktatás szabadságával, az oktatáshoz való joggal is. (Ez részint egyéni alanyi jog, részint az oktatási intézmények közösségének kollektív joga is.)

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság fontosságát több alkalommal is hangsúlyozta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Általánosságban a gondolatszabadság, lelkiismereti és vallásszabadságot a demokratikus társadalom egyik alapjának tekintik; sőt, az európai bírák a vallásszabadságot az identitás kialakítása egyik alapvető tényezőjének ítélik (ideértve a hívők identitását és életfelfogását). Valójában a Bíróság a vallásszabadságot az Egyezmény szerinti anyagi jog rangjára emelte, először közvetve, majd később közvetlenebbül.

Meg kell jegyezni, hogy az elmúlt tizenöt évben a Bíróság által a 9. cikk alapján vizsgált ügyek száma folyamatosan növekedett; ez a tendencia a vallásnak és a kapcsolódó kérdéseknek a társadalmi-politikai diskurzusban betöltött növekvő szerepével magyarázható.

A vallásszabadságba és ezzel kapcsolatos diszkrimináció tilalmába természetesen belefér a vallási közösségek strukturált szabályozása.[4]

Kereszténység az egyes alkotmányokban

Jóllehet az európai államok – az EJEB elemzett cikkei alapján is – a vallásszabadság talaján állnak, emellett kiemelt értéket tulajdonítanak a kereszténységnek.

A Ciprusi Alkotmány 2. cikkének megfogalmazása szerint a görög közösség tagjai azok a görög származású állampolgárok, akik anyanyelve a görög, a görög kulturális hagyományokat ápolják, és a görögkeleti egyházhoz tartoznak.[5] A török közösség tagjai azok a török származású állampolgárok, akik a török közösség tagjai anyanyelve a török, a török kulturális hagyományokat ápolják, és a muzulmán egyházhoz tartoznak. Ezek alapján megállapítható, hogy a ciprusi jogrendben az egyházhoz tartozás alkotmányos identitásképző tényező.

A Dán Királyság alkotmánya 4. cikkében leszögezi, hogy az Evangéliumi Lutheránus Egyház Dánia államegyháza, és ilyen minőségben az állam támogatja. 6. cikkében az alkotmány kimondja, hogy a mindenkori dán király az Evangéliumi Lutheránus Egyház tagja.[6]

A görög alkotmányt preambulumának megfogalmazása szerint „a Szent, Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság Isten nevében” alkották meg. A 3. cikk szabályozza az egyház és az állam viszonyát, mely kimondja, hogy

„Görögországban az uralkodó vallás: Krisztus kelet-ortodox egyházának vallása. Elismerve fejének a mi Urunk, Jézus Krisztus, Görögország ortodox egyháza elválaszthatatlanul egyesül hittételeiben a konstantinápolyi Nagy Egyházzal és Krisztusnak minden más azonos hitvallású egyházával, megtartva tántoríthatatlanul a szent apostoli, valamint a zsinatok által felállított kánonokat és a szent hagyományokat. Az egyház önálló és a hivatali tisztségükben lévő püspökök Szent Zsinata és az ebből létrehozott állandó Szent Zsinat vezeti.”[7]

Az ír alkotmány preambuluma a következőképpen szól „a legszentebb Szentháromság Isten nevében, akié minden hatalom, és akitől, mind végzetünktől, mind az emberek, mind az államok tevékenysége ered, mi Írország népe alázatosan elismerve kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus felé, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásainkon….” A 6. cikk alapján minden kormányzó, törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom Istennek alávetetten a néptől ered, mely jogosult meghatározni az állam elöljáróit, és végső soron eldönteni a nemzet irányvonalait érintő kérdésekről, a közjó kívánalmaival összhangban.[8]

Lengyelország alkotmányának preambuluma szerint „mi a Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben, mint az Igazság, Jóság, és Szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket…”[9]

Málta alkotmányának 2. cikkelye szerint Málta vallása az apostoli római katolikus vallás. Az Apostoli Római Katolikus Egyház szervei jogosultak a jó és a rossz tanítására. Az alkotmány szerint az apostoli római katolikus vallás tanítása a kötelező oktatás részeként minden állami iskolában biztosított.[10]

A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának preambuluma szerint: „Isten és ember felelőssége tudatában, attól az akarattól áthatva, hogy mint az egyesült Európa egyenjogú tagjai a világbékét szolgálja, a német nép alkotmányozó hatalmánál fogva meghatározza alaptörvényét.”[11]

Az olasz alkotmány 7. cikk alapján az állam és a katolikus egyház saját rendjükben egymástól függetlenek és szuverének. A 8. cikk (2) bekezdése szerint a katolikustól eltérő vallási felekezeteknek joguk van saját statútumaik szerint működni, ha azok az olasz jogrenddel nem ellentétesek.[12]

A spanyol alkotmány 16. cikkének (3) bekezdése alapján egyetlen vallás sem bír állami jelleggel. Az állami szervek figyelembe veszik a spanyol társadalom vallásos érzelmeit és ennek megfelelően együttműködést alakítanak ki a katolikus egyházzal és a többi felekezettel.[13]

A vallásszabadság sajátos megítélése Görögországban

Görögország számos ügyben megsértette az EJEE 9. cikkét, szinte hivatalos állami rangra emelve a diszkriminációt.[14] Ugyanis rendkívül érdekes az alkotmányos szabályozás a hellén államban. A vallásszabadság elvi deklarálása mellett a görög ortodox egyház szinte államegyház. Továbbá a hittérítés bűncselekménynek számít. Ezt – elsőre meglepő módon – a Bíróság nem tartja önmagában aggályosnak. (A jogvédő intézmény disztingvál ama tekintetben, hogy a térítés erőszakos vagy visszaélésszerű-e. Ezzel a megközelítéssel viszont egyetérthetünk.) A Kokkinakis v. Görögország (1993) sz. ügyben a Bíróság sajátos precedenst teremtett azáltal, hogy a Jehova Tanúi nevű egyház nevében térítők elítélését nem tartotta aggályosnak. Nem ítélte azonban szükségesnek és arányosnak az előbbiekért kiszabott 4 hónapos szabadságvesztést.

Larissis és társai Görögország elleni ügye[15] a következő tanulságokkal jár. A görög légierőnél szolgáló 3 tiszt volt a kérelmező, akik a pünkösdista egyház tagjai voltak. Ennek hittörekvései a Biblia tanításához való visszatérés, a tiszta evangélium hirdetése, az egyház anyagiasodásának visszafogása mellett a közösségi hitéletet is tartalmazzák. Az 1363/1938. számú görög törvény alapján elítélték őket alárendelt katonák hittérítése miatt, illetőleg polgári személyekkel szembeni hittérítés miatt. Ők sérelmesnek tartották ezt az Egyezmény 9. cikke (gondolati-, lelkiismereti- és vallásszabadság), illetve az Egyezmény 7. cikke (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül) tekintetében. Az 1363/1938. számú törvény 4. cikke alapján vádat emeltek a 3 kérelmező ellen „hittérítés bűncselekményére” hivatkozva. Ezen cikk értelmében bűncselekményt követ el az, aki hittérítést végez, amelyen érteni kell

„különösen bármilyen közvetlen vagy közvetett szándékot arra, hogy valaki különböző vallásos meggyőződését áthassa abból a célból, hogy ezt megváltoztassa, bármilyen szolgáltatás vagy annak ígértével, avagy erkölcsi vagy anyagi segítségnyújtás ígéretével, akár pedig csalárd módon, akár tapasztalatlansága kihasználásával vagy kihasználva bármilyen szükséghelyzetet, szellemi gyengeségét vagy hiszékenységét.”

Az 1975. évi Görög Alkotmány 3. cikke az alábbiakat deklarálta.

„1. Görögországban az uralkodó vallás a keresztény keleti ortodox egyházé. A görög ortodox egyház, mely fejének ismeri el a mi Urunkat, Jézus Krisztust, tartósan egyesült doktrinálisan a konstantinápolyi nagy egyházzal és az azzal közösségben levő más keresztény egyházakkal, megváltoztathatatlanul betartja, mint a többi egyház a szent apostoli és zsinati egyházi törvényeket és a szent tradíciókat. Független és a Szent Zsinat irányítja, mely a hivatalban levő valamennyi püspökből áll és az állandó Szent Zsinat útján úgy áll össze, ahogy azt az egyház statútumában lefektették, összhangban az 1850. június 29-i pátriárkai rendelet és az 1928. szeptember 4-i zsinati törvény rendelkezéseivel.
2. Az egyház kormányzati rendszere az állam egyes területi egységeiben nem működhet az előbbi szakasz rendelkezéseivel ellentétesen.
3. A Szentírás szövege megváltoztathatatlan, hivatalos fordítást bármely nyelvre a független görög egyház és a konstantinápolyi nagy keresztény egyház előzetes hozzájárulása nélkül nem készíthető.”

A Görög Alkotmány 13. cikke – az előzőekkel is összefüggésben – a következőket mondja ki.[16]

„1. A lelkiismereti szabadság vallási ügyekben sérthetetlen. A személyes és politikai jogok gyakorlása nem függhet az egyén vallási meggyőződésétől.
2. Bármely elismert vallás szabadon gyakorolható, az egyének szabadon végezhetik vallásos szertartásaikat, minden akadályoztatás nélkül a jog által védetten. A vallási szertartások elvégzése nem sértheti a közrendet vagy a közerkölcsöt. A hittérítés tilos.
3. Minden elismert vallás lelkészét ugyanolyan módon felügyeli az Állam és ugyanazok a kötelezettségeik, mint az uralkodó egyház lelkészeié.
4. Senki sem mentesíthető az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítése alól vagy senki sem tagadhatja meg vallási meggyőződésből, hogy engedelmeskedjék a törvénynek.
5. Csak a törvény által előírt eskü letétele követelhető meg a törvény által meghatározott formában.”

A kérelmezők elsősorban azt panaszolták, hogy a görög törvényeknek a hittérítést büntető rendelkezései nem eléggé kristálytiszta megfogalmazásúak a bűncselekmény definiálásában, és alkalmazásuk esetükben indokolatlan beavatkozást valósított meg vallásos gondolatszabadságukhoz való jogukba.

(A Bíróság kiemelte, jóllehet a vallásszabadság elsődlegesen a hazai egyházi fórumtól függ, ez magában foglalja ezen felül még különösen a vallás kifejezésre juttatását is, ide sorolva a hozzátartozók meggyőzésének jogát is. A 9. cikk mindazonáltal nem mentesít bárminemű vallás vagy hit által motivált cselekményt. Így nem védi a rosszhiszemű hittérítést, mint amely abban nyilvánul meg, hogy anyagi vagy szociális előnyt kínálnak fel, avagy önkényes nyomást gyakorlásában, annak érdekében, hogy valamely egyházhoz csatlakozzanak.)

Az államok a Bíróság szerint megtehetik, hogy különleges rendelkezéseket léptessenek hatályba a hadsereg tekintetében, az alárendeltek jogainak és szabadságainak védelmében a zaklatók vagy hatalommal visszaélők ellen. Ennek oka, hogy a katonai hierarchikus struktúra befolyása miatt egy alárendelt hátrányt szenvedhet, ha visszautasítja feljebbvalóját, aki kvázi téríteni próbálja.

Konkrét ügyünkben a belső eljárásban előhozott bizonyítékokra alapozva a Bíróság megállapította, hogy a három katona, akikkel a kérelmezők vallásos disputát folytattak, bizonyos nyomásnak voltak kitéve, tekintettel a kérelmezők magas tiszti beosztására. A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a kérelmezőkkel szemben meghozott intézkedések nem számítanak különösen súlyosnak; inkább megelőző, mint megtorló jellegűek voltak. Figyelemmel az eset összes körülményére, a Bíróság ezen szankciókat nem találta aránytalannak és nem ítélte meg úgy, hogy a szóban forgó intézkedések megsértették volna a 9. cikket a kérelmezőknek a katonákkal szembeni hittérítés miatti elítélésük miatt.

Eltérően ítélte meg azonban a Bíróság a polgári (tehát nem katonai) személyek tekintetében megvalósult hittérítést. Az EJEB kardinális jelentőséget tulajdonított azon ténynek, miszerint a háromból két kérelmező nem gyakorolt nyomást a megtéríteni szándékozott civilekre olyan módon, miképpen azt a katonákkal szemben tette. Nem találta úgy a Bíróság, hogy e polgári személyek különös védelemre tarthatnának igényt. Ennek kapcsán megállapítást nyert, hogy a kérelmezők nem gyakoroltak önkényes nyomást rájuk. Ebből következik, hogy a két kérelmezővel szemben a polgári személyek hittérítésére hivatkozással hozott szankciók indokolatlanok voltak és ekképp megsértették a Római Egyezmény 9. cikket.

(A Bíróság szerint a 9. cikk 2. pontjában található „törvényben megfogalmazott” kifejezés arra hív fel, hogy a szóban levő törvény megfelelőképpen hozzáférhető legyen az egyének számára és igen pontosan kifejező legyen, hogy az egyének magatartásukat irányíthassák. A Bíróság, a 9. cikk esetében is úgy döntött, hogy a vitatott intézkedések „törvényben meghatározottak” voltak. Nem állapították meg továbbá a véleménynyilvánításra vonatkozó 10. cikk sérelmét.[17])

Bibliográfia

Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.

Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005.

Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4.

Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.

Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005.

Hivatkozások

  1. İzzettin Doğan and Others v. Turkey, 26 April 2016; no. 62649/10; 160., 166.
  2. Ld. még ehhez Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.
  3. Vö. Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.
  4. Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4, 247–255.
  5. Ciprusi Alkotmány 2. cikk
  6. Dán Királyság Alkotmánya 4. cikk
  7. Ld. Görögország Alkotmánya, Preambulum
  8. Ld. Írország Alkotmányának Preambuluma
  9. Ld. Lengyelország Alkotmánya, Preambulum
  10. Málta alkotmányának 2. cikk
  11. Ld. német Alaptörvény Preambuluma
  12. Olaszország Alkotmánya 7. cikk
  13. Spanyolország Alkotmánya 16. cikk
  14. Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005. 450.
  15. Larissis and Others v. Greece, 24 February 1998; nos. 23372/94, 26377/94 and 26378/94
  16. Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005, 1064.
  17. Ld. még a fenti kérdéskörhöz Schanda Balázs: Véleményszabadság vs. vallásszabadság, Acta Humana, III. évf., 2015/6, 19–24.